Z E N E Z E N E T Á N C- -A tartalomból:

- Operaházi figyelő- Bécs balettművészetéről

- Á N E: Hajnali hold- Duda Éva koreográfiájáról

- A művészetpedagógia éthosza

M Ű V É S Z E T I F O L Y Ó I R A T 1 2 - 0 1

A borítón:Magyar Nemzeti Balett: Don QuijoteAleszja Popova(fotó: Kanyó Béla)

Duda Éva: After Jenna Jalonen

(fotó: Mészáros Csaba)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 3

Kodály Zoltán az 1930-as években a Viski Károly szerkesztette A magyarság néprajza negyedik kötetében a zenei néphagyo-

mány és zenekultúra kérdésével kapcsolatban többek között a következőket írja: „A néphagyo-mány nem töltötte be rendeltetését azzal, hogy a nép zenei életét ellátta. Köze van még az élet-hez, a mindnyájunk mai életéhez…” Nyolcvan esztendő multával – tehát napjainkban – jogos lehet a felvetés, igaza van-e Kodálynak, mit tett az utókor az elmúlt évtizedekben és mit tesz a mai időkben a magyar zenei néphagyomány megőrzése érdekében? Vagy egyáltalán miért szükséges a hagyományok ápolása és megtar-tása? – Az utóbbi esztendők globalizációs hatá-sának és a „neoliberalizmus” eszmeáramlatának hamis értelmezése következtében sokan úgy gondolják, elég volt a „múlt követéséből”, - néz-zünk inkább a jövőbe! Nos, akik így vélekszenek , talán nem is értik, hogy a nemzeti hagyomá-nyok nemzeti gyökereinket jelentik – s ez vala-mennyi nép életére igaz -, nemzeti gyökerek nél-kül pedig nincs nemzeti identitás, nincs nemzeti sorsvállalás. De van lelki kiüresedés, szellemi el-tunyulás – s akár genetikai károsodás – céltalan, értelmetlen élet.

Ezért – anélkül, hogy nemzeti hagyomá-nyainkba történő bezárkózást hirdetnénk

– mindenképpen üdvözölnünk kell a Duna Tele-vízió vállalkozását népzenei és néptánc-hagyo-mányaink bemutatására, amely szemléletesen bizonyítja, hogy él a magyar népművészet!

Más kérdés – s ezt is meg kell fogalmaz-nunk -, hogy az 1969-1970-ben zajló

„Röpülj, páva” televíziós programhoz hasonlítva, miben különbözik a mostani. Képes-e felkelteni az emberek, a nézők érdeklődését, azonosulás-ra késztetni, s ha ige, miképpen? – Nem szabad elfelejteni, hogy az előző időszak népzenei te-levíziós műsora egy viszonylag zárt ideológiai rendszerben született, és sajátos „felszabadító” érzéseket táplált. Különösen azért volt sikeres, mert egy nagytehetségű, népszerű muzsikus, zeneszerző-karnagy, Vass Lajos vezette a „vetél-kedést”, akinek lelke mélyéből fakadt minden gondolata, minden mozdulata, minden szava

az emberekhez. Az a vetélkedő első sorban éne-kes versengés volt, korosztályoktól függetlenül, amelybe a közönséget is sikerült bevonni; a mostaniban viszont némileg háttérbe szorult az ének… Miért is? – Talán azért, mert nem „éne-kes alapvetésű” a koncepció? Vagy mert ma nin-csenek olyan karnagyok, mint Vass Lajos? – Úgy hiszem, nem is az a probléma, hogy a zenével együtt jelen van a néptánc a programban, hi-szen ez természetes történelmi egység, hanem inkább az, hogy a program szakmai irányítói nem döntötték el egyértelműen: a hitelesség, az autentikus megjelenítés, megszólaltatás, vagy a látvány – a show – fontosabb, illetve hogy mi-lyen legyen a viszony e két lehetőség között. Az egyik csángó balladát előadó csángóföldi fia-talember szereplésének értékelésénél lehetett különösen észlelni a zsűri „zavarát”… De nem ez volt az egyetlen ilyen pillanat.

Kodály a fentiekben említett tanulmányá-ban azt is megfogalmazta, hogy a nép-

hagyomány értékeinek megőrzése mindenek előtt a „művelt réteg” dolga, miként azt is, hogy „a néptől átvett hagyományt új, művészi formá-ba öntve, újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek.” Ő maga is ezt tette: „Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy hallhatóvá tegyem népem hangját. Ezért kellett mindig azon fáradoznom, hogy megpróbáljak azok szellemében tovább dolgozni. Vagyis, hogy folytassam a hagyományt…” – mondja Kodály Lutz Besch-sel folytatott ötödik beszélgetésé-ben.

Még nincs vége a vetélkedőnek, de az elődöntők bemutatóit látva és hallva,

mindenképpen örömmel mondhatjuk, hogy nagyon sok tehetséges és szép, egészséges magyar leány és fiú jelent meg előttünk a kép-ernyőn – természetes önbizalommal, megha-tóan tiszta és megrendítően őszinte lelkiséggel és gondolatokkal. Reménykedjünk és higgyünk abban, hogy – Németh László aggodalma elle-nére – nem veszett el a magyar a magyarban – sehol a Kárpát-medencében.

Tóthpál József

Fölszállott a páva?

Z E N E - Z E N E - T Á N C 4

Szokatlan és ritka rossz élménnyel indult számomra az Örvényben című balettest január 25-i előadá-

sa. A kinti, nyomasztóan szürke tél han-gulata betelepedett az Operába. Az est láthatóan kimerítette tartalékait, ásítóan üres földszinti sorok és páholyok tanús-kodtak az aktuális érdektelenségről. A szellőztetés nem működött (jól), a néző-téren hideg volt és szomorú félhomály uralkodott, már az is felmerült bennem, hogy talán a spórolás jegyében. A mű-sor majd negyed órás csúszással kezdő-dött és a baljós igézetet az est első da-rabja, A halál és a lányka sem oldotta fel. A párosoknál látványos ütemcsúszások, aszinkronitás, különös indiszpozíció, egyes táncosoknál némi zavarodottság (?) volt érzékelhető. A szerepe szerint csöndes megadás és harcos ellenállás között ingadozó Kozmér Alexandrára (Lányka) a zaklatottnak tűnő és szinte agresszív Liebich Roland (Halál) mért indokolatlanul erőteljes „csapásokat”, miközben szomorú tény, hogy akár di-namikában, de átélésben is a „három fiú” között táncoló Szigeti Gábor példá-ul magasan jobb volt, mint ő. A sorok a vége felé úgy-ahogy rendeződtek, de a csalódás egyértelmű, mert a darab jellemzően varázslatos hangulata csak nyomokban volt érzékelhető.

A szünetben a karzatról és felsőbb emeletekről nagyjából feltelt

a földszint, így a közönség legalább koncentrálódott. A második részben A szerelem és a lány című Myriam Naisy darabot Volf Katalin és Solti Csaba tán-colták, nagyon összeszedetten, nagyon

rendezetten. A műsor legjobbjának azonban meglepetésemre a következő szám, Krzysztof Pastor-tól a Meddig még? bizonyult. Pazár Krisztina és Apáti Bence egy egész kis történetet sűrített ebbe a rövid kis darabba. Ragyogó egyéni fizikai teljesítmény mellett, egy szimpla adok-kapok helyett valódi érzelmi, hangulati hullámzást érzékelhettünk. A kitörő taps is jelezte, hogy az átlagosnál kisebb szá-mú, de úgy tűnik, nem kevésbé igényes közönség már alig várta, hogy valaki úgy igazán magával ragadja… A darab egyenrangú közreműködője volt a zon-goránál Lázár György és a song-ot ének-lő Balatoni Éva.

A második rész utolsó számaként David Dawson A napfény termé-

szete című darabja következett Kozmér Alexandra és Oláh Zoltán elegáns, de-koratív, de a játszi örömöt sajnálatosan nélkülöző előadásában. Végül, a harma-dik részben a megnyugtatóan jól sike-rült Örvény (Lukács András) zárta az est műsorát, szólistaként Carulla Jessica és Bajári Levente remekelt.

A rosszul őrzött lány két előadása (február 8. és 24.) közül az elsőn

Radinya Dace, Bakó Máté, Bajári Levente, Nagyszentpéteri Miklós és Katona Bálint táncolta-játszotta nagy odaadással a főbb karaktereket. Bájos aratási kettős és szép esküvői pas de deux, jól ülő poénok a Simone anyó - Colas-Lise jelenetekben, kedélyes Simone anyó – Thomas gazda évődések színesítették az előadást. A közreműködőkre nem, a közönségre an-nál inkább lehetett panasz, a publikum igen tájékozatlannak tűnt, össze-vissza

tapsoltak, az első felvonás szépen sike-rült szalagos tánca például teljesen hi-degen hagyta őket.

A február 24-i este nagyon jó han-gulatú volt, igazán fogékony

nézőkkel, akik lelkesen kacarásztak a humoros jeleneteken és illemtudóan megtapsolták még a szalag formát is. Az előadásnak megvolt a maga lendülete, dominált a humor, az önfeledt mókázás. A főszereplők, Oláh Zoltán és Papp Ad-rienn derűsen, oldottan, természetesen hozták a figurákat, Komarov Alekszandr Simone anyója pedig láthatóan sok új színnel és ötlettel gazdagodott.

Valódi bemutató híján, a belettigazgató-váltás óta az első

felújítás a márciusban színre vitt Don Quijote volt. A darab néhány évvel ez-előtt nagy sikerű szériát élt meg az Ope-rában, hazai előadók mellett külföldi sztárokat – Polyanna Riberiot és Angel Corellát sőt Carlos Acostát is láthattuk a főszerepekben.

A felújítás mindenképpen jó gon-dolat volt, hiszen az utóbbi hóna-

pokban kissé komorrá váló és önmagát ismétlő balett-repertoárban mindenkép-pen szükségünk volt már valami frissre, valami szórakoztatóra. A társulatnak és a nézőknek is kellettek már új impulzu-sok és egy kis vidám (ál-) cselekmény ürügyén jó sok l’ art pour l’ art klasszikus tánc. A Don Quijote- felújítás esetében a kritikus dolga hálás, mert a darabról és a közreműködőkről írhat jót vagy még jobbat. A Marius Petipa koreográfiáján alapuló átdolgozás, Boris Bregvadze, ifj. Harangozó Gyula, Pongor Ildikó és

Örvényben,A ro sszul őrzött lány,

Don Quijote

r e p e r t o á r d a r a b o k é s f e l ú j í t á s a M a g y a r N e M z e t i b a l e t t M ű s o r á N

Z E N E - Z E N E - T Á N C 5

Kövessy Angéla közös munkája. A darab feszesen, jó ritmusban szerkesztett, tem-pósan pereg, humora ízléses, a táncok ötletesek, változatosak, fantáziadúsak és még a tiszta tánc és a pantomimikus elemek arányát is sikerült optimálisan eltalálni. Ehhez remek alapot adott a zenei anyag („best of” Minkus), ami, ha önmagában véve nem is zenetörténeti jelentőségű, azért ismerjük el, hogy ba-lett-muzsikának egészen kiváló. Az elő-adásból szépség, vidámság, könnyedség és stílus sugárzik.

A közönségnek nem is kell mást tenni, mint hátradőlni és szájat

tátani. Itt a főszereplőtől a kartagokig mindenki megmutathatja, csillogtathat-ja és élvezheti klasszikus balett-tudását. Az együttes egyértelműen nagyon élve-zi a darabot és ez a táncöröm átragad a publikumra is. Egy ilyen produkció után a néző a fülbemászó dallamokat dúdol-gatva tánclépésben távozik az Operá-ból.

Az általam látott előadásokon (március 27., március 30., április

15.) az általában véve igen jó kiszere-pezés mellett természetesen érzékel-hetőek voltak egyéni színek, sajátos technikai vagy színészi erősségek. Ösz-szehasonlításoknak azonban ez esetben nincs értelme, mert a főszereplő párosok mindegyike kitűnő egyéni és együttes teljesítményt nyújtott. Aleszja Popova jókedvűen, kinyílva és pezsgő eleven-séggel táncolta Kitrit. Mellette a tavaly végzett, magas, mutatós Leblanc Ger-gely ritka eleganciával, feltűnő technikai

könnyedséggel hozta Basilt. Biztos, len-dületes emeléseit, szép, levegős ugrásait önmagában is öröm volt nézni, karaktere az április 15-i előadásra pedig oldottab-bá is vált. Ezen az egyébként különösen jó hangulatú délelőttön ő partnerolta a magabiztos határozottsággal táncoló Kozmér Alexandrát, akit ugyanakkor ta-lán még soha nem láttam ennyire játé-kosnak és közvetlennek a színpadon.

A március 30-i est Kitrije, Radinya Dace stabil, kiegyensúlyozott

technikával, kecsesen, bájos fesztelen-séggel táncolta végig az előadást. Majo-ros Balázs pedig, aki kartáncosként kapta meg a lehetőséget, hogy Basilt alakíthas-sa, kitűnő formában és láthatóan boldog élvezettel teljesítette a feladatot, végig szoros kapcsolatot tartva partnerével és a közönséggel is.

Pazár Krisztina az első és harmadik alkalommal volt remek Merce-

des. Ezt a szerepet sokkal inkább érez-tem az övének, mint a második estén a driádkirálynőt, mert a benne rejlő sok színt inkább volt alkalma Mercedes figu-rájában megmutatni. Mellette Cserta Jó-zsef hozta értően ironikus felhangokkal a női szíveket megdobogtató Espadat - utóbbi momentumra egyébként ő maga és a rendezés is finoman, jólesően kicsit rá is játszott. Pazár és Cserta egymásra figyelése és közös munkájuk kiemelke-dő, partneri viszonyuk az egyik legbiz-tosabb, legkiegyensúlyozottabb volt a három előadást összevetve.

A másik párosnál inkább Liebich Roland fanyarul tetszelgő

Espadája dominált, mellette Carulla Jessica Mercedesének buja lágysága, hajlékonysága tűnhetett fel.

Higgins Jacklyn Ann elegáns, az apróbb stílusjegyekre is érzéke-

nyen rezonáló, légies driádkirálynő volt az első előadáson, a harmadik alkalom-mal ehhez képest érezhető indiszpozí-ció gyanúm szerint a vélhetően hirtelen beugrás számlájára írható. Ámorként az első estén szintén finom, stílusos volt Erdős Andrea, a másik két alkalommal Papp Adrienn élénksége, technikájának könnyedsége volt kiemelkedő.

A hoppon maradt kérő, Gamache szerepében Nagyszentpéteri

Miklós és Komarov Aleszandr parádé-zott, ügyesen kihasználva és egyénileg változóan kijátszva az éppen adódó helyzet- és jellemkomikumot. A „két ba-rátnő” technikás variációit három, egy-értelműen jó páros előadásában láthat-tuk (Felméry Lili-Pap Adrienn, Somorjai Enikő-Vdovicheva Tatiana, Carulla Jessica-Bakó-Pisla Artemisz). Mindegyik előadáson pontos és koncentrált volt a torreádor-csapat, melyből Szigeti Gábort és Szakács Attilát emelném ki. Utóbbi kétszer is remek cigány-képet produkált az energikus Juratsek Juliannával az ol-dalán (Cigány-Cigánylány). Váltópárjuk a szintén forró hangulatot teremtő és nagy sikert arató Solti Csaba és Gikovszki Sznezsana volt. A „fiatal szolga” szerepét a bonyolult ugrásokat, forgásokat mint-egy mellékesen szóró Kerényi Miklós Dá-vid, Szegő András illetve Katona Bálint táncolták.

A tisztán pantomimikus szerepek-ben Don Quijote-ként Medvecz

József illetve Szirb György sétálgathatott ide-oda, Sancho Panzaként pedig Merlo P. Andrea illetve Lehotai László bumfor-di okvetetlenkedését élvezhettük. Kitri apját Túri Sándor, Hommer Csaba és Gefferth Balázs, a kocsmárost Nádasdy András illetve Várkonyi Zoltán hozta a helyzetnek és a karaktereknek megfele-lően.

A látottak és a nézőtéren tapasz-talható ováció alapján nagy és si-

keres szériát jósolhatunk a Magyar Nem-zeti Balett Don Quijote felújításának. Két dologban egyébként már eddig is biz-tosan rekordokat döntött az előadás: a szinte folytonosan mozgó, olykor egész szélvihart kavaró legyezők számában és a felhasznált piros rúzs mennyiségében.

Pónyai Györgyi

Magyar Nemzeti Balett: A rosszul őrzött lány(fotó: Kanyó Béla)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 6

Íme, az egyetemes nő, az ő sorsá-val, belső világával. Lélek, érzelmek, hangulatok, fantázia, álom, ösztön,

éjszaka, emlékek, védettség igénye, ter-mékenység, változékonyság, periodici-tás, gyermeki lélek, anya, feleség. Mind együtt és külön. Maga a teljesség.

