2
HOW THE WORLD WORKS At home you can help by: An inquiry into the natural world and its laws; the interaction between the natural world (physical and biological) and human societies; how humans use their understanding of scientific principles; the impact of scientific and technological advances on society and on the environment. YEAR 2 2014 Discuss with your child how and why things move eg. Cars, bikes, skateboard. Conduct some simple experiments that use different forces and discuss how things move and why they move. Carry out the ‘Volcano Experiment!’ http://www.learning4kids.net/2012/04/11/howto makeahomemadevolcano/ Before the volcano erupts, ask your child to hypothesize what they think will happen. Discuss what happened and why it happened. Research different scientists such as Sir Isaac Newton and Galileo Galilei. Visit the museum and Science Works.

Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

  • Upload
    others

  • View
    19

  • Download
    0

Embed Size (px)

Citation preview

Page 1: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

Silvije Strahimir Kranjcevic és Vajda János költészetéről

I.

Hetven éve, 1908-ban hunyt el Silvije Strahimir Kranjcevic, a horvát irodalom kiemelkedő alakja, kinek lírája új fejezetet nyitott a horvát költészet történetében. Életműve két korszak határán áll; összekötő kapocs, de egyben választóvonal is a horvát irodalom újabb kori történetének legnagyobb váltásánál. Költészete a horvát megújulást (illír mozgalom) követő nemzeti romantika jegyében indul, a korszak legjelentősebb írójának, költőjének, August Senoának a közvetlen hatása alatt. Első kötete -Bugarkinje, 1885. (Sirámok) - csupán a tehetség minőségével különbözik a kor lírájának átlagától. Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott versek) c. kötete óta, túlnő a század horvát líráján, kiemeli azt az ellaposodott nemzeti romantika provincializmusából, s munkássága nyomán a költészet és a nemzeti önismeret új horizontjai tárulnak fel. Irodalmi helyzete hasonló Vajda Jánoséhoz a magyar irodalomban: két nagy korszak között a senkiföldjén állnak. A felvilágosodással Kelet-Európában egy nagy, többé-kevésbé egységes korszak kezdődik, hiszen itt a romantika a felvilágosodás lényeges eszmei, világnézeti elemeit viszi tovább, olvasztja magába, s végül a népnemzeti (a horvát szakirodalomban nemzeti romantika terminussal jelölt) irodalomba torkollik. Az új nagy korszak, amely a XX. sz. egész első felét fogja felölelni, a századfordulón, a modernista orientáció eszmei és poétikai innovációival kezdődik. Petőfi és Arany, illetőleg Ady és a Nyugat költészete között Vajda János, Preradovic és Senoa, illetőleg MatoS és Krleza költészete között Silvije Strahimir Kranjcevic sajátos, a kategóriákba sorolásnak ellenálló életműve áll.

A jelenség, egyébként, tipikusan közép-európai. Egy valaha nyugati indíttatásra létrejött korszak elsorvadásakor és az újabb, korszakot meghatározó nyugati ojtás előtt a közép-európai népek költészetének kivételes, önerejű pillanata ez. S ennek a pillanatnak olyan jelentős alkotók a szülöttei, mint a szlovák Hviezdoslav, a román Eminescu,.a bolgár Javorov, a horvát Kranjcevic és a magyar Vajda.

II.

A múlt század utolsó negyedének kezdetén tapasztalható a felvilágosodás idején nemzeti öntudatra ébredő népek „nemzeti költészetének" a kifulladása, az epigonok tollán való ellaposodása (nálunk a petőfieskedők, a szlovákoknál a Stúr-epigonok, a horvátoknál a ísenoa és Harambasic árnyékában zajongó versfaragók regimentje stb.). Ami egykor a nemzeti ébredést és a haladást is szolgálta egyben, most provincializmussá és visszahúzó erővé vált. Újra felvetődött és újraértékelődött hát a „nemzet és haladás" kérdése. A magát több nemzet irodalmában is „kozmopolitának" nevező fiatal generáció új világnézetet és poétikát szegezett szembe a régi, kanonizált költészettel. A cseheknél a Lumir folyóirat körül csoportosulnak a „kozmopolita orientáció" képviselői, a szlovákoknál a „Napred"-pör jelzi jelentkezésüket, nálunk az Arany és Reviczky között zajló „kozmopolita költészet vitájában" vetődik az irodalmi élet felszínére a régi és új mélyebb ellentéte.

A fiatal magyar költők Vajda Jánost tekintik, tisztelik vezérüknek. Az ő költői pályája nagy ívet írt le idáig. 1848-ban Petőfi köréhez csatlakozik, s fiatalkori lírája a forradalom költőjének hatása alatt íródik. Az ötvenes években született versei közül pedig néhány - Barta János szerint - igen közel áll a petőfieskedők költeményeihez.1 Ildikó c. színműve (1856) tematikájával a népnemzeti történelem­szemléletéhez, vagy akár Arany Csaba-trilógiájihoz kapcsolódik. A történelmi és személyes tapasztalat, a világnézet és a költői én formálódása fokozatosan szembefordítja Vajdát a népnemzeti irányzattal. Nemzet és haladás dilemmáját az utóbbi javára oldja fel, mint nézeteit összefoglaló röpiratának címe is mutatja: Polgárosodás, amelyben kijelenti, hogy „ . . . inkább hátrálunk, mert . . . nemzeti dacból meghasonlásba jövünk az általános európai művelődéssel."* Önbírálatinak híres mondata: „ . . . visszabújunk ázsiai ómagyarságunk tétlen, altató otthonába. Előrántjuk őseink párduckacagányát,

1 BARTA János: Vajda János pályakezdése. It 1958. 355. 2 Vajda János: összes művei. VI. Politikai röpiratok. Bp. 1970. 153.

