BEKEEVEK VAD HÁBORÚIwmmiMi-miwmmiA BRIT ELIT EOMMMBÓ, A SPECIAL AIR SERVICE

GYARMATI ÉS ANTITE RRORIS TA MŰVELETEI

ANTHONY KEMP

„Visszatekintve kész rejtély, hogy a SA S a háború után fennma­radt, sőt folytatta tevékenységét és folytatja mind a mai napig. Jó néhányszor csak épp hogy megúsztuk. Megmenekülésünk csak né­hány, tényleg nagyon kisszámú, hivatásos fantasztán és állhatatos hősön múlott, aki a megfelelő időben történetesen a megfelelő helyen volt.”

C. L. D. Newell D. G. C. Sutherland

1987. febr. 28.

6

Tartalom

A szerkesztő előszava ...................................................................... 8A szerző előszava ........................................................................... 10Térképek........................................................................................... 14

1 Főnix................................................................................................. 192 Szükségállapot..................................................................................373 Ezred születik................................................................................... 624 A Zöld-hegy.................................................................................... 695 Visszatérés az őserdőbe............................................................... 836 Kíni-míni és a Radfan.............................................................. 1057 Tanrenden kívüli tevékenység................................................. 1158 Firqat és adoo Dhofar hegyei között..................................... 1279 A jövő útja.................................................................................... 151

10 Az ulsteri kötelezettségek........................................................ 16111 Ellenforradalmi hadviselés....................................................... 18912 Az Együttműködés hadművelet...............................................21013 Kiválasztás és képzés............................................................... 22914 Múlt, jelen és jövő.................................................................... 241

A Különleges Légi Szolgálat szervezeti sémája..................... 260Rövidítések................................................................................... 261Felhasznált irodalom .................................................................. 262Néhány megjegyzés a forrásokról........................................... 264Index .............................................................................................. 265

1

Kezdetben minden egyszerűnek tunt. Megsemmisí­tettek egy három könyörtelen tagból álló hivatásos IRA-egységet, mert tetten érték őket, amint bombát helyeznek el, ami aztán ártatlan járókelők százainak életét olthatta volna ki.

Az újságok hétfői főcímeinek hangvétele örömtelinek volt mondha­tó, de aznap délután az alsóházban az akkori külügyminiszter, Sir Geoffrey Howe nyilatkozatot tett az ügyről a kormány nevében. Előadta a már ismert tényeket, de azt állította, hogy a fehér Re­nault-ban valójában nem találtak bombát, és hogy a három megölt IRA-tagnál nem volt fegyver a kérdéses időpontban.A kormány védekezésre kényszerült, kénytelen volt megmagyarázni a terroristák kétségtelenül hidegvérű meggyilkolását, és a SA S-t új­ból azzal vádolták, hogy ők Thatcher 007-es típusú „gyilkossági engedéllyel” rendelkező orgyilkosai.

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA

A kommandó szó eredetileg magányos, remekül célba lövő búr harcost jelentett még az előző századfordulón. Winston Churchill, aki fiatal lovastisztként harcolt a búr háborúban, ezt a nevet adta az 1940- ben, Angliában megalakított elit rohamosztagoknak. A szó tehát a csapatot és a csapat tagját, az egyes katonát is jelenti. Mára ez lett a katonai szókincs legelkoptatottabb szava. A köznyelvben mindenki kommandós - ez a szerkezet jellegzetes magyar lelemény, valójában annyi az értelme, mintha azt mondanám, pilótás - , tehát mindenki kommandóban szolgál, aki fekete ruhában fegyverrel koslat a rend­fenntartó erők soraiban.

A jelmez és a kellékek még nem csinálnak senkiből sem valódi elit katonát, s hogy akkor mi, az derül ki Anthony Kemp könyvéből. A Kü­lönleges Légi Szolgálat évtizedek óta a legjobb a szakmában, pedig a hasonló amerikai egységre többet költenek, az egykori szovjet kollégá­kat szélesebb körből toborozták, és általában a Brit Hadsereg, amely­nek az ezred szerves része, sem társadalmi, sem anyagi szempontból nem elkényeztetett fegyveres erő. A Special Air Service - a továbbiak­ban rövidítve SA S - titka a tagok kiválasztásában és felkészítésében rejlik. E felkészítés a lelki erő fontosságát és a leleményesség fejlesztését veszi célba, persze elképesztő fizikai edzést is alkalmazva. A SA S a kis csoportok erős kohéziója és tagjaik maximalista szemléletére épít. Ezért a jellegzetes négyes járőr az a tégla, amelyből az ezred felépíti önmagát.

A SA S nem önjelölt elit. Korunkban szokatlan módon nem azért tudjuk, hogy ők a legjobbak, mert ezt tőlük maguktól gyakran halljuk, hanem az ellenfeleik rettegése tanúsítja kiválóságukat. Ami a helyeket és az ellenfeleket illeti, az ezred története maga az egzotikum. A magyar közvélemény elől Korea, Vietnam és az arab-izraeli háborúk eltakarták az 1945 után vívott többi háborút. Több mint 170 kisebb-nagyobb fegy­veres konfliktus folyt és folyik a második világháború óta. A SA S ezek­ben lelt elemére, az ezred története tehát egyben az elmúlt öt évtized világtörténetének is érdekes metszete. Az ellenség soraiból két csoport magaslik ki: az arab sivatagi gerillák és az igazi halálos ellenfél, az ír Köztársasági Hadsereg, az IRA. Az európai integráció felé törekvő Ma­gyarországon érdemes megismerni, milyen terrorista polgárháború zaj­lik 1969 óta az integrálódó Európa nyugati peremén, Eszak-írország-

bán. Nem kizárólag a Balkán képes balkáni szintű aljassággal vívott belháborúra, s az írek sem csak víg hegedűsök, amint azt a brit kormá­nyok hosszú sora volt kénytelen megtanulni. Éppen ez a városi környe­zetben, a bűnözés és a politika összefonódásával kialakult terrorizmus az, amivel ma egyre több ország szembesül - persze, ha nem tagadja le helyből az egészet. Ilyen konfliktusban nem segít a szuper vadászgép, a rakéta és általában a haditechnika drága csecsebecséi. A megoldás sem a győzelem, csak a közbiztonság elfogadható szintű megvédése. Itt van helye az elit kommandónak, mert ebben a pokolban legfeljebb ők bol­dogulnak. Hogy ők is mennyi hibával, az Kemp könyvének egyik legér­dekesebb része. A SA S hibázik, ezt be is ismeri, és igyekszik tanulni belőle. A sikeres tanulási folyamat eredményét, néhány túszszabadítási akciót is megismerünk, s mellesleg érdekes példát látunk a rendőrség és a hadsereg együttműködésének lehetőségére. A SA S minőségi színvo­nalát és erkölcsi tisztaságát ugyanis többek között az is védi, hogy nem a bűnözőkkel naponta érintkező rendőrség része az ezred, hanem a kicsit elszigeteltebb hadseregé. Érdekes példa ez, bár a világ legtöbb állama a rendőrség keretében szervezi meg a maga elit antiterrorista egységét.

A tisztán katonai tevékenység körében a falklandi háború és az Öböl-háború kulisszatitkaival ismerkedhetünk meg. A legérdekesebb fejlemény az iraki „Scud” rakéták elleni harc valódi története. A rész­leteket nem akarnám elfecsegni, de Kemp nem arról számol be, ami­vel a világ televíziói töltötték ki annak idején a reklámok közötti he­lyet. Érdekes megfigyelni azt is, ahogy az eredeti gondolkodásmódja miatt eleinte mellőzött ezred tisztjei az 1990-es évekre elérték a leg­magasabb tábornoki beosztásokat, és megfertőzték az egész Brit Had­sereget eretnek szemléletükkel.

Az ezred sosem szerette a nyilvánosságot, s hiába van immár könyv­tárnyi irodalma a történetüknek, a legtöbb munka inkább csak az álcázó ködöt segített növelni. Anthony Kempet valamiért közel en­gedték magukhoz, s ezért az olvasó most a leghitelesebbnek tűnő SAS-történetet tartja a kezében. Ha bárki kedvet kap ilyenfajta elit­képzéshez, annak jó hír, hogy főleg türelem, nehéz terep és ólom­súlyú hátizsák kell hozzá. A rossz hír viszont az, hogy az 55 780000 brit állampolgárból nagy nehezen kb. 500 SAS-szintű jelöltet tud­tak találni. Azért próbálkozni érdemes.

9

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Ez a könyv lényegében az SA S kétkötetes történetének második része. Annak, aki a második világháborút érintő szakasz iránt érdeklő­dik, a szerző A SA S a háborúban, 1941-1945 című könyvét ajánljuk.

Mégiscsak elég különös, hogy eddig nem volt szükség ennek a kötet­nek a megírására, mint ahogy az is csoda, hogy a SA S egyáltalán fenn­maradt a háború után. A mottóként idézett néhány sor - amit az ezred két rangidős tisztje írt 1987-ben - egészen világossá teszi, hogy a kis elit alakulat egész ötlete a Brit Hadsereg vezetésén belül vörös posztó volt néhány ember szemében, akiknek eltökélt szándéka volt felszámolni a SAS-ezredet. Az idézet így folytatódik: „Mi vezette ilyen biztos kézzel a szárnyait bontogató SA S-t fejlődésének nyugtalanító éveiben, a vélet­len vagy a sors akarata? Sohasem fogjuk megtudni.”

Amióta fekete ruhás, gázálarcot viselő emberek maroknyi csapata 1980 májusában megrohamozta a londoni iráni nagykövetséget, hogy kiszabadítsa az ott fogva tartott túszokat, a SA S iránt, igencsak aka­rata ellenére, a nyilvánosság részéről fokozott érdeklődés mutatkozik.

A szervezet minél jobban igyekszik háttérben maradni, annál in­kább étvágyat csinál az információra éhes közönségnek, és annál in­kább a képzelet diktálja a róla szóló írásokat. Bármennyire is a hét­köznapok részévé váltak a sajnálatos erőszakos halálesetek Ulsterben, a republikánus propagandagépezet már megszokásból is mindig a SAS-t okolja. Amikor a szervezet emberei megölték az IRA ideiglenes szár­nyának három tagját Gibraltár forgatagában - mondanom sem kell, feletteseik parancsát teljesítve a sajtó bizonyos csoportjai azt a kö­vetkeztetést vonták le, hogy a SA S hivatásos gyilkosokból áll, akik semmibe veszik a törvényeket. Ezzel is, mint annyi más dologgal kap­csolatban, Nagy-Britanniában szükségképpen a társadalmi rétegek és a politikai nézetek elkülönülésének megfelelően oszlanak meg a véle­mények. Azok számára, akik erőteljes baloldali nézeteket vallanak, a SA S a legfelső rétegek sikercsapata, amely arra hivatott, hogy el­nyomja a társadalom alsóbb osztályait és a legvégsőkig védelmezze a status quót. A politikai skála másik végéhez közel állók szerint a SAS-katonák hősök.

Miután az iráni nagykövetségen megszűnt az ostromállapot, a S A S főhadiszállása színültig telt a sok láda ajándék pezsgővel, rá-

10

adásul a jobboldali lapok szemében az ezred sohasem tűnik fel rossz színben.

Mivel a könyv lényegéből adódóan a SA S-t kellett megnyerni a közreműködésre, bárki legyen is a szerző, mind gyakorlati, mind er­kölcsi szempontból számos kényszernek kell alávetnie magát. A hábo­rú utáni gyarmati hadjáratok, amelyekben az ezred korábban részt vett, még a nyilvánosságra tartoznak. Az adatok hozzáférhetőek az Országos Levéltárban (Public Record Office), és bárki teljes mérték­ben jogosult arra, hogy a témáról írjon. Születtek is könyvek számos kiváló volt katona tollából, melyekben beszámolnak a birodalom utolsó hadjárataiban szerzett élményeikről. Aki akkoriban még szolgálatot teljesített, minden további nélkül megkapta a hivatalos engedélyt az ilyen könyvek kiadásához. A nehézségek az 1970-es évekkel kezdőd­nek, amikor az ezred szerepe külső kényszer és egy sor körülmény hatására megváltozott. Ebben az időszakban vált az ellenforradalmi hadviselés a fő feladattá, és többé már nem a gyalogsági harcászat terén ismerték el hozzáértésüket, hanem a nemzetközi terrorizmus elleni harc frontvonalán.

Attól kezdve titokban kellett tartani az alakulat tevékenységét és szakértelmét, sőt a tagok személyazonosságát is diszkréten kellett kezelni, ami teljesen korrekt és indokolt eljárás.

Mindamellett független sajtóval rendelkező szabad társadalomban élünk, és a SAS-t, a Brit Hadsereg részeként, az adófizetők pénzéből alapították. A sajtónak mint olyannak jogában áll megjegyzéseket fűz­ni az eseményekhez, függetlenül attól, hogy ez a tény mennyire van terhére a mindenkori hatalmasságoknak. Ha Gibraltár főutcáján fé­nyes nappal agyonlőnek három embert, aligha meglepő, hogy az eset felkelti a média érdeklődését, elvégre csak azt juttatja kifejezésre, amit a nézők vagy az olvasók látni vagy olvasni akarnak.

Az utóbbi időben könyvek valóságos özöne jelent meg az észak­írországi eseményekről, nyomon követve a Stalker-ügyet és az „agyonlövés” stratégiai elvének egész kérdéskörét. Ebbe a SA S-t is szükségképpen belerángatták. Miközben az egyik oldalról bírál­ták, a másikról lelkesen dicsérték. A SA S, akár tetszik neki, akár nem, reflektorfénybe került, és valószínűleg ott is marad, amíg a társadalom erre normális szinten igényt tart. Könyvem írásával egy időben Sir Peter de la Billiére tábornok, a legkiválóbb SAS-tiszt, aki

11

még szolgálatban van, megjelentette visszaemlékezéseit a Perzsa (Arab)-öbölben vívott háborúról. Művében Sir Peter igen alapos vizs­gálatnak veti alá a különleges alakulatok szerepét a konfliktusban. Ez természetesen jogában áll, de az ezred egy nemrég leszerelt tagjá­val folytatott beszélgetés során az utóbbi tett egy megjegyzést, mi­szerint ha ő írta volna a történetet, „rögtön fejbe vágnának a hiva­tali titokra vonatkozó törvénnyel”.

Sem ezt, és ami azt illeti, a legutóbbi könyvemet sem lehet „hiva­talos” történelemkönyvnek nevezni, de a Védelmi Minisztérium, il­letve a SA S áldását adta rá, én pedig teljes felelősséget vállalok minden leírt véleményért. A későbbi fejezetekben a legnagyobb gon­dossággal jártam el annak érdekében, hogy megőrizzem az ezred tagjainak anonimitását, és hogy kiküszöböljek minden olyasmit, ami egy potenciális ellenség számára használhatónak bizonyulhat.

Első ízben akkor fordult érdeklődésem a téma felé, amikor szá­mos hosszú beszélgetést folytattam Sir Dávid Stirlinggel, az ezred alapítójával, aki sajnálatos módon röviddel a megalakulás ötvene­dik évfordulója előtt elhunyt. Stirling szót ejtett a SA S szellemisé­géről és arról, hogy szükség lenne már egy kiszínezéstől és bom­basztikus szenzációktól mentes, tárgyilagos beszámoló megírására, nem pusztán a háborús időkről, hanem az utóbbi évek eseményei­ről is. Az „ezred apja”-ként emlegetett akkori őrnagy, Dare Newell volt a másik illetékes személy, aki rengeteg időt töltött velem, hogy a háborút követő nyugtalan időszakról és a SA S fennmaradásáért vívott küzdelmekről beszéljen.

Az utóbbi néhány évben megvolt az a kiváltságom, hogy számos olyan emberrel találkozhattam, aki a SA S soraiban szolgál vagy vala­ha szolgált. Együtt ittunk, együtt ettünk, és nagyokat beszélgettünk. Minden szempontból tiszteletben tartottam bizalmas közléseiket. Tit­kaik nincsenek veszélyben, és az elmúlt húsz év történéseinek levéltá­ri kutatása az unokáim feladata lesz. Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik valaha az ezredben szolgáltak vagy szolgálnak, akár hivatásos­ként, akár önkéntesként.

A kritikusok gyakran illették azzal a váddal azokat, akik bármi­kor is a SA S-ról írtak, hogy „rajongók”, azaz az alakulat hírnevén élősködnek, hogy könyveket adjanak el és ilyen módon mások bá­torságából húzzanak hasznot. Készséggel beismerem, hogy történész­

12

ként elbűvölt az 1980-as években végzett munkám, amikor a hábo­rús bűnök után nyomozó csoportról írtam A titkos vadászok című könyvben. A könyv a televízióban nagy sikert aratott, azonos című dokumentumfilm alapján készült. Ez felkeltette bennem a vágyat, hogy újabb kutatásra vállalkozzam, és mostani könyvem ennek ered­ménye. Nagy csodálója vagyok az ezrednek és annak, amit képvisel, és ha ettől „rajongó” vagyok, hát készséggel vállalom.

13

14

FALKLAND-SZIGETEK

mérföld25

DÉLI-ATLANTI-ÓCEÁN

Főnix1

A második világháború végére a SA S olyan mértékben megnö­vekedett, hogy alig kezelhető, ormótlan dandárra kezdett hasonlíta­ni, magába tömörítve két brit ezredet, az 1 és a 2 SA S-t, két francia zászlóaljat, amelyek 3 és 4 SAS-ként ismertek, valamint a belga SAS-ezredet. A briteknek utoljára azért kellett csatasorba állniuk, hogy felügyeljék a német haderő lefegyverzését Norvégiában. Nem volt különösebben fárasztó feladat, a legtöbb tiszt és közlegény szá­mára a várva várt szabadságot jelentette a háborús szolgálat viszon­tagságai után. 1945 augusztusának végén jövőjük igen bizonytalannak látszott; az 1 és a 2 SAS-ezred visszahajózott Essexbe, colchesteri támaszpontjára.

A dandárparancsnok „Mad” Mike Calvert még júniusban vissza­tért Nagy-Britanniába, hogy erőteljes kampányt indítson a S A S ­egységek távol-keleti bevetésének érdekében, ahol is a háború még mindig folyt. A dandár jövőjét illetően az volt a hivatalos állás­pont, hogy csatlakozzanak Lord Louis Mountbatten délkelet-ázsi­ai parancsnokságához. Csakhogy időközben az alapító Dávid Stirling kiszabadult Colditzból, és 1945 áprilisában visszatért Londonba, a politikacsinálás színpadára. Örökké új dolgokat alkotó elméje még a várbörtön foglyaként álmodta meg azt a tervet, amit ő Csungking- tervnek nevezett. Egy olyan dandár létrehozása volt a célja, ami­nek ő a parancsnoka, és ami a 2 SAS-ezredből, az OSS egyik ezre­déből (Office of Strategic Services, a brit SOE - Special Operations Executive amerikai megfelelője) és egy olyan harmadik alakulat­ból tevődne össze, amelynek tagjait kiszabadult hadifoglyok közül toboroznák, beleértve Stirling néhány barátját is Colditzból.

19

Nem szabad elfelejtenünk, hogy abban az időben csak néhány kiválasztott volt beavatva az atombomba titkába. A hatalom berkei­ben az az általános feltételezés uralkodott, hogy a távol-keleti há­ború célja a japánok kiűzése Malájföldről és a Brit Birodalomhoz tartozó szigetek visszafoglalása, tehát hosszú, keserves harcra kell fölkészülni. Stirling Kínában akart hadműveleteket végrehajtani, hogy ilyen módon elvágja a Malájföld felé vezető japán utánpótlá­si vonalakat, használhatatlanná tegye a Mandzsúriában levő ipari központokat, és a partvidéken biztosítsa az amerikaiaknak a part­raszálláshoz szükséges körülményeket. Stirling találkozott Winston Churchill-lel, aki áldását adta erre az elképzelésre, és 1945 tava­szán megindult a tervek készítése. A következő idézet egy, a szerző birtokában lévő, név és dátum nélküli feljegyzésből való.

A terv az, hogy egy csapat, amely nagyjából két SAS-ezredből állna, Észak-Kínában igazi SAS-harceljárás szerint látná el fel­adatát. A művelet eleinte tisztán katonai lenne. Az egyik ezred brit lesz, a másik valószínűleg amerikai. Az egész csapatnak brit lesz a parancsnoka, ugyanakkor az amerikai hadszíntérparancs­nok alá fogják rendelni. Azt reméljük, hogy a brit ezred 1945. december elejére, az amerikai pedig kb. 1946 márciusára ké­szen áll majd a műveletre. A hadművelet létszám tekintetében először csak kis csapatokat, legfeljebb egy vagy két századot fog­lal magába. A terepjárókat, amikkel felszerelik őket, ejtőernyő­vel vagy vitorlázógépekkel juttatják a területre, ami legfeljebb 1000 mérföldre lesz a támaszponttól. A hadtápellátást légi úton biztosítjuk. A csoportok támadást intéznek a japán csapatok el­len, majd amikor a hadművelet véget ér, a tengeren vagy a szá­razföldön keresztül vonulhatnak vissza.

Ez nyilvánvalóan vakmerő terv volt, tekintetbe véve, hogy a csa­pat támaszpontjától jelentős távolságra hajtotta volna végre a had­műveletet. A dokumentum javasolja továbbá, hogy a támaszpontot Csungkingban állítsák fel, ahol a hadszíntér parancsnoksága is van, valamint részletezi a légi ellátás repülőgép-szükségleteit, csakúgy mint az osztagok beszivárogtatásának részleteit. Az alapterv 850 emberből álló haderőt, 800 tonnányi lőszert és felszerelést, vala­

20

mint 300 járművet igényelt, mindezt a Burmán keresztül vezető úton kellett volna Kínába szállítani.

Ami azt illeti, a két atombomba augusztusi ledobása véget vetett a távol-keleti konfliktusba való bekapcsolódás iránti minden igény­nek, a SAS-dandár ezredei pedig még mindig Európában vártak további parancsra. A Hadügyminisztérium felső köreiben sokan szív­ből utálták az általuk „magánhadseregeknek” nevezett különböző kommandóalakulatokat. A Japán ellen vívott háború hirtelen vége jó alkalmat szolgáltatott a háború alatt létrejött különféle, rajtaütés­szerű támadásra szakosodott csapatok sürgős felszámolására.

Szeptember 21-én a belga SA S visszatért saját nemzeti parancs­noksága alá, október elsején pedig a franciákon volt a sor, akik új, Pauba telepített támaszpontjukra mentek. Október 5-én a záró dísz­szemle után az 1 és a 2 SAS-ezredet hivatalosan feloszlatták. Egy kis csapat kivételével, akik a felszerelés elraktározására maradtak még együtt, az állományt szétszórták. A hivatásos katonák visszatér­tek eredeti ezredükbe, ahol gyakran úgy érezték magukat, mint a partra vetett hal, míg másoknak vissza kellett találniuk a civil életbe.

A körülmények alakulása miatt a S A S története könnyen véget is érhetett volna, ahogy annyi más háborús egységé véget is ért. Dávid Stirling Afrikába ment, hogy a saját karrierjét építgesse, és sok-sok évre elveszítette a kapcsolatot „teremtményével”. Mégis, hogy a háborús évek bajtársi szellemiségét életben tartsák, 1945 vége felé megalakult a SAS-szövetség, aminek a védnöke Winston Churchill, az elnöke pedig Dávid Stirling lett. Az első bankettet, amelyen a két ezredből körülbelül ötszáz ember vett részt, 1946. december 17-én tartották a londoni Connaught Teremben.

Mégis, a feloszlatás ellenére, a SA S egynémely különösen kicsi, elzárt alakulata még néhány évig fennmaradt, szigorúan félhivatalos alapon. Egy csoportot Görögországba küldtek, hogy a Brit Katonai Jóvátételi Bizottságban teljesítsenek szolgálatot, ahol továbbra is a SA S jelvényét viselték, és később sokan közülük belekeveredtek az országban zajló polgárháborúba is. Akadt például egy tiszt, aki ka­maszként a köztársasági hadseregben szolgált a spanyol polgárhábo­rúban, majd a második világháborúban következett a SA S, s végül Görögországban a királypártiak oldalán találta magát.

21

A SA S legszívósabb maradványának a háborús bűnök után nyo­mozó egység bizonyult, amit 1945 májusában hozott létre a 2 SA S­ezred, hogy kiderítsék, mi lett ennek a harminckét embernek a sorsa, akik a Loyton-hadművelet végén tűntek el. A kérdéses had­művelet Elzászban zajlott 1944 augusztusa és októbere között. Az ezredparancsnok, Brian Franks alezredes olyan információkat ka­pott, amelyek szerint az eltűntek közül néhányat esetleg kivégzett a Gestapo. A hírt megerősítette az a tiszt, akit a parancsnok még decemberben küldött a területre. Franks úgy döntött, hogy a hely­színre küldi hírszerző tisztjét, Eric Barkworth őrnagyot egy kisebb csapat kíséretében, hogy teljes körű nyomozást végezzenek az ügy­ben. A csapat egy katonai célokra lefoglalt villában telepedett le Gaggenauban, Németország francia megszállás alatt levő részén. Hamarosan megtalálták néhány bajtársuk holttestét. A közeli, rotenfelsi koncentrációs táborban ölték meg őket.

1945 őszére Barkworth figyelemre méltó iratgyűjteményt állí­tott össze az eltűnt katonák sorsára utaló bizonyítékokból, és sike­rült azonosítani azokat, akik meggyilkolásukban bűnösek voltak. A hírszerző tiszt vállalta a környéken a szövetséges hadseregek tagjai ellen elkövetett minden más bűntett kiderítését is. Franks mind­amellett tisztában volt azzal, hogy ezredét bármelyik pillanatban feloszlathatják, és eltökélt szándéka volt, hogy életben tartja a csa­patot, ha szükséges, akár politikai eszközök alkalmazásával is.

Egy orosz herceg fiának, Yuri Galitzine századosnak segítségét vette igénybe, aki hírszerzőként szolgált a háborúban. 1945-ben a Hadügyminisztériumban, a legfelső haditörvényszék elnökének osz­tályán dolgozott. Ez a hivatal volt illetékes a brit és a nemzetkö­zösségi fegyveres erők katonái ellen elkövetett bűncselekmények ügyében. Szeptemberben Galitzine a kontinensre utazott, ahonnan visszatérve átfogó jelentést írt. A dolgozat nagy részében Barkworth és csapatának munkáját részletezte, s elismerése már-már a csodá­lattal volt határos. Galitzine rendkívül kritikusan viszonyult ahhoz a munkához, amit a Hadügyminisztérium hivatalos csoportja Leó Genn ezredes vezetésével végzett. Az ezredes a háború előtt ismert színész volt. A SAS-hoz azért küldték, hogy segítsen, de:

22

A csapatot tapasztalatlan és a lelkesedést hírből sem ismerő sze­mélyek alkották, és úgy tűnt, tévedésben vannak feladatukat il­letően. Genn ales. azt állította, hogy a csapat feladata „törvé­nyes formába önteni a már meglévő bizonyítékokat”. A nyomo­zást nem tartották feladatuknak. Kísérletet sem tettek arra, hogy megtalálják a holttesteket vagy bizonyítékok után kutassanak a környéken, azon kívül, hogy átkutatták a már bejárt terepet, és olyan szemtanúknak jártak utána, akiknek a létezése már régen köztudomású volt.

Galitzine, aki a fentieket hivatalos jelentésében írta le, azt javasol­ta, hogy a Barkworth-féle csapatot helyezzék közvetlenül a Hadügy­minisztérium parancsnoksága alá, alapvető otthoni híradó állomá­sukat pedig Galitzine Eaton Square-en levő irodájának padlására telepítsék, ami lehetővé teszi, hogy hatékony kommunikációt foly­tassanak. Amikor befejeződtek a területen a vizsgálatok, az egység észak felé indult, a brit megszállási övezetbe. A SAS-csoport szak­szerű nyomozással több ügyben is segítette a wuppertali állatkert irodaépületében ülésező hadbíróság munkáját. Minden eltűnt baj­társukat felkutatták, s gyilkosaik közül többet fel is akasztottak Hameln börtönében. A kivégzéseket a hivatalos állami hóhér, Albert Pierrepoint hajtotta végre. Bár Barkworth hivatalosan eredeti ezre­dének állományában szerepelt, még 1948-ban is úgy írta alá jelenté­seit mint őrnagy, aki a 2 SA S Háborús Bűnügyekben Nyomozó Csoport parancsnoka. A csapat minden tagja továbbra is az ezred jelvényét és barettjét viselte. A háborús bűnösökkel foglalkozó cso­port teljes történetét A titkos vadászok című könyvemben írtam meg.

Az alakulat feloszlatását követően több befolyásos ember is eltö­kélte, hogy életben tartja a SA S elveit és alapeszméjét, bármibe is kerüljön. Kemény küzdelem kezdődött a brit minisztériumok fo­lyosóin és a londoni klubokban az ügy érdekében. Brian Franks, aki sokféle szempontból a dolgok motorja volt, visszatért ugyan polgári foglalkozásához, de a Hyde Park Hotel vezérigazgatója­ként rengeteg dolgot elért a kulisszák mögött. Elsősorban az ő fá­radhatatlan munkájának köszönhető, hogy az ezred újjászületett. Mike Calvert, az utolsó dandárparancsnok tudomást szerzett ar­ról, hogy a harcászati adatgyűjtő és -kiértékelő igazgatóságot veze­

23

tő Rowell vezérőrnagy parancsot kapott a SA S szerepének tisztá­zására és javaslat készítésére arról, hogy hogyan lehetne egy ilyen egységet a jövőben háború idején alkalmazni. 1945 októberében Calvert hosszú levelet írt több olyan magas rangú tisztnek, akik a háború éveiben a SAS-nál teljesítettek szolgálatot. Arra buzdította őket, hogy működjenek közre ebben a vizsgálatban, és biztosítsák az ezred álláspontjának megfelelő ismertetését. Eközben e színfa­lak mögött Franks politikusokkal és rangidős katonatisztekkel iszo­gatott és vacsorázott, igen jó eredménnyel. Winston Churchill fü­lébe is eljutott a dolog Randolph fián keresztül, aki 1942-ben Észak- Afrikában rövid ideig a SA S soraiban szolgált.

1946 novemberében a Hadügyminisztérium arra a végkövetkez­tetésre jutott, hogy van helye egy SAS-típusú egységnek a Territo­riális Hadsereg hadrendjében, viszont maga a Territoriális Hadse­reg az újjászerveződés folyamatának közepén járt abban az időben. A gond leginkább az volt, hogy találni kellett egy másik megfelelő egységet, amihez a SA S-t hozzá lehetett toldani. Egy kis tájékozó­dás után Brian Franks ráakadt egy Művész Lövészek (Artists Rifles) nevű alakulatra, amelynek volt egy kiképzőcsarnoka az Euston ál­lomás közelében, a Duke’s Roadon meg egy remek barakkja Bisleyben, a lőtéren. A Művészek eredetileg 1859-ben alakult mint önkéntes osztag. Akkoriban a kormány Franciaország támadásától rettegett. Lelkesült hazafiúi szenvedélytől fűtve a londoni művész­társadalom egységbe tömörült, amely önkéntes csapatként ajánlot­ta fel szolgálatait a hazának. Még saját egyenruhát is vásároltak maguknak. Sapkájukon Marsot és Minervát ábrázoló jelvényt hord­tak, ami mára az ezred újságjának címeként őrződött meg. A fran­ciák nem váltották valóra fenyegetésüket, de az Artists Rifles fenn­maradt a Middlesex Ezred egyik önkéntes zászlóaljaként. Az egy­ség kitűnően helytállt az első világháborúban, 1939-ben pedig be­lőle alakult az egyik OCTU (Officer Cadet Training Unit - a tiszti­iskolásokat kiképző egység).

A háború utáni hadseregben a Művész Lövészek is keresték a maguk szerepét. Érdekházasság köttetet, ami kisebb viták ellenére a ma is tart. Az új ezred a 21 SA S (Artists) TA nevet vette fel (TA: Territorial Army - Territoriális Hadsereg), meglehetősen hétköz­napi okból. A két, háború idején működő ezred száma 1-es és 2-es

24

volt, így az eredeti ötlet szerint az újat valószínűleg 12 SAS-nak akarták nevezni. Működött már azonban a 12 légi szállítású (TA) zászlóalj, ezért úgy döntöttek, a 21-es számot választják. A 21 SA S még ma is a rangidős ezred a SAS-családon belül. Érdemes meg­jegyezni, hogy amikor az új egység megalakult, tagjai a légideszant- csapatok piros barettjét hordták, és a 16. légi szállítású hadosztály (TA) alárendeltségébe tartoztak. Híres bézsszínű barettjüktől 1944 elején váltak meg, amikor az alakulatok visszatértek az olaszországi hadszíntérről, hogy az 1 Légi Szállítású Hadtest részeként egy dan­dárt alkossanak. Az eredeti sapkát nem is kapták vissza 1957-ig.

A 21 SA S toborzása 1947 őszén kezdődött, és sokan igyekeztek felcsapni a háború idején szolgálatot teljesítők közül. A csapat ki­egészült SBS- (Special Boát Section - Különleges Csónakososztag) tagokkal is, akik valamikor a Földközi-tengeren szolgáltak, vala­mint más önkéntesekkel, akik az Artists Rifleshez tartoztak. Brian Frankset nevezték ki zászlóaljparancsnoknak, aki helyettesnek egy hivatásos tisztet, L. E. O. T. „Pat” Hart őrnagyot kapott. Ez utóbbi a könnyűgyalogság elitjéhez, a Rifle Brigádé (Vadászdandár) meg­tévesztő névre hallgató patinás ezredhez tartozott eredetileg. Hart előbb a Közel-Keleten teljesített szolgálatot, majd 1944-ben csatla­kozott a SAS-dandár törzskarához. A zászlóalj első szervezete a parancsnokságból, egy híradóalakulatból és két századból tevődött össze, amelyek mindegyikének Londonban volt a támaszpontja. Franks hamar felismerte, hogy hálóját földrajzi értelemben széle­sebb körre kell kivetnie, ha be akarja vonni azokat a régi háborús bajtársakat, akik Anglia északi részén éltek. Végül is létrehozott egy fantom SAS-szakaszt, amit a 10. Yorkshire ejtőernyős-zászló­alj mellé rendeltek, és Johnny Coopert bízták meg a vezetésével. Cooper Dávid Stirling legelső újoncai közé tartozott, és a háború végén már az 1 SAS-ezred egyik századát vezette ideiglenes őr­nagyként.

A SA S eszméje ily módon újjáéledt, akár a főnix saját hamvai­ból, 1947-ben azonban még csak tartalékos, territoriális egység­ként működött, és nem volt más, mint az Ejtőernyősezred egyik nyúlványa. Az ejtőernyősök ráadásul hajlamosak voltak a teljes be­kebelezés vágyával figyelni a 21 SA S-t. Becsületére vált ennek a kicsi, túlnyomórészt nem hivatásos katonákból álló csoportnak,

25

hogy megtalálta a maga szerepét, és minden mozgósítható össze­köttetését felhasználva sikerült elkerülnie mind az újabb feloszla­tást, mind a nagyobb ezredek mohó elnyelési törekvéseit. Az egy­ség alapításának idején a hidegháború még csak első időszakát élte, és az atomfegyverrel nem rendelkező Szovjetuniót nem tekintették közvetlen veszélynek. Az egység számára egy esetleges közel-keleti konfliktusban való részvételt irányoztak elő, és ezt szem előtt tart­va tervezték meg a kezdeti kiképzés jó részét.

A színfalak mögött Brian Franks a Hadügyminisztériummal ví­vott küzdelmet az ezred létszámának emeléséért. Állandó problémát jelentett, hogy azon a magas szinten senki sem mutatott őszinte ér­deklődést, és végképp senki sem értette meg pontosan, hogy mire képes a SA S, s hogy milyen speciális előfeltételek szükségesek ah­hoz, hogy eleget tegyen valódi feladatának. A Hadügyminisztérium tervfelelősei makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy egynek tekintsék őket a sok gyalogoszászlóalj közül. A SA S filozófiáját Dávid Stirling fektette le 1941-ben, az ezred megalapításakor, és az akkori alapel­vek érvényesek még ma is. Stirling a kezdet kezdetétől azt hangsú­lyozta, hogy csapatát csakis hadszíntér szintű stratégiai feladatokra szabad bevetni, a főparancsnok közvetlen alárendeltségében, és a kommandót tilos harcászati jelentőségű, apró akciók kedvéért szét­forgácsolni. A másik részlet, amit mint döntő fontosságút hangsú­lyozott, a négy emberből álló őrjárat mint alapvető harci egység alkalmazása. Mindent ezekből a négyesekből kell felépíteni, mindent az ő szükségleteik szerint kell megszervezni. Érdekes megfigyelni, hogy miután Stirling 1943 elején az ellenség fogságába került és megszűnt erőteljes befolyása, ezektől az elvektől egyre inkább eltértek. Végül már olyan mértékben eltávolodtak az eredeti szervezeti és taktikai szabályoktól, hogy a két ezred számos későbbi hadműveletben képte­len volt valamirevaló eredményt elérni. Ráadásul egymással verseng­ve irányították őket különböző parancsnokságok, többek között az SOE (Special Operations Executive - Különleges Műveletek Igazga­tósága)1

1A háború alatt az ellenállási mozgalmak segítésére és irányítására és egyéb titkos hadműveletekre felállított új brit titkosszolgálat, amelyet egyformán utált a szá­mos régi titkosszolgálat és valamennyi haderőnem.

26

Brian Franks 1949 augusztusában hosszú beszámolót írt a Had­ügyminisztériumnak és a 16. légi szállítású hadosztálynak a 21 SA S létszámemelési elgondolásaival kapcsolatban, ami a SAS-csapatok szerepének meghatározásával kezdődik. A támadástól a hírszerzé­sig a kisméretű hadműveletek minden fajtáját el tudják végezni a fő hadszíntértől távol úgy, hogy csak kevés embert vesznek igény­be. Célpontjaikat földön, vízen vagy levegőben is képesek megkö­zelíteni. Hála az őrjáratok kicsi méretének, az alakulat képes egy­idejűleg hadműveletek egész sorát véghezvinni. Az ismertetést a következőképpen folytatja:

Az alapvető különbség a SAS-,, egységek” és a hadsereg más egysé­gei között az - amit tisztázni kell ahhoz, hogy megértsük a SAS speciális létszámszükségleteit hogy az előbbi nem „egység” a szó szokásos értelmében. A SAS-ezredek NEM úgy szervezettek és NEM lehet úgy alkalmazni őket, mint az „egységeket”; minden SAS által vállalt műveletet olyan csoportok hajtanak végre, akik kimondottan arra az alkalomra lettek kiválasztva és felfegyverez­ve. A csoport mérete, összeállítása, felszerelése és alkalmazásának módja minden egyes esetben a művelet pontos körülményeinek függvénye, és csak akkor dől el, amikor a feladatot megkaptuk és részletesen elemeztük. Látni való tehát, hogy az „egység” kifejezés téves ebben az esetben, és hogy a SAS-ezred nem egység a szó har­cászati értelmében. Pusztán SAS-csapatokból álló csoport, amely­ből nagyszámú SAS hadműveleti osztagot lehet alakítani, a szüksé­ges vezetési és ellátó részekkel együtt.

Dávid Stirling fivére, Bili, aki a 2 SAS-ezred megalapítója volt, 1944 tavaszán lemondott parancsnokságáról a legfelsőbb vezetés azon elképzelései miatt, amelyek szerint egységét taktikai felada­tok ellátására használnák a partraszállás napján részenként, köz­vetlenül a harcmezőn bevetve őket. Bili Stirlinget Brian Franks vál­totta fel, akinek hasonló harcokat kellett vívnia a háború hátrale­vő részében, most pedig folytathatta az új territoriális ezred érde­keinek védelmében. Mindenekelőtt az elegendő élőerőt szorgal­mazta, ezalatt számos olyan specialistát is értve, akik erős, bár kis létszámú kiszolgáló szervezetet építenének ki. Indoklását a követ­

27

kezőkre alapozta: „SAS-csapatokra várhatóan a következő háború legelső szakaszában lesz szükség. A hadműveletek megtervezéséhez, előkészítéséhez, megindításához, ellenőrzéséhez és véghezviteléhez elengedhetetlen szervezetnek már a háború kitörése előtt léteznie és működnie kell”. Az előirányzott szervezeti séma 192 főnyi kiszolgá­ló, támaszponti állományt és három, egyenként 118 főből álló harci századot foglalt magába.

Alapításakor a 21 SA S lényegében a háború idején működött ezredek másolata volt, ugyanazzal a felszereléssel és ugyanazokkal a fegyverekkel ellátva. A mozgékonyságot és a tűzerőt Vickers K ikergéppuskákkal felszerelt páncélos dzsipek biztosították, melyek közül néhányat 12,7 mm-es Browning nehézgéppuskával is ellát­tak. Az ilyen járművek ejtőernyővel vagy vitorlázógéppel érhettek földet. A tapasztalat azt mutatta, hogy kifinomult hadtápszervezetre van szükség ahhoz, hogy egyszerre több csapatot is fenntartsanak az ellenség arcvonala mögött. A RAF (Royal Air Force - Királyi Légi­erő) biztosította az ilyen front mögötti hadműveletek ellátását, s a szállítórepülőkkel való kapcsolattartás további infrastruktúrát igé­nyelt. A háború utolsó időszakában a SAS-dandárnak saját ellátó és raktárhálózata, valamint önálló híradó és rádiólehallgató százada volt. A rádiós varázslókat a „Phantom” szervezet biztosította. Külön összekötő törzs foglalkozott a két francia ezred irányításával csak­úgy, mint ahogy a dandárt saját összekötő tisztjei képviselték az SOE, a SHAEF (Supreme Headquarters Allied Expenditionary Force - Szövetséges Expedíciós Haderők Legfelső Vezérkara) és a 21. Had­seregcsoport törzsében. Az egyes ezredeknek megvolt a saját szak­emberállományuk a felszerelés karbantartására, az egészségügyi szol­gálat ellátására, a hírközlésre, az anyagi utánpótlás kezelésére és így tovább. Brian Franks tehát helyesen járt el, amikor erőteljesen kép­viselte álláspontját a megfelelő kiszolgálólétszám érdekében, hogy ezzel a hadiállapot beállásának pillanatától lehetővé tegye az azon­nali cselekvést.

A legfőbb probléma az volt, hogy a kis territoriális egységnek, ráadásul egy tartalékos légi szállítású hadosztályhoz kapcsolva, nem volt politikai befolyása. A zászlóaljparancsnok, lelkesedése és ta­pasztalata ellenére csak részmunkaidőben szolgált, és főfoglalko­zásában fontos üzleti kötelezettségei voltak. Franks helyettese, egy

28

hivatásos őrnagy, nem rendelkezett elég magas ranggal ahhoz, hogy a szava valóban számítson a magas parancsnokságoknak azon a szintjén, ahol az érdemi döntéseket hozzák. A legfelső katonai ve­zetés kitartott amellett, hogy a SA S egyszerűen az ejtőernyősök egyik, jóllehet egzotikus változata. Az ezred szerepéről, feladatai­ról és szervezetéről a végső szót a Hadügyminisztérium Szárazföl­di/Légi Hadviselési Igazgatóságának kellett kimondania, ott viszont nem akadt egyetlen tiszt sem, akinek lett volna tapasztalata a SA S módszereiről.

A következő fejezet kizárólagosan a malájföldi háborúról és a reguláris 22 SAS-ezred létrehozásáról szól. Ebből következően te­hát a főnixszerű újjáéledés története az időben előreugorva folyta­tódik addig a pontig, amíg létrejött az első, igaz, még embrionális, állandó ezredparancsnokság, ami végre biztosította az állandóság minimális szintjét a SA S számára. Először azonban essen szó a koreai háborúba való belekeveredés máig megoldatlan rejtélyéről.

1950 júniusában észak-koreai csapatok törtek be az ország déli részébe, könnyedén átlépve a demarkációs vonallá kinevezett 38. szélességi kört. Az ENSZ azonnal elítélte az agressziót, és enge­délyt adott katonai erő használatára a támadók visszaszorítására. Úgy látszott, a háború alkalmat kínál a SAS-csapatok bevetésére. Harcedzett tisztek és közlegények jelentős csoportja alig várta, hogy indulhasson. Egy részük már a 21 SAS-nál teljesített szolgálatot, mások a különleges „Z” tartalékállományba sorolva lesték az al­kalmat, hogy újra puskaport szagolhassanak. Ezek a katonák halá­losan unták civil életüket, és égtek a vágytól, hogy visszajussanak a harctérre. A Koreába induló önkéntesek csapatát, ami M század néven vált ismertté, Tony Greville-Bell őrnagy állította fel. Philip Warner A SA S című könyvében megjelent állítása szerint maga MacArthur tábornok, az USA távol-keleti főparancsnoka kérte, hogy a Koreába induló brit hadseregben okvetlenül legyen SAS-alaku­lat is. Greville-Bell a háború alatt a 2 SAS-ezredben szolgált Olasz­országban és Eszaknyugat-Európában is, és szerzett némi tapaszta­latot az irreguláris hadviselésben. A kitartás rendkívüli példája, hogy ő és társa, „Bebe” Daniels őrmester hetvenhárom nap alatt átgya­logoltak egész Olaszországon egy hadművelet után, hogy elérjék a szövetségesek arcvonalát.

29

A SAS-csapatok koreai alkalmazásáról írt értékelő jelentésében Greville-Bell joggal jegyezi meg, hogy mivel Korea lakossága ázsiai­akból áll, európai küllemű csapatokat nehéz volt hosszú időre sike­resen elrejteni az ország belterületén. Ráadásul a hegyvidéki terep korlátozta a katonák és a felszerelésük ledobására alkalmas terüle­tek számát. Mivel Korea hosszú és keskeny, ráadásul tenger hatá­rolja, Greville-Bell a tenger felőli behatolást javasolta, mert úgy érezte, az ellenség képtelen akkora haderőt irányítani a partvonal­ra, amely annak minden méterét folyamatosan őrizni tudja. Greville- Bell a repülőtereket, vasútvonalakat, hidakat, üzemanyagraktárakat és parancsnoki komplexumokat jelölte meg a támadások célpontja­ként. A hab a tortán a rajtaütések által kiváltott rémület és remény- vesztettség lehet az ellenség háta mögött, és értékes hírszerzési infor­mációkhoz is lehet jutni a megzavart hátországban. Később, amikor az ENSZ-haderők fölénybe kerülnek és a páncélosok készen állnak az áttörésre, a SAS-alakulatok dzsipekre szállva mélyen behatolhat­nak majd a frontvonal mögé.

A jelentésen nincsen dátum, de valószínűleg 1950 nyarának vé­gén íródott. A tulajdonomban van egy, a másolathoz csatolt kézzel írt levél, amit Greville-Bell küldött Brian Franksnek. Ebben azt írja: „Biztosra veszem, hogy Pat nem feledkezik el rólad, de érint­kezésben maradok veled, noha azt hiszem, valószínűleg többet fogsz megtudni és hamarabb, mint én.” A „Pat”-nek nevezett személy Hart őrnagy, a 21 SAS-ezred hivatásos parancsnokhelyettese. Azt hiszem, nyugodtan feltételezhetjük, hogy mind Franks, mind a he­lyettese tisztában volt azzal, mi van készülőben.

Az 1951. november 5-i keltezésű, Pat Hart által írt jelentésben, ami a SAS-ezred szervezésével és irányításával foglalkozik, van egy szakasz, ami olyan nemkívánatos jelenségekről ad számot, ame­lyek megtörténtek, pedig elkerülhetőek lettek volna. Az egyik ilyen esemény a következő:

Az úgynevezett SAS-osztagok által KOREÁBAN végrehajtott hadműveletek, amelyekről sem a Hadügyminisztériumnak, sem a 21 SAS-nak nem volt semmiféle tudomása, és csak az ese­mény után értesültünk róluk, nem rendelkeztek a SAS jóváha­gyásával. Az M függ. szd., amit a KOREA-i bevetésre szántak,

30

elvi alapon visszavonásra került, később mégis engedélyt adtak SAS-mintájú hadműveletekre az egyetlen, valamelyes SAS-tapasz­talattal rendelkező tisztnek, akit a század korábban szolgálatra alkalmatlannak talált.

Nem tudtam meghatározni, ki volt az említett tiszt és hogy milyen mértékben folyt nem hivatalos SAS-tevékenység a koreai konfliktus idején. írásos bizonyíték van arra, hogy az M századot átirányították Szingapúrba, majd később megalakult belőle a Malájföldi Felderítők B százada, a 22 SAS-ezred közvetlen elődje. Ez a következő fejezet témája, ami kizárólag a SAS-ezred maláj válságban betöltött szerepé­vel foglalkozik.

1950-re a 21 SA S (TA) egyenesbe jött, de még nem volt meg a maga sajátos szerepe, és nem volt más, mint az Ejtőernyősezred piros barettet viselő „toldaléka”. Két századból és egy híradó külö­nítményből állt, a kiképzés pedig a háborús időszak módszerein alapult. Brian Franks zászlóalj-parancsnoki időszaka véget ért, he­lyébe Newman ezredes, a legnagyobb brit hadi kitüntetést, a VC-t (Victoria Cross - Viktória-kereszt) is kiérdemlő, sokszorosan ki­tüntetett háborús kommandóparancsnok lépett. O 1952-ben lan Lapraik alezredesnek adta át a parancsnokságot, aki a háborúban a Földközi-tenger medencéjében az SBS századparancsnokaként szol­gált, és a következő kitüntetéseket érdemelte ki: DSO (Distinguished Service Order - Kiváló Szolgálatért Érdemrend, tiszti kitüntetés), OBE (Order of the British Empire - a Brit Birodalom Érdemrend­je) és két MC (Military Cross - Hadiérdemkereszt) kitüntetésben részesült. Mindennek tetejébe hat alkalommal emelték ki dicsérőleg a hadijelentésekben, hatszor megsebesült és háromszor esett fog­ságba, ahonnan mind a három alkalommal megszökött. Összeköt­tetésben volt - legfőképpen SBS-szolgálata okán - a görög Szent Század néven ismert különítménnyel, amely merész támadások so­rozatát indította egy török vizeken bujkáló halászflottillát használ­va támaszpontnak. A kiképző őrnagy ekkoriban Anthony Marsh (DSO) volt, aki az 1 SA S C századát vezényelte Franciaországban, Hollandiában és Németországban.

Az első igazán fontos fejlemény 1951 januárjában történt, amikor a Michael Calvert által Malájföldön felállított ad hoc egység (lásd a

31

következő fejezetet) 22 SAS-ezred néven alakult újjá, és a SA S végül is a Brit Hadsereg egyik önálló fegyvernemévé vált. Kétségkívül a legkisebb testvér volt, de a rangsorban csak a gyalogság előzte meg. Az új, reguláris egységet azonban csak a maláj válság idejére állították fel és közvetlenül a Távol-keleti Szárazföldi Haderők Főparancsnoká­nak rendelték alá, nem pedig a Hadügyminisztériumnak.

Az 1951 novemberében Pat Hart által készített jelentés a fenti­ekre hivatkozva megállapítja, hogy a SA S helyzete néhány részle­tében még mindig bizonytalan, a kétségtelenül állandóbb státus ellenére. A szerző azt is megjegyzi, hogy a SA S fölött csak az ezredparancsnokság és a nemrég felállított Szárazföldi/Légi Hadvi­selési Igazgatóság gyakorolt adminisztratív és felügyeleti jogkört. Ez utóbbi, a Hadügyminisztérium egyik igazgatóságaként olyan dolgok­kal foglalkozott, mint a hadsereg és a RAF közötti együttműködés és a légi szállítású csapatok kiképzésének és alkalmazásának általá­nos irányelvei. Az igazgatóság tisztikarában az Ejtőernyősezred tag­jai adták az elsöprő többséget, és véletlenül sem került be oda SA S­tapasztalattal rendelkező tiszt. Pat Hart ezt azért kifogásolta, mert égető szükség lett volna a SA S tevékenységének minden területére kiterjedő koordinációra, beleértve annak „szerepét, alkalmazását, lét­számát, kiképzési módszereit stb.”. Az ezredparancsnoki tisztségre a felsőbbség mindössze őrnagyi rangú tisztet tervezett be, akinek ala­csony rangja miatt eleve nem lehetett meg a szükséges tekintélye ahhoz, hogy az ezred érdekében egyezkedjen a legfelső vezetéssel. A mindennapi munkában is gondokat okozott a parancsnok ala­csony rangja, mert a SAS-nak otthont adó territoriális ejtőernyős­egységet is magasabb rangú tiszt, egy alezredes vezette. Hart őrnagy az alábbi, tevékenységükhöz elengedhetetlen feltételeket jelöli meg:

a) A SAS-elmélet és stratégia megfogalmazása, kikristályosítá­sa, terjesztése;

b) annak biztosítása, hogy a SA S-t a hadsereg állandó és értékes tagjának tekintsék, és akként fogadják el;

c) közös irányelvek és azonos színvonal biztosítása a SAS-egysé­gekben, és amennyire csak lehet, a kiképzés, a létszám, a fel­szerelés és a módszerek egységesítésének biztosítása;

d) ahogy és amikor alkalom adódik a világ különböző részein, a

32

SAS-egységek békében és háborúban való alkalmazásának in­dítványozása és/vagy tájékoztatás minden ilyen lehetőségről;

e) megfelelő minőségű újoncok toborzása, beleértve a tartaléko­sok kiképzését is.

A jelentés azzal fejeződik be, hogy olyan ezredparancsnokot kell kinevezni, akinek nincsenek más kötelezettségei és kellőképpen ma­gas rangú ahhoz, hogy képes legyen a Hadügyminisztérium és a SA S közötti minden kapcsolatban hatékony közvetítőként szolgálni. Ezre­desnek kellene lennie, tehát rangban az ezredparancsnokok felett áll­na, és az lenne az ideális, ha korábban már vezetett volna harcoló SAS-egységet. Ezt a szervezeti felépítést és ezt a parancsnoklási lán­cot diktálta egyébként a józan ész is, hiszen csak így lehetett elkerülni, hogy a jövőben felállított minden egyes SAS-egység, bármilyen céllal is hozták létre, végül ne a többitől teljesen eltérő formában alakítsa ki a saját identitását és jellemző tulajdonságait. A Hadügyminisztérium eltökélten irtott minden olyan törekvést, amelyben a második világ­háború idején létrejött „magánhadseregek” feltámadását vélte felis­merni. Ha a SA S fenn akart maradni, el kellett határolnia magát az ilyen eretnekségnek még a gyanújától is.

Az olvasót talán meglepi, hogy a háború utáni első években a SA S fennmaradása ennyire paraszthajszálon múlott. A protekció és az érin­tettek imái segítették át az ezredet a nehéz időkön. Akkoriban az ilyen elit alakulatok iránt még ellenséges érzületet tápláltak. A fent idézett javaslatok csak 1954 májusában valósultak meg, meglehetősen tétova lépésekben és csaknem három évvel a jelentés megírása után, amikor Clarence Dare Newell őrnagyot, aki a 22 SAS-nál szolgált Malájföldön, visszahelyezték Angliába. Az általa betöltött SA S ezred­parancsnoki tisztség lényege nem volt más, mint „elásva, elvileg a Hadügyminisztérium Légi/Szárazföldi Hadviselési Igazgatóságához, de igazából egy alakulathoz sem tartozva” tevékenykedni. Irodája egyet­len, a tiszti étkezdében levő asztalból állt a 21-esek törzsépületében. Onnan kellett megszerveznie a Malájföldön harcoló ezredhez kimenő újoncok igényesebb kiképzését és felügyelnie a Nagy-Britanniába sza­badságra hazatérőket.

Dare Newell kitüntetésre méltóan teljesítette szolgálatát a hábo­rú alatt az SOE tagjaként. Ejtőernyővel érkezett Albániába, hogy a

33

hegyvidéki országban megszervezze az ellenállási mozgalmat. Ké­sőbb Newell a Távol-Keletre került, a 136. Különítményhez, akik a japán arcvonal mögött harcoltak Malájföldön. Egyike volt azok­nak, akiket rögtön a hadjárat kezdetén Calvert toborzott a Maláj­földi Felderítők csapatába, és a S A S következő nemzedékei joggal nevezték őt az „ezred apjá”-nak. A S A S elveihez való törhetetlen ragaszkodása kiemelkedően fontos szerepet játszott abban, hogy a SA S-t sikerült elfogadtatni a hadsereggel és hogy továbbélését mind a mai napig sikerült biztosítani.

Végül érdemes elgondolkodni azon, hogyan látta a szárnyait bon­togató SA S a saját szerepét az akkori hadviselés rendszerében. Amint láttuk, Dávid Stirling mindig azt állította, hogy a SAS-nak inkább stratégiai, mint taktikai feladatokat kell ellátnia: az ezred olyan sajátos műveletek elvégzésére alkalmas, melyeknek kivitele­zéséhez kis csoportokra van szükség. Erőteljesen hangsúlyozta azt is, hogy a SA S inkább maga tervezze és vezesse hadműveleteit, semmint hogy bármely olyan vezérkarnak legyen alárendelve, amely­nek semmiféle ismerete sincs a kommandók világában is különle­gesnek számító ezred sajátos képességeiről. Amikor a territoriális egység megalakult, úgy látszott, a Közel-Keleten kell veszélyre szá­mítani. Amikor azután a Szovjetunió is képessé vált atomfegyverek előállítására, a helyzet gyökeresen megváltozott. Új háborús feladat várt a SAS-ra, a mély behatolással végrehajtott rajtaütés a NATO északi szárnyának támogatására. Gyakorolták is szorgalmasan az éves nyári táborban. A betörés terve szerint vagy ejtőernyővel, vagy a tenger felől kellett a helyszínre jutniuk, majd gyalog vagy Land Ro­verrel kellett megközelíteni a kijelölt célt. Érdekes, hogy az 1950-es évek elején nem volt jellemző, hogy az Angliában működő 21-es és a malájföldi ezred ötletei termékenyítő hatással lettek volna a másik taktikai gondolkodásának fejlődésére. Az előbbi továbbra is maka­csul ragaszkodott a háborús időkből örökölt rangidős tisztjeinek a világháborúban begyakorolt módszereihez. Mindaddig nem kezdtek terjedni az új elgondolások, amíg az első, már más tapasztalattal is rendelkező emberek haza nem tértek Malájföldről. A koordináció hasonló hiányát tükrözte az újoncok kiválasztásának szempontrend­szere is. A 21 SA S még 1952 végén is a saját kritériumait tartotta szem előtt. A 22 SA S John Woodhouse őrnagyot küldte haza Ang­

34

liába, hogy megszervezze az első, lehetséges hivatásosoknak szánt kurzust, ami a légideszant-erők újonckiképző bázisán zajlott, Aldershotban. Ez volt a még ma is alkalmazott rendszer előhírnöke.

Egy 1952-ben írt tanulmány részletesen vizsgálta a SAS-csapatok alkalmazásának lehetőségeit mind Észak-Európában, mind a Közel- Keleten, és hatásosan járult hozzá a SA S szerepéről a kulisszák mö­gött zajló eszmecseréhez. Ami az előbbi területet illeti, a szerző elgon­dolása szerint a SA S alkalmazásának előfeltétele, hogy a NATO ké­pes legyen feltartóztatni a szovjet szárazföldi csapatok nyugat felé irá­nyuló előrenyomulását. Más szóval, egyáltalán nem számol azzal, hogy meg lehet kísérelni az ellenség csapatösszevonásainak zavarását a front­vonal mögé hatoló rajtaütéssel is, amely hozzáállás napjaink gondol­kodásmódja szerint legalábbis furcsa. A dolgozat szerint a front meg­merevedése esetén az arcvonal mögötti mély behatolás még mindig csak a rendkívüli fontosságú célpontokra korlátozódhat. Csak ezek érik meg azt a hatalmas kockázatot, amivel a támadókülönítmény akció utáni kimentése jár. A tanulmány szövegének határozottan pesszi­mista a hangvétele: azt a következtetést vonja le, hogy az egyetlen valóban testre szabott lehetőséget a SAS-csapatok felhasználására az európai kontinens teljes kiürítése kínálná, vagyis egy újabb olyan sza­bású vereség, mint az 1940-es. A szerző a „hátramaradó” különítmé­nyek alakításában találta meg a SA S ideális feladatát. Ezek köré szer­veződhetett volna az újabb ellenállási mozgalom hadereje. A másik megjelölt feladatkör is 1940 kétségbeesett nyarán merült fel először, hiszen akkor karolta fel Churchill a rajtaütésszerű kommandótámadá­sok ötletét. A tenger felől, a brit partokról induló akciók feltételezésé­ben benne rejlett egy másik feltételezés is: az ismét megszállt kontinens rémképe. „Eszaknyugat-Európa vonatkozásában tehát a következő terv lehetséges: először: a különleges egységek semmiféle tevékenységbe nem kezdenek, hacsak a szövetséges hatalmakat az ellenfél le nem rohanja; másodszor: rajtaütések, az ellenállás megszervezése, amíg a szövetsé­gesek offenzívája lehetségessé nem válik; harmadszor: hosszú időtar­tamú SAS-hadműveletek az ellenállással együttműködve, komman­dók és szárazföldi hadsereg főerőinek együttes támadása, amikor a szövetségesek inváziója végül megindul.”

A Közel-Keletet ezzel szemben úgy tekintették, mint a vizsgált különleges műveletek minden fajtájának remek körülményeket biz­

35

tosító hadszínteret. „Ha a sikeres kommunista előrenyomulás a Balkán, Törökország, Perzsia és Irak irányába megvalósulna, ezek­ben az országokban ideális volna a helyzet a SAS-műveletek szem­pontjából”. A területen indított esetleges nagy szovjet inváziót a terv szerint Szíria északi határán, valamint a Jordán folyó és a Tigris- Eufrátesz delta között kellett volna megállítani. A SA S hadművele­teit egyiptomi támaszpontokról tervezték megindítani, és az akkor rendelkezésre álló repülőgépeket igénybe véve a szerző szerint leg­feljebb hat SAS-századot lehetett volna folyamatosan és hasznosan bevetni mind a szárazföldön, mind az ellenség hajózása ellen.

A tanulmány igazi értelmét az adta, hogy újabb érveket sorakoz­tatott fel a már békeidőben felállítandó, valóban működőképes lét­számú SAS-parancsnoki törzs és megfelelő híradó berendezések megszerzése érdekében. „Egy egység felállításáról ostobaság csak a háború kezdetekor elkezdeni még az elméleti gondolkodást is, mert így menthetetlenül kihagyjuk a konfliktus elején kínálkozó sikerek lehetőségét.” A következő fejezetekben azt vizsgáljuk, milyen hosszú időre volt szükség ennek a józan, gyakorlati szempontból magától értetődőnek látszó tanácsnak a megfogadásához. Bizony sok idő és erőfeszítés kellett annak az állapotnak az eléréséhez, amely lehető­vé tette a 22 SAS-ezred hihetetlenül gyors reakcióját mind a Falk- land-szigetek argentin megszállására, mind pedig arra az elhatáro­zásra, hogy ENSZ-erőket küldenek a Perzsa (Arab)-öbölbe.

36

Szükségállapot2

Miután foglalkoztunk a SA S újjászületésével, ami a háború utáni átmeneti hanyatlását követte, most áttérünk az ezred első harci be­vetésére és a reguláris egység megalakulásának történetére. A hosszúra nyúlt malájföldi hadjárat volt az első azon küzdelmek sorában, amely­ben a SA S is részt vett, miközben Nagy-Britannia fokozatosan vissza­vonult tengerentúli gyarmatairól. Bár a SA S saját létszáma és a megölt ellenség száma is csekélynek tűnik első látásra, mégis a maláj őser­dőben alakultak ki a modern ezred alapvonásai, olyan felvilágosult gondolkodású tisztek munkája nyomán, akik a válság kezdeti idő­szakában kerültek az események fősodrába. Nem szabad elfeledkez­nünk egy másik tényezőről sem, arról, hogy ezeknek az embereknek keserves munkával, teljesen új dolgokban kellett jártasságot szerez­niük, kizárólag gyakorlati tapasztalatok alapján. Bár sok tiszt és ka­tona rendelkezett az ezrednél szerzett háborús tapasztalatokkal, a SAS-nak ezt megelőzően sosem kellett őserdei körülmények között harcolnia. Malájföldön nem totális háborút kellett vívni, egyenru­hás ellenséggel és többé-kevésbé világos frontokkal. Ehelyett egy kommunista ideológiából táplálkozó, lényegét tekintve terrorista erő­vel kellett megküzdeni. Ezt a konfliktust nem lehetett kizárólag fegy­verrel megoldani. A hadsereg kénytelen volt alkalmazkodni a helyzet politikai realitásaihoz, vagyis közvetlen beavatkozás helyett gyakran a polgári hatóságokat támogatta a felkelés megfékezésében. Ez azért is fontos, mert mintául szolgált az ezred módszereinek jövőbeli fej­lesztéséhez - és ezekre a módszerekre hamarosan komoly igény tá­madt a világ számos válsággócában.

37

A jelen könyv keretein belül lehetetlen minden részletre kiterje­dően beszámolni az ezred Malájföldön töltött nyolc évéről. Az idő nagy része hosszú őserdei őrjáratokkal telt és prózai, de mégis lét­fontosságú munkával, azzal, hogy megnyerjék maguknak az ország bennszülött lakosságának a szívét és a józan eszét. A SA S maláj­földi kalandjai önmagukban megérnének egy hosszú könyvet, ez a fejezet azonban csak e küzdelem néhány legfontosabb vonásának ismertetését vállalhatja.

1942 elején a Maláj-félszigetet és a déli csúcsánál levő szigetor­szágot, Szingapúrt, japán támadók rohanták le. A helyőrség brit és nemzetközösségi csapatait tönkreverték. A vállán egy botra erősí­tett brit zászlóval Percival tábornoknak gyalog kellett elmennie, hogy aláírja a megadás rendkívül megalázó feltételeit. A hadifog­lyokra három pokoli év várt a japán táborokban. A brit parancs­nok és a szárnysegédje buggyos khakisortban ballagott végig a szin­gapúri Bükit Tima sugárúton, a kamerák és a bámészkodók szeme láttára. Ez a megaláztatás élénken bevésődött a bennszülöttek em­lékezetébe, akik először voltak szemtanúi annak, hogy a fehér eu­rópaiakat legyőzi egy hatalom. A háború előtt a helyi védelem csak az angol urak gondja volt, akik következetesen elutasították a he­lyi lakosság felfegyverzését egészen addig, amíg már túl késő volt, pedig a malájföldi hatalmas kínai közösség mély gyűlölettel visel­tetett az őshazáját pusztító japánokkal szemben. A paradoxon a dologban az, hogy a vereség után számos brit tiszt húzódott vissza az őserdőben, hogy megszervezze az ellenállást. Fegyverekkel az SOE egyik részlege, a 136. Különítmény látta el őket. A legered­ményesebb ellenállóknak a Malájföldi Kommunista Párt tagjai bi­zonyultak. A pártot 1930-ban alapították, és amikor a japánok 1945-ben megadták magukat, a kommunisták csendesen bezsíroz­ták és elásták fegyvereiket a dzsungelben - szükség lehet még rá­juk a jövőben.

A Maláj-félsziget Thaiföld déli részének körte alakú, 800 kilo­méter hosszú nyúlványa, amit középen egy hegygerinc oszt ketté. A hegyvonulat minkét oldalon a parti sávra korlátozta a lakosság letelepedését. A terület négyötödét áthatolhatatlan őserdő borítja, 60 méter magasra nyúló fákkal, amelyek sűrű, buja lombkoronája kiszűr minden fényt. Az erdőben a látótávolság olyan kicsi, hogy

38

két ember néhány méter távolságra elhaladhat egymás mellett anél­kül, hogy észrevennék egymást. Bárkinek, aki beteszi a lábát az őserdőbe, fel kell vennie a küzdelmet a hőség és a páratartalom legszélső értékeivel, a mocsarakkal, a dühödt moszkitók seregével, a lódarazsakkal, a kígyókkal és a piócákkal.

1948-ban ez a csodálatos, dúsan termő vidék vegyes lakosság otthona volt. Malájok, erdei bennszülött törzsek, kínaiak és Indiá­ból bevándorolt tamilok éltek viszonylagos egyetértésben egymás­sal. A tizenkétezres brit közösség közigazgatási tisztviselőkből, sok­féle üzletemberből és értelmiségiből, kaucsukültetvényesekből és az ónbányák vezetőiből, valamint szakmunkásaiból állt. Politikai szempontból Malájföld olyan államszövetség volt, amelynek tagál­lamait a hatalomhoz örökléssel jutó szultánok irányították, akik alkotmányos egyeduralkodókként kormányoztak, brit tanácsadók támogatásával. A kormány meghirdetett célja volt felkészíteni az országot a függetlenségre. A kommunisták által vezetett felkelés kitörése meglepte a lakosság többségét. 1948. június 16-ának reg­gelén három brit kaucsukültetvényest megöltek a saját birtokán. Az erőszak és a megfélemlítés hadjáratának kezdete volt ez, ami azok ellen a helyi lakosok ellen is irányult, akik külföldi vállala­toknak dolgoztak. A fenyegetésre adott válasz enyhén szólva bizony­talan volt, és amint ezt a CT-k (Communist terrorists - kommunista terroristák) is észrevették, máris övék volt a kezdeményezés és a meglepetés előnye. Vezetőjük egy, a harmincas évei közepén járó férfi volt, Csin Peng, aki korábban a britek oldalán harcolt a japá­nok ellen, most viszont már kommunista hatalomátvételről álmodo­zott. A konfliktus kezdetén Csin Peng körülbelül 5000 főnyi, jól felfegyverzett gerillacsapatokkal rendelkezett. Erőit előre kiépített őserdei táborok hálózatában rejtette el. A lázadók nemcsak kato­nai apparátust hoztak létre, hanem a lakosság politikai átnevelésé- re is felkészültek. A kommunista haderő csaknem teljes egészében kínaiakból állt, noha volt egyetlen maláj egység is, hogy a kommu­nisták minden elnyomott nép felszabadítóiként léphessenek fel. Maguk a malájok nagyrészt közömbösen szemlélték a küzdelmet.

Némi tétovázás után „csak” szükségállapotot hirdettek, annak ellenére, hogy az országban valójában háború folyt. Ez a finom jogi különbségtétel a biztosítási üzlet sajátosságaival függött össze:

39

a londoni biztosítók kifizették a polgári zavargások során keletkező károkat, háború esetén azonban erre nem voltak hajlandóak. A had­sereg és a rendőrség nagy nehezen cselekvésre szánta magát, de igen­csak erőtlennek bizonyult a villámgyors támadás és visszavonulás taktikáját követő gerillákkal szemben, akik úgy tűnt, szabadon gyil­kolhatnak, majd visszamenekülhetnek őserdei rejtekhelyükre. Az egyik kísérleti lázadásellenes harceljárást, amit azokban az első zűrza­varos napokban kezdtek a gyakorlatban kipróbálni, a Vadászgörény Különítmény (Ferret Force) testesítette meg. Ezt a csapatot néhány hivatásos katonán kívül olyan civil önkéntesekből toborozták, akik valaha a 136. Különítményben teljesítettek szolgálatot. A fejvadász iban törzsből származó nyomkövetők vezetésével, akiket Borneóból hoztak, a Vadászgörény Különítmény többször behatolt az őserdőbe és megsemmisített néhány CT-tábort. Erőfeszítésük azonban csepp volt a tengerben, az öldöklés folytatódott. 1949-ben 344 polgári la­kost öltek meg, a biztonsági erők 229 tagja vesztette életét, és további 247 ember megsebesült.

1950 elején Sir John Harding tábornok, a távol-keleti brit erők főparancsnoka, úgy határozott, hogy egy szakértő elfogulatlan ta­nácsára van szüksége. „Mad” Mike Calvertet hívta, aki akkoriban Hongkong unalmas helyőrségében rostokolt. Calvert valóságos élő legendává lett, végtelenül szívós, kemény harcos, aki tekintélyes tapasztalattal rendelkezett az őserdei hadviselés terén. Három évet töltött a háború alatt Burmában, Wingate hagyományoknak fittyet hányó szellemű Chindit alakulataiban, többnyire mélyen az ellen­ség frontvonala mögött, majd 1944 decemberében ő vette át a SAS-dandár irányítását Rod McLeodtól. Calvert a háború végén azok közé tartozott, akik eget-földet megmozgattak, hogy a SA S szellemét valahogy életben tartsák. „Mad” Mike arról vált híressé, hogy a harcok sűrűjéből szeretett vezetni. Kedvenc vezényszava nem az „előre!”, hanem az „utánam!” volt. Bár dandártábornok­ként fejezte be a háborút, tényleges alakulatához őrnaggyá vissza­minősítve kellett visszatérnie. Calvert Malájföldön szabad kezet kapott, csak annyit rögzített a parancsa, hogy új ötleteket kell ad­nia. Jó néhány hetet szánt a helyzet felmérésére: az országban utaz­gatott, és közben telepesekkel, polgári tisztviselőkkel és katonák­kal beszélgetett.

40

Calvert megbízatásával egy időben a brit kormány kiküldött egy másik nagy gyakorlattal rendelkező embert is a hadműveletek ve­zetőjének tisztségére. Sir Harold Briggs altábornagy, aki szintén Burmában harcolt, hajlandó volt visszatérni a nyugállományból, és polgári megbízottként vállalta a malájföldi küldetést. Sok tekintet­ben Briggs bizonyult a CT-k feletti végső győzelem elvi kidolgozó­jának. A győzelemhez vezető úton a Briggs-tervként ismertté vált elképzelés alapján indultak el, aminek összeállításában azonban jó néhányan részt vettek, többek között Calvert is. A Briggs-terv lé­nyegében az élelemmegvonás taktikáját javasolta. A dzsungelt irtó kínai telepeseket új, őrzött falvakba kívánta telepíteni, hogy a geril­labandákat elvágják utánpótlási és hírforrásaiktól. A gyakorlatban ez azzal járt, hogy két év alatt 600000 embert kellett új lakóhelyre költöztetni. Calvert azt fűzte hozzá a tervezethez, hogy olyan csapato­kat kell kiképezni, akik képesek hosszú ideig élni az őserdőben. Ezek a hagyományos katonasággal ellentétben megnyerhetik a bennszülött törzsek bizalmát, és megfigyelhetik, sőt akadályozhatják is a lázadók mozgását azokon a területeken, ahol azok korábban biztonságban érez­hették magukat. Calvert végső célja az volt, hogy kikényszerítse őket a dzsungelbői a nyíltabb terepre, ahol aztán a rendőrség és a hadsereg hagyományos csapatai majd elbánhatnak velük.

Calvertet felhatalmazták különleges osztagának lehető leggyor­sabb megalakítására, amihez megkapott minden szükséges támo­gatást. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az egységet csak a válság időtartamára szánták. Közvetlenül a Távol-keleti Főparancsnok­ság alárendeltségébe tartozott és semmi köze nem volt a SA S nagy- britanniai territoriális szervezetéhez. Az új alakulat a Malájföldi Felderítők (SA S) nevet viselte [Malayan Scouts (SA S)]. Olívazöld dzsungelegyenruhájuk vállán a rangjelzésük alatt a helyi parancs­nokság zöld mezőben maláj tőrt ábrázoló jelvényét viselték. A Ma­lájföldi Felderítők hírneve mind a mai napig kissé kétesnek számít a S A S bizonyos hangadó köreiben, és erre a dologra elkerülhetet­lenül kell hogy vessünk egy pillantást, mielőtt rátérünk az egység harci cselekményeire.

Calvert először is körülnézett a Távol-Keleten önkéntesek után. Ennek első eredményeként jött össze az első száz ember, akikből megalakult az A század. A jelentkezők közül nem válogattak, és

41

sokan teljesen alkalmatlanok voltak a különleges alakulatoknál rá­juk váró szolgálatra. Néhányan utóbb mégis a SA S nevezetes tag­jaivá váltak. Calvert kiváló tisztekre is kiterjesztette az „emberva­dászatot”, és megpróbálta megnyerni magának Roy Farrant, aki a háború alatt, a 2 SA S egyik századparancsnokaként egyike volt minden idők legeredményesebb SAS-vezetőinek. A háború után Farran Palesztinába ment, ahol bekapcsolódott a zsidó terroristák elleni titkos harcba. Egy gyanúsított meggyilkolásának vádjával bí­róság elé állították, de felmentették. Roy Farran bátyját azonban kicsit később megölte egy levélbomba, amit valaki angliai címére küldött. Calvert 1950. augusztus 10-én táviratot küldött Farrannak, amelyben századparancsnoknak kérte fel. Farran igent is mondott, de Calvert kicsit később kénytelen volt visszavonni a felkérést. Au­gusztus 17-én feladott rádiógramjában így írt:

A legsajnálatosabb hivatalos vélemény az, hogy itteni jelenléted katonai szempontból ugyan roppant kívánatos, de kellemetlen érzéseket váltana ki a kormányzat és a rendőrség felső körei­ben, akik közül sokan PALESZTINÁBÓL jöttek ide, köztük GURNEY és GREY urak is. Főparancsnok ajánl bármely más hadszínteret. Őszintén sajnálom, a legjobbakat...

A két úr, akikre Calvert utal, Sir Harold Gurney főbiztos és Nicol Grey ezredes, a rendőrfőnök.

A Malájföldi Felderítők másik forrása, ahonnan új embereket tudtak toborozni, a háborús veteránoknak a koreai háborús bevetésre jelent­kezett csoportja volt. Az előző fejezetben már említett csapatnak Anthony Greville-Bell volt a parancsnoka és közéjük tartozott Alastair McGregor és Bob Bennett is. Bennett 1941-ben egyike volt Stirling „első harcosai­nak” az észak-afrikai sivatagban. Szolgálatvezető főtörzsőrmesterként hagyta el a háború végén a SAS-t, de az eredeti ezredébe visszatérve csak tizedesként szolgálhatott tovább. Greville-Bell ezekkel a szavakkal fogadta az aldershoti vasútállomáson: „Szedd le magadról azokat strá- fokat és tedd fel a rendes régi rangjelzésedet!” Ezek a nagy gyakorlattal rendelkező emberek 1951 januárjában érkeztek Malájföldre és megala­kították a B századot. A C század Rhodesiából jött, ahol Calvert vil­lámlátogatást tett, és 1000 önkéntes közül válogatta össze őket.

42

íA Malájföldi Felderítők támaszpont gyanánt tábort állítottak fel

Kota Tinggiben, Johore közelében. Valamiféle kiképzési program is indult, erősen ad hoc alapon, John Woodhouse vezetésével, aki később bevallotta, hogy az A század kiképzése „nem volt átfogó. Az utána következő századokat, majdhogynem szó szerint, harc közben képeztük ki. A burmai veteránok rendelkeztek tapasztala­tokkal, de ők sem ilyen terepen és ilyen ellenséggel szemben sze­reztek gyakorlatot. Rajtuk kívül nem rendelkeztünk szakavatott kiképzőkkel, és jórészt magunkat tanítottuk.” Calvert rajongott az éles lőszerrel végzett taktikai gyakorlatokért, és felettesei részéről nagy nyomás nehezedett rá. A felsőbbség eredményeket akart, még­hozzá gyorsan. A Nagy-Britanniából újonnan érkezőket nem bű­völte el mindaz, amit Malájföldön találtak. Jelentéseket küldtek a 21 SAS-nak a fegyelem hiányáról és a mértéktelen ivászatról, ami máig beárnyékolja az A századot és alapítóinak jó hírét. Mégis hang­súlyozni kell, hogy Calvertnek nagyrészt egyedül kellett dolgoznia. Ő felügyelte a kiképzést délen, neki kellett beindítania a hadműve­leti parancsnokságot Ipohban, hírszerző sejtet is kellett alapítania, és az ő dolga volt kikunyerálni a vezérkar hivatalból kelletlen tisztjei­től a szükséges felszerelést. Élménye hasonlatos volt ahhoz, amit Dávid Stirling élt át 1941 nyarán: ő is kénytelen volt sárba tiporni a katonai etikett apró finomságait - de legalább utólag senki sem piszkálta ezért.

Calvert harcászati elképzelése szerint az Ipoh körüli őserdőbe ti­zennégy fős őrjáratokat kellett rejtetten kihelyezni. Minden őrjárat­hoz beosztottak néhány helyi rendőrt és egy-két kínai tolmácsot. Min­den csoport rádióval ellátott ideiglenes támaszpontot állított fel, majd onnan kiindulva négyfős járőröket kellett a dzsungel átfésülésére kül­denie. Ezeknek a kicsiny alkülönítményeknek kellett folyamatosan zaklatniuk a CT-osztagok utánpótlásának mozgását, és megbénítani­uk az összeköttetést az egyes gerillaegységek között. Azelőtt megmá­síthatatlan szabálynak számított, hogy egy katonai őrjárat képtelen hét napnál hosszabb időt egyhuzamban az őserdőben tölteni. Calvert egyik csapatának azonban sikerült 103 napig a dzsungelben maradnia úgy, hogy közben helikopter segítségével látták el őket: a malájföldi hadjáratban vette először igénybe a hadsereg a szállításnak ezt az új formáját. Ezek az első őrjáratok tehát kapcsolatot teremtettek a benn-

43

szülött törzsekkel, és megkezdték azt a rengeteg türelmet, tapinta­tot és körültekintést igénylő munkát, ami a lakosság, különösen pedig az őserdei bennszülöttek bizalmának és barátságának elnye­résére irányult. A dzsungellakókat el kellett tántorítani az ellenség támogatásától, és a kormány oldalára kellett édesgetni őket. Mivel a törzsek valóban elszigetelten éltek, a kormányt legfeljebb hírből ismerték, azt a hírt viszont többnyire a gerillák megfélemlítéssel párosuló propagandájából szerezték. Meg kellett győzni az egysze­rű embereket, hogy jó és hasznos dolgokat kaphatnak a hatósá­goktól, olyasmit, amit a CT nem tud nyújtani. A SA S ezért saját egészségügyi személyzetét az őserdő mélyi kis falvakba költöztetve kórházhálózatot épített ki.