2012. június 7-én mutatta be az Ál-lami Népi Együttes Mihályi Gábor

koreográfus-rendező új darabját Hajna-li Hold címmel, amely a szerző eddigi munkái után nem lehet más, csak ilyen: mihályis. Ismervén eddigi művészi hit-vallását, ez a munka várható volt már, a korábbi kísérletező életmű szerves foly-tatása. A Naplegenda naphimnuszának tételeiben már benne rejlett a szabad asszociációra épülő, lebegő Álomidő, a Labirintus és az új mű, az Új Hold is. Mindegyik a gondolatok szabad áram-lása az idősíkok egybemosásával, mind-egyik műben létezik átjárás, egymásra csúszhat valóság, varázslat, álom, vízió, metamorfózis, halál és újjászületés. Az eddigi teljes életműve ismeretében nem meglepetés, hogy most a nőt teszi meg főszereplővé, kísérletet tesz a női lélek ábrázolására. Emlékezetem szerint férfi koreográfustól ez ritka teljesítmény a magyar néptáncművészetben. Mihályi Gábor koreográfus - rendező és munka-

társainak munkájából a mítoszok és rítu-sok világának egy újabb rétege beszél a női lelkivilágról, az ösztönök és érzékek szintjeiről. Azonnal szögezzük le, hogy ilyen érzékenyen és sokoldalúan férfiak kevesen nyúltak nőkhöz!

De kik ezek a nők? Évák, Szelén-ék, Artemiszek, Hekaték, Pé-

nelopék, Pandorák, Kirkék, Antigonék, Dante Beatricéi, Balassi Júliái, Ady Lédái, Németh László” lányai”; Kurátor Zsófik, Kárász Nellik, Égető Eszterek, Vass Nucái, Szilágyi Szendy Ilkái, parasztmadonnák, bűbájos boszorkák, szerelmi partnerek, menyasszonyok, feleségek, vágyakozók, hiúak, álmodozók, reménytelenek, bol-dogok, boldogságot, szerelmet, szen-vedést okozók. Mihályi alakjai ők mind-annyian, nők a világ teljességéből, akik nem arra valók, hogy egy szent ligetben, csendes szentélyben éljenek, mint köz-vetítők a természet istenei és a halandók közt. Mai nők a múlt hagyatékával. A tánc nyelvén nagy melegséggel, szere-tettel, időnként humorral gyönyörűen megrajzolva.

Nagyszerű találat Mihályi Gá-bor munkája. A megfogható

és megfoghatatlan, az archaikus és a mai, a profán és szakrális váltja egy-mást, amelyet a nő élete és lelke fog

rendszerbe. Igen, rendszerbe, mert ez a mű nem álombéli utazás. Számomra az előadás három dramaturgiai részre tagolható. Első egységében a női sors bontakozik ki. A nővé avatás, a nőiség, a férfi utáni szerelmes vágyakozás, az asszonnyá válás, az árvaság - özvegység képei. A második asszociációs egység a női lélek belső rejtelmeit keresi, benne a gyermekit, az amazont, a hiú vetélke-dőt, a csibészes humort és mérhetetlen fájdalmat hordozót. A harmadik inkább a megtalálás. Három jelenete (az elide-genítő elemekkel és humorral fogalma-zott lassú férfirész, a hiányzó férfit meg-idéző, főként cigányanyagból építkező, egyre extatikusabbá váló tánctétel, a hozzá szervesen kapcsolódó „A citrusfa levelestül, ágastól…” gyönyörű elválás-dallal, és a férfiak egyetlen kiteljesedett ritka magyarja) már nem csak a női lé-lekről szól, hanem a hiányzó, szeretett-vágyott-gyűlölt férfiról. Ez a keresés-megtalálás nincs túlértelmezve, inkább imaginativ elemek segítségével jelenik meg a színpadon, nagy kifejezőerővel, szilárd szerkezetű léleknyelven. Mindez jó ívű előadásban, ahol a tempók, dina-mikák is jól megtervezettek. A rendező koreográfus tudja, hogyan kell eljutni a csúcspontokig, mikor van helye vihar-nak, extázisnak és mikor a csendnek és

Mihályi Gábor: Hajnali holdNemes Szilvia, Hetényi-Kulcsár Klára, Bánhegyi Nikoletta(fotó: Duda Éva)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 7

Újh

old,

újh

old

kérle

k szé

pen áhítatnak, a megnyugvásoknak. Mindig any-

nyi történik csak, amennyinek történnie kell. Mihályi Gábor nyilatkozta: „.ezúttal a nézők számára is egyértelműbben helyezzük a hang-súlyt népzene és néptánc hagyományainkra”. Ez való igaz! Szakmai szemmel is találat az egyes tételek /képek/, lelkiállapotok tánc-nyelvi forrása. De ha valakit nem érdekel a Kárpát-medence határain túlról induló majd hazatérő táncfolklór nyelve, vagy nem ismeri azt pontosan, amiből az alkotók építkeznek, akkor is érthető, befogadható minden, e tu-dás feleslegessé válik, nélküle is megtörténik a csoda. A mű mindenfajta kínos, tánctí-pust kereső (entellektüel) értelmezés, tudós verbalizálás nélkül is hat az értelemre, érze-lemre egyaránt, pontos jelölővé válik benne minden kiválasztott táncanyag. Az a tény, hogy a legszebb pillanatokat számomra a felvidéki és mezőföldi tánc és zenei matéria jelenítette meg, egyéni viszony kérdése, de ez nem jelenti azt, hogy a többi – moldvai, gyimesi, mezőségi és cigány, vagy történeti – tánc ne lenne telitalálat.

A darab során elhangzó – Mihályi Gá-bor által gyűjtött és írt – szövegek

irodalmi értékűek. Az persze már más kér-dés, hogy a mű milyen asszociációkat, gon-dolatokat, érzelmeket vált ki a magyar nyel-vet nem értő nézőből? Ha a mű jó, márpedig az Új Hold az, akkor nincs baj, hiszen minden mű annyit ér, ahány asszociációs lehetőséget rejt magában. Gyönyörű a befejezés is az elő-adásban: a mindvégig „unterman” szerepet (bocsánat fiúk!) játszó férfiak „egyenrangú” tánca. Ebben az utolsó táncképben nyilván-valóvá válik; a „bent” jelzi, hogy van „kívül” is, és a kettő nem elválasztható. A női vágy tárgya testesül meg táncukban. Ez is a teljes-séghez tartozik.

A rendező- koreográfus és a vele együtt dolgozó Furik Rita, Gera Anita és Orza

Călin által fogalmazott jelenetek egyenran-gúak, harmonikus egységet alkotnak. Pál István „Szalonna” mindent tud a tánckísé-rő zenéről és annak szerepéről. Az általa és Radics Ferenc által vezetett zenekar a kore-ográfiákat alázattal kiteljesítő zenét játsza-nak. Herczku Ágnes nemcsak kiváló énekes, többször láthattuk már kiválóan táncolni is. A darabban elhangzott két kis kórusdarabja profi teljesítmény, amelyet a lánykar szépen, lenyűgözően ad elő.

A fény és látvány, most is Kovács Gerzson Péter munkája. Színpadkép-

ét, a tükörszerű, fóliából készült függönyt kezdetben idegenkedve fogadtam, de aztán rá kellet jönnöm a látványtervező igazságá-ra. A néha tükörként, néha az innen és a túl, a kívül és a belül jelzéséül szolgáló vagy el-

választó „lebegés” nagyhatású megerősítő, értelmező dramaturgiai eszközzé vált a da-rab folyamán. Ugyancsak fontos szimbolikus szereppel bírnak a kockák, székek, valamint az egymásra rakott dobogók. Mindezek mozgatása, legyen az néha bármennyire bo-nyolult is, nem töri meg a darab folyamatos-ságát. Furik Rita jelmezei úgyszintén értel-meznek, szervesülnek a darab jeleneteivel.

Ebben az előadásban a tánc, zene, rit-mus, szöveg, vers, dal, jelmez, fény,

látvány (a korábbi darabokban a háttérvetí-tés) összhangban van, egységet képez. Egy új szintézis ez, mely a Mihályi Gábor - Kovács Gerzson Péter korszakban bontakozott (bon-takozik) ki, s melynek tanúi vagyunk. Ez nem a hajdani triós műfaj életre keltése, megújí-tása. Több annál: művészetek szimbiózisa, amely egy új minőséget hoz létre. Ez, ahogy KGP fogalmazza, „fametszet” számtalan di-menzióval, melyekből az egyik legfontosabb, hogy ”a tradicionális/modern kultúra stílusa, formája, anyanyelve”. Ráadásul még az sem mondható, hogy műfajidegen, hiszen gyö-kere is van: a folklór-szinkretizmus. Egy új formanyelv kibontakozásának vagyunk te-hát tanúi. A mi generációnk annak idején megtanulta Kósa, Sára, Jancsó, Bejart, Markó film- és táncnyelvét. Bizonyára ez sem lesz nehéz.

A végén jöjjön az egész darabot vállu-kon cipelő női kar dicsérete. Ezek a

lányok, ha kell nők, ha kell férfiak, száz arcuk van, nemcsak szépek, hanem tehetségesek is. Líraiak, drámaiak, extatikusak, humorral teltek. Egyéniségek. A közös teljesítményen belül nem lehet szó nélkül elmenni Borbély Bea, Gera Anita, Kulcsár Klára drámai, a Juha-it kereső…- ben Maksa Henriett, Nemes Szil-via és Visnyei Adrienn lebilincselő alakítása mellett. Ami a Hajnali Holddal megszületett, azt csak egy ilyen kiváló női karral lehetett megalkotni! A táncosok nemcsak különleges színpadi gondolkodásmódra késztették az alkotókat, hanem egyszerűen elvarázsoltak bennünket tánctechnikájukkal, hangjukkal, színpadi előadókészségükkel; ritkán megélt katartikus élménnyel ajándékoz meg tehát bennünket.

Mindezt Kosztolányi fogalmazta meg a legtökéletesebben a Hajnali részegség - ben:

Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van, és most világolt föl értelme ennek

a régi nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.

Antal László

Z E N E - Z E N E - T Á N C 8

A Főiskola idei végzőseinek felkészültségéről, kvalitása-iról a szokásos nagykoncert

előtt már közel egy hónappal, a Művészetek Palotájában megrende-zett esten képet kaphattunk: a gála mintegy főpróbája volt az operaházi vizsgának. Fodorné Molnár Márta és Macher Szilárd évfolyamvezető balettmesterek osztályaik számára igényes és nívós műsort állítottak össze, melyben a kötelező klasszi-kus-neoklasszikus balett-részletek mellett Kenneth McMillan világ-szerte ismert Concerto-ja, valamint a kortárs táncművészet képviseleté-ben Leo Mujic Ahonnan az álom jön című darabja került bemutatásra.

A vizsga első részét kitevő Concerto, McMillan egy-

felvonásos, 3 tételes szimfonikus műve még tapasztalt táncosok, együttesek számára is komoly fel-adatot jelent, végzősök esetében pedig kiváló lehetőség arra, hogy a növendékek számot adhassanak klasszikus technikájukról és stílusér-zékükről. A balett mozgásanyaga hí-ven követi Sosztakovics zenéjének motívumait – ilyen szempontból rokon Balanchine műveivel, azoknál azonban elvontabb, könnyedsége mellett egyfajta matematikai kiszá-mítottság és intellektuális precizitás is jellemzi. A cselekménytelenség révén a mű középpontjában a tisz-ta tánc áll, mozgásanyaga komp-lex, magas szintű felkészültséget kíván. A koreográfia a szólistákon kívül a kartól is nagyfokú fegyelmet és feszes dinamikát követel meg, a hirtelen irányváltások és a színpa-dot lendületesen átszelő csoportos mozgások, ugrások, forgások miatt.

A főiskolai bemutató az ere-deti kiállítást követte; a da-

rabot egyszerű szabásvonalú, sár-

ga, narancs, rozsdaszínű trikókkal, díszletek nélkül állították színpadra, a technikai teljesítményről így a kül-sőségek sem vonhatták el a figyel-met. A puritán, egyszerűségében szép, a háttérben mindössze egy narancs-piros napkoronggal díszí-tett színpadkép természetesen az Opera tágasabb, levegősebb teré-ben érvényesült jobban.

Az első, energikus forgások-kal tűzdelt, allegro tétel üde,

élénk mozgású, pontos és szépen összehangolt szólópárja Horányi Ad-rienn (VIII. évf.) és Darai Tamás voltak. A második, andante tétel ihletője ere-detileg az ősbemutató egyik baleri-nája volt, akit McMillan a rúdnál vég-zett gyakorlatok közben figyelt meg és az ő mozdulatai, nyújtózásai és spicc-technikája inspirálták a koreog-ráfust. A tétel pas de deux-jét most a megejtően szép, nyúlánk, tág, eszmé-nyi fizikai adottságokkal rendelkező Csonka Vanessza és az őt elegánsan partneroló Török Zsolt táncolták. Ket-tősük az operaházi gálán harmoni-kusabb összhatású volt, egyszerre si-került megjeleníteniük a koreográfia letisztultságát, dekorativitását és a té-tel meditatív hangulatát. A harmadik részben a biztos, stabil spiccet igény-lő, nehéz női szólót Berzéki Melinda táncolta, az akadémikusan pezsgő fináléban a kar gyors, geometrikus- diagonális mozgássoraival és a má-sik négy szólistával kiegészülve. A „három párt” Kojo Kaede, Kovalszki Boglárka, Matsuhisha Mutsumi (VIII. évf.), valamint Pálinkó Kornél, Schumicky Endre és Molnár Dávid, a „hat lányt” Szabó Barbara, Neves Costa Rebecca, Szalai Emese, Okuno Riho, Maeno Shiori és Vitárius Orso-lya (VI - IX. évf.) táncolták. A karban a végzősök közül még Pyka Alexand-rát, Horváth Kadát, Kovács Pétert és Rónai Attilát láthattuk.

A második részt egy ismer-ten ütős gálaszám, a Pugni-

Vaganova Diana és Akteon pas de deux nyitotta. A kimondottan sűrű, technikás kettősben a MÜPA-esten Kovalszki Boglárka könnyedsége, kecsessége, Molnár Dávid látványos, magas ugrásai, stílusbiztonsága, és a pár fesztelen, élénk előadásmódja is feltűnt. Sajnos az Operában bizony-talanabb, esetlegesebb volt az össz-kép, amit különösen azért sajnáltam, mert Molnár Dávidot előadóművé-szileg egyébként az évfolyam egyik legjobbjának éreztem. A következő szám az Anna Karenina című balett egy részlete, Kitty és Levin kettőse volt a finom vonalú Szalai Emese és az igen kedvező alkati adottságú, de a lírai hangulatú részlethez képest érzelmileg még visszafogott Kovács Péter előadásában. A pas de deux intimitása inkább a MÜPA-ban, ko-reográfiai és érzelmi íve viszont az Opera színpadán érvényesült job-ban.

Ezután Ashton A rosszul őrzött lány című balettjéből láthat-

tunk egy összeállítást. A szóló rész-leteket Berzéki Melinda (Lise) és Horváth Kada (Colas) táncolta lelke-sen, utóbbi helyenként kissé túlzott, a pózokat, érkezéseket bizonytalan-ná tevő lendülettel. Simone anyót (fapapucsos tánc) Schumicky Endre hozta kifejezetten jó karakterábrá-zolási készséggel, humorral és a jó ízlés határai belül maradva. A „barát-nők” Miura Shino, Kojo Kaeda, Pyka Alexandra, Schneider Helga, vala-mint a VII.-VIII. évfolyamból Gyöngy Virág, Neves Costa Rebecca, Galam-bos Júlia és Palkovics Tíria voltak.

A szintén klasszikus bravúr-darabnak tekintett Aubert-

Gsovsky Grand pas classique Cson-ka Vanessza és Török Zsolt számára nyújtott brillírozási lehetőséget. A

A diploma küszöbén

Z E N E - Z E N E - T Á N C 9

MÜPA-ban látottak alapján ezt a kettőst az operaházi koncert csúcs-számának vártam¸ a technikai kivi-telezés korrektsége és a fiatal mű-vészek kétségtelen dekorativitása révén tényleg arathatott volna na-gyobb sikert is. Az előadói báj és apró finomságok terén azonban

maradt bennem azért kis hiányér-zet. A MÜPA-gálán a legnagyobb ováció A hattyúk tava fekete pas de deux táncosainak jutott és nem volt ez másképp az Operában sem. Az imponálóan lendületes, jó ritmu-sú kettősben a precíz és attraktív Purszky Lilla most vendégként, már

operaházi tagként lépett fel. Tavaly, a vizsgakoncertjén már láthattunk tőle egy szép, látványos Kalóz pas de deux-t, mostanra előadói szem-pontból is nagyon sokat érett (mit számít a profi közegben eltöltött egy év!). Darai Tamás figyelmesen, szépen partnerolt, saját variációját pontosan, az apróbb finomságokat is kiemelve, hangsúlyozva táncol-ta.

