Alvin Davisnek,a telepatának, a huligánok barátjának

 

 

 

AZ ÖSSZES SZEREPLŐK, LEGYENEK ÉLŐK VAGY HOLTAK,TELJESEN VÉLETLENSZERŰEK,NEM SZABAD TALÁLGATNI A KILÉTÜKET

 

 

 

"Véget ért a második világháború –én meg ott álltam fényes délben, aTimes Squere kellős közepén, mellemena Bíbor Szív érdeméremmel."

 

ELIOT ROSEWATERa Rosewater Alapítvnány elnöke

 

 

 

ÁLDJA MEG AZ ISTEN, MR. ROSEWATERAVAGY GYÖNGYÖT A DISZNÓK ELÉ

 

 

 

1

 

Ez a történet emberekről szól, de egy nagy summa pénz játssza benne a főszerepet, ugyanúgy, ahogy egy méhekről szóló mesében is joggal játszhatna vezető szerepet a méz.

Válasszunk ki egy napot, mondjuk, 1964. június elsejét. Akkor ez a summa 87 472 033 dollárra és 61 centre rúgott. Ez volt továbbá az a nap, amikor egy Norman Mushari nevű, ifjú, de tisztességtelen ügyvédbojtár rávetette a szemét. Ez az érdekes summa ugyanis évi 3 500 000 dollárt jövedelmezett, naponta majdnem 10 000 dollárt – még vasárnap is.

Ebből a summából 1947-ben, amikor Norman Mushari még csak hatéves volt, jótékonysági és kulturális alapítvány lett. Előzőleg rangsorban a tizennegyedik legnagyobb családi vagyon volt Amerikában: a Rosewater-vagyon. Azért csináltak belőle alapítványt, hogy az adószedők meg a többi, nem Rosewater nevű ragadozók rá ne tehessék a piszkos mancsukat. A Rosewater Alapítvány adománylevele, a jogi csűrés-csavarásnak ez a pompás barokk mesterműve leszögezte, hogy az Alapítvány elnöki tiszte gyakorlatilag pontosan ugyanúgy öröklődik, mint a Brit Korona: mindörökkön-örökké az Alapítvány létesítőjének, Lister Ames Rosewater indianai szenátornak a legközelebbi és legidősebb hozzátartozójára száll.

Az elnök rokonai és hozzátartozói huszonegy éves koruk betöltésekor az Alapítvány tisztségviselőivé válnak. Valamennyi tisztség életfogytiglan szól, kivéve ha viselőjét törvényesen beszámíthatatlannak nyilvánítják. A tisztségviselők szolgálataikért oly bőkezűen kárpótolhatják magukat, ahogy csak nekik tetszik, de csak az Alapítvány jövedelméből.

Az adománylevél a törvényes követelményeknek megfelelően megtiltotta a szenátor örököseinek, hogy az Alapítvány tőkéének kezelésébe bármi módon beavatkozzanak. A tőke gondozásával járó felelősséget egy részvénytársaságra ruházta, mely az Alapítvánnyal egyidejűleg jött létre. Ez meglehetősen szókimondóan, a Rosewater Részvénytársaság nevet kapta, s mint szinte minden részvénytársaság, az evilági bölcsességnek és a profitnak, no meg a pozitív könyvelési mérlegnek szentelte magát. Alkalmazottai igen szép fizetéseket vágtak zsebre. Ebből kifolyólag ravaszak, elégedettek és energikusak voltak. Fő vállalkozási águk más részvénytársaságok részvényeinek és kötvényeinek manipulálása volt. Mintegy mellékesen ellátták egy fűrészgyár, egy tekecsarnok, egy motel, egy bank, egy sörfőzde, az indianai Rosewater megyében néhány hatalmas farm, meg holmi észak-kentuckyi szénbányák igazgatását.

A Rosewater Részvénytársaság két teljes emeletet foglalt el New Yorkban a Fifth Ave 500. szám alatt, valamint kisebb fiókot tartott fönn Londonban, Tokióban, Buenos Airesben és Rosewater megyében. A Rosewater Alapítvány egyetlen tagja sem írhatta elő a Részvénytársaságnak, hogy mit csináljon a tőkével. Viszont a Részvénytársaságnak sem volt beleszólása abba, hogy az Alapítvány mit csinál a Részvénytársaság dús profitjával.

 

Ezek a tények akkor váltak az ifjú Norman Mushari előtt ismeretessé, amikor – miután évfolyamelsőként megkapta diplomáját a Harvard Egyetem Jogi Karán – Washingtonba ment dolgozni, a McAllister, Robjent, Reed és McGee céghez, abba az ügyvédi irodába, amely az Alapítványt és a Részvénytársaságot kifundálta. Mushari libanoni származású volt, egy brooklyni szőnyegkereskedő fia, és mindössze százötvennyolc centiméter magas. Viszont mérhetetlenül nagy feneke volt, meztelenül csak úgy világított.

Ő volt a cég legfiatalabb, legalacsonyabb és vitán felül legkevésbé angolszász férfi alkalmazottja. A legszenilisebb cégtárs, Thurmond McAllister keze alatt kezdett el dolgozni, aki hetvenhat éves, kedves, vén trotli volt. Soha nem alkalmazták volna, ha a többi cégtársaknak nincs az az érzésük, hogy McAllister ügyleteire ráférne még egy szemernyi aljasság.

Musharival soha senki nem ment ebédelni. Olcsó kávéházakban, egyedül táplálkozott, s közben szövögette terveit a Rosewater Alapítvány erőszakos megbuktatására. Rosewateréket nem ismerte. Érzelmeit az a tény gerjesztette fel, hogy a Rosewater-vagyon volt a legeslegnagyobb kazal pénz, amelyet McAllister, Robjent, Reed és McGee képviseltek. Eszébe jutott, mit mondott neki egyszer kedvenc professzora, Leonard Leech arról, hogyan viheti az ember valamire a jogi pályán. Leech azt mondta: ahogy a jó pilótának állandóan figyelnie kell, hol szállhatna le, úgy kell az ügyvédnek lesnie azokat az alkalmakat, ahol nagy pénzösszegek cserélnek gazdát.

– Minden nagy tranzakciónál van egy mágikus pillanat – mondta Leech –, amikor valaki már lemondott a kincsről, de az, akinek meg kell kapnia, még nem vette át. Ezt a pillanatot ragadja meg az éber ügyvéd: egy mágikus mikroszekundumra birtokába veszi a kincset, s miközben továbbadja, levesz belőle egy kicsit. Ha az az ember, aki a kincset kapja, nincs hozzászokva a gazdagsághoz, kisebbrendűségi komplexusa van, és mint a legtöbb emberben, van benne valami ködös bűntudat, akkor az ügyvéd gyakran akár a felét is leemelheti a dohánynak, és az ügyfél még akkor is zokogva fog neki köszönetet mondani.

Minél többet forgatta Mushari a cégnek a Rosewater Alapítványra vonatkozó titkos dossziéit, annál izgatottabb lett. Az adománylevélnek különösen az a része hozta lázba, amely előírta, hogy minden tisztségviselőt, akit beszámíthatatlan-nak nyilvánítottak, azonnal meg kell fosztani tisztségétől. Irodaszerte pletykálták ugyanis, hogy az Alapítvány legelső elnökének, a szenátor fiának, Eliot Rosewaternek elment az esze. Ez ugyan kissé játékos jellemzés volt, de mint azt Mushari nagyon jól tudta, a játékosságot teljességgel lehetetlen kimagyarázni a bíróság előtt. Mushari munkatársai különféle neveken emlegették Eliotot, mint például: „A Dilinós”, „Az Angyalka”, „A Szentfazék”, „Keresztelő János” és így tovább.

– Ezt a mintapéldányt – morfondírozott magában Mushari – feltétlenül bíró elé kell juttatni.

Az Alapítvány elnökének legközelebbi rokona, egy Rhode Islandben élő unokatestvér, az összes beszámolók szerint minden tekintetben alacsonyrendű ember volt. Ő volt az, akit Mushari képviselni akart, amikor eljön majd a mágikus pillanat.

Mushari – botfülű lévén – nem tudta, hagy az irodában neki is van csúfneve. Méghozzá egy dalocskában, amelyet tüstént fütyörészni kezdett valaki, valahányszor Mushari jött vagy ment. A dalocska a „Hopp, arra megy a görény” volt.

 

Eliot Rosewater 1947-ben lett az Alapítvány elnöke. Tizenhét év múlva, amikor Mushari nyomozni kezdett utána, Eliot negyvenhat éves volt. Mushari, aki Góliátot leterítő, bátor kis Dávidnak képzelte magát, pontosan feleannyi. És mintha maga az Úr is azt akarta volna, hogy a kis Dávid győzedelmeskedjék, egyik bizalmas okirat tanúsította a másik után, bogy Eliot eszement futóbolond.

A cég páncéltermében, egy zár alatt tartott dossziéban volt például egy három pecséttel lezárt boríték – amelyet annak kellett volna felbontatlanul a kezébe juttatni, bárki lett légyen is az, aki majd átveszi az Alapítványt, ha Eliot meghal.

Belsejében Eliot levele lapult, amely a következőképpen szólt:

 

Kedves Unokatestvérem, avagy bárki, aki vagy!

Gratulálok neked a hatalmas vagyonhoz. Mulass jól vele. Talán tágítani fogja perspektívádat, ha megtudod, miféle kezelői és őrzői voltak mostanáig hihetetlen vagyonodnak.

Mint oly sok más nagy amerikai vagyont, a Rosewater pénzkazlat is egy humortalan, szorulásos keresztény parasztgyerek kezdte el gyűjtögetni, akiből a Polgárháború alatt és után spekuláns és vesztegető lett. Ez a parasztfiú Noah Rosewater volt, az én dédapám, aki az indianai Rosewater megyében született.

Noah és George öccse őstelepes apjuktól örököltek háromszáz hektár szántóföldet, olyan dús és sötét földet, mint a csokoládétorta, meg egy kis fűrészgyárat, amely a csőd szélén állt. Aztán jött a háború.

George verbuvált egy lövészszázadot, az élére állt, és elmasírozott.

Noah lefizette a falu bolondját, hogy menjen el harcolni helyette, a fűrészgyárat kardok és bajonettek gyártására alakította át, a farmból pedig sertéshizlaldát csinált. Abraham Lincoln kijelentette, hogy nincs az a pénz, amely nagy ár volna az Unió visszaállításáért, így hát Noah a nemzeti tragédia nagyságával arányos árakon árulta termékeit. És tett egy felfedezést: a Kormánynak árui árával vagy minőségével kapcsolatos kifogásait szánalmasan kis összegű vesztegetésekkel is el lehet hárítani.

Feleségül vette Cleota Herricket, Indiana legcsúnyább lányát, mert volt négyszázezer dollárja. Az asszony pénzével kibővítette a gyárat, és további farmokat vásárolt Rosewater megyében. Ő lett Észak legnagyobb sertéstenyésztője. És hogy sarokba ne szoríthassák a húsfeldolgozók, többségi érdekeltséget vásárolt magának egy indianapolisi vágóhídnál. Hogy sarokba ne szorítsák az acélszállítók, többségi érdekeltséget szerzett egy pittsburghi acéltársaságnál. És hogy sarokba ne szorítsák a szénszállítók, megvásárolta több bánya részvénytöbbségét. Hogy sarokba ne szorítsák a pénzkölcsönzők, bankot alapított.

És mert ilyen rögeszmésen félt attól, hogy sarokba szoríthatják, egyre többet és többet foglalkozott értékpapírokkal, részvényekkel és kötvényekkel, és egyre kevesebbet és kevesebbet a kardokkal meg a disznókkal. Értéktelen papírokkal folytatott apró kísérletei során meggyőződött róla, hogy az ilyen papírokat minden erőfeszítés nélkül el lehet adni. Bár továbbra is szorgosan vesztegette a kormánytisztviselőket, hogy adják csak a kezére az ország

kincseit és természeti erőforrásait, legfőbb szenvedélye az lett, hogy felvizezett részvényeket sózzon rá az emberekre.

Az Egyesült Allamok, amelyet eredetileg Egyetemes Utópiának szántak, még egy évszázada sem állt fönn, amikor Noah Rosewater meg néhány hozzá hasonló ember bebizonyította, milyen csacskák voltak az Alapító Atyák egy bizonyos tekintetben: ezek a sajnálatosan közeli ősök nem tették Utópia törvényévé, hogy korlátozni kell minden egyes polgár gazdagságát. Ezt a mulasztást két körülmény indokolta: a hasraesésig menő rokonszenv azok iránt, akik imádták a drága holmikat, no meg az az érzés, hogy a kontinens olyan hatalmas és olyan felbecsülhetetlenül gazdag, lakossága meg olyan ritka, és annyi benne a vállalkozókedv, hogy nincs az a tolvaj, akármilyen gyorsan tudjon is lopni, aki enyhe bosszúságnál nagyobb kellemetlenséget tudna okozni bárkinek is.

Noah meg egypár hozzá hasonló ember rájött, hogy a kontinens valójában véges, és hogy vannak megvesztegethető hivatalviselők, különösen törvényhozók, akiket rá lehet beszélni, hogy némi koncért hatalmas darabokat szeljenek le belőle, és úgy kanyarítsák a szeleteket, hogy ott kössenek ki, ahol Noah meg a fajtája van.

Így történt, hagy egy maroknyi kapzsi polgár megszerezte az ellenőrzést minden fölött, amit Amerikában egyáltalán érdemes volt ellenőrizni. Így jött létre a vademberien ostoba, semmire sem használható, szükségtelen és humortalan amerikai osztályrendszer. A becsületes, igyekvő, békés polgárokat vérszopónak bélyegezték, ha akkora munkabért követeltek, amiből meg lehetett volna élni. És látniok kellett, hogy minden elismerés mindörökre azok számára van fenntartva, akik kitalálták, hogyan fizettessék meg busásan magukat, amiért olyan bűnöket követtek el, amelyekre nincs törvény. Így aztán az amerikai álom fölfelé fordította a hasát, megzöldült, feljött a korlátlan kapzsiság szennyes felszínére, megtelt gázokkal, és bumm! szétpukkadt a déli verőfényben.

Ironikus egy mottó az, amelyet ennek a szétpukkadt Utópiának a pénzére írnak: E pluribus unum1 – hiszen minden groteszkül gazdag amerikai olyan vagyon, olyan kiváltságok és örömök képviselője, amelyeket a sokaságtól megtagadtak. A Noah Rosewaterek alakította történelem fényében ez talán még tanulságosabb jelmondat lenne: Markolj sokat, különben nem fogsz semmit.

És Noah nemzé Samuelt, aki nőül vevé Geraldine Ames Rockefellert. Samuel még jobban belemerült a politikába, mint annak idején az apja. Fáradhatatlanul szolgálta a Republikánus Pártot mint királycsináló, és olyan embereket jelöltetett elnöknek ezzel a párttal, akik dervisként keringtek, babiloni nyelven üvöltöttek, és parancsot adtak a milíciának, hogy lőjön a tömeg közé, valahányszor egy szegény ember már-már kimondta, hogy a törvény előtt ő meg egy Rosewater egyenlők.

És Samuel újságokat és prédikátorokat is vásárolt. Egyetlen egyszerű leckét taníttatott velük, de azt aztán nagyon jól tanították: Aki azt hiszi, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak Utópiának kellene lennie, az lusta disznó és istenverte bolond. Nincs az az amerikai gyári munkás, aki napi nyolcvan centnél többet érne, mennydörögte Samuel. Ezzel szemben hálás volt a sorsnak, ha alkalma nyílt százezer dollárt vagy még többet fizetni egy festményért, amit egy háromszáz éve halott olasz piktor festett. És ezt a sértést azzal tetézte, hogy festményeket ajándékozott a múzeumoknak, a szegények lelki épülésére. A múzeumok vasárnap zárva tartottak.

És Samuel nemzé Lister Ames Rosewatert, aki nőül vevé Eunice Eliot Morgant. Egy dolog szól Lister és Eunice mellett: ellentétben Noah-val és Cleotával és Samuellel és Geraldine-nel, ők úgy tudtak nevetni, mintha szívből csinálnák. Fura lábjegyzet a történethez: Eunice 1927-ben az Egyesült Allamok női sakkbajnoka lett, majd 1933-ban megint.

Eunice írt továbbá egy gladiátornőről egy Makedóniai Ramba című történelmi regényt, amely 1936-ban bestseller volt. Eunice 1937-ben halt meg egy vitorlás-szerencsétlenségben, a massachusettsi Cotuitban. Bölcs és szellemes nő volt, és őszintén aggasztotta a szegények helyzete. Ő volt az anyám.

Lister, a férje, soha nem foglalkozott üzleti ügyekkel. Születése pillanatától kezdve mostanáig, amikor ezt írom, mindig ügyvédekre és bankokra hagyta vagyonának kezelését. Felnőtt életét majdnem teljes egészében erkölcsi tanítással töltötte az Egyesült Államok Kongresszusában, előbb mint annak a választókerületnek a képviselője, amelynek Rosewater megye a szíve, aztán mint Indiana állam szenátora. Hogy valaha is valami köze lett volna Indianához, az csak átlátszó politikai kitaláció. És Lister nemzé Eliotot.

Lister körülbelül annyit gondolt öröklött gazdagságának hatásaira és következményeire, mint a legtöbb ember a bal Iába nagyujjára. A vagyon soha nem szórakoztatta, nem aggasztotta, és nem hozta kísértésbe. Amikor kilencvenöt százalékát odaadta annak az Alapítványnak, amelynek most te vagy az Elnöke, a szeme sem rebbent.

Es Eliot nőül vevé Sylvia DuVrais Zetterlinget, azt a párizsi szépséget, aki később meggyűlölte. Sylvia anyja festőket pártfogolt. Apja a legnagyobb élő csellista a világon. Anyai nagyszülei: egy Rothschild és egy DuPont.

És Eliot iszákos lett, utópista álmodozó, vásári szent, céltalan bolond.

Nemzeni egy lelket se nemzett.

Bon voyage, kedves Unokatestvér, vagy bárki, aki vagy. Légy bőkezű. Légy jószívű. A művészeteket meg a tudományokat nyugodtan hagyhatod a fenébe. Soha nem segítettek senkin. Légy a szegények őszinte, figyelmes barátja.

 

A levél aláírása így szólt:

 

A néha Eliot Rosewater

 

Norman Mushari bérelt egy nagy széfet, és beletette a levelet. A szíve úgy vert, mint egy vészcsengő. A megingathatatlan bizonyítékoknak ez az első darabja biztosan nem marad sokáig egyedül.

Mushari visszament az irodafülkéjébe. Eszébe jutott, hogy Sylvia válópert indított Eliot ellen, és az alperest az öreg McAllister képviseli. Sylvia Párizsban élt, és Mushari irt neki egy

levelet, amelyben előadta, hogy barátságos, civilizált válópereknél a peres felek vissza szokták egymásnak küldeni a leveleiket. Megkérte Sylviát, küldje vissza neki Eliotnak azokat a leveleit, amelyeket megőrzött.

Postafordultával ötvenhárom levelet kapott.

 

 

2

 

Eliot Rosewater 1918-ban született, Washingtonban. Apjához hasonlóan, aki saját állítása szerint Indianát képviselte, Eliot is a Keleti Tengerparton és Európában nevelkedett, tanult és szórakozott. A család minden évben ellátogatott úgynevezett "otthonába", Rosewater megyébe, de éppen csak annyi időre, amennyi alatt életre lehetett injekciózni azt a hazugságot, miszerint ott van az otthonuk.

Eliot Loomisba, majd a Harvardra járt, iskolai pályája nem keltett különösebb figyelmet. A Cape Codon, Cotuit-ban töltött nyarak során kitűnő tengerész lett belőle, a téli svájci vakációkon pedig közepes síelő.

1941. december 8-án otthagyta a Harvard jogi fakultását, és önként jelentkezett az Egyesült Államok Hadseregébe, gyalogosnak. Számos ütközetben tüntette ki magát. Századosi rangot ért el, századparancsnok volt. Az európai háború vége felé megbetegedett, a diagnózis szerint harctéri idegösszeomlást kapott. Egy párizsi kórházba került, ahol megkérte és elnyerte Sylvia kezét.

A háború után Eliot visszatért a Harvardra lélegzetelállító feleségével, és befejezte jogi tanulmányait. Aztán nemzetközi jogra szakosodott, arról álmodozva, hogy valahogy majd az Egyesült Nemzetek munkáját fogja segíteni. Meg is szerezte a doktorátust ezen a területen, egyidejűleg rászállt az új Rosewater Alapítvány elnöksége. Kötelezettségei az adománylevél szerint pontosan annyira voltak felszínesek vagy félelmetesek, amennyire ő maga annak nyilvánította őket.

Eliot úgy határozott, hogy komolyan veszi az Alapítványt. Megvásárolt New Yorkban egy palotát, amelynek az előcsarnokában szökőkút állt. Beállított a garázsba egy Bentley-t meg egy Jaguárt. Irodákat bérelt az Empire State Buildingben, kifestette őket citrom-, égetettnarancs- meg osztrigafehér színűre, és kijelentette, hogy ez lesz a főhadiszállása annak a mindenféle gyönyörű, könyörületes és tudományos dolognak, amit csinálni szándékozott.

Erősen ivott, de ez senkit sem aggasztott. Látszólag nem volt az a piamennyiség, amitől berúgott volna.

 

1947-től 1953-ig a Rosewater Alapítvány tizennégy millió dollárt költött. Eliot adományai átfogták a jótékonykodás teljes spektrumát, egy detroiti születésszabályozási klinikától a

floridai Tampa számára adományozott El Grecóig. A Rosewater-dollárok harcoltak a rák, az elmebetegség, a faji előítélet, a rendőri brutalitás és számtalan más nyavalya ellen, egyetemi tanárokat ösztönöztek az igazság keresésére, és szépséget vásároltak – bármely áron.

Ironikus módon az Eliot által fizetett vizsgálatok egyike a San Diego-i alkoholizmussal foglalkozott. Amikor a jelentést benyújtották, Eliot olyan részeg volt, hogy nem tudta elolvasni. Sylviának kellett bemennie érte az irodájába, hogy hazakísérje. Vagy százan nézték végig, hogyan próbálja átvezetni a járdán a várakozó taxihoz. Eliot pedig elszavalta nekik azt a párversét, melynek megírására ráment az egész délelőttje:

&nbsp.

Mennyi sok jó dolgot vettem!Mennyi rossz ellen küzdöttem!

 

 

Eliot ezután két napig bűnbánóan józan maradt, aztán egy hétre eltűnt. Ezalatt egyebek közt betévedt a tudományos-fantasztikus írók közgyűlésére, melyet a pennsylvaniai Milfordban tartottak egy motelban. Norman Mushari erről az epizódról egy magándetektív jelentéséből szerzett tudomást, amely a McAllister, Robjent, Reed és McGee cég iratai között feküdt. A detektívet az öreg McAllister alkalmazta, hogy kövesse végig Eliot útját, és nyomozza ki, nem csinált-e olyasmit, ami később jogilag kínos helyzetbe hozhatná az Alapítványt.

A jelentés szó szerint magában foglalta Eliotnak az írók előtt mondott beszédét. A gyűlést ugyanis, Eliot részeg közbeszólását is beleértve, hangszalagra vették.

– Szeretlek benneteket, ti stricik – mondta Eliot Milford-ban. – Már nem olvasok senki mást, csak titeket. Csak ti beszéltek azokról a valóban szédületes változásokról, amelyek folyamatban vannak, csak ti vagytok elég őrültek, hogy tudjátok: az élet űrutazás, méghozzá nem is rövid, hanem olyan, ami évmilliárdokig fog tartani. Egyedül nektek van elég merszetek, hogy valóban törődjetek a jövővel, hogy valóban észrevegyétek, mit csinálnak belőlünk a gépek, mit csinálnak belőlünk a háborúk, mit csinálnak belőlünk a városok, mit csinálnak belőlünk a nagy, egyszerű eszmék, mit csinálnak belőlünk az irtózatos félreértések, hibák, véletlenek és katasztrófák. Csak ti vagytok elég dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, vajon a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol.

 

Eliot később elismerte, hogy a tudományos-fantasztikus írók nem tudnak a savanyúvendelek számára írni, de kijelentette, hogy ez nem számít. Azt mondta, azért mégis költők, hiszen érzékenyebbek a fontos változásokra, mint bárki, aki jól ír. – A pokolba a tehetséges verébfingokkal, akik finomkodva irkálnak egyetlen vacak életnek egy kis darabkájáról, amikor galaxisokról, eónokról, még meg nem született lelkek milliárdjairól van szó.

 

– Bárcsak Kilgore Trout is itt lenne – mondta Eliot –, hogy megszoríthatnám a kezét, és megmondhatnám neki, hogy ő ma a legnagyobb élő író. Éppen most hallottam, hogy nem tudott eljönni, mert nem engedheti meg magának, hogy otthagyja az állását! És miféle állást ad ez a társadalom a legnagyobb prófétájának? – Eliotnak elfulladt a hangja, néhány pillanatig képtelen volt kimondani Trout foglalkozását. – Raktárost csináltak belőle, egy bélyegbeváltó központban, Hyannisban!

Ez volt az igazság. Trout, nyolcvanhét paperback-kötet szerzője, nagyon szegény ember volt, és a tudományos-fantasztikus irodalom világán kívül teljesen ismeretlen. Hatvanhat éves volt, amikor Eliot ilyen melegen emlékezett meg róla.

– Tízezer év múlva – jósolta meg részegen Eliot – tábornokaink és elnökeink neve feledésbe merül, és korunk egyetlen hőse, akire még emlékezni fognak, a 2BR02B szerzője lesz. – Ez Trout egyik könyvének a címe volt. Erről a címről alaposabb vizsgálatra kiderült, hogy azonos a Hamlet által föltett híres kérdéssel.

 

Mushari kötelességtudóan nekiindult, hogy beszerezze a könyvet Eliotról összeállított dossziéja számára. Troutról egyetlen jónevű könyvkereskedő sem hallott soha. Mushari utolsó próbálkozásként betért egy szennyirodalom-árus pincehelyiségébe. Ott a legdurvább pornográfiák között valamennyi könyvből talált egy-egy ütött-kopott példányt, amit Trout valaha írt. A 2BR02B, amelynek 25 cent volt a kiadói ára, öt dollárjába került. Ugyanennyibe került a Káma-Szútra is.

Mushari belepillantott a Káma-Szútrába, a szerelem művészetének és technikájának hosszú időn át betiltott távol-keleti kézikönyvébe, és ezt olvasta:

 

Ha a férfi a cassia fistula és az eugenia jambolina gyümölcseinek levét a szóma, a vernonia anthelmintica, az eclipta prostrata és a lóhópadzsihirka növény porával keveri, s ezzel a szerrel közösülés előtt megkeni a jónit, akkor szerelme az illető nő iránt azonnal megszűnik.2

 

Mushari ebben nem látott semmi mulatságosat. Soha nem látott semmi mulatságosat semmiben, olyan mélységesen be volt falazva a jog minden játékosságot nélkülöző szellemébe. ;p:És ostoba fejjel azt képzelte, Trout könyvei malac könyvek, amiért olyan magas áron árulják őket, olyan furcsa embereknek, egy olyan helyen. Nem értette meg, hogy Trout és a pornográfia között nem a szex a közös, hanem a lehetetlenül vendégszerető világról álmodó fantázia.

 

Ezért Mushari becsapva érezte magát, amikor megmártózott ebben a döcögős prózában. Szexre vágyott és ehelyett az automatizálásról kapott okítást. Trout kedvenc formulája az volt, hogy leírt egy mérhetetlenül ronda társadalmat, amely nem különbözött túlságosan a saját társadalmától, aztán a vége felé módszereket javasolt, amelyekkel javítani lehetne rajta. A 2BR02B-ben hipotézist állított fel egy olyan Amerikáról, ahol szinte minden munkát gépek

végeznek, és csak azok az emberek kaphatnak munkát, akiknek legalább három doktorátusuk van. A túlnépesedés is komoly problémát jelentett.

A súlyosabb betegségeket már mind legyőzték. Így a halál önkéntessé vált, és a kormány az önkéntes halálozás előmozdítására minden fontosabb útkereszteződésnél bíbor tetejű Etikus Öngyilkossági Szalonokat állított fel, közvetlenül a narancsszín tetejű Howard Johnson éttermek mellett. A szalonokban csinos hostessek, gondolaheverők és zenegépek voltak, és tizennégy fájdalommentes halálnem között lehetett választani. Az öngyilkossági szalonok nagy forgalmat bonyolítottak le, mert nagyon sokan ostobának és céltalannak érezték az életet, és mert az önkéntes halált önzetlen, hazafias tettnek tartották. Az öngyilkosok ezenfelül ingyenes utolsó vacsorát is kaptak a szomszédból.

És így tovább. Troutnak nagyszerű fantáziája volt.

A regény egyik alakja megkérdezte a halál-stewardesst, a mennybe fog-e jutni, mire a lány azt mondta neki, hogy hát persze. Erre megkérdezte, hogy hát az istent meglátja-e, mire a lány azt válaszolta: – Hát persze, kedveském.

Mire a férfi azt mondta: – Remélem is. Meg akarok kérdezni Tőle valamit, amire idelenn sose tudtam rájönni.

– És mi az? – kérdezte a stewardess, miközben beszíjazta.

– Mi a fenére valók az emberek?

 

Milfordban Eliot közölte az írókkal, szeretné, ha jobban értenének a szexhez, a közgazdaságtanhoz meg a stílushoz, de hát föltételezi, hogy azoknak az embereknek, akik az igazán nagy kérdésekkel foglalkoznak, nincs sok idejük az ilyesmire.

Aztán eszébe jutott, hogy még soha nem írtak igazán jó tudományos-fantasztikus regényt a pénzről. – Csak gondoljatok arra, milyen eszeveszett módon jár körbe a Földön a pénz! – mondta. – Nem kell ahhoz a Tralfamador bolygóra, vagy az 508-G antianyag-galaxisra mennetek, hogy hajmeresztő teremtményekkel találkozzatok, akiknek hihetetlen varázsereje van. Nézzétek meg, micsoda varázsereje van egy földi milliomosnak! Nézzetek rám! Én is meztelenül születtem, akárcsak ti, de istenemre, felebarátaim, én naponta ezreket költhetek!

Szünetet tartott, s hogy meggyőző módon demonstrálja varázserejét, minden jelenlevő számára kitöltött egy-egy maszatos kétszáz dolláros csekket.

– Nesze nektek, fantázia! – mondta. – Aztán holnap bementek a bankba, és akkor valósággá válik. Eszelős dolog, hogy én ilyesmit csinálhatok, mikor pedig olyan fontos a pénz. – Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, majd visszanyerte, de aztán meg majdnem elaludt álltában. Nagy erőfeszítéssel nyitotta ki a szemét. – Rátok bízom, felebarátaim, és különösen a halhatatlan Kilgore Troutra: gondolkodjatok azon, hogy milyen hülyén jár most körbe a pénz, aztán gondoljatok ki jobb módokat.

 

Eliot eltántorgott Milfordból, felkéredzkedett egy kocsira, és a pennsylvaniai Swarthmore-ban kötött ki. Ott bement egy kis söntésbe, és kijelentette, hogy bárki ingyen ihat vele, aki fel tudja mutatni az önkéntestűzoltó-jelvényét. Fokozatosan sírós részegségbe esett, miközben azt állította, mélységesen megindítja egy gondolat: van egy lakott égitest, melynek a légköre mohón és erőszakosan egyesülni akar majdnem mindennel, ami az égitest lakói számára becses. A Földről beszélt, meg az oxigénről.

– Ha jól meggondoljátok, fiúk – mondta megtörten –, ez tart össze bennünket, erősebben, mint bármi más, talán a gravitációt kivéve. Mi kevesek, mi boldog kevesek, testvéri szövetséget alkotunk – komoly munka egyesít minket: mi akadályozzuk meg, hogy az élelmünk, a lakásunk, a ruhánk és a szeretteink egyesüljenek az oxigénnel. Én mondom nektek, fiúk, valamikor én is tagja voltam egy önkéntes tűzoltó egyesületnek, és ma is tagja volnék, ha létezne ilyen humánus, ilyen humánus dolog New York Cityben. – Ez hazug hencegés volt, már ami Eliot tűzoltóságát illeti. Csak gyerekkorában volt úgy-ahogy igaz, amikor évente hazalátogatott Rosewater megyébe, a családi hűbérbirtokra. A városka lakói között akadtak talpnyalók, akik hízelegni akartak a kis Eliotnak, így ő lett a Rosewateri Önkéntes Tűzoltó Egyesület üdvöskéje. Tüzet persze sose oltott.

– Én mondom nektek, fiúk – folytatta –, ha azok az orosz partraszálló hajók egy szép napon idetolják az orrukat, és sehogy se lehet megállítani őket, akkor az a sok üresfejű csibész, aki seggnyalással minden jó állást elmar magának ebben az országban, mind ott lesz a parton, hogy vodkával és kaviárral fogadja a hódítókat, és ajánlkozik, hogy mindent megcsinál, amit csak a ruszkik akarnak. És tudjátok, kik vonulnak majd ki az erdőkbe, vadászkéssel meg Springfield-puskával, és kik fognak harcolni, istenemre, akár száz évig? Az önkéntes tűzoltók, azok ám.

Eliotot Swarthmore-ban részegség és közbotrányokozás vádjával bedutyizták. Amikor másnap reggel felébredt, a rendőrség felhívta a feleségét. Eliot bocsánatot kért tőle, és hazasompolygott.

 

De egy hónap múlva megint lelépett. Egyik éjjel még West Virginiában, Clover Lickben tivornyázott a tűzoltókkal, másnap éjjel már a New Yersey-i New Egyptben. Ezen az útján ruhát cserélt egy férfival, elcsencselte a négyszáz dolláros öltönyét egy 1939-es kétsoros kék öltönyre, amelynek akkorára volt tömve a válla, mint egy gibraltári szikla, a kihajtója olyan volt, mint Gábriel arkangyal szárnya, és a nadrágjának le volt varrva az éle.

– Maga biztos megbolondult – mondta a New Egypt-i tűzoltó.

– Nem akarok olyan lenni, amilyen vagyok – felelte Eliot. – Olyan akarok lenni, mint ti. Istenemre, ti vagytok a Föld sója. Ti vagytok az, ami Amerikában jó, ti férfiak, akik ilyen ruhákat hordtok. Ti vagytok az amerikai gyalogság lelke.

És Eliot végül elcserélte az egész ruhatárát, kivéve a frakkját, a szmokingját, meg szürke tropikálöltönyét. Ötméteres ruhásszekrénye a munkaruhák, overallok, húsvéti kiárusítási darabok, tábori zubbonyok, Eisenhower-zubbonyok, melegítők és hasonlók nyomasztó múzeuma lett. Sylvia el akarta égetni őket, de Eliot rászólt: – Inkább a frakkomat, a szmokingomat, meg a szürke tropikálruhámat égesd el.

 

Elíotban már akkor is tombolt a betegség, de nem volt senki, aki kezelésre tuszkolta volna, és nem volt még senki, akit transzba ejtett volna a gondolat, mekkora pénzt lehetne abból leszakítani, ha bebizonyítaná róla, hogy őrült. A kis Norman Mushari azokban a nehéz napokban még csak tizenkét éves volt, műanyag repülőgépmodelleket szerelt össze, onanizált, és Joe McCarthy szenátor meg Roy Cohn képeivel tapétázta ki a szobáját. Szellemétől mi sem esett távolabb, mint Eliot Rosewater.

Sylvia, aki gazdag és bájos különcök között nőtt föl, túlságosan európai volt ahhoz, hogy intézetbe dugja. A szenátor meg nyakig volt élete nagy politikai harcában, éppen újra csatarendbe szedte azokat a reakciós republikánus erőket, amelyeket szétzilált Dwight D. Eisenhower megválasztása. Amikor fia bizarr életmódjáról beszéltek neki, a szenátor nem volt hajlandó aggódni, azzal az indoklással, hogy a fiú jó nevelést kapott. – Kemény fából faragták, de férfi, és van gerince – mondta a szenátor. – Kísérletezik. Észre fog térni, amint megérett rá a helyzet. Ebben a családban még soha nem volt sem krónikus iszákos, sem krónikus elmebeteg, és nem is lesz.

Ezután nyomban bement a Szenátus üléstermébe, és elmondta meglehetősen híres beszédét Róma aranykoráról, amelyben, egyebek között, ezt mondta:

 

Octavianus császárról, avagy ahogy ismertté vált, Augustus Caesarról szeretnék beszélni. Ez a nagy emberbarát, mert emberbarát volt ő, a szó legmélyebb értelmében, olyan elfajzott korszakban vette át az uralmat a Római Birodalom felett, amely megdöbbentően hasonlít a mi korunkhoz. Tombolt a bujálkodás, a válás, az alkoholizmus, a liberalizmus, a homoszexualitás, a pornográfia, a magzatelhajtás, a vesztegetés, a gyilkosság, a szakszervezeti visszaélés; a fiatalkori bűnözés, a gyávaság, az ateizmus, a zsarolás, a rágalmazás, a lopás. Róma a gengszterek, a perverzek, a lusta munkások paradicsoma volt, akárcsak most Amerika. És akárcsak most Amerikában, a csőcselék nyíltan nekitámadt a törvény és a rend erőinek, a gyerekek engedetlenek voltak, nem tisztelték se a szüleiket, se a hazájukat, és tisztességes asszony nem volt biztonságban az utcán, még fényes délben sem! És mindenütt elhatalmasodtak a ravasz, tisztességtelen, vesztegető külföldiek. És a nagyvárosi pénzváltók elnyomták és kizsákmányolták a becsületes farmereket, a római hadsereg és a római lélek gerincét.

Mit lehetett tenni? Hát, akkor is voltak agyalágyult liberálisok, mint ahogy most is vannak gőzös fejű liberálisok, és azok azt mondták, amit a liberálisok mindig mondanak, valahányszor ilyen törvény nélküli, önelégült állapotba, ilyen bábeli nyelvzavarba vezettek egy nagy nemzetet: „Még soha nem mentek ilyen jól a dolgok! Nézzétek meg ezt a nagy szabadságot! Nézzétek ezt az egyenlőséget! Nézzétek, hogy kiszorult a színtérről a szexuális képmutatás! Ó, fiúk! Az embereknek azelőtt összeszorult a gyomruk, amikor a nemi erőszakra vagy a paráználkodásra gondoltak. Most dalolva csinálhatják mind a kettőt!”

És mi volt minderről a mondanivalója e boldog korszak rémséges, fekete lelkű, mulatságrontó konzervatívjainak? Hát, akkorra már nem sok maradt belőlük. Kicsúfolt késő öregkarukban sorra kihaltak. A gyerekeiket meg ellenük fordították a liberálisok, a szintetikus piák és utópiák vigécei, a semmiért valamit ígérő politikai sztriptíztáncosok, azok az emberek, akik mindenkit szerettek, beleértve a barbárokat is, azok az emberek, akik annyira szerették a

barbárokat, hogy ki akarták tárni az összes kapukat, és le akarták tétetni a katonákkal a fegyvereiket, hadd jöjjenek be a barbárok!

Ez volt az a Róma, amelybe Augustus Caesar hazatért, miután az actiumi nagy tengeri csatában legyőzte azt a két szex-őrültet, Antoniust meg Cleopatrát. És nem hinném, hogy újra meg kellene fogalmaznom, miket gondolhatott, amikor végignézett azon a Rómán, amelyen állítólag uralkodott. Maradjunk egy pillanatra csöndben, és gondoljon közülünk ki-ki arra, amire akar, napjaink zűrzavarából.

 

Egy pillanatra csönd is lett, vagy fél percre, ami egyeseknek ügy tűnt, mintha ezer év lett volna.

 

És milyen módszereket alkalmazott Augustus Caesar, hogy rendbe tegye ezt a fenekestül felfordult házat? Azt tette, amiről olyan gyakran mondják nekünk, hogy soha, soha nem szabad tennünk, amiről azt mondják, soha, soha nem fog beválni: törvénybe iktatta az erkölcsöt, és végrehajtatta ezeket a végrehajthatatlan törvényeket egy olyan rendőrséggel, amely kegyetlen volt és mosolytalan. Törvénybe ütközőnek nyilvánította, hogy egy római úgy viselkedjék, mint egy disznó. Halljátok, amit mondok? Ez törvénybe ütköző lett! És azokat a rómaiakat, akiket rajtakaptak, hogy disznómód viselkednek, a hüvelykujjuknál fogva akasztották föl, kútba dobták, oroszlánok elé vetették, és egyéb olyan élményekben részesítették, amelyek azt az érzést kelthették bennük, hogy kívánatos dolog lenne, ha tisztességesebbek és megbízhatóbbak lennének, mint azelőtt voltak. És bevált? Megehetitek a kalapotokat, ha nem vált bel A disznók csodálatos módon eltűntek! És hogyan nevezzük azt az időszakot, amely erre a napjainkban elképzelhetetlen elnyomásra következett? Se többnek, se kevesebbnek, barátaim, mint „Róma aranykorá”-nak. Azt akarom ezzel sugallni, hogy mi is kövessük ezt a véres példát? Hát persze, hogy azt akarom. Alig múlik el nap, amikor így vagy úgy nem mondom ki: „Kényszerítsük az amerikaiakat, hogy olyan jók legyenek, amilyennek lenniük kellene.” Hogy amellett vagyok-e, hogy vessük a szakszervezeti csirkefogókat az oroszlánok elé? No hát, hogy egy kis örömet szerezzek azoknak, akiknek oly nagy elégtételt jelent, ha azt képzelik, hogy én teli vagyok kőkorszakbeli elképzelésekkel, hadd mondjam azt, hogy „Igen. Abszolúte. Ha lehet, akkor még ma délután.” Hogy bírálóimnak csalódást okozzak, hadd tegyem hozzá, hogy csak tréfálok. Engem nem szórakoztatnak a kegyetlen és szokatlan büntetések, a legcsekélyebb mértékben sem. Engem az a tény nyűgöz le, hogy egy répa meg egy bot járásra bír minden szamarat. Az Űrkorszak eme felfedezésének talán lenne némi alkalmazási lehetősége az emberi világban is.

 

És így tovább. A szenátor elmondta, hogy a répa meg a bot beépült a Szabad Vállalkozás Rendszerébe, ahogyan azt az Alapító Atyák elképzelték, de a jótevő buzgómócsingok, akik úgy gondolták, hogy jobb lesz, ha az embereknek soha semmiért nem kell megküzdeniök, a felismerhetetlenségig összekutyulták a rendszer logikáját.

 

Összefoglalva, mondta a szenátor, két alternatívát látok magunk előtt. Törvénybe foglalhatjuk az erkölcsöt, aztán keményen kikényszeríthetjük a megtartását, vagy visszatérhetünk a Szabad Vállalkozás Rendszeréhez, amelybe belé van építve Augustus Caesar úszol-vagy-megfulladsz igazságossága. Én hangsúlyozottan az utóbbi alternatíva mellett vagyok. Keménynek kell lennünk, mert újra az úszók nemzetévé kell válnunk, a fulladozók meg szép csendben tűnjenek el. Én az ókori történelem egyik kemény időszakáról beszéltem. Ha esetleg elfelejtettétek volna a nevét, felfrissítem az emlékezeteteket: „Róma aranykorá”-ról, barátaim, „Róma aranykorá”-ról.

 

Ami a barátokat illeti, akik átsegíthették volna Eliotot ezen a zűrös időszakán: nem voltak neki. Gazdag barátait elkergette magától, mert megmondta nekik, hogy amijük csak van, azt mind a vakszerencsének köszönhetik. Művészbarátait kioktatta, hogy senki más nem figyel oda arra, amit csinálnak, csak azok a gazdag seggfejek, akik nem kedvelik a többi sportágakat. Értelmiségi barátaitól megkérdezte: „Kinek van arra ideje, hogy elolvassa azt a sok unalmas szart, amit összeírtok, és végighallgassa azt a sok unalmas marhaságot, amit összebeszéltek?” Természettudós barátait azzal idegenítette el, hogy áradozva mondott nekik köszönetet azokért a tudományos eredményekért, amelyekről az újságokban és folyóiratokban olvasott, és tökéletesen őszinte arccal biztosította őket, hogy az élet egyre jobb és jobb lesz, hála a tudományos gondolkodásnak.