1951 őszén Mike Calvertet visszarendelték Angliába, mivel egész­ségi okokból további szolgálatra alkalmatlannak találták. Számos különféle betegségben szenvedett, és az a jó néhány év, amit csak­nem folyamatosan háborúban töltött, idegileg is kimerítette. Arra a kérdésre, hogy milyen parancsnoka volt „Mad” Mike a Maláj­földi Felderítőknek, valószínűleg sosem fogunk pontos választ kapni, de ha valakinek, Calvert egyik legtehetségesebb tisztjének, John Woodhouse-nak biztosan jogában áll véleményt mondani. Koráb­ban már idézett levelében így ír:

Számos, széles körben ismert, szenzációt keltő és nagyjából igaz történet keringett évekig, amik majdnem az egység feloszlatásá­hoz vezettek. (Calvert hasonlata erre az volt, hogy a telek több­nyire rendetlen és mocskos, amíg az építkezés be nem fejeződik.) Calvert valószínűleg rászolgált a legtöbb szemrehányásra, de ne feledkezzünk el az érdemeiről sem. Először is nagy előrelátással dolgozta ki a felkelés elfojtásának általános stratégiáját és takti­káját. Amit én erről tudok, azt elsősorban tőle tanultam.A rossz kezdet másik oka Malájföldön az volt, hogy a szállás­mesteri részleg és az adminisztráció szánalomra méltó hozzá nem értést tanúsított. A Malájföldi Parancsnokságnak tudnia kel­lett volna, hogy mennyire fontos a képzett és elegendő létszá­mú törzs, de nem ilyet kaptunk, és Mike Calvert nem erőltette a leváltásukat.Szidjatok tehát a hibáinkért, de tanuljatok is belőlük. Szívvel-

44

lélekkel végeztük a munkánkat, és ha mi nem kezdtük volna el, talán senki más sem.

Az új egységparancsnok John „Tód” Sloane alezredes lett, az Argyll és Sutherland felföldi skót ezred hivatásos tisztje, akinek semmiféle tapasztalata nem volt a különleges alakulatok tevékenységéről. Mégis ő volt akkor az ideális ember az egység fejlesztésének folytatására, mivel szigorú fegyelmet és szabályszerű katonás rendet vezetett be. Egyik első teendője volt, hogy visszavonta a századokat az őserdő­ből, és az egész legénységre kiterjedő továbbképzést iktatott be. En­nek végeztével, 1951 végén, 1952 elején, már csak a bennszülött rendőrség munkájának támogatására alkalmazták őket, viszonylag ritkán és inkább csak az őserdő peremén. Sloane egy másik értékes eredményt is elért. Számos tisztet maradásra bírt azok közül, akik el akarták hagyni az egységet, mert attól féltek, hogy a kétes hírű „cow­boy alakulatban” töltött szolgálati idő minél hosszabb, annál többet árt majd későbbi előléptetésüknek.

Akkoriban egy kitűnő katona újra csatlakozott a SA S-hoz. Johnny Cooper is Stirling első embereinek egyike és kocsijának navigátora volt Eszak-Afrikában, majd a háború végén az 1 S A S ­ezred egyik századát vezette, ideiglenes őrnagyi rangban. Mivel a civil életet nagyon is unalmasnak találta, felvette a kapcsolatot Greville-Bell-lel, aki főhadnagyi rangot és rövid szerződést aján­lott neki. A huszonkilencedik évében járó Cooper 1952 legelején érkezett Szingapúrba, ahol a B századhoz osztották be szakaszpa­rancsnoknak. A századot régi bajtársa, Alastair McGregor vezette. Ami a dzsungelhez való hozzászokást illeti, azzal edzette magát, hogy a rövid őrjáratokra elkísérte szakasza tagjait. Visszaemléke­zésében érzékletesen fogalmazta meg egyik fő problémáját:

Az ellenségen kívül a piócák voltak legfőbb rosszakaróink. A leve­lekről lepottyanva rászívták magukat az ember lágyabb testrészei­re, a nyak környékére, a fül mögé, a hónaljba, és hosszabb őrjárato­kon akár az ember nemi szervéig is eljutottak. A piócát észre sem veszed, viszont mivel hosszasan szívja a vért, borzalmas fekete hur­kává dagad. Aki dohányzott, könnyen megszabadulhatott tőlük - csak megérintette égő cigarettájával, és a pióca máris leesett.

45

A SA S 1952 februárjában tért vissza a mély behatolás taktikájá­hoz, amikor mind a három század részt vett a Helsby-hadműveletben. Az erdőirtó telepesek új falvakba telepítése értékes élelemforrástól fosztotta meg az ellenséget. Kénytelenek voltak saját maguk termesz­teni valamit az őserdei tisztásokon. Az egyik ilyen tisztás a távoli Belum- völgyben, a thaiföldi határ közelében volt. A Helsby-terv célja az volt, hogy elűzzék onnan a terroristákat és lerombolják támaszpontjukat. Vegyes haderő állt össze a SAS-ból, a Malájföldi Rendőrségből és a Királyi Haditengerészet egyik kommandójából. A B századot ejtőer­nyővel dobták le a területre, hogy záró osztagot alkosson, amíg a gyalogos egységek a helyszínre érnek. Egyedül a B század rendelke­zett elegendő számú olyan emberrel, akik ejtőernyős kiképzésben ré­szesültek, de legtöbbjük a világháború óta nem ugrott. Mivel akkori­ban a Távol-Keleten nem működött semmiféle légideszant-iskola, a SA S elhatározta, hogy maga rögtönöz egyet. Az ugróállványzathoz szükséges póznákat, köteleket, deszkákat és felvonócsigákat a helyőr­ség műszaki részlegétől „kölcsönözték”, és a katonák egész darusort építettek, amelyről gyakorlóugrásokat lehetett végrehajtani.

Miután az alapokat újra megtanulták, rá kellett venniük a Kirá­lyi Légierőt, hogy jelölje ki azt a repülőgépet, amelyről néhány ember valóban le tudna ugrani. Az RAF szállítórepülő parancsnok­ságának fő erőssége akkoriban a Valetta volt, a Viking nevű, kétmo- toros polgári repülőgép katonai változata, amit mindenki „repülő disznónak” becézett. Legfeljebb húsz ejtőernyőst volt képes szállí­tani, 300 km/óra utazósebességgel. A Malájföldön állomásozó Valetták azonban nem rendelkeztek az ejtőernyősök ugratásához szükséges felszereléssel, és egyetlen vizsgázott RAF-ejtőernyős-ok- tató sem volt az országban. Jeff Douglas őrnagy, akit Sloane az ejtőernyős-tanfolyam irányításával bízott meg, véletlenül szeren­csével járt. A légierő malájföldi parancsnoka, Fullergood dandár­tábornok, hajlandó volt átvágni a bürokrácia számtalan gordiuszi csomóját. Szerzett három ausztrál Dakota gépet, és előkerített egy oktatót, akit haladéktalanul a helyszínre is vezényelt. A megbízható öreg Dakoták egyszerre húsz embert vittek fel, hogy alapugrásokat hajtsanak végre, majd gyakorolják a leugrást hátizsákkal, kötelék­ben. Nem sokkal ezután a szingapúri Changi repülőtéren állandó szervezetként megalakult a Távol-keleti Ejtőernyős-iskola.

46

A Helsby-hadművelet az A és a B század, a Királyi Haditenge­rész kommandója és a helyi rendőrség közös, hosszú és küzdelmes menetelésével kezdődött. Amint megközelítették a Belum-völgyet, ahol körülbelül száz CT állomásozott, a B század ötvennégy tagja leugrott a dzsungel egyik tisztására, és komolyabb sérülés nélkül megúszták a földet érést. Ez volt a SA S első harci körülmények között végrehajtott ejtőernyős ugrása 1945 áprilisa óta. A maláj­földi ugrás feltételei mérhetetlenül különböztek a háborús Euró­pában megszokottaktól. A dzsungelben kevés ledobóhely volt és azok egymástól nagyon távol estek. A földet érésnek megvolt az a kockázata, hogy az embert felnyársalja a bambusz, vagy fennakad a környező fákon. Ahol pedig az RAF bombával alakított ki ugrás­ra alkalmas tisztásokat, ott a mindenütt meredező fatönkök és a bombatölcsérek ugyanilyen veszélyesek voltak. A hadművelet vé­gül semmi mást nem ért el, mint hogy megsemmisítette az ellenség zöldségparcelláit. Mire ugyanis a csapatok egy heti recsegés-ropo­gással keresztülverekedték magukat a dzsungelén és a helyszínre érkeztek, a jómadarak már rég messze jártak. Ilyen hadműveletben tehát nem volt szerencsés ötlet ekkora embertömeget alkalmazni, mivel az általuk keltett zaj már messziről figyelmeztette a CT-ket közeledésükre. A SA S a malájföldi évek alatt megtanulta, hogy az őserdőben csakis nesztelenül lopakodva lehet bárkit is elfogni.

Az, hogy a Belum-völgybe való ugrás alkalmával néhány ember sértetlenül landolt a fákon, egy kísérletsorozat megindítására sar­kallta az ezredet 1952 tavaszán. A harci ugrásoknál mindenkit el­láttak egy 30 méter hosszúságú kötéllel, amivel a katona leeresz­kedhetett a földre, ha ejtőernyője fennakadt az ágakon. Ennyi volt a kísérletek alapötlete. Ezt a hajmeresztő próbálkozást az az egyre mélyebb meggyőződés indokolta, hogy csak akkor tudják elvágni az illékony CT-k visszavonulásának útját, ha a táborukhoz a lehető legközelebb vagy egyenesen a táborra ugranak az ejtőernyősök. Alastair McGregor őrnagyot bízták meg a program irányításával, aki Johnny Coopert, Freddie Templert és Peter Wallsot választotta be csapatába. Templer annak a Sir Gerald Templer tábornoknak az unokaöccse volt, aki 1952-ben váltotta Gurneyt a malájföldi fő­biztosi poszton. Peter Walls később lan Smith Rhodesiájában szer­zett hírnevet, mint az ottani különleges erők parancsnoka.

47

Az első kísérleti őserdei ugrásra a selangori Bentong-szorosban ke­rült sor, és majdnem tragédiával végződött. Mind a három embernél 45 méteres kötél volt, amire félméterenként csomókat kötöttek. Az elképzelés szerint, miután leérkeznek egy fára, a kötél egyik végére ráerősítik a Bergen hátizsákjukat, a másik végét meg hozzákötik egy vastag faághoz. Ezután nehezék gyanánt leeresztik a zsákot, majd le­másznak a szépen feszülő kötélen a földre. Egy szakasznyi SAS-kato­nát a leugrási területre küldtek, hogy segítsenek a leérkező ugróknak, a három ember pedig nekirugaszkodott a gépből az ismeretlennek. Amikor a zöld lámpa kigyulladt, Templer kiugrott, őt Walls követte, aki beütötte a fejét az ajtóba. Cooper meglökte, ő viszont nem vette észre, hogy amikor rögtön utána kiugrott, Walls ejtőernyő-bekötő zsi­nórja rátekeredett a bal karjára. Amikor az ejtőernyő kinyílt, heves, szúró fájdalmat érzett, mert egyszerre több helyen is eltört a karja. Cooper nagy recsegés-ropogással pottyant a fák közé, átzuhant a lom­bozaton, és végül fennakadt két nagy fa között, közvetlenül egy cso­mó bambusz fölött himbálózva. Ha nem fékezik le az ágak, Cooper bizony karóba húzva végezte volna.

A fájdalomtól rövid időre elveszítette az eszméletét. Arra tért ma­gához, hogy kiáltásokat hall odalentről. Megtalálták. Nem sokkal később megérkezett az egység orvosa, Freddie Brunton, és az ő irá­nyításával megkezdték a mentést. Odakiáltotta Coopernek, hogy fel­mászik az egyik szomszéd fára, ezért próbálja meg az egészséges kezével kioldani az ejtőernyőhámhoz erősített mászókötelét és a sza­bad végét lendítse át neki. Brunton körülbelül húsz méterre kapasz­kodott fel, Cooper pedig úgy lendítette a kötelét, hogy a doktor el tudta kapni. Az orvos lemászott, és a kötél végére ráerősítettek egy kulacsot. Coopernek sikerült felhúznia. A vízzel bevett néhány Benzedrine tablettát, amit még az ugrás előtt kapott. Ez elegendő mértékben ébren tartotta és a fájdalmat is enyhítette, az orvos pedig visszamászott a fára, hogy Cooper kötelére egy hegymászókapcsot kössön. Coopernek aztán el kellett vágnia ejtőernyője jobb oldali hevedereit, hogy átlendülhessen a szomszédos fán levő Bruntonhoz. Ép kezével átvágta a pántokat, úgy lengett ide-oda, mint az inga, de nem sikerült elkapnia az orvos fáját. Brunton közölte, hogy csak úgy juthat le a földre, ha teljesen lemetszi magát az ejtőernyőről és zuhan, amíg a letekeredő kötél majd megfogja a felszín fölött.

48

Az orvos tanácsának engedelmeskedve elvágtam az utolsó pántot is, és leugrottam. Körülbelül tizenöt vagy húsz métert zuhantam, mielőtt a kötél megállított és himbálózni kezdtem. Elrepültem a doktor mellett, de visszafelé ismét elvétettem a fát. A harmadik nekilendülésnél, ami ekkor már számottevően lassúbb volt, a há­tam súrolta a fát és majdnem megállított. Addigra Freddie lemá­szott, és kezdtek engem leereszteni. Amikor körülbelül tizenöt méterre voltam a földtől, elájultam, mivel a hám a kötélre nehe­zedő súlyom erejével fojtogatott. Amikor Freddie ezt észrevette, azonnal rákiáltott a többiekre: „Hagyjátok leesni!”Lezuhantam, mint egy zsák, de szerencsére esésemet fékezte Roger Levett (R. Levett őrmester, Life Guards - Királyi Testőr­ség) nem elhanyagolható tömege, aki megpróbált elkapni.

Johnny Cooper kapott egy morfiuminjekciót és hosszú ideig kór­házban ápolták, mielőtt vissza tudott térni az ezredhez. Freddie Burtont a leleményes mentésért az MBE- (Member of the Order of British Empire - a Brit Birodalmi Rend tagja) érdemrenddel tüntették ki. Templer és Walls is elég nehezen ért le a földre, de a kellemetlenségek ellenére folytatódtak a próbálkozások. Az egy­szerű kötél helyett egy hegymászó eszközt alakítottak át a fáról való leereszkedés megkönnyítésére, ami valóban hatékonyabb volt, és harcászati célú ugrásoknál használták is némi sikerrel. Több sze­mélyi veszteség is bekövetkezett azonban, köztük három haláleset, és a nagyobb helikopterek megjelenése végül feleslegessé tette a „fára ugrást” Malájföldön.

Amíg ezek a kísérletek folytak, John Woodhouse őrnagy Angliába utazott, hogy válogatást rendezzen az egységbe jelentkezőknek. A ki­válogatás hosszú folyamatának lebonyolítására az Ejtőernyősezred honi támaszpontján, Aldershotban kapott helyet. Az állóképességet vizsgá­ló rész ideális terepét Woodhouse a Brecon Beacons hegységben, Walesben találta meg. Az első újoncozás idején Woodhouse súlyos maláriával kínlódott, amit az istennek sem volt hajlandó elismerni. Három évig maradt Angliában és a módszerek, amiket ebben az első időszakban intézményesített, a SA S által ma is használt emberkivá­lasztási eljárás alapját képezik. Bár gondolkodásmódja gyakran min­den hagyománynak fittyet hányt, Woodhouse-t az ezred egyik leg­

49

jobb kiképzőjének tartják. Dávid Stirling - a rá jellemző nemes- lelkűséggel - a SA S egyik társalapítójának nevezte őt.

Templer tábornok egyénisége a háttérből hamarosan a hadjárat egészének irányítására rányomta bélyegét. Főbiztosi kinevezésekor a kormány jól választott, mivel Templer nagyon intelligens volt, de ugyanakkor a tettek embere. Gyakran lepte meg eredeti megoldá­sokkal a begyepesedett gyarmati közigazgatást, eredményeket köve­telt, és azokat ki is kényszerítette. A rendelkezésére álló csapatok létszáma 40000 főre duzzadt, de Templer meggyőződése szerint a küzdelem gazdájának továbbra is a polgári kormányzatnak és a rendőrségnek kellett maradnia, a katonák szerepe csak az ő segíté­sük lehetett. Számos messzire ható intézkedést vezetett be, így pél­dául a szökött CT-k jutalmazásának rendszerét, és kezdeményezte annak a különleges rendőri alakulatnak a létrehozását, ami kizáró­lag a hírszerzés megszervezését és vezetését kapta feladatul. A ma már közkeletű „szívek és elmék” kifejezés is Templertől származik; megértette, hogy a győzelem kulcsa a háborúnak ebben a fajtájá­ban az, hogy erkölcsi fölényt kell szerezni az ellenséggel szemben, amelyet hagyományos katonai eszközökkel lehetetlen volna legyőz­ni. A terepen egyre elhagyatottabb őserdei területekre terjesztették ki az élelemmegvonás taktikáját. Erődöket építettek a dzsungella­kó törzsek területeire, hogy a hadsereg és a rendőrség őrjáratai hosszú ideig tartó, folyamatos hadműveletekre legyenek képesek. Ennek megvolt az a hátránya, hogy egyre inkább arra kényszerítette az ellenséget, hogy a thaiföldi határtól északra telepedjen le, ahol a gerillák viszonylagos biztonságban élhettek.

A következő nagyobb átfésülő hadművelet, amelyben a SA S részt vett, a Hive hadművelet volt, Negri Sembilan állam őserdeiben. Az akció 1952 novemberétől körülbelül két hónapig tartott, és a Fidzsi-szigetek haderejének egy gyalogosszázada, valamint a 2/7. Gurkha Lövészgyalogság két zászlóalja is részt vett benne. A terv szerint hirtelen el akarnák árasztani katonákkal az egész területet, hogy megzavarják a CT-k életformáját, szétrombolják a táboraikat, és a lehető legtöbb mozgásra kényszerített terroristát ejtsék csap­dába az ösvényeken. Körülbelül százfőnyi, kis csoportokba szét­szórt gerillát próbáltak sarokba szorítani 1500 négyzetkilométeres területen, amihez ennyi katona egyszerűen kevés, s így az egész

50

művelet alatt mindössze tizenhat terroristát sikerült megölni. A szá­mok talán jelentéktelennek tűnnek, de a szárnyait bontogató SA S rengeteg fontos dolgot tanult ezekben a korai hadműveletekben.

A fő probléma továbbra is az volt, hogy még mindig inkább az általános katonai tevékenység egyik taktikai elemeként alkalmazták őket, nem pedig különleges stratégiai szerepben, ahol az ilyen típusú egység a legkiválóbb teljesítményre képes. A legfontosabb felismerés az volt, hogy lehetséges hosszú ideig élni a dzsungelben. Kis csopor­tok akár heteket is ott tölthettek, meglehetősen függetlenül, hála az új, tizennégy napos élelmiszeradagnak. Ez annyit jelentett, hogy az őrjárat hosszabb ideig végezhette a munkáját anélkül, hogy jelenlétét elárulta volna az ellátást biztosító helikopterek rendszeres, zajos meg­jelenése. A fejadag sajátos összetételben készült. Főként szárított élel­miszerekből állt, és ennek köszönhetően nem kellett többé konzerv­dobozokat cipelni. A menü alapjául a rizs szolgált. Új fegyvereket is kipróbáltak és rendszeresítettek, köztük sörétespuskákat is: ezek rend­kívül hatékonynak bizonyultak a csapdahelyzetekben, ahol gyorsan és elsöprő tűzerővel kell reagálni. A rövid csövű M l-es karabély, amit a SA S már a második világháború idején is használt, továbbra is a leg­népszerűbb egyéni fegyver maradt.

Sloane alezredes 1953-ban átadta az immár 22 SAS-ezreddé alakult egység parancsnokságát Olivér Brooke alezredesnek. Az év vége felé a rhodesiai C század hazaindult, bár a SA S névtől és a SA S szellemtől nem váltak meg. A rhodesiaiak nagymértékben hozzájárultak az ezred arculatának kialakításához, annak ellenére, hogy malájföldi szolgálatuk alatt ők küszködtek a legtöbbet a helyi betegségekkel. Helyükre a helyi önkéntesekből alakult D század lépett, amelynek első parancsnokává Johnny Coopert nevezték ki, aki teljesen felépült az ejtőernyős balesetben szerzett sérüléseiből. A századkeretet tapasztalt emberek alkották, akikre Cooper saját kiképzőprogramot alapozhatott. Az ezred többsége abban az idő­szakban főként őserdei erődítmények építésével és az őslakosság bizalmának megnyerésével foglalatoskodott. Mihelyt egy-egy erő­dítmény építése befejeződött, átadták azt a maláj rendőröknek, akik­re a sorkatonaságból alakított biztonsági különítmények vigyáztak.

Az erődépítési program jelentette a SA S részvételének kezdetét a Templer-féle „szívek és elmék” hadjáratban. Ezt a képességüket

51

későbbi borneói és ománi hadjárataikban szinte tökélyre fejlesztet­ték. A katonáknak részt kellett venniük a bennszülöttek életében, hogy megnyerhessék őket. Az ő nyelvüket kellett beszélniük, az ételeiket enniük és a szokásaikat megérteniük. A tisztek és a kato­nák nem építhettek különálló tábort sorokba rendezett sátrakkal, konyhával, étkezdével és zászlórúddal. A legfontosabb teendő a lakosság egészségügyi ellátása lett, és a SAS-katonák kezdték elsa­játítani a szülészet és a fogászat alapfogásait.

Jellemző hadművelet volt a D század első őrjárata 1953 októbe­rében. A feladat a Brooke-erőd felépítése volt, aminek a helyét a levegőből határozták meg. Néhány iban törzsből való nyomkereső társaságában Cooper és emberei bemasíroztak a dzsungelbe Pahangban, és a Sungei Brok folyó mentén addig vágták az utat a sűrű aljnövényzetben, amíg céljukhoz nem értek. Első feladatként kis tisztást kellett kialakítaniuk, majd rádión odahívtak egy repü­lőgépet, hogy az felülről erősítse meg, jó helyen vannak-e. Ezután jött az igazán kemény munka: fel kellett robbantani az óriási őser­dei fákat, hogy kellőképpen nagy területet tisztítsanak meg a heli­kopterek leszállásához, és végül hidat vertek a folyón. Ezután a század sűrűn indított őrjáratokat az őserdőbe, hogy felvegyék a kapcsolatot a bennszülöttekkel és hogy megpróbálják meghatároz­ni a CT-táborok helyét. Egy bandát meg is semmisítettek, de egy másik esetben a század két tagját ejtették kelepcébe és ölték meg. Az alegység dzsungelben töltött 122 napja alatt az eredeti állo­mány felét kellett kivonni betegségek - dzsungelláz, leptospirózis - és általános kimerültség miatt. A D század maradékát, 54 lesová­nyodott, szétrongyolódott egyenruhát viselő embert 1954. február 7-én felváltotta a rendőrség különítménye. A katonák küldetése a Brooke-erődben véget ért.

A Sword hadműveletben 1954 januárjában meghalt az ezred há­rom tagja, amikor a kedahi őserdőbe ugrottak le ejtőernyővel, de júliusban mind a három harcos század nagyobb sérülések nélkül földet ért Perakban. A Termite hadművelet célja az volt, hogy kira­gadják a terroristák kezéből a hatalmat az ország jelentős részét kitevő, a középső hegygerinc mentén húzódó területen, és hogy együttműködjenek a térség őslakosaival. Számos új erődöt húztak fel, az utolsó szakaszt pedig csak novemberben vonták vissza, mi­

52

után az ellenség soraiból elesett 15 ember. Ez talán kevésnek tűnik a felvonultatott haderőhöz hasonlítva, de a teljes képhez hozzátar­tozik, hogy Malájföldön 1800 őrjáraton töltött munkaórát vett igénybe egyetlen gerillaharcos megölése. A bevetéseken az idő leg­nagyobb részét egyszerűen a túlélésért folytatott küzdelem töltötte ki. Az emberek két hét alatt átlagosan öt kilót vesztettek a testsú­lyukból. Ruhájuk rájuk rohadt, visszataszító fekélyektől szenved­tek, sápadtak voltak az állandó félhomálytól, és gyakran vett erőt rajtuk a hőség okozta kimerültség. A mindennap beszedett Paludrine tablettákkal távol tartották a maláriát, de sok időt töltöttek azzal, hogy leszedegessék testük legérzékenyebb pontjairól a rájuk tapadt piócákat. És az őserdei élet nélkülözései közepette, ahol a gyalog­lás az előrehaladás egyetlen módja, ráadásul súlyos terhet cipelve, az ember figyelme egy pillanatra sem lankadhatott. Bármelyik pil­lanatban harcba keveredhettek, vagy akármikor csapdába sétálha­tott az őrjárat. Ilyenkor az marad életben, aki elsőnek nyit tüzet. Az állandó eső és a magas páratartalom miatt elsődleges fontossá­gúvá vált a fegyverek ápolása.

Olivér Brooke bokája súlyosan megsérült egy ejtőernyős baleset­ben, és helyét 1955-ben George Lea alezredes vette át, aki később az altábornagyi rangig vitte. A parancsnokság átvételekor számos nem megfelelő tisztet eltávolított, és szakértő szemmel kezdte vizs­gálni az ezred harceljárásait.

Az 1955-ös év kiemelkedően fontos volt a 22 SAS-ezred létszá­ma szempontjából. Ha rövid időre is, de jelentős növekedés tör­tént. John Woodhouse visszatért Angliából, hogy előbb az ezred­törzsben teljesítsen rövid ideig szolgálatot, majd átvette a D század irányítását. Nagy körültekintéssel kiépített újonckiválasztó szerve­zetet hagyott maga mögött, aminek a székhelye a breconi Dering laktanyában volt. Johnny Coopert, aki addig hadműveleti tisztként szolgált az ezredparancsnokságon, őrnaggyá léptették elő, és át­vette a B századot, amely „Big Time Bravó” becenéven vált ismert­té. Az ezred új tagjai között volt egy fiatal főhadnagy, bizonyos Peter de la Cour de la Billiére, akinek a neve viszonylagos rendsze­rességgel felbukkan majd ennek a könyvnek a lapjain. Érdekes, hogy meglehetősen sok behívott sorkatona is szolgált Malájföldön az ezrednél.

53

1955 nyarán Új-Zéland is felállított egy SAS-századot, amely szigorú válogatás és alapkiképzés után az év vége felé érkezett Ma­lájföldre, ahol elvégezték az ejtőernyős tanfolyamot. A század össze­sen 140 emberből állt, és egyharmaduk maori volt, akiknek külö­nösen jól ment a bennszülöttekkel való együttműködés. Rövid idő alatt hozzászoktak az őserdei őrjáratok viszontagságaihoz, és Frank Rennie őrnagy vezetésével értékes segítséget nyújtottak a 22 SA S­ezred legénységének. Egy másik század is érkezett 1955 vége felé. Ez az Ejtőernyősezred önkénteseiből alakult Nagy-Britanniában és egyszerűen csak az Ejtőernyősezred századának nevezték, és Dudley Coventry őrnagy vezette. A létszámemelés következtében a 22-es SA S körülbelül 560 főre duzzadt, akik öt században szolgáltak. Ezek mindegyike négy, egyenként tizenhat fős szakaszból állt, ami­ken kívül az ezredhez tartozott még a parancsnokság személyzete és egyéb szakcsapatok is. A századok nem töltötték minden idejü­ket bevetésen. Egy dzsungelben töltött hosszabb időszak után az embereknek akár háromhavi felhasználatlan zsoldjuk is összegyűl­hetett, aminek elköltésére Malájföld bőségesen kínált lehetőséget. Rendszeres időközönként váltották a személyi állományt, ezen kí­vül pedig egyeseket más szolgálatra vezényeltek a hadseregen be­lül, másokat hazairányítottak Nagy-Britanniába. Egy század mun­karendje a következő séma szerint alakult: a dzsungelben töltött két hónap után következett az eltávozás két viharos hete, majd két hét gyakorlatozás után újra vissza a dzsungelbe. A SA S irányelvei­vel összhangban állandóan folyt a kiképzés. Az új módszereket el kellett sajátítani, az ejtőernyős ismereteket rendszeresen fel kellett frissíteni, az újonnan érkezetteket pedig bele kellett illeszteni szá­zadukba és szakaszukba. A 22 SAS-ezred a szerencsétlen kezdet után magas színvonalon képzett egységgé fejlesztette önmagát, amelyben példás bajtársiasság és erős csapatszellem uralkodott. Amint a parancsnoki kar észlelte, hogy a malájföldi háború a végé­hez közeledik, máris a jövő felé fordultak. Elkezdték a más földré­szeken folyó hadviselésre is felkészíteni a katonákat, és intézményes rendszerbe foglalták a lázadások leverésére felkészítő kiképzést. Az utóbbi tanrendjébe olyan, korábban ismeretlen tárgyakat is felvet­tek, mint a vallatás elviselésének különféle módszereit. A Királyi Tengerészgyalogság SBS-kommandójától érkezett oktatók vízijár­

54

tassági és csónakos kiképzést is szerveztek. Az egyszerűbb robbantá­si eljárásokat is oktatták, és színlelt támadásokat indítottak a RAF repülőterei ellen. Olyan alapokat fektettek le, amelyek máig lehető­vé tették az ezred fennmaradását, a Brit Hadsereg eleven részeként.

1955-re sikerült megtörni malájföldi terrorista mozgalmat. A la­kosság elleni gerillahadjárat sokat vesztett erejéből, havi 5-6 főre csökkent a meggyilkolt polgári lakosok száma. A kommunista ve­zérkar átszökött Thaiföldre és a hírszerzők becslése szerint körülbe­lül 2000 főre csökkent Csing Peng hadereje, akik kis csoportokra szakadva szétszóródtak a dzsungelben. Eredményes módszernek bi­zonyult, hogy jutalmat ajánlottak fel azoknak, akik hajlandóak vol­tak megadni magukat. Folyton növekedett a kiábrándult lázadók száma, akik önként jelentkeztek a biztonsági erőknél. Azoknak a kínaiaknak, akik továbbra is a dzsungelben bujkáltak, alacsonyan szálló repülőgépekről, hangosbeszélőn csábító pénzjutalmat és min­denekelőtt élelmet ajánlottak, ha feladják magukat. A kormánycsa­patok folyamatosan ritkították azokat, akik nem adták meg magukat, ami tovább fokozta a bandák általános erkölcsi bomlását. A lakosság­tól elszigetelt lázadók többé már nem számíthattak arra, hogy a benn­szülötteket élelem és menedék biztosítására kényszeríthetik.

George Lea a harcászati alapelvek radikális újragondolását kezde­ményezte. Lea tökéletesen megértette a rejtőzködés és a türelem je­lentőségét. Az ezred erejét hosszú időtartamú bevetésekre fordította. A századokat egyenként önálló őserdei támaszpontokra telepítette. Három hónapot kellett egy huzamban ott tölteniük, ami alatt teljesen kiismerték a terepet, és összebarátkoztak a bennszülöttekkel. Iban törzs­béli nyomolvasóik segítségével a kis őrjáratok csendben hatoltak ke­resztül a dzsungelén, hogy egyesével és kettesével ejtsék csapdába ne­hezen megfogható zsákmányukat. Társaik rendszeres eltűnése még inkább demoralizálta az ellenséget. Nagyszabású csatákat nem ismert ez a háború, csak türelmes nyomozómunkát, szakadatlan megfigye­lést és lesből végrehajtott rajtaütéseket. A századok között komoly verseny indult, hogy kinek sikerül több CT-t elpusztítania. Az ered­ményt a „halott gerilla/tűzharc” aránnyal mérték.

1955 tavaszán Johnny Cooperé lett a B század, a Big Time Bravó, miután az őrnagy egy ideig az ezredtörzs hadműveleti tisztjeként szolgált. Abban az időben derítette ki a hírszerzés, hogy a CT-k

55

titkos rádióadót működtetnek a thaiföldi határtól délre, az őser­dőben. Cooper parancsot kapott, hogy századával semmisítse meg. Az adó helyének megközelítése hosszú időt vett igénybe. Az út egy részét bennszülött csónakokon kellett megtenni a folyón felfelé. Az expedíció nagyjából onnan indult a keleti parton fekvő Kota Bahruból, ahol 1941-ben a japánok partra szálltak. A századnak ezek után gyalog kellett átkelnie az Akik Ring hegységen, hogy aztán leereszkedjen a völgybe, amit mindenki csak úgy emlegetett: „ahonnan nincs visszaút”. A feltételezések szerint a terroristák rá­dióadójának ott kellett lennie. Nyolc napba telt, amíg felvergőd­tek a hegygerincre, ahol Cooper a századát alkotó négy szakasznak külön utakat jelölt ki a völgybe való leereszkedéshez. Ahogy olyan gyakran a malájföldi háború során, „Punchy” McNeil katonái vélet­lenül akadtak rá a célpontra. Egy tisztásra bukkantak, ahol megpil­lantottak egy sebes vizű patakba függesztett kereket, ami dinamót hajtott. Azonnal támadtak, beszorították az ellenséget az őserdőbe, és szétverték a rádióadót. Cooper mind a négy szakasznak kiadta a parancsot, hogy kövessék a terroristákat, de nem kaptak engedélyt a thai határ átlépésére. Ez hátráltatta a hadműveletet, de az elkövetkező hetekben így is megöltek két terroristát, és találtak egy olyan benn­szülött törzset, amelynek tagjai még sohasem láttak fehér embert.

Mindezzel egy időben az Ejtőernyősezred százada Ipoh vidékén vett részt a harcokban. Óriási feltűnést keltett, hogy megöltek egy terrorista nőt, és csak később fedezték fel, hogy van egy hat hóna­pos kisbabája, akit magukhoz vettek és gondját viselték. A D szá­zad nagy alakjai közül kiemelkedik Bob Turnbull őrmester, aki kü­lönösen jó barátságba került az iban törzs tagjaival. Eltanulta tőlük a nyomkövetés „mesterségét”, de olyan magas fokon, hogy tudása egyenértékűvé vált a bennszülöttekével. Klasszikus üldözésre in­dult háromfős csapatával, miután felfedezte az ellenség nyomait a dzsungelben. Jó néhány napig követték és lassan utolérték őket. Turnbull egyszer csak hangokat hallott a sűrű cserjésből. Előre­ment, hogy meghatározza a kikerülhetetlen őrszem helyét, majd leült és várt. Kis idő múlva szakadni kezdett az eső, az őr pedig nem bírta tovább és visszahúzódott a táborhelyre. Turnbullék csend­ben követték, majd tüzet nyitottak, és mind a négy embert megöl­ték, akit a táborban találtak. Turnbull kedvenc fegyvere az ismétlő

56

sörétespuska volt, amellyel Ah Tuckot, a kommunista vezetés pro­minens tagját is lelőtte, amikor a szó szoros értelmében egymás­nak ütköztek az őserdőben. Ah Tuck, akiről azt beszélték, hogy mindig kibiztosított Sten géppisztolyt hord magánál, nem volt elég fürge, és Turnbull olyan gyorsan adott le három lövést, hogy fegy­vere hangja - egy szemtanú szerint - egyetlen bődülésnek hangzott egymást követő dörrenések helyett.

1956 és 1957 csendesebb szakaszt hozott a hadjáratban és a SA S történetében is. Az ezrednek nagy része volt az őserdei győzelem­ben: a hivatalos statisztika szerint 1956 végére 89 terroristát öltek meg és 9-et ejtettek foglyul. Fenn kellett azonban tartani az őrjá­ratok megszokott rendszerét, és mind az öt század sorra kivette a részét azokból a hadműveletekből, amelyek már nem sok igazi harc­érintkezést hoztak, hanem arra szolgáltak, hogy fenntartsák a meg­maradt terroristákra gyakorolt nyomást. John Woodhouse gyalog­menetben vezette a D századot a dzsungelbe a Brooke-erőd kör­nyékének őrzésére. Két hónapot töltöttek ott anélkül, hogy bárki­vel is összetűzésbe kerültek volna. Az új-zélandiak váltották fel őket. Woodhouse márciusban átvette a zászlóalj törzsszázadának irányítását, a D századot pedig átadta Teede őrnagynak. Síim őrna­gyot, annak a tábornagynak a fiát, aki a háború alatt a 14. Hadse­reget vezényelte Burmában, kinevezték az A század parancsnoká­nak. Áprilisban kimagasló személyiség látogatott az ezredhez: Fitzroy Maclean dandártábornok, aki akkoriban hadügyi államtit­kár volt és egyike az első tiszteknek, akiket Dávid Stirling 1941- ben felvett a SA S soraiba. Maclean részt vett számos korai rajta­ütésben, amelyeket az ellenség frontvonala mögött hajtottak vég­re. Később ő vezette azt a brit katonai missziót, amelyet Churchill küldött ejtőernyővel Jugoszláviába Tito partizánjaihoz.

1957 áprilisában az Ejtőernyősezred százada visszatért Angliá­ba, ahol eredeti egységüknek volt rájuk szüksége. Az új-zélandiak, akik küldetésük két éve alatt tizenöt terroristát öltek meg, szintén távoztak az év végén. Ezzel egy időben George Lea visszatért Nagy- Britanniába, hogy átvegye egy gyalogdandár parancsnokságát, és Anthony Deane-Drummond alezredes lépett a helyébe. Lea-t jól megérdemelt DSO-val jutalmazták, ami a háború utáni első ilyen kitüntetést jelentette a SA S számára. A felterjesztésben a követke­

57

zők olvashatók: „Személyesen irányította a hadműveleteket, kato­náival együtt ugrott le ejtőernyővel az áthatolhatatlan őserdőbe, velük ereszkedett le kötélen helikopterről, osztozott velük minden kockázatban, veszélyben, kényelmetlenségben, ami a könyörtelen és fanatikus ellenséggel vívott dzsungelharcban csak lehetséges.”

Deane-Drummond személyében pontosan az odaillő parancsno­kot állították az egység élére. Noha a háború alatt nem szolgált a SA S kötelékében, jelentős tapasztalatot szerzett a kis erőkkel vég­rehajtott rajtaütések terén és nagy hírnevet szerzett fogságból való szökéseivel, ráadásul világklasszis vitorlázórepülő-pilóta is volt.

Az utolsó nagyobb akció Malájföldön, amiben az ezred is részt vett, a Sweep hadművelet volt, 1958 februárjában. A terroristák egy kisebb bandáját akarták bekeríteni és megsemmisíteni, amelyet a „cse­csemőgyilkos” néven hírhedtté vált Ah Hói vezetett. Ah Hói felmet­szette egy terhes nő hasát, akinek a férje a gerillák besúgója szerint a rendőrség besúgója volt. A hírszerzés kiderítette, hogy Ah Hói a Tengi folyó menti Telok Anson nevű mocsárvidéken rejtőzködik, Kuala Lumpurtól északnyugatra. A D századot választották a fel­adatra, aminek akkoriban Harry Thompson őrnagy, egy majdnem két méter magas, kócos, vörös hajú, bokszolóorrú, vérbeli gyalogos­tiszt volt a parancsnoka a skót 42. Királyi Felföldi Muskétás Ezred­ből. Úgy határozott, ejtőernyővel jutnak a területre, hogy támadá­suk minél inkább a meglepetés erejével hasson. Don „Lofty” Large, aki éppen akkor csatlakozott a századhoz, ezt így kommentálta:

Aligha kedvelte bárki is a SAS-ban az ejtőernyőzést; szükséges rossznak tekintettük. Az egyik legelső Blackbum Beverley szállító­repülőgép éppen Malájföldön volt bemutató körúton, és a Sweep akció remek alkalmat kínált gyakorlati kipróbálására. A Beverley hatalmas, ormótlannak látszó, négymotoros gép volt, amely het­ven teljesen felszerelt ejtőernyőst tudott szállítani. Az ejtőernyő­sök a repülőgép farokrészén leengedhető rámpáról ugorhattak, ami sokkal praktikusabb megoldás, mint a szokásos módon egyenként kiugrani a szűk oldalajtón. Valóban, a D század har­minchét embere mindössze 18 másodperc alatt elhagyta a gépet, s ez egyben azt is jelentette, hogy egymáshoz sokkal közelebb értek földet. Egyikük ejtőernyője azonban beleakadt egy fába, de

58

nem tartotta meg, így a katona a földre zuhant és gerincét törte.Helikoptert kellett a helyszínre hívni, hogy kimentse a sérültet,ami viszont riasztotta az ellenséget.

Harry Thompson elhatározta, hogy a folyó mindkét partján egy­szerre követi a terroristákat a mocsárvidéken át, ezért kettéosztotta a csapatát. A SA S a Malájföldön fellelhető legrosszabb körülmé­nyek közé került. Az „út” legnagyobb részét piócáktól hemzsegő sáros vízben éviekéivé kellett megtenniük a katonáknak. A trutymó időnként nyakig ért, s a száraz talaj sem hozott könnyebbséget, mert ott meg a borotvaéles levelű növényzeten kellett átvergődni. Az eső folyamatosan zuhogott, csörgött le a hatalmas fákon, a moszkitók pedig szünet nélkül támadtak, még az ingen és a nadrágon keresztül is csíptek. Az emberek bakancsa egyszerűen lerohadt a lábukról, végül ott maradtak mezítláb. Éjszaka csak úgy tudtak aludni, ha a függőágyat magasan a fákra akasztották, hogy kicsit eltávolodjanak a véget nem érő mocsártól.

Peter de la Billiére szakasza tíz napon át követte a terroristák hagyta nyomokat a sárban, miközben rádión érintkeztek egymás­sal. Ezzel egy időben a másik csapat, amelyet Sandilands őrmester vezetett, igyekezett elvágni az útjukat. Az őrmester katonái folya­matosan keresték az emberek jelenlétére utaló nyomokat. Az ejtő­ernyővel ledobott ellátmányukkal kaptak néhány gumicsónakot, amelyekkel Sandilands szakasza éjszakánként vízre szállt. Ilyenkor lassan eveztek és közben szimatoltak, hátha megcsapja orrukat az ellenség tábortüzének füstje. Az egyik ilyen vízi őrjárat találkozott először az ellenséggel, amikor megpillantottak egy kis csoportot, akik a folyóparton főztek. Az őrjárat minden tagjánál sörétes fegy­ver volt, ami közeli cél ellen nagyon hatásos, de itt túl nagy volt a távolság. A terroristák felszerelésüket hátrahagyva elmenekültek. Másnap azonban Sandilands találkozott egy bennszülöttel, aki azt állította, hogy egy férfit és egy nőt látott állni a folyóparton. Az őrmester hitte is meg nem is, mindenesetre fogta a puskáját, és Finn tizedessel kettesben elindult megvizsgálni a dolgot. Csendben odalopakodtak, meglapultak egy fa törzse mögött, és amikor na­gyon lassan felemelték a fejüket, tényleg megpillantották a két ter­roristát. Azok szemlátomást nem is sejtették a veszélyt. Sandilands

59

két lövést adott le, a férfi azonnal meghalt, Finn Patchet karabé­lyának2 viszont túl kicsi volt a hatótávolsága. A tizedes nem találta el a nőt, aki visszamenekült a dzsungelbe.

Azonnal megindult a hajsza. A nő nyomát nem volt nehéz követ­ni, és az őrjárat talált két tábort, amelyeket nyilvánvalóan kutyafut­tában ürítettek ki. Időközben a hadsereg és a rendőrség szorosan körülzárta az egész mocsárvidéket. Harry Thompson helikopterrel a helyszínre szállíttatta a tartalék szakaszát, mert úgy érezte, most tényleg sikerült sarokba szorítani a terroristákat, akik két, egymás­tól elkülöníthető csoportban menekültek. A hadművelet kilencedik hetének végére szorulni kezdett a hurok az ellenség körül, bár to­vábbra is nagyon ügyesen tértek ki a katonák elől. Az áttörés ak­kor következett be, amikor egy nő, Ah Niet, előjött az erdőből, és az egyik őrjáratot megállítva azt mondta, hogy a bujkálóknak elfo­gyott az élelmük. Először olyan feltételeket szabott, amiket a ható­ságok nem fogadhattak el, de a következő napon visszatért, és meg­ígérte, hogy éjszaka kihozza a többi terroristát. Harry Thompson, aki a megadást fogadta, igencsak meglepődött, amikor észrevette, hogy az ötfős csapat egyik nőnek látszó tagja nem más, mint a „csecsemőgyilkos”, kalapban és kék selyem kosztümkabátban. Ah Niet vezetésével járőr indult a dzsungelbe, és néhány napon belül három további terrorista is megadta magát.

Ez a hadművelet többé-kevésbé a háború végét jelentette, bár a SA S folytatta őrjáratait Johoréban. Együttműködve a helyi biztonsá­gi erőkkel lassan kipiszkálták a legkitartóbb ellenállókat is a dzsungel­ból. Mind a három megmaradt század részt vett a harcban, folytatta gyakorlatait, és a katonák sokat tűnődtek azon, hogy vajon mi vár rájuk a kormány meghirdetett haderő-átalakítási irányelveinek életbe lépésekor. Ennek hátterét a harmadik fejezet taglalja.

A malájföldi hadjárat hosszabb ideig tartott, mint a második vi­lágháború, és jellege alapvetően különbözött attól. Ez volt az első azoknak a kisebb erőkkel megvívott harcoknak a sorában, ame­lyekre Nagy-Britannia kényszerült a gyarmatbirodalom feladásá­

2 A Patchet valójában kísérlett 9 mrn-es géppisztoly volt, a későbbi tömegesen rendszeresített Sterling előtípusa. A szokásos brit logika szerint ezért karabélynak nevezték, az ellenség - és önmaguk - megtévesztésére.

60

nak küzdelmes korában. Ezekben a fegyveres erők szerepe alapve­tően a polgári hatóságok támogatása volt. A reguláris SAS-ezred, abban a formában, ahogy ebben a korszakban formát öltött, sok mindenben különbözött azoktól a SAS-alakulatoktól, amelyek 1941 és 1945 között teljesítettek szolgálatot. Az egyértelműen baljóslatú kezdet után, egy sor kiváló parancsnok - akik közül senki sem volt a régi SA S tagja - alakította olyan sokoldalú, új típusú egységgé az ezredet, amely képes volt végérvényesen bebizonyítani, hogy helye van a háború utáni hadsereg hadrendjében. John Woodhouse alkotta meg az ezred mai arculatának alapvonásait. Egyrészt a ki­választás és a kiképzés rendszerének intézményesítését köszönheti neki a SA S, másrészt azt, hogy visszatért a David Stirling által lefektetett alapelvekhez. Utóbbiak közül a legfontosabbnak hosszú távon az önálló, négyfős őrjáratokból való csapatépítési rendszer bizonyult. Woodhouse volt a 22 SA S első olyan parancsnoka, aki az ezredből került ki, és kiválasztási rendszere biztosította az ezred számára a tisztutánpótlást is. Ilyen tisztté nőtte ki magát Malájföl­dön többek között Peter de la Billiére, Tony Jeapes, Mike Wingate- Gray és John Watts. Ugyanez a rendszer biztosította a kiemelkedő szaktudású altisztek utánpótlását is, akik az ezred motorjának bi­zonyultak az elkövetkező évtizedekben.

A 22 SAS-ezred 1958-ban az őserdei körülmények közötti harcra magas színvonalon kiképzett egység volt, és Johnny Cooper sze­mélyében már csak egyetlen olyan tiszt szolgált a soraiban, aki még a régi, világháborús SAS-nál szerezte első tapasztalatait. Sok új dolgot kellett megtanulniuk, többek között azt, hogyan kell együttműködni a polgári hatóságokkal, és hogy milyen fontos az őslakosság szívének és eszének megnyerése a maguk számára. Új fegyvereket és új taktikai eljárásokat próbáltak ki, és ami bevált, azt felvették az ezred repertoárjába. Az egész állomány kiváló ki­képzést kapott az általános hadviselés területén, és mindenkinek jól az eszébe vésték, hogy a gyors alkalmazkodás mindennél fonto­sabb képesség. Ez a magas szintű, rugalmas tudás tette alkalmassá az ezredet arra, hogy a dzsungeltői távol is megfeleljen az új fel­adatoknak.

61

Ezred születik3

Ilyenfajta könyv írása közben időről időre meg kell szakítani a különféle hadjáratok elbeszélésének fonalát, hogy lépést tartsunk a SA S szervezetének fejlődésével. Legalább ennyire fontos, hogy megismerjük azt a kormányzati tényezőkkel vívott kulisszák mö­götti küzdelmet, amit Tony Geraghty nemes egyszerűséggel csak „a whitehalli dzsungelháborúnak” nevezett. Az első fejezetben egy londoni territoriális ezred szokatlan, új típusú alakulatáról szól­tam, amely elhanyagolható befolyással bírt a hadsereg legfelső kö­reiben, és kétségbeesett igyekezettel keresett magának szerepet a háború utáni katonai szervezetben. Mindezt tovább komplikálta a Malájföldön harcoló reguláris alakulat véglegesítése, bár az sokkal inkább a valóban távoli távol-keleti parancsnokság kénye-kedvétől függött, mint a SA S parancsnokságától, ami abban az időben ép­pen nem is létezett. Tovább tetézte az anomáliák kusza kupacát az a tény, hogy a SA S akkoriban nem volt más, mint az Ejtőernyős­ezred leányvállalata, amit a pipacsbarettos anyacég állandóan ma­gába akart olvasztani.

Amikor John Woodhouse, 1952-ben visszatért Angliába, létre­hozta a 22 SA S toborzási rendszerének csíráját, aminek először Aldershotban volt a bázisa, az Ejtőernyősezred sasfészkében. Woodhouse őrnagyként az ezredét Malájföldön vezénylő alezredes alárendeltségébe tartozott, és semmi köze sem volt a 21 SA S tar­talékos parancsnokához, akinek megvolt a saját toborzási sziszté­mája. Bár elméletileg a 21 volt az egész SAS-ezred mint csapat­nem rangidős ezrede, és a világháborús SA S egy veteránja vezette,

62

az a parancsnok mégis csak egy részmunkaidőben szolgálatot telje­sítő üzletember volt. Szegény aligha gyakorolhatott nyomást egy olyan hivatásos tisztre, aki nem volt részese a S A S múltjának, és több ezer kilométernyi messzeségben vívta a maga háborúját.

Jelentős szerepe volt e kimondottan zűrös helyzet feloldásában annak a döntésnek, hogy Dare Newell őrnagyot 1954 májusában visszarendelték Malájföldről. A 22 SAS-ezredhez kiutazó önkén­tesek színvonalának emelését kapta feladatul, összekapcsolva a John Woodhouse féle kiválasztási program működtetésével. Ugyancsak Newellnek kellett felügyelnie az egység azon tagjaira, akik éppen hazatértek szabadságra az Egyesült Királyságba. Kinevezése előtt azokat a Malájföldről érkezett embereket, akiknek jövet és menet útba kellett ejteniük az aldershoti támaszpontot, az Ejtőernyősez­red apparátusa kicsinyes okvetetlenkedéssel és hagyományos kato­nai kitolásokkal gyötörte. Az önállósághoz szokott SAS-katonák ezt természetesen igen rossz néven vették. Dare Newell igyekezete kezdetben alig volt több, mint pusztába kiáltott szó. Az elvileg fe­lettes szervének számító minisztériumi osztály, a Légi/Szárazföldi Hadviselési Igazgatóság, válaszra sem méltatta azt a rengeteg leve­let, amit tizennyolc hónap alatt küldött nekik. A SA S hivatalos elismeréséért vívott küzdelméhez azonban talált egy nagyon szi­lárd szövetségest: Dávid Sutherland alezredest, aki 1954-től a 21 SA S-t vezette. Sutherland a SA S-nál és az SBS-nél is szolgált a háború alatt, és az utóbbi parancsnokaként szerelt le. Amíg Newell a SA S egészének fennmaradásáért küzdött, Sutherland új szerep megszerzésén fáradozott a saját territoriális egysége számára, ame­lyet végül a BAOR (British Army of the Rhine - Brit Rajnai Hadse­reg, a németországi brit megszálló hadsereg) szerves részeként ta­lált meg. Ez biztos menedéket jelentett a feloszlatás réme ellen, mivel a BAOR volt Nagy-Britannia fő NATO-hadereje, amely köz­vetlenül állt szemben a szovjet hadsereggel.

Hosszas folyosói és előszobái csatározások után 1956 elején Dare Newell kapott egy íróasztalt a Légi/Szárazföldi Igazgatóság irodá­jában, ami közvetlen bejárást tett neki lehetővé a vezérkar tisztjei­hez. Immár a Hadügyminisztériumon belül terjeszthette a SA S kissé eretnek eszméit. Ezt nagyban megkönnyítette, hogy addigra már az ezred hírneve inkább a Malájföldi Felderítők sikereire, és

63

nem a korai botrányaikra alapult. Ez ugyanabban az évben történt, amikor a szerencsétlen szuezi hadműveletet is végrehajtották. A szue­zi kaland következményeként világméretekben újragondolták a brit fegyveres erők egész jövőbeni szerepét. A Hadügyminisztérium még 1954-ben létrehozott egy különleges bizottságot, és ez rászánt némi időt a rajtaütés módszerét alkalmazó kommandóalakulatok háborús jelentéseinek tanulmányozására. A következő európai konfliktusban való esetleges bevetésüket mérlegelték, s végül azt a következtetést vonták le, hogy szükség van a SAS-ra, a mélységi behatolással vég­rehajtott rajtaütésekre szakosított egységként.

1957. január 24-én egy külön, hadseregszintű parancs a hadse­reg állandó kötelékei közé sorolta a Különleges Légi Szolgálatot. Ez fontos lépés volt a SA S függetlenségi mozgalmában, amelyet azért indított, hogy kiszakadjon végre az Ejtőernyősezred kötelé­kéből. A parancs egyik közvetlen folyománya az volt, hogy a SA S visszatért az eredeti, az észak-afrikai ezredalapításkor választott, bézsszínű barett viseléséhez. Végleg megszabadultak az ejtőernyő­sök vörös sapkájától, amit kényszerből és utálkozva hordtak. Je ­lentéktelen apróságnak tűnhet, de a fejfedő fontos mind az alaku­lat hadseregen belüli státusa, mind az egység csapatszelleme szem­pontjából. A Legfelső Haditanács 1957 júliusában listát állított össze a SA S jövőbeli alkalmazásának követelményeiről:

- hírszerzés aktív és passzív módszerekkel;- kis létszámú csapatok által végrehajtott támadások;- együttműködés idegen partizán- és gerillacsapatokkal;- a lelőtt saját repülőszemélyzet és hadifoglyok kiszabadítása.

A háború idején a SA S tevékenységének csak igen kis hányadát tette ki a hírszerzés, mert akkor az ezred kimondottan támadásra szakosított szervezetnek tartotta magát. A másik három feladatot azonban már 1941 és 1945 között is ellátták, és bőséges tapasztala­tot gyűjtöttek e kommandótevékenységek gyakorlati lehetőségeiről.

Az 1950-es évek zűrzavaros korszak a territoriális egység életé­ben, de amint már említettük, David Sutherland parancsnoki kine­vezése ihletett választás volt. Amikor átvette az irányítást, a SAS-ra háború esetén vagy az a feladat várt, hogy a NATO északi szárnyán

64

harcol Norvégiában, vagy az, hogy a Közel-Keleten kerül bevetés­re. Sutherland leggyakorlottabb tisztjei és katonái mind a két vi­lágháborús ezred veteránjai voltak. Őket természetesen háborús élményeik befolyásolták, amikor kiképzésről vagy bevetésről esett szó. Az 1950-es években szembesültek azzal, hogy a civil egzisz­tenciájuk fenntartása egyre több időt vett igénybe, és növekvő élet­koruk is a territoriális katonáskodás ellen dolgozott. A veteránok lassan, de biztosan lemorzsolódtak. A szuezi válság 1956-ban a tartalékos SA S életében annyit jelentett, hogy le kellett mondani arról, hogy az ezred szokásos éves táborát Líbiában rendezzék meg. Ehelyett a katonák a Salisbury-fennsíkon táboroztak, szakadó eső­ben. Elméleti síkon azért sokan gondolkodtak lehetséges SAS-had­műveleteken. A Hadügyminisztérium felkérte Sutherlandet, vizs­gálja meg, hogy egy Líbiából felszálló kommandó rajtaüthetne-e a kairói repülőtéren. Erről az elképzelésről azonban le kellett mon­dani, mivel sértette volna a Nagy-Britannia és a Líbiai Királyság között fennálló államközi szerződést. Nem valósulhatott meg a Csa­torna-övezetben található repülőterek elleni támadás sem, ezt a szuezi hadművelet teljes lefújása hiúsította meg. Az ugyanebben az évben zajló magyarországi felkelés idején a brit kormány fontol­gatta, hogy hírszerzés céljából odaküldi a 21 SA S néhány járőrét, de ezt megakadályozta a villámgyors szovjet invázió.

Ilyen csalódások következményeképpen Sutherland előre látta, hogy a SA S jövője a BAOR-nak nyújtandó közvetlen támogatás­ban van, Németországban. Három évet töltött egy merőben újfajta elmélet kidolgozásával, ami a későbbi territoriális egységek harcá­szati arculatának az alapját képezte. Az „egységek” többes számú használata nem véletlen elírás, hanem célzás arra, hogy ebben az időszakban alakult meg a második territoriális ezred, a 21 SA S pedig Londonon kívül is terjeszkedni kezdett.

Sutherland 1956-ban sikerrel csatolt egy újabb, kihelyezett szá­zadot az egységéhez. Előre látta, hogy szükség lesz új „felhozatal­ra”, és amikor a Territoriális Hadsereg egyik ejtőernyős-zászlóaljá­nak Portsmouthban állomásozó századát a feloszlatás fenyegette, szőröstül-bőröstül a SAS-hoz csatolták őket. Ők örültek, hogy együtt maradhattak, a SA S pedig új és lelkes emberekhez, vala­mint újabb fajta szaktudáshoz jutott. A 23 SAS-ezred 1959-ben a

65

Territoriális Hadsereg részeként alakult meg, közép-angliai és északi támaszpontokkal. Ez olyan területeket tett hozzáférhetővé, ahon­nan annak előtte még nem toboroztak. Létezett abban az időben egy különös egység, amely az Egyesített Tartalékos Felderítő Egység (Joint Reserve Reconnaissance Unit - JRRU) névre hallgatott. Ezt Hugh Gilles ezredes vezette, és a világháborús MI9 hagyományát követte. Ennek a szervezetnek, amiben a néhai Airey Neave képviselő is szol­gált, az volt a feladata, hogy támogassa a szövetségesek fogságba esett katonáit a szökésben, és a lelőtt repülőgépek legénységét ab­ban, hogy visszajussanak Angliába. Érdekes, hogy a fentebb idézett követelménylista is előtérbe helyezte a szökevények és a harcot túl­élők segítését.

A JRRU-nak a SAS-sal való egyesítése ötletként már 1957-ben meg­fogalmazódott a Hadügyminisztériumban, de szokás szerint rengeteg érdek ütközött a háttérben. A JRRU a Katonai Hírszerzés igazgatójá­nak birodalmához tartozott, aki természetesen meg akarta őrizni befo­lyását felettük, a SA S viszont ahhoz ragaszkodott, hogy minden kato­nája megfeleljen a meghatározott követelményeknek, és ahhoz is, hogy mindegyik kiképzett ejtőernyős legyen. Az új SAS-egység, a 23, csak 1959-ben állt fel, és már közvetlenül a Légi/Szárazföldi Hadviselési Igaz­gatóság alárendeltségébe tartozott. Az új bajtársak hozománya óriási hírszerzési és híradó-szolgálati tapasztalatuk volt. Addigra nyilvánvaló­vá vált, hogy hamarosan sokkal kifinomultabb parancsnoki szervezetre lesz szükség, hiszen a 22 SA S a malájföldi harcok végén visszatért Angliába, és volt még két territoriális SAS-alakulat is. Ezredesi rangú tiszttel betöltendő posztot hoztak létre, és állandó irodai személyzetet rendeltek a törzsbe. A hadsereg vezérkara úgy döntött, hogy a 22 SA S csak két harci századot tartson meg, miután visszatért Malájföldről. Amint a következő fejezetben látni fogjuk, az A és a D századot Maszkat és Omán szultanátusába vezényelték 1958-59 fordulóján, míg a B szá­zadot feloszlatták, embereit pedig szétosztották a másik két század kö­zött, amelyek létszámhiánnyal küszködtek. A 22 SAS-ezredet először Malvernbe, a Merebrook táborba helyezték, ami a háború idején kise­gítő kórházként szolgált, és hullámlemezből épített Nissen-barakkok- ból állt.

Az 1950-es évek vége, 60-as évek eleje az erőteljes megszorítások időszaka volt a Brit Hadseregen belül. Folyton egységeket vontak

66

össze, és régi, történelmi hírű ezredek neve tűnt el a hadrendből. A szuezi kudarcot követően a brit stratégák Nagy-Britannia NATO-n belüli kötelességvállalására és a távol-keleti zavaros helyzetből való visszavonulásra összpontosultak. A reguláris SA S létszámát csök­kentették, mert azt feltételezték, hogy a jövőben kevesebb harcot kell majd megvívni a harmadik világban, a megmaradt századok pe­dig kezdtek a németországi kiképzésre összpontosítani. Ugyanez volt érvényes a territoriális, tartalékos ezredekre is, amikor ők is tanul­mányozni kezdték szerepüket a BAOR harcászati kiszolgálásában. Háború esetén egyik feladatuk az lett volna, hogy felkutassák és megsemmisítsék a mozgékony szovjet taktikai atomfegyvereket, csakhogy a sűrűn lakott német vidék nem volt alkalmas a hagyomá­nyos, rajtaütéssel operáló SAS-taktikára. Inkább a beszivárgásra, rej­tőzködésre, megfigyelésre kezdték hát áthelyezni a hangsúlyt, az egy­ség feladata nem a közvetlen rajtaütés, hanem a megfelelő célpontok jelentése volt a tüzérségnek és a bombázóknak. Az ehhez szükséges képességekre a reguláris ezred tagjai kemény munkával már szert tet­tek Malájföldön, de a territoriálisoknak, akiket átitatott a háborús „mindent bele” rajtaütések hagyománya, egész szemléletüket meg kellet változtatniuk.

Az 1960-as évek elején a S A S lehetőségeit a hadvezetőség felis­merte és elismerte. Általánosan elfogadottá vált, hogy a különféle egységek léte indokolt és hasznos. A Malájföldön töltött szolgálata idején a SA S számos kitűnően képzett tisztet termelt ki, akik alkal­masak voltak arra, hogy később betöltsék az alakulat parancsnoki posztját, ami biztosította az ezred szellemiségének folyamatosságát. A világháborús hagyományról sem feledkeztek meg teljesen, de az elsajátított új képességek sokkal inkább összhangban voltak az atom­korszakkal. A reguláris ezred kizárólag hivatásos katonákból állt, s bár mindannyian „hűségesek” voltak a hadsereghez mint nagy egész­hez, magukra nézve a SA S sajátos csapatszellemét tekintették a leg­főbb erkölcsi kódexnek. Ez a közösségi morál, amelynek alapja a bajtársiasság, minden elit alakulat létezésének a titka. Nem volt töb­bé nyoma a háborús idők amatörizmusának, ami olyannyira jelle­mezte az első brit ezredeket.

Az egyetlen nehézséget a 22 SA S és a territoriális ezredek kap­csolata okozta, ami évekig mérgezte a SA S egészének életét. A hi­

67

vatásos altisztek nem nagyon törték magukat, hogy tartalékos egység­hez kerüljenek állandó kiképzőnek, mert úgy érezték, ezzel mellőzött helyzetbe kerülnek és előléptetéskor hátrányt szenvednek. Olyan ten­dencia is megfigyelhető volt, hogy a hivatásos katonák lenézték a ter­ritoriálisokat, habár ez a hozzáállás ma már nem jellemző.

68

A Zöld-hegy4

A 22 SA S három századától a hosszú malájföldi hadjárat végén búcsúztunk el, amikor azon tűnődtek, mit tartogat számukra a jövő. Nem tudtak róla, hogy a világ egy másik pontján, Maszkat és Omán szultanátusában, készülődik az a „vihar”, amely majd lehetőséget ad az ezrednek arra, hogy egyszer és mindenkorra bebizonyítsa sokoldalúságát a kormány szkeptikus tisztviselőinek.

Omán, ahogy általában hívják, független, szuverén állam az Arab­félsziget délkeleti csücskében, amelyben a szultán örökléssel jut a trónra. A földrajzi helyzete miatt óriási stratégiai jelentőséggel bír a nyugati érdekeltségek szempontjából: Omán északi határa a Hormuzi-szoros déli partja, egyik félszigete pedig a Perzsa-öböl legszűkebb szűkületére néz. Minden olajszállító hajónak át kell itt haladnia, a szoros másik partja pedig a kiszámíthatatlan irániak ke­zén van. Az 1960-as évek elején Iránban sah ült a Pávatrónon, aki rokonszenvezett és együtt is működött a Nyugattal. Omán őslakos­sága nagyrészt arab, akik zavarba ejtően sokféle törzshöz tartoznak. Akkoriban minden felnőtt férfinak volt fegyvere, és a törzsek a nem­zetközi fegyvercsempészetben tevékenykedtek, már amikor éppen nem egymáson próbálták ki az árut. Nagy-Britannia barátsági egyez­ményt írt alá a szultánnal, és a területet befolyási övezete részeként tartotta számon. Omán jelentősége különösen az 1956-os szuezi vál­ság után nőtt meg.

Az ország nagyjából egy viszonylag keskeny, csak helyenként ter­mékeny tengerparti sávból, az azt határoló magas hegyvonulatból és a hegység belső oldalán elterülő sivatagból áll. A sivatag, az

69

Üres Négyzet, egészen a szaúd-arábiai határig ér. Az éghajlat egy­szerűen szólva borzalmas. Nappal csaknem szünet nélkül fúj a szél, és olyan perzselően tűz a nap, hogy a hőmérő higanyszála akár 60 fokra is felmehet, és mégis, a hegyek között a hőmérséklet éjszaka rendszeresen fagypont alá esik. Gyakorlatilag nincsen árnyék, az egyenetlen, sziklás talaj pedig néhány nap alatt megeszi a jó bakan­csot is.

A SA S helyszínre érkezésének politikai háttere igen komplikált volt. A szultánon kívül Ománban imám, azaz, vallási vezető is diri­gált. Ezt a szerepet akkoriban egy bizonyos Ghalib bin Ali töltötte be. Ezek ketten esküdt ellenségek voltak. 1952-ben Ghalib harcias bátyjának, Talibnak és az egyik helyi törzsi vezetőnek a támogatását élvezve lázadást szított. Titokban bizonyos amerikai olajkonszernek is támogatták őket, melyeknek hagyományos érdekei fűződtek a szul­tán gyengítéséhez, aki mögé viszont a britek sorakoztak fel. Az egyip­tomiak fegyverek szállításával működtek közre, mivel szerették vol­na az arab nacionalizmus Nasszer elnök által megtestesített válfaját exportálni. Hogy a szaúdi kormányzat miért biztosított szintén fegy­vert és pénzt a lázadóknak, azt legfeljebb a szaúdiak tudták, de le­het, hogy ők sem. Az összeütközés első menetét a szultán csapatai nyerték azzal, hogy elfoglalták Talib támaszpontját, 1957-ben azon­ban a lázadók megszállták a Jebel Akhdhar, azaz a Zöld-hegy fenn­síkját, amely viszonylag dús növényzetéről kapta a nevét. A Jebel része az ománi hegyvonulatnak, amelynek átlagos magassága 2000 méterre tehető. A hegyek oldala szinte mindenütt meglehetősen me­redek, csak néhány ösvény vezet fölfelé. A fennsíkot topográfiai adott­ságai majdnem bevehetetlen erőddé tették, aminek 600 jól felfegy­verzett lázadó alkotta a helyőrségét.

A szultán katonái, akiket brit tisztek vezettek, sem voltak töb­ben, mint néhány százan. Nagy-Britannia a helyszínre vezényelt egy gyalogoszászlóaljat és néhány repülőgépet, hogy segítsék a he­lyi erőket. A lázadókat sikeresen el is szigetelték, de nyilvánvaló volt, hogy csak úgy lehet megsemmisíteni őket, ha elfoglalják a Jebel Akhdhart, amire a gyalogság teljesen alkalmatlan volt. A patt­helyzet egészen addig tartott, amíg 1958-ban a helyszínre nem ér­kezett Dávid Smiley ezredes, akit a szultán hadseregének vezérkari főnökévé neveztek ki. Smiley az SOE kötelékében harcolt Albániá-

70

bán a világháború alatt, így nem volt számára ismeretlen a titkos hadviselés. Arra kérte a brit kormányt, küldjön ki egy különítményt a Királyi Tengerészgyalogság kommandóiból vagy az Ejtőernyősez­red egyik zászlóalját. A kormány igencsak benne volt a pácban a parlament ellenszegülése miatt, akik nem akartak brit csapatokat küldeni a térségbe. Az a veszély is fennállt, hogy ha nagyobb had­erőt vezényelnek ki, akkor Amerikában és a harmadik világ országai­ban egyszerre fogják neokolonializmussal vádolni Nagy-Britanniát.

A Hadműveleti Igazgatóság törzskarában szolgált akkoriban egy bizonyos Frank Kitson őrnagy, a későbbi tábornok, aki megírta az ellenforradalmi hadviselés alapvető elméleti kézikönyvét. Az ő öt­lete volt a SA S bevetése. Kitson a Mau-Mau gerillák ellen harcolt Kenyában, ahol sikeresen „megtérített” kisebb csapatokat a hadi­foglyok közül, hogy azok aztán hajdani bajtársaik ellen harcolja­nak. Feltett szándéka volt, hogy Ománban is megpróbálja ezt a taktikát alkalmazni. Úgy gondolta, elfog néhányat Talib hegyről le­merészkedő emberei közül, és megvesztegeti őket, hogy legyenek „idegenvezetői” a britek kisebb csoportjainak, akik így beszivárog­hatnak a fennsíkra. Anthony Deane-Drummond Malájföldről Aden- be repült, ahol 1958 októberében tárgyalásokat folytatott Kitsonnal és Smileyvel, majd tartott egy rövid terepszemlét Ománban is. Úgy döntöttek, hogy egy SAS-század elég lesz. Deane-Drummond visszatért Malájföldre, hogy mozgósítsa a D századot, amely akkor a Maláj-félsziget északi részén a dzsungelben állomásozott. Ami ezután következett, az nagyszerű példája volt a SA S hagyományos rugalmasságának és improvizációs képességének. Negyvennyolc órán belül a század hetven emberét vonták ki harci területéről és vitték Kuala Lumpurba, ahol új felszereléssel és új fegyverekkel látták el őket, és eligazítást is kaptak. John Watts őrnagy vezetésé­vel Ománba repültek, ahová november 18-án hajnalban érkeztek meg. A század létszáma nem érte el az előírtat. Mindössze negyven fegyveres harcosból és húsz-egynéhány főnyi ellátó személyzetből- szakácsokból, híradósokból, fegyvermesterekből, szerelőkből - állt a század.

Tevékenységük kezdetben arra korlátozódott, hogy a Jebel lábá­nál elterülő vidéket tartották szemmel. így elvágták azokat az út­vonalakat, amelyeket Talib portyázó csapatai használtak. A fennsík

71

teljes területe körülbelül nyolcvan négyzetkilométer volt, a hegy lába pedig szinte alig nyúlt ki a felső perem alól, így hát a feljutás majdnem függőleges mászást jelentett. A néhány felfelé vezető ös­vényt az elszánt ellenség egy maroknyi csapata is könnyen lezárva tarthatta, megbújva a sziklák között. A század hamar rájött, hogy nappal óriási kockázattal jár mindenfajta mozgás, mivel a terep semmiféle fedezéket sem kínált, és olyan tiszta volt a levegő, hogy hatalmas távolságokra lehetett ellátni. Ebből a szempontból Omán pont az ellentéte volt Malájföldnek, ahol a látótávolságot inkább méterekben, mint kilométerekben mérik. A SA S hamar beletanult az éjszakai őrjáratokba, ami tagadhatatlan előnyhöz juttatta őket ellenfeleikkel szemben, akik a sötétségben biztonságban érezve ma­gukat gyakran őrizetlenül hagyták állásaikat, és egyszerűen elmen­tek aludni. Ebben is volt azonban kockázat a lázadók amerikai gyártmányú aknái miatt, melyeket bőségesen telepítettek minden sivatagi úton és ösvényen. Az aknák sok sérülést és több ember halálát okozták, ráadásul a járműveket is gyakran megrongálták.

Deane-Drummondra nagy nyomás nehezedett. A kormányzat gyors eredményeket várt, mielőtt nagyobb nemzetközi skandalum keletkezne. A brit testőrlovasság egy különítménye, a Szerződéses Ománi Felderítők és olyan szakcsapatok segítettek az aknák hatás­talanításában, mint a Királyi Villamossági és Gépész Műszaki Csa­patok és a Királyi Utászok. Deane-Drummond azt a parancsot adta John Wattsnak, hogy indítson támadó őrjáratokat annak érdeké­ben, hogy meg tudják vetni a lábukat a fennsíkon. Egy helyi törzsi vezetőt rávettek arra, hogy vezesse fel őket egy ősrégi útvonalon, amit Perzsa lépcsőnek hívtak. A perzsák az ókorban szintén itt pró­báltak feljutni a hegyre, de a fennsík elfoglalására irányuló kísérle­tük kudarcba fulladt. A lépcsősort simára koptatta az évszázadok forgalma, és olyan keskeny volt, hogy a katonák csak libasorban haladhattak rajta. A két szakasz (a 16-os és a 17-es), a „Vörös Rory”- ként ismert Roderick Walker százados parancsnoksága alatt éjsza­ka kapaszkodott fel a meredek hegyoldalon, egyenként körülbelül 25 kilónyi súlyt cipelve Bergen hátizsákjukban. Gyorsan fel kellett jutniuk 2000 méter magasra, még napkelte előtt, nehogy elkapják őket a kopár hegyoldalon. A lehető legcsendesebben - és metsző hidegben - sikerült észrevétlenül feljutniuk a hegy tetejére, ahol az

72

ellenség sangarjait (szikladarabokból rakott fedezék) üresen talál­ták. A két szakasz gyorsan elfoglalta ezeket, és beirányozták fegy­vereiket: mindössze három kilométerre voltak a lázadók egyik jól kiépített állásától. A Jebelen töltött első nap folyamán azonban ellenállásnak semmiféle jelét sem tapasztalták, és a 17-es szakasz levonult a hegyről, hogy még több lőszert hozzon fel.

A következő néhány nap folyamán a két szakasz felváltva eresz­kedett le, majd mászott vissza hálózsákokkal és felszereléssel megra­kodva, és szamárhajcsárokat is sikerült szerezniük. A vízzel teli mar- monkannákat már szamárháton hordatták fel. Walker őrjáratokat indított útnak a terület felderítésére, és várta az első összecsapást, amely­nek előbb-utóbb be kellett következnie. Herbie Hawkins őrmester jól megérdemelt DCM- (Distinguished Conduct Medál - Kiváló Magatar­tásért Érdemérem) kitüntetést nyert azzal, hogy mindössze kilenc em­berével olyan golyózáport zúdított harminc lázadóra, hogy azok vissza­vonulásra kényszerültek, és súlyos veszteséget is szenvedtek közben. Ez az akció úgy vonult be a SA S legendái közé, mint „a csata Hawkins púpjáért”. Az őrmester saját veszteség nélkül visszavonult az emberei­vel, az ellenfél követni sem tudta őket.

Amíg Vörös Rory a fennsík északi részével volt elfoglalva, a szá­zad többi része sem lopta a napot. A másik két szakasz a fennsík déli részét tartotta nyomás alatt, s ez hasznos figyelemelterelő had­műveletnek bizonyult. Az egyik járőr felfedezett egy barlangot, ami egyrészt őrhely, másrészt fegyver- és lőszerraktár volt. Két irány­ból terveztek összehangolt támadást ez ellen a lázadófészek ellen. Az egyik csapat, melyet Peter de la Billiére vezetett, tízórás éjsza­kai mászással jutott fel kijelölt helyére. A szokásos fegyverek és lőszer mellett egy rakétavetőt is cipeltek magukkal. Még pirkadat előtt lőállásba mentek a barlang kijáratával szemben, és amikor az első lázadók álomittasan előmásztak, a szakasz tüzet nyitott. Vála­szul azonnal golyózápor zúdult rájuk a környező dombokról. Ezek a dombok szinte lyukacsosak voltak a kis barlangoktól és ragyásak az ellenség sangarjaitól.

A rakétavető nem volt éppen főnyeremény. Több rakétája nem repült ki a csőből, így ezeket ki kellett húzni az indítóból, pedig elvileg már élesek voltak. Ezalatt az RAF Venom vadászgépraja a fejük felett körözött. Rádión leadott utasításra lejjebb ereszkedtek,

73

és rakétával lőtték az ellenség állásait. így fedezték a SA S vissza­vonulását a túl forróvá vált állásból, amit amúgy sem tudott volna korlátlan ideig megtartani. Ebben az akcióban részt vett a SA S­veteránok egyik legismertebbike, „Tankie” Smith, aki géppuskájá­val biztosította a létfontosságú fedező zárótüzet, amikor pucolni kellett. Sajnos, a malájföldi háború népszerű veteránja, „Duke” Swindells elesett egy orvlövész találatától.

Addigra a D század negyvennél alig több katonája már körülbe­lül két hete harcolt az állítólag bevehetetlen Jebel fennsíkján és a kairói rádió azzal kérkedett, hogy több ezer brit ejtőernyőst pusz­títottak el a rettenthetetlen szabadságharcosok. A parancsnokság Bahreinben nem akarta elhinni, hogy a S A S maroknyi csapata mit vitt véghez, így egy repülőgépet irányítottak a megadott koordiná­ták fölé, hogy ellenőrizzék, tényleg ott vannak-e.

Bár sikerült maguk után vitetni a hálózsákjaikat, az emberek azon­ban szenvedtek az egyhangú konzervélelmezéstől, és attól, hogy sok­szor meg kellett húzódniuk a sangarokban a szórványos aknavető­tűz elől, amivel a lázadók gyakran verették a környéket. A SA S katonáinak csak puskája és néhány Bren könnyűgéppuskája volt. Az idő tájt még nem állt rendelkezésükre könnyű és kicsi hordozható rádió, és a híradás egyetlen eszköze egy elemmel működő morze adó-vevő volt, ami a századparancsnoksággal tartotta a kapcsolatot. A harci repülőgépekkel sehogyan sem tudtak érintkezni, pedig azo­kat kifejezetten az ő támogatásukra vezényelték Ománba. Ma is rej­tély, hogy az ellenség miért nem jött rá, milyen kevés emberrel is áll valójában szemben, és hogy miért nem indított ellenük átfogó táma­dást. Az egyetlen utánpótlási vonalat, a hegyre vezető meredek ös­vényt, akár néhány elszánt ember is könnyen elvághatta volna.

Walkert szigorú parancsok utasították arra, hogy a saját veszte­séget tartsa a lehető legalacsonyabb szinten, ami korlátozta takti­kai lehetőségeit, és szinte kizárta, hogy a SA S támadjon; mind­amellett két szakaszát folyamatosan előretolta, és fenntartotta az éjjel-nappali aktív őrjáratokat. Browning géppuskákat hoztak fel a hegyre a tűzerő növelésének érdekében meg egy háromhüvelykes aknavetőt és több rakétavetőt. A problémát az jelentette, hogy ho­gyan lássák el az aknavetőt lövedékekkel. Az ejtőernyős utánpótlás ledobás mellett döntöttek. A helyi RAF nem rendelkezett a kellő

74

tapasztalattal ezekben a dolgokban. A rakományt túl magasról dobták le, így az ejtőernyős csomagok zöme túlsodródott a fennsík szélén. Azok, amelyek valamilyen csoda folytán a ledobási zónába érkeztek, egyszerűen felrobbantak, repeszekkel terítve be a környéket. Lofty Large erre így emlékszik: „Próbáltuk menteni, amit tudtunk. Néhány bátor lélek ki-be rohant a robbanásoktól zengő ledobási területre, hogy megpróbálják megszerezni a postát, a jobb fejadagokat (a rum­adagot?) és mindent, amit csak tudtak. Ahogyan a legtöbbünknek, nekem is volt egy jól méretezett sziklám, amögött rágyújtottam egy cigarettára és vártam, hogy a repeszsivítás elcsendesedjen. Csak az­után merészkedtem ki a felfordulás színhelyére”.