A gála harmadik részében Leo Mujic Ahonnan az álom jön

című darabja került színre. A szabad-úszó táncművészként és koreográ-fusként nemzetközi szinten jegyzett alkotó korábban már dolgozott ha-zánkban a Pécsi Balettnél, most lá-tott rövid, egyfelvonásos műve kife-jezetten a koncertre, a növendékek számára készült. Előadásában a vég-zősök (Csonka Vanessza, Kovalszki Boglárka, Szalai Emese, Kojo Kaede, Berzéki Melinda, Pyka Alexandra, Bálint Dóra, Schneider Helga, Rónai Attila, Török Zsolt, Schumicky Endre, Darai Tamás, Molnár Dávid, Pálinkó Kornél, Kovács Péter, Horváth Kada), valamint a VIII. évfolyamból Horányi Adrienn és Matsuhisha Mutsumi és a modern szakirányról Harkai Édua mű-ködtek közre. A darab zeneileg három részre tagolódik, cselekménytelen, helyenként álomszerű, hangulatá-ban egyébként inkább enyhén szür-reális jellegű. Akadémikus alapokon nyugvó (spicc cipős), mégis modern formavilágával jól illeszkedett a kon-cert egészéhez és jól látszott, hogy az alkotó a koreográfiát az előadóknak „testre szabta”- nagy kedvvel, ma-gabiztos lendülettel mozogtak ben-ne. A mű összességében visszanyúlt az első rész McMillan-darabjához, a mai kor dinamikusabb, zaklatottabb, hektikusabb módján összefoglalva a klasszikus formanyelv kifejezési lehe-tőségeit.

Pónyai Györgyi

Magyar Táncművészeti Főiskola végzős növendékeinek vizsgaelőadásaBerzéki Melinda, Horváth Kada(fotó: Kanyó Béla)

a M a g y a r t á n c m ű v é s z e t i f ő i s k o l a v i z s g a e l ő a d á s a i r ó le l ő z e t e s a M ű v é s z e t e k p a l o t á j á b a n ( 2 0 1 2 . j ú n i u s 5 . ) ,

a z o p e r a h á z i v i z s g a k o n c e r t ( 2 0 1 2 . j ú n i u s 3 0 . )

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 0

Ha összegzést szeretnék adni Bécs balett-művészetének elmúlt 2 esztendejéről, úgy egyértelműen egy sikertörténet

elbeszélésére kell vállalkoznom. A feltételek megteremtéséért a jelenlegi városvezetés kultúrpolitikáját illeti dicséret, amennyiben jelentős erkölcsi és anyagi támogatással já-rult hozzá a siker lehetőségéhez. A lehetőség azonban önmagában még kevés, élni is kell vele tudni. Ez a feladat a bécsi Operaház új főigazgatójára, a francia Dominique Meyerre várt, aki 2010-től vezeti a színházat, illetve az ugyancsak francia Manuel Legrisre, a jelenlegi balett-direktorra. Kettejük összehangolt mun-kájának köszönhető, hogy a társulat rangja, művészi nívója emelkedett, már nemzetközi összehasonlításban is kiváló. Igazságtalanok lennénk ugyanakkor, ha nem tennénk említést a mostani siker előzményeként az előző balett-igazgatóról, Harangozó Gyuláról is. Ő regnálá-sa alapozta meg ugyanis a jelenleg is működő társulatot. Ékes bizonyítéka ennek az a tény, hogy a vezetőváltás után csak 2 táncost bocsá-tottak el az együttesből, nem hosszabbítottak velük szerződést. Igaz, időközben megválto-zott az együttes neve: a régit – “Das Ballett Der Wiener Staatsoper und Volksoper” – még Harangozó adományozta, az újat pedig már a jelenlegi vezetés (“Wiener Staatsballett”). A lényeg azonban nem változott: a társula-tot az Operaház (Staatsoper) és a Népszínház (Volksoper) táncosai jelentik. Legris tehát egy igazán remek csapatot örökölt, vagyis a siker-hez vezető utat az elődök taposták ki.

Manuel Legrisről csak annyit, hogy 1964-ben, Párizsban született. Pá-

lyafutásában fontos szerepet játszott Rudolf Nureyev, aki őt a Párizsi Operába kinevezte danseur-étoile-nak. Bécsi szereplése többek között azért is mondható sikeresnek, mert azokat a darabokat, illetve koreográfusokat hozta magával, mely egyaránt megfeleltek a közönség ízlésének, a tánctörténeti aktuali-tásoknak, s nem utolsó sorban az együttes (a táncosok) fejlődésének is. Már bemutatkozá-sa is pozitív visszhangot kapott: „Ékszerek az új világból” címmel adták elő az avantgardis-ta Twyla Tharps, William Forsythe és George Balanchine műveit. Kevésbé sikeres próbál-kozásnak tünt a Volksoperben játszott „Mária Antoinette” alkotás Patrik de Bana koreográfi-ájában. Sajnos a darab messze elmaradt törté-nelmi értékében a hitelességtől, még akkor is, ha csak a szimbolizmus volt célja az alkotónak. Láthattuk a csodálatos balerinát, Olga Esinát, azt kívánva, hogy minél többet mutathasson tudásából, ám a színpadról – az ő remek tánc-tudása ellenére is – hiányzott a feszültség.

Sokkal izgalmasabb eseménynek szá-mított az Operában Jirí Kyliantól a

„Bella Figura” bemutatása: nem akármilyen esztétikai hatás tanúi lehetünk, finom hu-morral, tiszta zeneiséggel, kivételes zenei összhanggal a mozdulatokban. Ugyanezen az estén tapasztaltak szerint nevezhetnénk jó epigonistának Jiri Bubeniceknek a “Le Souffle de l´esprit” című darabját, s a “Skew-Whiff”-t Paul Lightfoot-tól.

A legnagyobb sikert azonban még mindig a Nureyev koreográfiában fel-

újított „Don Quijote’ aratta, melyben Denys Cherevychko lélegzetelállító virtuóz techniká-val interpretálja Basil parádés szerepét, nem elmaradva mellette, mint Kitri, a bájos Mária Yakovleva.

Örvendetes ritkaságnak értékelhető a „Hommage Jerome Robbins” cím

alatt futó este, olyan kiváló kompozíciókkal, mint a koreográfus korábbi darabja, a „Glass Pieces”. A szólisták és a corps de balett kris-tálytisztasággal táncolnak, kiemelném közü-lük a két vezető első szólistát, Olga Esinát és Roman Lazikot. „In the night” belesodródtunk a romantika hangulatába Chopin zenéjét él-vezve, s elmerültünk a tánc a vizuális élmé-nyében. A világhírű Brodway-koreográfus, Jerome Robbins megajándékozta nézőit a „Koncert” című igen humoros alkotásával, melyben a Budapesten is jól ismert balerina – Irina Tsymbal – a klasszikus stílusától eltérve megmutatta, hogy remekül képes szerepé-ben a karikatúra kifejezésére is. Majdnem hi-hetetlen, hogy ő ugyanaz a személy, aki Pierre Lacotte koreográfiájában, a „La Sylphide”-ben, oly egyedülállóan, titokzatosan adta elő sze-repét, hogy a premier után megkapta az első szólista kinevezést!

Szinte érthetetlen, hogy Bejárt balett-jei ritkán láthatóak Bécsben. Talán épp

ezért nagy szeretettel, érdeklődéssel fogadta a bécsi közönség a Volksoperben 2011. ápri-lis 17.-én bemutatott „Le Concours” című elő-adást, mely a ballett versenyek tragikomiku-mát, s azt, hogy mi is a tánc (-os), tematizálta. A mester kivételes alkalmat nyújtott, hogy az együttes csillogtassa tudását. Olyan felejthe-tetlen alakításokkal találkozunk ismét Olga Esinától, Davide Datotól, és a magyar Szabó Richardtól, illetve Lukács Andrástól, mely pár-ját ritkítja: nagymértékben járultak ők hozzá a közönség lelkes, kitörő ovációjához a premi-eren.

A ranglistán talán a legfontosabb pre-miernek nevezhető a „XX. század

mestereinek darabjai” gyűjtőcím alatt 2012 februárjában bemutatott, Serge Lifar gyöngy-szemének számító neoklasszikus balett, a ”Suit en blanc,” ahol az együttes ugyancsak kiválóan szerepelt. A következő műnek Nils Christie a koreográfusa. Bohuslav Martinu K

A L

E I

D O

S Z

K Ó

Pbe

száM

oló b

écs b

alet

tMűv

észe

téNe

k elM

últ 2

eszt

eNde

jérő

l

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 1

zenéjétöl ihletve a “Befor Nightfall” elrejtett érzelmeket tiszta formákba öntve adta elő Nina Polákova partneré-vel, Michail Sosnovschival és Ludmilla Konovaloval.

A legnagyobb élmények számí-tott – azt hiszem mindenkinek

– az “L´Arlésienne” című balett, Roland Petit-töl. A drámai remekmű Alphonse Daudet prózáján alapszik és George Bizet zenéjére táncolják. Micsoda nagy

példának szolgál ez a szenvedélyes alkotás, melyben a koreográfus meg-mutatja, hogy miként kell a csoportot, a szólistákat mozgatatni úgy, hogy az ő gondolatai is eljuthassanak a né-zőkhöz! Kirill Kourlaev a vőlegény, a menyasszony szerepében pedig Maria Yakovleva bizonyították, hogy a test és az arc a lélek tükre!

Kötelező még a Volksoper leg-utóbbi premieréről írni, hogy

végre a két együttesből összetevő-dő táncosok, akiknek egy része a Volksoperben az operett-betétek fele-lősei, úgyszintén lehetőséget kapjanak bemutatkozásra. 3 egyfelvonásos adta meg a lehetőséget számukra, hogy új koreográfiákban fellépjenek, bizonyít-sák, hogy ök. is képesek nagy teljesít-ményre. Elsőként a legendás hírű „Faun délutánja”, Boris Nebyla minimalizált változata Debussy kompozíciójával. Egy fiú és egy lány táncos vezet be min-ket az est szenvedélyes hangulatába, bár sajnálatos, hogy az adott koncept nem fejezi ki azt, amit a zene tartalmaz. Szerencsére Mihail Sosnovschi testal-kata biztosítja, hogy mozdulatai önma-gukért beszéljenek.

Az est legsikeresebb darabja a Ravel „Bolerója”. Lukács András

valóban felkészült, pontos ”design” ko-reográfiát készített. A formák megrajzo-lása és a kosztümök szépsége magával ragadó, különösen a darab eleje tölti el nagy-nagy várakozással a nézőket. Saj-nos a zene állandó növekvő feszültsé-gét nem tudta, vagy talán nem is akart a koreográfus követni. Kár érte.

A záró darabban Carl Orff kompo-zíciójára a „Carmina Buranában”

az együttes táncosai a maximumot nyújtották. Vesna Orlic tisztességes ko-reográfiájában lenyűgöző ugyan, tisz-ta energiát sugároz, amiben persze a zene is segítségére lesz, talán még túl is szárnyalja azt. Valamiképp azt mond-hatnánk, hogy mind a három darabból a szolidság érezhető, s nem az erotika, pedig itt azért inkább erről lenne szó.

Manuel Legris igazgató egy iga-zán nagyszabású lehetőséget

biztosított tehát fiatal tehetségeinek, egy egész estét bízott rájuk, s az az év végén pedig hódolatát fejezte ki a Ru-dolf Nureyev tiszteletére rendezett gá-laesten, amelyen Ö maga is fellépett. Olyan sokat ígérő tehetségekkel is talál-koztunk azonban, mint Davide Dato és Prisca Zeisel, akik bizony már a közönség kedvencei közé sorolhatják magukat.

Egy utolsó mondat még: ez a be-számoló ismerteti a Bécsi bal-

lettnek a Highlight-ait, persze, tudjuk, az állandóság nem létezik, változás-ban van minden, de helyet kell adni a reménynek, hogy ez így folytatódhat majd tovább a szenzáció, a hatalmas sikere felé.

Téri EvelynK A

L E

I D

O S

Z K

Ó P

besz

áMol

ó béc

s bal

ettM

űvés

zeté

Nek e

lMúl

t 2 es

zteN

dejé

ről

Rudolf Nurejew: Don QuixoteMária Yakovleva, Denys Cherevychko

(fotó: Wiener Staatsbalett / Dimo Dimov)

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 2

Nem, arról nincs szó azért, de egy szigorúbb bírálatra bizony rászolgált ezúttal, ugyanis az

1935-ben megírt regény és az 1969-ben készült kultikus film „táncmaratonnak” aposztrofált koreográfiája, ill. hát maga az előadás a Vígszínházban kudarc-gya-núsnak tekinthető.

Őszintén meglepett, mikor meg-bíztak azzal, hogy írjak egy beszámolót erről az előadásról, különös tekintettel Duda Éva koreográfiájára. Ha jól em-lékszem a „valóságban” 1500 órán át kellett táncolniuk a szereplőknek, ám ennek ellenére nem egy önálló táncmű készült a színpadi változatban, hanem egy „alkalmazott” (alkalmazkodó) kore-ográfia. Alkalmazkodni kell ilyenkor a rendezőhöz, a dramaturghoz, az ilyen olyan zenékhez, a gyenge, közepes, vagy jól táncoló színészekhez, nos, ide rengeteg alázat és az alkalmazkodni tu-dás magas szintű képessége szükséges. Ezúttal azonban az a dramaturgiai – el-sőre jónak tűnő – ötlet bizonyult a ko-reográfia legnagyobb terhének, mely szerint az 1929-es amerikai gazdasági válság és a jelenlegi magyarországi vál-ság párhuzamba állítható, a darab aktu-ális ma is, modernizálni lehet. Ám ezzel csapdát állítottak maguknak az alkotók: ahelyett, hogy egy egységes, pontosan végig vitt, a drámai befejezésig elérke-ző ívet kapott volna az előadás, szét-darabolódott a sehonnan sehova nem vivő esztrád számok egyvelegével. A rendezés, Eszenyi Enikő munkája, szin-te csak bukdácsolt a magának felépített buckákon. De nem csak az úgynevezett „produkciók” jelentettek felesleges és

nehezen vehető akadályokat számára, hanem a díszlet is: a szánalmasan szel-lemtelen, még csak egy kicsit sem vic-ces, guruló „Toi Toi” toalettek és a nem is tudom honnan kerített piros vaságyak! (Legalább nézhetett volna a tervező egy ’Való Világ’ adást a tv-ben, ha már a szemünk előtt zajló versenynek is egy tv csatorna volt a gazdája!) Ám bárho-vá is görgették a szóban forgó vacak holmikat, és bárhogyan is világították meg őket, sehogyan sem akaródzott valamiféle hiteles színpadi kép – ne adj Isten költői – kirajzolódni. Kis pénz kis musical, gondoltam, de a Sas Kabaré jelenünkre utaló leggyengébb bemon-dásait, Fábry olcsó parodizálását és utánzását, sajnos nem írhattam a kevés pénz számlájára; ezek kétségkívül ízlés és mérték vesztést jeleztek, ami később nem tűnt meglepőnek, miután láttam a programajánlóban (igaz, szerény apró betűkkel), hogy a színpadi válto-zatot a Vígszínház készítette. Csak így, egyszerűen! Hiszen akkor nincs semmi probléma – nyugtatgattam magam –, a Fellner meg a Helmer is számon kérhető, meg a ruhatáros néni is! De bármennyire szeretnénk is néha – jó-zanodtam aztán –, a színház nem egy demokratikus intézmény, s bizony ez-úttal sem bizonyult annak: a rendező rendezett, a jelmez- meg díszlettervező tervezett, a színész játszott és a koreog-ráfus pedig – ahogy az, többnyire lenni szokott – koreografált!

Duda Éva volt ez utóbbi, ám kissé meglepő módon, ezt is a kis program-ajánlóból lehetett megtudnom: nem-csak a szokásos koreográfus-asszisztens,

Gulyás Anna, hanem mindjárt két má-sik koreográfus-munkatárs is segítette; ifj. Zsuráfszki Zoltán és Budai László. Ők is bedolgoztak tehát, gondolom, mu-tathattak néhány lépést, esetleg egész számokat is beállíthattak, tekintettel arra, hogy elismert és jól hangzó ne-vek a szakmában. Mivel azonban „csak” munkatársai az előadásnak, varrjuk az egész este felelősségét Duda nyakába.

Egy kis, általam sem kedvelt szemé-lyeskedéssel kezdeném. Miután több mint 60 zenés darab koreográfiáját ké-szítettem, jó néhányat épp a Víg szín-padán, így talán vindikálhatom minden szerénytelenség nélkül magamnak a jogot, hogy elemző módon megírhas-sam véleményemet, sőt óvatosan a hi-bákat is számba vegyem, felhívjam az azokra alkotó figyelmét!

Mint már fent jeleztem, eltekintve a különösebb invenciót nem igény-lő, párban lassúzó, ide-oda lötyögő, vagy a néha felgyorsuló, mindegy mit táncoló táncverseny résztvevőinek beállításától, az igazi koreográfiát, a betétszámok, csak magyar (ismert és kevésbé ismert zenék) színpadra álmo-dása jelentette. Amilyen eklektikus volt a zenei összeállítás – amúgy egyébként elég igényes hangszerelésben –, olyan színesre a koreográfia sajnos már nem sikeredett. Többnyire a színpad előteré-ben énekeltek, táncoltak a szám szólis-tái, legfeljebb a rivalda síkjában jobbra, balra kimozdulgattak kissé, megbontva így az egyhangúságot. Ugyancsak egy-hangúnak tűnt a számok tapsra erőlte-tett majdnem egyforma befejezése, az a „pricc-pracc-prucc”, ami egy idő után

A lovakatlelövik,ugye?

és a koreográfust?

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 3

engem eléggé elkedvetlenített, a da-rab drámai kifejező erejét pedig egyre csak gyengítette.

