Reisinger János - Miről Szól a Jelenések Könyve (2005)

Reisinger JánosMIRŐL SZÓL A JELENÉSEK KÖNYVE?

Jelenesek_m.indd 1Jelenesek_m.indd 1 2005.06.16. 5:29:322005.06.16. 5:29:32


Reisinger János

MIRŐL SZÓL A JELENÉSEK KÖNYVE?

Bibliaiskolák Közössége Budapest, 2005


ALBERT DÜRER ÉS LUCAS CRANACH

metszeteivel

Kiadja a Bibliaiskolák Közössége1121 Budapest, Remete u. 16/AFelelős kiadó: Czinkota András

Nyomdai elõkészítés: VERZÁL Stúdió (Debrecen)

Nyomtatás: Nyomdaipari Szolgáltató Kkt. (Debrecen) ISBN 963 7493 01 8


~ 5 ~

TARTALOM

AZ OLVASÓHOZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9

I. fejezetA JELENÉSEK KÖNYVE BEVEZETÉSE . . . . . . . . . . . . . . . . 13

A könyv felirata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13Vallomás a Szentháromságról, különösképpen pedig Jézus Krisztusról . . . . . . 19

II. fejezetA HÉT LEVÉL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25

Bevezető látomás a hét levélhez . . . . . . . . . . . . 26A levelek szerkezete és tanítása . . . . . . . . . . . . . 29Jézus Krisztus hét levele . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30

III. fejezetA HÉT PECSÉT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51

Bevezető látomás a hét pecséthez . . . . . . . . . . 52Jézus feltöri az első hat pecsétet . . . . . . . . . . . . 59Közbeékelt látomás az elpecsételésről . . . . . . . 68A hetedik pecsét felnyitása . . . . . . . . . . . . . . . . 72

IV. fejezetA HÉT TROMBITASZÓ LÁTOMÁSSOROZATA . . . . . . . . . . . 75

A bevezető látomás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 78Az első négy trombitaszó . . . . . . . . . . . . . . . . . 82Az ötödik és hatodik trombitaszó . . . . . . . . . . 87


~ 6 ~

Az első közbeékelt látomás: a végidő egyházának születése . . . . . . . . . . . . . 102A második közbeékelt látomás: a tömeges ateizmus létrejöttének oka . . . . . . . 116A hetedik trombitaszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128

V. fejezetÖSSZEFOGLALÓ, ÉS A VÉGIDŐT RÉSZLETEZŐ LÁTOMÁSSOROZAT A JÓ ÉS A ROSSZ NAGY KÜZDELMÉRŐL . 135

A bevezető nagy látomás: sárkány és az asszony harca . . . . . . . . . . . . . . . 136A Jel 12:7–12 közbeékelése a mennyei lázadásról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140A napba öltözött asszony útja 1700 éven át: „a pusztai egyház” sorsa Amerika felfedezéséig és az üldözöttek befogadásáig. . . . . . . . . . . . . . 142A Jelenések könyve a tengerből feljövő fenevadról . . . . . . . . . . . . . 145Az eltorzult Amerikai Egyesült Államok . . . . . 147A sötétség után felragyogó látomás a 144 000-ről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150A hármas angyali üzenet az örökkévaló evangéliummal . . . . . . . . . . . . . 153Az aratás és szüret két cselekménye . . . . . . . . . 156Bevezető látomás a hét csapáshoz és a hét utolsó csapás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 158Az Armageddon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163Bordélyház és kocsma: a világegység kiépülése . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165A világegység leomlása mint a nagy üzlet végleges kudarca . . . . . . . . . 170A Föld megrontójának elpusztítása és Jézus megjelenése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 173


~ 7 ~

Jézus Krisztus megjelenése . . . . . . . . . . . . . . . 176A fenevad és a hamis próféta megsemmisülése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177

VI. fejezetA MILLENNIUM ÉS AZ ÚJJÁTEREMTÉS . . . . . . . . . . . . . . 179

VII. fejezetBEFEJEZŐ KIJELENTÉSEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 185

VIII. fejezetJÁNOS APOSTOL SZEMÉLYES BIZONYSÁGTÉTELE A JELENÉSEK KÖNYVE VÉGÉN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 187

IRODALOM . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 189

A SZERZÕ BIBLIAI TÁRGYÚ MUNKÁI . . . . . . . . . . . . . . . 191


Cranach: Góg és Magóg háborúja, Jel 20.(A Luther-Biblia illusztrációiból, 1534)

fametszet


~ 9 ~

AZ OLVASÓHOZ

A Jelenések könyvéről sokan úgy tudják, hogy ez az egyik legnehezebben érthető bibliai irat. Gyakran

megtörténik, hogy ezért olvasásába se fognak, vagy ha mégis megteszik, egy idő után, az eredeti vélekedés alá-támasztásaként abba is hagyják. Túl sok benne a jelkép, a mai olvasónak már nem egyértelműen azonosítható szimbólum. A sejtelmes, érthetetlen jelzőkkel illették, vagy az egyházi irodalomban ezzel is: Titkos Jelenések.

Annyi igazság tényleg van ezekben a megállapítások-ban, hogy a Jelenések könyve a Biblia utolsó, 66. irata, az emberi történelem évezredeiről 22 fejezetben (18 ol-dalon) ad kijelentéseket, s ezeket természetesen jelképek segítségével lehet ilyen röviden megtenni. Az itt szereplő jelképek azonban a Biblia ismert és nagy részben már az ez előtti iratokban azonosított jelképei. Aki a Jelenések könyvét szeretné megérteni, jó, ha végigolvassa az előt-te sorakozó 65 könyvet, mint ahogy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének epilógusa előtt az egész regényt, vagy a Beethoven-szimfóniák záróakkordjaiban is jobban gyö-nyörködünk az előzmények végighallgatása után, mint ha csak pár pillanat erejéig kapjuk el a fi nálét.

Ez a rövid könyv azt szeretné bizonyítani, hogy ha valaki komolyan veszi a Jelenések könyve – az Apokalip-szis – kezdő sorát, és keresi-kutatja a jelentést, biztosan meg fogja azt találni. A kezdő sor ugyanis így szól: „Ez Jézus Krisztus apokalipszise…” A görög „apokalipsis” rejtett dolgok feltárását jelenti. Az idézet tanúsága sze-rint a Biblia utolsó irata tehát magától Jézus Krisztustól


~ 10 ~

származó üzenet, igék és főleg látomások formájában, melyek számtalan jelképpel ugyan, de e jelképek mély-reható, láttató erejével az emberiség Megváltójának üzeneteit tartalmazzák történeti folyamatosságban, de – mint majd részletesen látni fogjuk – a mai kor embe-rének különösképp szóló eligazításként.

Több évig magam sem értettem a Jelenések könyvét – ma már inkább azt nem értem, hogyan is nem ért-hettem. Néhány év után csakhamar nyiladozni kezdett előttem e könyv, 1985/86-ban már 16 részes sorozatot tartottam róla a TIT József Attila Szabadegyetemének keretében, a budapesti ELTE Jogi karán, melyet kö-vetett a 25 részes kifejtés (1990–92), majd a 40 részes (2003–5). Mégis, a Jelenések könyve biztos megértésé-ben Vankó Zsuzsa előadásai mellett első két gyerme-künknek tartozom köszönettel. 1987–88 táján, amikor tíz-, illetve nyolcévesek voltak, annyi sok bibliai törté-net elmondása után egyszer azt kérték, hogy lefekvés előtt a Jelenések könyvét mondjam el nekik, de kellő részletességgel. Egy évig tartott ez a felejthetetlen so-rozat, melynek menetét a gyermekek gyakori kérdései szakították meg. Mindennel el kellett számolnom, egyik kijelentéssel, képpel és sorozattal a másik után. Akkor döbbentem rá egyszer s mindenkorra, ha valamit jól megfi gyelünk, azt végül is megértjük, idővel pedig ma-radéktalanul megérthetjük.

Ezért mondanám biztató előlegezésül, hogy a Jele-nések könyvét csak az nem érti meg, aki nem olvassa, vagy aki nem akarja megérteni. Így van ez máskülön-ben az egész Bibliával, továbbá minden értelmes em-beri megnyilatkozással is. Annak reményében, hogy kereső és érteni vágyó olvasókra találok, ajánlom mára már felserdült gyermekeink mellett ezt a kötetet azok-


~ 11 ~

nak, akik elfogadják Blaise Pascal megállapítását: „Két embert találok értelmesnek: az egyik, aki ismeri Istent, és teljes szívéből szolgálja Őt, a másik, aki nem ismeri, de teljes szívéből keresi Őt.” (A Gondolatok 194. töredé-kéből.)

Jelenlegi, mintegy 200 oldalas összefoglalásunkban, két, látszólag ellentétes igény kielégítésére töreked-tünk. Az egyik: hogy minden értelmesen kereső em-bernek rövid áttekintést nyújtsunk a Biblia legutolsó iratáról. Egy lendülettel kívánjuk végigvezetni az ol-vasót a Jelenések könyve mintegy 2000 évet átívelő 22 fejezetén. A másik igény: hogy egy-egy részletbe is ala-posan beletekintsünk, hiszen egyrészt a könyv így nyeri el méltó kontúrjait, másrészt arról sem feledkezhetünk el, hogy az Apokalipszis sem egészében, sem ebből kö-vetkezően részleteiben nem eléggé ismert ahhoz, hogy az olvasót egy-két rövid kijelentéssel, talányosnak tűnő megjegyzéssel vagy szárnyaszegett magyarázattal ma-gára hagyjuk.

Ha vannak e könyvvé terebélyesült tanulmánynak gyengéi, az egyik bizonyosan az, hogy e két igényt, e két szempontot nyilvánvalóan nem lehet maradéktala-nul kiegyenlíteni és összhangba hozni. Ennek pótlására a közeljövőben meg kívánom jelentetni A tíz vázlatprófé-cia című kötetet, és az egész bibliai szimbólumrendszert bemutató Bibliai jelképek lexikonát. Addig is azonban vágjunk neki a Biblia felfedezésében is az egyik leg-nagyobb felfedezésnek számító Jelenések könyvének, azaz: jéghegynek előre!


Az elsõ ismert európai illusztráció-sorozat a Jelenések könyvéhez

A bevezetõ látomás, Jel 1. fejezete(Angers-i miniatúra, IV. sz.)

Franciaország


~ 13 ~

I. fejezet

A JELENÉSEK KÖNYVE BEVEZETÉSE (1:1–8)

A könyv felirata (1:1–3)

Az ószövetségi prófétai könyvek első soraikban meg-nevezik a szerzőt, tevékenységét és a történelmi

időt (családjuk és az ország királyainak neveit), hogy a Biblia történeti könyvei alapján utánajárhassunk ama kornak és jellegzetes problémáinak, melyben az adott irat megfogant. A Biblia ellenőrizhetősége forog kockán a feliraton. Vannak ritka esetek – hiányzó adatokkal, árvazsoltárokkal –, de ilyenkor vagy a könyv későbbi ré-szeiből derül ki a történelmi valóság, vagy olyan egyete-mes mondanivalót hordoz, hogy ahhoz nem szüksége-sek a fenti útbaigazítások.

A Jelenések könyve bevezetésében és lezárásában egy-aránt bizonyságot tesz szerzője kilétéről és a látomások-ban való részesülésének körülményeiről. „Én, János… a szigeten voltam, mely Páthmosznak neveztetik, az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért.” (Jel 1:9/b) „És én, János vagyok az, aki ezeket hallottam és láttam.” (22:8/a) Az őskeresztény hagyomány Domitia-nus császár uralkodása idején, i. sz. 95–96 tájára teszi az idős apostol száműzetését az Égei-tenger keleti partjá-hoz közeli Páthmosz szigetére, ahol fegyenceket őriztek római katonák, s a császár halála után – aki Jánost elő-


~ 14 ~

ször forró olajjal teli üstben akarta megölni – néhány hónapi raboskodás után nyert szabadulást, és távozott Efézusba, ahol a Jelenések könyve mellett evangéliumát is az őskeresztény gyülekezet szolgálatára bocsátotta.

János, a legfi atalabb tanítvány volt az utolsó túlélő. Istvánt megkövezték. Jakabot megölték. Pált lefejezték Péterrel együtt, akit keresztre feszítettek. Az apostolok egyike sem érte már meg az I. század végét. János, a ga-lileai halász azonban életben maradt.

Evangéliumának befejező soraiban meghatottan em-lékezett vissza Jézus Krisztus ígéretére: „Akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök…” „Kiment azért e be-széd az atyafi ak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg: pedig Jézus nem mondta néki, hogy nem hal meg; ha-nem: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá?”1 (Ján 21:23) A Megváltó ígérete nem azt jelentette, hogy János ezredéveket fog megélni, sem azt, hogy Ő gyorsan visszatér övéihez. Annyit viszont jelentett, hogy János látomások formájában rendkívüli bemutatást kap a történelemről, s annak még a golgotai győzelemnél is ünnepélyesebb pillanatáról: Jézus máso-dik eljöveteléről, a váltság után a teljes váltság napjáról (Eféz 4:30).

Minthogy erről az eljövetelről és az ahhoz vezető út-ról János nem gondolatihletést kapott, sem nem álom szállt rá, hanem fi gyelmének aktív közreműködésével látomásokban részesült – ezek az isteni ihletés útjai-módjai – a feliratban sem emberi, személyes állapotáról értesülhetünk (erre szolgál a későbbi, már idézett 1:9

1 A Péter apostol kérdésére adott jézusi válasz vége pontosabb fordításban: „… ez nem rád tartozik”.


~ 15 ~

közleménye), hanem az isteni ihletés e rendkívüli műve előtt magáról az ihletés fokozatairól, és az egész könyv közvetlenül Jézus Krisztustól való származásáról nyer-hetünk képet.

Ezt a két tanulságot kell megvilágítanunk az első há-rom vers kapcsán.

„Ez Jézus Krisztus kijelentése [apokalipszise]” – kez-dődik a könyv. Egyedülálló és meglepő bejelentés. Hi-szen a négy evangélium is Jézusról szól, de nem Jézustól ered közvetlenül. Az egész Bibliára nézve is igaz: „Vedd ki Krisztust a Bibliából, és mondd, mi marad belőle?” – ahogy Luther Márton megjegyezte. Az „Alfa és Óme-ga” zárja közre a kinyilatkoztatások sorozatát, mint a görög ábécé első és utolsó betűje az összes többit. De a Bibliának 66 könyve közül ez a 66. mégis a legrend-kívülibb. Nem csupán Jézusról és az Ő ígéretének be-váltásáról – „Íme, veletek vagyok mindennap a világ vé-géig” (Mt 28:20) – szól, hanem egyenesen, közvetlenül Jézustól ered. Nem „János apokalipszise” tehát a cím, mint sok helyütt állítják, hanem „Jézus Krisztus apoka-lipszise”.

A görög „apokalipszis” szó rejtett, titkos dolgok fel-tárását jelenti. Olyanokét, amiket emberszem nem lát meg, nem értékel megfelelően, kielégítően. Jézus Krisz-tus nem bízta ránk a mennybemenetele utáni kétezer év kiértékelését. Az ember túlságosan is megbízhatatlan egyetlen élet, a saját élete kiértékeléséhez is, nemhogy a történelem ilyen hosszú időszakának gondos mérle-geléséhez. A Jelenések könyvének meg kellett születnie, méghozzá látomásokban adott jövendölés formájában. Jézus előre elmond és értékel. Ez azonban semmi-képp sem determinizmust, fatalizmust jelent. Az iste-ni előrelátás nem korlátja, hanem biztosítéka az emberi


~ 16 ~

szabadságnak. Amit Isten akar, az más, mint amit előre lát. Isten mindig mindenkivel jót akar tenni, de ha az ember – szabadsága folytán – letér Isten útjáról, és rosz-szat tervez és visz véghez, nos, Isten ezt is látja előre, és beépíti tervébe. „Mert semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért.” (2Kor 13:8) Ezért van az, hogy bár Isten fájdalommal kell hogy el-könyvelje rossz döntéseinket, gondoskodik róla, hogy újabb élethelyzetekben jó döntéseket hozhassunk, vagy ha végképpen nem hajlunk erre, akkor sem foghat ki az agyag a fazekasán (Róm 9:21). Júdás árulásáról is azért szólt Jézus – név nélkül! –, hogy amikor bekövetkezik, higgyenek benne, hogy isteni voltánál fogva látta előre az esetet, de arra is emlékezzenek követői, hányszor kí-vánta ezt az árulást megakadályozni.

Isten szeretete és igazságossága csorbítatlan(ul egy) marad a predesztinációs tanításban, melynek eszmei alapjai benne vannak már az Ószövetségben (Jer 18:1 és sk., Péld 16:9). Részletes kifejtését Pál apostol adja a Római levélben (8:28–11:36), történeti kivetülésében Habakuk jaj-mondásai teszik nyilvánvalóvá (Hab 2. fej.), míg történelmi megvalósulását Dániel és a Jelené-sek könyve tárja fel.

Mivel a Jelenések könyvét csak kisebb részben hitele-síti az egyébként hiteles János apostol személye, tartóz-kodási helye a látomások során, a keresztényüldözések idején tanúsított magatartása, a könyv felirata a ben-ne foglalt jövendölések Istentől hozzánk való eljutásá-nak fokozataival törődik inkább, úgy ahogyan azt János megértette, de végső soron ez a pár mondat a bibliai kinyilatkoztatás egészére is világosságot vet.

A Jel 1:1–3 a maga egyszerű felirat voltában is rendkí-vüli része a Bibliának. „Jézus Krisztus kijelentése, ame-


~ 17 ~

lyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgái-nak, amiknek meg kell lenniük hamar: Ő pedig elküld-vén azt az ő angyala által, megjelenté az ő szolgájának Jánosnak, aki bizonyságot tett az Isten beszédéről és Jé-zus Krisztus bizonyságtételéről, mindenről, amit látott. Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak ab-ban; mert az idő közel van.” E pár vers közli minden prófécia, általában minden Istentől jött kinyilatkozta-tás hozzánk való eljutásának mikéntjét (a Biblia másutt is „prófétai beszéd”-ként határozza meg teljes önmagát – 2Pét 1:19–21, vö. Jel 22:6). Öt fokozatot sorol fel: Is-ten, az Atya osztja meg gondolatait Jézussal, „adja” neki a rejtett dolgok feltárását („békesség tanácsa lesz ket-tejük között”, Zak 6:13/b, vö. Luk 13:6–9), azután Jé-zus angyalok által juttatja tovább a látomásokat, és azok értelmezését is (a Jelenések könyve legtöbb látomását angyalok tevékenysége idézi elő, pl. a hét trombita-szó, a hét csapás, de szinte mindenütt ők segédkeznek, rákérdeznek, előreviszik az apostol megértését, pl. az elpecsételés, a végidő egyházának létrejötténél). A ne-gyedik fokozat az Atya Isten, Jézus és az angyalok után az emberi szolgák – a próféták, apostolok – csoportja, akiket e hatalmas és kiváltságos látomások okán joggal mondhatnánk inkább Jézus „barátainak”, hiszen „nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura, titeket pedig barátaim-nak mondottalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek” (Ján 15:15). Ennél a fokozatnál az is kiderül, és az egész könyv megértése során nyilvánvaló lesz, hogy a Jelenések könyve legelső-sorban „az Ő (Jézus) szolgáinak” szóló üzenet, ha vala-ki követője lesz Jézusnak, meg fogja érteni, ha viszont


~ 18 ~

nem, aligha. „Megtisztulnak, megfehérednek és meg-próbáltatnak sokan, az istentelenek pedig istentelenül cselekszenek, és az istentelenek közül senki sem érti; de az értelmesek értik.” (Dán 12:10) „Felelt nékik Jézus és mondta: Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem. Ha valaki cselekedni akarja az Ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajon Isten-től van-é, vagy én magamtól szólok? Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki küldte őt, igaz az, és nincs abban hamisság.” (Ján 7:16–18) Végül, ötödik fokozatként itt állunk mi, akik hiszünk Istenben, de nem csupán annyira, hogy Ő létezik, hanem már legalább annyira, hogy minden szava igazság, Ő „az igazmondó Isten” (Tit 1:2). Mi le-hetünk az a „boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban; mert az idő közel van” (Jel 1:3).

A Jelenések könyve is boldogmondással kezdődik, mint a Hegyi beszéd (vö. Mt 5:1–12). Innen adódik a nem túl merész következtetés, hogy aki ezt a könyvet „olvassa, hallgatja”, és a megismert valóság szerint él, a boldogmondások hegyén érezheti magát. A Jelené-sek könyve a történelem megértéséről adott boldog-mondás. A történelem megérthető, az elmúlt kétezer év ok-okozati összefüggéseiben feltárható annak a segítsé-gével, aki ezt az Apokalipszist adta. Ezért iktatja közbe most személyes bizonyságtételét Uráról, Megváltójáról az idős János apostol, mielőtt mindarra rátérne, ami-ben az Ő jóvoltából részesült.


~ 19 ~

Vallomás a Szentháromságról, különösképpen pedig Jézus Krisztusról

(1:4–8)

A felirat után illesztett személyes vallomás így kezdõdik :„János a hét gyülekezetnek, amely Ázsiában van…”. A Jelenések könyve négy része közül a legelső hét kis-ázsiai (ennyit jelent az „Asia” – mint római provincia-név –, azaz nem a „nagy” Ázsiát, a kontinenst, hanem a mai Törökország nyugati területét) keresztény közös-ségnek küldött levél, Jézus Krisztus közvetlen üzenete az ókori episztola formájában. Mint Pál apostol is majd mindegyik levelének elején „kegyelmet és békességet” kíván, az idős János apostol is ezt teszi, de nem ma-gától, embertől nyerhető kegyelmet és békességet, ha-nem e legfőbb javak forrásától, az isteni személyektől. Először az Atyát nevezi meg, „akitől van a mindenség, és mi is Őbenne” (1Kor 8:6/a), „aki van, aki volt, és aki eljövendő” (1:4/b), – jelezve, hogy a bűn történelmének teljes elrendezése után „az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az Ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenünk” (Jel 21:3). Is-ten látható, érzékelhető személy, nem afféle „szellem”, mint gondolni szokták. Jézus azt mondta, hogy hallot-ta a hangját, látta az arcát, mint ahogyan a menny ben lakozó és onnan kiindulva a küldetésüket teljesítő an-gyalok is „látják az Ő orcáját” (Ján 5:37/b és Mt 18:10). Isten vágyakozik teremtményeivel ismét a legközvet-lenebb közösségben lenni, de ez még nem lehetséges: nem tudnánk elviselni egy végtelenül tiszta, igaz Lény színről színre látását, de Ő sem jelenik meg a bűn súj-totta Földön, csak a teljes helyreállítás bekövetkezése után.


~ 20 ~

Másodjára a Szentlelket említi János: „és a hét lélek-től, amely az Ő királyiszéke előtt van” (1:4/c). A Szent-léleknek sok jelképe szerepel a Bibliában: a szél, a víz (eső), az olaj, a kettős tüzes nyelv, a galamb. A „hét lel-ket” „hét tűzlámpás”-nak is mondja utóbb (4:5/b). Igen szép jelképi kifejezése ez annak, hogy Isten mindent meg kíván osztani teremtményeivel: az élet javait, bol-dogságát, de önmagát is. Ezt a Szentlélek által teszi, aki gyümölcsöt érlel, ajándékokat osztogat. Ahogy Jézus, a „Bárány” (1Ján 1:29; Jel 5:6; 14:1) és követőit „juhok”-nak nevezi (Mt 10:16; Ján 10:1 és sk.), úgy a Szentlé-lek „hét lelke” már azt a „hét gyülekezetet” (1:20) jelzi, amely vezetni engedte magát Tőle.

Harmadjára és legrészletesebben beszél az apostol szeretett Megváltójáról, akinek viszont ő – János – volt a „szeretett tanítványa” (Ján 21:20). Legalább hat-hét döntő kijelentést tesz Jézusról, jóllehet az egész Biblia, s főleg az Újszövetség mindezideig részletesen vallott Róla.

Jézus „a hű tanúbizonyság” – Isten hűséges követe, aki megmutatta, hogy itt a földön is lehet a menny ér-tékrendje szerint élni. Első helyre került János vallomá-sában ez a kijelentés, mert igazán hűséges, pontos, a magát a képviselendő ügy mögé rejtő személlyel ritkán lehet találkozni. „Mint a havas hideg az aratásnak ide-jén: olyan a hű követ azoknak, akik őt elbocsátják, mert az ő urainak lelkét megvidámítja.” (Péld 25:13) „A leg-több ember talál valakit, aki jó hozzá, de hű embert, azt ki találhat?” (Péld 20:6) Jézus attól a pillanattól kezdve, hogy életét ajánlotta fel teremtményeiért, földi külde-tésének befejeztéig – de még azon is túl, mindmáig, az a hűséges Isten, aki „ha hitetlenkedünk, Ő hű marad, Õ magát meg nem tagadhatja” (2Tim 2:13).


~ 21 ~

Jézus „a halottak közül az elsőszülött” – vajon miért ez áll a második helyen? Azért, mert hűségéért életével kellett fi zetnie. De Jézus Istenként is vállalta a halált! „Aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, embe-rekhez hasonlóvá lévén, és mikor olyan állapotban talál-tatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.” (Fil 2:6–8) Az igazságos Isten, az élet teremtője és újjáteremteni tudója azonban visszaadta neki az életet, nem enged-hette, hogy „szentje rothadást lásson” (Zsolt 16:10, vö. Csel 2:27; 13:35–37).

Jézus ezáltal „a föld királyainak fejedelme”. Sátán birtoka újra Isten birtoka lett: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28:18) – mondta fel-támadása után Jézus. Aki vezető e földön, településeket, országokat igazgat, Jézusnak tartozik majd elszámolás-sal. Országa Jézus tulajdona, ő pedig vezetőjeként is csak sáfár. Jó erre gondolni, amidőn a világ fejedelmei uralkodnak felettünk, és még jótevőknek is mondatják magukat (Luk 22:25).

Jézus Krisztus „szeretett minket és megmosott bennün-ket a mi bűneinkből az Ő vére által” – az szeret igazán, aki igazságban szeret. Jézus nem elvtelenül szeretett és szeret. Szeretete nem bírta elviselni, hogy az ember bű-nében meghaljon, ezért emberré lett, és magára véve elhordozta e világ bűneit, hogy ezt látva, talán fölesz-mélünk, és az Ő életének tiszta tükrében meglátjuk képmásunkat. S akkor talán azt is érezni fogjuk, hogy mosakodásra, megfürdésre van szükségünk. A golgotai áldozat vére minden szennytől képes megszabadítani (Jel 7:14).


~ 22 ~

Jézus „tett minket királyokká és papokká az ő Istené-nek és Atyjának” – aki követni kezdi Jézust, megszűnik rabszolgaélete, mert „aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek” (Ján 8:34/b). Jézus tanítványainak élete: kirá-lyi szabadság és függetlenség, papi felelősség és elhívás. A Biblia az egyetemes papság elvét hirdeti, vagyis azt, hogy minden megtért ember pap: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2:9)

Jézus „eljő a felhőkkel, és minden szem meglátja Őt, még akik Őt által szegezték is, és siratja Őt e földnek minden nemzetsége. Úgy van. Ámen” (Jel 1:7) – a máso-dik eljövetel várása pecsételi meg, ki az igaz keresztény. Akit szeretünk, attól nem szeretnénk távol élni. Vágya-kozunk a közelségére. „Ama nemes harcot megharcol-tam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Vé-gezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva vár-ják az Ő megjelenését.” (2Tim 4:7–8) A második eljöve-tel az igazak feltámadásával is egyenlő, de lesz részleges feltámadás is a gonoszok köréből (Dán 12:2; Mt 26:64). Egyesek az örömtől, mások az elvesztegetett élet miatti bánattól sírnak majd.

Akit kirekesztett és ma is kirekeszteni kíván az em-beriség, Ő Jézus, „a kezdet és a vég”. Ahogyan Ő volt a kezdet, Ő lesz a vég is. Ama vég után pedig olyan kez-det következik, melyben Ő nem csak kezdet és vég lesz. „Mit koholtok az Úr ellen? Elpusztít Ő, nem lesz kétszer veszedelem.” (Náh 1:9)

„Én vagyok az Alfa és az Ómega, kezdet és vég, ezt


~ 23 ~

mondja az Úr, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, a Mindenható.” (Jel 1:8) Itt végződik Jánosnak a szeretet-től és igazságtól átforrósodott bizonyságtétele, mely a Jelenések könyve felirata utáni személyes vallomás, lírai hangvétel a nagy, látomásos epika előtt.