50

Page 2: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

rozsdás sarkantyúit, s e kísértetes jelmezben akarjuk elleneinket elrettenteni, felejtvén, hogy azok fölvilágosodottak, és mosolyognak mumuskodásunkon . . ."3 már Adyt előlegezi, az ő vízióját a magyar elmaradottságról, provincializmusról. Petó'fí „Alföldje" Vajdánál értékeló'dik át „beduin világgá"4, majd Adynál válik „magyar Ugarrá". Vajdánál azonban még csak az értelem szintjén jelentkezik a felismerés, csak a röpiratokban fogalmazódik meg ilyen plasztikusan; költői képpé, verssé még nem érik. A versek költőjük kitágult világtudatával opponálják a népnemzeti költészetet; a magyar helyett az embert, Magyarország helyett a világegyetemet állítva előtérbe.

Silvije Strahimir Kranjcevic költői fejlődése a lényeget tekintve ugyanezt az ívet futja be. Pálya­kezdése a horvát „nemzeti romantika" egyik tipikus jelensége. Tematikailag a hazaszeretet, a nemzet szolgálatára való készség proklamálásában, a szebb jövőért munkálkodásra serkentésben merül ki. Hangvétele, költői eszközei szintén a horvát lírai tradíció sztereotípiái. Hrvatskoj, 1885. (Horvát­országhoz) c. versének 64 sorában például 10 helyen variálja a szülőhaza és a szülőanya azonosításának Preradovic óta ismert, konvencionális képét.

Ebben a stádiumban Kranjcevic még az illúziók költőinek kórusából egy hang. A horvát törté­nelemben ugyanis 48-49, természetesen, nem olyan választóvonal, mint a magyarban, ezért iro­dalmukban sincs olyan törés ekkor, mint a mienkben. Az illír mozgalom ugyan mint mozgalom lezárult, de a nemzeti-kuturális erjedés töretlen maradt: az irodalmi értelmiség - élén Senoával - az illír mozgalom programját viszi, illúzióit dédelgeti tovább. A költészetben az illirista lelkesültség átmentését, lendületben tartását szolgálja a patetikus, felfokozott hangvétel.

A 80-as, 90-es években az egyre súlyosabb társadalmi-gazdasági helyzet - agrárválság stb. -következtében egyre világosabbá válik az illúziók és a valóság szöges ellentéte. S amiképpen Ante Kova&c U registraturí, 1888. (Az irattárban) c. regényében, amely a horvát realizmus kimagasló alkotása, sötét színekkel festi a horvát valóságot, úgy komorul el Kranjcevic hangja is, amint a költő elhagyva az illúziók vüágát a valóság vüágára döbben rá. A romantikus, elvont hazafiságot ekkor konkrétabb, szociális szemlélet váltja fel nála. A Radniku (A munkáshoz) c. versben már nem a horvát népről, hanem általában a dolgozó és szenvedő emberről szól a költő. A vers második változatában (1898) még tovább lépve, az ember helyzetének gondolati általánosításáig jut el, Isten, a világ és az ember viszonyát boncolgatja, az ember szabadságára kérdez. Szociális költészetének csúcsa, Astrea c. költeménye témájával Hviezdoslav „Az erdőkerülő felesége" (Hájnikova zena) c. nagylélegzetű el­beszélő költeményének a rokona: a földesúr által megbecstelenített, illetve megbecsteleníteni akart és ettől megtébolyodó jobbágynő tragédiáján mutatja be mindkét költő a társadalmi igazságtalanságot. Csakhogy míg Hviezdoslav elbeszélése a realitás határain belül mozog, Kranjcevic képzelete szimbolikus vízióvá fokozza a történetet: a megkötözött kezű Astrea (az igazság istennője) és a minden társadalmi különbséget eltüntető halál látomásával a költemény az egyszerű történettől az emberi lét egyetemes kérdéseiig hatol.

Kranjcevic és Vajda, tehát, a kor világát és emberét kifejezni elégtelennek bizonyuló nemzeti romantikát ül. népnemzeti költészetet ugyanabban az irányban haladták meg: a gondolati költészet irányában. Ily módon tettek jelentős lépést afelé, hogy népeik irodalma, irodalomról-gondolkodása ne ragadjon bele az elkülönítő provincializmusba, hanem az összekapcsoló európaiságba emelkedjék. Ennek jegyében mondta Vajda János magáról: ,,. . . nem ázsiai, de modern európai magyarok közé tartozom . . ."s; Kranjcevic pedig a „világegyetem polgárának" („svemirksi gradanin") vaUotta magát. Nagy szerepük volt abban, hogy az irodalomban uralkodó „ . . . türelemszakasztó egyhangúság, üres­ség, tartalmatlanság, szóval pangás . . ."* kimozdult „ . . . az európai vagyis a valódi műveltség . . ."7

irányába.

3I.m. 69. 4I.m. 135. 5 Vajda János: összes művei. Franklin-társulat kiadása, én. 1737. 6 Vajda János: összes művei. VI. Politikai röpiratok. Bp. 1970. 67. 7I. m. 68.

4* 51

Page 3: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

III.

A követelt „európai vagyis a valódi műveltség" azonban ambivalens képet mutat a két költó' olvasmányai, világirodalmi tájékozottsága tükrében. Rendelkezésünkre áll Kranjcevic könyvtárának filológiai feldolgozása, és Vajda olvasmányaival is foglalkozott a kutatás.8 Ezek alapján kiviláglik, hogy viszonylag alaposan ismerték mindketten koruk friss, aktuális, „divatos" filozófiai és tudományos irodalmát (Schopenhauer, Darwin, Ranke, Büchner, Renan, Flammarion említhető' elsősorban); a szépirodalom terén viszont fél évszázados lemaradás van érdeklődésükben, ismereteikben. Goethe, Heine, Shelley, Byron (KranjCevicnál még Gogol, Turgenyev és Dosztojevszkij) a kedvencek, a Baudelaire-től korszakot nyitóan megújuló - francia - költészet, úgy tűnik, ismeretlen számukra. (Általában elmondható, hogy Közép-Európában egészen századunk elejéig a német —. és a szlávoknál az orosz - orientáció a jellemző: Madách könyvtárában pl. 741 német nyelvű könyvvel szemben csupán 115 francia található9;' az érdeklődés csak a „modernség" idején - Ady, Matos - fordul a franciák felé.)