1. szám.A hátulról megvilágított

opera fólia mögött, nagy és boldog-nak tűnő összevisszaságban, árnyké-pekként kezdődött a Magyarország c. számra a tulajdonképpeni csopaki 10.000.000 Ft-os maratoni táncverseny. Majdnem minden megfelelt volna annak az elképzelésnek, hogy a részt-vevők teljes hitükkel és energiájukkal készek akár 1000 órát is táncolni szünet nélkül, de azt a halvány ötletet, hogy a Magyarország sziluettjét ábrázoló kis látványelemet elhelyezzék és mintegy logóként láthassuk, nem elég határo-zott, erős szándékkal mutatta meg a koreográfia. Amúgy is az arctalan árny-táncos eszközei és kifejező ereje igen-csak meggyengül, ezért hiányoltam a mozgás expresszívebb és célratörőbb kialakítását.

2. szám.Az, hogy az Emil Rulez ze-

nekar Hello Tourist című száma milyen meggondolásból került ide, nagy kér-dés, mert főleg a nóta szöveg-centri-kussága és annak az ironikus, groteszk, szellemes bemondásai miatt, egyálta-lán nem illett egy táncrendezvény ze-nekarának műsorába. Nem is igen tán-coltak illetve csak a jól ismert nyit-zár, lép-lép, ti-ti-tá kedves kis egyszerű, ám annál látványosabb latinos kombináci-ót mutatták be, ami nem is lett volna baj, na de ennyiszer? A változatosság nemcsak Cicerónak, de a közönségnek is nagyobb örömet okozott volna.

3. szám.Bata Éva a Csak a Tesco című

szám előadója, pontosan olyan erősza-kos, legázolós módon, mint ahogy a szerepét is játssza, nem hagy kétséget afelől, hogy képzett, csinos, jól tánco-ló színésznő. Jöhet a koreográfus, jó esetben egy rendezővel közösen és ki-alakíthat kifejezetten ehhez a számhoz készítendő fanyar, szellemes jelenetet és akkor nemcsak a hangjegyek kímé-letlen eltáncolása lett volna a szűken vett feladat. A térformát azonban, eb-ben a számban szemmel láthatóan a di-namikus és rendkívül felfűtött, tempe-ramentumos színésznő inspirálásával a legjobban használta a koreográfus.

4. szám.Vannak minden kornak meg-

határozó és nem csak egy jó bemondá-son alapuló slágerei és szövegei, amik pontosan visszaadják a spirit of age-et, a kor szellemét. A Péterfy Bori által híressé tett „...tedd a kezed a farzsebembe” min-den kétséget kizáróan egy ilyen nagysze-rű kormű. Ezúttal a két legjobb táncosnak bizonyuló színészre bízták eléneklését és előadását, a remekül, kissé erőteljes-ebben, mint az eredeti, meghangszerelt singes ritmusú, „nagy vagány” számot. Nemcsak a két fiatal kitűnő, igazi musical színész, de a background is jól sikerült a mozgalmas beállítása miatt, így aztán az est legsikerültebb számának tapsolha-tott a közönség. Hiányérzetem csak a túl sokszor ismételt „lép rúg” miatt volt, ami ugyan, elismerem, a stílus sajátossága, de nagyobb változatosságban is az lehe-tett volna.

Voltak zeneszámok melyek nem az úgynevezett „produkciók”, hanem csak a „táncmaratón” miatt kerültek a darabba, rövidebb hosszabb formában, ahogy a dramaturgiai helyzet megkívánta. Ko-rábban a Sárika egy kicsikét butácska, épp csak a refrén félig-meddig, az elő-adás ezen pontján pedig a Meseautó, szintén egy soha nem múló kormű, ami-re a szereplők olyan lassú keringő szerű szabadtáncot jártak egy nagy körben.

5. szám...előtt egy kellemetlen szinte

bántó néhány percet kellett végigvár-nunk, ugyanis a Hamlet egy részletét adták elő, ami pont úgy illett ide, mint fordítva, a Sárika a Hamletbe. Fájda-lomdíjként, viszont az előadás legjobb szereplője Járó Zsuzsa, a gertrudisi szenvelgés után elénekelhette és tán-colhatta a többiek aktív támogatásával a Jerikói trombitás című számot.

Tangó nélkül nem mehettünk volna ki a büfébe, így aztán az is előkerült a szü-net előtt, a szokásos fejforgatásokkal és lábcsúsztatásokkal, emlékezetes hang-súlyos mozdulat nélkül, de a megfelelő közhelyekkel tarkítva annál inkább!

Az igazi meglepetés a szünet után ért, mikor a darab szerint már 2 hete az életben és a parketten való maradá-sért, elgyötörten küzdenek a táncosok, ám csak úgy fittyet hányva hányattatá-suknak a piros vaságyakon hagyva ed-digi szenvedéseiket lelkes rohammal törnek előre és egy fergeteges Rock and Rollert /nem kormű csak sláger /adnak elő nem kímélve magukat. Sza-bályosan pontosan ropták, gondolom

a munkatárs kellőképpen betársult, de az ötletesség bizony itt is elhagy-ta a koreográfust és a munkatársát is. Az pedig már egyszerűen bosszan-tott, hogy az Operettszínház szubrett és táncoskomikus párjának standard trükkjeit láttam viszont egy rock and rollban. Mi lenne, ha levédhető lenne a tánc is, mint a zene? Bizonyára pe-reskedhetne Oszvald Marika és Csere László, akikkel közel harminc éve ki-találtuk ezeket az emeléseket /sajnos még nem volt videó és nem láthattuk az American Idol-t/, de nem egy rock-hoz, hanem operetthez.

Már nem tudom hányadik szám jött, de megérkezett a „luxus vonat” is és hozott egy újabb meghökkentő produkciót. A vak fiú fehér botjával egyfajta Fred Astaire-es elegáns, majd-nem virtuóz koreográfiát táncolt, de senki nem kérdezte meg tőle, hogy hát ezeket a figurákat hol látta és hol tanulta? Ének ezúttal nem volt, csak a zenekar húzta és a táncosok megint meglepő módon hatalmas energiával ropták a tempós charlestont a fáradság leghalványabb jele nélkül. A fáradság viszont egyre inkább úrrá lett rajtam és a figyelmem is lankadni kezdett, fonto-sabb koreográfiai elem se került elő, ha csak az esküvői kép lityi-lötyögős „csár-dás”-szerű mozgását nem tekinteném annak. A Quimby csodálatos számát a Most múlik pontosan-t még eléne-kelte Majsai-Nyilas Tünde szépen és mély átéléssel, ami megmutatta, hogy a váratlan és ötletszerűen kiválasztott produkciók helyett, érdemesebb lett volna a szituációk és a jellemek meg-mutatására a dalokat kiválasztani, mint egy igazi musicalben.

Végignézve az előadást halkan és félve kérdem, hova tűnt az ártatlanul elementáris Romeo és Julia, a kedve-sen eredeti Szépség és a Szörnyeteg, a hitelesen őszinte Hegedűs a házte-tőn koreográfusa? Aki minden kétsé-get kizáróan olyan egyéni hangot tud munkáival megütni, mint senki más az ö korosztályából. Duda Éva ezúttal a sok különböző stílusú tánc és a kelle-ténél több munkatárs között elveszett, nem találta meg saját magát és eredeti hangját koreográfiáiban, mindössze egy átlagos színfolt maradt egy átla-gosnál kissé átlagosabb előadásban.

Gesler György

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 4

és a before előtt, tehát mielőtt leül-tem volna írni ezt a…, nem is kri-tikát, csak egy kis eszmefuttatást, hosszasan tűnődtem azon, hogy Duda Éva és társulata ezúttal mi-

lyen kemény fába vágta fejszéjét, hogy a legújabb táncjátékukat a Mu Színházban bemutassák. Szándékaik szerint egy családi story, vagy inkább egy családi feeling (hogy stílusos maradjak) volt a mű alapötletének a forrása, amit a programajánlóból könnyen megtudhatott bárki, már aki elolvasta és nem hebehurgyán, felkészületlenül ült be az előadásra. Mert az bizony könnyen porul járhatott a darab megértésével, vagyis hát a befogadással.

A táncnak – lehet az balett, vagy bármiféle mozgásszínház – két ős-

ellensége van. Ezek minden koreográfust kellőképpen próbára tesznek és megkí-noznak: az egyik a lineáris idő, múltnak és jövőnek ábrázolása, a másik pedig a szerep-lők nevesítése, már amennyiben narratív a történetet, valós figurákat akar a színpadra állítani. Milyen egyszerűek ezek, egy prózai színházban! Játszva felismerhetők (beazo-nosíthatók) a szereplők, továbbá a közöttük lévő viszony is egy adott, konkrét időpont-ban. Csak egy mondatot hallunk – „Anyuci kérem a kakaót, mert elkések az iskolából” –, s minden azonnal világos lesz. Egy mon-dat mindössze, de jaj, annak a koreográ-fusnak, aki megpróbál egy ilyen egyszerű mondatot darabjában megkoreografálni: a lehetetlenre vállalkozik. Kézzel-lábbal mu-togatni kényszerülne, pantomimikus né-majátékokkal kellene próbálkoznia. A régi, úgynevezett cselekményes balettekben és táncjátékokban az „öreget” egy idősödő táncos alakította – ha férfi volt szakállal, ha nő ősz hajjal, kevés, öreges, takarékos mozgással –, s így azonnal felismerhetővé vált életkora. Mindenki által jól ismert a hí-res Balanchine balett, nem is olyan régi, a Prodigal Son utolsó jelenete, mikor megtér a megtört fiú az ősz, hatalmas szakállal mu-tatkozó öregapjához, pontosan olyan, mint egy másik művészeti ágban, a csodálatos Rembrandt festményén. Két ember: apa és fia, semmi kétség!

Mit kezdhet, mondjuk az „apa-fiú” kapcsolattal egy előre fel nem vi-

lágosított ártatlan néző, aki anélkül ül be a Mu Színház nézőterére, hogy a programfü-zetet böngészte volna? Honnan gyaníthat-ná, hogy a színpadon egy tisztességes, két gyermekes család eseményeit és lelki életét nézi, ha ott négy teljesen egykorú, majdnem azonos képességű hasonló ruhába öltözte-tett fiatal táncost lát? Állíthatom bátran,

hogy az azonosulás és felismerés nélküli 10-15 perc után bizony- bizony a csüggedés vesz rajta erőt! Hiába a nagyszerű, váratlan és jobbnál jobb szellemes mozdulati és ko-reográfusi megoldás, ha beazonosíthatatla-nok a szereplők.

Már a közönség beengedésénél is egy meglehetősen kérdéses

dramaturgiai helyzet okoz gondot: a négy szereplő /legegyszerűbb családi képlet/, tehát az apa, az anya, a fiú és a lánygyerek néma csendben készítik elő a színpadot, alakítják ki a táncteret. Felosztották egymás között a tevékenységeket: egyikük zsákok-ból szürke, lehangolóan szomorú színű, homokszerű valamit szór a színpadra szét, amit már nagyrészt teljesen be is borít ez a „depressziós” műanyag, két másik táncos meg elhelyez négy nagyméretű, téglaszínű absztrakt dekoratív kubust a színpad hátsó részén. Halkan kérdem ez mire volt jó? Se a „családi ház” nem épült és azt amúgy is nem a gyerekeknek kell azt építeni, mint ahogy a „föld és telek” sem az ő dolguk., Ha pedig a táncjátékot előkészítendő csak, vagyis nem az előadás szereplőiként tevékenykedtek egykedvűen, akkor meg a Mu stábja nem csinálhatta volna meg jobban a közönség beengedése elött? Felesleges, érthetetlen, félrevezető vacakolásnak bizonyult ez a kis introduction bizony.

A nézőtéri fények kioltása után az apa rákezdett a „keresem az igazit”

című variációjára. A meglehetősen zak-latottnak tűnő ideges férfiszóló remekül ábrázolta egy ember vágyait, ábrándjait, illetve érzékeltette azt az izgalmi állapo-tot, ami a várakozásé. Nem telt el hosszú idő és valóban meg is jelent az egyik hát-só kubus mögül a várva várt nő, aki egyre közelebb került a férfihoz, s néhány közös mozdulatsor után érezhetővé vált, hogy ők egy boldog pár. Minden úgy történt, ahogy egy átlagos, mondjuk banális esten is szo-kott. A meglepetés ezután történt ugyanis, már épp jókor megjelent, szintén valamely hátsó kubus mögül egy kisebb értsd alacso-nyabb táncos. Szándékai kezdetben isme-retlenek maradtak, tehát aki nem sejthette, hogy ez a korábban látott szerelmes pár

családalapítási programjának legelső da-rabja, csak meghökkenve észlelhette, hogy valami nincs rendben vele, mert a fiú vadul elégedetlenkedik és egyre fokozódó hisz-tériával lázadozik. Sajnos a kis „család” leg-gyengébb láncszeme épp ez a táncos volt: variációja súlytalan, széthullottra sikeredett, éppen a technikai megvalósítás és kifeje-zési hiányosságok miatt. Ám legnagyobb szerencsénkre a koreográfus segítségünkre sietett, mert a kissé néhol már-már kínossá váló őrjöngés után – megjegyezném: a zene is teljesen idegen volt valami metál zenekar bejátszással – az est egyik legszebb és leg-érdekesebb részét teremtette meg. Mindig szerettem és izgalmasnak találtam egy jól megkoreografált hármast, s hát ezúttal sem kellett csalódnom, mert a lázadozó fiúgyer-mek „megszelídítése”és visszavezetése a boldog családhoz az apa és anya megértő szeretetével változatos és érzelemgazdag megoldásokat hozott. Nagyon tetszik, hogy mára már a világ legtermészetesebb mód-ján pas de deux-znek a táncosnők, de nem, mint repkedő pillangók a férfi emeléseivel, hanem az ellenkező oldalon: ők emelnek, mint igazi „untermanok”. Rendkívül érde-kes és újszerű helyzeteket lehet létrehozni és kihasználni a lehetőségét, hogy az anyát táncoló szereplő ugyanolyan intenzitással vegyen részt az emelés kombinációkban, mint az apát táncoló férfi. Szép és hiteles pillanata volt az előadásnak ez az egymásra utalást bemutató pas de trois. A másik szin-tén nagyon meggyőzőre sikeredett pillanat a lánygyermek életútját segítő, az apával el-táncolt duett volt. A mindeddig háttérben várakozó kubusok hirtelen jelentőséget kaptak, egymás mellé rakosgatták azokat és az apa féltőn vigyázva vezette végig lányát rajtuk. Érzelmileg megkapóan szép jelenet volt, csupán technikailag és koreográfiailag lehetett volna egy kicsit szellemesebb és igényesebb, már csak azért is, mert az együt-tes két legjobb táncosa adta elő. Sajnos a duett előtt azonban még egy kellemetlen-séggel meg kellett birkóznom, ugyanis a lánygyermek feltűnése után, ami az egyik kubus szűk lukán való kikukacolódással történt, kiérvén a szürke „homokfövényre”

Az After utáN...

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 5

kezdte magára szórni az egyáltalán nem ba-rátságos anyagot. Később aztán ö is, mint a bátyuska ki akar törni a család biztos kötelé-kéből, de nem volt képes igazán megtenni, mert mint korábban a hármas, ezúttal egy négyes biztosította a hazatalálását

Látható volt, hogy a koreográfus mennyire átgondolt és jól megszer-

kesztett módon nyúlt a témához, ameny-nyiben ez a pas de quatre már a finálé és a végső megoldás felé vezette az előadás dramaturgiáját és a család széthullásához vezetett. Pontosabban vezetett volna, ha a színpad két oldalán szinte teljesen civil mó-don leülő anya, fiú és lány nem nézik végig, azt az emberfeletti erőlködést, ahogy az apa megépít egy házat a kubusokból, ezzel remélve, hogy egy családot is összetarthat ismét. És tényleg sikerül, mert az oldalt gub-basztó táncosok lassan felállnak és tétova,

szinte mágneses hatásnak engedelmesked-ve hátra mennek az apa által épített házba, aminek a tetején kissé elrévedezve már ott ül fent, a többiek az anya, a fiú és a lány el-csendesülve, megnyugodva bekucorognak. Költői szép kép! After. Ever after. Happily ever after.

Ám nemcsak az utolsó, de az egész előadást végig kísérik a remek vi-

lágítási ötletek, Payer Ferenc munkája és a nagyon szép látványos megoldások. A talaj a rászórt anyag egyenetlenségeit kiemelő megvilágítása, annak szerkezeti kihang-súlyozása, rendkívül hatásos és különösen szép kihasználása ennek az amúgy nem túl barátságos sötét szürkeségnek. A téglaszínű kubista kubusok Mindák Gergely ötletessé-gét dicsérik, különösen azt a lehetőséget, hogy megteremtette nemcsak a látványu-kat, hanem a használhatóságukat is és nem

feledkezett meg a ház tetejéről sem, mégha nem is tudták gondolom a technikai nehéz-ségek miatt használni. Az úgynevezett jel-mezek színvonala azonban – és ez teljesen szokatlan egy Duda Éva darabban – sem látványukban, sem szolgálatukban nem erő-sítették az előadást, „mintegy, mi van a fiók-ban, hozd be megnézzük” hatást keltették.