Hogy a SA S támadást intézhessen az ellenség támaszpontja el­len, egy ománi századot vezényeltek fel a hegyre, hogy védelmez­zék a SA S eredeti állásait. Körülbelül 4000 méter távolságban állt az „Akbat” nevű szikla, ami elzárta a fennsík középső részére ve­zető összes útvonalat. Lyukacsos volt a barlangoktól, amelyekben az ellenség megbújhatott, a környező terep pedig omladékos volt, ráadásul szakadékok, kiszáradt folyómedrek szelték át. A katonák közül sokan szenvedtek attól, hogy nem volt megfelelő lábbelijük: az egyenetlen, sziklás talajon való menetelés tönkretette kincstári bakancsukat. Korlátozott erejével Walker nem volt képes többre, csak rajtaütésre. Úgy döntött, egy csapatot megtévesztő támadás végrehajtására indít, míg a másik elölről megrohamozza az Akbat- állást. A részletes útvonalat lehetetlenség volt megtervezni, mivel az egyetlen térképen csak fehér folt jelezte a területet, és hordoz­ható rádiók hiányában a tűztámogatási csak a pontos időzítésre alapozhatták. A hadművelet első éjszakáján a 16-os szakasz körül­belül 600 méternyire megközelítette a célterületet, a 17-es pedig továbbment az északi oldal felé. A rákövetkező napon a nyílt tere­pen úgy-ahogy elrejtőzve, a tűző napsütésben várták az éjszakát. Sze­rencsére nem vették észre őket. Éjszaka azután, alighogy elindult a tizenkét fős rohamosztag, már útjukat is állta egy mély, kiszáradt folyómeder, amelynek majdnem merőleges volt a fala. Miközben leereszkedtek, már hallották is, hogy a tűztámogatás menetrend sze­rint megindul, csakhogy ők még nem értek rohamtávolságba. Még a meder alján csúsztak-másztak, amikor hallották, hogy a 17-esek meg­kezdték a támadást. Miután a másik oldalon feljutottak, a saját

75

fedezetük rakétáinak tüzébe kerültek, bár valahogy megúszták em­berhalál nélkül. Amikor végre elérték a célterületet, dühödt tűzharc kezdődött a koromsötétben. „Elmosódott árnyak, látványtöredékek, a másodperc törtrészére felvillanó alakok, inkább csak körvonalak, rajtuk megcsillanó töltényhevederek”, ez minden, amire Lofty Large emlékezett. Csak a torkolattüzek mutatták, hogy hol az ellenség, ezért azokra céloztak. A barlangok alig kivehető nyílásába gránáto­kat hajítottak. Végül elfojtották az ellenállást, majd sietve visszavo­nulót fújtak. Semmiféle veszteséget nem szenvedtek.

Amikor holtfáradtan visszabotorkáltak kiinduló állásaikba, ak­kor döbbentek rá, hogy karácsony van. A sangarok mellvédjére valami jótét lélek jófajta alkoholból és csirkehúskonzervből álló fejadagot csempészett mindenkinek. A SA S utánozhatatlan stílu­sának megfelelően a néhány elszigetelt ember a Jebel csúcsán fél­revonult, és a tábortűz mellett evett-ivott. Vörös Rory saját skót dudájával szórakoztatta őket, ami valamilyen úton-módon felke­rült a hegyre. A megszokott aknavetős tűzrajtaütés apró kellemet­lenségnek tűnt már csupán.

John Watts felismerte, hogy nagyobb haderőre van szükség ah­hoz, hogy ne csak tenyérnyi hídfőállásuk legyen a fennsíkon, ha­nem tényleg megszerezzék az uralmat a terület felett. Az ellenség, tetemes veszteségei ellenére, elszántabb volt, mint valaha, és kivá­lóan berendezkedett erős, könnyen védhető állásaiban az uralkodó magaslatokon. Deane-Drummond és Smiley, miután megvitatták a kérdést, úgy döntöttek, hogy kivonják az A századot Malájföldről, és őket is Ománba hozatják, amilyen gyorsan csak lehet. A min­denhol egyszerre jelenlévő Johnny Cooper által vezetett század a thaiföldi határon járőrözött, és helikopteren kellett „kisurrannia” a dzsungelbői. Senkinek nem volt fogalma közülük arról, hová is tartanak, és igencsak meglepődtek, amikor sarkköri körülmények­nek megfelelő anorákkal és hálózsákkal látták el őket. Karácsonyi pihenőről szó sem eshetett. Az RAF Szállítórepülő Parancsnokság hozta át őket Ománba Ceylonon keresztül, és egy ideiglenes le­szállóhelyen értek földet a Jebel Akhdhar közelében, Azaibában, 1959. január 9-én.

Mindössze néhány napos akklimatizáció után az a döntés szüle­tett, hogy az A század felváltja a D századnak azokat az alegysége­

76

it, amelyek a fennsíkon kialakított hídfőt védték. Az egész fennsí­kot a kettős csúcsú Akbat al Dhofar hegy uralta. Mivel ez a név a könnyen kiejthetőtől igen messze állt, a SAS-katonák azonnal át­keresztelték Sabrinává, egy akkori dúskeblű szexbomba után, aki a mai kihajtós poszterlányok ötvenes évekbeli megfelelője. Sabrina kulcsfontosságú tereptárgy volt, mivel egy keskeny hegygerincen végigvezető hágó fölé magasodott, amely az egyetlen járható út volt a lázadók Saiq mellett kiépített erődjéhez. Cooper átadta a parancsnokságot helyettesének, Warwick Deacocknak, a közismert, Himaláját is megjárt hegymászónak, aki felvezette a századot a Per­zsa lépcsőn. Nehéz Bergenjeik alatt kétrét görnyedve vánszorogtak felfelé, amíg teljesen kimerülve el nem érték a D század állomás­helyét. A búcsúzó védők boldogan ereszkedtek le a parti síkságra, hogy hat kemény hét után egy kis szünetet tartsanak a SA S tá­maszpontján Bait el Falagéban.

Az ezred parancsnoka, Deane-Drummond röviddel karácsony után elhagyta Malájföldet, és Ománba repült, hogy átvegye a két század irányítását. Átfogó támadásra készültek az ellenség legfőbb, Saiqban lévő központja ellen. Cooperrel és Wattsszal hármasban alapos terep­szemlét tartottak, és miután a levegőből is megvizsgálták a terepet, úgy döntöttek, kisebb csoportokkal megtévesztő akciókat fognak in­dítani. Amíg ezek zajt csapnak és lekötik a lázadókat, a többi alegység olyan helyeket foglal el, amelyek alkalmasak a fennsík teljes megszál­lásához szükséges nagyobb erők befogadására. Cooper azt a paran­csot kapta, hogy az A századdal foglalja el a Sabrinát, és hagyjon ott egy szakaszt. Ez az elkülönített csapat vonja magára a figyelmet, és hitesse el az ellenséggel, hogy a fő támadás abból az irányból várható. A D századnak a Tanuf nevű kisebb fennsíkot kellett megrohamoznia a nagy fennsík déli részén. A Tanuf egy hatalmas, lapos, körülbelül hat kilométer hosszú szikla, és ott is kellett hagyni helyőrségnek egy szakaszt. A fennmaradó hat szakasz a terv szerint előbb leereszkedik a Jebel lábához, majd erőit egyesítve támadást indít a Vincent és a Pira­mis nevet viselő két hegyen keresztül. A megtévesztés megkoronázá­saképpen a hírszerző tiszt a szamárhajcsárok előtt „elszólta magát”, és így kiszivárogtatta, hogy a Sabrina irányából indítják a fő csapást. Tudván tudta, hogy a környékbeli hajcsárok órákon belül jó pénzért továbbadják ezt az imám kémjeinek.

77

A fennsíkra visszatérve, Johnny Cooper egy egész raj Shackleton bombázónak azt az utasítást adta, hogy puhítsa meg az ellenség állásait. Cooper mellé ez alkalommal előretolt légi irányítót is be­osztottak, aki közvetlen összeköttetésben állt a rakétákkal felsze­relt Venom alacsonytámadó repülőgépek pilótáival. Az A század 1959. január 26-án éjjel három szakasszal megrohanta a Sabrinát, míg a negyedik tartalékban maradt, de nem a lábát lógázta, hanem géppuskái összpontosított füzével fedezte a többieket. Hajnalra a kemény ellenállás dacára megszerezték a kettős csúcsot, és ellenőr­zésük alá vonták az Akbat hegyhátat, amit korábban Walker embe­rei is ostromoltak.

Rövid pihenés után a D század felkapaszkodott a Tanuf-sziklára, és le is telepedett ott, bár az ellenség nagyobb hatótávolságú fegyverek­kel rendelkezett, és fölülről rájuk látott. John Wattsnak is volt egy előretolt légi irányítója, aki sikerrel vezette rá a Venom gépeket egy nehézgéppuska rejtett állására a sok barlang egyikének a bejáratában. A D század kétnapi aktív járőrtevékenységgel annyira felingerelte és megzavarta az ellenfelet, hogy az kénytelen volt fedezékbe vonulni. Ez lehetővé tette három szakasz számára, hogy levonuljanak a Tanúiról, és találkozzanak Johnny Cooper kontingensével. Az étkezés és a szo­kásos fegyverellenőrzés szünete után mind a hat szakasz teherautóra szállt, hogy hajmeresztő utazást tegyen a Jebel lábánál az útnak csú­folt sziklás zergecsapásokon. Nappal utaztak, mindenki szeme láttára, ha egyáltalán figyelt rájuk valaki. Amint leszállt az esti sötétség, a konvoj hirtelen irányt változtatott. Lámpák nélkül délnek tartottak, és a kihalt pusztaságba tett rövid kitérő után megközelítették a Jebel tövében a kiszemelt kiindulópontot. A katonák az úttól elgémbere­dett tagokkal a lehető legcsendesebben lekecmeregtek a kocsikról, és egy olyan útvonalon vágtak neki a hegynek, amelyen azelőtt még sosem próbáltak feljutni. A teher, amiből mindenkinek bőven jutott, óriási volt, és legfőképpen lőszerből állt. Lofty Large megmérte Bergenje és az övére csatolt felszerelés együttes súlyát: 54 kiló, a pus­kája nélkül.

A katonáknak 600 méterről indulva 2400 méter magasságig kellett felmászniuk, hogy elérjék a Vincentet, és életbevágóan fontos volt, hogy hajnalra fent legyenek a csúcson, fedezékben. Itt nem egy meg­határozható útvonalú ösvényen kellett négykézláb felkúszni a hegyre,

78

hanem kötél segítségével szabályosan fel kellett mászni egy szakaszon, és akkoriban a SA S még nem nagyon volt kiképezve hegymászásra. Amit véghezvittek, valódi hőstett volt. De la Billiére szakaszával az élen elsőként a D század érkezett a helyszínre, és a félhomályban elkezdtek sangarokat építeni. Egyszer csak észrevették, hogy az ellen­ség - éjszakára szerencsére őrizetlenül hagyott - állásainak a kellős közepébe csöppentek. Az egyik szakasz előretapogatódzva megtisztí­tott több barlangot, míg a század többi része nekivágott, hogy elfog­lalja a Piramis nevű hegyet. Mivel ezt gyorsan kellett megtenniük, zsákjukat hátrahagyva csupán puskájukat vitték magukkal és annyi lőszert, amennyit csak a zsebükbe meg a tölténytáskáikba bele tudtak tömni. Ha elkapták volna őket a nyílt terepen, a hadművelet könnyen szerencsétlenségbe torkollhatott volna. Eddig azonban kicsinek bizo­nyult az ellenállás, és sikerrel begyűjtötték az első repülőgépről ledo­bott ellátmányt is. A század túljutott a Piramison, de két embere meg­halt, amikor egy mesterlövész puskájának eltévedt golyója eltalált egy kézigránátot egyikük hátizsákjában. A gránát felrobbant, és megölte a sorban mögötte haladó katonát is. Egy további ember megsebesült.

Ezek a hadmozdulatok bejuttatták a SA S erőit a fennsík szívébe. Látótávolságra álltak Saiqtól, a lázadók legfőbb támaszpontjától, Ek­kor, valószínűleg annak eredményeképpen, hogy látták a szállító re­pülőgépekről ledobott ellátmány ejtőernyőit, a lázadók pánikba es­tek. Azt képzelték, hogy nagy ejtőernyős egység támad rájuk. Az imám lefoglalta az első útjába kerülő tevéket, és kíséretével hanyatt-homlok átmenekült Szaúd-Arábiába. Menekülésének hírére a maradék ellen­állás is szertefoszlott, a SA S pedig szabadon bevonulhatott Saiqba. Összesen nyolcvan ember hódította meg a Zöld-hegyet, egyébként első alkalommal az írott történelem folyamán. A város üresen állt, vibrált benne a hőség, és az RAF bombatámadásainak nyomait viselte. Még a polgári lakosság is elmenekült. Alapos kutatás után azonban a környező barlangokban jókora fegyverraktárakat, sok dokumentumot, sőt rengeteg ékszert és pénzt is találtak.

A hadművelet iskolapéldája volt annak, hogyan lehet minimális létszámú haderővel elérni az óhajtott célt. Nemzetközi bonyoda­lommal fenyegető felkelésnek vetettek véget úgy, hogy mindössze három embert veszítettek, és a szultánt is hálára kötelezték egy olyan régióban, ami életbevágóan fontos volt a brit érdekek szem­

79

pontjából. Ezt megelőzően a S A S csak egy volt az óriási malájföl­di hadművelet sok apró eleme között, ráadásul a világ egy távoli zugának is a legtávolabbi őserdei sarkában. A Jebelen aratott sike­rük azonban felhívta rájuk a kormány figyelmét, méghozzá egy olyan időszakban, amikor a védelmi tervezés mint olyan, éppen cseppfolyós állapotban volt. A politikai vezetők valóságos kitünte- tésözönnel fejezték ki hálájukat. Deane-Drummond DSO-t kapott a támadás megtervezéséért és irányításáért. Hadiérdemkeresztet, MC-t kapott Rory Walker, Jeapes, Watts és de la Billiére, Hawkins Ivedig jól megérdemelt DCM-et. Cunningham közlegény a Hadi Érdemérmet (Military Medál) tűzhette zubbonyára, és a lista vé­gén hat katonát név szerint megdicsértek a hadijelentésben.

A legtöbb ember számára a végjáték egy kicsit meghazudtolta a nagyszabású előzményeket. Deane-Drummond visszarepült Maláj­földre, hogy befejezze az ezred Angliába való visszatérésének szer­vezési munkáit, és hogy felügyelje a B század rendezett feloszlatá­sát. Cooper mint rangidős tiszt vette irányítása alá a Vector Külö­nítmény névre keresztelt csapatot. Utasításai szerint őrjáratokat kellett szétküldenie a Jebel egész területére, megtisztítandó azt az ellenállás megmaradt fészkeitől. A katonák feladatul kapták az ös­vények feltérképezését, a lakosság rögtönzött „népszámlálását” és általában „a zászló lobogtatását”, vagyis az ománi közigazgatás je­lenlétének demonstrálását. Ez a feladatrendszer egyébként elég nagy zúgolódást váltott ki, mivel korábban az embereknek azt ígérték, hogy a harcok végeztével visszatérhetnek Angliába, és azt is rossz néven vették, hogy olyan munkát bíztak rájuk, amit a helyi hadse­reg gyalogsága is könnyen elvégezhetett volna. A másik gondot az okozta, hogy sok nős ember nem tudta, családja még mindig Ma­lájföldön van-e, vagy már Angliában, vagy esetleg úton a kettő között. Cooper magához ragadta a kezdeményezést, és a hivatalos csatornákat megkerülve a Perzsa-öböl rangidős brit repülőtisztjé­hez fordult. Bár utóbb enyhe megrovásban részesült, nem volt ez rossz húzás, mert a különítményt 1959 márciusában légi úton vissza­szállították Angliába.

A Jebel Akhdhar hadjárat az aktív katonáskodás végét jelentette egy jó időre. A mindössze két szablyás századra csökkentett SA S a világháborúban épült barakkokba telepedett be a maiverni

80

Merebrook táborban, ahol egy nyomasztó évet töltöttek. A B szá­zad megmaradt embereit szétosztották az A és a D között, így azok létszáma végre megközelítette az előírtat. A létszám fölötti tisztek­nek vissza kellett térniük eredeti ezredükhöz. Johnny Cooper vég­leg kivált az ezred kötelékéből, és Ománba ment, hogy Smiley ezre­des parancsnoksága alatt teljesítsen szolgálatot. A katonák minden idejét a kiképzés töltötte ki, először is a gépkocsivezetés, mivel ke­vés embernek volt jogosítványa. Ejtőernyős ismereteiket is napra­kész szintre kellett hozni, és mindannyian megismerkedtek a Brecon Beacons hegyvidékkel.

Bár négy évig nem kerültek harci bevetésre, sok olyan irányelvet, amelyek ma is meghatározzák a SA S működésének rendjét, ebben a viszonylag csendes időszakban fektettek le. A „kormányos” John Woodhouse volt, akit alezredessé léptettek elő, amikor átvette a 22 SAS-ezred parancsnokságát. A malájföldi kiképzés legfőképpen arra összpontosított, hogy felkészítse az embereket a rájuk váró munká­ra, az életben maradásra a dzsungelben. A rövid ománi közjáték tisztán harci feladat volt. A megváltozott helyzetnek megfelelően mindkét századot szabályos időközönként Németországba küldték, hogy hozzászoktassák őket új szerepükhöz a NATO kötelékében. Amikor visszatértek Ománból, kevésnek volt közülük tapasztalata az európai hadviselés sajátosságairól, és csak néhány, a világháború­ban is szolgált öreg róka maradt az ezredben. 1960-ban hivatalos csereprogramot indítottak az Egyesült Államok hadseregével. Egy századost és egy őrmestert küldtek ki egy évre, hogy az amerikai 7. Különleges Hadviselési Különítményben szolgáljon, az amerikaiak pedig a 22 SA S kiképzését csinálták végig.

Az ezreden belül két, egymástól némileg eltérő gondolkodásmód ala­kult ki ebben az időben. Áz egyik csoport azon a véleményen volt, hogy az európai NATO-feladatokra kell összpontosítani, pedig ez magával hozta az Ejtőemyősezredbe való beolvadás akkor még komolyan fenn­álló veszélyét. A másik irányzat az ezredet lényegében „tűzoltó” szerep­ben látta volna szívesen, a kommunista felkelők által veszélyeztetett harmadik világ országaiban. Végül megszületett az elkerülhetetlen komp­romisszum: a két territoriális egység az európai mélységi felderítő fel­adatokra összpontosít, míg a reguláris ezred hivatásosai az összes szóba jöhető hadszíntér igényének megfelelően képzik ki magukat.

81

A tengerentúli kikölcsönzés az ezred életének mindennapi ré­szévé vált, mivel kis csoportokban katonákat küldtek baráti orszá­gokba, hogy azok csapatait SAS-módszerekkel képezzék ki. Egész századokat küldtek Ománba és Eszak-Afrikába, hogy megtanulják a sivatagi navigációt, és Kenyába, hogy hozzászokjanak a bozótos területek körülményeihez is. Rengeteg tanfolyam várt mindenkire, és olyan új tudományokat kellett elsajátítani, mint a kézi nyitású ejtőernyőzés. Kötelező idegennyelv-oktatást szerveztek az egész le­génység számára, és meglehetősen magas fokra emelték a szanité- cek egészségügyi jártasságát, jóval a hadi elsősegély megszokott szintje fölé. Az ezred 1960-ban átköltözött Herefordba, a Bradbury laktanyába, ami a végleges állandó székhelyük lett. Szervezeti ol­dalról nézve, az 1960-as évek elején vezették be a szakaszok sza­kosodását az egyes századokon belül. Ettől kezdve minden század egy-egy ejtőernyős, hegyi, csónakos és sivatagi mozgékony szakasz­ból állt. Ez első látásra nagyon kedvezhetne a szakbarbárrá válás­nak, de a keresztkiképzés biztosítja, hogy a század minden tagja jártassággal rendelkezzen a többi szakterületen is.

Ebben az időszakban messze kevésbé vette körül az ezredet a titokzatosság ködfüggönye, mint manapság, bár alapfilozófiájuk­kal összhangban akkor is csak visszafogottan mutatkoztak. Szere­pük a hadseregen belül különleges volt, a nemzetközi terrorizmus azonban még nem ütötte fel a fejét. A SA S például rendszeresen hajtott végre ejtőernyős ugrásokat a herefordi lóversenypályára, és egyenruhában parádézott. A 22 S A S lényegében kicsi, légi szállí­tású gyalogos rohamosztag volt, amely erői teljes mozgósításával 160 főnyi harcost tudott bevetni a világ bármely pontján, Norvé­gia hófödte hegyvidékétől a malajziai őserdőig. Még mindig a négy­fős őrjáratra mint alapvető taktikai alkotóelemre épült minden, és az ezred legnehezebb fegyvere a géppuska, valamint az aknavető volt. Az ezred máig érvényes hadrendje 1964-re alakult ki. Az áde- ni és borneói jelenlét egyre több erőt kívánt, s ezért John Watts 1964-ben újjáalakította a B századot, 1965-ben pedig a testőrség­ből toborzott G század is csatlakozott az ezredhez.

82

Visszatérés az őserdőbe5

Az 1963 és 1966 közötti időszak meglehetősen zavaros. A 22-es SAS-nak egyidejűleg adódott feladata Ádenben és Borneóban, a szokásos napi kiképzésen és az új századok beilleszkedésének segí­tésén kívül. Egyszerre mindig csak egy-egy századot vetettek be ezen a két hadszíntéren, ezért a könnyebb áttekinthetőség kedvé­ért külön fogjuk tárgyalni őket. A két, földrajzilag elszigetelt és egymástól nagyban különböző hadjárat, amelyben a SA S is szere­pet kapott a birodalom feladásának korszakában, bebizonyította az ezred sokoldalúságát. A siker mindenekelőtt az intenzív kikép­zésnek és John Woodhouse-nak volt köszönhető, aki megszállot­tan és leleményesen vezette az ezredet, amióta az 1959 tavaszán visszatért Ománból.

Borneó hatalmas, hegyes-völgyes szigetét nagyrészt esőerdő és mocsarak borítják. A terület déli háromnegyed részén 1963-ban In­donézia Kalimantan tartománya terült el, ahonnan még 1949-ben kiűzték a holland gyarmatosítókat. Az északi parti sáv három rész­re oszlott: a két brit gyarmat, Sarawak és Sabah és a brit védelem alatt álló Brunei Szultanátus. Sarawak és Sabah 1963 szeptemberé­ben csatlakozott a maláj államokhoz és Szingapúrhoz, együtt lét­rehozták a Malajziai Államszövetséget. Indonéziát akkoriban Ah­med Szukarno elnök, egy karizmatikus demagóg vezette, aki arról álmodozott, hogy területeit a Fülöp-szigetekkel és Malajziával egye­sítve létrehozza Ázsia új nagyhatalmát. Ezt az illúziót hajszolva pro­paganda-hadjáratba kezdett, hogy rákényszerítse a fiatal Malajziát

83

a területén megmaradt brit támaszpontok bezárására. Malajziának ez nem állt szándékában, mivel tartott az északi irányból várható újabb kommunista behatolástól és az azzal járó felforgató hadjárat­tól. A borneói válság csak megerősítette abbéli elhatározásukat, hogy a brit helyőrségek maradjanak csak a helyükön, hiszen nél­külük az új állam gyakorlatilag védtelen lett volna.

1962 végén lázadás tört ki a Brunei Szultanátusban. Szigorúan belső konfliktus volt, bár vitathatatlanul Indonézia állt a hátteré­ben, ahonnan fegyvert és kiképzést kaptak a zendülők. A felkelők rendőrőrsöket, kormányépületeket, ipari célpontokat foglaltak el, és számos európai túszt ejtettek. Mivel a szultanátusban akkor egy­általán nem állomásoztak brit csapatok, a mentő hadműveletet Szin­gapúrból kellett rögtönözni. Gurkha Lövészeket és a Királyi Ten­gerészgyalogság egyik kommandózászlóalját dobták át Bruneiba, s a rend hamar helyreállt. Világossá vált azonban, hogy komoly ál­landó helyőrség szükséges a további zavargások megelőzéséhez. Walter Walker vezérőrnagy, a borneói hadműveletek kinevezett irá­nyítója meg volt győződve arról, hogy csak idő kérdése, és az indo­néz ügynökök a lakosság további csoportjait is lázadásra fogják buj- togatni. Máris létezett egy kiterjedt titkos kommunista szervezet (Clandestine Communist Organization - CCO), ami főleg kínaiak­ból állt. Walker stratégiai problémájának lényege abban állt, hogy egyszerre kellett fenntartania a belső rendet, és megakadályoznia, hogy az indonéz csapatok valahol áttörjenek az 1100 kilométeres őserdei határon. Walker katonai pályafutásának nagy részét a gurkhákkal töltötte. Burmában harcolt a világháború éveiben, és részt vett a malájföldi szükségállapot alatti harcokban is, így különle­gesen sok tapasztalatot szerzett az őserdei hadműveletek irányításá­ban. Érdes modorú, kőkemény, igazi harcos tábornok volt, mégis meg­értette, hogy elsődlegesen fontos a helyi lakosság támogatásának meg­szerzése.

Eleinte nem terveztek SAS-egységet is küldeni Borneóra, de egyes csapatparancsnokok rettenetes szívóskodásra képesek vete­medni, mikor úgy érzik, hogy embereiket kihagyják egy lehetséges küzdelemből. E szomorú emberi jellemhiba John Woodhouse sze­mélyiségében is ott rejtőzött. Hívás nélkül megjelent Londonban, a Hadügyminisztériumban, ahol közölte, hogy ezrede készen áll az

84

azonnali szolgálatra, és alapvető fontosságú tapasztalatokkal ren­delkezik a dzsungelháború tárgykörében. Vétek lenne ezt a tudást nem bocsátani azonnal a szorongatott borneói parancsnok rendel­kezésére, és a SA S nem venne a lelkére egy ilyen súlyos vétket. Ezenkívül az ezred figyelmét nem kerülte el a hírközlési technoló­gia látványos fejlődése sem, ami által nagy hatósugarú rádiókhoz jutottak, amelyeket szintén ideje kipróbálni őserdei körülmények között. A Hadügyminisztérium beleegyezett, hogy egy SA S század is szerepeljen azoknak az egységeknek a listáján, amelyeket Walker rendelkezésére bocsátottak. Walker 1963. január elején magához hívatta Woodhouse-t Borneóra. A tábornoknak alig volt fogalma a S A S képességeiről. Utólag úgy tűnik, hogy légi szállítású tartalék egységként akarta őket alkalmazni, mivel még Malájföldről emlé­kezett arra, hogy fákra ugranak ejtőernyővel. Woodhouse, aki fáj­dalmasan tisztában volt a fára ugrás veszélyeivel, ékesszólásával meggyőzte Walkert, hogy az embereit sokkal hasznosabban is al­kalmazhatja: pl. a hosszú határszakaszon való járőrözésre. Sokan beszéltek közülük malájul, amit arrafelé mindenki értett, és az ős­lakosok között élve alapvető hírforráshoz juthattak.

Walker egyetértett. Távirati parancs ment Herefordba a John Edwardes parancsnoksága alatt álló A századhoz, hogy készüljenek fel az áthelyezésre. Téli hadgyakorlatról hozták le az embereket Brecon Beaconsból, trópusi felszereléssel látták el őket, és három napon belül már a repülőgépen is voltak. Még a saját feleségük sem tudta, hová tartanak. Néhány napig hagyták őket Szingapúr­ban lődörögni, és amikor megérkeztek Borneóba, még ötlete sem volt senkinek, hogy mit csináljanak velük. Ez átok volt a SA S számára, mert az ezred hagyományosan utálja, ha hagyják valahol rostokolni. Akkor tört meg a jég, amikor Woodhouse javasolta, hogy emberei felmennének a határhoz, mivel az sok helyen pon­tatlanul volt meghatározva, majd kis létszámú járőreikből előretolt megfigyelőőrsök hálózatát hoznák létre. Közben természetesen meg­kezdhetik az együttélést a helybeliekkel. A SA S a Malájföldön töltött hosszú tanulóévek után különösen jól megfelelt erre a fel­adatra. Kiképezték őket arra, hogy hosszú időszakokat töltsenek a vadonban kis csoportokban. Gyakorlatuk volt egész sor betegség kezelésében, és elegendő malájul beszélő ember szolgált közöttük

85

ahhoz, hogy bárkivel megértessék magukat. Walker tábornok elfo­gadta a javaslatot, mert az lehetővé tette számára, hogy csekély haderejét mint mozgó tartalékot összevonja. Ha időben figyelmez­tették, ez a tartalék mindig azon a területen teremhetett, ahol ép­pen betörés fenyegetett.

így hát az A század vállára vette Bergenjét, és útnak indult az isme­retlen felé, miközben őrizte az 1100 kilométernyi határszakaszt. Sike­rült eljátszaniuk a brit főparancsnok szemének és fülének szerepét. Vitték új, könnyű rádióikat, hogy időben továbbíthassák a figyelmez­tetést a támaszpontnak. A Walker rendelkezésére álló erő öt zászlóalj­ból állt, amit két dandárparancsnokság alá osztottak el. A tábornok rendelkezett még egy kis haditengerészeti különítménnyel, amely a tengerparton járőrözött, és egy repülőegységgel is, aminek kezdetben egyetlen helikoptere sem volt, csak merevszárnyú repülőgépei. A SA S kettő-négy főnyi aprócska csoportokra oszlott, amelyek mindegyiké­nek körülbelül 10 kilométernyi határszakaszt kellett fedeznie. Tábo­rukat, amely egyben figyelőpont is volt, a csoportocskák természetes közlekedési utak, folyók vagy hegyszorosok közelébe telepítették. Nyil­vánvalóan nem tudtak minden talpalatnyi területet megfigyelni, de a helybelieket felderítőként alkalmazhatták, és a lakosok be is számol­tak az ellenség minden mozdulatáról. A határt nagyrészt önhatalmú­lag jelölték ki az egykori gyarmatosító hatalmak úgy, hogy a törzsi területek átnyúltak mind a két oldalra, a vadászgató csapatok pedig kényük-kedvük szerint mászkáltak egyik országból a másikba.

A legjelentősebb törzsek egyike az iban volt. A törzsből toborzott nyomkeresőknek a SA S nagy hasznát vette a felderítésben Maláj­földön. Az iban törzsbeliek nyomkövető képessége hátborzongató volt. A törzsek kis falvakban éltek, közös hosszúházakban, amelyek a folyópart mentén és a környező dombokon feküdtek elszórtan. Kis parcellákon gazdálkodtak, és az őserdőben bőven található álla­tokra vadásztak. A nyugati civilizációtól és a keresztény misszioná­riusoktól jórészt érintetlenül hagyott falvaikban szívesen látták a katonákat. A fejvadászatot, vallási hiedelmekből származó hagyo­mányos „passziójukat” komolyan legutóbb a sziget japán megszállásá­nak idején űzték. Az A század első szolgálati időszaka sok szempont­ból idilli állapotok között telt. Összebarátkoztak vendéglátóikkal, akik szívesen látták őket ünnepeiken, a katonák pedig gyógyították őket,

86

ha betegek voltak. Kölcsönösen megajándékozták egymást, a felkí­nált lányokat tapintatosan visszautasították - legalábbis ez volt a hivatalos irányvonal - , és a hírszerzés is szépen beindult.

John Edwardes elhelyezte járőreit azokba a közösségekbe, ahol az elkövetkező három hónapot kellett tölteniük. Csak négy sza­kasz állt a rendelkezésére, ezért igen nagy szemű hálót alakítva szóródtak szét a terepen. A századparancsnok a lan „Tankie” Smith őrmester parancsnoksága alá tartozó 3. szakaszra bízta a Sabah és az indonéz felségterület közötti határszakaszt a sziget északkeleti részén, ahol a murut törzs élt. Nagy területek voltak lakatlanok és gyakorlatilag ismeretlenek, de voltak a határvidéken olyan nyil­vánvaló átjárók, amelyeknél két vagy három katona is elhelyezke­dett, hogy szemmel tartsa. Minden kis őrjáratnak népszámlálást kellett tartania, és beszámolót kellett készítenie a népesség élet­módjáról, egészségi állapotáról és vezetőik nevéről.

A határ mentén délnyugati irányban haladva Bili Dodds százados 2. szakasza azt a feladatot kapta, hogy biztosítsák a Kelabit-felföldtől déli irányban húzódó észak-sarawaki hegyvidékes területet. A tizen­hat emberből álló csoportot négy járőregységre osztották, és a négye­sek egymástól 40 kilométernyi távolságra helyezkedtek el. Az 1. sza­kasz, amit Ray England százados vezetett, egy körülbelül olyan hosszú határszakaszt kapott, mint amilyen hosszú Anglia és Wales határa. England százados felállította a harcálláspontját, ahol hátrahagyta a rádiósát, ő maga pedig azzal töltötte az idejét, hogy egyik telepített járőrt a másik után kereste fel, persze gyalog. A századparancsnok az egész határt végigjárta, csak egy könnyű hátizsákot és egy Armalite automata puskát vitt magával.

Mivel semmi különösebb probléma nem adódott, az őrjáratok folytathatták hírszerzési feladataikat, és a térképkészítést, ami lét­fontosságú előnyt biztosított a briteknek, amikor a hadjárat valóban megkezdődött és harcokra is sor került. A katonák sok igazi barátsá­got kötöttek az őslakosokkal, és megteremtették a terület első köz­egészségügyi hálózatát. A bennszülöttek ahelyett, hogy gyarmatosító elnyomóknak tekintették volna őket és fúvócsővel vadásztak volna rájuk, inkább szívesen látták és támogatták a jövevényeket. S A S ­katona feje nem díszítette a borneói hosszúházak bejáratát.

87

Április közepén az A századot a D század váltotta fel. A század már útra is kelt, miután befejezte norvégiai és németországi kiképzését, hogy az A helyébe lépjen. A szingapúri kormányzat hivatalból bölcs vezetői azonban úgy látták, nem fenyeget indonéz fegyveres betörés, és úgy döntöttek, visszavonják Walker tábornok megbízatását. Attól rettegtek, hogy a vietnami háború az ő távol-keleti területeikre is átter­jedhet, s ezért erőiket elsősorban a fő támaszpont védelmére akarták koncentrálni. Walker már búcsúzkodott, amikor híre jött, hogy az in­donéziaiak megtámadták a tebudui rendőrőrsöt Sarawakban, a határ közelében. Mivel erre a területre út vezetett a partról, nem állomáso­zott ott SAS-őrjárat. Egy rendőrt megöltek, és kifosztottak egy postát, mire a Királyi Tengerészgyalogság kommandójának egyik szakasza a helyszínre érkezett. Az elhanyagolható méretű rajtaütés az egész brit stratégia újragondolásához vezetett. Walkernek megparancsolták, hogy maradjon a helyén, sőt erősítés is érkezett, többek között helikopterek, ami létfontosságú volt a csapatok mozgékonyságának biztosításában, amikor gyorsan el kellett vágni a támadók visszavonulási útvonalait.

Wdker az eredmények láttán természetesen lelkes híve lett a SAS eszméinek, és hálás köszönetét mondott azért a segítségért, amit a távo­zó század nyújtott. A D századot akkor Tóm Leask őrnagy vezette, Bob Turnbull-lal mint század-szolgálatvezető törzsőrmesterrel. Megérkezé­sekor Leask megtudta, hogy embereire vár a Határvidéki Felderítők nevű bennszülött csapattest kiképzése. Ez nem milíciaként harcolt, ki­sebb vagy nagyobb egységekben, hanem a határon portyázott, és a re­guláris gyalogságot vezette a dzsungelben. Walker a határ közelében kiépített, megerősített állásokba egy-egy századot vezényelt, amelyek helikopterrel gyorsan a határsértés helyén teremhettek. A politika front­ján Brunei úgy döntött, hogy nem csatlakozik a Malajziai Államszövet­séghez, inkább megmarad a brit védelem alatt. Walker tábornok azon­nal odahelyezte a főhadiszállását. A szultán a SA S rendelkezésére bo­csátotta a Kísértetház néven ismert rezidenciáját. A ház onnan kapta nevét, hogy a japán megszállás idején a Kempetai, a Gestapo japán megfelelője használta. John Woodhouse ebbe a házba telepítette az ez­red taktikai harcálláspontját, és a lehető legtöbb időt töltötte Borneón, ahol az ezrede harcolt. Mellékesen érdemes megjegyezni, hogy amikor szeptember 16-án kikiáltották a Malajziai Államszövetséget, Roderick „Red Rory” Walker őrnagy, aki olyannyira kitüntette magát a Jebel

88

Akhdhar megrohamozásakor, a dzsakartai brit nagykövetség helyettes katonai attaséjaként szolgált. Az indonézek 5000 felbérelt tüntetőt zúdítottak a nagykövetségre, akik üvöltözve egyre jobban felhergelték magukat, és szemlátomást az épület feldúlására és kifosztására készül­tek. Olyan jelenet következett, amely leginkább a Kipling regényeiből készült kalandfilmekre emlékeztetett, ahol a régi brit indiai hadsereg maroknyi hőse küzd a Khyber-hágón a banditák hordájával. Az őr­nagy feltette a bézsszínű SAS-sapkát és zavartalanul masírozott föl s alá a követség előtt a dudáját fújva, miközben tudomást sem vett a záporozó kövekről és fél téglákról.

A D század szolgálati periódusa meglehetősen eseménytelen volt az ellenséggel való összecsapások szempontjából. Az irregulárisok kikép­zésén kívül aktív járőrözéssel töltötték az időt. Nagy területeket jártak be és gyarapították helyismeretüket. Új módszert fejlesztettek ki arra, hogyan lehet sokáig kinn maradni a terepen. Az éjszakákat a dzsun­gelben töltötték, az élelmüket elrejtették. A falvakat csak nappal kö­zelítették meg, és ajándékba gyógyszereket vittek. Minden hetedik napon felkereste őket az ellátmányt szállító helikopter. Az igazi ke­mény összecsapások a természeti környezettel zajlottak: időnként egy- egy megvadult elefánttal, az elképesztően nagy óriáskígyókkal, illetve a mindenütt jelenlévő piócákkal és rosszindulatú rovarokkal. Leask szolgálati ideje lejárt a SAS-nál, a század parancsnokságát Roger Woodiwiss őrnagy vette át.

A század e békés időszakára egy tragikus baleset vetett szomorú árnyékot. Az ezred parancsnokhelyettese, Ronald Norman őrnagy, a hadműveleti tiszt, Harry Thompson őrnagy és Murphy tizedes társaságában május 4-én helikopterrel elindult, hogy rutinlátoga­tást tegyen a határ közelében szolgáló őrjáratoknál. A helikopter lezuhant, s mind a kilenc utasa szörnyethalt. Komoly veszteséget jelentett ez a 22 SAS-ezred számára, mivel John Woodhouse Harry Thompsonban látta jövendő utódját, aki 1964 végén majd átveszi tőle a parancsnokságot.

Az A század 1963 augusztusában tért vissza Borneóra. Ideigle­nesen Bili Dodds vezette őket, és eleinte csak három szakaszból állt. Felvonultak, hogy fedezzék a Brunei belseje felé vezető útvo­nalakat, de a parancs óvatos tapintatra intette őket, mert még min­dig nem indult meg a nyílt összecsapás Indonéziával. Ismeretes

89

volt, hogy az indonézek a határ közvetlen közelébe vonták előre reguláris csapataikat, a brit politikai vezetés azonban óva intett mindenkit az aktív beavatkozástól. A SAS-szakaszok távoli, elszi­getelt repülőterek mellé telepítették főhadiszállásukat, és némi gya­logsággal megerősítve indultak határ menti őrjárataikra. Tartották a kapcsolatot a Határvidéki Felderítőkkel, akiknek folytatták a ki­képzését. Taktikai elképzelésük az volt, hogy ha az ellenség betör­ne a határon, az általuk őrzött leszállóhelyeket használva azonnal helikopteren szállított erősítés állja majd az útját. Az A század 1964 elején megkezdte a D század felváltását, méghozzá több részletben. Néha itt-ott egy járőr az ellenségbe ütközött, de ez a SAS-csapatokat nem érintette. Woodhouse személyesen jelen volt a szolgálat átadásá­nál, és segített Woodiwiss őrnagynak a valószínű behatolási helyekre telepíteni a század csoportocskáit.

A SA S szabványöltözete a dzsungelben a következőkből állt: a szo­kásos kincstári olívzöld ing meg nadrág, és még mindig a világhábo­rúban használt kulacsot hordták. A többi kincstári holmi gyakran nem volt elég jó, a katonák ezért hajlamosak voltak maguk rögtönözni a szükséges felszerelést. Lofty Large erről így számol be:

Az övünk darabokra szakadt. A tölténytáskát a Távol-Keleten gyártották, és nagyon nehezen kaptunk másikat, úgyhogy időről időre megjavítottuk. Övtáskánk tehát igencsak toldozott-foldo- zott volt. A tartalék kulacs tokja viszont remek övtáskának bizo­nyult. A raktárból kiadott lőszertartókat előbb át kellett alakítani és meg kellet erősíteni, hogy bármilyen használatra alkalmasak legyenek.

Large azzal folytatja észrevételeit, hogy a személyi felszerelést általában ejtőernyőzsinórral és szigetelőszalaggal reparálták meg, és ha bárki kitalált volna egy módszert, amelyik egy csapásra meg­semmisíti ezt a két hasznos apróságot, a S A S azonnal darabokra hullott volna.

Taktikai szempontból a helyzetet egy sor komplikáció nehezítet­te, főleg politikai természetűek. Mivel hadüzenet hivatalosan nem történt, és a brit kormány hátán a hideg futkosott, ha csak eszébe jutott az el nem kötelezett országok lármás csoportjának várható

90

reakciója az ENSZ-ben, a SAS-nak a határ innenső oldalán kellett maradnia, legalábbis elméletileg, és csak viszonozhatta az esetleges támadást. John Woodhouse tudta, hogy mindenáron el kell kerül­nie minden olyan helyzetet, melyben a S A S veszteségeket szen­vedhet. Bármilyen nagyobb emberveszteség politikai kockázattal is járt az ezred térségbeli jelentlétét övező fokozott érzékenység mi­att. Woodhouse-nak személyes oka is volt arra, hogy egyetértsen a politikusokkal: a krónikus létszámhiány körülményei között az ez­redparancsnok a szokásosnál is jobban vigyázott minden katonájá­ra. Utasításai így szóltak: ha harcba keverednek, inkább „lőni és lelépni”, mint leragadni és küzdeni. Ha sok halott hős fehér bőrű holttestét kell kimagyarázni, azzal a szembenálló félnek juttatjuk a propagandagyőzelmet. Akkoriban Walker mégis felhatalmazott őr­járatokat, hogy lépjék át a határt, és gyűjtsenek adatokat az indo­néz csapatok erejéről, szervezeti felépítésétől és határozzák meg táboraik helyét. Ha esetleg elkapták őket, azt kellett mondaniuk, elnézték a térképet.

A hallgatólagos fegyverszünet 1964 márciusában ért véget, ami­kor az indonézek rajtaütéseket indítottak a határ túloldalára. Jól képzett hivatásos csapatokat alkalmaztak, a SA S pedig első ízben került közvetlen harcba. A területet Hosszú Pa Sia beszögellésnek hívták, Sabah és Sarawak indonéziai határán terült el. A hegyvidé­ket úttalan és lakatlan dzsungel borította. „Smokey” Richardson őrmester négytagú csapatát utasították, hogy szelje át a területet, és a Plandok folyónál csatlakozzon Creighton őrmester járőréhez. Richardson őrmesterrel menetelt „Lofty” Allén tizedes, aki már Malájföldön is szolgált, egy fiatal skót, John Allison és a csapat híradósa, Paddy Condon, akit az A századból „kölcsönöztek”. Há­romheti élelemmel ellátva indultak útnak. Mindegyikük 32 kiló- nyi súlyt cipelt, így vágtak neki az ismeretlennek április végén, és azt gondolták, csak rutinőrjáratra mennek. Ritkán sikerült nekik három-négy kilométernél többet megtenni egy nap alatt, és tájéko­zódásukat nagyon megnehezítette, hogy a látótávolság gyakorlati­lag nulla volt. Közel két hétig küzdötték előre magukat, mire talál­tak egy tisztást, amit ki lehetett annyira szélesíteni, hogy március 10-én fogadhassák az ellátmányukat szállító helikoptert. Két nap­pal később elérték a folyót, és friss nyomokra bukkantak, amelyek

91

két jókora táborhoz vezettek. Az ott talált nyomok szerint nem sokkal előbb üríthették ki őket. Richardson rádión jelentett a tá­maszpontnak, Woodiwiss őrnagy pedig riasztotta a hadsereg helyi egységeit. Azok összpontosítani kezdték a rendelkezésükre álló erőt a beszögellésnek ebbe a sarkába. Woodiwiss utasította a járőrét, hogy kövesse a táborból kiinduló nyomokat és figyelje a környéket.

A négy katona az aljnövényzetben meghúzódva töltötte az éjsza­kát. Másnap reggel lopakodva útra keltek, erősen remélve, hogy elkerülik a nyilvánvalóan nagyon nagy ellenséges haderőt és azo­kat a gurkhákat is, akiket az ellenség elfogására indítottak. Estére már nem voltak biztosak abban, hogy a határ melyik oldalán is vannak, így hát úgy döntöttek, meglapulnak és erőt gyűjtenek. Még a századparancsnok sem volt biztos abban, hol is bolyong a járőre. Sajnos, belefutottak egy ellenséges csoportba, és a lövöldözésben Condon - és vele a rádió - leszakadt a csapattól. Jó néhány kínke­serves napot töltöttek a keresésével, közben kerülgetve az indonéz csapatokat. Most már teljesen elszakadtak a támaszpontjuktól. Woodiwiss meg volt győződve arról, hogy megtalálja őket. Szemé­lyesen vezette a helikopteres kutatást, és végül tényleg megmentet­ték az éhes és elcsigázott túlélőket. Később megtudták, hogy Condont megölték az indonéz katonák.

A betöréseket visszaverték, és áprilisban az indonézek visszavo­nultak a határ túloldalára. A D század a dzsungelben töltött négy hónaptól teljesen kimerült. Főként az a tudat tartotta bennük a lel­ket, hogy hazautazhatnak húsvétra, de csalódniuk kellett. Woodhouse kénytelen volt bejelenteni nekik, hogy a szolgálati időszakukat meghosszabbítja, és a hazautazást júniusra kell halasztani. Azért kényszerült erre a döntésre, mert az A századot Adenbe vezényelték, az éppen csak felállított B század pedig még mindig csak az újoncki­képzésnél tart. Ez pontosan illusztrálja, milyen csekély is volt még akkoriban a SA S létszáma. Ezért született ugyanakkor az a döntés, hogy a Gárda Önálló Ejtőernyősszázadát ezentúl a SA S szabvá­nyainak megfelelő kiképzésben részesítik; később belőlük lett a 22 SAS-ezred G százada. A háttérben eközben Woodhouse ezredes keményen küzdött egy ausztrál SAS-század Borneóra küldéséért, és 1963. júliusi perthi látogatása alkalmával elvi egyetértésre ta­lált. Walker tábornok akkorra már teljesen megtért a SA S egyet­

92

len igaz hitére, mert látta, hogy az ezred milyen fontos szerepet töltött be a félhivatalos háborúban. A tábornok kijelentette: „Az a véleményem, hogy hetven SAS-katona ugyanannyit ér, mint hét­száz gyalogos a szívek és elmék meghódításának terén, a határvé­delemben, a korai riasztásban és szemként meg fülként, amelyhez az evolúció csodájaként erős fullánk is társul.”

Az ellenség pillanatnyi elcsendesedését kihasználva a D század holtfáradt katonái felváltva mentek tíznapos szingapúri szabadság­ra, de utána vissza kellett térniük a szokásos határ menti járőrözés­hez, napi huszonnégy órában, heti hét napon. Május végén Woodiwiss megerősített őrjáratot vezetett, amelybe beosztotta Richardsont és Allent is. Visszatértek a beszögellésben arra a terü­letre, ahol legutóbbi őrjáratuk zajlott, hogy megállapítsák, vajon a felfedezett táborok nem Malajzia területén vannak-e. A táborhe­lyeket szemlátomást még mindig használták, bár éppen üresek vol­tak. Nyilvánvalóvá vált, hogy erős ellenséges őrjárat indult befelé Sabahba. Csapatát megosztva a századparancsnok három társával elindult, hogy kövesse az ellenség nyomát, és rádión kérte, hogy küldjenek utánuk légi szállítású gyalogságot erősítésként. A 2/7-es gurkhák egy osztaga csatlakozott az őrjárathoz, és együtt elindul­tak, hogy csapdába ejtsék az indonéz különítményt. „Buddha” Bexton vezetésével követték a nyomokat. Woodiwiss csak egy ki­áltást hallott, amit lövéssorozat követett. Ez volt minden; nem kö­vetkezett újabb lövés, és egy jó ember mozdulatlanul fekve maradt ott, ahol elesett.

A D századot június végén vitték haza, és újra az A század vette át a helyét, de la Billiére őrnagy parancsnoksága alatt. A szolgálat­vezető kulcspozícióját Lawrence Smith törzsőrmester töltötte be. Az ezred új parancsnokhelyettese szintén a terepen tartózkodott akkoriban. O Mike Wingate-Gray őrnagy volt, aki Harry Thompson megüresedett helyére lépett mint parancsnokjelölt. Az A század egyenesen Adenből jött, ahol négy forró hetet töltöttek egy olyan akcióban, amivel majd később foglalkozunk. A pillanatnyilag leg­égetőbb probléma, amivel Borneón szembetalálták magukat az volt, hogy a gyakori indonéz betörések nyugtalanították a határ menti falvak lakóit, akik már nem voltak olyan barátságosak, mint az előző évben. Aligha hibáztathatjuk őket, hiszen nekik továbbra is

93

ott kellett élniük, bárki is győz. Az A század kezdhette elölről a kapcsolatépítést újabb „szívek és elmék” erőfeszítésekkel. Fontos erősítést jelentett a Gárda Önálló Ejtőernyősszázadának megérke­zése, miután a század befejezte SAS-módszer szerinti kiképzését.

A beszögellés területén zajló események még mindig aggasztották a felső vezetést, ezért a helyszínre vezényelték Maurice Tudor őrmester 4. szakaszának mind a négy járőrét. Billy White közkatona elesett, amikor őrjárata egy ellenséges csoportba ütközött. White posztumusz dicséretben részesült, mert egyet lelőtt ellenfeleik közül, mielőtt őt magát a halálos sorozat érte. A többi szakasz arra készült, hogy a határ túloldalára viszi a háborút, mivel Walker tábornok felhatalma­zást kapott arra, hogy legfeljebb háromezer méteres mélységig beha­toljanak az ellenséges területre. A határon átlépő agresszív járőrözés­sel a saját területén akarták elbizonytalanítani az ellenséget, valamint az aktív védelemmel visszaszerezhették a kezdeményezést, és a brit erők csekélyebb létszáma ellenére meg is tarthatták. Denis Healey, az újonnan hivatalba lépő munkáspárti kormány védelmi minisztere, ha­tározottan támogatta azokat az intézkedéseket, amelyekkel igyekez­tek minél előbb véget vetni a konfrontációnak. A határvitát úgy kí­vánták lezárni, hogy egyszer és mindenkorra bebizonyítják, a britek­nek eltökélt szándéka a Malajziai Államszövetség támogatása. Az új hadművelet-sorozat a Claret nevet kapta. A SA S a felderítésről gon­doskodott, hogy a gurkha századok megtalálják az ellenséges csapat­összevonásokat. Szigorú parancsuk volt arra, hogy maradjanak állan­dó, mély rejtésben, és semmilyen nyomot ne hagyjanak az ellenség területén.

A rejtőzködés volt a siker kulcsa, mivel az őrjáratokat annak megfi­gyelésére küldték a határ túloldalára, hogy mely vízi utakat használják az indonéz katonák és utánpótlás szállítására. A SA S-járőrök Bergenjeinek súlyát a minimumra kellett csökkenteni, mindössze 13 kilóra, ami hiányos táplálkozást és ebből fakadó egészségügyi gondo­kat okozott. Az a három hét, amíg csekély kalóriatartalmú, szárított táplálékon éltek, tetemes súlyveszteséget okozott a katonáknak. Meg kellett változtatni a kincstári bakancs talpának szabványmintáját, ami­nek lenyomata elárulhatta volna, hogy a brit csapatok szabadon jár­kálnak a határ másik oldalán. A határon túlra induló csoportok min­den tagjának szakavatott navigátornak kellett lennie. Semmiről sem

94

feledkezhettek el, amiből ember jelenlétére lehet következtetni - például a szétszakadt pókhálókról, a szokatlan horzsolásról egy fa kérgén, a leghalványabb cigarettafüst nyomáról. A katonáknak meg kellett tanulniuk beleolvadni az őket körülvevő dzsungelbe, hogy együtt lélegezzenek vele, hogy magukra öltsék az állatok érzékelő-képessé­gét, napokig majdnem tökéletes némaságban, anélkül hogy összpon­tosított figyelmük egy pillanatra is vesztene intenzitásából.

Az első határon túli terepszemléket Ray England százados őrjárata végezte. A Sembakung folyó feltérképezése és a forgalom megfigyelése volt a feladatuk. Negyedik emberként egy gurkha tisztet vitt magával, akinek szükség esetén a zászlóaljából kikülönített csapásmérő csoportot kellett az ellenség nyomára vezetnie. Hihetetlenül kevés teherrel halad­tak, mivel Englandnek sikerült egy ember napi élelmiszeradagját 450 grammra csökkentenie, ami azért még 2000 kalóriát tartalmazott. A jó erőnléthez és az egészség megőrzéséhez egy férfinak napi 5500 kalóriá­ra van szüksége, a korábbi SAS-járőrök pedig 3600 kalóriát engedtek meg maguknak. Újabb súlycsökkentést tett lehetővé az, hogy a katoná­kat amerikai Armalite automata puskával látták el, ami idővel a SA S legkedveltebb fegyverévé vált. A híradósnak azonban továbbra is cipel­nie kellett a rádiót, a tartalék akkumulátort és az automata segélykérő irányadót, a Sarbe-t, (search and rescue beacon - kutató-mentő adó), amit végre megkaptak. Mihelyt átértek a határon, két és fél kilométerre csökkent az a távolság, amit egy nap alatt meg tudtak tenni. Folyamato­san kúszva közelítették meg a folyót úgy, hogy ne hagyjanak nyomokat maguk után - minden elmozdított levelet vissza kellett igazítaniuk a helyére. Mikor elérték a célt, a nappali órákban párosával őrködtek, mielőtt alkonyatkor visszahúzódtak a dzsungelbe, hogy elfogyasszák sovány vacsorájukat és aludni térjenek. A dzsungelból előbújva csonttá aszott madárijesztőnek látszottak. Torzonborz szakálluk nőtt, bűzlöt- tek, ruhájuk pedig rongyokban lógott.

Az első járőr nem sok katonai forgalmat látott a folyón. Őrjáratok sora végzett hasonló felderítést, és az egyik ilyen alkalommal Tudor őrmestert különösen rosszindulatú trópusi betegség, lepto-spirózis döntötte le a lábáról, amibe majdnem bele is halt. Mivel őrjárata a határ túloldalán tartózkodott, nem tudtak helikopterrel érte menni, és 40 fokos lázzal kellett elgyalogolnia a határig. Mire odaértek, Tudorban már alig volt élet. Egy másik járőrt azért kellett vissza­

95

rendelni, mert egy vadászok által üldözött vadkan áttaposott a fo­lyóparti megfigyelőálláson.

A B század egy ideje már Borneón akklimatizálódott, amikor1964 októberében átvette a szolgálatot az A századtól. John Wattsnak és az „új fiúk”-nak be kellett bizonyítaniuk harcra ter- mettségüket, és ki kellett vívniuk a két „öreg” század megbecsülé­sét. A négy szakaszt finoman avatták be. Először csak rendszeres járőrtevékenységgel bízták meg őket, hogy megismerjék a terület sajátosságait és gyakorolják azokat a készségeket, amelyeket nagy­részt Wales hegyei között sajátítottak el. Decemberben a századot átcsoportosították a sarawaki Kuchingba, amit a hírszerzés szerint hatalmas, hadosztálynyi indonéz haderő fenyegetett; a jelentések szerint már gyülekeztek a határ mentén. A beszögellés felügyeletét a gárdisták ejtőernyősszázada vette át, Watts pedig egyenként ki­vonta onnan a járőreit, és helikopterrel Kuchingba szállíttatta őket. Ott első körletük egyetlen hosszú szoba volt, egy bordéllyal kom­binált bár fölött.

A vezetésben is változások történtek, mivel John Woodhouse1965 elején otthagyta a hadsereget, és a 22 SA S parancsnokságát Mike Wingate-Graynek adta át. Dávid Stirling a modern SA S meg­alapítójának tartotta Woodhouse-t, és ő volt a reguláris ezred első „saját nevelésű” parancsnoka. A hadsereg bánhatja, hogy nem en­gedte magasabb rangfokozatba lépni, és ezzel leszerelésre kénysze­rítette. A sokéves tapasztalat, amit a helyi háborúk sajátos viszo­nyai között a lázadások elleni hadviselésről gyűjtött, sokkal jobban hasznosulhatott volna a hadseregen belül. O volt az, aki lefektette a mai napig használt kiválasztási eljárás alapjait, vezetési stílusa pedig arra mutatott etalonként elfogadott példát, hogy milyen tisz­tek vezessék az ezredet a következő évtizedekben.

A hadvezetés immár 10000 méterre növelte a behatolás enge­délyezett távolságát a határtól. A B századra hárult az a feladat, hogy megtalálja azokat a célpontokat, amelyeket azután megtámadhatott a gyalogság. Watts agresszív járőrözési gyakorlatot vezetett be az egész hozzá tartozó határ menti területen. Számos helyen találtak az ellenség tevékenységére utaló nyomokat és sok hasznos információt gyűjtöttek, de nem találtak valamirevaló célpontokat. Ez azonban nem a század hibája volt, és küldetésüket abban a tudatban fejezhet­

96

ték be, hogy bizonyították képességeiket az őserdei nyomkövetés­ben és a túlélésben. Nehéz dolog elmesélni egy század tipikus szol­gálati idejét, mivel tizenhat különálló, négyfős őrjárat tapasztalatait kellene valahogy egységbe foglalni, akik idejük nagy részében né­mán ücsörögnek megfigyelőállásaikban. Hiába hat ez meglehetősen prózai dolognak, mivel a mögöttük felvonultatott gyalogdandárnak ők voltak a „szeme és a füle”, munkájuk felbecsülhetetlen értékű volt.

1965 februárjában a D század, amit még mindig Roger Woodiwiss őrnagy vezetett, negyedszer is visszatért Borneóba. Azonnal járőr­szolgálatra rendelték őket az Indonézia és Sarawak között húzódó határ teljes hosszában. Az egyik első őrjárat, amit Eddie „Geordie” Lillico őrmester vezetett, nyolc emberből állt. Közöttük volt a szá­zad több újonca, akik most ismerkedtek a dzsungelben való élettel. Lillicoéknak a Sekayan folyó forgalmának megfigyelését szabták feladatul, de rögtön a határ átlépése után ráakadtak az ellenség egy régi táborára, ami elhagyatottnak tűnt. Lillico úgy döntött, másnap reggel alaposan megvizsgálják a tábort, ami sok hasznos információt rejthet. Az őrmester a csapat zömét másnap reggel az éjszakai pihenő helyén hagyta.

Lillico négy emberrel indult útnak, és nem számított semmiféle problémára. Bergenjeiket nem vitték magukkal, csak az övükre csa­tolt felszerelést és persze a személyes fegyverüket. A skóciai Fife-ból származó lan Thompson Armalite puskájával az élen haladt mint ve­zető felderítő. Csöndben megközelítették azt a helyet, amit elhagyott ellenséges tábornak véltek. Elérték a terület szélét, és egy ideig jól álcázva lapultak és figyeltek. Mikor megállapították, hogy tiszta a le­vegő, Thompson kilépett a sűrűn nőtt bambuszok közül. Abban a pillanatban torkolattűz villant, és már el is találták a combján. A föld­re esve oldalra gördült, majdnem rá egy másik indonéz katonára, aki a puskájával ügyetlenkedett. Thompsonnak sikerült odafordítani a sa­ját Armalite-ját és megölte a katonát, miközben észrevette, hogy egy jókora sebből lüktetve tör elő a vére. Az első sorozat Lillicót is súlyo­san megsebesítette. Ő a lábát nem tudta mozgatni, tüzelni viszont továbbra is tudott. Jó néhányszor az ellenség irányába lőtt, és ez úgy látszik, el is vette a kedvüket attól, hogy folytassák az összecsapást.

A lövéseket meghallva az őrjárat két hátramaradt tagja, mind­ketten nemrég érkezett újoncok, engedelmeskedtek a „lőj és me­

97

nekülj” harcászati elvnek, és visszatértek a gyülekezőhelyre, ahonnan üzenetet küldtek a századparancsnokságra. Ezek után visszamentek a határra, ahol közben összeállítottak egy gyalogsági őrjáratot, amelynek segítségével megszervezhették az eltűnt katonák felkutatását. Ezalatt Thompson szorítókötést alkalmazott, beadott magának két adag morfi­uminjekciót, és nekiveselkedett, hogy lábát húzva kivánszorogjon a ve­szélyes övezetből. Lillico kötést tömött sebeibe, és szintén a határ irá­nyába kezdett kúszni. A fájdalom és az attól való félelem hajtotta előre, hogy mi várna rá, ha a barbárnak tartott ellenség kezébe kerülne.

A támaszpontra visszatérve a századparancsnok megszerezte az engedélyt a helikoptereknek arra, hogy mentési céllal átrepülhes­senek a határon. Az igazi gondot az jelentette, hogy nem sok fo­galmuk volt arról, hol lehet a két bajtársuk, ha élnek még egyálta­lán. Thompson és Lillico egymásról mit sem tudva, külön haladt előre. Mindketten csak kúszni tudtak, járni nem, s így minden újabb méter nagy fájdalmat okozott és szinte végtelennek tűnt. Mégis menniük kellett, hogy minél távolabb kerüljenek a tűzharc helyé­től. Éjszaka pihentek, hogy megpróbálják megőrizni az erejüket, bár azt kockáztatták, hogy átszenderednek a másvilágra. Mikor Lillico felébredt, ellenséges katonák gyűrűjében találta magát, de egyelőre még nem akadtak rá. Kisvártatva helikopterzúgást hallott a magasból. Mivel nála volt a Sarbe, bekapcsolhatta volna, de a leereszkedő helikopter könnyű célpontot nyújtott volna az ellen­ségnek. Az őrmester tovább lapult. Ezzel nagyjából egy időben Thompson visszakúszott a gyülekezőhelyre, ahol megtalálta a Bergenjét. Gyenge volt, mozogni alig tudott, de végül ráakadt egy gurkha őrjárat, és egész éjjel gondját viselte. A helikopter, amely Thompson keresésére indult, nem találta meg azt a helyet, ahol ő és a gurkhák tartózkodtak, Lillico Sarbe-jának szaggatott sípolását viszont meghallotta. A pilóta briliáns manőverrel jóformán a fák tetején ment át lebegésbe, hogy hámot eresszen le, majd csőrlővel felhúzva végül is biztonságba helyezték az őrmestert. Thompsont másnap reggel hozták ki. Mindketten életben maradtak, Lillico pedig jogosan kapta meg a Hadi Érdemérmet.

Körülbelül ezzel egy időben indította a SA S első, nyíltan támadó jellegű műveletét az ellenség területén. A hírszerzők utasították a ha­táron túlra küldött járőrt, hogy szerezzen meg bizonyos iratokat, ame­

98

lyek egy bizonyos személynél lesznek a megadott helyen és időben. Az ezredben sokak számára várva várt változást jelentett ez a passzív megfigyeléshez képest, amiből már bőven kivették a részüket. Mackay- Lewis százados két négyes csoportot vetett be, a biztosítóerő a Skót Gárda egyik százada volt. Átlépték a határt, és megkeresték a kuny­hót, amelyben a hírszerzők szerint a célszemély rejtőzködött. Az egyik indonéz tábor közepén találtak rá, tehát körülvették az egészet és berontottak. A SAS-katonák futtukban, csípőből lőttek, és jó néhány ellenséges harcost megöltek. Az iratokat megtalálták, és a különít­mény veszteség nélkül visszatért állomáshelyére.

Walker vezérőrnagyot március 12-én George Lea vezérőrnagy vál­totta fel a hadműveleti parancsnok tisztségében. Lea vezette egykor az ezredet Malájföldön az ősi időkben. Mindenki örömére az ausztrál SA S egy százada és az új-zélandiak fél százada is megérkezett. Mind­kettő komoly erősítést jelentett, mert a sziget belsejében, az őserdő­ben, néhány tucat settenkedő kommandós többet ért, mint több száz csörtető hagyományos gyalogos. Természetesen a hagyományos csa­patokra is szükség volt, a hatalmas terület őrzésére és elrettentő erő­ként. A konfrontációnak ebben a szakaszában a brit haderők eljutot­tak létszámuk csúcsára. 15 000 katona, repülő és tengerész vigyázta Borneó békéjét. A Claret hadművelet-sorozatot folytatták, de tovább­ra is szigorú államtitokként kezelték. A határ túloldalára fenyegetően előrevont indonéz csoportosítás továbbra is veszélyt jelentett. A SA S létszáma eltörpült a felsorakoztatott teljes haderőhöz képest, de az ezred arányát messze meghaladó hírnevet vívott ki. Az egyenként al­kalmazott századok nem dönthették el a háború sorsát, de a sorgya­logság „érzékszervedként működve óriási mértékben megkönnyítet­ték a határvidékért felelős parancsnokok dolgát. Wingate-Gray el­szántan győzködte Lea tábornokot, és keresztülvitte, hogy egysége támadóbb jellegű szerepet kapjon. Azzal érvelt, hogy sorozatos rajta­ütésekkel statikus, védekező berendezkedésre kényszeríthetik az in­donézeket. A főparancsnokság székhelye Labuan szigetén volt, Wingate- Gray tehát ott is felállított egyet a SA S vezetési pontjaiból. A csekély létszámú, harcászati feladatokkal megbízott törzset felváltva vezette ő és a helyettese, John Síim.

Áprilisban az őrjáratok a határ túloldalán portyáztak. Gyűjtötték az ellenség mozgására vonatkozó adatokat, de arra is felhatalmazták

99

őket, hogy elpusztítsák bármelyik ellenséges csoportot. Ez utóbbi jogosítvány lelkes alkalmazása riadalmat és reményvesztettséget vál­tott ki az indonéz hadsereg soraiban. Robin Letts századost a Hadi- érdemkereszttel tüntették ki egy tipikusnak tekinthető őrjáratért, melynek során ő és három társa sikerrel rajtaütött az indonézek egyik csónakokból álló szállítóegységén. Az utasokat lelőtték, majd sértetlenül távoztak. Don „Lofty” Large őrmestert a Koemba folyó­hoz irányították. O volt az ezred egyik leggyakorlottabb nyomköve­tője, hatalmas szál ember, aki tökéletesen otthonosan mozgott a dzsungelben. Három emberrel kelt át a határon, hogy megkeresse a folyót, jó néhány napig azonban mocsarak akadályozták haladásu­kat. Amikor elérték a folyót, rádöbbentek, hogy az egyik szállítási főútvonalra bukkantak rá. Valósággal özönlöttek a hajók, láthatóan menetrend szerinti forgalom zajlott, és a bárkák büszkén viselték az indonéz zászlót. Tüzelőállásba helyezkedtek, hogy célba vegyenek egy csinos motoros hajót, amikor észrevették, hogy egy nő utazik a fedélzeten. Large azonnal leállította a támadást - méghozzá két ok­ból. Egyrészt nem akart lelőni egy nőt, másrészt egy ilyen elegáns vízi jármű akár magas rangú politikusé is lehet. Ha egy ilyen fontos személyt puffantanának le, azzal megszegnék a határkonfliktus írat­lan szabályait, és magukra vonnák a brit kormány haragját.

Végül egy másik hajót, egy tízméteres motoros bárkát és a legénysé­gét pusztították el, majd kellő időben visszavonulót fújtak. A visszaúton Large-ot majdnem elragadta a halál egy királykobra képében. A kígyó egyszer csak ott tekergeti előtte az ösvényen, harapásra készen himbál­va fejét. Nagyon meredek helyzet volt. A mesterlövész Lofty kezében ott volt a kibiztosított puska, de tudta, hogy a lövés nem valami jó ötlet, mert riaszthatja az ellenséget. Szerencsére a kígyó meggondolta magát, és besiklott egy fa mögé. Faképnél hagyta az őrjárat parancsnokát, aki­nek a torkában dobogott a szíve.

Roger Woodiwissnek személyes okokból még a század küldeté­sének letelte előtt vissza kellett térnie Angliába, hegyét Glyn Williams őrnagy foglalta el. A D század hatalmas lelkesedéssel lendült ellen­támadásba, tűszúrásszerű rajtaütésekkel zaklatva az ellenség elszórt állásait. Amikor de la Billiére 1965 májusában az A századdal a helyszínre érkezett, mind a négy szakaszának őrmester állt az élén. A 4-es számút még mindig a veterán Maurice Tudor vezette. Ez

100

világosan jelzi azt a problémát, amivel a SAS-nak gyakran szembe kellett néznie az idő tájt: az alkalmas fiatal tisztek hiányát. A SA S kötelékében eltöltött idő nem volt feltétlenül hasznos lépés egy tiszt karrierjének építése szempontjából. Az anyaezredek nagyon gyakran mindent elkövettek, hogy visszatartsák legjobb emberei­ket attól, hogy jelentkezzenek a toborzásra. De la Billiére azonban rendelkezett három megfelelő jelölttel, akiknek rövidesen be kel­lett lépnie a századba. Még az őrnagy szolgálatvezető törzsőrmes­tere, Lawrence Smith is kettős szerepet töltött be mint parancs­nok-helyettes és mint hadműveleti tiszt.

Az A század első őrjáratait nagyrészt azért küldte ki, hogy kutassa­nak fel egy kommunista tábort, aminek a hírszerzés szerint ott kellett valahol lennie egy Batu Hitam nevű helyen. A kutatás nem járt ered­ménnyel. Szoros együttműködésben dolgoztak az iban törzs nyomkö­vetőiből alakított Határontúli Felderítők nevű egységgel. Ezt John Edwardes szervezte meg, aki a hadjárat korábbi szakaszában az A szá­zadot vezényelte. De la Billiére azonban akcióra vágyott, s ezért elő­nyös szövetséget kötött az egyik újonnan érkezett gurkha zászlóalj parancsnokával. A gurkhák, akikhez SAS-csoportokat csatoltak ve­zetőnek, egész sor rajtaütést hajtottak végre az ellenség területén. Ez annyira lefoglalta a szemben álló felet, hogy képtelen volt bajt keverni a határ brit oldalán. A szolgálati időszak vége felé maga a századpa­rancsnok vezetett három teljes szakaszt, hogy a meghatározhatatlan helyű kommunista tábort valahogy mégis megtalálják. A terep alapos átfésülése sok más, apró eredményt hozott, de ami Batu Hitamot ille­ti, ez a próbálkozás sem járt sikerrel. De la Billiére példás vezetői teljesítményéért a korábban kiérdemelt Hadiérdemkeresztjéhez meg­kapta a kiegészítő szalagot. Egy másik Hadiérdemkeresztet Lawrence Smithnek ítéltek, aki elvileg mint tiszthelyettes nem kaphatta volna meg ezt a kitüntetést. Azzal érdemelte ki, hogy hosszú ideig állhatato­san és magas színvonalon látta el egyszerre több hiányzó tiszt felada­tait. Mint az első Malájföldi Felderítők egyike, 1950-ben csatlakozott az ezredhez, szolgálatot teljesített Malájföldön, a Jebel Akhdaron és Adenben. Maurice Tudor dicséretben részesült szakaszának irányítá­sáért, és nemsokára tiszti iskolára ment, amit sikerrel elvégzett.

A B század második szolgálati időszaka októberben kezdődött. John Wattsot máshová szólította a kötelesség, helyét Terry Hardy

101

őrnagy vette át. Dzsakartában sikertelen kommunista puccs zajlott le, ami meggyengítette Szukarno elnök helyzetét. Amikor Szuharto tábornok magához ragadta az érdemi hatalmat, a brit kormány utasítást adott a rajtaütéssel kombinált felderítés szüneteltetésére addig, amíg világossá nem válik az új ember álláspontja a határvitá­ban. A járőrtevékenység változatlanul folytatódott, hogy ne szakadjon meg a folyamatos információgyűjtés az ellenség tevékenységéről, de a lövés és menekülés taktikája többé nem volt ajánlott. Ezt a félhivata­los tűzszünetet az indonézek támadása szakította félbe, szabad utat engedve a tetteknek. Az egész brit haderő sokkal aktívabban vett részt a határ menti harcoknak ebben a szakaszában. Rendszeresen század­erejű támadásokat indítottak az ellenség területére. A SA S taktikája is megváltozott; most sokkal inkább századként igyekeztek harcolni, ahelyett hogy önálló csoportokra és őrjáratokra bomlottak volna.

Hardy őrnagy egész csapatával bevonult a dzsungelbe, hogy csap­dát állítson az egyik úton, amelyet az ellenség rendszeresen hasz­nált. Négy nap menetelés után megtalálták a rajtaütésre alkalmas útszakaszt, leültek és várakoztak. Közbelépett azonban az emberi természet - ebben az esetben a katonák babkonzerv iránti szeretete- és kis híján meghiúsította az akciót. Az úton járkáló bennszülöttek nem vették észre az álcázott állásaiban lapulva várakozó SA S-t, de amikor egy férfi és egy fiú haladt el mellettük, valaki szellentett egyet, méghozzá hangosan. A két falusi megállt, és szembetalálták magukat a századparancsnokkal, akit akaratlanul is súlyos dilemma elé állítottak. A helybeliek megölése nem számított elfogadható meg­oldásnak, foglyul ejtésük sem volt járható út, így hát csendben intett nekik, hogy tűnjenek el. Ahogy elértek az út kanyarulatáig, még látni lehetett, hogy jelet vésnek egy fa kérgébe: nyilvánvaló volt, hogy értesíteni akarják az ellenséget a lesben álló csapat jelenlétéről.

Délután az ellenség komoly támadást indított, de a SA S sem volt rest, tüzet nyitott. Számos indonéz a levegőbe repült, amikor valame­lyikük a lábával találta meg a SAS-különítmény szárnyát biztosító egyik claymore-akna botlódrótját. Más indonéz katonákkal jól irány­zott egyeslövések végeztek. Amikor csapatát már aknavetővel is bom­bázták, Hardy belátta, hogy az egészséges óvatosság is a hősiesség szerves része, és parancsot adott a visszavonulásra. Az összecsapás végén a SA S hosszú sorozatokra váltott, s ezzel kényszerítette az el­

102

lenfelet, hogy meglapuljon és ne fogjon azonnal üldözésbe. A szaka­szok felváltva vonultak vissza és fedezték egymást, s végül mindannyi­an biztonságosan átjutottak Sarawakba. Későbbi jelentések szerint húsz ellenséges katona maradt holtan az út mellett.

1965 decemberében ideiglenes nyugalom köszöntött be. A politiku­sok próbálták kitalálni, hogyan dől el végül a hatalmi harc Dzsakartában, és addig jobbnak látták kicsit jegelni a határkonfliktust. Utóbb rádöb­bentek, a kommunista terrorszervezet önmagában is komoly veszélyt jelent, még akkor is, ha Indonézia esedeg lehiggad. Az a döntés szüle­tett, hogy folytatni kell a kutatást a megfoghatatlan kínai kommunista tábor után Batu Hitamban. Jó néhány őrjáratot indítottak útnak, de most sem született eredmény. Január végén egy izgalmasabb célpont bukkant fel, miután a hírszerzés emberei azt jósolták, hogy az indoné­zek támadásra készülnek Sentas határ menti faluból. A parancs szerint a határon átkelve alaposan át kellett fésülni a falu környékét. E szokatla­nul nagy arányú harci felderítéssel a B század három szakaszát bízták meg. Erősítésül az ausztrál és az új-zélandi SA S járőreit kapták, és egy skót elit ezred, az Argyll and Sutherland Highlanders (Argyll és Sutherland Felföldi Gyalogság) erős különítménye állt készenlétben, hogy beavatkozzon, ha nagyobb csata alakul ki. Hardy személyesen vezette a támadó csapatot, s miután sikerült észrevétlenül átlépni a határt és egy folyót is, az őrnagy hozzáfoghatott a támadás előkészítéséhez. A 6. sza­kaszt jelölte ki egy általuk kis tanyának vélt tereptárgy semlegesítésére, de a tanya utóbb erősen védett előretolt katonai megfigyelőállásnak bizonyult. Rövid, dühödt tűzharc kerekedett, és megint visszavonulásra kényszerült az egész egység, mert elveszett a meglepetés előnye.

Még két őrjáratot indítottak, de amikor a B század kora tavasszal visszatért Nagy-Britanniába, a konfliktus a SA S számára véget ért. A D századot 1966-ban visszaküldték Borneóra, de már nem történt semmi. Indonézia tisztázta nézeteltéréseit Malajziával, és némi kínai kommunista lázítást leszámítva béke köszöntött erre a csodálatos országra. Az ezred szempontjából az a hozadéka a határvillongások­nak, hogy mind a mai napig Malajzia a SAS-századok kedvelt őser­dei kiképzőhelye. Egy dolog bizonyos: ha Nagy-Britannia nem állt volna ki szövetségesei mellett, Indonézia nagyon is könnyen lero­hanhatta volna Malajzia nagy részét, és megingathatta volna az egész térség stabilitását.

103

A fejezet nem katona olvasója talán kísértést érez, hogy eltűnődjön azon, vajon volt-e értelme a SA S erőfeszítéseinek. Század századot követett a hadszíntéren, szorgalmasan járőröztek, elveszítették néhány jó emberüket, és ahhoz képest nagyon kevés ellenséges katonát pusz­títottak el. Nem voltak látványos rajtaütések, és a hadjárat végül egy­szerűen elhalt. Anthony Farrar-Hockley ezredes, aki Lea tábornok legfontosabb törzstisztje volt, azt a lesújtó megjegyzést tette, hogy a SA S közreműködése „kismiska” volt. Ha elfogadjuk az ezredes véle­ményét, azzal figyelmen kívül hagyjuk a konfliktus politikai körülmé­nyeit ugyanúgy, mint a terepet, ahol a harcok folytak. Minden résztve­vő haderőnem kezét megkötötte a nyílt hadviselés tilalma, különben például az RAF különösebb nehézség nélkül szétbombázhatta volna az ellenséges táborokat. A cél az volt, hogy meggyőzzék az indonézeket arról, hogy Malajzia képes védekezni, és hosszú távon nem éri meg megtámadni. Csak a konfrontáció vége felé kapott egyáltalán enge­délyt a SA S arra, hogy átlépje a határt, de ugyanakkor le kellett tagadni a jelenlétüket a nyilvánosság előtt. Idejük nagy részében macska­egér harcot vívtak az áthatolhatatlan dzsungelben.

A SAS-ezred történetét és szervezetének alakulását ettől kezdve nagyon nagy mértékben a politikai megszorítások és a jogi előírások diktálták. Elmúltak azok a dicsőséges napok, amikor Dávid Stirling, Paddy Mayne és a fiúk szabadon járhattak-kelhettek a Nyugati-siva­tagban, akármire rálőhettek, ami mozgott, majd diadalmenetben tér­hettek vissza, hogy végigbulizzák Kairó bárjait. A SA S 1966-ra el­szánt emberekből álló, magas színvonalon képzett katonai egységgé vált, és új szellemiségre, valamint szerepre talált az életben. Bár légi szállítású, de lényegében még mindig gyalogosalakulat volt, amit úgy képeztek ki, hogy képes legyen harcolni bárhol a világon. A reguláris ezred tizenhat röpke év alatt elsajátította az őserdei és sivatagi harc­hoz szükséges készségeket, valamint felkészült a nagy, végső, európai háborúra. Borneón megtanulták a türelmes nyomkövetést, a lopako­dó hírszerzést, az elengedhetetlen, folytonos éberséget. Nélkülük a hadszíntér parancsnokai vaksötétben tapogatóztak volna egy olyan országban, amiről kevés térkép van, és ahol a légi felderítés használ­hatatlan, mert nem tud áthatolni az őserdő lombkoronáján.

104

Kíni-míni és a Radfan6

A borneói hadjárattal párhuzamosan a 22 SAS-ezred az Arab­félszigeten is harcolt, méghozzá az Ádeni Protektorátusban, 1964 és 1967 között. A két terület nem is különbözhetne jobban egymástól, mégis ugyanazoknak a századoknak és csapatoknak ugyanazon em­berei mind a két helyen megállták a helyüket. A SA S sok tagjának a Jebel Akhdharon vívott harcban nőtt be a feje lágya, és a sivatagi kiképzés rendes részét alkotta az ezred alapkiképzésének. A rutin­kiképzési program keretében vezényelték 1964 májusában Peter de la Billiére A századát Ádenbe, ahonnan mint láthattuk, Borneó szige­tére vitt az útjuk. Annak részletezése előtt, hogy hogyan bonyolódtak bele a helyi törzsek elleni harcba, érdemes röviden megvizsgálni a helyzet politikai hátterét. Az ádeni zűrzavar része volt az egész régi­óban eluralkodó általános bizonytalanságnak.

Az Ádeni Protektorátus, ahogy akkoriban hívták, Szaúd-Arábia déli csücskénél terült el, és a Vörös-tenger stratégiai fontosságú kijáratát őrizte. Északról Jemennel volt határos. A briteket a 19. század végén kezdte komolyan érdekelni a térség, a széntüzelésű, gőzgéppel hajtott hadihajók korában. A Szuezi-csatorna megnyitása nagymértékben le­rövidítette az utat az Indiában, a Távol-Keleten és az Ausztrálázsiában található brit gyarmatokra, és a birodalom védelme megkívánta, hogy szenelőállomásokat állítsanak fel a Nagy-Britanniából induló fő ten­geri útvonalak mentén. Ádent 1839-ben annektálták mint Indiából irányított gyarmatot, a századfordulón pedig óriási flottatámaszpon­tot alakítottak ott ki. Ádent 1937-ben koronagyarmattá nyilvánítot­ták, és ugyanakkor Nagy-Britannia a több mint 256000 négyzetki-

105

lométernyi barátságtalan vulkanikus hátország védnökségét is ma­gára vállalta. A védnökségi terület jogi helyzete 1959-ben megvál­tozott, arab emirátusok szövetségévé alakult, amihez 1963 elején az ádeni gyarmatot is hozzácsatolták. Mivel Áden stratégiai jelen­tősége a tengeri kereskedelem hanyatlásával párhuzamosan csök­kent, Nagy-Britannia indítványozta, hogy 1968-ra kiüríti a várost és vidékét, de úgy, hogy stabil, független államot hagynak hátra, amely a Brit Nemzetközösség tagja lesz. Az ezt követő eseményso­rozatra a zűrzavarnak és a tétova hozzá nem értésnek az a siralmas elegye a jellemző, amely általában is jellemezte Nagy-Britannia ki­vonulását a gyarmatbirodalomból az 1960-as években.