 

Aztán Eliot pszichoanalízisre kezdett járni. Megfogadta, hogy nem iszik, újra adni kezdett a külsejére, kifejezte lelkesedését a művészetek és tudományok iránt, és visszanyerte számos barátját.

Sylvia soha nem volt boldogabb. De aztán, egy évvel a kezelés megkezdése után, nagyon megdöbbent, amikor a pszichoanalitikus felhívta telefonon, hogy ő feladja az esetet, mert kereken kimondott bécsi véleménye szerint Eliot kezelhetetlen.

– De hiszen maga meggyógyította!

– Ha én egy Los Angeles-i sarlatán volnék, drága asszonyom, akkor most álszemérmesen helyeselnék. Én azonban nem vagyok jógi. A kegyed férjének van a legerősebben védelmezett neurózisa, amelynek a kezelését valaha is megkíséreltem. El sem tudom képzelni, milyen jellegű ez a neurózis. Egyéves kemény munkával még csak megkarcolnom se sikerült a páncélzatát.

– De hiszen mindig olyan vidáman jön haza a maga rendelőjéből!

– Tudja, miről beszélgetünk?

– Azt hittem, jobb ha nem kérdezem.

– Az amerikai történelemről! Egy nagyon-nagyon beteg emberrel állunk szemben, aki egyebek közt megölte az anyját, s akinek az apja iszonyatos zsarnok. És miről beszél, amikor megkérem, hogy hagyja a gondolatait tetszésük szerint kóborolni? Az amerikai történelemről.

Az a kijelentés, miszerint Eliot megölte szeretett anyját, durván és nagyjából igaz volt. Amikor tizenkilenc éves volt, elvitte az anyját a Cotuit Harborba vitorlázni. Fordulás közben az átvágódó bumfa a vízbe sodorta az anyját. Eunice Morgan Rosewater úgy elsüllyedt, mint a kő.

– Megkérdezem tőle, miről álmodott – folytatta a doktor – mire azt feleli, hogy „Samuel Gompersről, Mark Twainről és Alexander Hamiltonról”. Megkérdezem tőle, megjelenik-e néha az apja álmaiban, erre azt mondja, „nem, de Thorsten Veblen elég gyakran”. Mrs. Rosewater, én vereséget szenvedtem. Visszaadom a megbízatásomat.

 

Eliot a jelek szerint csak mulatott rajta, hogy a doktor lemondott róla. – Olyan gyógyulás ez, amit ő nem ért, ezért nem hajlandó elismerni, hogy gyógyulás – mondta könnyedén.

Aznap este elmentek Sylviával a Metropolitan Operába, az Aida felújításának a bemutatójára. A jelmezeket a Rosewater Alapítvány fizette. Eliot frakkot öltött. Pompásan nézett ki: magas volt, jól fésült, nagy, barátságos, rózsaszín arcában és kék szemében csillogott a lelki egészség.

Minden jól ment az opera utolsó jelenetéig, amikor a hőst meg a hősnőt becsukták egy légmentesen elzárt kamrába, hogy megfulladjanak. Amikor a halálra ítélt pár teleszívta a tüdejét, Eliot rájuk kiabált: – Sokkal tovább fogják húzni, ha nem próbálnak énekelni. – Eliot már állt, messze kihajolt a páholyból, úgy közölte az énekesekkel: – Lehet, hogy maguknak fogalmuk sincs az oxigénről, de nekem van. Higgyenek nekem, nem szabad énekelniük.

Eliot arca elfehéredett és kifejezéstelen lett. Sylvia megrángatta a kabátja ujját. Kábultan bámult rá, aztán engedte, hogy az asszony kivezesse. Olyan könnyen ment, mintha egy luftballont húzott volna maga után.

 

 

3

 

Norman Mushari megtudta, hogy az Aida éjszakáján Eliot újra eltűnt. A Negyvenkettedik utca és az Fifth Ave sarkán kiugrott a hazafelé tartó taxiból.

Tíz nap múlva Sylvia a következő, a Helsingöri Önkéntes Tűzoltó Egyesület (Helsingör, California) levélpapírjára írt levelet kapta. A Helsingör név újfajta gondolatsort indított meg Elíotban önmagáról, kezdte úgy látni, hogy nagyon hasonlít Shakespeare Hamletjére.

 

Kedves Ophelia!

Helsingör nem egészen olyan, mint vártam, vagy lehet, hogy több Helsingör is van, és én nem az igaziba jöttem. A gimnáziumi rögbizők itt „Harcos dánok”-nak nevezik magukat. A környékbeli városokban „Melankolikus dánok”-nak emlegetik őket. Az utolsó három évben egyetlen meccset nyertek, két döntetlenjük volt, és huszonnégyszer kaptak ki. Alighanem mindig ez történik, ha Hamlet áll be középhátvédnek.

Mielőtt kiszálltam a taxiból, az utolsó dolog, amit mondtál, az volt, hogy talán él kellene válnunk. Nem tudtam, hogy az életünk ennyire kényelmetlenné vált számodra. Elismerem: nagyon lassan látom be a dolgokat. Még mindig nagyon nehezen tudom belátni, hogy alkoholista vagyok, pedig ezt még az idegenek is rögtön tudják.

Talán hízelgek magamnak, amikor azt gondolom, hogy vannak dolgok, amikben rokona vagyok Hamletnek. Fontos küldetésem van, de pillanatnyilag meg vagyok zavarodva, nem tudom, hogyan kellene végrehajtanom. Hamletnek volt egy nagy előnye velem szemben. Neki az apja szelleme pontosan megmondta, mit kell csinálnia, ellenben én utasítások nélkül tevékenykedem. De valahonnan valami folyton sugallni próbálja nekem, hová menjek, mit csináljak ott, és miért csináljam. Ne aggódj, nem hallok hangokat. De bennem van az az érzés, hogy az én küldetésem távol van attól a felszínes és természetellenes pózolástól, amiből a mi New York-i életünk áll. És kóborolok.

És kóborolok.

 

Az ifjú Mushari csalódottan olvasta, hogy Eliot nem hallott hangokat. De a levél határozottan eszelős hangon végződött: Eliot leírta a helsingöri tűzoltó eszközöket. Mintha Sylviát érdekelnék az efféle részletek!

 

Ezek itt narancsszín meg fekete tigriscsíkosra festik a tűzifecskendőket. Meghökkentő! A vízbe mosószert tesznek, hogy a víz a falburkolaton átszivárogva elérje a tüzet. Ez kétségkívül értelmes dolognak látszik, feltéve, ha nem árt a szivattyúknak meg a csöveknek. Még nem használják elég hosszú ideje, nem lehet tudni. Mondtam nekik, írjanak a szivattyúgyárosnak, és írják meg neki, mit csinálnak, és azt mondták, majd írnak. Azt hiszik, én kiváló önkéntes tűzoltó vagyok, valahonnan messzi Keletről. Csodálatos emberek. Nem olyanok, mint azok a verébfingok és táncmesterek, akik a Rosewater Alapítvány ajtaján kopogtattak. Olyanok, mint azok az amerikaiak, akiket a háborúban megismertem.

Légy türelmes, Ophelia.

SzeretettelHamlet

 

Eliot Helsingörből a texasi Vashtiba ment, és hamarosan letartóztatták. Porosan, borotválatlanul zarándokolt el a vashti tűzoltószertárhoz. Ott arról kezdett el szónokolni néhány őgyelgőnek, hogy a kormánynak egyenlően kellene felosztania az ország gazdagságát,

ahelyett, hogy egyeseknek többjük legyen, mint amennyire valaha is szükségük lehet, másoknak meg semmijük.

Összevissza locsogott. Ilyeneket mondott: – Tudjátok, én azt hiszem, a Hadseregnek, a Haditengerészetnek, meg a Tengerészgyalogságnak az a fő célja, hogy tiszta, vasalt, foltozatlan ruhába bújtassa a szegény amerikaiakat, hogy a gazdag amerikaiak rájuk bírjanak nézni. – Szóba hozta a forradalmat is. Úgy vélte, körülbelül húsz év múlva már kitörhet, és jó forradalom lesz, feltéve, ha veterán gyalogosok és önkéntes tűzoltók vezetik.

Bedutyizták mint gyanús alakot. Zavarba ejtő kérdések és feleletek sorozata után eleresztették, de megígértették vele, hogy soha többé nem jön vissza Vashtiba.

Egy héttel ezután az lowai New Viennában bukkant fel. Újabb levelet írt Sylviának, az ottani tűzoltóegyesület levélpapírján. „A világ legtürelmesebb asszonyának” nevezte Sylviát, és közölte vele, hogy hosszú várakozásának már majdnem vége.

 

Most már tudom, hová kell mennem. A lehető legnagyobb sebességgel oda is megyek! Onnan majd felhívlak telefonon! Talán örökre ott fogok maradni! Az még nem világos, hogy mit kell tennem, amikor odaérek. De biztos vagyok benne, hogy az is megvilágosodik majd. A hályog kezd lehullni a szememről!

Mellesleg, szóltam az itteni tűzoltóknak, hogy megpróbálhatnának mosószert tenni a vizükbe, de előbb írjanak a szivattyúgyárnak. Tetszett nekik az ötlet. Fel fogják vetni a következő közgyűlésen. Tizenhat órája megvagyok ital nélkül! Egyáltalán nem hiányzik a méreg! Szia!

 

Amikor Sylvia megkapta ezt a levelet, azonnal diktafont kapcsoltatott a telefonjához, újabb kedvező lehetőséget nyújtva Musharinak. Sylvia ezt azért csinálta, mert úgy gondolta, hogy Eliot most már visszavonhatatlanul begolyózott. Rögzíteni akart minden hollétére és állapotára vonatkozó adatot, hogy el tudja csípetni, amint telefonál.

Jött a telefon:

– Ophelia?

– Ó, Eliot, Eliot – hol vagy most, drágám?

– Amerikában – az őstelepesek angolkóros fiai és unokái között.

– De hol? De hol?

– Akárhol, abszolúte – egy alumínium és üveg telefonfülkében, akárhol egy darab szürke kis Amerikában. Előttem egy kis szürke polcon amerikai tíz-, húsz- és huszonöt centesek vannak szétszórva. A kis szürke polcra golyóstollal valami üzenet van fölírva.

– És hogy szól?

– „Sheila Taylor tutajos. Faszállító.” Ez biztosan igaz is.

Eliot oldaláról most kihívó tuuu hallatszott. – Hallgasd csak! – mondta Eliot. – Egy Greyhound busz szólaltatta meg dagályos római trombitáit, a buszmegálló előtt, ami egyúttal cukorkaüzlet is. Aha! Egy öreg amerikai válaszol rá, totyogva jön kifelé. Nincs senki, aki búcsút intene felé, de ő se néz körül az utcán, nem akar-e neki valaki jó utat kívánni. Madzaggal átkötözött barna papírcsomagot cipel. Megy valahová, nyilván meghalni.

– Búcsút vesz az egyetlen várostól, amelyet valaha ismert, az egyetlen élettől, amit valaha ismert. De eszébe se jut, hogy istenhozzádot mondjon a világának. Egész lényével csak azon igyekszik, hogy meg ne sértse a hatalmas buszsofőrt, aki bosszankodva néz le rá kék bőrtrónusáról. Hopsz! Zűr van! Az öreg amerikai egész tűrhetően fölkapaszkodott, de most nem találja a jegyét. Végre megtalálja, de már későn, túl későn. A sofőrben fortyog a düh. Bevágja az ajtót, vad fogaskerék-csikorgással indít, rádudál egy öreg amerikai nőre, aki átmegy az úton, zörgeti az ablaktáblákat. Gyűlölet, gyűlölet, gyűlölet.

– Eliot ... van ott folyó?

– A telefonfülkém egy széles völgyben van, egy fedetlen szennycsatorna völgyében, amit Ohiónak neveznek. Az Ohio harminc mérföldre délre van. Akkora pontyok híznak az őstelepesek fiainak és unokáinak szennyében, mint egy atomtengeralattjáró. A folyón túl Kentucky egykor zöld dombjai húzódnak, Dan'l Boone ígéretföldje. Most felszíni bányák szabdalják föl és szaggatják össze, és néhány közülük egy jótékony, kulturális alapítvány tulajdona, amit egy Rosewater nevű érdekes régi amerikai család alapított.

– A folyónak azon az oldalán a Rosewater Alapítvány birtokai kissé szétszórtak. Ezen az oldalon viszont, a telefonfülkém körül minden irányban, amerre csak mész, vagy tizenöt mérföldnyire szinte minden az Alapítványé. Az Alapítvány azonban nem tette rá a kezét a virágzó földigilisztakereskedelemre. Minden házon kinn a felirat: „Giliszta eladó!”

– A kulcsiparág itt, nem számítva a disznókat meg a földigilisztákat, a fűrészkészítés. A fűrészgyár természetesen az Alapítvány tulajdona. Mivel itt ennyire fontos a fűrész, a Noah Rosewater Gimnázium sportolóit „Harcos Fűrészkészítők”-nek hívják. Igazából pedig már nem sok fűrészkészítő maradt. A fűrészgyár ma már majdnem teljesen automatizált. Ha működtetni tudsz egy villamos játékautomatát, el tudod vezetni a gyárat is, és napi tizenkétezer fűrészt csinálsz.

– Egy fiatalember, egy Harcos Fűrészkészítő, olyan tizennyolc éves lehet, most sétál el a telefonfülke mellett, a szent kék és fehér színekben. Veszedelmes fickónak látszik, de nem ártana a légynek sem. Az iskolában a Polgári Ismeretek meg a Modern Amerikai Demokrácia Problémái volt a két kedvenc tantárgya, mind a kettőt a kosárlabdaedzője tanította. Megtanulta, hogy minden erőszakos cselekedet, amit esetleg elkövetne, nemcsak a Köztársaságot gyengítené, de tönkretenné a saját életét is. Rosewaterben nincs számára munka. Akárhová menne, mindenütt átkozottul kevés munka akadna a számára. Gyakran hord a zsebében fogamzásgátló szereket, amit sok ember ijesztőnek és undorítónak tart. Ugyanezek az emberek ijesztőnek és undorítónak tartják, hogy a fiú apja nem használt fogamzásgátlót. Ezt a kölyköt is rohadtul elrontotta a háború utáni jólét; egresszemű hercegecske. Most éppen egy lánnyal találkozik, a lány nem sokkal több tizennégy évesnél – a tízcentes bazár Cleopatrája, egy ... hadd ne mondjam ki, micsoda.

Az utca túlsó oldalán van a tűzoltószertár – négy szerkocsi, három részeg, tizenhat kutya, meg egy vidám, józan fiatalember egy szidoloskannával.

– Ó, Eliot, Eliot ... gyere haza, gyere haza.

– Hát nem érted, Sylvia? Otthon vagyok. Most már tudom, hogy mindig is ez volt az otthonom. – Rosewater város, Rosewater járás, Rosewater megye, Indiana állam.

– És mit szándékszol ott csinálni, Eliot?

– Törődni fogok ezekkel az emberekkel.

– Ez ... ez nagyon szép – mondta Sylvia komoran. Sylvia sápadt, finom lány volt, kulturált, törékeny. Csembalózott, és hat nyelven beszélt elbűvölően. Gyerekkorában és fiatal lány korában szülei otthonában megismerkedett korának sok nagy emberével – Picassóval, Schweitzerrel, Hemingway-jel, Toscaninivel, Churchill-lel, De Gaulle-lal. Soha nem látta Rosewater megyét, fogalma sem volt róla, milyen egy földigiliszta, el se tudta képzelni, hogy a Föld valahol ilyen halálosan lapos lehet, nem tudta, hogy emberek ilyen halálosan unalmasak lehetnek.

– Nézem ezeket az embereket, ezeket az amerikaiakat – folytatta Eliot -, és rájövök, hogy ezek már nem tudnak többé saját magukkal sem törődni, mert nincs rájuk semmi szükség. A gyár, a farmok, a folyó túlsó partján a bányák már mind majdnem teljesen automatizáltak. És Amerikának még egy háborúhoz sincs szüksége ezekre az emberekre, soha többé. Sylvia, én művész leszek.

– Művész?

– Szeretni fogom ezeket a félredobott amerikaiakat, annak ellenére, hogy haszontalanok és csúnyák. Ez lesz az én műalkotásom.

 

 

4

 

Rosewater megyének, annak a festővászonnak, amelyet Eliot szeretettel és megértéssel akart befesteni, téglalap alakja volt, és más emberek – főleg más Rosewaterek – már fölvázoltak rá egyes merész alakzatokat. Eliot ősei megelőzték Mondriant. Az utak egyik fele kelet és nyugat felé futott, a másik fele északnak meg délnek. A megyét pontosan kettészelte egy tizennégy mérföld hosszú, álló vizű csatorna, igaz, a határánál meg is állt. Ez volt a realizmus egyetlen ecsetvonása Eliot dédapjának abban a részvény- és kötvényfantáziájában, amely csatornával ígérte összekötni Chicagót, Indianapolist, Rosewatert és az Ohio folyót. A csatornában ez idő szerint macskahalak, naphalak, keszegek, dévérek és pontyok tanyáztak. A földigilisztát azoknak az embereknek árulták, akik érdeklődtek az ilyen szeméthalak horgászása iránt.

A földigiliszta-kereskedők ősei közül sokan a Rosewateri Allamközi Hajózócsatorna Társaság részvvény- és kötvénytulajdonosai voltak. Amikor a vállalkozás teljesen csődbe ment, egyesek közülük elvesztették a farmjaikat, ezeket aztán Noah Rosewater felvásárolta. A megye délnyugati sarkában, New Ambrosiában egy utópista közösség mindenét a csatornába fektette, el is veszítette. Németek voltak, kommunisták és ateisták, akik csoportházasságban, tökéletes igazmondásban, tökéletes tisztaságban és tökéletes szeretetben éltek. Szétszóródtak a szélrózsa minden irányában, akárcsak azok az értéktelen papírok, amelyek a csatornában való tulajdonrészüket képviselték. Senki nem sajnálta, hogy elmentek. Egyetlen alkotásuk volt a megyében, amely még Eliot korában is virágzott: a sörfőzdéjük, amely a Rosewater Arany Ambrózia Sör otthona lett. Minden sörösdoboz címkéjén ott volt annak a földi paradicsomnak a képe, amelyet New Ambrosia lakói fel akartak építeni. Az álomvárosnak tornyai voltak. A tornyokon villámhárítók. Az ég teli volt angyalkákkal.

 

Rosewater városa a megye középpontjában helyezkedett el. A város középpontjában Parthenón állt, oszlopostul, mindenestül, jó öreg vörös téglából épült, rézteteje megzöldült. A csatorna átszelte a várost, mint ahogy a sürgő-forgó m6ltban áthaladtak rajta a New York Central, a Monon és a Nickel Plate vasúttársaságok vonalai is. Amikor Eliot és Sylvia odaköltöztek, már csak a csatorna, meg a Monon-társaság vágányai maradtak meg, de a Monon csődbement, és vágányai megbarnultak a rozsdától.

A Parthenóntól nyugatra állt a régi Rosewater Fűrészgyár Társaság szintén vöröstéglás, szintén zöld tetejű épülete. Teteje megroggyant, ablakaiban nem volt üveg. Fecskék és denevérek New Ambrosiája lett belőle. Négy toronyóráján nem voltak mutatók. Nagy rézdudájába madárfészkek fojtották bele a hangot.

A Parthenóntól keletre volt a Megyei Bíróság, szintén vöröstéglás, szintén zöld tetejű. Tornya pont ugyanolyan volt, mint a régi fűrészgyáré. A toronyóra négy számlapja közül hármon még ott voltak a mutatók, de járni már nem jártak. A középület pincéjébe, mint egy elhalt fog tövébe a tályog, valahogy befészkelte magát egy maszek üzlet. Kis piros neonreklámja volt: „Bella Kozmetikai Szalon” – hirdette. Bella százhatvan kilót nyomott.

A bíróságtól keletre volt a Samuel Rosewater Veterán Emlékpark, zászlórúddal és emléktáblával. Az emléktábla százhússzor kétszáznegyvenes, feketére festett vakfurnérból készült. Egy földbe vert csőre volt felakasztva, és mindössze öt centi széles nyeregtető védte az esőtől. Rajta állt Rosewater megye minden olyan lakosának a neve, aki életét adta a hazájáért.

 

Kőépület ezeken kívül nem is volt több, csak a Rosewater-kastély meg a kocsiszínje, melyek a park keleti végében álltak egy mesterséges magaslaton, és hegyes vaslándzsákból álló kerítés vette őket körül; no meg a Noah Rosewater Gimnázium, a Harcos Fűrészkészítők otthona, amely délről határolta a parkot. A parktól északra állt a régi Rosewateri Operaház, mint egy félelmetesen gyúlékony, gerendákból ácsolt esküvői torta, amelyet később tűzoltószertárnak alakítottak át. Ezeken kívül nem volt más, csak vályogházak, kalibák, alkoholizmus, tudatlanság, gyengeelméjűség és perverzió, mert minden, ami egészséges, eleven és intelligens volt, messze elkerülte a megyeszékhelyet.

Az új Rosewater Fűrészgyár ablaktalan sárga téglaépülete egy kukoricaföldön helyezkedett el, félúton Rosewater és New Ambrosia között. Közlekedését a New York Central Vasúttársaság csillogó, vadonatúj vágányai szolgálták, meg egy pompás, kettős autósztráda, amely tizenegy mérfölddel kerülte el a megyeszékhelyet. Ettől nem messze állt a Rosewater Motel és a Rosewater Szuper Tekepálya, meg azok a hatalmas gabonaelevátorok és karámok, amelyek a Rosewater Gazdaságok termékeinek rakodását és szállítását bonyolították le. Az a néhány jól fizetett agronómus, mérnök, sörfőző, könyvelő és ügyintéző, aki mindent ellátott, amit csinálni kellett, New Ambrosia közelében lakott, egy másik kukoricaföldön, drága luxustanyáinak védőövezetében. Falucskájukat minden ok nélkül Avondale-nek keresztelték el. Minden tanyának gázlámpával világított terasza volt, amelyet a régi Nickel Plate vasútvonal talpfáival raktak ki, és kerítettek be.

Eliot olyasféle viszonyban állt Avondale jólfésült népével, mint egy alkotmányos uralkodó. Ők a Rosewater Részvénytársaság alkalmazottai voltak, de a vagyon, amit kezeltek, a Rosewater Alapítvány tulajdona volt. Eliot ugyan nem diktálhatta nekik, hogy mit csináljanak, de kétségkívül ő volt a Király, és ezt Avondale nagyon jól tudta.

Így aztán amikor Eliot, a Király és Sylvia, a Királynő berendezték rezidenciájukat a Rosewater-kastélyban, záporozott rájuk Avondale-ből a hódolat – meghívások, látogatások, hízelkedő levelek és telefonhívások. Ők minden elől kitértek. Eliot megkövetelte Sylviától, hogy az összes jómódú látogatókat felszínes, szórakozott szívélyességgel fogadja. Eliot jókedvű megfigyelése szerint minden avondale-i aszszony olyan mereven távozott a kastélyból, mintha ecetes uborkát dugtak volna a seggébe.

 

Érdekes módon Avondale technokrata társadalmi vezetői pompásan el tudták viselni azt az elméletet, miszerint Rosewaterék azért kezelik le őket, mert előkelőbbnek tartják magukat náluk. Miközben újra meg újra megbeszélték, még élvezték is az elméletüket. Mohón, vágytak rá, hogy leckéket kapjanak az igazi, felső tízezres sznobizmusból, és Eliottól meg Sylviától látszólag éppen ezt kapták.

De aztán a Király és a Királynő előhozatták a Rosewater megyei Nemzeti Bank nyirkos páncéltermeiből a Rosewater család kristályait, ezüstjét és aranyát, és fényűző banketteket kezdtek adni a gyagyások, a perverzek, az éhenkórászok és munkanélküliek tiszteletére.

Fáradhatatlanul végighallgatták azoknak az embereknek a szerencsétlenségeit, félelmeit és elvetélt álmait, akiknek majdnem mindenki szerint jobb lett volna, ha meghalnak, és elárasztották őket szeretettel és apró pénzösszegekkel. Társadalmi életüknek egyetlen része volt, melyen nem ejtett foltot a szánalom – ez a Rosewateri Önkéntes Tűzoltóegyesülethez kapcsolódott. Eliot gyorsan tűzoltóhadnagyi rangra emelkedett, Sylviát pedig megválasztották a női segédszolgálatosok elnöknőjének. Bár Sylviának ezelőtt soha nem volt a kezében kugligolyó, ő lett a segédszolgálatosok tekecsapatának a kapitánya is.

A monarchia iránti nyúlós avondale-i hódolat előbb hihetetlenkedő megvetéssé, aztán vad gyűlöletté változott. Meredeken fellendült az elállatiasodás, az iszákosság, a házasságtörés és az önhittség. Amikor a Király és a Királynő szóba kerültek, az avondale-i társalgás hangja horganyzott bádogot vágó szalagfűrészére emlékeztetett. Mintha csak valami zsarnokságot döntöttek volna meg. Avondale már nem a pályájukon szépen haladó fiatal középvezetők lakóhelye volt. Az igazi uralkodóosztály életerős tagjai népesítették be.

Öt év múlva Sylvia idegösszeomlást kapott, és felgyújtotta a tűzoltószertárat. A köztársaságpárti Avondale már annyira szadista lett a királypárti Rosewaterekkel szemben, hogy csak nevetett ezen.

 

Sylviát egy magánszanatóriumban helyezték el. Eliot és Charley Warmergran, a tűzoltóparancsnok vitték be Indianapolisba. A parancsnok kocsiján vitték, egy szirénázó vörös Ford tűzoltókocsin. Egy ifjú pszichiáter, bizonyos dr. Ed Brown gondjaira bízták, aki később Sylvia betegségének leírásával alapozta meg a reputációját. Cikkében Eliotot és Sylviát „Mr. és Mrs. Z.”-nek keresztelte el, Rosewater városból pedig „Szülőváros, USA” lett. Sylvia betegségére új műszót alkotott, a szamaritrófiát, melyet így definiált: „hisztérikus közömbösség azoknak a bajaival szemben, akik szerencsétlenebbek nálunk”.

 

Norman Mushari elolvasta dr. Brown értekezését, mely szintén ott feküdt a McAllister, Robjent, Reed és McGee cég bizalmas dossziéjában. Musharinak nedves, gyönge, barna szeme volt, s emiatt úgy látta az értekezés lapjait, ahogyan az egész világot látta: mintha egy fél liter olívaolajon át nézné.

Szamaritrófia esetén, olvasta, a psziché többi részei elfojtják a hiperaktív lelkiismeretet. A lelkiismeret lényegében valami ilyesmit üvöltöz az összes többi lelki folyamatoknak: „Valamennyiőtöknek követnetek kell utasításaimat!” A többi folyamatok ezt egy darabig meg is próbálják, de aztán észreveszik, hogy a lelkiismeretet nem békítették meg, továbbra is üvöltözik, és azt is észreveszik, hogy a külvilág még mikroszkopikusan sem lett jobb azoktól az önzetlen cselekedetektől, amelyeket a lelkiismeret követelt.

Végül aztán fellázadnak. Letaszítják a zsarnoki lelkiismeretet valami mély verembe, aztán vasfedelet hegesztenek erre a sötét pincebörtönre. Többé nem hallják a lelkiismeret hangját. Ebben az édes csendben új vezért keresnek maguknak, és az új vezér azonnal fel is bukkan, mihelyt a lelkiismeretet elhallgattatták. Megjelenik a Felvilágosult Önérdek. A Felvilágosult Önérdek zászlót bont, s amint ezt megpillantják, tüstént imádni kezdik. Zászlaja lényegében a fehérfekete kalózlobogó, amelyen a koponya meg a lábszárcsontok alatt ezek a szavak állnak: „Eridj a fenébe, apuskám, nekem is megvan a magam baja!”

 

Nem tűnt volna számomra bölcs dolognak, írta dr. Brown, és olvasta csorgó nyállal Norman Mushari, Mrs. Z. zajongó lelkiismeretét újra szabadjára engedni. Azt sem találtam kielégítőnek, hogy elbocsássam, amíg olyan szívtelen, mint Ilse Koch. A terápia céljául tehát azt tűztem ki, hogy börtönben tartsam ugyan a lelkiismeretét, de egy icipicit fölemeljem a verem fedelét, úgy, hogy a fogoly üvöltését nagyon halkan ugyan, de azért lehessen hallani. Kísérleteztem, próbálkoztam, és kemoterápiával meg elektrosokkal ezt el is értem. Nem voltam különösebben büszke, mert úgy nyugtattam meg egy mélyen érző asszonyt, hogy elsekélyesítettem. Gátat állítottam a föld alatti folyók elé, amelyek bekapcsolták őt az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceánba, és rávettem, érje be azzal, ha egy méter széles, tíz centi mély, klórozott és kékre festett pocsolya lehet.

Ez ám a doktor!

Ez ám a kúra!

 

Hát még a modellek, amelyeket az orvos kénytelen volt kiválasztani, hogy meghatározza, hogy mennyi bűntudatérzést és szánalmat lehet Mrs. Z.-nek biztonságosan engedélyezni! A modellek normális hírében álló személyek voltak. A Terapeutát mélységesen felkavarta a normalitásnak az adott időben és helyen való vizsgálata, mert arra a következtetésre kényszerült, miszerint az a normális személy, aki egy bőségben élő, iparosított társadalom felső szintjein jól funkcionál, szinte egyáltalán nem hallja a lelkiismeretét.

Logikusan gondolkodó ember esetleg arra a következtetésre juthat, hogy én egyszerűen halandzsáztam, amikor bejelentettem egy új betegség, a szamaritrófia felfedezését, hiszen ez gyakorlatilag olyan általános az egészséges amerikaiak közt, mint mondjuk az, hogy orruk van. Védelmemre a következőket hozom fel: a szamaritrófia csak akkor betegség, méghozzá súlyos betegség, amikor azokat a rendkívül ritka egyedeket támadja meg, akik úgy érik el a biológiai érettséget, hogy még mindig szeretik embertársaikat, és segíteni akarnak rajtuk.

Én csupán egyetlen ilyen esetet kezeltem. Soha senkiről nem hallottam, aki egy másikat kezelt volna. Ha körülnézek, mindössze egyetlen másik személyt tudok felfedezni, akit potenciálisan szamaritrófikus roham érhet. Ez a személy természetesen Mr. Z. Benne pedig olyan mély gyökerei vannak az együttérzésnek, hogy ha ő betegedne meg szamaritrófiában, érzésem szerint öngyilkos lenne, vagy százakat gyilkolna le, és lelőnék, mint egy veszett kutyát, mielőtt még kezelés alá vehetnénk.

 

Kezelés, kezelés, kezelés.

Ez ám a kezelés!

Mrs. Z., miután egészségügyi kombinátunkban kikezeltük és meggyógyítottuk, annak a kívánságának adott kifejezést, miszerint „ . . . neki akar látni, a változatosság kedvéért, hogy élvezze az életet, egy kicsit kiszórakozza magát . . .”, mielőtt oda a szépsége. Még mindig megdöbbentően szép és vonzó volt, arcán a korlátlan szeretet vonásaival, melyek többé már nem jellemezték.

Hallani sem akart többé se Szülővárosról, se Mr. Z.-ről, közölte, hogy beleveti magát Párizs vidám forgatagába, ottani régi víg barátai közé. Új ruhákat akar vásárolni magának, mondta, és táncolni és táncolni és táncolni, amíg el nem ájul egy magas, fekete idegen karjai közt, aki remélhetőleg egy kétfelé kémkedő titkos ügynök lesz.

Férjét, bár sohasem szemtől szembe, gyakran így emlegette: „Az én mocskos, részeges, déli bácsikám.” Nem volt skizofréniás, de valahányszor a férje meglátogatta, azaz hetenként háromszor, felvonultatta a paranoia minden beteges ravaszkodását. Megcsipkedte férje arcát, beleugratta, hogy próbálja megcsókolni, aztán vihogva kitért a csókjai elől. Azt mondta a férjének, csak egy kis időre akar Párizsba menni, hogy meglátogassa szeretett családját, és mire észrevenné, hogy nincs itt, már vissza is jön. Azt akarta, hogy búcsúzzon el tőle, és adja át szeretetteljes üdvözletét összes kedves, jogfosztott barátainak a Szülővárosban.

Mr. Z.-t nem csapta be. Kikísérte az asszonyt az indianapolisi repülőtérre a párizsi géphez, és amikor a gép már csak egy pötty volt a levegőben, azt mondta nekem, hogy soha többé nem fogja látni. – Kétségkívül boldognak látszik – mondta nekem. – Kétségkívül remekül fogja érezni magát, ha visszamegy oda, abba a társaságba, amit megérdemel.

Kétszer használta a „kétségkívül” szót. Hasogatta a fülemet. És ösztönösen tudtam, hogy még bele fog vele csikorítani a fülembe. Meg is tette. – Magának kétségkívül nagy része van ebben – mondta.

 

Az asszony szüleitől tudom, akik érthetően neheztelnek Mr. Z.-re, hogy gyakran ír és telefonál a feleségének. Az asszony nem bontja fel a leveleit. Nem hajlandó a telefonhoz menni. A szülők elégedettek, és úgy vélik, hogy – mint azt Mr. Z. remélte – lányuk kétségkívül boldog.

Prognózis: Előbb-utóbb újabb idegösszeomlás.

 

Ami Mr. Z.-t illeti: kétségkívül ő is beteg, hiszen kétségkívül nem hasonlít egyetlen más emberhez sem, akit valaha ismertem. Nem hajlandó elhagyni Szülővárost, legfeljebb nagyon rövid utakat tesz, bejön Indianapolisba, de ennél meszszebb nem megy. Azt gyanítom, hogy nem hagyhatja el Szülővárost. Miért nem?

Hogy teljesen tudománytalan legyek, márpedig a tudománytól, egy ilyen eset után, mint ez, a kezelőorvosnak felfordul a gyomra: ott van a Rendeltetése.

 

A derék doktor prognózisa helyes volt. Sylvia a nemzetközi aranyifjúság népszerű és befolyásos tagja lett, és megtanulta a twist számtalan variációját. Rosewater hercegnőként lett közismert. Sok férfi kérte meg a kezét, de boldogabb volt, semhogy házasságra vagy válásra gondoljon. És azután, 1964 júliusában megint teljesen összeomlott.

Svájcban kezelték. Hat hónap múlva, amikor kiengedték, csöndes volt és szomorú, és megint szinte elviselhetetlenül érzékeny. Eliot és Rosewater megye szánalmas népe megint helyet kapott a lelkiismeretében. Szeretett volna visszatérni hozzájuk, nem azért, mert vágyott utánuk, hanem kötelességérzetből. Orvosa azonban figyelmeztette, hogy a visszatérés végzetes lehet. Azt mondta neki, maradjon Európában, váljon el Eliottól, és alakítsa ki csöndes, tartalmas, saját életét.

Így hát elkezdődött a roppant civilizált válóperes eljárás, McAllister, Robjent, Reed és McGee szcenírozásában és rendezésében.

 

Lassan elérkezett az ideje, hogy Sylvia Amerikába repüljön a válóperre. Egy júniusi estén megbeszélésre került sor Eliot apjának, Lister Ames Rosewater szenátornak washingtoni lakásán. Eliot nem volt ott. Nem volt hajlandó elhagyni Rosewater megyét. Jelen voltak: a

szenátor, Sylvia, Thurmond McAllister, az ősöreg ügyvéd, és éberen figyelő ifjú szárnysegéde, Mushari.

 

A megbeszélés hangulata őszinte volt, érzelmes, megbocsátó, néha vidám, és mindvégig alapvetően tragikus. Konyak is volt.

– Eliot a szíve mélyén semmivel sem szereti jobban azokat a rémes alakokat ottan, mint én – mondta a szenátor, meglötykölve a konyakospoharát. – Alighanem képtelen lenne szeretni őket, ha nem lenne folyton részeg. Máskor is megmondtam, most újra megmondom: ez az egész alapvetően piaprobléma. Ha Eliot abbahagyná a piálást, elillanna belőle a szánalom az emberiség szemétvödrének fenekén mocsokban csúszkáló kukacok iránt.

Összecsapta a kezét, megrázta öreg fejét. – Hiszen ha lett volna egy gyerek! – A szenátor St. Paul és Harvard neveltje volt, de élvezettel beszélt a Rosewater megyei sertéstenyésztő farmerek törött bendzsó pengésére emlékeztető orrhangján. Letépte az orráról acélkeretes szemüvegét, és szenvedő kék szemekkel meredt rá a menyére. – Bárcsak lett volna! Bárcsak! – Visszatette a szemüvegét, reményvesztetten tárta szét a kezeit. Mindkét keze májfoltos volt, olyasforma, mint a teknősbéka teknője. – Most már tisztán látható: kihal a Rosewater család.

– Vannak más Rosewaterek is – vetette fel szelíden McAllister.

Mushari feszengett, hiszen hamarosan éppen azokat a másokat akarta képviselni.

– Én az igazi Rosewaterekről beszélek! – kiáltott fel a szenátor keserűen. – Ott egye a fene Pisquontuitot! – A Rhode Island-i Pisquontuitban, egy tengeri fürdőhelyen élt a család egyetlen másik ága.

– A dögkeselyűk lakomája, a dögkeselyűk lakomája – nyögte a szenátor. Mazochista fantáziakép gyötörte, maga előtt látta, hogyan csipkedik le a húst a Rhode Island-i Rosewaterek az indianai Rosewaterek csontjairól. Görcsösen köhögni kezdett. A köhögés zavarba hozta. Ő is egyik cigarettáról gyújtott a másikra, akárcsak a fia.

Odament a kandallóhoz, rámeredt Eliotnak a kandalló párkányán álló színes fényképére. A kép a második világháború végén készült, és egy kitüntetésekkel teliaggatott gyalogsági századost ábrázolt. – Olyan tiszta, olyan kiemelkedő, olyan céltudatos ... olyan tiszta, olyan tiszta! – Összecsikorgatta porcelán fogait. – Mely dicső ész bomla össze itten!

Vakaródzni kezdett, bár nem is viszketett neki. – Milyen puffadt, tésztás képű mostanában. Még a rebarbarás pástétomnak is egészségesebb a színe! Az alsónadrágjában alszik, az étrendje teljesen kiegyensúlyozott: rósejbni, whisky és Rosewater Arany Ambrózia Sör. – Megkocogtatta a fényképet a körmével. – Ő! Ő! Eliot Rosewater százados, aki fürtökben kapta az Ezüst Csillagot, a Bronz Csillagot, a Katonai Érdemérmet és a Bíbor Szívet! A vitorlásbajnok! A síbajnok! Ő! Ő! Atyaisten ... hányszor mondta neki az élet, hogy „Igen, igen, igen”! Dollármilliók, jelentékeny barátok százai, a leggyönyörűbb, legintelligensebb, legtehetségesebb, legszeretőbb feleség, akit csak el lehet képzelni! Nagyszerű iskolák, elegáns szellem egy nagy, tiszta testben – és ő mit válaszol, amikor az élet semmi mást nem mond neki, csak azt, hogy „Igen, igen, igen”?

– „Nem, nem, nem.”

– De miért? Meg tudná nekem valaki mondani, hogy miért?

Nem mondta meg senki.

 

– Volt nekem valamikor egy unokahúgom, történetesen egy Rockefeller lány – mondta a szenátor –, aki bevallotta nekem, hogy életének tizenötödik, tizenhatodik és tizenhetedik éve úgy telt el, hogy semmi mást nem mondott, csak azt, hogy: „Köszönöm szépen, nem.” Ez egy ilyen korú és társadalmi állású lánynál teljesen rendben is van. De átkozottul ellenszenves vonás lett volna egy férfi Rockefellernél, és még ennél is kevésbé illik, ha szabad ezt mondanom, egy férfi Rosewaterhez.

Vállat vont. – Hát akárhogy is van, most itt van egy férfi Rosewater, aki nemet mond minden jóra, amit az élet adni akar neki. Még a kastélyban se hajlandó lakni többé. – Amikor nyilvánvaló lett, hogy Sylvia soha többé nem tér vissza hozzá, Eliot kiköltözött a kastélyból, és beköltözött egy irodába.

– Indiana kormányzója lehetett volna, csak a szemöldökét kellett volna megmozdítania, akár az Egyesült Allamok elnöke lehetne, ha egy kicsit megerőltetné magát. És mi lett belőle? Kérdezem, mi lett belőle?

A szenátor megint köhögni kezdett, aztán maga válaszolt a saját kérdésére: – Közjegyző, barátaim, akinek hamarosan lejár a megbízatása.

Ez többé-kevésbé igaz volt. Eliot rumlis irodájának penészes prespánfalán egyetlen hivatalos dokumentum függött, a közjegyzői megbízatása. Az emberek között ugyanis, akik hozzá fordultak a bajaikkal, sokaknak – számtalan egyéb dolog mellett – szükségük volt valakire, aki hitelesíti az aláírásukat.

Eliot irodája a főutcán volt, a tégla Parthenóntól egy háztömbnyire északkeletre, szemben az új tűzoltószertárral, amelyet a Rosewater Alapítvány építtetett. Az iroda szűk padlástér volt, egy étkezde meg egy italbolt felett. A kutyaház nagyságú manzárdkiugrókból csak két ablak nyílt. Az egyik mellett azt mondta kívül a felirat: ÉTELEK, a másik mellett azt, hogy SÖR. Mindkettő neoncsőből volt, és villogott. És miközben atyja Washingtonban miatta óbégatott, ő maga, Eliot aludt, mint egy csecsemő. A neonfények hol kigyúltak, hol kialudtak.

Eliot összecsücsörítette a száját, kedvesen motyogott valamit, megfordult, hortyogott. Elhájasodott atléta volt, nagy darab, százkilencven centi magas, százhárom kilós sápadt férfi. Csutakszerű skalpfürtje körül minden oldalon kopaszodott. Háborús készletfeleslegből származó hosszú jégeralsó elefántráncai pólyálták be. Mindkét ablakon, meg az utcai bejárati ajtón aranybetűvel írott szavak állottak:

 

ROSEWATER ALAPÍTVÁNYMIBEN LEHETÜNKA SEGÍTSÉGÉRE?

 

 

5

 

Eliot édesdeden aludt tovább, bár falkában üldözték a bajok.

A jelek szerint a bűzlő kis irodai mosdóban levő vécének voltak rossz álmai: sóhajtozott, zokogott, hörgött, hogy megfullad. A vécétartály tetején konzervek, adóbevallási űrlapok és a National Geographic számai álltak halomban. A mosdóban egy tál meg egy kanál ázott a hideg vízben. A mosdó feletti gyógyszeres szekrényke tárva-nyitva állt. Zsúfolásig volt vitaminokkal, fejfájás-csillapítókkal, vérzéscsillapítókkal, hashajtókkal és nyugtatókkal. Eliot valamenynyit rendszeresen használta, de nem csak a maga számára tartotta őket. Azoknak a többé-kevésbé beteg embereknek is adott belőlük, akik felkeresték.

Ezeknek az embereknek nem volt elég a szeretet, a megértés meg némi kis pénz. Mellesleg még orvosságot is akartak.

 

Mindenütt papírok álltak nagy halmokban – adóbevallási űrlapok, a Veterán Igazgatóság űrlapjai, nyugdíjűrlapok, segélyűrlapok, társadalombiztosítási űrlapok, feltételes szabadlábra helyezési űrlapok. A halmok néhol szétcsúsztak és dűnéket alkottak. A halmok meg a dűnék közt papírpoharak, üres Ambrózia-sörös dobozok, cigarettacsikkek meg üres whiskysüvegek hevertek.