Kunert Péternek, a koreográfus ál-landó munkatársának zenéje, talán

még egyetlen alkalommal sem volt ilyen meggyőző és pontosan kifejező, mint ez-úttal. Örömmel fedeztem fel a sok banális, ám elektromosan előalított harmónia és ritmusképlet közt sok érdekes és kifejezet-ten érzelmes hanghatást. A metál-betét re-mélhetőleg nem az ö nótája, de amúgy az enyém sem!

Végül essék szó az ugyan egy taggal bővebb, de mégis csak „szent” csa-

ládról, mint ahogy olvasom még alkotók-ként is, mindent megtettek az est sikeréért. Az Apa szerepében…,( a neveket a végén ol-vashatják és kiválaszthatják tetszés szerint. én nem tudtam, mert sehol nem találtam rá utalást) láthattam egy modern techni-kában jártas, jó felépítésű , érdekes, maga-biztos táncost. Az Anya önfeláldozó módon véghezvitte még az artista produkciónak is beillő cipelést a vállán álló lánnyal és az em-lített hármasban, meg a végén, szó szerint is bravúrosan megbirkózott a fiúval. Szólója ugyancsak meghökkentő, váratlan és nagy-szerű volt, kifejező ereje viszont még keve-sebb, mint amit a szerep megkívánt volna. A fiú, említettem már, nemcsak gyenge tán-cos, hanem a zene nélküli részekben han-gos és indokolatlan lihegésével kifejezetten zavaró és oda nem illő hangulatot teremt, bár ez lehet, hogy a koreográfus szándéka szerint van, de akkor meg ne legyen! A lány minden kétséget kizáróan a legképzettebb a családban, bár a homokos talajon ennek nem sok hasznát vehette, mégis a mozdula-tok tisztán és érthetően kifejezték érzelme-it. A család tagjai, egyúttal a fenti szerepek alakítói Csák Beatrix, Csuzi Márton, Fülöp László, Jenna Jalonen voltak.

Mint ahogy fentebb fejtegettem, ta-lán meggyőzőbb lett volna az elő-

adás, ha pontosabban megfogalmazódik a szereplők szerepe, mert akkor nem csak egy általános oly sokszor elolcsósított „emberi kapcsolatok” szokványos táncest kerekedik ki az eredeti ötletből, hanem egy drámaibb, feszesebb, izgalmasabb játék nézői lehet-tünk volna és minden bizonnyal lelkeseb-ben tapsoltunk volna az AFTER után!

Gesler György

Duda Éva: AfterCsák Beatrix(fotó: Mészáros Csaba)

utáN...

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 6

Pazár Krisztina

Debütálással zárta az évadot, júni-us végén ugyanis a Rómeó és Jú-lia című Seregi-balettben Mabot

alakította, az előtte lévő hetekben pedig Mostoha volt a Hófehérkében, Grusenyka a Karamazov testvérekben, Mercedes és A dridádok királynője a Don Quijote-ban. Sőt, új produkcióban is bemutatkozott, hiszen Bajári Leventével nagy sikerrel vit-ték színre Flow című duettjüket a Nem-zeti Táncszínházban. Pazár Krisztinára a következő szezonban szintén izgalmas feladatok várnak, hiszen nemcsak az Ybl-palotában táncol főszerepeket, hanem jelentkezett a főiskola pedagógusképző szakára is. A fiatal művész nagyon élvezi, hogy a klasszikus feladatok mellett kortárs darabokban szerepelhet, úgy véli, ezzel is új közönségréteget tudnak megnyerni a tánc műfajának.

- A Kortárs Koreográfusok Estjén, ame-lyen a Flow is színre került, teljesen megtelt a Várszínház. Hogyan fogadták a táncosok a duettjüket?

- Nagyon örültünk, hogy szinte a Nem-zeti Balett teljes társulata eljött, s nagyon sokan azt mondták, ez a darab tetszett ne-kik legjobban az eddigi produkcióink kö-zül. Ez már a negyedik közös előadásunk volt Bajári Leventével. Az első öt eszten-dővel ezelőtt a Point volt, amelyet az Erkel Színháztól való búcsúzás jegyében kore-ografált, és ez a produkció repertoárra is került. Nagyon jó hangulatú munka volt, mindenki drukkolt a másiknak. Kaptunk persze rossz kritikát is, de annyira örültünk a darabnak, olyan jól éreztük magunkat benne, hogy ezzel nem foglalkoztunk. Ez-zel a koreográfiával aztán sokat utaztunk, több gálán szerepeltünk, az egyik meghí-vásból jött a következő. De bevallom, mi sem gondoltuk, hogy ilyen sikeres lesz. Műhelymunkaként született, magunknak, azért hogy legyen egy olyan darab, ame-

lyet szívesen táncolunk. Szerette a publi-kum, mi pedig ennek nagyon örültünk. Az egyik gálán pedig kaptunk egy meghívást, és azt mondták, szeretnék, ha új darabot is készítenénk. Így kezdtek sorban egymás után születni a művek.

- A legutóbbi, a Flow ráadásul vetítéssel kombinált...

- Próbáltuk minden darabot kicsit másmilyenre csinálni, és ez most tényleg teljesen eltér a többitől... Nagyon lassú, folyamatos mozgás, nincs benne semmi akrobatikus, meghökkentő elem. S a ren-dező, Pater Sparrow remek, különleges vetítést készített az előadáshoz. Nagyon közel áll a szívemhez, ez az egyik legér-dekesebb darab, amit csináltunk. Csak azt sajnálom, hogy nem tudom, mikor játsz-hatjuk legközelebb....

- Bajári Levente sajátos stílust teremtett, hiszen olyan műveket állított színpadra a Point után, mint a Way of Words, az Attack, s a kortárs műfajon belül a klasszikus vonalat képviseli.

- Külföldön léteznek ilyen jellegű pro-dukciók, csak itthon nem igazán, éppen ezért szerettük volna, hogy szülessenek ilyen koreográfiák is. Azért, hogy meg-ismertessük azokkal, akik nem jutnak el külföldre, hogy ilyen is lehet a tánc. A klasszikus balett mindenki számára ér-dekessé, vonzóvá válhat. Ráadásul ezek nem hosszú művek, hat-nyolc percesek, így könnyebben emészthetők. S emellett nincs díszletigényük, a jelmez sem jelent nehézséget, szóval bárhol előadhatóak, ahol van balettszőnyeg... Bár már akadt darab, amit lakásban is eltáncoltunk. Mos-tanában egyébként gondolkoztunk azon, lehet, hogy nemcsak duetteket kellene készítenünk…. De ez a legegyszerűbb, a próbák egyeztetése és az utazás miatt is. Az azonban biztos, lesznek még közös elő-adásaink.

pa zár krisztiNataNulásról, uta zásról,

klasszikusrólés kortársról

1 7

Hat

árok

nélk

ül

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 8

-Mióta tart a kortárs darabok iránti sze-relme? A Bajári Leventével való, első közös produkció után vagy a stuttgarti balettnél töltött évek alatt alakult ki?

- Ez még a német időszakból szárma-zik, hiszen az ott töltött három szezon alatt a klasszikus és neoklasszikus művek mel-lett fontos szerepet kaptak a modern elő-adások. Nagyon megszerettem ezeket a műveket, amelyek amellett, hogy különle-gesek, kényelmesek is. Jól esik a testnek a táncolnivaló. Sokszor járt nálam akkoriban látogatóban Bajári Levente, s őt is magával ragadták ezek a művek, arra ösztönözték, hogy hasonlót hívjon életre. Ott ráadásul a közönség is sokkal nyitottabb, hiszen az összes ilyen est telt házak előtt került színre. Itthon sajnos ez sokkal nehezebb feladat, hiszen például amikor az Örvényben című est színre került az Operaházban, az első néhány estre alig lehetett becsalogatni a közönséget. Aztán amint híre ment, hogy ez izgalmas és különleges produkció, ak-kor az utolsó előadásokra már alig lehetett jegyet kapni. Akadt azonban olyan kortárs mű is, amelyre még nehezebben tudtuk bevonzani a nézőket. Pedig úgy vélem, a nívós modern darabokkal új közönségré-teget lehet megszólítani, és el lehet érni, hogy megszeressék a táncot. Lehet, hogy aki egy modern estet lát, utána már ahhoz is kedvet kap, hogy jegyet váltson egy ba-lett-előadásra.

- Nem okoz nehézséget, hogy kortárs műveket is táncol a klasszikus balettek mel-lett?

- Az egyik inkább segíti a másikat. S azért a Leventével közös duettjeink nem kortárs modern darabok, itt is spicc-ci-pőben lépünk fel. A koreográfiák alapja annyira klasszikus balett, hogy előadás előtt ugyanúgy balett-órával melegítek. S persze, klasszikus baletten nőttünk fel, ez az alap, a modern azonban kicsit izgalma-sabb játék. Más publikumhoz jutunk el, és nincsenek határok. A klasszikus balettben nagyon fontosak a szabályok, ott minden-ki észreveszi, ha valami nem stimmel. A modern más, kicsit emberibb, természe-tesebb, jobban esik táncolni, és jobban is érzem benne magam. Az ember az eszét el tudja veszíteni, mert annyira emberi, és annyira jólesik előadni.

- Sok modern előadásban táncolt Stutt-gartban is?

- Ott kezdtem el igazán megismerni a műfajt, bár a Mokka és a Hammerklavier volt a vizsgakoncertem az Operaházban. Myriam Naisy koreográfiáját imádtam, az volt az első, amire azt mondtam, hogy

ilyeneket nagyon szívesen csinálnék, bár az épp nem volt spicc-cipős...

- Miért döntött úgy három évad után, hogy megválik a német társulattól?

- Átalakult az együttes, s míg korábban magas, vékony lányokból állt, egyre ala-csonyabb szólistákat vettek fel. Egyébként is egy évet akartam kint tölteni, s ebből lett három.... A felvételi előtt tagja voltam két évig a Nemzeti Balettnek, de akkor nagyon fontos volt a társulatban a hierarchia. Nem találtam igazán a helyemet, s úgy éreztem, váltanom, tanulnom kell. Münchenbe és Stuttgartba jelentkeztem, ez utóbbi tár-sulatba vettek fel, aminek jobban is örül-tem. S bár az előadásokat, a környezetet nagyon élveztem, rettentő honvágyam volt. Alig vártam, hogy meglátogassanak a szüleim, a barátaim. Így aztán a harmadik év végén hazajöttem, és itthon, a balett-társulatnál örömmel fogadtak.

- Eszébe sem jutott, hogy külföldön foly-tassa?

- Volt még egy rosszabb évem, akkor az amszterdami HET-hez jelentkeztem. Fel is vettek, ami nagyon jól esett a lelkemnek, végül azonban mégsem szerződtem Hol-landiába. S ezt nem is bánom, mert itthon is rengeteg és remek feladatot kapok.

- Úgy látom, Ön az aktuális gonosz hős-nő, aki tündérkirálynőt, driádot, mostohát táncol....

- Ezt egyáltalán nem is bánom, mert ezek nagyon izgalmas feladatok, és ér-dekes, nehéz karakterek. Éppen azért ne-hezek, mert lelkileg annyira más vagyok, mint ezek a figurák. Amikor hazajöttem, akkor kaptam meg a Mostohát a Hófe-hérkében, és először azt hittem, beletö-rik a bicskám. Szerencsére Hágai Kati és Rujsz Edit nagyon sokat segített. Ma már az egyik kedvenc szerepem. Lubickolok ezekben a feladatokban.

- Azt gondoltam, hogy a balettnövendékek, amikor A diótörőben színpadra lépnek, mind Mária hercegnő sze-repére vágynak...

- Dehogyis! Én már akkor is a Keleti táncosnő akartam lenni, ezt a feladatot később meg is kaptam. De érdekesek vol-tak a balettnövendék éveim, mert én nem is akartam igazán táncosnő lenni. Csak a nyolc osztályos képzés miatt választottam a Balettintézetet. Az első két évben nem is értettem, mit akarnak ott tőlem, a saját álomvilágomban éltem, hagytam, hogy so-dorjanak az események. Még írásbeli figyel-meztetést is kaptam a második évfolyam-ban, ami azért észhez térített. Sebestyén Katalinnak, akkori balettmesternőmnek so-

kat köszönhetek. A harmadik évfolyamban aztán valahogy magamhoz tértem. Szőnyi Nórát kaptam meg balettmesternőnek, aki olyan lett számomra, mint az anyukám, s neki is volt egy velem egykorú lánya. Mi-atta szerettem bejárni, s akkor kezdtem azt érezni, hogy érdemes mindezt csinálni. Jó irányba terelt. A mai napig nagyon fontos számomra, hogy eljöjjön az előadásaimra. Miatta is érzem, hogy érdemes volt ezt az egészet végigcsinálni.

- Eddigi pályájának szép elismerése, hogy tavaly megkapta a Junior Príma Díjat.

- Nagyon boldoggá tett, mert azt je-lezte, odafigyelnek ránk is, táncosokra, s az én teljesítményemet is észreveszik. S korábban a Harangozó-díjnak is roppant-mód örültem.

- S mi lesz a folytatás? Említette ugyanis egy interjúban, tisztában van a pálya rövid-ségével, ezért már gondolkozik a későbbie-ken. Koreografálás vagy tanítás?

- Bár Leventével közösen dolgoztunk a duettek létrehozásában, mégis ezek az ő alkotásai, s nem érzem magam koreog-ráfus alkatnak. Viszont a százhalombattai társulat elkérte az egyik darabunkat, s an-nak a betanítását nagyon élveztem, annak ellenére, hogy kicsit furcsa volt, hogy más táncolja a magunkra szabott lépéseket. A barátnőm, Radina Dace rábeszélt, jelent-kezzünk együtt a Táncművészeti Főiskola pedagógusszakára. Édesanyám, nagy-apám is tanár, ezért már régóta gondol-kodtam a dolgon, és most végre rászán-tam magam. De azért szerencsére az az időszak még messze van, addig még sokat szeretnék táncolni. A Nemzeti Balettnél is várnak izgalmas feladatok. Nagyon várom a jövő szezonban a kortárs bemutatót.

- S lesz még külföld?- Néha eljátszom a gondolattal. Jó ér-

zés, hogy kezemben van a döntés. S min-denkit arra biztatnék, ha teheti, ismerje meg a világot, mert annyira jó ezzel a hiva-tással utazni. Temérdek táncost, koreográ-fiát láthat, szélesedik a tudása. A Leventé-vel közös duettünket, a Pointot meghívták egy montreali gálára. Nem tudtuk, hogy az ottani közönség hogyan fogadja majd, mert a tengerentúlon tényleg fantasztikus táncosok, koreográfusok akadnak. Kicsit aggódtunk amiatt, van-e ott nekünk he-lyünk. Aztán az előadás végén nagyon tapsoltak, hatalmas sikert arattunk. Kijöt-tem a színpadról, felhívtam anyukámat, és azt mondtam neki, ha ennyi volt az egész pályám, már akkor is megérte.

Réfi Zsuzsanna

Z E N E - Z E N E - T Á N C 1 9

N a g y s i k e r ű s t r a u s s „ f e l f e d e z é s ” az Operaházban

Rossz idők jártak az elmúlt években Budapesten Richard Strauss operáira. A közönség hosszú idő, több évtized

után kapott egy új, „naprakész” Elektrát, gép-fegyverrel és maffiózókkal dúsítva, majd – a nagyobb siker és a még nagyobb költségek érdekében – külföldi rendezői stábbal lét-rehoztak egy identitásától megfosztott, a felismerhetetlenségig eltorzított Rózsalovag előadást. Ebben – a dilettantizmust még fo-kozandó – az első és második felvonás merő-ben különböző helyszíne is azonos díszletben jelent meg, szóval mindezek után mi jöhet még, ha az Operaház vállalkozik egy nálunk jóformán ismeretlen Strauss mű 80 év után újbóli színrevitelére. A lemondó, reményt vesztett várakozás ezúttal azonban rendha-gyó módon nem igazolódott be. Bereményi Géza a darab rendezője operai debüjével rendkívül bátor és szokatlan tettet hajtott végre: az eredeti művet állította színpadra! A rendező elmondása szerint „az Arabellával nem szabad ellenkezni. Úgy jó, ahogy van.”

Ezúttal semmi olcsó aktualizálás, semmi rendezői „üzenet”, „olvasat” és egyéb nyaka-tekert álokoskodás nem zavarja a különleges mű élvezetét, felfedezését. Bereményi Géza meglepő módon a közönséget célozta meg, nem pedig a rendezői szakmát és kritikuso-kat. Legtöbbjük számára sajnos kötelező egy remekművet a szerző szándékával ellentéte-sen színre vinni. Ugyanis szerintük ez illik a hanyatló európai szellemiség megbomlott értékrendjéhez.

Az Arabella a komponista kései alko-tó korszakának egyik kiváló darabja.