Ez a sajátosan ellentmondásos szellemi-művészi orientáció, valamint a horvát és magyar irodalom azonos pillanata rokonságot eredményezett Kranjcevic és Vajda koruk irodalmától elütő költészeté­ben. S az ő esetükben nem szimplifikáció műveltségük milyensége és művészetük között ilyen szoros kapcsolatot feltételezni, hiszen egyikük is, másikuk is bölcselő költő volt, verseiket a „vérré tanult," műveltséganyaggal töltötték fel. A vallásos és mechanikus materialista világnézet harapófogójában a világegyetem foglyaként (?) uraként (?) felfogott ember létének végső kérdéseit járják körül költeményeikben. Kranjcevic talán legjelentősebb versében, a Zadnji Adam-b&n (Az utolsó Ádám) az elpusztuló, jéggé dermedő földön az egész emberi nemet képviselő „utolsó Ádám" végső mozdulatával kérdőjelet karcol a jégbe. Ez a kérdőjel ennek a lírának a védjegye, hiszen Vajda is rögeszmeszerűen ismételgeti A bikoli fák alatt nagy kérdését: „Miért vagyunk, mi és e minden? " - e kérdésnél alább ők sohasem adják, és erre a kérdésre sohasem tudnak válaszolni. Az élet múlandósága és az anyag örökkévalósága számukra paradoxonként jelentkezik (vö. Vajda: Végtelenség), mivel a száraz tudományosságot egy életfilozófiába emelik be: az anyag örökkévalósága a halhatatlanság viszonylatában izgatja őket. Az anyagi világ örökléte viszont a demiurgosz-Isten létét, tehát a szellemi öröklétet kérdőjelezi meg, a teleologikus vagy iránytalan lét dilemmáját veti fel. Ezért az individuum létének e paradoxonat kozmikus méretekbe vetítik ki, a teremtett és értelmes, vagy eleve létező és cél nélküli világ paradoxonává fokozzák. Tudományos műveltségük az utóbbi alternatívát szuggerálja: a világ ciklikus, körforgásszerű változásának, a világegyetem pusztulásának és újrakeletkezésének motívuma bukkan fel mindkettejüknél.

A Kant óta ismert és pl. Helmholtz, Karl du Prel, Nordau, Flammarion által újrafogalmazott felfogás igen elterjedt a XIX. sz. második felében a vüágsors és történelem irodalmi ábrázolásaiban. Madáchnál a Tragédia eszkimó színében a jégbeborult földön vergődő „torzkép", „korcs alak" Ádám álmában az emberiség, a történelem utolsó, lezáró, baljóslatú víziója. Emineseu a Mementó mori-ban ugyancsak a történelembe vetíti az iránytalan mozgás, önmagába visszatérő körforgás csüggesztő perspektívátlanságát. Javorovnál egy-egy kép, metafora erejéig villan fel a kihunyó nap, pusztuló világ látomása az egyébként melankolikus, konkrét szubjektív hangulatot megragadó „Látomások" (BHfleHHJi) és „Kihunyt a nap" (YracHa am-Hue) c. verseiben. Carducci „A Monte Marión" (Su Monte Mario) befejezésében viszont teljes gazdagságában bontja ki a jéggé dermedő világ, s a rajta elpusztuló utolsó emberpár tragikus vízióját. Az életöröm és halál (víg kirándulás képével indul s a világegyetem halálával zárul a vers) ellentétezésével „A Monte Marión" némileg Vajdai Köröndnél c. költeményének rokona, hiszen a lírai hős itt is az „ünnep délután" vidám forgatagában döbben rá a lét mulandóságára, amiképpen Javorovnál hasít bele a „farsang-idő, vasárnap" lármás örömébe a halál képzete (Maszk - MÜCKÜ). Nem kizárt, hogy mindhárom vers keletkezésére hatással volt Heine „Istenalkony"-a (Götterdämmerung), amelyet egyébként már Komjáthy Jenő lefordított magyarra. A világ pusztulásának és újrakeletkezésének ábrázolásában Jan Nerudánál az új világ jövendölésének

"Vladimir COROVIC: Lektira S. S. Kranjíevica. In: Grada za povjest knjizevnosti hrvatske, knj. X Zagreb, 1927. 1-100., KOMLÓS Aladár: Vajda János. Bp. 1954.

'SZŰCSI József: Madách Imre könyvtára. MKsz 1915.5.

52

Page 4: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

pátosza csendül fel a Písne kosmické, 1878. (Kozmikus dalok) befejezésében, hasonlóan Vajda Alfréd regénye c. verses regénye világpusztulás-ábrázolásának egy pillanatához, amikor a főhó's így kiált fel:

a megifjodó föld Új paradicsomának második Ádámja én vagyok

A Nyári éjjel //-ben viszont a pusztulás-keletkezés kilátástalan örökkévalóságának, „rossz végtelen­ségének" értelmetlensége borzasztja el:

Ez öntudatlan zagyva minden, Ez volt, van és lesz mindörökké.

Kranjcevic „utolsó Ádámjának" jégbe karcolt kérdőjelét is belepi a zúzmara és a hó, mely alatt (prózafordításban:) „örült álomként ott szunnyad minden, ami volt, hogy hiábavalóan, nyomtalanul elmúljon, mígnem az új zavaros káosz - második kiadást ér meg!":

A pod njom spava kao luda sanja Sve, 5to je bilo, da isprazno prode Bez glasna traga, dokle opet dode Nov kaos mutni do - drugog izdanja!

(ZadnjiAdam)

A közös források az egymástól függetlenül létrejött víziók rendkívüli hasonlóságát eredményezik: valamennyiben a nap energiáinak kiapadása, a központi égitest kihűlése okozza a kataklizmát, melynek során bolygónk is jéggé dermed, minden élet elpusztul rajta: „az örök űr jegében" (Carducci) „se csillagok, se nap - se nap, se éj" (Javorov); a kihűlő planétán ott látjuk elpusztulni az utolsó embert (Kranjcevic'), vagy emberpárt (Carducci, Vajda); legtöbb esetben pedig a világ újrakeletkezésének, „az új káosz felizzásának" (Neruda), „a megifjodó föld új paradicsomának" (Vajda) jövendölésével zárul a költemény.