A háttérben az egyiptomi pánarab nacionalizmus kísértett, ami az 1956-os szuezi kaland után kapott erőre. Nasszer ezredes propagan­dagépezete minden arabot lázadásra buzdított gyarmati uraik és ha­gyományos uralkodóik ellen egyaránt. Ennek egyik eredményekép­pen Jemen törvényes uralkodójának, az imámnak a hatalmát 1962 szeptemberében megdöntötte a hadsereg baloldali tisztjeinek egy cso­portja. Amint a következő fejezetben látni fogjuk, egy zsoldosokból álló csapat, amit a SA S egykori tagjai vezettek, sikeresen támogatta az imámot, aki jó néhány évig vívta a maga polgárháborúját. Ennek közvetlen következménye azonban az volt, hogy egyiptomi csapatok érkeztek Jemenbe, óriási fegyverkészletetekkel.

A háború elkerülhetetlenül átterjedt mind a protektorátusra, mind magára Áden városára. 1963 decemberében szükségállapotot hir­dettek, miután kézigránátot dobtak a főbiztosra. A katonai veze­tők tudták, hogy a helyzet stabilizálásához az ország belsejében magasodó Radfan-hegység törzseit kell ellenőrzésük alá vonni, hogy megállítsák a jemeni határon beözönlő fegyverszállítmányokat. Ezt azonban könnyebb volt kimondani, mint végrehajtani. A törzsek tökéletesen otthon voltak a vulkanikus szikláknak ebben a kietlen, perzselő, úttalan pusztaságában, és nomád életmódjuk miatt nehéz volt rájuk találni. Évekig harcoltak a britek ellen, és a harmincas években még az RAF rendszeres bombázásai sem tudták megtörni őket. Harcosokként hasonlóak voltak az India északnyugati határvi­dékén háborúzó pathanokhoz és napjaink afgán gerilláihoz. A „szí­vek és elmék” megnyerése szóba sem jöhetett, mivel valamennyi érdekelt tiszta szívből meg akart szabadulni a britektől, akik kivo­

106

nulási szándékuk nyílt bejelentésével lehetetlenné tették, hogy bár­ki helybéli együttműködjön velük.

Azok a kísérletek, amelyek a rendelkezésre álló helyi haderő segítségével a törzsek leigázására történtek, eleve kudarcra voltak ítélve. Erődemonstrációnál többre a briteknek nem futotta, az el­lenség pedig általában leadott néhány szintén demonstratív lövést, majd nyomtalanul felszívódott. Amikor aztán a brit csapatok vissza­mentek a helyőrség laktanyáiba, azt a kairói rádióban mindig a hegyvidéki harcosok fényes győzelmeként üdvözölték. Az emirá­tusok szövetségi kormányzatának segélykérésére végül Angliában összecsaptak egy vegyes alkalmi köteléket, és Ádenbe irányították őket. A Radforce fedőnév a következőket takarta: a 16/5. A Ki­rálynő Lándzsásai Ezred páncélautóit, a Királyi Utászok egy szaka­szát és a Királyi Lovastüzérség egy ütegét, akik a brit tisztek által vezetett három arab gyalogzászlóalj megsegítésére érkeztek. Hoz­zájuk csatlakozott a Királyi Tengerészgyalogság egyik kommandó­ja és az Ejtőernyősezred egy százada. Az RAF biztosított egy Hawker Hunter (sugárhajtású vadászbombázó repülőgép) századot, néhány Shackleton bombázót és néhány szállító repülőgépet, amelyek épp kéznél voltak. A cél az volt, hogy ellenőrzésük alá vonják a Radfan- hegységet - egyszer s mindenkorra.

Peter de la Billiére 1964 áprilisában Adenben tartózkodott, egy szá­zadszintű hadgyakorlatot készített elő. Felajánlotta katonái közremű­ködését a készülő hadműveletben, amire a Közel-keleti Parancsnok­ság mohón lecsapott. A védelmi minisztérium megadta az engedélyt, a század pedig a tervezettnél egy hónappal korábban indult útnak, és április közepén a helyszínre érkezett. Thumierbe vonultak, Adentől 100 kilométerre északra, ahol berendezték hadműveleti támaszpont­jukat, és csaknem azonnal elindultak a környező hegyekbe híreket gyűjteni. A hadművelet célja a Jemenből kivezető utak és ösvények feletti ellenőrzés megszerzése volt úgy, hogy uralmuk alá vonják azo­kat a magaslatokat, amelyekről mintegy páholyból figyelhetik a for­galmat. A terv szerint először is el kellett foglalni két ilyen uralkodó magaslatot, amelyeket a katonai nyelv csak a „Sapkajelvény” és a „Rizsestál” félhivatalos földrajzi névvel illetett. Az utóbbit éjszaka ro­hamozták meg a tengerészgyalogosok, míg a másikat az ejtőernyősök­re bízták, akiket az alatta elterülő völgybe dobtak le.

107

A gond az volt, hogy védtelen területre kellett ugyan ugraniuk, de vakon. A vezérkar ezért úgy döntött, hogy a SA S előzetesen elfoglalja a völgyet. Robin Edwards százados 3. szakaszára bízták a feladatot. Kiválasztott kilenc embert maga mellé, és április 29-én alkonyaikor elindultak, hogy huszonnégy óra alatt megtegyenek tizenkét kilométert. Napközben észrevétlenül kellett lapulniuk va­lahol, nehogy az ellenséges portyázók észrevegyék őket. Másnap szürkületkor az volt a feladatuk, hogy fáklyákat gyújtsanak és kije­löljék a leszállóhelyet az ejtőernyősöknek.

Az út első részét Saracen páncélautókkal tették meg, felfelé a Wadi Rabwán, de amikor a kocsikat tűz alá vették a környező dombokról, az őrjárat tagjai a zűrzavarban csendben leléptek, és eltűntek az éjszakában. Rendületlenül kaptattak fölfelé. Minden ember körülbelül 27 kilónyi terhet cipelt, ezen belül rengeteg vi­zet, ami létfontosságú volt a kiszáradás megelőzésére a nappali kegyetlen forróság idején, amikor a hőmérséklet 48 fokig (Celsi­us!) is felmehetett. Folyamatosan haladtak a cél felé, azonban ész­revették, hogy a csapat egyik tagja, a híradós Warburton közkato­na súlyos gyomorpanaszokkal küszködik. A többiek segítsége elle­nére, akik cipelték helyette a rádiót, egyre jobban lemaradt. Úgy döntöttek hát, hogy ahelyett, hogy folytatnák útjukat a célpont közelében lévő pihenőhelyig, megállnak éjszakára, hátha Warburton rendbe jön valamennyire a pihenéstől. A dombok között elrejtőz­ve töltik a nappalt, és alkonyaikor ereszkednek le a hegyoldalon arra a területre, ahová az ejtőernyősök ugrani akarnak. így is ele­gendő idejük marad a küldetésük végrehajtására.

Felfedeztek két régi sangart, amelyekben el is rejtőztek, és rá­dióüzenetet küldtek a támaszpontra a századparancsnoknak, hogy tudja, hol vannak. Mike Wingate-Gray, az ezred akkori parancs­nokhelyettese szintén Thumierben tartózkodott ebben az időben. Hajnalban az őrjárat tűzkészültséget vett fel, de nem zavarta meg őket senki, pedig egy falu volt valamivel az állásaik alatt. A ka­tasztrófa délelőtt ütött be, amikor egy kecskepásztor meglátta őket, és lármázni kezdett. Egyetlen lövéssel leterítették, de a baj megtör­tént, és hamarosan egy sereg helybéli törzsi harcos vonult fel, hogy tüzet nyisson a betolakodókra. Az őrjárat tagjainak megvolt a kel­lő védelmük, és sikerült segítségül hívniuk a Hunter vadászgépe­

108

két, amelyek gépágyúval fergetegesen végigverették a sangarok mö­gött húzódó hegygerincet. A valódi problémát nem a jelen, hanem a közeljövő ígérte. Az ellenség egyre több harcost csődített össze; számuk jócskán meghaladta az őrjáratét, amelynek légi fedezete sötétedés után már nem működhetett. Előbb-utóbb kifogy a lő­szerkészletük, és akkor... Egy másik csapat helikopterrel a hely­színre sietett, hogy kimentse őket, de a gépet a földről annyira összelövöldözték, hogy vissza kellett térnie a támaszpontra.

Edwards helyzetértékelése szerint az egyetlen esélyük az volt, hogy megpróbálnak kereket oldani és gyalog eljutni Thumierbe. Az első, aki az őrjáratból megsebesült, Baker őrvezető volt. Őt két találat érte a combján, majd nem sokkal később a csapat egy másik tagját is elta­lálta egy eltévedt golyó. „Geordie” Tasker őrmester Bren golyószóró­jával állva lőtte a sorozatokat, és miközben a sérült Baker ügyesen fedezte, szétzavarta az ellenséges harcosokat, akik megpróbálták meg­rohamozni a sangarokat. Csak idő kérdése volt, mikor rohanják le őket, a leugrási zóna kijelölése pedig egyszer és mindenkorra lekerült a napirendről. Az őrjárat megkezdte minden olyan felszerelés meg­semmisítését, amit nem tudtak magukkal vinni, mert eldöntötték, hogy 7.30-kor kitörnek a brit tüzérség zárótüzének fedezete alatt, amiről a támaszpont gondoskodik. Szándékuk szerint két csoportra bomlottak volna, hogy tűztámogatást adhassanak egymásnak, de közvetlenül in­dulás előtt észrevették, hogy Warburton meghalt a rádiója mellett.

Az egyik sangart védő négyfős csapat, Edwardsszal az élen futás­nak eredt, miközben a hátramaradt négy ember a sziklák között megbújva fegyverével biztosította őket; Geordie Tasker továbbra is ontotta a tüzet Brenjéből. Ebben az első, fejvesztett rohanásban Edwardsot eltalálták és azonnal meghalt, de a másik háromnak sikerült elrejtőznie néhány szikla mögött, még Bakernek is, aki a sérült lábát húzva nyargalt a csapattal. A holttesteket nem tudták magukkal vinni. Hangtalanul kúsztak előre, miközben hallották az éppen elhagyott sangarok környékére zúduló tüzérségi zárótüzet. Menetelésük azon az éjszakán az emberi kitartás hihetetlen telje­sítménye volt. Mindnyájukat kimondhatatlan fáradtság és a harc izgalmát követő sokk gyötörte. Nem maradt vizük, a két sebesült pedig küzdött, hogy lépést tudjon tartani. Két esetben észlelték, hogy bennszülött csoportok követik őket, és ezektől csak úgy tud­

109

tak szabadulni, hogy lest vetettek nekik. Sziklás meredélyeken mász­tak keresztül a holdfényben, vízmosásokba estek, hegyoldalakon csúszkáltak és közben mindvégig résen kellett lenniük. Végül az­tán eljutottak addig a kiszáradt folyómederig, ahová hajnalban ér­tük jött egy páncélautó. Baker addigra összeesett, de bátorságát elismerték azzal, hogy megkapta a Hadi Érdemérmet.

A Radfan-hegységben tervezett átfogó támadás némi módosításra szorult. A gyors ejtőernyős megoldás helyett a fő erőnek jó néhány heti talpalásba és csatározásba került, amíg valamennyire ellenőrzése alá vette a területet, akkor is inkább névleg, mint a valóságban. Az Edwards vezette bevetés tragikus végét az tette még elviselhetetleneb­bé, hogy a szakaszparancsnok és a rádiós holttestét a győzelemittas bennszülöttek lefejezték, és a fejeket póznára tűzve közszemlére tet­ték Taiz jemeni városban.

Az A század néhány hétig segédkezett a nagy hadművelet végre­hajtásában. Főként célpontokat jelöltek meg a légierő és a tüzérség számára, majd visszatértek Angliába, hogy a sivatagi felszerelést leadják a raktárba és felvételezzék a dzsungelháború eszköztárát, mert újabb borneói hónapok vártak rájuk. Egyik utolsó őrjáratuk május közepén hat napig rejtőzködött az égető forróságban kinn a terepen. A titkos figyelőpont értékes adatokat gyűjtött a törzsi har­cosok és a fegyvercsempészek mozgásáról, s ezzel megkönnyítette a hadsereg többi részének a Radfan megszállását. A viszonylag cse­kély létszámú SAS-század még egyszer bizonyította értékét a had­vezetőségnek azzal, hogy rengeteg hasznos információt szerzett meg, elhanyagolható anyagi és emberi ráfordítással. Edwards és Warburton esetéből a sajtó címlapsztorit csinált, ami érzelmileg súlyosan megvi­selte az elhunyt katonák családját, és kellemetlenül érintette az ezre­det, mert a Különleges Légi Szolgálat már akkor is hagyományosan kerülte a nyilvánosságot. A tudósítók „a Radfan vörös farkasaidnak nevezték a bennszülötteket. Az ezred csendesen elkönyvelte, hogy alkalomadtán majd törlesztenie kell nekik, de erre csaknem másfél évig kellett várniuk. Borneó elsőbbséget élvezett, és a SA S még mindig csak két bevethető harci századdal rendelkezett, a kiképzés normális menetét pedig semmiképpen sem akarták megzavarni. Mi­helyt azonban a B század is felkészült a harcra, a S A S időről időre visszatért a területre 1966-67-ben.

110

A konfliktusban újabb fordulatot jelentett, amikor különlegesen kiképzett jemeni gyilkos osztagok szivárogtak be Áden városába, ahol városi gerillaháborút indítottak. Sorra meggyilkolták azokat a helyi politikusokat, akikre a britek iránti rokonszenv gyanújának akárcsak az árnyéka vetődött. A SA S ulsteri tevékenységét bizo­nyos mértékben előrevetítve, az ezred első ízben vett részt városi környezetben lázadás elleni hadviselésben. A Brit Hadseregben már volt hagyománya a terroristák elleni titkos hadviselésnek. Civil ru­hában, sokféle eljárás alkalmazásával dolgoztak. A be- és kiszivár­gás, a biztosított mozgás és a rejtett megfigyelés módszereinek nem kis részét még a háború utáni Palesztinában tanulták a britek. Ne­vezetesen a rettenthetetlen Roy Farran volt az, aki ebben a tekin­tetben lerakta a gyakorlati alapokat, amit még a világháború alatt kezdett el a 2-es SAS-ezreddel Olaszországban és Európa más had­színterein. A helyi háború technikája tovább csiszolódott á ciprusi és a kenyai konfliktus idején. Frank Kitson tábornok végül köny­vet írt róluk Öklök címmel, és ezzel lerakta az elméleti alapokat is.

Az A század 1966 elején visszatért Adenbe, a gondosan megszel­lőztetett hivatalos változat szerint azért, hogy kiképzést kapjon a sivatagban. Valójában Peter de la Billiére felállította az úgynevezett közelharc-iskolát, ahol a pisztollyal való pontos lövést tanították. Összeállított egy különítményt a katonáiból, akik arabnak álcázva kis csoportokban járták a várost, és célpontok után kutattak. Ha foglyokat is sikerül ejteni és behozni őket kihallgatásra, az külön haszon, de a szándék valójában az volt, hogy a terrorizmussal ter­rorizmust állítsanak szembe. Ezek az osztagok „kíni-míni” néven váltak ismertté, ami a fűben sikló kígyó mozgását jelentő szuahéli szóból ered. Az 1960-as évek első felében a S A S számos kitűnő Fidzsi-szigeteki katonát vett fel soraiba, akik különösen alkalmas­nak bizonyultak erre a munkára, mivel bőrük színe hasonló volt a helyi lakosságéhoz. Általában a fekete hajú és kreol bőrű katonák­nak volt esélyük elvegyülni Ádenben, s ezért a kíni-míni komman­dók belőlük álltak.

Összesen körülbelül húsz ember végzett álarabként kíni-míni te­vékenységet, de alig értek el kézzelfogható eredményt. A civil ru­hás működés magában hordozta azt a veszélyt, hogy összekeverik őket a hadsereg és a rendőrség többi különleges osztagával, ame­

111

lyek akkoriban gomba módra szaporodtak. Egy alkalommal egy SAS-járőr tévedésből rálőtt a Királyi Angliai Ezred (Royal Anglián Regiment) néhány szintén civilbe bújt, felfegyverzett tagjára.

A D század 1966 januárjában érkezett Ádenbe, azzal a feladattal, hogy a Radfan-hegységben próbálják megakadályozni, hogy a karavá­nok fegyvert hozzanak be Jemenből. Azt tervezték, hogy rejtett megfi­gyelőállásokat alakítanak ki a magasabb dombokon, ahonnan szemmel tarthatják a mozgást, és irányíthatják a tüzérség és a légierő lázadókra mért csapásait. A század egy része korábban Líbiában járt, ahol nagy hatótávolságú sivatagi navigációs gyakorlatokat végeztek. Érkezésük­kor egy kis előretolt támaszpontra telepítették őket, az El Milah nevű porfészek szélén. A település az északra, Dhalába vezető út mentén feküdt, ami a Jemennel folytatott kereskedelem hagyományos főútvo­nala. A támaszpont néhány sátorból, parkolóból és a helikopter-leszál­lóhelyből állt. A rögtönzött reptér adott otthont annak a Scout helikop­terekből álló rajnak, amely korlátozott mértékű légi mozgékonyságot is biztosított a századnak. (Bár az ezredet Különleges Légi Szolgálatnak hívják, története során először ekkor rendeltek mellé tartósan, akár sajátjának is tekinthető repülőegységet). A brit uralom olyan ingatag volt a térségben, hogy a tábort rendszeresen érte aknavetőtűz, és estén­ként a szabadtéri mozi vásznát időnként puskagolyók szaggatták.

A harci őrjáratok időtartama öt napra korlátozódott: ezt a határt az a vízmennyiség szabta meg, amennyit egy ember elbírt a fegyverein meg a felszerelésén kívül. Lofty Large a rutinjárőrt rutingyötrelemnek nevezi:

Nappal pihenni, lesni a felfegyverzett lázadók bandáit a hegyek­ben, aztán az egész éjszakát lesben tölteni egy gyanús ösvény csapdának alkalmas szakaszán... napközben az alvás gyakorlati­lag lehetetlen volt a perzselő forróság és a légyrajok miatt. Éjjel aztán a hideg rejtekhelyen hasalva az álom majdnem elnyomott minket, éppen akkor, amikor ébernek kellett volna maradnunk.

A „harminc év” szabályának következtében az ádeni időszak for­rásai még nem kutathatóak a levéltárban. Lofty Large azonban be­számol egy őrjáratról, amelyre egy századszintű akció részeként került sor a Radfanban. Lofty a szakasz rangidős őrmesterének

112

perspektívájából láttatja az eseményeket. Mint a SA S sok más al­tisztje és közkatonája, 6 is hajlamos a fiatal tiszteket paprikajancsi­nak tekinteni. A Borneóról szóló fejezetben láttuk, hogy milyen súlyos gondot jelentett az ezrednek a megfelelő tisztek toborzása. Volt idő, amikor az A század mind a négy szakaszának őrmester volt a parancsnoka, pedig a szakaszparancsnoki beosztás klassziku­san tiszti hely. Lofty elbeszéléséből az a benyomásunk támadhat, hogy az egész hadműveletet, az elejétől a végéig sikerült totálisan elszúrni, főként a tisztek ütődöttsége miatt. Nem akarnám rontani e kiváló tiszthelyettes jó hírét, de az azért érdekes, hogy a kérdéses műveletért Glyn Williams őrnagy megkapta a Hadi Erdemkeresz- tet, pedig azt nem osztogatják csak úgy, habókra.

Most pedig lássuk, mi is történt. Február elsején éjszaka két sza­kaszt elvittek páncélautóval, ameddig a járművek bírták, majd onnan gyalog folytatták útjukat, fel a hegyekbe. Lofty szakasza külön indult neki a kijelölt rejtekhelyéhez vezető útnak, a másik szakasz azonban eltévedt, és a napkelte még a nyílt terepen érte őket. Hogy elkerüljék Edwards járőrének sorsát, helikopterrel kellett kimenteni őket a po­tenciális csapdából. Alkonyaikor a harmadik szakasz észrevett egy ti­zenkét felfegyverzett lázadóból álló csoportot, de túl messze voltak ahhoz, hogy megtámadják őket. A századparancsnok azonnal heli­kopterre ültette, és a gerillák elfogására küldte a délelőtt kivont sza­kaszt. Large szerint túl közel tették földre őket ahhoz, hogy előnyös állást foglalhassanak el, így azonnal tűzharcba keveredtek az ellenség­gel. Az őrmesterük súlyosan megsebesült. A helyzetet Brian Dodd közkatona mentette meg, aki előbb puskájával megölt két bennszülöt­tet, majd egy egész csoportot vett tűz alá puskagránátjaival. Kezdemé­nyezőkészségéért Dodd megkapta a Hadi Érdemérmet. A századpa­rancsnok, magához ragadva a kezdeményezést, helikopterrel olyan pontokra szállíttatta a két másik rendelkezésére álló szakaszt, ahol elvághatták a gerillacsapat visszavonulásának útját. Ismét Large-ot idéz­ve, semmi eredményt nem tudtak elérni, mivel nem volt engedélyük arra, hogy önállóan támadjanak, alkonyaikor pedig mindenkit vissza­vontak. Végső hozzáfűznivalója ennyi:

Az a véleményem, hogy mint mindig, most is inkább politikai,semmint harcászati okból tartottak minket pórázon. Tökélete-

113

sen jellemző ez az egész jelenet az akkori ádeni helyzetre. Min­denki tudta, hogy a nem túl távoli jövőben kivonulunk onnan, hiszen ez volt a meghirdetett hivatalos vonal. Semmi értelme nem volt bevetni minket, mintha még harcolni akarnánk Áde- nért, mert éppen attól erősödött az ellenség harci szelleme, hogy mi tehetetlennek látszottunk.

Később még megjegyzi:

Mindannyiunk számára örök rejtély maradt, hogy mit is keres­tünk Adenban. Nem a mi dolgunk az okokat kutatni.

A D század még további két hónapig a területen maradt, hogy a hegyekben járőrözzön, mielőtt utolsó borneói útjára küldték 1966 júliu­sában. Annak a háborúnak akkor gyakorlatilag már vége volt. Adenben a B század vette át a helyüket, amikor 1967 áprilisában visszatért, és folytatta a járőrözés lélekölő robotját. Mivel a brit kivonulás bármelyik percben megkezdődhetett, a lázadók egyre közelebb húzódtak a thumieri támaszponthoz, és a maradék brit helyőrség már egyszerűen csak tar­totta a vonalat. A Királyi Tengerészgyalogság 45. Kommandójának ju­tott a munka oroszlánrésze, és nekik mindenük meg is volt a támasz­pont védelmén kívüli hadműveletek végrehajtásához, mind felszerelés, mind a szükséges agresszivitás dolgában. A Különleges Légi Szolgálat­nak a megszokott jelentős szerep jutott. A hegyekben elrejtett figyelő­pontjaikról ők figyelmeztettek a készülő támadásokra, s közben türel­mesen elviselték a nappali forróságot és az éjszakai hideget.

1967 júniusának végén a brit zászlót végérvényesen bevonták, az igen rosszkedvű D század pedig hazaindult. Senki sem érdemelte ki Adenben, hogy a dicsőség glóriája övezze a homlokát, de legkevésbé a politikusok. A század elveszített egy embert, akit orvlövész lőtt le, ami szintén nem sokat javított a közhangulaton. A dogmatikus mar­xista állam nyomasztó sötétsége nehezedett a helyi lakosokra, az oro­szok pedig nagyszerű flottatámaszponthoz jutottak. A SA S azonban megtette, amit megköveteltek tőle, és kemény sivatagi körülmények között kibővítette járőrözési ismereteit, ami néhány évvel később na­gyon kapóra jött Ománban.

114

Tanrenden kívüli tevékenység7

Az előző fejezetben hivatkoztam egy hadműveletre, amelyet azon jemeni királypártiak támogatására szerveztek, akik fegyvert ragadtak az országukba betelepedő egyiptomi csapatok ellen. Mivel erről eddig csak néhány hiányos beszámoló látott napvilágot, érdemes közelebbről meg­vizsgálni az ügyet. Különösen időszerűvé teszi e régi dolgok áttekintését a médiában a Különleges Légi Szolgálat ellen mostanában folyó negatív hírverés. A SA S leszerelt tagjai újabban csak mint a mások szennyesé­ben turkáló kétes alakok jelennek meg a sajtóban. A vita leggyakrabban a „zsoldos” fogalom körül forog, és a SA S volt katonáinak utóéletéből a legtöbben az ez alá a címke alá sorolt tevékenységet tartják kifogásol­hatónak. A zsoldos olyan ember, aki idegen állam fegyveres erőinek kötelékében vállal szolgálatot. A tipikus példa erre a Francia Idegenlé­gió legénysége. A SA S sok veteránja teljesített és teljesít szolgálatot az ománi szultán hadseregében, és ezt a brit kormány teljes körű jóváha­gyásával teszik. A legtöbben azonban „a háború kutyáidként tartják őket számon, aminek van is valami alapja, amint azt a következőkben látni fogjuk. Vannak azonban homályos területek. Bármelyik idegen állam szerződtethet magán biztonsági céget, hogy kiképzőket biztosít­son az illető állam hadseregének oktatására, ha országon belül nem áll rendelkezésre valamilyen különleges szaktudással rendelkező szakértő. Ez elien senkinek sem lehet kifogása, és a brit kormány gyakran küld külföldre ilyen tanácsadó csoportokat, amelyeket hadseregének aktív szolgálatot teljesítő tagjaiból válogat össze.

Minden társadalomban voltak és lesznek is olyan katonák, akik hajlandóak annak a szolgálatába állni, aki a legtöbbet ígéri. Amikor

115

félresikerült puccsról vagy sikertelen forradalomról olvas az em­ber, majdnem biztosan ott találja azt az állítást is, hogy a SA S volt katonái állnak az ügy hátterében. A valóságban azonban az ezred fel­tűnően kevés egykori tagja vett részt ilyen vállalkozásokban. A gond az, hogy rengeteg hivatásos zsoldos állítja szívesen magáról, hogy a SAS-nál vagy más elit alakulatnál szolgált, csak hogy növelje saját árfolyamát. Amikor a dicsekvőnek tényleg volt kapcsolata az ezred­del, az rendszerint abból állt, hogy az illetőt alkalmatlanság miatt ki­dobták, vagy a rhodesiai SA S kötelékébe tartozott a szerencsét­len, akik lan Smith rendszerének összeomlása után munka nélkül maradtak. A 22 SAS-ezred és a SAS-csoport elítéli a „család” volt tagjainak ilyenfajta szerepvállalását, és a territoriális alakula­tok tagjainak kizárás terhe mellett tiltották meg a fizetett szolgá­latvállalást bármilyen biztonsági vagy őrző-védő vállalatnál.

Az 1960-as évek elejéig, abban az időszakban, amikor a SA S kizárólag gyarmati hadjáratokban vett részt, nem volt valódi igény a zsoldosok szolgálataira. A hatvanas évtized azonban meghozta az államcsínyek első nagy hullámát a harmadik világ országaiban. En­nek elsődleges okát abban kereshetjük, hogy az egykori birodal­mak urai rendre felkészületlen és korrupt kormányoknak adták át függetlenné váló gyarmataikat. Az első fehérekből álló zsoldos se­reg, amelyik közismertté vált, „Mad” Mike Hoare-kommandója volt Kongóban. Tény, hogy Hoare utóda, John Peters, szolgált a SA S rodhesiai C századában Malájföldön. Ha meg akarjuk érteni, hogyan bonyolódott a brit SA S a zsoldosok világába, és hogy mi­ért emlegetik mind a mai napig, valahányszor zsoldosok kevernek bajt valahol, érdemes megvizsgálnunk Dávid Stirlingnek, az ezred alapítójának pályafutását. ,

Az első fejezetben tárgyaltam Stirling szerepét azokkal a tervekkel kapcsolatban, amelyek szerint SAS-különítményt küldtek volna Kí­nába. A két japán városra ledobott atombomba azonban előbb véget vetett a háborúnak, mint hogy ez az elgondolás megvalósulhatott volna. A SAS-szövetség megalakulásakor Stirlinget választották meg az elnöki posztra, de ő alig vett részt az ügyek vitelében, és hamaro­san elutazott Afrikába. Csak életének későbbi szakaszában kezdett aktívan bekapcsolódni a szövetség munkájába, és meglehetősen ké­sőn kezdte ő is látogatni a bajtársi találkozókat, ahol remek beszé­

116

deket tartott. Afrikában töltött éveiben ő volt a mozgatórugója a Baktérítő Afrikai Társaságnak (Capricorn African Society). A szer­vezet a fehérek és feketék közötti összhang és a politikailag semle­ges környezet megteremtésén fáradozott, mert ebben látta azt az ideális környezetet, amelyben felvirágozhat a fekete kontinens or­szágainak gazdasága. Stirling, mint annyiszor, megint megelőzte korát, és mint annyi más remek ötlete, a Baktérítő is kudarcot vallott. Fekete-Afrika bajaira józan és emberséges gyógyszert, a meg­békélést ajánlotta, de ez ma talán még kevésbé kelendő, mint ami­kor Dávid Stirling szervezete megbukott.

A háborút követő évtizedekben Dávid Stirling tetemes mennyisé­gű pénzhez jutott, és rengeteget veszített el, tömérdek vidámságban volt része, és mindig ösztönzőleg hatott kiterjedt baráti körére. Üz­letemberként maga volt a katasztrófa, de mindig igazi hazafi ma­radt. Gyakran pocskondiázták, különösen a sajtó, amely a modern idők Blimp ezredesének3 állította be őt. Számos rágalmazás! ügy­ben harcolt az igazáért, és végül rendszerint győzött, a leginkább figyelemre méltó módon a Sunday Times ellen. Stirling saját szavai szerint a lap „időről időre hozzásegítette, hogy színültig teljen az erszénye”.

Stirling először 1963 tavaszán kóstolt bele abba, hogy milyen egy zsoldosok által végrehajtott hadművelet irányítása. Találkozott néhány régi barátjával, akik az SOE ügynökei voltak a háború alatt, és Albániában harcoltak, mint például Dávid Smiley ezredes, aki utóbb az ománi szultán hadseregét vezette. Mindannyian részt vet­tek a Csungking-terv előmunkálataiban is, még 1945-ben.

Ez a csoport érdeklődni kezdett a jemeni politika iránt. Jemen hatalmas kiterjedésű, sziklás felszínű, gyéren lakott ország, Szaúd- Arábia és az akkori Ádeni Protektorátus között. Államformája di­nasztikus monarchia volt, 1962 szeptemberében azonban tisztek egy csoportja ragadta magához a hatalmat. Az egyiptomi Nasszer ezredes által meghirdetett pánarab nacionalizmus volt az ideológiá­juk, de a forradalom szikráján kívül kézzelfogható támogatást is kaptak Egyiptomtól. A királypárti csapatok és az imám az ország

3 Blitnp ezredes - a korlátolt soviniszta és a nagyotmondó Münchhausen sajátos brit kombinációja, akit különösen a liberális és a baloldali sajtó szeret emlegetni.

U1

északi részén fekvő hegyvidéki területen kerestek menedéket, ahon­nan heves ellenállást fejtettek ki az egyiptomi csapatok ellen, amelyek a lázadók támogatására özönlöttek az országba. A jemeni fordulat érzékenyen érintette a brit kormányt, először is az ádeni támaszpont miatt, másodszor pedig mert attól tartottak, hogy a forradalom átter­jedhet északra is, veszélyeztetve a szaúd-arábiai olajmezőket. A kül­ügyminiszterrel, Sir Alec Douglas-Home-mal egyetértésben megálla­podás született arról, hogy valamit tenni kell a királypártiak megsegí­tésére, de csakis nem hivatalos eszközök jöhettek szóba. A franciák segítségét is igénybe vették, mivel a franciák minden alkalmat megra­gadtak, hogy nyirbálhassák Nasszer szárnyait.

Stirling érintkezésbe lépett Brian Franks ezredessel, a 22 SAS-ez­red parancsnokával, aki bemutatta őt Jim Johnson alezredesnek, aki nem sokkal azelőttig a 21-esek parancsnokaként szolgált. Johnson a Lloyd’s biztosítási brókereként dolgozott, de elvállalta a jemeni meg­bízást. Először is támaszpontot kellett felállítani Londonban, majd kis különítmény toborzása következett, hogy helyszíni felderítést végez­hessenek. A „támaszpont” Stirling londoni irodájának az alagsorába települt a Sloane Streeten. A kommandó vezetőjévé Johnny Cooper őrnagyot, az MBE tagját, a DCM kitüntetettjét választották. (MBE - Member of the Order of British Empire - a Brit Birodalmi Rend tagja; Distinguished Conduct Medál - Kiváló Vezetésért Érdemérem). Cooper 1960-ban fejezte be pályafutását a SAS-nál, majd az ománi szultán szerződtette tisztikarába abban az időben, amikor még Dávid Smiley irányította az ománi hadsereget. Coopert Bahreinbe rendelték egy találkozóra, ahol a 21 SA S egészségügyi tisztje és Smiley részesí­tette őt eligazításban. Megkérték, hogy menjen vissza Ománba, ve­gyen ki egy hónap szabadságot, majd utazzon Londonba.

Cooper 1963. június 5-én érkezett meg. Találkozott Johnsonnal és régi csapattestparancsnokával, Dávid Stirlinggel, aki közölte vele, hogy négy brit és négy francia katonából álló felderítő különít­ményt kell Jemenbe vezetnie, hogy megállapítsák, milyen mérték­ben vesznek részt az egyiptomiak a küzdelmekben. Az őrnagy más­nap Párizsba repült, ahol a Bourbon-Parma hercegi család egyik tagjának házában találkozott a francia illetékesekkel, hogy meg­szervezzék a hadművelet franciákra háruló részét. Az egész ügyet rendkívül gyorsan elindították. Cooper mellé a 22 SA S-ból került három ember, akik „szabadságot” kaptak - egy fegyverszakértő,

118

egy kiválóan képzett egészségügyi katona, és egy aknavető specia­lista. Az idő tájt John Woodhouse vezette az ezredet, és őt Stirling mindig úgy emlegette, mint a SA S háború utáni újraalapítóját.

A mindehhez szükséges pénz szaúdi forrásokból származott, ami kis­sé paradox fordulat, ha figyelembe vesszük, hogy Johnny Cooper ideje java részében a Szaúd-Arábia támogatását élvező lázadók ellen harcolt Ománban. Dávid Smiley, aki a jemeni helyzetről tanulmányt is írt a szaúdi kormánynak, a felderítő misszió általános harctéri parancsnoka maradt. Bár a feladata látszólag tisztán a felderítés volt, Stirling termé­szetesen cselekedni akart: azzal az ödettel hozakodott elő, hogy az egyip­tomi vadászgépeket semmisítsék meg lenn a földön, ami a világháborús SA S eredeti sivatagi stílusának felújítása lett volna. Stirling Adenbe repült, hogy a főkormányzó segítségével megszervezze a csapat észre­vétlen beszivárgását. Amikor az emberek megérkeztek, villámgyorsan át is jutottak a határon anélkül, hogy vámvizsgálaton vagy bevándorlási ellenőrzésen estek volna át. Az utolsó pillanatban váratlan akadály tor­nyosult eléjük, amikor a kormány, a Profumo-botrány miatti szoronga­tott helyzetében arra kérte Stirlinget, hívja vissza csapatát. A jemeni királypártiaknak azonban ekkor már komoly ígéreteket tettek, s ezért Stirling erről a kérésnek álcázott parancsról nem vett tudomást.

Johnny Cooper három SAS-katonából és négy franciából álló csa­pata helyi arabnak álcázta magát, úgy szivárogtak fel a fővárost, Szanaát övező hegyekbe. Éjszaka utaztak, hogy elkerüljék az egyiptomi felderí­tő repülőgépek figyelmét, és több aknamezőn is sikeresen átjutottak. Minden baj nélkül kézbesítették fegyver- és lőszerszállítmányukat, majd találkoztak a királypártiak parancsnokával, Abdullah bin Hassan her­ceggel, aki örömmel fogadta őket. Azért az ötletért azonban, hogy az idegenek MiG-eket lődözzenek szét az egyiptomiak légi támaszpontja­in, egy cseppet sem lelkesedett; a herceg kiképzést akart és fegyvereket, hogy maguk a jemeniek harcolhassanak. Cooper és három SAS-beli bajtársa óriási lelkesedéssel vetették bele magukat a munkába. Úgy ta­lálták, hogy a jemeniek a nyelvi korlátok ellenére lelkes és tehetséges tanulók. A Bren golyószóró népszerű fegyvernek bizonyult, és a „tanu­lók” mint afféle született gerillák, szinte maguktól is tudták, hogyan kell taktikusan mozogni a hegyvidéki terepen.

Első támadásuk egyértelmű győzelemmel végződött. Cooper irá­nyításával klasszikus csapdát állítottak az egyiptomiaknak. Az őr­nagy és csapata felfedezte, hogy az egyiptomiak csak az alacso­

119

nyabban fekvő területeket kerítették hatalmukba a főváros, Szanaa, körül, és vonakodtak attól, hogy behatoljanak a hegyi erődítmé­nyekbe, amelyeket a királypárti erők védtek. A hegyekben az egyip­tomi jelenlét csak légitámadásokra szorítkozott. A kiképzőcsapat aknatelepítéssel és orvlövészkedéssel kínozta az ellenséget, amivel sikerült erőteljes reakciót kiprovokálniuk. Cooper kiválasztott egy helyet, amit az isten is kelepce színhelyének teremtett. Újoncai egy csapatát rejtett állásokba vitte a kiszemelt vádi, azaz kiszáradt fo­lyómeder mellett, álcázták magukat és némán várakoztak. Ahogy várták, megjelent a partizánvadász-osztag, egy teljes egyiptomi gya­logzászlóalj. A hadoszlop elindult a folyómederben, zárt rendben, tábori tüzérséggel és T-34-es tankokkal megerősítve. A tökéletes tűzfegyelem biztosította, hogy az irreguláris harcosok addig várja­nak, amíg az ellenség be nem ér az előre kiválasztott „ölési zóná­ba”, és addig senki egy lövést nem adott le rájuk. A megfelelő percben azután a közelről zúduló géppuskasorozatok szinte leka­szálták az összetorlódott gyalogságot, akik azonnal pánikba estek. Az is növelte a zűrzavart, hogy az egyiptomi tankok, és aztán a tüzérség is, a gerillák helyett a saját bajtársait lőtte. A káosz mé­szárlásba torkollott: csaknem száz holttest maradt a harctéren, va­lamint rengeteg fegyver és egyéb értékes felszerelés.

A másik hadművelet látványos aknavető-támadás volt, amit a fö­lötte magasodó hegyről intéztek egy egyiptomi előőrs ellen. Cooper és két embere tevékre raktak egy aknavetőt és jó néhány aknagráná­tot. Az éj leple alatt elfoglalták a kiválasztott tüzelőállást, majd ami­kor hajnalodni kezdett, tüzet nyitottak. Olyan pánikot okoztak, hogy a helyőrség minden irányba egyszerre kezdett lövöldözni. A táma­dók ellőtték lőszerüket, majd elégedetten elosontak. Alaposan el­rontották az egyiptomiak hangulatát, amivel viszont sokat javítottak a királypártiakén.

Hamarosan azonban a csapat összes tagjának lejárt a „szabadsá­ga”, és vissza kellett menniük délre, az Ádeni Protektorátusba. Magukkal vitték Abdullah herceg fegyver- és felszerelés-igénylistá­ját, és első kézből számolhattak be a jemeni állapotokról. Coopert alaposan kikérdezték, amikor visszatért Londonba, majd felkérték, hogy egy nagyobb csapat élén térjen vissza Jemenbe. Stirling és Smiley már javában szorgoskodtak a megfelelő katonai tanácsadók toborzá­

120

sán. Végül is majdnem ötven embert küldtek kis csoportokban Je­menbe, de alig egy tucat volt közülük valamikor a SA S tagja. A had­művelet majdnem öt évig tartott. A kapcsolattartás mindvégig olyan nehézségekkel járt, hogy a volt katonák jórészt csak a saját tapasztala­taiktól vezérelve tevékenykedhettek. A fegyverzet nagy részét a szaú- diak szállították a saját, amerikai gyártmányú készleteikből. Itt újabb csavar került a történetbe, mivel az amerikai kormány biztosan nem erre a célra szánta a Szaúd-Arábiába szállított katonai felszerelést. Az Egyesült Államok ugyanis kifejezetten ellenségesen figyelte Nagy-Bri- tannia és Franciaország jemeni beavatkozását, mert az amerikai érde­keket veszélyeztető neokolonializmus rémének megtestesülését látta benne. Az amerikai politika továbbra is az egyiptomiak „megbékítésé­re” törekedett. Jim Johnson kénytelenségből kezdett a szabad piacon kapható fegyvereket vásárolni, azok viszont gyakran Kelet-Európából származtak.4

Később kiderült, hogy Johnson az izraelieket is megpumpolta, akiknek elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy a saját határuktól minél messzebb kössék le az egyiptomi csapatokat. A távoli Jemen erre ideális volt, s mellesleg a zsidó állam az ellen is tett valamit, hogy az arab világban valamiféle egységet teremtsen a karizmatikus Nasszer. Az érdekek kezdtek kibogozhatatlanul összefonódni, annál is inkább, mert visszatértekor Cooper egyik feladata volt megszervezni az el­látmány légi szállítását és ejtőernyős ledobását.

Cooper nagy teljesítményű adó-vevő készülékkel és több zsák aranypénzzel tért vissza a királypártiak főhadiszállására, ahol egyéb­ként a hangzatos Abdullah bin Nasszar néven ismerték. Ott már epedve várta csapatának két hátramaradt francia tagja, akik „civil­ben” a katonai hírszerző szolgálat ügynökei voltak. Felállították a rádióállomást, és buzgón adni kezdtek, hogy kapcsolatba lépjenek

4 Az 1960-as években főként Csehszlovákia, Jugoszlávia és kisebb mértékben a Szov­jetunió kézifegyverei és könnyűtüzérsége került a szabadpiacra. Az államközi fegyver­kereskedelemmel, illetve katonai segéllyel szemben itt alig játszott szerepet a politika, egyszerűen kemény valutát akartak keresni az állandó dollárhiánnyal küszködő szoci­alista országok. Amíg az államközi szintet, ahol a MiG vadászgépek és a T-54/55 tankok jelentették a slágert, egyértelműen a szovjetek uralták, addig a legális és félle­gális „szabad" piacon tág tér nyílt a kisebb szövetségeseknek is.

121

azokkal az új, titkos támaszpontokkal, amelyeket Ádenben és Szaúd- Arábiában állítottak fel. Úgy tűnik azonban, hogy az egyiptomi rádióbemérő szolgálat hamarosan pontosan bemérte az adót. Egy reggel Cooper lement valamiért a völgybe, és csak a két francia maradt a rádió mellett. Hirtelen megjelent két egyiptomi szállító­gép, pontosan föléjük repült, és több sorozat mérgesgáz bombát zúdított rájuk. Az egyik francia és több tucat bennszülött megva­kult, de sajnos nem sokat lehetett tenni értük a rendelkezésre álló egészségügyi felszereléssel. Cooper két bajtársát gyógykezelésre el­szállították, s így az elkövetkező kilenc hónapot a brit tiszt egyet­len összekötőként töltötte Abdullah herceg főhadiszállásán. Coo­per hírszerzéssel, az irregulárisok kiképzésével, és egy tábori kór­ház létrehozásával foglalkozott. Az utóbbihoz szükséges felszere­lést az a londoni székhelyű segélyszervezet küldte, amelyet Lady Birdwood vezetett. A tényleges katonai tevékenységét tekintve Coo­per rendszeresen vezetett őrjáratokat az ellenség területére. Aknákat telepítettek az egyiptomi páncélosok és a hadtáp teherautó-konvojai által legtöbbet használt útvonalakra, ami állandó riadalmat és elke­seredettséget okozott az ellenség soraiban.

Egy további csapat is hasznos munkát végzett kinn a terepen. Bemard Mills vezette, aki a malájföldi hadjárat idején a B század kötelékében szolgált. Francia részről fontos szerepet töltött be a veterán kongói zsoldosvezér, Bob Denard, aki boldogan állította egyik csapdát a másik után, csak hogy állhatatos törzsi harcosok­ból álló csapatának meg legyen az öröme. A kiképzés fokozatosan meghozta gyümölcsét, mert lassan, de biztosan a királypártiak kezébe került a kezdeményezés, és az egyiptomiak egyre jobban beszorultak támaszpontjaik körkörös védőgyűrűjének szögesdrót kerítései és ak­namezői mögé. Cooper már rendszeresen kapta a repülőgépről ledo­bott szállítmányokat, amelyek kezdetben egy obskurus rhodesiai légitársaság chartergépeivel érkeztek. Később az izraeliek vették át ezt a feladatot, akik hosszában végigrepültek a Vörös-tenger közepe felett. Elég groteszk helyzet állt elő, mert a hithű muszlim törzseket a vélelmezett főellenség látta el titokban, persze ő is megszegve a saját meghirdetett elveit, viszont jól szolgálva önös érdekeit. Johnny Coo­per szerint még a szállítóládákat kibélelő faforgácsot is Ciprusról im­portálták, és mindenről gondosan lecsiszolták a gyártási számot.

122

1964 februárjában Cooper végre erősítést kapott; egy híradóst a 21 SA S territoriális ezredből és egy fiatal, a kötelező katonai szolgá­latot megjárt tisztet, aki önként jelentkezett Jemenbe. Négy hónappal később Coopert kivonták a terepről, és elő kellett terjesztenie jelenté­sét. Cooper testsúlya körülbelül ötvennégy kilóra csökkent, mert olyan étrendre kényszerült, ami szinte másból sem állt, mint kovásztalan kenyérből és Lyle’s Golden szirupból, ami korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre, mert a helyi lakosok rá sem bírtak nézni. Anélkül hogy észrevette volna, Cooper tuberkulózisfertőzést kapott. A TBC gyakori a helybéliek körében, ráadásul az edények és evőeszközök közös használata miatt megállíthatatlanul terjedt. Több hírszerző szol­gálat is alaposan kikérdezte Coopert, majd egy rendes hajvágás után hazarepülhetett. Otthon kellemetlen meglepetés várta, mivel a média figyelmének középpontjában találta magát.

Július 5-én a Sunday Times megjelentette több Johnny Coopernek címzett levél másolatát, amelyek annak az évnek a januárjából és feb­ruárjából származtak. Volt köztük egy, amelyen Stirling irodájának címe szerepelt. Ezeket a leveleket valószínűleg egyiptomi hírszerzők fogták el vagy vásárolták meg, valahol a jemeni közvetítői hálózat egy gyenge pontján. Ez volt az első jel, ami megmutatta a nyilvánosság­nak, hogy azon a területen zsoldos csapatok működnek, ami termé­szetesen nagy izgalmat váltott ki. Más újságok is felkapták a témát, és a tudósítók ostromzár alá vették Cooper essexi házát. Jim Johnson titkárnője csempészte őt ki a saját otthonából, és gyorsan visszarepí­tették Jemenbe. Ott folytatta, ahol abbahagyta: szervezte a ledobott szállítmányok elosztását. Egészen 1966-ig maradt kinn a terepen, ak­kor visszahívták, és újra az ománi szultán szolgálatába állt.

Az egész jemeni hadművelet máig homályos pontja az 1960-as évek történetének, de annyi bizonyos, hogy az USA és Nagy-Bri- tannia viszonyát megkeserítette ez a kusza ügylet. Volt azonban egy pozitív következménye is, az hogy a királypártiaknak sikerült lekötni körülbelül 70000 egyiptomi katonát és számos repülőgépet, így azok nem harcolhattak az izraeliek ellen a hatnapos háborúban, 1967 au­gusztusában. Az Aden feladásáról hozott brit döntés azonban nagy­részt semmissé tette azt a jóindulatot, amit a törzsi vezetőkben a ta­nácsadó csoportok hasznos és a helyi szokásokat tisztelő aprólékos munkája felépített. A jemeni zsoldostéma időről időre felbukkan a

123

médiában, és nem csökken az érdeklődés a zsoldosok bármilyen tevé­kenysége iránt. Tony Geraghty hivatkozik a People magazin egyik 1967. augusztusi cikkére, amelyben Richard Pirié, a 21 SA S akkori segéd­tisztje kijelentette, hogy irodáját zsoldostoborzó központnak használ­ták a jemeni vállalkozáshoz. Az igazi szenzáció azonban nem ez, ha­nem az, Pirié azt is állítja, hogy a zsoldosokat a brit kormány fizette, amit természetesen hevesen tagadtak az illetékesek. A kormány per­sze biztosan tudott a hadműveletről, hallgatólagos beleegyezését adta hozzá, és hasznot húzott a szerzett információkból. Például igen érté­kes hírszerzési adat lehetett az, hogy az egyiptomiak mérges gázt al­kalmaznak, és hogy pontosan milyen az a gáz.

Dávid Stirling, aki éppen hogy csak érintett fél volt a jemeni had­műveletben, kezdett fantáziát látni egy jól képzett magánhaderőben. Lehetséges működési területként szóba jöhetett számos olyan ország, amelyek barátsággal viseltettek Nagy-Britannia iránt, és uralkodóikat államcsíny fenyegette. Stirling érezte, hogy az ádeni csapatkivonás ve­szélyes vákuumot teremtett a térségben, amelyben Nasszer elnök nyil­vánvaló hegemóniatörekvései valós veszélyt jelenthettek a szaúdi re­zsimre és különösképpen a kisebb öbölbeli sejkségekre nézve. Több­ször tárgyalt a SAS-ezred lehetőségeiről John Woodhouse-szal, majd amikor Woodhouse 1965 januárjában otthagyta a hadsereget, csatla­kozott Stirlinghez. Alapítottak egy céget jerseyi székhellyel, Watchguard International néven. Woodhouse hamarosan indulhatott is első meg­bízatását végrehajtani. Részletes beszámolót kellett készítenie a jeme­ni királypárti haderők helyzetéről, de közben meghirdették a tűzszü­netet. Ezzel egy időben Stirling az iráni kormányhoz fűződő kapcsola­tait ápolta, és számba vette a potenciális afrikai megbízókat.

Alán Hoe nemrég megjelent Stirling-életrajzának dokumentu­maiból világosan kiderül, hogy szándékában állt személyesen a Je ­menbe küldendő zsoldossereg élére állni. A javaslat komoly for­mában azonban sohasem hangzott el, és valószínűleg jobb is így. Nehéz megmondani, hol váltott volna ki nagyobb botrányt, ha Dávid Stirling dzsipjeivel egyiptomi repülőtereket borít lángba: a hiper-érzé- keny arab országokban vagy a brit kormány köreiben. A vállalat tény­legesen Zambiában és Sierra Leonéban tevékenykedett. Kiképző csa­patokat biztosított és tanácsokat adott biztonsági kérdésekben, de ala­pítójának furcsa fogalmai voltak az üzleti tevékenységről, s ez a cég

124

pénzügyi bukásához vezetett. Stirling ugyanis rendkívül hazafias ér­zelmű ember volt, és boldogan engedett át busás hasznot ígérő megbízásokat a brit kormánynak, amelyek gyakorlatilag a S A S ­nak jelentettek feladatot. A legjobb példa erre az, amikor egy S A S ­csoportot kizárólag azért küldtek Kenyába, hogy megszervezzék Jomo Kenyatta személyi biztosítását.

Stirling képtelen volt visszafogottan viselkedni, és nem volt túl sok fogalma a titoktartásról sem. A vállalat körül egy percre sem szűnt a sajtó zsivaja, ami nehezítette a kormánnyal való együttmű­ködést. Nézeteltérések sorozatát követően Woodhouse lemondott ügyvezető igazgatói tisztségéről, majd 1972-ben maga Stirling is ki­szállt az ügyek aktív viteléből. Ezt megelőzően az újságok, főként a Suttday Times, kiteregették a Watchguard szennyesét. A Sunday Times Insight (bennfentes) oknyomozó riporter csapata 1970. január 18- án megjelentetett egy cikket, amelyben lényegében azzal vádolta a vállalatot, hogy a brit érdekekkel ellentétes tevékenységet fejt ki Af­rikában. Két héttel később ezt egy további cikk követte a jemeni hadműveletekről, amiben nyíltan beszámoltak az izraeli kapcsolat­ról. Stirling önvédelemből felkérte Jim Johnsont, hogy adjon inter­júsorozatot lan Colvinnak, a Daily Telegraph munkatársának, hogy elrontsák a Sunday Times sztorijának hatását. Stirling február 9-én levelet intézett Lord Thompson of Fleethez, aki a Sunday Times tulajdonosa volt:

Minden tekintetben sokkal jobb lett volna, ha a jemeni válság­ban való brit részvétel története titokban marad. A Daily Telegraph három cikket kellett hogy szenteljen nekünk, ezzel el­lensúlyozva azt a mérhetetlen rosszindulatot, amivel a „benn­fentesek” az arab-izraeli összejátszást bizonygatták.

Lehet azon elmélkedni, hogy mi lett volna, ha a Watchguardot diszkréten bocsátják a kormány rendelkezésére, alapítója pedig ke­vésbé látványos figura. A botrányok miatt sosem fogjuk megtudni, mire lett volna képes valójában a vállalat, ha hagynak neki időt tevékenységi körének és arculatának kialakítására. Mindenesetre az alapötlet követőkre talált. A Watchguard nyomán az 1970-es években számos hasonló szervezet alkalmazott egykori SA S-kato­

125

nákat a biztonságtechnika különféle területein. Ezek tevékenysége egy későbbi fejezet témája lesz.

A többi zsoldoscsapatnak, amely abban az időben feltűnést keltett, semmi köze sem volt a Különleges Légi Szolgálathoz. Stirling mellék­szerepet játszott abban a nemzetközi összeesküvésben, amelyik száz­ötven Kadhafi-ellenes foglyot akart kiszabadítani a líbiai Tripoli egyik börtönéből. Ezzel az akcióval általános lázadást reméltek kirobbanta­ni. A kiszemelt végrehajtók között lett volna néhány francia és belga, akik még a világháborúban szolgáltak nemzetük SA S egységében. Alán Hoe szerint Stirling feladata nem állt másból, mint hogy neveket és címeket adott meg a szervezőknek. Az akció, ami a Hilton-feladat nevet viselte a szóban forgó börtön beceneve alapján, végül kudarcba fulladt, mert az olasz titkosszolgálat emberei Triesztnél elfogták az összeesküvők egyik motorcsónakját.

1975-ben egy bizonyos John Banks, aki rövid ideig az Ejtőernyős­ezrednél szolgált, nagy feltűnést keltett azzal, hogy néhány brit lapban toborzó hirdetéseket tett közzé zsoldosok számára. Az első ilyen hir­detés a Zambiából Rhodesiába indítandó szabotázsakciók végrehajtá­sára keresett embereket, akik a következő évben azután Angolában találták magukat. Egyetlenegy szolgált közülük korábban a SA S sorai­ban. Ennek a katonának azonban semmi köze nem volt az önjelölt ezredes, Callan viselt dolgaihoz, aki utóbb a csapat parancsnoka lett, és az újonnan érkezett zsoldosok lemészárlásával szerzett világhírt.

A Különleges Légi Szolgálat nem nézi jó szemmel, ha tagjai ilyesfaj­ta tevékenységbe keverednek. Ami azt illeti, a brit kormány sem. Az ezred időről időre végez olyan feladatokat a kormány megbízásából és a kormány érdekében, amelyekről nem lehet szót ejteni. Ilyenkor az a bevett gyakorlat, hogy kategorikusan tagadják a SAS-egységek titkos küldetését. A jemeni hadműveletet zsoldosok hajtották végre, de legalább bizonyos fokig hivatalos jóváhagyással. Sokan azok közül, akik valaha az ezredben szolgáltak, leszerelésük után külföldi szolgá­latot vállalnak. A szerződésük többnyire kiképző vagy tanácsadó fel­adatok ellátására szól. Hereford kocsmáiban sohasem lebzseltek, és ma sem lebzselnek csapatostul a „háború kutyái”, arra várva, hogy megcsörrenjen a telefon - még ha ezt nem is szívesen veszik tudomá­sul a média bizonyos csoportjai és egyes baloldali politikusok.

126

Firqat és adoo Dhofar hegyei között8

Az ádeni kivonulás és a borneói hadjárat végeztével a 22 S A S ­ezred harci feladat nélkül maradt, de ez korántsem jelentett tétlen­séget. John Síim vette át a parancsnokságot Mike Wingate-Graytől, és irányítása alatt a századok folytatták a kiképzést - bármely fel­adatra, bárhol a világon. A Gárda Önálló Ejtőernyősszázada 1967- ben visszatért Nagy-Britanniába, majd miután tagjai közül sokan sikerrel estek át a kiválasztási folyamaton, G századként formáli­san is felvették őket az ezredbe. A SA S így újra teljes létszámra egészült ki, négy „szablyás” századdal, ahogy a harcoló századokat hivatalosan nevezik. A jövő feladataihoz immár elegendő ember állt rendelkezésre. A birodalom gyakorlatilag megszűnt, de a lát­határon új ellenfél bukkant fel - a nemzetközi terrorizmus. Az 1960-as évek végén a SAS-katona alapjában még mindig különle­gesen kiváló gyalogos volt, és nem kapott külön kiképzést ellen­forradalmi hadviselésre (CRW - Counter-Revolutionary Warfare). Akik a kíni-míni rajokban tevékenykedtek, azok azért szereztek némi ilyen jellegű tapasztalatot Áden poros sikátoraiban. A kilen­cedik fejezetben részletesen kifejtjük az ezred stratégiai és taktikai gondolkodásmódjának fejlődését azokban a kritikus években, ami­kor a Különleges Légi Szolgálat a birodalom peremvidékén zajló hagyományos, kis intenzitású háborúk szakértőiből a világ legjobb antiterrorista kommandó harcosaivá képezte át tagjait. Addig azon­ban még meg kellett védeni Nagy-Britannia érdekeit az Arab-fél­sziget déli részén, s ez újabb hat év hadüzenet nélküli, de annál keservesebb háborút jelentett Ománban. Az ománi konfliktus azért

127

is érdekes, mert ekkor fordult elő először, hogy egy magas rangú SAS-tiszt, Tony Jeapes ezredes könyvet írt az ezred egyik hadjára­táról, ami az 1980-as évek elején meg is jelent.

Annak, hogy a britek kivonultak Ádenből, a marxista elkötelezett­ségű Dél-jemeni Népköztársaság létrejötte volt a végső következmé­nye. Az új állam keleti határán az Ománi Szultánság déli tartományá­val, Dhofarral nézett farkasszemet. Szaid szultán középkori hűbérúr- ként kormányozta országát, mintha az személyes birtoka lett volna. Alattvalóinak nem csekély része zsarnokot látott az uralkodóban, akit ráadásul azok a hazátlan külföldiek tartottak a trónon, akik szinte mindent irányítottak az országban. A Szultán Fegyveres Erőit (the Sultan’s Armed Forces - SAF) kizárólag brit tisztek vezették, akik hosszabb-rövidebb időre szerződtek Ománba. Jemeni kalandjai után ide vezetett Johnny Cooper útja is. A körülmények ismeretében alig­ha csodálkozhatunk azon, hogy az ország jókora területén valahol mindig dúlt a lázadás, hol törzsi viszályok, hol külső beavatkozás mi­att. Nagy-Britannia, sőt, az egész Nyugat számára a Perzsa (Arab)- öböl létfontosságú olajforrást jelentett. Szerencsére ekkoriban a sah még legalább Iránban fenntartotta a békét, de a forradalmi Irak már ahol tudott, bajt kevert az Öböl menti országokban, és szorgalmasan képezte ki egyik gerillacsoportot a másik után, majd fegyverrel is el­látta őket.

Egy ilyen csoport miatt vetették be a térségben újra a SA S-t, először a Jebel Akhdhar-beli harcok óta. A hírszerzés jelentései nyugtalanító eseményről számoltak be: a világ egyik legérzékenyebb stratégiai pontján, a Muszandam-félszigeten Irakból beszivárgott gerillák lázítgatták a helyi törzseket. A félsziget keskeny, hosszan benyúló földnyelv Omán és az Egyesült Arab Emirátusok határán, pontosan ott, ahol az Öböl a Hormuzi-szorosnál amúgy is össze­szűkül. A túlsó part akkoriban szilárdan a sah kezében volt, ma viszont az iráni fundamentalista rezsim ellenőrzi, a maga kiszámít­hatatlan módján, azt a keskeny vízi utat, ahol a Nyugat olajszállító hajóinak át kell haladniuk. Akkor régen, 1969-ben, Nagy-Britan­nia egy SAS-századot és a Királyi Tengerészgyalogság Különleges Csónakos Csoportjának (SBS) egy szakaszát küldte a helyszínre. Valószínűleg ekkor hajtotta végre a Különleges Légi Szolgálat az első éles, nagy magasságból történő, szabadeséses ejtőernyős ug­

128

rást. A legelső szakaszt, a felderítőket, 3050 méterről dobták le, ráadásul hegyes terepre. Egy katona meghalt, mert nem nyílt ki szabályosan az ejtőernyője. A század többi részét az SBS tette part­ra Gemini típusú motoros gumicsónakokkal. Azonnal megkezdték a járőrözést a félszigeten.

Ez a rövid, de feszültséggel teli bevetés ráirányította az ezred rang­idős tagjainak figyelmét Omán általános helyzetére. Harold Wilson munkáspárti kormánya, védelmi politikájának részeként, meghirdette azt az eltökélt szándékát, hogy kivonja a brit erőket a Perzsa-öbölből. Ez önmagában garantálta, hogy az amúgy is robbanékony térségben újabb konfliktusok fognak kirobbanni. Az 1970 nyarán megválasztott konzervatív kormány hivatalba lépése annyit változtatott ezen a kép­leten, hogy valamivel jobban felismerték, mennyire fontos a brit érde­kek szempontjából ez a régió. Ha a tervezett kivonulást végre akarták hajtani, ahhoz előbb alapvetően meg kellett változtatni Omán belső állapotait. Júliusban, a brit főtisztek tevékeny részvételével, palotafor­radalom taszította le a trónról az idős szultánt. A fiát, Qaboost állítot­ták a helyére, egy művelt és fiatal férfit, aki Angliában tanult, és elvé­gezte a sandhursti tiszti akadémiát is. Szaid szultánt az RAF egyik királyi különgépe vitte a kényelmes londoni száműzetésbe, ahol két évvel később meghalt.

Akkoriban John Watts volt a 22 SAS-ezred parancsnoka, és ő már az államcsíny előtt kidolgozta a Különleges Légi Szolgálat omá- ni felvonulási tervét. A herefordi hírszerző és tervező sejt, a „Kreml” állandóan ilyen tervek kidolgozását gyakorolja, hogy bárhol a vilá­gon zökkenő nélkül megjelenhessen a SA S. Az ilyen szintű terve­zéshez érzékeny és realista politikai tapogatózásra és meglehetős előrelátásra van szükség. A korábbi hadjáratokban szerzett tapasz­talatokra és a valószínű politikai korlátok józan tudomásulvételére alapozva Watts és tervezői ötpontos tervvel álltak elő.

A parancsnok természetesen katonai megoldást javasolt, azon­ban a szükséges legkisebb erő bevetésével, hogy elkerüljék a lakos­ság ellenérzésének felkorbácsolását. Ez eddig nem különösebben eredeti ötlet, hiszen a rendet mindenképpen helyre kellett állítani. Hereford széles látókörű szemléletét a terv folytatása tükrözte. Elő­ször is a SA S egészségügyi kampányt indít a Dhofar hegyvidéken, éppúgy, mint a sikeres malájföldi és borneói hadjárat során. Ezt

129

kiegészíti a gyakorlati közigazgatási segítség programja: kútfúrás, út­építés, a közegészségügyi viszonyok javítása és a helyi lódoktorok tá­mogatása, hogy javuljon a lakosság gazdálkodása és így az életszínvo­nala is. A lélektani hadviselés céljául a lázadók átcsábítását tűzték ki a kormány oldalára. Végezetül intenzív hírszerző munkával árnyalt és részletes képet kell kialakítani az ellenfél szervezetéről.

Az államcsíny másnapján Watts már az ománi fővárosba, Szalálába repült. Útjára elkísérte hadműveleti tisztje és egy szakasz Tony Shaw százados parancsnoksága alatt. Legsürgősebb feladatként megbíz­ható belső testőrséget kellett adni az új szultánnak, majd fel kellett mérni a katonai erőviszonyokat és a lakosság szükségleteit. A Szul­tán Fegyveres Erői egy dandárnyi arab katonából álltak, akiket brit tisztek vezettek. Őket vagy a Brit Hadsereg adta kölcsön, vagy leszerelésük után szerződtek Ománba. Főparancsnokuk John Graham dandártábornok volt. A légierő mindössze néhány szállí­tógépből és hat Strikemaster könnyű-vadászbombázóból állt.

Az ellenállás tűzfészke a déli Dhofar tartomány volt, egy he­gyekkel övezett fennsík, ahova a szultán katonái gyakorlatilag a lábukat sem tehették be. A hadsereg, mint minden vert had, erköl­csi válsággal küszködött, de az ellenségnek is megvoltak a maga gondjai, és John Watts taktikája éppen ezek kiaknázására irányult. A dhofari törzsek másnak és többnek tartották magukat, mint a többi ománi, és vajmi kevés rokonszenvet éreztek a szultán iránt, de megingathatatlanul szilárd iszlám hívők voltak. Lázadásuk szer­vezeti kereteként politikai pártot szerveztek, a Dhofari Felszabadí- tási Frontot (Dhofar Liberation Front - DLF). Ugyanakkor a határ túloldalán, Jemenben, egy másik mozgalom is születetett, a Népi Front Omán Felszabadítására (Popular Front fór the Liberation of Omán - PFLO). Ez utóbbi alapvetően marxista elveket vallott, és erőteljes támogatást kapott a szovjet tömb országaitól. Kezdetben a törzsek véneit csábította a pénz és a fegyver, amit a PFLO-val kötendő szövetségért ígértek nekik. Hamarosan azonban rá kellett döbbenniük, hogy nem bírnak az elszánt ifjú forradalmárokkal, akik a feudális törzsi rendszer teljes megsemmisítésére törekedtek. Először is megtiltották a rituális imákat, és meglepetésszerű, vad rajtaütéseik során kivégeztek egy sor törzsi vezetőt, akik szerintük nem elég lelkesen támogatták őket.

130

Qaboos szultán 1970 júliusában éppen jókor került hatalomra, mert kész volt felkínálni a modernizáció áldásait a dhofariaknak. A hegyekből folyamatosan szivárogtak le azok, akik szerették vol­na otthagyni a lázadókat, így a SAS-csoport egyik első feladata az volt, hogy felgyorsítsa ezt a folyamatot. Hírszerző központot és polgári segélycsoportcsírákat alakítottak Tony Shaw szakaszából és néhány hozzácsapott szakértőből. Mivel a hangsúlyt arra helyez­ték, hogy Omán bajait maguk az omániak oldják meg, a katonai szakértőkből megalakították a Brit Hadsereg kiképzőcsoportjait (British Army Training Teams - BATT), akik nekiláttak gatyába rázni a helyi erőket. A lélektani hadviselési osztag röplapokat gyár­tott, amelyek amnesztiát ígértek a lázadóknak, az „adoo”-knak, s ezeket repülőgépről leszórták a fennsíkra.

John Watts két hét múlva visszatért Londonba, táskájában hosszú és részletes bevásárlási listával mindarról a nem katonai anyagról, amelyre a hadjárat sikere érdekében sürgősen szükség volt. A jegyzék sok min­dent tartalmazott, kútfúró gépektől törzskönyvezett tenyészbikáig, sőt még harci kakasokat is. A brit kormányzat készséggel segített, a szultán pedig megbízta a Taylor Woodrow céget, hogy építsen egy kórházat, számos iskolát és sok kilométernyi utat. 1970 végén teljes titokban egy egész SAS-századot küldtek Ománba. Kezdetben kizárólag kiképzéssel volt szabad foglalkozniuk, és megtiltották, hogy nyíltan harcba bocsát­kozzanak a lázadókkal. A küldetést az A századra bízták, amelyet akkor Tony Jeapes őrnagy vezényelt, és 1971. februárra a katonák elfoglalták helyüket Ománban. Jeapes már rendelkezett némi helyismerettel, mert tizenkét éve a Jebel Akhdarban harcolva szerezte Hadi Érdemkeresztjét (Military Cross - MC). Az őrnagy 1971 januárjában érkezett az ország­ba, és két tengerparti kisvárosban, Mirbatban és Taqában már helyén talált egy-egy BATT csoportot. Az ezred más tagjai a „szívek és elmék” hadjárat megszervezésén szorgoskodtak. A Szalála melletti SAS-bázis- táborból indulva rögtönzött orvosi rendelők hálózatát állították föl, és megszervezték a lázadók ellátását megbízható információval pártjuk pro­pagandája helyett.

Jeapes egyik első lépéseként irreguláris harci csoportokat szerve­zett azokból a dhofari férfiakból, akik átálltak a szultán oldalára. Ezeket az osztagokat „firqat”-nak nevezték, és hamarosan kivívták az őket kiképző SAS-katonák tiszteletét, sőt szakmai elismerését.

131

Gyakran bizonyultak megbízhatatlannak, sokszor lázadoztak, és mégis ők alkották a gerincét annak a gerillaellenes haderőnek, amely végül megnyerte az ománi helyi háborút. A reguláris SAF tisztjeinek zöme sajnos nem bízott bennük és utált velük dolgozni, mert egy­szerűen az átlagosnál jobban felszerelt rablóbandának tartotta őket. A legelső firqat a Szalahadin nevet vette fel, a kereszteseket legyőző szaracén harcos nevét. A csapat vezérévé Szalim Mubarakot válasz­tották, egy karizmatikus vezetőt a hegyekből, akit Jeapes is nagyon sokra tartott. A firqat felkészítését lan Cheshire százados csónakos­szakaszára bízták, s első bevetését február végére tervezték. Közben más csoportok is alakultak, készülődtek. Jeapes azt az alapelvet val­lotta, hogy sokkal olcsóbb valakit rávenni arra, hogy melléd álljon, mint harcolni az illető ellen.

A Szalahadin firqat első hadműveletéül partraszállást terveztek egy Sudh nevű aprócska tengerparti városban, amelyet a hírek sze­rint az adoo bandák támaszpontnak használtak. A hely alkalmas volt arra, hogy a kormánypárti banda átessen a tűzkeresztségen, de ugyanakkor súlyos veszteségektől sem kellett tartani. Két S A S ­szakasz is küldött embereket Sudh ellen, Cheshire-é és Peter Farrané. Mindenki felszállt egy helyi halászhajóra, és az éj leple alatt végig­hajóztak a part mentén. Az ilyen támadások klasszikus elvei sze­rint még sötétben szálltak partra, látótávolságon kívül, s a sötétség fedezete alatt lesállásba vonultak a város fölötti dombokon. Nap­keltekor azután kiderült, hogy az ébredező városkában nincsen el­lenség. A firqat védelmi vonalat alakított a város peremén, főnö­kük pedig összetrombitálta a férfi lakosokat, és félórás beszédben győzködte őket az új rezsim előnyeiről. A légiós filmekből ismert vályogfalú sivatagi erődre kitűzték az ománi zászlót, majd délre befutott a SAF egyik reguláris százada, és beült az egyetlen puska­lövés nélkül elfoglalt városba. Jeapes erői kivonultak, de a helyőr­ség megerősítésére hátrahagytak egy BATT-kiképzőcsoportot.

A SAS-századparancsnok ománi munkája semmiképp sem volt unalmasnak mondható, s a katonai szaktudás mellett jó adag dip­lomáciai érzéket, elfogadhatóan folyékony arab nyelvtudást és fő­ként határtalan türelmet igényelt. A posztot betöltő, viszonylag fiatal őrnagynak irányítania kellett saját vezetési törzsét és a négy szakaszt, s közben úgy kellett tennie, mintha időmilliomos lenne,

132

amikor végtelen tárgyalásokat kellett folytatnia a firqatok és a he­lyi törzsek vezetőivel. Már a számtalan csésze kávé udvarias felhör- pintése sem volt kis megpróbáltatás, de az igazi kötéltáncosi tehet­ség ahhoz kellett, hogy miközben a feladatát végzi, a parancsnok nehogy megsértse a helyiek érzékenységét, szokásait és hiedelmeit. Mellesleg az őrnagynak a szultán hadseregét vezénylő dandártábor­nokkal és a terepen mozgó zászlóaljak parancsnokaival is állandó kapcsolatot kellett tartania, és valahogy légi szállítási kapacitást és fegyvereket kellett kisírni tőlük a firqatok számára. Korszerű FN automata puskákban állandó hiány mutatkozott, s ezért sok irregu- láris harcos be kellett hogy érje a régi 303-as Lee Enfield ismétlő­puskával. Az ománi hadjárat SA S résztvevőinek viszonylag alacsony rangját jól példázza, hogy a hírszerzés központját egy altiszt vezette, a lélektani hadviselést pedig egy tizedes. A szakaszparancsnok tisz­tek húszas éveik elején jártak, s nemcsak a náluk többnyire sokkal tapasztaltabb saját katonáikkal kellett zöld ágra vergődniük, hanem a zabolátlan firqatokkal is, az utóbbiakkal persze arabul.

Március elejére a helyzet annyira stabilizálódott, hogy Tony Jeapes már arra is gondolhatott, hogy áttegye a hadszínteret az ellenfél területére. A döntő küzdelemnek fenn a hegyek között kellett le- zajlania, de ahhoz, hogy ott megvesse a lábát, nagy erőre és alapos előkészítésre volt szükség. Mindenesetre egy kis erődemonstráció újabb törzsi harcosokat győzhetett meg a szultán igazáról. A Jebel Akhdhar-ihoz hasonló ütközet színhelyéül a fennsíknak egy ezer méterrel a síkság fölé magasodó részét választották ki, ahol még út sem vezetett fel a meredek lejtőn. A Sudhnál bevetett két S A S ­szakasznak és a Szalahadin firqatnak éjjel kellett feljutnia a hegyre, hogy napkeltekor meglephessék a fennsík pereméről a síkságot fi­gyelő adoo előőrsöket. Az útvonal felderítését Jeapes Peter Farranre bízta, aki hegyi szakaszának néhány tagjából és a firqat hat harco­sából álló járőrrel kelt útra. Az egész éjjeli kimerítő mászás után a kis csapat napkeltekor valamivel a cél alatt találta magát, és kény­telen volt a nappali órákat egy sziklapárkányon lapulva tölteni. Beszéd, főzés és dohányzás szóba sem jöhetett. Farran elővett egy könyvet, és olvasgatva töltötte az őrjítő hőség óráit, a többiek pe­dig igyekeztek árnyékba húzódni, ami persze nem nagyon sikerült, hiszen alig mozoghattak. Alkonyat után feljutottak a tetőre, és ta­

133

láltak is egy jól védhető helyet a főerő táborának, de víz nem volt a közelben.

A hadműveletet március 13-án éjjel kezdte meg a két szakasz és a firqat hatvan harcosa, akiket új vezér vezetett, mert Szalim Mubarak időközben meghalt. A kis sereg zavartalanul feljutott, és hajnalban a századparancsnok is megérkezett helikopteren. Számos marmonkan- na vizet hozott, mert a firqat tagjai az éjjel, mászás közben minden vizüket megitták. A SA S magától értetődően alkalmazott víztakaré­kosságának az arab harcosok hírét sem hallották, sőt szentül hitték, hogy Allah úgyis segít, tehát vígan ürítgették egyik kulacsot a másik után. A csapat három napot töltött egy helyben, de ellenségnek se híre, se hamva, ezért a parancsnokló lan Cheshire elhatározta, hogy ideje odébb vonulni. Az új tábor közelében sikerült is három adoo harcost csapdába ejteni, majd a Különleges Légi Szolgálat és a firqat sietve fedezékbe húzódott, mert válaszra számítottak. Cheshire-nak hoztak helikopteren egy 81 mm-es aknavetőt, de az ellenségnek is volt egy, és azzal szisztematikusan lőni kezdte a kormányerők állásait. Az igazi gondnak azonban a vízhiány bizonyult, és több, a fennsíkon töltött nap után a vízveszteség kezdett emberveszteséget is okozni. Légi úton nem lehetett vizet szállítani a helikopter elvesztésének sú­lyos kockázata nélkül, s bár előbb felküldött még egy firqat csoportot, de végül Jeapes erői visszavonása mellett döntött. A tizenkettedik na­pon a kimerült katonák és harcosok visszatértek a hegy lábához. Saját veszteség nélkül megöltek kilenc adoo-t, és a firqatok fényesen bizo­nyították, hogy tudnak és akarnak harcolni, tehát a művelet elérte célját.

Tony Jeapes viszont abba a másik csatába tért vissza, amit azért kellett vívnia, hogy növekvő számú irreguláris harcosát fel tudja szerelni. A törzsi harcosok megnyerésének különböző módszerei egyre eredményesebben működtek, nőtt a létszám és vele az igé­nyek. Jeapes felismerte, hogy Ománban több a feladat, mint amit egyetlen század képes megoldani. Különösen a firqatok ellátásá­nak és irányításának ügyeit kellett minél előbb átadni a szultán hadseregének - ezzel egyben az irregularitás kellemetlen mellék­hajtásait is nyesegetni lehetett. Az országban állomásozó SAS-szá­zad elkerülhetetlenül szétforgácsolódott, mert kis csoportokban végezte a BATT-munkát az egyes firqatok mellett és a nagyszámú

134

orvosi rendelőben, amelyek a polgári segélyprogram sikeres felfu­tásakor valóságos kis klinikákká váltak. Jeapes átlátta, hogy a fenn­síkra állandó helyőrségek hálózatát kell telepíteni, ehhez viszont neki meg kell győznie a reguláris hadsereget és a firqatokat, hogy tanuljanak meg együttműködni. A siker kulcsa az volt, hogy a he­gyi törzsek elhiszik-e, hogy a szultán kormányzata hoz nekik jólé­tet és biztonságot, nem pedig a felkelők. Az utóbbiak mindeneset­re továbbra is jelentős fegyveres erővel rendelkeztek.

Sajátos, de jellemző eset a tengerparti kisvárosé, Taqáé. A várost a lázadók rendszeresen ágyúzták valahonnan a hegyekből, de a löveget sosem sikerült pontosan bemérni. A szultán légierejének gépei rendszeresen lőtték rakétáikkal a feltételezett tüzelőállást, de eredmény nélkül, a lakosság viszont veszteségeket szenvedett. Az ágyú valahol a Jebel Aram hegy oldalában rejtőzött, de a hegy túl nagy átkutatni való területet jelentett a rendelkezésre álló két SAS-szakasznak és két firqatnak. Végül nagy hadműveletet kellett szervezni, egy teljes reguláris zászlóalj és minden irreguláris csapat bevetésével. A SA S és a firqatok élére maga Jeapes állt, s az im­már megszokott éjszakai hegyi menet után a csúcs alatt találta őket a hajnal. Ahogy a fény erősödött, egy adoo járőr tüzet nyitott rá­juk és mindenki fedezékbe kényszerült. A hadművelet a sziklák között kergetőzve vívott tűzharccá fajult. Az adoo-kat sikerült el­űzni, és befutott a reguláris zászlóalj is, bár szenvedett némi vesztesé­get. Ilyen körülmények között minden előny szilárdan a lázadók ol­dalán volt és maradt, akik a saját jól ismert földjükön küzdöttek, és rendszerint az uralkodó magaslatok is az ő kezükben voltak. Minden­esetre kiderült, hogy a löveget elvitték valahová, és végül üres állását is megtalálták. A hegyi összecsapás három napig tartott és az adoo-k jelentős veszteséget szenvedtek. A kormánycsapatok hasznos leckét kaptak együttműködésből; a reguláris hadsereg remekül meg tudott szállni egy adott területet és képes is volt megtartani, míg a SA S és a firqat harcosok a kötetlen járőrözésben remekeltek, a védelmi álláso­kon kívül.

A Jebel Aram-i volt az A század utolsó nagyobb hadművelete. Ez a század 1971 májusában kezdett haza készülődni, de amíg ők cso­magoltak, helyükre már meg is érkeztek a B század szálláscsinálói. Jeapes és az emberei, a melléjük rendelt néhány szakértővel, a had­

135

járat első teljes SAS-szolgálati periódusát töltötték Ománban. Az elért eredmények messze meghaladták azt, amit akár a legoptimis­tább tervező is várhatott az ezredtől. Amikor az országba érkeztek, a szultán csapatai defenzívába szorulva küszködtek és a polgári se­gélyprogram is csak papíron létezett. Tony Jeapes elkezdte végrehaj­tani ezredparancsnoka ötpontos tervét, s ehhez még hozzátette a firqatok toborzását azért, hogy érvényesüljön az elv, mely szerint a helyi problémákat legjobb, ha a helybeliek oldják meg. Mire Jeapes hazaindult, már a felkelők kényszerültek védelembe, és a szultán csapatai kezdtek kilábalni korábban gyógyíthatatlannak tartott be­tegségükből, a hegyektől való félelemből. Miközben az A század két szakasza apró kiképző és segélysejtekre osztva dolgozott szerte Omán­ban, a másik két szakasz mindössze harminckét harcos állományú katonája irreguláris barátaival felvitte a háborút a hegyvidékre, és megkezdte azt a hosszú folyamatot, amelynek végére az új szultán teljes országának ura lehetett. Mindannak dacára, amit elértek, hi­vatalosan sosem jártak még a környéken sem. A brit védelmi minisz­térium sem cáfolni, sem megerősíteni nem volt hajlandó, hogy a SA S akár csak az Öböl-régió közelébe vonult volna.