Ne keressük benne a Salome elementáris, egzotikus sodrását, vagy a Rózsalovag kerin-gőmámorba oltott pikáns, nosztalgikus szel-lemességét. Az Arabella más. Nem véletlen, hogy a fent említett két mű után az Arabella a harmadik helyet foglalja el játszottság te-kintetében a szerző tucatnyi operája között. Hugo von Hofmannstahl Strauss bevált szövegírója ezúttal egy molnárferenci vagy

herczegferenci típusú és szellemességű szín-művet adott a komponistának, az 1860-as Bécs és egyben a Monarchia miliőjével. For-dulatait tekintve főleg a második felvonás báli képe a Fiákermilli megjelenésével és a harmadik felvonás félreértéses zűrzavara, majd a happyend hálás operett téma is le-hetne egy másik Strauss vagy Lehár színvo-nalán. (Megjegyzésem nem pejoratív értel-mű) Hálás, nagyon szép, nemesen kifejező dallamokat írt Strauss a címszereplőnek. Ezt az ezüstös fényben úszó gazdag, bonyolult dallamvilágot az előadás hősnője, Sümegi Eszter teljes mértékben kiaknázta. A szólam-mal való alapos és hosszú felkészülési idő meghozta gyümölcsét. Hangilag, zeneileg oly annyira beérett a szerep, mintha már évek óta birtokolná. Hangja töretlenül és fényesen száll minden regiszterben. A kényes folyon-dárszerű, nagy levegőt kívánó kantilénákat bravúrosan szólaltatta meg. Bizonyára pá-lyája legszebb alakításai közé sorolja ő maga is Arabellát. A szerep mindig is vonzotta

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 0

a szép hangokat. Az elmúlt évtizedekben Lisa della Casa, Kiri Te Kanawa, Lucia Popp, Várady Júlia, Tomowa-Sintow alakították a világ színpadain az idealista bécsi leányt, aki hűségesen és elszántan vár az „igazira”. Az első felvonás expozíciójában valóságos „társalgási színműnek” vagyunk tanúi, vá-ratlan, furcsa, néhol tán az Elektrát idéző zenei fordulatokkal, aztán egy lírai szépségű, emelkedett oboadallammal megjelenik Ara-bella és egycsapásra minden megváltozik. Az előadás betanítója és karmestere Stefan Soltész keze alatt a zenekar a legmagasabb színvonalon muzsikált. Az általa kívánt ze-nekari ülésrend – a kürtöket leválasztotta a többi rézfúvóstól és a fafúvókhoz ültette – szintén javított a hangzás egyensúlyán. Operazenekarunk ezúttal is csodákra volt ké-pes a rendkívül igényes, sokszínű, bonyolult partitúra megszólaltatásával. Ennek ellenére most is sok esetben fedte az énekhangot a zenekar. Való igaz, Strauss esetében nehéz – de nem reménytelen – megteremteni a kellő egyensúlyt. Hofmannsthal is figyelmeztette szerzőtársát, hogy ezúttal ne „szimfonikusan” , sokszólamú szerkesztésben gondolkozzon, mert a librettista no meg a közönség számá-ra is fontos lenne minden mondat érthető-sége… Strauss persze tisztában volt ezzel a problémával, és meg is jegyezte: „Nekünk németeknek az ördög már a bölcsőnkbe be-csempészte a kontrapunktot.”

A férfi főszerepet, Arabella kérőjét Mandrykát, Morten Frank Larsen

alakította. Nagyon nagy kár, hogy eredeti-

leg a szerepre kitűzött Perencz Béla a ven-dégkarmester a szereplők által nehezen viselt gorombaságának áldozata lett. A próbák során kialakult légkörben az éne-kes nem vállalta a közreműködést, jóllehet alkata és sötét baritonja szinte kiált a sze-repért. Nagy hiba, hogy a színház vezető-sége nem tudta kezelni a konfliktust, mert ennek az előadás színvonala és a közönség látta kárát. A szinte utolsó percben vállal-kozó dán vendég Morten Frank Larsen bár megmentette az előadássorozatot, de alka-tában és tenorális hangszínében nem felelt meg a szerep színészi és hangi követelmé-nyeinek. Mandryka a szöveg szerint vérbő, félig paraszt szlavóniai földbirtokos, aki időnként még medvékkel is szembeszáll puszta kézzel, dallamvilága ennek megfe-lelően sok helyen robusztusan megformált. Vendégünk a fent említett kívánalmaknak híjával volt. Muzikálisan jól énekelt, a lírai részekben még ki is tűnt, de magasabb mércével mérve egy másik operában lett volna a helye, annak ellenére, hogy európa szerte énekli a szerepet. Váradi Zita, mint Zdenka nagyon jól szerepelt, alakítása is – hol fiúként, hol lányként – illúziót keltő volt. Sümegi Eszterrel közös duettjük az előadás nagyon szép pillanatai közé tartozott. Va-lójában a produkció minden szereplője a helyén volt. Wiedemann Bernadett is új színnel gazdagította széles repertoárját. Szvétek László hangban, játékban kitűnő-en alakította a lecsúszott, bohém, kártyás grófot, aki lányai kiházasítása révén szeret-ne kimászni adósságaiból. Pataky Potyók

Dániel szépszínű, nagy jövőt ígérő hangja fontos pillére az előadásnak. A hoppon maradt kérők Wendler Attila, Egri Sándor, Káldi Kiss András, valamint Fülöp Zsuzsan-na jósnője és Miklósa Erika kiválóan előa-dott magánszáma Fiákermilliként – ismét bizonyítva, hogy nincs kis szerep! – mind mind hitelesen hozták figurában, hangban a Monarchiabeli Bécsnek a szerzők által megálmodott különleges figuráit. A gon-dos, alapos rendezői munka a szituációk kidolgozottságában és minden alakításban látható, érezhető volt.

Velich Rita korhű és pazar jelmezei már a sajtóbemutatón is sikerrel

szerepeltek, az előadás atmoszférájában még szebbeknek bizonyultak. Csikós At-tilának rég volt módja ilyen esztétikus, nagyvonalú, szemet gyönyörködtető „szín-ház szagú” díszletek megkomponálására. A második felvonás báli képe egyenesen káprázatos! Az előadás fináléja pedig a Karlskirche álomszerű látomásának megje-lenítésével valóban katartikus. Ez az a pilla-nat, amikor zene és színpad egymás hatását kiegészíti és emeli. Az oly sokszor hiányolt színházi élmény így maradandóvá neme-sült. A nagy siker az előadás létrehozóinak nemes szándékát dicséri.

Boros Attila

Ui: Nincs tudomásom róla, hogy a kö-zönség tüntetésre készülne a hagyományos előadás ellen.

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 1

A művészetpedagógia étho szaé s a m ű v é s z e t o k t a t á s f e l e l ő s s é g e

Motto:Docti rationem artis intelligunt, indocti voluptatem.A műveltek a művészet elméletét, a művelet-lenek a művészet örömét ismerik.

(Marcus Fabius Quintilianus)

Csak az olyan kor, amelynek meg van a bátorsága az őszinteséghez, vallhatja magá-énak a szellemi erőként ható igazságot.

(Albert Schweitzer)

Értekezésem mottói – úgy hiszem – magukért beszélnek, szinte axiómák.

Quintilianus sorai azért, mert arra utalnak, hogy a művészet élvezete, öröme nem fel-tétlenül a művelt emberek privilégiuma: a zeneművek érzelmi befogadására például zeneelméleti vagy zenetörténeti ismeretek nélkül is képesek lehetünk, s ez más mű-vészeti ágak esetében is érvényes. Albert Schweitzer gondolatait pedig azért válasz-tottam jeligéül, mert úgy vélem, rendkívül időszerű őszintén beszélnünk napjaink halmozódó válságjelenségeiről, hiszen nyil-vánvaló, hogy a jelenlegi gazdasági, politi-kai, erkölcsi – s hozzáteszem: kulturális és pedagógiai – válságának centrumában az emberi élet értékvilágának, értékválasztá-sának krízise áll. Az emberiség történetében nem először – ismét válságba került az élet tisztelete, az ember sokféle vonatkozásban szembe fordult saját életének alaptörvé-nyeivel. Ugyancsak Albert Schweitzer írja: „Létének az ember csakis úgy adhat értel-met, hogy a világhoz fűződő természetes viszonyát szellemi viszonnyá emeli.” Továb-bá: „Az élet tiszteletének etikája nem ismer el relatív etikát. Csak az élet megtartását és előmozdítását tartja jónak. […] A tudósnak nem engedi meg, hogy csak a tudományá-nak éljen, ha mégoly hasznos is abban. A művésznek nem engedi meg, hogy csak művészetének éljen, ha sokaknak ad is vele valamit.” – Több mint nyolcvan esztendővel ezelőtt írta le e sorokat Schweitzer ; a hely-zet – amint tapasztaljuk – nem sokat válto-zott azóta. Sőt, korunk neoliberális „életfilo-zófiája” – az emberi szabadság kiteljesítése

helyett szinte teljesen az individualizmus és a nihilizmus irányába szorítja az emberek gondolkodását. Nem beszélve arról, hogy ha mind jobban elfogadottá válik a társa-dalomban az a nézet, miszerint „az élet a profitról szól”, – Soros György kifejezését használva, ha a „piaci fundamentalizmus” behatol az emberi élet legfontosabb terüle-teire: „az erkölcsi értéktől a családi kapcsola-tokon át egészen a különböző esztétikai és szellemi teljesítményekig” – veszélyeztetve a szabad társadalom létét – ez az élet tisz-teletének elvesztését, s ennek beláthatatlan következményeit jelenti. Miközben a min-dennapi életben egyre gyakrabban talál-kozunk hasonló törekvésekkel, a mammon szelleme köztünk jár -, reménykednünk kell, hogy a pedagógusok nagy többségének gondolkozását még nem fertőzte meg ez a métely. Időszerű tehát, hogy a művészetek kapcsán őszintén és elmélyülten beszéljünk ezekről a kérdésekről művészetpedagógiai megközelítésben.

Mondanivalóm érdemi részét – in medias res – egy tézisként meg-

fogalmazott állítással szeretném kezdeni. Ahogyan a tudománypedagógia tudomány-filozófiai alapvetés nélkül elképzelhetetlen, úgy tudományosan megalapozott művészet-pedagógiáról sem beszélhetünk művészetfi-lozófiai és morálfilozófiai alapvetés nélkül.

Szembesítve az elméletet a gyakor-lattal, mindez – nézetünk szerint –

azt jelenti: bizonyos értelemben vissza kell térnünk a művészet és a művészettudomá-nyok „tiszta forrásaihoz”, hogy tisztábban lássunk, hogy értelmezni tudjuk művészeti hagyományaink és korunk művészetének sajátos jelenségeit és ellentmondásait – azért, hogy ezt a tudást a művészetpeda-gógiai folyamatban hasznosíthassuk. Tény ugyanis, hogy a művészet mibenlétét ma sem tudjuk egzaktan, fenntartások nélkül meghatározni. Amint hogy a szép eszme-történetének jelenkori művelői közül is – Hegelre hivatkozván, miszerint „a művészet múltjellegű” – számosan vitatják a szép aktualitását. Vannak, akik – mint például Hans-Georg Gadamer német filozófus – a

művészet új legitimációját sürgetik, a szép aktualitását hirdetik, - és vannak, akik azt állítják - mint például a magyar filozófus, Heller Ágnes -, hogy „A szép fogalma Hegel után széthullott”, s ami még megmaradt be-lőle: „széttöredezik”. Természetesen a szép fogalmát nem azonosíthatjuk a művészet fogalmával, de mivel az „esztétikai szép” a művészet központi kategóriája, a hozzá való viszonyban a művészethez fűződő vi-szonyunk manifesztálódik. Egyet érthetünk Walter Benjamin német filozófussal: „A szép vagy szépség (vagy a rút és a torz) fogalma (vagy eszméje) … nem mindennapi, hanem filozófiai fogalom …, mely a filozófiai égbolt fő idea-csillagainak egyike”.

Bár rendkívül izgalmas feladatnak lát-szik, itt és most nincs lehetőségünk

arra, hogy az esztétikai szép és a művészet eszmetörténet különböző fejezeteit bemu-tassuk, néhány érdekesebb megközelítést azonban szeretnék felvillantani. Az itáliai reneszánsz jeles szobrásza és festője Miche-langelo (1475-1564) úgy véli, „a művészet megnyitja a mennybe vezető utat”, a fran-cia romantikus regény egyik legismertebb alakja, Stendhal (1783-1842) azt mondja: „A szép nem más, mint a boldogság ígérete”, Hegel (1770-1830) német filozófus szerint: „a művészet a szellemi törvények ismere-te”, továbbá, „a szép a szellem áttetszése az anygaon”, egy huszadik századi francia író André Malraux (1901-1976) elvontab-ban fogalmaz, szerinte a művészet kivonja magát az időből, időtlen, az igazság világa örökkévaló – „le monde de vérité soustrait aux temps”. Szólhatnánk itt még a különféle tükröződési elméletekről, így a magyar Luk-ács György (1885-1971) esztétikai nézetei-ről, de nem teszem, mert úgy hiszem, Arany János (1817-1882) néhány sora a költészet, a művészet titkairól ma is szemléletesebb másokénál – a Vojtina ars poetikája című versében: „Nem a való hát ; annak égi mása / Lesz, amitől függ az ének varázsa…”

A fenti gondolatok mentén tovább-haladva és a pedagógiai folyama-

tok térfelére érkezve, elmondhatjuk és ki-mondhatjuk, hogy miközben a különböző

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 2

történelmi korszakokban – az antikvitástól napjainkig sajátos szerepet tulajdonítot-tak a művészetnek, az mégsem „oldódott fel” a pedagógiában, nem vált a pedagó-gia úgymond „szolgáló leányává” = ancilla pedagogiae. Ugyanakkor tény, hogy az em-beri kultúra – a tudomány, a művészet és a mindennapi élet tapasztalatainak és nem-beli értékeinek közvetítése és elsajátítása nemzedékről nemzedékre – a mindenkori társadalom érdekeinek és szükségleteinek megfelelően – mindenek előtt az oktatási-pedagógiai folyamatban történt és történik ma is. Igaz ez akkor is, ha napjainkban a média és az információs hálózatok forradal-mának időszakában a közvetítő rendszerek megsokasodtak, elterjedtek és egyre ag-resszívabbakká válnak.

Különösen izgalmas és rendkívül csá-bító kutatási feladat lehetne annak

a történelmi folyamatnak a feltárása, amely az antikvitásban kialakult ún. „hét szabad művészettől” (septem artes liberales-től) és a „hét közönséges művészettől” (septem artes vulgares-től) az egyes történelmi kor-szakokon át a különféle egyházi és világi iskolarendszerek tantárgyi struktúrájának (tanterveinek, curriculum-jainak) – mai szóhasználattal: műveltségi területeinek létrejöttéhez és változásaihoz vezetett szer-te Európában és természetesen Magyaror-szágon. Az előzményeket nem számolva, a döntő fordulatok a skolasztika virágkorá-ban (XII-XIII. század) a reneszánsz és a refor-máció utáni időszakban, a felvilágosodás, az ipari forradalom – majd a tudomány és a technika gyorsuló fejlődésének periódusa-iban – a XIX. és XX. században következtek be. Befolyásolta ezt a folyamatot az is, hogy a XIX. század második felében az európai népek nemzetté válásában – a nemzetálla-mok létrejöttének időszakában – a nemzeti identitástudat megerősödésében a nemzeti kultúrák – különösen a nyelvi-irodalmi és a művészeti kultúra – meghatározó szerepet játszottak. Ahogyan napjainkban is megfo-galmazódnak különféle dilemmák, mit lehet és mit kell tennünk a globalizáció nyomása alatt nemzeti kultúránk értékeinek ápolása és megtartása érdekében: nemzeti művé-szeti hagyományaink megőrzéséért?

A művészetpedagógia fő kérdései-re térve, el kell mondanunk, hogy

ezen a területen számos tisztázatlan prob-lémával találkozunk. Olyanokkal példá-ul, mint a művészetpedagógia általános elméleti és az egyes művészeti területek tantárgypedagógiai kérdései, vagy a mű-vészetpedagógia művészetfilozófiai alapjai. Továbbá: a művészetfilozófia, a művészet-

esztétika, a morálfilozófia és a művészetpe-dagógia interdiszciplináris viszonylatai. És így tovább…

Értekezésemnek – természetesen nem lehet feladata mindezen kér-

dések megvilágítása és megválaszolása, hiszen a művészetpedagógia történetének sokszínű és sokirányú útvonalán mind a mai napig nem futott be a szintézis vonata… A magam részéről ezt egyáltalán nem tartom véletlennek, mert miközben mintegy más-fél évszázada beszélhetünk egyfajta szakirá-nyú művészetoktatásról, művészeti tárgyak oktatásáról a tantervekben – a művészetpe-dagógia ma is keresi a helyét a permanens tantervi reformok mágneses viharaiban. Ke-resi, hiszen – ahogyan Kodály Zoltán meg-állapítja: „… tudomány, művészet gyökere egy. Mindegyik a világot tükrözi, a maga módján…” – állandó vita tárgya, milyen arányban legyenek a művészeti tárgyak a tantervben. Napjainkban különösen igaz ez, amikor a neoliberális pedagógiai szem-lélet ideológiai érdekei a művészetek támo-gatását illetően addig terjednek, amíg azok jövedelmet termelnek: a szabadelvűség gondolata – úgy tűnik – sehogyan sem tud összetalálkozni a nemzeti azonosságtudat eszméivel. Az új Nemzeti Tanterv talán bíz-tató jövőt ígér. Az igazság kedvéért ugyan-akkor hozzá kell tennem, azon túl, hogy a művészeti tárgyak különösen az ének-zene óraszámaival aligha lehetünk elégedettek – elsősorban mégis az értékválasztás zavarai, a korszerű pedagógiai gondolkodástól ide-gen, ún. oktatási és nevelési tevékenység szembeállítása azok a tényezők, amelyek – megfelelő életszemlélet és műveltség hiányában – elbizonytalaníthatják a peda-gógusokat. Művelődéstörténeti és műve-lődésfilozófiai tudás nélkül ugyanis színvo-nalas művészetoktatás elképzelhetetlen. Az értékválasztás pedagógiatörténeti és tantervtörténeti analízise szemléletes képet adhatna – a művészetek (ideértve az iroda-lom, a képzőművészetek, a zene, a tánc és a színház) személyiségformáló tendenciáiról, annak létéről vagy hiányáról, hiszen az iden-titásérzet és identitástudat vonatkozásában a sokféle hatás közül talán a művészeteké a legerősebb. Úgy vélem, az én-azonosság érzésének és tudatának megélésénél nincs katartikusabb életérzés. Mindenek előtt azért, mert a művészetben – a műalkotás-okban – az emocionalitás és a kognitivitás szétválaszthatatlan egységet alkot. A mű-vészet katarzisában: az esztétikum és az éthosz szimbiózisában az élet katarzisa jele-nik meg. Ezzel természetesen nem kívánom azt állítani, hogy a tudományos, természet-

tudományos ismeretek elsajátítása érzel-mektől, szenvedélyektől mentes volna. ..