Cranach: Az elsõ bevezetõ látomás(Részlet a Luther-Biblia illusztrációiból, 1534)

fametszet


~ 25 ~

II. fejezet

A HÉT LEVÉL (1:9–3:22)

A Jelenések könyve a bevezetésben közli, hogy Jézus Krisztusnak azért adta Isten a jövőbeli események

kinyilatkoztatását, „hogy megmutassa az Ő szolgáinak” – mindenkori követőinek, „munkatársainak” (1Kor 3:9), a „hű és bölcs szolgák”-nak (Mt 24:45 és sk.) kézbesített üzenetet, akik megértik, megérthetik azt a maga teljes-ségében. A kezdő versben kinyilvánított szándék meg-mutatkozik a szerkezeten is. A Jelenések könyve 4 része közül nem véletlenül a hét levél a legelső. Vajon miért?

Ebben az első szerkezeti részben szólítja meg Jézus a történelem országútján egymás után következő gyüle-kezeteit. Itt szól arról, hogy Ő, aki „az egyházat tulajdon vérén szerezte” (Csel 20:28), mely közösségeket vallja magáénak itt a földön, a két eljövetel közötti időben.

Istennek a földi történelemben mindig voltak látha-tó gyülekezetei, noha a láthatatlan egyház mindig na-gyobb, szélesebb körű volt azoknál (Mt 8:11). A látha-tó egyház kiválasztására a teremtés után mintegy 2500 évig kellett várni. Az özönvíz előtti „ősvilág”-ban (Jób 22:15) sem államra, sem egyházra nem volt szükség, il-letve idővel megmutatkozott, hogy szükség van egyrészt fékező erőre a gonoszság terjedésének feltartóztatásában – ebben jelölte meg Isten az özönvíz után az állam leg-főbb feladatát 1Móz 9:5–6 értelmében –, másrészt lel-ki-szellemi világosságra az ember egyéni és közösségi


~ 26 ~

fejlődésének érdekében. Az ószövetség egyháza a zsidó nép volt mint beleszületés által szerveződő közösség, csaknem másfél évezreden keresztül, az i. e. 1445 és i. sz. 34 közötti időben. Az újszövetségi egyház története azonban immár nem a vérség, hanem a választás köte-lékei között zajlik. Az őskereszténységre ruházott meg-bízatás addig az időig szólt, míg az eredetileg egységes kereszténység betöltötte hivatását: az evangélium ter-jesztését. Amikor a kereszténység megoszlott, és politi-kai-hatalmi érdekekbe bonyolódott, nem az egész vagy magát kereszténynek nevező egyház(ak) voltak Jézus Krisztus szemében a valódi választott nép, hanem azok a közösségek, amelyek hűségesek maradtak hozzá, és a nagy missziós parancsolat szellemében (Mt 28:19–20) teljesítették Megváltójuktól kapott küldetésüket.

Az igazi keresztény közösségek listáját és jellemzését adja meg a hét levél úgy, ahogyan a történelem ország-útján egymás után következnek. Ezért rendkívüli része ez a Jelenések könyvének, de az egész Bibliának is. Aki tudomást akar szerezni arról, mely közösségek voltak Jézus gyülekezetei a történelem során, az innen szerez-het Róla tudomást.

Bevezető látomás a hét levélhez(1:9–20)

A hét levél helyes értelmezéséhez tekintetbe kell ven-nünk az előtte szereplő bevezető látomást, és annak ma-gyarázatában magának Jézusnak a kijelentéseit.

A bevezető látomás mennyei fenségében mutatja be Jézust mint aki „hét gyertyatartó között jár-kel (peripa-teo), jobb kezében tartja a hét csillagot, a szájából pedig


~ 27 ~

kétélű, éles kard jön ki”. A három jelkép közül az első kettőt mindjárt az 1. fejezet azonosítja (1:20), a harma-dik pedig a Bibliának három ízben is azonosított jelké-pe (Mt 10:34; Eféz 6:17; Zsid 4:12). A hét gyertyatartó hét keresztény közösség, a hét csillag e közösségek lelki vezetői, a kétélű éles kard az Ige, a Biblia jelképe. A be-vezető látomás arra utal, hogy első és második eljövetele között Jézus nem jön el Földünkre, nem avatkozik bele a földi eseményekbe látványosan, de ennek ellenére be-váltja ígéretét, hogy „én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:28), mégpedig úgy, hogy „vív szájának kardjával” (Jel 2:16). Követőiben az igaz ige-ismeretet elültetve vezeti és növeli művét.

A bevezető látomás adta értelemhez társul Jézusnak az a magyarázata is, mellyel János apostolhoz szól: „Írd meg, amiket láttál és amik vannak, és amik ezek után lesznek” (Jel 1:19). A megfogalmazás a kettős próféciát előre bejelenti. A hét levél egyszerre szól a János apos-tol korabeli (tehát az I. század végi) kisázsiai keresztény gyülekezeteknek („amik vannak”), és egyszerre a törté-nelem országútján egymás után következő hét korszak hívő közösségeinek („amik ezek után lesznek”). Ennek az igazságnak az elfogadásához föltétlenül szükséges a térképre is rátekintenünk.

Miért éppen ez a hét gyülekezet a jézusi levelek cím-zettje? – kérdezhetnénk. Nagyobb gyülekezetek jöttek létre Antióchiában, Alexandriában, Rómában és a Ró-mai Birodalom sok-sok városában. Miért éppen Efézus, Szmirna, Pergamum, Thiatira, Szárdisz, Filadelfi a és Laodicea keresztény közösségeinek szólnak Jézus leve-lei? – Azért, mert ezek a városok egyazon római hadiút mentén feküdtek. A Keletre tartó út Efézustól Laodice-án át haladt a mai Törökország belső részei, majd Szíria,


~ 28 ~

India felé. Az e városokban kifejlődött gyülekezetek lel-ki minőségét is megvilágítják Jézus levelei, de rajtuk ke-resztül a történelem országútján egymás után következő korszakok Jézus által vállalt gyülekezeteinek állapotát is.

A hetes szám a teljesség száma a Bibliában, különösen pedig a Jelenések könyvében, s ez szintén azt sugallja, hogy a Jézus első és második eljövetele közötti korsza-kot – az elmúlt kétezer évet – teljességre törően, hiány-talanul mutatja be a levelek profetikus üzenete.

További érv, hogy a történeti-folytatólagos értelmezés elégíti ki egyedül a hét levél helyes értelmezését: a leve-lek végén az elbúcsúzásokban a második eljövetel mind közelebbi voltára célzó utalások, melyek sorrendben így következnek:

1–3. levél: Nincs utalás Jézus második eljövetelére4. levél: „Tartsd meg, ami nálad van, amíg eljö-

vök” (2:25)5. levél: „Elmegyek hozzád, mint a tolvaj” (3:3)6. levél: „Eljövök hamar” (3:11)7. levél: „Az ajtó előtt állok és zörgetek” (3:20)


~ 29 ~

Mint láthatjuk, az egymásra következő levelek végén az elköszönésekben szinte kézzelfogható közelségbe ke-rül a második eljövetel, s ahogy a hetedik, Laodiceai üzenethez érkezünk, már karnyújtásnyira van tőlünk.

A levelek szerkezete és tanítása

Minden levél bemutatkozással kezdődik, azután dicséret-tel folytatódik (kivéve az 5. és a 7. levelet, melyben nincs dicsérni való), de a dicséret után feddés következik (kivé-ve a 2. és a 6. levelet, e korszak keresztény közösségeiben nincs olyan mérvű hiba, hogy azt Jézusnak szóvá kelle-ne tennie). A leveleket felszólítások és ígéretek zárják le.

Ez az öt részből álló szerkezet jelzi Jézus lelkületét az emberi, gyülekezeti problémákhoz, ugyanakkor gya-korlati tanítás a helyes keresztény hozzáállásra nézve is. Világos képlet legyen minden Krisztust követő ember számára: először a jót vegye észre mindenkiben, hiszen igaz kapcsolatot csak a kedvező, a helyes jellemvonások-ra építhetünk. Ha szükséges, nem hiányozhat a szeretet-teljes feddés, mint ahogy utána a buzdítás, a bátorítás Isten segítségének elfogadására, igénylésére, s végezetül az ígéretek sem. „Isten ígéreteinek közmondásként kell élniük minden keresztény ajkán.” (Spurgeon)

Minden egyes levél azzal a formulával zárul, mely-lyel földi tanításait is gyakran zárta le Jézus: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.” – A „gyülekezeteknek” többes száma hármas próféciává avatja a leveleket, melyek 1.) az I. század végi, 2.) a tör-ténelemben egymás után következő gyülekezeteknek szóltak, de van még egy szempont: 3.) mindegyik szól mindegyiknek, mindegyikből tanulhat mindegyik.


~ 30 ~

Jézus Krisztus hét levele (2:1–3:22)

Efézus: az első keresztény korszak (I–II. század eleje) (2:1–7)

A kereszténység története szép kezdettel indult. Jézus első levelében az őskereszténységnek megfogalmazott üzenet található. A levél nagy része dicséret: a fárado-zásért és tűrésért, az elvhűségért, a teherhordozásért, az áldozatvállalásért és azért is, hogy a sok-sok fárad-ságban „nem fáradtál el” (2:2–3). Olyan sok az értékes tulajdonság, hogy – és ez párját ritkítja a levelek között – újra dicsér: „De az megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök.” (2:6) A nikolaiták olyan tévtanítók voltak, akik azt vallották, hogy a test cselekedetei nem szennyezik be a lélek tisz-taságát, vagyis minden bűnre mentséget találtak, mint később a manicheusok. Valószínűleg gnosztikus taní-tók, talán egy Nicolaus nevű mester követői lehettek, az ókori egyházatyáktól (Hyppolitus, Iraeneus) rekonstru-álható elveik alapján azt mondhatjuk, hogy a későbbi, eltorzuló kereszténység szinte mindent átvett tanításaik-ból. Az efézusi levélben még csak „cselekedeteket” olva-sunk, a harmadik, pergamumi levélben már „tanítás”-t (2:15). Örök törvényszerűség: a feddés nélkül hagyott gonosz cselekedeteket az arcátlanság csakhamar hamis tanításokká duzzasztja.

A nagyfokú elismerés mellett a rövid bírálat azonban alapvető bajra irányítja a fi gyelmet: „De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.” (2:4) Már az őskeresztény kor végén jelentkezett ez a baj! János


~ 31 ~

apostol levelei szóvá teszik: „Fiacskáim, ne szóval szeres-sünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1Ján 3:18) A kereszténységre állandóan leselkedő ve-szély kiütközött: a Jézus Krisztus iránti odaadó szeretetet a feladatok elvégzése, a kötelesség teljesítése, a hitelvek előtérbe helyezése alig észrevehetően, de félreszorította. Nem nagy elmozdulás első látásra, de a „hajszálrepedés megjelent a falon” (Vankó Zsuzsa megfogalmazása). Annak fi gyelmét azonban, aki jobb kezében tartja a hét csillagot, és aki jár-kel a hét arany gyertyatartó között, ez sem kerülhette el (2:1).

Jézus megtérésre és azt megelőzően visszaemlékezés-re szólít fel. Ha nem fogadják el kérlelését, „hamar eljö-vök hozzád és megrázom gyertyatartódat” (2:5 helyesbí-tett fordításban2). Az ígéret – miként a sorra következő minden egyes levélben – egyedül a győzelmes életre ju-tóknak szól, csak rájuk vonatkozik (2:7).

Szmirna: az üldözések gyülekezete (II. század eleje – 313) (2:8–11)

Az első gyülekezetet a szeretet meggyengüléséből az üldözések emelték ki. Isten útjai valóban kifürkészhe-tetlenek. A gyertyatartó megrázása bekövetkezett: Jé-zus Krisztus megengedte az üldözéseket, de ezek föl-

2 A fordítást az eredeti szöveg alapján több ízben pontosíta-nunk kellett e könyv lapjain. Ahol az Olvasó nem a Károlyi-for-dítással találkozik egészen pontosan, az ebből a törekvésünkből származik.


~ 32 ~

rázták a keresztényeket. Az első szeretetet visszanyerték. A szmirnai levélben csak dicséret található, egyetlen szemrehányó szó nincsen benne.

A Római Birodalom legvéresebb üldözései nem Nero, nem is Domitianus, hanem Decius és Diocletianus idejé-ben lobbantak fel, leghevesebben ez utóbbi császár ide-jén, i. sz. 303–313 között. Erre vonatkozik Jézus Krisz-tus idői próféciája, melyet az általános bibliai nap=év elv (Ezék 4:6) szerint kell értenünk: „és lesz tíz napig való nyomorúságtok” (2:10/b).

A kereszténység ebben a korban visszanyerte első sze-retetét, hite csodálatosan megerősödött. A külső sze-génység belső gazdagságot takart (2:9/a). Az első halált többeknek el kellett ugyan szenvedniük, de reményt kel-tő a levélvégi ígéret és bátorítás: „Légy hű mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját… Aki győz, annak nem árt a második halál.” (2:10/b, 11/b) Nem az első halál „felfüggesztett ítélete” a tragikus, hanem a máso-dik halál, melyből nincsen visszaút.

Ugyanakkor egy rejtett megoszlás már ebben az idő-szakban kezdetét vette. A kereszténység egységes volt ugyan, de az üldözéseket sokan csak megalkuvással vélték túlélni. Voltak, akik életüket adták Krisztusért. Voltak azonban, akik a túlélés fejében megtagadták Urukat. Ez utóbbiak „káromolták” a hűségeseket, ma-gukat igaz keresztényeknek állították („akik azt mond-ják, hogy ők zsidók” – „a zsidó”, „Izráel” jelképes jelen-tésben: a mindenkori hívő nép), „és nem azok, hanem a Sátán zsinagógája” (2:9/b). Ez az ekkor még csupán rejtett megoszlás tátongó réssé szélesedett a következő korszakban.


~ 33 ~

Pergámum: a fordulat idejének gyülekezete: a valdensek (313–538)(2:12–17)

A harmadik levél a kereszténység történelmének máig ható, legnagyobb fordulatot előidéző korszakát világítja meg. Ekkor vált el a krisztusi kereszténységet képviselő gyülekezetektől a hatalmi kereszténység. Ez volt az az időszak, melyben a szeretet hatalmát a hatalom szerete-te váltotta fel a kereszténység döntő részének életében. „Sátán királyiszéke” került a kereszténység területére, nálatok „a Sátán lakik” (2:13) – ahogy másodszor, meg-erősítve mondja Jézus.

A világi és az egyházi történetírás „Nagy Konstanti-nusz-i fordulat” néven ismeri ezt a változást, és általában pozitív előjellel látja el. Úgy vélik, a római államhata-lom belátta, amit ekkorra be kellett látnia: a keresztény-séget nem tudja elpusztítani, jobb tehát, ha kibékül vele. Győzött Jézus Krisztus ügye – ez a rövid következtetés, melynek azonban minden bibliai prófécia ellentmond.

A pergámumi levél Bálámnak, az egykor igaz pró-féta hitehagyásának történetére visszautalva érzékelteti a helyzetet: „De az a panaszom ellened, mert vannak ott nálad, akik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot ta-nította, hogy vessen botránykövet az Izráel fi ai elé, hogy egyenek a bálványáldozatokból és paráználkodjanak.” (2:14). Bálám az i. e. XV. században élt próféta a pénz hatására állt rá, hogy Izráel népére átkot mondjon. S amikor négy ízben sem sikerült az átokmondás – hi-szen átok helyett áldás jött ki a száján –, azt tanácsolta Báláknak, a moábita királynak, hogy küldje a zsidó fi a-talokhoz a maga népe erkölcstelen ifjúságát ünnepelni és mulatni. (4Móz 22–24. fej. és 31:16) Ha nem megy


~ 34 ~

külső erővel egy nép szétzüllesztése, belülről kell szét-verni. Sátán hol „ordító oroszlán” (1Pét 5:8), hol viszont „világosság angyala” (2Kor 11:14). S ez utóbbi minősé-gében kétségkívül megejtőbb és sikeresebb.

Jézus pergámumi levele nem az így kialakult hatal-mi kereszténységnek szól – ez csak mintegy fölsejlik a háttérben –, hanem a IV–VI. század idején élt hűséges hívőknek, akiket megfedd azért, mert engedik végbe-menni ezt a folyamatot. Az akkori idők Krisztushoz to-vábbra is ragaszkodó keresztényei valóban tudatában voltak a szemfényvesztő átalakításnak. Egyikük „puha diktatúrának” nevezte a Konstantin császár politikai sakkhúzása nyomán kialakult helyzetet. Érzékelte, hogy a testi üldözések időszakát a lelkiismereti terror ideje váltja föl: aki nem ért egyet a hatalmi egyházzal, nem vesz részt a Bibliával ellentétes kultuszokban, rövidesen az üldözések céltáblája lesz. Jézus megrótta akkor élő lelki közösségét amiatt, hogy nem lépett föl határozot-tabban az eltorzulással szemben, sőt, az első korszakban gyűlölt nikolaiták „cselekedetei”-ből „tanítás”-t enge-dett formálni, és megtűrte soraiban az ilyen igehirdető-ket (2:14–15, vö. 2:6; 2Ján 9–11).

Felszólításában Jézus a leghatározottabban megtérés-re buzdít, ugyanakkor kétszer is megismételi ebben a rövid levélben, hogy égi erővel és csodatétellel nem fog közbeavatkozni. Nála van „a kétélű éles kard” (2:12), azzal „vív” a hitehagyás ellen (2:16). Igéje „az elrejtett manna” (2:17, vö. Mt 4:4). Ezek a kijelentések egyben azt is sejtetik, hogy olyan időszak virrad az emberiség-re, melyben ez az Ige csak igen-igen kevesekhez jut el, hiszen a hatalmi kereszténység első dolga lesz félretenni az őt sokszorosan leleplező isteni Igét. Akik a többség túlnyomó ereje ellenében is a teremtő Isten útmutatá-


~ 35 ~

sa szerint kívánnak élni, az életben sokszor megvetést, üldözéseket zúdítanak magukra. Jézus végső ígérete azonban arról biztosítja őket, hogy az általa megho-zott ítéletben – mely egy egész élet igazzá nyilvánítása lesz – mindenképpen „fehér kövecskét” kapnak, a ha-lálból való fölmentés, az örök élet elnyerésének ítéletét (az ókori bírósági gyakorlatban a felmentő ítéletet en-nek a tárgynak a felmutatásával hozták a vádlott tudo-mására).

Felvetődik a kérdés, kik lehettek egészen pontosan Jézus Krisztus pergámumi levelének címzettjei? A ha-talmi kereszténységet ismerjük: a császári Rómában köttetett meg a későbbi „trón és oltár szövetsége”, itt változtatták meg a Tízparancsolat IV. parancsolatát Nagy Konstantin 321-es vasárnap-törvényével, itt ala-kult ki leggyorsabban és leglátványosabban az a szink-retista vallásosság, mely minden kultuszból merítve „egyetemes”-nek (katholikosz, katolikus) kezdte nevez-ni magát. De hol, kiknek a közösségében élt tovább a krisztusi kereszténység?

A legősibb látható egyháznak e korszaktól kezdve a Nagy Konstantinusz-i fordulat után a Cotti-Alpokba szoruló valdenseket tarthatjuk. A bibliai istenhitet ők őrizték meg és örökítették tovább ettől az időtől, a IV–VI. századtól fogva. A valdensekről általában csak később, a XII–XIII. századtól értesülünk, inkvizíciós jegyzőkönyvekből, más későbbi utalásokból. Eredetü-ket ők vezették vissza idáig, és ezt nincs okunk kétségbe vonni. Felemelő róluk olvasni (vö. E. G. White: A valden-sek. In: A nagy küzdelem, 1888., Bp. 1985., 1990; Göncz Árpád: Sarusok. Bp., 1964.)


~ 36 ~

Thiatira: hosszú időszak a fordulat után (538–1517). A wycliffi ták, lollardok, husziták, a nagy reformáció gyülekezetei(2:18–19)

A konstantinuszi fordulat következményeinek vissza-fordításához nagyobb bátorságra, hitre, erőre lett vol-na szükség. Ami a IV–VI. század idején kiformálódott, további útján a kereszténység szétszakadásához, az em-beriség történelmének leghosszabb és leggyászosabb időszakához vezetett. Ez volt a középkor. Ennek az idő-szaknak a kiértékelése a thiatirai levél.

A leghosszabb korszakról a leghosszabb levél szól. Jé-zus bemutatkozásában nyomatékosítja, hogy az Ő sze-mét és állásfoglalását nem téveszti meg a mindenütt és végtelennek látszó évszázadokon kitartó, hamisított ke-reszténység uralma (2:18). Bár a hatalmi egyház lelki és politikai értelemben is szinte azt tette az emberiség-gel, amit éppen akart, és közben fennen hirdette, hogy „Krisztus uralkodik szentjeivel és papjaival”, az ekkor is élő igaz keresztények dicsérete, és előrehaladó reformá-ciós mozgalmainak elismerése (2:19/b) után Jézus be-jelenti: a bálámi állapotok után ebben az időszakban jézabeli állapotok állnak be.

Aki az Ószövetség történeteit megismerte és kiérté-kelte, annak nyílik meg az Újszövetség és a Jelenések könyve – ezt a jelenlegi visszahivatkozásnál is láthatjuk. Bálám története rendkívül találóan foglalta össze, mi történt a IV–VI. században, Jézabel történeténél pedig keresve sem találnánk megfelelőbbet a VI–XVI. század közötti időszak érzékeltetésére. Jézus Krisztus beszéde rövid, tömör, de egyértelmű, és szeretetében ellentmon-dást nem tűrő.


~ 37 ~

A középkor a pogányság uralomra jutása keresztény köntösben, ahogyan Jézabel, a pogány szidóni király-lány Akhábnak, Izráel királyának feleségévé lett, és a választott nép életét gyökerestül felforgatta. Az i. e. IX. századi történet szerint Jézabel hozta magával Baál és Asera hamis prófétáit, az erkölcstelen szokásokat, a kihívóan erőszakos magatartást, és ezzel tette tönk-re gyönge férjének, Akhábnak országát. Bálám egykor igaz próféta volt, igazból lett hamissá, Jézabelnek soha, egy kisujjal sem volt kapcsolata az igazsággal. Vele Sá-tán véglegesen felállította királyiszékét Isten népének táborában (vö. 2:13).

Nem kis csodálkozással olvassuk Jézus Krisztus el-marasztalását, mellyel igazi közösségeihez fordul, és azt panaszolja, hogy „megengeded amaz asszonynak, Jéza-belnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson, és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek” (2:20).

Jézus azonban nem kívánt lehetetlent. Isten erejével, a hit nagyobb elszántságával sok mindennek elejét le-hetett volna venni, ami a középkorban megtörtént. A Nagy Konstantinusz-i fordulat (313) és Nagy Károlynak a pápa általi császárrá koronázása (800) között csaknem ötszáz év telt el. A teljhatalom csúcsára csak a XI–XV. század között jutott el Róma, amikor is a inkvizíció máglyái fellobbantak, a búcsúcédulák a hiszékenyek tö-megeinek zsebéből vették ki a pénzt, akár az unokák lelki üdvösségének megvásárolására szánt összegeket. Volt idő és alkalom mindezt megakadályozni. A világ-ban nem csupán a gonoszság térnyerése miatt követke-zik be a sötétség, hanem legfőképp azért, mert akiknek világosság van a kezükben, nem emelik magasra lám-pásaikat.


~ 38 ~

Mindazonáltal Jézus egyre több olajjal táplálta Thia-tira gyertyatartóját. A valdensek után jövő wycliffi ták (lollardok), majd a husziták, végül pedig az előreformá-ciós mozgalmak után, a XVI. század elejétől kibontakozó nagy – lutheri, kálvini – reformációra tökéletesen illik a megjelölés: „a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél” (2:19/b). Eközben a hatalmivá torzult egyháznak is „ad-tam néki időt is, hogy megtérjen az ő paráználkodásából, és nem tért meg” (2:22). Ennek beteljesedése lett az egy-házi válság 1517 után, majd a hűbéri rendszer válsága 1640 és 1789 között. A korszakhatárok itt nem merevek, olyannyira nem, hogy már e negyedik levél végén sej-teti Jézus, hogy második eljövetele közeledik („Ami ná-latok van, azt tartsátok meg addig, míg eljövök.” 2:25), sőt a Biblia egyik leggyakrabban visszaidézett jövendö-lését, a 2. zsoltár egyik szakaszát fölemlítve mondja: „És aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedetei-met, annak hatalmat adok a pogányokon. És uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek; amiképpen én is vettem az én Atyámtól.” (2:26–27). Az erre következő „és adom annak a hajnalcsillagot” (2:28) mintegy keretbe fogja az üzenetet, hiszen a 2:19/b-re rí-melve, az elő- és reformációs mozgalmak vezéralakjaira céloz; Wycliffe-t is, Luthert is, Melanchtont is gyakran nevezték a reformáció „hajnalcsillagának”. (Túl azon, hogy e kijelentés a próféciák egyre erősödő hatásáról is vall 2Pét 1:19–21 szellemében.)

Hogy a középkor sajnos valóban „sötét” volt – és ez nem csupán a XVIII. századi gondolkodás eltúlzása, mely a ragyogó görög-római kultúra és a saját kora kö-zötti közbevetésnek tételezte a medium aevumot, azaz a „közép-kor”-t –, a 2:23–24 versek próféciája erősíti meg. Ilyen értelemben olvasunk még a középkorról a


~ 39 ~

hét levél párhuzamos részében, a hétpecsétes könyv lá-tomásának Thiatirához hasonló negyedik szakaszában (Jel 6:8), a hét trombitaszó-látomás összegzésében (Jel 9:20), de később is (Jel 11:3–10, 12:13–16). A Biblia sze-rint ugyanakkor a középkori sötétség elsősorban a hite-hagyó egyház viselkedése miatt borult a világra.

Szárdisz: A protestantizmus további szétágazódásai a baptistáktól a metodistákig (XVI–XVIII. század) (3:1–6)

A reformációs mozgalmak a IV–V. században elkez-dődtek, és egyre nagyobb teret hódítottak. Az 1517-ben megindult nagy reformáció néhány évtized alatt Európa lakosságának 60%-át az „új hit” (ami valójá-ban az ősi volt) táborába vonzotta. Az újabb jézusi levél azonban arra világít rá, hogy a győzelmesen elkezdő-dő reformáció a protestantizmus történelmében nem folytatódott. A levél egyetlen szó dicséretet sem tartal-mazva azt fejti ki, hogy néhány évtized alatt a protes-tantizmus egyházai mélyebbre süllyedtek a római ka-tolicizmusnál.

„Az a neved, hogy élsz, és halott vagy”, „mert nem ta-láltam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek.” (3:1/b, 2/b) Jézus Krisztusnak ez a két kijelentése mindent ma-gába zár. A magára büszke protestantizmus élőhalotti állapotba került, mert nem vitte végig a re-formációt, a kereszténység visszavezetését a kezdeti állapotához. Mél-tatlanná vált nevéhez, az elődök úttöréséhez, az alapítás szándékához, de leginkább Krisztus parancsolataihoz. A levél két ízben is szóbahozott jelképe, a „fehér ruha” – a megtérés utáni megszentelődés – hiányzik belőle.


~ 40 ~

A fehér ruha a Bibliában a megtisztult, megszen-telt jellem jelképe (vö. Jel 19:8), melynek létrejöttéhez megtérés, küzdő hittel élő és Isten törvényeit betöltő kereszténység szükséges. A megtérést még csak-csak ta-nította, tanítja a protestantizmus, jóllehet elég felemás módon, ha a középkori, ezzel ellentétes egyházi gya-korlatok sorozatát hagyta érintetlenül vagy feddés nél-kül: a csecsemőkeresztséget, a vezeklést (búcsújárást), a vasárnapünneplés újdonsült gyakorlatát, a tekintélyen alapuló egyházi életet, a „törpepápaság”-ot (Paolo Ric-ca: A pápaság mint ökumenikus probléma). A megszente-lődést, melynek a fehér ruha a jelképe, már egyáltalán nem tanítja. Más szóval: az Isten törvényeinek mara-déktalan betöltése – ennek tanítása és gyakorlata – hi-ányzik. Így vált sok protestáns közösség élményvallássá, ezekből indultak ki a XX. század elejétől a karizmati-kus mozgalmak, melyek napjainkra elvégezték dicste-len feladatukat: „ünneplő gyülekezetek”-ké alakították át közösségeiket.