A nyári monszun idején a B század kezdetben a firqatok kiképzé­sére összpontosította erejét, de közben már javában tervezték az ál­landó támaszpont elfoglalását a Dhofar hegység belsejében. Csak a G század érkezésére vártak. A műveletet októberben akarták végre­hajtani, amikor az esőzés már véget ér, de október 20-án kezdődött a ramadán is, a szent böjti hónap. A mohamedán vallási vezetők felmentést adtak a harcosoknak azon az alapon, hogy szent háború­ba indulnak az ateista kommunizmus ellen. Az öt firqattal és a SAF reguláris csapataival együtt közel ezer embert vontak össze. Az egész haderőt John Watts irányította, aki közeledett ezredparancsnoki meg­bízatása végéhez. A Jaguár hadművelet célja a Lympne fedőnevű régi leszállópálya elfoglalása és megszállása volt, s egész sor megté­vesztő támadással igyekeztek minél tovább titokban tartani a fő célt.

„Duke” Pirié őrnagy B századát repülőgép vitte a Midway nevű elhagyott olajkutató táborba, majd még nyolcvan kilométert kel­lett megtenniük teherautón a hegyek lábáig. Onnain gyalog kellett a Mahazair-víztárolókig vonulniuk, ahol bőséges vízkészlet várt rá­juk. Pirié a következő évben életét vesztette Franciaországban, egy

136

hadgyakorlaton bekövetkezett közlekedési balesetben. Egyik embere „I” (a fedőnév szójáték is, I angolul azt jelenti, hogy én) katona volt, aki az egyik géppuskás (General Purpose Machine Gun - GPMG, azaz dzsimpi a katonai zsargon szerint) legénységhez tartozott. O ab­ból kiindulva, hogy „csak lőszer és víz legyen elég”, négyszáz töltényt hevederben aggatott magára, további hatszázat Bergen hátizsákjába rakott, de az övére függesztett tölténytáskákba is tett négy tele tárat SLR puskájához, mert a géppuskán kívül minden katona vitte szemé­lyi automata puskáját is. Vizet nem kevesebb mint három teli ku­laccsal vitt. Még ez sem volt a teljes pakk, mert „I” cipelte a géppuska háromlábú állványát is a vállán úgy, hogy annak két lába előrelógott a melle magasságában. Saját becslése szerint úgy 58-60 kilóval sétált a napon.

A támadásra kijelölt csapat október elsejéről másodikára virradó éjjel indult a leszállóhely felé, s a menet egykettőre az akarat és az állóképesség próbájává változott. Tömött hátizsákjaikon kívül a teljes szükséges arzenált is cipelve az emberek botladozva kapaszkodtak fel­felé a sziklás vízmosásokban. Alig láttak valamit, a levegő pedig fül­ledten meleg volt. A kevesebb holmit hurcoló firqat harcosok kezdtek lemaradozni, és eldobálták az élelmüket, hogy könnyítsenek terhü- kön. Több résztvevő SAS-katona később ezt az éjszakai menetelést sokkal rosszabbnak ítélte, mint bármit, amit a kiválasztási folyamat­ban kellett teljesíteniük. Különösen akkor vált pokollá az út, amikor a víz is fogyni kezdett. Az egyik katona, aki nem kevesebb mint három rádió adó-vevőt vitt, végül nem bírta tovább, és összeesett. Terhét elosztották maguk között a többiek. Végül mégiscsak sikerült, s pon­tosan hajnalra elérték a célt. Rajvonalba húzódtak szét a kopár fennsí­kon, de meglepetésükre az ellenségnek nyoma sem látszott. Utóbb kiderült, hogy Branson százados BATT-kiképzőcsoportja, egy erős firqat osztaggal kiegészítve kicsit délebbre olyan sikerrel kötötte le a helyi adoo erőket, hogy még a Lympne környékéről is odagyűltek. „I” ka­tona utóbb ezt írta a tizenkét órás erőltetett menetről:

Az erőfeszítés lassan átrágta azt a fonalat, amely az embert azélethez köti, s végül már alig néhány vékonyka rost maradt.Egyedül a végletekig feszített, szívós akarat tartott minket moz­gásban - és életben.

137

A cél elfoglalása sem sokat könnyített a katonák terhelésén. Azon­nal sangarok építésébe kellett fogniuk, s a munkát Pirié őrnagy és az ezredes személyesen irányította. Közben a pályára megérkeztek az utánpótlást biztosító légihíd első helikopterei és Skyvan kis szál­lítógépei. Aknavetőket, könnyűlövegeket, újabb katonákat, és leg­főképpen az olyannyira várt bőséges vízkészletet hozták. Sajnos a hirtelen rázúduló csúcsforgalom alaposan felszántotta az elhanya­golt leszállómezőt. Az ellenség egész nap békén hagyta a hídfőál­lást, leszámítva egy rövid, zavaros délutáni lövöldözést. Másnap John Watts Jibjat felé indult csapatával. A kis település adoo fészek volt ugyan, de sokkal szilárdabb talajú leszállópályával rendelke­zett. A manőver jól sikerült, csak egy újabb rövid tűzpárbaj zavarta meg. Október 4-én délutánra mindenki jól beásta magát az új „rep­tér” körül. Az adoo-t még mindig lekötötte Branson százados elte­relő támadása, amit továbbra is a szultán hadserege főcsapásának véltek. Jibjat megszállását csak egy újabb „üss és fuss” stílusú kor­mányrajtaütésnek tartották, s úgy gondolták, két nap múlva a SA S és a firqatok maguktól visszamennek a síkságra.

Jibjat pedig Watts stratégiájának a sarokköve volt: a következő két napban készleteket, lőszert és vizet halmoztak ott fel a zavarta­lanul jövő-menő szállítórepülők, és egyszer s mindenkorra megszi­lárdították a kiépített körkörös védelmet. Jibjat a Dharbat-vádi mindkét oldalán egyszerre meginduló átfésülő támadás kiinduló­pontjául és hadtápbázisául szolgált. A következő öt napban a keleti és a nyugati csoport is súlyos harcokat vívott, de a vádi mindkét oldalán elfoglalta az uralkodó magaslatokat. A lázadók beszorul­tak a völgy aljára, le egészen a kiszáradt vízmosás partjaira. A kor­mánycsapatok újabb támaszpontot is építették, a Fehér Várost, amelynek masszív sangarjaiból állandóan rajzottak a környékre a vegyes SA S-firqat járőrök. Az agresszív járőrözéssel megakadá­lyozták, hogy az adoo rendezze zilált sorait, és folyamatos mozgás­ra kényszerítették a mind kimerültebb lázadókat. A S A S főhadi­szállása is a Fehér Városba költözött, ahonnan Watts hozzálátott a Leopárd vonal nevű erődített határzár kiépítéséhez. A vonal foko­zatosan elvágta a Jemenből beáramló utánpótlás eddig zavartalan forgalmát, az adoo léte pedig ettől függött. A vonal mindössze három erődből állt, melyeket a szultán reguláris csapatai szálltak

138

meg. A BATT-csoportok és a firqatok rendszeres őrjáratai adták a vonal igazi erejét, de ezek csak a három szilárd pontra támaszkodva működhettek. A Leopárd vonal korántsem volt áttörhetetlen, de drasztikusan csökkentette a Jemenből érkező fegyverek és harcosok mennyiségét, valamint bizonyította az ilyen záróvonal életképessé­gét. A gerillaprobléma kezelésének ez a megoldása az ománi hadjá­rat későbbi szakaszában még fontos szerepet játszott.

A legsürgősebb feladat azonban nem katonai jellegű volt. Fenn a hegyekben azonnal és szilárdan meg kellett teremteni a központi kor­mány jelenlétét, s ezt csak a polgári segélyprogram bevált eszközeivel tehették. Hébe-hóba még aknavetős tűzrajtaütések érték a Fehér Vá­rost, de már megkezdték az állandó épületek felhúzását. Maguk a dhofari hegylakók is odagyűltek, és kecskéiket meg marháikat kezd­ték erőszakosan eladásra kínálni a kormány tisztviselőinek. A tám­pontok kezdtek úgy festeni, mint az erődök a westernfilmekben. Közben a firqatok is a lázadás szélére jutottak, hiszen tagjaikra nagy rokoni nyomás nehezedett. Watts lépéskényszerbe került, s gyorsan előrukkolt a Taurus hadművelet tervével. November 28-án egy több száz marhából álló gulyával a SA S és a firqatok áttörtek a tengerparti Taqa város piaca felé. A marhák vásárra hajtását az adoo több rajta­ütéssel próbálta akadályozni, a szultán hadserege pedig légitámadások­kal és tüzérséggel támogatta.

Év végén eljött az ideje, hogy John Watts átadja az ezred vezény­letét Peter de la Billiére-nek. Sokkal jobb állapotokat hagyott maga után, mint amiket egykor átvett. Jeapes szerint Watts úgy érezte, győzelme még teljesebb lehetett volna, ha a ramadán miatt nem hagyja cserben két firqat, és a böjti hónapban is hajlandó harcolni. Az alapvető - és nagyon eredeti - ötpontos terv szerzőjeként Watts így is szilárd alapokat rakott le. Óvatos, de sikeres hadjáratot veze­tett, minimális saját veszteséggel, ezért nagyon is kiérdemelte mind­azt az elismerést, amelyben utóbb részesült. Az A század visszatért a hadszíntérre, és leváltotta az egy hónapos folyamatos harcba be­lefáradt B és G századot, akik boldogan indultak vissza Angliába. Jól megérdemelt szabadság várt rájuk otthon.

Az A század időszaka Jibjatból és a Fehér Városból induló őrjáratok szakadatlan sorával telt el. Ellenőrzésük alatt tartották a környező hegyvidéket, és őrizték a Leopárd vonalat, s közben működtetniük

139

kellett a firqatokat, valamint a polgári segélyprogramot is. A szultán hadserege 1972 tavaszán nagy vállalkozásba fogott a tengerpart teljes hosszában, és egy Szimba nevű helyen új támaszpontot alapított, köz­vetlenül a jemeni határ mellett. Ez a lépés új korszak nyitányát jelen­tette, mert ettől kezdve a reguláris hadsereg gyorsuló ütemben vette kezébe a hadjárat szinte minden elemét. Még ugyanabban az évben megérkezett az Iráni Császári Harccsoport előőrse, s kicsit később a jordániai hadsereg egyik kommandóalakulata is. Az omániak joggal kezdték úgy érezni, hogy a küzdelem kezd az ő javukra eldőlni, s ugyanakkor Qaboos szultán modernizációs intézkedései is kezdtek kéz­zelfogható eredményeket hozni. Omán azonban mégsem vált lényeg­telen mellékhadszíntérré a SA S szempontjából, pedig az ezred ekko­riban egyre nagyobb figyelmet volt kénytelen fordítani az otthoni ter­rorizmus elhárítására, amint azt a következő fejezet majd részletesen bemutatja. A Különleges Légi Szolgálat erejének negyede továbbra is tartósan Ománban állomásozott, és újabb veszteségeket is szenvedtek.

Az élet Ománban semmiképp sem volt kellemes piknik. „I” katona visszaemlékezése szerint az Um al Gwarif melletti fő tábor „homokfútta szemétdomb volt a nagy büdös semmi közepén”. A brit katonáknak minden leleményességükre szükségük volt ahhoz, hogy némi komfor­tot teremtsenek maguknak, amin cseppet sem segített az, hogy a jár­őrök hegyi támaszpontjai szárazak, azaz szeszmentesek voltak. Dávid Arklesst, aki a SA S mellé beosztott légi szállítási specialisták között szolgált, elbűvölte házigazdái konyhaművészete:

Az ezred tényleg értett a megfelelő szakácsok kiválasztásához. Ahányszor csak Um al Gwarifban ettem, kész gasztronómiai cso­dát tálaltak a csajkámba. Igazi tűzhelyen főztek, bár olajtüzelésűn, és szereztek egy tábori pékműhelyt is. Ha Scouse curryt készített, valahonnan hozott egy indiai szakácsot is, aki valódi csapatiszle- pényeket tudott sütni, és remekül fűszerezte a helyi nyersanyago­kat. Scouse kevert-kavart kicsit a helybéliekkel, és a konzervein- kért mindig szerzett friss kaját, például szép nagy homárokat és hozzájuk igazi salátát.

Odafenn a Fehér Városban és Jibjatban a hét fénypontja az utánpót­lás napja volt, amikor a Skyvan postát és friss élelmet hozott. A válto­

140

zatosabb fogásoknak mindenki örült, mert fő táplálékuk a csajkában megmelegített harci fejadag, esetleg csemegének a firqattal közösen megsütött kecske húsa volt. Az ezredre jellemző találékonysággal még a sangarokat is komfortosították, otthonossá varázsolva a szik­larakásokat. Ez olyan jól sikerült, hogy a SA S végső kivonulásakor az egyik katonának sikerült pénzért eladni a maga állását egy helyi lakosnak, aki a sangart kényelmesebbnek és szilárdabbnak találta, mint a jellegzetes ománi kerek házat. A vevő kezdetben csak egy tevét kínált, de végül néhány Mária Terézia-ezüstpénzt is hajlandó volt megadni az ingatlanért.

Bármelyik század is tartózkodott Ománban, az egészségügyi szol­gálat mindig a „szívek és elmék” hadjárat alapeleme maradt. Gyógy­szert osztottak, injekciókat adtak be, a lakosságot megtanították a higiénia alapjaira, és olyan kényes esetekben is segítettek a katonák, mint például egy-egy elrontott körülmetélés kínos következményei­nek elhárítása. A hegyi törzsek azt fogadták el a legnehezebben, hogy a férfi szanitéc megvizsgálja a törzs nő tagjait is. Tony Geraghty felidézi azt az esetet, amikor az egyik „klinikára” az édesanyja elho­zott egy súlyos gyomorpanasztól szenvedő fiatal lányt. Amikor az egészségügyi katona feltette a rutinkérdést, nem maradt-e el a lány havivérzése, az anya dühösen rávágta:

„Dehogyis volt férfival”. Az egyik gyakorlottabb SAS-„bozótdoktor” azonnal kiszúrta, hogy a lány terhes (amit a vizsgálat is igazolt). Az eredményről megbizonyosodva a sikeres diagnoszta az ablakhoz lé­pett, kinyitotta, és hosszan a távolba meredt. Társa ráunt, és meg­kérdezte: „Mit bámulsz már annyi ideig?” A válasz megrázó volt: „Nagyon rég fordult elő az utolsó ilyen eset. Akkor viszont egy csil­lagot követve három király is érkezett napkeletről.”

A B század tavasszal visszatért Ománba és arra számított, hogy a monszunidőszak szokás szerint csendes lesz. Pirié őrnagy szétosztotta erőit, persze mint mindig, most is elég kevés katona jutott mindenho­va. A hegyi erődök helyőrségein kívül a parti városokba BATT-cso- portokat kellett biztosítani, és valakinek a századparancsnokságot és a bázistábort is üzemeltetnie kellett. Az egyik ifjú szakaszparancsnokot, a huszonhárom éves Mike Kealeyt hét emberével a Mirbatba telepí­

141

tett támpontra küldték. Mirbat egy aprócska tengerparti város Szalálától keletre. A város szélén, egy sekély vízmosás túlsó partján ősi, kőből rakott erőd emelkedett, amelynek helyőrsége maroknyi dhofari csend­őrből állt. Az erőd mellett a BATT épülete és a helyi elöljáró, a wali háza állt. Az épületcsoport körüli területet drótkerítés övezte. Az erőd mellett beástak egy 25 fontos löveget, a SAS-csoport pedig rendelke­zett egy aknavetővel, egy 12,7 milliméteres nehézgéppuskával, és több 7,62 mm kaliberű GPMG-géppuskával.

Küldetésük hónapjai békésen teltek, a helyi firqat kiképzésével foglalkoztak, és 1972. július 19-én már csomagoltak és készültek haza Herefordba. A csoport minden tagja panaszkodott a mirbati szolgálat unalmára; evésen, alváson és a legyek hessegetésén kívül a városkában nem sokat lehetett csinálni. Még nem sejtették, hogy a fennsík szélén, mindössze két mérföldre tőlük, 250 főnyi adoo csa­pat gyülekezik. A lázadók számos aknavetőt és hátrasiklás nélküli löveget is összevontak. Nagy propagandagyőzelmet akartak elérni a város bevételével és a wali nyilvános kivégzésével, majd gyorsan vissza akartak húzódni a hegyekbe. A PFLO vezetőinek a jövője függött attól, hogy legalább egy ilyen látványos sikert elérjenek, mert támoga­tóik számát rohamosan apasztották az állandósult átállások. Immár egész törzsek álltak a szultán oldalára. Mirbat szánalmasan csekély helyőrsége nem jelenthetett akadályt, és a hegylakókat jobb belátásra téríthette volna néhány fehér katona megcsonkított hullájának köz­szemlére tétele az ingadozó falvakban. A monszun esőfelhői eltakar­ták a holdat, s az adoo az éj leple alatt észrevétlenül megszállta a város körül kiinduló állásait. Északon, a Jebel Ali nevű dombon a csendőröknek volt egy előretolt figyelőpontja. A lázadók nesztelenül megkéselték a szerencsétlen őröket, de valamelyiküknek még sikerült leadnia egy figyelmeztető lövést.

Hajnali ötkor a britek az első, belövő aknagránátok robbanására ébredtek a BATT épületében. A pontatlan becsapódásokat először a szokásos, távolról lőtt, alváselhárító zavarótűznek vélték, de ami­kor az aknavetők rákapcsoltak és pergőtűzre váltottak, mindenki a harcállásokba rohant. „I” katona fenn a ház lapos tetején bemá­szott a Browning nehézgéppuska mögé, és betöltötte az első heve­dert. Eleinte fel sem fogta az álmos szemei elé táruló látványt. „Kétezer méternyire, a nagy hegyek lábánál, hat aknavető sűrűn

142

villanó torkolattüzét láttam, ami pontosan elárulta helyüket. Kö­zelebb, a Jebel Ali oldalában, puskák és géppuskák szapora torko- lattüze villogott, fehér izzással szaggatva a félhomályt.” A kezdődő ütközetben a védők hősiessége megközelítette a zulu háborúban Rorke vízmosásánál harcolt katonákét. A maroknyi SAS-harcos húsz órán át küzdött az életéért.

Mike Kealey ahogy volt, gatyában, felrohant tizedesével, Bob Bradshaw-val a tetőre, éppen akkor, mikor saját aknavetőjük is tü­zet nyitott. A két Fidzsi-szigeteki SAS-kommandós közül Tak a rá­diót vette kezelésbe, a másik, Labalaba pedig átrohant a belőtt terü­leten a 25 fontos löveg állásába. A homokzsák mellvédek mögött kuporgó katonák a pokoli zajban alig hallották egymást, de egyen­ként is rájöttek, hogy ez most nem rajtaütés, hanem valódi megsem­misítő támadás. Kealey tudta, hogy a firqat nagyobb része a várostól távol portyázik, és a kizárólag Lee Enfield ismétlőpuskával felszerelt csendőröktől sem sokat várhat. A rádió recsegve megszólalt, és meg­tudták, hogy Labalaba megsebesült az álián. Tak felkapott egy seb­kötöző csomagot, és futva elindult az erőd felé. Ragyogó rögbijátékos volt, s most élete leggyorsabb cselsorozatával próbálta futás közben elkerülni a mindenhonnan zúduló áldást. Egy társuk közben végre elérte a rádión Um al Gwarifot, és a bonyolult rejtjelzést mellőzve nyíltan lemorzézta a helyőrség segélykérését.

Labalaba és Tak közvetlen irányzással lőtte a 25 fontossal a kerí­tés környékét, a többiek a háztetőről viszont még nem nyitottak tüzet. Némán figyelték, amint az adoo-k tömegesen átrohantak a síkságon és egyre közeledtek. Mikor elérték a szögesdrótot, a gép­puskák is megszólaltak és lekaszálták az első sort. Bradshaw és egy másik katona az aknavetővel lőtt, de az ellenség nagyon hamar olyan közel ért, hogy az állvány miatt már nem lehetett merede- kebbre állítani a csövet. Gyorsan lekapcsolták hát a lábat, és amíg egyikük a vetőt kézzel tartva irányzott, a másik hajigálta a csőbe az aknagránátokat. Kealey rádión helikoptert kért a sebesült Labalaba kimentésére és vadászgépeket, hogy azok megzavarják az ellenség újabb csapatösszevonását, de az alacsony felhőplafon miatt maga sem hitt a légierő megjelenésében.

Um al Gwarifban közben gyülekezett a felmentő sereg. Szeren­csés véletlen folytán nemrég futott be az a repülőgép, amely a

143

váltást, a G századot hozta. A szakaszparancsnokok az emberek egy részével ugyan már helikopteren tovább is repültek a hegyek­be, de elég sok katona még a táborban maradt. A mirbati segélyhí­vás vételekor épp fegyvereik belövésére készültek a sivatagban, de ehelyett a teherautókat, amelyeken a lőtérre indultak, átirányítot­ták a repülőtérre. Mire odaértek, ott várta őket a szükséges lőszer is - az éppen reggelizni készülő raktárosok evés helyett futólépés­ben odahordtak 20000 darab éles puskalőszert, csaknem a teljes készletet. Alistair Morrison őrnagy, a századparancsnok, személye­sen állt a mentőcsapat élére. Bőségesen felszerelkeztek géppuskák­kal, gránátvetőkkel és puskákkal, majd mindenki bezsúfolódott két Huey helikopterbe, és elindultak végig a tengerpart mentén.

A sebesültért küldött helikopter megérkezett Mirbat fölé, és az egyik SAS-katona lefutott a parti fövenyre, hogy fogadja. Elhajított egy zöld füstgránátot, de alighogy a pilóta lebegésbe vitte gépét, az összes adoo fegyver máris csak őt lőtte. Nem maradt más választás, a gépet el kellett küldeni. A mi katonánk most piros füsttel jelezte ezt a pilótának, miközben csak úgy fütyültek körülötte a lövedékek. Ezután az erődöt vették összpontosított tűz alá a lázadók, zúdultak falára a páncéltörő rakéták és az aknák. A két Fidzsi-szigeteki kato­na az ágyúval válaszolt, s közben a lőállás gödrében a kilőtt hüve­lyek félig elborították súlyosan sebesült harmadik bajtársukat, egy csendőrt. Bob Bradshaw a csatazajtól nem zavartatva vezényelte az aknavető tüzét, olyan szabályos vezényszavakkal, mintha a herefordi lőtéren buzgólkodna. Közben alkalmi célokra meg-megeresztett egy- egy lövést a puskájából.

Egyórányi heves harc után némi szünet következett, s az ellen­ség tüze alábbhagyott. A S A S gyorsan átcsoportosította alig létező erejét, és mindenki lázasan töltötte a tárakat. Kealeyt nyugtalaní­totta, hogy hiába hívta rádión az erődöt, és a 25 fontos tüzelése is lelassult. A BATT-épületben veszekedésre emlékeztető megbeszé­lésre került sor, mert mindenki önként vállalta, hogy átmegy és felderíti, mi a helyzet az erődnél. Végül Kealey csak Tobin közle­gényt, a szanitécet vitte magával. Körülbelül 400 métert kellett megtenniük fedezékben, nagyon szegény terepen. Amint a két alak felbukkant a ház takarásából, azonnal véget ért a „tűzszünet”. Kúsz­va, futva, bukdácsolva, valahogy mindketten épségben elérték az

144

1. A háborús bűnök után nyomozó csoport tagjai 1945-ben a Vogézekben

2. A mousseyi templom Északkelet-Franciaországban

— * ^ 7 i r ~ rT.~~

y x 3. Brian Franks alezredes, a háború utáni SAS-ezredcsalád megalapítója

4 . A 22 SAS-ezred őrjárata teljes harci készültségben

5. Jellegzetes támaszpont a sarawaki dzsungelben

6. Bennszülött törzsi harcos figyeli Sarawakban, amint egy őrjárat kirakja a helikopterből az utánpótlást

7. Kiválasztás 1975-ben

9. Reggeli mosakodás Ománban

10. SAS-„bozótdoktor” munkában, Omán

m bíh

11. Az Iráni Nagykövetség ostroma Londonban, 1980

r 12. IRA terroristák által, a loughalli támadásban

• használt furgon

13. A Santa Fe argentin tengeralattjáró roncsa, Dél-Georgia

14. Két helikopterroncs a Fortuna-gleccseren, Dél-Georgia

15. Egy W S70 Westland Blackhawk helikopter LSV-terepjárót szállít

ágyúállás viszonylagos biztonságát, de ott borzalmas kép tárult a szemük elé. Tak, aki súlyosan megsebesült a hátán és a fején, a mell­védre támaszkodva valahogy állva maradt, és puskájával továbbra is tüzelt. Labalaba áliáról lelógó véres kötéssel egyedül kezelte a löve- get. Hatalmas alakja az ágyú fölé tornyosult. Puszta kézzel törte fel a lőszeres ládákat, a závárzatba vágta az újabb gránátot, majd rá­csapta a zárat, és már lőtt is. Tobin a sebesült csendőrt vette kezelés­be, Kealey pedig talált a gödör fenekén egy másik halálra rémült ománit. Rögtön be is fogta tárakat tölteni.

Labalaba azonnal meghalt, és valószínűleg nem is érzett semmit, amikor eltalálta egy Kalasnyikov lövedéke, pedig Tobin már estében elkapta, de nem segíthetett. A szanitéc állkapcsát viszont egy pilla­nattal később zúzta szét egy újabb találat. Kealey és Tak ketten ma­radtak egy jókora csapattal szemben, amely mindenáron el akarta foglalni az erődöt és az ágyúállást. Puskájuk csöve majdnem izzásig hevük a szakadatlan tüzeléstől, amire a támadók kézigránátokkal válaszoltak. A gránátok csodával határos módon nem robbantak fel. A rohamozó tömeg már megközelítette az állást, amikor mint egy kalandfilmben, az égből lezúdult két Strikemaster. A talaj fölött szét­vált a géppár, és a fű gyökerei közötti mélyrepülésben géppuskázta és rakétázta az adoo csapatot. Azok megpróbáltak visszalőni, de na­gyon hamar lehasaltak inkább. Ezzel pillanatnyilag enyhült a védők­re nehezedő nyomás. Az egyik gép kapott néhány találatot, és vissza­fordult a repülőtérre, de az ellenséget olyan sokk érte, amit többé nem tudott kiheverni. Aznap hajnalban Mike Kealey még zöldfülű ifjú tiszt volt, most viszont, még mindig az ágyúállásból, rádióján egyszerre irányította az aknavetőt, a BATT-épület tetejéről tüzelő géppuskákat, és közben ő is buzgón használta a puskáját.

Amikor a vadászgépek elhúztak, a tetőn a lövészek újabb irány­ból hallottak csatazajt, a hátuk mögül, a városból. Gondolták, most már teljesen bekerítették őket, de tévedtek. Megérkezett a két Huey helikopter Alistair Morrisonnal és huszonhárom állig felfegyver­zett emberével, akik azonnal hozzáláttak a terület megtisztításá­hoz. A házakból erre előmerészkedett az a néhány firqat harcos, akik a városban maradtak, és ők is besegítettek. Két újabb Strikemaster érkezett, és Bradshaw a földről rádión megadta nekik a célokat: az ellenség aknavetőit, amelyeket időközben előrehoz­

145

tak a Jebel Ali oldalába. A géppár bombákkal és rakétákkal esett nekik. Újabb helikopterek a G század további katonáit és szanité- ceket hoztak, Morrison emberei pedig szétbontakozva üldözték a visszavonuló lázadókat. A BATT-ház tetejéről a védők kilátóból nézhették végig, ahogy a tönkrevert adoo csoportok a kopár síksá­gon a távoli hegyek menedéke felé iszkoltak. A támaszpontot elbo­rította az ütközet szomorú hulladéka: romok, gránáttölcsérek, ki­lőtt töltényhüvelyhalmok és összetört lőszeres ládák. Ebbe a ká­oszba szállt le egy helikopter, hogy felvegye a sebesülteket és a halottakat. Tak a segítséget visszutasítva saját lábán ment a géphez, amely a kórházba vitte. A nagy Labalaba és Tobin holttestét bará­taik tették be a helikopterbe, s mindenki megsiratta őket. A fáradt­ságtól kába túlélők alig értették, mi történik körülöttük, amikor Morrisonék hozzáláttak a rendcsináláshoz.

Mirbat védelméért többen kitüntetést kaptak, bár a hivatalos köz­löny csak 1976-ban közölte a névsort. Kealey kiemelkedő bátorsá­gáért és vezetési teljesítményéért megkapta a DSO-t (Distinguished Service Order - Kiváló Szolgálatért Érdemrend, tiszti kitüntetés), de 1979-ben sajnos életét vesztette egy gyakorlaton a Brecon Beacons hegyei között. Tak megkapta a kitüntetés legénységi változatát, a DCM-et (Distinguished Conduct Medál - Kiváló Szolgálatért Ér­demérem), Bradshaw pedig az MM-et (Military Medál - Hadi Ér­demérem). Labalaba csak posztumusz napiparancsbeli dicséretben részesült, pedig sokkal többet érdemelt volna. A SA S persze mindig kerülte a plecsnivadászatnak még a látszatát is, tehát ezt az esetet is elkönyvelték a hivatal szokásos okosságai közé.

Mirbat csak egy apró összecsapás volt egy távoli, kis háborúban, de a város sikeres védelme megtörte az adoo ellenállás gerincét; a láza­dók soha többé nem tudtak ekkora erőt mozgósítani. A világ egyik olyan sarkában, ahol a presztízs mindennél fontosabb, a törzsek azon­nal látták, hogy az adoo döntő vereséget szenvedett. A háború a he­gyekben azonban még sokáig lappangott, és a SA S is még számos tagját veszítette el.

Annak a nyárnak a legsúlyosabb stratégiai válságát a monszun­esők okozták. A megáradt vízmosások a földön, az állandó, zárt felhőzet az égen tette lehetetlenné a Leopárd vonal távoli erődjei­nek ellátását, és ezért végül az egészet ki kellett üríteni. A vonal

146

nélkül az adoo portyázók egész közel tudtak szivárogni a főváros­hoz, és Szalálára meg a repülőtérre néha hullott pár rakéta, csak azért, hogy a lázadók bizonyítsák, még léteznek. A helyzet kulcsa továbbra is a Jemenből érkező utánpótlás elvágása maradt, s ebben a Szarfait mellett létesített Szimba támaszpont csak korlátozott sike­reket hozott. A lázadók kellőképpen gyűlölték a SAF bázisát, már csak a puszta létéért is, és rendszeresen lőtték aknavetővel és ágyú­val. Erre ideális állásokat találtak a városra néző hegylánc oldalá­ban. A hegyek, mint egy paraván, elrejtették az utánpótlást hozó karavánokat is a parton beásott katonák elől. A hadsereg záróállások sorát építette ki a főváros felé lefutó vízmosások végén, hogy az adoo-k ne ereszkedhessenek ott le kedvelt tűzrajtaütéseik végrehaj­tására. Ez az új vonal a Diana nevet kapta. A Leopárd vonal sikere azonban olyan egyértelmű volt, hogy hamarosan kiépítették a ha­sonló Gyertyán vonalat. Mugsayl településtől az új kordon 64 km mélyen nyúlt be a szárazföld belsejébe. Folyamatos szögesdrót kerí­tésből és 2000 méterenként telepített támpontokból állt. Bár ez sem volt száz százalékig „adoo-biztos”, csak kis csoportok juthattak át rajta, nehézfegyverek nélkül, és ők is csak éjszaka.

A századok 1973-ban is felváltva szolgáltak Ománban. A régi állá­sokból kiindulva lassan kiterjesztették ellenőrzésüket az egész hegyvi­dékre. Újabb és újabb erődöcskéket építettek, mindegyikben egy apró BATT-firqat vegyes különítménnyel. Az irániak is hoztak erősítést, a szultán serege, a SAF pedig megduplázta erejét. A Dhofar körzet je­lentőségének megfelelően immár dandártábornokot kapott parancs­nokul. Peter de la Billiére ezredparancsnoki terminusa is lejárt 1974 elején, s egy jól megérdemelt DSO-val máshová vezényelték. Tony Jeapesnek adta át a vezényletet, az ezred egy újabb házon belül felne­velt vezetőjének, akire szintén magas rang várt a jövőben. Az év nagy része két alapfeladattal telt: a vádikban fegyverraktárak után kajtat­tak, és állandó zaklatással folyamatos mozgásra kényszerítették az egyre kisebb adoo csoportokat. Simon Garthwaite százados, az egyik ifjú szakaszparancsnok elesett, amikor megpróbálta kiszabadítani firqatja néhány csapdába esett tagját.

Az év végén még egy „új seprű” érkezett, John Akehurst dandár­tábornok, akit a Dhofar körzet élére állítottak. Ő dolgozta ki a végső, győzelmes hadjárat stratégiáját. Állandó nyomással, kis lé­

147

pésekben, elkezdte az ellenséget a jemeni határ felé szorítani. Új néven, Kalapács vonalként ismét megszállta csapataival a régi Leo­párd vonal támpontjait. Az irániak fő erejét egy elhagyott sivatagi leszállópálya, a Manston köré vonta össze. Az irániak harckedvé­vel nem volt baj, de reguláris csapatok módjára, tömegben, tüzér­ségi támogatással szerettek tevékenykedni, ami eleve kudarcra ítélt taktika gerillákkal szemben. Ezt bizonyította 1974 decemberében indított offenzívájuk is. A Manstontól délre, a tengerparti Rakyut felé indultak, ahol Shersitti körzetében egy barlangrendszer jókora adoo raktárakat rejtett. Az ellenség azonban felkészülten várta őket. A nehézkesen mozgó iráni hadoszlopokat az uralkodó magaslatok­ról rájuk zúduló tűz előbb megállásra, majd visszafordulásra kényszerítette. A gerillák olyan jól álcázták állásaikat, hogy az irá­niak rendszerint csak az üres hegyoldalai lőtték.

A barlangrendszer azonban annyira fontos célt jelentett, hogy a SAF erőivel újabb kísérletet tettek az elfoglalására. A barlangok egy hosszú vízmosás felső végénél nyíltak, és fölöttük dombok sora kínált természetes védősáncot. A terep a védőnek kedvezett. A kör­zet minden csapatát lekötötte valamilyen feladat, ezért északról hoztak egy zászlóaljat a támadás végrehajtására. A jövevények gyors, rögtönzött hegyi kiképzést kaptak, és támogatásukra beosztottak több BATT-csoportot és negyven firqat harcost. A SA S a teljes rendelkezésre álló erővel, a B századdal vett részt, Arish Turle őr­nagy, a századparancsnok vezetésével. A század 1975. január 4-én lendült támadásba, és gyorsan el is foglalt egy leszállópályának al­kalmas területet a Defa fölötti dombokon. Sajnos a légi szállítás akadozva, szervezetlenül indult meg, s a készletek és újabb csapa­tok inkább csak csörgedeztek és nem özönlöttek a rögtönzött rep­térre. Ráadásul a firqatnak sem sok kedve volt a harchoz, csak a SA S nyomult előre megszokott lendületével. Fák között kellett haladniuk, ami korlátozta a látótávolságukat, és nagyon kedvezett a védőknek.

A másnapi támadás terve szerint egy SAF-századnak a bázist kel­lett őriznie, a másik háromnak pedig meg kellett szállnia a vízmo­sást uraló magaslatokat. Ha ez sikerült, a SA S és a firqat megro­hanhatta magukat a barlangokat. Ez így elvben gyönyörű, de a gyakorlatban minden borzalmasan félresikerült. A leszállópálya el­

148

foglalása és a tüzérségi előkészítés - ami nélkül Tony Jeapes vissza­emlékezése szerint a firqat parancsnokok mozdulni sem voltak haj­landóak - a meglepetés utolsó morzsáját is elvesztegette. Az adoo gondosan beásta magát, és éberen várt. Amikor aztán egy tapaszta­latlan gyalogosszázad-parancsnok gondatlanul kivezette embereit a nyílt terepre, a csapda bezárult. A századot szó szerint felmorzsol­ták: tizenhármán elestek és huszonketten megsebesültek. Ekkor kap­csolódott be a harcba a századot támogató BATT-különítmény egy tizedes vezényletével, aki összeszedte az alakulat maradékát, és rá­vette őket, hogy nyissanak már tüzet, ha úgyis a csatatéren vannak. Turle a század vezetési pontjáról a helyettesét, egy Fidzsi-szigeteki őrmestert küldte előre, hogy szervezze meg a káoszt, és végül akna­vető, meg ágyútűz-támogatással sikerült visszaverni a gerillák rajta­ütését. A kormányerők összeszedték sebesültjeiket, és visszavonul­tak kiinduló állásaikba, hogy újragondolják tervüket. Frontális gya­logsági támadással többé nem kísérleteztek. Az egyik SAS-közle­gény azzal a briliáns ötlettel rukkolt elő, hogy közvetlen irányzással ki kellene ágyúzni az ellenfelet az állásaiból. Előbb az irániaktól kér­tek kölcsön hátrasiklás nélküli lövegeket, majd egy buldózerösvényt egyengetett a vádihoz, és egy Saracen páncélautó felkínlódott a hegy­re, hogy átvegye az ostromtüzérség szerepét. A háború hátralévő részében a lázadók már sem a barlangokat, sem a környező út- és állásrendszert nem tudták visszafoglalni.

A barlangok ostroma ezzel együtt vereséget hozott, viszont ak­kora adoo erőket kötött le, hogy az irániak végül csak elfoglalták Rakyutot. Azonnal újabb záróvonalat építettek, s most már a ten­gerparti síkságon is alig tudtak mozogni a gerillák. Az ellenség már képtelen volt elérni az ország belsejét, és a jemeni határhoz szo­rult. Az utolsó nagy offenzíva 1975 végén átkergette az adoo erő­ket a határ túloldalára, s ezzel a háború nagyjából véget ért, bár kisebb kóbor bandák még zavarták egy ideig Omán békéjét. A Kü­lönleges Légi Szolgálat 1976 szeptemberéig maradt az országban, az utolsó percig segítve a firqatokat és végezve a polgári segély­programban ráháruló munkát. Az ezred viszonylag elfogadható áron szerezte meg a győzelmet: a konfliktus hat éve alatt tizenkét halot­tat és hasonló számú rokkantat könyvelhetett el. Bár hivatalosan ott sem voltak, a maroknyi SAS-különítmények számukat messze

149

meghaladó súllyal vettek részt a háborúban. John Watts előrelátása nélkül az új szultánt uralomra juttató államcsíny kudarcba fullad­hatott volna, az adoo győzelme pedig kommunista rezsimet ülte­tett volna a Nyugat kulcsfontosságú olajszállítási útvonalára. Omán még ma is a veterán SAS-tisztek és katonák biztos menedéke, s a Szultán Fegyveres Erőiben sokan vállalnak szolgálatot, miután le­szerelnek a Brit Hadseregből.

150

9A jövő útja

Az 1960-as években és az 1970-es évek elején a 22 SAS-ezred és a két territoriális egység szilárdan megvetette lábát a brit fegy­veres erők hadrendjében. Felvették azt a szervezeti formát, amely­ben máig működnek, és elkerülték mind az Ejtőernyősezred beke­belezési kísérleteit, mind a brit ezredek rémét, a feloszlatást. A SA S megteremtette önazonosságát, sajátos erkölcsi rendjét és a maga tör­zsi rituáléit, miközben hagyományos elit gyalogságként a királynő ellenségeit üldözte Borneón és Adenben, míg Ománban időnként a királynő szövetségeseit is zavargálnia kellett. A nemzetközi ter­rorizmus megjelenése és az ulsteri terrorhadjárat végül átformálta ennek a reguláris ezrednek a feladatkörét, s története során elő­ször a közérdeklődés homlokterébe állította őket. Egészen eddig a Különleges Légi Szolgálat nem volt titkos szervezet, bár természe­tesen nem rajongott a közszereplésért, és a kormányzatnak is sok­szor érdekében állt elbagatellizálni szerepüket, például Ománban. A bézs barettet ekkor még nyíltan viselték, mint a többi ezred a maga fejfedőjét. Egyetlen példaként megemlítjük, hogy minden év­ben a 21 SA S tagjai álltak díszőrséget a Piccadillyn a Burlington House előtt, a Királyi Akadémia éves tárlatának megnyitásakor - ez a hagyomány alapításuk emlékét őrizte, amikor a csapat Mű­vész Lövészek néven állt fel. Még jól emlékszem, hogy akkoriban az A27-es úton Portsmouth felé autózva Coshamben jókora táblát láttam az ottani SAS-század törzsépületén, amely büszkén hirdet­te, hogy itt található egy tartalékos SAS-alakulat főhadiszállása.

151

Az eddigi fejezetekben megismerhettük, hogy milyen fájdalmak közepette született újjá az ezred a világháborút követő években, és milyen nehézségek közepette sikerült beilleszkednie a brit haderő rendszerébe. Az 1960-as évek elején létrejött a három ezred életét összefogó állandó parancsnokság, amely úgy működött, mint egy vállalat igazgatósága. Élén kezdetben ezredes, majd később dan­dártábornok állt. A beosztáshoz londoni állomáshely és a S A S ­csoport igazgatója cím dukált. Az egyik korai direktor John Waddy ezredes volt, akinek eredeti gondolkodásmódú elméje a gyarmati háborúk lezáródásakor sok érdekes, új feladatot jelölt ki az ezred további fejlődéséhez. Az 1960-as években azonban az elsődleges lecke mindhárom SAS-alakulatnak a harmadik világháború elkép­zelt forgatókönyvéből rájuk eső rész volt és maradt. Különösen a két territoriális csapat gyakorlatozott sokat Németországban, Dá­niában és Norvégiában, s csak ritkán jutott el egzotikusabb tájakra. A hadvezetőség legfelső szintjén az igazgató képviselte a Különle­ges Légi Szolgálatot, és a Védelmi Minisztérium belharcaiban is neki kellett kiállnia a népéért. Ez utóbbi küzdelmet hivatalosan az elvi politika koordinálásának hívják.

A röpke maiverni állomásozás után 1960-ban a 22 SA S a herefordi Bradbury laktanyába költözött, amely kezdetben csak el­hanyagolt világháborús barakkok sorából állt, s nyoma sem volt biztonsági intézkedéseknek. Állandó épületeket csak 1979-ben kezd­tek emelni. Azokban az ősi időkben a kiválasztási központ a breconi Dering laktanyában működött. Egy századosból és három altiszt­ből állt az apparátus. Már láttuk, hogyan lett a megmaradt két századból végül három, amikor újra megszervezték a B századot a borneói határvillongások idején, és hogyan adták 1967-ben a G századot az ezred hadrendjéhez. A C század, bár továbbra is a SA S­család részének tekintették, hivatalosan minden kapcsolatot meg­szakított Hereforddal, amikor Rhodesia 1965 novemberében kiki­áltotta függetlenségét. Az állandósult századokon belül a szaka­szok egy-egy tevékenységre szakosodtak: mozgékony, ejtőernyős, hegyi és csónakos szakágakat kezdtek fejleszteni. Minden szakasz négy négytagú járőrből állt, s máig ezt az alapstruktúrát alkalmaz­zák. Minden négyes járőrben van egy híradó, egy egészségügyi, egy robbantó és gyakran egy nyelvész szakember. A másik dogmá­

152

vá emelkedett alapszabály az alapos keresztkiképzés. Mindenkinek át kell tudni venni a többiek szerepét, és a szakaszoknak is jó ha­tásfokon kell művelniük a többi szakasz szakmáját.

Az 1960-as években az egymást követő kiemelkedően tehetséges parancsnokok annyira önálló egységgé építették föl a SAS-t, hogy többé nem kellett a vezetőket kívülről toborozni. Ezt a folyamatot John Woodhouse, a háború utáni SA S „alapítója” kezdte el. A tiszt­hiány alapvetően az alacsony rangfokozatúaknái jelentett gondot, mert nehéz volt olyan alkalmas hadnagyokat, főhadnagyokat talál­ni, akik hajlandóak voltak vállalni azt az előléptetési hátrányt, amit anyaezredükben a SAS-nál töltött idő kiesése okozott. A jelentke­zőket elriasztotta a rendkívül magas, 70%-os kiesési arány is a kivá­lasztási folyamat során. A sikeres jelentkezőket századossá történő korai előléptetés és hároméves szakaszparancsnoki megbízás kárpó­tolta a felvételi kínjaiért, de sok fiatal tiszt így is nehezen vette ezt az alapvető szakmai és emberi váltást. Az új századosok gyakran talál­ták magukat olyan férfiak élén, akik nemcsak idősebbek, de lénye­gesen tapasztaltabbak is voltak náluk. A SA S „egyéb rangú” legény­sége mindig is mélyen gyökerező kétellyel figyelte a tiszti osztályt, akiket „bohócok” vagy „Rupertok”5 gyűjtőnéven szokás emlegetni - legalábbis addig, amíg nem bizonyítottak. Az ezredben a ranggal nem jár együtt magától az elismerés, azt csak rátermettséggel lehet kivívni, és lényege a vezetettek elismerése. Az elfogadási folyamat lezárulásának csalhatatlan jele, amikor a tisztet „sir” helyett kez­dik az emberei „főnök”-nek szólítani. A S A S nem ismeri a tiszti­szolga intézményét és gyakorlaton vagy háborúban a külön tiszti étkezdét sem, ahová a vezetők behúzódhatnak a vezetettek elől. Tisztek és katonák ugyanazokból a bádogbögrékből isznak, min­den testi szükségletüket azonos körülmények között elégítik ki, a többiek gyakran zavaró közelségében, és ugyanazokban a nyirkos, büdös lyukakban laknak és harcolnak.

Nagyon sok sikeres szakaszparancsnok elhagyja ugyan az ezre­det három év leteltével, de a SA S szelleme már megfertőzte őket,

5 A Rupert a balfácán fiatal tiszt gúnyneve az egész Brit Hadseregben. Egyes ezre- dek őrmestereinek közössége minden évben megválasztja az év Rupertjét, vagyis a legbalfácánabb ifjú tisztet.

153

és végső céljukká az válik, hogy őrnagyként visszatérjenek, immár valamelyik század élére. Egyesek titkon az egész ezred vezényletét forgatják fejükben. Gyakran emlegetett közhely, hogy a SAS-nál töl­tött idő a tiszteket akadályozza a későbbi előléptetésnél, pedig sokan közülük igen sokra vitték, különösen Peter de la Billiére. Ő először egy szakaszt vezényelt, majd egy századot, aztán a reguláris ezredet és a SAS-csoportot, végül pedig az Öböl-háború brit főparancsnoka­ként elérte a legmagasabb tábornoki rangot. Mellesleg Nagy-Britan- nia egyik legismertebb katonája, s a televízió jóvoltából emberek mil­lióinak szinte személyes ismerőse is lett. Két másik egykori szakaszpa­rancsnok, John Watts és Tony Jeapes a vezérőrnagyi rangig vitte. Az a rendszer, hogy a tisztek meghatározott időtartamú küldetésre jönnek az ezredbe és senkiből sem lesz örök bútordarab, biztosítja az új ötle­tek és új gondolkodásmód folyamatos beáramlását, ugyanakkor meg­akadályozza annak a lelki-szellemi pangásnak a kialakulását, amely sajnos megjelenik egyes gyalogos- és páncéloszászlóaljaknál. A tiszt­ás legénységhiány, valamint a kiválasztáskor tapasztalt tömeges kiesés időről időre kiváltotta különböző körökben azt az óhajt, hogy lejjebb kellene szállítani az ezred normáit, de a SA S ennek mindig szilárdan ellenállt. Jobb, ha egy szakaszt tapasztalt tiszthelyettes vezet, mint egy alkalmatlan tiszt.

Ahogy a SA S az 1960-as években felnőtté érett, kitapinthatóvá vált a legénység jellegzetes karrierképe is. A kiválasztásra a hadse­reg más csapataiban szolgáló, húszas éveik közepén járó férfiak jelentkeznek. Aki megfelel, annak bármilyen rangig is jutott ko­rábban, újra közlegényként kell elkezdenie a pályáját a SAS-nál. Először ők is csak hároméves terminust szolgálnak, s ha annak végén még mindig megfelelnek és maradni akarnak, akkor állandó állományba kerülnek át. Ez biztosítja az állandóságot az ezredben.

Az eddigi fejezetek a SA S hadjáratainak történetére összponto­sították figyelmünket. A hadjáratokban az ezred azonban rendsze­rint csak egy századot vetett be egyszerre, bár a többi szablyásszázad sem a lábát lógázta ilyenkor. A Különleges Légi Szolgálat mindig a kiképzést tartotta a katonai szolgálat alfájának és ómegájának, s a tagjai a mai napig is főként két dologgal töltik napjaikat: új dolgo­kat tanulnak, vagy a régi tudásukat tökéletesítik. Szóval mit is csi­nált nap nap után az 1960-as évek SAS-katonája? A reguláris ez­

154

red jó néhány tagja állandóan a két territoriális egységhez vezé­nyelve szolgált mint állandó keret és kiképző. Az ilyen vezénylés egy-két év távolléttel járt Herefordból. Baráti államok sora igényelt segítséget a különleges hadviseléssel kapcsolatos szaktudás megszer­zésében, tehát rengeteg rövidebb-hosszabb külföldi kiküldetést is kel­lett teljesíteni. Számos elnöki testőrség és idegen hadsereg tette meg első lépéseit ezen az ingoványos területen SAS-nevelők irányításá­val. Rengetegen jártak oktatóként vagy tanulóként németországi kü­lönleges hadviselési iskolákba. Legalább ennyien szolgáltak cserebe­osztásban az amerikai kollegáknál és a külföldi SAS-csapatoknál. Számtalan tanfolyam várt mindenkire a brit fegyveres erőkön belül is, szakirányú és még ezerféle kurzus. Egzotikus nyelveket kellett megtanulni, egészségügyi szakismereteket elmélyíteni, lépést kellett tartani a híradás kibontakozó elektronikus forradalmával, és foly­ton új fegyverekkel kellett megismerkedni.

Az egyéni és járőrkiképzésen kívül gyakran az egész század eluta­zott gyakorlatra vagy külföldi szolgálatra. Amint már említettük, a legfőbb háborús feladat a NATO-erők támogatása volt, az ezred te­hát rendszeresen részt vett a nagy észak-európai hadgyakorlatokon. A mozgékony szakaszok eleinte Líbiába jártak a Land Rovereikkel, de amikor Kadhafi ezredes megdöntötte a monarchiát, az egyesült arab emirátusokbeli Sharjah és Jordánia lett kedvenc gyakorló tere­pük. A csónakosszakaszok leginkább a Királyi Tengerészgyalogság Különleges Csónakos Csoportjával csiszolgatták tudásukat. Egyes különítmények Kenyában és Belize-ben tanulták a dzsungelhadvise­lést, mások Norvégiában a hegymászást.

A territoriális ezredeknek nagyon jót tett a SAS-csoport mint önál­ló igazgatási egység megalakítása. Tudásuk és hozzáállásuk közeledett a hivatásosokéhoz, kiválasztásuk és kiképzési rendszerük össze is épült azokéval. Az 1960-as, 1970-es években azonban súrlódások is adód­tak a territoriális és a hivatásos SA S között. Az utóbbiak általában lenézték, amatőröknek tartották a tartalékosokat. A 22 SA S tagjai nem szerették, ha kiképzőként a territoriális SAS-hoz helyezték őket, tanítványaik viszont nagyképű, basáskodó bunkóknak tartották őket. Ennek dacára a tartalékosok rendszeresen remekül szerepeltek a NATO versenyein, és gyakran lepipálták még a hivatásos ezred tagjait is. A legbornírtabb hivatásos katonák még azt is nehezményezték, hogy

155

a territoriálisok ugyanolyan csapatjelvényt, sapkát és ejtőernyős szár­nyat viselhettek, mint ők. A részidős katonákat amolyan másodosz­tályú csapatnak tekintették, pedig mi sem állt távolabb a valóságtól. Akik jelentkeztek a territoriális egységekbe, azoknak is végig kellett szenvedniük a kiválasztási folyamat minden gyötrelmét, majd utána a bennmaradok ugyanazt a kiképzést kapták, mint a büszke hivatá­sosok. A fő különbség abban állt, hogy a tartalékosok mindezt a saját szabadidejük terhére vállalták. Sokan szabadságot vettek ki, hogy tanfolyamra vagy külföldi gyakorlatra mehessenek.

A 21 SA S központja Londonban maradt továbbra is, de tobor­zási körzetét kiterjesztette Hertfordshire-ra és Hampshire-ra is úgy, hogy egyes részlegeket odatelepített. A 23 SA S is terjeszkedett. Birmingham mellett Yorkshire-ba és Skóciába is telepített alegysé­geket. Amikor 1967-ben alaposan átszervezték a Territoriális Had­sereget, a SA S önkénteseit nagyjából békén hagyták, pedig na­gyon sok egységet feloszlattak vagy radikálisan összezsugorítottak. A nagyszámú feloszlatott híradóegység önként jelentkező tagjaiból a SA S még új egységet is szervezhetett, a 63 SAS-híradószázadot (önkéntes). A 63-asok feladata a két territoriális ezred harci és hátországi híradásának biztosítása volt.

A 22 SA S alapvető szerepváltása abban a csendes időszakban tör­tént meg, amely elválasztotta az ádeni és az ománi bevetést. A kor­szak vezénylőtisztjei azzal szembesültek, hogy már megint el kellett adni az ezred szolgálatait a döntéshozóknak, ahogy Dávid Stirling tette az alapításkor, 1941-ben, a Közel-Keleten. Vizslató szemüket a világpolitikai helyzetre vetették, és volt mit nézniük. Az 1960-as évek vége felé indult be igazán tömegesen a nemzetközi terroriz­mus, és a kormányok sorra adták be a derekukat, mert nem volt semmilyen eszközük a fenyegetőző terroristákkal szemben. Nagy- Britanniában a rendőrséget nem képezték ki semmiféle félkatonai műveletre, de jogi felhatalmazása sem volt ilyesmire. A hírszerző és elhárító szolgálatok sem rendelkeztek operatív erővel, csak infor­mációgyűjtő és -feldolgozó hálózatokkal. A tétova első lépést akkor tették meg, amikor Herefordban felállították a közelharckiképző rész­leget. Az eredeti tanterv alapjául az ádeni kíni-míni őrjáratok tapasz­talatai szolgáltak. A feladat főként külföldi potentátok testőreinek fel­készítése volt, de időről időre veszélyeztetett brit követségekre is

156

kellett mesterlövészeket küldeni biztonsági őrnek. A kiképzett cso­portok bejárták a világot, és oktatták azt a harceljárást, amelyet a herefordi különleges ház szobáiban sajátítottak el. A lényeg a szűk térben, nagyon gyorsan és pontosan célozva megvívott tűzharc.

Az elméket további élénk gondolkodásra sarkallta az 1972-es müncheni olimpián bekövetkezett tragédia, amikor lemészárolták az izraeli sportolókat. A Fekete Szeptember nevű palesztin szerve­zet nyolc tagja betört az olimpiai faluba, két atlétát lelőttek és kilencet túszul ejtettek. Különböző helyeken bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követelték, és egy repülőgépet, amely Kairó­ba viszi őket. A nyugatnémet kormányt sikerült teljesen meglepni­ük, és hosszadalmas tárgyalások után a németek engedni látszot­tak. A terroristákat és túszaikat két helikopter vitte egy katonai repülőtérre. Amint a helikopterek földet értek, a rendőrség mes­terlövészei tüzet nyitottak, pedig kedvezőtlenek voltak a látási vi­szonyok, és túl nagy a lőtávolság. A németek mindent a lehető legrosszabbul csináltak, így a terroristáknak sikerült felrobbantani­uk mind a két helikoptert, és ezzel megölték az összes túszt.

A brit kormány felismerte, hogy ilyen helyzet náluk is adódhat, és a megoldásához megfelelően kiképzett erő kell, s ezért Herefordban megalapították az Ellenforradalmi Hadviselés Központját. Az új szer­vezet azt folytatta, amit a közelharciskola elkezdett. A szervezet kez­detben egy tisztből és négy kiképzőből állt, és azt a feladatot kapta, hogy húsztagú csoportot készítsen fel. Forgószínpadszerűen mind a négy század első húszas csoportja átment ezen a „szakosítón”. Ugyan­akkor megkezdték a terrorista szervezetekről szóló adatbázis felépíté­sét, és lázasan keresték a megfelelő fegyvereket, illetve eszközöket az új feladathoz. Később majd figyelemmel kísérjük, hogyan fejlődött és hogyan harcolt az antiterrorista részleg, és az ellenség fejlődése mi­lyen taktikai finomságok kidolgozására kényszerítette a SAS-t.

A tisztán katonai tevékenység mellett az ezred tagjai különféle álló­képesség- és akaraterő- próbákon is világhírt szereztek. A Devizes- Westminster kenuverseny olyan népszerű sportesemény, amelyen mind a 22 SA S, mind a tartalékosok gyakran indítottak csapatot. A kézi nyitású ejtőernyőzést Angliában alapvetően az ezred teremtette meg, és 1965-ben egy csapat országos magassági csúcsot is ugrott. A SA S­katonák jelentős része egyáltalán nincs oda az ejtőernyőzésért, csak a

157

helyszínre jutás egyik módjának tekinti a sok közül. Néhányan vi­szont szabadidejükben edzőként oktatják a civil sportolókat. Ilyen volt Michael Reeves őrmester is, aki 1967-ben egyik hétvégéjét Staffordshire Fél penny mező nevű repülőterén azzal töltötte, hogy első ugrásukra készülő fiatalokat készített fel. Egyszerű, bekötött ugrásról volt szó, ahol az ernyőt a géphez rögzített heveder nyitja. Ezen a hevederen maradt lógva a gép alatt az egyik ugró, anélkül hogy az ernyője kinyílt volna. Valami nagyon nem működött, Reeves agyának viszont annál gyorsabban kellett. Ha a gép a növendéket vonszolva száll le, abba az biztosan belehal. Az őrmester gyorsan felvette saját ejtőernyőjét, azután lemászott a nyitóhevederen, és rá­vette a sportolót, hogy erősen kapaszkodjon az oktató két lábába. Mikor végtagjaik kellően összefonódtak, Reeves késével elvágta a hevedert, és mindketten zuhanni kezdtek. Reeves gyorsan meghúzta a növendék hasernyőjének kioldóját, és a tartalék ernyő szerencsére kinyílt. Elbírta volna mindkettőjüket, de nagyon nagy sebességgel értek volna földet, és aligha úszták volna meg sérülés nélkül. Reeves elengedte társát, és szabadesésben odébb lavírozott, majd a legutol­só pillanatban még kinyitotta a saját ernyőjét is. Bátorságáért a György-érmet (George Medál) kapta.

A SA S egy másik tagja, Dávid Smith tizedes 1969-ben különösen veszélyes hegyi mentés végrehajtásáért kapta meg a Brit Birodalmi Érmet (British Empire Medál). Smith egy vegyes képzettségi szintű hegymászó csoporttal túrázott az olasz Alpokban. A csoportot Elliott főhadnagy, a műszaki csapatok tisztje vezette. Egyik társuk lezuhant egy szikláról, és súlyosan megsérült. A következő bekezdést a Lon­don Gazette-bői idézzük:

Smith tizedes és Elliott főhadnagy a sebesültet a lehető legked­vezőtlenebb körülmények között felvitte a csúcsra. A 60 méte­res magasságkülönbséget két és fél óra alatt mászták meg. Ez­után Smith és Elliott segítségért indult, ismeretlen útvonalon, havas és jeges lejtőkön, amelyek láthatóan lavinaveszélyes álla­potban voltak. A balesetet követően Smith mindvégig messze több nyugalomról és ítélőképességről tett tanúbizonyságot, mint amennyi rangja alapján elvárható.

158

A SA S két leghíresebb alpinistája „Brummie” Stokes és „Bronco” Lane az 1976-os közös brit-nepáli katonai Mount Everest-expedíció- ban is részt vettek. Ők ketten alkották a déli csúcsra törő végső mászócsoportot, és fel is jutottak. Lefelé viszont rádöbbentek, hogy aznap már nem érik el a sátrukat, amely biztonságos pihenést kínált volna nekik. Kénytelenek voltak a hóban éjszakázni. Azon az éjszakán kis híján mindketten megfagytak. Csak törhetetlen akaraterejük és hihetetlen testi edzettségük óvta meg őket attól, hogy lassan kómába merüljenek. Reggel rájuk lelt a mentőosztag. Mind a ketten fagyáso- kat szenvedtek, ráadásul Stokes még hóvakságot is kapott. Négy nap­ba telt, mire lejutottak velük a bázistáborba, ahonnan helikopter vitte őket kórházba. Ők aztán tényleg mertek és nyertek.

Azoknak a társaiknak a cselekedetei is legalább ilyen hihetetlenek, akik az óceánoknak vágtak neki. Az ilyen vállalkozásokat John Ridgeway és Chay Blythe hozta divatba, amikor kilencvenkét nap alatt elsőként keltek át evezős csónakkal az Atlanti-óceánon. McLean közlegény 1969-ben egyedül evezett át hetvenkét nap alatt úgy, hogy közben csak szardíniát és curryt evett. Ugyancsak ő kelt át a legkisebb csónakkal, egy mindössze 2,97 m hosszú lélekvesztővel 1982-ben újra az Atlanti-óceánon. Hornby őrvezető még a Csendes-óceánon is meg­próbált átevezni, Japánból Vancouverba. Chay Blythe neve ugyan­ezekben az években fonódott össze a nyílt óceáni jachtversenyzéssel. Egyedül és csapattal is indult különböző versenyeken.

Az 1960-as évek vége és az 1970-es évek eleje az ezred átalaku­lásának kora volt, de ez nem járt együtt a hagyományos katonai színvonal esésével, sőt. Az viszont tény, hogy a tengerentúli terüle­tek feladásával megszűnt az az állandó kényszer, amely mindenféle bozótháborúba kényszerítette a brit fegyveres erőket. Az egyetlen kivétel a falklandi háború, az viszont senki által nem várt és telje­sen atipikus konfliktus volt - ahogy a szovjet tömb széthullására sem számított senki. A következő fejezetek napjainkig kísérik vé­gig az ezred történetét, elmondva annyit, amennyit nem borít a titok sűrű fátyla. A fő vonulat arról mesél, hogyan nyelte el mind jobban az északír köd a SA S-t, és hogyan tanult meg az ezred bánni és elbánni a terrorizmus örökösen kísértő kihívásával. A SA S megítélése is együtt változott ezzel a folyamattal, s jól tükrözi a brit közvélemény polarizálódását. Korábban alig tudta valaki, hogy

159

létezik egy SA S nevű katonai alakulat, s aki esetleg hallott róla, az a hadsereg egyik kis létszámú, elit gyalogosegységének tartotta. A brit szigeteken a „polgári hatalomnak nyújtott segítség” miatt azonban egyre több újságíró figyelme fordult az ezred felé, s ez a figyelem gyakran határozott ellenszenvvel párosult. A baloldali sajtó olyan állandó jelzős szerkezeteit, mint „Maggie mészárosai”, a nagy pél­dányszámú bulvársajtó túlfűtött lelkesedése ellensúlyozta, valahány­szor a tájékozott újságíró-társadalom úgy vélte, a SA S tevékenyke­dett valahol. Azelőtt senki sem izgatta magát, ha valahol, a Föld egy távoli zugában lepuffantottak pár terroristát, szabadságharcost, láza­dót vagy gerillát. Most viszont Belfastban és Gibraltárban lőttek, és ettől az egész megváltozott. Mindenki úgy érezte, politikai meggyő­ződése szerint állást kell foglalnia. Minél inkább igyekezett az ezred arctalan és névtelen maradni - és erre rákényszerült, hogy megóvja tagjait és még inkább azok családját annál inkább nőtt a közvéle­mény étvágya minden információra.

160

Az ulsteri kötelezettségek1 0

! ■

; Jelen munkánk meg sem kísérelheti az észak-írországi konfliktusteljes történetének felvázolását, sőt még a SA S részvételét sem mu­

! tathatja be a teljesség igényével. Az érintettek személyes biztonságá­nak védelme, és sok kérdésben a megbízható adatok hiánya, ma még olyan nyilvánvaló akadályt jelent, hogy bizton állíthatjuk, a teljes tör­ténetet majd csak egy későbbi nemzedék fogja megírni. Azt azonban a titoksértés vétségének elkövetése nélkül is megpróbálhatom, hogy a SA S ulsteri tevékenységének fő irányairól beszámoljak, és egyben- másban pontosítsam a közvéleményben kialakult képet. A republiká­nus sajtó szerint a SA S felelős gyakorlatilag minden bűnért az északír tartományban, s minden azonosítatlan hulla az ő áldozatuk. Raymond Murray könyvet szentelt a témának A SAS Írországban (The SA S in Ireland) címmel, s abban ilyesmiket olvashatunk:

„A SA S írországi jelenlétének története 1969 óta nem egysze­rűen hírszerzési műveletek története. A kínzás, az emberrablás, a jogtalan gyilkolás, sőt a közönséges sorozatgyilkosságok történeté­vel állunk itt szemben.” Hát ez bizony kemény szöveg, tehát úgy érzem, ideje megvizsgálni az ilyen és hasonló vádak valóságalapját.

Az 1960-as években erőteljes polgárjogi hadjárat folyt Észak- Irországban, mert az ottani protestáns többség évtizedeken át a katolikus kisebbség kárára manipulálta a választási rendszert. Ezt a tiltakozó mozgalmat szinte a teljes brit közvélemény támogatta, mert igazságosnak tartotta követeléseit. A konfliktus 1969-ben már polgárháborús helyzet kialakulásáig éleződött, mert a zömmel ka­tolikus tiltakozók és az elsöprően protestáns többségű helyi karha-

161

talom mind nyíltabb brutalitással küzdött egymás ellen. A brit kor­mány ekkor, a rend fenntartására kénytelen volt csapatokat külde­ni a tartományba. A katonákat a katolikusok kezdetben megmen­tőként fogadták, s a Belfast és Londonderry sivár lakótelepeire küldött járőröket teával kínálgatták. Az első SAS-alakulat, a 22 SAS-ezred D százada teljesen nyíltan ekkor ment Ulsterba. A dél- armaghi Bessbrookban állomásoztak, és egyenruhában kutattak a vidéken protestáns fegyvercsempészek után - minden eredmény nélkül. Newtownardsban parádéval tisztelegtek az 1 SAS-ezred legendás világháborús parancsnokának, a Kiváló Szolgálatért Ér­demrenddel (DSO) négyszer kitüntetett Paddy Mayne alezredes­nek a sírjánál. Akkoriban még fényképek is készültek az ezred ka­tonáiról, s azokon jellegzetes sapkájukban vezetik szabványos, hosszú Land Rovereiket. Hamarosan fellángolt az ománi háború, s a SAS-nak nem maradt szabad kapacitása további észak-írországi feladatokra. Csak amikor Ománban konszolidálódott a helyzet, akkor sikerült a szorongatott helyzetbe került kormánynak vissza­vezényelni az ezredet az ír szigetre.

Az ulsteri válság egész története az összekuszálódott ellentmon­dások halmaza, amelynek csúcspontja a Stalker-vizsgálat volt. A vizs­gálatot annak a vádnak az igazolására vagy megcáfolására indítot­ták, hogy létezik-e a tartományban működő rendfenntartó erőknél az úgynevezett „lődd agyon” stratégia. A SA S ebben csak igen átté­teles módon volt érintve. Az egymást követő brit kormányok és azok szakminiszterei azzal a látszólag megoldhatatlan feladattal küszködtek, hogy viszonylag kisszámú terrorista sikerrel akadá­lyozta a törvényes rend működését Észak-írországban, s ugyanak­kor a helyi politikusok elvakultsága folyamatosan meghiúsította az igazságos politikai rendezés minden kísérletét is. Ulster nem egy isten háta mögötti harmadik világbeli gyarmat, amely a rabiga le­rázásáért küzd, hanem az Európai Közösség szerves része. A tarto­mányban azonban olyasmiért vívnak különleges, eddig sehol sem látott formájú polgárháborút, ami nagyrészt a 17. század vagy még régebbi korok sérelmeinek a mába vetített torzképe. A gyakorlatban a tartomány biztonságáért a helyi rendőrség, a Királyi Ulsteri Rend­őrség (Royal Ulster Constabulary - RUC) felel, de a brit állam kény­telen folyamatosan 15000 katonát is ott állomásoztatni. A csapa­

162

tok valóságos hadüzenet nélküli háborút vívnak a - mindössze 200 tagú - kemény terrorista mag ellen. A terroristák természetesen szabadságharcosnak tekintik magukat.

Amikor az 1970-es évek elején a konfliktus rohamosan eszkalá­lódott, a hatóságok legsúlyosabb gondja a fő ellenségre vonatkozó döntő bizonyítóanyag hiánya volt. Keveset tudtak az IRA ideigle­nes szárnyáról (Provisional IRA - PIRA a hadsereg zsargonjában), különösen ahhoz keveset, hogy sikerrel bíróság elé lehessen állíta­ni a szervezet tagjait. Akkoriban a különféle protestáns félkatonai csoportokat még kevéssé veszélyesnek tekintették, mert azok rit­kábban támadták meg a biztonsági erőket. Több hírszerző szerve­zet is megjelent a tartományban, s egymás közötti gáncsoskodásuk máig az ulsteri történet egyik legszégyenletesebb fejezete. A hír­szerzők csak úgy özönlöttek Észak-írországba, s hatáskörük elke­rülhetetlen átfedései garantálták az állandó rivalizálást. A hadse­regnek természetesen égetően szüksége volt információra, tehát kiterjedt hírszerző hálózatot épített ki, de ugyanakkor az MI5 is megjelent a terepen. Az ír Köztársaságban zajló terrorista háttér­tevékenységet a Titkos Hírszerző Szolgálat (Secret Intelligence Ser­vice - SIS, más néven MI6) figyelte, ők viszont általában igen ne­hezen álltak szóba bárkivel. A RUC sem akart lemaradni, tehát növelte saját Különleges Ügyosztályának létszámát. Nekik jelentős előnyt biztosított a sokéves helyi tapasztalat, viszont az Ulster tár­sadalmára olyannyira jellemző családi és vallási kapcsolatok min­den lépésükben tükröződtek. Ezeket a szinte törzsi kötődéseket a hadsereg sosem értette meg igazán, s ez bizalmatlanságot szült.

A hadsereg szándékos belebonyolódása a hírszerző tevékenysé­gek kusza dzsungelébe azzal a váratlan következménnyel járt, hogy a Különleges Légi Szolgálatot mindenféle titkos művelettel vádolta a sajtó már jóval azelőtt, hogy az ezred tagjai valójában betették volna a lábukat a tartományba. A hadsereg egyik kétségbeesett öt­lete az volt, hogy elfogott republikánusok „megfordításával” pró­bált valahogy bejutni a PIRA-vezetés belső köreibe. A Frednek ne­vezett ügynökök civil ruhában működtek, s a belfasti Holywood laktanyában települt Katonai Felderítés (Military Reconnaissance Force - MRF) irányította őket. Fő feladatuk az volt, hogy a város­ban cirkáló jelzés nélküli autókból figyeljék a tömeget és szúrják ki

163

egykori társaikat. Kevés Fred érte meg a nyugodt öregkort. Az exterroristákkal önként jelentkező, civil ruhás katonák foglalkoz­tak, akik gyors és intenzív tanfolyamon tanulták a titkos tevékeny­ség trükkjeit. A kiképzés egy részét a SA S adta, de a növendékek még ideiglenesen sem kerültek az ezred kötelékébe, és küldetésük végén visszatértek eredeti csapatukhoz. Az IRA a rá jellemző paranoid gondolkodással azonban az M RF minden tettében Hereford keze nyomát látta, s 1972 és 1974 között mindenféle­képpen fokozta szennyes háborújának hevességét. A zűrzavar má­sik oka az lehet, hogy az IRA soha nem értette meg, pontosan milyen feltételek mellett teljesítenek szolgálatot a tisztek a SA S kötelékében. Az adott tiszt leszolgálhatja szakaszparancsnoki kül­detését, s aztán pályáját szabályosan folytatva, átvezényelhetik va­lamilyen észak-írországi hírszerző szolgálat állományába. Ettől még (vagy már) nem tagja az ezrednek, bár a SAS-bélyeg az IRA sze­rint lemoshatatlanul rajta marad. A szomorú valóság az, hogy az 1970-es évek elején az ezred egyszerűen nem rendelkezett sem elegendő tiszttel, sem elegendő katonával ahhoz, hogy ilyen „lu­xus” civil ruhás feladatokra is jusson belőlük.

A hadsereg 1974-ben bevetette titkos arzenáljának egy másik ele­mét is, a 14. hírszerző századot. Ez is kizárólag önkéntesekből tobor­zott információgyűjtő alakulat volt. Ok is civilben működtek és őket is részben Herefordban képezték ki. A 14. század és az MRF is Frank Kitson tábornok elmeszüleménye volt. Az alacsony intenzitású, helyi háborúk nagy szakértője akkoriban a Belfastba telepített 39. dandárt vezette. Az IRA mindig a SA S-t emlegette, valahányszor a 14. század tagjai egyenként vagy csoportosan csináltak valamit, s ez ékes bizony­sága a SAS-legenda misztikus erejének. Az viszont alig érthető, mitől alakult ki az IRA gondolkodásában a Különleges Légi Szolgálat min­denhatóságába vetett vakhit, mert 1969-ben, amikor találkozhattak az ezred katonáival, azok még semmilyen antiterrorista kiképzést nem kaptak, később pedig a tartománynak még a közelében sem szolgál­tak. Az 1970-es évek elején az ezred szép csöndben tényleg új szak­ágakat fejlesztett, de erről Herefordban sem tudott mindenki, a köz­vélemény pedig még sejteni sem sejtett semmit.

Bizonyos jelek arra utalnak, hogy 1974-ben rövid időre a tarto­mányba vezényeltek egy SAS-különítményt, hogy segítsen gátat

164

vetni az ÍRA váratlan merénylethullámának. A tűzoltó munkát az tette szükségessé, hogy a hadsereg titkos hírszerző alakulatai ép­pen nem rendelkeztek elegendő kiképzett önkéntessel. Tony Geraghty szerint a katonákat hivatalosan „visszavezényelték egy­ségükhöz”, és onnan Eszak-Irországba helyezték őket, civil ruhás szolgálatra. Ugyanakkor az ezredben tapasztalatot szerzett tiszte­ket vezényeltek hírszerzési törzsbeosztásokba. Ez az időszak a konf­liktus egyik leghomályosabb szakasza, amikor mindkét fél egyre több piszkos eszközt alkalmazott. 1974 augusztusában a Királyi Walesi Ezred (Royal Regiment of Wales) egyik járőre Tyrone me­gyében egy legelőn lelőtt egy Patrick McElhone nevű férfit, aki a hatóságok tudomása szerint semmiféle terrorista kapcsolattal nem rendelkezett. Halála a hivatalos változat szerint úgy következett be, hogy a katonák őrizetbe vették, és a fogoly „szökést kísérelt meg”. A járőr vezetőjét gyilkosság vádjával bíróság elé állították, de felmentették. A ÍRA azonnal előállt a maga változatával, mely szerint a katonák között titokban volt egy a SA S tagjaiból, aki a helyszínen kivégezte McElhone-t.

A Downing Street 10. 1976. január 7-én közleményben jelentet­te be, hogy a SAS-ezred alegységeit „járőr és megfigyelő feladatok ellátására” Dél-Armagh megyébe vezényelték. Az ezred katonái sza­bályos egyenruhában és a Brit Hadsereg rendszeresített fegyverei­vel teljesítettek szolgálatot. A közleményt napokig tartó lázas talál- gatási kampány követte a sajtóban. A parlamenten belüli és kívüli nyilatkozók állásfoglalását legalább annyira meghatározta jobb- vagy baloldali politikai meggyőződésük, mint az a kevés tény, amelyet az ezredről ismertek: Magában Ulsterban, a hadsereg soraiban ál­talános örömöt keltett a hír, a RUC azonban cseppet sem örült a kezdeményezésnek. A sértődésre amúgy is mindig hajlamos rend­őrök egyrészt munkájuk hatékonyságának alábecsülését látták ab­ban, hogy a kormányzat a herefordi fiúkkal erősítette meg erőit, másrészt a lépésben a nagy sziget újabb beavatkozását látták a ki­sebb sziget belháborújába.

A SA S bevetése politikai döntés következménye volt, és ez hatá­rozta meg az esemény visszhangját is a közvéleményben. A lakosság és a véleményformálók egyaránt úgy érezték, hogy a dél-armaghi helyzet kicsúszott a hatóságok irányítása alól. A határmegyében az

165

IRA büntetlenül gyilkolta a brit katonákat, s ráadásul 1975 máso­dik felében katolikusok és protestánsok borzalmas gyilkosságso­rozatot követtek el egymás ellen a bosszú, az újabb bosszú, majd a bosszú bosszúja séma alapján. Harold Wilson kormányára komoly nyomás nehezedett, és ezért az megpróbált valami látványosat ten­ni. Azok azonban, akik a helyszínen kínlódtak a kialakult helyzettel, úgy érezték, hasznosabb lenne megnyerni a lakosságot, mint szabad­jára engedni egy rakás puskamániás eszelőst. Annyi bizonyos, hogy az ezred alkalmazásának első korszakát jelentősen megkeserítette a hadsereg felső vezetésének értetlensége, az, hogy a tábornokok nem tudták, mit várhatnak ezektől a katonáktól. A SA S-t saját kiképzé­sétől és szervezetétől teljesen idegen módon 8-10 tagú járőrökben küldték a terepre, mint a közönséges gyalogságot.

Herefordból először egy alig egy tucat emberből álló különít­ményt küldtek Ulsterba. Egyikük, „I” katona, figyelemreméltóan őszinte emlékiratában így foglalta össze a legénység hozzáállását az észak-írországi szolgálathoz:

Belfast. Barikádok, bombák és menetelő zenekarok városa. A hi­vatásos katonák szakmai ambícióinak temetője, a hírszerző tisz­tek előléptetését elnyelő feneketlen űr. Mehettünk a mocskos nyo­mortanyákra és a mellékutcákba. A hátunk megroggyant, úgy tele volt a hátizsákunk minisztériumi állásfoglalásokkal és a Harci Sza­bályzat szent tízparancsolatával. így kellett szembeszállnunk az ellenséggel, akit nem kötött az alkotmányjog és aki nem piszmo­gott a diplomácia finomságaival. Úgy éreztük, gúzsba kötöttek bennünket. Mint akit nyakig a homokba ástak és gyönyörködtek a közeledő dagályban, csak ez a dagály politikai és hírszerzési zűrzavarból, zavaros jogi és katonai elvekből állt. Belfast! Ideg­összeomlás, amely alig várja, hogy bekövetkezzen.

„I” katona a jelek szerint Belfastban is szolgált, a különítményt azonban azonnal továbbküldték Bessbrookba, ahol a néhány héttel később érkező teljes század szálláscsinálói voltak. Végül összesen hatvan harcos s a hozzájuk tartozó kiszolgáló személyzet érkezett. Összlétszámúk soha meg sem közelítette az IRA által nagydobra vert százötvenet. Az egység, amint berendezkedett, visszatért a meg­

166

szokott négytagú csoport alkalmazásához, és egész Dél-Armagh te­rületére kiterjedő hálózatot hozott létre rejtett megfigyelőpontok­ból. A kezdet kezdetén még a parancsnoklási lánc is akadozva mű­ködött, mert a századot a megyét őrző zászlóalj parancsnokának, egy alezredesnek rendelték alá, akinek fogalma sem volt, mit várhat a furcsa jövevényektől. Erről az időszakról általában alig rendelke­zünk hiteles adatokkal. Az a kevés, amit tudunk, olyan forrásokból származik, mint Simon Winchester véletlenül született interjúja, amit a SA S egyik magas rangú tisztjével készített, akivel a vonaton hozta össze a sors. Az írás a Guardian 1976. december 11-i számában jelent meg. A tiszt kijelentette, hogy 1972 és 1975 között az ezred végrehajtott néhány gyors vállalkozást a tartományban, de sosem maradtak pár napnál tovább. Az 1976-os küldetéssel kapcsolatban megjegyezte, hogy a helyőrséget adó zászlóalj megingott morálja miatt kénytelenek voltak abbahagyni a közös járőrözést.

Az első csapást március 12-én mérték az IRA-ra. Egy bizonyos Sean McKenna nevű, korábban három évre internált és változatla­nul terrorista vezetőként nyilvántartott férfit állítólag a saját laká­sából raboltak el, amely a határ déli oldalán, az ír Köztársaság területén volt. McKennát állítása szerint két férfi kirángatta az ágyá­ból, kényszerítették, hogy öltözzön fel, majd rejtekutakon átvitték a határon, és ott egy várakozó katonai járőrre bízták. Utóbb ter­rorcselekmények hosszú sorával vádolva bíróság elé került, és hu­szonöt év börtönt kapott. A tárgyaláson a járőr tagjai eskü alatt vallották, hogy a határtól északra bukkantak a férfira, aki tökré­szegen támolygott az úton, és emberrablásról szó sem volt. Akár­hol is fogták el, az tény marad, hogy szabályosan letartóztatták, pedig a SA S egyszerűen el is tehette volna láb alól, és helyi szokás szerint a hullát valamelyik sövénybe dughatta volna.

Egy hónappal később megtörtént az első halálos végű lőfegyver­használat, amelynek áldozata terroristagyanús személy volt. Ezzel megindult a hasonló incidensek sorozata, amelyeknél mindkét oldal érthető okokból kerülte a teljes igazság nyilvánosságra hozatalát. Peter Cleary beismerten vezérkari tiszt volt az IRA Dél-armagh-i Dandárjának első zászlóaljában. A biztonsági erők nagyon szerették volna kikérdezni egy sor terrorcselekményről. Besúgói jelentésből a hadsereg arról értesült, hogy Cleary átjön a határon északra, hogy

167

meglátogassa a menyasszonyát. A későbbi hivatalos vizsgálatban az akcióért felelős SA S szakaszparancsnok kijelentette, hogy elöljá­rójától parancsot kapott Cleary letartóztatására. Csapdát állítot­tak, és folyamatos rejtett megfigyelés alá vették a menyasszony házát. Már azt is tudták, hogy Cleary mikor és hol lépte át a ha­tárt, és alighogy bement a házba, letartóztatták. A vallomás sze­rint, mikor kivitték a mezőre, ahol a járőrt elszállító helikopternek le kellett szállnia, a fogoly dulakodni kezdett az egyik őrrel, aki lelőtte. Az IRA a maga közleményében természetesen azt állította, hogy a Különleges Légi Szolgálat meggyilkolta Clearyt.