Továbbhaladva a fenti gondola-tok mentén – nyilvánvaló, hogy a

művészetpedagógia elméleti talapzatát elsősorban a művészetfilozófia és a mű-vészetelmélet történelmileg létrejött ele-meiből építhetjük föl. A művészetfilozófia fejlődését tanulmányozván – az előzmé-nyektől eltekintve – egyértelmű, hogy I. Kant, F. Schiller, J. G. Fichte, F. Schelling és G. W. F. Hegel munkássága ezen a ponton megkerülhetetlen. Kifejezett művészetfi-lozófiát azonban – megkülönböztetve a művésztesztétikától – csak Schelling és He-gel írt; még pontosabban Schelling műve, A művészet filozófiája, amely vélhetően az 1790-es évek végén íródott, kéziratban maradt; Hegel Előadások a művészet filozó-fiájáról című munkáját pedig, melyeknek anyaga 1823-ban hangzott el a berlini egyetemen, – megkülönböztetve azt a 3 kötetes Esztétiká-jától, amely 1826-ban tartott előadásainak összegzése - Heinrich Gustav Hotho lejegyzéseiből ismerjük.

Schiller Levelek az ember esztétikai ne-veléséről című kötete azért érdekes

számunkra mindmáig, mert a művészetet olyan kommunikatív észnek tekinti, amely a jövő „esztétikai államában” fog megvalósul-ni. „Schiller esztétikai utópiája természetesen nem az életviszonyok esztétizálását tűzi ki célul, hanem a kölcsönös megértés forradal-masítását…” – állapítja meg ezzel kapcsolat-ban Jürgen Habermas német filozófus.

Álljunk meg most egy pillanatra Fichte egyik érdekes gondolatánál

, amelyet Az erkölcstan rendszere (1798) című könyvében olvashatunk: „Hol van hát a széplélek világa? Az emberiségen belül és sehol másutt. A szépművészet tehát vissza-vezeti az embert önmagához, s itt teremti meg számára az otthonosság érzését…” Majd így folytatja: „Az esztétikai érzék nem erény, az erkölcsi törvény ugyanis fogalmak alapján létrejövő önállóságot követel, az esztétikai érzék azonban minden fogalom nélkül önállóan létezik. Mégis ez az erény előkészítése, számára készíti elő a talajt, s amikor megjelenik a moralitás, a munka fele, az érzékiség kötelékéből való megsza-badulás már elvégeztetett…” – itt ugyebár ráismerünk I. Kant közismert meghatározá-sára a szépről, amelyet Az itélőerő kritikája (1790) című művében olvashatjuk. („Szép az, amit fogalom nélkül ismerünk fel a szük-ségszerű gyönyör tárgyaként.” … - „Szép az, ami a puszta megítélésben tetszik <tehát nem az érzék érzetének segítségével az ér-telem valamely fogalmának megfelelően>.

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 3

Ebből magától következik, hogy minden érdek nélkül kell tetszenie”.) Fichte tehát hidat épít az emberben benne élő esztéti-kai és erkölcsi törvény között.

Mielőtt Schelling és Hegel művé-szetfilozófiai nézeteinek bemuta-

tásába kezdenék, szeretném jelezni, hogy itt és most csak felvillantani tudom ezek-nek a lányegét.

Schelling A művészet filozófiája című munkájában – transzcendentális

filozófiája rendszerének lényegére építve - miszerint „a természet láthatatlan szellem, a szellem láthatatlan természet” – alakítja sajátos eszmerendszerét a művészet filozó-fiáját illetően. Többek között a következő-ket írja: „Meggyőződésem, hogy a minden eszmét átfogó ész legmagasabb rendű ak-tusa esztétikai aktus, és hogy igazság és jó-ság csakis a szépségben kapcsolódik össze testvéri módon. <…> A szellem filozófiája esztétikai filozófia.”

E gondolatok folytatását találjuk a következő mondatokban: „Az igaz-

ságnak a szükségszerűség, a jóságnak a szabadság felel meg. <…> Ennél fogva a művészet nem más, mint a szabadság és a szükségszerűség abszolút szintézise vagy egymást áthatása.” Az abszolútumot illetően pedig úgy véli: „Az Univerzum Is-tenben abszolút műalkotásként és örök szépségben képeződik ki.” A továbbiakban részletesen elemzi az egyes művészeteket és a művészetek egymáshoz való viszo-nyát. Nagyon világosan fogalmaz, amikor a szépművészeteket megkülönbözteti a min-dennapiságtól, amelyeknek csupán a hasz-nosság és a szükséglet a célja. Azt mondja: „az egyes művészeteket csakis az emeli a szépművészetek rangjára, hogy ebben a formába belehelyezik a szépség lenyoma-tát és képét. Az építészetről azt állítja, hogy az nem más, mint a zene a térben („meg-fagyott zene”). Tulajdonképpen Schelling fogalmazza meg először az ún. „organikus” építészet fogalmát

Hegel más úton jár, mint Schelling. „Művészetfilozófiája – a maga

módján valóságcentrikus…” – olvashatjuk Almási Miklós: Kis Hegel-könyv-ében. Más szóval ez azt jelenti, hogy a művészetek tárgya Hegelnél az emberi cselekvés. Hegel azt mondja, hogy „ a művészet nem a ter-mészet produktuma, hanem az ember alko-tása”, továbbá, hogy a művészet „az ember számára készült, az érzékiből származik és az érzékhez szól. A művészet egész birodal-mát az érzéki határolja be, a művészet ezt a határt nem lépheti át.” Sajátos nézeteket vall a zenéről, azt mondja: „A zene egyfelől

a legmélyebb érzelem, másfelől a szigorú, hidegfejű értelem művészete.” Ugyancsak érdekesen fogalmazza meg a zene és az idő viszonyát: „Az Én az időben van, az idő pedig magának a szubjektumnak a léte.” A zene is csak időben tud megszólalni, tehát: a zene – létidő. Leegyszerűsítve ezt a gon-dolatot, úgy fogalmazható meg, amikor zenét hallgatunk, az Én átköltözik a zenei hangok másságába, a zenei idő dimenzi-ójába, részint mert azonos = rokon az Én idő-dimenziójával, részint mert másképp a muzsika nem élvezhető, csak az idő-me-zők egymásra vonatkoztatásaként. Minek következtében: a zene ily módon az „Én” világának részévé válik. Engedtessék meg nekem még egy szemléletes idézet Hegel-től: „A dallam a zene igazán költői eleme, a magát – örömét és fájdalmát – hangokba öntő lélek… Az igazán mély kompozíciók titka az összhang és a dallam egysége ; az ilyen kompozíció felidézi az összhang leg-mélyebb ellentéteit, s ezektől visszatér az összhangzóhoz. Ami itt elénk tárul, az a szabadság és a szükségszerűség harca. Az ellentét felidézése és leküzdése : ez a leg-nagyszerűbb a zenében.”

A művészetpedagógia éthoszának ál-talános elmélete a művészetfilozó-

fia és a morálfilozófia szálainak, elemeinek összekapcsolása által vezethető le, gyakor-lati vonatkozásai pedig az egyes művésze-tek tantárgypedagógiai példáin mutat-hatók be. Az előbbiekben Fichte nyomán utaltam arra, hogy az esztétikai érzék és az etikai törvény milyen viszonyban állnak egymással. Most mondanivalóm kifejté-sét és megértését elősegítendő, ismét egy rendkívül szemléletes I. Kanttól származó mondatot szeretnék idézni A gyakorlati ész kritikájá-nak zárszavából: „Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó cso-dálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk, a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.”

Vajon miféle erkölcsi törvényre gon-dol I. Kant? Tudható, hogy a csilla-

gos ég világa odafönt és az erkölcsi törvény bennünk, a makro- és a mikrokozmosz titka-inak megismerése az emberiség régi vágya. Ebben az értelemben a tudományok és a művészetek története az igazság, a szépség és a jóság, tehát az episztemé, az esztéti-kum és az éthosz szimbiózisának története is egyben. Az éthosz fogalma az ókori görög filozófia két jeles képviselőjétől, Platontól és Arisztotelésztől származtatható -, magyar fordításban erényt jelent. Ők a zene éthosz-tartalmát a gyermekek jellemnevelésére vonatkoztatták abban az értelemben, hogy

a poliszokban a görög városállamokban erős, szilárd jellemű emberek, polgárok ne-velődjenek. Arisztotelész kétféle erényt kü-lönböztet meg egymástól. Erkölcsi és ész-beli erényeket, de mindkettőre érvényes, hogy a jócselekedet forrása, természetes kísérője a szenvedélyek hullámzása, előfel-tétele a jómód, - bár óvatosan hozzáteszi: az erkölcsi szépség a rossz körülmények szövetein is „átragyog”. Ami a zenét illeti, azt írja: „A zene gyönyört, az erényt pedig örömöt, szeretetet vagy gyűlöletet ad: így világos, hogy semmit sem kell annyira meg-szoknunk, mint azt, hogy helyes ítéljünk, és örüljünk a tisztességes erkölcsöknek és a ne-mes cselekedeteknek.” Visszatérve Kantnak az erkölcsi törvény lényegére vonatkozó válaszára, az erkölcsi törvény tartalmára: a kategorikus imperatívuszt fogalmazza meg: „cselekedj ama maxima szerint, melyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy maximád általános törvény legyen.” – Kant itt az erkölcsi törvényt társadalmasított „természeti” törvénynek gondolja. Kérdés: van-e, lehetséges-e örök morális „természe-ti” törvény? – úgy tűnik, örökérvényű erköl-csi törvények nem lehetségesek, de eszmé-nyekben megmutatkozó emberi tisztesség: igen! Heller Ágnes magyar filozófus Morál-filozófia című könyvében Hegel felfogását elemzi, aki szerint: „a moralitás úttörő szere-pet játszott a világtörténelem fejlődésében” -, de „az erkölcsiség mindenki szabadságát az objektív szellem szintjén valósítja meg.” Heidegger német egzisztencialista filozófus szerint a tisztesség „a lét pásztora” (csodála-tos hasonlat!) – azaz gondoskodás mások-ról, amelynek számos formája lehetséges. „Gondoskodás más emberi lényekről: ez a morál univerzális orientatív elve” – értelme-zi Heller Ágnes.

(Tel-Avivban járván a Zsidó Diaszpóra Múzeumbejáratánál a következő fel-

irat olvasható: „Every Jewish is responsible for others.” Egyetemes megfogalmazásban ez: „Minden ember felelős a többiért.)”

A művészetpedagógia éthoszának megtestesülését természetesen

a különböző művészeti tárgyak, tehát az irodalom, a vizuális kultúra, rajz (képzőmű-vészetek), a zene, a tánc, a drámapedagó-gia (a színház, bábszínház) és a mozgókép (film) tanterveinek tartalmában és elsajátí-tási folyamataiban érzékelhetjük, tapasz-talhatjuk és figyelhetjük meg. Az ún. média 4-dik hatalmi ágnak tekinthető, ebben a vi-szonylatban kifejezetten a közvetítő eszköz szerepét játssza. Hozzátehetjük: nem fel-tétlenül pozitívan… Hadd említsek itt meg egy rendkívül érdekes – és némileg agyon

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 4

hallgatott kiadványt, David Buckingham angol szociológus A gyermekkor halála után (2000) címmel írt könyvét az elektronikus média hatásáról a gyermekkorra, amelyben széleskörű, főleg angolszász területeken végzett kutatások eredményeit felhasznál-va azt állítja többek között, hogy : egye-nesen a gyermeklét, a gyermekkor került veszélybe ; azt is megállapítván, hogy a mű-velődés, nevelődés már rég nem az iskola falai között zajlik. Megannyi tényező között a média és elsősorban a televízió – sőt ma már az internet is – az, amely megfosztotta meghatározó szerepétől az iskolát. Számos szerzőre való hivatkozása közül most itt egy Barry Sanderstől származó tanulmány címét emelem ki: „Az írás-olvasás bukása és az erőszak megjelenése az elektronika korá-ban.” Érdemes elgondolkodni azon, nincs-e összefüggés a Pisa-jelentés szövegértési vo-natkozásai és a televíziónézés túlsúlyának kialakulása között? (Úgy vélem egyébként, a szövegértést nemcsak a magyar nyelv és irodalom órák keretében kellene gyakorol-ni – ahogy ez jelenleg történik -, hanem valamennyi tantárgy esetében is.) Nemrég azt hallottam, zenei vonatkozásban is ké-szül valamiféle Pisa-felmérés. Lehet, hogy nem is kellene erről felmérést készíteni, hi-szen borítékolható, hogy a klasszikus zene értékei elvesznek a jelenleg dúló populáris zene tengerében… Azt viszont magunk-nak mondom: mindenképpen meg kellene vizsgálni, hogy az „iskolai zene” és az „ifjúság zenéje” közötti szakadékot miként lehetne valamilyen módon áthidalni. Miközben olyan nagyszerű zenepedagógiai eredmé-nyek is vannak, mint például a nyíregyházi Kodály iskolában, a budapesti Városmajori Gimnáziumban (Szabó Dénes, Gráf Zsuzsa zenepedagógusok irányításával), vagy Bu-dapesten a Kodály Zoltán Kórusiskolában Sapszon Ferenc vezetésével.

Nem tagadható, hogy mindez tényle-gesen bonyolult és aktuális kérdés.

Különös, de igaz, sokszor hupikék szellemi törpikék vitatják Kodály Zoltán zenepe-dagógiai örökségét. Nemrég jelent meg Visszatekintés címmel összegyűjtött, hátra-hagyott írásainak, beszédeinek, nyilatkoza-tainak három kötetes műveinek új kiadása. Németh Lászlón és Hamvas Bélán kívül nem ismerek másik olyan tudóst, művészt, aki Kodály Zoltán félelmetes műveltségének szellemi magaslatáról közelített volna a magyar nép történelméhez, kultúrájához, zenéjéhez, vagy az európai kultúrához akár. Nem véletlenül kaptak egy időben mind a ketten 1965-ben Herder-díjat a Bécsi Egye-temen. Kodály jól látta: „Kultúrát nem lehet

örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk.” – Ha csak a nép-zenetudományban kifejtett tevékenységét vesszük, Bartóknak és Kodálynak egyedül-álló teljesítményéről beszélhetünk, hiszen tanítványaik és követőik, valamint elődeik – velük együtt – mintegy 170 ezer népdalt, népzenei anyagot gyűjtöttek össze. 1951-től eddig a Magyar Népzene Tárának 11 kötete jelent meg. Talán nem is tudjuk fel-mérni, milyen kincsek birtokosai vagyunk.

És ezen a ponton elérkeztünk a ha-gyományőrzés problematikájához.

Hamvas Béla, a szakrális metafizika leg-nagyobb magyar művelője Scientia Sacra (Szent tudás) című munkájában a követ-kezőket olvashatjuk: „A hagyomány az emberiség szellemének, a lét értelmének, a logosnak, a tudásnak, az éberségnek őre. A hagyományon kívül szellemiség nincs… A hagyomány az Ősszellem kinyilatkoz-tatása, az egyetlen autentikus tudás.” – A hagyomány természetesen rendkívül szé-leskörű és sokféle. Beszélhetünk vallási ha-gyományokról, néphagyományról, melyek a legősibbek – továbbá a különféle mű-vészeti hagyományokról. Egyik részét az antropológiai tudományok, másik részét a szociológiai tudományok fogják össze. Ko-dály például az 1930-as évek elején a követ-kezőképpen fogalmaz: „A néphagyomány nem töltötte be rendeltetését azzal, hogy a nép zeneéletét ellátta. Köze van még az élethez, a mindnyájunk mai életéhez. Meg van benne magja, terve egy nagy nemzeti zenekultúrának. Ennek kifejlesztése, teljes-sé tétele a művelt réteg dolga. De csak a néppel való lelki egységben lesz rá ereje. Hogy nemzetté lehessünk, előbb újra meg újra néppé kell lennünk.” – Úgy hiszem, ma is időszerű gondolatok.