Az is nagyon beszédes megfogalmazás, ahogy Jézus második eljövetelét jelenti be Szárdisznak: „Hogyha te-hát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád.” (3:3) A világ szá-mára olyan lesz a második eljövetel, mint a tolvaj várat-lan, éjjeli megjelenése. Pál apostol azonban fi gyelmez-teti a keresztényeket, hogy „ti, atyámfi ai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fi ai vagytok és nappal fi ai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!” (1Thess 5:4–6). Szárdisz tehát nem foglalkozik a próféciákkal, melyek „sötétben világító szövétnekek” (2Pét 1:19–21), s melyek Jézus tanítása szerint a végidőben való hit alap-ját képezik (vö. Ján 16:1–4).


~ 41 ~

A protestáns egyházak tekintélyelvű viselkedése a kö-zépkori egyházmodellt csempészte vissza, de e folyamat a XVII–XVIII. században is érezhető volt már. A vilá-gi, politikai hierarchia módjára szerveződött az egyház. Ez végzetesnek bizonyult, és a protestantizmust a XIX. században a konzervativizmus és a teológiai liberaliz-mus csataterévé tette. A protestáns ortodoxia és a tör-ténetkritikai bibliamagyarázat a vakok és világtalanok küzdelmét hozta, olyannyira, hogy a század végén még a darwinizmust is sorai közé engedte. A XX. századra a protestantizmus lényegileg az ateizmus legfőbb szállás-csinálója lett. Pedig a megszentelődés és a próféciaértés mellett az egyházi élet megújítását már Luther így ecse-telte a XVI. század elején:

„Előszó a német miséhez (Vorrede zur Deutschen Mes-se) című írásában (1526) az istentisztelet három formá-ját különbözteti meg: a latin misét, amelyet elsősorban a művelt rétegek kedvéért nem akart megszüntetni, az-után az ebből kialakított német misét, amely az »együgyű népet« célozza meg: »közöttük sokan vannak, akik még nem hívők vagy keresztények«. Az istentisztelet általa el-gondolt harmadik formájáról sajnos nem túl részletesen ír, de amit papírra vetett, az rendkívül érdekfeszítő:

Az istentiszteletnek ezt a harmadik formáját nem a nagy nyilvánosság számára tartják, hanem »azoknak, akiknek való«. Luther azt javasolja, hogy ezek a keresz-tények magánházaknál gyűljenek össze imádkozni, a Szentírást olvasni, keresztelni, úrvacsorázni, és így to-vább. Néhány mondatban felvázolja az ilyen istentisz-telet körvonalait, amelynek meglepően kevés feltételt támaszt: »Itt nincs szükség sok és hangzatos éneklésre. Itt a keresztelést és a sákramentumok kiszolgáltatását is egyszerűre és rövidre lehet fogni, és mindent az igének


~ 42 ~

és a szeretetért való könyörgésnek kell alárendelni. Rö-vid tanításnak kell elhangzania a hitvallásról, a Tízpa-rancsolatról és a Miatyánkról. Röviden: ha vannak olyan férfi ak és nők, akik elhatározták, hogy igazán kereszté-nyek akarnak lenni, a formák és a szabályok hamarosan kialakulnak.« Ugyanakkor rezignáltan hozzáfűzi: »Én magam nem tudok egy ilyen gyülekezetet sem megszer-vezni, sem irányítani. Egyelőre ugyanis nincsenek meg hozzá az embereim, és olyanokat sem látok, akik erre törekednének.« Úgy látja, hogy a kereszténység még mindig nagyon kötődik a középkori katolicizmushoz és a vele járó kiskorúsághoz. Ha azonban bekövetkezik, írja, hogy egy ilyen irányú mozgás és nyomás indul meg alulról, »akkor én is szívesen megtenném a magamét, és segítenék legjobb tudásom szerint. Mindaddig megma-radok azonban (az istentisztelet) két, részletezett módja mellett…, míg azok a keresztények, akik komolyan ve-szik az igét, maguk úgy nem találják, hogy szükség van a változtatásra.«” (WA 19, 75 l., Idézi: Klaus Douglass: Az új reformáció. 95 tétel az egyház jövőjéről, Kálvin Ki-adó, Bp., 2002. 213–214. l.)

A levél következő kitétele: „De van Szárdiszban egy kevés neved, azoké, akik nem fertőztették meg ruháikat” (3:4/a) arra utal, hogy ebben a korszakban is éltek igaz keresztények, és volt látható egyháza is Jézus Krisztus-nak. Ezek sorrendben a baptisták, a puritánok, a meto-disták, a mennoniták, a herrenhutterek voltak. A pro-testantizmus egyre több kisközösségre bomlott, mert ahogy egyikük-másikuk folytatni akarta a reformáció munkáját, új felismerésekre jutva, kizárták soraikból az egyházak. Így érkezünk el a XVIII–XIX. század fordu-lójához. A kizártak mellett Jézus ugyanazon szavakkal tesz bizonyságot, mint amit földi életében is mondott:


~ 43 ~

„Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (3:5, vö. Luk 12:8–10)

Filadelfi a: felekezetközi ébredés és a végidő egyházának születése, a Miller-mozgalom és az advent közösség, XIX. század (3:7–13)

A XIX. század elejére a kereszténység vigasztalan ké-pet mutatott. Az 1054-től a nyugatitól elváló ortodoxia a legszorosabb összefonódásban élt a cári hatalommal. 1798-ban Berthier tábornok megfosztotta trónjától a római pápát. A protestánsok ezer sebtől vérezve több tucat csoportra hullottak szét. A francia felvilágosodás eszmegyárosai kijelölték a vallás társadalmi szerepét – a karitatív feladatvállalást. Evangéliumhirdetésre nem volt szükség a deizmus időszakában. A hatalmi keresz-ténység vert helyzetbe jutott.

A keresztény felekezetek egyikében sem lehetett túl sok remény a jövőre nézve. A római egyház véglegesen visszautasította a reformációt, és 1546 óta a Tridenti-num szellemében élt. A protestánsok nem folytatták a reformációt. Európa a levert napóleoni háborúk után a Szent Szövetség szintjére került.

A kereszténység megújulására a régi kontinensen nem lehetett remény. Azonban „segítségül lett a föld – Amerika földje – az asszonynak” (Jel 12:16/a). A világ legszabadabb állama ekkor az 1776-ban függetlenséget szerzett Egyesült Államok volt. Ez az ország adott le-hetőséget arra a felekezetközi ébredésre, melyre az


~ 44 ~

1830–40-es években került sor, s vezető erejének a Mil-ler-mozgalom számított. E mozgalom megörökítése a fi ladelfi ai levél.

William Miller elvallástalanodott baptista farmer volt, aki azonban komolyan kezdte tanulmányozni a Bibliát, és fi gyelme a Dániel könyvében szereplő idői próféciák-ra terelődött, melyekre egykor Josephus Flavius zsidó történetíró is kiemelten hivatkozott, vagy Isaac Newton angol természettudós is tanulmányt írt róluk. Megálla-pításait Miller a gyülekezetek elé is tárta, és az akkor 18-19 milliós Egyesült Államokban előadói körutakat szervezve csaknem egy milliónyi érdeklődőre tett szert. 1833–43 között több ezer előadást tartott, a gyülekeze-tek mellett hangversenytermekben, színházakban, sáto-ros összejöveteleken.

Nem Miller volt az első, aki a Dán 8:14 és 9:24–27 próféciái közti összefüggést felfedezte. Nicolaus Cusa-nus, a római egyház tudós püspöke már a XV. század-ban tanulmányt írt arról, hogy a 2300 éves prófécia lejártakor sorsdöntő események fognak bekövetkezni a földi történelemben (Coniectura de ultimis diebus – Sej-telmek az utolsó napokról). Cusanus a XVIII. század vé-gére számította ki a 2300 év lejártát. Miller azonban a Dán 9:25 által megadott kezdő időpontot helyesen i. e. 457-re tette, s onnan számítva a 2300 év 1843–44-ben járt le. Nem értették meg azonban a Miller-mozgalom-ban a prófécia teljes szövegéből a legutolsó részt: „Két-ezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” (Dán 8:14) A „szenthely igazsága kiderülését” (más, ezzel egyenlőképp helyes fordításban a „megigazíttatik a szenthely” kijelentést) a Föld bűntől való megtisztításával, azaz Jézus Krisztus második el-jövetelével azonosították.


~ 45 ~

1844 után a nagy csalódás keserűsége segített felszín-re hozni a fi ladelfi ai levélben és a Jel 10:1–11:2 közötti látomás két jelképes cselekedetével előre megjövendölt üzenetet. (Lásd ott részletesen!) A 2300 év lejárta nem Jézus második eljövetelének időpontját, hanem az iga-zak fölötti ítélet mennyben való kezdetének és ezzel párhuzamosan a földön a végidők egyháza születésének időpontját nyilatkoztatta ki.

Miként maga a kereszténység, a végidők útkészítő népe is egy nagy csalódásból született. A magunkban való csalódás azonban mindig segít ragaszkodni Jézus-hoz, akiben sohasem kell csalódnunk (Mt 11:6). Az igaz-ság nyilvánvalóvá vált a nagy csalódás után. Akik ezt a Miller-mozgalomból megértették, csakhamar megala-kították az advent-mozgalmat (1844), majd szervezeti-leg is a Biblia minden igazságához visszatérő, reformá-ciós egyházat, az adventista gyülekezetet (1863).

Jézus, akiben boldogok lehetünk, mert soha nem kell benne megbotránkoznunk, kijelenti a levél bemutat-kozásában, hogy nála vannak a „kulcsok” (azonosítá-sát lásd Luk 11:52), Ő az, aki „megnyit és bezár”, aki „nyitott ajtót” ad népének az Ige kutatására (Kol 4:3), az evangelizálásra (1Kor 16:9), és Jézus bemenetele a mennyei szentélybe az ítélet kezdetét, az igazakon való ítéletet jelzi (1Pét 4:17).

A levélben nincs feddés, csak dicséret. Pedig Fila-delfi a – „testvéri szeretet” – népe kicsiny, „kevés erőd van”, annál többen támadják viszont „azok közül, akik zsidóknak mondják magukat és nem azok, hanem ha-zudnak” (3:8–9), de legfőbb erénye, hogy „megtartot-tad az én béketűrésre (hüpomoné=állhatatosságra) intő beszédemet” (2:8/b, 10/a). A végidőben minden azon múlik, mennyire pontosan engedelmeskednek követői


~ 46 ~

Jézus beszédeinek – mint ahogy az emberi történelem legelején is a teljes engedelmesség mentette volna meg a világot a bűntől. Filadelfi a ereje az Igéhez való hűség, ami egyszersmind az Isten akaratához és törvényeihez való hűség. Aki nemcsak hallgatója, hanem megtartója is az Igének (Jak 1:22), azt Jézus megtartja (3:11), sőt „oszloppá teszi” (3:12). Filadelfi a ideje azért ér az 1830-as évektől egészen a legvégsőkig, mert a hatodik levél a „megpróbáltatás idejét” említi, „amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a föld lakosait” (3:10). A mai el-torzult, látható (adventista) egyházban is így lehet a leg-főbb cél – a fi ladelfi ai lelkülethez való visszatérés.

Laodicea: a legutolsó korszak. Az adventizmus romlása és megújulása, a XIX. század végétõl máig (3:14–22)

A felekezetközi Miller-mozgalomból kinövő adventkö-zösség feladata a bibliai prófécia szerint: „Ismét prófé-tálnod kell néked sok népek és nemzetek, és nyelvek és királyok előtt” (Jel 10:11). A nagy csalódás ezrekre zsugorította le létszámukat. Biblia-kutató konferenci-ákat szerveztek azonban, melyeken tudatosult tagjaik előtt, hogy a 2300 éves prófécia lejárta a mennyei ítélet kezdete, s ezzel együtt egy láthatóan kiformálódó földi egyház, amely – mint egykor Keresztelő János az első eljövetel előtt – útkészítő kell hogy legyen Jézus Krisztus második eljövetele előtt.

A hetedik levél után nem következik újabb levél. Lao-dicea a végidők egyháza, a hozzá intézett levél annak minősítése. „Laodicea” egyébként lefordítható: „az íté-let népe”, „megítélt nép” – mindkettőt egyaránt jelenti.


~ 47 ~

A szárdiszi levélhez hasonlóan ebben sincs dicsé-ret, csak megrovás. Jézus Krisztus így mutatkozik be: „Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének fe-jedelme” (3:14). Az evolucionizmust elfogadó és hirdető világban – melynek szociál-darwinizmusa a hívők éle-tébe is behatolt – szükségesnek látja emlékeztetni kö-vetőit, hogy „Őáltala és Őbenne teremtetett minden”, „Nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Kol 1:16; Ján 1:3), Jézus, a Szentháromság teremtő Istene mindenkit újjá tud teremteni, a hazugot és önmagának hazudót, a becsapót és önbecsapót egyaránt.

Szükség van erre a bemutatkozásra, mert Laodicea népe a legsúlyosabb lelki betegségben, az önámításban él. Többet tud Isten szándékairól, mint más egyházak tagjai, akik kereszténynek vallják magukat, s ez a több-letismeret magabízóvá teszi. Van elméleti istenismere-te, de nincs gyakorlati istenfélelme. Büszkesége azon-ban ellene tesz bizonyságot (Hós 7:10). A büszkeségből minden esetben rossz következmények származnak: el-vakultság, követelődzés, szeretetlenség. A végidők gyü-lekezete ilyen lelkülettel nem töltheti be feladatát, sűrű hályoggal a szemén csak vakokat vezethet a világtalan. Az öncsalásnak ezt az emberileg reménytelenül elveszett állapotát megrendítő egyszerűséggel állítja elénk Jézus: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, ki foglak vetni téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok és meggaz-dagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.” (3:15–17)

E szavak megértéséhez tudni kell, hogy az ókori Lao-dicea városa fölött két folyócska egyesült: egy hideg


~ 48 ~

és egy meleg vizű patak. A városon átfolyó víz így jel-legzetesen áporodott, langyos volt. Ezt a természeti ké-pet kihasználva adja Jézus Krisztus a lelki jellemzést. A büszke vallásosságnál rosszabb, veszélyesebb és re-ménytelenebb nincsen. Ennél az ateizmus is jobb, illetve kevésbé rossz („vajha hideg volnál”). Az igazi megoldás természetesen az „első szeretet” visszanyerése, a „hév” állapot lenne.

Egy ismert történet szerint, a XIX. század végén Can-terbury érseke megkérdezte az akkor leghíresebb angol színészt, miért tódulnak az emberek a színházakba, és miért üresek a templomok. „A válasz rendkívül egysze-rű – válaszolta a színész. – Mi, színészek úgy adjuk elő a képzeletbelit, mintha valóság volna, önök, lelkészek pedig úgy beszélnek a valóságról, mintha képzeletbeli lenne.”

A keresztény evangelizálásnak az ajkukat szólásra nyi-tó hívő emberek élete és magatartása az aranyfedezete. Ezért Jézus felajánlásai a hit erősítésére, a jellem meg-tisztítására és a napi, Szentlélek által folytatott küzde-lem elősegítésére vonatkoznak:

„Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben meg-próbált aranyat, hogy gazdaggá légy, és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelen-ségednek rútsága, és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” (3:18)

Laodicea nem egészében elvetett, de megrostálandó nép, akik elfogadták az üzenetet, megtérnek a tékozló fi ú elesettségénél is súlyosabb, a tékozló fi ú bátyjának álla-potából, és kiáradhat rájuk a Szentlélek ereje, a legvégső nagy evangéliumhirdetésben: „Az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizony-ságul minden népnek, és akkor jő el a vég.” (Mt 24:14)


~ 49 ~

A laodiceai üzenet elfogadása állandó rostálás: „Aki-ket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgó-ságos azért, és térj meg.” (3:19) Ebben az üzenetében így ismétli meg Jézus a tíz szűzről szóló példázatát (Mt 25:1–13), valamint benne rejlik az utolsó órában jött szőlőmunkások példázata is (Mt 20:1–16).

Az idők vége elközelgett. Jézus „az ajtó előtt áll”, minden embernél „zörget”, és – mint eddig mindig is az Isten művében – ki-ki szabad döntésén múlik, hogy milyen ember lesz: az örök életre alkalmas jellem fej-lődik ki benne, vagy veszendő lesz, „mint egy utcasár” (Ésa 10:6; Zak 9:3). A búcsúzás szavaiban az az óriási ígéret is rejlik, hogy a végidők igazi Krisztus-követőinél senki sem került közelebb Krisztushoz a történelem so-rán. Ilyen hatalmas győzelmet ér el ennek az üzenetnek az elfogadásával az egyház, és ezzel a győzelemmel fe-jeződik be az a világtörténelem, melynek egyik pontján Jézus mondta ki a győzelmi szót: „Elvégeztetett” (Be-teljesedett) (Ján 19:30), másik pontján pedig hívő népe jut ugyanerre a győzelemre: „elvégeztetik (beteljesedik) az Istennek titka, amint megmondotta az Ő szolgáinak, a prófétáknak” (Jel 10:7).

„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghall-ja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem. Aki győz, megadom an-nak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az Ő királyiszékében. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekeze-teknek.” (3:20–22)

Ezzel ér véget a hetedik levél, egyszersmind a leve-lek sorozata is, hogy „változzék a szín”, és a hétpecsétes könyvről szóló rész vegye kezdetét, élén a hozzá kulcsot adó bevezető látomással.


Cranach: A hétpecsétes könyv(Részlet a Luther-Biblia illusztrációjából, 1534)

fametszet


~ 51 ~

III. fejezet

A HÉT PECSÉT (4:1–8:1)

A Jelenések könyvét megnyitó Jézus Krisztus hét le-vele a két eljövetel közötti igazi keresztény közössé-

gek jellem zése és értékelése, hét, János apostol korabeli (i. sz. I. század végi) keresztény gyülekezet helyzetének alapul vételével. Az Ószövetségből már jól ismert, ún. kettős próféciát olvashattunk: Jézus üzenete szólt an-nak a hét őskeresztény gyülekezetnek, mely pontosan ugyanilyen sorrendben (Efézus, Szmirna, Pergamum, Thiatira, Szárdisz, Filadelfi a, Laodicea) helyezkedett el egy római hadiúton, de szól általuk „az egyháztörténet országútján” elhelyezkedő hét keresztény korszaknak is. Ezen kívül az egyes üzenetekben a profetikus mondan-dó melletti er kölcsi és hitbeli megvilágítások minden kor minden Jézus Krisztusban hívő emberének is szól-nak, amit az egyes levelek végi elköszönések („Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek”) a többes szám alkal mazásával külön is tudatosítanak.

A következő, második vázlatprófécia jól elhatárolódva veszi ezek után a kezdetét. Figyeljük meg, hogy egyéb-ként mindegyik ez után következő vázlatprófécia nyelv-tanilag is pontosan jelezve, így indul el:

– „Ezek után láttam…” (Jel 4:1 mint a hét pecsétláto-más kezdete);

– „És láttam azt a hét angyalt...” (Jel 8:2 mint a hét trombitaszó-látomás kezdete);


~ 52 ~

– „És láttatott nagy jel az égben…” (Jel 12:1 mint a hét csapásba torkolló látomás kezdete).

A világos nyelvtani jelzésen kívül a hetes szám hasz-nálata is állandósul a Jelenések könyve vázlatpróféciái-ban. Ez a szám általában a teljesség száma a Bibliában (vö. mindjárt: Jel 1:4). Minden látomásban a hetes egy-ség szerepel, ami jelzi azt is, hogy az egymás után kö-vetkező próféciák között szoros párhuzam áll fenn, mint az előző, a dánieli négy fém, négy vadállat esetében is történt (Dán 2. és 7. fejezetében). Mindegyik látomás a teljes történelmet világítja meg más-más szempontból, nem veszve el a részletekben. A szempontot a bevezető látomás tárja elénk, ezzel készít fel a soron következő profetikus jelzések meg értésére mind általánosságban, mind pedig a részletekben.

Vajon mi a hét pecsétes könyvről szóló vázlatprófécia ve zérszempontja?

Bevezető látomás a hét pecséthez(4:1–5:14)

Rendkívüli, szokatlanul hosszú e vázlat prófécia beve-zető látomása, összesen 25 vers. (A XVI. században el-végzett fejezetbeosztás indokolatla nul osztotta két – a 4. és az 5. – fejezetre ezt az egységes látomást.) Egyedül-álló ez a részlet, mert látomás formá jában bepillantást nyújt a mennybe. A menny leírását, vala mint egy (de az egész menny tevékenységét összegző) cse lekményt is elénk állít.

Többször végigolvasva ezt a két fejezetet, megfi gyelé-sein ket a következőképpen összegezhetnénk:

1. A menny a világegyetemnek egy meghatározott,


~ 53 ~

valóságos területén fekszik, ahogyan azt más bibliai ki-fejezések az eddigiekben is sejtették (5Móz 4:39, 26:15; Zsolt 103:19; 1Kir 8:30–49; 2Krón. 6:23, 39; Mt 6:9; Márk 16:19; Ján 6:33–58; Csel 7:49; Eféz 1:20, 2:6; Fil 3:20 stb.). A mennyben kézzelfogható valósá gok vannak, a három isteni személy, az Atya királyi széke, a királyi-szék körül a smaragdhoz hasonló szivár vány, mennyei lények (angyalok), közülük különösen négy „élőlény, ké-rub”, az emberiség előörseként szá mon tartható huszon-négy vén, akik közül a mennybe ragadtatott Éno khot, aki „eltűnt, mert Isten magához vette” (1Móz 5:24), Il-lést (aki „felment szélvészben az égbe” (2Kir 2:11), va-lamint a halottaiból feltámasztott Mózest (Júd 9) név szerint ismerjük, a Jézus feltámadásával egyidejűleg a jeruzsálemi sírokból előjövő igazakról pedig kifejezett utalás által tudunk (Mt 27:52–53). A menny mint a vi-lágmindenség központja valóságos, ámbár emberi sza-vakkal szinte leírhatatlan tisztaságú és fényességű hely. János apostol is az ásványok tündöklé sé hez tudta csak hasonlítani, ahogyan könyvének be fejezésében a meny-nyei Jeruzsálemet (Jel 21. fej.). E bepillantás alapján azonban még meggyőzőbben maradhat meg bennünk a zsoltáros kijelentése, mely szerint „az Úr a mennyek-be helyeztette az Ő székét, és az Ő uralkodása (onnan) mindenre kihat” (Zsolt 103:19), vagy a Miatyánk meg-szólítása, a távoli, mennyben levő Istenhez, aki azonban gondviselésével minden ember életét számontartja és védelmébe veszi. (Mt 6:9)

2. A mennyei cselekmény, ha rövid is a bevezető lá-tomásban, a Biblia egyik legmegrendítőbb drámáját tárja elénk.

János apostol a „királyiszékben ülő” (bizonyára azért fogalmaz így, mert még a szemléletes látomás alapján


~ 54 ~

sem talál szavakat a mennyei Atya jellemzésére) jobb kezében egy könyvtekercset pillant meg, „amely be volt írva belül és hátul, és le volt pecsételve hét pecséttel” (Jel 5:1). Ez a hét pecséttel lezárt könyv az egész bevezető látomás és az utána jövő vázlatprófécia kö zépponti tár-gya és azonosítandó jelképe. Erre vonatko zóan hangzik el előbb „egy erős angyal” részéről a kérdés: „Ki volna méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak pecséteit?” (Jel 5:2)

A kérdés után azonban nem érkezik felelet. Sem a menny angyalai, sem a huszonnégy vén, senki más va-laki sem vállal kozik arra, hogy felnyissa a könyvet, sőt, még a ráné zésére sem.

Mi lehet vajon ez a könyv?Már Dániel könyvében találkozhatunk a „fel van je-

gyezve az igazság írásában” ki fejezéssel (Dán 10:21), mely az emberi történelem jel képének tekinthető. (A „könyv” általában a megtörtént események feljegyzett tárháza a Bibliában). A világmin den ség bűntelen lényei feszült érdeklődéssel fi gyelik, hogyan vezeti céljához Is-ten a bűnt befogadó emberi történelmet. Hogyan bon-takozik ki és ér véget a meg váltási terv (Ef 1:10, 2:10), melyet nyomon követni lehet, de a megoldás lényegét teremtmény nem találhatta ki. A bűnt befogadó embe-riség „elveszett” len ne önmagában (Luk 15. fej. három példázatának kulcskifeje zésével: az elveszett juh, drach-ma és fi ú). Fájdalmas és siratni való tény ez, amint Já-nos apostol is „igen sírt”, szembesülve a bűnt választó emberi történe lem kilátástalanságával és a mennyben is bekövetkező, döbbent csenddel.

Ekkor lép hozzá a huszonnégy vén közül egy, hogy vigasztalja: „Ne sírj: ímé győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet,


~ 55 ~

és felbontsa annak hét pecsétjét.” (Jel 5:5) A megoldás, a győzelem kijelentését kapja az apostol. Van tehát meg-oldás, létezik az emberileg megoldhatatlannak látszó kér désben, elveszettségben győzelem.

De vajon mi lehet az?

A kétféle győzelem

A Biblia ebben a látomásban kétféle győzelemről, két-féle sikerről ad számot. Jól meg kell ezt értenünk, mert enélkül a vázlatprófécia egészét nem értjük, nem ért-hetjük meg.

Az egyik győzelem: amit e világ győzelemnek tart. János apostol először „oroszlán”-ról hall, közvetlenül a győzelem bejelentése után. Az oroszlán az állatok kirá-lya, hatalmas erejű vadállat. Isten az emberi fogalmak-hoz igazította több ízben is Igéjét és jelképeit. Az orosz-lán az erő jelképe a Bibliában, és egyszerre jelzi Isten és Sátán erejét (utóbbit vö. 1Pét 5:8). Kettős jelkép tehát. Itt nyilvánvalóan Jézusról hangzik el, de az emberi el-gondolások szintjén.

A bűnben élő ember elgondolása ugyanis a győze lem-ről az, hogy ezen a világon az győzhet, akinek ereje, ha-tal ma, pénze van. Az ember – a nagyoktól a leghét köznapibb „kicsikig” – a győzelmet valamilyen fölénybe kerülé sben látja és ragadja meg. Győzni az ő szemében mindenesetre annyit jelent, mint erővel, hatalommal, tudással győzni.

Isten szemében azonban más minősül győzelemnek.Az „oroszlán” utáni jelkép a „Dávid gyökere”. A gyö-

kér a fa földbe ágyazott, láthatatlan „ereje”. Nem hival-kodik, nélküle mégsem állna a fa.

Nem csoda, ha János apostol erre a szózatra felkapta


~ 56 ~

az eddig szomorúságtól lecsüggesztett fejét. De amit lá-tott, az a gyökérnél is megrendítőbb volt. „Megöletett Bá rányt” látott maga előtt (Jel 5:6).

„Rendkívül fontos jelenet és igen kifejező szemlél-tetés az, amit ez az igeszakasz tartalmaz. Az tűnik ki itt, hogy a megváltás áldozatát senki sem tudta volna megvalósítani Jézus Krisztuson kívül. Az összes meny-nyei lény közül senki nem tudott még csak ránézni sem erre a könyvre. A vi lágmindenségben mindenütt a szeretet uralkodik, és az emberen kívüli értelmes lé-nyek, köztük az angyalok és angyalfejedelmek, mind bűntelenek. De egyedül csak a Fiú – aki egészen egy az Atyával a szeretet teljességében – tudta vállalni an-nak a szinte felfoghatatlan áldozatnak a megvalósítá-sát, hogy hozzánk hasonló halandó, szenve dő emberi formában elviselje a kárhozat ítéletét minden ember helyett. Amikor úgy tűnt, hogy senki sem tudja ezt tel-jesíteni, János apostol igen sírt. János bizonyára nem értett meg mindent, de valamiképpen mégis mé lyen átérezte a dolog lényegét: az emberiség tragédiáját, ha nem lenne Megváltó, ha bűneinkben kellene elve sz-nünk, remény nélkül.