A falakra képek voltak felrajzszögezve, amelyeket Eliot a Life-ból meg a Look-ból vágott ki. A képek meg-meglibbentek a zivatar előtti könnyű, hűvös szellőben. Eliot úgy találta, hogy bizonyos képek felvidítják az embereket, különösen az állatkölyköket ábrázoló képek. Látogatói szerették továbbá a látványos szerencsétlenségeket ábrázoló képeket is. Az űrhajósokat unták. Elisabeth Taylor képeit viszont szerették, mert annyira gyűlölték, annyira magasabbrendűnek érezték magukat nála. A kedvencük Abraham Lincoln volt. Eliot megpróbálta Thomas Jeffersont és Szókratészt is népszerűsíteni, de az emberek egyik látogatástól a másikig képtelenek voltak fejben tartani, hogy melyik kicsoda. „Melyik is melyik?” – kérdezgették. Az iroda valamikor egy fogász rendelője volt. Előző rendeltetésének nem volt semmiféle jele, kivéve az utcáról felvezető lépcsőházat. A fogász bádogtáblákat szögelt a lépcsőfokokra, melyek mindegyike szolgáltatásainak valamely vonását dicsérte. A táblák továbbra is ott voltak, de Eliot átfestette rajtuk a szöveget. Új szöveget írt rájuk, William Blake egy költeményét. Úgy tördelte sorokba, hogy megfeleljen a tizenkét lépcsőfoknak, így:

 

SzületésemelnöklőAngyalamondá:

„Kedvbőls dalbólgyúrt kiscsoda,Menj ésszeress,ne vezessenFöld hajlama.”3

 

A lépcső alján ott állt a szenátor cáfolata. Maga a szenátor írta ceruzával a falra Blake-nek egy másik költeményét:

 

A szerelem csak enjavátKergeti, mást kéjébe törve,Örvend, ba másnak gondot ád,S Poklot épít az Égi körbe.4

&nbsp.

Közben Washingtonban Eliot apja fennhangon kinyilvánitotta azt a kívánságát, hogy bárcsak ő is meg Eliot is meghaltak volna.

– Nekem ... nekem van egy meglehetősen együgyű ötletem – mondta McAllister.

– A maga legutóbbi együgyű ötlete nekem nyolcvanhétmillió dolláromba került.

McAllister csak fáradt mosollyal jelezte, hogy nem szándékozik bocsánatot kérni azért, mert kitervelte az Alapítványt. Végül is az Alapítvány pontosan azt csinálta, amit meg akartak csináltatni vele: átruházta a vagyont az apáról a fiúra, anélkül, hogy az adószedő egy lyukas garast is látott volna belőle. Azt McAllister aligha garantálhatta, hogy a fiú szokványember lesz. – Azt szeretném indítványozni, hogy Eliot és Sylvia tegyenek még egy utolsó kísérletet a kibékü1ésre.

Sylvia a fejét rázta. – Nem – suttogta. – Sajnálom. Nem. – Felhúzott lábbal kuporgott a hatalmas karosszékben. A cipőjét levetette. Ovális arca makulátlan kékesfehér volt, a haja hollófekete. A szeme alatt karikák. – Nem.

Ez természetesen orvosi döntés volt, méghozzá nagyon bölcs. Második idegösszeroppanása és gyógyulása nem változtatta vissza a Rosewater megyei napok régi Sylviájává, hanem kifejezetten új személyiséget adott neki, Eliottal való házassága óta immár a harmadikat. Ennek a harmadik személyiségnek az érdemtelenség érzése volt a magva, meg a szégyen, amiért a szegények és Eliot hiányos személyi higiéniája undorítják, meg az az öngyilkos vágy, hogy undorát elfoltva menjen vissza Rosewaterbe, és gyorsan haljon meg jó ügy érdekében.

Így hát a teljes önfeláldozással szembeni tudatos, orvosilag előírt, felületes ellenállás mondatta vele újra:

– Nem.

 

A szenátor lesöpörte Eliot fényképét a kandallópárkányról. – Ki tehet neki ezért szemrehányást? Még egyszer hemperegjen meg a szénakazalban azzal a részeges cigánnyal, akit a fiamnak nevezhetek? – Ennek az utolsó képnek a durvaságáért mindjárt bocsánatot is kért. – Reményvesztett öregemberek hajlamosak a durvaságra, egyszersmind a pontos kifejezésekre. Bocsásson meg.

Sylvia leejtette kedves fejét, aztán újra fölemelte. – Én nem úgy gondolok rá, mint részeges cigányra.

– Én, istenemre, igen. Valahányszor kénytelen vagyok ránézni, mindig azt gondolom magamban: „Micsoda pompás kiindulópont egy tífuszjárványhoz!” Ne akarja kímélni az érzéseimet, Sylvia. A fiam nem érdemel meg egy rendes aszszonyt. Azt érdemli, amit kap: a kurvák, szimulánsok, stricik és tolvajok nyavalygós bajtársiasságát.

– Nem olyan rossz emberek azok, Rosewater papa.

– Szerintem Eliot számára az a fő vonzóerejük, hogy egyáltalán semmi jó nincsen bennük.

Sylvia, akinek két idegösszeomlás állt a háta mögött, és nem álltak előtte szépen kialakult álmok, nyugodtan, olyan nyugodtan, ahogyan azt az orvosa kívánta, csak annyit mondott: – Nem akarok vitatkozni.

– Maga még mindig képes volna Eliot érdekében vitatkozni?

– Igen. És ha semmi mást nem is tudok ma este tisztázni, ezt az egyet hadd tisztázzam: Eliotnak igaza van, amikor azt csinálja, amit csinál. Gyönyörű az, amit csinál. Én egyszerűen nem vagyok se elég erős, se elég jó ahhoz, hogy továbbra is mellette legyek. Ez az én hibám.

Előbb fájdalmas csalódottság, aztán tehetetlenség ömlött szét a szenátor arcán. – Mondjon nekem egyetlen jó dolgot azokról az emberekről, akiken Eliot segít.

– Nem tudok.

– Gondoltam, hogy nem.

– Titok – mondta Sylvia. Kénytelen volt vitatkozni, s közben szinte könyörgött, hogy tüstént hagyják abba a vitát. A szenátor tovább erősködött, anélkül, hogy fogalma lett volna róla, milyen könyörtelen. – Most barátok közt van ... nem mondaná meg nekünk, mi az a nagy titok?

– A titok az, hogy emberek – mondta Sylvia. Egyik arcról a másikra nézett, a megértésnek valami halvány szikráját keresve. Szikrányit sem talált. Az utolsó arc, amelyre rápillantott, Norman Mushari arca volt. Mushari undorítóan helyén nem való, kapzsi és parázna mosolyt küldött feléje.

Sylvia hirtelen bocsánatot kért, a fürdőszobába ment, és sírva fakadt.

 

Rosewaterben most mennydörgés hallatszott. Ettől egy tarka kutya pszichoszomatikus alapon megveszett és hanyatthomlok kirohant a tűzoltószertárból. Reszketve állt meg az utca kellős közepén. A halvány utcai lámpák messzi lógtak egymástól. Rajtuk kívül semmi más nem világított, csak egy kék villanykörte a bíróság alagsorában levő rendőrőrszoba előtt, egy vörös lámpa a tűzoltószertár előtt, meg egy fehér lámpa a telefonfülkében, az egyben az autóbuszmegálló szerepét is betöltő Fűrészvárosi Édességáruházzal szemben, az utca túlsó oldalán.

Óriási bumm jött. A villám mindent kékesfehér gyémánttá változtatott.

A kutya a Rosewater Alapítvány ajtajához szaladt, vakaródzott és vonyított. Odafönn Eliot tovább aludt. Hányingert keltően átlátszó nyloninge, amely egy mennyezeti lámpáról lógott le, úgy imbolygott, mint egy kísértet.

 

Eliotnak mindössze egyetlen inge volt. Ruhája is csak egy volt – egy elhanyagolt, kétsoros, kék-fehér csíkos öltöny, amely most a vécé kilincsén lógott. Csodálatos, minőségi öltöny volt, mert még mindig nem ment széjjel, pedig nagyon régi volt. Eliot egy önkéntes tűzoltótól szerezte cserebere útján, a New Jersey-i New Egyptben, még 1952-ben.

Eliotnak cipője is csak egy pár volt, fekete. Egy kísérlet eredményeképpen összevissza volt repedezve. Eliot ugyanis egyszer megpróbálta a Johnson-féle Tükörfénnyel kifényesíteni, ami padlóviasz lévén, nem cipőknek volt szánva. Egyik cipője az íróasztalon állt, a másik a mosdóban, a mosdókagyló szélén. Mindkét cipőbe bele volt dugva a gesztenyeszínű nylonzokni, meg a rákapcsolt zoknitartó. A zoknitartó vége a mosdó peremén álló cipőből belelógott a vízbe. Már teleszívta magát, sőt a kapillaritás varázsereje folytán a zokni is.

A magazinokból kivágott képeken kívül az irodában nem volt más színes, új holmi, csak egy családi doboz Tide csodamosópor, meg az önkéntes tűzoltói sárga esőköpeny és vörös sisak, melyek az iroda ajtaján lógtak egy-egy szögön. Eliot tűzoltóhadnagy volt. Könnyen lehetett volna belőle kapitány vagy parancsnok, mert szenvedélyes és képzett tűzoltó volt, és mellesleg hat fecskendőt adományozott az Önkéntes Tűzoltóegyesületnek. Saját makacskodásán múlt, hogy nem kapott magasabb rangot, és hadnagy maradt.

Mivel szinte soha nem hagyta el az irodáját, kivéve amikor tüzet ment oltani, Eliot lett az az ember, akinél a tűzeseteket bejelentették. Ezért volt a priccse mellett két telefon. A fekete az Alapítvánnyal kapcsolatos hívásokra szolgált, a piros a tűzesetek bejelentésére. Amikor tüzet jelentettek, Eliot megnyomott a falon, a közjegyzői megbízatása alatt egy piros gombot. A gomb működésbe hozott a tűzoltószertár kupolája alatt egy ítéletnapian harsogó szirénát. A szirénát Eliot fizette. A kupolát is.

Fülhasogató mennydörgés hallatszott.

– Ugyan már, ugyan már – mondta álmában Eliot. Ekkor megszólalt a fekete telefon. Eliot a harmadik csöngetésre felébredt, és felvette. Azt mondta, amit mindenkinek mondott, aki bármely órában felhívta:

– Itt a Rosewater Alapítvány. Miben lehetünk a segítségére?

 

Azt a szenátor csak úgy képzelte, hogy Eliot bűnözőkkel érintkezik. Tévedett. Eliot ügyfeleinek túlnyomó része sem elég bátor, sem elég okos nem volt ahhoz, hogy bűnözésből éljen. De Eliot, különösen amikor apjával, vagy a bankárjaival, vagy az ügyvédeivel vitatkozott, ügyfelei kilétét illetően legalább annyira tévedett. Azzal szokott érvelni, hogy azok az emberek, akiken segíteni próbál, ugyanahhoz az emberfajtához tartoznak, amelynek előző nemzedékei kiirtották az erdőket, lecsapolták a mocsarakat, és fölépítették a hidakat, ők azok az emberek, akiknek a fiai háború idején a gyalogság gerincét alkotják – és így tovább. Azok az emberek, akik rendszeresen Eliotra támaszkodtak, sokkal gyengébbek voltak – és ostobábbak is. Amikor például elkövetkezett az ideje, hogy fiaik belépjenek a Fegyveres Erők kötelékébe, a fiaikat általában kiszuperálták, mint szellemileg, erkölcsileg és fizikailag nemkívánatos elemeket.

Voltak Rosewater megye szegényei között keményebb fából faragott elemek is, akik – büszkeségből – távol tartották magukat Eliottól és kritikátlan szeretetétől, akiknek volt merszük otthagyni Rosewater megyét, és Indianapolisban, Chicagóban vagy Detroitban munkát keresni. Persze nagyon kevesen találtak közülük állandó munkát ezeken a helyeken. De legalább megpróbálták.

 

Az ügyfél, aki Eliot fekete telefonját felcsöngette, hatvannyolc éves aggszűz volt, és szinte általánosnak tekinthető vélemény szerint túl buta volt az élethez. Diana Moon Glampersnek hívták, és soha senki nem szerette. Nem is volt miért. Csúnya volt, ostoba és unalmas. Azon ritka alkalmakkor, amikor be kellett mutatkoznia, mindig bemondta a teljes nevét, utána pedig felállította azt a zavarba ejtő egyenletet, amely oly céltalanul taszította őt be az életbe:

– Anyám Moon volt. Apám pedig Glampers.

 

A Glamperseknek és a Moonoknak ez a kereszteződése cseléd volt a cifratéglás Rosewater-kastélyban, a szenátor törvényes lakóhelyén, abban a házban, ahol évente tíz napnál többet soha nem töltött. Az év többi 355 napján Diana teljesen egyedül volt a huszonhat szobában. Takarított és takarított és takarított, s még az az öröme sem volt meg, hogy szidhatott volna valakit, amiért piszkot csinál.

Amikor Diana végzett a napi munkájával, visszavonult Rosewaterék hatkocsis garázsa fölötti szobájába. A garázsban mindössze két jármű állt, egy fatuskókra állított 1936-os Ford Phaeton meg egy piros tricikli, melynek tűzoltóharang lógott a kormányán. A tricikli Elioté volt gyerekkorában.

Munka után Diana a szobájában üldögélt, és repedezett, zöld műanyag kávás rádióját hallgatta, vagy a Bibliájával matatott. Nem tudott olvasni, de a Bibliája teljesen elrongyo-lódott. Az ágya melletti asztalkán fehér telefon állt, egy úgy nevezett Princessz telefon, amelyet Diana az Indianai Bell Telefontársaságtól bérelt, a normális előfizetési és beszélgetési díjak mellett és azokon túl, havi hetvenöt centért.

Valahol becsapott a villám.

Diana segítségért sikoltozott. Minden oka megvolt a sikoltozásra. Apját és anyját villámcsapás ölte meg a Rosewater Fűrészáru Társaság piknikjén, 1916-ban. Biztos volt benne, hogy vele is villámcsapás fog végezni. És mivel mindig fájt a veséje, biztos volt benne, hogy a villám a veséjébe fog belevágni.

Lekapta Princessz telefonjának kagylóját a villáról. Feltárcsázta azt az egyetlen számot, amelyet valaha is felhívott. Amíg várta, hogy a vonal másik végén valaki fölvegye a telefont, nyöszörgött és jajgatott.

Eliot volt az. Kedves volt a hangja és erősen atyáskodó – olyan emberi, mint a cselló legmélyebb hangjai. – Itt a Rosewater Alapítvány – mondta. – Miben lehetünk a segítségére?

– Megin üldöz a villanyosság, Mr. Rosewater. Föl köllött híjam, annyira meg vagyok rémisztve!

– Hívjon csak, kedves, amikor csak akar. Azért vagyok itt.

– A villanyosság most tényleg el fog kapni.

– Ó, a fene abba a villanyosságba. – Eliot őszintén haragudott. – Olyan dühös vagyok erre a villanyosságra, ahogy folyton kínozza magát. Ez nem tisztességes dolog.

– Bárcsak gyönne már és ölne meg, ahelyett, hogy folyton csak ígérgesse.

– Nagyon szomorú város lenne ez, kedves, ha ez valaha megtörténne.

– Ki törőnne vele?

– Én törődnék.

– Maga mindenkivel törődik. Szóval magán kívül ki?

– Sok, sok, sok ember, kedves.

– Egy hatvannyolc éves buta vénasszonnyal.

– Hatvannyolc év, az csodálatos kor.

– Hatvannyolc évet végigélni nagyon hosszú idő, mikor soha semmi jó nem történik az emberrel. Velem soha semmi jó nem történt. Hogy is történhetett volna? Én az ajtó mögött álltam, mikor az Úristen az észt osztogatta.

– Ez nem igaz!

– Én az ajtó mögött álltam, mikor az Úr az erős, gyönyörű testeket osztogatta. Még mikor fiatal voltam, akkor se tuttam se gyorsan szaladni, se ugrani. Soha nem voltam igazán jól – soha életembe, még véletlenül se. Föl voltam puffadva, és dagadt volt a bokám, és fájt a vesém pólyás korom óta. És az ajtó mögött álltam akkor is, mikor az Úristen a pénzt meg a

jószerencsét osztogatta. És mire összeszettem a bátorságomat, előbújtam az ajtó mögül és elsuttogtam, „Uram, Uram, édes jó Úristenem ... én is itt vagyok” ... addigra már semmi szép nem maradt. Egy vén krumplit köllött neki adni nekem orr helyett. Olyan hajat köllött adni, mint az acélforgács, és olyan hangot, mint a kecskebékáé.

– Magának egyáltalán nincs kecskebéka-hangja, Diana. Nagyon kedves hangja van.

– Igenis, kecskebéka-hang – makacskodott Diana. – Ott volt ez a kecskebéka, odafönn az Égben, Mr. Rosewater. A jó Úristen le akarta küldeni, hogy szülessen erre a szomorú világra, de az öreg kecskebéka ravasz vót. „Édes Istenem – aszonta az a ravasz vén kecskebéka –, ha neked mindegy, édes Istenem, akkor én jobb szeretnék nem megszületni. Nem úgy néz ki, mintha nagy öröm lenne odale békának lenni.” Így aztán az Úr hatta, hadd ugrándozzon az a kecskebéka odafönn az Égbe, ahol senki se fogja csalinak használni, se a combját megenni. Nekem meg odaadta az Úr annak a kecskebékának a hangját.

 

Újra megdördült az ég. Ettől Diana hangja egy oktávval megemelkedett. – Nekem is azt kö11ött volna mondani, amit az a kecskebéka mondott! Ez a világ a Diana Moon Glampersek számára se olyan pompás!

 

– Ugyan már, Diana ... ugyan már – mondta Eliot. Kortyintott egyet a whiskyspalackból.

– Egész nap fájt a vesém, Mr. Rosewater. Úgy éreztem, mintha egy vörösen izzó ágyúgolyó menne rajta keresztül, teli villanyossággal, de jó lassan ám, oszt csak forogna és forogna, oszt mérgezett borotvapengék állnának ki belüle.

– Ez nem lehet valami kellemes.

– De nem ám.

– Nagyon szeretném, ha elmenne egy orvoshoz ezzel a rémes veséjével, kedves.

– Elmentem. Elmentem máma dr. Wíntershez, ahogy maga mondta nekem. Úgy bánt velem, mintha tehén lennék, ő meg a részeg állatorvos. És mikor már eleget dögönyözött meg hempergetett, akkor csak kinevetett. Aszonta, bárcsak mindenkinek olyan csodálatos veséje volna Rosewater megyében, mint nekem. Aszonta, nekem csak a fejembe van vesebajom. Ó, Mr. Rosewater, mostantú fogva nekem más orvos nem köll, csak maga.

– Én nem vagyok orvos, kedves.

– Bánom is én. Maga reménytelenebb betegségeket meggyógyított már, mint az összes orvosok Indianába együttvéve.

– Ugyan már ...

– Dawn Leonardnak tíz évig votak kelései, és maga meggyógyította. Ned Calvinnak kisfiú kora óta rángatódzott a szeme, és maga megszüntette. Pearl Flemming odament, oszt meglátta

magát, és elhajította a mankóját. És most megszűnt a vesémbe a fájás, csak hogy hallottam azt az édes hangját.

– Nagyon örülök.

– És a dörgés meg a villámlás is elállt.

Ez igaz volt. Már csak a zápor reménytelenül szentimentális zenéje szólt.

 

– Akkor már el tudna aludni, kedves?

– Hála magának. Ö, Mr. Rosewater magának egy nagy szobrot köllene állítani a város közepén ... csupa gyémántbul meg aranybul, és drágalátos rubinból, meg tiszta uránijumból. Maga, a maga nagy nevével, meg a finom iskoláival, meg a fáin modorával, amire az anyukája tanította ... maga úr lehetne valahun, valami nagy városba, Cadillacbe furikázhatna a legelőkelőbb nagyfejűekkel, közbe meg szólna a rezesbanda, és a tömeg éljenezné. Maga olyan magosan és hatalmasan élhetne ezen a világon, hogy ha onnat lenézne szegény jó öreg Rosewater megye eccerű, buta, közönséges népére, mi csak poloskáknak láccódnánk.

– Ugyan már ...

– Maga föladott mindent, amire csak ember vágyhat, csak hogy segíccse a kisembereket, és a kisemberek ezt tugygyák. Álgya meg az Isten, Mr. Rosewater. Jó éjszakát.

 

 

6

 

– A természet kis vészjelei – mondta Rosewater szenátor sötéten Sylviának, McAllisternek és Musharinak. – Hányat eresztettem el a fülem mellett? Mindet, azt hiszem.

– Ne tegyen magának szemrehányást – mondta McAllister.

– Ha az embernek csak egy gyermeke van – mondta a szenátor –, és a család híres arról, hogy teli van nem mindennapi, erős akaratú emberekkel, akkor miféle mércéje lehet az embernek annak eldöntésére, hogy a gyereke bolond-e vagy sem?

– Ne tegyen magának szemrehányást!

– Világéletemben azt követeltem, hogy az emberek maguknak tegyenek szemrehányást a balszerencséjükért.

– Tett kivételt is.

– Átkozottul ritkán.

– Sorolja magát az átkozottul ritka kivételek közé. Maga pontosan közéjük tartozik.

– Gyakran jut eszembe, hogy Eliot nem lett volna ilyen, amilyen lett, ha gyerekkorában nem lett volna az Önkéntes Tűzoltók üdvöskéje, és nem csaptak volna akkora hűhót körülötte. Atyaisten, hogy elkényeztették, engedték, hogy fölüljön az egyes számú fecskendő ülésére, hagyták, hadd kongassa a tűzharangot, megtanították, hogy lehet a szerkocsi motorjával nagyokat durrantani, ha ki-be kapcsolgatja a gyújtást, és röhögtek, mint az eszelősök, amikor Eliot lerobbantotta a hangtompítót. És persze mind bűzlöttek a piától ... – Bólintott, és pislogni kezdett. – A pia meg a tűzoltókocsik, a visszanyert boldog gyerekkor. Nem tudom, nem tudom, egyszerűen nem tudom. Valahányszor lementünk oda, mindig azt mondtam neki, hogy az az otthonunk, de sose gondoltam volna, hogy olyan buta lesz, és elhiszi.

 

– Én csak magamat okolom – mondta a szenátor.

– Ez nagyon szép magától – mondta McAllíster. – És ha már benne van, akkor föltétlenül tegye magát felelőssé mindazért, ami Eliottal a második világháború alatt történt. Kétségkívül az is a maga hibája, hogy azok a tűzoltók ott voltak abban a füsttel teli épületben.

McAllister Eliot a háború vége felé bekövetkezett idegösszeomlásának legközvetlenebb okáról beszélt. A füsttel teli épület egy csehországi klarinétgyár volt, melyről úgy tudták, hogy egy SS-sündisznóállás van benne.

Eliot vezette rohamra századának egyik szakaszát az épület ellen. Altalában Thompson géppisztolyt használt, de ezúttal puskával és feltűzött bajonettel indult neki, mert fönnállt a veszély, hogy a füstben saját emberei közül lő agyon valakit. Előzőleg az évekig tartó mészárlás alatt még soha senkibe nem döfte bele a bajonettjét.

Bevágott egy kézigránátot az ablakon. Amikor a gránát felrobbant, Rosewater százados maga is bebújt az ablakon. Csöndes füsttengerben találta magát, melynek hullámzó felszíne egy szintben volt a szemével. Hátrahajtotta a fejét, hogy az orrán át levegőt kapjon. Hallotta a németeket, de látni nem látta őket.

Előrelépett, megbotlott egy holttestben, ráesett egy másikra. Németek voltak, akiket az ő kézigránátja ölt meg. Fölállt, és szemtől szembe találta magát egy sisakos, gázálarcos némettel. Eliot, amilyen jó katona volt, azonnal belevágta a térdét a német ágyékába, beledöfte a bajonettjét a torkába, aztán kirántotta a bajonettet, és szétzúzta a puskatussal a német pofáját.

Aztán Eliot valahol tőle balra meghallotta egy amerikai őrmester üvöltését. Arrafelé nyilván sokkal jobbak voltak a látási viszonyok, mert az őrmester ezt üvöltötte: – Tüzet szüntess! Ne lőjetek, fiúk. Jézus Mária, ezek nem katonák. Ezek tűzoltók!

Ez volt az igazság: Eliot három fegyvertelen tűzoltót ölt meg. Köznapi falusi emberek voltak, akik bátor és mindenki által helyeselt munkát végeztek: megpróbálták megakadályozni, hogy az épület egyesüljön az oxigénnel.

Amikor a szanitécek levették a gázálarcot arról a háromról, akiket Eliot megölt, kiderült, hogy kettő öregember, a harmadik meg egy kamasz fiú. A fiú volt az, akit Eliot ledöfött a bajonettjével. Nem nézett ki többnek tizennégy évesnél.

Eliot ezután még vagy tíz percig mintha egészen jól lett volna. Aztán csendesen eléfeküdt egy mozgó teherautónak. A teherautó időben megállt, de a kerekei már érintették Rosewater századost. Amikor néhány rémült embere fölemelte, kiderült, hogy Eliot megmerevedett, olyan merev, hogy akár a hajánál meg a sarkánál fogva cipelhették volna. Húsz órán át maradt így, nem volt hajlandó se enni, se inni – így hát hátra szállították a vidám Pááárizsba!

 

– Párizsban milyennek látszott? – tudakolta a szenátor. – Maga akkor elég normálisnak látta?

– Emiatt ismerkedtem meg vele.

– Nem értem.

– Apám vonósnégyese az egyik amerikai kórházban elmebetegeknek játszott, és Apa beszédbe elegyedett Eliottal. Apa szerint Eliot volt a legnormálisabb amerikai, akivel valaha találkozott. Amikor Eliot már elég jól volt, és kijöhetett a kórházból, Apa meghívta vacsorára. Emlékszem, hogyan mutatta be Apa: „Szeretném, ha mindnyájan megismerkednének az egyetlen amerikaival, aki már észrevette a második világháborút.”

– Mit mondott, ami olyan nagyon normális volt?

– Igazából a benyomás ... amit keltett ... inkább mint ... mint az, amit mondott. Pontosan emlékszem rá, hogyan jellemezte Apa Eliotot. Azt mondta: „Ez a fiatal százados, akit hazahoztam, megveti a művészetet. El tudod ezt képzelni? Megveti, de úgy csinálja, hogy nem tudom nem szeretni érte. Úgy gondolom, azt mondja, hogy a művészet cserbenhagyta őt, és el kell ismernem, ez nagyon tisztességes mondás egy olyan embertől, aki kötelessége teljesítése közben bajonettel megölt egy tizennégy éves fiút.”

 

– Első látásra beleszerettem Eliotba.

– Nem tudna valami más szót használni?

– Mi helyett?

– A szeretet helyett.

– Van ennél jobb szó?

– Kifogástalan, jó szó volt – amíg Eliot a markába nem kaparintotta. Számomra most már teljesen tönkre van téve. Eliot azt csinálta a szeretet szóval, amit az oroszok a demokrácia szóval. Ha Eliot mindenkit szeretni akar, tekintet nélkül arra, hogy kik azok és mit csinálnak, akkor jobb lesz, ha mi, akik meghatározott okokból szeretünk meghatározott embereket, új szót keresünk magunknak. – Felnézett a néhai feleségéről készült olajfestményre. – Őt például

jobban szerettem, mint ahogy a szemetesemberünket szeretem, pedig ezzel beleesem a modern bűnök legiszonyatosabbikába, a disz-kri-mi-ná-ci-ó-ba.

Sylvia sápadtan mosolygott. – Jobb szó hiányában használhatnám továbbra is a régit, csak ma estére?

– A maga ajkán még van jelentése.

– Első látásra belészerettem Párizsban, és most is szeretem, ha rágondolok.

– Már az elején rá kellett jönnie, hogy egy dilinóssal van dolga.

– Hát, ott volt az ivás.

– No, hát ez az egész baj lényege!

– És ott volt az a rémes ügy, Arthur Garvey Ulmmal. – Ulm költő volt, és Eliot tízezer dollárt adott neki, amikor az Alapítvány még New Yorkban volt.

– Az a szegény Arthur azt mondta Eliotnak, szabad akar lenni, hogy kimondhassa az igazságot, tekintet nélkül annak anyagi következményeire, és Eliot azon nyomban kiállított neki egy óriási csekket. Ez egy koktélpartin történt – mondta Sylvia. – Emlékszem, ott volt Arthur Godfrey ... meg Robert Frost ... meg Salvador Dali ... meg még sokan mások. – „Menjen és mondja ki az igazságot, az ég szerelmére! Legfőbb ideje, hogy valaki kimondja”, mondta neki Eliot. „És ha még több pénzre lenne szüksége, hogy még több igazságot mondhasson ki, csak jöjjön vissza hozzám.”

– Szegény Arthur kábultan kóválygott a társaságban, mutogatta az embereknek a csekket, és egyre azt kérdezgette tőlük, elképzelhető-e, hogy a csekk valódi. Mind azt mondták neki, hogy ez egy tökéletesen valódi csekk, akkor visszajött Eliothoz, újra megbizonyosodni róla, nem tréfa-e a csekkje. Aztán majdnem hisztérikusan könyörgött Eliotnak, mondja meg neki, mit írjon.

– „Az igazságot!” – mondta Eliot.

– „Maga az én mecénásom ... és én úgy gondoltam, hogy mint mecénásom, maga, maga talán ...”

– „Én nem vagyok a maga mecénása. Én a maga honfitársa vagyok, egy amerikai, aki azért fizet magának, hogy kutassa ki, mi az igazság. Ez egészen más dolog.”

– „Helyes, helyes”, mondta Arthur. „Ennek így is kell lennie. Én is így akarom. Csak eszembe jutott, hátha van valami különleges téma, amit maga ...”

– „Maga válassza ki a témát, és írja meg jól és rettenthetetlenül.”

– „Helyes.” És mielőtt még észbe kaphatott volna, hogy mit is csinál, szegény Arthur szalutált, pedig nem hiszem, hogy valaha is katona lett volna, vagy tengerész vagy valami. És otthagyta Eliotot, de megint körbejárta a társaságot, és mindenkitől megkérdezte, milyen témák érdeklik Eliotot. Végül visszajött Eliothoz, és azt mondta neki, hogy valamikor

gyümölcsszedő vándormunkás volt, és versciklust akar írni arról, hogy milyen nyomorúságos a gyümölcsszedő munkások élete.

– Eliot teljes hosszában kihúzta magát, villogó szemekkel nézett le Arthurra, és azt mondta, de úgy, hogy mindenki hallja: „Uram! Tudja ön, hogy a Rosewaterek az United Fruit Company alapítói és részvénytöbbségének birtokosai?”

– Ez nem igaz! – mondta a szenátor.

– Persze hogy nem igaz – mondta Sylvia.

– Volt az Alapítványnak valaha egyáltalán United Fruit részvénye? – kérdezte a szenátor McAllistertől.

– Ó, talán vagy ötezer darab.

– Szóval semmi.

– Semmi – helyeselt McAllister.

– Szegény Arthur bíborvörösre pirult, elsompolygott, aztán újra visszajött, és nagyon alázatosan megkérdezte Eliotot, ki a kedvenc költője. „Nem tudom a nevét”, mondta Eliot, „de nagyon szeretném tudni, mert ő írta az egyetlen költeményt, amelyet elég nagyra tartottam ahhoz, hogy kívülről megtanuljam.”

– „Hol látta?”

– „A falra volt írva, Mr. Ulm, egy kocsma férfivécéjében. a Log Cabin Innben, Indianában, Rosewater és Brown megyék határán.”

– Ó, ez hátborzongató, ez hátborzongató – mondta a szenátor. – A Log Cabin Inn leégett ... istenkém ... 1934-ben, vagy olyantájt. Hátborzongató, hogy Eliot erre emlékszik.

– Volt ott valaha? – kérdezte McAllister.

– Egyszer ... most, hogy visszagondolok rá, egyetlenegyszer – mondta a szenátor. – Iszonyatos rablóbarlang volt, sose álltunk volna meg ott, ha föl nem forr a kocsiban a hűtővíz. Hány éves lehetett Eliot akkor? Tíz? Tizenkettő? És valószínűleg tényleg bement a férfivécébe, és valószínűleg látott a falra írva valamit, amit soha nem felejtett el. – Bólogatott. – Hátborzongató, hátborzongató.

– Mi volt a költemény? – kérdezte McAllister.

Sylvia elnézést kért a két öregúrtól a kényszerű durvaságért, aztán előadta azt a két sort, amelyet Eliot hangosan elszavalt Ulmnak:

 

Mi se pisálunk a te hamutartódba,Te se dobd a cigarettád a vizeldénkbe.

 

– Szegény költő zokogva menekült – mondta Sylvia. – Utána hónapokig félve bontottam fel minden kisebb csomagot, hátha Arthur Garvey Ulm füle van valamelyikben.

 

– Gyűlöli a művészetet – kotkodácsolta McAllister.

– Ő maga is költő – mondta Sylvia.

– Ez újság nekem – mondta a szenátor. – Soha semmit nem láttam a verseiből.

– Régen néha írt hozzám verseket.

– Valószínűleg akkor a legboldogabb, amikor a nyilvános vécék falára írhat. Gyakran törtem rajta a fejemet, ki csinálhatja. Most már tudom. Az én költő fiam.

– Tényleg irkál a vécék falára? – kérdezte McAllister.

– Úgy hallottam, igen – mondta Sylvia. – De ártatlan dolgot, nem trágárságot. A New York-i időkben mondták nekem, hogy Eliot városszerte ugyanazt az intelmet írja fel a férfivécékbe.

– Nem emlékszik, mi volt az?

– De igen. „Ha nem szeretnek és elfelejtettek, akkor is légy észnél.” Amennyire tudom, ez az ő eredeti ötlete.

 

Ebben a pillanatban Eliot éppen megpróbálta újra álomba ringatni magát, mégpedig egy regény kéziratával, melynek nem más volt az írója, mint Arthur Garvey Ulm.

A könyv címe John Donne egyik versének egy sora volt: Ejts teherbe egy mandragóragyökeret. Ajánlása így szólt:

„Eliot Rosewaternek, együttérző türkizemnek”. Alatta újabb Donne-idézet állt:

 

Az együttérző türkiz azonnal szól,Elsápadván, ha viselője nincs jól.

 

Ulm kísérőlevele szerint a könyvet karácsonyra fogja kiadni a Palindrome Press, és egy tekintélyes könyvklub Az erotika bölcsőjé-vel együtt fogja felkínálni tagjainak.

 

„Te már kétségkívül elfelejtettél engem, Együttérző Türkizem, mondta a levél egyik része. Az az Arthur Garvey Ulm, akit ismertél, meg is érdemelte, hogy elfelejtsék. Milyen gyáva volt, és micsoda bolond volt, amikor azt képzelte, hogy költő! És milyen hosszú-hosszú ideig tartott, amíg megértette, mennyire nagylelkű és jóságos volt a kegyetlenséged! Hogy milyen jól meg tudtad mondani nekem, mi a bajom, és mit csináljak ellene, és milyen kevés szóval! Itt van hát (tizennégy év múltán) nyolcszáz oldalnyi prózám. Nélküled ezt nem tudtam volna megalkotni, és itt nem a pénzedre gondolok. (A pénz szar, egyebek közt ezt próbáltam elmondani ebben a könyvben.) Arra gondolok, ahogy ragaszkodtál hozzá, hogy kimondjam az igazságot erről a mi nagyon-nagyon beteg társadalmunkról, meg arra, ahogyan makacsul azt állítottad, hogy a kimondásához való szavakat a vécék falán lehet megtalálni.”

 

Eliot képtelen volt rá visszaemlékezni, ki volt Arthur Garvey Ulm, tehát halvány fogalma sem volt róla, miféle tanácsot adhatott neki. Ulm ehhez csak igen ködös fogódzókat adott. Eliot örült, hogy valakinek egyszer hasznos tanácsot adott, sőt, szinte lázba jött, amikor Ulm kijelentette:

 

„Lőjenek agyon, akasszanak fel, de kimondtam az igazságot. A farizeusok, a Madison Avenue-i svihákok, meg a filiszteusok fogcsikorgatása zene lesz a füleimnek. A te nagyszerű segítségeddel kiengedtem az igazság dzsinnjét a palackból, és soha, soha, soha nem fogják tudni visszagyömöszölni!”

Eliot mohón fogott az igazságok olvasásához, amelyek kimondásáért Ulm felkészült a halálra:

 

„ELSŐ FEJEZET

Addig csavartam a nő karját, amíg széttárta a lábait. Amikor bevágtam neki a jó öreg bosszúállót, felsikoltott, félig a gyönyörűségtől, félig fájdalmában (honnan lehet ezt a nőknél tudni?).”

Eliot azon kapta magát, hogy erekciója van. – Ó, az ég szerelmére – mondta a szaporító szervének –, hogy lehetsz ilyen oktondi?

 

– Hiszen csak lett volna gyerek – mondta megint a szenátor. Aztán bánatának sűrűjébe behatolt egy gondolat: kegyetlen dolog ilyet mondani annak az asszonynak, akinek nem sikerült a bűvös gyermeket világra hoznia. – Bocsásson meg egy vén bolondnak, Sylvia. Megértem, ha maga hálát ad az istennek, amiért nincs gyerek.

Sylvia, visszatérve a fürdőszobából, ahol jól kisírta magát, apró gesztusokkal kísérletezett, melyek azt jelezték, hogy nagyon szeretett volna kisbabát, de ugyanakkor alighanem sajnálta volna. – Soha nem adnék hálát istennek ilyesmiért.

– Szabadna föltennem egy nagyon személyes kérdést?

– Az élet folyton ezt teszi.

– Mit gondol, van rá valami távoli esély, hogy Eliotnak valaha is lesz gyereke?

– Három éve nem láttam.

– Arra kérem, próbáljon következtetni.

– Én csak annyit mondhatok magának – mondta Sylvia –, hogy a házasságunk vége felé már egyikünk sem rajongott a szeretkezésért. Eliot valamikor kedvesen és fanatikusan szeretkezett, de nem azért, hogy gyereket csináljon.

A szenátor szomorúan károgta: – Hiszen ha rendesen gondját viseltem volna a saját gyermekemnek! – Megrándult az arca. – Meglátogattam azt a pszichoanalitikust, akihez annak idején Eliot New Yorkban járt. Tavaly végre hozzájutottam. Mintha mindenhez húsz év késéssel jutnék hozzá, ami Eliottal kapcsolatos. A helyzet az ... a helyzet az ... hogy sohase tudtam elképzelni, hogy ilyen pompás emberpéldány ilyen siralmas állapotba juthat valaha!

Mushari titkolta, mennyire szomjazik Eliot betegségének klinikai részleteire, és feszülten várta, mikor biztatja már valaki a szenátort, hogy folytassa. Mivel senki nem biztatta, Mushari leleplezte magát. – És mit mondott az orvos?

A szenátor mit sem gyanítva folytatta a mondókáját: – Ezek soha nem arról akarnak beszélni, amiről az ember beszélni akar velük. Mindig csak valami másról. Amikor rájött, hogy ki vagyok, nem Eliotról akart beszélni. A Rosewater-törvényről akart beszélni. – A szenátor a Rosewater-törvényt tartotta törvényhozói mesterművének. A törvény szövetségi bűncselekménnyé tette obszcén dokumentumok kiadását vagy birtoklását, amely ötvenezer dollárig és tízévi börtönig terjedhető büntetést von maga után, a felfüggesztés minden reménye nélkül. Mestermű azért volt, mert ténylegesen definiálta az obszcenitást.

 

Obszcén mondta ki, minden olyan kép, hanglemez vagy írásmű, amely felhívja a figyelmet a szaporító szervekre, a westi váladékokra vagy a testszőrzetre.

 

– Ez a pszichoanalitikus az én gyerekkoromról akart érdeklődni – panaszolta a szenátor. – Arra volt kíváncsi, milyen érzéseim vannak a testszőrzettel kapcsolatban. – A szenátor megborzongott. – Megkértem, hogy legyen szíves, szálljon le erről a témáról, hiszen amennyire tudom, az én undoromban minden tisztességes ember osztozik. – Rámutatott McAllisterre, de csak mert egyszerűen rá akart mutatni valakire, akárkire. – Íme, itt a kulcs a pornográfiához. Más emberek ezt mondják: „Ó, hát hogy tudná az ember azt felismerni, hogy tudná megkülönböztetni a művészettől, meg minden?” Én ezt a kulcsot törvénybe írtam. A művészet meg a pornográfia között a testszőrzet a különbség!

Elpirult, alázatosan bocsánatot kért Sylviától. – Ne haragudjon, drágám.

 

Musharinak újra nógatnia kellett. – És Eliotról nem mondott semmit az orvos?

– Az a nyavalyás doktor azt mondta, hogy Eliot soha semmit nem mondott neki, csak jól ismert történelmi tényeket, amelyek szinte mind a különcök vagy a szegények elnyomására vonatkoztak. Azt mondta, felelőtlen spekuláció lenne, ha bármiféle diagnózist csinálna Eliot betegségéről. Mint mélységesen aggódó atya azt mondtam a doktornak: „Rajta, találgasson csak, amennyit csak akar. Én nem fogom felelősségre vonni. Roppant hálás lennék, ha mondana valamit, akármit, akár igaz, akár nem, mert én a fiammal kapcsolatban már évek óta kifogytam minden ötletből, a komolyakból meg a komolytalanokból, a jókból meg a rosszakból egyaránt. Merítse meg a rozsdamentes acélkanalát ennek a boldogtalan öregembernek az agyában, Doktor”, mondtam neki, „és kavarja meg.”

– Erre azt mondta nekem: „Mielőtt felelőtlen gondolataimról beszélnék magának, előbb egy kiselőadást kell tartanom a szexuális perverzióról. Ebben az előadásban Eliotra is ki akarok térni – így hát ha az ilyesmi nagyon kínosan érintené magát, akkor most rögtön hagyjuk abba a beszélgetést”. „Folytassa”, mondtam neki. „Vén róka vagyok én, és az elmélet szerint egy vén rókának mondhat akárki akármit, nem fáj neki. Én eddig ebben sose hittem, de most megpróbálom elhinni.”

– „Nagyon helyes”, mondta, „akkor tételezzük fel, hogy minden egészséges fiatalemberben szexuális vágyat kelt egy csinos nő, aki nem az anyja, vagy a húga. Ha más dolgok izgatják fel, mondjuk egy férfi, vagy egy esernyő, vagy Joséphine császárnő strucctoll boája, vagy egy birka, vagy egy hulla, vagy az anyja, vagy egy lopott női harisnyakötő, akkor perverznek nevezzük.”

– Erre azt feleltem, hogy mindig tudtam, hogy vannak ilyen emberek, de nem sokat gondolkodtam felőlük, mert úgy láttam, nincs rajtuk sok gondolkodnivaló.

– „Pompás”, mondta. „Ez igen nyugodt és ésszerű reakció, Rosewater szenátor, és őszintén szólva meglep engem. Nos, sietve ismerjük el, hogy a perverzió minden egyes esetben lényegében egy téves kapcsolás. Az Anyatermészet és a társadalom azt parancsolja az embernek, hogy vigye a szexualitását ide és ide, és ezt és ezt csinálja vele. A téves kapcsolás miatt a szerencsétlen ember lelkesen megy egyenesen a legrosszabb helyre, büszkén és virgoncan csinál valami undorítóan nem helyén való dolgot; és aztán még szerencsésnek mondhatja magát, ha csak a rendőrség nyomorítja meg egy életre, és nem a csőcselék tépi darabokra.”

– Sok-sok év óta akkor először kezdtem el félni – mondta a szenátor –, és ezt meg is mondtam az orvosnak.

– „Pompás”, mondta megint. „Az orvostudomány gyakorlása során az szerzi az embernek a legkifinomultabb gyönyörűséget, amikor az ember a félelem irányába taszigál egy laikust, aztán újra visszatereli a biztonságba. Eliotnak kétségkívül rövidzárlata van, de az a helyén nem való dolog, amely felé a rövidzárlat az ő szexuális energiáit terelte, nem szükségképpen olyan rettenetesen rossz.”

– „Mi az?”, kiáltottam, és akaratom ellenére olyanokra gondoltam, hogy Eliot női fehérneműt lopkod, vagy hajfürtöket vagdos le a földalattin, vagy leskelődik. – Indiana szenátora megborzongott. – „Mondja meg, Doktor, mondja meg a legrosszabbat. Mi felé fordítja Eliot a szexuális energiáit?”

– „Utópia felé”, mondta.

Norman Mushari a kiábrándulástól eltüsszentette magát.