Az ókori tenyészet-enyészet mítoszok e modern változatának irodalmi variánsaiban többnyire tehát nem a tenyészet optimizmusa, hanem az enyészet tragikuma dominál, a körforgás lehangoló monotóniája csüggeszt el. A természet, az anyag gépies működésének felismerése ugyanis nem az emberi sorskérdések megoldása is. A mechanikus materializmus a világ és az emberi lét miértjeié nem világított rá, csak a mikéntre; nem válasz volt tehát a végső kérdésekre, csupán magyarázat. A modern kozmogónia ezért általában a bibliai világképpel kontaminálódik e költeményekben: a tudományos ciklikus vüágfelfogás az utolsó ítélet víziójával sajátos apokalipszissé keveredik bennük1 ° , melyben - az anyagi örökkévalóság és az élet múlandósága világnézeti antagonizmusának paradox feloldásaként -„az utolsó Ádám" (Kranjcevicnál) „hitetlen hittel", kétségbeesett mozdulattal kap az „istenek halála" után mégis megjelenő kereszt felé; és Vajda is apokaliptikus hevülettel, ám „reménytelen reménnyel" javasolja:

ember, ember, Ki ide tévedtél, ragadd kezedbe A hit koporsókötelét szilárdul S el ne bocsásd többé soha!

(Végtelenség)

1 °Ivo FRANGE§: Silvije Strahimir Kranjíevic - jedno poglavlje iz evropske astralne lirike XIX stoljeca. In: Radovi Zavoda za slavensku filologiju, sv. 10. Zagreb, 1968. 92.

53

Page 5: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

IV.

A nem válaszoló természettel, anyagi világgal szemben ellensúlyként kínálkozó szellemi tartományt (transzcendenciát, Istent, feltételezett erkölcsi középpontot) azonban éppen az eló'bb - korrum­pálódott formájában - csődöt mondott racionalizmus kezdte ki, kérdőjelezte meg létét. Kranjíevic' előbb idézett versében - Nietzsche nyomán? - felkiált: „Mru bozi!" (Az istenek halnak!), s Vajda is tanácstalanul fürkészi a végtelenben a középpontot:

Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten . . .! Képzelhető-e bárhol egyebütt? — De hát a térben, melynek széle nincsen, Hol a közép? - Sehol, vagy mindenütt? . . . !

(Nyári éjjel I.)

Isten, a hozzá vezető út, a vele való kontaktus, tehát, problematikussá vált; a költészetben megjelenik a néma vagy közönyös Isten, Ady „vigasztalan" Istenének előképe. Javorov számára az Isten „süket vénember" (6or e crapeii. rnyx) Eepeu (A zsidók) c. versében; Vajda az életet olyan drámának látja, melynek „szerzője ismeretlen, és akit / Hiába hívunk, ő meg nem jelen" (Végtelenség); Kranjceviií Mojsije (Mózes) c. költeményének Istene pedig már-már cinikus:

5to je sicusna Ta tvoja ljudska, krvna zeljica. S visina mojih, ljudski jadnifce, Jednako mal je piramida rt Ko rov, s*to neznan izbaci ga krt, I bespomocna sve je natega!

- mondja az Ur Mózesnak (prózafordításban: „mily aprócska ez a te emberi, vérző vágyacskád. Az én magaslataimból, nyomorult ember, ugyanolyan apró a piramisok csúcsa, mint bármely vakondtúrás, s minden erőfeszítés hiábavaló!") Isten és ember problematikussá vált viszonyának ábrázolásakor az irodalom gyakran nyúl a Mózes-történethez a bibliai témák közül, mivel itt a nép - Mózes - Isten hármas viszonylatban az értelmezések tág köre kínálkozik. Alfred de Vigny Mózese (Moísej^éldául, hontalanul Isten és a nép között, a sehova-sem-tartozástól szenved; hatalmas, de magányos és boldog­talan. Madách Mózese (a hasonló című drámában) Istenhez tartozik, népén kívül-felül állva latolgatja, érdemesült-e a nép Istenre; Isten parancsolatainak betartását, követeléseinek teljesítését kényszeríti ki a népből. Kranjcevic Mózese viszont a néphez tartozik, az ő nevében kéri számon Istentől az emberek vágyainak, kéréseinek teljesítését. Mindhárom költő, tehát, a saját világképére formálja, az őt izgató kérdések szerint használja fel a bibliai legendát. Vignynél a romantika zseni-kultusza jegyében az átlagból kiemelkedő egyén fensőbbségével együttjáró magányán és boldogtalanságán, tehát az individuális vonatkozáson van a hangsúly. Madáchnál ez - szintén a tömeg és egyén viszonylatában — a történelmi aspektusra tolódik át, Kranjcevicnál pedig az ontológiai oldal dominál.

A bibliai motívumok rendkívül nagy számú előfordulása Vajda és Kranjcevic' költészetét egyaránt jellemzi. Vajdánál túlnyomórészt á szerelmi líra képi világába épülnek be, ezért a paradicsomi kígyó, a cherubok lángpallosa és az - elveszett - éden motívuma a leggyakoribb. Kranjoevicnél viszont a bibliai-vallási elemek legtöbbször nem csupán a képalkotásban vesznek részt, hanem a vers fő témájává lépnek elő. Alapvető problematikája a bibliai és a hivatalos kereszténység, a vallás és az egyház szembenállása, ami a XIX. sz. második felében azáltal válik akut kérdéssé, hogy a - racionalista vagy nemzetközpontú - világkép vezérfonalának foszlásnak indulásával újra felmerül az Istennel (fel­tételezett erkölcsi középponttal) való kommunikáció igénye, ám ennek tradicionális (mágikus-egyházi) módja anakronizmussá vált. Ezért történnek különféle kísérletek az egyház megkeriUéséro, az Istennel való közvetlen kapcsolat létrehozására. Reprezentatív példája ennek Tolsztoj Gyónása (1882), s ezért kiált fel Dosztojevszkijnél Aljosa Karamazov, miután meghallgatta Ivan Krisztus újraéljöveteléról szóló

54

Page 6: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

poémáját: „A te poémád Jézus magasztalása", hiszen a „nagy inquizitor" érvelésé Aljosa szemében az egyház önleleplezése, melyből kiderül, miként degradálta a kereszténység Krisztus szellemi hagyatékát, az ember anyagi dimenziójára redukálva azt.