Jellemző módon a megváltott és üdvözült embereket képviselő huszonnégy vén egyike vigasztalja meg Já-nost sírásában. Két fontos, Ószövetségből ismert mes-siási megjelölést tartalmaz a vének bejelentése, ami egyértelműen azono sít ja Krisztus személyét. És ekkor következik az egész látomás drámai csúcspontja: János most meg is pillantja azt a Szabadítót, akiről az előbbi szózat szólt. De a mon dottakkal ellentétben egy meg-ölt bárányt lát maga előtt állni! Az oroszlánnal szem-ben a bárány a gyengeség, a kiszolgáltatottság jelképe. A megölt Bárány pedig a vere séget, a legyőzetést fejezi


~ 57 ~

ki. Egyedül csak az érzékeltet valami különöset, hogy e Báránynak hét szarva és hét szeme van. A szarv mindig a hatalom jelképe a Biblia nyelvezetében, a hét pedig a teljesség száma. E megölt Bárány tehát valamiképpen mégis hatalommal teljes. Ezt még jobban megerősíti az, hogy hét szeme is van, ami hez az a megjegyzés tár-sul, hogy ez Istennek hét Lelke, aki elküldetett az egész földre. Tehát isteni, lelki hata lommal, Isten Lelkével is teljes ez a Bárány.

János apostolnak ismerős volt a szenvedő, megölt Bá-rány mint messiási jelkép Ésaiás nevezetes próféciája alap ján (53. fejezet). Tehát az ószövetségi jelképes elne ve-zé sekbe is bele volt már rejtve ez a titok vagy látszóla gos ellentmondás, hogy a Messiás, noha hatalommal tel jes isteni lény, mégis a bűnösök kezébe adatik. Miköz ben a kígyó fejére tapos, az halálos marással a sarkába mar. Úgy tűnik, hogy teljesen legyőzik, mégis Ő a győz tes, mégpedig éppen ezáltal! Ezt fejezi ki ez a drámai kép. Erkölcsi győzelem ez, nem az erőfölény, hanem a jóság és a szeretet hallatlan győzelme. Egy élet is kevés hozzá, hogy kimerítsük ennek a kinyilatkoztatásnak a mélysé-gét!” (Vankó–Reisinger: Hogyan tanulmányozzuk a Szent-írást? Bp., 1996. 111–112. – Az előbbi szerzőtől).

A vázlatprófécia „lovasai”

Miért van szükség erre a bevezető látomásra?Azért, hogy gondolkozásunkat az Isten szerinti győ-

zelem felé irányítsa a hétköznapi életben, de történe lem-szemléletünkben is.

Nem az a győztes a hétköznapokban, aki erősebb, aki vitatkozik, kiabál, aki indulatai kitörésével kívánja


~ 58 ~

„győ zelmeit, sikereit” elérni. Csalóka, kétséges „győzel-mek” lesznek ezek. Az a valódi győztes, aki türelmé-vel, sze retetével „állja a próbát”. Isten Lelke „nem erő-vel, hata lommal” siet a segítségünkre. A legnagyobb nehézsé gek ben is lehetséges a győzelem, ha tudatosít-juk: „Teljes örömnek tartsátok, atyámfi ai, mikor külön-féle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hiteteknek megpró báltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek le-gyetek, min den fogyatkozás nélkül. Ha pedig valakinek közüle tek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki min-denkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megadatik néki” (Jak 1:2–5).

A bevezető látomás után, a pecsétek felbontásakor a valódi győzelem-vereség jelenetei tűnnek elő. Úgy, ahogy Jézus Krisztus látja a történelmet.

A Jelenések könyve második látomássorozata immár nagy léptekkel halad a végkifejlet felé, középpontjában a hatodik és a hetedik pecsét felbontása közötti tanításá-val, mely az „elpecsételés”-ről szól. Ez a pecsét-látomás teljesen párhuzamos a levelekével, többször kiegészíti vagy szemléletessé teszi azokat, csak szempontja más. A levelek hívő közösségeket jel lemeztek, a felbontásra ke-rülő pecsétek viszont a jó és a rossz nagy küzdelmének titkaiba, Jézus hatalomátvéte lének fokozataiba vezetnek be. A szemünk előtt pereg le, hogyan indult el történel-mi útjára Jézus Krisztus ügye, a fehér és vörös lovas jelké-pezte győzelmi futással, melyet a súlyos üldözések sem bírtak megakasztani (Efézus, Szmir na), hogyan történt meg ezután a fekete lovas jelképezte bukás és érlelőd-tek be hosszú következményei a halottsárga lovas és az ötödik pecsét időszakában (Pergámum, Thiatira, Szár-disz). Megfi gyelhetjük, hogy a mélypontról hogyan ível


~ 59 ~

fel újra Isten megváltási terve a hatodik pecsét idején, hogyan készít hívő népet Krisztus eljövetele nap jára („az elpecsételés”), melyet a hetedik pecsét felbontása hoz a Bibliában egyedülállóan közelivé (Filadelfi a, Laodicea).

A Biblia legrégibb kézirataiban egyetlen szócska áll a bevezető versekben: „Jöjj”. Nem Jánosnak hangzik el ez a felhívás, hiszen ő úgyis „látja” a sorra bekövetkezen-dőket, hanem inkább a történelmi jelenetek „előhívá-sát” végzik el a mennyei lények. Ők azok, akik mintegy ki szó lítják a pecsétek rejtekéből a történéseket, melyek Jézus Krisz tus hatalma és ellenőrzése alatt valósulnak meg.

Jézus feltöri az első hat pecsétet(6:1–17)

Az első lovas

Az első lovas jelképezi a kereszténység győzelmi fu-tását a kezdeti időkben. Az íj az evangélium gyors ter jedését, a korona a lelkekben való hódítását, a fe-hér szín pe dig tisztaságát jelenti. „Kijött győzve, hogy győzzön”: azért lehetett ilyen diadalfutás az őskeresz-ténység kor sza ka, mert a külsőket a belső győzelem előz-te meg. Ők először önmaguk felett győztek, úgy éltek, ahogyan Krisztus élt, azaz a tanítás igazságán kívül a valódi életszentség tisz tasága is jellemezte őket. Mint említettük, az efézusi le véllel párhuzamos ez a szemlél-tetés (Jel 2:1–7). Azóta sem volt ilyen „fehér” korszaka a kereszténységnek. A XVI. századi reformáció sokat tett a tanítás tisz tázásáért, de azután Szárdisz éppen a cselekedeteket, a hit megszentelődésben való folytatását


~ 60 ~

vetette el. Egyedül a vég idején jön létre ehhez hasonló „megfehéredés” (Dán 12:10; Jel 19:8).

A második lovas

A 4. vers szó szerint „tűzvörös” lovast állít elénk, mely „elvette a békességet a földről” az öldöklést szimbolizá-ló „nagy kard”-dal. Döntő a megfogalmazásban, hogy „ adatott néki”, hogy mindezt tegye. A 6. fejezet kulcs-szava ez az „adatott”. Ez a mindig ismétlődő kife jezés arra utal, hogy az itt szereplő megpróbáltatások, me lyek a gyülekezetekre és a mártírokra vártak, Jézus Krisztus tudtával és engedélyével történtek meg. Nem Ő okozta ezeket, de nem gátolta meg az üldözéseket, a vérengzé-seket, a következők miatt:

1. Lelepleződjék, mennyire rombolásba viszi a vi lá got Sátán uralma. 2. Megmutatkozzék, a Földön mindig él-tek em be rek, akik soha el nem fogadják Sá tán fejede-lem ségét, és folytonosan kifejezik vágyukat a tőle való szabadulásra. 3. Jézus Krisztus akkor jelenik meg, ami-kor az ördög teljes megsemmisítéssel fenyegeti őket.

Jézus Krisztusról azt mondja a Biblia, hogy Ő is „szen-vedések által lett tökéletessé” és „üdvösség fejedelmévé” (Zsid 2:10). Ő irányította, segítette az üldözések korá-ban is egyházát, a szmirnai gyülekezetet, mely a tűzvörös lovas párhuzamát adta.

A harmadik lovas

A „fekete” szín a gyász, a bukás jelképe. A mérleg az Is-ten előtt való megméretést jelképezi (Dán 5:27). Jézus


~ 61 ~

ítélete szerint a keresztény közösségek többsége elesett ebben az időszakban. Elfogadták a pergámumi levélben szereplő „Bálám tanácsát”: szövetségre léptek a pogány-sággal. Létrejött a hatalmi egyház. E hitehagyás súlyos következményei mindenestül beérlelődnek a követke-zőkben.

Ez a bukás indította útjára a lelki éhínséget a Föl-dön. A 6. versben szereplő búza és árpa ára, a kora-beli pénz eszközök értékét ismerve, rendkívül magasnak látszik. Ha drága a gabona és a kenyér, akkor éhínség dúl. A Bib lia jelképes nyelvezetében ez annyit jelent, hogy az „Élet Igéjéről”, Jézus Krisztusról és az „írott Igéről” vajmi ke veset tudnak ekkor az emberek, hozzá-férhetetlenné lesz nek nagy tömegek számára. Csupán a pergámumi „elrej tett manna” áll rendelkezésre. Sátán-nak nem sikerült tel jesen eltüntetnie az evangéliumot, a Keresztrefeszített kegyelmét, sem a Szentlélek mun káját sem korlátozhatta („de a bort és az olajat ne bántsd”). A „bor” Jézus Krisztus kiontott vérének, az „olaj” pedig a Szentléleknek a jelképe.

A negyedik lovas

Szó szerint „halottsárga”, „hullasárga” lovasról van szó. Ahogyan a halál beállta után lassan oszlásnak in-dul egy tetem, úgy következett el a „fekete” után a „ha-lottsárga” időszak, melynek nyomában „sír”, „halál”, „éhség”, „fegy ver” és a „föld fenevadai” jártak. A thia-tirai Jézabel uralmá nak időszaka volt ez, nyomorúságai szó szerint és jel képesen egyaránt a középkorra illenek. Értelmetlen há bo rúk, hadjáratok, hódítások, tömeges


~ 62 ~

éhínségek, járvá nyok és a feldúlt területeken Európa-szerte is felbuk kanó vadállatok pusztításai éppúgy jel-lemezték ezt a hosszú történelmi korszakot, mint a gaz-dasági, társadal mi és kulturális értékek elsatnyulása és pusztulása. „A pápaság dele a világ éjféle volt… A ke-reszténységet erkölcsi és szellemi gutaütés érte.” (Wylie, I. 4., A nagy küzdelem, 56–57. l.)

Az ötödik pecsét

Az üldözések a középkor előrehaladtával nem lanyhul-tak, hanem egyre inkább fokozódtak, és a XVI–XVII. század között értek tetőpontjukra. Jól ismert a Wycliffel és Husszal, valamint követőikkel megesett kegyetlen ke-dések sorozata, majd a reformáció üldözése, 1572-ben volt a Szent Bertalan éji vé rengzés, 1655-ben a piemon-ti valdensek példátlan kiirtá sa, de még a XVIII. század elejéről is tudunk tömeges mártíromságokról (vö. Ar-nauld krónikája: Valdens hősök, Bp., 1942.)

A fennmaradt írásos emlékekből azt látjuk: e korszak hívői ismerték Jézus nagy apokaliptikus beszédét, Jelené-sek könyvét, mert többször hivatkoznak profetikus telje-se désükre. Példaként idézzük A szántóvető imádsága és panasza című iratot, egy ismeretlen wycliffi ta szerzőtől, az 1360 körüli idők Angliájából:

„Uram adjál szívet a mi királyunknak és az ő uraságai-nak ahhoz, hogy megvédelmezzék a te hűséges pásztoraidat és juhai dat a farkasok szájától és kegyelmet arra, hogy meg-ismerjenek téged, aki vagy az igaz Krisztus, a mennyei Atyá-nak Fia, az Antikrisztussal, a Dölyf gyermekével szemben. És adjad meg Uram nékünk a te szegény Bárányod türelmét és erejét, hogy el tudjuk szenvedni a farkasok és gonoszok ellen-


~ 63 ~

ségeskedéseit a te törvényeidért. És Urunk, ahogyan ezt Te megígérted, rövidítsed meg ezeket a napokat. Urunk, ezt most kérjük tőled, mert még soha nem voltunk ilyen szükségben.” (Idézi: Froom, im. )

A XVII. század közepén pedig John Milton, Az elve-szett paradicsom költője számolt be a valdenseket ért ül-dözésről A piemonti vérengzésre című versében:

„Uram, bosszuld meg szentjeid, kiket az Alpesek haván kardélre hánytak; torold meg mind a vértanut, ahány csak harcolva melletted vallott hitet.

Nyögésükre maradhat-é süket a fül? – Szelíd nyáját az ős karámnak szétszórta a piemonti vadállat: zúdult le nő s gyerek – hörgésüket

a völgy a szirtre dobta, az pedig tovább az égre – ennyi vért se látott Itália, hol még pöffeszkedik

a zsarnok – ám a drága vértől ázott mező szabadságot terem meg itt s megtörik rajt a babilóni átok.”

(Képes Géza fordítása)

A Bibliában a „vér” az élet jelképe. Az pedig, hogy az igazságtalanul kiontott „vér kiált”, igen gyakori meg-személyesítés az ószövetségi iratokban (1Móz 4:10, vö. Hab 2:11). Az „oltár” a jeruzsálemi templom áldozati oltára, melynek alján csatorna nyílt az áldozati állatok


~ 64 ~

vére lefolyására. S hogy a hívőkkel milyen kímélet-len igaz ságtalansággal végeztek, vö. Zsolt 44:23; Róm 8:35–37.

Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy itt is jelképes bemu tatás sal van dolgunk, mint a Jelenések könyvé-nek döntő hányadában. A sok ezernyi, igazságtalanul el pusztított ember élete Isten igazságszolgáltatását kö-veteli (a 6:10 vers helyesen: „nem szolgáltatsz igazságot a mi vé rünkért”). Jézus Krisztus hűségéről biztosítja őket, és „egyen ként fehér ruhák”-at ad nekik, míg be nem telik az összes mártír száma, akiknek az Ő má-sodik eljöveteléig életükkel is bizonyságot kell tenni. Másrészt ez az ötödik pecsétnél feltörő „kiáltás” az egyre erősödő hívő moz galmakat is jelképezi, mint a thiatiraiakhoz írott levél ben is („a te utolsó cselekede-teid többek az elsőknél”), a „kevés idő” a szabott kor-szakra utal, amikor „adatott” hatalom az ellenségnek (Dán 7:25), a „nyugodjanak” pedig a halál ban levő al-vás állapotára.

A végidő eseményeinek bevezetése: a hatodik pecsét

„Ezek a jelek a XVIII. század végén kezdtek teljesed-ni. 1755-ben volt a történelem legszörnyűbb földrengé-se. Bár az emberek általában a lisszaboni földrengés-ként emlegetik, de kiterjedt Európa, Afrika és Amerika nagy részére is. Érezték Grönlandban, a nyugat-indiai szige teken, Madeirán, Norvégiában és Svédországban, Nagy-Britanniában és Írországban. Nem kevesebb mint négymillió négyzetmérföldet érintett. A földmozgás Af-rikában majdnem olyan súlyos volt, mint Európában. Algír nagy része romba dőlt, Marokkó közelében egy


~ 65 ~

nyolc-tízezer lélekszámú falu teljesen eltűnt. Hatalmas hullám söpört végig Spanyolország és Afrika partvi-dékén, amely városokat öntött el, és nagy pusztítást okozott.

A rengés Spanyolországban és Portugáliában volt a legerősebb. Úgy tudjuk, hogy a beömlő hullám Cadiz-nál hatvan lábnyira emelkedett. »Portugáliában a leg-nagyobb hegyek erősen meginogtak. Mintha az alapjuk is meg mozdult volna. Némelyiknek megnyílt a csúcsa. Meg döbbentő volt, ahogy meghasadtak és szétszakad-tak. Ha talmas földdarabokat dobtak magukból a szom-szédos völ gyekbe. A beszámoló szerint lángok lövelltek ki ezekből a hegyekből.«

Lisszabonban »a föld alól mennydörgésszerű hang hal latszott, majd rögtön ezután heves rengés rombolta le a város zömét. Mintegy hat perc alatt hatvanezer em-ber pusztult el…«

A prófécia a nap és a hold elsötétedését említi kö-vetkező jelként. Ez huszonöt évvel később következett be. Megjelenését az a tény tette megdöbbentőbbé, hogy a próféta megjövendölte teljesedésének pontos idejét is. Amikor a Megváltó az Olajfák hegyén az egyház sokáig tartó megpróbáltatásáról, az 1260 éves pápai üldözésről beszélt tanítványainak – amelynek megrövidítését meg-ígérte –, említést tett bizonyos eseményekről, ame lyek megelőzik eljövetelét, és meghatározta, hogy mikor tű-nik fel ezek közül az első: »Azokban a napokban, az után a nyomorúság után, a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik.« (Márk 13:24) Az 1260 nap, illetve év, 1798-ban ért véget. Az üldözés negyed évszázaddal előbb majd-nem teljesen megszűnt. Az üldözést követően, Krisztus szavai szerint, a nap elsötétedik, ez a prófécia 1780. má-jus 19-én tel jesedett be.


~ 66 ~

»Majdnem – ha ugyan nem egészen – a legmisz tiku-sabb, és mindmáig meg nem magyarázott jelenség-ként… áll előttünk az 1780. május 19-i sötét nap, New England teljes látható egének és légkörének mérhetet-lenül rej télyes elsötétedése«.

Egy szemtanú, aki Massachusettsben élt, a következő-képpen írta le ezt az eseményt: »Napkeltekor az égbolt tiszta volt, de hamarosan elborult. Felhők ereszkedtek le, s a sötét és baljóslatú felhőkből villámok cikáztak. Dör gött az ég, és kevés eső is esett. Kilenc óra felé a fel hőréteg elvékonyodott és rézszínűvé vált. A föld, a szik lák, a fák és az épületek, a víz és az emberek kiné-zete megváltozott e különös földöntúli fénytől. Néhány perc cel később súlyos fekete felhő takarta el az egész ég boltot, a horizont egy keskeny szegélyét kivéve. Olyan sötét lett, mint nyári estéken kilenc óra körül szokott lenni…«

1780. május 19-e a történelem »sötét nap«-ja. Mózes kora óta nem tudunk ilyen sűrű, ilyen nagy kiterjedésű és ilyen sokáig tartó sötétségről. A leírás, amelyet szem-tanúk adtak erről az eseményről, annak az isteni kijelen-tésnek a visszhangja, amelyet Jóel próféta huszonöt év-századdal a beteljesedés előtt így jegyzett fel: »A nap sötétséggé válik, a hold pedig vérré, minekelőtte eljő az Úrnak nagy és rettenetes napja.« (Jóel 2:31)” (A nagy küzdelem, 272–276. l.)

A prófécia által említett természeti jelenségek mellett a társadalmi előrejelzések is méltán kelthetik fel a fi -gyelmünket. A gazdagok említése a vagyoni különböző-ségek növekedését jelzi. Az pedig, hogy a föld hasadé-kaiba bújnának az eljövendő Krisztus elől, a végső nagy evangéliumhirdetés (Mt 24:14, Jel 14:6–13) mindenki-hez eljutó voltát tanúsítja.


~ 67 ~

Mit jelent a Bárány haragja?

A bevezető látomás előbb mint „Júda oroszlán járól”, ké-sőbb mint „megöletett Bárányról” tesz em lítést Jézus-ról. A szelídség azonban sohasem elvtelen visszahúzó-dás a Bibliában. A szelíd ember határozott is egyben (vö. 1Sám 10:15–17 és 11:1–7). Jézus is eljön ítélőként és szabadítóként, a bűnnel szembeni jogos haragjával. A „Bárány haragját” azoknak kell elvi selni, akik azo-nosultak a bűnnel, nem használták ki a tőle kapott jó lehetőségeket a megváltozásra. Amint földi élete során egyazon cselekedetében történt az árusok kiűzése s a vakok és sánták meggyógyítása (Mát 21:12–14), eljöve-tele egyeseknek ítélet, „harag” lesz, má soknak viszont örömteli szabadulás.

A Jelenések könyve 6. fejezete a középkori „nyomorú-ságos időre” irányította tekintetünket (3., 4., 5. pecsét). Arra a korszakra, amelyben Sátán soha nem látott hosz-szúságú időre lehe tőséget kapott az Isten népe elleni támadásra. Ekkor két jellegzetes fegyverét, az ámítást, a csalást éppúgy használhatta, mint a nyers erőszakot és magatartást. De az a kettő együtt sem bizonyult elég-ségesnek Krisztus gyülekezetének megsemmisítésére. A „megöletett Bá rány”-t a „nagy szóval kiáltó megölet-tek” is „szentnek és igaznak” szólították (6:10). Nem ke-seredtek meg ellene, elfogadták a mártírhalált.

Jézus Krisztus második eljövetele előtt a támadás újra feléled nyája ellen. Sátán ekkor is kettőzött erővel támad majd, „mint aki tudja, hogy kevés ideje van” (Jel 12:12). A 6. fejezet vázlatpróféciájában tehát he-lyet kap a végidők egyik legfontosabb pillanatkép-próféciája is, mely mindannyiunkat kell hogy foglal-koztasson.


~ 68 ~

A hatodik pecsét felnyitása elvezetett „a Bárány harag-já nak ama nagy napjá”-ig, amikor lezárul a világ kegyel-mi ideje, s többé megváltozni, megjobbulni nem lehet. A bibliai „ama nap” a Jézus Krisztus második eljövete-lét közvetlenül megelőző, legutolsó történelmi szakasz, mely az utolsó hét csapástól veszi a kezdetét. Erre vonat-kozóan hangzott el a Jel. 6. fejezetének végén a kérdés: „Mert eljött az Ő (= a Bárány) haragjának ama nagy napja, és ki állhat meg?” (Jel 6:17)

Így ezután nem a hetedik pecsét felbontása követke-zik, hanem erre a nagy kérdésre egy különlegesen szép, köz beékelt látomás ad feleletet, mely a végidők igaz hi-vőit szemlélteti, azokat, akiket Jézus Krisztus „elpecsé-tel”, azaz védelem alá helyez a hét csapás idején.

Közbeékelt látomás az elpecsételésről(7:1–17)

A látomásban szereplő angyalok „féken tartják Sátán angyalait mindaddig, amíg Isten népének elpecsé-

telése megtörténik… Az a feladatuk, hogy visszatartsák rom boló erejét annak, aki szerte jár, mint ordító orosz-lán, keresve, hogy kit nyeljen el.” (E. G. White: Kiegészítõ megjegyzések Jel 5:11-hez)

„Midőn az elpecsételés munkája befejeződött, Isten így szól az angyalokhoz: »Ne álljatok ellene többé Sá-tánnak, hogy pusztító tevékenységét végezze. Hadd hajt-sa végre gonosz szándékait az engedetlenség fi ain, mert ezek bűnpohara egészen betelt«” (Review and Herald 1901. IX. 17.; Bizonyságtételek VI. kötet, 408. l.)

Az „elpecsételés”-sel Isten magáénak jegyez el em-bereket, oltalmába fogadja őket nehézségek, csapások


~ 69 ~

esetén. Az „elpecsételés” bibliai jelképe tehát az Is-ten védelmébe fogadást jelenti. Ez történt a zsidó nép egyiptomi tartózkodásának végén, a tíz csapás idején. Is ten megkülönböztette azokat, akik a tizedik csapás előtt hittel engedelmeskedtek felhívásának, s a Krisztust jelképező páskabárány vérével megkenték az ajtófélfát és szemöldökfát.

„Megkapták a szabadulás jegyét azok, a »akik sóhajta-nak és nyögnek mindazokért az utálatosságokért, ame-lye ket cselekedtek«. Most elindul a halál angyala – az ezékieli látomás öldöklő fegyverrel ábrázolt angyala –, aki ezt a parancsot kapta: »Vénet, ifjat, szüzet, gyerme-ket és asszonyokat öljetek meg mind egy lábig, de azok-hoz a férfi akhoz, akiken a jegy van, ne közelítsetek, és az én templomomon kezdjétek el.« (Ezék 9:4, 6) Az öl-döklés a nép állítólagos lelki őrei között kezdődik. Elő-ször a ha mis őröknek kell elpusztulniuk.” (A nagy küz-delem, 583. l.)

A pecsét látható jel, melyet Isten azokra helyez-het, akik hitüket külső cselekedetekkel is bizonyítják. A végső időkben egyedül az a hit nyerheti el az isteni oltalmat, mely Isten törvényeit maradéktalanul betölti. Azok kaphatják meg a pecsétet, akik „a Jézus hite” által „megtartják az Isten parancsolatait” (Jel 14:12). Ezen belül a Tíz parancsolat IV. parancsolatát nevezi a Biblia pecsét nek (Ezék 20:12, 20).

A IV. parancsolat akkor lesz pecsét, midőn az evangé-lium „hirdettetik majd az egész világon bizonyságul min-den népnek” (Mt 24:14), s az embereknek le he tő ségük lesz, hogy válasszanak Isten „pecsétje” és „a fenevad bé-lyege” között. Ebből viszont értelem szerűen következik, hogy ezt a hitet az Isten népéhez tartozóknak még „a késői eső” ideje előtt meg kell szerezniük, míg mások


~ 70 ~

a nagy evangéliumhirdetés során nyerhetik el. Laodi-cea számára tehát a kegyelmi idő gyorsabban ér véget, mint a világ számára. A látomásban döntő azonosítá-si pont, hogy János először szóban kap tájékoztatást a 144 000-ről. Azután „látni” is fogja őket mint „nagy soka-ságot”, melyet senki meg nem számlálhatott (7:9). Ebből az alábbi tanítások következnek:

1. A 144 000 és a megszámlálhatatlan „nagy sokaság” egy és ugyanaz: mindkettő a végső idők elpecsételtjeit mutatja be, akik élve érik meg Jézus Krisztus második eljö vetelét, és elváltozatás útján a feltámadott igazakkal együtt a mennybe ragadtatnak.

2. A 144 000 jelképes szám, mert amikor János apos-tol látta őket, olyan sokaság tárult a szeme elé, „melyet senki meg nem számlálhatott” (7:9).

„Ma se kísérelje meg senki, hogy megszámolja Isten népét, hanem legyen mindenkinek mélységesen együtt érző szíve, olyan, mint Krisztusé, amely az elveszett vi-lág megmentéséért dobog.” (Próféták és királyok, 120. l.)

„Nem Isten akarata, hogy vitatkozzunk azon, hogy kikből áll a száznegyvennégyezer ember, mert ez nem segít előbbre bennünket a lelki fejlődésben. Fogadjuk el ehelyett inkább azt a magyarázatot, hogy Istent válasz-tottai nemsokára úgyis meglátják szemtől szembe.” (E. G. White: Kiegészítõ megjegyzések Jel. 14:1–4-hez).

3. A 144 000 „az Izráel fi ainak minden nemzetségéből van elpecsételve”, ugyanakkor a 9. vers hozzáteszi: „min-den nemzetből, ágazatból, népből és nyelvből”. Nem je-lentheti tehát semmiképpen sem a test szerinti Izráelt, hanem csakis a lelki Izráelt a végső időkben, azaz olyan embereket, akik Isten hívő népének a Szentlélektől, ké sői esőtől támogatott evangéliumhirdetésére tértek meg mindenünnen (vö. Róm 2:28–29., 6:16 és Ésa 2:2).


~ 71 ~

„A Biblia kifejezési módja szerint a lelki Izráel is úgy áll előttünk, mint amely tizenkét törzsre oszlik, hiszen a mennyei Jeruzsálem tizenkét kapuján olvasható Izráel 12 törzsének neve (Jel 21:12).” (GC. Biblia-kommentár, Jel. 7:4-hez)

Ezeket az embereket Isten és a Bárány tette mél tóvá arra, hogy előttük álljanak. Engedték, hogy isteni erő alakítsa át őket, és ezáltal az Isten szerinti megíté lésben bizonyultak igazaknak. – A „fehér ruha” az egyik leg-gyakrabban előforduló bibliai szimbólum, az átalakult jellem, a hitet cselekedetekkel párosító élet jelképe. – A „pálmaág” az örök életet előrevetítő sátoros ünnep fő tartozéka volt, „hogy örvendezzetek az Úr előtt, a ti Istenetek előtt.” (3Móz 23:40).

A 7. és 10. versben „üdvösség”-nek fordított kifeje-zés eredeti értelme: „szabadítás”. Az eddigi hálaénekek után ez is „új ének”, mert a megváltottak minden ed-digit megkoronázó tapasztalatáról szól. Először a te-remtésért, majd a megváltásért dicsőítette Istent a hu-szonnégy vén, a kérubok és az angyalok sokasága, most még átha tóbbá és erőteljesebbé fokozódik a dicséret, a gondviselés végső szabadítását elismerve, Krisztus hatalomátvéte lé nek küszöbén (12/b).