 

 

7

 

Az Ejts teherbe egy mandragóragyökeret olvasása közben Eliotnak elnehezedtek a szemhéjai. Reménykedve lapozgatott ide-oda, hátha véletlenül rábukkan azokra a szavakra, amelyek miatt a farizeusok feltehetőleg csikorgatni fogják a fogukat. Talált egy részt, amely súlyosan elítélt egy bírót, amiért sohasem juttatta orgazmushoz a feleségét, aztán egy másikat, amelyben egy szappanreklámmal foglalkozó reklámfőnök berúgott, magára zárta lakosztálya ajtaját, és fölvette az anyja esküvői ruháját. Eliot a homlokát ráncolta, megpróbálta elhitetni magával, hogy az ilyesmi azért jó, vagy legalább közepes farizeus-csalétek, de nem sikerült neki. Most éppen arról olvasott beszámolót, hogyan csábította el apja sofőrjét a reklámfőnök menyasszonya. Sokatmondóan leharapdálta a sofőregyenruha zubbonyáról a mellzsebek gombjait. Ekkor Eliot Rosewater mélyen elaludt.

 

A telefon háromszor csöngött.

– Itt a Rosewater Alapítvány. Miben lehetünk a segítségére?

– Mr. Rosewater – mondta egy nyűgös férfihang –, maga nem ismer engem.

– Mondta magának valaki, hogy ez bármit is számít?

– Én semmi se vagyok, Mr. Rosewater. Rosszabb vagyok a semminél.

– Akkor isten jó nagy hibát követett el, nem?

– Mi az hogy, amikor engem megteremtett.

– Lehet, hogy jó helyre fordult a panaszával.

– Miféle hely az különben?

– Maga honnan hallott rólunk?

– Van itt egy nagy fekete-sárga plakát a telefonfülkében. Aszongya: „Ne légy öngyilkos. Hívd fel a Rosewater Alapitványt”, és itt van a maga száma. – Ilyen plakátok voltak kiragasztva a megye minden telefonfülkéjében, továbbá a legtöbb önkéntes tűzoltó kocsijának vagy teherautójának a hátsó ablakába. – Tudja, mit írt valaki ceruzával az aljára?

– Nem.

– Aszongya: „Eliot Rosewater egy szent. Szeretetet és pénzt fogsz kapni tőle. Ha inkább Dél-Indiana legjobb puncijáboz lenne kedved, hívd fel Melissát.” És aztán ott van az ő telefonszáma.

– Maga idegen errefelé?

– Én mindenütt idegen vagyok. Egyébként maga micsoda – valamiféle vallásizé?

– A Lélek-Két-Magvacskája Predesztináció-hivő Baptista vagyok.

– Micsoda?

– Altalában ezt szoktam mondani, amikor az emberek erősködnek, hogy kell legyen valamiféle vallásom. Történetesen tényleg van egy ilyen szekta, és biztos vagyok benne, hogy jó szekta. Gyakorolják a lábmosást, és a papok nem kapnak fizetést. Én is mosom a lábamat, és én se kapok fizetést.

– Nem egészen értem – mondta a férfi.

– Ez csak arra van, hogy maga felszabadultabbnak érezze magát, hogy értésére adjam, nálam nem kell halálosan komolyan venni a dolgokat. Maga nem a Lélek-Két-Magvacskája Predesztináció-hivő Baptista, ugye?

– Jesszus, dehogy.

– Mert van kétszáz ember, aki az, és előbb vagy utóbb azt fogom mondani valamelyiknek, amit az előbb magának. – Eliot húzott egyet az üvegből. – Egyfolytában ettől a pillanattól rettegek, és biztosan be fog következni.

– Maga úgy beszél, mint aki be van rúgva. És úgy hallatszott, mintha az előbb ivott volna.

– Akárhogy is van, miben lehetünk segítségére?

– Ki a fene maga?

– A Kormány.

– A micsoda?

– A Kormány. Ha nem vagyok az Egyház, és mégis vissza akarom tartani az embereket az öngyilkosságtól, akkor biztosan a Kormány vagyok. Igaz?

A férfi motyogott valamit.

– Vagy a Városi Kassza – mondta Eliot.

– Ez valamiféle tréfa?

– Azt csak én tudhatom, magának ki kell találnia.

– Lehet, hogy maga jó viccnek tartja, hogy plakátokat ragaszt ki öngyilkosságra készülő embereknek.

– Maga azon töri a fejét?

– És ha igen?

– Nem mesélném el magának azokat az élet folytatása mellett szóló csodálatos érveket, amelyeket én fedeztem fel.

– Hát? Mit csinálna?

– Megkérném, nevezze meg azt a legalacsonyabb összeget, amiért hajlandó lenne még egy hétig élni.

Erre csend lett.

– Hall engem? – kérdezte Eliot.

– Hallottam.

– Ha nem akar öngyilkos lenni, lenne szíves letenni a kagylót? Vannak más emberek is, akik esetleg használni szeretnék a vonalat.

– Annyira őrülten hangzik, amit mond.

– Maga akarja megölni magát.

– És mi van, ha azt mondom, hogy egymillió dollárért se élném végig a jövő hetet?

– Azt mondanám: nosza, haljon meg. Próbálkozzon egy ezressel.

– Egy ezresért.

– Nosza, haljon meg. Próbálkozzon egy százassal.

– Egy százasért.

– Na, kezdünk értelmesen beszélni. Jöjjön át hozzám, beszéljük meg. – Megmondta neki, hol van az irodája. – Ne féljen a kutyáktól a tűzoltószertár előtt – mondta. – Csak akkor harapnak, amikor megszólal a tűzsziréna.

 

A tűzjelző sziréna Eliot legjobb tudomása szerint a nyugati félteke leghangosabb riasztószerkezete volt. Hétszáz lóerős Messerschmidt-motor hajtotta, és egy harminc lóerős villanymotor volt az indítómotorja. A második világháború idején Berlin központi légvédelmi

szirénája volt. A Rosewater Alapítvány megvásárolta a nyugatnémet kormánytól, és névtelenül a városnak ajándékozta.

Amikor meghozta egy nyerges vontató, az ajándékozót illető egyetlen nyom az az apró cédula volt, mely így szólt: „Üdvözlettel egy barátjuk.”

 

Eliot elővette az ágy alatt tartott irdatlan nagy főkönyvet. Fekete préselt bőrbe volt kötve, és háromszáz zöld színű, szempihentető vonalozott lapot tartalmazott. Eliot az Ítéletnap Könyvé-nek nevezte. A legelső naptól kezdve, amióta az Alapítvány áttette működésének székhelyét Rosewaterbe, Eliot ebbe a könyvbe vezette be minden egyes kliense nevét, a kliens panaszainak természetét, és azt, hogy mit tett az Alapítvány az ügyében. A könyv már majdnem betelt, és csak Eliot, vagy tőle elidegenedett felesége tudták volna megfejteni azt, ami belé volt írva. Most beírta az öngyilkosjelölt nevét, aki felhívta, aki aztán eljött hozzá, s aki az előbb távozott – kissé mogorván távozott, mint aki azt gyanítja, hogy becsapták vagy kicsúfolták, csak éppen nem tud rájönni, hogy hogyan vagy miért.

„Sherman Wesley Little”, írta Eliot. „Indy, Ögy-SzÖKEB-V2-F1Gy3-Gy2AH-RÖ $ 300.” Dekódolva ez azt jelentette, hogy Little indianapolisi, öngyilkos hajlamú szerszám- és öntvénykészítő, elbocsátották, a második világháború veteránja, felesége van és három gyereke, a második gyerek agyhűdésben szenved. Eliot 300 dolláros Rosewater Ösztöndíjat adományozott neki.

 

Az Ítéletnap Könyvé-ben a pénznél sokkal gyakoribb recept volt az „AÖ”. Azoknak az embereknek ugyanis, akik sokféle okból, és minden különös ok nélkül le voltak törve, mint a bili füle, Eliot azt ajánlotta: – Kedvesem, megmondom magának, mit kell csinálni: vegyen be egy aszpirint, és öblítse le egy pohár borral.

 

Az „LV” a légyvadászatot jelentette. Az emberek gyakran kétségbeesett szükségét érezték, bogy valamivel kedveskedjenek Eliotnak. Ilyenkor arra szokta kérni őket, jöjjenek el egy megadott időpontban hozzá, és irtsák ki az irodájából a legyeket. Légyszezonban ez Augiász istállójához mérhető feladat volt, mert Eliot ablakain nem volt szúnyogháló, azonfölül a padlóban levő zsíros szellőző közvetlenül összekötötte az irodáját a földszinti étkezde bűzös konyhájával.

így a légyvadászat tulajdonképpen szertartás volt, és szertartásossá is tették, amennyiben egyáltalán nem használtak közönséges légycsapókat, és a férfiak meg a nők teljesen különböző módon vadászták a legyeket. A férfiak gumipertlít használtak, a nők pedig langyos vízzel és szappanhabbal teli poharakat.

A gumipertlis eljárás a következőképpen működött: A férfi fölvágott egy beföttesgumit, és a karikából pertlit csinált. Aztán két kézzel kifeszítette a gumipertlit, beirányozta, mintha puskacső lenne, s ha az irányzékában megjelent egy légy, eleresztette. A jól eltalált légy ettől egyszerűen szertefoszlott. Ez a magyarázata annak, miért volt olyan sajátos színe Eliotnál a falnak meg a faburkolatnak. Az utóbbi nagyrészt kiszáradt légypüréből állott.

A vizespoharas-szappanhabos eljárás szerint a nő keresett egy fejjel lefelé lógó legyet. Aztán a szappanhabos poharat lassan-lassan odatolta közvetlenül a légy alá, kihasználva azt a tényt, hogy a fejjel lefelé lógó légy, ha veszély közeleg, először ötcentis vagy még hosszabb szabadesést végez, mielőtt a szárnyait kezdené használni. Ideális esetben a légy nem érezte meg a veszélyt, csak amikor már közvetlenül alatta volt, ekkor udvariasan belepottyant a szappanhabba, és fogságba esett. Aztán keresztüldolgozta magát a buborékon, és belefulladt a vízbe.

Eliot gyakran mondogatta erről az eljárásról: – Senki nem hisz benne, amíg ki nem próbálja. Mikor aztán egyszer rájön, hogy beválik, abba se akarja hagyni.

 

A főkönyv végén egy igencsak befejezetlen regény volt található, amelyet Eliot évekkel azelőtt kezdett el, azon az estén, amikor végül megértette, hogy Sylvia soha nem fog visszatérni hozzá.

 

Miért tér vissza annyi lélek önként a Földre, miután ott kudarcot vallott és meghalt, kudarcot vallott és meghalt? Mert a menny akkora nagy semmi. Díszes betűkkel kellene felvésni arra a bizonyos Gyöngyház Kapura:

EGY KIS SEMMI, Ó URAM, NAGYON-NAGYON SOKÁIG ELTART.

De a Paradicsom hatalmas bejáratán vandál lelkek firkálmányain kívül más szavak nem olvashatók. „Üdvözöljük a Bulgár Világkiállítás látogatóit!”, mondja egy panaszos ceruzafelirat a gyöngyház lábazaton. Egy másik vélemény szerint „Jobb vörösnek lenni, mint meghalni”.

„Nem vagy férfi, amíg nem kóstoltál fekete húst”, állítja egy másik. Ezt valaki így javította át: „Nem vagy férfi, amíg nem voltál fekete hús.”

„Hol lehetne errefelé egy jó nőt találni?”, kérdezi egy züllött lélek, mire ezt a választ kapja: „Próbáld meg a Nő a fű a réten-t, Lord Alfred Tennysontól.

Saját elmeszüleményem:

 

Te, ki az Ég falára firkálsz,Gyúrj szargombócokat inkább.És te, ki olvasod e .sorokat,Edd meg a szargombócokat.

 

„Kubla kán, Napóleon, Julius Caesar és Oroszlánszívű Richárd mind szarok”, jelenti ki egy bátor lélek. Allítását senki nem cáfolja, a sértett felek részéről a cáfolat nem is valószínű. Kubla kán halhatatlan lelke jelenleg Peruban, egy limai állatorvos feleségének szelíd húsában

lakozik. Bonaparte halhatatlan lelke a massachussettsi Cotuitban kandikál ki a kikötőőr tizennégy éves fiának forró és hájas húsából. A nagy Caesar szelleme az Andamán-szigeteken próbál tőle telhetőleg kijönni egy szifilitikus pigmeus özvegy húsával. Oroszlánszívű Richárd utazásai során ezúttal megint fogságba került, s ez idő szerint Coach Letzinger húsába van bebörtönözve. Coach szánalmas exhibicionista és szabadúszó szemétguberáló az indianai Rosewaterben. Évente háromszor vagy négyszer bemegy a Greyhoundbuszon Indianapolisba, odabenn szegény öreg Richárd királlyal; úti öltözete cipő, harisnya, harisnyatartó és esőköpeny, és egy nikkelezett síp lóg a nyakában. Amikor Indianapolisba ér, bemegy az egyik nagyáruház ezüstosztályára, ahol mindig egy csomó leendő menyaszszony válogat az ezüst evőeszközök közt. Megfújja a sípját, az összes lányok odanéznek, szétnyitja az esőkabátot, aztán újra összecsukja, és lóhalálában rohan, hogy elérje a rosewateri buszt.

 

A Menny dögunalmas, folytatódott Eliot regénye, így aztán a lelkek túlnyomó része sorba áll, hogy újra születhessen – és élnek, és szeretnek, és kudarcot vallanak, és meghalnak, és aztán megint sorba állnak, hogy újra születhessenek. Ez van, ezt kell szeretni, ahogy mondani szokták. Nem szövegelnek, nem visítoznak, hogy ilyen vagy olyan fajúnak, ilyen vagy olyan neműnek, ilyen vagy olyan nemzetiségűnek, ilyen vagy olyan társadalmi osztályúnak akarnak születni. Nem akarnak mást, és nem kapnak mást, csak három dimenziót – és ésszel felérhető kis időcsomagocskákat – enklávékat, amelyek lehetővé tesznek valami nagyon fontosat: a bent és a kint megkülönböztetését.

Itt nincs bent. Itt nincs kint. Akármelyik irányban megy át az ember a kapun, a seholból megy a seholba, vagy a mindenholból a mindenholba. Képzeljünk el egy biliárdasztalt, amely olyan hosszú és olyan széles, mint a Tejút. Azt a részletet se felejtsük el megemlíteni, hogy a biliárdasztal egy makulátlan palatábla, amelyre zöld posztót ragasztottak. Most képzeljünk a palatábla kellős közepére egy kaput. Aki ennyit el tud képzelni, az megértett mindent, amit a Paradicsomról tudni lehet – s rokonszenvezni fog azokkal, akik ráéheznek a bent és a kint megkülönböztetésére.

 

Bármilyen kényelmetlen is azonban itt, vagyunk néhányan, akik nem törjük magunkat az újjászületésért. Én is közéjük tartozom. Nem voltam a Földön a Mi Urunk 1587. esztendeje óta, amikor bizonyos Walpurga Hausmánnin húsában jártam-keltem, és a Dillingen nevű ausztriai faluban kivégeztek. Testem állítólagos bűne a boszorkányság volt. Amikor meghallottam az ítéletet, igencsak ki akartam kerülni abból a testből. Különben is éppen elhagyni készültem, hiszen több mint nyolcvanöt évig viseltem. De benne kellett maradnom, amikor lovagló ülésben felkötözték egy fűrészbakra, a fűrészbakot feltették egy kocsira, és szegény öreg testemet a városházához hurcolták. Ott vörösen izzó csípővasakkal marcangolták a jobb karomat meg a bal mellemet. Aztán az alsó kapuhoz mentünk, ahol összemarcangolták a jobb mellemet. Aztán az ispotály kapujához vittek, ahol megint a jobb karomat marcangolták. Aztán elvittek a falu főterére. Tekintettel arra, hogy hatvankét éven át hatóságilag engedélyezett, felesküdött bábaasszony voltam, és mégis oly gonosz dolgokat műveltem, levágták a jobb kezemet. Aztán máglyához kötöztek, elevenen megégettek, és beleszórták a hamvaimat a legközelebbi folyóba.

Amint mondtam, azóta nem mentem vissza.

 

Azelőtt az volt a helyzet, hogy akik nem akartak visszamenni a jó öreg Földre, többnyire olyan lelkek voltak, akiknek lassú és válogatott módszerekkel megkínozták a testét – erre a tényre igazán büszkék lehetnek a testi fenyítés, a halálbüntetés, meg a bűntől való elrettentés szószólói. De az utóbbi időben valami furcsa dolog történik. Olyan újoncok kezdenek közénk állni, akikkel, a mi kínszenvedéseink mércéjével mérve, tulajdonképpen semmi sem történt a Földön. A bokájukat is alig ütötték meg odalenn, és mégis gránátnyomásos zászlóaljakban érkeznek ide, és azt üvöltözik, hogy „Soha többé!”

– Kik ezek az emberek? – kérdezem önmagamat. – Mi lehet az az elképzelhetetlen iszonyat, ami történt velük? – És megértem, erre csak úgy kaphatok megfelelő választ, ha feladom halott voltomat. Kénytelen leszek újra születni.

Most hallom, hogy oda fognak küldeni, ahol Oroszlánszívű Richárd lelke él: az indianai Rosewaterbe.

 

Megcsördült Eliot fekete telefonja.

– Itt a Rosewater Alapítvány. Miben lehetünk segitségére?

– Mr. Rosewater – mondta egy fulladozó női hang –, itt, itt Stella Wakeby beszél. – A nő lihegett, várta, hogyan reagál Eliot erre a bemutatkozásra.

– Nahát! Hello! – mondta Eliot szívélycsen. – Milyen kedves, hogy felhívott! Micsoda kellemes meglepetés! – Fogalma sem volt róla, ki lehet Stella Wakeby.

– Mr. Rosewater ... én ... én sohasem kértem magától semmit, ugye?

– Nem ... nem, maga soha.

– Egy csomó ember, akinek sokkal kevesebb a baja, mint nekem, folyton zaklatja magát.

– Soha nem éreztem, hogy bárki is zaklatna. Az igaz, hogy vannak, akiket többször látok, mint másokat. – Diana Moon Glampersszel például akkora forgalmat bonyolított le, hogy a vele kapcsolatos ügyleteket többé már be se írta a könyvbe. Most vaktában dobta be: – És gyakran gondoltam rá, hogy magának micsoda szörnyű terheket kell hurcolnia.

– Ó, Mr. Rosewater ... hiszen ha tudná ... – A nő heves zokogásban tört ki. – Mi mindig azt mondtuk, mi Rosewater szenátor emberei vagyunk, nem Eliot Rosewater emberei!

– Ugyan már, ugyan már.

– Mi mindig a saját lábunkon álltunk, akármi történt. Hányszor elfordítottam a fejemet, amikor elmentem maga mellett az utcán. Nem azért, mintha haragudtam volna valamiért magára. Csak azt akartam, hogy tudja: Wakebyéknak jól megy.

– Én megértem ... és mindig örülök, ha jó újságot hallok. – Eliot semmiféle nőre nem tudott visszaemlékezni, aki elfordította volna előle a fejét, és olyan ritkán járkált a városban, hogy az elcsigázott Stellának nem sok alkalma lehetett dacolni vele. Sejtette – és jól sejtette –, hogy az aszszony iszonyatos szegénységben él valami eldugott mellékutcában, ritkán mutogatja önmagát meg a rongyait, továbbá csak úgy képzeli, hogy valahogy benn él a városban, és mindenki ismeri. Ha egyszer valamikor elment Eliot mellett az utcán, ami valószínű, akkor ebből az egyszerből a fantáziájában ezer találkozás lett, és mindegyiknek megvoltak a maga drámai fényei és árnyai.

– Nem tudtam aludni ma éjjel, Mr. Rosewater ... hát jártam az utcákat.

– És milyen sokszor csinálta ezt már.

– Ó, istenem, Mr. Rosewater ... holdtöltekor, félholdkor, meg újholdkor.

– És ma éjjel az eső ...

– Én szeretem az esőt.

– Én is.

– És a szomszéd házban égett a villany.

– Hála istennek, vannak szomszédok.

– És bekopogtam az ajtón, és beengedtek. Én azt mondtam: „Egyszerűen nem tudok tovább egy lépést se tenni scgítség nélkül. Ha nem kapok valami segítséget, azt se bánom, ha nem érem meg a holnapot. Nem bírok többé Rosewater szenátor embere lenni!”

– Ugyan már no, ugyan, ugyan.

– lgy aztán beraktak a kocsiba, és elhoztak a legközelebbi telefonhoz, és azt mondták: „Hívja fel Eliotot. Ő segíteni fog.” Hát ezt csináltam.

– El akar jönni hozzám most, kedves ... vagy tud várni holnapig?

– Holnap . . . – A szó szinte kérdésnek hangzott.

– Nagyszerű! Akármikor, amikor alkalmas magának, kedves.

– Holnap.

– Holnap, kedves. Nagyon szép nap lesz.

– Hála istennek!

– Ugyan már, ugyan már.

– Óóó, Mr. Rosewater, hála legyen az istennek magáért!

 

Eliot letette a kagylót. A telefon azonnal újra csöngött.

– Itt a Rosewater Alapítvány. Miben lehetünk a segítségére?

– Először is megnyiratkozhatnál, és szerezhetnél egy új öltönyt – mondta egy férfihang.

– Micsoda?

– Eliot ...

– Igen?

– Meg se ismered a hangomat?

– Én ... bocsánat ... én ...

– Itt a te istenverte apád beszél!

 

– Hahó, Apa! – mondta Eliot, a szeretettől, a meglepetéstől és az örömtől lírai hangon. – Hogy örülök, hogy hallom a hangodat.

– Meg se ismerted.

– Ne haragudj. Tudod ... csak úgy özönlenek a hívások.

– Özönlenek, mi?

– Te is tudod.

– Sajnos, tudom.

– Hahó – hát különben hogy vagy?

– Remekül! – vágta rá fürgén és szarkasztikusan a szenátor. – Nem is lehetnék jobban!

– Örömmel hallom.

A szenátor káromkodott.

– Mi baj, Apa?

– Ne beszélj úgy nekem, mintha holmi részeg volnék! Valami strici! Valami félhülye mosónő!

– Miért, mit mondtam?

– Az egész átkozott tónusod!

– Ne haragudj.

– Érzem, arra készülsz, hogy azt mondd nekem, vegyek be egy aszpirint egy pohár borral. Te engem ne kezelj le!

– Ne haragudj.

– Nekem nincs rá szükségem, hogy valaki kifizesse a motorbiciklim utolsó részletét. – Eliot ezt tényleg megtette egyszer egy kliense számára. A kliens két nap múlva ripityára törte a motort Bloomingtonban, és a barátnőjével együtt szörnyethalt.

– Tudom, hogy nincs.

– Tudja, hogy nincs – mondta a szenátor valakinek a vonal túlsó végén.

– Te ... valahogy olyan dühös és boldogtalan a hangod, Apa. – Eliot őszintén aggódott.

– Majd elmúlik.

– Van valami különleges oka?

– Apróságok, Eliot, apróságok ... olyanok például, hogy kihal a Rosewater család.

– Ezt miből gondolod?

– Csak azt ne mondd, hogy terhes vagy.

– És mi van a Rhode Island-iekkel?

– Nohát, ettől mindjárt sokkal jobban érzem magam. Róluk teljesen elfelejtkeztem.

– Most meg gunyoros a hangod.

– Biztos rossz a vonal. Mondj valami jó újságot, Eliot, a magad portájáról. Dobd fel egy kicsit azt a vén róka apádat.

– Mary Moodynak ikrei vannak. – Ez igen! Ez igen! Csodálatos! Addig nincs baj, amíg legalább valaki szaporodik. És milyen nevet választott Miss Moody az új kis honpolgároknak?

– Foxtrott és Melody.

 

– Eliot ...

– Igen?

– Szeretném, ha alaposan megnéznéd magad.

Eliot kötelességtudóan végignézte magát, olyan alaposan, ahogy csak tükör nélkül lehetett. – Nézem.

– Most kérdezd meg magadtól: „Álmodom? Hogy juthattam ilyen iszonyatos állapotba?”

Eliot megint csak kötelességtudóan, a megrökönyödés minden nyoma nélkül, hangosan föltette magának a kérdést: – Álmodom? Hogy juthattam ilyen iszonyatos állapotba?

– Nos? Mi erre a válaszod?

– Nem álmodom – felelte Eliot.

– Nem is kívánod, hogy bárcsak álmodnál? – Mire ébrednék föl?

– Arra, ami lehetnél. Ami voltál.

– Azt akarod, hogy megint elkezdjek festményeket vásárolni a múzeumoknak? Büszkébb lennél rám, ha két és fél millió dollárt adományoznék Rembrandt A Homérosz szobrán elmélkedő Arisztotelész-ének megvásárlására?

– Ne egyszerűsítsd ad absurdum az ügyet.

– Azt nem én csinálom. Azokat az, embereket szidd, akik ennyi pénzt adnak egy ilyen képért. Megmutattam a fényképét Diana Moon Glampersnek, aki azt mondta: „Lehet, hogy én buta vagyok, Mr. Rosewater, de én nem adnék helyet a házban ennek a micsodának.”

 

– Eliot ...

– Igen?

– Tedd fel magadnak a kérdést, mit gondolnának most rólad a Harvardon.

– Erre nincs szükség. Tudom.

– Mit?

– Odavannak értem. Csak látnád, milyen leveleket kapok tőlük.

A szenátor rezignáltan bólintott magában. Tudta, hogy a Harvarddal való csúfolódás meggondolatlanság volt, tudta, hogy Eliot igazat mond, amikor a Harvardról érkező, tiszte-lettől csöpögő levelekről beszél.

– Végül is – mondta Eliot – az isten szerelmére: háromszázezer dollárt adok azoknak a fickóknak, pontosan, mint az óra, minden évben, mióta csak az Alapítvány megvan. Látnod kellene azokat a leveleket.

 

– Eliot ...

– Igen?

– Csodálatosan ironikus történelmi pillanathoz érkeztünk. Az indianai Rosewater szenátor most megkérdezi a saját fiát: „Kommunista vagy, vagy voltál valaha kommunista?”

– Ó, sok gondolatomat egy sereg ember valószínűleg kommunistának nevezné – mondta Eliot mesterkéletlenül –, de hát az isten szerelmére, Apa, senki se dolgozhat úgy a szegényekkel, hogy időnként bele ne botoljon Karl Marxba, vagy ha már erről van szó, egyszerűen a Bibliába. Szerintem iszonyatos, hogy mennyire nem a népé ez az ország. Szerintem szívtelen kormány az, amelyik megengedi, hogy egyik csecsemőnek már születésekor nagy darabja legyen az országból, úgy, mint nekem, a másiknak meg semmije. Nekem úgy tűnik, a kormány annyit legalább megtehetne, hogy becsületesen ossza fel a dolgokat a csecsemők közt. Az élet elég nehéz akkor is, ha az embereknek nem kell még a pénz miatt is betegre izgulni magukat. Bőven jutna mindenkinek ebben az országban, ha jobban megosztanánk.

– És mit gondolsz, hová juttatná ez a kezdeményezőkészséget?

– Mire gondolsz? Arra, hogy féljenek, mert nincs elég ennivalójuk, mert nem tudják kifizetni az orvost, mert nem tudják tisztességesen ruházni a családjukat, mert nem tudnak neki biztonságos, vidám, kényelmes lakást adni, mert nem tudják tisztességesen taníttatni a gyerekeiket, meg néha valami örömet szerezni nekik? Arra gondolsz, hogy szégyelljék magukat, amiért nem tudják, hol folyik a Pénzfolyó?

– A micsoda?

– A Pénzfolyó, ahol az ország gazdagsága áramlik. Mi a partján születtünk – akárcsak a többi középszerű ember, akivel együtt nőttünk fel, együtt jártunk magániskolába, együtt vitorláztunk és teniszeztünk. Mi annyit szürcsölhetünk ebből a hatalmas folyamból, amennyi csak jólesik. Még szürcsölőleckéket is veszünk, hogy többet tudjunk szürcsölni.

– Szürcsőlőleckéket?

– Az ügyvédektől! Az adóügy zaktanácsadóktól! A lakájoktól! Mi olyan közel születtünk a folyóhoz, hogy a következő tíz generációval együtt akkor is belefulladhatnánk a gazdagságba, ha egyszerűen csak merítőlapátot meg vödröt használnánk. De mégis szakértőket alkalmazunk, hogy tanítsanak meg minket a vízvezetékek, a gátak, a víztárolók, a szívócsövek, a vödörláncok, meg az archimedesi csavar használatára. És a tanáraink is meggazdagodnak, és a gyerekeik már szürcsölőleckéket vesznek.

– Nem vettem észre, hogy szürcsölök.

Eliot átmenetileg könyörtelen volt, mert mérgében elvontan gondolkodott. – A született szürcsölők soha nem veszik észre. És el se tudják képzelni, miről beszélnek a szegények, amikor azt mondják, hogy hallják a szürcsölést. Amikor valaki szóba hozza a Pénzfolyót, fogalmuk sincs róla, hogy az mit jelent. Amikor közülünk valaki azt állítja, hogy márpedig a

Pénzfolyó nem létezik, akkor mindig azt gondolom magamban: „Kutyafáját, de tisztességtelen és ízléstelen ilyet mondani.”

 

– Rém izgalmas hallgatni, amikor az ízlésről beszélsz – mondta a szenátor élesen.

– Azt akarod, hogy kezdjek el megint operába járni? Azt akarod, hogy építsek magamnak egy tökéletes házat egy tökéletes faluban, és csak vitorlázzak, vitorlázzak, vitorlázzak?

– Kit érdekel, hogy én mit akarok?

– Elismerem, hogy ez nem a Tadzs Mahal. De szabad-e annak lennie, mikor más amerikaiaknak olyan rohadtul megy a sora?

– Talán ha nem hinnének az olyan marhaságokban, mint a Pénzfolyó, és dolgozni kezdenének, akkor nem menne olyan rohadtul a soruk.

– Ha nincs Pénzfolyó, akkor hogy csináltam én máma tízezer dollárt, pedig csak szundikáltam meg vakarództam, és időnként fölvettem a telefont?

– Még mindig van rá lehetőség, hogy egy amerikai vagyont szerezzen.

– Persze – föltéve ha valaki megmondja neki, mikor még elég fiatal hozzá, hogy igenis van egy Pénzfolyó, ami körül nyoma sincs a tisztességnek, és hogy átkozottul jobban teszi, ha kiveri a fejéből a kemény munkát, az érdemek szerzését, a becsületességet meg a többi szart, és oda megy, ahol ez a folyó van. Én azt mondanám neki: „Menj oda, ahol a gazdagok meg a hatalmasok vannak, és tanuld ki a módszereiket. Lehet nekik hízelegni, és meg lehet őket rémíteni. Tetsszél nekik borzasztóan, vagy rémítsd meg őket borzasztóan, akkor egy koromsötét éjszakán majd az ajkukra teszik az ujjukat, és figyelmeztetnek, hogy egy hangot se. És a sötétben elvezetnek a gazdagság legszélesebb és legmélyebb folyójához, amit az emberiség valaha ismert. Megmutatják a helyedet a folyóparton, és kapsz egy saját vödröt. Szürcsölj, amennyit csak akarsz, de próbáld titokban tartani, milyen svindlivel jutottál a szürcsöléshez. Nehogy meghallja valami szegény ember.”

 

A szenátor cifrát káromkodott.

– Miért mondtad ezt, Apa? – Ez gyöngéd kérdés volt.

A szenátor újra káromkodott.

– Úgy szeretném, ha nem lenne köztünk mindig ez a keserűség, ez az ingerültség, valahányszor beszélünk. Én anynyira szeretlek.

További káromkodás kövctkczett, amit csak még durvábbá tett, hogy a szenátor majdnem elbőgte magát.

– Miért káromkodsz, amikor azt mondom, hogy szeretlek, Apa?

– Te vagy az az ember, aki az utcasarkon áll egy tekercs vécépapírral, aminek minden lapjára az van ráírva, hogy „Szeretlek”. És minden járókelő kap egy lapot, mindegy, hogy kicsoda. Nekem nincs szükségem erre a vécépapírra.

– Nem jöttem rá, hogy ez vécépapír.

– Amig abba nem hagyod az ivást, semmire se fogsz rájönni! – zokogta a szenátor megtörten. – Odaadom a feleségednek a telefont. Arra rájöttél már, hogy elveszítetted? Rájöttél, hogy milyem jó feleség volt?

 

– Eliot ... ? – lehelte bele Sylvia rémült üdvözletét a telefonba. A lány alig volt súlyosabb, mint egy esküvői fátyol.

– Sylvia ... – Ez kimért volt és férfias, de izgatott. Eliot ezerszer írt neki, újra meg újra felhívta. Mostanáig soha nem kapott választ.

– Én ... én tudom, hogy ... hogy csúnyán viselkedtem.

– Csak emberien ...

– Tehetek róla, hogy ember vagyok?

– Nem.

– Más tehet?

– Tudomásom szerint nem.

 

– Eliot ...

– Igen?

– Hogy van mindenki?

– Itt?

– Mindenütt.

– Jól.

– Ennek örülök.

 

– Ha ... ha bizonyos emberek felől kérdezlek, sírni fogok – mondta Sylvia.

– Ne kérdezzél.

– Én szeretem őket, csak az orvosok azt mondják, hogy soha többé nem szabad visszamennem oda.

– Ne kérdezzél.

– Született valakinek gyereke?

– Ne kérdezzél.

– Nem azt mondtad apádnak, hogy valakinek gyereke született?

– Ne kérdezzél.

– Kinek született gyereke, Eliot? ... Ez fontos, én szeretem őket.

– Jesszusom, ne kérdezzél.

– Szeretem őket, szeretem őket!

– Mary Moodynak.

– Ikrek?

– Persze. – Eliot itt elárulta, hogy nincsenek illúziói azokról az emberekről, akiknek az életét szentelte. – És holtbiztos, hogy ezek is tűzimádók, holtbiztos. – A Moody családban nemcsak az ikerszülés, hanem a gyújtogatás is régi hagyomány volt.

– És helyesek?

– Még nem láttam őket. Mindig belyesek – tette hozzá Eliot azzal az ingerültséggel, amely négyszemközt mindig ott volt közte és Sylvia között.

– Elküldted már nekik az ajándékukat?

– Miből gondolod, hogy még most is küldök ajándékokat? – Ez Eliotnak egy régi szokására vonatkozott; a megyében született minden gyereknek küldött egy csomag IBM-részvényt.

– Már nem csinálod?

– De, még csinálom. – Eliotnak olyan volt a hangja, mintha már torkig lenne az ajándékozással.

– Mintha fáradt lennél.

– Biztosan rossz a vonal.

– Mondjál nekem még valami újságot.

– A feleségem orvosi okokból elválik tőlem.

– Nem mellőzhetnénk ezt az újságot? – Ez a javaslat nem volt komolytalan. Tragikus volt. Erről a tragédiáról nem lehetett beszélni.

– Hipp-hopp – mondta Eliot üresen.

 

Eliot húzott egyet a Southern Comfort whiskyből, de nem érezte magát komfortosabban. Köhögött, és az apja is köhögött. Ezt a köhögőkoncertet, ahol apa és fia öntudatlanul egymás vigasztalhatatlan köhögésére válaszoltak, nemcsak Sylvia hallotta, hanem Norman Mushari is. Mushari kiosont a nappaliból, a szenátor dolgozószobájában talált egy másik készüléket, s most égő füllel hallgatódzott.

– Azt ... azt hiszem, istenhozzádot kellene mondanom – mondta Sylvia bűntudatosan. Könnyek csurogtak végig az arcán.

– Ezt az orvosodnak kéne eldöntenie.

– Add ... add át mindenlinek az üdvözletemet.

– Atadom ... átadom.

– Mondd meg nekik, hogy folyton róluk álmodom.

– Erre büszkék lesznek.

– Gratulálj Mary Moodynak az ikrekhez.

– Gratulálni fogok. Én fogom holnap megkeresztelni őket.

– Keresztelni? – Ez újdonság volt.

Musharinak forgott a szeme.

– Nem ... nem tudtam, hogy te ... te ilyesmiket is csinálsz – mondta Sylvia óvatosan.

Mushari elégedetten hallotta ki hangjából az aggodalmat. Számára ez azt jelentette, hogy Eliot őrültsége nem állapodott meg, hanem nagy ugrásra készült a vallás felé.

– Nem tudtam kibújni alóla – mondta Eliot. – Mary ragaszkodott hozzá, és senki más nem volt hajlandó vállalni.

– Ó! – nyugodott meg Sylvia.

Mushari számára ez nem jelentett csalódást. A keresztelő azért kitűnő bizonyíték lesz a bíróság előtt arra, hogy Eliot Messiásnak gondolja magát.

– Megmondtam neki, hogy engem még a túlfeszített fantázia se nevezhet vallásosnak – mondta Eliot, de a Mushari agyának fogaskerekei közötti ütköző ezt a bizonyítékot nem volt hajlandó figyelembe venni. – Megmondtam neki, hogy amit én mondok, az az Égben semmit nem számít, de ő mégis ragaszkodott hozzá.

– Mit fogsz mondani? Mit fogsz csinálni?

– Ó, nem tudom. – Eliotról egy pillanatra lehullott a bánat és a kimerültség, lenyűgözte a probléma. Ajkán kis, madárszerű mosoly játszadozott. – Gondolom, átmegyek a viskójukba, hintek egy kis vizet a csecsemőkre, és azt mondom: „Hello, kicsikék! Üdvözöllek benneteket a Földön. Ez a Föld nyáron forró és télen hideg. Kerek, nedves és túlzsúfolt. Legfeljebb száz évetek lesz itt, kicsikéim. Egyetlen szabály van, amit tudok, gyerekek:

– »Az Isten verje meg, nyájasnak kell lennetek.«”

 

 

8

 

Ezen az éjszakán Eliot és Sylvia megegyeztek, hogy három nap múlva még egyszer találkozni fognak, végső búcsúzóul, az índianapolisi Marott Hotel Kék Madár Szobájában. Iszonyatosan veszedelmes dolog volt ez két ilyen beteg szerelmes számára. A megállapodás motyogások, suttogások, apró magányos felkiáltások káoszában született, a telefonbeszélgetés vége felé.

– Ó, Eliot, jó lesz ez?

– Azt hiszem, muszáj.

– Muszáj – visszhangozta Sylvia.

– Nem érzed, hogy ... hogy muszáj?

– De igen.

– Ez az élet.

Sylvia a fejét csóválta. – Ó, átkozott szerelem ... átkozott szerelem.

– Ez szép lesz. Megígérem.

– Én is megígérem.

– Veszek egy új öltönyt.

– Kérlek, ne ... az én kedvemért ne.

– Akkor a Kék Madár Szoba kedvéért.

– Jó éjszakát.

– Szeretlek, Sylvia. Jó éjszakát.

Szünet következett.

– Jó éjszakát, Eliot.

– Szeretlek.

– Jó éjszakát. Nagyon félek. Jó éjszakát.

 

Norman Mushari helyre tette a telefonkagylót, amelyen kihallgatta ezt a számára igencsak aggasztó beszélgetést. Tervei szempontjából ugyanis kulcsfontosságú volt, hogy Sylvia ne essen teherbe Eliottól. A méhében hordott gyermek megdönthetetlen jogcím lett volna az Alapítvány ellenőrzésére, akár bolond Eliot, akár nem. Mushari pedig arról álmodozott, hogy ez az ellenőrzés a Rhode Island-i Pisquontuitban élő Fred Rosewaterre, Eliot másodunokatestvérére szálljon.

Fred minderről mit sem tudott, még azt sem tudta biztosan, tényleg rokona-e az indiaisai Rosewatereknek. Az indiaisai Rosewaterek is csak azért tudták őróla, mert McAllister, Robjent, Reed és McGee, alapos emberek lévén, szerződtettek egy genealógust meg egy detektívet annak felderítésére, kik a Rosewater nevet viselő legközelebbi rokonok. Frednek olyan kövér dossziéja volt az ügyvédi iroda bizalmas iratai között, mint maga Fred, de a nyomozás diszkréten folyt. Fred nem is álmodott róla, hogy vagyon és dicsőség ügyében nyomozhatnak utána.

 

Így hát másnap reggel, azután, hogy Eliot és Sylvia megbeszélték a találkozót, Fred átlagos, vagy éppen átlagon aluli férfinak érezte magát, akinek meglehetősen gyengék a kilátásai. Kijött a pisquontuiti drugstore-ból, hunyorgott a napfényben, három mély lélegzetet vett, aztán bement a szomszédos pisquontuiti hírlapboltba. Pocakos ember volt, kotyogott a pocakjában a kávé, teli volt a hasa dán kaláccsal.

Szegény, siralmas Fred azzal töltötte a délelőttjeit, hogy biztosításokat próbált eladni a drugstore-ban, a gazdagok kávéházában, meg a hírlapboltban, a szegények kávéházában. Ő volt a városban az egyetlen ember, aki mindkét helyen kávézott.

Fred odatolta a pocakját a hírlapbolt büfépultjához, szélesen rámosolygott az ácsra meg a két vízvezeték-szerelőre, akik már ott ültek, és felmászott egy bárszékre. Hatalmas feneke alatt a szék párnája csak akkorának tűnt, mint egy gombostűfej.

– Kávét és dán kalácsot, Mr. Rosewater? – kérdezte a nem túl tiszta idióta lány a pult mögül.

– Kávé meg dán kalács? Nagyon jól hangzik – helyeselt Fred szívélyesen. – Olyan reggelen, mint a mai, a kávé meg a dán kalács, istenemre, igazán jól hangzik.

 

Egy s más Pisquontuitról: azok, akik szerették, úgy ejtették ki a nevét, hogy „Piskóta”, azok, akik nem, úgy, hogy „Piszkontetű”. Élt valamikor egy indián főnök, azt hívták úgy, hogy Pisquontuit.

Pisquontuit kötényt viselt, és népével együtt kagylókat, málnát és csipkebogyót evett. A földművelés nagy újdonság volt Pisquontuit Főnöknek. Ami azt illeti, a wampum, a tolldísz, az íj meg a nyíl is az volt.

A legjobb újdonság mind között az alkohol volt. Pisquontuit 1638-ban halálra itta magát.

Ezer holdhónappal később a falucskát, mely nevét halhatatlanná tette, kétszáz igen gazdag család népesítette be, no meg vagy ezer hétköznapi család, melynek kenyérkeresői így vagy úgy a gazdagokat szolgálták.

Az itt folyó élet szinte egyöntetűen pocsék volt, nem volt benne se finomság, se bölcsesség, se szellem, se ötlet – pontosan olyan céltalan és boldogtalan volt, mint az indianai Rosewater város élete. Az öröklött milliók ezen nem segítettek. De a művészetek és a tudományok se.

 

Fred Rosewater kitűnően vitorlázott és a Princeton Egyetemre járt, így hát szívesen látták a gazdagok házaiban, bár pisquontuiti mércével mérve iszonyatosan szegény volt. Háza, piszkos kis barna zsindelyes gerendatákolmány, nyomába se ért a csillogó tengerparti házaknak.

Szegény Fred pokolian megdolgozott azért a néhány dollárért, amit időnként sikerült hazavinnie. Most is dolgozott: széles mosollyal bámult az ácsra meg a két vízvezeték-szere-lőre a hírlapboltban. Mindhárom munkás egy botrányos bulvárlapot olvasott. Ez a hetilap gyilkosságokkal, szexszel, kedvenc háziállatokkal meg gyerekekkel foglalkozott – többnyire lemészárolt gyerekekkel. Úgy hívták, hogy „Az Amerikai Figyelő, a Világ Legragyogóbb Újsága”. A Figyelő az volt a hírlapboltban, ami a The Wall Street Journal a drugstore-ban.

– Látom, csiszolják az elméjüket, mint rendesen – jegyezte meg Fred. Megjegyzése oly könnyed volt, mint a gyümölcstorta.

A munkások kényszeredett tisztelettel néztek Fredre. Megpróbálták ugyan cinikusan lebecsülni Fred áruját, de szívük mélyén tudták, hogy a gyors meggazdagodás egyetlen előttük nyitva álló módját kínálja: biztosítást kötni, és hamar meghalni. Fred komor titka pedig az volt, hogy azok nélkül az emberek nélkül, akikben ez a lehetőség sóvárgó vágyat ébresztett, nem lett volna egy vasa sem. Összes üzleteit a munkásosztállyal bonyolította le. Amikor a szomszéd drugstore-ban a jachttulajdonos rádzsákkal hetyegett, csak hencegett, blöffölt. A szegények megilletődtek a gondolattól, hogy Fred a ravasz gazdagokra is rásózza a biztosítást, de ez nem volt igaz. A gazdagok vagyoni ügyeit távoli bankokban és ügyvédi irodákban intézték, messze-messze Pisquontuittól.