A cseh J. S. Machar egyházellenes indulata a keresztény eszme elutasításához vezet Golgotha és Rím (Róma) c. köteteiben; Ady pedig Istent keresve hiába próbál majd emlékezetébe Idézni egy „gyermeki imát" (A Sion-hegy alatt): az Istenhez vezető konvencionális út már járhatatlan. Vajda János Krisztus és korunk c. korai (valószínűleg 1849-es) versében szól a krisztusi tan visszájára fordulásáról a keresztény egyházban:

Az elv, a mellynek hirdetője És vértanúja te valál, Elnyomatott, és azok által Kiket utódokul hagyál.

De profundis c. kései (1893) költeményében pedig más tartalmi kontextusba épül be a keresztről leszálló, újra megjelenő Krisztus képe. Kranjcevic' több ízben is a művészi közlendő középpontjába állítja az eredeti krisztusi tan és a keresztény egyház működésének diszkrepanciáját. „Eli! EU! Lama szabaktani!" (Eli! Eli! Lama azavtani? !) c. versében a Krisztus utáni kereszténység történetének vízióját festve a golgotai áldozat feleslegességére következtet:

Meghalt fönn a Golgotán - lelkét kiért adta ki? Későn esett áldozat vala ez, vagy korai?

Meghalt fönn a Golgotán, s tudja róla a világ, de a régi áldozat nem lett gyümölcs-terhes ág.

Sőt, az áldozat nemcsak haszontalan volt, de a sáfár utódok önnön ellentétébe fordították:

Sétált a történelem, rajta cifra szégyen-ing, s ahogy az ég közelít, tőle mind messzebb megyünk.

És ordított a tömeg, részeges hejehuja: Isten, a te ügyedben öldöklünk, halleluja!

(Kalász Márton ford.)

Az itt csak utalásszerűén előforduló keresztes hadjáratokról beszél nagyerejű Dva barjaka (Két lobogó) c. versében, a Krisztus nevében történő öldöklés borzalmait ecsetelve, miként Carducci „Egyházi átok" {La scommunica, 1860) c. szonettjében, melyben egy sorba rántja a „sötét keresztet s vériszamos szablyát" (Rónai Mihály András ford.), vagy „A perugiai vérengzésre" {Per le stragi diPerugia, 1859) címűben, melyben Róma „vérre szomjazik" és

a vétek zászlaján Krisztust lobogtat;

ki Péterrel eltéteti a kardot, ki harcot nem tűr, s meghal megbocsátva.

(Hárs Ernő ford.)

Az egyház funkciójának látszólagosságát, hiábavalóságát ábrázolja Kranjcevic' Sveljudski Hram (Mind­közönséges Szentély) c. költeménye: míg a Szentélyben századokon át szól az orgona, miséznek, odakinn az emberek szenvedve róják életük útját, mígnem a halál „üres tekintetével átdöfi szívüket" (Pogledom praznim srce probode"). Végül pedig a Resurrectióbzn Kranjcevic is feldolgozza az emberek között újra megjelenő Krisztus, világirodalmi reprezentativitással Dosztojevszkijnél felbuk­kant témáját. Ezúttal történelmileg konkrét események között látjuk viszont Jézust: „a tizennyolcadik század nyolcvankilencedik éve dörög", rögzíti az időpontot az első versszak, tehát a francia forradalom idejében vagyunk. A forradalmi Párizs zűrzavarából egy hatalmas, ismeretlen alak emelkedik ki, vezérli a tömeget, majd eltűnik a győzelem után, „mint a sötétségben egy pillanatra felvilágló üstökös" („Ko

55

Page 7: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

meteor, Sto na 5asak rasvijetli pomrcinu"), és csak a vers utolsó sorából derül ki: „Krisztus jött le, íme, a keresztről, és nálunk járt most" (Hrist je evo s kriza sáso, sad je evo u nas bio!"). Ily módon a költemény korai, meglepő hasonlatossagú előképe Blok Tizenkettenje (1918) befejezésének. Ám bármennyire is meglepő, a hasonlatosság mégsem pusztán véletlenszerű. Amikor a konkrét, társadalmi, nemzeti célokért küzdés igenlése általános életfilozófia-programba illeszkedik részként, sokszor össz­pontosulnak egy konkrét személyiség köré az általános képzetek és vágyak, ami által a konkrét személyiség szimbolikussá duzzadhat, idealizálódhat. Kranjcevic és Blok Krisztusa mellett gondoljunk Vajda Napóleon-kultuszára,1' Carducci Garibaldihoz írott verseinek intonációjára, Tóth Árpádnak Az új isteneié, aki „nem ég szülötte", „de nem is föld bálványa", Krleza sóvárgó felkiáltására: „Óh, vajha valaki bölcs állna a kormánynál!" („O, kad bi netko mudar stajao na krmi") az Ulica u jesenje jutro, 1917. (Az utca őszi reggelen) c. „szimfóniájában".

Az „általános ember", a világegyetem gondjaival küszködő költőpróféta, amikor előbújik a benne még ott rejtőző költő-forradalmár, nem egy bizonyos állapotnak egy bizonyos másik állapottá változtatását, hanem magának az emberi létnek az átalakítását, a legnagyobbat követeli. Hiszen az emberiség vereségei, katasztrófái közül is a legelemibbet, a legnagyobbat: az éden elvesztését fájlalja leginkább. E témát általában drámai költeményben dolgozták fel, ezért lett ez a műnem a szóban forgó költői törekvések jellemző kifejezési formája a gondolati költészet mellett.12 A poéme d'humanité különféle változatainak áradata Közép-Európában a múlt század második felében tetőzik. A számtalan változatban testet öltött műnemnek három alapvető típusa különböztethető meg. Az egyik (1) a Genezis elbeszélését dolgozza fel, az első emberpár, a Sátán, a Paradicsomból való kiűzetés és esetleg a közvetlenül ezt követő események (testvérgyilkosság) a témája. Ez a típus Milton Elveszett Paradicsomin, Byron Káinjára vezethető vissza. A másik típus (2) az ördöggel való cimborálást későbbi időpontba (általában a középkorba) helyezi; főhőse „eladja lelkét" a Sátánnak a beígért végső boldogság zálogául. E változatnak Goethe Faustja és Byron Manfrédja, a klasszikusa. A harmadik típusba (3), a „valódi" poéme d'humanité sorába azok a művek tartoznak, melyek a főhős álma vagy látomása formájában az emberiség egész történetét, annak fő csomópontjait elevenítik meg, a főhős többszöri alakcseréje, újjáéledése során. Alapműként itt Lamartine La chute d'un ange (Bukott angyal) c. alkotása említhető.