„Annak a végtelen áldozatnak a tudata, amelyet a menny gyógyulásukért hozott, szégyennel tölti el őket, Isten iránt pedig olyan hálával és dicsőítéssel telik meg a szívük, ami az el nem bukott lények számára érthetet-len. Mélységesen szeretnek, mert Isten sok bűnt bocsá-tott meg nekik. Akik osztoztak Jézus Krisztus szenve-désében, azok részesülhetnek dicsőségében is.” (A nagy küzdelem, 577. l.)

Jánost mindezek gondolkodásra késztették, mert egy minden eddiginél nagyobb szabadulás titkára kellett


~ 72 ~

fölfi gyelnie és azt közvetítenie. A presbiter kérdésére (7:13) nem tudott rögtön válaszolni, ezért tőle várt fele-letet a fehér ruhákba öltözöttek győzelmérõl.

Ezután ismét meglepő és csodálatos jelképcsere köz-vetkezik: a Bárány olyat tesz, amit a pásztorok tesznek. A „megöletett Bárány” az egyedüli „jó Pásztora” az em-bernek (7:17).

„A Megváltó minden korszakban a megpróbáltatás is-kolájában nevelte és fegyelmezte választottait. Keskeny ösvényen jártak, és megtisztultak a szenvedések kohó-jában. Jézusért elviseltek támadást, gyűlölték a bűnt.” (A nagy küzdelem, 577. l.)

A hetedik pecsét felnyitása(8:1)

A „nagy nyomorúság”-ot, a hét csapás időszakát gyor san lezárja Jézus második adventje. A látomás

most ismét a pecsétek felnyitására terelődik, melyet fél-beszakított az elpecsételésről és az elpecsételtekről szóló jelenet.

A „lőn nagy csendesség a mennyben” kifejezés arra utal, hogy Jézus a megváltott emberiség magáhozvé-teléért angyalseregek kíséretében elhagyja a mennyet (Mt. 25:31; 24:21). A „fél óra” a prófetikus nap=év elv szerint mintegy 7,5 nap (a „fél óra” a nap 48-ad része, 360 nap egy év, így jön ki a mintegy 7,5 nap).

A „nagy csendességnek” azonban van még egy ér-telme a látomássorozatokon belül. „A hetedik pecsét-nél keletkező csend hidat képez a pecsétek felnyitása és a trombiták megfújása között, mert kitűnik, hogy mind ez ideig a kinyilatkoztatás még nem teljes, még


~ 73 ~

több mindent fel kell tárni Isten eseményekkel teljes tervéből, amelyek végbemennek majd a Gonosz elleni nagy küzdelem folyamán.” (GC. Biblia-kommentár, Jel 8:1-hez).

Így jutunk a 3. látomássorozat kezdetéhez, melyet az eddigiekhez hí ven ismét bevezető látomás indít útjára.


Dürer: A könyvecske megevése(Az Apokalipszis-sorozatból, 1498)

fametszet


~ 75 ~

IV. fejezet

A HÉT TROMBITASZÓ LÁTOMÁSSOROZATA (8:2–11:19)

Legördültek a Jelenések könyve első két sorozatá-nak, a hét levélnek és a hét pecsétnek jelenetei. Jé-

zus Krisztus először hét korabeli keresztény közösséget jellemzett, de rajtuk keresztül az egyháztörténet egymás után következő hét korszakát, és bennük hét igaz egyhá-zat is. Majd a második jövendöléssorozatban a gyüleke-zetek és a világ küzdelmének pillanatnyi állását mutatta meg. A győzelmes és gyorsan terjedő őskereszténységet a fehér lovasról szóló látomásban, az üldözések egyhá-zát a tűzvörös lovaséban, s e két győzelmes időszak, az I–IV. század eleji kor szemléltetése után a harmadik, fekete lovaséban a gyászos bukást, a Pál apostol által is jelzett „hitehagyás”-t (aposztázia – 2Thess 2:3), mely döntő fordulatot idézett elő a kereszténység történeté-ben mind a mai napig, főleg a IV–VI. század közötti fordulat hosszadalmasra nyúló kihatásában, melyet a negyedik lovas halottsárga színe érzékeltet, a középkor jelképeként, mely időszakot a bibliai próféciák (már Dá-niel könyve 7:25 versétől fogva) 1260 éves időszaknak jeleztek (vö. Dán 12:7; Jel 11:2–3; 12:6, 13; 13:5). Ez a bukás vagy hitehagyás „constantinusi fordulat” vagy „Nagy Konstantinusz-i fordulat” néven került bele a történelemkönyvekbe, világiakba és egyháziakba egy-aránt, s mint említettük, általában pozitív minősítéssel, mondván, hogy a Római Birodalomnak nem sikerült


~ 76 ~

az új vallást, a kereszténységet kiirtania, noha három évszázadon át ádáz harcot szervezett ellene, végül bé-kejobbját nyújtotta a fent említett császár által, a 313-as milánói türelmi rendelettel, mely hirtelen – a leg-véresebb 10 éves „nyomorúság” (Jel 2:10) után, teljesen váratlanul – véget vetett a keresztényüldözéseknek, sőt kárpótlási törvényeket is tartalmazva, elvett épületeket, elkobzott birtokokat is visszajuttatott nekik. Cserébe az államhatalommal való együttműködést kérte, termé-szetesen hatalom- és pénzmegosztás fejében.

Míg az emberi történelemszemlélet a józan értelem felülkerekedését ünnepli Nagy Konstantin tettében, addig Jézus Krisztus sátáni csalásra mutat rá benne, melyet az addig egységes egyházának föl kellett volna ismernie, le kellett volna győznie. Hogy az egyház veze-tői és sok-sok tagja nem ezt tette, az a Megváltó szemé-ben „bálámi hitehagyás” (Jel 2:14), „fekete színű lovas”, aki az ítélet mérlegét tartva a kezében nyilatkoztatja ki, hogy „megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál” (Dán 5:27). Az elbukásból föl lehetett volna állni, a IV–VI. század több mint 200 esztendeje állt rendelkezésre, a IX.-ig pedig további 300 év. Ez nem történt meg, s így egy ezután következő, sokszorta hosszabb időszak sem volt elegendő arra, hogy a „betegágyból” (Jel 2:22) kikerüljenek: az egyház és az állam kölcsönösen tönk-retették egymást a „trón és az oltár” szentségtelen fri-gye során. A szeretet hatalmát a hatalom szeretetével fölcserélő „nagy” kereszténység és a jézusi tanításokat továbbra is hűségesen követő „kis” kereszténység ebben az időszakban vált el véglegesen egymástól. A kisebb kereszténység fejének Jézus Krisztust tartotta, a nagy kereszténységben kialakult az „apostoli szukcesszió” (jogfolytonosság), a primátus, vagyis a római pápaság


~ 77 ~

eszméje és gyakorlata, melynek következtében ez még tovább osztódott, 1054-ben elvált egymástól a nyugati és a keleti egyházrész, az előbbi római katolikusnak, az utóbbi ortodoxnak (vagyis az eredeti hithez ragaszko-dónak) nevezte magát, majd 1517-től a második nagy „szkizma” is végbement: a reformáció elutasításával Róma kizárta soraiból a protestánsokat, de csakhamar az egyes protestáns felekezetek is azokat, akik a refor-máció folyamatát továbbvinni kívánták.

A kereszténység nagy megoszlása tehát nem 1054-ben, vagy 1517-től történt meg. Ezek csak következ-mények voltak. A végső ok, a máig ható legmérgesebb gyökér a politikai hatalom és a kereszténység egyesítése Nagy Konstantin csaknem 1700 évvel ezelőtti világából nőtt ki. Ebben először az állam, utóbb azonban mind-inkább a hatalmi egyház diktálta a feltételeket.

Minthogy Dániel, Jézus és Pál vázlatpróféciái, va-lamint a Jelenések könyve első két jövendöléssorozata sokszorosan felhívja a fi gyelmet erre, várható az újabb, harmadik látomássorozattól, hogy e súlyos torzulásra adott isteni válasszal foglalkozzék. Az eddigi bibliai jö-vendölésekben drámai jelzésekként, egyre részletezőbb leírásban került elénk a fehérből és tűzvörösből feketé-be váltó folyamat. Szükséges, hogy egy ilyen mérvű, a kereszténység egész történelmére kiható fordulat isteni kezeléséről is értesüljünk.

Ez a váradalmunk az ószövetségi zsidó nép kiválasz-tottságának 1500 éves történelmében, annak bemutatá-sa során már teljesülhetett. Isten Ésaiás prófétától fog-va, a 70 éves babiloni fogságot pontosan előre jelző Je-remiáson át Ezékielig, Habakukig, Dánielig tökéletesen rávilágított, hogy Ő „irgalmas és kegyelmes Isten, aki megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja


~ 78 ~

a bűnt büntetlenül” (2Móz 34:7). Az újszövetség válasz-tott népe éppúgy kettéhasadt Nagy Konstantin idejé-től fogva, mint Salamon halála után Izráel és Júda. Is-ten azonban Izráel számára az asszírok,3 Júda számára az Újbabilóni Birodalom fenyítő ítéletét engedte meg – nem összeroppantásként, hanem fölrázásként.

Ugyanez történik a 313-ban elkezdődött torzulás nyo-mán. Ezekről a fi gyelmeztető történelmi istenítéletekről szól a hét trombitaszóról való látomássorozat.

A bevezető látomás (8:2–6)

A nagy csendben, ami a hetedik pecsét felnyitása után beállt, egyszerre hét angyal jelent meg János

apostol előtt látomásban, „és adatott nékik hét trombi-ta”. Mivel a fúvós hangszerek – harsona, kürt – közül a trombita a fi gyelmeztetés, az ítélet jelképe, egyértelmû-vé válik, hogy itt történelmi ítéletek elevenednek meg.

A bevezető látomás ezt megelőző része egészen rész-letesen kibontja e bekövetkezendő ítéletek mennyei hát-terét. Eddig is láttuk, hogy a bevezető látomások mind-egyike a menny irányító, megengedő szerepét hangsú-lyozta. Így van ez most is.

Miután a hét angyal felsorakozott, és trombitáját átvette, „egy másik angyal” jelent meg a látomásban, „és megállt az oltárnál, arany tömjénezőt tartva” (8:3). A jóillattétel, vagy a tömjénfüstöt gerjesztő oltárról van

3 „Asszíria haragom botja, pálca az ő kezében az én búsulá-som” (Ésa 10:5)


~ 79 ~

szó, mely a jeruzsálemi szentély „szenthely” részének vé-gén, közvetlenül ama kárpit előtt volt, mely a legbelső résztől, a „szentek szentjé”-től a szenthelyet elválasztot-ta. A kárpit nem ért a mennyezetig, így a jó illattétel oltárán gerjesztett tömjénfüst be tudott szállni a szentek szentjébe.

Azután azt látta János, hogy az angyalnak sok tömjén adatott, „hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az aranyoltárra… és felment a tömjén füstje a szentek könyörgéseivel az angyal kezéből az Isten elébe” (8:3–4).

PITVARSZENTÉLY

égõáldozati oltár

mosdó-medence

gyertyatartó jóillattétel oltára

szent kenyerek asztala

kárpit

frigyláda

SZENT

HELY

SZENT

EK SZEN

TJE


~ 80 ~

Majd hirtelen változásra lett fi gyelmes a páthmoszi lát-nok: az angyal a tömjénezőbe tüzet töltött „és levetette a földre: és lőnek mennydörgések és szózatok, és villám-lások és földindulás” (8:5).

Aki az ószövetségi áldozati rendszert ismeri, annak ez a jelenet fokozatosan érthetővé válik. A jeruzsálemi templomnak „szenthely” részébe csak a papok léphet-tek be. Ahogy az udvarból ide léptek, a szenthely bal oldalán állt a hétkarú gyertyatartó, a menóra (2Móz 25:31–40). Ebben állandóan égett az olaj, világosságot bocsátva az egyébként ablak nélküli, sötét teremre. A menórával szemben, a jobb oldalon helyezkedett el a szent kenyerek asztala (2Móz 25:23–30), melyre min-den szombatnapon hat-hat frissen sült, lepényformájú kenyeret raktak ki, fedővel leborítva. Szemben, a kárpit előtt foglalt helyet a harmadik tárgy, a jóillattétel oltá-ra, melyen naponta mutattak be tömjénfüsttel áldozato-kat, reggel és este (2Móz 30:1–10).

Mind a három szenthelybeli tárgy az eljövendő Meg-váltót idézte, aki „a világ világossága” (Ján 12:46), „az élet kenyere” (Ján 6:48), és akiről ezt mondja Pál apos-tol: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és em-berek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenekért…” (1Tim 2:5–6/a). A jóillattétel oltáránál végzett szolgálat a közbenjárás szolgálata volt. Az embernek egyrészt lelkiismereti-értelmi világosság-ra, másrészt akarati erőre, harmadrészt azonban – és mindenekfölött – kegyelemre van szüksége. Az em-bereknek a kegyelmet közbenjáró szolgálatával Jézus Krisztus, a Megváltó biztosítja.

Ebből következik, hogy a bevezető látomás angyala nem lehet más, mint maga Jézus. Több ízben nevezi őt jelképesen a Biblia „angyal”-nak: ez a szó a héber


~ 81 ~

nyelvben (mal’ák) és a görögben is (angelosz), „követ”-et, „küldött”-et jelent. Nem arról van tehát szó, mintha Jézus létmódja szerint angyal, teremtmény lenne, hanem arról, hogy Ő az Atyának az emberiséghez küldött leg-főbb követe, Megváltója. Az Ószövetségben Jézus az Is-ten „arcának angyala” (Ésa 63:9), a Jelenések könyve pedig e bevezető látomáson kívül másutt is mondja Őt „erős angyal”-nak (10:1 és sk.).

A bevezető látomás tehát arról szól, arra vezet rá, hogy Jézus Krisztusnak, az emberiség közbenjárójának Isten, az Atya előtti esedezése egyszer véget ér. Isten hosszútűrő, de nem végtelenül tűrő. A szeretet Istene mindenkinek méltányos időt biztosít a megtérésre és a mennyek országa polgárjogának elnyerésére (Ján 3:3, 5), de aki visszaél a Teremtő jóságával (Róm 2:4), annak számára a közbenjárás az ítélet során megszűnik. A tör-ténelemben is megszűnik, mégpedig a legvégén, ami-dőn a hét utolsó csapás kezdetét veszi. De Jézus Krisz-tus közbenjárását megvonta a hatalmi kereszténységtől, kiformálódása idejének elején, és hatalmának csúcsán is. A hét trombitaszó kezdetét tehát nem ott kell keres-nünk, ahonnan a hét levélről és a hét pecsétről szóló próféciasorozatok kezdődnek; Efézus és Szmirna, a fe-hér és tűzvörös lovas időszaka dicséretben részesült Jé-zus részéről, a megrovás a bukás idejétől, 313-tól veszi kezdetét, amelyet a levelekben Pergamum, a pecsétek-nél a fekete lovas jelképez.

Az első négy trombitaszó, mely meglehetős gyorsa-sággal harsan fel, és nyomukban a látomások is gyor-san követik egymást, azt érzékeltetik, hogy e csapások, fenyítő ítéletek egymás után sebesen következve, vala-mikor a IV–VI. században teljesedtek be. Ha közel me-gyünk mindegyikhez, még többet tudunk meg róluk.


~ 82 ~

Az első négy trombitaszó (8:7–13)

„Az első angyal azért trombitált, és lőn jégeső és tűz, vér-rel elegy, és vetteték a földre; és a földnek harmadrésze megégett, és az élőfáknak harmadrésze megégett, és min-den zöldellő fű megégett.” (8:7)

Az egyes trombitaszók megszólalásakor felrémlő lá-tomások mindegyikében egy-egy jellegzetes elem kerül a középpontba, ezeket kell megfi gyelnünk, értelmez-nünk. János apostol sok más látomás mellett egyugyan-azon a szombatnapon kapta, mégis meg tudta jegyezni őket, nekünk a megjegyzésen kívül az azonosítást is el kell tudnunk végezni.

„Jégeső, tűz, vérrel elegy… vettetett a földre” – látszó-lag össze nem illő elemek tűnnek elénk. A tél, a meleg és a vérontás képzetei közül az első kettő szemben áll egymással. Éppen ilyen hihetetlennek látszó események játszódtak le 410-ben, amikor is télvíz idején a nyugati gótok a havas Alpokon átkelve betörtek Itáliába, neve-zetes vezérükkel, Alarikkal az élen, hogy fölperzselve településeket, kardélre hányva a tehetetlen és kiszolgál-tatott embereket Róma felé vonuljanak, ahol a hatal-mi kereszténység főhadiszállása berendezkedni kezdett. „…amikor határsorompóink felnyíltak, a barbár föld úgy öntötte magából a fegyveres csapatokat, mint az Aetna a tüzes szikrákat… Korra és nemre való tekintet nélkül végiggyilkoltak és -gyújtogattak mindent, még a csecsemőket is elráncigálták anyjuk melléről és végez-tek velük…” – írta Ammianus Marcellinus római törté-netíró. (Idézi: Római történeti Chrestomathia, Bp., 1963. 269., 271. l.)

Wolf Schneider Urtól Utópiáig c. könyvében így ír a


~ 83 ~

támadás római birodalomra gyakorolt hatásáról: „A vi-lágváros halálának napja 410. augusztus 24-én követke-zett be: a nyugati gótok meghódították Rómát. Három napig fosztogattak, majd továbbvonultak Dél-Itáliába… Germánok az Örök Városban! Az antik világ megren-dült. Egyetlen város sem örök életű, de hogy Róma sem az, hihetetlennek tűnt.” (Bp., 1973, 128. l.) A „harmad-rész” kifejezés régóta ismert bibliai számszimbolika, a tetemes, de nem a legnagyobb rész jelölésére. A fenyítő ítéletek mindvégig korlátozottak maradtak.

„A második angyal is trombitált, és mint egy tűzzel égő nagy hegy vetteték a tengerbe, és a tengernek har-madrésze vérré lőn. És meghalt a tengerben lévő terem-tett állatoknak harmadrésze, amelyekben élet volt; és a hajóknak harmadrésze elveszett.” (8:8–9)

A második látomás középpontjában a „tenger” áll: ide vettetik a tűzzel égő nagy hegy, itt pusztít a háború, itt vesznek el állatok és hajók. A következő, 420-as, 430-as évtizedek második fenyítő hordájának a vandálok bizonyultak. Európát végigdúlva, az Ibériai-félszigeten telepedtek le, itt, Andalúziában tanulták ki a hajóké-szítés mesterségét, majd szárazföldihez társuló tengeri erőikkel foglalták el Észak-Afrikát (Augustinus, a híres ókori egyházi tanító Hippo 430-as vandál ostroma alatt halt meg), tönkreverték Róma hajóhadát, kegyetlenke-déseik nem ismertek határt. Geiserich vezetésével bor-zalmas pusztítást vittek véghez Rómában, 455-ben. Bi-zonyára ezért alkotta meg a „vandalizmus” elnevezést Grégoire francia püspök az 1790-es években (a Kon-venthez írott levelében) a forradalmi terror megjelölé-sére, vagy nálunk Berzsenyi Dániel, a Vandal bölcsesség című költeményében. A vandalizmus ma is fogalom, sőt, bizonyos értelemben ma igazán fogalom. Ami 1600


~ 84 ~

éve a föld harmadrészén esett meg, mára már szinte a világ egészét veszélyezteti, ahogy a Biblia másutt mond-ja, „megtelik a föld erőszakoskodással” (1Móz 6:11, vö. Mt 24:37).

„A harmadik angyal is trombitált, és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvi-zeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira. A csillag-nak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek har-madrésze ürömmé; és sok ember meghalt a vizektől, mi-vel keserűkké lőnek.” (8:10–11)

A harmadik trombitaszó látomásában a „folyó vizek”-re terelődik a fi gyelem. Milyen népvándorláskori né-pet találhat a 400-as évek derekán, mely lovasaival a folyóvizek mentén haladt előre és osztogatta csapásait, méghozzá egy démoni népvezér irányításával („leesett az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya” – a hul-lócsillag Sátán és a tőle áthatott, különösen pusztító emberek jelképe Ésa 14:12-től fogva, vö. még: Jel 9:1). Ez a 440-es, 450-es években Róma kapui alatt feltűnő, addig is a többi ázsiai hordát nyugat felé szorító-tere-lő népcsoport: a hunok, hírhedt vezérük pedig Attila, akiről Nagy Sándorhoz hasonló emlékezettel („Isten os-tora”) bír az emberiség, s akit irodalmunkban Arany János Buda halála és Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című műve örökített meg. Ammianus Marcellinus így jellemezte e népet: „Vadságuk minden képzeletet felül-múl… életmódjuk folytán…olyan edzettek, hogy sem a tűznek, sem az ízletes ételnek nem érzik hiányát… Csecsemőkoruktól fogva megszokták a hideget, az éhe-zést és a szomjúságot… Ha támadás éri őket, ék alak-ban vonulnak csatába, közben ijesztő harci kiáltásokat hallatnak. Mivel könnyen és gyorsan mozognak, szánt szándékkal szétszóródva oly hirtelen csapnak át táma-


~ 85 ~

dásba, hogy rendezetlenül is roppant vérengzést okozva száguldoznak… Ez a tettre kész, korlátozást nem tűrő emberfajta, amely csak úgy égett mások dúlásának szörnyű vágyától, a szomszédos népeket végigrabolván és gyilkolván egészen az alánokig hatolt előre.” (Római történeti Chrestomatia, i. m., 266–267. l.)

„A negyedik angyal is trombitált, és megvereték a nap-nak harmadrésze, és a holdnak harmadrésze, és a csilla-goknak harmadrésze; hogy meghomályosodjék azoknak harmadrésze, és a nap az ő harmadrészében ne fényljék, és az éjszaka hasonlóképpen.” (8:12)

A heves és kegyetlen csapások súlya alatt a Nyugat-római Birodalom végül 476-ban végleg összeomlott. A kegyelemdöfést a germánok adták meg, Odoáker ki-rályuk taszította le a trónról az utolsó római császárt, Romulus Augustulust. A fények kihunytak. A bukás előtt jó pár évtizeddel Hieronymus (magyarosan Jeromos), a Vulgata bibliafordítás szerzője, a híres „ókori huma-nista” egyházi tanító így írt: „Remegés fog el, amikor meggondolom a szerencsétlenségeket, amelyek a mi korunkat érték. Mert húsz, sőt több esztendőn át on-tották vérüket a rómaiak mindennap, Konstantinápoly, Scy thia, Trákia, Macedónia, Dácia, Thesállia… Dalmá-cia és Pannonia határai között, amelyeknek mindegyike és összessége meg lett sarcolva, ki lett fosztva… a gótok, szarmaták, kvádok, alánok, hunok, vandálok és morvák által… Templomok lettek lerombolva, lovakat szállásol-tak be Krisztus oltárai mellé… A római világ hanyatló-ban van és mi mégis fennen hordjuk fejünket, ahelyett hogy meghajtanánk… amikor az egész világon az ösz-szes fények kioltattak, amikor a római birodalom lefe-jeztetett, vagy hogy még helyesebben fejezzem ki ma-gam, amikor az egész világ elveszett egyetlen városon


~ 86 ~

keresztül – némává váltam és megaláztam magam.” (60. sz., Héliodorushoz intézett leveléből és Ezékiel-kommen-tárja előszavából)

Ne felejtsük el: ez a Római Birodalom már nem a po-gány császári Róma, és nem is Julianus apostata Rómá-ja. Ez az államszervezet a kereszténnyé vált Római Biro-dalom. A politikai és egyházi hatalom 313-as kiegyezése után mintegy száz évvel, a 381-es államvallássá nyilvá-nítás után pedig három évtizeddel elkezdődtek a csa-pások, jeléül annak, hogy Jézus Krisztus nem jár közbe azért a közösségért, nem vallja magáénak azt, ami pe-dig büszkén hirdette: Krisztus uralkodik papjaival.

A rombadőlő Róma azonban nem lett végleg rommá. Újra föléledt, mint az egyiptomi főnixmadár. Róma első polgára, a pápa vette kezébe az ügyek irányítását, kapta meg a Keletrómai Császárság részéről a Pars Oc-cidentalis, Európa nyugati részei feletti hatalmat 538-ban. Konstantinápolytól egyre eloldódva, 800-ban már új császárt koronáz: Nagy Károlyt, akitől földterülete-ket is nyer a VIII. század második felében; így jön létre majd a Pápai Állam. A Nagy Konstantin-i eszmei fordu-lat gyakorlati (nevelésügyi, közigazgatási) valóra váltója a „Karoling reneszánsz”. A 476-ban lezárult első négy csapás utáni szünet a VI–VII. század, de mint a viharfel-hők egyelőre csendes tornyosulása, érzékelteti a fojtoga-tó jövőt a negyedik trombitaszóra következő látomás:

„És láttam és hallottam az égnek közepette egy an-gyalt4 repülni, aki ezt mondta nagy szóval: Jaj, jaj, jaj a föld lakosainak a három angyal trombitájának többi szavai miatt, akik még trombitálni fognak.” (8:13)

4 A régi kéziratokban „sas” szerepel.


~ 87 ~

E történelmi elcsendesedés után, a világnak ugyan-csak keleti tájáról érkeznek az újabb csapások, ezúttal azonban délkeleti irányból, és jóval tartósabban, mint a keleti-északkeleti népvándorlás ütései.

A Bibliának ismét egyedülálló részéhez érkeztünk.

Az ötödik és hatodik trombitaszó (9:1–21)

„Az ötödik angyal is trombitált, és láttam, hogy egy csil-lag esett le az égről a földre, és adatott annak a mélység kútjának kulcsa. Megnyitotta azért a mélységnek kútját: és füst jött fel a kútból, mint egy nagy kemencének füst-je, és meghomályosodott a nap és a levegőég a kút füstje miatt. A füstből pedig sáskák jöttek ki a földre, és ada-tott azoknak hatalom, mint hatalmuk van a föld skor-pióinak. És megmondatott nékik, hogy a földnek füvét ne bántsák, se semmi zöldellőt, se semmi élőfát, hanem csak azokat az embereket, akiknek homlokukon nincsen az Is-tennek pecsétje. És adatott azoknak, hogy meg ne öljék őket, hanem hogy kínoztassanak öt hónapig, és azoknak kínzása olyan, mint a skorpió kínzása, mikor megmarja az embert. Annakokáért azokban a napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt, és kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük. A sáskáknak formá-ja pedig hasonló volt a viadalhoz felkészített lovakhoz, és a fejökön mintegy aranyhoz hasonló koronák voltak, és az orcáik olyanok voltak, mint az emberek orcái. És olyan hajuk volt, mint az asszonyok haja, és fogaik olyanok vol-tak, mint az oroszlánoknak. És olyan mellvértjeik voltak, mint a vas mellvértek, és az ő szárnyaik zúgása olyan volt, mint a viadalra száguldó sok lovas szekerek zúgása.


~ 88 ~

És skorpiókhoz hasonló farkuk volt és fullánkjuk, és a farkukban volt a hatalmuk, hogy ártsanak az emberek-nek öt hónapig. Királyukul pedig a mélység angyala volt felettük, annak a neve zsidóul Abaddon, görögül pedig Apollion, azaz Vesztő a neve. Az első jaj elmúlott, ímé ez-után még két jaj következik.” (9:1–12)

Itt nem gyors, portyázó népekről értesülünk, mint a nyugati gótok, vandálok, hunok és germánok esetében. A „keleti” nagy népvándorlás „mélyebbről” jött, erős egységet kovácsolt az addig szétszórt törzsek között. A nyugati népvándorlás hordái egy-két év vagy legfeljebb évtized múltán szinte eltűntek a történelem színpadá-ról; a délkelet felől érkező arab-török veszedelem, me-lyet az iszlám erősített, csaknem ezer évig vetítette fe-nyegető árnyékát Európára. Ezért kíván az előbbieknél részletesebb bemutatást és értékelést az ötödik és hato-dik trombitaszó időszaka.