– Mi a mai külföldi szenzáció? – érdeklődött Fred. Ez volt a másik állandó tréfája, ha a Figyelő-ről beszélt.

Az ács odatartotta a címlapot, hogy Fred is láthassa. A címlapot teljesen betöltötte a hatalmas főcím meg egy csinos fiatal nő fényképe. A főcím így szólt:

 

KERESEM AZT A FÉRFITAKI MEGAJANDÉKOZEGY ZSENIALIS GYERMEKKEL!

 

A lány revütáncosnő volt. Randy Herald volt a neve.

– Nagy örömömre szolgálna, ha segíthetnék a hölgynek a probléma megoldásában – mondta Fred, megint csak könynyedén.

– Atyaisten – mondta az ács. Félrebillentette a fejét, és a fogát csikorgatta. – Kinek nem?

– Azt hiszi, komolyan mondtam? – vigyorgott Fred Randy Heraldra. – Húszezer Randy Heraldért se cserélném el az én asszonykámat! – Most számítóan érzelgős lett. – És azt hiszem, maguk se cserélnék el a maguk asszonykáját. – Fred számára minden nő asszonyka volt, akinek a férje biztosítást köthetett.

– Én ismerem a maguk asszonykáját – folytatta –, és amelyikük elcserélné, az bolond lenne. – Bólintott. – Négy szerencsés fickó ül itt. Jobb lesz, ha ezt nem felejtjük el. Négy csodálatos asszonykánk van, fiúk, és átkozottul jó lesz, ha időnként észbe kapunk, és hálát adunk érte az istennek.

Fred megkeverte a kávéját. – Én semmi nem lennék az asszonykám nélkül, azt tudom. – Asszonykáját Caroline-nak hívták. Caroline volt az anyja Fred csúf, kövér kisfiának, szegény kis Franklin Rosewaternek. Caroline az utóbbi időben délidőben nagyokat iszogatott egy gazdag, leszbikus nővel, Amanita Buntline-nal.

– Mindent megteszek érte, ami csak tőlem telik – jelentette ki Fred. – Isten látja lelkemet, ez nem elég. Semmi se lehet elég. – Itt valódi gombóc keletkezett a torkában. Tudta, hogy ott kell lennie a gombócnak, és valódinak kell lennie, különben nem tudja eladni a biztosítást. – Van azért valami, amit egy szegény ember is megtehet az asszonykájáért.

Fred ábrándosan forgatta a szemét. Ő maga negyvenkétezer dollárt ért – holtan.

 

Fredtől természetesen gyakran megkérdezték, rokona-e a híres Rosewater szenátornak. Önmagát kicsinylő, tudatlan válasza valahogy ilyesféleképpen szólt: „Azt hiszem, valahol, valahogy – nagyon, nagyon távolról.” Mint a legtöbb szerény anyagiak közt élő amerikai, Fred sem tudott semmit az őseiről.

Ezt lehetett tudni róluk:

A Rosewater család Rhode Island-i Aga George Rosewaternek, a hírhedt Noah öccsének volt a leszármazottja. Amikor kitört a polgárháború, George összetoborzott egy századnyi indianai puskást, elmasírozott velük, és beállt a szinte legendás Feketekalapos Brigádba. George parancsnoksága alatt állt Fletcher Moon is, Rosewater falu bolondja, akit Noah vonultatott be maga helyett. Moont a második Bull Run-i csatában fasírttá lőtte Stonewall Jackson tüzérsége. Miközben a sárban retiráltak Alexandria felé, Rosewater kapitány időt szakított rá, és a következő levélkét írta Noah bátyjának:

 

Fletcher Moon az alku őt illető részét képességei szerint messzemenően megtartotta. Ha bosszant vele kapcsolatos befektetésed ily gyors elhasználódása, azt ajánlem, írj Pope tábornoknak, és kérj részleges visszatérítést. Bárcsak itt lennél.

George

 

Mire Noah ezt válaszolta:

 

Sajnálom Fletcher Moont, de mint a Biblia mondja, „Az alku az alku”. Mellékelten holmi rutinjellegű jogi papírokat találsz, írd őket alá. Meghatalmazások, hogy vezethessem a farm meg a fűrészgyár rád eső felét, amíg visszatérsz stb. stb. Mi itt itthon nagy nélkülözést szenvedünk. Minden a katonáknak megy. Nagyra értékelnénk néhány elismerő szót a csapatoktól.

Noah

 

Az antietami csata idején George Rosewater már alezredes volt, és fura módon mindkét kezén elveszítette a kisujját. Antietamnál kilőtték alóla a lovát, gyalog nyomult tovább előre, kiragadta egy haldokló fiú kezéből az ezred zászlaját, aztán egy konföderációs srapnel elsodorta a lobogót, és azon vette magát észre, hogy már csak a törött zászlórudat tartja a kezében. Tovább nyomult előre, megölt egy katonát a zászlórúddal. Abban a pillanatban, amikor megölte, egyik saját katonája elsütötte a puskáját, amelyből elfelejtette kivenni a puskavesszőt. A robbanás életfogytiglan megvakította Rosewater ezredest.

George vakon, címzetes brigadérosként tért vissza Rosewater megyébe. Az emberek figyelemreméltóan vidámnak találták. És vidámsága a jelek szerint jottányit sem csökkent, amikor a bankárok meg az ügyvédek, akik nagy kedvesen szeme helyett szeméül ajánlkoztak, megmagyarázták neki, hogy nincs többé semmije, mert mindent átruházott Noahra. Noah sajnos nem volt a városban, nem magyarázhatta meg személyesen a dolgokat George-nak. Üzleti ügyek azt követelték, hogy idejének túlnyomó részét Washingtonban, New Yorkban és Philadelphiában töltse.

– Jól van – mondta George, még mindig mosolyogva, mosolyogva és mosolyogva. – Mint a Biblia korántsem bizonytalan formában mondja nekünk: „Az üzlet az üzlet”.

Az ügyvédek meg a bankárok kissé becsapva érezték magukat, mivel George a jelek szerint semmiféle tanulságot nem vont le abból, ami szinte minden ember életében fontos tapasztalat lett volna. Az egyik ügyvéd, aki már alig várta, mikor kezd el George dühöngeni, hogy rámutathasson erre a tanulságra, nem tudta megállni, hogy így is elő ne hozakodjon vele, pedig George csak nevetett: – Az embernek mindig el kell olvasnia a dolgokat, mielőtt aláírja őket.

– Akármibe lefogadhatja, hogy mostantól kezdve el fogom – mondta George.

 

George Rosewaternek nyilván nem volt ki a négy kereke, amikor visszajött a háborúból, hiszen nincs épeszű ember, aki ennyit nevetett volna, miután elvesztette a szeme világát meg az örökségét. És egy épeszű ember, különösen ha tábornok és nemzeti hős, alighanem erélyes törvényes lépésekkel kényszerítette volna a bátyját tulajdonának visszaszolgáltatására. De George nem indított pert. Nem várta meg, amíg Noah visszatér Rosewater megyébe, és nem ment Keletre, hogy megkeresse. Tény, hogy George és Noah soha többé nem találkoztak, és nem érintkeztek.

Teljes brigadérosi díszbe öltözve meglátogatott Rosewater megyében minden családot, amely egy vagy több fiút adott a parancsnoksága alá, valamennyiüket megdicsérte, s teljes szívvel meggyászolta a sebesülteket és az elesetteket. Noah Rosewater téglakastélya akkoriban épült. Egyik reggel a munkások ott találták a brigadérosi uniformist a bejárati ajtóra kiszögezve, mint valami csűrkapura száradni kiszögezett állatbőrt.

Rosewater megye szempontjából George Rosewater mindörökre eltűnt.

 

George gyalog indult Keletre, mint egy csavargó, nem azért, hogy megkeresse és megölje a bátyját, hanem azért, mert munkát keresett a Rhode Island-i Providence-ben. Hallotta, hogy hamarosan megnyílik ott egy seprűgyár, és a munkásokat az Unió vak veteránjai közül fogják toborozni.

Igaz volt, amit hallott: tényleg volt egy ilyen gyár. Castor Buntline alapította, aki nem volt se vak, se veterán. Buntline – helyesen – úgy okoskodott, hogy a vak veteránok nagyon kellemes alkalmazottak lesznek, ő maga emberbarátként fog helyet kapni a történelemben, továbbá nincs az az északi hazafi, aki – legalábbis a háború után néhány évig – ne a Buntline Unionista Fáklya Seprű-t használná. Ez volt a hatalmas Buntline vagyon kezdete. A seprűk profitjából Castor Buntline meg idegrángásos fia, Elihu, politikai kalandokba vágtak, és dohánycsászárok lettek.

 

Amikor a fájós lábú, de jó kedélyű George Rosewater tábornok megérkezett a seprűgyárba, Castor Bundine írt Washingtonba. Miután meggyőződött róla, hogy George tényleg tábornok, nagyon jó fizetéssel fölvette, kinevezte művezetőnek, és róla nevezte el a gyárban készült

partvist. A márkanév egy időre bekerült a köznyelvbe. A partvist úgy hívták, hogy „Rosewater Tábornok”.

A vak mellé adtak egy tizennégy éves lányt, egy Faith Merrihue nevű árvát, hogy George szeme és küldönce legyen. Amikor a lány tizenhat éves lett, George feleségül vette.

És George nemzé Abrahamot, akiből kongregacionalista pap lett. Abraham elment misszionáriusnak Kongóba, ahol megismerte és feleségül vette Lavinia Waterst, egy illinoisi baptista misszionárius leányát.

Abraham a dzsungelben nemzé Merrihue-t. Merrihue születésekor Lavinia meghalt. A kis Merrihue-t egy bantu nő szoptatta.

 

És Abraham meg a kis Merrihue visszatértek Rhode Islandbe. Abraham elfogadta Pisquontuit, a kis halászfalu meghívását, és elfoglalta a kongregacionalista gyülekezet szószékét. Vett egy kis házat, és a házzal együtt egy gazos, homokos negyvennégy hektáros erdőcskét. A telek háromszögletű volt. A háromszög átfogója a pisquontuiti kikötő partján húzódott.

Merrihue, a tiszteletes fia, ingatlanügynök lett és parcellázta apja földjét. Feleségül vette Cynthia Niles Rumfoordot, egy kisebb vagyon örökösnőjét, s az asszony pénzének nagy részét utcakövezésbe, közvilágításba és csatornázásba fektette. Nagy vagyont szerzett, aztán az 1929-es tőzsdekrachban elvesztette, a felesége vagyonával együtt.

Főbe lőtte magát.

De, mielőtt ezt megcselekedte volna, megírá a család történetét, és nemzé szegény Fredet, a biztosítási ügynököt.

 

Öngyilkosok fiai ritkán boldogulnak.

Jellemző rájuk, hogy úgy érzik, az életből hiányzik az a bizonyos etvasz. Általában még gyökértelenebbnek érzik magukat, mint a legtöbb más ember, még egy hírhedten gyökértelen nemzeten belül is. Finnyásan közönyösek a múlttal szemben, és zsibbadt bizonyosság él bennük a jövővel kapcsolatban, legalábbis egyetlen hátborzongató vonatkozásban: sejtik, hogy valószínűleg ők is öngyilkosok lesznek.

Frednél kétségtelen volt ez a szindroma, melyhez ő még hozzátette saját különleges esetének rángásait, ellenszenveit és közönyét. Annak idején hallotta a lövést, amely megölte az apját, és látta apját, a család történetének kéziratával az ölében, miközben egy nagy darab hiányzott a fejéből.

A kézirat, amelyet soha nem olvasott el, és amelyet soha nem akart elolvasni, Fredre maradt. Ott állt Fred háza pincéjében, egy ócska szekrény tetején. Fred ott tartotta a patkánymérget is.

 

Szegény Fred Rosewater most a hírlapboltban volt, s folytatta az asszonykákról szóló előadást az ácsnak meg a két vízvezeték-szerelőnek. – Ned – mondta az ácsnak –, mi azért tettünk valamit az asszonykánkért. – Hála Frednek, az ács holtában húszezer dollárt ért. Nem is igen tudott másra gondolni, mint az öngyilkosságra, valahányszor közelgett a biztosítási részlet befizetésének ideje.

– És nekünk nem kell arra gondolni, hogy félretegyünk valamit – mondta Fred. – Mindenről gondoskodnak: automatikusan.

– Ühüm – mondta Ned.

Süllyedő hajó csöndje ereszkedett rájuk. A két biztosítatlan vízvezeték-szerelő néhány pillanattal azelőtt még vidám és pajzán volt, most elszállt belőlük az élet.

– Egy egyszerű tollvonással tekintélyes vagyont teremtettünk – emlékeztette Fred az ácsot. – Ez az életbiztosítás csodája. Ez a legkevesebb, amit az asszonykánkért tehetünk.

A vízvezeték-szerelők lecsusszantak a székükről. Fred nem csüggedt el, amikor látta, hogy elmennek. Akárhová mennek, a lelkiismeretüket magukkal viszik – és újra meg újra vissza fognak jönni a hírlapboltba.

És valahányszor visszajönnek, Fred mindig ott lesz.

– Tudja, mi nekem a foglalkozásomban a legnagyobb elégtétel? – kérdezte Fred az ácsot.

– Nem én.

– Mikor odajön hozzám egy asszonyka, és azt mondja: „Nem tudom, hogy a gyerekek meg én hogy tudjuk valaha is megköszönni magának, Mr. Rosewater, amit tett. Aldja meg az isten, Mr. Rosewater.”

 

 

9

 

Az ács is elsomfordált Fred Rosewatertől, még az Amerikai Figyelő-t is otthagyta. Fred bonyolult pantomimmel játszotta meg az unalmat. Mindenki számára, aki esetleg figyelte, ő lett az az ember, akinek egyáltalán nincs olvasnivalója, álmos, valószínűleg másnapos, és – mintegy álomban – alighanem bármiféle olvasnivalót kézbe venne.

– Á-áá-ááá – ásította. Nyújtózkodott, kinyújtotta a karját, és elmarta az újságot.

Az üzletben minden jel szerint mindössze még egy személy tartózkodott, a lány a büfépult mögött. – Nahát, igazán – mondta neki Fred –, kik azok az idióták, akik elolvassák ezt a szemetet?

A lány az igazságnak megfelelően azt válaszolhatta volna, hogy Fred minden héten maga is ától-cetig végigolvassa. De – idióta lévén – a lány soha semmit nem vett észre. – A seggem tudja – mondta.

Nem lett volna túlságosan étvágygerjesztő utánanézni.

 

Fred Rosewater hitetlenkedve felhorkant, aztán az újság hirdetési rovatához lapozott, melynek az volt a címe, hogy: „Itt vagyok.” Férfiak és nők vallották be benne, hogy szerelmet, házasságot és szélhámosságot keresnek. Ez soronként egy dollár negyvenöt centjükbe került.

 

Vonzó, briliáns, önálló nő, 40, izraelita, mondta az egyik, diplomás connecticuti lakos. Keres házasulandó, főiskolai végzettségű, izraelita férfit. Gyermekeket meleg szívvel fogad be. Figyelő, Pf. L-577.

 

Ez kedves hirdetés volt. A legtöbb nem volt ilyen kedves.

 

St. Louis-i fodrász, férfi, szeretne kapcsolatba lépni más Mutasd Meg Allambeli férfiakkal. Cseréljünk fotókat? mondta egy másik.

 

Nemrég Dallasba költözött modern házaspár megismerkedne aktfényképezés iránt érdeklődő felvilágosult párokkal. Minden őszinte levélre válaszolunk. Minden fényképet visszaküldünk, mondta egy másik.

 

Altalános iskolai tanárnak nagy szüksége lenne szigorú illemtanárnőre, német vagy skandináv származású lókedvelők előnyben, mondta egy másik. U.S. területén bárhol.

 

New York-i magas beosztású vezető, partnereket keres hétköznapra délutánokra. Prűdek ne jelentkezzenek, mondta egy másik.

 

Az átellenes oldalon levő nagy szelvény felhívta az olvasókat, hirdessenek ők is. Fred némileg sóvárgott erre.

 

Fred lapozott egyet, elolvasta egy kéjgyilkosság leírását, amely 1933-ban történt Nebraskában. Illusztrációul undorító klinikai fényképek szolgáltak, olyanok, amelyeket csak a halottkémnek van joga megnézni. Amikor Fred olvasott róla, amikor a Figyelő állítólagos tízmillió olvasója olvasott róla, a kéjgyilkosság óta harminc év telt el. Ez az újság örök témákkal foglalkozott. Lucrécia Borgia bármikor üvöltő főcímeket kaphatott. Sőt, Fred, aki csak egy évig járt Princetonba, Szókratész haláláról is a Figyelő-ből értesült.

A boltba bejött egy tizenhárom éves lány, mire Fred félrelökte az újságot. A lány Lila Buntline volt, felesége legjobb barátnőjének a lánya. Magas, lóarcú, csontos lány volt, töké-letes, gyönyörű zöld szeme alatt nagy karikák. Arcán tarkabarkán keveredtek a hámló; napégette toltok, az egészséges barnaság, a szeplők, meg a rózsaszín friss bőr. Ő volt a Pisquontuiti jachtklub legjobb versenyszellemű, legügyesebb vitorlázója.

Lila szánakozva pillantott Fredre – mert szegény volt, mert a felesége semmirevaló volt, mert kövér volt, mert unalmas volt. Aztán odacsörtetett a magazinok meg a könyvek polcaihoz, és eltűnt a szem elől, mert leült a hideg cementpadlóra.

Fred újra előszedte a Figyelő-t, és átfutotta a mindenféle trágár árucikket kínálgató hirdetéseket. Lélegzése felgyorsult. Szegény Fred valami lucskos, kisdiákos módon rajongott a Figyelő-ért, meg mindazért, amit képviselt, de nem volt bátorsága részt venni benne, és válaszolni a benne levő hirdetésekre. Aligha meglepő, hogy titkos sóvárgásai gyengék voltak, és zavarba ejtették, hiszen öngyilkos fia volt.

 

Most bedübörgött a hírlapboltba egy roppant egészséges férfi, s olyan gyorsan lépett Fred mellé, hogy az nem tudta eldobni az újságot. – Nocsak, maga szennyes fantáziájú biztosítási csibész – szólalt meg vidáman a jövevény –, hát mi dolog ez, ilyen malac újságot olvasni?

A férfi Harry Pena volt, foglalkozására nézve halász. Ő volt továbbá a Pisquontuiti Önkéntes Tűzoltó Egyesület parancsnoka. Harrynak két halcsapdája volt a tengerpart mentén. Ezek a cölöp- és hálólabirintusok szívtelenül kihasználták a halak ostobaságát. A csapdák egy-egy hosszú, víz alatti kerítésből álltak, egyik végükön a szárazföld, a másikon egy cölöpökből és hálókból készült kör alakú karám. Ha a halak meg akarták kerülni a kerítést, bekerültek a karámba. Ostoba módon csak úszkáltak körben a karámban, újra és újra és újra, Harry meg a két nagy fia pedig csónakon, szigonyokkal és bunkókkal odamentek, lezárták a karám kapuját, felhúzták a fenekén fekvő merítőhálót, aztán öltek és öltek és öltek.

Harry középkorú volt és karikalábú, de fejét és vállát Michelangelo talán Mózesnek vagy istennek mintázta volna meg. Nem volt egész életében halász, ő is biztosítási csibész volt, a massachusettsi Pittsfieldben. Egy este Harry Pittsfieldben szén-tetrakloriddal tisztította a nappali szoba szőnyegét, és hajszál híján meghalt. Amikor magához tért, az orvos azt mondta neki: – Harry ... ezentúl vagy a szabad levegőn dolgozol, vagy meghalsz.

Így lett Harryból az, ami az apja is volt – csapdázó halász.

 

Harry fél karral átölelte Fred hájas vállát. Megengedhette magának ezt a szívélyességet – egyike volt annak a kevés pisquontuiti férfinak, akinek a férfiassága nem volt kétséges. –

Áááá, te szegény biztosítási csibész – mondta –, miért vagy te biztosítási csibész? Csinálj valami szépet! – Leült, feketekávét és aranyszopókás szivart rendelt.

– Ugyan már, Harry – mondta Fred, és az ajkát elnézően összecsücsörítette –, azt hiszem, az én biztosítási filozófiám egy kicsit különbözik attól, amilyen a tiéd volt.

– Szart – mondta Harry könnyedén. Elszedte Fredtől az újságot, és megszemlélte a címlapon Randy Herald kihívását. – Az istenít – mondta –, olyan gyereket kap, amilyet csinálok neki, és azt is én mondom meg, hogy mikor, nem ő.

– Komolyan, Harry – erősködött Fred –, én szeretem a biztosítást. Én szeretek segíteni az embereken.

Harry semmi jelét nem adta, hogy meghallotta. Mogorván bámulta egy bikinis francia lány fényképét.

Fred rájött, hogy Harry szemében zord és aszexuális embernek tűnik, és megpróbálta bebizonyítani, hogy Harry roszszul ismeri őt. Oldalba bökte Harryt, mint férfi a férfit. – Tetszik, Harry? – kérdezte.

– Micsoda?

– Az a lány ott.

– Ez nem lány. Ez egy darab papír.

– Én úgy látom, mintha lány lenne – vigyorgott Fred Rosewater.

– Akkor téged könnyű bolonddá tenni – mondta Harry. – Ez nyomdafesték, egy darab papíron. Az a lány nem fekszik itt, a pulton. Ezer meg ezer mérföldnyire van innen, azt se tudja, hogy a világon vagyunk. Ha ez igazi lány lenne, akkor nekem mást se kéne csinálni, hogy megéljek, csak otthon maradni és nagy halak képét kivagdosni az újságból.

 

Harry Pena rálapozott az Itt vagyok rovat hirdetéseire, és kért Fredtől egy tollat.

– Tollat? – kérdezte Fred Rosewater, mintha valami idegen szót hallott volna.

– Van tollad, nem?

– Persze van. – Fred odanyújtotta neki a különböző zsebeibe elosztott kilenc toll egyikét.

– Persze, hogy van neki – nevetett Harry. És azt írta a hirdetések melletti oldalon levő szelvényre:

 

Forróvérű papa, a fehér faj tagja, keres forróvérű mamát, faj, kor, vallás lényegtelen. Cél: házasságon kívül bármi. Cseréljünk fényképet. A fogam saját.

 

– Ezt tényleg be akarod küldeni? – Szánalmasan nyilvánvaló volt, mennyire szeretne Fred feladni egy hirdetést és kapni rá néhány trágár választ.

Harry aláírta a hirdetést: „Fred Rosewater, Pisquontuit, Rhode Island.”

– Nagyon mulatságos – mondta Fred. Savanyú méltósággal húzódott vissza Harrytól.

Harry rákacsintott. – Mulatságos, Pisquontuitnak – mondta.

 

Most bejött a hírlapboltba Fred felesége, Caroline. Csinos, csontos, elveszett kis nő volt, csudára ki volt rittyentve, leszbikus barátnőjének, Amanita Buntline-nak jól szabott levetett ruháiban. Csillogtak és csörögtek rajta a mütyürkék. Az volt a céljuk, hogy a használt ruhát félreismerhetetlenül a sajátjává tegyék. Caroline Rosewater löncsölni készült Amanitával, és pénzt akart Fredtől. Némi pénzzel a zsebében ugyanis erősködhetett, hogy maga fizeti a saját ételét és italát.

Amikor Harry Pena figyelő szeme előtt megszólította Fredet, úgy viselkedett, mint az a nő, aki akkor is megőrzi a méltóságát, amikor békaügetésre kényszerítik. Amanita buzgó segédletével egyfolytában sajnálta magát, amiért olyan férfihoz ment férjhez, aki ennyire szegény és unalmas. Annak lehetőségét, hogy ő maga pontosan ugyanolyan szegény és unalmas, mint Fred, alkatilag képtelen volt fontolóra venni. Először is őt beválasztották a Phi Béta Kappába,5 s a klub jelvényét a kansasi Dodge Cityben, a Dillon Egyetem filozófia szakán nyerte el. Ott ismerkedett meg Freddel, Dodge Cityben, egy egyetemista diákszervezetben. Fred a koreai háború alatt Fort Riley-ben szolgált. Azért ment hozzá Fredhez, mert azt hitte, hogy aki Pisquontuitban lakik, és a Princetonra járt, az csak gazdag lehet.

Megalázó volt felfedezni, hogy ez nem igaz. Caroline őszintén értelmiséginek hitte magát, de szinte semmit nem tudott, és valahány problémán csak törte a fejét, annak mind egyetlen megoldása volt: pénz, méghozzá jó sok. Rémes háziasszony volt. Házimunka közben mindig sírt, mert meg volt győződve róla, hogy különb dolgokra hivatott.

Ami a leszbikus ügyet illeti, Caroline nem mászott bele különösebben. Egyszerűen csak női kaméleon volt, aki megpróbált előrejutni a világban.

 

– Megint Amanitával löncsölsz? – nyerítette Fred.

– Miért ne?

– Ez átkozottul drága mulatság, mindennap ezek a parádés löncsök.

– Nincs mindennap. Legfeljebb kétszer egy héten. – Az asszony merev volt és kimért.

– Mégis pokoli sokba kerül, Caroline.

Caroline kinyújtotta fehér kesztyűs kezét a pénzért. – A feleséged megéri.

Fred pénzt adott neki.

Caroline nem köszönte meg. Kiment, elfoglalta helyét az illatozó Amanita Buntline mellett az őzszínű kesztyűbőr ülésen, Amanita sötétkék 300-SL típusú Mercedesében.

Harry Pena belenézett Fred krétafehér arcába. Felmérte a helyzetet. Nem tett megjegyzést. Szivarra gyújtott, és elment – halászni ment, igazi halakra, a két igazi fiával – igazi csónakkal a sós tengerre.

 

Lila, Amanita Buntline lánya, a hírlapbolt hideg padlóján ült, és Henry Miller Ráktérítő-jét olvasta, amelyet a guruló könyvállványról vett le William Borroughs Meztelen ebéd-jével együtt. A könyvek iránti érdeklődése tisztán kereskedelmi jellegű volt. Tizenhárom éves korára ő lett Pisquontuit vezető pornográfiakereskedője.

Tűzijátékokkal is kereskedett, ugyanazon okból, amiért a pornográfiával. Az ok? Profit. A Pisquontuiti jachtklubban meg a Pisquontuiti Iskolában oly gazdagok és csacskák voltak a játszótársai, hogy majdnem akármiért majdnem akármennyit fizettek neki. Átlagos üzleti napon tíz dollárért adott el egy hetvenöt centes Lady Chatterley-t, és ötért egy tizenöt centes minibombát.

A tűzijátékokat a családi nyaralások során vásárolta Kanadában, Floridában és Hongkongban. A pornók nagy része a hírlapbolt polcáról származott. A dolognak az volt a nyitja, hogy Lila tudta, melyek az izgalmas művek, tehát többet tudott, mint a játszótársai vagy a hírlapbolt alkalmazottai. És Lila tüstént felvásárolta az izgi könyveket, amint kirakták őket a guruló könyvállványra. Összes tranzakcióit a büfépult mögött álló idióta lánnyal bonyolította le, aki gyorsabban elfelejtett mindent, mint ahogy az megtörtént.

Lila és a hírlapbolt között csodálatos szimbiózis alakult ki. Az üzlet kirakatában nagy, aranyozott polisztirén érem lógott, a Rhode Island-i anyák Óvjuk meg a gyermekeket a szennytől! elnevezésű mozgalmának kitüntetése. A mozgalom képviselői rendszeresen átvizsgálták a bolt paperbackrészlegét. A polisztirén éremmel elismerésüket fejezték ki, amiért semmiféle szennyes dolgot nem találtak.

Azt hitték, hogy gyermekeik biztonságban vannak, holott az igazság az volt, hogy Lila monopolizálta a piacot. Egyetlen fajta pornó volt, amit Lila a hírlapboltban nem tudott beszerezni – a malac fényképek. Ezekhez úgy jutott hozzá, hogy megcsinálta, amit Fred Rosewater minden héten annyiszor szeretett volna megtenni – válaszolt az Amerikai Figyelő kihívó hirdetéseire.

 

A hírlapbolt padlójának gyermeki világába most nagy lábak hatoltak be. Fred Rosewater lábai.

Lila nem dugta el az izgi könyveket. Olvasott tovább, mintha csak a Ráktérítő a Cilike kalandjai lenne:

 

A bőröndje nyitva van, a holmijai szanaszét mindenütt, éppúgy, mint azelőtt. Ruhástul fekszik az ágyra. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer ... Már attól félek, bele fog őrülni ... milyen jó megint érezni a testét az ágyban, a takaró alatt! De meddig? Vajon most tartós lesz? Máris az az előérzetem, hogy nem.

 

Lila és Fred gyakran találkoztak a könyvek és magazinok közt. Fred sohasem kérdezte tőle, mit olvas. És Lila tudta, hogy Fred azt fogja csinálni, amit mindig csinált – szomorúan és éhesen fogja bámulni a széplányos magazinok címlapját, aztán kiszed valami vaskos és házias lapot, amilyen például a Szép Otthon, és azt fogja nézegetni. Fred pontosan ezt csinálta.

– Azt hiszem, a feleségem megint löncsölni ment a mamáddal – mondta Fred.

– Én is azt hiszem – mondta Lila. Ezzel a társalgás véget ért, de Lila továbbra is Fredre gondolt. Egy szinten ült ugyanis a Rosewater-lábszárakkal. El is töprengett rajtuk. Valahányszor rövidnadrágban vagy fürdőruhában látta Fredet, a lábszára mindig tele volt hegekkel és karcolásokkal, mintha élete minden napján folyton csak rugdosnák és rugdosnák és rugdosnák. Lila úgy vélte, talán valami vitaminhiánytól ilyenek Fred lábszárai, vagy esetleg rühös.

 

Fred lábszárai felesége lakberendezési elveinek estek véres áldozatul. Ezek az elvek szinte szkizofrén módon követelték meg a kisasztalok használatát, tucatjával, szerte az egész házban. Minden kisasztalnak megvolt a maga hamutartója Es tányérkája, a beporosodott, vacsora utánra való mentacukorral, bár Rosewateréknél soha nem volt vendégség. És Caroline örökösen átrendezte az asztalkákat, mintha egyik nap ilyen buli lenne, másik nap olyan. Így hát szegény Fred örökösen beleverte a lábát az asztalkákba.

Fred egyszer olyan mélyen felhasította az állát, hogy tizenegy öltéssel kellett bevarrni. Ezt az. esést nem a sok kisasztal okozta, hanem egy tárgy, amelyet Caroline soha nem rakott el. Ez a tárgy állandóan láb alatt volt, mint egy házi hangyászsün, amely szenvedélyesen szeret a küszöbön, a lépcsőn vagy a tűzhelyen aludni.

Az a tárgy, amelyen Fred keresztülesett, és amely felhasította az állát, Caroline Rosewater Electrolux porszívója volt. Caroline tudat alatt megesküdött magában, hogy amíg meg nem gazdagszik, soha nem rakja el a porszívót.

 

Fred azt hitte, hogy Lila nem figyeli, letette a Szép Otthon-t, és kézbe vett valamit, ami pokolian szexi paperbackregénynek látszott. Vénusz a kagylón volt a címe, és Kilgore Trout írta. Hátsó borítóján egy izgi jelenet rövidített részlete volt olvasható. Így szólt:

 

Margaret, a Shaltoon bolygó királynője földre hullatta a palástját. Semmit nem viselt alatta. Kemény, fedetlen keblei büszkén, rózsásan meredtek előre. Csípője és combjai hívogatóak voltak, mint egy áttetsző alabástrom lant, s oly fehéren ragyogtak, mintha belső fény izzott volna bennük. – Bolyongásaidnak vége, Űrvándor – suttogta, a vágytól rekedten. – Ne keress tovább. Megtaláltad a választ: a karjaim közt.

– Istenemre, csodálatos válasz, Margaret királynő – felelte az Űrvándor, és megizzadt a tenyere. – Hálásan el is fogadom. De ha teljesen őszinte akarok lenni hozzád, meg kell neked mondanom, hogy már holnap újra útra kell kelnem.

– De hiszen megtaláltad a választ, megtaláltad a választ – kiáltott fel a királynő, s erővel illatos ifjú keblei közé vonta a férfi fejét.

A férfi mondott valamit, amit a királynő nem hallott. Kartávolságra tolta magától az Űrvándort. – Mit mondtál?

– Azt mondtam, Margaret királynő, hogy amit te kínálsz, az borzasztó jó válasz. Csak történetesen nem az a válasz, amit én keresek ...

 

Fénykép is volt Troutról. Öreg ember volt, nagy fekete körszakállal. Olyan volt, mint egy rémült, öregedő Jézus, akinek életfogytiglani börtönre változtatták a keresztrefeszítési ítéletét.

 

 

10

 

Lila Buntline Pisquontuit utópiai ösvényeinek tompított szépségei közt taposta a biciklijét. A házak, amelyek mellett elhaladt, mind egy-egy költséges álmot váltottak valóra. A házak tulajdonosainak egyáltalán nem kellett dolgozniok. A gyerekeik se lesznek soha kénytelenek dolgozni, és nem fognak soha semmiben hiányt látni, hacsak valaki föl nem lázad. A jelek szerint senki sem készült erre.

Lila csinos háza a kikötőre nézett. Georgiánus stílusban épült. Lila bement, új könyveit lerakta az előszobában, aztán belopakodott apja dolgozószobájába, megnézni, él-e még a díványon heverő apja. Ezt mindennap legalább egyszer megcsinálta.

– Apa...?

A reggeli posta ezüsttálcán állt egy asztalon, apja fejénél. Mellette érintetlen szódás whisky. A szódából már elszálltak a buborékok. Stewart Buntline még negyvenéves sem volt. Ő volt a városban a legjobb külsejű férfi. Valaki egyszer azt mondta róla: Gary Grant meg egy német juhászkutya keveréke. Lapos gyomrán egy hetvenöt dolláros könyv hevert, a Polgárháború vasúti atlasza, a feleségétől kapta. Egyetlen dolog volt az életében, amiért lelkesedett: a Polgárháború.

 

– Papa...

Stewart tovább szundikált. Apja tizennégy millió dollárt hagyott rá, nagyrészt dohányrészvényekben. Ez a pénz, amelyet a bostoni New England Tengerhajózási Bank és Hitelintézet gyökértelen pénzfarmján megköpültek, megtrágyáztak, hibridizáltak és transzformáltak, évente körülbelül nyolcszázezer dollárral gyarapodott, amióta átírták Stewart nevére. Az üzlet, a jelek szerint, elég jól ment. Ezenkívül Stewart nem sokat tudott az üzletről.

Néha, ha nagyon erőltették, hogy fejtse ki üzleti nézeteit, kereken kijelentette, hogy szereti a Polaroidot. Az emberek üde dolognak találták, hogy ennyire szereti a Polaroidot. Ténylegesen fogalma sem volt róla, van-e egyáltalán Polaroid-részvénye, vagy nincs. Az ilyesféle dolgokat a bank intézte – a bank, meg a McAllister, Robjent, Reed és McGee ügyvédi iroda.

– Papa ...

– Hmmm?

– Csak azt szerettem volna tudni ... jól vagy-e – mondta Lila.

– Aha – mondta Stewart. Erről nem tudott határozott véleményt mondani. Félig kinyitotta a szemét, megnyalta száraz ajkát. – Remekül, édeském.

– Akkor csak aludj szépen.

Stewart megfogadta a tanácsot.

 

Minden oka megvolt rá, hogy békésen aludjon, hiszen ugyanaz az ügyvédi iroda képviselte, amelyik Rosewater szenátort, mégpedig azóta, amióta tizenhat éves korában elárvult. A cégtagok közül McAllister viselte gondját. Az öreg McAllister legutóbbi leveléhez némi olvasnivalót is mellékelt. A brosúrának Baráti nézeteltérés az eszmék harcában volt a címe, és a Szabadság Iskola Fenyőfa Nyomdája adta ki (Pf. 165. Colorado Springs, Colorado). Most könyvjelzőül szolgált a vasúti atlaszban.

Az öreg McAllister általában mellékelt leveleihez valami irodalmat a szabad vállalkozással szemben alattomosan tcrjeszkedő szocializmusról, mert vagy húsz évvel azelőtt Stewart, még szikrázó szemű fiatalemberként, bement egyszer az irodájába, és kijelentette, hogy a szabad vállalkozás rendszere rossz, és minden pénzét a szegényeknek akarja adni. McAllister akkor lebeszélte erről a kelekótya fiatalembert, de továbbra is aggódott, hátha Stewart visszaesik őrültségébe. A brosúrák profilaktikus célt szolgáltak.

McAllisternek nem kellett volna izgatnia magát. Brosúrák ide, brosúrák oda, akár részeg volt, akár józan, Stewart már visszavonhatatlanul elkötelezte magát a szabad vállalkozás mellett. Nem volt semmi szüksége a Baráti nézeteltérés az eszmék harcában erkölcsi támaszára. Ez a brosúra állítólag egy konzervatív férfiú levele volt azokhoz a jó barátaihoz, akik szocialisták, anélkül, hogy tudnának róla. Mivel nem volt rá semmi szüksége, Stewart nem olvasta el, mit mond a brosúra a társadalombiztosítás és az egyéb szociális segélyek élvezőiről. Ezt mondta:

 

Vajon tényleg segítettünk-e ezeken az embereken? Nézzétek csak meg jól őket. Vegyétek alaposan szemügyre ezeket a mintapéldányokat, szánalmunk eredményének végtermékeit! Mit mondhatunk az embereknek eme harmadik nemzedékéről, melynek számára a szociális segély már réges-rég életformává vált? Figyeljétek meg alaposan, mit hoztunk létre, és mit hozunk létre milliószámra, még a bőség időszakában is!

Nem dolgoznak, és nem is akarnak dolgozni. Lógatják a fejüket, nem törődnek semmivel, nincs bennük sem büszkeség, sem önbecsülés. Teljesen megbízhatatlanok, nem rosszindulatból, csak úgy, mint az elbitangoló marhák. Az előrelátás és a gondolkodás képessége egyszerűen elsorvadt bennük, oly régóta nem használták. Beszéljetek velük, hallgassátok meg őket, dolgozzatok velük, ahogyan én, és valamiféle tompa rémülettel fogtok rájönni, hogy már nem is emlékeztetnek emberi lényekre, azon kívül, hogy két lábon járnak és beszélnek – mint a papagáj. „Többet. Adjatok többet. Többre van szükségem” – ez az egyetlen új gondolat, amit megtanultak ...

A homo sapiensnek ma már csak monumentális karikatúrái ők, s napjainknak ezt a durva és iszonyatos valóságát mi magunk hoztuk létre rosszul értelmezett szánalomból. Eleven próféciái továbbá annak, hogy milyen lesz nemzetünk nagy része, ha tovább haladunk ezen az úton.

 

És így tovább.

Stewart Buntline-nak olyanok voltak ezek az eszmefuttatások, akár a falra hányt borsó. Hol volt ő már a rosszul értelmezett szánalomtól? Hol volt a szextől is? És az igazat megvallva, torkig volt a Polgárháborúval is.

 

A McAllisterrel folytatott beszélgetés, amely Stewartot húsz évvel ezelőtt a konzervativizmus útjára indította, így folyt le:

– Szóval maga szent akar lenni, fiatalember?

– Én ezt nem mondtam, és remélem, nem is céloztam ilyesmire. Ön rendelkezik az örökségemmel, azzal a pénzzel, amit semmivel nem érdemeltem ki?

– Először a kérdés első részére fogok válaszolni: Igen, mi rendelkezünk azzal, amit örökölt. A kérdés második részére válaszolva: Ha eddig még nem is érdemelte ki, ki fogja és ki kell érdemelnie. Maga olyan családból származik, amely vele születetten képtelen nem kiérdemelni. Sőt. Maga vezető lesz, fiam, mert maga vezetésre született, ami pokoli nehéz dolog.

– Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, Mr. McAllister. Ezt majd meglátjuk. De most a következőt szeretném mondani önnek: ez a világ teli van szenvedéssel, és a pénz sokat tehet ennek a szenvedésnek az enyhítésére. Nekem sokkal több pénzem van, mint amennyinek

hasznát tudom venni. Tisztességes élelmet, ruhát és lakást akarok adni a szegényeknek, méghozzá azonnal.

– És ha megcsinálta, akkor melyik nevet fogja választani? Szent Stewart akar lenni, vagy inkább Szent Buntline?

– Nem azért jöttem ide, hogy viccelődjenek velem.

– Az édesapja pedig nem azért nevezett ki minket a végrendeletében a maga gyámjának, mert azt gondolta, hogy mi mindenbe udvariasan beleegyezünk, amit csak maga mond. Ha maga a leendő szentek ügyében szemtelennek és tiszteletlennek talál engem, az azért van, mert ezt a csacska vitát én már annyi fiatalemberrel végigcsináltam. Ennek az ügyvédi irodának egyik legfontosabb tevékenysége, hogy közbelépjünk, ha klienseink szentek akarnak lenni. Maga rendkívüli esetnek hiszi magát? Alaposan téved.

– Azok közül a fiatalemberek közül, akiknek az ügyeit mi intézzük, minden évben akad legalább egy, aki azzal jön be az irodánkba, hogy szét akarja osztogatni a pénzét. Éppen befejezte az első évét valamelyik nagy egyetemen. Roppant eseménydús év volt! Megtudta, micsoda hihetetlen szenvedés van a világon. Tudomást szerzett a szörnyű bűnökről, amelyek annyi családi vagyonnak ott vannak a gyökerénél. Keresztyéni orra beleütközött – életében először – a Hegyi Beszédbe.

– Meg van zavarodva, zokog, dühöng! Síri hangon tudni óhajtja, mennyi pénze van. Megmondjuk neki. Majd elsüllyed a szégyentől, még akkor is, ha a vagyona olyan tisztes-séges és hasznos dolgokon alapszik, mint a ragasztószalag, az aszpirin, a munkások cajgnadrágja, vagy mint a maga esetében, a söprű. Ha nem tévedek, maga most fejezte be az első évet a Harvardon, ugye?

– Igen.

– A Harvard pompás intézmény, de amikor látom, milyen hatást tesz egyes ifjú emberekre, mindig fölteszem magamnak a kérdést: „Hogy mer egy egyetem együttérzésre tanítani, anélkül hogy történelemre is tanítana?” A történelem, ha semmi másra nem is, de egy dologra megtanít minket, kedves ifjú Buntline-om: hiábavaló és romboló dolog szétosztogatni egy nagy vagyont. Ez a szegényekből csak siránkozókat csinál, de gazdaggá vagy akár jómódúvá nem teszi őket. Az adományozó meg a leszármazottai pedig a siránkozó szegénység semmiben ki nem tűnő tagjaivá válnak.

 

– Egy akkora magánvagyon, mint a magáé, Mr. Buntline – folytatta az öreg McAllister, sok-sok végzetes évvel ezelőtt –, mirákulum, ritka és izgalmas valami. Maga minden erőfeszítés nélkül jutott hozzá, így nemigen volt alkalma megtanulni, hogy mi az. Segíteni szeretnék magának, hogy tanuljon valamit a vagyonának a csodálatosságáról, ezért mondanom kell valamit, ami talán sértő. Nos, akár tetszik, akár nem: A maga vagyona a legfontosabb egyedi meghatározója annak, amit maga önmagáról gondol, és amit magáról mások gondolnak. Maga a pénze miatt rendkívüli ember. A pénze nélkül például nem vehetné móst igénybe a McAl-lister, Robjent, Reed és McGee iroda egyik vezető tagjának a megfizethetetlen idejét.

– Ha szétosztogatja a pénzét, tökéletesen hétköznapi ember lesz, hacsak történetesen nem zseni. Maga nem zseni, ugye, Mr. Buntline?

– Nem.