A következő eset súlyos kárt okozott a SA S jó hírének, és szá­mos Észak-írországban szolgáló katonai parancsnokban megerősí­tette azt a megyőződést, hogy a miniszterelnök egy rakás felelőtlen cowboyt sózott a nyakukba. Őfelsége kormánya a nemzetközi szín­téren is kínos helyzetbe került.

1976. május 5-én késő este két civil ruhás férfi egy ír rendszámú autóval fennakadt az ír rendőrség egyik útellenőrző pontjánál, mind­össze 600 méterre, de mégis a határ déli oldalán. Azt állították, hogy rosszul olvasták a térképet és eltévedtek. Arra számítottak, hogy elengedik őket, hiszen a határ nagyon sok helyen pontatlanul van kijelölve, vagy éppen sehogy sem. Közben azonban két újabb kocsi is megjelent ugyanennél az ellenőrző pontnál, további SA S­katonákkal, akik társaik keresésére indultak. Az ír rendőrség, a Gar­da immár a Brit Hadsereg nyolc tagját, három járművét és fegyver­tárának egy kicsiny, de azért bőséges részét ejtette fogságba. A fogást először a dundalki, majd a dublini rendőrparancsnokságra vitték. A katonáknak lőfegyverrel elkövetett visszaélés vádjával bíróság elé kellett állniuk. Óvadék fejében kiadták őket a Brit Hadsereg büntetőintézetének, majd egy év múlva mind a nyolcukat szabá­lyos bíróság elé állították, bár nem a saját nevükön. A egyik katona a Fidzsi-szigetekről származott, a többiek kevésbé egzotikus brit alattvalók voltak. Az emberélet szándékos fenyegetésének vádja alól felmentették őket, s végül engedély nélküli fegyvertartásért fejenként száz font pénzbüntetést kaptak.

Az esemény hatalmas sajtót kapott, és az IRA ezt kihasználva széles körben terjesztette, hogy a határvidéken a SA S fütyül a tör­vényre, és úgy működik, mintha állam lenne az államban. Hadtör­

168

téneti munkában lehetetlen elmélyülni az észak-írországi hatósági tevékenység jogi környezetének részleteiben, amiről egyébként már kisebb könyvtárnyi irodalom született. Érdemes azonban számba venni a különleges hadviselési erők működésének néhány korlátját, hiszen azok elvileg csak „a polgári hatóságot támogatják”. Valakit tévedésből megölni pedig súlyos politikai kárt okozó baklövés, kü­lönösen, ha fegyvertelen polgár az illető.

Ulsterban a katonákra és a rendőrökre ugyanazok a jogszabályok érvényesek, mint a polgári személyekre. Mivel a tartományban for- mailág nincsen háború, a szabályok különösen az erő alkalmazását korlátozzák szigorúan. A felelősség jogilag azé, aki meghúzza a ravaszt, nem pedig azé, aki kiadja a tűzparancsot. Az egykori há­borús bűnösök pereinek tárgyalásakor sem mentesítette a bűnös­ség alól a német katonákat az, amikor azt mondták, „csak paran­csot teljesítettem”. Ez a helyzet természetes ellenérzést szül a SA S tagjaiban, különösen amikor a vádlottak padján találják magukat. Úgy érzik, lehetetlen helyzetbe kényszerítik őket „a hatalmasok”. A Kü­lönleges Légi Szolgálat kommandósai remekül kiképzett katonák, akiknek az ellenség gyors megsemmisítése a szakmája. Észak-íror- szágban azonban úgy kell harcolniuk, mint a bokszolónak, akinek hátrakötik az egyik kezét. A hadsereg nagyon is jól tudja, micsoda erkölcsi válságot okozhat soraiban, ha katonáit úton-útfélen bíróság elé citálják, s ezért mindent megtesz az ügyek összezavarására, még mielőtt ügyész vagy bíró beléjük tekinthetne. A hatóságoknak azon­ban nagyon is szükségük van az erkölcsi fölényre, s ennek fő megje­lenési formája az igazságszolgáltatás működésének fenntartása. Vé­gül is a válság kezelésének egyik axiómája brit részről úgy hangzik, hogy a kormányzat a törvényes kereteken belül működik, az IRA vi­szont azokon kívül.

A harcérintkezés Ulsterra vonatkozó szabályait az úgynevezett Sárga Kártya foglalja össze. Ezt minden katona megkapja, amikor a tartományba vezénylik, és a szabályok lényege az, hogy lőfegy­vert csak a legvégső esetben szabad használni. Elvileg minden gya­núsítottat előbb fel kell szólítani a megadásra, hacsak az illető fel­bukkanásakor nem folyik már tűzharc. Elsőnek csak akkor szabad lőni, ha a gyanús személy életveszélyes dolgot művel, vagy arra közvetlen előkészületet tesz. A gyakorlatban kiderült, hogy az őri­

169

zetbe vétel még korántsem jelenti azt, hogy az IRA-tag börtönbe is kerül. Az elítéltetéshez a szándék egyértelmű bizonyítására van szük­ség. Lehetőleg tetten kell őket érni, vagyis jogilag csak a felfegy­verzett, támadásra induló terrorista az igazi terrorista. Az emberi jogok szerelmeseinek könnyű elképzelniük, hogy ilyenkor mi a ka­tona dolga. A sötét éjszakában, egyedül hirtelen a gyanúsított elé ugrik az út menti árokból és rákiált: „fel a kezekkel!” A baj csak az, hogy aligha valószínű, hogy a gyanúsított erre mozdulatlanná dermed és szép lassan felnyújtja a kezét. Sokkal valószínűbb, hogy a meglepetéstől valamilyen mozdulatot tesz, amit a katona az el­rejtett fegyver előrántására tett kísérletnek értelmezhet. A katona annak is tudatában van, hogy hangos felszólítása riaszthatja a gya­núsított társait, és ezért önvédelme szempontjából leghasznosabb, ha azonnal tüzet nyit. Egy másik mitikus elvárás az, hogy a kato­náknak úgy kell lőniük, hogy harcképtelenné tegyék az ellenfelet, de kíméljék az életét. Ez a gyakorlatban a lehetetlennel határos feladat. Sötétben közelről sem lehet eltalálni a gyorsan mozgó vég­tagokat, de világosban is csak a legjobb lövők képesek rá, és ők sem mindig. A való életben, ha a katona veszélyeztetve érzi saját magát, annyi lövedéket fog a gyanúsított testébe ereszteni, amennyit hirtelenjében csak tud, és később majd lesz ideje mérlegelni a kö­vetkezményeket. A katonák az életben, ellentétben a szabályzattal, gyakran fáznak, és még gyakrabban éhesek vagy bőrig áznak, miután napok óta egy rejtett figyelőpontnak csúfolt gödörben kuporognak. A legtöbbjük fél, és csak úgy száguldozik bennük az adrenalin. Eze­ket a körülményeket figyelembe véve nagyon nehéz pontosan meg­vonni a felelősség határait, különösen rosszindulatú keresztkérdések tüzében, a bírósági tárgyalóterem steril légkörében.

A katonák jellegzetes dilemmájának jó példája az az 1977 janu­árjában bekövetkezett eset, amelyben a hadsereg vezetése is elis­merte a SA S részvételét. Az egyik változat szerint Crossmaglen mellett, az útpadkán parkolva, egy gyanús autót találtak. Az ezred négytagú járőrt állított lesbe az autó mellett. Az IRA verziója szerint a kocsit maga a SA S helyezte el, csaléteknek. Azt mindenesetre senki sem vitatja, hogy egy Seamus Harvey nevű férfi katonakabát­ba, bakancsba és fekete síálarca öltözve megközelítette a járművet. Tölténytartó övét viselt, és kezében lefűrészelt csövű vadászpuskát

170

hozott. A járőr egyik tagja felállt, hogy megszólítsa a férfit, aki felemelte a puskát, mintha lőni akarna. Az álló katona erre rálőtt, őrá viszont a közeli sövény mögött elbújt IRA-terroristák nyitottak tüzet. A katona hasra vágta magát, társai pedig az IRA fegyverei­nek torkolattüzeire célozva csatlakoztak a tűzharchoz. Harvey na­gyon is bizonyíthatóan meghalt. A testében talált lövedékek közül kettőt saját társai lőttek ki, és tagadhatatlanul terrorcselekmény elkövetése közben zavarta meg őt a SA S. Ebben az esetben azt sem vitatta senki, hogy a gyanús személyt valóban megpróbálták megadásra felszólítani és élve elfogni.

Nem sokkal ez után a lövöldözés után 1977 májusában az IRA elfogta Róbert Nairac századost, aki civil ruhában, mindenféle biz­tosítás nélkül keresett fel egy bárt Armagh megyében. Elhurcolták, megkínozták és agyonlőtték, de a terroristák szándékával ellentét­ben a közvélemény hősnek tekintette, és halála után kitüntették a György-kereszttel. A sajtó azóta is a S A S tagjaként emlegeti, de ez nem igaz. Nairac a 14. felderítőszázadban szolgált. Biztos, hogy volt dolga az ezred tagjaival, hiszen a két egység szorosan együtt­működött akkoriban, de Nairac a gárda tisztje volt.

1977 változást hozott a SAS-század elhelyezésében. Többé már nem vonták őket össze Dél-Armaghban, hanem szakaszonként szét­osztották egész Észak-írországban. Egy szakasz Bessbrookban maradt a 3. dandár körzetében, egy Londonderrybe ment a 8. dandárhoz, egy pedig Belfastba a 39-hez, A 4. szakasz a tartományban állomásozó szárazföldi erők főparancsnokának közvetlen tartalékába került. Ma már világos, hogy az ezredet akkoriban az IRA kihívásaira adott leg­hatásosabb válasznak tekintették, és az elfogadott stratégia szerint, amilyen gyakran csak lehetett, támadó módon vetették be. A dél- armaghi „zsiványországban” látványosan csökkent a fegyveres terror­cselekmények száma, s ezt a fenti stratégia igazolásának tekintették. A következő évben, 1978-ban azonban két olyan esemény történt, amely a SA S bevetési feltételeinek és taktikájának újraértékelésére késztette a hatóságokat.

1978 júniusában négy fegyvertelen IRA-tag eltérített egy autót, és elindult, hogy gyújtóbombát dobjon Belfast Ballysillan negyedé­ben a posta egyik járműtelepére. Ott azonban már lesben várta őket a S A S és a RUC különleges járőrosztagának közös akciócso­

171

portja, akiket egy besúgó riasztott. A terroristák gyalog közeledtek céljukhoz, amikor hármat agyonlőttek a katonák, akik utóbb azt vallották, hogy előbb megadásra szólították, és csak aztán lőtték le az IRA-tagokat. A negyedik merénylő elmenekült, ugyanakkor az általános zűrzavarban egy William Hanna nevű járókelőt is lelőttek, aki a barátjával ballagott haza a kocsmából. Közvetlenül az esemény után a hadsereg sajtószolgálata ellentmondásos nyilatkozatok sorát adta ki, hogy összezavarja a nyomokat. Ezekben azt állították, hogy először az IRA nyitott tüzet, sőt azt is, hogy Hanna véletlenül a kereszttűzbe keveredett, nem pedig szándékosan lőtték le.

Sokkal keserűbb ügy a tizenhat éves John Boyle, egy Antrim megyei farmer fiának meggyilkolása. A srác szülőfalujának, Dunloynak a temetőjében sétált, s egy feldőlt sírkő tövében vélet­lenül ráakadt az IRA egyik titkos fegyverraktárára. Akaratán kívül szerencsétlen események sorát indította el ezzel. A leletről beszá­molt apjának, aki telefonált a rendőrségre. A hívás nyomán álcá­zott menetben négytagú SA S-járőr érkezett a helyszínre, majd fi­gyelőállást alakítottak ki. Két párra oszlottak, álcázták magukat, és türelmesen várni kezdtek arra, aki majd a fegyverekért jön. Más­nap, július 11-én az ifjú Johnt valószínűleg furdalta a kíváncsiság, ezért elvált apjától, és visszatért, hogy megvizsgálja, amit talált. Nyilvánvalóan lehajolt, felemelt egy Armalite gépkarabélyt, és ab­ban a percben már agyon is lőtték. A lövések hangjára apja és bátyja a helyszínre rohant. A SA S-járőr a földre teperte, majd az érkező helikopterbe tuszkolta és magával vitte őket.

A hadsereg szempontjából az eset következménye a lakossághoz és a sajtóhoz fűződő kapcsolat katasztrofális romlása lett, valamint az egyetlen olyan per, amelyben a SA S tagjait gyilkosság vádjával észak-írországi bíróság elé állították. A lisburni hadsereg főparancs­nokságának sajtóosztálya először azt állította, hogy Boyle töltött puskát fogott a járőrre. A vizsgálat ezt az állítást valótlannak talál­ta. A hadsereg sajtosai azt is állították, hogy a katonák előbb meg­adásra szólították fel a fiút, és csak azután lőttek. Az ügy a RUC-t is felháborította, s vezető rendőrtisztek odáig mentek, hogy nevük mellőzését kérve az újságíróknak a hadsereg hazugságairól nyilat­koztak. Bohan tizedest és Temperly közlegényt gyilkosságért sza­bályosan vád alá helyezték, mert ők adták le a végzetes lövéseket.

172

A tárgyaláson a boncolás eredményei álltak a viták középpontjá­ban, mert ezek alapján próbálták meghatározni, milyen irányból fúródtak a lövedékek a fiú testébe. Ha hátulról, az azt jelenti, hogy már akkor lelőtték, amikor még csak lehajolt a fegyverért. Ha szem­ből, akkor lehetséges, hogy tényleg a katonák felé fordította a pus­kát. A két vádlottat végül felmentették, mert a vád képviselője nem tudta bebizonyítani, hogy azzal az előre megfontolt szándék­kal mentek a helyszínre, hogy bárki is jön majd a temetőbe, azt ők megölik. A bíró azonban jegyzőkönyveztette azt a megjegyzését, hogy Bohan tizedes nem megbízható tanú.

Az IRA nagy propagandagyőzelmet aratott, amelyet végtelen ci­nizmussal aknázott ki. Az eset a RUC helyzetét is megerősítette, mert a rendőrfőnök korábban egyre inkább aggódott a hadsereg titkos tevékenységének féktelen elburjánzása miatt. Ma is nehéz azon­ban elképzelnünk, hogy mi mást tehettek volna a helyszínen a kato­nák, akik úgy látták, felfegyverzett terroristára lőnek. Az a legszo­morúbb, hogy a tárgyaláson kiderült, a RUC késve hívta fel a Boyle családot, hogy egy ideig a temető közelébe se menjenek. A híváskor a férfiak már nem voltak otthon. Elmentek dolgozni - a temető melletti rétre.

Első veszteségét az ezred 1978 júniusában szenvedte el, amikor Dávid Naden törzsőrmester közúti balesetben életét veszítette. Márciusban Jones őrvezető meghalt abban a tűzharcban, amely­nek végeredményeként sebesülten elfogták Francis Hughes ismert IRA-terroristát. Jones sok cikkben a SA S tagjaként szerepelt, de Mark Urban, amikor anyagot gyűjtött a „Nagyfiúk szabályai” című könyvéhez, egyértelmű bizonyítékot talált arra, hogy az őrvezető a 3. ejtőernyős-zászlóaljhoz tartozott.

Szeptember tragikus balesetet hozott, amelyben egy barátaival vadászgató férfi vesztette életét. A protestáns James Taylor rossz helyen tartózkodott a rossz pillanatban, és törvényes jogával élt, amikor vadászni indult, vesztére sörétespuskával a kezében. A kör­nyéken tevékenykedő egyik titkos őrjárat ráakadt a vadászok le­robbant autójára - mondanunk sem kell, a továbbiakról két hom­lokegyenest eltérő változatot rögzített a vizsgálat jegyzőkönyve. Novemberben agyonlőtték Patrick Duffyt, az IRA tagját, de megint ellentmondásos körülmények között. Londonderryben SAS-külö­

173

nítmény rejtőzött el egy házban, ahol fegyvereket találtak. Duffy fegyvertelenül jelent meg, bement a házba, és egyenesen a fegyve­reket tartalmazó gardróbszobába indult. Az egyik jelen levő kato­na, állítása szerint, felszólította megadásra. A SA S mindenesetre tüzet nyitott. A tanúvallomások a szokásos ellentmondásokat tar­talmazták arról, ki kire és honnan lőtt, és mint az ilyen esetek többségében, nem sikerült rekonstruálni az események sorrendjét.

Mire 1978 telén a Különleges Légi Szolgálat reguláris egysége észak-írországi küldetésének második évét is befejezte, tíz embert megöltek, akik közül háromnak semmi köze nem volt egyik terro­rista szervezethez sem. A támadó jellegű csapdaállítást ekkor meg­tiltották, és a következő öt évben a SAS-ezred senkit sem ölt meg az északír tartományban. Az ezred helyére sok szempontból a RUC különleges ügyosztálya lépett, amelynek álcázott osztagai a váro­sokban és vidéken is mind nagyobb részt vállaltak a titkos művele­tekből. A SA S-t nem vonták ki Ulsterból, de feladata egyre inkább a titkos megfigyelés és az álcázott információgyűjtés lett. A fő cél a sikeres vádemeléshez szükséges bizonyítékok megszerzése, és eset­legesen a terroristák tettenéréses letartóztatása volt. Utóbb 1980 végén új szervezeti keretbe foglalták a katonai hírszerzést a tarto­mányban, és a Hírszerző és Biztonsági Csoport (Észak-írország) nevű struktúrában közös parancsnokság alá helyezték a 14. hír­szerző századot és a Különleges Légi Szolgálatot. Ugyanakkor egyet­len megerősített szakaszra csökkentették az ezred jelenlétét. A húsz­egynéhány ember egyéves meghatározott időtartamú küldetésre ment Ulsterba, s az időtartam és a váltások rendszeressége biztosít­ja a folytonosságot. Amikor a helyzet úgy kívánja, Herefordból légi úton villámgyorsan erősítést kaphatnak.

Mielőtt az új rendszert bevezették volna, rendkívül bizarr ese­mény került a brit újságok címlapjára, és sajnos az ezred neve is belekeveredett az ügybe. Az 1970-es évek végén mind többet lehe­tett hallani arról, hogy a belfasti Castlereagh kihallgatóközpontban kínozzák az őrizeteseket. Az 1979 márciusában nyilvánosságra ho­zott Bennett-jelentés megállapította, hogy valóban gyakori a szán­dékos rossz bánásmód. A jelentés alapját részben egy rendőrorvos vallomása szolgáltatta, aki korábban már nyilatkozott a Weekend Worldnek is. A Weekend World a brit független televízió, az

174

Independent Television oknyomozó riportműsora, s az ominózus anyag leadását a kormány minden eszközt bevetve megpróbálta megakadályozni, de sikertelenül. A botrány melléktermékeként a Daily Telegraph 1979. március 16-i számában cikket közölt, amely szerint még 1976-ban az orvos feleségét megerőszakolta a Külön­leges Légi Szolgálat egyik tiszthelyettese. A cikk úgy állította be a dolgot, hogy a biztonsági erőktől kiszivárgott információn alapul, de nyilvánvaló célja az volt, hogy lejárassa a jó doktort. Igyekeztek a hatóságok megkeseredett ellenségeként beállítani, aki azért for­dult a RUC ellen, mert azok nem juttatták bíróság elé felesége támadóját. Maga az orvos is azt nyilatkozta, hogy a biztonsági erők vezetői csempészték ki a bűnöst az országból, és hogy ugyanezek a vezetők elhatározták, a Bennett-jelentésben közölt vallomása mi­att mindenképpen lejáratják őt a nyilvánosság előtt. Az ügy végül magától kimúlt, bár előbb még a 22 SA S parancsnoka példátlan lépésre kényszerült. A március 19-i Daily Telegraphban nyilatkoza­tot jelentetett meg, amelyben tagadta, hogy bármelyik katonája érin­tett lenne az ügyben. Az ezred saját lapja, a Mars and Minerva júniusi számában a főszerkesztő cikkét közölte, amelyben az idé­zett az egész SAS-ezred parancsnokának, Brian Franks ezredesnek a nyilatkozatából.

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy visszautasítsam a tájékozatlan sajtó és egyéb nyilatkozatok növekvő áradatát. Ez természete­sen különösen azokra a rosszindulatú híresztelésekre vonatko­zik, amelyek azt sugallják, hogy 1976-ban Belfastban a SAS egyik katonája nemi erőszakot követett el. A jelzett időben tudomá­som szerint a SAS egyetlen tagja sem tartózkodott Belfastban. Erre egyértelmű és határozott bizonyítékaim vannak, mert egyenként ellenőriztük ezredünk minden Észak-írországba ve­zényelt tagjának minden lépését a kérdéses napon.Egyes lapok azt sugallták, hogy a tettest „kicsempészték” Eszak- Irországból. Ami a SAS-t illeti, biztos vagyok benne, hogy ez az állítás az igazság morzsáját sem hordozza.Nyugtalanít az az egyre nyilvánvalóbb igyekezet, amellyel a SAS-t igyekeznek valamiféle álcázott titkos szervezetnek beállítani. A va­lóságban az ezred éppen olyan alakulata a Brit Hadseregnek, mint

175

bármelyik másik. Pontosan ugyanazok a katonai és polgári jogsza­bályok vonatkoznak rá, mint bármelyik, a nyilvános listán szereplő ezredre.

Az 1980-as évek elején a S A S hadműveletei sokat veszítettek látványosságukból, mert a résztvevők tanultak az ulsteri titkos há­ború keserű leckéiből. Az itteni szolgálatot világok választották el Borneó gőzölgő dzsungelétól vagy az ománi sivatag tágas, nyílt térségeitől. Minden eseményt újságírók hada kísért figyelemmel, akik nem okvetlenül tekintettek rokonszenvvel az ezredre. A kato­náknak figyelembe kellett venniük, hogy bármelyik halott terroris­ta a vádlottak padjára juttathatja őket. Ráadásul a tartományban bevetett egység továbbra sem vonhatta ki magát a különféle titkos­szolgálatok, a RUC és a hadsereg-főparancsnokság belső hatalmi harcainak hatása alól.

A SAS-műveletek sikere nagyon nagy mértékben az előzetesen begyűjtött információk hibátlan pontosságán múlik. Ha az egységet félrevezető információk alapján vetik be, a világ legjobb kiképzése sem segíthet az embereken, amint azt 1980. május 2-án tapasztalni­uk kellett. Herbert Westmacott százados parancsnoksága alatt, két civil rendszámú autóval, polgári ruhában, nyolcán járőröztek Bel­fastban. A főparancsnokság elrejtett fegyverekről kapott bejelentést, s a csoportot azonnal az Antrim Road 369-be küldte, hogy kutassák át a jelzett házat. A helyszín köré nem vontak kordont, és előzetesen nem győződtek meg róla, hogy a ház üres vagy sem. Az egyik kocsi négy emberrel a ház háta mögé került, a járőrparancsnok viszont követlen a bejárat előtt állt meg. A négy katonára már kiszállás köz­ben tüzet nyitott valaki az emeleti ablakból.

Hárman fegyveresen berontottak abba a házba, ahonnan szerin­tük a lövések jöttek, és szobáról szobára átkutatták. Az épületben egy lélek sem volt. Az orvlövész valójában a szomszéd házban rejtő­zött, és amikor a három SAS-katona visszatért autójához, mellette a földön holtan találták Westmacott századost. Az orvlövész azonnal agyonlőtte, amint kilépett a kocsi takarásából. A puskaropogás ri­asztotta a hadsereget és a RUC-t, akik lezárták a környéket, és végül megadásra kényszerítették az orvlövészeket. Westmacott, a Gráná­tosgárda ifjú kapitánya, aki a G század egyik szakaszát vezényelte,

176

az ezred első harcban elesett tagja az északír konfliktus történeté­ben. Halála után megkapta a Hadiérdemkeresztet (Military Cross - MC). Három nappal később bajtársai a sajtó hozsannája köze­pette rohamozták meg a londoni iráni nagykövetséget.

Az 1980-as évek elején a SA S esetek sokaságában bizonyította, hogy járőrei nagyon is képesek élve elfogni a gyanúsítottakat. Még 1980 szeptemberében tetten értek két azonosított IRA-tagot, amikor azok éppen előhúzták egy tyúkólból az ott elrejtett mesterlövészpus­kát. A következő év márciusában, Fermanagh megyében, a SA S kö­rülzárt egy magányos tanyát. A házban a később hírhedtté vált Seamus McElwaine vezetésével négy teljesen felfegyverzett IRA-terrorista rej­tőzött. A fegyveresek nem kockáztatták meg a tűzharcot, hanem in­kább megadták magukat. Általában ezt a két esetet emlegetik azok, akik védeni próbálják az ezredet, amikor elhangzik a túl gyakori és túl lelkes fegyverhasználat vádja.

Az elfogásokkal párhuzamosan továbbra is lepuffantották az IRA egyes tagjait, de ilyesmit az 1980-as években már leginkább a RUC titkos polgári ruhás osztagai műveltek. Ezeket a nehezen ellenőriz­hető csoportokat eredetileg azért szervezték, hogy segítsenek bizo­nyítani a tartomány saját rendőrségének növekvő súlyát a észak­írországi biztonsági erőkön belül. Az 1982-es év nagy részét a SA S a falklandi háborúval és annak utójátékaival töltötte, ahol legalább két teljes század harcolt, s ahol az ezred súlyos veszteségeket szen­vedett. A következő év vége felé azonban a hatóságok visszatértek az aktív csapdaállítás taktikájához. Decemberben egy besúgó fegyver- raktárat jelentett a Tyrone megyei Coalisland környékén. A jelzett helyen tényleg találtak egy golyós- és egy sörétespuskát, valamint né­hány további hadfelszerelési tárgyat. Riasztották a különleges erő­ket, és hattagú SAS-csoport szállt ki a helyszínre.

A csapdaállítás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a hat katona párosával elbújt a sövényben a szántóföld körül, ahová a besúgó szerint elrejtették a fegyvereket. A pár egyik tagja ilyenkor figyel, a másik alszik. Ez decemberben magányos, nyirkos és fázós őrszol­gálatot jelent, és még italt vagy ételt sem melegíthettek maguknak. A csoport két napig lapult és várt. A második nap délután, még napvilágnál, megjelent három férfi egy autóban. Leparkoltak, s míg egyikük a kocsinál maradt, kettő egyenesen a rejtekhelyhez ment.

177

Colm McGirr elővette az Armalite automata puskát, odaadta Brian Campbellnek, az pedig elindult vele az autóhoz. A vizsgálat során jegyzőkönyvbe vett változat szerint a katonák ekkor rákiáltottak a férfiakra, mire McGirr feléjük fordult, kezében a sörétespuskával. Az egyik katona tüzet nyitott. A lövéseket hallva, a kocsi felé fél­úton, Campbell megállt. Két halálos lövést kapott. A sofőr rádöb­bent, hogy csapdába került, és a kocsiba ugorva elszáguldott. Útja amellett az árok mellett vitt el, ahol az egyik SAS-páros rejtőzött. A kocsit számos lövedék érte, s amikor utóbb megtalálták, vér­nyomok is voltak az ülésein, de a vezetőnek nyoma veszett.

Valószínűleg sosem tudjuk meg, pontosan mire volt parancsuk a katonáknak. Az osztag parancsnoka, „A” katona, azt vallotta, hogy feladatuk a raktárt felkereső személy vagy személyek letartóztatása volt. Az IRA először is azt vonta kétségbe, hogy felszólították-e megadásra a gyanúsítottakat, majd azzal a változattal is kirukkolt, hogy a két férfit még azelőtt lőtték le, mielőtt a rejtekhely közelé­be értek volna. Elhangzott a szokásos vádaskodás is, hogy megint fegyverteleneket gyilkolt a hadsereg, bár hogy hogyan láthattak volna a katonák a gyanúsítottak kabátja alá, arra nem kaptak ja­vaslatot. A végső szemrehányás szerint a SAS-különítménynek ki kellett volna ürítenie és úgy visszarejteni a fegyvereket, hogy a katonák ne kerülhessenek életveszélybe. Nagyon igazságtalan do­log azonban a helyszínen tevékenykedő katonákat hibáztatni min­denért, hiszen ők mindig azzal a tudattal kell hogy dolgozzanak, hogy rendkívül veszélyes ellenséggel állnak szemben.

Az 1980-as évek első felében a SA S szellemi kapacitásának óriá­si része működött az északír tartományban. Mike Rose, aki a falklandi háborúban vezette a SA S bevetett egységeit, 1983 no­vemberében vette át a 39. dandárt (már Sir Michael Rose tábor­nokként a boszniai ENSZ-erők főparancsnoka volt legutóbb). Tony Jeapes vezérőrnagyot 1985-ben a teljes észak-írországi brit haderő főparancsnokává nevezték ki.

A klasszikus SAS-csapda példája az, amikor 1984 júliusában biz­tos információ alapján tőrbe csaltak egy IRA harci csoportot, amely a Tyrone megyei Ardboe városában készült megtámadni egy kony­habútorgyárat. Ez az összecsapás azért is érdekes, mert itt a SA S nyilvánvalóan őrizetbe vételre törekedett, ami cáfolja a közvéle­

178

ményben makacsul fel-felbukkanó „szándékos gyilkos lövés” teó­riát. Ilyen gyilkos titkos stratégiával nemcsak az IRA, de a sajtó is rendszeresen vádolta a biztonsági erőket. A gyár körül tehát késő este nyolc SAS-katona rejtőzött el. Rövid várakozás után két férfi közeledett a közeli sövény mellett. Nyugodtan ballagtak, amikor a katonák megállásra szólították fel őket. Egy katona rájuk lőtt. William Price megsebesült, de társával elfutott. Két további rejtőző IRA-tag rájött, hogy elárulták őket. Kirohantak a mezőről, ahol addig lapultak, és az út felé vették az irányt, csakhogy ott is várt két katona. Ezek a katonák is szabályos felszólítást kiáltottak oda a menekülőknek. Raymond O ’Neill megállt és feje fölé emelte a ke­zét, de Thomas McQuillan tovább rohant. Kétszer utána lőttek, s bár egyik lövés sem talált, McQuillan a földre zuhant és elfogták. Kutatni kezdtek Price és a társa után, s az előbbit végül meg is talál­ták egy közeli mezőn. A tettért felelős katona szerint Price fenyege­tő mozdulatot tett, amire halálos fejlövés volt a válasz. A környéken fegyvereket, valamint több gyújtóbombához elegendő benzint és gyúj­tót találtak. Az eset végső következményeként két férfit bíróság elé állítottak.

A következő ismertté vált művelet, amelyben valószínűleg részt vettek a Különleges Légi Szolgálat tagjai is, teljes katasztrófával végződött. A hírszerzés felderítette egy merénylet tervét, amely­nek áldozata az Ulsteri Védelmi Ezred (Ulster Defence Regiment - a tartomány saját egysége a Brit Hadseregen belül) egyik önkéntes tartalékosa lett volna. Rajtaütő csoport szivárgott be egy olyan hely­re, ahol a hírszerzők szerint eséllyel állíthattak csapdát a merény­lőknek. Magyarul a biztonsági erők lesbe álltak egy útkeresztező­désnél, ahol munkába menet a kiszemelt áldozat minden reggel áthaladt. A terroristák egy lopott kisteherautóval menetrend sze­rint fel is bukkantak. A katonák lőni kezdtek - éppen akkor, ami­kor a szomszédos szállítmányozási telepről kocsijával kihajtott Frederick Jackson, egy ártatlan civil. Jacksont egyetlen lövés érte a mellén, és azonnal meghalt. A terroristák elmenekültek.

Az eddig ismertetett műveletek zöme előre megtervezett csapda volt, amelyet korábban gyűjtött információra alapoztak. 1984 de­cemberében azonban^dműveletet kellett hirtelenjében rögtönöz­ni, s végül ebben a műveletben vesztette életét a második S A S ­

179

katona Észak-írországban. Az IRA jókora bombát akart telepíteni az országút alatt átvezető csatornába egy népszerű Fermanagh me­gyei étterem, a Drumrush Lodge közelében. A terv szerint a terro­risták ezután telefonon figyelmeztették volna a hatóságokat, hogy az étteremben gyújtóbombát rejtettek el. Erre a biztonsági erők biztos a helyszínre siettek volna, ahol közeledő járműveiket már várta a valódi bomba. Összesen hét SAS-katonát küldtek az étte­remhez, két jelzés nélküli, civil személyautóval. „Külföldi gyárt­mányú, kék furgont” kellett keresniük, azaz egy, a határ túloldalá­ról ellopott Toyotát. A lopott teherkocsiban a PIRA négy tagja ült, közülük ketten részt vettek a Maze börtönből 1983 szeptemberé­ben végrehajtott tömeges szökésben. Több tejeskannányi robbanó­anyaggal várakoztak járművükben.

Aznap éjjel nagyon hideg volt, s a környéket fagyos köd takarta. Az események sorrendjéről ismereteink máig rendkívül zavarosak. A SAS-járőr gyanús furgont látott az egyik dűlőúton, s két kocsi­jával az út mindkét végét elállta. Az egyik autó nagyon közel állt meg ahhoz a helyhez, ahol három terrorista éppen a nagy bomba távirányítóját telepítette. Két fegyveres SAS-kommandós kiszállt, és megközelítette a Toyotát, a harmadik a kocsiban maradt a rádió­nál. Ez alkalommal a rajtaütőkön ütöttek rajta. A sövény mögül a terroristák közvetlen közelről tüzet nyitottak, és megölték Alistair Slater őrvezetőt a B századból. A következő percekről eltérnek a beszámolók. Úgy tűnik, a katonák világítórakétákat lőttek fel, mire a terroristák elmenekültek. Eközben valahogy agyonlőttek közü­lük egyet, Tony MacBride-ot. Az ügyésznek tett írott vallomásuk­ban a katonák azt állítják, hogy a férfit elfogták, majd szökni pró­bált, és akkor lőttek utána. A PIRA forgatókönyve szerint társukat elfogták, összeverték és agyonlőtték, még mielőtt Slaterre bárki rálőtt volna. Két bombamerénylőnek sikerült átmenekülnie az ír Köztársaságba. Ott újabb kocsit térítettek el, és hosszú hajsza után az ír rendőrség, a Garda fogta el őket. A negyedik terroristát na­pokkal később fogták ki egy közeli folyóból. Valószínűleg azért fulladt a vízbe, mert ruhái átáztak és a mélybe húzták, amikor megpróbált átúszni a Köztársaságba.

Aki az egyiknek terrorista, az a másik szerint szabadságharcos. Az észak-írországi lojalista többség rendszerint üdvrivalgással fo­

180

gadja, ha a biztonsági erők újabb IRA-terroristával végeznek - leg­feljebb kevesli az ilyen „eredményeket”. A republikánusok viszont Írország egy újabb hű fiát siratják, akinek életét az igaz ügyért ví­vott küzdelemben oltotta ki az elnyomók golyója. Rendszerint mind­két oldal megtesz mindent egy-egy halálos végű incidens tényeinek eltorzítására, s az igazságra a kutya sem kíváncsi. A köztársaság­pártiak hitét semmi sem ingathatja meg abban, hogy „a szándékos lelövés” a brit állam titkos stratégiája ellenük, s közben elfeledkez­nek arról a kellemetlen körülményről, hogy éppen az IRA ideigle­nes szárnya alkalmazza ezt a gyilkos alapelvet, gyakorlatilag évti­zedek óta. A SA S többnyire mindkét küzdő félnek útjában van, s kettejük közé szorulva eleve nem lehet igaza. A protestáns lojalis- ták hősként ünnepük őket, a katolikus köztársaságpártiak a brit el­nyomás szimbólumaként átkozzák az ezredet. A józan ész azt monda­ná, egyáltalán mi értelme van a katonákkal elvégeztetni a rendőrség dolgát. Ami a politikusokat illeti, ha már a tartományba küldték a csapatokat, akkor vállalniuk kellene a felelősséget a katonák tevé­kenységéért. A brit szigeteken olyan erős a politikai élet megosztott­sága, hogy a baloldali politikusok és újságírók gyakran remekül el­végzik a propagandamunkát az IRA helyett, amikor a konzervatívok iránti ellenszenvüktől hajtva vadul bírálják a biztonsági erők minden lépését. A jobboldali bulvársajtó viszont minden sikeres járőrt győz­tes seregként, minden kis csapdát döntő csataként tálal. A hírközlés is hozzáteszi tehát a magáét az egyébként is kusza és mocskos észak­ír helyzet összekuszálásához és még piszkosabbá tételéhez.

Alig néhány nappal Tony MacBride halála után a hatóságok tu­domást szereztek az IRA újabb tervéről. A Londonderry mellett működő Gransha Kórházban dolgozott az Ulsteri Védelmi Ezred egyik önkéntese, akit a provók meg akartak gyilkolni. A meggyil­kolni igét használom, de a terroristák a saját szótáruk szerint egy bűnöst készültek kivégezni. A hírszerzés nagyobb különítményt küldött ki, civilben és polgári autókon, hogy fogják el a halálbrigá­dot. A feladat tehát letartóztatás volt, amint az osztagot eligazító tiszt később eskü alatt vallotta. Dániel Doherty és William Fleming egy-egy pisztollyal félfegyverkezve, lopott motorkerékpáron indult a kórház felé. A motob-Poherty vezette. Mindkét férfi harcedzett IRA-tagnak számított, s Fleming az előző eset vízbe fúlt terroristá­

181

jának az unokatestvére volt. Azt később sem vitatta senki, hogy fegyverrel és törvénytelen céllal léptek a Gransha területére.

Azt azonban nagyon is vitatták a vizsgálat során, hogy valóban szükség volt-e a két terrorista megölésére. Utólag úgy látszott, hogy a RUC nem is értesült előre a műveletről. Az egyik katona, aki kocsiból figyelte a környéket, azt vallotta, hogy Fleming kezében pisztolyt vett észre, és saját életét veszélyeztetve látta. A vallomást tevő katona az autóval fellökte a motorbiciklit, majd kiugrott, és azonnal lőtt 9 milliméteres Browning pisztolyával. Vallomása sze­rint három lövést adott le, de a fegyveres megpróbált feltápász- kodni. Az első katona lőtt még hármat, és egyik társa is leadott néhány lövést. Amíg Fleminggel mindez megtörtént, Doherty a motorral megpróbált elmenekülni. Őt is lelőtték. A két család jogi képviselői a bíróságon azt próbálták bizonyítani, hogy a katonák szabályosan kivégezték a két IRA-tagot, s a kormány az alsóházban is több kérdést kapott az ügyben. Az ügy igazi kulcskérdése az, hogy tényleg élve elfogásra kaptak-e parancsot a katonák, és volt-e erre valóban lehetőségük. Az utóbbi mindig a helyszínen tapasztalt körülményektől, és a katonák a másodperc töredéke alatt rögtön­zött döntéseitől függ - ebbe a szférába pedig külső személy ugyan be nem juthat. Az IRA propagandagépezete mindenesetre kihasz­nálta az esetet, s újabb példaként hozta fel arra, hogy két „aktív szolgálatot teljesítő katonáját”, ahogy ezt mondani szeretik, jog­sértő módon agyonlövette az elnyomó brit kormányzat.

Még vitathatóbb az a tűzharc, amelyet 1985-ben vívtak Strabane városában. Egy helyi IRA-sejtet azzal bíztak meg, hogy a RUC egyik járművére dobjanak gránátot, majd a túlélőket lőjék le. Február 22-ről 23-ra virradó éjjel öt IRA-tag kereste is a megfelelő célpon­tot, de valahogy nem bukkant fel rendőrségi jármű. Végül ketten átadták fegyverüket annak a három társuknak, akinek azok elrej­tése volt a dolga. Aznap éjjel a SA S egy kisebb csoportja is a kör­nyéken járt, ez alkalommal a rendőrök tudomásával. A katonák csak hatan voltak, és hárman a rendőrőrszobán maradtak, hogy erősítsék annak védelmét. Komoly csapdát tehát biztos, hogy nem terveztek. Sokkal valószínűbb, hogy valaki besúgta a fegyverraktár helyét, s a három katonát annak megfigyelésére rendelték. A há­rom kommandós elrejtőzött a sövény mögött, egy mező szélén hú­

182

zódó töltés tetején. Hátuk mögött út húzódott, azon túl pedig a város egyik lakótelepének első házsora. A három IRA-tag fegyver­rel a kezében begyalogolt a mezőre, a katonák pedig lelőtték őket. Egészen közelről 117 lövést adtak le Heckler &C Koch automata puskákból, s mindhárom terrorista azonnal meghalt. Kicsit később a rendőrség rajtaütött egy házon, és elfogta az IRA-sejt negyedik tagját, Declan Crossant. Biztosan tudjuk, hogy volt egy ötödik provó is, de őt sosem kapták el.

Mind a három megölt férfi helyi lakos volt, Charles Breslin és a Devine fivérek, Michael és Dávid. A lakótelepen többen is állítot­ták, hogy a közeli temetőből géppuskával is lőttek, de a hadsereg ezt tagadta, és senki sem tudta az állítást nyomokkal bizonyítani. Az is elhangzott, hogy hallatszott, amikor az egyik férfi kegyele­mért könyörög. Egy további vád szerint mind a hármat sebesülten tarkón lőtték. Mindenesetre mindhárom IRA-tag fekete símaszkot viselt, és automata puskát tartott a kezében. A sötétségben a SA S katonáinak nem volt módja megfigyelni, töltöttek-e a fegyverek, s ezért azt kellett feltételezniük, hogy igen, vagyis hogy határozott veszélyt képviselnek. Akármi is történt, a vizsgálat végül nem tud­ta tisztázni a tényeket. A halottak családja állítja, hogy a biztonsági erők megint eltussoltak egy bűncselekményt. A Sun, mintegy a tör­ténet utóirataként, egyik cikkében azt állította, hogy az egész sze­rencsétlen műveletet az a Simon Hayward gárdalovassági százados tervezte meg, akit 1987 augusztusában Svédországban kábítószer­csempészésért bebörtönöztek. A százados valóban szolgált az egyik Észak-írországban tevékenykedő titkos egységnél is, de sosem volt a SAS-ezred tagja.

Strabane után pár évig drasztikusan csökkent azoknak a lövöl- dözéses incidenseknek a száma, amelyekben a hadsereg is részt vett. Ma már nehéz lenne megmondani, hogy ez szándékos straté­gia része volt, vagy egyszerűen elfogytak a megfelelő célpontok. 1986 februárjában Londonderry megyében Toomebridge mellett egy tanya udvarán titkos IRA-fegyverlerakatot találtak. Ezt a rak­tárt is rejtett megfigyelés alá helyezték. Nemsokára a katonák egy közeledő autót hallották^amely megállt. Két férfi szállt ki, és be­jöttek az udvarra. Egyikük; Erancis Bradley helyi lakos volt, akiről később kiderült, hogy soha semmilyen terrorista szervezettel nem

183

állt kapcsolatban. Most viszont valószínűleg az IRA megbízásából jött, hogy elszállítsa a fegyvereket. Ujjlenyomatait elrejtendő kesz­tyűt viselt. Nyolc lövés végzett vele, amikor az egyik puskát félig előhúzta a rejtekhelyről. Az a katona, aki lőtt, azt vallotta, hogy előbb rákiáltott a férfira: „Állj!”. Az azonban nem állt meg, sőt feléje fordult, és a katona ekkor nyitott tüzet. Ez a reakció, a vá­ratlan hang felé fordulás, teljesen ártatlan és normális is lehet az adott körülmények között. Bradley ugyan bűnös úton járt, halála azonban így is kínos helyzetbe hozta a hatóságokat.

Sokkal egyértelműbb volt az a művelet, amelynek során áprilisban Seamus McElwaine életét veszítette Fermanagh megyében. A férfi a Maze börtön szökevényei közé tartozott, s az IRA ideiglenes szárnyá­nak harcedzett tagja volt, akit 1981-ben egyszer már elfogott a SAS. Társát, Sean Lynchet sebesülten elfogták. Egy katonai rutinőrjárat rá­talált egy vezetékre, amelyről kiderült, hogy az út alatt átvezető csa­tornába telepített bomba gyújtózsinórja. Titkos vizsgálat indult. A re­publikánusok változata szerint a bomba egyszer már csütörtököt mon­dott, és a két IRA-tag át akarta alakítani. Annyi bizonyos, hogy egy kisebb csoport katona, amely a feltételezések szerint a SAS-ezredből került ki, csapdát állított a tervezett robbantási pont körül. A két ter­rorista puskával felszerelkezve közeledett, és a katonák rájuk lőttek. McElwaine azonnal meghalt, Lynchnek azonban sikerült elkúsznia, és csak órákkal később találták meg. Az esetnek az az érdekessége, hogy Lynch vallomásában azt állította, hogy a katonák szándékosan alacsonyra céloztak, hogy őt és társát csak harcképtelenné tegyék. Ugyanezt a változatot erősíti meg Raymond Murray katolikus pap is könyvében, amelyet az ezred írországi tevékenységéről írt (The SAS in Ireland- A SAS Írországban). Murraynél a beszámoló azzal folyta­tódik, hogy McElwaine-t a katonák előbb egy darabig faggatták, majd három lövéssel végeztek a sebesülttel.

A következő tizennégy hónap viszonylagos nyugalomban telt, bár a biztonsági erők továbbra is rendkívül sok titkos megfigyelést végeztek. Azután 1987 tavaszán egy besúgó utalásaiból világossá vált, hogy az IRA újabb nagy támadásra készül, és hamarosan az is egészen pontosan kiderült, hogy ki lesz a végrehajtó. Eközben azon­ban az IRA hatalmas propagandasikert ért el: április 25-én sikerült megölniük Sir Maurice Gibson főbírót és a feleségét. A házaspár

184

angliai szabadságáról tért haza, amikor az ír Köztársaság és Ulster közötti határon felrobbantották az autójukat.

Májusban tehát két hírhedt IRA-vezető, Patrick Kelly és Jim Lynagh egyesítette erőit. Mindketten a Kelet-tyrone-i Dandár egy-egy cso­portját vezették, és most együtt készültek egy csekély létszámú rend­őrőrszoba lerohanására. A kiszemelt célpont az Észak-Armagh me­gyei Loughgall község belterületén állt. Az előző évben már sikerült egy ilyen támadás a Bükkös nevű rendőrállomás ellen, s a terroris­ták ezt a műveletet készültek megismételni. Egy lopott JCB-kotró- gép kanalába hatalmas bombát helyeztek, és a kotróval áttörték a védőkerítést, hogy a bomba minél közelebb robbanjon az épülethez. A biztonsági erők első ellenlépése valamennyi gyanúsítottra kiterje­dő, sosem látott méretű folyamatos megfigyelési akció volt. Ugyan­akkor Herefordból a SA S külön erősítést kapott. A hadsereg had­műveletének Judy lett a fedőneve. A sajtó később arra utalgatott, hogy a biztonsági erők már egy héttel a merénylet előtt figyelték a kijelölt robbanóanyag- és fegyverraktárakat.

Május 8-án, pénteken, késő délután valamennyi várt előjel egyszer­re bekövetkezett. A loughgalli őrszoba látszólag bezárt a hétvégére. Álarcos IRA-tagok Dungannon egyik utcájáról elloptak egy Toyota furgont, majd hamarosan egy JCB-kotró is eltűnt egy közeli tanya udvaráról. Legalább két terrorista visszamaradt a tanyán, hogy őrizze a kotró tulajdonosának családját, ami arra utal, hogy az akcióban sok­kal többen vettek részt, mint ahányan végül megjelentek az őrszobá­nál. Mindeközben a biztonsági erők alapos eligazítást kaptak. Erre szükség is volt, mert viszonylag nagy erőt vontak össze. Az egyik SA S­osztag az őrszoba épületén belül rejtőzött el, ami bizonyos fokig kitet­te őket a robbanás veszélyének. Még az is lehet, hogy a hadsereg éppen ezt akarta, mert az érvényes szabályok szerint így a katonák élete forgott közvetlen veszélyben, és joguk volt lőni. A fő erő a rend­őrség épületével szemben, a fasorban és egy bokros területen rejtőzött el, az út és a futballpálya között. Egyes beszámolók szerint a megszo­kott automata puskákon kívül N̂ ét közepes géppuska is volt náluk. Kisebb figyelőőrsöket helyeztek eka falu több pontján, s így minden bevezető utat ellenőriztek. A lakosokat nem tájékoztatták a készülő hadműveletről, és senkit sem vittek biztonságosabb helyre, mert ezzel elkerülhetetlenül leleplezték volna a csapdát.

185

Az egymástól eltérő visszaemlékezések alapján viszonylag jól re­konstruálható az események sorrendje. A Toyota először egyedül jelent meg a faluban, este negyed nyolckor. Öten ültek benne, és egyszer gondosan lelassítva elhajtottak a kiszemelt cél előtt. Má­sodszor a furgon már a kotróval a nyomában tért vissza. A kotrón hárman utaztak. Declan Arthurs vezetett, Michael Gormley és Gerald O’Callaghan mellette ült. A bombát némi törmelék takar­ta. A Toyota kicsivel túlhajtott az őrszobán, majd megállt, és hátsó ajtói kitárultak. Patrick Kelly vezetésével három férfi ugrott ki, és azonnal lőni kezdte az épületet, miközben a JCB a helyére dübör- gött, és benyomta a kaput. Ekkor nyitott tüzet az elrejtőzött kato­nai osztag. A furgont és sofőrjét, Seamus Donnellyt szitává lőtték. Vagy Gormley, vagy O’Callaghan öngyújtóval meggyújtotta a bomba kanócát. Ezután mindketten megpróbáltak elfutni, de mindketten elestek a golyózáporban. Arthurs és Eugene Kelly akkor halt meg, amikor a kisteherautónál keresett menedéket. Patrick Kelly a föl­dön feküdt holtan, a két másikat pedig a raktérben találták meg. Majdnem tiszta megsemmisítő győzelem volt, de csak majdnem.

Az ilyen nagy, titkos csapda állítása mindig azzal a veszéllyel jár, hogy ártatlanok is a helyszínre tévedhetnek. Már eddig is több példa volt erre, és most is így történt. Közvetlenül a robbanás be­következte előtt a templom felől két fivér, Olivér és Anthony Hughes érkezett a faluba. Személyautóval jöttek, de ugyanolyan kék overallban, mint a terroristák, mert aznap egy teherautó javí­tásán dolgoztak. Amikor meglátták, hogy mibe csöppentek, meg­próbáltak visszatolatni. A katonák rájuk is tüzet nyitottak, megöl­ték Anthonyt, és súlyosan megsebesítették a bátyját. Nyilvánvaló­an terroristának nézték őket, és felszólítás nélkül lőttek rájuk. Még néhány autó jelent meg, de több ártatlan járókelő már nem szen­vedett sérülést. Amikor elhallgattak a fegyverek, különös csend ereszkedett a falura. A lakosok óvatosan kémlelték, már megint mi történt. A rendőrőrszoba romba dőlt, a jókora kotró darabokra szakadt, és hullák hevertek az úton. Az IRA később azt állította, hogy a sebesültekkel a tűzharc után végeztek. A vádat arra alapoz­ták, hogy többen fejlövést is kaptak. Azt is emlegették, hogy hátul­ról lőtték le a provókat, bár ebben semmi meglepő nincsen, hiszen előttük és mögöttük is voltak állásban katonák.

186

A hatóságok szempontjából Loughgall igen sikeres művelet volt, hiszen notórius visszaeső terroristák egész csoportját sikerült meg­semmisíteni. Az egyetlen hiba a Hughes fivérek lelövése volt, akik­nek sem katolikus, sem protestáns félkatonai szervezettel nem volt soha semmi dolguk. Mivel szegények éppen a pokolgép felrobba­nása előtt érkeztek a helyszínre, aligha képzelhető el egy olyan biztonsági kordon, amely a falu előtt megállíthatta volna őket és többi ártatlan autóst, de feltűnés nélkül átengedhette volna az IRA járműveit. A kormányzat pénzbeli kárpótlásban részesítette Anthony Hughes özvegyét és a sebesült Olivért is. A szokásos politikai erők nyilvános vizsgálatot követeltek, mint mindig. A hatóságok ezt meg­tagadták, mint mindig. A sajtókommentárok áradatában természe­tesen megjelentek a megszokott tiltakozások, és a „helyesebb lett volna letartóztatni őket” típusú bírálatok.

Az 1987-es év mélypont az IRA történetében. Minden fronton katasztrófa katasztrófa után érte őket. A mozgalom politikai szár­nya, a Sinn Fein riasztó mértékben veszítette el szavazói táborát. Loughgall drasztikusan csökkentette a támadásra használható ta­gok amúgy is csekély létszámát. Október végén a francia vámható­ság elfogta egy hatalmas, Líbiából érkező fegyverszállítmányukat. Az IRA azonban ahelyett, hogy sebeit nyalogatva meghúzta volna magát, elkövette legbrutálisabb és legostobább merényletét. Az első világháborút befejező fegyverszünet évfordulóján Enniskillen vá­rosában felrobbantották az ünneplőket. Tizenegyen haltak meg, és több mint hatvan ártatlan ember sebesült meg. Marié Wilson ápo­lónőjelölt az édesapja, Gordon mellett állva halt meg. Lányának tragikus halála Gordon Wilsont a világsajtó címlapjaira juttatta, ahol ő a tartományban szokatlan módon szomorúan, de nagyon határozottan szót emelt minden szervezeti erőszakos cselekményei ellen, s a józan ész felülkerekedését sürgette.

A következő év márciusában az IRA, talán hogy megbosszulja Loughgallt, Gibraltárban készített elő bombamerényletet. Ott há­rom terroristát lőtt agyon a SA S. Ezt az esetet, amely több szem­pontból is elhíresült, egy későbbi fejezet tárgyalja. A SA S azonban ma is ott van Észak-írországban, és valószínűleg ott marad a belát­ható jövőben is mindaddig, amíg tart az esztelen felőrlő háború. Ma is állítanak csapdákat, időről időre megölnek néhány terroris­

187

tát, és rendszeresen varrnak a nyakukba olyan haláleseteket, ame­lyekhez a valóságban semmi közük sincs. Például 1990 januárjában lelőttek három embert, aki megpróbált kirabolni három belfasti buk­mékert. A rablást a 14. hírszerző század akadályozta meg, a Külön­leges Légi Szolgálat a környéken sem járt, de az IRA természetesen az ellenkezőjét állítja. Azokat a terroristákat viszont, akik 1992-ben éppen aknavetőiket állították fel Coalisland mellett, valóban a SA S lőtte le.

Ez a fejezet megpróbálta röviden összefoglalni a SA S észak-íror­szági tevékenységét, és megmutatni néhányat azokból a zsákokból, amelyekben e különös konfliktus szabályai szerint az ezrednek futnia kell. Az állandó sokoldalú politikai nyomás már igazán csak hab ezen a keserű tortán. Az olvasó véleményére bízom, mit gondol az ilyen jellegű hadműveletek jogosságáról. Sokan úgy érzik, hogy a halott terrorista a jó terrorista, és gyakran visszatérő gondolat, hogy ha sza­badjára engednék a SAS-t, az IRA többé nem sok gondot okozna. Azt is sokan állítják, hogy a terrorszervezet legfelsőbb vezetőit, az úgyne­vezett keresztapákat a biztonsági erők pontosan ismerik. Könnyedén „ki lehetne iktatni” őket, ha egyszer egy kormánynak lenne mersze vállalni az ilyen megtervezett gyilkosságsorozat politikai mellékhatá­sait. Más kérdés azonban, hogy megoldható-e így Észak-íroszág szám­talan mélyen gyökerező problémája. A valódi megoldáshoz ugyanis a lojalista félkatonai szervezetek felszámolása éppúgy hozzátartozik, mint a republikánusoké.

188

Ellenforradalmi hadviselés11

Azok a korlátok, amelyek az előző fejezetre vonatkoztak, erre is érvényesek. A Különleges Légi Szolgálat bármely közelmúltbeli tevé­kenységét csak akkor vehetjük vizsgálat alá, ha az semmiképpen sem veszélyezteti az ezred tagjainak, és még inkább családjuknak, a szemé­lyi biztonságát. Az ezrednek azonban oly sok tettével foglalkozott a sajtó, hogy a kép így is meglepően teljes lehet. Ez a fejezet ugyanazt a korszakot dolgozza fel, mint az előző, és mindazzal foglalkozik, ami Ulsteren kívül történt. A két rész szükségszerűen kiegészíti egymást, hiszen az ellenforradalmi hadviselésre kiképzett csapatok ugyanazt a tudást és ugyanazokat a szakmai fogásokat alkalmazzák a világ bár­mely sarkában, mint magukra hagyott társaik Észak-írországban.

Az 1960-as évek végén az ezr&d buzgón kutatott a létjogosult­ságát biztosító új feladatok után) amelyek vállalása a gyarmati háborúk utáni korszakban is életben tarthatta a SA S-t. Megindí­tották a szakosított közelharc-kiképzést, hogy testőrnek alkalmas mesterlövészekkel láthassák el a brit kormányt és barátait. Őr­ként és kiképzőként is nagy kereslet volt szolgálataik után, külö­nösen a frissen felszabadult gyarmatokon. Egyenként és kis csa­patokban évekig járták a világot, de az ománi háború a Különle­ges Légi Szolgálatnak szinte a teljes létszámát felszívta, és ezekre az extra feladatokra nem maradt erő. A herefordi kiképzőkeretet azonban nem oszlatták fel. Volt idő, amikor az ellenforradalmi hadviselés részlege csak egyetlen tisztből állt, akinek az volt a dolga, hogy ebben a szolgálati ágban kövesse a világ fejleménye­it. Ez alapvetően hírszerző, adatbázis-építő megbízás volt.

189

Az a megaláztatás, amelyet a nyugatnémet kormány szenvedett el az 1972-es olimpián történt véres túszválság miatt, ráirányította a figyelmet egy új, félelmetes fenyegetésre. E fenyegetés neve szer­vezett terrorizmus. A Fekete Szeptember nevű szakadár palesztin gerillacsoport tagjai Münchenben, az olimpiai faluban, lerohanták az izraeli csapat szállását. Két sportolót megöltek, kilencet túszul ejtettek. A város melletti katonai reptéren megkísérelt túszmentő akció kudarcba fulladt, a terroristák minden túszt megöltek.

Akkoriban egyetlen európai kormány sem rendelkezett ilyen vál­ságok megoldására alkalmas szakcsapatokkal, s ezért gyakran meg­hajoltak a terroristák követelései előtt. A brit kormány ekkor meg­bízta a SA S-t, hogy készítsen fel egy olyan kommandót, amely képes túszszedéses helyzetek megoldására, s ugyanakkor felhatal­mazást és pénzt adtak a herefordi Ellenforradalmi Hadviselési Rész­leg kibővítésére. A németek szintén egy különleges egység megala­pításával válaszoltak a kihívásra. A GSG9 a félkatonai határőrség­hez tartozik, a francia GIGN pedig a csendőrséghez.

A hetvenes évek elején a terrorizmus elképesztően változatos formákban jelentkezett, elképesztően harsány nevek alatt. A gon­dok nagy része a Közel-Kelet belső problémáiból nőtt ki. Gomba módra szaporodtak az Izrael-ellenes palesztin csoportok, s ezek minden Izraelt támogató nyugati kormányzatban jogos célt láttak. Attól sem riadtak vissza, hogy akár a tengerentúlon támadják meg Izrael intézményeit. Nem utolsósorban pedig saját belharcaikat is szívesebben vívták európai városokban, mint odahaza. Irakiak har­coltak irakiakkal, palesztinok palesztinokkal, mindenki mindenki­vel. A sah bukása után Irán vezető szerepet vállalt a terrorizmus támogatásában és a harcos iszlám exportjában. A közel-keleti cso­portokon kívül Európa a saját terroristáival is kínlódott. Ezekből is volt bőven, maoista városi gerilláktól olasz neofasisztákig és az etnikai alapú szabadságharcosok széles választékáig. Az államok válaszul korábban elképzelhetetlen méretű és mélységű rendőrségi együttműködést hoztak létre. Az összehangolt hírszerzési adatgyűj­tésnek hála a SA S és a többi hasonló alakulat kezdett árnyalt képet kialakítani az ellenfélről. Természetesen a hagyományos hírszerzés is tovább működött. A SA S tehát rendszeresen kapott információt a brit titkos hírszerző szolgálattól és az MI5-től is.

190

A következő epizód bizonyítja a SA S akkori sokoldalúságát. Clifford Olivér törzsőrmester egyike volt annak a négytagú csoport­nak, amely 1972. május 18-án ejtőernyővel a Queen Elisabetb II óceánjáró mellé ugrott a tengerbe. A nyaktörő mutatványra a hajón állítólag elhelyezett pokolgép miatt volt szükség. A csoportot a had­sereg egyik vezető tűzszerésze, Williams százados vezette, a másik két tag a Királyi Tengerészgyalogságtól jött. Odafelé repültükben kiderült, hogy Williamsnek nem sok fogalma van az ejtőernyőzés­ről, ráadásul az időjárás pocsék volt, és a négy katonának a felhő­kön át kellett leereszkednie, maguk alá kötélen súlyos málhazsákot engedve. Negyedik nekifutásra a szállítógép sikerrel dobta le őket. A tengerészek mindenkit megtaláltak és felvettek a hajóra, amelyen azonban a bombának nyomát sem találták.

A nagy brit szigeten a jog továbbra is ugyanúgy érvényben volt, mint Ulsterban, vagyis minden terrorista „esemény” alapvetően a rend­őrség hatáskörébe tartozott, és a katonai megoldás csak végszükség esetén jöhetett szóba. A terrorizmus lélektanának elemzése meglepő eredménnyel járt: a higgadt tárgyalás korábban lenézett technikája a rendőri fegyvertár egyik legfőbb eszközévé vált. Ha mégis elkerülhe­tetlen a katonai beavatkozás, mert a túszok élete csak így menthető meg, a lehető legkisebb erő alkalmazása volt és maradt a szabály. Min­dennél fontosabb cél a túszok megmentése, és az, hogy ha fegyver­használatra kerül sor, ártatlan civilek ne keveredhessenek kereszttűz­be. Ez utóbbi különösen városias környezetben fordulhat elő nagyon könnyen. A lehető legkisebb erő meghatározása azonban máig értel­mezés kérdése. Amint az ulsteri példán láttuk, itt ingoványos talajra ér az elvek elméleti és gyakorlati értelmezője. Az a katona, akit bevet­nek, olyan tervet hajt végre, amelyet a politikusok jóváhagytak, és azért nem a rendőrség hajtja végre, mert az nem rendelkezik a szüksé­ges erővel és képességekkel. Ez mind igaz, de ettől a katona utóbb még a vádlottak padjára kerülhet.

A SA S-t nem érte teljesen készületlenül az új feladat. A terroris­taelhárító eljárások kidolgozásánál alapozhattak arra a rengeteg tapasztalatra, amelyet a személyi biztosító mesterlövészek kiképzé­sekor gyűjtöttek. Ez alapvetően nagyon pontos pisztolylövészetet jelentett. Az a létesítmény, amely „ölőház” néven vált ismertté, eredetileg ennek a különleges pisztolylövészetnek a gyakorlására

191

készült. A hőskorban nem volt ez több, mint egy szoba, ahol a védelmezendő személyt és a potenciális támadókat papírcélok jel­képezték. A lövőnek gyorsan azonosítania kellett, ki kicsoda, majd meg kellett semmisítenie a lehetséges gyilkosokat és emberrabló­kat. Az új tevékenység forgatókönyve sokkal bonyolultabb paraméte­rekkel készült. A terrorista csoport túszokat ejt, és repülőgép fedélze­tén, vonaton, épületben vagy éppen hajón tartja őket fogva. Ilyen helyzetet brit alattvaló bűncselekmény vagy politikai küzdelem köz­ben is teremthet, de külföldi is létrehozhatja a válságot, aki a brit vagy valamely külföldi kormányra próbál nyomást gyakorolni. Az egész helyzet létrejöhet a brit szigeteken vagy külföldön - a helyszín jogilag itt is, ott is lehet brit vagy idegen felségterület.

Abba a térbe gyorsan bekerülni, ahol a túszokat tartják, szó szerint élet-halál kérdése. A legfontosabb feladat ezért a bejutási technikák kifejlesztése volt, s ez meglepően sok kísérletet igényelt. A közelharc alapfegyveréül kezdetben a rendszeresített brit géppisztoly, a Sterling szolgált, de hamarosan az amerikai Ingram lépett a helyébe. Ajtók gyors kinyitására a Remington ismétlő sörétespuskát alkalmazták, de nem söréttel, hanem különleges, nehéz golyós lőszerrel, amely min­den pörölynél biztosabban verte szét a zsanérokat és zárakat. Önvé­delemre és tartalék fegyverként minden SAS-katona viselte a saját 9 milliméteres Browning pisztolyát.

A bejutás pillanatában az ellenfelek tájékozódó és döntéshozó ké­pességét meg kell bénítani. Ennek különleges eszköze a bénítógránát vagy „frászgránát”. Ezt is a Különleges Légi Szolgálat fejlesztette ki, s általában „villanó bumm”-nak szeretik nevezni. A kézigránáttestbe töltött magnézium és brizáns robbanóanyag-keverék nagyon nagy zajjal és vakító villanással robban, s ez legfeljebb 45 másodpercre lebénítja a túszszedőket. Ez alatt kell a szabadító kommandónak azonosítania és a túszok közül kilőnie őket. A robbanás gázai és gőzei, valamint a könnygáz esetleges jelenléte miatt a rohamcsapat tagjai gázálarcot viselnek, védőruhaként pedig sima, fekete cipzáras overallt. Az antiterrorista különítmények ma világszerte ilyen lát­szólag egyszerű, de valójában a személyi védőeszközök csúcstechni­káját képviselő ruházatban harcolnak.

A hőskorban az Ellenforradalmi Hadviselési Részleg egyetlen tisztje és négy beosztott kiképzője húsz katonával foglalkozott. Ebbe

192

a Különleges Bevetési Csoportba mind a négy századból kerültek emberek. Első ismert bevetésükre 1975 januárjában került sor a manchesteri repülőtéren. Egy pisztollyal felfegyverkezett iráni diák hatalmába kerített egy utasgépet. Azt követelte, hogy vigyék Pá­rizsba, és a pilóta ebbe bele is egyezett. Közben riasztották a Kü­lönleges Bevetési Csoportot, akik Stansted repülőterén megfelelő fogadtatást készítettek elő. A gépeltérítő leszálláskor elhitte, hogy megérkezett Párizsba, és amikor a SA S megrohamozta a gépet, megadta magát. A pisztoly élethű másolatnak bizonyult.

A kormány ösztönzésére a BBC 1975 decemberében bejelentet­te, hogy Nagy-Britannia rendelkezik a SAS-ezred keretében egy antiterrorista, túszszabadító osztaggal. A rendőrség a londoni Balcombe Street egyik házában sarokba szorított egy négytagú IRA provó csoportot. Autós üldözés és utcai tűzharc után a terroristák a saját házában túszul ejtették a Matthews házaspárt. A rendőrség a legfejlettebb berendezéseket használva mindent lehallgatott, ami a házban elhangzott, s a megfigyeléssel párhuzamosan telefonon türelmes tárgyalásba kezdett a túszszedőkkel. A SA S is a helyszín­re érkezett, s a rendőrség ekkor megkérte a BBC-t, hogy a hírek között mondja be, a rendőrség fontolgatja, hogy átadja az esetet a katonáknak. A rendőrök túdt£tk^.hogy a terroristák rendszeresen meghallgatják a híreket, és valóban, ahogy szó esett a katonai meg­oldásról, a provók azonnal megadták magukat. Mindez még az ezred ulsteri bevetése előtt történt, s világos bizonyítéka annak a szinte irracionális félelemnek, amit a SA S mozaikszó kelt az IRA- aktivisták soraiban.

Azokban a régi időkben, amikor a századok rendszeresen váltot­ták egymást Ománban, és az európai hadszíntér igényeire is fel kellett készülni, a kis létszámú ellenforradalmi hadviselési erő nem sokat tehetett azonkívül, hogy szakadatlanul edzett az esetleges feladatokra. Hivatalos és informális csatornákon tartották a kap­csolatot más államok antiterrorista csapataival. Folyamatosan pró­bálták ki az új fegyvereket és eljárásokat, valamint gyűjtötték az adatokat a lehetséges ellenfelekről. A felhalmozott tudás nagy ré­sze nagyon jól jött a gyakorlatban, amikor 1976-ban az ezred ré­szeit Ulsterba vezényelték. Nyilvánvalóan hosszan és részletesen tanulmányozták az izraeli kommandók entebbei túszmentő akció­

193

ját, bár Izraellel hivatalosan nincs kapcsolata az ezrednek. A Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet egyik csoportja az ugandai Entebbe repülőterére térített egy utasszállító repülőgé­pet. Ott száz utast elengedtek, de másik százhat, főként zsidó túszt a reptér épületében őrizetben tartottak. Idi Amin rezsimje nyíltan a terroristák mellé állt. Az izraeliek végül kétségbeesett lépésre szánták el magukat. Három Hercules szállítógéppel 3500 kilomé­tert megtéve, átrepülték Afrikát, majd leszálltak, és rendkívül me­rész rohammal kiszabadították a túszokat. Közben mellesleg el­pusztították az ugandai légierő MiG vadászgépeit, majd mindenki elrepült a szállítógépekkel. Ez a hadművelet adhatta az ötletet több, a falklandi háború idején tervezett rajtaütéshez. Ezekről bővebben a következő fejezetben ejtünk szót.

A holland hatóságok a dél-malukui bevándorlók által elkövetett terrorcselekményekkel küszködtek. A SA S-tól kértek tanácsot és technikai segítséget. Nyugat-Németországban a Vörös Hadsereg Frakció vívott elkeseredett gerillaháborút a hatóságok ellen, bár vezetőik zömét, köztük magát Andreas Baadert is, 1973-ban sike­rült elfogni. Áttételesen ez a terrorista szervezet volt az oka annak, hogy SAS-szakértők részt vettek egy német hadműveletben.

1977. október 13-án négy terrorista eltérítette a Lufthansa egyik Boeing 737-es gépét, amely fedélzetén nyolcvanhat utassal Pálmából Frankfurtba tartott. A gépeltérítők kilencmillió font váltságdíjat és a Vörös Hadsereg Frakció német börtönökben őrzött tagjainak szaba­don bocsátását követelték. A német kormány a SA S segítségét kérte saját GSG9 egységének tervezett bevetéséhez. A brit kormány bele­egyezett, és két embert választottak ki a feladatra: Alistair Morrison őrnagyot, aki a G századot vezette Mirbat felmentésekor, és Barry Davies őrmestert. A két katona elindult Dubaiba, ahol a gép akkor vesztegelt, és vittek magukkal szép mennyiségű frászgránátot, mert a németek akkoriban még nem rendelkeztek ilyesmivel.

Morrisont és Daviest Ottó Wegener, a németek parancsnoka és két embere várta. A rohamcsapat többi tagja egy másik repülőgép­pel még Törökországban tartózkodott, ahová a terroristákat kö­vetve kerültek. A gép fedélzetén ott volt a váltságdíj is, készpénz­ben. A repülőtér betonján az őrjítő hőségben vesztegelt a 737-es, miközben Wegener és Morrison igyekezett összehozni a szabadító

194

műveletet. A gép azonban felszállt, mielőtt érdemi lépést tehettek volna, s Adenba repült, ahol a Nyugattal szemben határozottan el­lenséges marxista rezsim uralkodott. A Wegener-Morrison csoport még leszállási engedélyt sem kapott, de sikerült követniük a terro­ristákat, amikor azok továbbrepültek a Szomáliái Mogadishuba. Ott csatlakozott parancsnokához a GSG9 többi része is. Az események menetét felgyorsította, amikor a gép ajtajából a betonra dobták a kapitány holttestét. Utóbb kiderült, hogy a német pilótát még Ádenban megölték.

Amint kiderül, hogy megölték az első túszt, rendszerint vége a tár­gyalásos szakasznak, és jön a katonai megoldás, mert innen már egyik fél sem fordulhat vissza. A valóságban is végre kellett hajtani azt, amit Morrison és Davies annyiszor végigcsinált gyakorlatokon. A Szomá­liái kormány hozzájárult a szabadító akcióhoz. A SAS-csoportnak be kellett jutnia a gépbe, miközben távolabb, a kifutópályán tüzet gyúj­tottak, hogy elvonják a terroristák figyelmét. A rohamcsapat gumíro­zott létrákon felmászott a Boeing mindkét szárnyára, majd egyszerre mindkét oldalon berobbantották a vészkijáratokat. Előbb a frászgrá­nátok, azután a német kommandósok zúdultak be a repülőgép utaste­rébe. Az utasok szerencsére bekötve ültek a helyükön, így szabadítóik a fejük fölött lőttek el. A terroristák ugyan vámmentes alkoholt és repülőgép-üzemanyagot is szétlocsoltak az üléseken és a padlón, ám a két gránát, amelyet az ülések alá gurítottak, nem okozott tüzet, a vastagon párnázott ülések pedig a robbanás erejét és repeszeit is fel­fogták. A tűzharc a jelentések szerint nyolc percig tartott. Három terrorista meghalt, a negyedik, egy nő, sebesülten fogságba esett. Egy német kommandós és egy túsz is sérülést szenvedett.

A brit kormány diszkrét kitüntetésekkel fejezte ki elégedettségét. A királynő születésnapja hagyományosan az állami elismerés kifeje­zésének napja is. Az 1978-as születésnapi listán nyilvánosságra hoz­ták, hogy Morrison megkapta az OBE-t (Order of the British Empi­re - Brit Birodalmi Érdemrend), Davies pedig a BEM-et (British Empire Medál - Brit Birodalmi Érdemérem). A mogadishui sikeres hadművelet nem vetett véget a repülőgép-eltérítéseknek, de azt leg­alább bizonyította, hogy megfelelően kiképzett és kellőképpen el­szánt kommandó igenis képes vérfürdő nélkül megoldani túszszedé- ses helyzetet. Ilyen helyzet kialakulásakor a kormányok sokszor ke­

195

rültek kutyaszorítóba. Nem engedhették meg, hogy a közvélemény úgy érezze, beadták a derekukat és gyáván engedtek a zsarolásnak, de ugyanez a közvélemény a sikertelen szabadítási akciót sem bo­csátotta volna meg. Egy repülőgép tele halott utasokkal legalább akkora politikai teher, mint a gyávaság vádja, nem is beszélve ar­ról, hogy mekkora ajándék azoknak a szenzációra éhes újságírók­nak, akik mindig készek voltak megértően kommentálni a terror­szervezetek tetteit.

Mogadishu sikerén felbuzdulva a kormányzat elrendelte az el­lenforradalmi hadviselésre szánt erőforrások növelését. Ezután min­denkor egy teljes század állt készenlétben Herefordban ezzel a fel­adattal, s ez is bekerült az észak-írországi bevetések és a külföldi kiképzési küldetések vetésforgójába. Több pénzt is kaptak a költ­ségvetésből, hogy a SA S megvehesse a piacon kapható legjobb felszerelést. Elsősorban a híradó eszközöket fejlesztették. A német kollégáktól a SA S átvette a Heckler & Koch MP5 géppisztolyt, amely máig az ezred szabvány közelharcfegyvere. Egyrészes, láng­taszító ruhát és személyi páncélt kapott minden katona, valamint új sisakot és olyan gázálarcot, amelybe megbízható rádiótelefont is építettek, hogy a csoport minden tagja beszélhessen egymással.

A SA S alapvonása az állandó, szenvedélyes elkötelezettséggel és önkínzásig menő szívóssággal végigcsinált kiképzés, de az unalom még így is komoly veszély, különösen olyankor, amikor nincs akció a látó­határon. Ez a veszély fenyegetett 1977 és 1980 között. Az „ölőház” 1980-ban már hat helyiségből állt. A terroristákat és a túszokat roha­mozó orosz katonát ábrázoló szabvány NATO-papírcélok jelképez­ték. Egy repülőgép utasterét is berendezték a laktanyában, az egyik walesi gyakorlótéren pedig több régi repülőgépet állítottak fel. A ké­szenléti csoport tagjai riasztó csipogót kaptak, és mindenhova maguk­kal kellett vinniük a felszerelésüket tartalmazó sportzsákot. Gyakorlat gyakorlatot követett. Igyekeztek a lehető legjobban megközelíteni a valóságos körülményeket, és sokféle helyzetet kipróbáltak.

Amikor befutott a valódi riasztás, így is nagyon hirtelen ért minden­kit. A B század 6. szakasza 1980. április 30-án rutin taktikai fogásokat gyakorolt az „ölőház”-ban. Négyes csoportokra oszlottak, ajtókat rúg­tak be, szobákba robbantak be és lőttek a célokra, majd papírlapokat ragasztottak a találatok helyére. Tizenegy óra negyvennyolckor meg­

196

szólaltak a csipogók. A katonák összekapták a cókmókjukat, és elro­hantak meghallgatni az eligazítást. A riasztás oka a „Kremlbe” befutó telefonhívás volt. A SA S herefordi hadműveleti központjának ügye­letes tisztjét arról értesítették, hogy Irán londoni követségének Prince Gate-en lévő épületét megszállta egy csoport terrorista. Bizonyos Dusty Gray telefonált, aki valaha altisztként szolgált az ezredben, s aki most a rendőrségnél szolgált kutyavezetőként. Gray a terroristák támadása­kor éppen az épület előtt járt, de tisztán véletlenségből. A beszámolók többsége szerint a SA S antiterrorista osztaga saját kezdeményezésére azonnal Londonba indult, s nem várta be a Védelmi Minisztérium utasítását. Jelzés nélküli Rangé Rovereiken végighajtottak az autópá­lyán, és kora este a londoni Regent’s Park laktanyában készenléti ál­lást alakítottak ki maguknak.

Az incidens háttere és végkimenetele közismert, nem utolsósorban azért, mert az események a televíziós kamerák állandó kereszttüzében zajlottak. A SA S ugyan köztudottan utálja a nyilvános szereplést, de be kell valljuk, a kormányt nem tetteboldogtalanná a helyszíni közve­títés. A győzelem megmutatta a többi jövendőbeli túszszedőnek, hogy Nagy-Britannia éghajlata nagyon egészségtelen a számukra, s megnőtt a külföld igénye a SA S szaktudásának átvételére. A SA S szolgálatai­nak felajánlása növelhette a brit befolyást a világ számos országában, sőt a „licenc” akár jó áron eladhatóvá is vált.

Az esemény puszta tényei az alábbiak. Hat férfi, akik már hetek óta Nagy-Britanniában tartózkodtak, benyomult az iráni követség­re, és fegyvert rántott. Állításuk szerint egy Arabisztán (Irán déli részén található, arab kisebbség által lakott terület) függetlenségéért küzdő szervezethez tartoztak. Túszul ejtették az épületben tartózko­dó huszonhat személyt, akik között ott volt a BBC két hangtechni­kusa, a diplomaták védelméért felelős rendőri egység egyik tagja és a követség sofőrje is. A többi huszonkét túsz iráni állampolgárságú követségi alkalmazott volt.

Akkoriban de la Billiére dandártábornok töltötte be a SA S igaz­gatói posztját. Tagja volt a védelmi minisztérium Egyesített Műve­leti Központ (Joint Operations Centre - JOC) nevű válságstábjá­nak, amelyben a külügy és a belügy mellett a hírszerző szolgálatok is képviseltették magukat. A Különleges Légi Szolgálat bevetéséről ez a bizottság dönt, de ha politikai következményekkel járó terro­

197

rista támadás történik, akkor a végső szó a COBRA fedőnevű cso­porté. A COBRA (Cabinet Office Briefing Room - Kabinetiroda Eligazító Szobája) elnöke a belügyminiszter, s ez a testület közvet­lenül a miniszterelnök alárendeltségébe tartozik.

Az ügy gazdája kezdetben a rendőrség volt, akik azonnal mun­kába állították tapasztalt tárgyalóikat és mesterlövészek gyűrűjét állították fel a ház körül. A rendőrök a követség utcájában, néhány számmal lejjebb, a Királyi Kézimunka Főiskola épületében rendez­ték be főhadiszállásukat. Oan, a terroristák vezére, repülőgépet követelt, amely egy meg nem nevezett országba viszi csoportját a túszokkal és egy arab nagykövettel együtt. Kifinomult macska-egér játék vette kezdetét, és egyesével elengedtek öt túszt. Cserébe élel­met és azt az ígéretet kapták, hogy a BBC közvetíteni fogja Oan követeléseit.

A rohamra kijelölt osztag semmit sem tudott a követségi épület belső elrendezéséről, de szerencsére az angol gondnok a tudás va­lóságos aranybányájának bizonyult. Chris Cramer, a BBC egyik tú­szul ejtett technikusa betegségére hivatkozott, és elengedték, de sikerült nagyon részletesen kikérdezni őt is. Furnérból megépítet­ték a követség modelljét. Kiderült, hogy a két alsó szint ablakait golyóálló üveg fedi, amit pöröllyel nem lehet betörni, ott tehát robbantani kell.