A látomás – miként a harmadik trombitaszó eseté-ben is – egy hullócsillag által jelképezett démonikus személyiséggel kezdődik („egy csillag esett le az égről a földre”), aki más démoni erőket szabadít majd fel („és adatott annak a mélység kútjának kulcsa”). A rövid meghatározás a szétszórt és egymással ellenségeskedő arab törzsek egyesítőjére, Mohamedre illik, aki a VII. században lépett fel. Két idézet jól szemlélteti hirtelen feltűnését, és az általa alapított vallásnak, az iszlámnak gyors térhódítását:

„Negyvenéves korában váratlanul kilép az események színpadára, és attól a perctől kezdve állandó izgalomban tartja a megriadt várost. Évek hosszú érlelődését, töp-rengését, akaratát és csüggedését hirtelenül cselekvésbe robbantja ki egy látomás. Mekka sziklás hegyoldalában, gondolataiban elmerülve, úgy érezte, hogy valaki hoz-


~ 89 ~

zálépett, és így szólt: »Olvass!« Ijedten válaszolta: »Nem tudok.« Arra a megjelent alak a földhöz szorította, és háromszor ismételte meg parancsát:

Olvass, Urad nevében, aki alkotta, Az embert vércsomóból formálta. Olvass, Urad kiválasztott, Az, aki a tollal tanított, Tanította az embert arra, amit nem tudott.

Mohameden irtózatos félelem vett erőt. Gyenge ideg-zete a sok töprengés alatt összeroppant. Gondolatainak sötét árnyai most rátámadtak, és mázsányi súllyal ne-hezedtek szívére. Felesége, Khadidsa, vigasztalgatta, és ez a vigasz egy ideig megnyugtatta, de a látomás ismét-lődött. Önkívületben összeesett, harangzúgást és ide-genek lépteit hallotta, félelmében kiverte a hideg verí-ték. Le kellett takarni köpenyével. És az égi hang ismét megszólalt: »Ó, te betakart, kelj fel és hirdesd az igét. Uradat buzgón dicsérd, ruháidat a szennytől kíméld és a mocskot kerüld! Ne haszon fejében tégy jót. Légy tü-relmes Uradért. S ha megfújják a trombitát, bizony az-nap látsz majd csodát.«

Mohamed önmagában megtalálta azt a kiválasztott embert, akiről éveken át, talán már fi atal korában töp-rengett, aki hivatva volt az arab népet is arra az útra vezetni, ahová Mózes, Zoroaszter és Jézus a maga né-pét vezette. Első inspirációi megrendítették, mert ellen-őrizhetetlenül törtek ki belőle, de félt attól, hogy ezek a látomások lidérclángok, amelyek ingoványba fogják ve-zetni. Látta a zsidók gazdagságát Arábiában, és ismerte tudásukat, ami mély hatással volt rá, látta a keresztény bizánci állam hatalmát, és imponált neki Perzsia.


~ 90 ~

Mindezeknek a népeknek volt vezetőjük, akit Isten küldött nekik, csak az arabság marcangolta egymást babonákba fulladva. Azok után, amit a zsidóktól és a keresztényektől hallott, a bálványozás istenkáromlásnak tűnt fel előtte. Nem a bölcsész elvont spekulációi vezet-ték az egyistenhitéhez, hanem a tapasztalati tények, amelyek folytán az arab bálványimádást ostobának és a koreisiták üzleti vállalkozásának találta. A világban már más légkör uralkodott, csak az elzárt Arábia ma-radt meg ősei elavult vallásánál. Már előtte is sok arab elfordult a bálványozástól, és vagy keresztény hitet val-lott, vagy pedig semlegesen viselkedett.

Mohamedet inspirációi most a válaszútra állították. Vagy elfogadja a zsidók és keresztények hitét, és azt hir-deti honfi társainak, vagy pedig elég erősnek érzi magát arra, hogy mint Allah prófétája lépjen fel, s népének irányítója és vezére legyen.” (Germanus Gyula: Allah ak-bar, Bp., 1976, 332–333. l.)

„Mohamed eredeti tervét most bámulatra méltó takti-kával folytatta. Mekka meghódítása előtt azonban előbb az egész világot meg akarta tanának és uralmának nyer-ni, hogy a »szent város« mint megérett gyümölcs hulljon az ölébe. A vízbe dobott kő mind szélesebb gyűrűket vetett maga körül. 628-ban követségeket küldött a világ uralkodóihoz, Heraklius bizánci császárhoz, Khoszrew perzsa királyhoz, az egyiptomi helytartóhoz, akiket fel-szólított, hogy ismerjék el őt, és kövessék vallását. He-raklius válaszra sem méltatta a felhívást, a perzsa király haragra gyulladt, és utasította jemeni helytartóját, hogy állítsa elő azt a vakmerőt, aki ilyen levéllel mer fordulni hozzá…

Sem Heraklius, sem a perzsa király nem sejthette, hogy alig egy évtized múlva Szíriát, Irakot és Perzsiát


~ 91 ~

a muszlim arabok ellenállhatatlan hadserege fogja meg-hódítani.” (I. m. 351. l.)

A 2–4. vers bemutatja a „mélység kútja” felnyitásának következményeit. János apostol igen szemléletes kinyi-latkoztatásban látta, hogy „nagy füst jött fel a mélység kútjából, mint a kemence füstje, amely elhomályosította a napot és a levegőeget”. Majd mintha mind közelebb és közelebb került volna hozzá a gomolygó füst, és ek-kor sáskasereget látott kibontakozni a füstből, amelyek azonban nem növényzetet pusztítottak, mint a sáskák, hanem skorpiókhoz hasonlóan embereket, „akiken nem volt az Isten pecsétje”.

A hódító iszlám hadak valóban úgy özönlöttek elő Arábia pusztaságának kútjából, mint a pusztító sáskase-reg, amely szinte sűrű füstfelhőnek látszik. Hadjárataik elhomályosították a kereszténység „napját”. Fennma-radt Abu-Bekr hadiparancsa 632-ből, amely utasítást ad a pálmafák, a növényzet kímélésére a szent háborúban, amelynek célja a hitetlenek megbüntetése. Az, akiken nincs az „Isten pecsétje”, valószínűleg az iszlám gondol-kodás szerint értendő, vagyis a gyaurokra, a hitetlen ke-resztényekre vonatkozik. A hitehagyó kereszténység tra-gikus ítélete volt ez: a pogány horda olyanoknak tekin-tette őket, „akiken nincs az Isten pecsétje”, védelme.

Az 5–6. vers időmeghatározást közöl, de nem mondja ki egész pontosan, hogy az öt hónapos kínzás kikre vo-natkozik. A napév elv értelmében „5 hónap” = 150 esz-tendő. 150 év hosszú idő egy lassú kivégzésre. Pontosan ezt tette azonban az Ottomán Birodalom a Keletrómai vagy Bizánci Császársággal. Az iszlám vallási hódítás-nak ugyanis újabb lendületet adott időközben, hogy a szeldzsuk törökök a XI. században elfoglalták Mezo-potámiát, és felvették az iszlám hitet. (A törökök ősei


~ 92 ~

a türkök, a török elnevezés a VI. században bukkan fel először.) Az iszlám hitre tért törökök birodalma I. Oth-mán szultán neve után kapta az Ottomán Birodalom elnevezést. A Bizánci Birodalmat is I. Othmán támadta meg elsőként 1299. július 27-én a bapheumi vagy ni-komédiai csatában. Ezután még 150 évig „kínozták” a birodalmat támadásaikkal, megfélemlítéseikkel, amint a hatalmas ragadozó játszik áldozatával, kényelmesen halasztja végső leterítését. Hogy milyen volt ez a kínzás, arról egy korabeli szerzetes így ír:

„Az izmaeliták szétáradtak és szétszálltak a földön, mint a madarak a földön, mint a madarak a levegőben, egyes keresztényeket kardélre hánytak, másokat foglyul ejtettek, a többieket pedig lekaszálta az idő előtti halál. Azok, akik ekkor nem pusztultak el, később az éhezésbe haltak bele, mivel az egész földön olyan éhínség támadt, amilyen még nem volt a világ teremtése óta, és Isten adja, hogy a jövőben se legyen. S ekkor az élők valóban irigyelték azokat, akik már előttük meghaltak…” (Kazs-dan–Litavrin: Bizánc rövid története, Bp., 1961, 275. l.) Az idézet utolsó mondatában szinte visszhangzik a 6. vers utolsó mondatrésze: „és kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük”.

A 150 éves időszak 1449-ben járt le, amikor II. Mu-rad szultán hozzájárulásával léphetett már csak trónra Bizánc utolsó uralkodója. „1448-ban meghal VIII. Já-nos. A két testvér, Konstantinos és Démétrios vitáját, hogy kié legyen Konstantinápoly, II. Murad dönti el Konstantinos javára; az új császárt 1449-ben koronáz-zák meg…” (Kazsdan–Litavrin: i. m. 292. l.) A politi-kai önállóságnak ezt a megszűnését tekinti a prófécia a „kínzás” végének, a Bizánci Birodalom Ottomán Bi-rodalomba való bekebelezésének. Négy év múlva a bi-


~ 93 ~

rodalom fennállásának látszata is megszűnik: 1453-ban elesik a főváros Konstantinápoly, és az Ottomán Biro-dalom fővárosává lesz.

A 7–10. vers az iszlám hódító seregek, az arab, majd török hadak szemléletes leírása. Még mindig az a be-nyomás, mintha János apostol mind közelebbről és kö-zelebbről szemlélhetné őket: először csak füstfelhőnek látszanak, majd sáskahadnak, majd végül közelebbről szemlélheti a „sáskák formáját”, és ekkor már lovasok-nak látja őket. A „ragyogó koronák” kifejezés bizonyára a fényes, színes turbánokra vonatkozik. A hosszú hajra és a nevezetes lófarokra utalás egészen egyértelmű. Az oroszlánfogak a vas mellvértek és a szárnyak zúgásának említése erejét, szívósságát, gyorsaságát fejezi ki.

A 11. vers különösen nagy jelentőségű. Itt válik telje-sen nyilvánvalóvá az egész iszlám mozgalom démonikus ihletettsége. „A mélység angyala” = a mélység követe. A mélység kifejezés jelentéséről szóltunk a 9. fejezet 1. versénél. A prófécia tehát azt jelenti ki, hogy Sátán sze-mélyes hatalma állt az iszlám erők térhódítása mögött. A Vesztő, Pusztító nevet vö. Ján 8:44-gyel. Rendkívüli vezéregyéniségre vagy egyéniségekre is utalhat a „mély-ség angyala” kifejezés, akiket Sátán szinte közvetlen irányítása alá vont. Sok magyarázó gondolt I. Othmán személyére. Vonatkozhat azonban a prófécia utódai kö-zül egyes hasonló nagy hódítókra és vezérekre is, mint pl. II. Murad vagy II. Mohamed, vagy II. Szulejmán. II. Murad adta hozzájárulását az utolsó bizánci császár trónralépéséhez 1449-ben. II. Mohamed pedig bevette Konstantinápolyt 1453-ban. II. Szulejmán alatt (1520–1566) volt a birodalom fénykora, amikor a legnagyobb kiterjedésű és a legerősebb volt.

A 12. vers kijelenti, hogy az a nyomorúság, amit az


~ 94 ~

ötödik trombitaszó zúdított az emberekre a Bizánci Bi-rodalom megdöntésével bezárólag, megfelelt az első jaj-szónak. Egyben bejelenti, hogy az előre meghirdetett további két jajszó (8:13) is be fog következni. Isten ad időt a megtérésre (2:21), halasztja végső ítéletét. Figyel-meztetésül, ébresztésül és bizonyságul megengedi eze-ket a történelmi ítéleteket, előre látja azonban, hogy ezek sem vezetnek megjobbuláshoz (lásd 20:21). Ezért jelenti ki bizonyossággal a prófécia: a második és har-madik jajszó is be fog teljesedni.

A 13–14. vers leírja, hogy amikor felhangzik a ha-todik trombitaszó, Isten trónjától jövő szózat utasítja a trombitáló angyalt, hogy oldja el az Eufrátesznél meg-kötözött négy angyalt. A Jel 20:1–3-mal való párhuzam és az ötödik trombitaszónál található utalások egyér-telművé teszik, hogy a mélység démoni erőinek elol-dozásáról van szó. A „megkötözés” és isteni parancsra való „eloldozás” jelképes beszéde nagyon szemléletesen ábrázolja azt, amit az egész Szentírás tanít: Sátán tevé-kenységének teret ad a szabad döntést tiszteletben tar-tó Isten. A démoni birodalom azonban a Teremtő ha-talma alatt áll, ha korlátot állít nekik, át nem léphetik (vö. Jób 1–2. fejezet). Feltűnő, hogy a prófécia mennyire hangsúlyozza az iszlám hatalom démoni erőkkel való összeköttetését.

A négy angyal jelképében a magyarázók régtől fogva a szeldzsuk törökök eredeti négy szultanátusát ismer-ték fel: Aleppo, Ikónium, Bagdad és Damaszkusz. Az a tény, hogy az ötödik és hatodik trombitaszó hadse-regei annyira hasonlóak (9:7–10 vö. 9:17–19), nyilván-valóvá teszi, hogy ugyanannak a hatalomnak a két fá-zisáról van szó. A nomád törökök a X–XI. században telepedtek meg Mezopotámiában, illetve az iszlám arab


~ 95 ~

birodalomban, felvéve a mohamedán vallást. Hamaro-san katonai hódításokat indítottak el, és a XI. század közepére már övék lett a kalifák birodalma az Industól a Földközi-tengerig. Fővárosuk Bagdad lett. A gyors hó-dítás után azonban kisebb szultanátusokra esett szét a szeldzsuk birodalom. I. Othmán (1288–1326) azonban újra birodalmat alapított a szultanátusok egyesítésé-vel, illetve Kis-Ázsia elleni hódító hadjárataival. I. Oth-mán kezdte meg a bizánci birodalom 150 éves kínzását 1299-ben.

Az Ottomán Birodalom kialakulásának ez a leírása bizonyára visszapillantás a hatodik trombitaszóról szóló szakasz elején. Az ötödik trombitaszó ugyanis – amint láttuk – az iszlám hatalom egész első időszakát felöleli, a Bizánci Birodalom bukásáig, beleértve az Ottomán Bi-rodalom felemelkedését és a Bizánci Birodalommal való 150 esztendős harcát is. A hatodik trombitaszó viszont az Ottomán Birodalom nagyhatalmi időszakát mutatja be attól kezdve, hogy Bizánc örököse lett, ami egyben az iszlám világhatalom második korszaka. A perspekti-vikus vázlatpróféciáknál gyakran érvényesül az ismét-lődés elve olyan vonatkozásban is, hogy amiről egyszer már szó volt, arra később visszapillantásszerűen ismét visszatér, hogy valami újabb esemény vagy időszak hát-terét és összefüggéseit megmutassa.

A 15. vers szerint a négy angyal eloldoztatása szabott időre történt: tevékenységük „órára, napra, hónapra és esztendőre” volt „elkészítve”. Megint azzal a ténnyel ta-lálkozunk tehát, hogy Isten teret hagy Sátán munkájá-nak, az emberiség bűnhöz ragaszkodása miatt, de korlá-tot szab a démoni erők munkájának. A prófétai nap-év elv szerint ez az időmeghatározás 391 évvel és 15 nap-pal azonos. Logikus, hogy ezt az időt a 150 éves kínzás


~ 96 ~

végétől, Bizánc politikai önállósága megszüntetésétől számítsuk. A bapheumi, vagy nikodémiai csata 1299. július 27-én történt. Ha ehhez hozzáadunk 150+391 év és 15 napot, az eredmény: 1840. augusztus 11.

Az ötödik és hatodik trombitaszó iszlám hatalommal való azonosítása egészen általános volt már a reformá-ció századában is a protestánsok között. Az időmegha-tározás pontos megfejtése és azonosítása azonban vára-tott magára. Gondolhatunk itt arra, hogy a „végidő”-ig terjedő időszakról van szó, Dán 12:4 értelmében, ezért a prófécia megértése csak a végidő korszakának kezde-tén történhetett meg, a végidőre vonatkozó többi idő-meghatározással együtt William Miller kapcsolta össze először a 150 éves és a 391 év 15 napos időszakokat. A mozgalom neves igehirdetője, John Litch pedig a kez-dő és befejező dátumot is meghatározta. 1838-ban ezt a nyilatkozatot tette:

„A török hatalom megdöntetik 1840-ben, valószínűleg augusztus hónapban.” (Idézi: Urias Smith, i. m. 513. l.) Néhány nappal 1840. augusztus 11-e előtt pedig hatá-rozottan kijelentette, hogy 11-én jár le a profetikus idő. Akkor kell valami olyan eseménynek történnie, amely-nek nyomán „az oszmán hatalom Konstantinápolyban törést szenved. Én bizonyára hiszem, hogy így lesz – tette hozzá.” (Idézi: Ellen G. White: A nagy küzdelem, 299. l.)

Ez annál nagyobb érdeklődést keltett, mert a Török Birodalom sorsa a napi politikai hírek egyik fő témája volt akkor; 1838-ban ugyanis ellenségeskedés tört ki a birodalmon belül: az egyiptomi pasa – a szultán alá-rendeltje – fellázadt a konstantinápolyi szultán ellen. A szultán segítségért fordult az európai hatalmakhoz, mert szorongatott helyzetbe került. Anglia, Poroszor-szág, Franciaország, Ausztria és Oroszország részvéte-


~ 97 ~

lével Londonban konferenciát tartottak. A konferencia eredményét összegező Londoni Egyezmény ultimátu-mával pontosan augusztus 11-én érkezett meg Alexand-riába a lázadó Ali pasához a szultán követe, Rifat bej. A szultán megsegítését elhatározták, de ugyanakkor gyámság alá vetették a török hatalmat, a két marakodó fél egyaránt az említett európai országok ellenőrzése alá került. Ugyanezen a napon a szultán érdeklődött az eu-rópai hatalmak követségein arról, hogy mi történik, ha a pasa az ultimátumot elutasítja. Azonban csak egy kur-ta, megalázó választ kapott: Erről gondoskodás történik – és semmi további felvilágosítást. A. Anderson ezt írja: „Hová lett a szultán függetlensége? Eltűnt, örökre eltűnt! Mint egy beteg ember, látványosan beleomlott az euró-pai nagyhatalmak karjaiba és ettől fogva…Törökorszá-got így emlegették: »Kelet beteg embere«.” (I. m. 93. l.)

Érdekes és fontos tény: a 391 éves és 15 napos időszak azzal kezdődött, hogy az Ottomán Birodalom megszün-tette a Bizánci Birodalom politikai önállóságát. Hason-ló módon állapítja meg a prófécia a 11–13. fejezetben a pápaság teljhatalmának idejét is. Az 1260 éves időszak a pápa fogságából való kiszabadításával kezdődik a vi-lági hatalom részéről, és fogságba vetésével végződik, ugyancsak a világi hatalom részéről. Az a tény pedig, hogy a kezdő időpontot azzal a kulccsal találjuk meg, ha a 150 éves időszakhoz hozzákapcsoljuk a 391 év és 15 napot, hasonlít ahhoz, hogy a 2300 éves időszak kez-dőpontját is a 70 hetes időszakkal való összekapcsolás adja meg.

A szultanátus formailag – hatalom nélkül és mindjob-ban európaizálva – még 1917-ig fennállt. Akkor a Török Köztársaság lépett a helyére, amely már nem iszlám ala-pon áll.


~ 98 ~

John Litch próféciamagyarázata látványos és pontos beteljesedésének rendkívül nagy megerősítő hatása volt a Miller-mozgalomra, amely éppen abban az évben kez-dett nagy mozgalommá alakulni. Összehasonlíthatjuk ezt azzal, hogy az adventmozgalom első európai fázi-sára viszont az 1798. február 15-i események gyakorol-tak rendkívüli hatást, az 1260 éves időszak bezárulása is látványosan történt, előzetes próféciamagyarázatok pontos beteljesedéseként. A profetikus jövendölés szen-zációs történelmi megvalósulásáról a polgári lapok is megemlékeztek.

Ellen G. White mint átélő tanú, így ír mindezekről: „Pontosan a jelzett időben Törökország követe által

elfogadta Európa nagyhatalmainak védelmét, és így a keresztény nemzetek irányítása alá helyezkedett. Te-hát a jövendölés pontosan teljesedett. Amikor ez a hír elterjedt, sokan meggyőződtek arról, hogy a prófétai magyarázat alapelvei, ahogy Miller Vilmos és társai el-fogadták, helyesek, ami az adventmozgalomnak csodá-latos lendületet adott. Tudós és tekintélyes férfi ak csat-lakoztak Millerhez, hogy az üzenetet szóban és írásban hirdessék, és így 1840–44-ig a mű gyorsan fejlődött.” (A nagy küzdelem, 299. l.)

Amikor az Ottomán Birodalomról és annak több év-százados fennállásáról beszélünk, felmerül a kérdés: Dániel könyve 2., 7. és 8. fejezetének vázlatpróféciái va-jon miért nem említik ezt a birodalmat, hiszen Közel-Keleten, az előző birodalmak helyén is jött létre. Az Ot-tomán Birodalom tulajdonképpen nem volt birodalom, az ókori nagy birodalmak értelmében. Inkább hosszú ideig fennálló katonai megszállás volt csupán. A Makkai László által szerkesztett Egyetemes Történelmi Kronológiában (Bp., 1967., 254. l.) így olvasunk erről: „Ez a biroda-


~ 99 ~

lom nem volt egységes, összetartása jóformán kizárólag katonai erőszakon alapult… A szüntelen háborús hódí-tásokra épült rendszer belső ellentmondásai gátolták a társadalmi, gazdasági fejlődést…”

A 16. versben említett jelképes szám a török hadsere-gek óriási számára utal, majd a 17–19. vers szemléletes leírásukat tartalmazza. A 9:7–10. versekkel való sok azo-nos vonás arról árulkodik, hogy mindkét esetben isz-lám seregekről van szó. A tűz (vörös), jácint (sötétkék) és kénkő (sárga) említése a török seregek öltözetének három jellegzetes színére utal. A szöveg arról beszél, hogy „tűz, kénkő és füst” által ölték meg az emberek harmadrészét. Ez bizonyára a puskapor használatára és a török tüzérségre utal. A tüzérség a török hadsereg erőssége volt. 9:7–10-hez hasonlóan jellegzetes itt is a lófarokra, a híres török lovasságra való hivatkozás. Az oroszlánokhoz hasonlítás szinte ellenállhatatlan erejü-ket ábrázolja.

A 20–21. vers megállapítja, hogy a fi gyelmeztető íté-letek nyomán „sem tértek meg” az emberek: sem vallási tévelygéseikből, sem erkölcsi romlottságukból. Az isz-lám csapása a „keresztény világot” sújtotta. Mégis azt mondja a prófécia: „kezeik csinálmányainak imádásá-ból” nem tértek meg a történelmi ítélet hatására sem. Tehát Isten kijelentése szerint a középkori egyházban tulajdonképpen a pogányság győzedelmeskedett. Köz-benjárók imádata – az Atya és Fiú helyett –, képek, szob-rok tisztelete, pogány szertartások átvétele jelezte ezt. A vallási tévelygéssel mindig együtt jár az erkölcsi rom-lás is. „Gyilkosságok, ördöngösségek, paráznaságok, lo-pások” jellemezték az egyesek, az egyház és az egész középkori társadalom életét.

A magyarországi reformáció legjelesebb képviselői


~ 100 ~

írásaiból látjuk, mennyire megértették ezeket a „trom-bitaszókat”, fenyítő ítéleteket azok, akik a Bibliából me-rítették hitüket. A török hódításban, mely 1526-ban az ország elesését is maga után vonta, nem a történelem véletlenét, a sor kiszámíthatatlan csapását látták, ha-nem a bálványimádás büntetését:

„Annakokáért, hogy sok országok, királyok, nemzet-ségek fegyver alá adattak, és hogy az Magyarország is török birodalma alá adatott, nem történetből vagyon, sem azért, hogy ugyan ilyen változó ez világnak dolga, avagy hogy Isten eltávozott volna ez világtul, hanem in-kább mindezek az nagy és hatalmas Istentül vannak, ki azt mondja az Ézsaiásnál az ő szent fi ának: Valamely ország és nemzetség neked nem szolgál, el kell annak pusztulni. Melyről az Dávid király is azt mondja: Csó-kolgassátok az Istennek fi át, hogy az Istennek haragja fel ne gerjedjen, és elvesszetek. Mert hamar felgerjed az ő haragja. Bódogok mindazok, kik őbenne bíznak.” (Károlyi Gáspár: Két könyv, I. 1563. A Károlyi Gáspár, a gönci prédikátor c. kötetben, Bp., 1984, 17. l.)

„Az én beszédemet ti meghallgassátok,Hogy kik nagy dolgokat hallani kévántok,Jövendőt, mulandót érteni akartok:Régi és uj dolgot ingyen majd hallotok.

Nekünk az próféták nyilván megmondották,Ez világ idejét, irásokban hagyták,Sok csudák lettenek, melyek már elmultak,Jövendőket várunk, mint megprófétálták.

De szükség az időt nekünk elosztanunk,Utolsó időknek csudáit értenünk,


Pogány törököknek idejeket tudnunk,És az Antikrisztust illik megesmernünk.”

(Batizi András: Meglött és megleendő dolgoknak, terem-téstül fogva mind az itéletig való históriája, 1544, a Régi Magyar Költők Tárában)

„Csudáltam már régen az idő forgását,Mert soha nem láttam ily szomoruságát, Az mint mostan látom,hogy mind az egész föld majd siratja magát…

A megvidámító nap is jaj hova lött?Bizony az is sirván már gyászban öltözött, Orca béborulvánFölyhőkben bujdosik, mert öröme elkölt.

Homályban jár a nap, vagyon nagy sötétség,Mert majd következik az lelki sötétség, Isten igéjénekLámpása elalszik, lesz szörnyű sötétség.

Fügefa megzöldül, vagyon közel az nyár,Az melyet hiveknek serege igen vár, Kevés idő van már,Az is nagy hirtelen, higgyed, hogy majd eljár…

Megzöndült a tenger habok zugásával,Emberek epednek hadak várásával, Ez jele bizonnyal,Hogy Krisztus ítélni eljön hamarsággal.”

(Talán Bornemissza Péter a szerzője: A végítélet közelgése c. versnek, a Régi Magyar Költők Tárában)


~ 102 ~

Az első közbeékelt látomás: a végidő egyházának születése

(10:1–11:2)

A Biblia vázlatpróféciái egy megadott történelmi kortól kiindulva, egészen a vég idejéig, az emberi történelem lezárásáig, azaz Jézus Krisztus második eljöveteléig bo-csátanak világosságot az események menetére. Így van ez mind a tíz vázlatprófécia esetében, Dániel könyvé-től Jézus nagy apokaliptikus beszédén és Pál apostol II. Thesszalonikai levél 2. fejezetén át a Jelenések köny-véig. Ugyanakkor azt is megfi gyelhettük, hogy az eddi-gi látomások különleges gonddal tértek ki a legvégső történelmi szakasz összefüggéseire.

A pecsétekről szóló látomásban találkoztunk először közbeékelt látomással, a hatodik és hetedik pecsét felbon-tása közötti időben. Itt értesültünk arról a nagy ígéret-ről, hogy a földi civilizáció válságával párhuzamosan, a konkoly növekedése mellett a gabona is beérik az ara-tásra (Jóel 3:13; Mt 13; Jel 14:14–17), vagyis az evangé-lium életátalakító ereje „nagy sokaságot” (Jel 7:9) készít fel arra, hogy az Urat várják második eljövetelekor. Az elpecsételés közbeékelt látomása rájuk és győzelmük tit-kára hívta fel János apostol fi gyelmét, és a mi fi gyel-münket is.

Most ugyanezzel a jellegzetességgel találkozunk a trombitaszó-látomásban is. A hatodik trombitaszó után nem következik rögtön a hetedik, hanem szintén közbe-ékelt látomásban, sőt látomásokban van részünk. Ebben kapunk választ arra, hogy Isten mikor és hogyan indí-totta útjára azt a mozgalmat, mely felkészül, és fel is ké-szíti az emberiséget Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelé-re. Nyilvánvaló ebből, hogy a közbeékelt látomások között


~ 103 ~

igen szoros a kapcsolat, s egymás utáni sorrendjük a szo-kásos profetikus felépítést követi: előbb az eredményről (7. fejezet), majd annak okairól és előzményeiről szer-zünk tudomást (10:1–11:2). Szemünk előtt bontakozik ki, mi mindent próbál meg Isten, hogy a végső igazság-szolgáltatás előtt mennél több embert mentsen meg.