Közép-Európában mindhárom típus - hol konkrét, egyedi, közvetlen, hol kevert, közvetett — ha­tása tapasztalható. P.P. NjegoS Luéa mikrokozma, 1845. (A mikrokozmosz fénye) c. műve az (1). típushoz tartozik, főleg Milton művével rokonítható: az előtérben az Isten és a Sátán harca van, s az ember azért űzetik ki a Paradicsomból, mert a Sátán oldalára állt. P. Preradovic Prvi ljudi, 1862. (Az első emberpár) c. elbeszélő költeménye befejeződik a bűnbeesés előtt, a paradicsomi boldog állapotot ábrázolja csupán. Kranjcevic oratóriuma, a Prvi grijeh (Az eredendő bűn) szintén az (1). típus sajátos képviselője, amennyiben az éden jól ismert „színpadát" Kranjcevic allegorikus alakokkal (Éhség, Bűn, Igazságtalanság stb.) népesíti be, melyek az emberi lét különféle dimenzióit jelzik. S bár a mű a bűnbeesést követő kiűzetéssel zárul, mégsem az elveszítés fájdalma, hanem a megtalálás öröme csendül ki belőle: a halandóságra és a „föld túrására" ítélt ember éppen ez utóbbiban: a munkában találja meg életének értelmét, vezérfonalát.

A (2). típus klasszikusainak hatása alatt született Krasinski egyik főműve, a Nieboska komédia, 1833. (Istentelen színjáték), amely az erős Faust-hatáson végül is a konkrét lengyel társadalmi ellentét (arisztokrácia - nép) ábrázolásával emelkedik felül. E művel rokonítható Hviezdoslav ifjúkori töredéke, amelyet később Suhajnak (Legény) neveztek el. A Faust hatása itt is igen szembeötlő: a főhős Mefisztóval viaskodik, azonban e harc a szlovák nemzet-eszmény körül dúl. Az ördög idegen néphez és idegen istenhez csábítja - idegen asszony szerelme által - az ifjút, aki bele is esik a kelepcébe, s azután hiábavalóan próbál szabadulni belőle.13 A szerb líra kimagasló alakja, Vojislav Ilic

1 ' Vö. KOMLÓS Aladár: i. m. 56. 1 s Vö. KIRÁLY István: Ady Endre: Margita élni akar. In: Kort 1972. január. 66. 13 Vö. SZIKLAY László: Az ifjú Hviezdoslav. Bp. 1965. 181.

56

Page 8: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

egyik első műve, a Ribar, 1880. (A halász) a (2). típus egy speciális, Lermontovnak A démonjából ismerős változata. Mindkettő sajátossága, hogy maga a Démon próbálja megvalósítani a boldogságot (szerelmet) itt a földön; eközben tragédiákat okoz, s végül - egyaránt ég és föld kitaszítottjaként -maga is elbukik.

Lényegében a (3). típusba tartozik Az ember tragédiája (1861), hiszen az emberiség történetének víziójával, Ádám alakváltozásaival a poéme d'humanité műfaji jellemzői dominálnak benne. A para­dicsomi keretjelenet azonban az (1)., Ádám és Lucifer szellemi harca, Éva drámai funkciója pedig a (2). típus elemeit olvasztja a műbe, amely így joggal tekinthető e műnem három változata ötvözetének, szintézisének.

Vajdának csupán egyetlen színműve maradt fenn, az említett Ildikó. Tudunk ugyan egy elveszett színművéről, ez azonban - valószínűleg - örökre elkallódott vagy megsemmisült. Néhány vele kapcsolatos tény mégis indokolja említését e kontextusban. A kritikai kiadás az ismeretlen mű keletkezését 1879 és 1888 közé helyezi. Márpedig ez a periódus Vajda gondolati lírájának két nagy virágzását is felöleli: az első 1875-től (Végtelenség) 1880-ig (A bikoli fák alatt), a második 1885-től (Jubilate!) 1893-ig (.Nyári éjjel) tart. Maga Vajda ezt írja többek között elveszett színművéről Vadnai Károlyhoz intézett levelében: „Én mindent Fausthoz és a shakespeare-i remekekhez mérők . . ." továbbá: ,, . . . talán azért is elő lehetne adni, hogy a közönség valami szokatlanabb levegőrétegbe jusson egyszer.'" 4 Az e ponton találgatásra lóduló fantáziát azonban megállítja az ismeretek meg­másíthatatlan hiánya.

Az „emberiség-dráma", „emberiség-költemény" tehát igen sokféle változatban valósult meg. A tarkaság mögött azonban egységesség rejlik: a „tiszta" poéme d'humanité az emberiség történetét, rokonművei pedig az emberi létet firtatják. Az (1). miltoni, és a (2). goethei, típus ezen kívül mint kezdet és vég is kiegészítik egymást. A Genezis történetét feldolgozó művek az ember édeni, eredendő boldogságának elveszítését, a fausti típushoz tartozóak pedig az ember végső boldogságának meg­létesére irányuló törekvést ábrázolják. Az árnyalatok, hatások sokféle egymásbajátszásából többé-kevésbé mindenütt egyedi irányultság, dominancia keveredett ki. Néhol az általános felől mozgott a konkrét (társadalmi-nemzeti) felé a költemény (Krasifíski, Hviezdoslav), máshol fordítva, a konkréttól az általános irányába (Madáchnál pl. szakadásig vezetett e mozgás: a konkrét - nemzeti - közvetlenül nem jelenik meg, csak az általánosból lehet visszakövetkeztetni rá), és van, ahol tisztán ontikus maradt (Kranjcevic): összességében tehát - akár kiindulópontjában, akár végeredményében - ez a műnem is a szűk nemzeti horizont, a provincializmus meghaladását jelentette.