– Hm. És akár zseni, akár nem, pénz nélkül biztosan kevésbé lesz kényelmes és szabad az élete. És ezen felül a leszármazottait is arra a fülledt, fejfájós életre fogja kényszeríteni, amely azokra jellemző, akik gazdagok és szabadok lehettek volna, ha valamelyik agyalágyult ősük el nem tékozolja a vagyont.

– Ragaszkodjon a mirákulumához, Mr. Buntline. A pénz a sűrített Utópia. Majdnem mindenki kutyának való életet él, mint azt a professzorai oly nagy buzgalommal kimutatták. De a maga privát csodája révén, maga és a családja számára paradicsom lehet az élet! No, mosolyogjon már! Hadd lássam, hogy máris megérti, amit a Harvardon csak a harmadéven tanítanak: hogy gazdagnak születni és gazdagnak maradni nem főbenjáró bűn.

 

Lila, Stewart lánya, felment az emeletre, a hálószobájába. Szobája színét az anyja választotta: rózsaszínű volt és szürke. A manzárdablakok a kikötőre néztek, a Pisquontuiti jachtklub bólogató flottillájára.

Egy Mary nevű tizenkét méteres motoros pöfögve, füstölögve, minden kecsesség nélkül döcögött át a flottillán, megtáncoltatva a játékhajókat. Ezek a játékszerek olyasféle nevekre hallgattak, mint Mézeskalács, meg Huszonegyes, meg Rózsabimbó II., meg Gyere utánam, meg Vörös kutya, meg Bunti. A Rózsabimbó II. Fred és Caroline Rosewateré volt, a Buntí pedig Stewart és Amanita Buntline-é.

A Mary Harry Penáé volt, a csapdázó halászé. Szürke, ütött-kopott teknő volt, arra szolgált, hogy a fedélzeten több tonna friss hallal is akármilyen időben haza lehessen vele pöfögni. Nem volt rajta kabin, csak egy faláda, ami szárazon tartotta a nagy új Chrysler-motort. A kormánykerék, a gázkar meg a tengelykapcsoló erre a ládára voltak szerelve. Ezt leszámítva a Mary csontvázkopár teknő volt.

Harry úton volt a csapdáihoz. Két nagy fia, Manny és Kenny, a hajó tatjában heverésztek egymás mellett, lustálkodtak és malacságokat sugdostak egymásnak. Mindkét fiú mellett ott volt egy-egy kétméteres tunázó szigony. Harry egy hatkilós bunkóval fegyverkezett fel. Mindhárman gumikötényt és gumicsizmát viseltek, mert mikor munkához fogtak, fürödtek a vérben.

– Na, hagyjátok abba a dumát a kefélésről – mondta Harry. – Gondoljatok a halakra.

– Majd akkor, öregúr, ha olyan vének leszünk, mint te – hangzott a mélységesen szeretetteljes válasz.

 

Repülőgép húzott el felettük nagyon alacsonyan, útban a providence-i repülőtér felé. Fedélzetén ott ült Norman Mushari, és A konzervatív lelkiismeret című könyvet olvasta.

 

A világ legnagyobb privát szigonygyűjteménye Pisquontuittól öt mérföldnyire, A varsához címzett vendéglőben volt megtekinthető. A csodálatos gyűjtemény egy Bunny Weeks nevű, New Bedford-i, póznamagas homokos tulajdona volt. Amíg Bunny át nem jött New Bedfordból, és meg nem nyitotta vendéglőjét, Pisquontuitnak soha semmi köze nem volt a bálnavadászathoz.

Bunny azért címezte vendéglőjét A varsához, mert déli oldalának hőszigetelő ablakai Harry Pena halcsapdáira néztek. Minden asztalon látcsövek álltak, hogy a vendégek megnézhessék, hogyan ürítik ki Harry meg a fiai a csapdáikat. És amikor a halászok odakinn ügyködtek a sós mély vízben, Bunny asztalról asztalra járt, és kedélyesen, nagy szakértelemmel elmagyarázta, mit csinálnak és miért. Előadásai közben szégyentelenül tapogatta a nőket. A férfiakhoz soha nem nyúlt.

Ha a vendégek még aktívabban akartak részt venni a halászatban, rendelhettek egy Ló-Makréla Koktélt, amely rumból, ribiszkeszörpből és áfonyaléből állt, vagy egy Halászsalátát, azaz ananászgyűrűbe dugott, hámozott banánt, amelyet jégbe hűtött tuna javából és kunkori kókuszreszelékből készített fészekben találtak.

Harry Pena és a fiai tudtak a salátáról, a koktélról meg a látcsövekről, bár sohasem jártak A varsához címzett vendéglőben. Néha azzal fejezték ki a vendéglőhöz való akaratlan kapcsolatukat, hogy levizeltek a hajóról. Ilyenkor azt mondták, hogy „ ... krémlevest csinálunk Bunny Weeksnek”.

 

Bunny Weeks az ajándékbolt durva mestergerendáin helyezte el szigonygyűjteményét. Ez az ajándékbolt volt A varsához címzett vendéglő előkelően penészdús bejárata, és A vidám bálnavadászhoz volt címezve. A bolt fölött volt egy poros tetőablak, melynek poros hatását azzal érték el, hogy Bon Ami Spray-t permeteztek rá, és nem törölték le. A tetőablak alatti mestergerendák és szigonyok árnyékrácsot vetettek odalenn az árukra. Bunny ezzel azt a hatást keltette, mintha bálnazsírtól, rumtól, izzadságtól és ámbrától bűzlő igazi bálnavadászok tárolnák a padlásán a felszerelésüket, és akármikor eljöhetnének érte.

Amanita Buntline és Caroline Rosewater most ott csoszogtak a szigonyok egymást keresztező árnyékai között. Amanita masírozott elöl, ő volt a hangadó, kapzsi, barbár módon vizsgálgatta az árukészletet. Ami az árukészlet természetét illeti: volt ott minden, amit csak egy frigid nő a forró fürdőből kiszálló impotens férjétől követelhet.

Caroline modora halovány visszhangja volt Amanita viselkedésének. Caroline-t félszeggé tette, hogy Amanita folyton ott állt közte meg a között, amit érdemes lett volna megnézni. Abban a pillanatban, amikor Amanita otthagyott valamit, és odébb lépett Caroline elöl, a tárgy valahogy tüstént elvesztette az érdekességét. Caroline-t persze más dolgok is félszeggé tették – az, hogy a férje dolgozik, hogy a ruháról, ami rajta van, mindenki tudja, hogy Amanitáé volt, meg hogy nagyon kevés pénz lapul az erszényében.

Caroline most meghallotta a saját hangját, amint azt mondja, mintegy nagyon távolról: – Hát az biztos, hogy Bunnynak jó ízlése van.

– Ezeknek mind az van – mondta Amanita. – Sokkal jobban szeretek velük menni vásárolni, mint egy nővel. A jelenlevők persze kivételek.

– Mitől lesznek ilyen artisztikusak?

– Érzékenyebbek, drágám. Olyanok, mint mi. Van bennük érzés.

– Ó.

 

Bunny Weeks most beügetett A vidám bálnavadászhoz címzett butikba. Vastag gumitalpú cipője csikorogva hengerelte végig a padlót. Harminc-egynéhány éves, karcsú férfi volt. Szemei a gazdag amerikai buzik szabványos felszereléséhez tartoztak – vásáriékszer-szemek, szintetikus óriás zafírok, mögöttük a pislogó karácsonyfagyertyákkal. Bunny annak a híres New Bedford-i Hannibal Weeks kapitánynak volt a dédunokája, aki végül megölte Moby Dicket. A mestergerendákon lógó szigonyok közül állítólag nem kevesebb, mint hét, a Nagy Fehér Bálna szalonnájából került elő.

– Amanita! Amanita! – kiáltotta Bunny szeretettel. Átkarolta, istenesen megölelgette. – Hogy van az én kislányom?

Amanita nevetett.

– Mi olyan vicces?

– Nekem semmi.

– Reméltem, hogy bejön ma. Van egy kis intelligenciatesztem a maga számára. – Egy új árucikket akart megmutatni Amanitának, és kitaláltatni vele, mi lehet az. Mindeddig nem üdvözölte Caroline-t, most kénytelen volt rá, mert Caroline ott állt közte meg a között, ahol a keresett tárgyat hitte. – Bocsánat.

– Elnézést. – Caroline Rosewater odébb lépett. Bunny a jelek szerint soha nem emlékezett a nevére, pedig már legalább ötvenszer járt a vendéglőjében.

Bunny nem találta, amit keresett, sarkon fordult, hogy másutt kutasson utána, s Caroline megint az útjában állt. – Bocsánat.

– Én kérek bocsánatot. – Caroline megint eltakarodott a férfi útjából, közben megbotlott egy ravasz kis fejőszékben, fél térddel rá is esett, és két kézzel kellett egy oszlopba kapaszkodnia.

– Ó, Istenem! – mondta Bunny bosszúsan. – Nem történt semmi baja, ugye? Ejnye, ejnye! – Fölemelte Carolíne-t, de úgy, hogy a lábai úgy csúsztak ki alóla, mintha életében most először lenne rajta görkorcsolya. – Nem fáj semmije?

Caroline hanyagul mosolygott. – Csak a méltóságom.

– Ó, a pokolba a méltóságával, drágám – mondta Bunny, s amikor ezt mondta, teljesen belehelyezkedett egy másik nő szerepébe. – Hogy vannak a csontjai? Hogy van a kis bensője?

– Jól, köszönöm.

Bunny hátat fordított neki, és folytatta a keresést.

– Ismeri Carolíne Rosewatert, ugye? – kérdezte Amanita. A kérdés kegyetlenül felesleges volt.

– Persze hogy ismerem Mrs. Rosewatert – mondta Bunny. – Rokona a szenátornak?

– Maga mindig ezt kérdezi.

– Tényleg? És maga mit szokott válaszolni?

– Azt hiszem, igen ... valahogy ... távolról ... majdnem biztos vagyok benne.

– Milyen érdekes. Tudja, hogy lemondott?

– Tényleg?

Bunny most újra szembenézett vele. Egy skatulya volt a kezében.

– Nem mondta magának, hogy le akar mondani?

– Nem ... ő ...

– Maguk nem érintkeznek vele?

– Nem – mondta Caroline, és komoran leszegte az állát.

– Szerintem roppant érdekes ember, lenyűgöző lehet vele érintkezni.

– Igen – bólintott Caroline.

– De maguk nem érintkeznek vele.

– Nem.

 

– No, hát drágám – mondta Bunny. Odaállt Amanita elé, és kinyitotta a dobozt. – Itt a maga intelligenciatesztje. – A Made in Mexico feliratú dobozból kivett egy nagy konzervdobozt, amelynek ki volt vágva az egyik vége. A konzervdobozt kívül-belül vidám mintájú tapéta borította. Fölbontatlan végére egy kerek csipketerítő volt ragasztva, a terítőre pedig egy vízililiomot utánzó művirágot ragasztottak. – No mondja meg, hogy ez mire való. Ha megmondja, ingyen magának adom, pedig ez egy tizenhét dolláros cikk, maga meg iszonyúan gazdag.

– Én is találgathatok? – kérdezte Caroline.

Bunny lehunyta a szemét. – Persze – suttogta fáradtan.

Amanita azonnal feladta a játszmát. Büszkén kijelentette, hogy ő buta, és lenézi a teszteket. Caroline csillogó szemmel, kismadárként csiripelve éppen megkockáztAa a választ, de Bunny nem adott rá neki alkalmat.

– Ez a tartalék vécépapírtekercs tokja! – mondta Bunny.

– Éppen ezt akartam mondani – mondta Caroline.

– Ugyan már, tényleg? – mondta Bunny kedvetlenül.

– Caroline egyPhi Béta Kappa– mondta Amanita.

– Ugyan már, tényleg? – mondta Bunny.

– Igen – mondta Caroline. – Nemigen szoktam róla beszélni. Nem sokat törődöm vele.

– Én se – mondta Bunny.

– Maga is Phi Béta Kappa?

– Fontos ez magának?

– Nem.

– Ha már klubokról van szó – mondta Bunny –, ezt az egyet én mindig túl népesnek találtam.

– Hm.

– Tetszik neked ez a micsoda, kis zseni? – kérdezte Amanita Caroline-tól, visszatérve a vécépapírtartóra.

– Igen ... nagyon ... nagyon csinos. Kedves.

– Szeretnéd?

– Tizenhét dollárért? – mondta Caroline. – Tényleg bűbáj. – Szegénysége gyászos hangulatba ejtette. – Majd egyszer, talán. Egyszer.

– Miért nem most? – kérdezte Amanita.

– Tudod, hogy miért. – Caroline elpirult.

– Mi lenne, ha megvenném neked?

– Nem szabad! Tizenhét dollár!

– Ha nem szoksz le róla, kismadaram, hogy ennyire izgasd magad a pénz miatt, akkor másik barátnőt keresek magamnak.

– Mit mondhatok erre?

– Csomagolja be, Bunny, legyen szíves. Ajándéknak.

– Ó, Amanita, köszönöm szépen – mondta Caroline.

– Ennyit igazán megérdemelsz.

– Köszönöm.

– Az emberek azt kapják, amit érdemelnek – mondta Amanita. – Igaz, Bunny?

– Ez az Élet Alaptörvénye – mondta Bunny Weeks.

 

A Mary nevű halászhajó most a csapdákhoz ért, és a Bunny Weeks vendéglőjében iszogató és ebédelő vendégsereg szeme elé került.

– Farkat le, gatyát föl – szólt rá Harry Pena szundikáló fiaira.

Leállította a motort. A lendület átvitte a Maryt a csapda kapuján; a hálókkal felgirlandozott hosszú póznák gyűrűjébe.

– Érzitek a szagukat? – mondta Harry. Azt kérdezte a fiaitól, érzik-e a sok nagy hal szagát a hálóban.

A fiúk szimatoltak, és azt mondták, igen.

A háló nagy hasa, amelyben lehetett is hal, nem is, még a fenéken feküdt. A háló széle a levegőben lógott, karcsú parabolákban vezetett egyik póznahegytől a másikig. Csak egyetlen ponton volt a víz alatt: ez a pont volt a kapu. Ez volt továbbá az a száj, amely (ha és amennyiben) a háló nagy hasába nyelte a halakat.

Most Harry maga is bent volt a csapdában. Letekerte a kötelet a kapunál lévő kikötőbakról, meghúzta, fölvonta a háló száját a levegőbe, visszakötötte a kötelet a kikötőbakra. Most már nem volt kiút a háló hasából – legalábbis a halak számára nem. A halak számára a háló a végítélet medencéje lett.

A Mary gyöngéden odadörgölődzött a medence egyik oldalához. Harry meg a fiai felsorakoztak, vaskézzel benyúltak a tengerbe, húzták kifelé a hálót a levegőre, a másik végét meg visszaeresztették a tengerbe.

Hármasban, kéz a kézben, egyre szűkítették azt a helyet, ahol halak lehettek. Amint ez a hely egyre kisebb és kisebb lett, a Mary oldalozva csúszkálni kezdett a medencében.

Senki nem beszélt. Varázsos pillanat volt. Még a sirályok is elhallgattak, amikor a három férfi, minden gondolattól megtisztulva, fölszedte a hálót a tengerből.

 

Az egyetlen hely, ahol a halak még lehettek, ovális pocsolyává zsugorodott. Úgy tűnt, mintha aprópénz záporozna a mélységben, ez volt minden. A férfiak tovább dolgoztak, kéz a kézben. Az egyetlen hely, ahol a halak még lehettek, most mély, ferde vályúvá vált a Mary mellett. Ahogy a három férfi, kéz a kézben, tovább dolgozott, sekélyebb vályú lett belőle. Az apa meg a két fiú most pihent egyet. Felszínre bukott egy ördöghal, egy történelem előtti rémség, egy fekélyekkel és bibircsekkel borított ötkilós szörnyeteg, kitátotta tüskékkel teli száját, és megadta magát. És az ördöghal, az agy nélküli, ehetetlen porcos szörnyeteg körül gidres-gödrös lett a tenger felszíne. Odalenn a sötétben nagy halak lapultak.

Harry meg a két fia újra munkához látott, kéz a kézben, húzták tovább a hálót, a másik végét visszaeresztve a tengerbe. A halaknak most már szinte semmi helyük nem maradt. Paradox módon a tenger felszíne olyan sima lett, mint a tükör.

Aztán egy tuna uszonya belehasított a tükörbe, majd újra eltűnt.

 

Néhány pillanat múlva a halcsapdában kitört a vidám, véres pokol. Nyolc nagy tuna dagasztotta, kavarta, paskolta és locskolta a vizet. Mint a villám húztak el a Mary mellett, megfordította őket a háló, újra elhúztak mellette.

Harry fiai megmarkolták a csáklyákat. A kisebbik fiú a víz alá lökte a szigonyát, beleakasztotta a horgát az egyik hal hasába. A hal megállt, és megfordult kínjában.

A hal odasodródott a hajó mellé, tikkadtan a rémülettől, s kerülve minden mozdulatot, amely növelhetné kínjait. Harry kisebbik fia forgatott egyet a szigonyon. Ettől az új, még kínzóbb fájdalomtól a hal a farkára állt, és gumiszerű csattanással fölbukfencezett a Maryre.

Harry fejbe verte a halat hatalmas bunkójával. A hal elcsendesedett.

És bezuhant egy másik hal. Harry ezt is fejbe verte – aztán egy másikat és megint egy másikat, amíg ott nem feküdt a nyolc nagy döglött hal.

Harry nevetett, és beletörölte az orrát az inge ujjába. – A kurva életbe, fiúk! A kurva életbe!

A fiúk visszanevettek rá. Mindhárman olyan elégedettek voltak az élettel, amilyen elégedettek férfiak csak lehetnek. A kisebbik fiú fityiszt mutatott a buzi vendéglőjének.

– Basszátok meg őket mind, fiúk. Helyes? – mondta Harry.

 

Bunny odalépett Amanita és Caroline asztalához, megcsörgette rabszolga-karperecét, és álltában Amanita vállára tette a kezét. Caroline levette szeméről a látcsövet, és elszomorító dolgot mondott. – Olyan ez, mint az élet. És Harry Pena olyan, mint az isten.

– Mint az isten? – mulatott Bunny.

– Nem érti, hogy mire gondolok?

– A halak biztos értik. Én történetesen nem vagyok hal. De azért megmondom magának, mi vagyok én.

– Kérem ... amíg eszünk, addig ne – mondta Amanita.

Bunny elnyomorodott kis kuncogásban tört ki, de folytatta a gondolatot. – Én bankigazgató vagyok.

– Hogy jön ez ide? – érdeklődött Amanita.

– Az ember közben rájön, kinek van pénze és kinek nincs. És ha ez ott az isten, akkor sajnálattal közlöm, hogy az isten csődbe ment.

Amanita és Caroline, ki-ki a maga módján, kifejezést adtak hitetlenkedésüknek. Nem hitték el, hogy egy ilyen férfias férfit valaha is üzleti kudarc érhet. Míg ők erről csicseregtek, Bunny keze úgy megszorította Amanita vállát, hogy az asszony panaszosan rászólt: – Na, ez fáj.

– Bocsánat. Nem tudtam, hogy magának fájdalmat lehet okozni.

– Strici.

– Akár az is lehetnék. – És keze újra keményen markolt. – Ennek már vége – mondta, Harryra meg a fiaira értve.

Kezének vibráló szorítása értésére adta Amanitának, azt akarja, hogy a változatosság kedvéért fogja be a száját, s hogy a változatosság kedvéért most komolyan beszél. – A valódi férfiak ma már nem így keresik a kenyerüket. Ez a három romantikus odakinn pont olyan értelmetlen, mint Marie Antoinette meg a fejőlányai. Amikor a csődeljárás megindul – egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva –, rá fognak jönni, hogy gazdaságilag egyetlen értékük volt: eleven díszlet voltak az én vendéglőmhöz. – Bunny mellett szólt, hogy ennek nem örült. – A kezükkel meg a derekukkal dolgozó férfiak ideje elmúlt. Nincs többé szükség rájuk.

– Az olyan férfiak, mint Harry, mindig győznek, nem? – kérdezte Caroline.

– Csak veszítenek mindenütt. – Bunny eleresztette Amanita vállát, körülnézett a vendéglőben. Felkérte Amanitát, nézzen körül ő is, segítsen megszámolni a vendégeket. Ezenfelül arra is felszólította őket, vessék meg ők is annyira a vendégeit, ahogyan ő. Majdnem mind gazdag örökösök voltak. Majdnem mind olyan pénz és olyan törvények haszonélvezői voltak, melyeknek semmi közük nem volt se a bölcsességhez, se a munkához.

Négy nercbundás, ostoba, kövér, semmirevaló özvegy egy papírszalvétára írt klozettviccen röhögött.

– És nézzék meg, kik a győztesek. Nézzék meg, kik győztek.

 

Norman Mushari a providence-i repülőtéren bérelt egy felhajtható tetejű piros sportkocsit, és áthajtott a tizennyolc mérföldre lévő Pisquontuitba, hogy megkeresse Fred Rosewatert.

Főnökei úgy tudták, hogy washingtoni lakásán fekszik az ágyban, betegen. Ezzel szemben kitűnően érezte magát.

Egész délután nem találta Fredet, azon egyszerű okból, hogy Fred a vitorlásán szundikált, mint azt meleg napokon titokban gyakran megcselekedte. Szegény emberek életbiztosítása terén forró délutánokon soha nem volt sok tennivaló.

Fred ilyenkor, lics-locs, lics-locs, kievezett a horgonyzóhelyére, a jachtklub egyik kis dingijén, mely körös-körül még tíz centire se állt ki a vízből. Aztán átemelte testét a Rózsa-bimbó II.-re, és eltűnt szem elől, fejét egy narancsszínű mentőmellényre hajtva lefeküdt a kabinban. Hallgatta a víz csobogását, a merevítők csikorgását és nyikorgását, egyik kezét a nemi szervére tette, úgy érezte, egyesül az istennel, és elszundikált. Ez nagyon kellemes volt.

 

Buntline-éknak volt egy Selena Deal nevű szobalányuk, aki ismerte Fred titkát. Hálószobájának egyik kis ablaka a kikötőre nézett. Amikor keskeny ágyán üldögélt és írt, mint most is, az ablak éppen a Rózsabimbó II.-t foglalta keretbe. Selena ajtaja nyitva állt, hogy hallja, ha csöng a telefon. Délután rendszerint nem volt más dolga, mint hogy fölvegye a telefont, ha csöng. Ritkán csöngött, hiszen, ahogyan Selena megfogalmazta magában a kérdést: „Minek is csöngene?”

Selena tizennyolc éves volt. Arva volt, és egy árvaházból jött, amelyet a Buntline család 1878-ban, Pawtucketben alapított. Az alapításkor Buntline-ék három dolgot kötöttek ki: Minden árvát neveljenek kereszténynek, fajra, színre és felekezetre való tekintet nélkül; az árvák hetenként egyszer, a vasárnapi vacsora előtt tegyenek fogadalmat; és egy intelligens, tiszta árva lány minden évben lépjen be cselédnek a Buntline-házba,

 

... azon célból, hogy megismerkedjen az élet nemesebb oldalaival, s talán inspirációt nyerjen, hogyan kell néhány lépcsőfokkal feljebb lépni a kultúra és a társadalmi jómodor lépcsőin.

 

A fogadalmat, melyet Selena hatszázszor tett le, hatszáz igen egyszerű vacsora előtt, Castor Buntline írta, szegény Stewart dédapja.

Így szólt:

 

Ünnepélyesen fogadom, hogy tiszteletben fogom tartani mások szent magántulajdonát, és be fogom érni azzal a hellyel, amelyet számomra a Mindenható Úristen az életben kijelöl. Hálás leszek azoknak, akik alkalmazásukba fogadnak, soha nem fogok panaszkodni a bér és a munkaidő miatt, hanem inkább felteszem magamnak a kérdést: „Hogyan tehetnék többet a gazdámért, a hazámért és Istenemért?” Tudom, hogy nem azért jöttem erre a világra, hogy boldog legyek, hanem hogy próbatételt álljak ki. Ha ki akarom állni a próbát, mindig önzetlennek, józannak, igazmondónak, testben, lélekben és cselekedetben tisztának kell lennem, és tisztelnem kell azokat, akiket Isten az Ő Bölcsességében fölém helyezett. Ha

kiállom a próbát, amikor meghalok, örök boldogságban lesz részem a Mennyben. Ha elbu-kom, a Pokol tüzén fogok égni, a Sátán kacag majd, Jézus pedig sírni fog.

 

Selena csinos lány volt, gyönyörűen zongorázott, és ápolónő akart lenni. Éppen levelet írt az árvaház vezetőjének, egy Wilfred Parrot nevű férfinak. Parrot hatvanéves volt. Sok érdekes dolgot csinált életében, például Spanyolországban harcolt az Abraham Lincoln Brigádban; és 1933 és 1936 között „A kék horizonton túl” címmel sorozatot írt a rádiónak. Vidám hellyé tudta tenni az árvaházat. Minden gyerek Papának hívta, és a gyerekek mind tudtak főzni, táncolni, valamilyen hangszeren játszani és festeni.

Selena egy hónapja volt Buntline-éknál. Egy évig kellett volna maradnia. Ezt írta Parrotnak:

 

Kedves Parrot Papa!

Lehet, hogy a dolgok itt jobbra fognak fordulni, de nem tudom elképzelni, hogy hogyan. Mrs. Buntline meg én nemigen jövünk ki egymással. Folyton azt mondja, hogy hálátlan vagyok és szemtelen. Én nem akarok az lenni, de lehet, hogy mégis az vagyok. Csak azt remélem, nem lesz rám olyan dühös, hogy az árvaház ellen fordul. Leginkább ezért aggódom. Meg fogom próbálni még jobban megtartani a fogadalmat. Mindig az a baj, hogy kiolvassa a dolgokat a szememből. Én nem tehetek róla, hogy a dolgok ott vannak a szememben. Mond valamit, vagy csinál valamit, ami szerintem butaság, vagy szánalmas, vagy valami, én nem szólok egy szót se, de ő a szemembe néz, és nagyon dühös lesz. Egyszer azt mondta nekem, hogy életében a férje meg a lánya után a legfontosabb dolog a zene. Az egész ház teli van hangszórókkal, mind abba a nagy gramofonba vannak kötve, ami az előszobában áll a ruhásszekrényben. Egész nap szól a zene, és Mrs. Buntline azt mondta, az a legnagyobb öröme, amikor reggel összeállítja a zenei programot, és berakja a lemezeket a lemezváltóba. Ma reggel is dőlt a zene az összes hangszórókból, de ilyen zenét én még életemben nem hallottam. Nagyon gyors volt, és nagyon magas hangon, csicsergősen szólt, Mrs. Buntline meg dúdolt, és ide-oda ingatta a fejét, hogy megmutassa nekem, mennyire szereti. Majd megbolondultam tőle. Aztán átjött a legjobb barátnője, egy Mrs. Rosewater nevű nő, és elmondta, ő is mennyire szereti a zenét. heg azt is mondta, ha egyszer beüt neki a szerencse, ő is egész nap ilyen gyönyörű zenéket fog hallgatni. Végül nem bírtam cérnával, és megkérdeztem Mrs. Buntline-t, mi a csuda ez. – No de gyermekem – mondta –, hiszen ez nem más, mint a halhatatlan Beethoven. – Beethoven! – mondtam én. – Hallottál már valaha Beethovenről? – kérdezte. – Igen, asszonyom, hallottam. Parrot Papa folyton Beethovent ját-szott az árvaházban, de az nem ilyen volt. – Erre odavitt a gramofonhoz, és azt mondta: – Hát én most bebizonyítom neked, hogy ez Beethoven. Nem is tettem mást a lemezváltóba, csak Beethovent. Néha rám jön a Beethoven-őrület. – Én is egyszerűen imádom Beethovent – mondta Mrs. Rosewater. Mrs. Buntline rám parancsolt, nézzem meg, mi van a lemezváltóban, és mondjam meg neki, Beethoven-e vagy nem. Az volt. Berakta a lemezváltóba mind a kilenc szimfóniát, de 78-as fordulaton játszatta őket a szerencsétlen a 33-as helyett, és nem vette észre. Megmondtam neki. Ugye, Papa, meg kellett neki mondanom? Nagyon udvarias voltam, de biztos ott volt a szememben az a dolog, mert nagyon dühös lett, és kizavart, hogy tisztítsam ki a sofőr vécéjét, hátul a garázsban. Tulajdonképpen nem is volt piszkos munka. Már évek óta nincs sofőrjük.

Máskor meg elvitt Mr. Buntline nagy motorcsónakján, megnézni a vitorlásversenyt. Én kértem, hadd mehessek el. Azt mondtam, Pisquontuitban mintha soha senki másról nem beszélne, csak a vitorlásversenyekről. Szeretném én is látni, mi olyan csodálatos bennük. Az-nap Mrs. Buntline lánya, Lila is versenyzett. Lila a legjobb vitorlázó a városban. Csak látná, mennyi kupát nyert! Az egész ház főleg velük van kidekorálva. Ami képük van, az szóra se érdemes. Az egyik szomszédnak van egy Picassója, de hallottam, mikor azt mondta, hogy sokkal jobban örülne, ha egy olyan lánya lenne, aki úgy tud vitorlázni, mint Lila. Szerintem ugyan ez nem számít olyan sokat, de ezt nem mondtam. Higgye el nekem, a felét se mondom ki annak, amit mondhatnék. No, mindegy, szóval elmentünk megnézni azt a vitorlásversenyt, és bárcsak hallotta volna, hogy üvöltözött meg káromkodott Mrs. Buntline. Emlékszik, miket szokott Arthur Gonsalves mondani? No, amilyen szavakat Mrs. Buntline mondott, abból sok minden újdonság lett volna Arthurnak. Soha nem láttam még nőt enynyire izgatottnak, majd megőrült. Teljesen elfelejtette, hogy én is ott vagyok. Olyan volt, mint egy megvadult boszorka. Azt hihette volna az ember, hogy azok a napbarnította gyerekek a világegyetem sorsát döntik el azokban a csinos, fehér hajókban. Végül aztán eszébe jutottam, és rájött, hogy mondott egyet-mást, ami nem hangzik túl szépen. – Meg kell értened, miért vagyunk most ilyen izgatottak – mondta. – Lila már majtlnem megnyerte a Tengernagyi Kupát. – Ó – mondtam –, ez mindent megmagyaráz. – Esküszöm, Papa, nem mondtam semmi mást, de biztosan ott volt az a nézés a szememben.

Ami nekem a legfurcsább ezekben az emberekben, Papa, az nem az, hogy milyen tudatlanok, vagy hogy milyen sokat isznak, hanem a gondolkodásmódjuk. Azt gondolják, hogy ami a világon szép, azt a szegények mind tőlük vagy az őseiktől kapják ajándékba. Első délután, amikor itt voltam, Mrs. Buntline kivitt a hátsó verandára, hogy nézzem meg a naplementét. Meg is néztem, és mondtam, hogy nagyon tetszik, de ő csak várta, hogy mondjak még valamit. El nem tudtam képzelni, mi mást kellene mondanom, így aztán mondtam valamit, ami nagy hülyeségnek tűnt: – Nagyon szépen köszönöm – mondtam. Mrs. Buntline pontosan ezt várta. – Szívesen, máskor is – mondta. Azóta már megköszöntem neki a tengert, a holdat, a csillagokat az égen, meg az Egyesült Allamok Alkotmányát.

Lehet, hogy én nagyon gonosz meg buta vagyok, azért nem jövök rá, milyen szép igazából Pisquontuit. Lehet, hogy ez gyöngy a disznók elé, de én nem értem, miért. Beteg vagyok a honvágytól. írjon hamarosan.

Szeretettel   Selena

 

Ui.: Igazából ki vezeti ezt az őrült országot? Ezek a kriplik biztosan nem.

 

Norman Mushari, hogy agyonüsse a délutánt, áthajtott Newportba, és egy negyeddolláros lefizetése ellenében megtekintette a híres Rumfoord-kastélyt. A kirándulásban az volt a fura, hogy a Rumfoordok még mindig a kastélyban éltek, és fenyegető pillantásokat vetettek minden látogatóra. Ezenfelül, tudj' isten, semmi szükségük nem volt a pénzre.

Musharit annyira sértette, ahogyan a jó két méter magas Lance Rumfoord nyerítve a képébe röhögött, hogy elpanaszolta a dolgot az inasnak, aki a látogatókat körülvezette. – Ha annyira gyűlölik a közönséget – mondta Mushari –, akkor ne invitálják be, és ne vegyék el a pénzét.

Ezzel azonban nem sikerült elnyernie az inas rokonszenvét, aki fanyar fatalizmussal magyarázta meg neki, hogy a birtok ötévenként csak egyetlen napig áll nyitva a nagyközönség számára. Ezt pedig immár három nemzedék óta megköveteli egy végrendelet.

– Miért írna elő ilyesmit egy végrendelet?

– A birtok egykori tulajdonosának az volt az érzése, hogy jót fog tenni azoknak, akik ezek között a falak között élnek, ha időről időre megszemlélik, mifélék azok az emberek, akik rajtuk kívül időnként előfordulnak. – Végigmérte Musharit. – Kvázi, hogy lépést tartsanak a korral, tudja?

 

Amikor Mushari már távozófélben volt a birtokról, Lance Rumfoord utánaügetett. Zseniális ragadozóként tornyosult az apró Mushari fölé. Elmagyarázta neki, hogy az anyja, aki nagy emberismerőnek tartja magát, megkockáztatta azt a feltevést, hogy Mushari valamikor az Egyesült Allamok Gyalogságában szolgált.

– Nem.

– Igazán? Anyám olyan ritkán téved. Még külön azt is mondta, hogy maga biztosan orvlövész volt.

– Nem.

Lance vállat vont. – Ha nem ebben az életben, akkor valamelyik másikban. – Megint gúnyosan vigyorgott, és nyerített.

 

Egy-egy nap végén, amikor a vércukorszintjük alacsony, az öngyilkosok fiai gyakran gondolnak rá, hogy megölik magukat. Így volt ez Fred Rosewaterrel is, amikor hazatért a munkából. A nappali szoba ajtónyílásában majdnem keresztülesett az Electroluxon. Egy gyors tánclépéssel visszanyerte ugyan az egyensúlyát, de beleverte a sípcsontját egy kisasztalba, és földre borította az asztalról a mentacukrot. Négykézlábra ereszkedett, és felszedegette.

Tudta, hogy a felesége otthon van, mert szólt a lemezjátszó, amit az asszony Amanitától kapott a születésnapjára. Caroline-nak csak öt lemeze volt, mind az öt rajta állt a lemezváltón. Ingyen kapta őket, amikor belépett egy lemezklubba. Pokoli kínokat állt ki, amikor egy százas listából ki kellett választania öt lemezt. Végül a következő ötöt választotta ki: Gyere, táncolj velem, Frank Sinatrával; Erős vár a mi Istenünk és más szent énekek, a Mormon Oltáriszentség Kórussal; It's a Long Way to Tipperary és más katonadalok, előadja a Szovjet Hadsereg Kórusa és Zenekara; az Új Világ Szimfónia, vezényel Leonard Bernstein, meg Dylan Thomas költeményei Richard Burton előadásában.

Míg Fred a mentacukrot szedegette, éppen a Burton-lemez szólt.

Fred imbolyogva állt fel. Fülében harangok zúgtak. Szeme előtt foltok táncoltak. Bement a hálószobába, felesége ruhástul aludt az ágyon. Részeg volt, és teli volt csirkével meg majonézzel, mint mindig, ha Amanitával ebédelt. Fred lábujjhegyen kisompolygott a szobából, arra gondolt, hogy a pincében felakasztja magát egy csőre.

De aztán eszébe jutott a fia. Vécécsobogást hallott, tehát ott van a kis Franklin, a fürdőszobában. Bement Franklin szobájába, hogy megvárja. Ez volt az egyetlen szoba a ház-ban, ahol Fred igazán kényelmesen érezte magát. Némileg rejtélyes volt, miért vannak a redőnyök leeresztve, hiszen a fiúnak semmi oka nem lehetett rá, hogy kirekessze a nap utolsó sugarait, szomszédok meg nem voltak, akik bekukucskálhattak volna.

Nem volt más fény, csak egy fura lámpa világított az ágy melletti asztalkán. A lámpa főleg egy gipszszoborból állt, mely kalapácsát magasra emelő kovácsot ábrázolt. A kovács mögött narancsszín katedrálüveg volt, az üveg mögött villanykörte, és a villanykörte fölött apró bádog szélmalom. A villanykörtéről felszálló meleg levegő forgásnak indította a szélmalmot, s a forgó szélmalom fényes lapátjai felszikráztattők a fényt a narancsszínű üvegen, mely ettől nagyon hasonlított az igazi tűzre.

A lámpának története volt. Harminchárom éve állt a házban. A lámpát gyártó vállalat vo Fred apjának legutolsó spekulációja.

 

Fred most arra gondolt, hogy bevesz egy marék altatót, de megint eszébe jutott a fia. Körülnézett a kísérteties világítású szobában, keresett valamit, amiről elbeszélgethet a fiával. Észrevette, hogy az ágyon a párna alól kikandikál egy fénykép sarka. Előhúzta a képet, gondolta, valószínűleg valami sportsztár fényképe, esetleg egy róla készült fénykép, amint a Rózsabimbó II. kormányánál áll.

De mint kiderült, qgy pornográf fénykép volt, melyet a kis Franklin aznap reggel vett Lila Buntline-tól, azon a pénzen, amit újságkihordással keresett. A kép két kövér, vigyorgó, meztelen kurvát ábrázolt, akik közül az egyik megpróbálta a lehetetlent, a szexuális egyesülést egy méltóságteljes, illedelmes és mosolytalan Shetland-pónival.

 

Fred felkavarodott gyomorral, megzavarodva vágta zsebre a képet. Kibotorkált a konyhába, s törte a fejét, mi az isten csudáját mondjon erre.

Ami a konyhát illeti: egy villamosszék egész jól illett volna bele, mert Caroline-nak a kínzókamráról alkotott elképzeléseit testesítette meg. Volt ugyan benne egy filodendron, de rég szomjan halt szegény. A mosogatónál a szappantartóban egy márványos szappangolyó állt, mely sok-sok megnedvesitett és egymásba nyomott szappanlevélből készült. A szappanlevélből való szappangolyó-készítés volt az egyetlen háztartási műfogás, amelyet Caroline a házasságba magával hozott. Az anyja tanította meg rá.

Fred arra gondolt, hogy megtölti a fürdőkádat forró vízzel, beléül, és egy rozsdamentes acél borotvapengével felhasogatja az ereit. De aztán látta, hogy a sarokban teli van a kis műanyag szemetesvödör, és tudta, milyen hisztérikus tud lenni Caroline, amikor részeg álmából

felébredve észreveszi, hogy senki nem vitte ki a szemetet. Így hát kivitte a garázshoz, és kiöntötte, aztán a ház oldalánál a locsolóval kimosta a vödröt.

– Szedte-vette-teremtette-zumm – mondta a víz a vödörben. Fred pedig meglátta, hogy valaki égve hagyta a villanyt a pincében. A poros ablakon lenézett a pincefolyosóra, meglátta az ócska szekrény tetejét. Azon feküdt a családi krónika, amit az apja írt – az a krónika, amelyet Fred soha nem akart elolvasni. Ott feküdt továbbá egy doboz patkányméreg, meg egy rozsdamarta harmincnyolcas kaliberű revolver is.

Érdekes csendélet volt. Aztán Fred észrevette, hogy a képen nincs minden nyugalomban. A kézirat egyik sarkán kis egér rágcsált.

Fred megkocogtatta az ablakot. Az egér habozott, körülnézett, mindenhová nézett, csak Fredre nem, aztán tovább rágcsált.

Fred lement az alagsorba, levette a kéziratot a szekrény tetejéről, és megnézte, mennyire rongálódott meg. Lefújta a port a címlapról, melyen ez állt: A Rhode Island-i Rosewaterek története. Írta: Merrihue Rosewater. Fred kibontotta a kéziratot összetartó madzagot, és az első oldalra lapozott, melyen ez állt:

 

A Rosewaterek óvilági otthona Cornwall partjai mellett, a Scilly-szigeteken volt. A család ottani megalapítóját Johnnak hívták, és 1645-ben érkezett a St. Mary-szigetre a Puritán Forradalom elől menekülő tizenöt éves Károly herceg kíséretében, akiből később II. Károly lett. A Rosewater név akkor álnév volt, amíg John fel nem vette, Angliában nem éltek Rosewaterek. Valódi neve John Graham volt, és ő volt James Grahamnek, Montrose ötödik grófjának és első márkijának öt fia közül a legfiatalabb. Az álnévre azért volt szüksége, mert James Graham a királypárt egyik vezére volt, és a király ügye vesztett ügy volt. James, egyéb romantikus kalandjai közt, egyszer álruhát öltött, felment a Skótfelföldre, kicsiny, de elszánt sereget gyűjtött, és hat ízben is véres győzelmet aratott a jóval nagyobb Alföldi Presbiteriánus Hadsereg fölött, amelyet Archibald Campbell, Argyll nyolcadik grófja vezetett. James egyébként költő is volt. Így hát minden Rosewater valójában Graham, és skót nemesi vér folyik ereiben. Jamest 1650-ben felakasztották.

 

Szegény öreg Fred egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ilyen dicső alakokkal áll kapcsolatban. Történetesen éppen Argyll-zoknit viselt, kissé feltűrte hát a nadrágszárát, hogy szemügyre vegye. Az Argyll név ettől kezdve új jelentést kapott a számára. Egyik őse, mondta magában, hatszor is elverte Argyll grófját. Fred azt is észrevette továbbá, hogy erősebben beleverte a sípcsontját az asztalba, mint gondolta, mert az Argyll-zokni tetején vér csordogált.

 

Tovább olvasott:

 

A Scilly-szigeteken a John Rosewaternek átkeresztelt John Graham nyilván megkedvelte az enyhe éghajlatot és új nevét, mert élete végéig ott maradt, és hét fiú és hat lány apja lett. Állítólag ő is költő volt, bár műveiből semmi sem maradt fönn. Ha olvashatnánk néhány költeményét, azok talán megmagyarázhatnák, ami így szükségképpen rejtély marad: hogy miért mondott le jó csengésű nemesi nevéről és a vele járó kiváltságokról, s miért érte be azzal, hogy egyszerű földművesként éljen egy szigeten, távol a hatalom és a gazdagság központjaitól. Én csak találgatni tudok, mivel ebben a dologban soha nem lehet túljutni a találgatáson: talán torkig lett a sok véres históriával, amelyet bátyja oldalán harcolva látott. Annyi biztos, hogy soha nem próbálta tudatni a családjával a hollétét, és nem lépett elő Grahamként, amikor a királyságot visszaállították. A Grahamek történetében úgy tartják számon, mint aki Károly herceg testőrségének tagjaként elveszett a tengeren.

 

Fred hallotta, hogy Caroline odafönn rókázik.

 

A Rode Island-i Rosewaterek közvetlen őse John Rosewater harmadik fia, Frederick volt. Egyebet nemigen tudunk róla, mint hogy volt egy George nevű fia, s George volt az első Rosewater, aki elhagyta a szigeteket. George 1700-ban Londonba ment, és virágkereskedő lett. George-nak két fia volt, közülük a kisebbik, John, 1731-ben az adósok börtönébe került. 1732-ben James E. Oglethorpe kiszabadította, azzal a feltétellel fizetve ki az adósságait, hogy John elkíséri őt georgiai expedíciójára. John lett a főkertész az expedícióban, mely azt tervezte, hogy eperfákat fog ültetni, és selyemhernyót fog tenyészteni.

John Rosewater lett továbbá a főépítészük is, ő fektette le a későbbi Savannah város alapjait. 1742-ben John súlyosan megsebesült a spanyolok ellen vívott Véres Mocsár Csatájában.

 

Ekkor Fred már annyira fellelkesült saját húsának és vérének múltbéli találékonyságán és bátorságán, hogy ezt azonnal el kellett mondania a feleségének. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy a szent könyvet vigye oda a feleségéhez. Annak a szent pincében kellett maradnia, és az asszonynak kellett lejönnie hozzá.