Ez az egy végből szabott, rövid látomás először Jézus Krisztust állítja elénk, mint Aki áldozatával visszavásá-rolta az embert Sátán hatalmából, majd egy különös jézusi cselekvés után egy szintén különös cselekedetre kap János apostol felszólítást, majd egy újabb jelképes cselekedet oldja föl az előző titkát.

„És láttam egy másik, erős angyalt az égből leszállani, aki felhőbe volt öltözve, és a fején szivárvány volt, és az orcája olyan volt, mint a nap, és a lábai, mint a tűzosz-lopok. És a kezében egy nyitott könyvecske volt; és tette a jobb lábát a tengerre, a bal lábát pedig a földre. És kiál-tott nagy szóval, mint mikor az oroszlán ordít, és mikor kiáltott, megszólaltatta a hét mennydörgés az ő szavát. És mikor a hét mennydörgés megszólaltatta az ő szavát, le akartam írni, és az égből szózatot hallottam, amely ezt mondta nékem: Pecsételd be, amiket a hét mennydörgés szólt, és azokat meg ne írd. És az angyal, akit láttam állani a tengeren és a földön, felemelte kezét az égre, és megesküdött arra, aki örökkön örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lesz. Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, amint megmondotta az Ő szolgáinak, a prófétáknak. És a szózat, amelyet hallottam az égből, ismét szólt nékem, és mondta: Menj el, és vedd el azt a nyitott könyvecs-két, mely a tengeren és a földön álló angyal kezében van.


~ 104 ~

Elmentem azért az angyalhoz, mondván néki: Add nékem a könyvecskét. És mondta nékem: Vedd el és edd meg, és megkeseríti a te gyomrodat, de a te szádban édes lesz, mint a méz. Elvettem azért a könyvecskét az angyal ke-zéből, és megettem azt; és az én számban olyan édes volt, mint a méz; és mikor megettem azt, megkeseredett az én gyomrom. És mondta nékem: Ismét prófétálnod kell né-ked sok népek és nemzetek, és nyelvek és királyok felől. És adtak nékem vesszőhöz hasonló nádszálat, és angyal állt mellém, és mondta: Kelj fel, és mérd meg az Isten templo-mát és az oltárt, és azokat, akik abban imádkoznak. De a tornácot, amely a templomon kívül van, kihagyd, és azt meg ne mérd, mert a pogányoknak adatott, és a szent vá-rost tapodják negyvenkét hónapig.” (10:1–11:2)

Attól eltekintve, hogy teljesen nem tudjuk megma-gyarázni, miért nem nevezi néven János apostol az Üd-vözítőt, az „erős angyal” azonosítása minden kétség fe-lett áll. A 10. fejezetben végig Ő a főszereplő: „orcája olyan, mint a nap, lába, mint a tűzoszlopok” (1. vers), „hét mennydörgés szólaltatta meg szavát” (3–4. vers), a földkerekségen állt (2, 5. vers), esküvéssel erősítette meg, hogy „több (profetikus) idő nem lesz” (6. vers), átnyújtja a „nyitott könyvecskét” és megbízást is Ő ad: mind-mind Jézusnak a Bibliában máshol már adott jel-lemzésére vallanak.

A „tette a jobb lábát a tengerre, a bal lábát a föld-re” kifejezés szerint János apostol a földkerekség tetején látta állni Jézus Krisztust. Elhelyezkedése azt mutatta, hogy a most következő ünnepélyes események az egész Földre kihatnak. Kezében egy „nyitott könyvecske” volt, amelyre mintegy hivatkozhatott, hogy korábban adott kijelentéseket tár fel általa. Ez a „könyvecske” alapvető azonosítási pontja az egész látomásnak.


~ 105 ~

Egyetlen bibliai, ószövetségi irat van, mely „a vég ide-jéig bepecsételt”-nek nevezi magát: Dániel könyve. Vi-szonylag rövid, 12 fejezetből álló „könyvecske” ez. Azon belül is a 8. fejezet időmeghatározást is tartalmazó láto-mására nézve adott olyan utasítást Isten, hogy „pecsé-teld be e látomást, mert sok napra való” (8:26). Mint az eddigiekben is láttuk, ennek a látomásnak az értel-me kezdett felnyílni a XVIII. századvégi és XIX. század eleji nagy adventmozgalomban. Dániel 8:14 értelme – a Biblia leghosszabb idői jövendölése a 2300 éves prófécia – kezdett feltárulni akkor. A mostani látomásban erről a jövendölésről és feltárulásának módjáról értesülünk.

A 3–4. vers különös jelenete valószínűleg arra utal, hogy a vég idején egymást érik majd az új felismerések, azaz mindig van valami, ami még „bepecsételt” ma-rad. Erre a törvényszerűségre Dániel könyve is célzott, amikor kijelentette: „és pecsételd be a könyvet a végső időig: tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tu-dás” (12:4/b), „megtisztulnak, megfehérednek és meg-próbáltatnak sokan, az istentelenek pedig istentelenül cselekesznek” (12:10/a).

Az „idő többé nem lesz” kifejezés pontos fordítása: „haladék”, „profetikus idő” már nincs több. A Biblia utolsó idői kijelentése a 2300 éves időszak vége. Ennek lejártával elkezdődik a Föld történelmének befejező sza-kasza. Erre nézve nincsenek már idő(ke)t jelölő prófé-ciák, hanem egyedül „az idők jelei” mérvadóak. Ezután igen-igen siet a történelem a lezárulása felé. Olyan hosz-szú szakaszokkal, mint Thiatira, a negyedik és ötödik pecsét 1260 éve, vagy az ötödik és hatodik trombitaszó 391 éve, nem lehet már számolni.

A Biblia Jézus Krisztus második eljövetelének pontos idejét sehol sem nyilatkoztatja ki. Bármiféle számítgatás


~ 106 ~

alaptalan és céltalan ebben a kérdésben. De nagyon ke-vesen tudják, hogy a Szentírás a végidő kezdetét viszont három idői próféciában is kinyilatkoztatja. Ezek ismere-te, logikája és egybecsengése megfellebbezhetetlen bi-zonyosságot ad a korról, amelyben élünk. A Biblia sze-rint ugyanis a mi korunk az emberi történelem legvégső időszaka.

1. A 2300 éves jövendölés (Dán 8:14) lejártakor ve-szi kezdetét. Ekkor lépett be Jézus Krisztus a meny-nyei szentek szentjébe, hogy ott a bűnök eltörlésének szolgálatát elkezdje, melynek befejezésekor eljön a Földre feltámasztani a meghalt igazakat, és átváltoz-tatni az élő igazakat, akiket ítélete nyomán az örök életre alkalmasnak talált. Ekkor kezdődik a „szent-hely” megtisztítása, „derül ki” annak „igazsága”. E profetikus idővel párhuzamosan ugyanakkor a Földön is kezdetüket veszik a Jézus második adventjére való fel-készülés eseményei. Isten hívő népet gyűjt egybe a pró-fécia megértetésével, akik előtt „nyilvánvalóvá válik” a szentély tana, Jézus „örökkévaló envagéliumá”-nak, a bűntől való szabadításának minden eddigit meghaladó teljesedése.

2. Ez a mozgalom akkor indulhat el, amikor „ajtó nyílott” Filadelfi a időszakában, egyrészt az Igéből, más-részt az evangéliumhirdetés földi lehetőségei területén, s ennek időpontját adja meg hét ízben is a Biblia, az 1260 éves próféciával. Ez a jövendölés Róma középkori teljhatalmát öleli át, melynek lejártakor Isten már útjá-ra is bocsátja a végső eseményeket.

3. A Jelenések könyve 9. fejezete ugyanakkor még egy további bizonyságot is szolgáltatott a keleti, oszmán-tö-rök birodalom összeroppanásának idői kijelentésével, melynek értelmét az 1830-as, ’40-es évek adventmoz-


~ 107 ~

galmaik már azonosították, és az 1840-es beteljesedés hatalmas lendületet adott a próféciákba vetett hitnek. Mert ezekből láthatóvá vált, hogy Isten nem az embe-ri kívánságot és számítását támogatta velük, hanem ok-okozati összefüggésében tárta fel Krisztus hatalom-átvételét. Amint azonban e hosszú időszakban sem sike-rült Sátánnak megtörnie, „eltaposni” (Dán 7:25) a hívő maradékot, Isten rögtön „elfordította” (1Móz 50:20) az események kerekét, és végső szabadításának előkészüle-téhez fogott.

A 7. vers pontos értelme: „amikor trombitálni fog.” Az „elvégeztetik” ugyanaz a kifejezés, mint amit Jézus Krisz-tus mondott a keresztfán: „elvégeztetett”, azaz „beteljese-dett” (Ján 19:30) Egyetlen szóval utal a „titok”-ra itt az Ige, de az előzményeket gondosan megfi gyelők értenek belőle. A „laodiceai mélységből” olyan felívelés követke-zik, amely e korszak győzteseit a földi történelemben élt emberek közül a legközelebb emeli Urunkhoz. A pró-batétel idejéből az „elpecsételtek” vakítóan fényes soka-sága válik ki, akik „követik a Bárányt, valahová megy” (Jel 14:4). Az egész fejezet ünnepélyes jellegén belül ta-lán ez a vers a legünnepélyesebb. Nem véletlen, hogy részletesen is kibontakozik majd a 10:1–11:2 közbeve-tése után.

A Miller-mozgalom a 2300 éves próféciát a Föld meg-tisztítására, azaz Jézus második eljövetelére vonatkoz-tatta. A jövendölés azt a csalódást is előre kijelentette, mely ennek a magyarázatnak a nyomában, 1844 végén érte őket. Hiába várták, Jézus nem jelent meg a Föld újjáteremtésére. A reménység valóban úgy változott át csalódásra, mint a János apostol által lenyelt könyvecs-ke a szájában olyan „édes volt, mint a méz”, de miután megette azt, „megkeseredett a gyomra”. Azoknak, akik


~ 108 ~

a csalódás után sem tántorodtak el, Jézus megismételi megbízását: „Ismét prófétálnod kell…” A csalódás és a félreértés föleszméltetése után ugyanehhez a néphez inté-zi a szolgálatra való felhívást.

A történelmi adventmozgalom ellen többször felem-lítik az egyes egyházak képviselői, hogy próféciama-gyarázatai „önkényes számolgatások”, „egyoldalúan erre helyezik a súlypontot”, „túlságosan hangsúlyoz-nak” olyasmit, amivel a legtöbb keresztény „nem tud mit kezdeni”, vagy „nyomon követni”. „Félreszorítják az evangéliumot és Krisztus szeretetét az örök próféciama-gyarázatokkal.” Mindezzel kapcsolatosan e néhány vers alapján is a következőket mondhatjuk:

1. Keresztelő János és Jézus Krisztus igehirdetésének egyik leggyakoribb hivatkozása az volt, hogy „betölt az idő, elközelített az Isten országa” (Márk 1:15). Ez a ki-jelentés szintén egy ószövetségi idő prófécián alapult (Dán 9:24–27). Ennek a próféciának – a többivel együtt való – elhanyagolását maga Jézus „balgatagság”-nak és „restszívűség”-nek minősítette tanítványai esetében (Luk 24:25). Aligha tekinthet Ő másféleképpen azokra, akik ugyanazt a hibát követik el, sőt támasztják alá ha-mis érveléseikkel második eljövetelének közvetlen előz-ményeire vonatkozóan.

2. E látomás nem ítéli el azokat, akik várták Jézust, nem „számolgatás”-nak és „túlzott rajongás”-nak tudja be tévedésüket és csalódásukat. Krisztus várása minden igaz keresztény legünnepibb reménysége, ahogy arról már az apostolok is bizonyságokat tettek: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság ko-ronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is,


~ 109 ~

akik vágyva várják az Ő megjelenését.” (2Tim 4:7–8) „A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese: Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest, sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal. Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyüle-kezeteken, hanem mint példaképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek herva-datlan koronáját.” (1Pét 5:1–4) „Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!” (Jel 22:20)

Másrészt, „számolgatás”-nak azért sem nevezhető a korai adventmozgalom próféciamagyarázata, mert ők kétségtelenül megértették, hogy a 2300 év honnan veszi kezdetét. Lejárta is pontos és tökéletes tanításon nyugodott. Csupán a „szenthely” azonosítása nem felelt meg a valóságnak! Ám Jel 10. fejezete bemutatja: nem is felelhetett meg hosszú évszázadok hitehagyása, valamint az elkezdődő, de teljességgel véghez nem vitt reformá-ció következtében! Amikor több mint másfél ezer évig uralkodott a nagy kereszténységen a földi templom, a földi hierarchia közbenjárásának hamis eszméje, aligha lehetett várni, hogy a kutatás természetes útján elér-kezzenek a megfelelő azonosításhoz, a mennyei szentek szentjéről való tanításhoz. Isten előre látta és kijelentette, hogy a csalódás keserűsége juttathatja el őket ennek az igaz-ságnak a felismeréséig.

3. A csalódást követő megbízatás kihirdetését döntő szócska vezeti be: „Ismét prófétálnod kell…” Ez a kis szó jelzi, hogy Isten nemhogy elvetette volna az adventvárókat, de őket ruházza fel prófétai erővel a végső evangéliumhir-detés előkészítésében! Prófétai tisztaságú élet és prófétai


~ 110 ~

világosságú igehirdetés kell, hogy jellemezze őket! Jel 7. fejezete után a 14. fejezet látomása szól majd mind-kettőről együtt, teljes összefüggésükben.

4. Arra a vádra pedig, hogy a csalódás miatt sokan magától a hittől is eltávolodtak, és ezért „veszélyes a pró-féciák magyarázata”, azt válaszolhatjuk, amit Pál apos-tol mond: „Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő és nem késik… És aki meghátrál, abban nem gyö-nyörködik a lelkem.” (Zsid 10:37–38)

Az 1844-es csalódás után valóban sokan meginog-tak és elhagyták az akkor már közel egy millió tagot számláló mozgalmat. De a hűségesek máshogy gondol-kodtak. Ők nem a próféciában, hanem magukban keresték a hibát, és szorgalmasan utána jártak a „szenthely”-ről szóló bibliai tanításnak, mely rövid pár hónapon belül a Zsidókhoz írt levél 8–10. fejezete alapján kitisztázódott előttük. Megértették, hogy Dán 8:14 kijelentése nem a Föld „megtisztítására”, hanem a mennyei ítélet kezdeté-re vonatkozik.

Néhány korabeli dokumentumot idézünk, a csalódás-sal és az igazság megtalálásával kapcsolatban:

Részlet Miller Vilmos leveléből (1844. II. 25.):„Minden pillanatban el vagyok készülve arra, hogy

lássam leszállani az Üdvözítőt az égből. Semmi más nem érdekel, csak ez a diadalmas, boldog reménység. Remé-lem, ruhámat nem szennyezi be elveszett lelkek vére. Úgy érzem, erőm szerint mindent megtettem, hogy ne legyek oka elítéltetésüknek. Lelkem a legnagyobb ér-deklődéssel fordul áldott és dicsőséges Megváltóm felé, aki az egész Föld királya és a mi Istenünk lesz mind-örökké. Tiszta szívemből mondhatom, ez a leghőbb vágyam. Naphosszat erről elmélkedem, éjjelente erről énekelek. Ez az én hitem és reménységem.”


~ 111 ~

Edson Hiram emlékezéséből (1844):„Egész éjfélig vártuk reménykedve az Úr eljövetelét.

A nap elmúlt, és csalódásunk egyre bizonyosabbá vált. Legdrágább reménységünk és várakozásunk dőlt rom-ba. Olyan gyászos érzés lett úrrá rajtunk, amilyet még soha nem tapasztaltam. Valamennyi földi barátunk el-vesztése távolról sem okozott volna ekkora fájdalmat. Csak sírtunk, sírtunk, míg elszállt a nap.”

Az első jelképes cselekedet – a könyv megevése – után közvetlenül János apostol egy másik cselekedetre kap felszólítást.

A Biblia – és benne Jelenések könyve – fejezetbeosz-tása a középkorból való, és gyakran megtévesztő, mert nem mindig az értelmi határokon állnak a fejezetcí-mek. Így van ebben az esetben is. Jel 11:1–2 igéi még az előző fejezethez tartoznak. A könyvecske megevése után most egy másik jelképes cselekedetre kap felszólítást Já-nos apostol. Vesszőhöz hasonló nádszálat kap a kezébe, hogy „megmérje az Isten templomát, az oltárt és azokat, akik abban imádkoznak”.

Ez a „megmérés” Zakariás (2:1–2) és Ezékiel prófé-ta könyvéből (40. és sk. fejezetek) ismerős. Jelenések könyve előzményeiből pedig teljesen világos az értelme. A következő tanításokat foglalja magában:

1. Zakariás mérőzsinóros férfi úja annak biztosítékául „mérte meg” Jeruzsálemet, hogy a város felépül. A ba-biloni fogságban Ezékiel is látomást kapott a templom helyreállításáról, mely ilyen formában nem teljesedett be a második (ún. zorobábeli) templom felépítésekor, de be fog teljesedni a végső időkben. (Kettős prófécia.)

Jel 11:1–2 látomása tehát – szorosan kapcsolódva az előző fejezet próféciájához – azt tanítja, hogy „a meg-nyílt könyvecske” segítségével Isten választottai körében


~ 112 ~

érdeklődés támad a mennyei templom és oltár szolgá-lata iránt. Különleges fi gyelemmel fordulnak Jézus Krisztus közbenjáró, főpapi szolgálata felé, melynek igazsága ismét fel-ragyog a földi történelemben. Ennek következtében „megtisz-tulnak, megfehérednek sokan” és a „nyomorúságos időkben” is egész nép készülhet fel Jézus Krisztus fogadására.

2. Ennek fenséges látomása ez. Isten történeti vészek idején is messzemenően gondoskodik minden megvál-tozni, megjobbulni kész emberről. Ő az, aki gondosan „mér”, „megszámlál”, miként az elpecsételésről szóló lá-tomásban (Jel 7. fej.) erről már értesülhettünk. Jézus Krisztus elkezdi a mennyei ítéletet, mely nem gyors, hirtelen döntés, hanem folyamatos vizsgálat, mely elő-ször a meghalt igazakon kezdődik (1Pét 4:17). Ezért kap János apostol utasítást arra, hogy csak „az Isten temp-lomát” mérje meg, és „a tornácot, mely a templomon kívül van, kihagyd”.

3. A „pogányok udvarára” tett utalással ez a látomás egyben átvezetés egy következőre is, mely a Jel 11:3–13 versekben foglal helyet, és a második jaj időszakának egy más szempontú ismétlése. Itt nyilvánvalóan nem a jeruzsálemi templomról van szó, mely János apostol ide-jén romokban hevert, s az imádkozókon sem Izráel né-pét kell értenünk, hanem azokat, akik imádságaikat a mennyei templom felé irányítják, abba a mennyei temp-lomba, amelyben Krisztus végzi szolgálatát választottai-ért (Zsid 8:1–2). A prófécia összefüggései szerint a meg-mérés időpontja az egyháztörténelem meghatározott szakaszán megy végbe. Kezdete 1844, a 2300 éves jö-vendölés lejárta, vége pedig a hét utolsó csapás kezdete.

A második templom épületegyüttesét Nagy Heródes bővítette ki az i. e. I. században. Edomita lévén, így akart kedvező színben feltűnni a zsidók előtt. A hosszan elnyú-


~ 113 ~

ló építkezésről János evangéliuma is említést tesz (2:20). A szentély körül lenyűgöző épületek, tornácok és udva-rok foglaltak helyet. A papok, az izraelita férfi ak, az asz-szonyok és gyermekek udvarán kívül a pogányok udvara is itt állt, melyben Pál apostol emlékezetes letartóztatása történt (Csel 21. fej.). Ezt a pogányok tornácát egy kor-lát, egy „közbevetett választófal” (Eféz 2:14) különítette el a többitől, melyet egyetlen pogánynak sem volt szabad átlépni, mert halálbüntetés tiltotta. A pogányok torná-ca már ekkor is a választott népen kívüli földkerekséget jelentette. Jel 11:2 jövendölése megismétli a pecsétekről szóló látomás egy részét (Jel 6:5–11), mely szerint a feke-te és a halottsárga lovas időszakában „hatalom adatott” a pogányoknak, vagyis a pogányságot magába olvasz-tó középkori egyháznak, valamint ez az ige szó szerinti megismétlése Jézus nagy apokaliptikus beszédéből an-nak a részletnek, mely a következőket mondja Isten népe hosszú nyomorúságáról: „És elhullanak fegyvernek éle által, és fogva vitetnek minden pogányok közé; és Je-ruzsálem megtapodtatik a pogányoktól, míglen betelik a pogányok ideje.” (Luk 21:24) („Jeruzsálem” jelképes értelemben a mindenkori hívő népet jelöli.)

Ez az időmeghatározás nem kevesebb mint hétszer fordul elő a Bibliában. Azonosítása egyértelmű, elté-veszthetetlen. Attól a pillanattól, hogy a Bizánci, Ke-letrómai Császárság i. sz. 538-ban Belizár által hatal-mat adott Róma püspökének, 1798-ig, amikor a Fran-cia Köztársaság nevében Berthier tábornok elvette azt, pontosan „42 hónap”, azaz 42x30=1260 nap=1260 év telt el a történelemben. Az időmeghatározás logikai alapja tehát az, hogy az egyházi hatalom az abban az időben legerősebb világi hatalomtól kapja, illetve hogy az visszavonja tőle a teljhatalmat.


A próféciát három változatban adja meg a Szentírás, minden bizonnyal azért, hogy olvasója alaposan, kitar-tóan kutasson értelme után.

Az 1260 nap a prófétai nap=év elve szerint esztendők-kel azonos: „A napok száma szerint, amelyeken meg-kémleltétek a földet, (tudniillik negyven napon, egy-egy napért egy-egy esztendő), negyven esztendeig hordoz-zátok a ti hamisságotoknak büntetését, és megismeritek az én elfordulásomat.” (4Móz 14:34) „Egy-egy napot egy-egy esztendőül számítottam néked.” (Ezék 4:6/b)

„És adom az én két tanúbizonyságomnak, hogy pró-fétáljanak, gyászruhákba öltözve, ezerkétszázhatvan napig.” (Jel 11:3) „Az asszony pedig elfutott a pusztá-ba, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig.” (Jel 12:6)

A 42 hónap egyszerű szorzattal, az ókori 30 napos hó-napokkal számolva, szintén 1260 esztendőt ad ki:

„De a tornácot, amely a templomon kívül van, ki-hagyd, és azt meg ne mérd; mert a pogányoknak ada-tott, és a szent várost tapodják negyvenkét hónapig.” (Jel 11:2) „És adaték néki nagy dolgoknak és káromlá-soknak szóló szája; és adaték néki hatalom, hogy csele-kedjék negyvenkét hónapig.” (Jel 13:5)

~ 114 ~


Az „ideig, időkig, félidőig” kifejezés helyes fordítás-ban: „egy évig, két évig, fél évig”, azaz 3 és fél évig, szin-tén 1260 nappal, vagyis évvel azonos:

„És sokat szól a Felséges ellen, és a magasságos egek szentjeit megrontja, és véli, hogy megváltoztatja az idő-ket és törvényt; és az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél időig.” (Dán 7:25) „És hallottam a gyolcsba öltözött férfi út, aki a folyóvíz felett volt, hogy felemelte az ő jobb kezét és bal kezét az ég felé, és megesküdött az örökké élőre, hogy ideig, időkig és fél időig, és mikor elvége-zik a szent nép erejének rontását, mindezek elvégeztet-nek.” (Dán 12:7) „De adatott az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig.” (Jel 12:14)

„Egy ideje folyik már a végső ítélet. Az Úr most így szól: »Mérd meg a templomot és a benne lévő híveket. Amikor a magad dolgai után jársz, ne feledd: Isten vizsgáló szemei rád szegeződnek. Háziasszonyi köte-lességeid teljesítése közben, beszélgetésbe elegyedve is: Isten szemei előtt vagy. Jusson eszedbe, hogy szavaid és tetteid pontosan feljegyeztetnek a mennyei köny-vekben… Vizsgálati ítélet dönti el, kik állnak meg az utolsó napon. Akik nem inognak meg, bebocsátást nyernek Jézus Krisztus királyságába. Dolgunk végzé-se közben gondoljunk arra, hogy van valaki, aki látja, milyen lelkülettel végezzük. Jelen van-e Jézus Krisztus mindennapi életünkben, világi munkánkban és ottho-ni teendőinkben? Ha igen, akkor Isten nevében min-den fölösleges tevékenységet elhagyunk, haszontalan és ártalmas cselekedetektől megtartóztatjuk magun-kat, hogy az élő Isten szolgái lehessünk.” (E. G. White: 4. sz. kézirat, 1888.)

~ 115 ~


~ 116 ~

A második közbeékelt látomás: a tömeges ateizmus létrejöttének oka

(11:2–13)

A második látomássorozat elpecsételésről szóló közbe-ékeléséhez (Jel 7. fej.) képest itt, a harmadik trombita-szó-sorozat első közbeékelése után még egy újabb kö-vetkezik. A folyamatos látomás ismételt megszakítását különlegesen nagy horderejű tanítás indokolhatja és magyarázhatja. Tanulmányunk során látni fogjuk, hogy ebben az esetben is ilyenről van szó.

Nem csak azért, mert az egyik legnagyobb történel-mi „földindulás”, a nagy francia forradalom körülmé-nyeiről és okairól értesülünk, vagyis olyan történeti ese-mény jellegéről, amely a legújabb kor kezdete a világi történettudomány és a hétköznapi ember tudatában egyaránt.

A Biblia egypár szavas utalásaival erről is mélyeb-ben és lényeglátóbban beszél, amikor rátapint „a trón és az oltár” szövetségének visszásságára, arra, miért éppen Franciaországban született meg a modern ateiz-mus. Az elemzés még ennél is tovább megy: a látomás középpontjában az Isten Igéje elleni elkeseredett harc áll. Szemlélői leszünk, hogy látszólagos „legyőzése” és „megölése” határán hogyan indul el újra diadalmas út-jára az evangélium, miként egykor Efézus és a fehér lo-vas időszakában. Ha az elpecsételés-látomásban a végidők győzteseit láthattuk, a nyitott könyvecskéében pedig győzel-mük okára az adventmozgalom elindulása és a feltáruló igaz-ságok adtak választ, most méltó, hogy a mindkettőnek alapul szolgáló, létrehívó és õket győzelmessé formáló Biblia történel-me álljon fi gyelmünk középpontjában.

„És adom az én két tanúbizonyságomnak, hogy pró-


~ 117 ~

fétáljanak, gyászruhákba öltözve, ezerkétszázhatvan na-pig. Ezek az a két olajfa, és a két gyertyatartó, amelyek a földnek Istene előtt állanak. És ha valaki akar nékik ártani, tűz származik az ő szájukból, amely megöli az ő ellenségeiket; és ha valaki akar nékik ártani, úgy kell annak megöletni. Ezeknek van hatalmuk arra, hogy be-zárják az eget, hogy az ő prófétálásuknak idejében eső ne legyen; és hatalmuk van a vizeken, hogy azokat vér-ré változtassák, és megverjék a földet akármi csapással, valamennyiszer akarják. És mikor elvégezik az ő bizony-ságtételüket, a mélységből feljövő fenevad hadakozik el-lenük, és legyőzi őket, és megöli őket. És az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak utcáin, amely lélek szerint Sodomának és Égyiptomnak hívatik, ahol a mi Urunk is megfeszíttetett. És a népek és ágazatok, és nyelvek és nemzetek közül valók látják azoknak holttestét három és fél nap, és azoknak holttestét nem engedik sírba ten-ni. És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtuk, és ajándékokat küldenek egymásnak, mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait. De három és fél nap múlva életnek lelke adatik Istentől őbeléjök, és lábaikra állnak; és nagy félelem esett azokra, akik őket nézték. És hallottak nagy szózatot az égből, amely ezt mondta nékik: Jöjjetek fel ide. És felmentek az égbe felhőben; és látták őket az ő ellenségeik. És lett abban az órában nagy földindulás, és a városnak tizedrésze elesett; és megöle-tett a földindulásban hétezer ember neve; és a többiek megrémültek, és a menny Istenének adtak dicsőséget.” (11:3–13)

A Jel 11:2-ben említett 42 hónapnyi „taposás” és a 11:3-ban jelzett 1260 napos időszak ugyanazon idősza-kot jelöli. A 10:1–11:2 versek közötti látomás Isten né-pét állította előtérbe, a 11:3–13 azokat a körülményeket


~ 118 ~

világítja meg, melyek megelőzték az adventmozgalom kialakulását. A két látomást összekötő közös tartalom: az isteni Ige jelenléte, hatalma és megdicsőülése.