Másnap este a támadó csoportot bérelt civil furgonokkal kihoz­ták a laktanyából és a célépület közelében, az egyik mellékutcában, új kiinduló állást vettek fel. Még folytak a tárgyalások, a katonákra hosszú várakozás várt. Május 2-án éjjel az utca háztetőin felderítők közelítették meg a 16-os számú házat, s kiderült, hogy az egyik fe­lülvilágító ablak kívülről nyitható. Most már tényleg csak a várako­zás maradt - vagy arra, hogy a tárgyalás eredményeként elengedjék a túszokat, vagy arra, hogy a terroristák elszánják magukat, és meg­öljenek valakit. Hétfőn, május 5-én reggelre már nyomott hangulat uralkodott a készenléti állásban. Az egyetlen lazítási lehetőség a ko­cogás volt a Hyde Parkban. Délután 1.45-kor hirtelen minden meg­változott. Három lövés (egyes visszaemlékezések szerint csak kettő) hallatszott a követség épületéből. Oan, a terroristák vezetője, bevál­totta fenyegetését, és megölt egy túszt. A végső bizonyítékot akkor láthatta a brit hatóság és a tévénéző, amikor aznap este hétkor a

198

főbejáraton kidobták az iráni sajtóattasé élettelen testét. Ezzel min­den eldőlt. Pontosan 19.07-kor a rangidős rendőrtiszt aláírt egy kézzel írott nyilatkozatot, és átadta Mike Rose alezredesnek, a 22 SAS-ezred parancsnokának.

A közvetítő továbbra is szóval tartotta telefonon Oant, hosszan tárgyalva a buszról, amely majd a repülőtérre viszi őket, de az ügy már a katonák kezébe került. Amióta eldördültek a lövések, a ro­hamcsapat teljes készültségben állt, és csendesen beszivárgott a kö­vetség melletti 14-es számú házba, a Királyi Orvosi Kollégium épü­letébe. A felszerelést előkészítették, a fegyvereket megtöltötték, megtartották a végső eligazítást. A terv szerint az épület előtt elte­relő műveletre kerül sor, s közben hátulról megtörténik a behato­lás. Néhány csoport a kertből a földszinti ablakokon jut be, mások kötélen ereszkednek le a tetőről az első emeleti erkélyre. Hét óra huszonhárom perckor robbantak ^z ablakokat betörő töltetek, s azonnal könnygázt kezdtek purp^álni az épületbe. A földszinti tá­madó csoport keretre szerelt robbanótölteteivel rohant a kijelölt ablakokhoz, amikor észrevették, hogy egyik társuk, egy Fidzsi-szi- geteki katona, tehetetlenül vergődik a fejük fölött, mert mászókö­tele összegabalyodott. Ezek után robbantásról szó sem lehetett, mert az a bajtársukat is megölhette volna. A kommandóst így is az élve megsülés fenyegette, mert az ablakokon lángnyelvek csaptak ki ép­pen ott, ahol lógott. Végül levágták a kötélről, és a fidzsi harcos sérülései ellenére csoportjával együtt berontott az épületbe. A töb­biek alatta ablakrobbantás helyett úgy jutottak be, hogy pöröllyel bezúztak egy ajtót. Ebben a csoportban „I” katona rohant az élen:

Az adrenalintól jókedvűnek és magabiztosnak éreztem magam. Az agyam kristálytiszta volt, mikor a könyvtáron átrohantunk az első cél felé. Én értem elsőnek a pincelépcsőhöz, Sek és a két másik hívójel gyorsan felzárkózott. A lépcsőházat két létrával el­torlaszolták. A szemem majd felfalta őket, úgy kerestem a robba­nócsapdát, de alapos kutatásra nem volt idő. Meg kellett kockáz­tatnunk. Mély levegőt vettünk és ellöktük a francba a létrákat.

Az első emeleti osztag felszáguldott a lépcsőn a másodikra, mert a túszokat ott őrizték. A földszintiek közben módszeres tisztoga­

199

tásba fogtak az épület alsó régióiban. Teljes káosz mindenütt: géppisz­tolysorozatok, női sikolyok, gomolygó füst, a frászgránátok dörgése és mindenütt könnygázfelhők. A rohamcsapatok nehéz páncélzatuk­tól akadályozva és gázálarcuk izzadságtól bepárásodó lencséin át a világra meredve ösztönösen mozogtak. Helyzetfelmérés, reagálás, fel­mérés, reagálás. Oan az első emeleti lépcsőfordulónál állt. Mielőtt lőhetett volna, Trevor Lock, a túszul ejtett rendőr, birkózva a földre vitte. Az egyik SAS-katona rákiáltott, hogy húzódjon félre, majd Heckler Se Kochja sorozatával végzett a terroristák vezetőjével. Az épület más részeiben a terroristák összevissza lövöldöztek és megöl­tek egy túszt, hármat pedig megsebesítettek. Mikor a kommandó oda­ért, 'a túszszedők eldobták fegyverüket, és megpróbáltak elvegyülni a foglyok között. A SA S ráüvöltött az egybegyűltekre, s a túszok meg­mutatták, ki a kakukktojás. Két terroristát azonnal agyonlőttek, egy harmadikkal a földszinti tisztogatók végeztek.

A hadművelet tizenegy végtelen percig tartott. A SAS-katonák lán­cot alkottak, és kézről kézre adták a túszokat, nem éppen finoman, ki a hátsó gyepre. Ott megkötözve a földre fektették és fegyverrel őriz­ték őket. Hirtelen kiáltás jelezte, hogy az egyik „csomag” igazából terrorista. „I” katona vette észre, és azt is, hogy repeszgránátot szo­rongat a kezében. „I” nem lőhetett, mert a lépcső aljánál álló társait is eltalálta volna:

Muszáj volt harcképtelenné tennem a fattyút. Valamit tennem kellett. Fejem fölé emeltem az MP5-öst és egy gyors, kemény mozdulattal jól nyakon vágtam a pasit. Beleadtam apait, anyait. A feje megbicsaklott, és egy futó pillanatig láttam elkínzott, gyű­lölködő ábrázatát. Előrezuhant és legurult a lépcsőn. A hall sző­nyegén elterült, mint egy összegyűrt zsák. Majd megsüketültünk, akkora zajjal ürítettek bele két tárat a fiúk.

A gránátban, mint utóbb kiderült, még benne volt a biztosító­szeg. Ekkor mindenki parancsot kapott a kis rádióján az épület elhagyására, mert a tűz kezdett elharapózni. Visszatértek a 14-es számú házba. Levetették a harci felszerelést, s közben érezték, ahogy alábbhagy az adrenalin tolulása. Pár perc múlva már az utcán zsú­folódtak be a furgonokba^ímiitán fegyvereiket bűnügyi szakértői

200

vizsgálatra átadták a rendőrségnek. A csapatot visszavitték a Regent’s Park laktanyába, ahol végre jutott idő arra is, hogy gratu­láljanak egymásnak a jól végzett munkához, és nekilássanak az igen előrelátóan a körletbe összpontosított sörösüvegek kiürítésének. Az ünnepség félbeszakadt, amikor megérkezett Margaret Thatcher miniszterelnök a férje társaságában. A miniszterelnök szemlátomást örült, és bőven szánt rá időt, hogy körbejárjon és mindenkivel be­széljen. Végül mindenki leült és a televízióban is megnézte az ese­ményt, majd a katonák visszatértek Herefordba. A Fidzsi-szigeteki kötélművészt a fulhami kórházba szállították, de onnan a SA S még aznap éjjel kiszabadította és helikopteren hazavitte a támaszpont­ra. Bár csúnyán összeégett, végül teljesen felgyógyult. A terroristák közül csak egy maradt életben; csak akkor Azonosították, amikor már sebesülten feküdt a füvön a túszok közölt;.

James Adams, aki akkoriban a Sunday Times védelmi tudósítója volt, nagyon egyértelműen azt írja Titkos Hadseregek (Secret Armies) című könyvében, hogy az iráni követség ostroma előtt a SA S pa­rancsot kapott, hogy ne ejtsen foglyokat. A kormányok már régen rájöttek, hogy a terroristák bebörtönzése gyakran vezet újabb túsz­szedő akcióhoz, hogy a terrorszervezet kikényszerítse fogoly tagjai­nak szabadon engedését. Aligha valószínű, hogy valaha megtudjuk, elhangzott-e ilyen parancs, mert nincs az a hatóság, aki beismerné, hogy kicsit hajlított a törvényeken. A sajtó általában üdvözölte az eredményt, bár egyes kommentátorok megemlítették, hogy a SA S több túsz szerint is akkor végzett a terroristákkal, amikor azok már megadták magukat. A rohamosztag feladata az volt, hogy meg­mentse a túszok életét, és a lehető leggyorsabban kihozza őket az épületből. Ilyen helyzetben nincs idő olyan finomságokra, mint a megadásra való felszólítás. A roham előtt már ismertté vált, hogy a túszszedőknek fegyverük van, és annak is bizonyságát adták, hogy készek gyilkolni, ha nem teljesítik követeléseiket. Azt is bejelentet­ték, hogy robbanóanyaggal is rendelkeznek, és felrobbantják az épületet, ha támadás éri őket. Nyilvánvalóan végezni kellett velük, mielőtt további életeket olthattak volna ki, és pontosan erre tanít­ják az „ölőház”-ban a S A S antiterrorista csoportjait. Hónapokkal később négy résztvevő katonát megidéztek, hogy vallomást tegye­nek a vizsgálat során. A jogi procedúra a sajtó fotósaival vívott

201

macska-egér küzdelembe torkollott, de végül nem készültek hasz­nálható képek senkiről. A katonák nevük helyett betűkkel azono­sítva tettek vallomást, s az esküdtszék végül jogos önvédelemnek minősítette tetteiket.

Az ezred a maga részéről igyekezett minél előbb visszasüllyedni az ismeretlenségbe, folytatni az észak-írországi küldetést és készül­ni a következő „eseményre”. A média figyelmének utóhatásaként özönlöttek az önkéntesek a territoriális SAS-egységek kiválasztó vizsgáira, és a közvélemény nem szűnt meg morfondírozni az ez­red titokzatos feladatairól.

A következő hívást valamivel több mint egy év múlva kapták. Nagy-Britannia éppen a walesi herceg esküvőjét ünnepelte. A ven­dégek között volt egy valamikori nyugat-afrikai brit gyarmat, Gambia elnöke. A magukat marxistának mondó lázadók egy csoportja ki­használta az elnök távollétét, és államcsínyt rögtönzött. A főváros, Banjul több fontos létesítményét elfoglalták, köztük a repülőteret is. Az ország aprócska ugyan, de sikeresen építgette demokratikus rend­szerét. Állandó hadsereggel nem rendelkezett, és brit érdekeltségű terület maradt. Az események híre 1981. július 30-án ért Londonba, s a külügyminisztérium sürgős konzultációba kezdett az amerikaiak­kal és a franciákkal, akiknek szintén voltak érdekeltségeik az ország­ban. Biztos, ami biztos, Herefordot is riasztották, ahol Rose ezredes távollétében lan Crooke őrnagy tartott ügyeletet.

Az akkor megjelent beszámolók szerint Crooke utasítást kapott, hogy vegye magához, amire szüksége van, és induljon a helyszínre. Valamilyen soha meg nem magyarázott okból nem az ügyeletes Különleges Csoportot vetették be, és a Királyi Légierőtől sem ve­zényeltek Hercules szállítógépet Crooke fuvarozására. Az őrnagy magához vett még két SAS-katonát. Táskáikat megrakták fegyver­rel, robbanóanyaggal, és magukhoz vettek egy műholdas telefont, majd a menetrend szerinti járattal elrepültek Párizsba. Ott átszálltak az Air Francé banjuli gépére. Kissé súlyos táskáik tele voltak tiltott holmival, de a párizsi brit követség egyik munkatársa diszkréten meg­szervezte, hogy diplomataként átvihessék az arzenált minden poggyászellenőrzésen. Banjulban időközben a szomszédos Szenegál­ból érkezett, francia kiképzést kapott katonák maroknyi csapata visszafoglalta a repülőteret. Ott csatlakozott hozzájuk a Londonból

202

hazarepült elnök is - ami azt a kérdést veti fel, hogy Crooke-ék miért nem vele utaztak. Az őrnagy érkezésükkor megtudta, hogy a fővárostól 10 kilométerre a lázadók túszokat tartanak fogva, de ezenkívül egyik fél sem törte magát semmiféle kezdeményezéssel.

Most jön a dolog hihetetlen része. A három állig felfegyverzett SAS-kommandós áthaladt a repteret körülzáró lázadó csapatok gyű­rűjén, bement a városba, és bekopogott a brit követségen. Ott ráta­láltak a nagykövetre, aki időnként fedezékbe vonult a szórványos puskatűz miatt, és megtudták, hogy az elnök egyik feleségét és négy gyermekét a város egyik kórházába hurcolták. Nosza, irány a kór­ház. Crooke fegyvertelen járókelőként szóval tartotta az őröket, amíg két társa odakúszva ártalmatlanná nem tette őket. Kiszabadították a foglyokat, és a követségen biztonságba helyezték őket. Ott újabb hír várta a három katonát. A szenegáliak megpróbáltak kitörni a repü­lőtérről, de olyan rosszul vezették őket, hogy kudarcot vallottak. Crooke rettenthetetlen maradt. Kéttagú csapatával visszatért, Össze­szedte a szenegáliak javát, és sikeres támadást indított velük. Négy nap alatt embereivel leverte a puccsot, és a vezetőket is elfogta.

Az amerikaiak közben riasztották saját elit kommandójukat, a Delta Egységet (Delta Force) és légi úton Szenegál fővárosába, Da­karba szállították, mert a gambiai események mögött líbiai össze­esküvést véltek felismerni.

Az amerikai külügyminisztérium azonban beijedt, és Szenegál­ban felejtette a kommandót. A brit külügy is pánikba esett, Hereford azonban követte Nelson példáját, és úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Az ezred központja közölte, nincs tudomása arról, hogy merre jár Crooke és csapata, pedig a műholdas telefon végig mű­ködött. A végkifejletnek azután magában mindenki örült, s biztos, hogy a kitüntetések sem maradtak el. Nagy-Britannia megtartott egy barátot a világ egyik robbanékony szögletében. Érdemes bele­gondolni, hogy nem tette volna-e jobban Amerika, ha inkább tele­fonál Herefordba, és nem hatalmas erejű partraszállást hajt végre, hogy Grenadából kiszorítson egy maroknyi kubait. A költségek és a veszteségek bizonyára nagyságrenddel kisebbek lehettek volna. A gambiai küldetés klasszikus példa arra, hogyan lehet a megfelelő pillanatban néhány elszánt és jól képzett ember bevetésével úrrá lenni a világunkban oly gyakori válsághelyzeten.

203

A brit belügy időről időre felkéri a SA S-t, hogy tegye próbára az ország börtöneinek biztonsági rendszerét. Ez magyarul betörési kísérletet jelent, amelyre az őröket nem figyelmeztetik. Hasonló gyakorlatokat rendszeresen végeznek az atomerőművekben is. Az aberdeeni Peterhead börtönben 1987. október 3-án azonban nem hadgyakorlat, hanem valódi bevetés zajlott. A viktoriánus korban épített fegyintézet az egyik legszigorúbb a brit szigeteken. Négy nappal korábban három rab, köztük egy gyilkosságért elítélt férfi, túszul ejtett egy fegyőrt. Azóta időnként felvitték a tetőre, ott fel- alá meneteltették, s közben kalapáccsal fenyegették. A hatóságok megindították a szokásos türelmes tárgyalási folyamatot, de az nem vezetett sehova. Feltételezték, hogy a rohamrendőrök vagy felfegy­verzett fegyőrök bevetése könnyen vezethet a túsz sebesüléséhez, sőt, halálához. Harmadikán a kora hajnali sötétben a tanúk kurta „Gyerünk!” kiáltást hallottak a börtön belsejéből. Az egyik SA S­csoport frászgránátokat és könnygázgránátokat hajigáit a fellázadt rabok által megszállt épületszárnyba, a rohamcsapat pedig kötélen ereszkedett alá a tetőről. Az ablakon mentek be, és pillanatokon belül öt robbanás hallatszott. A rabok által a tetőn korábban ütött résen füst gomolygott. Másodpercek alatt minden véget ért. A túszt sértetlenül kihozták. Ha a lázadó rabok rendelkeztek volna lőfegy­verrel, valószínűleg másképp alakulnak a dolgok, így azonban a peterheadi művelet azt példázza, hogy a sikeres SAS-támadás nem feltétlenül jár együtt a tettesek halálával.

Az utolsó esemény, amelyről ebben a fejezetben szólnunk kell, kétségtelenül halállal végződött. Ráadásul, bár rutin IRA-ellenes műveletnek indult, amelyben történetesen megölték a szervezet három ismert terroristáját, végül a nemzetközi közvélemény vád­jainak kereszttüzébe juttatta a brit kormányt és annak végrehajtó közegét, a SAS-ezredet. A dologról akkor is, azóta is rengeteget beszéltek és írtak. A kormányzat ügyetlenkedése és ostobaságai tál­cán kínálták a propagandagyőzelmet az IRA ideiglenes szárnyának, s újra kezdődött a szócséplés a „szándékos agyonlövés” stratégiájának létéről vagy nem létéről. Az ügyet még e sorok leírása közben is szellőzteti az Európai Bíróság, mert az elhunytak rokonai anyagi kárpótlási keresettel próbálkoznak. A fő dráma mellékszálaként valóságos bírósági tárgyalás zajlott a televízióban is. Amikor az­

204

után kiderült, hogy a tévés bizonyítékok egy része hamis, még a televízió is gyanúba keveredett, s ezt más televíziók boldogan fel­használták - immár a sajtón belüli vádaskodásra. A mind paranoiá- sabban viselkedő kormányzat megpróbálta elhallgattatni a sajtót, ami csak rontott a helyzeten.

Az eset tényei viszonylag egyszerűek. Spanyolországban 1987 őszén felbukkant két ismert IRA-tag: Sean Savage, akit a szervezet egyik bombagyártójának tartottak, és Dániel McCann ismert ter­rorista, polgári foglalkozását tekintve pedig hentes és mészáros. Kiterjedt hírszerzési művelet vette kezdetét, és 1988 elején az MI5 külön csoportot küldött Gibraltárba. A szakértők addigra már azono­sították a tervezett merénylet célpontját is. A terroristák fel akarták robbantani azt a katonazenekart, amelyik a gibraltári kormányzói pa­lota előtti őrségváltáshoz szolgáltatta a zenét. Nagy nyugtalanságot keltett a biztonsági erők vezetői között, hogy az IRA kifejlesztett egy üzembiztos bomba-távirányítót, amely kabátzsebben is elfért, és mind­össze egy gombot kellett megnyomni rajta. Március 4-én Savage és McCann megérkezett Malaga repülőterére, ahol csatlakozott hoz­zájuk Mairead Farrell. A nőnek legalább olyan hosszú terrorista bűnlajstroma volt, mint a két férfinak. Az IRA sztárválogatottat állított ki, s aligha hihette bárki, hogy csak tengerparti nyaralásra jöttek.

A spanyol rendőrséget mindenbe beavatták, de azok ügyetlen­ségből már a reptérről kivezető úton elvesztették az IRA-csoportot szem elől. A spanyol nyomozók még akkor is fényképeket muto­gatva keresték a három gyanúsítottat a környék szállodáiban, ami­kor azok már napok óta halottak voltak. Két nappal a maiagai randevú előtt a hírszerzés azt jelentette, hogy a merénylet bármikor várható, mert a csoport negyedik tagja, egy másik nő, többször is kirándult spanyol területről Gibraltárba, és bejárta az őrségváltás helyszínének környékét. Londonban a JO C értékelte a helyzetet, és elrendelte egy szakasz erejű (16 főnyi) SAS-egység bevetését. Az egység egyik tagja kiváló tűzszerész volt. Március 3-án repültek Gibraltárba. A helyszíni vezető a gibraltári rendőrfőnök, Joseph Canepa lett. Minden bizonyíték arra enged következtetni, hogy Canepa sosem adott másra parancsot, mint a terroristák őrizetbe vételére.

205

A művelet a Favius fedőnevet kapta. Canepa valamennyi érin­tettnek eligazítást tartott, ahol célként a terroristák letartóztatását, lefegyverzését és a bomba hatástalanítását tűzte ki. A feltételezések szerint autóbombára számítottak, amelyet a tettesek azon a kisebb téren fognak leparkolni, ahol a zenekar az előadás előtt gyülekezni szokott. Biztosra vették, hogy távirányítót fognak használni a rob­bantáshoz, nem pedig valamilyen időzítő szerkezetet. Valamennyi bevetett SAS-katona később egybehangzóan azt vallotta, hogy a lehető legnagyobb hangsúllyal nyomógombos detonátorról szólt az eligazítás. Természetesen azt is feltételezték, hogy fegyver lesz a terroristáknál.

Ez eddig elég egyszerűnek látszik. A visszatekintés bölcsességé­vel ma már tudjuk, hogy a három IRA-tag fegyver nélkül érkezett, a bomba még egy marbellai parkolóban várt, és a robbantok időzí­tett gyújtót akartak használni. Ha ezt már akkor is tudni lehetett volna, a helyi rendőrség is megoldhatta volna az ügyet, s a három merénylő ma is élne, bár a börtön rácsai mögött.

Március 6-án, vasárnap, délután megfigyelők vették körül a vá­rost. Köztük volt a SAS-szakasz négy tagja is, párokra osztva. Mind­nyájan farmert és sportdzsekit viseltek. Kilencmilliméteres Brow­ning pisztolyukat az övükbe tűzték. A dzsekik hajtókájába épített mikrofonok a bélésbe rejtett apró rádiókhoz csatlakoztak, így min­denki megfelelő híradási lehetőséget kapott. A fogadóbizottság te­hát helyére állt, és várt. A zenekar gyülekezőhelyéül szolgáló téren Savage odament egy fehér Renault 5-öshöz, kinyitotta az ajtót és „babrált valamivel a kocsiban”. Ezzel tudtán kívül mindnyájuk halá­los ítéletét aláírta. Miközben Savage a kocsi körül lődörgött, Farrell és McCann is átkelt a spanyol határon, és a város felé bandukolt.

„G” katonát, a bombaszakértőt, a kocsi megvizsgálására küldték a vezetési pontról, s neki tudnia kellett, hogy több csapdára is számíthat, ha bolygatni próbálja az autót. Kívülről nézve semmi gyanús sem látszott. A kocsi nem ült mélyen a rugóin a bomba túlsúlyától. Azután „G” kiszúrta, hogy a viszonylag új járműnek rozsdás, régi az antennája. Lehet, hogy valaki ott bütykölt valamit. Ezen az alapon feltételezték, hogy a Renault távirányítású bombát rejthet, és délután 3.40-kor Canepa aláírta az okmányt, amely fel­hatalmazta a hadsereget a beavatkozásra. Ekkor a három terrorista

206

már együtt igyekezett gyalog északnak, a spanyol határ felé, nyo­mukban a négy katonával. Savage valamiért hirtelen visszafordult a városba, mire a követőknek is osztódniuk kellett. „A” és „B” katona McCann és Farrell nyomában m ar?^ „C” és „D” Savage után eredt.

Pár perccel délután négy előtt visszarendel a rendőrkapitányság­ra egy olyan helyi rendőrfelügyelőt, aki mit sem sejtett a Favius had­műveletről. A sors iróniája, hogy azért kellett visszatérnie, hogy az ő kocsijával szállíthassák be az elfogott terroristákat. A csúcsforgalom miatt a rendőr bekapcsolta a riadóautó szirénáját. A terrorista trió ettől szemlátomást izgatottá vált. McCann hátranézett, és pillantása összeakadt „A” katonáéval, aki tíz méterről követte. A katona vallo­másában azt állította, hogy miközben előhúzta a pisztolyát, megadás­ra akarta felszólítani a gyanúsítottat, de McCann teste előtt keresztbe lendítette a karját. A katona feltételezte, hogy a férfi a robbantógom­bot akarja megnyomni, s ezért egyszer hátba lőtte. Farrell erre a tás­kájához nyúlt, mire „A” őt is lelőtte, szintén egy lövéssel. „A” katona ezután újra McCannre tüzelt, társa, „B” katona pedig előbb Farrellra, majd ő is McCannre. Savage meghallotta a lövéseket, és sarkon for­dult. „C” katona rákiáltott: „Állj!”. A férfi megállt, de közben a keze a zsebe felé indult. Mindkét katona tüzet nyitott. Délután négy óra hat perckor „F” katona, a SAS-csoport parancsnoka, visszaadta az ügy irányítását a polgári hatóságnak.

Kezdetben minden egyszerűnek látszott. Tetten értek és megsem­misítettek egy három kegyetlen IRA-tagból álló harci egységet, amely ártatlan járókelők százainak életét fenyegető bombát telepített éppen. A hétfői'lapok főcímei diadalról számoltak be, de aznap délután az alsóházban Sir Geoffrey Howe külügyminiszter hivatalos kormány­nyilatkozatot tett az ügyről. Ismertette a tényeket, és hozzátette, hogy a fehér Renault-ban nem volt bomba, és a három halott IRA-tag nem viselt fegyvert halála pillanatában. A bombát csak másnap találták meg az egyik marbellai parkolóban leállított kocsiban.

A kormány védekezésre kényszerült. Magyarázatot kellett adnia a terroristák hidegvérű legyilkolására, s a Különleges Légi Szolgálat már megint megkapta, hogy Thatcher bérgyilkosainak gyülekezete, akik 007-es stílusú felhatalmazást kaptak az emberirtásra. Elszaba­dult a sajtó, és a terroristák lelövésének minden lehetséges részletét

207

igyekeztek előásni. Sietve leközölték a spanyol rendőrség verzióját az eseményekben való spanyol részvételről. Kereken tagadták, hogy a maiagai reptérnél elveszítették a terroristák nyomát, sőt azt állí­tották, hogy egészen a gibraltárí határig kísérték őket. Ami erede­tileg katasztrófának indult az IRA szempontjából, az most fényes diadallá változott. A mozgalom három új mártírral gyarapodott, akiknek a nyilvános siratása kiváló propagandalehetőségeket kí­nált. A részt vevő katonák minden lépését másodpercről másod­percre elemzés alá vették. Tanúk és vélelmezett tanúk állították a sajtóban, hogy a SA S még akkor is lövedéket lövedék után eresz­tett áldozataiba, amikor azok már a földön feküdtek. Raymond Murray részletesen beszámol ennek az esetnek a sajtójáról A SAS Írországban (The SAS in Ireland) című könyvében, mivel az egy­korú cikkek többnyire kedvező színben tüntették fel az IRA-t. Murray a következőt állítja:

Miután hidegvérrel, közvetlen közelről fejbe és hátba lőtték az IRA tagjait, a britek felkészültek a védekezésre. Először félreve­zették a sajtót, a bulvárlapokat éppúgy, mint a minőségieket. Másodszor átlátszó ürüggyel szeptemberig késleltették a vizsgá­latot, hogy lehiggadjon a közvélemény, még több hamis infor­mációt terjeszthessenek el, és bepalizzák vagy megfélemlítsék a legfontosabb tanúkat.

Murray atya, aki Mairead Farrell gyászmiséjét is celebrálta, még azt is leírta, hogy a hatóságok aggodalma a nyomógombos detoná- tor miatt „az utólagos kitaláció klasszikus példája”.

Ez a könyv a SAS-ezred történetéről, nem pedig a brit kormány politikájának kritikájáról szól. A harcérintkezés szabályai, amelye­ket a koronaügyész elé terjesztettek, valószínűleg megegyeznek azokkal a szabályokkal, amelyek hasonló esetben a brit szigetek bármelyikén, így Ulsterban is érvényesek. A végrehajtó közeget fel­hatalmazzák, hogy „tüzet nyisson arra a személyre, aki... ésszerű okok alapján úgy látszik, hogy éppen a közegre, önmagára, vagy más személyre/személyekre életveszélyt hozó cselekményt hajt végre, vagy ilyenre közvetlen előkészületet tesz, és ez lőfegyver használa­ta nélkül nem megakadályozható”.

208

Ha a „nyomógomb”-elmélet nem kizárólag a kormány utólag kiizzadt elmeszüleménye volt, ami valószínűtlen feltételezés, ak­kor a SA S csak azt a feladatot kaphatta, hogy ölje meg a terroris­tákat, ha azok észreveszik, hogy figyelik őket. Különben minek küldték volna oda a katonákat? Ha a kormány azért csalta volna tőrbe a terroristákat, hogy megölesse őket, akkor a végrehajtásra miért négy fedetlen arcú, civilbe öltözött embert küldött, ráadásul fényes nappal, turistákkal zsúfolt közterületen? Nem lett volna egy­szerűbb őrizetbe venni és a katonai támaszpontra vinni őket, ahol azután „szökés közben” végezhettek volna velük.

A kéthetes hivatalos vizsgálat 1988. szeptember 30-án ért véget. Az esküdtszék kilenc a kettőhöz úgy határozott, hogy a terroristá­kat jogszerűen ölték meg. Az ítélet megnyugtatta a kormányt és a brit közvéleménynek azt a jókora szegmensét, amely nyugtalanul figyelte, ahogy az IRA-trió családját képviselő ügyvéd igyekezett befeketíteni a SA S embereit. Hosszan gyötörték őket a tanúk pad­ján csak azért, mert megtették a kötelességüket. Ha tényleg lett volna „titkos” parancs, akkor is inkább azokat kellett volna meg­idézni, akik kiadták, nem pedig az egyszerű katonákat. Viszont bármennyire is utálja az ezred a nyilvánosság durva fényét, az azért tény kell hogy maradjon, hogy a törvények rájuk is érvényesek, és nincs kormány, amely ez alól mentesíthetné őket. Sok másik ország különleges rendőregységeket alkalmaz a terroristák elleni küzdelem­ben, Nagy-Britannia viszont a katonai megoldást választotta. Ez bo­nyolult és kellemetlen jogi helyzetbe juttatja a katonákat. A katonát alapvetően hadviselésre képezik ki, nem pedig rendőri feladatok el­látására. Annak a kormányzatnak, amely teljes fegyverzetben küldi az utcára a Különleges Légi Szolgálat tagjait, a felelősséget is vál­lalnia kell a következményekért.

Gibraltár valószínűleg nem az utolsó eset, amikor bevetik az ellenforradalmi hadviselési erőket. Ma is működik az ezrednek ez a része, és folyik, állandóan folyik a kiképzés. A világháború utáni idők különleges gyarmati gyalogságából, amely bozótháborút bozót­háború után vívott, a SA S a világ legjobb antiterrorista kommandójá­vá képezte magát. Bár a lakosság egyes csoportjai mumusnak látják az ezredet, a SA S a puszta létezésével elrettenti a jövendő terroristák zömét attól, hogy brit felségterületen próbálkozzanak.

209

Az Együttműködés hadművelet12

Az Együttműködés hadművelet, Nagy-Britannia hadjárata 1982- ben azért, hogy visszafoglalja Argentínától a megszállt Falkland-szi- geteket, sok tekintetben a régi gyarmati háborúkra emlékeztetett. Aki újságíróként közelről figyelte az eseményeket, az egyszerre lát­hatta működni a brit nemzeti karakter legjobb és legrosszabb voná­sait. A General Belgrano argentin cirkáló elsüllyesztését ünneplő hí­ressé vált szalagcím, az „Elkaptuk!” jellegzetes példa az utóbbira, ahogy a média többségének azon igyekezete is, hogy holmi halálos focimeccsként közvetítse a háborút. Másrészt Nagy-Britannia, amely látszólag végleg harmadosztályú hatalommá süllyedt és ráment az önbizalma ennek a felismerésére, a változatosság okáért most joggal ünnepelt. Még igazi népi hőst is kaptunk, a Goose Greennél (Liba­legelő) elesett „H” Jones ezredes személyében, aki halála után meg­kapta a Viktória-keresztet. Ki tudná elfelejteni a pillanatot, amikor a Canberra, testén rozsdafoltokkal, befutott a southamptoni kikötő­be, és visszahozta a parton ünneplő tömegnek „a fiúkat”.

A különleges hadviselési erők igen jelentős számban vettek részt a háborúban. A SA S két századdal, a Királyi Tengerészgyalogság a Különleges Csónakos Csoporttal és a Hegyi és Sarkvidéki Hadvi­selési Erővel, a Királyi Tüzérség pedig a kommandóként kiképzett hajóágyú-tűzvezető csoportokkal. A SA S súlyos veszteségeket szen­vedett, a zömét egyetlen balesetben. Mivel elszánt újságírók kis csapata közelről tudósított a háború eseményeiről, s különösen a csapatszállító hajók összezártságában lehetetlen volt elkerülni őket, a SA S állandó megfigyelés alatt találta magát. A névtelenség is

210

I;ij

f részben a veszteséglistára került, mert a parancsnok és számos más tiszt neve is nyilvánosságra került, de az igazi titkokra nem derült fény. Az ezred az 1960-as, 1970-es évek háborúját vívta megint, különösen amikor szuper rajtaütő csapatként alkalmazták. Egyes had­műveletek a második világháború alattiak emlékét idézték, de kis csoportok ezzel párhuzamosan a legmodernebb rejtett megfigyelési módszereket és berendezéseket is alkalmazták. Az ezred egyes meg­mozdulásait később élesen bírálta Jeremy Moore vezérőrnagy, a Falk- land-szigeteket visszafoglaló brit erők főparancsnoka.

Az argentin junta 1982. április 2-án foglalta el a Falkland-szige- teket, s ezzel sikerült teljesen meglepnie a brit védelmi tervezőket. Akkoriban Mike Rose alezredes vezényelte a 22 SAS-ezredet, aki a BBC híreiből értesült az invázióról. Számos elődje példáját kö­vetve azonnal nekilátott, hogy valahogy belekeverje csapatát a konf­liktusba. A herefordi hadműveleti és hírszerző központ, az úgyne­vezett Kreml, tűvé tette az irattárat és a környék könyvesboltjait a távoli szigetek térképeiért és a rájuk vonatkozó bármiféle irodalo­mért. A D század ezalatt Cedric Delves őrnagy parancsnoksága alatt már arra készült, hogy azonnal indul délre. Ez azt jelentette, hogy volt, akit szabadságról, volt akit tanfolyamról és volt, akit külföldi kiküldetésből kellett visszahívni. Rose április 3-án elre­pült, hogy találkozzon Julián Thompson dandártábornokkal, a 3. Kommandó Dandár parancsnokával. Az ezredparancsnok felaján­lotta a D századot az alakulóban lévő brit inváziós erőbe. Április 5-én már el is repült az előőrs az Afrika nyugati partja előtt fekvő Ascension szigetére. Egy napon belül követte őket a teljes század, felszereléssel, tokkal-vonóval, ami elárul valamit arról, milyen ki­váló hadtáppal és raktárosokkal rendelkezik az ezred a komman­dóharcosok hátterében.

Rose alezredes április 6-án behajózott az ezredtörzs kicsiny ope­ratív csoportjával és a G századdal a HMS Fearless kommandó partra szálló hajóra. A Fearless szolgált Thompson dandártábor­nok úszó harcálláspontjául. Az alezredes annak a szűk körű takti­kai tervezőcsoportnak lett a tagja, amely az R (Reconnaissance - Felderítő) csoport névre hallgatott. A tervezők az ellenség életét megkeserítő aljas tervek változatos csokrát dolgozták ki a fedélzet­re láncolt Portacabin lakókonténerben.

211

Kezdetben a két századot külön vetették be, és a saját századpa­rancsnokuk vezette őket a helyszínen, az ezredparancsnok pedig Ascension kikötőjében dolgozott a Fearless fedélzetén. A D század röpke ascensioni tartózkodás után átszállt a Fort Austin haditenge­részeti segédhajóra, és részt vett a Déli-Georgia-sziget visszafoglalá­sában. Ez a mellékhadművelet kifejezetten politikai céllal indult, hogy a kormányzat tettekkel tudja bizonyítani elszántságát. A G század a felderítést kapta feladatául, és Ascensionra érkeztekor átcsoportosí­tották a Resource segédhajóra, amely a fő erővel, a két repülőgép­hordozóval indult délre.

A déli-Georgia-szigeti hadművelet a Paraquet fedőnevet kapta, de a katonai köznyelv hamarosan Paraquatnak kezdte nevezni a tervet, egy közismert gyomirtó neve után. Eredetileg csak a D szá­zad egyik szakaszát vonták volna be a támadásba, de Cedric Delves végül mindenkit magával vitt, annyira vágytak a katonák a harcba. A D század mellett részt vett a Különleges Csónakos Csoport (SBS) 2. szakasza és a 42. Királyi Tengerészgyalogos Kommandózászlóalj M százada, a „Hatalmas csámcsogó”. Kezdetben kissé kusza volt a parancsnoki lánc, és Guy Sheridan őrnagy, az M század parancs­noka éppúgy meglepődött, mint a haditengerészek, amikor egy sza­kasz helyett egy egész század szállt át a Fort Austinról, egy másik őrnagy vezetésével. Végül Sheridant nevezték ki a vállalkozás pa­rancsnokává, és a dandárparancsnokság jóváhagyta a tervet. Ez utób­bit kissé homályossá tette, hogy nem sokat lehetett tudni a szigetről, valamint az ottani argentin erők létszámáról és összetételéről.

Április 13-án a kis hajóraj találkozott a HMS Endeavour sarkkuta­tó hajóval, amelynek meghirdetett kiselejtezése bizonyos fokig felbá­torította az argentin tábornokokat az invázióra. A hadihajók a segéd­hajókról feltöltötték üzemanyag- és lőszerkészletüket, a katonákat pe­dig helikopterek vitték azokra a hajókra, amelyekről partra kellett szállniuk. A 17. és 19. szakasz a századtörzzsel az Antrim rombolón, a zászlóshajón maradt. A 16. szakasz az Endurance, a 18. szakasz a Plymouth fedélzetén várt.

Április 21-én a maroknyi haderő látótávolságra megközelítette a szigetet. Sok örömük nem lehetett a kopár, rideg hegyekkel borí­tott, elhagyatott vadon láttán. Leith és Grytviken, két bálnavadász állomás, viselte némi túlzással a település nevet a szigeten. Borzal­

212

más időben, viharos szelek tombolása közben a hegyi szakaszt, a 19-est helikopterrel csempészték a Fortuna-gleccserre, hogy derít­se ki, hol és mennyi argentin katona állomásozik. A gleccserre érve rá kellett döbbenniük, hogy az időjárás és a nehéz terep együttesen lehetetlenné teszi a mozgást. A szakasz az éjszakát kénytelenségből a gleccseren töltötte, s az elviselhetetlen körülményeket még sátra­ik teljes csődje is tovább rontotta. Másnap reggel John Hamilton százados, a szakaszparancsnok rádión kérte az Antrimot, hogy küld­jön értük helikoptert. Három Wessex valahogy le is szállt, és föl­vett mindenkit, de aztán megtörtént a baj. Röviddel a felszállás után az egyik helikopter lezuhant, mert a pilóta a hóviharban még a horizontot sem látta, és elveszítette tájékozódóképességét. Minden­ki kikecmergett a roncsból, és szerencsére a két megmaradt helikop­ternek sikerült ismét leszállni. A katonák bezsúfolódtak. A két gép felszállt, de megint lezuhant az egyik. A harmadik Wessex pilótájá­nak, lan Stanley sorhajóhadnagynak sikerült visszarepülnie és jelen­tést tennie a zászlóshajón.

A két összeroncsolódott helikopter mellett tizenhárom ember ragadt a gleccseren, akik aligha bírnak ki még egy éjszakát a sza­bad ég alatt. lan Stanley istenkísértő bátorsággal ismét felszállt az egyetlen megmaradt helikopterrel, megkereste a „hajótörötteket” és bezsúfolta őket a gépbe. A megengedett kilenc fő helyett a le­génységgel együtt tizenhatan szorongtak a veszélyesen túlterhelt gépen. Amikor a hajó fölé értek, Stanley kormányzott kényszerle­szállást hajtott végre, mert nem tudott volna lebegve leszállni. lan Stanley DSO-ja az egyik legalaposabban megszolgált kitüntetés az egész falklandi háború történetében.

A tervezők mehettek vissza a térképeikhez. A katasztrófát elke­rülték, de éppen csak, a hajóraj viszont elveszítette légiszállító ka­pacitásának kétharmadát. Aznap, április 22-ről 23-ra virradó éjjel, az Antrim belopakodott Stromness öblébe, és öt Gemini motoros gumicsónakban vízre tette a SA S csónakosszakaszát, a 17-est. Két csónak motorja felmondta a szolgálatot, de három rakomány kom­mandós kiért a partra, és alkalmas megfigyelőállásokat foglalt. Az elnyűhetetlen lan Stanley helikopterével megkereste, és csőrlővel egyenként kimentette az egyik csónak személyzetét, amikor a vi­haros szél már menthetetlenül sodorta őket a nyílt Atlanti-óceán

213

felé. Az ötödik csónakban ülőknek az utolsó pillanatban sikerült partra vergődniük, majd három napig csendben rejtőzködtek, s csak akkor kapcsoltak be egy automata segélykérő rádióadót.

A Déli-Georgia-sziget visszafoglalását súlyosan késleltették a fel­derítési nehézségek. Delves és Sheridan már azt tervezte, hogy nem vár tovább információra, hanem vakon rohamoz. Április 24-én este azután derült égből villámcsapásként kapták a hírt az otthoni, northwoodi Haditengerészeti Főparancsnokságtól, hogy argentin tengeralattjáró tevékenykedik a sziget körzetében. Igaz, csak az ősöreg Santa Fe, de mégis éles torpedókkal felszerelt veszélyfor­rás. Az Endurance-1 és a Tidespring segédhajót kénytelenek voltak távolabbra küldeni, mert nem rendelkeztek sem sonarral, sem ten­geralattjáró elleni fegyverrel. Ez viszont sajnos azzal járt, hogy a hajók magukkal vitték az M század zömét, ami drasztikusan csök­kentette a partra szálló csapatok létszámát.

Másnap reggel lan Stanley a megmaradt árva helikopterrel vissza­térőben volt a hajókhoz, miután partra tett egy SBS-járőrt. Grytvikentől mintegy kilenc kilométerre a felszínen haladó tengeralattjárót vett észre. Stanley ledobta a két vízibombáját, majd a többi hajó kis helikopterei rakéta- és géppuskatűz alá vették a Santa Fét. A sérült tengeralattjáró bevánszorgott a kikötőbe, Sheridan pedig úgy döntött, itt a perc a kez­deményezés megragadására. Összesen vagy hetven embere volt, néhány tengerészgyalogos, valamint két SA S- és egy SBS-szakasz. A katonák a hadihajókon szétszórva várták, mikor kerül rájuk a sor. Az argentin helyőrség 130 tagot számlált. Miközben előretolt parti figyelő tűzve- zetésével a hajóágyúk megdolgozták a település körüli célokat, a sze- dett-vedett inváziós sereget helikopterrel tették partra, három kilo­méterre a „város” mellett. John Hamilton hegyi szakasza állt az élre. Amikor elérték a Grytviken fölötti dombgerincet, a házak ablakaiban megjelentek a fehér lepedők. Sheridan előrejött, hogy fogadja a de­moralizált helyőrség hivatalos megadását. A D század törzsőrmestere, Gallagher, hamarjában leengedte az argentin nemzeti lobogót, és he­lyére felhúzta a „véletlenül nála lévő” brit Union Jacket.

Másnap két szakaszt a helikopterek átvittek Leith-be, ahol szin­tén vérontás nélkül letette a fegyvert a helyőrség. Odahaza általános lelkesedés fogadta a vér nélküli diadalt, s a közvélemény maguknak a Falkland-szigeteknek a minél hamarabbi visszafoglalását sürgette.

214

Április 28-án a D század átszállt a HMS Brilliant rombolóra, ame­lyen akkor érkeztek a fő erőkhöz, amikor éppen partra szálltak a G század első felderítő járőrei. A május elsejével kezdődő három éjsza­kán a HMS Hermes repülőgép-hordozó Sea King helikopterei há­rom nyolcfőnyi csoportot csempésztek be a szigetekre. Korábban fontolgatták az ejtőernyős ugrást is, de túlságosan kockázatosnak tartották az erős szelek miatt. A csapatok kijelölt megfigyelőhelyük­től akár 30 kilométer távolságban szálltak le, s onnan a meg nem határozott időtartamú bevetés teljes felszerelését a hátukon kellett cipelniük. Nehéz, és nehezen málházható morzeadó, személyi fegy­verek, élelem, váltás ruha, hálózsák és bőséges lőszerkészlet húzta a hátizsákokat és a vállakat. Mindezt a vak sötétben kellett elvinni valameddig, majd nappalra mindenestül bele kellett olvadni a tájba. Fák és bokrok hiányában ez a föld alá bújást jelentette.

A figyelőpontokat kissé esetlegesen választották, mert a térké­pek pontatlanok voltak, a hajókon pedig a zsúfoltság miatt nehéz volt bármit megtervezni. A HMS Antrim rombolón a tengernagyi lakosztály nappalijában működött a kommandó tervezési központ. A lakosztály szerencsére üresen állt, mert nem az Antrim volt a hajóraj tengernagyi zászlóshajója. Hugh McManners tüzérszáza­dos, az egyik tűzvezető specialista, így írta le a kabint a Falklands Commando című könyvében, az első helyszíni beszámolóban, amit a különleges erők egyik tagja írt:

A szőnyegek még a helyükön voltak, de a fenséges tölgyfa íróasz­talt katonai pokróccal takartuk le és elborították a térképek, a fé­lig megtöltött Armalite-tárak, a noteszok és a ceruzák. Mindenütt ragasztószalag és űrlapmaradványok, itt-ott egy olló... A falakhoz támasztva Bergen hátizsákok, fekete, zöld és barna álcafestékkel összepacázva. A hátizsákok tartalma szétfolyt a süppedős Wilton szőnyegen. Szanaszét szórva 9 mm-es pisztolyok, többféle típusú Armalite puskák, rakéta- és gránátvetők, álcahálók, bélelt terepszí­nű ruhák, sátoroszlopok, konzerv zsákszámra, táblás és dobozos csokoládé, sok félig rágottan az asztalon vagy a székeken hagyva (mindenki mindennel töltötte a hasát, amíg lehetett). Bakancsok, tornacipők és vízhatlan öltözékek. Az ember úgy érezte, ebből a kupiból soha senki sem tudja majd kiválogatni a saját cuccát.

215

Amikor sikerült kialakítani egy rejtett megfigyelőállást, unalmas élet kezdődött. Az ellenséggel tilos volt harcba bocsátkozni, bármi­lyen szaftos cél is kínálkozott, hacsak támadás nem érte a csoportot. A talaj természetétől függően minden állás különbözött a többitől, de két dolog közös volt bennük: az állandó, csontig ható hideg és az örökös nedvesség. A Falkland-szigetek nagy része szikla, amelyet tőzegláp takar. Leszúrod az ásód, és vagy gránitot, vagy talajvizet találsz. Egyesek sekély gödrökben éltek, amelyek fölé ponchókat és álcahálót terítettek, majd az egészet befedték tőzegtéglával. Egy ka­tona állandóan őrködött, egy másik a rádiónál tartott ügyeletet, a többiek pedig próbáltak füst nélkül főzni apró tábori tűzhelyükön, vagy pihenéssel kísérleteztek - átázott, fagyos ruhában és nyirkos hálózsákban. Nincsen megfelelő szó azon körülmények leírására, amelyeket a SA S katonái elviseltek. A testi szükségnek csak az éj leple alatt engedhettek. Előbb óvatosan eltávolodtak a rejtekhelytől, azután a fűszálakat is újra a helyükre fésülve kellett visszasettenked­niük. Alvin Wight százados járőre huszonhat napot töltött így, köz­vetlenül Port Stanley fölött, a Beagle-gerincen.

A veszély és a bizonytalanság örökös társukul szegődött. Az ál­cázás legkisebb hibája a nyakukra hozhatott egy ellenséges járőrt, s mivel az argentinok rendelkeztek rádió-iránymérő felszereléssel, a SA S adásainak időtartamát a minimum minimumára kellett kor­látozni. A Falkland-szigeteken a járőrök még nem kaptak sűrített, „sikoly”-adásra képes rádiót. Az ilyen adó a géppel kódolt üzene­tet néhány másodpercbe sűrítve, felgyorsítva lövi az éterbe. A szá­zadok és az ezredtörzs is rendelkezett viszont a legújabb műholdas telefonnal, ami nagyon megkönnyítette az egymás közti érintke­zést, és Hereforddal is bármikor beszélhettek.

A háborúnak ebben a szakaszában a legközelebbi saját erők még 6300 kilométerre, Ascension szigetén álltak, és még nem dőlt el, lesz-e partraszállás. Nem állt tehát rendelkezésre erősítés, ha meg­támadták volna valamelyik csoportot, és a katonáknak fogalmuk sem volt, mikor váltják fel őket. Sok felszerelési tárgy csődöt mon­dott, különösen a bakancsok. Sokan küszködtek „lövészárokláb- bal”, azaz mindenféle lábfagyással és sebbel. Az étrend egyhangú volt, az örömöt néha egy darab csoki rágcsálása vagy egy bögre tea jelentette. Ilyen helyzetben rangtól és társadalmi helyzettől függet­

216

lenül igazán jól kiismerhető mindenki. Az egyetlen szórakozás a suttogó beszélgetés arról,-ki mit csinál majd, ha egyszer hazajut. Különös részletességgel dolgozták ki azt, hogy melyik kocsmákat és milyen sorrendben kell majd felkeresni.

Amíg a G század figyelőit telepítette, az SBS kis osztagai hol itt, hol ott eveztek ki a partra és sorra felmérték a lehetséges part­ra szálló helyeket. A SAS-éhoz hasonló taktikával ők is rejtekhe­lyekre költöztek, és onnan figyelték a kijelölt partszakaszt, miköz­ben keresték a megfelelő helyet, ahol lankás a part, befelé könnyű elindulni, és a víz is mély, hogy a hajók közel jöhessenek.

A D század újra csatlakozott a hordozók köré csoportosult fő erőhöz. A HMS Hermes repülőgép-hordozón készültek következő bevetésükre. Delves őrnagy állt elő azzal az ötlettel, hogy rajta kellene ütni a Pebble-szigeten (Kavics-sziget), ahol kisebb argentin helyőrséget fedeztek fel. A kis sziget Nyugat-Falklandtól északra fekszik. Ekkor még Woodward tengernagy parancsnokolt a teljes haderő fölött, s ő cseppet sem lelkesedett az ötletért, mert az azzal járt, hogy hajóival meg kellett közelítenie a szigeteket, hogy a raj­taütő egységet szállító helikopterek biztonsággal megtehessék az oda-vissza utat. Május 4-én a HMS Sheffield romboló elsüllyeszté­se mindenkit fájdalmasan ráébresztett, hogy komolyan számolni kell az argentinok Exocet rakétáival. Az egyik repülőgép-hordozó elvesztése rákényszeríthette volna a brit kormányt, hogy lemond­jon a szigetek visszafoglalásáról. Május 8-án azonban délre vezé­nyelték Ascension kikötőjéből az inváziós erőket, s innen már nem volt visszaút. Döntés született, hogy bármi történjék, a szigeteken partra kell szállni.

A haditengerészet még mindig lagymatagon kezelte a rajtaütés ügyét, de azután a szigeten felfedezni véltek egy hajók mozgását felderítő radarállomást. A felderítőrepülők nem találták a loká­tort, de végül a haditengerészek is elfogadták a D század bevetésé­nek szükségességét. Huszonnégy órás halasztás után május 11-én a SA S csónakosszakaszából két négyfőnyi járőrt tettek partra Nyu- gat-Falklandon, szemben a Pebble-szigettel. Az összecsukható ka­jakkal felszerelt katonák rejtett figyelőpontokat hoztak létre. Ha a nagyobbik szigeten nem botlottak ellenségbe, átevezhettek a ki­sebbre, hogy megfigyeljék a leszállópálya és a település környékét.

217

A két raj sikeresen átkelt, majd amíg az egyik négyes a csónako­kat őrizte, a másik felmászott a település feletti magaslatra. Megle­petésükre tizenegy ellenséges repülőgépet láttak odalenn. A hírt azonnal megrádiózták a Herntesre. Ott sietve elkészítették egy na­gyobb csapat támadásának tervét, hogy megsemmisítsék a gépeket és felszámolják a helyőrséget. Az egyetlen gond a helikopterek ál­landó hiánya volt, de április 14-én éjjel három Sea King partra tette a század többi tagját és Chris Brown százados tengerészeti tűzvezető osztagát. Az erősítés azonban késve érkezett, s ezért csak a repülőgépek elpusztítására maradt idő.

A csónakosok jelölték ki a helikopter-leszállóhelyet, és amikor megjött a csapat többi tagja, elvezették őket a hat kilométernyire fekvő település szélére. John Hamilton hegyi szakaszának kellett elbánnia a repülőgépekkel, a század többi szakasza pedig lekötötte a helyőrséget. Amikor a hadihajók ágyútűz alá vették a területet, Hamilton emberei is rázendítettek kézifegyvereikkel és vállról in­dítható rakétáikkal. Sorra gyulladtak ki a Pucara könnyű-vadász- bombázók és a felfegyverzett iskolagépek, de az ellenség csak ak­kor kezdett mocorogni, amikor a rajtaütő csapat már távozóban volt. Az argentinok tüze akkor is csak szórványos és szervezetlen maradt. Egy SAS-katonát repesz sebesített meg könnyebben, egy másikat pedig az őrség egyik távirányítású aknája. A hadművelet leginkább Dávid Stirling világháborús sivatagi rajtaütéseire hason­lított, és igen kis ráfordítással komoly fenyegető tényezőtől szaba­dította meg a brit inváziós haderőt.

Május 18-án az Ascension felől érkező hajóraj egyesült a repülő­gép-hordozók csoportjával, Rose alezredes pedig végre találkozott két századparancsnokával. A G század nagy része még mindig a lyukjaiban figyelt és várt a szigeteken. A partraszállást május 21-re tervezték. A SA S Darwin és Goose Green térségében jelentős el­lenséges erőket talált, amelyeket a kritikus első órákban le kellett kötni a helyükön. A D század kapta a feladatot, hogy szivárogjon be a két település környékére, majd szakszerűen csapjon hatalmas zajt, és szimulálja jókora haderő támadását. A feladat végrehajtása előtt a Hermesről át kellett szállniuk az Intrepid kommandó partra szálló hajóra, a Fearless testvérhaj ójára. Erre az egyszerű rutinát­csoportosításra május 19-én került sor, s mindössze ötpercnyi re­

218

pülésbői állt a két hajó között. A helikopterek már sokszor ingáz­tak oda-vissza, s késő estére már csak egyetlen fuvar maradt. Az utolsó utasok csoportja részben a 19. szakasz tagjaiból állt, köztük a két Pebble-szigeti sebesültből, a G század néhány katonájából és több, az ezredhez vezényelt szakértőből, köztük egy repülőszáza­dosból. Amikor a Sea King 120 méter magasan kirepült a hullámzó tenger fölé, a fedélzetén senki sem vesződött a kényelmetlen vízi mentőruha felvételével. A helikopter nem tudott elsőre leszállni, mert az Intrepid repülőfedélzetén még ott állt az előző gép. A repülésirá­nyító várakozó körre küldte a Sea Kinget, s ekkor bekövetkezett a katasztrófa. A túlélők utóbb arról számoltak be, hogy előbb hatal­mas ütés hangját és rezgését érzékelték, mintha valaki pörölycsapást mért volna a hajtóműre, s aztán már a vízben találták magukat. Nagy testű madár, albatrosz vagy viharmadár ütközött a gázturbina lég­szívótorkának, a pilótának pedig nem állt rendelkezésére elegendő magasság, hogy visszanyerje uralmát a gép fölött.

A tíz túlélő szerencsére talált egy gumicsónakot, s a következő félórát abba kapaszkodva töltötték a jéghideg vízben. Mire a sötét­ségben megtalálták és kimentették őket, már mindnyájan előrehala­dott lehűléstől szenvedtek, és perceken belül meghaltak volna. Hú­szán haltak meg az ezred két századából és támogató részlegéből, köztük két szolgálatvezető törzsőrmester és hat őrmester. A SA S kis létszámú elit, s iszonyú csapást jelentett ennyi tapasztalt, veterán tiszthelyettest egyszerre elveszíteni. Bármelyik másik, átlagos alaku­latnál erkölcsi összeomlást okozott volna a tragédia, a SA S azonban magában megsiratta halottait, és tette tovább a dolgát. Szerencsére kéznél voltak azok, akik a holtak helyére állhattak. Ascension szige­tén teljes felszereléssel már ott várakozott a B század különítménye, akiket az ezredparancsnoki tervezőcsoport által kitalált hadművelet­re szántak. A vakmerő ötlet szerint két C -130 Hercules szállítógép váratlanul leszállt volna a megszállt Port Stanley repülőterén, s a B század deszperadói a gépekből kirohanva az argentin helyőrségre vetették volna magukat. Jó kis káosz és pokoli pusztítás lett volna a dologból, de a terv finom részleteinek ismerete nélkül nehéz ponto­san megérteni a bevetés értelmét. Azt már akkor is tudta a brit had­vezetés, hogy a várost korszerű légvédelmi rendszerrel vették körül, ami szinte bizonyosan lelőtte volna a két nagy és lassú Herculest -

219

persze ha mégis leszálltak volna? „I” katona mindenesetre azt írta, hogy mindnyájan készen álltak már az indulásra, és már a repülő­térről fordította vissza őket a bevetést törlő parancs.

Másnap éjjel a D századnak újra harcba kellett indulnia, mert a Darwin és Goose Green körüli zavarótámadást terv szerint végre kellett hajtani. A körzetben már három hete működött a G század egyik titkos figyelőpontja, felderítési adatok tehát bőséggel álltak rendelkezésre a helyi argentin erőkről. Lényegében egy teljes zászlóalj támadását kellett színlelni, ami hitelesen csak rengeteg nehézfegyver bevetésével lehetséges. A szó szerint nehéz fegyvereket egynapos gya­logtúra során kellett a tüzelőállásokba cipelni. A leszállóhelyre érkez­ve tehát a személyi felszerelésen kívül a katonák szétszedett 81 mm-es aknavetőket, géppuskákat és Milán páncéltörő rakétákat vettek a há­tukra, természetesen nagy lőszerkészlettel. Amikor odaértek és végre lepakolhattak, pusztító tűzcsapást mértek az 1200 főnyi, gyanút­lan argentin védőseregre. A SAS-sal párhuzamosan az SBS a Fanning- fokra telepített argentin megfigyelőállást „emelte ki”, mert az köz­vetlenül rálátott a másnap reggeli partraszállás kijelölt helyére, s ezért lőhette vagy lövethette volna a kialakuló hídfőt.

A két rajtaütés elérte célját, a május 21-i inváziót egyáltalán nem zavarták meg az ellenség szárazföldi erői. A dandár fő erői zavar­talanul partot értek, még mielőtt megindultak a San Carlosnál hor­gonyzó hajók ellen az argentin légierő pusztító támadásai. Ugyan­csak 21-én hajnalban Ascensionról felszállt két Hercules a B szá­zad 6. és 8. szakaszával. Az új feladat nem a Port Stanley elleni kamikaze támadás volt, hanem az, hogy a falklandi vizek fölött ugorjanak ki ejtőernyővel. A helikopterkatasztrófa áldozatainak pótlására érkező katonákat a HMS Andromeda fregattnak kellett kihalásznia a tengerből. A 8. szakaszt szállító gép műszaki hiba miatt visszafordulásra kényszerült, végül csak egy szakaszt dobtak le. Minden ugró könnyűbúvárruhát és uszonyt viselt, a csuklójára pedig jelzőlámpát szíjazott, hogy könnyű legyen megtalálni a víz­ben. Az ugrást harci ugrásnak minősítették, amiből a malájföldi hadjárat óta csak igen keveset végzett az ezred. A szakasz több tagja csak nemrég kapta meg „a jelvényt”, vagyis friss tagfa volt a SAS-nak. A ledobási zóna fölött először kilökték a Hercules rám­pájáról a katonák felszerelését, Bergen hátizsákjait és személyes

220

fegyvereit hordozó raklapokat. A holmit „I” katona vezetésével követték az emberek:

Első helyen álltam a sorban, a nyitott ajtóban, a küszöbön. Tom­bolt bennem az adrenalin, alig vártam, hogy mehessek. Félel­metes érzés elsőnek lenni. Mindent látsz magad előtt, és ami még rosszabb, magad alatt is. Amikor harmadik vagy negyedik vagy, csak egy vállat látsz és az előtted álló ernyőzsákját. Akár behunyt szemmel is csoszoghatsz előre, mint a vak, akit a szikla szélére visznek.Ugróállásban voltam: jobb kéz a kioldózsinóron, bal kéz a has­ernyőn. Messze a mélyben a tenger szürke hullámai. Még egy kicsit előrearaszoltam. A repülőgép légörvénye úgy bömbölt, hogy beszélgetés szóba sem jöhetett. Felszegtem a fejem, és jobbra néz­tem, hogy mikor vált már zöldre a piros jelzőfény. A lábam meg­feszült, készen arra, hogy kirepítsen a semmibe.

A lámpa váltott, „I” katona, és nyomában a többiek, kiugrottak. Minden ejtőernyő szabályosan kinyílt, a tartalék ernyőket tehát ledobták, s azután már a tengerbe is értek. Mentőmellényt felfú- vatni, uszonyt a lábra erőltetni! A víz kegyetlenül hideg volt, a csupasz kezek és arcok majd megfagytak. Az ugróknak sikerült együtt maradni, és várták a fregatt merevvázas műanyag motor­csónakját, amely majd fölszedi őket. „I” katonát utoljára emelték a csónakba, félórányi fürdő után. A fagy és a kimerültség miatt már ereje végén járt. Az ő megpróbáltatása a hajóra érve sem ért még véget, mert elveszett az egyik raklap, s „I”-nak egy társával még órákig a nyílt fedélzeten kellett maradnia, amíg a hajó a hullámo­kon bukdácsolva kereste a szürke éjszakában a SA S felszerelését.

Május 25-én a dandárparancsnok haditanácsra hívta valamennyi egység parancsnokát úszó harcálláspontjára, a HMS Fearless partra szálló hajóra. A sikeres partraszállás folytatását elkeserítő módon késleltette a hídfőből való kitöréshez szükséges utánpótlás lassú ki­rakása. A legfőbb szűk keresztmetszet a krónikus helikopterhiány volt. Ezt csaknem az elviselhetetlenségig fokozta, amikor az argen­tin légierő Exocet rakétával elsüllyesztette az Atlantic Conveyor szállítóhajót, mert azzal három Chinook szállítóhelikopter is elve­

221

szett. Nick Vaux alezredes, a 42. Kommandó parancsnoka, Mene­telés a Déli-Atlanti-óceánra (March to the South Atlantic) című visszaemlékezésében leírta, hogyan ragadta grabancon Mike Rose a haditanács után, és már vonszolta is a SA S vezetési pontjára. Vaux a helyet így látta: „Zsiványtanya, tele különleges fegyverrel és min­denféle műszaki kütyüvel, ahol félelmetes alakok ismeretlen típusú rádiókba mormogtak érthetetlen szavakat, vagy különös térképeket és táblázatokat bújtak”. Vaux szerint Rose arról számolt be, hogy a SA S felderítői szerint a Port Stanley fölött uralkodó Mount Kent magaslatot az ellenség csak minimális erőkkel szállta meg, és javasol­ta, hogy a 42. Kommandó talán elfoglalhatná, ha ideje engedi.

Rose már meg is tett bizonyos előkészületeket. Cedric Delves a D század előőrsével már helikopterrel a hegyre repült, a század többi része pedig áttelepült a Sir Lancelot partra szálló hajóra. A SA S éjszakai tűzharcok sorával elzavart több argentin előőrsöt és járőrt, pedig barát és ellenség egyaránt csak keservesen tudott mozogni a sziklás, átszegdelt hegyoldalon. A helikopterek csekély száma újabb késést okozott, de május 31-én végre sikerült a Mount Kentre tele­píteni a 42. kommandó K századát, valamint három 105 millimé­teres löveget és néhány aknavetőt. Az erősítéssel érkezett Rose, Vaux és Max Hastings, a tudósító is, aki valami trükkel felcsem­pészte magát az egyik helikopterre. A brit szárazföldi haderőnek tehát sikerült előretolnia egy kicsiny, de nagy tűzerejű csoportosí­tást a Stanley körüli legfontosabb uralkodó magaslatra, s ezzel szi­lárd bázist teremtettek a szigetek fővárosa elleni döntő támadás­hoz. A támadásra kijelölt erők, a 3. ejtőernyős-zászlóalj és a 45. Kom­mandó egyelőre még a kopár tőzegpusztaságon át caplatott e bázis felé. A következő éjszakán a tengerészgyalogos-kommandó újabb századát hozta a miniatűr légihíd a hegyre. A SA S kis csoportokban kirajzott a környező, kisebb csúcsokra, és onnan is elkergette az ar­gentin katonákat. John Hamilton hegyi szakasza természetesen a fa­gyos sziklák közötti zergemanőverek sűrűjében tevékenykedett. Vé­gül a század zömét ideiglenesen visszavonták a Sir Lancelotra, ahol állítólag isteni volt a koszt.

A terepen még mindig sok rejtett felderítő járőr mozgott és lapí­tott, főként a Stanley körüli hegyekben és Nyugat-Falklandon, ahol Fox Bay és Port Howard településeken még jelentős argentin erők

222

állomásoztak. Ezekkel az erőkkel főként az SBS járőrei foglalkoz­tak: rádión rendszeresen kiadós hajóágyú zárótüzet irányítottak rájuk. A G század két letelepedett csoportját végül június 5-én vál­tották föl a D század katonái. Már megint John Hamilton irányí­totta a dolgokat, de június 10-én még az ő hihetetlen szerencséjé­nek is vége szakadt. Bár csak január óta szolgált a SA S-nál, Hamilton óriási hegymászó tapasztalatokat hozott magával. A rá­diósával nyílt terepen foglalt el figyelőállást, ahonnan jól rálátott Port Howardra. Egy ellenséges járőr bekerítette őket, s amikor a százados halálos sebet kapott, elküldte a rádióst, ő pedig tűzfede- zetet adott annak sikeres meneküléséhez. Posztumusz Hadiérdem- keresztjének (Military Cross) adományozási szövege így hangzik:

A legalább 30 percig tartó összecsapásban Hamilton százados kiemelkedő elszántságról és rendkívüli akaraterőről tett tanúbi­zonyságot. Sebesülten és reménytelenül nagy túlerővel szemben is tovább harcolt. Rendkívüli bátorságot és kötelességtudatot mutatott, amikor tudatos döntéssel feláldozta magát, hogy meg­mentse rádiósát.

Körülbelül ugyanekkor a D és a B század részeiből erős különít­ményt telepítettek Nyugat-Falklandra, mert híre jött, hogy az el­lenség három Hercules szállítógéppel ejtőernyősöket küld Argen­tínából. Összesen hatvan állig felfegyverzett SAS-katonát vittek a helikopterek az éj leple alatt a vélelmezett ugrás helyére, ahol tele­pített társaik már várták őket. Csendesen megszállták a környező dombokat, és álcázták magukat, de az ellenség nem jött. A csapat­nak rejtekhelyein meg kellett várnia a következő éjszakát, s csak akkor vitték őket vissza a fő erőkhöz.

Június 9-éről 10-ére virradó éjszaka Hugh McManners százados a Port Stanleytől tíz kilométerre északra található Beagle-gerincre települt a hajóágyúk tüzét vezető csoportjával. Parancsot kapott, hogy figyelje meg a városban zajló mozgást, és belátása szerint hasz­nálja a hajók tüzérségét. Amikor három társával kiszállt a helikop­terből, a D századnak a környéken működő telepített járőre adta a fogadóbizottságot. Amíg a különböző kommandócsapatok az elő- csatározásokat vívták, Port Stanleytől nyugatra, a hegyekben, gyü­

223

lekeztek a fő erők a város bevételére. McManners százados így emlékszik vissza az éjszakai helikopterútra:

Ültünk a Sea Kingben, s ahogy a száguldó gép jobbra-balra ka­nyargóit, hirtelen felkapta az orrát, majd alábukott, éreztem, hogy a mázsás Bergen hátizsák alatt előbb kiver a víz, azután meg hideg veríték járja át a ruhám rétegeit. A nedvességgel pe­dig a hideg is megjött, fáztam. Nyitva volt az utastér oldalajtaja, süvített és lökdösött a légörvény. A kinti sötétség hirtelen testet öltött, hegyoldal bukkant fel, amelyen szanaszét rohantak a bir­kák a hirtelen megjelenő helikopter elől.

Június 11-érői 12-ére virradó éjjel az egész D századot erre a területre küldték, hogy indítson figyelemelterelő támadást, amikor a fő erő rohamra lendül. Maga Cedric Delves vezette őket, mint mindig, s most is az „utánam”, nem pedig az „előre” vezényszó szellemében. Először minden elcsatangolt ellenséges katonától meg­tisztították a terepet, majd Delves őrnagy eligazításra hívta beosztott parancsnokait. Hugh McManners szerint így zajlott a megbeszélés:

A haditanácsot hóviharban tartottuk, a sziklák között, egy kis tisz­táson. Cedric egy hálózsák alá való szivacslapon térdelt, és igyeke­zett megakadályozni, hogy a szél elvigye a térképét és a jegyzeteit. Mindnyájan a sziklák közötti gödreinkből jöttünk elő, hunyorog­tunk, mint hajléktalan az autók reflektora előtt. Azok, akik most jöttek a hajókról, sima babaarccal álltak a viharban, mi régiek vi­szont beesett pofával, borostás képünkön az álcázófesték és a kosz elegyével, vörös szemmel figyeltük a fejleményeket.

Delves két dologgal próbálkozott egyszerre: rosszul megsodort cigarettája parazsát próbálta életben tartani, s közben elmagyaráz­ta a hadművelet célját és taktikai részleteit. Az argentinokkal el kellett hitetni, hogy a fő erő újabb partraszállást hajt végre nyuga­ton, akkor, amikor a hegyekből megindul a valódi fő csapás. Ezért a század egyik részének délre kell vonulnia a Blanco-öbölhöz, ahol négy rohamcsónak várja őket. A Királyi Tengerészgyalogság ezek­kel a nagy, merevvázas gumicsónakokkal a Murrell folyó torkola­

224

tához szállítja a SAS-kommandót, ahol megtámadnak egy azono­sított ellenséges állást. A század többi része adja a tűztámogatást.

A D század a G század egyik szakaszával megerősítve alkonyaikor kelt útra, és rendben megtalálta a parton a csónakosokat. Berakták a létszámukhoz képest hatalmas fegyvertárat, majd beszálltak. Ami­kor megközelítették a kijelölt partszakaszt, onnan heves tűz zúdult rájuk. Megpróbáltak visszavonulni, de akkor az ott horgonyzó ar­gentin kórházhajó, fittyet hányva a nemzetközi hadíjog szabályaira, fényszóróival megvilágította az öblöt. Két csónak megsérült, két em­ber megsebesült, de a támadó csoport végül sikeresen visszaevickélt a Blanco-öbölbe. A G század másik két szakasza közben eredménye­sen terelte el az argentin védők figyelmét a 2. ejtőernyős-zászlóalj­nak a Wireless-gerinc ellen kibontakozó támadásáról.

Egyre jobban látszott, hogy az ellenség megtört, nincs már kedve harcolni. Mike Rose és Rod Bell százados, egy spanyolul jól beszélő tengerészgyalogos, napok óta megtette a magáét a túloldal harci ked­vének bomlasztásáért: a helyi CB-rádió hullámhosszán folytattak lé­lektani hadviselést. Június 14-én, hétfőn, Rose ezen az eredetileg or­vosi tanácsok közvetítésére szánt hálózaton tudta meg, hogy Menendez tábornok kész tárgyalni a megadás feltételeiről. Kora délután hirtelen leszállt egy Gazelle helikopter Hugh McManners figyelőpontja mö­gött, és Rose, Bell, valamint egy SAS-híradós szállt ki belőle. Pár percig beszélgettek McManners századossal, aki sorra mutogatta ne­kik a város fontosabb részleteit. A helikopter legénysége ezalatt jóko­ra fehér zászlót függesztett a gép alá. Egy sziklakoloncot használtak nehezéknek, majd a lobogó zászlóval felszállva a városba vitték a par­lamentereket. A céltól, a kormányzati épülettől, meglehetősen távol sikerült leszállni, így a delegációnak a kerteken és a sövényeken át kellett a tárgyalás színhelyére jutni, de aznap este azért sor került a hivatalos fegyverletételre. Az argentin parancsnok Jeremy Moore ve­zérőrnagynak adta meg magát.

A SA S tevékenysége a falklandi háborúban elég jól dokumen­tált, egy vonatkozás azonban máig zavarba ejtően homályos: ez pedig a dél-amerikai kontinensre indított expedíciók kérdése. Az egyik lehetséges ok az a finom jogi különbségtétel, mely szerint Nagy-Britannia hivatalosan nem viselt általános háborút Argentína ellen, pusztán a Falkland-szigeteken állította vissza az eredeti hely­

225

zetet. Ha menet közben fény derült volna a szárazföldön indított bármilyen akcióra, az könnyen a nemzetközi közvélemény előtt meg­szerzett brit erkölcsi fölény elvesztésével járhatott volna. A diploma­ták ennek biztosan nem örültek volna. Nagy mennyiségű bizonyíték utal viszont arra, hogy bizony sor került hadműveletekre magában Argentínában is. E sorok írójának az egyik résztvevő kerek perec megmondta: „Naná, hogy rohadtul bementünk hozzájuk.” Csodál­kozna is az ember, ha a Különleges Légi Szolgálat nem hatolt volna be az országba, hiszen Nagy-Britannia a konfliktus elején a minimá­lisnál is kevesebb hírszerzési adattal rendelkezett ellenfeléről. A bi­zonyítékok elsősorban titkos megfigyelőcsoportok működésére utal­nak, akik felszállásuk pillanatában jelezték az argentin bombázókat. A repülőterek elleni támadásokra nem utalnak jelek, pedig az eset­leg a földön szétrombolt gépek roncsai biztosan szemet szúrtak vol­na vagy még a harcok alatt, vagy a háború vége után, amikor a sajtó igyekezett minél többet megtudni a túloldal élményeiről is.

Közismert, hogy Chile déli részén találtak egy brit helikopterron­csot, amely a falklandi csoportosítás egyik repülőszázadának jelzéseit viselte. Május 20-án, a nagy San Carlos-i partraszállást megelőző napon hagyták magára a kiégett Sea Kinget, háromtagú legénysége azonban csak napokkal később jelentkezett a chilei brit nagykövetségen. A hiva­talos verzió szerint a gép rutinőrjárat közben meghibásodott, s a legény­ség ezért keresett menedéket a legközelebbi semleges államban. A sze­mélyzet mindhárom tagja magas kitüntetést kapott a háborús érdemek elismerésekor, olyat, amit személyes bátorságért szokás adni, s messze magasabbat, mint amit egy sikeres kényszerleszállás indokolna. Máig sem tudni, hogy a bevetés, amelyet végrehajtottak, sikerült vagy nem. Van azonban még egy lehetőség, amire később még visszatérünk. Az is figyelemreméltó, hogy május végén egyszer csak csatlakozott a falklandi hajórajhoz az Onyx dízel-elektromos tengeralattjáró. Köztudott, hogy a brit atom-tengeralattjárók túl nagyok ahhoz, hogy part menti vizeken rejtőzve a különleges hadviselési erők csoportjait szállítsák partra.

A brit inváziós erőre a legnagyobb veszélyt az olyan levegőből indí­tott Exocet rakéták jelentették, amilyennel a HMS Sheffield rombolót elsüllyesztették. Tudni lehetett, hogy indításukra csak a francia gyárt­mányú Super Etendard vadászbombázók alkalmasak, de a rakéták pon­tos számát nem ismerték a britek. Valójában mindössze négy rakétá­

226

val rendelkezett az ellenség, s az utolsót május 30-án lőtték ki, egyéb­ként sikertelenül. Nagyon jelentős katonai érdek fűződött ahhoz, hogy ezt a támadó potenciált még a földön megsemmisítsék, s ennek leg­egyszerűbb módja a hordozórepülőgépek elpusztítása lehetett. A fel­adat bőven belefér bármely tapasztalt SAS-kommandó képességei­nek körébe. Rodney Burden alapos kutatásokra épülő könyve, A légi háború (The Air War) szerint az argentin haditengerészet 2. vadász- és bombázószázadának négy Super Etendardját Argentína legdélebbi ré­szére, a Rio Grande légitámaszpontra telepítették. Ez a század a há­ború alatt nem jelentett gépveszteséget.

A Sunday Times oknyomozó riportercsoportja, az Insight rovat, rövid cikket közölt 1990-ben arról, hogy valamikor 1982 májusában Ascensionról két Hercules szállt föl, rakományként egy teljes SA S­századdal. A cikk szerint a Rio Gallegos légitámaszponton kellett vol­na leszállniuk. Ez a bázis is délen található, s ez van a legközelebb a Falkland-szigetekhez. A terv szerint a katonák kirontottak volna a szállítógépekből, elpusztították volna a lehető legtöbb repülőgépet, majd Argentínán átvergődve kellett volna valahogy biztonságba jutni­uk. Az újság szerint a két Hercules menet közben visszafordult, mert a főparancsnokság arról értesült valahonnan, hogy a tervet elárulták. Az újságírók hivatkoznak „az akcióban részt vevő SAS-katonák” ki­jelentéseire, és lan Crooke őrnagyot nevezik meg parancsnoknak, aki­nek afrikai kirándulásáról már szó esett. Valóban ő lett volna a termé­szetes jelölt, mert akkoriban mint a 22 SAS-ezred parancsnokhelyettese és hadműveleti tisztje szolgált, Mike Rose pedig szó szerint távol volt, az Atlanti-óceán déli részén, a falklandi csoportosítással. Amennyiben az Insight rovat igazat írt, akkor az Ascensionra május 20-án megér­kező B század lehetett a kijelölt egység, amit „I” katona visszaemléke­zése is támogat. „I” ugyan nem említi az argentínai bevetést, viszont már idéztem beszámolóját a félbehagyott Stanley elleni támadásról, amikor a repülőtérről parancsolták vissza a századot.

A Sunday Times cikke szerint a chilei területen lezuhant Sea King huszonnégy órával a fő erő előtt felderítő járőrt vihetett az argentin repülőtér környékére. A bevetést talán a helikopter túl korai megtalá­lása miatt fújták le. Tény, hogy ilyen tervet csak a legmagasabb szinten hagyhattak jóvá, ez pedig Nagy-Britanniában a háborús kabinet. Ér­dekes végiggondolni, mi történhetett volna, bár ma már tudjuk, hogy

227

a Super Etendard gépek nem Rio Gallegosban állomásoztak. A két Hercules valószínűleg leszállhatott volna, s mivel a reptéren csak a repülő földi személyzet tartózkodott, a század nagy pusztítást vihetett volna végbe. Az is biztos, hogy a SA S is nagy veszteséget szenvedett volna, s az életben maradókat is valószínűleg elfogták volna menekü­lés közben. A brit sajtó oda lett volna a gyönyörűségtől a „fiúk” me­részsége láttán, a brit kormány viszont küszködhetett volna az elke­rülhetetlenül kirobbanó diplomáciai botránnyal. Könnyen lehet, hogy egyes dél-amerikai államok beavatkoztak volna Argentína mellett a háborúba, ha azt a kontinensen éri támadás.

A SA S és a többi különleges hadviselési erő szempontjából a falklandi háború nagyon sikeres volt. Max Hastings azt írja: „ Kevés háborút vívott Nagy-Britannia ebben az évszázadban ennél kevesebb, az ellenségre vonatkozó információ birtokában”. Éppen ezért életbe vágóan fontossá vált minden adat, amit a telepített kommandó-felde- rítők szállítani tudtak. Utólag több bírálat érte a SAS-t, amiért nem sikerült pontosan felmérnie Goose Green és Darwin helyőrségének erejét, ma viszont már azt is tudjuk, hogy mindkét csoportosítást az utolsó pillanatban jelentősen megerősítették a Mount Kent környé­kéről helikopterrel odaszállított csapatokkal. Trevor Brookes tize­des vezette azt a felderítő járőrt, amely tizenhat napig megfigyelés alatt tartotta Darwin és Goose Green térségét, s Brookes a háború után magas kitüntetést, a Hadi Érdemérmet (Military Medál) kapta munkájáért. Aki rosszul teszi a dolgát, azt nem szokták ekkora elis­merésben részesíteni. Borzalmas időjárási viszonyok között a SA S és az SBS járőrei a parancsnokok szemévé és fülévé váltak, s közben remek rajtaütőerőt is biztosítottak. Eredményes működésüket bizo­nyítja a háború után kapott kitüntetések magas száma.

Cedric Delves, aki a D századdal mindvégig a dolgok sűrűjében forgott, a DSO-t kapta. John Hamilton mellett a D század csóna­kos szakaszának parancsnoka, Timothy Burls százados is megkapta a Hadiérdemkeresztet (MC), ahogy Wight százados is a G század­ból. Két Hadi Érdemérmet is kiosztottak, valamint számos dicsé­retet, az egyiket a parancsnoknak, Mike Rose alezredesnek. A négy századból hármat bevetettek. A malájföldi hadjárat óta sehol és semmikor nem harcolt egyszerre az ezrednek ilyen nagy része.

228

Kiválasztás és képzés13

Az eddigi fejezetek bemutatták, milyen sokféle hadviselési mó­dot kellett az ezrednek 1947 óta elsajátítania és a gyakorlatban művelnie. A trópusi őserdőben ugyanúgy otthonosan kellett mo­zognia a Különleges Légi Szolgálatnak, mint a Falkland-szigetek hófutta hegyeiben vagy Arábia sivatagjában. A közös nevező az alkalmazkodás képessége, ami nélkül a SA S nem lenne az, ami. Tiszteknek és legénységnek egyaránt meg kell tudni birkózni bár­milyen helyzettel, amibe belecsöppennek, s gyakran nincs idő hosszas akklimatizálódásra. Huszonnégy órán belül, légi úton, visszavonhatnak egy szakaszt a norvég hegyekből, Herefordban ki­cserélik a felszerelését, és már mehet is Ománba. Természetesen minden érintett morogni fog, de morgás nélkül nem is hadsereg a hadsereg. A SA S minden helyzetben.feltalálja magát, kitalálja, hogy mi a teendő, és el is végzi.