VI.

Az új költői világtudat Vajda és Kranjcevic költészetében a kifejeződéssel küszködve jelenik meg. A meditativ líra tradíciói ugyanis sem nálunk, sem a horvátoknál nem számottevőek; itt Vörösmarty, ott Mazuranic és Preradovic néhány költeménye említhető. A vers - külső - formája, ritmikája, nyel­vezete és a költői közlendő sokszor egymásnak feszül. Ezért, amikor Vajda dalformában pl. schopenhaueri gondolatokkal viaskodik, a költemény sajátos zamatot kap ugyan, de kényszeredettség is érezhető benne. Amikor viszont adekvát formát keres mondanivalójának, azaz igyekszik meg­szabadulni a túlzott kötöttségtől (pl. a Végtelenség hömpölygő rímtelen jambusai) gyakran túl­méretezetté, idomtalanná válik a vers, túlcsordul a poézis partjain. Ilyenkor kerülnek még a leg­megrázóbb erejű alkotásaikba is retorikus, deklaratív betétek. Ez egyben Vajda és Kranjcevic művei költőiségének kulcskérdése is: amikor az értelmet hordozó szubjektum élményének bensőségessége feloldja az értelem elvontságának külsőségességét - kép, vers születik, amikor nem: puszta kijelentés, retorika lesz az eredmény. Mindkettejüknél legtöbbször egy versen belül is keveredik a két tendencia. Életművük tehát kitörés az ellaposodott, korlátozó tradícióból, de még nem beérkezés egy újfajta művészi beteljesülésbe.

Vajda és Kranjcevic költészetének gondolatcentrikussága és „formai csiszolatlansága" határozta meg utóéletük ambivalenciáját is. Az utánuk következő költő-generációk, törekvések közül - Király

1 4 E kérdésről: Vajda János: összes művei. III. Nagyobb költői művek. Bp. 1977. 416-418.

57

Page 9: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

István műszavaival élve1 s - az „esztétizáló modernség" képviselői elutasítóan, az „avantgárdé modern­ségéi" pedig mint eszményképhez viszonyulnak hozzájuk. Amiképpen Schöpflin és Ignotus Vajdáról írott cikkeiben - a költő „modernségének" meglátása mellett - a hangsúly az esztéticista szemre­hányásokra esik, ugyanúgy vegyül jó adag artisztikus fanyalgás a parnasszista orientációjú Antun Gustav Matos Kranjcevic-cikkének elismerő szavai közé.16 Ady viszont „szent elődnek", „nagy rokonnak" tudja Vajda Jánost (Találkozás Gina költőjével), a fiatal Krleía pedig nemcsak elismerőleg szól Kranjceviéról,17 de 1913-17 között írott „legendáival" és „szimfóniáival" is az ő költészetéhez kapcsolódik.

Az elkötelezett, avantgárdé modernség azért is nyúlhatott vissza Vajdához és Kranjcevichoz, mert az ő „kozmopolitizmusuk" sohasem volt üres póz: a provincializmus levetkőzése nem jelentette a társadalmi-nemzeti felelősségtudat kiveszését is. Vajda pályája utolsó szakaszán írja talán legnagyobb „nemzet-költeményeit" {Jubilate! 1885, Lenni vagy nem lenni, 1892, De profundis, 1893), Kranjcevicnak pedig minden versében ott munkál a szociális indulat. Nem szűntek meg tehát a nemzet költői lenni, hanem éppen ők töltötték fel új tartalommal a nemzeti költő pózzá ürült státuszát. Horvátországban az illirista illúziók tarthatatlanságának lelepleződésével, Magyarországon először 49, majd 67 után a költő társadalmi cselekvésének, közvetlen beavatkozásának tere leszűkült; a néptribun-költő (Kölcsey) és a katona-költő (Petőfi) a XIX. sz. második felének folyamán fokozatosan átadja helyét a padlás- és „hotel-szobák lakóinak"; a „hass, alkoss, gyarapíts" verdiktje levezetődésének csatornái eldugulnak; ott él még a küldetésesség tudata, a beavatkozás vágya, de a hiábavalóság, tehetetlenség és feleslegesség érzetével párosul. Ennek a folyamatnak mintegy billenőpontján áll Kranjcevid és Vajda; utóbbi Petőfi köréből indult, a világtörténet szele közelről csapta meg, ám végül a kirekesztettek, a tehetetlenek sorsára jutott. Ez az érzet szakítja fel belőle a hazához intézett keserű szavakat:

Neked éltem, érted éltem, Önfeledten, igazán. Ami tűz, láng volt szívemben, Oltárodon elégettem; Mindenem föláldozám.

Szenvedésem mind nem fájna; A csalódás, hogy hiába! örüléssel fenyeget.

A nagyobbak, erősebbek Tőled eltaszítanak. Alomporral hintegetnek, Altató dalt zengedeznek, Hogy ne halljad hangomat.

(De profundis)

A megelőző nagy korszak költőit vezérlő emberi-költői cél hiábavalóságára döbbenéssel egyszeriben a lét értelme sikkad el; ezért teszi fel mindkét költő, egyetemes újrakezdésszerűen, az alapvető kérdé­seket.

A felvüágosodás óta az európai népek nemzetben gondolkodnak, s a közép-európaiakra ez hat­ványozottan érvényes, mivel itt a nemzeti függetlenség kérdése permanensen aktuális volt. Abban a pülanatban, amikor e szükségből a provincializmus erényt kezdett kovácsolni, szükségképpen jelent­kezett az ellentétes tendencia, az emberiségben gondolkodás igénye. A harmadik fázis, a szintézis, a

1 'KIRÁLY István: Ady Endre. I. Bp. 1970. 256-354. 16SCHÖPFLIN Aladár: Vajda János. In: Válogatott tanulmányok. Bp. 1957. IGNOTUS: Vajda

János. In: Válogatott írásai. Bp. 1969. Antun Gustav MATO§: U sjeni velikog imena. In: Hrvatska knjizevna kritika, IV Zagreb, 1952. 144-158.