Hosszan beszélhetnénk - a művé-szeti hagyományok különböző

területeiről: az irodalmi, a képzőművésze-ti (festészeti, szobrászati), a zenei és más hagyományok sajátosságairól, szerepükről személyes és nemzeti identitásunk erősí-tésében. Meg kell azonban állapítanunk, hogy az elmúlt évtizedek ideológiai dik-tatúrája – különösen 1948 és 1989 között – rendkívül sokat ártott nemzeti hagyomá-nyainknak – szinte minden területen. (Nem mondhatjuk persze, hogy ma minden a helyén van, hiszen a neoliberalizmus esz-méi ma is ártalmasak.) Az irodalom terén például az 1948 utáni esztendőkben állan-dó harc folyt: kit tanítani, kit nem. Babits

Mihály irodalmi munkásságát vagy Sinka István költészetét például ebben az időben kizárták a tantervekből; a kortárs költészet-ből még az 1970-es években is Pilinszky Jánost csak megtűrték az irodalmi esteken (a 3 T jegyében). A zene világában egy idő-ben, 1948-tól 1955-ig Bartók Béla műveit sem lehetett hallani a hangversenytermek-ben. (A Csodálatos mandarint polgári de-kadenciának minősítették a zsdanovizmus hazai képviselői.) Hubay Jenő zeneszerzőt (1858-1937), a világhírű magyar „hegedű iskola” megalapítóját és mesterét sokáig teljesen mellőzték, mert egyrészt politika-ilag szembekerült az 1919-es direktórium-mal, másrészt mert a felesége Cebrian Róza grófnő volt. És még sokáig sorolhatnám a példákat. Ám úgy vélem, nem vagyunk mi olyan gazdagok, hogy bárkit is, aki értéke a magyar kultúrának, kizárjuk nemzeti ha-gyományainkból. Voltak természetesen bizonyos hullámzások, pozitív jelenségek is persze – nyilvánvaló politikai érdekből, például az 1969-1970-ben megrendezett Röpülj, páva! népzenei vetélkedő Vass La-jos neves magyar muzsikus művészeti ve-zetésével ( melynek újraéledését éppen napjainkban üdvözölhetjük – bevonva az egész Kárpát-medence népművészetét ) , vagy az ún. táncház mozgalom, de a magyar kóruskultúra is jelentős elismerést szerzett Európában.

Nemzeti hagyományaink nemze-ti gyökereinket jelentik. Nemzeti

gyökerek nélkül nincs nemzeti identitás – ha vannak is kivételek -, nincs nemzeti sorsvállalás. Nos, ezért megkerülhetetlenül fontosak nemzeti hagyományaink, de nem zárkózhatunk be nemzeti hagyományaink-ba, hiszen Keletről jött nép vagyunk itt a Kárpát-medencében: európai, közép-euró-pai népként éljük az életünket, együttmű-ködésben más nemzetekkel.

A pedagógusok, művészetpedagó-gusok felelősségéről talán nem

is kellene külön beszélnem, hiszen az el-mondottak mind róluk és nekik szólnak. Ha mégis mondhatok valamit, csak azt: nem megtenni valamit, amit meg kellett volna tenni, majdnem olyan súlyos vétek, mint megtenni valamit, amit nem kellett volna! Ez talán túl általános bölcsesség, de egy-szer mindenkinek szembe kell néznie ön-magával ; a jellem és az érdek, az egziszten-ciális fenyegetettség sokszor szembe kerül egymással. A pedagógus magatartásában csak a jellem dominálhat, az értékek felis-merésének bölcsessége.

Tóthpál József

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 5

Ábrányi Kornél, z e n e i r o m a n t i k á n k n a p s z á m o s a

Id.. Ábrányi Kornél Jókai kortársa volt: 1822. október 25-én született Szent-György Ábrányban. Ősi nemesi családból

származott, melynek eredeti neve Eördögh volt. Apja, bár szerette a zenét – hosszabb ideig birtokán vendégeskedett a „magyar Orpheusz”, Lavotta János – a leghatározot-tabban ellenezte, hogy fia művészi pályára menjen. Az ifjúnak ezért kellett megváltoz-tatni a nevét, a családi birtok után így lett „Ábrányi”.

1834-ben a közeli Nagyváradon hang-versenyezett a fiatal Erkel Ferenc. Rendkívüli sikere végképp a zenei pálya felé terelte az ifjú Kornélt. Kirch János zeneszerzőnél foly-tatott tanulmányai után, 19 éves korában, már megjelent egy műve nyomtatásban, a „Magyar ábránd”. 1843-ban külföldi ta-nulmányútra indult, melynek során bejárta Németországot, a francia földet, Angliát, Belgiumot és Hollandiát. Egy évet Párizs-ban töltött, ahol (más által eddig nem bi-zonyított állítása szerint) Kalkbrenner, majd Chopin tanítványaként fejlesztette hang-szeres tudását. Mivel apja megvonta tőle az anyagi támogatást, polkák és más divatos táncdarabok írásával tartotta fenn magát. 1845-ben tért haza Magyarországra.

Közben azért haza-hazalátogathatott, mert – saját beszámolója szerint – 1844. január 27-én ott volt Erkel Hunyadi László-operájának bemutatóján a pesti Nemzeti Színházban. Emlékezéseiben színesen és láttatóan idézi fel a premier hangulatát:

„…nem felejtem el amíg élek, sem a régi Nemzeti Színház nézőterének akkor ké-pét, sem a kedélyek s lelkesedésnek azt az óriási felkavarodását, mely az első előadás után az egész városon erőt vett… Politikai s egyéb természetű cselszövényeknek akkor is bőviben volt már Magyarország, ép úgy, mint manapság. A közönség, s főleg a fia-talság akkor is jól ismerte a cselszövőket, s azokat a helyeket, ahol a cselszövények szá-lait szokták fonni. Amikor az első felvonás végén legelőször csendült fel a «Meghalt a cselszövő» ma is mindig felvillanyozó kar-

ének: tapsvihar tört ki. A közönség töme-gesen felkelt helyéről, kendőket, kalapokat lobogtatott, s zúgta az éljeneket. Amikor pedig a függöny legördült, számtalanszor hívta a szerzőt a lámpák elé, míg a zenekar ezüst babérkoszorút nyújtott át a megha-tott zeneszerzőnek.”

Zeneszerzői tudását három éven át, 1855 és 1858 között a kor legnagyobb hazai zeneszerző-zenepedagógusánál, Mosonyi Mihálynál tökéletesítette Ábrányi. Ez a tanár-tanítványi kapcsolat utóbb, ha barátivá nem is, mindenesetre munkatársi, harcostársi kapcsolattá mélyült.

A legnagyobb zeneszerzői elismerést Liszt Ferenctől kapta Ábrányi: a világhírű mestertől, akinek szövegírója és fordítója, utóbb pedig, mint zeneakadémiai titkár, a hivatali beosztottja lett. Ábrányi Öt magyar népdal című kompozíciója Liszt átiratában terjedt el világszerte – Elegáns csárdások című ciklusának témái pedig Liszt XIX. ma-gyar rapszódiájának matériáját gazdagítot-ták.

1860 őszén fontos esemény történt a zenéről írás hazai történetében: Zenészeti Lapok címen megjelent az első, csakis mu-zsikával foglalkozó magyar hetilap. Szer-kesztő-tulajdonosa Ábrányi Kornél volt, három főmunkatársa pedig Bartalus Ist-ván, Rózsavölgyi Gyula és Mosonyi Mihály. A lap az új magyar zene kibontakozásáért és a legmodernebb nemzetközi irányzatok – Wagner, Liszt, Berlioz - hazai elismerteté-séért szállt síkra. De nem feledkezett meg a magyar vidék tehetséges zeneszerzőiről sem: igyekezett rájuk irányítani a közfigyel-met.

1861 márciusában a Nemzeti Színház bemutatta Erkel Bánk bánját. Ábrányié az érdem, hogy a Zenészeti Lapokban tanul-mányértékű beszámoló írására inspirálta Mosonyit:

„Az első jelenet – írta Mosonyi az ope-ra harmadik felvonását méltatva – egy tiszaparti alföldi vidéket állít elénkbe, hol a főszereplők: Melinda s fia, továbbá Tiborc

és két furulyáló sajkás. Ezen jelenetnek si-került zenei ecsetelése felette sok nehéz-séggel van összekötve, mert az örjöngő Melinda, elalélt gyermekével s egyszerű hű szolgájával, továbbá az éj, közelgő vihar, tomboló ár, furulya stb. mind olyan dolgok, melyeket egy művészi egészben egyesíte-ni akként, hogy az igazság határain túl ne csapjanak, egyike marad a legnehezebb művészi feladatoknak. Erkel hatalmasan le-küzdte e jelenetnek akadályait, s művének egyik fénypontját képezi.”

Ábrányi érdemei vitathatatlanok a hazai Liszt-kultusz történetében. 1865-ben,Liszt Szent Erzsébet–legendájának ős-bemutatója talán az első alkalom volt, ami-kor a világ zeneélete Pest városára figyelt. A nagyszabású remekmű német szövegre íródott, melyet Ábrányi magyarra fordított: így hangzott el a bemutatón, a zeneszerző vezényletével. Ábrányi így emlékezett a be-mutatóra:

„Az egész fővárosi zenevilág odaadólag működött benne közre. Liszt maga diri-gált… Reményi állt a hegedűsök élén, Mosonyi nagybőgőzött, Bülow pedig az üstdobot kezelte… a legnagyobb jelentő-ségű magyar zeneünnep volt.”

A publicista és kritikus Ábrányi idővel könyvíróvá érett. 1872-ben jelentette meg az első Mosonyi-életrajzot, 1895-ben pe-dig, két évvel az operaszerző halála után, Erkel Ferenc biográfiáját. Hosszú életének tapasztalatait 1900-ban összegezte A ma-gyar zene a XIX. században című nagyszabá-sú kötetben. Ezek a könyvek a romantikus történetírás jellegzetes példái, hiteles em-lékezések között nem kevés felületesség-gel és fantazmagóriával. Kellő kritikával forgatva azonban így is fontos forrásai a magyar zene XIX. századi történetének.

Mint kortársa, Jókai: Ábrányi is megélte a XX. század hajnalát. Amikor 1903. decem-ber 20-án meghalt, Bartók megírta már a Kossuth szimfóniát: a magyar zenében me-rőben új korszak kezdődött.

Bónis Ferenc

Z E N E - Z E N E - T Á N C 2 6

Művészeti folyóirat Megjelenik évente 6-szor. Évi előfizetési díja 1500,- Ft., egyes számok ára 300,- Ft. Kiadja a Magyar Muzsikus Fórum. Felelős kiadó:

a Magyar Muzsikus Fórum elnöke. Szerkeszti a szerkesztőbizottság.Elnöke: dr. Fodor Antal, f.szerkesztő: dr. Tóthpál József, tagjai: Hegedűs Sándor, Ittzés Mihály. Tipográfia: Horváth Gy. Gábor. Szerkesztőség és

kiadó: 1012 Budapest, Pálya u. 4-6. 1/3. Tel/fax: 202-0927. Nyomdai munka: SKILL Development Kft. Terjeszti a Lapker, 1097 Budapest, Táblás u. 32.

Tel: 347-7373. Az egyes számok kaphatók Budapest és a megyeszékhelyek hírlapüzleteiben, krésére a Szerkesztőségben is. HU ISSN 1218-6678.

Tá mo gat ja a

Utóhang egyFülszöveghezEzt olvastam pünkösd hétfőjének

reggelén egy elektronikus címem-re érkezett levélben:

„Most értem haza Erdélyből (nem Csíksomlyón voltam), azzal a megdöb-bentő élménnyel, hogy a népművészet meghalt!?! Tovább él, mondhatnók, de hogyan??! Szegény Kodály ha ezt látná, elájulna, az biztos. Most ezen töröm a fejem, meg azon az elképesztő dolgon, hogy mi voltunk az utolsó generáció, akik még ittak a tiszta forrásból! De mi lesz utánunk...? Az élet nem áll meg.”

A levél küldője egy jóra való 66-os (ami éveinek számát illeti): Móser Zoltánnak hívják. Igen sokan ismerek, igen sokakat ismer. Jószemű, Balogh Rudolf-díjas fotóművész; nem tanult szakmája, „csak” egyik hivatása szerint művelődéstörténész, félszáznál is több kisebb-nagyobb könyv, album szerző-je.

A levél idézett része mellbevágó, kétségekkel, csalódással teli, egyetér-tésre és vitára egyaránt ingerlő közlé-sek-kérdések sorozata. Számomra azért is volt megdöbbentő Móser Zoltán uta-lása friss erdélyi tapasztalataira, azok tanulságára, mert 2011-ben megjelent könyvében mondottakhoz jelentett szembesítést. E kötetről Vasváry And-rea mikrofonja előtt a Kossuth Rádió Fülszöveg című műsorában beszélhet-tem, s mint éppen a könyv szerzőjétől megtudhattam: az ünnep másnapjá-nak reggelén hangzott el a könyvaján-lóm. (Magam nem hallottam és a szer-ző figyelmét is más hívta fel rá utólag; s e cikk megíratására is a lap szerkesztője

által hallott rádióműsor nyomán kap-tam felkérést.)

De mi is ez a könyv? Címe idézet egy Sebestyén Gyula által 1899-ben a Vas megyei Bucsu községben gyűjtött regösének kezdetéről: „ERRE LELTEM FÖLDNEK NYOMÁT…” A már akkor is kihalóban lévő népszokás ősi szövege így folyatódik: „Ki háza ez? Jámbor ejjé jámbor ember lakik benne…” Móser Zoltán, aki keresztül-kasul vándorol a magyar nép, nemzet „törzsei” között határainkon innen és túl, s szenvedélye-sen keresi, kutatja „a földnek nyomát”, éppen ő ne tudta volna eddig, hogy a hagyományos paraszti, falusi életforma változásával, a civilizáció, a falvakban is vágyott (vagy csak elszenvedett?) globalizáció hatására minden megvál-tozik. Eltűntek a „jámbor emberek”, akik még tudták a régi „rítusokat”, ám távoz-tuk után változni – vagy inkább: veszni – látszik a kultúra is. Jó száz esztendeje az a fiatalember, akinek nyomába eredt szerzőnk, a föld nyomát, illatát kereste és találta meg. Kodály Zoltánnak, a má-sodik-harmadik generációs magyarnak, életre szóló élményt és feladatot adott találkozása a népdallal, a falu kultúrá-jában legalább nyomokban továbbélt egyetemes magyar kultúrával. Ő éppen a nyelv, a népzene, a történelmi tudat révén erősítette meg elhivatottságát, magyarságát, de nem szűk látókörű na-cionalizmussal.

Kodály Zoltán életéről, műveiről szólva tágabb értelemben is beszél Móser könyve a hagyományról, a múlt-ról és a történelemről. Felvillantja a gyer-

mekkort, a diákéveket, a Bartókkal való barátságot. A kötet nagyobb része Ko-dály-művek forrásvidékét és népzenei, történelmi rokonságait, a múlt ködébe vesző titkos értelmű, mára már feledett előzményeit hozza elénk: népszokások (a villőzés, pünkösdölés, Gergely-járás) kapnak tágas hátteret, elkalandozik a betyár-legendák és a magyar táncok világába, a szent és profán találkozási pontjára, a történelem népzenei-nép-költészeti reflexió felé, s vigasztal a Psalmus Hungaricus szavaival-hangjai-val. Még a siratókkal is az életről beszél Kodállyal. Végül, mint történeteinek al-kotó hőse, a népzenekutató-zeneszer-ző tette, szeretettel, megbecsüléssel hajt fejet azok előtt, akiknek e sok kincs megőrzését köszönhetjük.

Veszendőben a népművészet? Ere-deti formájából tán örökre kivetkezik. De hát eddigi története is csupa válto-zás, átalakulás volt, még ha természe-tes gyökerén nőtt, élt is. Ám itt vannak az onnan sarjadt, már nem is új, hanem 50-100 éves művészi alkotások. Éppen ezekhez ad hiteles, sokszínű, értelmező kalauzt Móser Zoltán könyve. Köszönet érte a szerzőnek és a győri Magyar Kul-túra kiadónak. Hasznos és élvezetes ol-vasmányként, jó szívvel ajánlja diáknak és tanárnak, fiatalnak és öregnek

Ittzés Mihály

MóSER ZOLTÁN

KÖNYVE

KODÁLY ZOLTÁNRóL,

A HAGYOMÁNYRóL

ÉS MÉG SOK MÁSRóL

A lapunk webes megjelenése: www.tanczenetanc.hu

2 7Magyar Táncművészeti Főiskolavégzős növendékeinek vizsgaelőadásaCsonka Vanessza, Török Zsolt(fotó: Kanyó Béla)

A hátoldalon:Mihályi Gábor: Hajnali hold

Farkas Fanni, Szilágyi Adrienn, Hetényi-Kulcsár KláraFotó: Dusa Gábor

Z E N E - Z E N E - T Á N C - w w w . t a n c z e n e t a n c . h u3 0 0 F t

ISBN 1218-667800

9 7 8 1 2 1 8 6 6 7 8 0 3

1 2 0 0 1