A tipikus SAS-katona, akár tiszt, akár legénységi állományú, nem létező állatfajta, azt pedig, hogy szuper harcosok lennének, ők maguk tagadják a leghangosabban. A munkájuk jellege miatt kénytelenek korlátok között élni, mindig kerülik a nyilvánosságot, de azért ők is megnősülnek, nekik is vannak gyerekeik, ők is lak­nak valahol és fizetnek adót. Igazi zsivány is csak nagyon kevés került ki az ezredből, mert megvannak a módszereik arra, hogy kiszűrjék a jövendő gengsztereit. Az ezred belső lojalitása a Brit Hadseregen belül is kiemelkedőnek számít, ez a légkör pedig elvi­selhetetlen az antiszociális személyiség számára. A SA S elit közös­ség, de nem szorul rá, hogy ezzel lépten-nyomon dicsekedjen. Eti-

229

kája leginkább a középkori zsoldos csapatokéra emlékeztet: az össze­tartozás alapja a tagok hasonló tudása, a kölcsönös bizalom és a „családhoz tartozás” érzése. Azért engedelmeskednek a vezetők­nek, mert azok személyes példával vezetnek.

A reguláris ezred a Brit Hadsereg soraiból toborozza utánpótlá­sát, a territoriális alakulatok pedig a polgári lakosság önként je­lentkező tagjaiból. Az ugyan igaz, hogy nincsen tipikus SAS-kato­na, de sok gyakorlati megfigyelés alapján bizonyos közös vonások azonosíthatóak. Mindenkinek nagyfokú önbizalommal és erős egyé­niséggel kell rendelkeznie, de ugyanakkor tudnia kell kisebb vagy nagyobb csoport részeként is harmonikusan működni. Tudni kell három hétig egy gödörben kuporogni két vagy három bajtárssal úgy, hogy magában egyik sem forralhat gyilkos indulatokat a má­sik idegesítő szokásai miatt. Nagyon ritkán kap az ember részletes utasítást, inkább csak megjelölik a feladatot, s aztán mindenkinek magának kell kitalálnia a célhoz vezető utat. A SA S közkatonának képesnek kell lennie a teljesen önálló tevékenységre, nem várhat folyton arra, hogy a tisztje vagy az őrmestere mindig megmondja, mi a teendő. Természetesen elengedhetetlen a tökéletes testi erőn­lét is, de korántsem annak izomagyú változata. A SA S feladatai­hoz nem Mr. Universe-re van szükség, hanem szívós kitartásra és fejlett akaraterőre: a jó kommandós tudja, mi az, hogy feladni va­lamit, de elszánta magát, hogy ilyet csak mások csinálnak. Az el­szántságnak kiegyensúlyozott személyiséggel kell párosulnia, mert a kiegyensúlyozott ember ritkábban esik pánikba, amikor a dolgok komolyan rosszra fordulnak. A SA S katonája feltétlenül megbízik társaiban, és azok sem mennének semmire, ha nem bízhatnának feltétlenül őbenne.

Az ezredben nincs helye az orgyilkos gengszternek, de az agyat­lan gorillának sem. Az erőszak és az ölés ismerete része a szolgálat­nak, de semmi több. Az SBS egyik régebbi parancsnoka elmondta nekem, hogy egész szolgálata alatt csak egy embertől kellett meg­szabadulnia, mert az kezdett egészségtelenül nagy érdeklődést ta­núsítani mások megölése iránt. A S A S nem randalíroz a kocsmá­ban, és nem veri a mellét a bárban, hogy mi mindent tud - aki így tenne, pillanatok alatt repülne vissza a régi ezredéhez. Akikkel én találkoztam közülük, azokat többnyire erős intellektuális kíváncsi­

230

ság jellemezte. Magas fokú intelligenciával figyelik a világot és na­gyon gyakorlatiasan, s egy jó adag tiszteletet alig ismerő humorral közelítenek hozzá. Közepes termetű, keménykötésű, inas férfiak, nagyon éber szemekkel, lelógó bajusszal és könnyed, laza mozgás­sal, ami olyannyira jellemző a harcművészetek valóban magas szin­tű gyakorlóira. Dávid Stirling, aki születése alapján igazi arisztok­rata volt, osztály nélküli társadalomnak álmodta meg a SA S-t, és azzá is vált. Ebben a közösségben a rangsort a képességek diktál­ják, nem pedig a rangnak kijáró gépies tisztelet.

John Woodhouse még az 1950-es években dolgozta ki a kivá­lasztás rendjét, s ez azóta is csak pár részletében változott. A rend­szer alapja a nehéz terepen végrehajtott, mindig hosszabbra nyúló menetgyakorlatok sora. Nélkülözhetetlen az átlagon fölüli térké­pes tájékozódóképesség, amit szárazföldi navigációnak neveznek. A túrák három hete alatt nemcsak a távolságot növelik, hanem a cipelnivalók súlyát is, hogy az egyén bizonyíthassa kitartását és állóképességét. Tisztek és legénység ugyanazt kell hogy teljesítse, csak a tisztekre a végén vár még egy hét gyötrelem. Az a tiszt, aki a menetelésben megfelelt, egy hétig különböző taktikai problémákat kell hogy megoldjon. Ez még hagyján, de a megoldást közönség előtt meg is kell védeni, s a közönség különlegesen szkeptikus baj­társakból áll, köztük a SA S tapasztalt őrmestereiből. A felvételi rendszert már sokat bírálták mint túlságosan nagy pszichikai ter­hekkel járó, maximalista gyötrést, de ez a rendszer hozta be az ezredbe azokat, akik az elmúlt évtizedekben az eredményeket elér­ték. A kudarcot valló jelentkezők aránya elképesztően magas, gyak­ran hallani 80%-ról, de az ezred mindig elszántan elutasította a követelmények csökkentésére tett javaslatokat. Az évek során töb­ben megfagytak a hegyekben, de ezt a kockázatot elfogadták, mint a tökéletesség árát. Ha a jelölt sikerrel túljut az alapkiválasztáson, további sok hónap kiképzés vár rá. Még ebben a fázisban is bármi­kor visszaküldhetik az eredeti alakulatához. Csak a kiképzés végén kapja meg „a jelvényt”, s bár már kikerül valamelyik századhoz, kezdetben még ott is csak próbaidős.

A kívülálló joggal kérdezheti: minek ez? A tipikus újonc a hú­szas évei közepén jár, jó a katonai minősítése, és már tisztes vagy tiszthelyettes a saját ezredében. A S A S visszaküldi a rajthoz, itt

231

mindenki közlegényként kezd. Az ezred tájékoztatókat és bemuta­tókat tart a hadsereg többi egységénél, de mindenkinek magának kell erőfeszítéseket tennie, ha jelentkezni akar. Évente két kivá­lasztási folyamat zajlik Wales Brecon Beacons nevű, félelmetes hegy­vidékén. A téli vizsgára jelentkezőknek a köddel, a hóval és az örökös nyirkossággal kell megküzdeniük, a nyáriaknak a döglesztő hőséggel.

A territoriális csapatok a részidős szolgálat miatt hosszabb időre széthúzva szervezik a maguk felvételijét, de a követelmények ugyan­azok, mert másodosztályú SA S nincsen. Sok jelentkező kalandra és személyes kihívásokra vágyik, amit nem talál meg a szokásos katonáskodás keretei között. Ezek lényeges tényezők, mert jelen­tős anyagi előnyökről szó sincs.

A jelentkezőnek meg kell szereznie parancsnoka ajánlását, s a parancsnok rendszerint nem akarja elveszíteni az ígéretes fiatal ka­tonát, tehát minden lehetséges adminisztratív akadályt a dolog út­jába gördít. A katonának szembe kell néznie azzal, hogy ha kudar­cot vall a SA S felvételijén, az árthat a pályafutásának a saját ezre­dében is. A sikeres felvétel viszont akár évi nyolc hónap távolléttel is járhat, ami viszont a katona családi életét teheti próbára. A Brit Hadsereg ma átalakulóban van, ami egyszerre jelent növekvő igényt képzett emberekre és az idősebb, tapasztalt katonák leépítését, ha az egységük megszűnik. A SAS-újoncot ugyan visszaminősítik köz­legénnyé, de kap bizonyos pótlékokat, és ha véglegesítik, katonai pályafutása végéig biztonsággal számíthat munkára. Sok tapasztalt tiszthelyettes később a tiszti pályát választja, és sokféle szakterüle­ten szívesen várják őket.

A jelentkező tisztnek is alaposan meg kell gondolnia, hogyan hat lépése későbbi pályafutására. A hadsereg úgy általában szereti, ha a tiszt a SA S keretében is eltölt valamennyi időt, de sok ezred és fegyvernem másképpen ítéli meg a dolgot. Vannak tisztek, akik­nek a karrierjét nem hátráltatta a SAS-nál leszolgált idő, például de la Billiére tábornok rendkívül magasra jutott. A jelentkező tiszt, ha megfelel, azonnal százados lesz, mert az ezredben nincs ennél alacsonyabb tiszti rang. A tisztek egy része beéri egy menettel, amit szakaszparancsnokként tölt el, s aztán más irányban folytatja pá­lyáját. Vannak azután olyanok, akiket tartósan megfertőz a Külön­

232

leges Légi Szolgálat szelleme, s ezek őrnagy korukban visszatérnek századparancsnoknak, sőt alezredessé előlépve az egész ezred pa- rancsnoklását is megcélozzák.

Herefordba érkezésekor minden jelentkezőnek rendelkeznie kell az előírt ajánlásokkal. Az első lépés egy igen alapos orvosi vizsgá­lat, majd következik a Brit Hadsereg szabvány fizikai harckészség próbája. A jelentkezők 10%-a meglepő módon már itt kiesik. Az igazán elszántak azonban már hetek, sőt hónapok óta végzik a ma­guk személyes erőnléti edzéseit, nekik tehát a szabványteszt könnyen megy. A jelentkezők sokféle alakulattól jönnek, de többségük a könnyűgyalogság és az ejtőernyősök soraiból kerül ki. A G század ma is külön toboroz a Gárdából, de már régen nem kizárólag on­nan, és gyakran jelentkeznek tüzérek, műszakiak és mindenféle szakcsapatok tagjai is. A laktanya folyosói nem visszhangoznak ál­landóan ordítva kiadott parancsokat, s a jelölteknek többnyire ma­guknak kell feltalálniuk magukat. A legszükségesebb dolgokra szorít­kozó alapfelszerelést kapnak, majd megtudják, hogy hol és mikor kell jelentkezniük. A későn jövőkre nem várnak a teherautók, hanem kapnak egy vasútijegy-utalványt, és mehetnek vissza az egységükhöz. Nincsen „szívatás”, ágy melletti vigyázzban állás, nem kell jelszava­kat üvöltözve fel-alá menetelni, a rohampályán nem ordítják le a nyakukról a fejüket az őrmesterek.

A kiképzőkeret tagjai a beszámolók szerint inkább távolságtar- tóak, és cinikusan szemlélik az eseményeket: olyan higgadtan fi­gyelnek, mintha az egész dolog nem is érdekelné őket. Valójában azonban nagyon gondosan értékelik, ki mit csinál, és nem egyedül az állóképesség érdekli őket, hanem az is, ki mennyire képes beil­leszkedni. Az első hét főként a szárazföldi navigáció oktatásával te­lik el, mert sok újonc olyan egységtől érkezik, ahol ezt a tudományt ritkán gyakorolják. A SA S nem rajzol a terepre kivitt térképekre, minden adatot fejből kell tudni, sőt a térképet nem szabad máshogy hajtogatni, mint ahogy a nyomdából kijött, nehogy az ellenség rá­jöjjön, melyik négyzet a tervezett hadművelet színhelye. A fenn­maradó időt csoportos menetgyakorlatok töltik ki, s a fokozatosan növelt táv edzi a résztvevők fizikumát.

A második héten az események felgyorsulnak. Nő a távolság és a hátizsák súlya, s velük nő a kopár hegyekben töltött idő. Itt már

233

tényleg beindul a szelekció: mind többen önként távoznak, máso­kat elküldenek. Van, akit egészségügyi okból ejtenek ki, de ők leg­alább máskor még újra próbálkozhatnak. A nap hajnali négykor kezdődik, amikor az álomittas katonák, akiknek még minden tagjuk fáj az előző napi megpróbáltatásoktól, Bergenjükkel és puskájukkal felzsúfolódnak a teherautóra. A hegyen egyenként, egymástól távol pottyantja el őket a kocsi, s a napjuk késő estig tart. Három-négy óra alvásnál többre remény sincs. A gyakorlat szerves része a kito­lás: mondjuk, amikor végre elérik az aznapi célt, még éppen látják, ahogy elmegy a teherautó. A kiképző közli velük, hogy tévedés tör­tént, még tizenhat kilométert kell gyalogolni. Ilyenkor páran min­dig bedobják a törülközőt. Aki szó nélkül továbbindul, rendszerint egy kilométerre megtalálja a kocsit, valahol a takarásban. Mosta­nában már inkább a jelöltek bátorítása és nem a kiszórásuk a ki­képzők fő törekvése.

A harmadik hét kezdetére, amit a megpróbáltatás hetének nevez­nek, a jelentkezők száma nagyjából a felére csökken. A kiképzőköz­pont állománytábláján egyre több a pirossal kihúzott név. A meg­próbáltatás hetében meztelenül át kell úszni a Wye folyót, a ruháját, a hátizsákját és a puskáját mindenki úgy viszi át, ahogy tudja, majd háromszor, pihenő nélkül, meg kell mászni a Pen-y-Fan nevű csú­csot. A hegy majdnem ezer méter magas, s még tapasztalt túrázónak is nehéz egyszer feljutni rá. Három menet föl-le, teli hátizsákkal és tölténytáskákkal, hordszíj nélküli puskával igazán sajátságos állóké­pességet kíván. Aki a megadott időn belül akarja teljesíteni a felada­tot, annak ahol csak lehet, futnia kell, hegynek föl és völgybe le. További megpróbáltatás, hogy egyedül kell megküzdeni az elemek­kel, a négyes járőr kölcsönös támogatása és együttérzése nélkül.

A végső állóképességi próba a Hosszú Menetelésnek becézett erőltetett menet. A résztvevők az előző napok gyötrelmeitől fél- holtan kelnek útra. Húsz óra alatt 64 kilométert kell megtenni a lehető legnehezebb terepen, a Bergen hátizsákban 22 kilogram­mal. Aki végig akar menni az úton, egyfolytában mennie kell, csak percekre állhat meg, hogy bekapjon valami nagy energiatartalmú élelmet. Ezen a próbán újabb jelentkezők esnek ki, s 1979 február­jában történt egy híres haláleset is: életét vesztette Mike Kealey, Mirbat hőse. Őrnagyként tért vissza a 22 SAS-ezredhez, hogy át­

234

vegyen egy századot. Kealey úgy határozott, önként végigcsinálja a kiválasztási folyamatot, hogy bizonyítsa, az íróasztalnál leszolgált évek nem tették puhánnyá. Az idő a lehető legrosszabb volt, esett a hó, néha esővel vegyesen, és bömbölt a szél. Kealey mégis úgy határozott, hogy víz- és szélálló felső ruharéteg nélkül, téglával meg­rakott hátizsákkal vág neki az útnak. Az őrnagy ruhái átáztak, és a hideg vízzel átitatott textil elvonta a test természetes hőjét. A kiala­kult hypotermia miatt lelassult, amit a többiek, akik a hegyoldal takarásába húzódtak, jól láttak. Kealey a gerincen haladt, egy általa régről ismert útvonalon. A következő órákban többen is találkoztak vele, s mindig rosszabb bőrben látták. Végül hétórai fagyoskodás után akadt rá egy százados és egy tizedes. Az élet már csak pislákolt az őrnagyban. A tizedes gödröt ásott a hóban, és saját teste melegé­vel próbálta életben tartani Kealeyt, a százados pedig lement segítsé­gért a völgybe. Kealey eközben belehalt a hőveszteségbe, s a mentő­csapat csak órákkal később ért oda. Ranulph Fiennes, az ismert utazó nemrég megjelent szenzációs könyvében komoly kétségei­nek ad hangot az őrnagy halálának valódi körülményeit illetően. Erről bővebben is szólunk a következő fejezetben.

A Hosszú Menetelés félelmetes megpróbáltatás a legerősebbek­nek is. Egyedül vagy a térképpel, egy iránytűvel és egy órával, és nagyon kell vigyáznod, hogy el ne felejtsd az úti cél koordinátáit, mert azok nincsenek megjelölve a térképen. Ahányszor rossz irányba indulsz, a saját utadat teszed még hosszabbá. Ha leszáll a köd, csak az iránytűdben bízhatsz. Ebben a szakaszban még egymással is ve­télkednek az indulók, és természetesen mindenki le akarja pipálni a tisztet, ha van közöttük. Michael Asher, aki territoriális önkén­tesként sikerrel megfelelt, minden lépést úgy írt le, „mintha a hű­tőben ülnél a hátadon negyven kilóval”. Asher könyve, a Halálos lövés (Shoot to Kill) adja a legalaposabb leírást az 1970-es években szokásos felvételi eljárásról:

Megpróbálom összeszedni magamat az utolsó dombon, de már messze túl járok a normális fáradtságon, még mindig egyedül, pedig már egy napja caplatok a hóban és a szélben. A lábam kifakadó hólyagok nyers tömege, különösen az ujjaimat dörzsöl­te ki a szomszédos ujj körme, pedig gézt is tettem a bakancsba.

235

Nem merem levenni a lábbelit, mert tudom, azonnal virslivé dagadna lábam minden porcikája, és az életben nem férne vissza a bakancsba. Ha leülök pihenni, elbóbiskolok és holnap reggel a földhöz fagyva találnak rám. A vállam és a vesém tája csupa hólyag, mert a hátizsák kidörzsölte, mint a smirgli. Az ing alatt kiver a hideg víz, de nem merek megállni, hogy felvegyem a pu­lóvert. A nehéz gyapjú még több drága sót izzasztana ki a pórusa­imból és még jobban lelassítana. Lábam, kezem és arcom fáj a hidegtől. Lehet, hogy egyedül kínlódok a sötét éjszakában. A töb­biek biztos már órákkal ezelőtt a találkozó helyére értek. Fogytán az idő. Talán eltévedtem. Már hívogat a hisztéria és a nyomorúság fekete mélysége.

A szerencsés keveseket az út végén várja a teherautó, s a kikép­zők segítenek levenni végre a Bergent. Forró, édes tea és cigaretta. A legtöbben végigalusszák az utat Herefordig, abban a kellemes tudatban, hogy hosszú hétvégi eltávozás a jutalmuk. A kiválasztás első szakasza sokakat kigyomlált, s aki további kiképzésre benn maradt, tudja, hogy nincsen bérelt helye.

A haladó tanfolyam körülbelül négy hónapig tart. Mivel az újon­cok közül sokan a szakcsapatoktól jönnek, először a gyalogsági szolgálat alapismereteit tanulják. Gyakorolják a fegyverek haszná­latát és karbantartását, valamint a terepen végrehajtott taktikai mozgást. Egy-egy hetet szánnak az egészségügyi, a híradó és a rom­bolási ismeretekre, s az oktatók közben folyton kezdeményezőkés- zségi és fizikai erőpróbákat szúrnak be a tanrendbe. A jelöltet fo­lyamatosan figyelik. Az egyik fő cél kiszűrni azokat az idiótákat, akik valahogy megfeleltek a kiválasztás fizikai próbákat hangsú­lyozó szakaszában, de akik sosem tudnák önállóan használni a fe­jüket. A katonai képességek fejlesztését harci túlélési ismeretek és a kihallgatás elviselésének oktatása követi.

A túlélés tárgykörében a jelöltek megtanulják, melyik növény ehető erdőn-mezőn, hogyan kell megnyúzni és elkészíteni az elejtett állatot. A SAS-katona képes gombán, hínáron és gyökereken is megélni, ha kell. A tantárgy lényege a rejtőzködő, álcázott élet elsajátítása, az ál­landó üldözés elviselése. Többnyire a SA S vadászik másokra, de is­merniük kell azt is, mit érez az, akire vadásznak. A túlélő tananyag

236

alapjait még a második világháborúban dolgozták ki, a lelőtt szövetsé­ges repülőgépek németek elől bujkáló személyzetének tapasztalatai alapján. Ez az a tárgy, amit azóta is folyamatosan csiszol az ezred, minden menetgyakorlattal és sportteljesítménnyel. A kiképzés arra is kiterjed, hogyan lehet fegyver nélkül védekezni a kutyák ellen, és hogyan tüntetheti el az ember a saját nyomait. A zárógyakorlat előtt mindenkit alapos motozásnak vetnek alá, majd valahol az isten háta mögött szélnek eresztik a vizsgázókat. Eszközök nélkül, egy szál ruhá­ban el kell jutniuk a kijelölt találkozóhelyre, s közben a terepen „el­lenséges” járőrök keresik őket. Akit útközben elfognak, beviszik a „sittre”, és vallatják. Akinek sikerül elkerülnie az elfogatást és eléri a randevú helyszínét, az is fogságban végzi. A vallatási technikát a kore­ai háborúban és Vietnamban fogságba esett amerikai és brit katonák visszaemlékezései alapján alakították ki. A SA S a saját katonáin ugyan­azokat az eljárásokat alkalmazza, amiket a biztonsági erők egy ideig Eszak-írországban használtak - s amely módszerek használatából bot­rányt csináltak a nemzetközi bíróságok. Az elfogott személynek a le­hető legtovább kell állnia a vallatást, hogy ne veszélyeztesse az éppen folyó műveletet, s még kevésbé társai életét. A gyakorlatnak csak ak­kor van értelme, ha nagyon valósághű.

Mivel a kihallgatók alapfegyvere a külvilág ingereitől való meg­fosztás, a fogoly fejére csuklyát húznak, és sem a csuklyát, sem a kezét-lábát megbénító köteleket nem veszik le sose. Megfosztják az időérzékelés lehetőségétől, s hamarosan nemhogy az órát, de a na­pot sem tudja már. A kihallgatott semmit sem mondhat, csak a ne­vét, rangfokozatát, azonosítási számát és születési idejét. Egyetlen ártatlan igen vagy nem már kudarcot jelent. A vallató folyton kísérti a foglyot: cigarettát, ennivalót kínál, vigasztaló szavakkal próbál vá­laszt kicsikarni, megértő barátként viselkedik. Ezt fenyegetésekkel váltogatja, verést vagy még rosszabbat helyez kilátásba. A fogolynak végtelen órákon át kell lábujjhegyen állnia úgy, hogy felemelt kézzel a falnak támaszkodik, de csak ujjheggyel. Ez a póz már rövid idő után is rendkívüli, görcsös fájdalmat okoz, de ha az áldozat lazítani próbál rajta, az őrök belerúgnak vagy megverik. A kínt megalázta­tással fokozzák: a foglyot gyakran meztelenre vetkőztetik.

Órákig kell tehát így állni, arccal a falnak, s közben hangok és illatok gyötrik a tudatot. Az őrök sört isznak, sült sonkát esznek

237

tükörtojással. A közelben kutyák acsarognak, valakire ütések zu­hognak, és a szerencsétlen sikoltozik. Valójában nem alkalmaznak testi kínzást, mert a szakértők szerint az rontja a kihallgatás haté­konyságát, mégis, a kihallgatás szakaszában gyakran épp a legke­ményebb jelöltek mondanak csődöt.

A vallatást szinte minden sikeres jelölt is az egész kiválasztási folya­mat legocsmányabb részének tartja. A sikeres „túlélők” pihenéskép­pen hathetes dzsungelharctanfolyamra utaznak Borneóra. Elsajátítják a nyomkövetés, csapdaállítás és túlélés sajátos módszereit, amelyek segítségével ebben a nagyon idegen környezetben is boldogulhatnak. A haladó kurzus záróakkordja a hadsereg ejtőernyős alaptanfolyamá­nak elvégzése.

A kiválasztási folyamatot és a haladó tanfolyamot csak a jelöltek maroknyi kisebbsége fejezi be sikeresen. Ok végül magától az ez­redparancsnoktól kapják meg a bézsszínű barettet és rajta a SA S jelvényét, ami jelzi, hogy sikerrel teljesítették valamennyi alapkö­vetelményt, és immár tagjai az ezrednek. Beosztják őket valame­lyik századba, de azon belül mindenki maga választ szakágat, és ezzel szakaszt is. A szakágban viszont még mindig abszolút kezdő­nek számít, s az általános vélekedés szerint további két év szaka­datlan kiképzés kell ahhoz, hogy kész SAS-katona legyen belőle. A kész kommandós azután teljes a Különleges Légi Szolgálatnál töltött szolgálati idejét a további kiképzésnek szenteli.

Aki az ejtőernyőzést választja, tanfolyamok hosszú során megta­nulja, hogyan ugorjon ki nyolc kilométer magasan, és hogyan kés­leltesse az ernyő nyitását csaknem az utolsó pillanatig (HALÓ - high altitude low opening - nagy magasság, kis magasságú nyitás). Ezek az ejtőernyősök képesek pontosan célozva, teljes felszerelés­sel behullani mondjuk egy norvég fjord sziklafalai közé, s csak akkor nyitják az ernyőt, amikor már apró villanásként áttűntek a radarernyőn. A lokátor horizontja alá pottyantott katona elrejti az ernyőt, és már indul is célja felé. A hegyi szakasz tagjai megtanul­nak sziklát és jeget mászni bárhol a világon, és elsajátítják a hegy­vidéki harc fortélyait. A csónakosszakasz önkéntesei az SBS tagjai­val működnek együtt. A csónakosszakasz a tengerparti és partra szálló hadműveletekre szakosodik. Megtanulják, hogyan kell ten­geralattjáróról és hajóról partra szállni, a különféle csónaktípusok-

238

kai hajózni, hogyan kell könnyűbúvár-felszereléssel merülni, és a víz alatt robbantani. A szárazföldi mozgékonysági szakasz ideje ja­vát az Öböl menti sejkségekben tölti. Gyakorolják, hogyan lehet naptájolóval tájékozódni a sivatagban, mik a sivatagi autózás trükk­jei, beleértve a Land Rover gyakori kiásását, és főként azt, hogy a napégette, száraz pusztaságon hogyan maradhat életben az ember.

Már ez is elég sűrű programot biztosít, de a frissen avatott tagnak legfőképpen a saját, személyre szabott feladatát kell tökéletesen el­sajátítania, mert az teszi az alapvető négytagú járőregység hasznos tagjává. Van, aki a legújabb elektronikus híradó eszközök használa­tát tanulja. Az egészségügyi katonának még egyszerűbb műtéteket is el kell tudni végezni, kinn a terepen, tehát ő kórházba is jár elméleti és gyakorlati oktatásra. Akinek van nyelvérzéke, újra az iskolapad­ban találja magát. Maláj dialektusok nyelvtanával birkózhat, vagy az arab nyelv valamelyik helyi változatával. Manapság valószínűleg nagy a keletje a szerbhorvát tanfolyamoknak. A négyes alapmodul negye­dik tagja a fegyver- és robbanóanyag-szakértő. Ő minden előforduló régi és új, brit és külföldi lőfegyverrel megtanul bánni, és elvégzi a fegyveres közelharc tanfolyamot.

Az „új fiú” úgy két év alatt sajátítja el mindazt, amitől a század és a szakasz teljes jogú tagja lesz. Csak ezután kapcsolódik be a szolgálat rutin vetésforgójába: egy menet antiterrorista készenlét, egy család nélküli turnus Eszak-írországban, külföldi kiküldetések, és megint csak személyi fejlesztő képzés. A négyesen belül min­denkinek el kell sajátítania a többiek szakmájának alapjait is, hogy bevetéskor senkinek a kiesése se bénítsa meg a csoportot. Ideigle­nes vezényléssel a századok között is cserélik a katonákat, hogy mondjuk a csónakos is megtanuljon hegyet mászni vagy a sivatag­ban boldogulni. Az ezred jelszavát, „Aki mer, az nyer”, a házi zsar­gon így módosította, „Aki tanul, az nyer”.

Michael Asher, a gondolkodó ejtőernyős veterán így összegezte saját tapasztalatait, amelyek bármelyik reguláris vagy territoriális SAS-katonáéval megegyezhetnek:

Nem, szavakkal nem lehet igazán visszaadni mindazt, amin át­mész, Gyalogoltál ennyi és ennyi kilométert, ennyi és ennyi ki­lóval a hátadon. Ez maga a semmitmondás. Ahányszor megpró-

239

báliam megmagyarázni valakinek, micsoda agóniával jár a SAS­kiválasztási folyamat, és hogy mi az értelme annak, hogy a világ legjobb kommandóalakulata ilyen hegyi meneteléssel választja ki a tagjait, mindig megkaptam: „Ez olyan nagy dolog?”. A SAS felvételije is azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek nem látszanak olyan nagynak, amíg ki nem próbálod. Akár maga a SAS, ez is egyszerű, közvetlen és halálosan hatékony. A fájdalom és a kínlódás gyorsan emlékké halványul, s csak a teljesítmény öröme marad. Csak annyit mondhatok, hogy a legerősebb, leg­szívósabb és legrugalmasabb emberek, akiket valaha láttam, több­nyire a SAS-ezredben szolgáltak, s egyikük sem találta csekély megpróbáltatásnak a kiválasztási folyamatot.

240

14Múlt, jelen és jövő

Ebben a fejezetben elkötjük a kilógó szálakat, és lezárjuk a világhá­ború utáni SAS-ezred történetét, bár az továbbra is izgatni, s időn­ként bőszíteni fogja a közvéleményt. A szívósan őrzött titokzatosság is növeli az információéhséget, s a sajtó mindig ott szaglászik Hereford körül. A közelmúlt politikai eseményei, főként Kelet-Európa felszaba­dulása és a harmadik világháború veszélyének elmúlása, kétségkívül változtattak a SA S kiképzését és bevetését tervezők stratégiai gondol­kodásán. A szomorú folytonosságot az északír válság végtelen elhúzó­dása jelenti. A Brit Hadsereg folyamatban lévő átszervezése és lét­számcsökkentése eddig nem érintette az ezredet, bár a két territoriális alakulat valószínűleg új feladatot fog kapni. Ahhoz kétség sem fér, hogy Herefordból idejekorán elindultak a kis létszámú megfigyelő­csoportok a korábbi Jugoszlávia területére, s hogy a „Kreml” már régen beszerezte a környék térképeit.

A Különleges Légi Szolgálat legutóbb az Öböl-háború alatt szállt hivatalosan hadba. Sir Peter de la Billiére tábornok, akivel sokszor találkoztunk e könyv lapjain, megírta emlékiratát az Irakkal vívott háborúról, s ebből képet kapunk az ezred harcairól. Amikor Szaddám Husszein csapatai 1990. augusztus 2-án lerohanták Ku- vaitot, kevesen hitték volna, hogy ennek végső következménye­ként hatalmas, koalíciós haderő vonul fel Irak ellen, soraiban 45 000 brit katonával. Az erők felsorakozása közben a legvadabb jóslatok hangzottak el. Sok ezer szövetséges halottat, hullazsákok özönét, gáztámadást, sőt atomháborút jósolgattak a szakértők. A valóság­ban azután meglepően csekély szövetségesveszteséggel sikerült ki-

241

akolbóiítani az iraki diktátort Kuvaitból. A „csaták csatája”, amit Szaddám beígért, blöffnek bizonyult.

Sir Peter már nyugállományba készült, amikor a Perzsa-öbölbe ve­zényelt brit haderő élére állították. Október elején érkezett Szaúd- Arábiába, s azonnal a megoldásra váró problémák tömegével került szembe. Az egyik fő gond az ellenségre vonatkozó hírszerzési adatok szegényessége volt, a másik pedig az, hogy Irakban nagyszámú nyuga­ti polgári személyt tartottak túszként fogságban. Szaddám Husszein azzal fenyegetőzött, hogy az ország katonai létesítményeinek védel­mére fogja őket élőpajzsként felhasználni. A SA S D százada már ko­rábban a térségbe érkezett, hivatalosan egy hadgyakorlatra az Egye­sült Arab Emirátusok területén. A századot most kijelölték a túszok megmentésére. A művelet valószínűleg kórosan hasonlított volna az amerikaiak kudarcba fulladt 1980-as akciójára, amikor a teheráni ame­rikai követségen fogva tartott diplomatáikat próbálták kihozni Irán­ból. A SAS-kommandónak be kellett volna szivárogni Irakba, majd egy sivatagi leszállóhelyre juttatni a lehető legtöbb kiszabadított túszt. Katonák és túszok onnan légi úton jutottak volna biztonságba. A kü­lönböző hírszerző szolgálatok segítségével a SA S feltérképezte, hogy pontosan hol őrzik a foglyokat, de a hadművelet végül elmaradt, mert az irakiak karácsonyra hazaengedtek mindenkit.

Szaddám Husszein ezzel igazi ütőkártyát adott ki a kezéből. Maga Sir Peter is elismeri, hogy legjobb esetben is csak a civilek felét tudták volna kihozni, ha egyáltalán sikerült volna az amúgy is túl­ságosan bonyolult terv. Az Irakban maradókra majdnem biztos, hogy kivégzés várt volna, mintegy a támadás megtorlásaként. Még no­vember közepén sem talált a szövetséges vezérkar a fenti hagymá- zos ötleten kívül hasznos feladatot a különleges hadviselési erők­nek. Decemberben azután kiszabadultak a túszok, a kommandók pedig iraki és kuvaiti területen végrehajtott mélységi portyákat kezd­tek tervezni. Úgy tűnik, Schwarzkopf tábornok, a koalíció ameri­kai főparancsnoka kezdetben nem bízott abban, hogy a kommandóalakulatok bármire is jók lennének Irak ellen. A tábor­nok a légierő és a páncélosok csapásaival akarta elpusztítani a cé­lokat, de január második hetében a SA S bemutatót tartott a rijádi főhadiszálláson, s ez meggyőzte a kételkedő Schwarzkopfot. Bele­egyezett, hogy a légi háború első napján átléphetik a határt. Erősí­

242

tésül Szaúd-Arábiába szállították a B századot, amely éppen ügye­letes antiterrorista egységként állt készültségben.

A D század akkor még „valahol az Arab-félszigeten” állomáso­zott. A háború hivatalosan 1991. január 17-én kezdődött. A D szá­zadot 2700 kilométer távolságra kellett járműveivel és felszerelésé­vel együtt átcsoportosítani, ami Hercules szállítógépek segítségével január 20-ra be is fejeződött. Még ekkor is több nézet csatázott a beszivárgás legjobb módjáról. Volt járőr, amelyik helikopterrel akart bejutni Irakba, s ott gyalog próbált mozogni, mások inkább Land Roveren és motorkerékpáron hajtottak volna be az országba. A jár­művek mellett szólt a rájuk szerelhető nehezebb fegyverzet és a na­gyobb mozgékonyság, ellenük viszont a nagyobb kiszolgáltatottság a légi felderítés vizsla szemeinek, mert a terepen alig volt fedezék.

Végül minden járőr maga dönthetett. A rajtaütések mellett fel­adatul kapták három rejtett figyelőpont telepítését az irakiak után­pótlási útvonalai mentén. Egyesek tehát gyalogoltak, mások autóz­tak. Sokkal jobb és biztonságosabb híradó eszközök álltak rendel­kezésükre, mint a falklandi háborúban, és minden járőr kapott olyan műholdas navigációs készüléket is, amely a tájékozódási pontok nélküli sivatagban is néhány méteres pontossággal megmondta, hol járnak. Alig keltek át a határon az első járőrök, szinte még be sem rendezkedtek, amikor Irak kilőtte az első Scud rakétát Izraelre. Ez alapvetően átrendezte a különleges erők feladatainak fontossági sorrendjét. Miközben a diplomaták a lehető legnagyobb nyomás­sal igyekeztek Izraelt kívül tartani a háborún, a mozgatható Scud kilövőállványok a SA S első számú célpontjává léptek elő. Ezeket a levegőből szinte lehetetlen volt kiszúrni, és több ezer négyzetki­lométernyi területen folytonosan ide-oda mozgatták őket. A jár­őrök azonban fényes sikerrel vadásztak rájuk, részben úgy, hogy célként megjelölték őket a bombázóknak, részben pedig saját Milán páncéltörő rakétáikkal lőtték ki az indítójárműveket. A járőrök a távközlési berendezéseket is pusztították, s valahogy sikerült elfog­niuk egy iraki rakétatüzértisztet is, valamennyi térképével. Sir Peter szerint a SA S olyan sikerrel vette fel a harcot a Scud kilövők el­len, hogy január 26-a után már nem indítottak sikeresen rakétát Izrael ellen. A kilövőjárművek és legénységük visszaszorult Irak belsejébe, lőtávolon kívülre. John Major brit miniszterelnök 1991

243

májusában joggal jelenthette ki: „Megmondom én, hogy ki pusztí­totta el a Scudokat. A brit S A S volt az, s mondhatom, csodásán intézték a dolgot”.

A SA S hadszíntere egy hatalmas, sziklás fennsík volt Irak nyugati felében. Éjszakánként pokolian lehűlt a levegő, s ezt induláskor még senki sem vette kellőképpen figyelembe. Szinte hihetetlen, de Irak­ban a SA S hóval, faggyal és jégesővel küszködött. A járművek alatt tüzet kellett rakni, hogy a gázolaj meg ne dermedjen. Ennek ellené­re az ezred folyamatos rajtaütésekkel zaklatta az ellenséget, amely hamarosan azt hitte, több zászlóalj szivárgott be a hátországába. Az SBS is végezte a maga titkos műveleteit. Október 23-án hosszú sza­kaszon elpusztították a Bagdadból a frontalakulatokhoz vezető föld alatti távközlési kábelt. Két hatalmas Chinook helikopterrel bere­pültek Irakba, mintát vettek a kábelből, elvégezték a rombolást, majd veszteség nélkül visszatértek.

A háborúban azonban a sikerért mindig drágán meg kell fizetni. A Bravó Kettő Zéró hívójelű gyalogosjárőrt is Chinook telepítette működési körzetébe. A csoport kettős feladatot kapott: Bagdadtól nyugatra Scud kilövőket kellett keresnie, és el kellett vágnia a fő utánpótlási útvonal mentén húzódó távközlési vezetékeket. A jár­őrt röviddel a beszivárgása után felfedezték, és üldözőbe vették az iraki csapatok. Nyolc SAS-katona tűnt el, és természetesen felme­rült az az aggasztó lehetőség is, hogy elfogják és az iraki televízió­ban „felléptetik” őket. A családjuk azt sem tudta, hogy Irak belse­jében tartózkodnak, a propagandaműsor pedig bizonyosan nagy fájdalmat okozott volna a hozzátartozóknak. Ha viszont tájékoz­tatják a rokonokat, azt kockáztatják, hogy kiszivárog a SA S tit­kos, front mögötti tevékenységének híre. Végül úgy döntöttek, hogy minden családot beavatnak a részletekbe, de megesketik őket a titoktartásra.

Már Sir Peter is vázolta a járőr tagjainak sorsát, nemrég azonban teljes beszámoló jelent meg Bravó Kettő Zéró (Bravó Two Zero) címmel. A könyvet a járőr parancsnoka, Andy McNab (nyilvánva­lóan álnév) őrmester írta, s ebben több helyen pontosítja, kiigazítja főnöke verzióját. Ez az első eset, hogy ilyen részletekbe menő, alapos beszámolót kapunk egy mai SAS-műveletről. Megismer­hetjük még a katonai nyelv beékeléseit, a kötőszóként használt ká­

244

romkodásokat is, s mindezt bővérű fekete humorral és az ezredre jellemző szerénységgel tárja elénk a szerző.

McNab szerint a járőrt véletlenül egy iraki csapatösszevonás kel­lős közepébe szivárogtatták be. Egy napig lapultak egy légvédelmi üteg árnyékában, végül mégsem az iraki katonák, hanem egy kecs­kepásztor vette észre őket. A SAS-csoport ki akart térni, de ami­kor előjöttek rejtekhelyükről, iraki csapatokba ütköztek, és tűz­harc kezdődött. A britek eldobták a mozgásukat akadályozó, 45 kilós hátizsákjukat, és sikerült elszakadniuk az üldözőktől. Nem maradt más lehetőség, gyalog kellett menteni a bőrüket. A szíriai határ volt a legközelebb, de odáig is 120 kilométer volt az út. Megtévesztő kitérőt tettek délnek, mintha Szaúd-Arábiába indul­nának, majd északnak fordultak. Hét óra alatt hatvan kilométert meneteltek, s újra elérték a Bagdad-Ammán országutat.

Az élen Chris tizedes haladt. Egyik társuk, Phillips őrmester ek­kor már a kimerültség jeleit mutatta, ezért övtáskáit és fegyvereit átvették a többiek, és a második helyre állították az oszlopban. Az út sima, egyenes volt, a völgy pedig öt kilométer széles, Chris tize­des tehát gyors tempót diktált. Mikor elérte a völgy túlsó oldalát, azt vette észre, hogy öten valahol lemaradtak. Valószínűleg repü­lőgépzúgást hallottak, és megálltak, hogy bekapcsolják a segélyké­rő rádióadót. A megmaradt három ember egész éjjel ment, s köz­ben már azon kellett gondolkodniuk, mi lesz, ha a hajnal is még a nyílt terepen éri őket. Végül behúzódtak egy, a sivatagban kiásott harckocsifedezékbe, és lefeküdtek az egyik mély lánctalpnyomban. Napkeltekor havazni kezdett, s ők hárman egész nap kénytelenek voltak mozdulatlanul heverni, bőrig ázva és egyre jobban átfagyva.

így kezdődött a könyvben Chrisnek nevezett tizedes igen figye­lemre méltó akaraterő-próbája. Alkonyat után ők hárman továbbin­dultak, de tájékozódásukat már nem segítette a műholdas navigáci­ós műszer, mert az a másik csoportnál maradt. Teljesen kimerült társukat el kellett hagyniuk, ő végül megfagyott. A megmaradt kettő egész éjjel támolygott célja felé, majd hajnalban elbújtak egy sekély vádiban. Délelőtt rájuk akadt egy arab, aki élelmet ígért, és kézzel- lábbal magyarázta, hogy menjenek vele. A tizedes nem volt hajlan­dó, de a társa igen. Az arab egyenesen egy iraki katonai egység karjaiba vezette. A tizedes most már egyedül, éhségtől, szomjúság­

245

tói gyötörve és fasírttá trappolt lábon, de újra elindult a távoli határ irányába. Megpróbáltatása nyolc éjjel és hét nappal tartott, s ezt két csomag keksszel és némi pocsolyavízzel csinálta végig. Vé­gül félholtan, hallucinálva, de átjutott. Egy paraszt a kunyhójába vitte, megetette és megitatta. További kínok és gyötrelmek után végül a szíriai hatóságok átadták a tizedest a damaszkuszi brit nagy­követségnek, és végre hazatérhetett.

Az öt lemaradót is irgalmatlanul meggyötörte a hideg. A hővesz­teségtől egyre gyengébben ők is a határ felé vonszolták magukat. Elér­ték a Bagdadból Szíriába vezető szilárd burkolatú utat, ahol fegyverrel elraboltak egy kocsit, véletlenül pont egy kiselejtezett New York-i sár­ga taxit. A sofőrt és két utasát a padkán hagyták, és több órán át boldogan hajtottak céljuk felé. Sajnos minden jónak vége szakad egy­szer, így a taxi is fennakadt egy járműellenőrző ponton, a határtól alig néhány kilométerre. Csak heves tűzharcban sikerült a SA S kato­náinak kitörni az útról, s közben egyrészt szétszóródtak, másrészt gyorsan fogyott a Minimi golyószórók és az Armalite M l6 puskák lőszere. Andy McNab végül beszorult egy átereszbe, és elfogták. Fegyverként akkor már csak a kése maradt nála. Elfogása pillana­tában a határtól már mindössze négy kilométer választotta el.

Sir Peter beszámolója szerint az Öböl-háborúban a SA S négy tagját ölték meg, de a sajtó utóbb további halottakról is tudni vélt, akiket Irakban kínoztak halálra. A Daily Express 1991. augusztus 3-i számában ismertet egy hadműveletet, amelyben hat arabnak öltözött katona indult Irakba, hogy megszerezze egy „nukleáris eszköz” bizonyos alkatrészeit. Kettőnek sikerült élve kijutni az or­szágból, de a másik négyet, Vince Phillips őrmestert, Dávid Tenbury tizedest, valamint Bob Consiglio és Steve Lane közkatonát elfog­ták és legyilkolták - állítja a meg nem nevezett „forrás”. Tudjuk, hogy Consiglio, Lane és Phillips a Bravó Kettő Zéró járőrrel ment Irakba. Egyenruhát viseltek, s az egyetlen arab holmi rajtuk a ha­gyományos sivatagi fejkendő, a shamag volt, amit a SA S évtize­dek óta visel Arábiábán. Vince Phillips kimerült és megfagyott, holttestét a háború végén kiadták a Nemzetközi Vöröskeresztnek. A járőr másik két tagja harcban esett el, s végül az ő holttestüket is hazahozták. Tenbury valószínűleg egy másik bevetésen esett el, amelynek részletei máig titokban maradtak. Sir Peter szerint a kü­

246

lönleges hadviselési erők minden tagjának sorsát tisztázták a hábo­rú után, nagyon valószínűtlen tehát, hogy valakit észrevétlenül el­tettek láb alól, és ez ki sem derült.

Annyi bizonyos, hogy az elfogottakat borzalmasan összeverték. McNab visszaemlékezése a rabságban töltött időre hátborzongató olvasmány, de ugyanakkor figyelemreméltó tanúságtétel az ő és társai kitartásáról, valamint bátorságáról. Az iraki vallatok alantas brutalitással kezelték őket, de ennek vége szakadt, mihelyt deren­geni kezdett, hogy Irak elveszíti a háborút. Március 4-én az iraki­ak elengedték a brit foglyok első csoportját, köztük két férfit, aki­ket korábban sosem vettek fel az eltűntek jegyzékére. Pillanatokra feltűntek a televíziós híranyagban, és a sajtó meg is nevezte őket, de azután a hatóságok eltüntették őket, és nagyon helyesen soha többé nem válaszoltak egyetlen rájuk vonatkozó kérdésre sem. McNab és „Mark” két nap múlva megérkezett Nagy-Britanniába, s a reptéren a gépből egyenesen egy várakozó mentőautóba szállt.

A többi járőr közben folytatta halálos munkáját az ellenség hátá­ban, sőt még egy utánpótlást szállító járműoszlop is behatolt Irakba. Puszta vagányságból a tiszthelyettesi és őrmesteri étkezde még szabá­lyos összejövetelt is tartott a nyílt sivatagban. A gyűlésen szavazással határozatokat hoztak, és természetesen jegyzőkönyv is készült. Az SBS sem lopta a napot, már február 27-én behatolt Kuvait városába. Más­nap egy szakasz helikopterről kötélen a brit nagykövetség tetejére eresz­kedett, és hivatalosan újra birtokba vette az épületet. Se szeri, se szá­ma a további titkos műveletekről megjelent újságcikkeknek. Ezek zöme ékesen példázza a fantázia szabad szárnyalásának csodálatos lehetősé­geit. Az egyik makacsul ismételt esetben állítólag a SA S elfoglalta és helikopterrel elszállította az iraki légvédelem egyik rakétavezérlő be­rendezését, sőt más variációban az egész rakétaüteget, rakétástul, tü­zérestül. A sajtó egy másik kedvenc meséjében arabnak öltözött SA S­katonák irányították a földről Bagdad bombázását. A részletes be­számolók valóságtartalmától függetlenül az tény, hogy a különleges hadviselési erők, köztük az Egyesült Államok ilyen erőinek jókora része is, nagyon komolyan hozzájárultak a hadjárat végső sikeréhez és bőségesen bizonyították, hogy volt értelme bevetni őket.

Amikor a Különleges Légi Szolgálat harcba indul, legyen szó hagyományos háborúról vagy a nemzetközi terrorizmus elleni küz­

247

delemről, azt a közvélemény többsége általában helyesli. Mind­össze az anarchisták, trockisták és általában a szélsőbal mindenféle csoportjai ragaszkodnak ma is ahhoz, hogy az ezredben a kormány­zat pretoriánus gárdáját, a „munkásosztály” érdekeinek eltipróját lássák. Bárhogy is kerülje a nyilvánosságot a SA S, gyakran saját volt tagjainak tevékenysége miatt kerül a viták kereszttüzébe. Ko­rábban már taglaltam, milyen kalandokat vállalt, mintegy szorgal­mi feladatként, Dávid Stirling és néhány társa. Éppen a Watchguard, Dávid Stirling vállalata tört utat további magán őrző-védő szolgá­latoknak. Az amerikai tengerészgyalogság ezredesének, Olivér Northnak a kétes üzelmeire 1987-ben derült fény, s ez ismét a rosszindulatú újságírók nyilvános vádaskodásának tett ki számos céget, amely a SA S veteránjait alkalmazza.

Maga Stirling még 1972-ben kiszállt a Watchguard International vezetéséből, miután a sajtó megszellőztette a vállalat ügyeit. A követ­kező években a SA S alapítója olyan szervezetek munkájában vett részt, amelyek a kormányzati és az önkormányzati hivatalokban, valamint a szakszervezetekben tapasztalható baloldali befolyás visszaszorításán munkálkodtak. Időben ez egybeesett a nemzetközi terrorizmus felfu­tásával, ami viszont piacot teremtett a testőri, emberrablás-elhárító és általában minden biztonsági szolgáltatás számára. Amiből a SA S ki­képzése áll, az a piacon jól értékesíthető áruvá vált. A kormányzatnak is időről időre szüksége van valakire, aki elvégez olyan feladatokat, amelyeket nem bízhat a saját erőire, mert akkor hivatalosan is beleke­veredik valamibe. A Brit Hadseregben a hivatásos katonák általában huszonkét évet szolgálnak, tehát 40 éves koruk körül mennek nyug­díjba. Ilyenkor még rendszerint erejük teljében vannak, és szükségük van értelmes elfoglaltságra, sőt, sokan még második szakmai karriert indítanak.

Bárki, aki valaha a SA S soraiban szolgált, két jól eladható do­loggal rendelkezik: a szakértelmével és az ezred misztikussá nőtt hírnevével. Néhányan a tisztán polgári piacot célozzák meg, pél­dául veszélyesnek számító idegen államba induló üzletembereknek tartanak kombinált életforma- és biztonsági oktatást. E terület klasszikusa Lofty Wiseman lehet, aki sikeres írói és rádiós-televízi­ós pályafutást alapozott jól sikerült könyvére, A hivatalos SAS­túlélő kézikönyvre (The Official SAS Survival Handbook). Mások

248

I\"] is megpróbálkoztak az írással, de ezt az ezred sosem pártolta. „I”

katonáért sem rajongtak az éppen hatalmasok, amikor pár éve ki­adta emlékiratait. Sok veterán boldogan beéri a kereskedelmi pá­lyával: kocsmát vagy kisebb boltot nyitnak, esetleg ügynöknek áll­nak. Elég sokan a biztonsági iparágban találnak munkát. Nincs eb­ben semmi rossz. Sokan beállnak a volt rendőrök hadába, akik tisz­tán civil környezetben olyan rutinfeladatokat oldanak meg, mint a tömegrendezvények közönségének kordában tartása, alkalmazottak lenyomozása és általában bármely vállalat vezetésének a biztonsági rendszerre vonatkozó tanácsokkal való ellátása. Az állami hírszerző szervezetek, a Titkos Hírszerző Szolgálat (Secret Intelligence Service- SIS) és az MI5 csak a leszerelők törpe kisebbségét veszik fel.

Az egyik legnagyobb gond, amivel a leszerelő szembesül, a hir­telen életformaváltás és maga a polgári élet. Az ember képességei határáig edzi magát, és viszonylag magas rangfokozatot, s ami még fontosabb, komoly megbecsülést ér el a hadseregben. Ezek után keserves dolog letenni az egyenruhát, és egyik percről a másikra egyszerű civillé változni. Valaki, aki csaknem teljes szolgálati idejét a SA S kötelékében töltötte, nemrég elmondta nekem, hogy a leg­nehezebb a gondolkodásmód átállítása. A hadseregben mindenki­nek a helyét pontosan kijelöli a parancsnokiás rendje, világosak az alá- és fölérendeltségi viszonyok. Az ember világos parancsot kap, s utána elvárják, hogy azt hajtsa is végre. Nem azért fizetik, hogy a szélesebb összefüggéseken töprengjen, a lehetséges politikai követ­kezmények és a költségvetési források állapota már nem tartozik rá. Amikor szüksége van valamilyen holmira, megigényli a raktár­ból, és ha az igényt jóváhagyják, megkapja. A polgári életben viszont minden mellékvágányt is neki kell figyelnie, minden cselekedetéért egyedül felel, és tudnia kell eladni magát a lehetséges munkaadó­nak. Jövedelemadót és forgalmi adót kell számítani, fülig ér az ad­minisztráció, és azzal is meg kell birkózni ahhoz, hogy az érdemi munka eredményt hozzon.

A magán biztonsági cégek egy kisebbsége, amelyet az ezred egy­kori tagjai irányítanak, gyakran kiváltja a sajtóból a zsoldosok és bérgyilkosok emlegetését. Ezek a vállalatok többnyire számos lesze­relt, szabadúszóvá vált SAS-katona ismereteit és tehetségét árulják, mintegy szolgáltatási csomagokat formálva belőlük. A szabadúszók

249

néha egyedül, néha egy baráttal apró vállalkozásokat hoznak létre, s irodát bérelnek valahol. Mások csak hagyják elterjedni, hogy van szabad kapacitásuk. A szakma olyan zárt testvériségként működik, hogy a csoport belső értékítélete nehézségi fok szerint elosztja a megbízásokat is. A hierarchia ugyanaz, mint egykor az ezredben. Első helyen állnak a szablyás századok volt tagjai, azután a techni­kai szolgálatok veteránjai, a híradók, a járműszakértők, a számító­gép-technikusok és az egészségügyiek.

A biztonsági cégek szerződéssel, egy-egy feladatra veszik fel a sza­badúszókat. Messze a leggyakoribb feladat a testőrszolgálat, vagyis a személyi biztosítás. Megrendelőben szinte soha nincs hiány. A munka lehet egyszemélyes, vagy igényelhet egy egész egymást váltó csopor­tot. A megbízás szólhat hosszú időre, vagy csak arra a pár napra, amíg egy különlegesen veszélyeztetett személy Nagy-Britanniában tartóz­kodik. A SA S veteránjai különlegesen alkalmasak testőrnek, mert kiváló lövők és nagy gyakorlatuk van a veszélyhelyzetek értékelésé­ben. Mivel a Különleges Légi Szolgálat nem vesz fel és nem tűr meg a soraiban kötekedő bunkókat és notórius hetvenkedőket, a leszerelt katonái kiválóan alkalmasak előkelőségek feltűnésmentes kíséretére. Természetesen viselik a sötét öltönyt, kizárólag konzervatív nyakken­dővel, és szmokingban is otthonosan mozognak, vagyis beleolvadnak a környezetbe, és még a fegyver sem lóg ki a kabátjuk alól.

A testőrködésen túl a SA S egykori katonái a rejtett megfigyelés teljes skáláját is vállalják, beleértve az ipari kémkedést és annak elhárítását is, s mindezt sokkal magasabb szakmai színvonalon, mint a sarki magándetektív. Ez a munka lehet offenzív és defenzív: az utóbbi típusban az a leggyakoribb, amikor egy cég a saját épületét akarja megtisztítani a lehallgatókészülékektől. Ez az a feladatkör, amelynek ellátása közben könnyű jogilag szürke, sőt, kifejezetten fekete zónába tévedni. A valódi ipari kémkedés csak egyike ezek­nek az ingoványos területeknek, bár a mai gazdasági életben ez a legjellemzőbb. Sok eleme nem ütközik törvénybe, és amikor egy cég fenyegetve érzi piaci helyzetét, jogszerű eszközökkel is véde­kezhet a vetélytárs kémkedési kísérletei ellen. A jogszerűség azon­ban gyakran elég homályos fogalom. Végtére is Peter Wright, a „kémfogó” is a kormány szolgálatában állt, amikor „London-szer- te betört és szórta a poloskákat”.

250

A felderített ipari kémkedési esetek csak a jéghegy csúcsát jelen­tik. Abban a kevés esetben, amikor perig fajul az ügy, külön savat- borsot kap az eljárás attól, hogy valamelyik vádlott valaha a SA S katonája volt. A valóság természetesen az, hogy erőszakos időket élünk, és aki meg tudja fizetni, annak joga van megvédetni magát, családját és vagyona kezelőit a zaklatástól, az életveszélytől és az emberrablás veszélyétől.

A Watchguard International csendes felszámolása 1972-ben tör­tént, de 1973-ban már meg is jelent a következő hasonló vállalat, a Control Risks (Kockázat-ellenőrző). A cég biztosítótársaságokat látott el szaktanáccsal az akkoriban szaporodó emberrablások mi­att. Főként nagyvállalatok vezetőit vették célba a tettesek, a taná­csok tehát az épületek biztonsági rendszerére és a kockázat becslé­sére vonatkoztak. A Control Risks igazgatótanácsában a Scotland Yard több egykori főnöke, tábornagyok és más kiválóságok ültek, s a cég végül a Hogg Robinson biztosítási brókeriroda leányvállalata lett. Több emberrablási ügyben a Control Risks biztosította a vált­ságdíjról tárgyaló szakembereket, és semmilyen komoly bizonyíték nem szól félkatonai műveletek lebonyolítása mellett, bár a sajtó többször is megpróbálta ilyesmivel vádolni a vállalatot.

Sokkal több ellentmondással terhes a Keeni-Meeni Services vagy röviden KMS Ltd néven elhíresült vállalat története. Maga a név a SA S ádeni titkos őrjárataira utal. A Control Risks leányvállalata­ként 1974-ben alakult társaság a SA S egykori őrnagya, Dávid Walker irányításával a biztonsági iparágban feladott állami meg­rendelések megszerzését tűzte ki célul. Walker 1977-ben megvásá­rolta a céget. Ekkor csatlakozott Jim Johnson ezredes, aki koráb­ban Dávid Stirling jemeni műveletét vezette, s a vállalat székhelyét áttették Jersey szigetére. Fennállása első évtizedét a KMS tisztelet­tudóan a homályban töltötte, főként az ománi szultán különleges hadviselési erőit képezte ki és fegyverezte fel, természetesen jó pén­zért. Fegyvert és különleges felszerelést, valamint szerződéssel SA S­veterán kiképzőket közvetítettek ki Ománba. Nincs okunk a brit kormányzat rosszallását feltételezni, hiszen Omán baráti államnak számított. A KMS 1983-ban ugyancsak őfelsége kormányának ál­dásával fogott bele Srí Lankán a hadsereg kommandóinak képzé­sébe. A Srí Lanka-i vezetők eredetileg a SA S beavatkozását kér­

251

ték, a helyi erők támogatására, a Tamil Tigrisek akkoriban fellán­goló lázadása ellen. A brit kormány nem akarta Indiát ingerelni, s ezért a tényleges SA S helyett a veteránokból álló KMS-t küldte a szigetre. Végtére egy magáncéget könnyebb megtagadni, mint a hadsereget. A Külügyminisztérium minden lehetséges alkalommal tagadta, hogy köze lenne a társasághoz, de amikor sarokba szorí­tották, az egyik szóvivő egyszer beismerte, hogy a veszélyeztetett brit diplomatáknak többször béreltek testőröket a KMS-től.

A Srí Lanka-i szerződés minden tekintetben balul sült el. A KMS tudta nélkül a kiképzés alatt álló helyi katonák olykor megkínoz­ták és kivégezték a rezsim ellenfeleit. Az eredeti SAS-keret meg­próbálta a „szívek és elmék” módszert is oktatni, csakhogy a szige­ten megjelent egy agresszív izraeli kommandó is, amely aláásta e módszer lassan beérő eredményeit. Az izraelieket egyébként is fő­leg a gyors fegyvereladás érdekelte. A KMS szerződéses szakértői csoportosan felmondtak, köztük több Fidzsi-szigeteki veterán is, mert megundorodtak a szigeten kibontakozó terrortól. Az egész eseménysorra az Amnesty International derített fényt egyik jelen­tésében, szóval készen állt a világbotrány. Walker és Johnson meg­kísérelte a szerződés megtartását. Sorezredekből és a rhodesiai SA S­ból hoztak új kiképzőket, viszont különösen az utóbbiak annyi rasszista megnyilvánulást engedtek meg maguknak, hogy maguk ellen fordították a kiképzendőket.

Walker bukását azonban végül az Olivér Northhoz fűződő kap­csolata okozta. Az amerikai kongresszus 1984-ben megtagadta a nicaraguai kontra lázadó csoportok további pénzelését. A kong­resszusban Walkert azzal vádolták, hogy felajánlotta Northnak, kommandót szervez, amely beszivárog Managuába, és a főváros repterén felrobbantja a kormánycsapatok szovjet M i-24 Hind he­likoptereit. A vádak szerint a KMS kiképzőket és helikopterpilótá­kat toborzott a kontráknak. Walker és Johnson semmit sem ismert be. A KMS szerepére úgy derült fény, hogy North iratai között megtalálták a művelet finanszírozásának vázlatát. Amikor a sztori 1987-ben kirobbant, minden oknyomozó riporter szaftos szenzá­ciót szimatolt, és a Walker és tsa. cégről cikkek özöne jelent meg. Júniusban Walker és Johnson átadta a KMS igazgatását két lesze­relt SAS-tisztnek, a folyó munkát pedig átadták egy londoni szék­

252

helyű leányvállalatnak. Egész 1987 folyamán újabb és újabb törté­netek bukkantak fel a KMS viselt dolgairól, például arról, hogyan képzett ki afgán gerillákat a brit cég a CIA megrendelésére.

Amikor a KMS letűnt a színről, a félkatonai biztonsági szolgál­tatások piacán nagyjából egyedül maradt a Defence Systems Ltd (Védelmi Rendszerek Kft), amelyet Alistair Morrison őrnagy még 1981-ben alapított. A DSL kapacitását sokáig lekötötte egy nagy mozambiki megbízás. A dél-afrikai támogatással harcoló MRN-ge- rillák ellen a DSL képezte ki a kormánycsapatokat, s mellesleg Angolában bányák, közlekedési és hírközlési létesítmények őrzését is biztosította. Számos újságíró próbálta költséget és fáradságot nem kímélve bizonyítani, hogy a SA S veteránjai igazi „háború kutyái”, azaz nemzetközi zsoldosok, de a legtöbb leleplezett zsoldos utóbb a rodhesiai SA S egykori tagjának bizonyult. Igazi, a kormányt meg­ingató nagy botrány nem kerekedett, mert a biztonsági szolgáltatá­sok döntő hányada nagyon is legális. Ha egy gazdag arab úgy érzi, hogy a versenylovai mellé hozzáértő és drága őrt kell állítania, miért ne vállalhatná el a munkát az ezred valamelyik régi tagja?

Dávid Stirling 1987-ben visszatért a biztonsági üzletágba. Megala­pította a KAS Enterprises nevű céget, amelynek székhelye Stirling iro­dája lett a londoni South Audley Streeten. Tiszta véletlenségből az iroda a huszonkettes számú házban működik, ami rövidítve ezt adja ki: 22 SA S. Stirling ügyvezető igazgatónak lan Crooke alezredest nyerte meg, aki leszerelése előtti utolsó beosztásaként a 23 SA S pa­rancsnokaként szolgált. Kicsiny, az ezredben kiváló minősítést szer­zett csapatot toboroztak, de Stirling kapcsolatai ellenére munka alig akadt, a működési költségek pedig tetemesnek bizonyultak. Akkori­ban már Stirling egészsége is hanyatlásnak indult, s egyre kevesebb ideje maradt a vállalat irányítására. Életrajzírója, Alán Hoe szerint utolsó üzleti vállalkozása megindítására három ok késztette Stirlinget, s ezek közül az egyik leglényegesebb anyagi természetű: pénzt akart előteremteni a Stirling-klán ifjabb tagjait támogató alapítvány létreho­zásához. Ezen túl aggasztotta, hogy egyes afrikai államfőket felismer­hetően közeledő államcsíny fenyegetett, és látta, mennyire kiszolgál­tatott a modern ipar a terroristák és bűnözők zsarolásának.

Fekete-Afrikában Stirling még a Baktérítő idejéből meglévő hír­nevére alapozott. Legalább egy olyan elnökről tudunk, akinek a

253

régi barátság okán biztonsági szakértőket küldött segítségül. A KAS valószínűleg támogatta a Fülöp-szigetek kormányát is, továbbá le­ányvállalatot szervezett a skót folyók mentén kibontakozó lazacorvhalászat elhárítására. Az orrszarvú és az elefánt orvvadásza­ta elleni küzdelem volt azonban az a terület, ahol a KAS végül vesze­kedésbe és vádaskodásba torkolló izgalmas kalandba keveredett.

Bernhard holland herceg, a World Wildlife Fund elnöke 1987- ben többször is felhívta a figyelmet az orrszarvú tiltott vadászatá­nak elharapózására. A genfi székhelyű szervezet költséges jelenté­sek özönét adta ki, de az orrszarvú irtását nem tudta megfékezni, s már az állatfaj kipusztulása fenyegetett. Bernhard herceg aggodal­mát osztotta Dr. John Hanks, a WWF afrikai programigazgatója is. Ettől teljesen függetlenül, egy napon a posta a fenyegetett álla­tok megmentésére pénzt kérő körlevelet hozott a KAS címére. Elő­ször Dávid Stirling titkárnője olvasta el, majd rövid megbeszélés után az elnök tűzbe jött, és mindenáron tenni akart valamit. Ez érthető is, ha visszaemlékszünk, egész életében milyen szenvedé­lyes érdeklődéssel figyelte Afrikát és a vadállatok védelmét. Mivel a pénznek szokás szerint nem voltak bővében, Stirling a KAS köz­vetlen segítségét akarta felajánlani. Hanks közvetítésével megke­resték a herceget, majd 1987. november 13-án csendes kihallga­tásra került sor, ahol Stirling és Crooke vázolták elképzeléseiket. Bernhard hercegnek is tetszett az ötlet, és késznek mutatkozott, hogy a terv vázlatát a saját zsebéből kifizesse, megkerülve a WWF lassú bürokráciáját. A hercegnek elsősorban az afrikai kormányok bűnrészességét bizonyító adatokra volt szüksége, amelyekkel az­után jobb belátásra bírhatja őket. így született meg a Zár terv, tisz­ta idealizmusból és aggodalomból.

Az előkészítő szakaszban, amely 1988 nagyobb részét kitöltötte, alapvetően hírszerzési tevékenység folyt. Felderítették a fekete orr­szarvú orvvadászatát, de sok minden kiderült a fehér orrszarvú és az elefánt vadászatáról is. A következő célokat tűzték maguk elé:

- azonosítani az orvvadászatban és az illegális csontkereskede­lemben részt vevő szervezeteket és személyeket;

- összegyűjteni minden elérhető adatot, hogy pontosan becsül­hető legyen az orvvadászat aránya;

254

- ajánlások kidolgozása, amelyek alkalmazásával csökkenthető az orvvadászat.

David Stirling szokásos éleslátásával felismerte, hogy a hosszú távú megoldás csak az elefántcsont és az orrszarvúszarv keresleté­nek csökkentése lehet. Két nagy piacon jelentkezett a kereslet döntő többsége. Az egyik Jemen, ahol a férfiak hagyományosan olyan tőröket viselnek a díszruhájukhoz, amelyek markolatát elefántcsont­ból faragják. A másik piac a Távol-Kelet, ahol a rinocérosz szarvát afrodiziákumnak használják, és ahol az elefántcsontból mindenfé­le népművészeti csecsebecsét faragnak. Stirling és tanácsadói azt javasolták, hogy az afrikai illegális kereskedőket kell elsősorban célba venni, a vadőröket pedig félkatonai kiképzésben kell részesí­teni, és meg kell erősíteni a fegyverzetüket.

A művelet aktív szakasza 1989 januárjában kezdődött. lan Crooke egy tucat volt SAS-katonával Dél-Afrikába költözött, ahol biztonsá­gos rejtekhelyen számítógépes adatbázist telepítettek, és minden hír­szerzési adatot gépre vittek. Itt kezdődtek az igazi bajok. A csapat tisztán a kölcsönös önző érdekekre alapozva több dél-afrikai ható­sággal is jó viszonyt teremtett, ez azonban kivívta a fekete-afrikaiak gyanakvását. Két Fidzsi-szigetekit kivéve a csoport minden tagja fe­hér volt, ami nagyon megnehezítette mozgásukat olyan országok­ban, mint mondjuk Zambia vagy Zimbabwe. Állandóan bonyolult fedőtörténeteket kellett kitalálniuk. Megjelenésük számos érdekelt természetvédő csoport féltékenységét és utálatát is kivívta, s ezek a sajtóban hőbörgő cowboyoknak állították be az egykori katonákat. Végül ott volt még az Afrikában mindenütt jellemző magas szintű, alig rejtett korrupció. A vadorzók több országban is harmonikusan együttműködtek a hatósági emberekkel és a katonatisztekkel.

Végül 1989 júliusában az egész műveletnek fújtak, a sajtó sze­rint lan Crooke indiszkréciója miatt. A Reuter egyik helyi tudósí­tója azzal vádolta meg a Zár tervet, hogy az valójában egyes afrikai országok destabilizálására irányul. A vádaskodó szerint a projektet Dél-Afrika pénzeli, és a SA S egykori katonái a titkos végrehajtók. A tiszteletreméltó Africa Confidential magazin ennél is tovább ment, amikor összekeverte a KAS és a KMS mozaikszót, és a North-ügyet kezdte felemlegetni. Stirling becsületsértésért beperelte a lapot, és

255

nyert, de a kár már megtörtént. Egy közismert személyiség, aki je­lentős összeggel kívánta támogatni az állatvédő akciót, visszavonta ajánlatát. Bernhard herceg pénze ekkor már nagyjából elfogyott, Stirling és egyik londoni üzletember barátja tehát a saját zsebéből fizetett újabb jelentős összeget a művelet költségvetésébe, mert mind­ketten szenvedélyesen hittek az ügyben. A pénzügyi helyzet azonban őszre így is kétségbeejtő fordulatot vett; immár a fizetésekre sem futotta. A műveletet le kellett állítani. A KAS 1991 februárjában végleg megszűnt. Stirling akkor már három hónapja halott volt.

A cég bukása ellenére az afrikai próbálkozás hozott kézzelfogható eredményeket. Namíbiában jól működő vadőriskolát állítottak fel. A KAS-csoport megjelenése sok országban kiprovokálta a közös gon­dolkodás megindulását, s az orvvadászatról hatalmas tömegű infor­máció gyűlt össze. A negatívumok közé tartozik az, hogy a Zár terv abbahagyásakor valósággal özönlött a vádaskodás, és a sajtó ismét tücsköt-bogarat összeírt a SAS-ról, a KAS-ról és általában a titkos kommandók világáról. Valódi iratok is kerültek az újságírók kezébe, az egyik elbocsátott alkalmazott pedig munkajogi perrel fenyegette Stirlinget. A gondok egyik oka a vállalat elnökének elhatalmasodó betegsége, a másik a London és Dél-Afrika közötti keservesen lassú érintkezés volt. Kinn a terepen is megjelent némi hozzá nem értés, és hiányzott az összhang a londoni központ és lan Crooke között.

Az 1990-es újévi kitüntetési listán végre Dávid Stirling is megkapta a lovagi címet. Már régen rászolgált. Novemberben Stirling meghalt, s így már nem vehetett részt az általa a Líbiai-sivatagban alapított ezred ötvenedik születésnapján rendezett ünnepségen. A Zár terv kö­rül továbbra is örvénylett a botrány. A sajtó most már sikkasztást em­legetett. Bernhard herceget állítólag jól megvágták. A végén vizsgála­tot indított a rendőrség, de visszaélésnek nyomát sem találta.

Sir Dávid életének utolsó hónapjait újabb vádak keserítették meg. A KAS ellen 1990 júniusában otthoni ügyek miatt indult újabb hadjárat. Cikkek sorában azzal gyanúsították a biztonságtechnikai vállalatot, hogy a National Cár Parks parkolóhely-üzemeltető tár­saság egyik vezetője ipari kémkedésre adott neki megbízást. Állító­lag egy leszerelt női tisztet építettek be titkárnőnek a konkurens Europark apparátusába. E sorok írásakor az ügy a bíróság előtt fekszik, döntés még nincs. Az ennyire alantas eszközökkel folyta­

256

tott piti kémkedés azonban aligha férhetett bele Sir Dávid elképze­léseibe, hiszen ő egész életében a tisztesség útját járta.

Még alig temették el Dávid Stirlinget, amikor megjelent Ranulph Fiennes könyve, A Toll Emberei (The Feather Mén). Fiennes, az is­mert utazó tisztként részt vett a dhofari harcokban az 1970-es évek elején. A SAS-hoz osztották be ideiglenesen, de sosem volt az ezred rendes tagja. A könyv szerint egy Klinika nevű, titokzatos szervezet megölt négy férfit, köztük a SA S két egykori tagját. A Klinikát egy meg nem nevezett arab sejk bérelte fel, hogy megbosszulja fiai halá­lát, akik elestek a háborúban. Maga a szerző lett volna az ötödik kiszemelt áldozat, de őt az utolsó pillanatban megmentette egy má­sik titokzatos társaság, a Toll Emberei. Fiennes kívülálló mesélőként lép fel, de érezteti, hogy „minden szava igaz”. Végül kijelenti, hogy a Toll Embereit Stirling alapította, afféle igazságosztó csapatnak, hogy megtorolja a SA S körébe tartozókon esett sérelmeket.

Az előző fejezetben már kitértem Mike Kealey halálára a Brecon Beacons bércei között. A hivatalos vizsgálat megállapította a halál okát, és azt is, hogy természetes halállal halt meg az őrnagy. Fiennes könyve viszont a titokzatos Klinikát emlegeti, s egy halálos inzulin­injekciót. A másik vélelmezett áldozat „Mac” McAuliffe tizedes, akit azért szuperáltak ki az ezredből, mert 1975-ben aknára lépett és felrobbant. Sebesülése mellékhatásaként súlyos epilepsziát kapott, s egy roham végzett vele herefordi otthonában. A könyv szerint ez is a titokzatos gyilkosok műve volt.

Fiennes könyvéről máig megoszlanak a vélemények. Nagy te- temrehívás kezdődött, de a SA S természetesen mindentől elhatá­rolta magát, és tagadott. A könyv tele van meggyőző részletekkel, s a szerző aligha gondolhatta komolyan, hogy ennyi mindent kita­lál, és szárazon megússza. Egyébként Fiennes kategorikusan ki is jelenti, hogy őt a Toll Emberei bízták meg az írással, ami aligha lehetne ennyire részletes és pontos, ha nem maga a titkos társaság látja el adatokkal. Persze feltéve, hogy létezik.

A SAS-ezred és a család 1991-ben ünnepelte fennállásának öt­venedik évfordulóját. Régi és jelenlegi tagok tömege gyűlt össze, bankettek, istentisztelet és mindenféle mulatság követte egymást. Az ilyen alkalmakra jellemző nosztalgiahullám közepette azonban a brit fegyveres erők jövőjéért felelős tervezőknek mégis inkább a

257

jövővel és nem a múlttal kellett foglalkozniuk. Ki kell jelölni a különle­ges kommandók mai és holnapi feladatait, és meg kell keresni a legal­kalmasabb szervezeti kereteket és eszközöket. Az 1980-as években már kibővítették az igazgatóság hatáskörét, amikor a Királyi Tengerészgya­logság SBS-alakulatát is alá rendelték. A SAS-ból kikerülő dandártá­bornok helyettese azóta mindig egy tengerészgyalogos-tiszt. A falklandi háború tapasztalatai valósággal kikényszerítették a szorosabb együtt­működést.

Az 1960-as évek hivatalos brit politikája az Európán kívüli kötele­zettségek leépítésére irányult, a stratégia alapjaként pedig az amerikai nukleáris elrettentés szolgált. Paradox módon azóta kétszer indult hi­vatalosan hadba Nagy-Britannia, s mind a kétszer kénytelen volt jó­kora erőt Európától nagyon távol bevetni, olyan környezetben, amely­ről a hírszerzés csak vázlatos képpel rendelkezett. A Falkland-szigete- ken és az Öbölben is a különleges hadviselési erők voltak azok, akik viszonylag csekély emberi és anyagi erőforrások mozgósításával az alapvető felderítési adatok döntő részét megszerezték. A mód, aho­gyan Nagy-Britannia fokozatosan kivonul Németországból és csök­kenti haderejét, sokak szerint azzal a veszéllyel jár, hogy nem marad elegendő katonája nemzetközi kötelezettségei teljesítésére. A jövőben e kötelezettségek között egyre fontosabb lesz a tengerentúli brit érde­kek védelme és az ENSZ-béketeremtő hadműveletekben való részvé­tel. A SA S és a többi hasonló egység pontosan olyasmit tud, amire az ilyen soknemzetiségű erőkben szükség van. A többi európai ország egyébként is a rendőrség antiterrorista részlegeit fejleszti már régen, tehát alig rendelkezik ilyen feladatokra kiképzett katonai erővel.

Az 1991-es herefordi ünnepségek sok vendége kiment abba a vá­rosszéli, csendes temetőbe, ahol egy templom mellett az ezred saját parcellájában azok nyugszanak, akik „nem értek haza, mire ütött az óra”. így nevezik azokat, akiknek a névsorát felvésték a laktanya díszes óratornyának emléktábláira. Ők azok, akik elestek vagy bal­esetben veszítették életüket. Hétköznapi sírkövek alatt, fák árnyé­kában, csendes angol környezetben nyugszanak - távol Omán hősé­gétől és a Déli-Atlanti-óceán fagyos hullámaitól.

Itt véget ér a névtelenség kényszere. A sírköveken a szárnyas to­ros jelvény alatt ott áll a pontos név, a szolgálati azonosítószám és az eredeti ezred neve.

258

A legtöbben csodáljuk a SA S-t és örülünk, hogy létezik. Mások, nem sokan, az elnyomó kormányzat gyűlöletes eszközét látják benne. A mindenkori ellenségnek minden oka megvan félni ezektől a csüngő bajuszú férfiaktól, akik rövid neveket használnak maguk között: Taff, Jock, Chalkie, Spike és Snapper. Az 1947-es ingatag újrakezdés után az ezred magára talált. Tudott tanulni a saját hibáiból, és sikerrel al­kalmazkodott a folytonosan változó körülményekhez. így sem volt könnyű fennmaradnia a demokratikus brit társadalomban, amely ha­gyományosan gyanakvó minden katonai elit megjelenésével szemben. A történelem azonban arra tanít, hogy ha a demokrácia, akár erkölcsi alapon is, lemond az önvédelemről, vagy elkényelmesedve egyszerű­en megfeledkezik róla, akkor kiszolgáltatja magát a terroristának, a diktátornak és a demagógnak. Bár szolgálná az ezred, a tökéletlensé­geivel és a furcsaságaival együtt, mindaddig a brit társadalmat, amíg annak szüksége lesz e szolgálatra.

259

A Különleges Légi Szolgálat szervezeti sémája

Különleges hadviselési erők

i................ .— ...........— r .... ....... - i

Királyi 21 SA S-ezred 2 2 S A Tengerészgyalogság (tartalék hadsereg)

5BS

Ntif/»

T_ ..23 SA S-ezred

(tartalék hadsereg)

------------1

63 SA S-híradószázad (tartalék hadsereg)

1

Törzs, tervezés és felderítés

1

Ellenforradalm i Hadviselési Részleg (CRW)

Szahlyás zázadok

1K iképző részleg

12 6 4 S A S -

híradószázad

ICsatolt

szakcsapatok

I

A század1

B századi

0 század

Századtörzs

0 század1

R század (tartalék)

Hegyi szakasz

Harci járőr

Csónakosszakasz

---- 1-----Harci járőr

------------------------ f — ■ —

M ozgékonysági szakasz

-------,Ejtőernyősszakasz

|Harci járőr

-----1H arci járőr

260

Rövidítések

BAOR British Army of the Rhine - Brit Rajnai HadseregBATT British Army Training Teams - Brit Katonai Kiképzőcso­

portCCO Clandestine Communist Organization - titkos kommunista

szervezet (Borneo)CLF Commander Land Forces - szárazföldi erők főparancsnokaCOBRA Cabinet Office Briefing Room - kabinet-eligazítószobaCRW counter-revolutionary warfare - ellenforradalmi hadviselésCT Communist terrorists - kommunista terroristák (Malájföld)DLF Dhofar Liberation Front - Dhofari Felszabadítási FrontDSL Defence Systems Ltd - Védelmi Rendszerek Kft.GPMG general-purpose machine gun - közepes géppuskaHALO high altitude, low opening - nagy magasság, alacsony er­

nyőnyitás Int. Intelligence - hírszerzésInt and Sy Intelligence and Security Group - Hírszerző és Biztonsági

Csoport (Észak-írország)JO C Joint Operations Centre (MoD) - Egyesített Műveleti Köz­

pont (Védelmi Minisztérium)KAS Sir David Stirling egyik biztonsági vállalataPFLO Popular Front for the Liberation of Oman - Népi Front

Omán Felszabadítására PIRA Provisional Irish Republic Army - az IRA ideiglenes szárnyaRUC Royal Ulster Constabulary - Királyi Ulsteri RendőrségSAF Sultan’s Armed Forces - a Szultán Fegyveres ErőiSBS Special Boat Section - Különleges Csónakososztag, ill.

Special Boat Squadron - Csónakos Csoport (Királyi Ten­gerészgyalogság

SIS Secret Intelligence Service (MI6) - Titkos Hírszerző Szolgá­lat (MI6)

SOAF Sultan of Oman’s Air Force - az Ománi Szultán LégierejeSOE Special Operations Executive - Különleges Műveletek Igaz­

gatóságaTA Territorial Army - Territoriális Hadsereg

261