17 Miroslav KRLEÍA: O Kranjcevicevoj lirici. In: Sabrana djela. Zagreb, 1963. sv. 20. 9-43.

58

Page 10: Silvije Strahimir Kranjceviés Vajdc a János költészetéről I.epa.oszk.hu/00000/00001/00310/pdf/itk_EPA00001_1979_01_050-05… · Később, jórészt Izabrane pjesme, 1898. (Válogatott

közép-európai belsó' felülemelkedettség, a szűkebbnek egy tágabb horizont birtokában való kritikus vállalása adekvát kifejezését Ady autochton, s mégis a világirodalom vérkeringésében áramló lírájában találta meg. A megelőző fok, két nagy korszak között választóvonal és összekötő kapocs Vajda János és Silvije Strahimir Kranjcevic' költészete. ., . , . „ ,

Hat lappangó Kosztolányi-kritika

Réz Pál érdeméből 1958 óta kezünkben vannak Kosztolányi Dezsőnek kortársairól írt kritikái, cikkei, tanulmányai (írók, festők, tudósok): a két kötet majdnem háromszor annyi írást ad közre, mint Illyés Gyula hasonló régebbi gyűjteménye, a Kortársak. Réz Pálnak a közelmúltban megjelent Kosztolányi-összeállítása, az Egy ég alatt lényegében az írók, festők, tudósok anyagát adja. Lényegé­ben, mert néhány idősebb alkotó (Ábrányi Emil, Eötvös Károly, Kozma Andor, Mikszáth Kálmán és mások), akiknek csak utolsó évei estek Kosztolányi indulásának idejére, átkerült a Látjátok, feleim kötetbe, másrészt mert az Egy ég alatt 13 írással többet nyújt, mint az írók, festők (Lányi Ernő, Herczeg Ferenc, Palágyi Lajos, Lakatos László, Reményi József, Földi Mihály, Sértő Kálmán stb.). De az Egy ég alatt még mindig nem az utolsó szó: kimaradt belőle hat olyan kritika, amelynek itt lenne a helye. Melyek ezek?

Budapest. Költemények. írta: Elek Alfréd (Magyar Szemle, 19.06. aug. 2, aláírás: K. D.). Eleknek ez volt az első kötete (még egy jelent meg 1912-ben.) Hiába ígéri, hogy: „A tollamat csak új eszme vezérli, S dalaimnak a köntöse se régi" — régi a költészetében minden. Lendületes, de nem eredeti, szögezi le Kosztolányi, és Makai-, Reviczky-hatásokat említ. Hozzátehette volna Komjáthy Jenőt is: Elek az ő módján istenül, és dörög a „kéjelgő paloták" előtt: „Lelkem tüzét szikrázva szórom szerte, Lángra gyúl tőle az örömtelen, Hitetlent megtanítok szeretetre: A jó, a szép vallását hirdetem." Van ezekben a versekben múzsa, lányka, nektár, ajk, üdv, zsarnokság, kéjnek pohara, lant, dal,gúnykacaj -akár az 1840-es évek almanachlírájában. „ . ... minden hibája abból származik, hogy nem ma ér — állapítja meg Kosztolányi. Tanácsa: álljon a saját lábára. Elek nem tudta megfogadni a kritikusi intést.

A Négy verseskönyv (A Hét, 1908. júl. 26, aláírás: K. D.j röviden birál négy költőt: két jelentéktelen öreget (a dilettáns „dr." Szász Károlyt meg az újságírásból a Parnasszusra három kötettel kiránduló Ihász Aladárt), valamint két akkor induló fiatalt: Hangay Sándort (aki később többször kiadott rosszfajta háborús verseket és prózát írt) és Drózdy Győzőt. Kosztolányi fölénnyel, oktatóan kritizál, mintha nem is huszonhárom éves lenne, egyetlen lírai kötettel a háta mögött.

1909. február 21-én rövid és névtelen kritikát hozott A Hét: Bazsalikom. Erdélyi Zoltán költői elbeszélése. A február 28-i szerkesztői üzenet szerint írója Kosztolányi Dezső. Kevés éles, támadó bírálata van költő-kritikusunknak. Az említett ezek közül való, talán a legkorábbi. Erdélyi, ez a szorgalmas műkedvelő, aki írt lírát, epikát, drámát, elbeszélést, regényt, operettszövegeket, gyermek­darabokat, monológokat „fiatal lányok számára", megérdemelte a keménységet. A lapos, dzsentri­dicsőítő, Byront és Puskint másoló Bazsalikomra Nádasdy-díjat kapott. Ennek ürügyén Kosztolányi a bírálat elején támadta Vargha Gyulát, Lampérth Gézát és az Akadémia díjazottait, majd ízekre szedte a Bazsalikomot: Erdélyi „dróttalan távíró költeményt írt költészet nélkül, regényt emberek nélkül és verseket - égbekiáltó, lapos verseket - invenció, csiszoltság és természetesség nélkül. . . Sírásra és káromkodásra kész tő könyv. .. könyvszagú irodalmiság. . . mintha szalmát és csikorgó homokot rágnánk.. "

Hogy milyen tartalmat milyen eszmeiséggel formált meg Erdélyi Zoltán, azt nem tudni meg a kritikából. Ehhez elő kell ásni a bírált művecskét. Véghy, a „derék" dzsentri elveszti „ősei birtokát", meggyűlöli a „hont", Amerikába vándorol. Ott - természetesen - vagyont szerez, majd dajkája hívására meg a bazsalikom illatára hazacsábul. Ez a cselekmény, nyakonöntve az uralkodó osztály felszínes és a nép demagóg bírálatával, kuruckodással, antiszemitizmussal, szocializmus-ellenességgel, a szabadságharc előtt is avatag nemesi-nacionalista eszmeiséggel. Kosztolányi minderről nem szólt, neki csak a gyönge művészi megformáltság ellen volt kifogása. Ritka nála ez a támadó hang, s alighanem ezt is felrótta neki a konzervatív irodalmi tábor, amikor a világháború alatt a költő sikertelenül kéredzkedett a Petőfi Társaságba.

59