1gy hát lerántotta Caroline-ról az ágyneműt, ami kétségkívül egész házaséletük legmerészebb és legfeltűnőbb szexuális cselekedete volt, s közölte vele, hogy az ő igazi neve Graham. Elmondta továbbá, hogy egyik őse tervezte Savannah-t, és ráparancsolt az asszonyra, hogy menjen vele a pincébe.

 

Caroline vaksin botorkált le a lépcsőn Fred után. Fred megmutatta neki a kéziratot, és fülhasogatóan összefoglalta számára a Rhode Island-i Rosewaterek történetét, egészen a Véres Mocsár Csatájáig.

– A lényeg az – mondta Fred –, hogy igenis vagyunk valakik. Torkig vagyok azzal, hogy úgy tegyek, mintha senkik volnánk.

– Én soha nem tettem úgy, mintha senkik volnánk.

– Te úgy tettél, mintha én senki volnék. – Ez a merész igazság, mely szinte véletlenül szaladt ki a száján, mindkettőjüket megdöbbentette. – Tudod, hogy mire gondolok – mondta Fred. Eltökélten folytatta, ha bizonytalanul is, hiszen nem volt hozzászokva, hogy erős dolgokat kelljen kimondania, s most még korántsem ért a végükre.

– Ezek a szélhámos stricik, akiket te hozzánk – hozzám – képest olyan csodálatosnak tartasz! Szeretném én látni, hány olyan őst tudnának felvonultatni, mint az enyémek! Mindig hülyének tartottam azokat, akik a családfájukkal hencegtek – de az istenit! ha valaki hasonlítgatni akar, örömmel fogom neki megmutatni az enyémet! Elég a bocsánatkérésekből!

– Nem értem, mire gondolsz.

– Más emberek azt mondják, „Hello” vagy „Viszlát”! Mi, akármit csinálunk, mindig azt mondjuk, hogy „Elnézést kérek”. – Égnek emelte a kezét. – Nincs több bocsánatkérés! Szegények vagyunk? Oké; szegények vagyunk! Ez Amerika! És Amerika az egyetlen hely ezen a szomorú világon, ahol az embernek nem kell bocsánatot kérnie, amiért szegény. Amerikában azt kell kérdezni: „Jó polgár ez a fickó? Becsületes? Megteszi a magáét?”

Fred két kövér kezével fölemelte a kéziratot, és megfenyegette vele szegény Caroline-t. – A Rhode Island-i Rosewaterek tevékeny, alkotó emberek voltak, és azok lesznek a jövőben is – közölte az asszonnyal. – Némelyiknek volt pénze, némelyiknek nem volt, de megvolt a szerepük a történelemben, az istenit! Nincs több bocsánatkérés!

Fred meg is hódította Caroline-t a maga gondolkodásmódjának. Ez minden szenvedélyes ember számára egyszerű feladat volt. Caroline teljesen elbambult a rémülettől és a tisztelettől.

– Tudod mi van Washingtonban az Országos Levéltár kapuja fölé írva?

– Nem – vallotta be Caroline.

– „A múlt a jelen előjátéka!”

– Ó.

– Na jó – mondta Fred –, most olvassuk el együtt a Rhode Island-i Rosewaterek történetét, és próbáljuk meg egy kis kölcsönös büszkeséggel és hittel rendbe szedni a házasságunkat.

Caroline némán bólintott.

 

John Rosewaternek a Véres Mocsár Csatájával kapcsolatos története a kézirat második oldalán véget ért. fgy hát Fred most hüvelyk- és mutatóujja közé fogta az oldal sarkát, és drámai mozdulattal lehámozta az alatta fekvő csodákról.

A kézirat lyukas volt. A termeszek kirágták a krónika közepét. A kékesszürke nyüvek még ott voltak, még mindig faltak.

Amikor Caroline az undortól remegve feltámolygott a pincelépcsőn, Fred nyugodtan eldöntötte magában, elérkezett az ideje, hogy valóban meghaljon. Bekötött szemmel is tudott hóhérhurkot kötni, most kötött egyet a ruhaszárító kötélből. Felmászott egy székre, a másik végét kétszeres csomóval egy vízvezetékcsőhöz kötötte, ki is próbálta.

Éppen áthúzta a fején a hurkot, amikor a kis Franklin lekiabált a lépcsőn, hogy egy férfi akar vele beszélni. És a férfi, aki nem volt más, mint Norman Mushari, kövér, keresztpántos, lötyögős torkú aktatáskáját cipelve már jött is lefelé, hívatlanul, a lépcsőn.

Fred gyorsan mozgott, de így is alig sikerült elkerülnie, hogy rajta ne kapják zavarba ejtő tevékenységén, amint éppen fölakasztja magát.

– Igen ... ? – mondta Musharinak.

– Mr. Rosewater ... ?

– Igen ... ?

– Uram, az ön indianai rokonai ebben a pillanatban forgatják ki csalárd módon önt és családját vele született jogaiból és sok-sok millió dollárjából. Azért jöttem ide, hogy tá-jékoztassam arról a viszonylag olcsó és egyszerű bírósági eljárásról, melynek révén ezek a milliók az önéi lehetnek.

Fred elájult.

 

 

12

 

Eltelt két nap. Már majdnem elérkezett az idő, amikor Eliotnak a Fűrészvárosi Édességáruház előtt fel kellett szállnia a Greyhound-buszra, és bemennie Indianapolisba, hogy találkozzon Sylviával, a Kék Madár Szobában. Dél volt. Eliot még aludt. Pokoli éjszakája volt, nemcsak a telefonhívások miatt, hanem mert egész éjjel személyesen is jöttek az emberek, több mint a felük részegen. Rosewaterben kitört a pánik. Eliot hiába tagadta körömszakadtig, ügyfelei biztosak voltak benne, hogy örökre otthagyja őket.

 

Eliot takarította az íróasztala tetejét. Most a következő holmik feküdtek rajta: egy új kék öltöny, egy új fehér ing, egy új kék nyakkendő, egy pár új fekete nylonzokni, egy új Jockey-alsónadrág, egy új fogkefe meg egy üveg Lavoris. Az új fogkefét Eliot egyetlenegyszer használta. Véres romhalmaz lett tőle a szája.

Odakinn kutyák ugattak. Atjöttek a tűzoltószertártól az utca másik oldalára, hogy üdvözöljék fő-fő kedvencüket, Delbert Peachet, a város egyik megrögzött iszákosát. Az üdvözlés Peach ember voltának megszüntetésére és kutyává va1ó átváltozására irányuló erőfeszítéseinek szól.

– Mars! Mars! Nem mész! – kiáltozta Peach minden eredmény nélkül. – A fene egyen meg, nem vagyok én tüzelő szuka!

Betámolygott Eliotnak az utca szintjén lévő ajtaján, becsapta az ajtót legjobb barátainak orra előtt, és énekelve felkapaszkodott a lépcsőn. Ezt énekelte:

 

Megkaptam a sankert meg a kankót,A sanker nem fájt, csak a kankó.

 

Delbert Peach büdös volt és borostás, és már a lépcső felénél kifogyott a nótából, mert igencsak lassan kapaszkodott fölfelé. Atváltott a Csillagos-sávos lobogó-ra, és lihegett, bö-fögött és dúdolt egyszerre, amikor belépett Eliot irodájába.

– Mr. Rosewater? Mr. Rosewater? – Eliotnak a takaró alatt volt a feje, és bár aludt, mint a bunda, keze szorosan markolta a takarót. fgy Peachnek, hogy megláthassa Eliot szeretett arcát, le kellett küzdenie Eliot kezének erejét. – Mr. Rosewater ... él még? Nincs semmi baja?

Eliot arca eltorzult a takaróért folytatott küzdelemben. – Mi? Mi? Mi van? – Szeme tágra nyílt.

– Hál' istennek! Azt álmodtam, hogy meghalt!

– Nem tudok róla.

– Azt álmodtam, hogy az égből lejöttek az angyalok, fölvitték magát, és odaültették az édes Jézus mellé.

– Nem – mondta Eliot kábultan. – Semmi ilyesmi nem történt.

– Egyszer majd megtörténik. És majd hallani fogja odaföntről, micsoda sírás-rívás lesz ebben a városban.

Eliot remélte, hogy odafönt nem fogja a sírást-rívást hallani, de erről hallgatott.

– Ha nem is haldoklik, Mr. Rosewater, tudom, hogy sose fog ide visszajönni. Bemegy Indianapolisba, ott az a sok izgalmas dolog, a nagy kivilágítás, a gyönyörű épületek, és újra kedvet fog kapni az úri élethez, aztán meg még többre fog szomjazni belőle, ami csak természetes mindenkinél, aki már belekóstolt az úri életbe, ahogy maga, és mire észreveszi magát, már New Yorkban lesz, és a legúribb életet éli, ami csak létezik. És miért ne csinálná?

– Mr. Peach – dörzsölgette a szemét Eliot –, ha én valahogy New Yorkban kötnék ki, és megint elkezdeném a lehető legúribb életet élni, tudja, mi történne velem? Abban a pillanatban, ahogy valami hajózható víz közelébe kerülnék, lecsapna rám a villám, belesodorna a vizbe, lenyelne egy bálna, és az a bálna leúszna a Mexikói-öbölbe, aztán fel a Mississippin, fel az Ohión, a Wabashon, a Fehér-folyón, az Elveszett-folyón, a Rosewater-

patakon. Aztán a bálna átugorna a patakból a Rosewateri Államközi Hajózócsatornába, leúszna a csatornán ebbe a városba, és a Parthenónnál kiköpne. És akkor megint itt lennék.

– Akár visszajön, Mr. Rosewater, akár nem, szeretném megörvendeztetni egy jó hírrel, amit magával vihet.

– És mi az a hír, Mr. Peach?

– Tíz perccel ezelőtt megesküdtem, hogy soha többé nem iszom. Ez az én ajándékom magának.

 

Megcsördült Eliot piros telefonja. Eliot rávetette magát, hiszen ez a tűzoltóság forró drótja volt. – Hello! – Bal kezét összeszorítva fityiszt mutatott, de nem trágár szándékból. Készenlétbe helyezte a hüvelykujját, amely megnyomja majd a piros gombot, amelytől majd felbődül a tűzoltószertár tetején az ítéletnap szirénája.

– Mr. Rosewater? – Női hang volt, méghozzá nagyon szemérmetes.

– Igen! Igen! – toporzékolt Eliot. – Hol van tűz?

– A szívemben, Mr. Rosewater.

Elíot dühbe gurult, és senkit se lepett volna meg, hogy dühösnek látja. Híres volt róla, mennyire gyűlöli a heccelődést, ha a tűzoltóságról van szó. Ez volt az egyetlen dolog, amit gyűlölt. Rájött, ki a telefonáló: Mary Moody, az a rossz hírű szotyka, akinek előző nap megkeresztelte az ikreit. Maryt gyújtogatással gyanúsították, üzleti lopásért elítélték, és ötdolláros kurva volt. Eliot csúnyán lehordta, amiért a forró drótot használta.

– A fene egye meg magát, miért hívja ezt a számot! Sittre kéne vágni magát, hogy ott rohadjon meg! Annak a buta kurvának, aki a tűzoltóság vonalát magánbeszélgetésre hasz-nálja, a pokolban a helye, az örök tűzön! – Levágta a hallgatót.

Néhány másodperc múlva csörgött a fekete telefon. – Itt a Rosewater Alapítvány – mondta Eliot kedvesen. – Miben lehetünk a segítségére?

– Mr. Rosewater ... én vagyok megint, Mary Moody. – A nő zokogott.

– Mi baj van, kedves? – Eliot őszintén nem tudta. Kész lett volna megölni azt, aki Mary Moodyt megríkatta.

 

Eliot ablaka alatt, a járdaszegélynél megállt egy sofőr hajtotta, fekete Chrysler Imperial. A sofőr kinyitotta a hátsó ajtót. Fájós öreg ízületeivel küszködve Lister Ames Rosewater indianai szenátor szállt ki belőle.

Teljesen váratlanul.

A szenátor felkapaszkodott a nyikorgó lépcsőn. A múltban nem ez a nyomorúságos vánszorgás volt a stílusa. Megdöbbentően megöregedett, és ki is akarta mutatni, hogy milyen megdöbbentően megöregedett. Azt csinálta, amit kevés látogató: kopogott Eliot irodájának ajtaján, és megkérdezte, bemehet-e. Eliot, aki még mindig a háborús készletfeleslegből való, illatozó, hosszú gatyájában volt, odarohant hozzá, és megölelte.

– Apa, Apa, Apa – micsoda meglepetés, csodálatos!

– Nem könnyű nekem ide eljönni.

– Remélem, nem azért, mert azt hiszed, hogy nem látlak szívesen.

– Nem bírom látni ezt a kuplerájt.

– Pedig sokkal jobb, mint egy héttel ezelőtt.

– Valóban?

– Egy héttel ezelőtt volt nagytakarítás.

A szenátor arca fájdalmasan megrándult, cipője orrával megbökött egy üres sörkonzerves dobozt. – Nem miattam, remélem. Amiért én félek, hogy kitör a kolera, még nem ok rá, hogy te is féljél tőle. – Ezt nagyon nyugodtan mondta.

– Azt hiszem, ismered Delbert Peachet?

– Hallottam róla – bólintotta a szenátor. – Hogy van, Mr. Peach? A háborús ténykedését alaposan ismerem. Kétszer dezertált, ugye? Vagy háromszor?

Peach, akit a fenséges személyiség jelenléte összezsugorított és elnémított, azt motyogta, hogy soha nem szolgált a fegyveres erők kötelékében.

– Bocsásson meg, akkor az apja volt az. Ha valaki ritkán mosakszik és borotválkozik, nehéz róla megmondani, hány éves.

Peach a hallgatásával beismerte, hogy valószínűleg az apja volt az, aki háromszor dezertált.

– Nem tudom, tölthetnénk-e négyszemközt néhány percet – mondta a szenátor Eliotnak. – Vagy ez beleütközne a társadalmunk nyíltságáról és barátságosságáról alkotott elkép-zeléseidbe?

– Megyek már – mondta Peach. – Tudom én, mikor nem látnak szívesen.

– Feltehetőleg bőségesen volt alkalma megtanulni – mondta a szenátor.

Peach, aki már kifelé csoszogott az ajtón, megfordult erre a sértésre. Maga is meglepődött rajta, de megértette, hogy megsértették. – Ahhoz képest, szenátor, hogy maga a közönséges, egyszerű emberek szavazatától függ, határozottan gonosz dolgokat mond nekik.

– Mr. Peach, ön mint iszákos, biztosan tudja, hogy részegeket nem engednek be a szavazóhelyiségekbe.

– Én szavaztam. – Ez átlátszó hazugság volt.

– Ha szavazott, akkor valószínűleg rám szavazott. A legtöbb ember rám szavaz, pedig én soha életemben nem hízelegtem Indiana népének, még a háború alatt sem. És tudja, miért szavaznak rám? Mert minden amerikaiban, akármenynyire züllött is, benne él egy olyan girhes, tájszólásban beszélő vén róka, mint én, aki még jobban gyűlöli a csirkefogókat meg a puhányokat, mint én.

 

– Hahó, Apa ... hát téged aztán tényleg nem vártalak. Micsoda kellemes meglepetés. Nagyszerűen nézel ki.

– Rohadtul érzem magam. Rohadt újságom van a számodra is. Gondoltam, jobb lesz, ha személyesen tudatom veled.

Eliot kissé összeráncolta a szemöldökét. – Mikor volt széked utoljára?

– Semmi közöd hozzá!

– Bocsánat.

– Nem hashajtóért jöttem ide. A CIO szerint utoljára akkor volt székem, amikor Roosevelt Országos Iparfellendítési Törvényét alkotmányellenesnek nyilvánították, de nem ezért jöttem ide.

– Azt mondtad, minden olyan rohadt.

– Na és?

– Amikor valaki bejön ide, és ezt mondja, akkor rendszerint, tíz eset közül kilencben, szorulása van.

– Elmondom neked, mi újság, fiú, aztán meglátjuk, téged felvidít-e a hashajtó. Lelépett egy fiatal ügyvéd, aki a McAllister, Robjent, Reed és McGee-nél dolgozott, és minden rád vonatkozó bizalmas irat rendelkezésére állt. Elszegődött a Rhode Island-i Rosewaterekhez. Bíróság elé fognak állítani. Be akarják bizonyítani, hogy őrült vagy.

Megszólalt Eliot ébresztőórájának csengője. Eliot kezébe vette az órát, és odament a falon levő vörös gombhoz. Elmélyülten figyelte az óra lassan kúszó másodpercmutatóját, mozgott az ajka, számolta a másodperceket. Bal keze tompa hüvelykujjával becélozta a gombot, aztán hirtelen odabökött, ily módon működésbe hozva a nyugati félteke leghangosabb tűzriasztó szerkezetét.

A sziréna iszonyatos üvöltésétől a szenátor a falnak esett, összekuporodott, és befogta a fülét. Hét mérföldnyire New Ambrosiában, egy kutya elkezdett körbe rohangálni, és a saját farkát harapdálta. A Fűrészvárosi Édességáruházban egy idegen végigöntötte kávéval a tulajdonost

meg saját magát. A bíróság alagsorában, Bella Kozmetikai Szalonjában, a százötven kilós Bella enyhe szívrohamot kapott. A szellemeskedők pedig megyeszerte nekiveselkedtek, és elsütötték elcsépelt és hazug viccüket Charley Warmergramról, a tűzoltóparancsnokról, akinek a tűzoltószertár mellett volt a biztosítási irodája: „Ettől Charley Warmergram ijedtében biztos kiugrott a titkárnőjéből.”

Eliot elengedte a gombot. A hatalmas sziréna elkezdte nyeldesni a saját hangját, s végeérhetetlenül csak azt mondogatta mély torokhangon: „Vakapád, vakapád, vakapád.” Nem volt tűz. Egyszerűen csak dél volt Rosewaterben.

 

– Micsoda lárma! – mondta gyászosan a szenátor, lassan fölegyenesedve. – Kivert a fejemből mindent, amit valaha tudtam.

– Az talán nem is lenne rossz.

– Hallottad, mit mondtam a Rhode Island-iekről?

– Igen.

– Na és milyen érzés?

– Szomorú és ijesztő. – Eliot fölsóhajtott, megpróbálkozott egy reményteljes mosollyal, de nem sikerült. – Reméltem, hogy soha nem kell bebizonyítanom, hogy soha nem fog számítani, akár így, akár úgy ... hogy normális vagyok-e vagy sem.

– Kétségeid vannak a saját épeszűségedet illetően?

– Persze.

– És ez mióta van?

Eliotnak kerekre nyílt a szeme, miközben a becsületes választ kereste. – Úgy tízéves korom óta.

 

– Biztosan csak tréfálsz.

– Ez megnyugtató.

– Izmos, normális kisfiú voltál.

– Igazán? – Eliotot őszintén elbájolta az egykori kisfiú, aki volt, örült, hogy a kísértetek helyett, akik szorongatni kezdték, rá gondolhatott.

– Csak azt sajnálom, hogy elhoztunk ide.

– Én szerettem itt lenni. Még mindig szeretek – vallotta be Eliot álmatagon.

A szenátor kissé szétterpesztette a lábait, hogy szilárd alapon álljon, amikor lesújt a csapással. – Az lehet, fiam, de most itt az ideje, hogy menjünk, és soha többé ne jöjjünk vissza.

– Soha többé ne jöjjünk vissza? – visszhangozta Eliot csodálkozva.

– Életednek ez a része lezárult. Egyszer véget kellett érnie. Ezért az egyért hálás vagyok azoknak a Rhode Island-i férgeknek: Rákényszerítenek, hogy elmenj innen, mégpedig tüstént.

– Ezt hogy tudják megtenni?

– Mit gondolsz, hogy tudod bebizonyítani az épelméjűségedet ilyen környezetben?

Eliot körülnézett, de nem látott semmi figyelemre méltót. – Ez ... ez ... olyan különösnek néz ki?

– Atkozottul jól tudod, hogy igen.

Eliot lassan megrázta a fejét. – Meg lennél lepve, mi mindent nem tudok én, Apa.

– Sehol a világon nincs még egy olyan intézmény, mint ez. Ha ez itt színpadi díszlet lenne, és a szövegkönyv szerint senki nem lenne a színpadon, amikor fölmegy a függöny, a közönség tűkön ülne, annyira szeretné látni, ki az a sültbolond, aki így él.

– És ha az a bolond előjönne, és értelmesen megmagyarázná, miért olyan a lakása, amilyen?

– Attól még bolond maradna.

 

Eliot ezt elfogadta, legalábbis látszólag. Nem vitatkozott, elismerte, hogy jobb lesz, ha megmosakszik, és felöltözik az utazáshoz. Kotorászni kezdett az íróasztal fiókjaiban, meg-kereste azt a kis papírzacskót, amely előző napi bevásárlásait tartalmazta: egy Dial szappant, egy üveg Absorbine-t a kipállott lábára, egy üveg Fekete Fej sampont a korpás fejére, egy palack Arrid dezodort, meg egy tubus Crest fogkrémet.

– Örömmel látom, hogy megint adsz a külsődre, fiam.

– Hm? – Eliot az Arrid címkéjét olvasta, melyet azelőtt soha nem használt. Azelőtt soha semmiféle hónalj-szagtalanítót nem használt.

– Rendbe szeded magad, csökkented a piát, elhúzod innen a csíkot, nyitsz egy tisztességes irodát Indianapolisban, vagy Chicagóban, vagy New Yorkban, és akkor jöhet a tárgyalás, látni fogják, hogy vagy olyan épeszű, mint akárki.

– Ühüm. – Eliot megkérdezte az apját, ő használt-e valaha Arridot.

A szenátor meg volt sértve. – Én mindennap reggel-este zuhanyozok. Feltételezem, hogy ez elejét veszi mindenféle kellemetlen testi kipárolgásnak.

– Ez itt azt mondja, hogy az ember esetleg kiütést kaphat tőle, és abba kell hagyni a használatát, ha kiütést kap.

– Ha félsz tőle, akkor ne használd. A víz meg a szappan a fontos.

– Ühüm.

– Ez az egyik baj ezzel az országgal – mondta a szenátor. – A Madison Avenue reklámszélhámosai miatt valamennyien jobban félünk a hónaljunktól, mint Oroszországtól, Kínától és Kubától együttvéve.

A beszélgetés, tulajdonképpen két roppant sebezhető ember nagyon veszélyes beszélgetése, ezzel egy olyan kicsiny, békés területre terelődött, ahol egyetérthettek egymással, és nem kellett félniük egymástól.

– Tudod ... – mondta Eliot – Kilgore Trout egyszer egy egész könyvet írt egy országról, amely a szagok elleni küzdelemnek szentelte magát. Az volt a nemzeti célkitűzésük. Nem voltak betegségek, nem volt bűnözés, és nem volt háború, így hát nekiestek a szagoknak.

– Ha a bíróság elé kerülsz – mondta a szenátor –, jó lenne, ha nem emlegetnéd a Trout iránti lelkesedésedet. Egy csomó ember szemében esetleg éretlennek tűnhetnél, amiért annyira szereted ezt a sok Buck Rogers-vacakot.

A beszélgetés újra elsodródott a békés területről. Eliotnak kiélesedett a hangja, amikor makacsul tovább mesélte Trout történetét, amelynek Mondja, érez valami szagot? volt a címe.

– Ez az ország – mondta Eliot – óriási kutatási programokat szentelt a szagok elleni küzdelemnek. A kutatásokat egyéni adakozásból finanszírozták, a sokgyermekes anyák vasárnaponként házról házra jártak és gyűjtöttek. A kutatásnak az volt a célja, hogy minden egyes szagra megtalálják a speciális dezodoráló vegyszert. De aztán a főhős, aki egyben az ország diktátora is volt, tett egy csodálatos tudományos felfedezést, pedig nem is volt tudós, és többé nem volt már szükség kutatásokra. A főhős egyenesen a probléma gyökeréig hatolt.

– Aha – mondta a szenátor. Ki nem állhatta Kilgore Trout történeteit, és szégyellte magát a fia miatt. – Talált valami vegyszert, ami minden szagot kiirt? – találgatta, hogy siettesse a történet végét.

– Nem. Amint mondtam, a főhős diktátor volt. Egyszerűen kiirtotta az orrokat.

 

Eliot most tetőtől talpig megfürdött az iszonyatos kis mosdóhelyiségben. Vacogott, krákogott és köhögött, miközben lucskos papírtörölközőkkel paskolta magát.

Apja ezt nem bírta nézni, inkább le-föl rohangált az irodában, elfordítva szemét ettől az illetlen és eredménytelen pancsolástól. Az iroda ajtaján nem volt zár, s mivel apja makacsul ragaszkodott ehhez, Eliot elébe tolt egy iratszekrényt. – Mi van, ha valaki besétál, és meglát itt anyaszült meztelenül? – erősködött a szenátor. Mire Eliot azt felelte: – Az itteni emberek számára én nem nélküli lény vagyok, apa.

Így hát a szenátor, miközben ezen a természetellenes nemnélküliségen, meg az őrültség összes többi bizonyítékain morfondírozott, vigasztalhatatlan bánatában kihúzta az iratszek-rény legfelső fiókját. Három doboz sör volt benne, egy New York államban kiállított, 1948-as autóvezetői jogosítvány, meg egy lezáratlan boríték, amely Sylviának volt címezve Párizsba, de soha nem került postára. A borítékban Eliotnak egy két évvel azelőtt kelt szerelmes verse volt Sylviához.

A szenátor sutba dobta a szégyenkezését, és elolvasta a verset, abban a reményben, hogy megtud belőle egyet-mást, ami esetleg a fia védelmére szólhat. Íme a vers, amelyet elolvasott, s amelynek végére érve képtelen volt visszafojtani szemérmes felháborodását:

 

Almaimban festő vagyok, tudod,Bár talán nem tudod. És szobrász.Rég nem láttalak.És felizgat az anyag,Meg a kezeim közöttiÖsszeműködés. Egy s más, amit veledCsinálni szeretnék, meglepne tán. Például ba veled lennék, amikor ezt olvasod,És lefeküdnél, talán megkérnélek, Meztelenítsd le a hasadat,Hogy a bal hüvelykem körmivelTízcentis vonalat rajzolhassakSzemérmed szőre fölé. Aztán talán kinyújtanámJobb kezem mutatóujját,S bedugnám jobb felől,Híres köldököd peremébe,És otthagynám, mozdulatlan, tán fél óráig is.Fura? De mennyire!

 

A szenátor meg volt botránkozva. A fanszőrzet említése volt az, ami istenigazából felháborította. Ő maga annak idején nagyon kevés meztelen testet látott, talán ötöt vagy hatot, s minden anyagok közül a fanszőrzet volt számára a legkimondhatatlanabb, a legelképzelhetetlenebb.

Eliot most kijött a mosdóból, meztelenül és szőrösen, s egy konyharuhával törölgette magát. A konyharuha vadonatúj volt. Még rajta volt az árcédula. A szenátor kővé meredt, úgy érezte, minden oldalról szorongatják a szenny és a trágárság mindent elborító erői.

Eliot mindebből semmit sem vett észre. Artatlanul törölközött tovább, aztán a konyharuhát a szemétkosárba dobta. Csörögni kezdett a fekete telefon.

– Itt a Rosewater Alapítvány. Miben lehetünk a segítségére?

– Mr. Rosewater – mondta egy női hang –, mondtak valamit a rádióban magáról.

– Igen? – Eliot öntudatlanul elkezdett játszadozni a fanszőrzetével. Nem csinált semmi különöset. Egyszerűen kiegyenesített egy szorosan összekunkorodó fürtöt, aztán elengedte, hadd ugorjon vissza a helyére.

– Azt mondták, bizonyítani akarják, hogy maga dilis.

– Ne izgassa magát emiatt, kedves. Nem eszik a kását olyan forrón, ahogy főzik.

– Ó, Mr. Rosewater, ha maga elmegy, és nem jön többé vissza, abba mi belehalunk.

– Becsületszavamat adom magának, hogy visszajövök. Na, mit szól ehhez?

– Hátha nem fogják engedni, hogy visszajöjjön.

– Maga szerint én dilis vagyok, kedves?

– Nem is tudom, hogy mondjam.

– Mondja, ahogy akarja.

– Nem tehetek róla, de szerintem az emberek azt fogják gondolni, hogy dilis, amiért annyit törődik az olyan emberekkel, mint mi.

– Látott már más embereket, akikkel ennyire kéne törődni?

– Sose tettem ki a lábamat Rosewater megyéből.

– Megér egy kirándulást, kedves. Ha visszajövök, nem lenne kedve kirándulni New Yorkba?

– Istenem! De hát maga soha nem fog visszajönni.

– Becsületszavamat adom magának.

– Tudom, tudom ... de mi mind érezzük, a csontjainkban, a levegőben. Nem fog visszajönni.

Eliot most talált egy szőrszálat, amely igazi ritkaság volt.

Addig húzta, addig húzta, amíg kiderült, hogy harminc centi hosszú. Lenézett rá, megbámulta, aztán az apjára pillantott, hihetetlenül büszke volt rá, hogy egy ilyen ritkaság tulajdonosa.

A szenátor elkékült a dühtől.

– Mindenféle búcsúztatást terveztünk magának, Mr. Rosewater – folytatta a női hang. – Felvonulást és transzparenseket és zászlókat és virágokat. De nem fog látni egy lelket se. Nagyon meg vagyunk rémülve.

– Mitől?

– Nem tudom – mondta a nő, és letette a kagylót.

 

Eliot felhúzta új Jockey-alsónadrágját. Amint rendesen rajta volt, apja tüstént mogorván rászólt.

– Eliot ...

– Igen ... ? – Eliot gyönyörködve dugta be mindkét hüvelykujját a gumírozott övszalag alá. – Ez a micsoda, ez aztán tart. Egészen elfelejtettem, milyen jó, amikor az embert tartja valami.

A szenátor kirobbant: – Miért gyűlölsz engem ennyire?

Eliot teljesen paff lett. – Téged, Apa? Dehogy gyűlöllek. Nem gyűlölök én senkit.

– Minden szavadnak és minden tettednek az a célja, hogy nekem akkora fájdalmat okozzál, amekkorát csak bírsz!

– Nem!

– Fogalmam sincs róla, mit követhettem el ellened, amiért most visszafizetsz, de mostanra már biztosan letörlesztettem az adósságomat.

Eliot meg volt rendülve. – De Apa, kérlek ...

– Menj innen! Csak még több fájdalmat okozol, több kínt pedig már nem bírok ki.

– Az isten szerelmére ...

– Szerelmére – visszhangozta keserűen a szenátor. – Te aztán szerettél engem, mi? Annyira szerettél, hogy ami reményem, ami ideálom volt, azt mind szétzúztad. És biztosan Sylviát is szeretted, nem?

Eliot befogta a fülét.

Az öregúr tovább ordítozott, finom nyálgyöngyöcskéket permetezve szerteszét. Eliot nem hallotta a szavait, de ajkáról leolvasta az iszonyatos történetet: hogyan tette tönkre egy asszony életét és egészségét, akinek az volt az egyetlen hibája, hogy őt szerette.

A szenátor kiviharzott az irodából, és elment.

Eliot levette a kezét a füléről, és befejezte az öltözködést, mintha semmi különös nem történt volna. Leült megkötni a cipőfűzőjét. Amikor megkötötte, fölegyenesedett. És megmerevedett, mint egy hulla.

Megszólalt a fekete telefon. Nem vette fel.

 

 

13

 

Valami azért volt Eliotban, ami figyelte az órát. Tíz perccel azelőtt, hogy autóbuszának meg kellett érkeznie a Fűrészvárosi Édességáruház elé, Eliot fölengedett. Felállt, ösz-szecsücsörítette az ajkát, leszedett a ruhájáról egy kis szöszt, és kiment az iroda ajtaján. Nem volt semmiféle tudatos emléke apjával való veszekedéséről. Olyan vidáman lépkedett, mint egy chaplini boulevardier.

Lehajolt, megsimogatta az utcán üdvözlésére siető kutyák fejét. Új ruhája igencsak akadályozta, vágta az ágyékát, a hónalját, ropogott, mintha újságpapírral lenne kibélelve. Ez eszébe juttatta, milyen gyönyörűen ki van öltözve.

Az étkezdéből beszélgetés hallatszott. Eliot hallgatódzott, anélkül hogy meglátták volna. Nem ismerte meg a hangokat, pedig a beszélgetők mind barátai voltak. Három férfi beszélgetett, a pénzről, ami egyiküknek sem volt. A beszélgetésben sok volt a szünet, mivel a gondolataik majd olyan nehezen jöttek, mint a pénz.

– Hát – mondta végül az egyik –, szegénynek lenni nem szégyen. – Ez a mondat Kin Hubbard, az indianai humorista egyik régi jó viccének első fele volt.

– Nem – mondta egy másik férfi, befejezve a tréfát –, de akár az is lehetne.

 

Eliot átvágott az utcán, és bement Charley Warmergram tűzoltóparancsnok biztosítási irodájába. Charley nem volt szánalmas alak, soha nem fordult az Alapítványhoz semmiféle segítségért. Egyike volt a megyében annak a hét embernek, akiknek az igazi szabad vállalkozás keretei közt tényleg egészen jól ment. Köztük volt a Bella Szépségszalon Bellája is. Mindketten a semmiből jöttek, és mindkettőjüknek fékező volt az apja a Nickel Plate Vasúttársaságnál. Charley tíz évvel volt fiatalabb Eliotnál. Százkilencven centi magas volt, széles vállú, se csípője, se pocakja. Amellett, hogy ő volt a tűzoltóparancsnok, Szövetségi Csendbiztos is volt, meg a Súlyok és Mértékek Felügyelője. Társtulajdonosa volt továbbá Bella La Boutique de Paris-jának, egy csinos kis divat- és bazáráruüzletnek, a New Ambrosia jómódú lakói számára épült új bevásárlóközpontban. Mint minden igazi hősnek, Charleynak is volt egy végzetes gyöngéje. Nem volt hajlandó elhinni, hogy trippere van, pedig ez volt az igazság.

 

Charley híres titkárnője házon kívül volt. Amikor Eliot belépett, Charleyn kívül csak Noyes Finnerty volt ott, aki a padlót söpörte. Noyes volt valamikor a középcsatára a Noah Rosewater Gimnázium ama halhatatlan kosárlabdacsapatának, amelyet 1933-ban egyszerűen nem lehetett legyőzni. 1934-ben Noyes közismert hűtlenkedéséért megfojtotta tizenhat éves feleségét, és életfogytiglani börtönre ítélték. Most, hála Eliotnak, feltételesen szabadlábra helyezték. Ötvenegy éves volt. Nem voltak barátai, nem voltak rokonai. Eliot véletlenül, a

Rosewater Megyei Kurír régi számait lapozgatva tudta meg, hogy börtönben van, s kijárta, hogy szabadlábra helyezzék.

Noyes csöndes, cinikus, duzzogó ember volt. Soha nem köszönt meg Eliotnak semmit. Eliot nem sértődött meg, meg sem döbbent. Hozzá volt szokva a hálátlansághoz. Egyik kedvenc Kilgore Trout-könyve kizárólag a hálátlansággal foglalkozott. A Köszönet Kerületi Bírósága volt a címe, az ember ez elé a bíróság elé állíthatta az embereket, ha úgy érezte, nem voltak eléggé hálásak valamiért, amit értük tett. Ha az alperes elveszítette a pert, a bíróság választást adott neki: vagy nyilvánosan köszönetet mond, vagy egy hónapra magánzárkába csukják, kenyéren és vízen. Trout szerint az elítéltek nyolcvan százaléka a magánzárkát választotta.

 

Noyes sokkal gyorsabban rájött, mint Charley, hogy Eliot koránt sincs jól. Abbahagyta a söprögetést, és éberen figyelt. Aljas leskelődő volt. Charley, akit elandalított annak a sok-sok tűznek az emléke, amelynél ő meg Eliot olyan pompásan viselkedtek, mindaddig nem fogott gyanút, amíg Eliot nem gratulált neki egy kitüntetéshez, amelyet tényleg megkapott, csak éppen három évvel azelőtt.

– Eliot ... te ugratsz engem?

– Már miért ugratnálak? Szerintem csodálatos, nagy megtiszteltetés. – Az Ifjú Indianaiak Horatio Alger Érdemérméről volt szó, amelyet a Konzervatív Ifjú Republikánus Üzletemberek Klubjainak Indianai Szövetsége 1962-ben Charleynak adományozott.

– Eliot – mondta Charley, és megrándult az arca –, ez három évvel ezelőtt volt.

– Tényleg?

Charley felállt az íróasztalától. – És ott virrasztottunk az irodádban te meg én, és elhatároztuk, hogy visszaküldjük azt a rohadt plecsnit.

– Tényleg?

– Végigmentünk a dolog történetén, és oda lukadtunk ki, hogy az a plecsni a halál csókja.

– Már miért lukadtunk volna ki arra?

– Te ástad ki a történetét, Eliot.

Eliot kissé összeráncolta a homlokát. – Elfelejtettem. – A homlokráncolás csak formaság volt. Feledékenysége valójában nem izgatta.

– 1945-ben kezdték el adományozni. Tizenhatszor adták ki, mielőtt én elnyertem. Most sem emlékszel?

– Nem.

– Az Ifjú Indianaiak Horatio Alger Érdeméremnek tizenhat nyertese közül hat rács mögött ült csalásért vagy jövedelmiadó-csalásért, négyet ezért vagy amazért vád alá helyeztek, ketten meghamisították háborús katonai lapjukat, egy pedig egyenesen villamosszékbe került.

– Eliot – mondta Charley egyre növekvő aggodalommal –, hallottad, amit mondtam?

– Igen – felelte Eliot.

– Mit is mondtam az előbb?

– Elfelejtettem.

– Most mondtad, hogy hallottad.

Megszólalt Noyes Finnerty. – Nem hall ez semmi mást, csak egy nagy kattanást. – Közelebb jött, hogy alaposabban megvizsgálja Eliotot. Nem együttérzéssel közelített Eliothoz, hanem klinikusként. Eliot is klinikailag reagált, mintha egy kedves doktor erős fénnyel világított volna a szemébe, valamit keresve. – Ember, ez hallotta azt a kattanást. Ember, ez aztán hallotta azt a kattanást.

– Hát maga mi a fenéről beszél? – kérdezte tőle Charley.

– A börtönben megtanul az ember figyelni az ilyesmire.

– Most nem vagyunk börtönben.

– Nem csak a börtönben fordul ez elő. De a börtönben megszokja az ember, hogy egyre jobban figyeljen a dolgokra. Ha az ember elég sokáig van benn, megvakul, csupa fül lesz. A kattanás olyasmi, amire felfigyel az ember. Maguk ketten ... maguk azt hiszik, irtó közel állnak egymáshoz? Ha maguk igazán közel állnának egymáshoz – és ez nem jelenti azt, hogy magának szeretni kell őtet, csak ismerni kell őtet –, akkor maga egy mérföldről is meghallotta volna az ő kattanását. Az ember megismer valakit, és mélyen, benn borzasztóan zavarja őtet valami, és lehet, hogy az ember sose találja ki, mi az, de attól csinálja azt, amit csinál, attól néz úgy ki, mintha titkok lennének a szemében. És az ember azt mondja neki: „Nyugi, nyugi, ne szívd mellre.” Vagy megkérdezi az ember tőle: „Hogy van az, hogy újra és újra mindig ugyanazokat az őrült dolgokat csinálod, mikor tudod, hogy megint csak bajba fognak keverni?” Csakhogy az ember tudja, nincs semmi értelme érvelni neki, hiszen az a micsoda benne, az mozgatja. Ha az azt mondja neki, „Ugorj”, akkor ugrik. Ha azt mondja, „Lopj”, akkor lop. Ha azt mondja „Sírj”, akkor sír. Ha nem hal meg nagyon fiatalon, vagy nem sikerül úgy neki minden, hogy semmi se megy nagyon gajra, akkor idővel lejár benne az a valami, mint egy felhúzós játék. Az ember ott dolgozik mellette a börtönmosodában. Az ember húsz éve ismeri. Az ember dolgozik, aztán egyszerre csak meghallja benne a kattanást. Az ember megfordul, ránéz. Abbahagyta a munkát. Teljesen nyugodt. Látszik, hogy megbambult. Látszik, hogy megszelídült. Az ember a szemébe néz, és eltűntek a titkok. Akkor rögtön még a nevét se tudja megmondani. Később aztán dolgozik megint, de soha többet nem lesz ugyanolyan. Az a dolog, ami annyira izgatta, soha többé nem kattan föl. Kinyiffant, kampec. És az életének az a része, amiben valahogy dilisnek kellett lenni, az kész, annak vége!

Noyes szenvedélytelenül kezdte, de mostanra megmerevedett és beleizzadt. A keze elfehéredett, halálos szorítással fojtogatta a seprűnyelet. És míg történetének természetes

menete azt sugallta volna, hogy nyugodjon meg, mutassa be, milyen szépen megnyugodott mellette az az ember a mosodában, Noyes képtelen volt lelki békességet szimulálni. Keze trágár módon facsargatni kezdte a seprűnyelet, és szenvedélyessége, mely nem volt hajlandó elcsitulni, szinte érthetetlen dadogásba fulladt. – Vége! Végel – hajtogatta. A seprűnyél hozta leginkább dühbe. Megpróbálta kettétörni a combján, rávicsorogva Charley-ra, a seprű tulajdonosára. – A kurva, nem akar eltörni. A kurva!

– Maga szerencsés fickó – mondta Eliotnak, miközben még egyre próbálgatta kettétörni a seprűnyelet –, magának már megvolt a kattanása! – Trágárságok özönét zúdította Eliotra.

Elhajította a seprűnyelet. – A kurva anyját, nem akar eltörni – kiáltotta és kiviharzott az ajtón.

 

Eliotot szikrányit sem izgatta fel ez a jelenet. Szelíden megkérdezte Charley-tól, mi baja van ennek az embernek a seprűkkel. Azt is mondta továbbá, hogy alighanem jobb lesz, ha indul, hogy elérje a buszt.

– Mondd csak ... mondd csak, nincs semmi bajod, Eliot?

– Remekül érzem magam.

– Tényleg?

– Soha életemben nem éreztem jobban magam. Úgy érzem, mintha ... mintha ...

– Igen ... ?

– Mintha valami csodás új szakasz kezdődne az életemben.

– Az nagyon jó lehet.

– De mennyire! De mennyire!

 

És Eliot továbbra is ebben a hangulatban maradt, miközben leballagott a Fűrészvárosi Édességáruházhoz. Az utca képe olyan természetellenesen csöndes volt, mintha lövöldözés lenne készülőben, de Eliot ezt nem vette észre. A város biztos volt benne, hogy örökre elmegy. Azok, akiknek a legnagyobb szükségük volt Eliotra, oly tisztán hallották a kattanást, mintha ágyúlövést hallottak volna. Nagy, izgatott, bénult agyú tervezgetés folyt méltó búcsúztatására – tűzoltóparádé, felvonulás, transzparensek, melyek kimondták volna, amit leginkább ki kellett mondani, tűzoltófecskendők víz-diadalíve. A tervek mind összeomlottak. Nem volt senki, aki az ilyesmit megszervezze, vezesse. A legtöbb embert teljesen kétségbe ejtette az a kilátás, hogy Eliot otthagyja őket, még ahhoz sem volt erejük vagy bátorságuk, hogy odaálljanak, hátul, egy nagy tömegben, és bágyadtan búcsút integessenek.

Tudták, melyik utcán fog Eliot végigmenni. Onnan majdnem mindenki elmenekült.

Eliot a Parthenón nyirkos árnyéka kedvéért otthagyta a járda délutáni káprázatát, és végigsétált a csatorna mellett. A csatorna partján egy nyugalomba vonult fűrészkészítő, nagyjából a szenátorral egykorú férfi horgászgatott a bambuszbotjával. Tábori széken ült, magas szárú cipői közt a kövezeten tranzisztoros rádió. A rádióban a „Zúg a folyó”-t játszották. Fehér ember ott a gőgös úr – hallatszott a rádióból –, de a munkás mindig barna legyen.

Az öregember nem volt sem iszákos, sem perverz, sem hasonló. Egyszerűen csak öreg volt, özvegy, teli rákkal, a fia a Stratégiai Légierő Parancsnokságán szolgált, és soha nem írt neki. Nem volt különösebb személyiség. A pia kiborította. A morfiumot, amit az orvosa felírt neki, a Rosewater Alapítványtól kapta ajándékba.

Eliot üdvözölte az öreget, aztán rájött, hogy nem emlékszik se a nevére, se arra, hogy mi baja. Eliot teleszívta a tüdejét levegővel. Sokkal szebb nap volt ez, semhogy szomorú dolgokra gondoljon.

 

Az egytized mérföld hosszú Parthenón másik végénél egy kis bódé állt, ahol cipőfűzőt, borotvapengét, üdítő italokat és Amerikai Figyelő-t árultak. Egy Lincoln Ewald nevű emberé volt, aki a második világháború alatt lelkesen pártolta a nácikat. Fölállított egy rövidhullámú adót, hogy mindennap közölhesse a németekkel, mit gyártanak a Rosewater Fűrészgyárban. (Ejtőernyőskéseket és páncéllemezeket gyártottak.) Első üzenete – a németek nem kértek tőle semmiféle közleményt – azt tartalmazta, hogy ha a németek le tudnák bombázni Rosewatert, az egész amerikai gazdasági élet elsorvadna és összeomlana. Az információ fejében nem kért pénzt. Lefitymálta a pénzt, azt mondta, éppen azért gyűlöli Amerikát, mert ott a pénz a király. Egy Vaskeresztet szeretett volna, s azt kérte, hogy közönséges borítékban küldjék.

Üzenetét tisztán és hangosan fogta rádióján két vadőr a Rosewatertől negyvenkét mérföldnyire lévő Turkey Run Állami Parkban. A vadőrök beköpték a dolgot az FBI-nak, amely az alatt a cím alatt tartóztatta le Ewaldot, ahová a Vaskeresztet kellett volna küldeni. A háború végéig elmegyógyintézetbe csukták.

Az Alapítvány nagyon keveset tett érte azon kívül, hogy meghallgatta politikai nézeteit, amire senki más nem volt hajlandó. Eliot semmi mást nem vásárolt neki, csak egy olcsó gramofont meg egy német nyelvleckés lemezsorozatot. Ewald nagyon szeretett volna megtanulni németül, de mindig túl izgatott és túl dühös volt ehhez.

Eliot Ewald nevére sem emlékezett, és már-már elment mellette anélkül, hogy meglátta volna. Ewald baljós kis leprabódéját könnyű volt nem észrevenni egy nagy civilizáció romjai közt.

– Heil Hitler – károgta Ewald.

Eliot megállt, jóindulatúan odanézett, ahonnan az üdvözlés elhangzott. Ewald bódéját az Amerikai Figyelő példányainak függönye vette körül. A függöny mintha pöttyös lett volna. A pöttyök Randy Heraldnak, a címlapon látható lánynak a köldökéből formálódtak, a lány egyre csak azt a férfit kereste, aki megajándékozná egy bébivel, egy jövendő zsenivel.

– Heil Hitler – mondta megint Ewald. A függönyt nem húzta szét.

– Magának is, uram – mondta Eliot mosolyogva. – A viszontlátásra.

 

A barbár napsütés fejbe csapta Eliotot, amikor kilépett a Parthenón mögül. Átmenetileg fájó szeme gőzben fürdő, elszenesedett gyufaszál-emberkéknek látta a Parthenón lépcsőjén üldögélő két naplopót. Hallotta, amint Bella, odalenn a kozmetikai szalonjában, ordítva letolt egy nőt, amiért nem gondozza rendesen a körmeit.

Eliot most jó darabig senkivel nem találkozott, bár valakit rajtakapott, aki egy ablakból kukucskált rá. Ennek mindenesetre odakacsintott és odaintegetett, akárki volt is az. Amikor a Noah Rosewater Gimnáziumhoz ért, mely nyár lévén, be volt zárva, megállt a zászlórúdnál, és sekélyes melankólia fogta el. Az a hang ragadta meg, ahogyan az üres felvonókötél csatjai kétségbeesetten kocogtatták és simogatták a zászló üreges vasrúdját.

Szeretett volna mondani valamit erről a hangról, azt is szerette volna, ha valaki meghallgatja. De nem volt a közelben senki, csak egy kutya, mely egész úton követte. igy hát a kutyát szólította meg. – Tudod, hogy ez mennyire amerikai hang? A bezárt iskola és a leeresztett zászló? Igazi szomorú amerikai hang. Majd hallgasd meg néha, naplemente után, amikor könnyű esti szél támad, és szerte a világon vacsoraidő van.

Gombóc nőtt a torkában. Jó érzés volt.

 

Amikor Eliot elhaladt a Sunoco benzinkút mellett, a két szivattyú közül egy fiatalember sompolygott elő. Roland Barry volt az, aki tíz perccel azután, hogy Fort Benjamin Harrisonban letette a katonai esküt, idegösszeomlást kapott. Százszázalékos rokkantsági nyugdíja volt. Az idegösszeomlás akkor tört ki rajta, amikor megparancsolták neki, hogy zuhanyozzon le száz más férfi társaságában. A nyugdíjat nem viccből kapta: csak suttogva tudott beszélni. Roland mindennap sok-sok órát töltött a szivattyúk között. Idegenek előtt úgy tett, mintha valami dolga lenne ott. – Mr. Rosewater? – suttogta.

Eliot rámosolygott, kezet nyújtott neki. – Meg kell nekem bocsátania – elfelejtettem a nevét.

Rolandnak olyan mélyre süllyedt az önbecsülése, hogy meg se lepődött, amikor elfelejtette valaki a nevét, akit az elmúlt évben legalább naponta egyszer meglátogatott. – Köszönetet akartam mondani önnek, amiért megmentette az életemet.

– Micsodát?

– Az életemet, Mr. Rosewater ... Ön megmentette, akárhogy is.

– No, hát ez túlzás.

– Ön az egyetlen, aki nem tartotta mulatságosnak, ami velem történt. Ön talán egy verset sem tartana viccesnek. – Eliot kezébe nyomott egy darab papirost. – Sírtam, amikor írtam. Ebből látszik, milyen mulatságos volt nekem. Ebből látszik, milyen mulatságos nekem minden. – Ezzel elszaladt.

Eliot megrökönyödve olvasta a költeményt, mely így szólt:

 

Tengerek, csengettyűk,Harangok, tavak,Dudák és vizek,Hárfák és kutak;Folyók és fuvolák,Patakok, pisztonok,Gejzírek, trombiták,Lagúnák, trombonok.Hallgasd a zenét, A vizet idd meg,Minket barikákatVágóhídra visznek.Szeretlek, Eliot.Ég veled. Én sírok.Könnyek és hegedűk,Szívek és virágok,Virágok és könnyek.Rosewater, ég veled.

 

Eliot további incidens nélkül érkezett a Fűrészvárosi Édességáruházhoz. Csak a tulajdonos meg egy vevő volt odabenn. A vevő egy tizennégy éves nimfácska volt, akit teherbe ejtett a mostohaapja. Nevezett mostohaapa ez idő szerint börtönben ült. A lánynak az Alapítvány kifizette az orvosi költségeket, jelentette továbbá a rendőrségnek a mostohaapa bűntettét, majd védőjéül megfogadta a legjobb indianai ügyvédet, akit csak pénzen szerezni lehetett.

A lányt Tawny Wainwrightnak hívták. Amikor bajával Eliothoz fordult, Eliot megkérdezte tőle, milyen a lelkiállapota. – No – mondta Tawny – asziszem, nem is érzem magam olyan rosszul. Asziszem, ez is van olyan jó start ahhoz, hogy filmsztár legyek, mint akármi más.

Tawny most Coca-Colát ivott és az Amerikai Figyelő-t olvasta. Egyszer lopva Eliotra pillantott. Utoljára.

 

– Kérek egy jegyet Indianapolisba.

– Csak oda, vagy retúrt, Eliot?

Eliot nem habozott. – Csak oda, legyen szíves.

Tawny majd felborította a poharát, de még idejében elkapta.

– Indianapolisba, csak oda! – mondta hangosan a tulajdonos. – Tessék, uram! – Vadul rávágott a bélyegzővel, átnyújtotta a jegyet, aztán gyorsan elfordult. Ő se nézett többet Eliotra.

Eliot, akinek fogalma sem volt az őt körülvevő feszültségről, odaballagott a képeslapok és könyvek polcához valami úti olvasnivalóért. A Figyelő kísértésbe hozta, kinyitotta, átfutotta benne egy hétéves lány történetét, akinek 1934-ben leharapta a fejét egy medve a Yellowstone-parkban. Visszatette a lapot az állványra, inkább egy paperback-et választott helyette, Kilgore Trout Háromnapos pángalaktikus eltávozás című könyvét.

Odakinn megszólalt a busz szellentéshangú dudája.

 

Eliot éppen felszállt a buszra, amikor megjelent Diana Glampers Moon. Zokogott. Nála volt a fehér Princess-telefonja, kitépett drótját úgy húzta maga után. – Mr. Rosewater!

– Igen?

Diana a busz ajtaja mellett odavágta a telefont a kövezetre. – Nincs szükségem többé telefonra. Senki sincs, akit fölhíjjak. Senki, aki engemet fölhíjjon.

Eliot együttérzett vele, de nem ismerte meg. – Ne ... ne haragudjon, de nem értem.

– Micsoda? Én vagyok, Mr. Rosewater! Diana! Diana Moon Glampers!

– Örülök, hogy megismerhetem.

– Örül, hogy megismerhet, engem?

– Igazán örülök ... de mi van ezzel a telefonnal?

– Csak maga miatt vót szükségem rá.

– Ugyan már – mondta kételkedve Eliot –, biztosan vannak más ismerősei is.

– Ó, Mr. Rosewater – zokogta Diana a busz oldalának tántorodva –, maga az én egyetlen barátom.

– Biztosan talál más barátokat is – vetette fel Eliot reményteljesen.

– Ó, Istenem! – kiáltotta Diana.

– Talán be kellene lépnie valami egyházközségi csoportba.

– Maga< az én egyházközségem! Maga az én mindenem! Maga az én kormányom. Maga a férjem. Maga a barátom.

Ezek a kijelentések kényelmetlen érzést keltettek Eliotban. – Kedves magától, hogy ezt mondja. Sok szerencsét. Most már igazán mennem kell. – Búcsút intett. – Viszlát.

 

Eliot belefogott a Háromnapos pángalaktikus eltávozás olvasásába. Odakinn a busz mellett még volt valami hercehurca, de Eliotnak eszébe sem jutott, hogy neki bármi köze lehet hozzá. A könyv tüstént annyira lenyűgözte, hogy észre sem vette, amikor a busz elindult. Izgalmas történet volt, egy férfiról szólt, aki valamiféle űrkorszakbeli felderítő expedícióban vett részt. A hőst Raymond Boyle-nak hívták, és őrmester volt.

Az expedíció eljutott valahová, ami a Világegyetem abszolút, végső határának tűnt. Azon a naprendszeren túl, ahová eljutottak, mintha nem lett volna a világon semmi. Műszereket szereltek fel, hogy – ha vannak – felfogják akár a legparányibb micsoda leghalványabb jeleit is abból a külső, bársonyfekete semmiből.

Boyle őrmester földlakó volt. Ő volt az expedícióban az egyetlen földlakó. Sőt, az egész Tejútról ő volt az egyetlen résztvevő. Az expedíció többi tagjai a legkülönfélébb helyekről jöttek. Az expedíció ugyanis mintegy kétszáz galaktika közös vállalkozása volt. Boyle nem műszaki ember volt, hanem angoltanár. Ugyanis az volt a helyzet, hogy az egész Világegyetemben a Föld volt az egyetlen hely, ahol nyelvet használtak. A nyelv a földlakók egyedülálló találmánya volt. Mindenki más agytelepátiát használt, így a földlakók, ahová csak mentek, nyelvtanárként mindenütt kitűnő állást kaphattak.

Azért akartak az agytelepátiáról a nyelv használatára áttérni, mert rájöttek, hogy a nyelv segítségével sokkal többet lehet tenni. A nyelv révén sokkal aktívabbak lehetnek. Az agytelepátia, mellyel mindenki állandóan mindent megmond mindenkinek, valamiféle általános közömbösséget hozott 1étre mindenféle információval szemben. De a nyelv, a maga lassúságával, szűk jelentésével, lehetővé tette, hogy egyszerre csak egy dologra gondoljanak – hogy elkezdjenek programokban gondolkodni.

Boyle-t kihívták az angolórájáról, és közölték vele, hogy azonnal jelentkeznie kell az expedíció parancsnokánál. El nem tudta képzelni, mi a csudáról lehet szó. Bement a Pk. irodájába, tisztelgett az öregúrnak. A Pk. tulajdonképpen egyáltalán nem látszott öregnek. A Tralfamador bolygóról jött, és körülbelül akkora volt, mint egy földi sörkonzerves doboz. Tulajdonképpen nem hasonlított sörösdobozhoz sem. Leginkább egy univerzális csőfogóhoz hasonlított.

A Pk. nem volt egyedül, ott volt az expedíció lelkésze is. Az atya a Glinko-X-3 bolygóról jött. Olyan volt, mint egy óriás portugál csatahajó egy kerekeken járó kénsavas tartályban. A lelkész komornak látszott. Valami szörnyűség történt.

A lelkész bátorságra biztatta Boyle-t, aztán a Pk. közölte vele, hogy rossz hír jött hazulról, Boyle ezért háromnapos rendkívüli eltávozást kap, és készüljön fel az azonnali távozásra.

 

– Ki ... ki az? Mama? – kérdezte Boyle, könnyekkel küszködve. – Papa? Nancy? – Nancy a szomszédjuk lánya volt. – Nagymami?

– Fiam – mondta a Pk. –, szedd össze minden erődet. Nagyon nem szívesen mondom ezt neked: nem valaki halt meg, hanem valami.

– Mi halt meg?

– A Tejút, fiam, az halt meg.

 

Elíot felpillantott a könyvből. Rosewater megye eltűnt. Eliot nem hiányolta.

 

Amikor a busz megállt az indianai Nashville-ben, Brown megye székhelyén, Eliot újra felpillantott, és tanulmányozta az ott látható tűzoltó berendezéseket. Arra gondolt, vesz Nashville-nek valami igazán rendes felszerelést, de aztán elvetette az ötletet. Nem hitt benne, hogy az emberek rendesen gondját viselnék.

 

Nashville bazárárugyártó központ volt, így nem volt meglepő, hogy Eliot látott egy üvegfúvót, aki júniusban karácsonyfadíszeket készített.

 

Eliot most már csak akkor nézett fel újra, amikor a busz Indianapolis peremére ért. Megdöbbenten látta, hogy az egész várost tűzorkán emészti el. Soha nem látott még tűz-orkánt, de sokat olvasott és sokat álmodott róla.

Volt az irodájában egy eldugott könyv. Még Eliot számára is rejtély volt, miért dugdossa, miért érez bűntudatot, valahányszor előveszi, és miért fél, hogy olvasás közben valaki rajtakapja. Olyan érzései voltak ezzel a könyvvel, akárcsak egy gyönge akaratú puritánnak a pornográfiával, pedig nem volt annál ártatlanabb és erotikamentesébb könyv, mint amit ő rejtegetett. Németország bombázása volt a címe, és Hans Rumpf írta.

És az a bekezdés, amelyet Eliot kifejezéstelen arccal, izzadó tenyérrel újra meg újra elolvasott, nem volt más, mint a drezdai tűzorkán itt következő leírása:

 

Amikor a sok tűz áttört az égő épületek tetőzetén, több mint két és fél mérföld magas, másfél mérföld átmérőjű forró légoszlop emelkedett a levegőbe ... A légoszlop örvénylett, és állandóan táplálta az alulról beáramló hidegebb, felszíni levegő. Ez a léghuzat a tüzektől egy-másfél mérföldnyire tizenegy mérföldről harminchárom mérföldre növelte a szélsebességet. Az égő terület szélén a szélsebességnek ennél jóval nagyobbnak kellett lennie, mivel méteres átmérőjű fákat csavart ki tövestül. A hőmérséklet rövid időn belül minden éghető anyag számára elérte a gyulladáspontot, és az egész terület lángban állott. E tüzek nyomán teljes kiégés következett be, azaz az éghető anyagoknak nyoma sem maradt. Ezek a területek csak két nap múlva hűltek le annyira, hogy a közelükbe lehessen menni.

 

Eliot az autóbusz üléséről felállva vette észre az indianapolisi tűzorkánt. Ámulatba ejtette a tűzoszlop fenségessége, legalább ötven mérföld magas volt és nyolc mérföld átmérőjű. Az oszlop határvonalai élesek és rezzenetlenek voltak, mintha csak üvegből lettek volna. A határvonalak között tompa vörös parázsspirálisok forogtak felemelő harmóniában egy fehér belső mag körül. A fehérség a Szentek Szentjének tűnt.

 

 

14

 

Eliot előtt minden elfeketedett, olyan fekete lett, mint a világegyetem peremének feketesége. Aztán egyszer csak felébredt, és rájött, hogy egy kiszáradt szökőkút lapos káváján üldögél. Pettyekben hullott rá a szikomorfa koronáján átszűrődő napfény. A szikomorfán madár dalolt. – Csip-csirip – dalolta. – Csip-csirip. Csip-csip-csip. – Eliot egy magas fallal körülvett kertben ült. A kert ismerős volt. Sokszor beszélgetett Sylviával ezen a helyen. Dr. Brown indianapolisi elmeszanatóriumának kertje volt, ide hozta Sylviát sok-sok évvel ezelőtt. A kút kávájára a következő szavakat vésték:

 

PRÓBÁLJ MEG MINDIG JÓSÁGOT SZÍNLELNI,ÉS MAGÁT AZ ISTENT IS BECSAPOD.

 

Eliot felfedezte, hogy valaki hófehér teniszruhába öltöztette, sőt, mintha valami áruházi kirakatbaba lenne, valaki még egy teniszütőt is az ölébe rakott. Kísérletképpen megmarkolta a teniszütő nyelét, meg akart bizonyosodni róla, hogy valódi-e, és ő maga valódi-e. Figyelte az izmok bonyolult szövevényének játékát az alsókarján, s érezte, hogy nem akármilyen teniszező, hanem jó teniszező. Azon már nem is törte a fejét, hogy hol teniszezett, mert a kert egyik oldalát teniszpálya szegélyezte, dróthálóját bükköny és hajnalka fonta be.

– Csip-csirip?

Eliot felnézett a madárra meg a sok zöld levélre, s rájött, hogy ez az Indianapolis belvárosában lévő kert nem élhette volna túl azt a tüzet, amit látott. Tehát nem volt semmiféle tűz. Ebbe békésen belenyugodott.

 

Csak nézte a madarat odafönn. Azt kívánta, bárcsak kismadár lenne ő is, felrepülhetne a fa tetejére, és soha nem kellene lejönnie. Azért szeretett volna ilyen magasra szállni, mert a föld felszínén volt valami, ami miatt nem érezte jól magát. Egy betonpadon, tőle alig kétméternyire, négy sötét ünneplő ruhás férfi szorongott. Szigorúan bámultak rá, valami fontosat vártak tőle. És Eliotnak az volt az érzése, nincs semmije, se mondani-, se adnivalója, ami fontos lenne.

Hátul a nyakában megfájdultak az izmok. Nem bírták az örökkévalóságig hátrahajtva tartani a fejét.

– Eliot ... ?

– Igen ... ? – És Eliot tudta, hogy az előbb az apjával beszélt. Fokozatosan levette tekintetét a fáról, engedte, hadd hulljon le, ágról ágra, mint egy beteg madárka. Szeme végül egy szintbe került az apjáéval.

– Valami fontosat akartál nekünk mondani – emlékeztette az apja.

Eliot látta, hogy a padon három öregember ül, meg egy fiatal, mind rokonszenvesek, és mind éberen figyelik, hogy ugyan mit fog mondani. A fiatalemberben felismerte dr. Brownt. A második öregember Thurmond McAllister volt, a családi ügyvéd, a harmadik öregúr pedig egy idegen. Eliot nem tudta a nevét, de valahogy ez mégse zavarta. A férfinak olyan volt az arca, mint egy kedves vidéki temetkezési vállalkozóé, s ettől valahogy olyan lett, mint egy igazi jó barát.

 

– Talán nem találja a szavakat? – vetette fel dr. Brown. Az orvos hangjából némi aggodalom csendült ki, fészkelődni kezdett, mintegy testmozgással előlegezve azt, amit Eliot tenni fog, bármi is legyen az.

– Nem találok rá szavakat – helyeselt Eliot.

– Hát – mondta a szenátor –, ha nem tudod szavakba önteni, akkor biztosan nem tudod hasznát venni az épelméjűségedről folyó bírósági tárgyaláson.

Eliot bólintott, elismerve ennek az igazságát. – Egyáltalán ... egyáltalán elkezdtem szavakba önteni?

– Egyszerűen csak bejelentetted – mondta a szenátor –, hogy eszedbe jutott valami, ami gyönyörű szépen és tisztességesen tisztázná ezt az egész zűrt, még hozzá tüstént. És aztán fölnéztél a fára.

– Hmmm – mondta Eliot. Úgy tett, mintha törné a fejét, aztán vállat vont. – Akármi volt, teljesen kiment a fejemből.

 

Rosewater szenátor összecsapta szeplős, öreg kezét. – Arról azért nincs szó, mintha szűkölködnénk az ötletekben, hogy hogyan verjük vissza ezt a dolgot. – Csúful, diadalmasan vigyorgott, és megveregette McAllister térdét. – Igaz? – Atnyúlt McAllister mögött, és hátba veregette az idegent. – Igaz? – Teljesen odavolt az idegenért. – A világ legnagyobb ötletgyárosa áll a hátunk mögött! – Nevetett, annyira örült a sok ötletnek. A szenátor most kitárta karját Eliot felé. – De az én kis fiam itt, ahogy kinéz, meg ahogy viselkedik – ez a mi első számú győzedelmes érvünk! Olyan kisportolt! Olyan tiszta! – Öreg szemei felcsillantak. – Mennyit is fogyott, Doktor?

– Huszonegy kilót.

– Megint bokszolósúlyban van – ujjongott a szenátor. – Nincs rajta egy fölösleges gramm sem. És hogy teniszezik! Könyörtelenül! – Talpra ugrott, bemutatta a teniszadogatás rozzant pantomimját. – Életemben nem láttam még ekkora meccset, mint egy órával ezelőtt, ezek között a falak között. Egyszerűen legázoltad, Eliot!

– Hmmm. – Eliot körülnézett, egy tükröt keresett, vagy valami tükröző felületet. Fogalma sem volt róla, hogy néz ki. A szökőkút medencéjében egy csöpp víz sem volt. De a madáritatóban, a szökőkút közepén volt egy kis keserű lé, teli sárral és levéllel.

– Nem azt mondta, hogy az a férfi, akit Eliot megvert, profi teniszező volt? – kérdezte a szenátor dr. Brownt.

– Évekkel ezelőtt.

– És Eliot lesöpörte a pályáról! Pedig attól, hogy elmegyógyintézetben ápolják, még ugyanúgy tud teniszezni, nem? – De a választ nem várta meg. – Utána, mikor Eliot diadalmasan ugrálva lejött a pályáról, hogy kezet. fogjon velünk, egyszerre szerettem volna nevetni meg sírni. Azt mondtam magamban: „És ennek az embernek kell holnap bizonyítania a bíróság előtt, hogy nem őrült? Hahaha!”

 

Eliot bátorságot merített abból a tényből, hogy az őt figyelő négy férfi biztos az épelméjűségében, és fölállt, mintha nyújtózkodni akarna. Igazi célja azonban az volt, hogy közelebb kerüljön a madáritatóhoz. Kihasználta atlétai hírnevét: beugrott a száraz szökőkútba, és mély térdhajlítást csinált, mintha csak a fölös energiáit akarná levezetni. Teste minden erőfeszítés nélkül végezte ezt a gyakorlatot, erős volt és ruganyos, mint az acélrugó.

A heves mozdulatok révén fölfedezte, hogy valami duzzasztja a farzsebét. Előhúzta, és kiderült, hogy az Amerikai Figyelő egy összesodort példánya. Kisimította, félig-meddig azt várva, hogy Randy Heraldot fogja megpillantani, amint könyörög, hogy ültessék el benne egy zseni magvait. Ehelyett azonban saját fényképét látta a címlapon, méghozzá tűzoltósisakban. A képet az Önkéntes Tűzoltó Egyesület egyik függetlenségnapi csoportképéből nagyították ki.

A főcím így szólt:

 

AMERIKA LEGNORMALISABB EMBERE?(LASD BELÜL)

 

Eliot megnézte a lap belsejét, miközben a többiek optimista palávert folytattak a másnapi tárgyalás lefolyásáról. Eliot még egy fényképet talált magáról, a középső hasábban. Elmozdult, homályos kép volt róla, amint a diliház pályáján teniszezik.

A szemközti oldalról Fred Rosewater gálánsan sértődött kis famíliája mintha dühösen bámulta volna a játékát. Mint valami részesarató-család. Fred is erősen lefogyott. Norman Mushariról, az ügyvédjükről is volt egy kép. Mushari, önál1ósítván magát, beszerzett egy pompázatos mellényt, meg egy nehéz arany óraláncot. Az újság idézte a következő szavait:

 

Ügyfeleim semmi mást nem követelnek, mint természetes és törvényes születési jogaikat maguk és leszármazottaik részére. A felfuvalkodott indianai plutokraták milliókat költöttek, és országszerte mozgósították befolyásos barátaikat, hogy meghiúsítsák unokatestvéreik bírósági diadalát. A tárgyalást hétszer halasztották el, a legmondvacsináltabb okokból, miközben Eliot Rosewater csak játszadozik egy elmegyógyintézet falai között, csatlósai meg harsányan tagadják, hogy őrült.

Ha ügyfeleim elveszítenék a perüket, elveszítenék szerény házukat és berendezésüket, használt autójukat, gyermekük kicsiny vitorlását, Fred Rosewater életbiztosítását, mindazt, amit életükben megtakarítottak, de még azokat az ezreket is, amelyeket egy hű barátjuk kölcsönzött nekik. Ezek a derék, egészséges, átlagos amerikaiak föltették mindenüket, amijük csak volt, az igazságszolgáltatás amerikai rendszerére, amelynek nem szabad, amelynek nem lehet, és amely nem fogja cserbenhagyni őket.

 

A hasáb Eliot felé eső oldalán Sylviáról is volt két kép. Az egyiken Peter Lawforddal tvisztelt Párizsban. A másik, egy vadonatúj kép, azt mutatta, amint éppen belép egy belga kolostorba, ahol az apácák hallgatási fogadalmat tesznek.

Eliot talán el is tűnődött volna Sylvia életpályájának eme különös kezdetén és végén, ha meg nem hallja, hogy apja szeretettel Mr. Troutnak szólítja az idős idegent.

 

– Trout! – kiáltott fel Eliot. Annyira meglepődött, hogy egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, és utánakapott a madáritatónak. A madáritató olyan finoman állt egyensúlyban a talpazatán, hogy kezdett lebillenni. Eliot eldobta a Figyelő-t, és mindkét kezével megmarkolta a madáritatót, hogy le ne essen. És akkor meglátta magát a vízben. Egy nyúzott, lázas, középkorú fiú arca nézett rá.

– Atyaisten! – gondolta magában. – F. Scott Fitzgerald, egy nappal a halála előtt.

 

Miközben megfordult, vigyázott, el ne kiáltsa megint hangosan Trout nevét. Rájött, hogy elárulhatná, mennyire beteg, s arra is rájött, hogy ő meg Trout nyilván a nagy feketéség alatt ismerkedtek meg valahogy egymással. Eliot azon egyszerű okból nem ismerte fel Troutot, mert összes könyveinek borítóján szakállasan ábrázolták. Az idegennek pedig nem volt szakálla.

– Istenemre, Eliot – mondta a szenátor –, amikor azt mondtad nekem, hozzuk ide Troutot, azt mondtam a doktornak, hogy még mindig dilis vagy. Azt mondtad, hogy ha te nem is, Trout

meg tudná magyarázni mindannak az értelmét, amit Rosewaterben csináltál. Én akármit hajlandó voltam megpróbálni, és soha életemben nem csináltam okosabbat, mint amikor idehívtam.

– Az igaz – mondta Eliot, s óvatosan visszaült a szökőkút peremére. Maga mögé nyúlt, előkaparta a Figyelő-t. Miközben összegöngyölte, észrevette rajta a dátumot. Hűvös számításokba merült. Valahol, valahogyan, egy év elveszett az életéből.

– Ha azt mondod majd, amit Mr. Trout szerint mondanod kell – intette a szenátor –, és olyan leszel, mint most, el se tudom képzelni, hogyan veszíthetnénk holnap.

– Hát akkor kétségkívül azt fogom mondani, amit Mr. Trout szerint mondanom kell, és semmit nem változtatok a külsőmön. Azért hálás lennék, ha még egyszer, utoljára, vé-gigfutnánk azon, amit Mr. Trout szerint mondanom kell.

– Olyan egyszerű – mondta Trout. Mély, árnyalatgazdag hangja volt.

– Már annyiszor végigmentetek rajta – mondta a szenátor.

– Akkor is – mondta Eliot. – Szeretném még egyszer utoljára hallani.

– Na jó. – Trout a kezét dörzsölte, s közben nézte, hogyan dörzsöli. – Amit maga Rosewater megyében csinált, az korántsem volt őrültség. Könnyen lehetséges, hogy korunk legfontosabb társadalmi kísérlete volt, mert nagyon kis léptékben ugyan, de olyan problémával foglalkozott, melynek émelyítő borzalmai a gépek további fejlődésével végül világméretűek lesznek. A probléma a következő: hogyan lehet szeretni a haszontalan embereket?

– Egy idő múlva szinte minden férfi és nő értéktelenné fog válni, mint áruk, élelmiszerek, szolgáltatások és további gépek előállítója, mint gyakorlati ötletek forrása a közgazdaságtan és a technika terén, és valószínűleg az orvostudomány terén is. Így hát ... ha nem találunk rá okokat és módszereket, hogy az embereket azért becsüljük, mert emberi lények, akkor akár ki is irthatjuk őket, amint ezt már oly sokszor javasolták.

 

– Az amerikaiakat hosszú idő óta arra tanítják, hogy gyűlöljenek mindenkit, aki nem akar, vagy nem tud dolgozni, hogy még önmagukat is gyűlöljék ezért. Ezt a józan eszű kegyetlenséget a réges-rég eltűnt szűzföldeknek köszönhetjük. Eljövendőben van az az idő, ha ugyan még el nem érkezett, amikor ebben nyoma sem lesz többé a józan észnek. Egyszerűen csak kegyetlenség lesz.

– A szegény ember, ha van benne józan paraszti ész, még mindig kihúzhatja magát a pocsolyából – mondta a szenátor. – És ez még ezer év múlva is így lesz.

– Hát lehet, lehet – felelte Trout szelíden. – Akár annyi paraszti józan ész is lehet benne, hogy a leszármazottai már egy Pisquontuit-szerű Utópiában fognak élni, ahol – biztos vagyok benne – a lélekrohadás, az ostobaság, a tompaság és az érzéketlenség pontosan ugyanolyan iszonyatosak, mint a Rosewater megyei járvány. A szegénység viszonylag enyhe betegség, még az igencsak gyatra amerikai lélek számára is, de a haszontalanság megöli a gyenge és az erős lelket egyaránt, és minden időben halálos.

– Gyógymódot kell találnunk rá.

 

– Az is nagyon egészséges dolog, Eliot, hogy rajong az önkéntes tűzoltókért, mert amikor megszólal a tűzjelző sziréna, ők szolgáltatják a lelkes önzetlenségnek szinte az egyetlen példáját, ami ebben az országban látható. Rohannak, hogy segítsenek az embereken, és nem számolgatják a költségeket. Ha megvetendő háza kigyullad, a város legmegvetendőbb embere is tapasztalni fogja, hogy ellenségei eloltják a tüzet. És amikor a hamu közt kotorász megvetendő holmijainak maradványai után, nem kisebb ember fogja vigasztalni és részvétét nyilvánítani, mint maga a tűzoltóparancsnok.

Trout széttárta a kezeit. – Olyan emberek ezek tehát, akik az embereket embervoltukban becsülik. Ez fölöttébb ritka dolog. Ebből tehát okulnunk kell.

 

– Istenemre, maga csodálatos! – mondta a szenátor Troutnak. – Magának a reklámszakmába kellett volna menni! A maga szájából a tetanusz is társadalmi jótéteménynek hangzana! Mit csinált maga ilyen adottságokkal egy vásárlásibélyeg-beváltó központban?

– Bélyegeket váltottam be – felelte Trout szelíden.

– Mr. Trout – mondta Eliot –, mi történt a szakállával?

– Ezt kérdezte legelőször tőlem.

– Mondja el újra.

– Éhes voltam és csüggedt. Egy barátom hallott egy állásról. Én meg leborotváltam a szakállamat, és jelentkeztem. Ui.: Megkaptam az állást.

– Gondolom, szakállasan nem vették volna föl.

– Mindenképpen leborotváltam volna, akkor is, ha azt mondják, hogy megtarthatom.

– Miért?

– Képzelje csak el, micsoda szentségtörés egy vásárlási bélyegeket beváltó Krisztus-alak.

 

– Nem tudok betelni ezzel a Trouttal – jelentette ki a szenátor.

– Köszönöm szépen.

– Csak azt szeretném, ha nem mondogatná folyton, hogy szocialista. Maga nem az! Maga szabadvállalkozás-párti!

– Nem a saját elhatározásomból, higgye el.

Eliot tanulmányozta a két érdekes öregúr közti kapcsolatot. Trout nem sértődött meg attól, amint azt Eliot gondolta volna, hogy végső soron azt ajánlják, hogy tisztességtelen ember, sajtóügynök legyen. Troutot nyilvánvalóan mulattatta a szenátor, mint valami életteli, minden ízében következetes műalkotás, és esze ágában sem volt faragni rajta, vagy bármi módon mesterkedni vele. A szenátor pedig csodálta Troutot, mint valami csirkefogót, aki bármit ésszerűen meg tud magyarázni, és nem fogta fel, hogy Trout soha nem is próbált mást mondani, mint az igazságot.

– Micsoda politikai programot tudna maga írni, Mr. Trout!

– Köszönöm.

– Az ügyvédeknek is ilyen csavaros az eszük, csudálatos magyarázatokat tudnak kitalálni reménytelenül zűrös ügyekre. De valahogy az ő szájukból ez sose hangzik ilyen jól. Ha ők mondják, mindig úgy hangzik, mint az 1812 Nyitány szájharmonikán. – A szenátor hátradőlt, ragyogott. – No: meséljen még, mondja el, miféle csodálatos dolgokat művelt még Eliot odalenn, amikor úgy be volt piálva.

 

– A bíróság – mondta McAllister – biztosan tudni akarja majd, mit tudott meg Eliot a kísérletből.

– Tartózkodj a piától, jusson eszedbe, ki vagy, és viselkedj ennek megfelelően – jelentette ki kereken a szenátor. – És ne játszd az istent az emberek előtt, mert benyálaznak az érzelgősségükkel, átvernek, ahogy csak tudnak, megszegik a parancsolatokat, csak azért, mert olyan jó mulatság, mikor megbocsátanak nekik ... és mocskolnak, amikor elmentél.

Eliot ezt nem hagyta szó nélkül. – Mocskolnak, tényleg?

– Ó, fenét ... imádnak, gyűlölnek, sírnak utánad, nevetnek rajtad, naponta új hazugságokat találnak ki rólad. Rohangásznak, mint a levágott fejű csirkék, mintha tényleg te lettél volna az isten, és egy szép napon faképnél hagytad volna őket.

Eliot érezte, hogy összeszorul a szíve, tudta, nem bírná ki, hogy valaha még egyszer visszamenjen Rosewater megyébe.

– Nekem az tűnik a legfőbb tanulságnak, amit Eliot levonhatott – mondta Trout –, hogy az embereknek annyi kritikátlan szeretetre van szükségük, amennyit csak kaphatnak.

– És ez újdonság? – érdeklődött rekedten a szenátor.

– Az újdonság az, hogy valaki hosszú időn át képes volt adni ezt a szeretetet. Ha ezt egy ember meg tudta tenni, akkor talán mások is meg tudnák tenni. Ez azt jelenti, hogy a haszontalan emberek iránti gyűlöletünk, meg az a kegyetlenség, amivel a saját érdekükben bánunk velük, nem tartoznak szükségképpen az emberi természethez. Hála Eliot Rosewater példájának, milliók és milliók tanulhatnak meg szeretni mindenkit és segíteni mindenkin, aki csak a szemük elé kerül.

Trout végigpillantott az arcokon, mielőtt kimondta volna utolsó szavát a témáról. Ez volt az utolsó szava: – Örülni.

 

– Csip-csirip?

Eliot újra felnézett a fára, s azon törte a fejét, mik is lehettek az ő gondolatai Rosewater megyéről, azok a gondolatok, amelyek valahogyan elvesztek odafönn, a szikomorfa lombjai közt.

– Hiszen ha lett volna egy gyerek ... – mondta a szenátor.

– Hát, ha igazán vágyik unokákra – mondta McAllister tréfásan –, akkor vagy ötvenhét közül válogathat, ahogy legutóbb összeszámoltuk.

Elioton kívül mindenki nevetett.

– Mi van ezzel az ötvenhét unokával? – A leszármazottaid, fiam – kuncogott a szenátor.

– Micsodáim?

– A zabigyerekeid.

Eliot érezte, hogy ez a rejtély létfontosságú, ezért megkockáztatta, hogy esetleg kiderül, mennyire beteg. – Nem értem.

– Ennyi nő állítja Rosewater megyében, hogy te vagy a gyerekének az apja.

– Ez őrület.

– Persze hogy az – mondta a szenátor.

Eliot felállt, teli feszültséggel. – Ez ... ez lehetetlen!

– Úgy csinálsz, mintha most hallanád először – mondta a szenátor, s nyugtalan pillantást vetett dr. Brownra.

Eliot eltakarta a szemét. – Elnézést, én ... úgy látszik ezt én teljesen elfelejtettem.

– Nincs semmi bajod, ugye, fiam?

– Nincs. – Levette a kezét a szeméről. – Remekül vagyok. Csak éppen ez a kis hézag van az emlékezetemben ... és ezt könnyen kitölthetitek. Hogy ... hogy jutott eszébe ezeknek a nőknek, hogy ezt mondják rólam?

– Nem tudjuk bizonyítani – mondta McAllister –, de Mushari bejárta az egész megyét, és megvesztegette az embereket, hogy rosszakat mondjanak magáról. Ez a gyerekhistória Mary Moodynál indult. Amikor Mushari a városban járt, a nő másnap bejelentette, hogy maga az

apja az ikreinek, Foxtrottnak és Melodynak. És a jelek szerint ezzel valamiféle női mániát robbantott ki ...

Kilgore Trout bólintott, elismerve a mániát.

– Szóval a nők megyeszerte azt kezdték állítani, hogy magától van a gyerekük. Legalább a felük mintha el is hinné. Van egy tizenöt éves lány, akinek börtönbe csukták a mostohaapját, mert teherbe ejtette. Most ő is azt állítja, hogy maga volt az.

– Ez nem igaz!

– Persze hogy nem igaz, Eliot – mondta az apja. – Nyugodj meg, nyugodj meg. Mushari nem mer ezzel a bíróság előtt előhozakodni. Az egész terve visszafelé sült el, és kicsúszott a kezéből. Foxtrotton és Melodyn vérvizsgálatot végeztettünk, és ki van zárva, hogy a tiéid. A többi ötvenhat panaszost eszünk ágában sincs végigvizsgáltatni. Mehetnek a fenébe.

 

– Csip-csirip?

Eliot fölnézett a fára, és villámcsapásszerűen visszatért az emlékezete. Minden eszébe jutott, ami a feketeségben történt – a verekedés a buszsofőrrel, a kényszerzubbony, a sokk-kezelések, az öngyilkossági kísérletek, a sok teniszezés, a sok stratégiai tanácskozás a beszámíthatósági vizsgálatról.

És az emlékeknek ezzel a hatalmas belső villámcsapásával együtt felmerült benne az az ötlet is, amellyel mindent azonnal, gyönyörűen és becsületesen el lehet intézni.

– Mondják csak – kérdezte –, maguk valamennyien megesküsznek rá, hogy én normális vagyok?

Valamennyien szenvedélyesen esküdöztek.

– És még mindig én vagyok az Alapítvány feje? Még írhatok csekkeket az Alapítvány számlájára?

McAllister közölte vele, hogy ennek semmi akadálya.

– Hogy áll az egyenleg?

– Egy évig nem költött semmit – kivéve az ügyvédi honoráriumokat, meg az itteni kezelési költségeket, meg a háromszázezer dollárt, amit a Harvardnak küldött, meg az ötvenezret, amit Mr. Troutnak adott.

– Ami azt illeti, az idén többet költött, mint tavaly – mondta a szenátor. Ez volt az igazság. Eliot Rosewater megyei hadművelete olcsóbb volt, mint egy szanatóriumi kúra.

McAllister közölte Eliottal, hogy körülbelül három és fél millió dollár van a számláján, mire Eliot kért tőle egy tollat meg egy csekket. Aztán kitöltött Fred unokatestvére számára egy csekket egymilljó dollárról.

A szenátor és McAllister a plafonon voltak. Elmondták neki, hogy ők már felajánlották Frednek a készpénz-egyezséget, de Fred ezt az ügyvédjén keresztül gőgösen visszautasította. – Az egészet akarják! – mondta a szenátor.

– Az ő bajuk – mondta Eliot –, mert ezt a csekket fogják kapni, és kész.

– Ezt csak a bíróság mondhatja ki ... és csak az isten tudja, hogy a bíróság mit fog mondani – figyelmeztette őt McAllister. – Az ember soha nem tudhatja. Az ember soha nem tudhatja.

– Ha lenne gyerekem – kérdezte Eliot –, az egész vizsgálatnak nem lenne semmi értelme, ugye? Úgy értem, automatikusan a gyerek örökölné az Alapítványt, akár dilis vagyok, akár nem, Frednek meg olyan távoli a rokonsági foka, hogy nem jogosítaná fel semmire, igaz?

– Igaz.

– Még akkor is – mondta a szenátor. – Egymillió dollár nagyon-nagyon sok annak a Rhode Island-i disznónak!

– Hát akkor mennyi?

– Százezer bőven elég.

Így hát Eliot eltépte az egymilliós csekket, és kitöltött egy másikat, tizedannyiról. Felnézett, s észrevette, hogy ámuló meghökkenés veszi körül. Leesett a húszfilléres, megértették a jelentőségét annak, amit mondott.

– Eliot – kérdezte a szenátor reszkető hangon –, azt akarod mondani, hogy van gyereked?

– Igen – mondta neki Eliot Madonna-mosollyal.

– Hol? Kitől?

Eliot szelíden türelemre intette a kezével. – Mindent a maga idejében.

– Nagyapa vagyok! – kiáltotta a szenátor. Hátrahajtotta vén fejét, és hálát adott istennek.

– Mr. McAllister – mondta Eliot. – Ön, ugye, köteles végrehajtani mindenféle jogi megbízást, amit csak adhatok Önnek, tekintet nélkül arra, hogy apám vagy bárki más ellenzi?

– Mint az Alapítvány jogtanácsosa, igen.

– Helyes. Akkor most megkérem, azonnal fogalmazza meg az iratokat, amelyek törvényesen elismerik, hogy minden Rosewater megyei gyerek, akiről azt állítják, hogy az enyém, az enyém, tekintet nélkül a vércsoportjára. Legyenek valamennyien teljes jogú,örököseim, mint fiaim és lányaim.

– Eliot!

– Ettől a pillanattól fogva legyen Rosewater a nevük. És mondják meg nekik, hogy az apjuk szereti őket, akármilyenek is. És mondják meg nekik ... – Eliot elhallgatott, és felemelte a teniszütőjét, mint valami varázsvesszőt.

– És mondják meg nekik – kezdte újra –, hogy sokasodjanak és szaporodjanak.

 

 

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatójaFelelős szerkesztő: Dezsényi KatalinA fedélterv Gyulai Líviusz munkájaMűszaki szerkesztő: Lovász György

Műszaki vezető: Siklós BélaKészült 23 600 példányban, 17,6 (A/5) ív terjedelemben

EU-d-7374