Miután értesültünk róla, hogy a középkor hosszú év-századai folyamán „gyászruhába öltözve” éltek, a 4–6. vers „megállítja” a látomást, és magyarázatot közöl ró-luk („Ezek az a két olajfa, és a két gyertyatartó…”) Ez azért szükséges, mert maga a „gyászruhába öltözött két tanúbizonyság” hapax legomenon, azaz itt fordul elő egyedül a Bibliában, azonosításához rögtön magyarázat szükséges. Ezt azzal kapjuk meg, hogy ez a két gyászru-hába öltözött tanúbizonyság egyenlő a két olajfával vagy a két gyertyatartóval.

A visszautalás Zakariás könyve 4. fejezetét idézi. E „két olajfán” és „gyertyatartón” árad az emberiségre a Szent-lélek befolyása. Isten ezeken keresztül kívánja áldásai-ban részesíteni az emberiséget. Sokan próbálnak ugyan tenni ellene, mint Akházia király követei Illés prófétai beszédével szemben, de hatástalanul (2Kir 1. fejezetét idézi vissza az 5. vers). Az isteni üzenet megszólaltatá-sával bezárult az ég Akháb bálványimádására, Mózes próféciája pedig teljesült az egyiptomi fáraóval és né-pével szemben, aki elkeseredetten próbált hadakozni, mondván: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izráelt.” (2Móz 5:2) Az 1Kir 17:1 és a 2Móz 7–12. fejezeteit idézi vissza a 6. vers. A „két olajfa” jel-képe tehát a Biblián keresztül áramló prófétai beszéd, röviden: a Biblia, mégpedig mind az Ó-, mind az Új-szövetség.

Nem véletlen a mindkettőre való hivatkozás: „A két tanúbizonyság az ó- és újszövetségi Szentírást jelképezi. Mindkettő nagy súllyal tesz bizonyságot Isten törvényé-


~ 119 ~

nek eredetéről és örökérvényűségéről. Mindkettő tanú-sítja a megváltás tervét is. Az ótestamentumi előképek, áldozatok és próféciák előremutatnak az eljövendő Meg-váltóra. Az Újtestamentum evangéliumai és apostoli le-velei hírt adnak arról a Megváltóról, aki pontosan úgy jött el, ahogy az előképek és a próféciák előre jelezték.” (A nagy küzdelem, 243–244. l.)

A „mélység” bibliai jelképe vagy a kietlen pusztaságot (1Móz 1:2; Jel 20:1), vagy Sátán és démonai lakóhelyét (2Pét 2:4; Luk 8:31) jelenti. A „fenevad” pedig olyan po-litikai hatalom, amely akaratát erőszakkal véghezviszi.

Az a Sátántól feltüzelt hatalom, amely a két tanúbi-zonyság ellen támadt, az 1260 éves korszak lejártával in-dította el véres harcát Isten Igéje és követői ellen. A Bib-liát a középkorban sem némíthatták el teljesen, „gyász-ruhákba öltözve” bár, de prófétált – volt „elrejtett manna” Pergámum és Thiatira időszakában is (Jel 2:17). A meg-döbbentő viszont az, hogy e korszak végén, amikor in-kább a felszabadulást várnánk, újult meg a támadás a két tanúbizonyság ellen, „a mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenük, és legyőzi őket, és megöli őket. És az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak utcáin”.

„A próféták megjövendölték, hogy a pápaság uralma alatt a Szentírást betiltják. A Jelenések könyvének írója kinyilatkoztatta azt is, hogy milyen iszonyatos következ-ményekkel fog járni – különösen Franciaországban – a »bűn emberének« uralma. Isten angyala ezt mondta: »A szent várost tapodják negyvenkét hónapig. És adom az én két tanúbizonyságomnak, hogy prófétáljanak gyász-ruhákba öltözve, ezerkétszázhatvan napig… És amikor elvégezik az ő bizonyságtételüket, a mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenük, és legyőzi őket, és megöli őket. És az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak


~ 120 ~

utcáin, amely lélek szerint Sodomának és Egyiptomnak hivatok, ahol a mi Urunk is megfeszíttetett…« (Jel 11:2–3, 7–8).” (A nagy küzdelem, 242. l.)

Ez a város „lélek szerint”, vagyis jelképes értelem-ben „hívatik Sodomának és Egyiptomnak”, és „ahol a mi Urunk megfeszíttetett” is általánosan ismert bibliai szóhasználatot követ. Isten, az Atya és Jézus Krisztus ugyanis a benne hívőkkel azonosítja magát üldözéseik során: „mert aki titeket bánt, az Ő szemefényét bánt-ja” (Zak 2:8/b), „mint akik önmaguknak feszítik meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák Őt” (Zsid 6:6/b). „És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfi ai közül, énvelem cselekedtétek meg… Akkor felel majd nékik, mondván: Bizony mon-dom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg egy-gyel eme legkisebbek közül, énvelem sem cselekedtétek meg.” (Mt 25:40, 45), „És ő leesvén a földre, hallott szó-zatot, mely ezt mondta néki: Saul, Saul, mit kergetsz engem?” (Csel 9:4)

„»Ahol a mi Urunk is megfeszíttetett.« Franciaország a próféciának ezt a részét is betöltötte. Egy országban sem gyűlölték jobban Krisztust, mint itt. Egy országban sem ütközött az igazság elkeseredettebb és kegyetle-nebb ellenállásba. Az üldözéssel, amellyel Franciaország az evangélium hitvallóit büntette, Krisztust tanítványai személyében feszítette meg.” (A nagy küzdelem, 246. l.)

Dán 7:8 és 24. igéi a fenevad fején, a tíz szarv közül ki-növő „kis szarv” történelmi színre lépését azzal érzékel-tetik, hogy növekedése közben „három királyt fog meg-alázni”. Róma földi hatalmát idegen segítséggel érte el. A frankokat használta fel arra, hogy a népvándorlás né-pei közül segédkezet nyújtsanak neki az Európa nemze-


~ 121 ~

tei felett való hatalom megszerzésében. A meroving III. Childerik, a longobárd Aistulf és Didier „megalázása” árán jutott földtulajdonhoz és mindig kéznél lévő segí-tőtárshoz a pápaság. Az i. sz. VIII. században létrejött „a trón és az oltár szövetsége”, vagyis az egyházi és a vi-lági hatalom teljes összefonódása. Ettől az időtől fogva Franciaországot „az egyház legidősebb leányá”-nak (la fi lle aînée de l’Église) nevezték.

„A trón és az oltár szövetsége” a maga hosszú közép-kori kiterjedésében problémát problémára halmozott. A vallást leginkább itt utálták meg, itt fejlődött ki az az ellenérzés, mely végül is a felvilágosodáshoz és a nagy francia forradalomhoz vezetett. Itt utasították el a XVIII. században a vallással együtt a Bibliát, a két tanúbizonyságot is, „mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait” (11:10). Diderot, Holbach, Voltaire külön műveket is írtak, a tévelygés és a babona legsöté-tebb válfajának állítva be őket, s a forradalmi terror is intézkedéseket foganatosított ellenük. Ezek egyikére, a jakobinusoktól elrendelt, 1793. XI. 26. és 1797. VI. 17. közötti vallástilalomra kifejezetten is hivatkozik a pró-fécia (Jel 11:9, 11).

„»A mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenük, és legyőzi őket és megöli őket.« Azok az erők, amelyek Franciaországban a forradalom alatt hatalomra jutot-tak, olyan harcot indítottak Isten és szent Igéje ellen, amilyet a világ addig még nem látott. Isten imádatát a nemzetgyűlés megtiltotta. A Bibliákat összeszedték, és a gúny minden lehetséges kifejezése közepette nyil-vánosan elégették. Isten törvényét a sárba taposták. A bibliai szertartásokat eltörölték. A heti nyugalomna-pot megszüntették, és helyette minden tizedik napon Istent káromolva tivornyáztak. Tilos volt keresztelni és


~ 122 ~

úrvacsorát osztani. A temetőkön jól láthatóan kiplaká-tolták, hogy a halál örökké tartó alvás.

Isten félelméről azt mondták, hogy olyan messze van a bölcsesség kezdetétől, hogy az már a butaság kezdete. Minden vallásos szertartást betiltottak.

»És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtuk, és ajándékokat küldenek egymásnak, mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait.« A hitetlen Francia-ország elnémította Isten két tanúbizonyságának feddő hangját. Az igazság beszéde holtan hevert az utcákon, és azok, akik gyűlölték Isten törvényének korlátozásait és előírásait, ujjongtak. Emberek nyíltan megtagadták a menny Királyát. Az egykori bűnösökhöz hasonlóan kiáltották: »Mint tudhatná ezt az Isten, s van-e a Ma-gasságosban értelem?« (Zsolt 73:11)… Isten hűséges ta-núbizonyságainak, akiket »a mélységből feljövő« isten-káromló hatalom megölt, nem kellett sokáig csendben maradniuk. »Három és fél nap múlva életnek lelke ada-tott Istentől őbeléjük, és lábaikra álltak: és nagy félelem esett azokra, akik őket nézték.« (Jel 11:11) 1793-ban a Francia Nemzetgyűlés elfogadta azokat a rendeleteket, amelyek eltörölték a keresztény vallást, és elvetették a Bibliát. Ugyanez a testület három és fél évvel később elfogadta azt a határozatot, amely érvénytelenítette ezeket a rendeleteket, azaz engedélyezte a Szentírást.” (A nagy küzdelem, 246., 256. l.)

Ami pedig a Sodoma- és Egyiptom-Párizs utcáin fek-vő holttesteket illeti: elég az 1572-es Szent Bertalan-éji vérengzésre utalnunk, melynek során több tízezer fran-cia protestánst, hugenottát mészároltak le.

„De a sötét bűntettek sorában a legsötétebb, a szörnyű századok ördögi tettei között a legiszonyatosabb a Szent Bertalan-éji vérfürdő volt. A világ még ma is borzadva


~ 123 ~

gondol e mérhetetlenül gyáva és kegyetlen mészárlásra. Franciaország királya katolikus papok és főpapok unszo-lására beleegyezett ebbe a rettenetes cselekménybe. Az éj közepén harangkongatással adtak jelt az öldöklésre. Az otthonukban csendesen alvó protestánsok ezreit, akik bíztak királyuk becsületszavában, minden fi gyelmez-tetés nélkül kihurcolták, és hidegvérrel lemészárolták.

Miként Krisztus láthatatlan vezérként vezette ki né-pét az egyiptomi szolgaságból, úgy állt Sátán ebben a kegyetlen munkában, a mártírok számának megsokszo-rozásában láthatatlanul alattvalói élén. Párizsban hét napig tartott az öldöklés. Az első három napon elkép-zelhetetlen dühvel. A vérfürdő nemcsak a fővárosra kor-látozódott, hanem a király külön rendeletére kiterjedt minden olyan tartományra és városra is, ahol protestán-sok éltek. Az öldöklők nem voltak tekintettel sem korra, sem nemre. Nem kímélték sem az ártatlan csecsemőt, sem az ősz öreget. Nemest és parasztot, időst és fi atalt, anyát és gyermeket együtt mészároltak le. Az öldöklés két hónapig tartott Franciaország-szerte. Az ország szí-ne-javából hetvenezren pusztultak el.

Amikor a mészárlás híre eljutott Rómába, az egyházi vezetők ujjongása nem ismert határt. Lorraine kardi-nálisa a hírhozót ezer koronával jutalmazta. Az Angyal-vár ágyúiból tisztelgő lövés dördült el. Harangok zúg-tak minden templomtoronyból, örömtüzek változtatták nappallá az éjszakát, és XIII. Gergely a kardinálisok és más egyházi méltóságok kíséretében hosszú menet-ben vonult a Szent Lajos templomba, ahol Lorraine kardinálisa Te Deumot énekelt… A mészárlás emléké-re érmét is vertek, és a Vatikánban még mindig látható három Vasari-freskó, amelyek az admirális lerohanását, a mészárlás cselszövését megtanácskozó királyt és magát


~ 124 ~

a vérfürdőt ábrázolják. Gergely elküldte Károlynak az aranyrózsát, és a mészárlás után négy hónappal… ön-elégülten hallgatta egy francia pap prédikációját,… aki arról az örömteli és boldog napról beszélt, amikor a leg-szentebb atya megkapta a hírt, és ünnepélyes lelkülettel elment, hogy köszönetet mondjon Istennek és Szent La-josnak.” (A nagy küzdelem, 247–248. l.)

A bibliai jövendölések ismerete nélkül alig érthet-nénk meg a történelem valódi összefüggéseit. Alig lát-hatnánk, mennyire játszik Sátán az emberiséggel. Nem önmagát rombolja le, amikor látszólag ellentétes dolgot művel – vallásosságba hajt és ateizmust állít fel –, ha-nem kénye-kedvére jár el azokkal, akik Isten segítségét nem igénylik.

„Amikor a tévelygés egyik megjelenési formája lelep-leződik, Sátán csupán más álarc alá rejti azt, és a tö-megek éppoly mohón fogadják el, mint azelőtt. Amikor az emberek felismerték Róma félrevezető szándékát, és Sátán nem tudta általa rávenni őket Isten törvényének áthágására, el akarta hitetni velük, hogy minden vallás csalás, a Biblia pedig mese.” (A nagy küzdelem, 255. l.)

A két tanúbizonyság kiszabadult a nagy nehézségek-ből és „élet lelke adatott Istentől őbeléjük”. A XIX. szá-zad elejétől tanúi lehetünk a Biblia legyőzhetetlen ha-talmának és megdicsőülésének. Olyan magasságokba kell ennek elérnie, hogy „felmennek az égbe felhőben”. Vajon akarunk-e részesei lenni dicsősége teljességre jutásának, egyéni életünkben és a másokért folytatott lelki küzdelemben? Vajon gondolkodásunk homlokte-rében áll-e, hogy nem emberi megfogalmazások és má-sok által leszűrt tanítások tesznek hívővé, hanem sze-mélyes kapcsolatunk minősége a teremtő Igével, melyet „az Ő szája parancsolt és az Ő Lelke gyűjtött össze”?


~ 125 ~

(Ésa 34:16) S hogy ajkunkon isteni szavak kelhetnek fel hatalmas erővel? (1Kor 5:20)

„Amióta Franciaország háborút indított Isten két ta-núbizonysága ellen, azóta e tanúbizonyságok olyan meg-becsülésben részesülnek, mint soha azelőtt. 1804-ben megalakult a Brit és Külföldi Bibliatársulat. Ezt hasonló szervezetek követték, számos európai fi ókintézménnyel. 1816-ban létrejött az Amerikai Bibliatársulat. A Brit Bibliatársulat megalakulásáig a Biblia ötven nyelven je-lent meg. Azóta sok száz nyelvre és nyelvjárásra lefordí-tották. William Canton, a Brit és Külföldi Bibliatársaság munkatársa szerint 1804-ben »a világon létező összes Biblia száma – kézirati és nyomtatott példánya –, be-leértve minden ország minden fordítását, nem sokkal haladta meg a négymilliót… A különböző nyelvek szá-mát, amelyeken a négymillió íródott, beleértve olyan hajdani nyelveket is, mint a Wulfi la gót vagy Beda an-golszász nyelve, kb. ötvenre teszik«. (What is the Bible So-ciety? rev. kiad. 1904., 23. l.) Az Amerikai Bibliatársaság beszámolója szerint 1816 és 1955 között 481.149.365 Bibliát vagy Biblia-részt adtak ki. A Brit és Külföldi Bibliatársulat több mint 600 milliót adott ki eddig az időig. Egyedül az Amerikai Bibliatársulat az 1955 év-ben 23 819 733 Bibliát és Biblia-részt terjesztett el. 1955 decemberéig 1092 nyelven jelent meg Biblia-fordítás.” (A nagy küzdelem, 256. l., a kiadó megjegyzése)

Jelképesen, átvitt értelemben a hétköznapi beszédben is a „földindulás” szóval jelöljük a sorsfordító változáso-kat, a forradalmakat. A „város”, amelyről itt ismét szó esik: Párizs. 1789-től véres események sora vette itt kez-detét. Különösen a jakobinus diktatúra tizedelte meg az embereket, s Napóleon hódításai is milliós nagyság-rendben követeltek áldozatokat. A hírhedt guillotine


~ 126 ~

(nyaktiló) „nemzeti borotvá”-nak számított ezekben az időkben. A nagy francia forradalomról és a nyomában járó terrorról könyvtárnyi irodalom támadt. Mégis, ta-nácsosnak látjuk itt idézni az események mögöttes okai-nak alábbi pontos látleletét:

„Az udvar belemerült a fényűzésbe és a tékozlásba. A nép és a hatalmasságok nem nagyon bíztak egymás-ban. Gyanú árnyékolta be a kormány minden intézke-dését. Számítást és önzést sejtettek benne. Több mint fél évszázaddal a forradalom előtt a trónt XV. Lajos foglal-ta el, aki még abban a gonosz korban is kitűnt nemtörő-dömségével, léhaságával és érzékiségével. Az arisztok-rácia romlott és kegyetlen, a nép pedig elszegényedett és tudatlan volt. Az államnak zavaros pénzügyei voltak, és a nép el volt keseredve. Nem kellett prófétai látás ahhoz a felismeréshez, hogy iszonyú zendülés áll a kü-szöbön. A tanácsadók fi gyelmeztetése ellenére a király szokásos válasza ez volt: »Próbáljátok meg a dolgokat addig működtetni, amíg valószínűség szerint tart az éle-tem! Halálom után történhet bármi.« Hiábavaló volt a reform szükségességét hangoztatni. A király látta a go-noszságokat, de se bátorsága, se hatalma nem volt ah-hoz, hogy megfékezze. Franciaország végzetét nagyon valóságosan tükrözte a király nemtörődöm és önző ki-jelentése: »Utánam az özönvíz!«…

A forradalom kezdetén a király megengedte, hogy a nép képviselőinek száma meghaladja a nemesség és a papság képviselőinek együttes létszámát. A hatalom mérlege tehát a nép javára billent. A nép azonban nem volt felkészülve arra, hogy ezzel a hatalommal bölcsen és mértéktartóan éljen. Elhatározták, hogy az elszenvedett igazságtalanságok felszámolására újjászervezik a társa-dalmat. A meggyalázott tömegek lelke tele volt régóta


~ 127 ~

halmozódó keserű emlékkel. Úgy döntöttek, hogy erő-szakkal változtatnak a már elviselhetetlenné vált gyöt-relmes helyzeten, és bosszút állnak azokon, akiket szen-vedésük forrásának tartottak. Az elnyomottak tettekké formálták azt a leckét, amelyet a zsarnokság idején ta-nultak, és elnyomóik elnyomóivá lettek.

Ahol Franciaország a reformáció kezdetén a katoli-cizmus befolyására felállította az első máglyát, ott állí-totta fel a forradalom az első nyaktilót. Pontosan azon a helyen, ahol a XVI. században a protestáns hit első mártírjait elégették, a XVIII. században ott hullt le a nyaktiló első áldozatainak feje. Franciaország elve-tette az evangéliumot, amely gyógyulást hozott volna neki.

A király, a papság és a nemesség kénytelen volt elvisel-ni a felindult nép haragját. A nép bosszúszomját fokozta a király kivégzése. És azok, akik elrendelték megölését, nemsokára követték a vérpadon. Mindenkit ki akartak végezni, aki a forradalom ellenzésével gyanúsítható volt. A börtönök zsúfolásig megteltek. Egy ízben több mint kétszázezer embert tartottak fogva. Franciaország a szembenálló tömegek hatalmas csatate révé vált. És hogy még nagyobb legyen a nyomorúság, a nemzet hosszú és kétségbeejtő háborúba bonyolódott Európa nagyhatal-maival. »Az ország a csőd szélén állt. A csapatok han-goskodva követelték zsoldjuk ki nem fi zetett hátralékát. A párizsiak éheztek, a tartományokat banditák tarolták le, az anarchiában és féktelenségben majdnem megsem-misült a civilizáció.«

A nép túlságosan jól megtanulta a kegyetlenségnek és a kínzásnak azt a leckéjét, amelyet ma oly nagy igye-kezettel tanított. És eljött a megtorlás napja. Most azon-ban nem Jézus követőit vetették börtönbe és hurcolták


~ 128 ~

máglyára. Őket már régen elpusztították vagy száműz-ték. A könyörtelen Róma most érezte azoknak a szörnyű hatalmát, akiket ő tanított meg a véres cselekedetekben gyönyörködni. »Az üldözés, amelyet Franciaország pap-sága oly hosszú időn át folytatott, most nagy súllyal ütött vissza.«” (A nagy küzdelem, 252–254. l.)

Itt ér véget a második közbeékelt látomás. Időben a XVIII–XIX. század fordulójánál járunk. Már csak egyetlen trombitaszó van hátra, amely egyúttal az utol-só történelmi korszakra váró megpróbáltatásokat, a 3. jajt közli. Az utolsó történelmi szakasz a XIX. század elejétől a gyorsan elénk siető holnapig tart: eddig szá-mítva alig több mint kétszáz év.

A hetedik trombitaszó(11:14–19)

A hatodik angyal trombitálása, azaz a 2. jaj megtör-ténte kétségtelenné tette, hogy a fi gyelmeztető jelekre sem következett be megtérés. Isten mentési szándékát nagyobbrészt visszautasították. A hetedik trombitaszó bevezetésében a „hamar” időhatározó azt sejteti, hogy ezután az események gyorsan, egybekapcsolódva jut-nak el a véghez.

De vajon mit jelképez az utolsó, hetedik trombitaszó? Mikor „szólal” ez meg? Milyen összefoglalást ad korsza-káról? Miért szól ennyire részletesen mennyei esemé-nyekről, és mi a jelentősége egyetlen, a földi történe-lemre való célzásának? – Ezekre a kérdésekre keresünk válaszokat ezután.

Isten kijelentéseket adott prófétáinak a megváltási terv célbaérkezéséről, mely hasonlóan dicsőséges lesz,


~ 129 ~

mint Jézus Krisztus földi küzdelmének győzelmes cél-baérkezése. Rövid, ünnepélyes, de további részletezést igénylő szavak adják tudtunkra a 11:14–19 versekben, hogyan teljesíti ki Isten örök időknek előtte elgondolt művét, hogy örökségül adja a földet azoknak, akik a szó legnemesebb értelmében igazán élni akarnak.

Egyetlen kivételtől eltekintve mennyei jelenetek so-kaságára fi gyelhetünk fel. „Szózatok lőnek a menny-ben”, „megnyilatkozott az Isten temploma a mennyben”, „megláttatott az Ő szövetségének ládája az Ő templomá-ban”, az Isten előtt álló huszonnégy vén hálaadásáról értesülünk. S az egész Földet átfogó, nagy eseményt is ez a hálaének idézi föl (18/a). Aligha lehetne nyomaté-kosabban jelezni, mennyire a menny az események köz-pontja, mennyire nem kell félnünk akkor, ha egészen összhangba jutunk a menny szándékaival!

A hetedik trombitaszó a 2. jaj után „hamar” kezdő-dik. Ez teljesen érthető és világos. A 2. jaj lejárta 1840, a végidő kezdete pedig 1844. A hetedik trombitaszó az előzetes, mennyei vizsgálati ítélet idejétől veszi kezdetét és tart egészen Jézus Krisztus második eljöveteléig.

A látomás középpontjában Jézus Krisztus áll, a „mi Urunk” és az Atya „Krisztusa”. Ő váltotta vissza a földet Sátán kezéből, jog szerint tehát az már régen az övé. De különös a látomásban, hogy már megjelenése előtt így szól róla, profetikus múlt időben: „E világnak országai a mi Urunkéi és az Ő Krisztusáéi lettek…” „Országláso-dat kezedhez vetted,… elkezdetted.”

A következőkre utal ez a szózat és a vének imája:1. Jézus Krisztus hatalomátvétele már akkor meg-

kezdődött, amikor az Atyához mint „Vőlegény” ment, hogy jegyesét, a benne bízókat elkérje Tőle. A Bibliában többször találkozunk a menyegző hasonlatával ezzel


~ 130 ~

kapcsolatban. A keleti menyegzői szertartás kezdetén a vőlegény elment menyasszonya házához, ahol apjától el-kérte jegyesét, és magához vette annak hozományát. Ez után mentek vissza a vőlegény apjának házába, hogy ott az ünnepséget megtartsák.

Jézus tanításai szerint tudatában kell lennünk annak, hogy az ítélet egész eseménysorrend, és annak kezdete már valóságos hatalomátvétel. (Luk 12:36; Mt 25:1–13; Luk 19:12; Dán 7:13–14)

2. Ebből következik az az egyszerű, de kellőképpen ritkán tudatosított tanítás, hogy második eljövetele vég-rehajtó esemény, amely ellen nincs hatalom, nincs ki-térés és védekezés, még akkor sem, ha abban az időben egészen már terveket kovácsol, s látszólag hajt is végre az emberiség. Ő „a nagy hatalmát kezébe vette és országlá-sát elkezdte”.

Istennek valóban „nagy” a hatalma, kiváltképpen a szó erkölcsi értelmében. Nem jött el hatalommal oly sokszor, mióta nem érvényesítette teremtői jogát! Isten „fi gyelt és hallgatott”, erkölcsi medret biztosított a rossz problémájának megoldásához. Megengedte a bűn terje-dését, miközben egyéneknek szabadítást készített. Most azonban, az egyetemes szabadítás küszöbén az emberi-ség képviselőiből, a huszonnégy vénből szinte felszakad a kiáltás, a boldogító fellélegzés: végre eljött az Ő orszá-ga, nemcsak a mennyben, hanem a földön is.

Nincs ehhez hasonlítható érzés és pillanat. Amikor a Földön is jól ismert a fellélegzés egy pozitív hatalomvál-tás után, aligha írhatja le emberi szó azt, amikor min-den az egyedül jogos hatalom kezébe jut ismét vissza.

Miközben elkezdődik a mennyei ítélet, a Földön drá-mai események sorozata pereg majd le. (Ezekről és szin-te kizárólag ezekről fog adni részletes áttekintést a Jele-


~ 131 ~

nések könyve a 12., 13., 15., 16., 17. és 18. fejezeteiben.) A világtörténelem legnagyobb szabású Isten-ellenes lá-zadását összpontosítja Sátán a kezében. A vallásosság köntösében fejleszt ki olyan, Istentől függetlenedni vá-gyó szellemet és hatalmi erőket, melyek ádáz gyűlöleté-re, ám ugyanakkor tehetetlenségére is szó szerint illik a „dühösködnek” kifejezés. Hatalmi harcok dúlnak a világért, képviselői számára valóban tolvajként, megle-petésszerűen érkezik el Jézus Krisztus.

Miközben eszeveszett küzdelem dúl a hatalomért az erőszak minden eszközével, Krisztus „jutalmakat” hoz a szelídeknek, akik a mennyek országa alapelvével össz-hangba kerültek. A „próféták”, „szentek” „és akik a Te nevedet félik” mintha a különböző, üdvösségre jutott emberek csoportjáról beszélne. Isten prófétai szolgálat-ra választottain és a neki szentelt életűeken kívül ott le-hetnek még mások is:

„Akik a Te nevedet félik. Görögül: hoi foboümenoi, olyan kifejezés, amelyet az Apostolok cselekedetei hasz-nál azokra, akik bár nem egészen váltak izraelitákká, mégis imádták az igaz Istent (lásd Csel 10:2). Ha erről az általános jelentésről van itt szó, akkor a megjutal-mazandóknak e csoportjába azok tartoznak, akik jutal-mat nyernek az ítélet alkalmával azért, mert aszerint a világosság szerint éltek és cselekedtek, amelyet megis-mertek, bár nem juthattak el Krisztus megismerésének teljességére. Mivel tisztelték Istent a nekik kinyilvánított igazság mértéke szerint, ők is jutalmat nyernek.” (GC. Biblia-kommentár, Jel 11:18-hoz)

A bűn legnagyobb büntetése a bűn maga. Önmagá-nak árt legjobban az ember, ha megtűri életében. Azok-nak, akik melengették a bűnt és általa pusztítottak, a pusztulás törvénye alá kell esniük.


~ 132 ~

„A mennyei templom szent helyeit a földi templom két helyisége szemlélteti. Amikor János apostol látomásban bepillanthatott Isten mennyei templomába, látta, hogy »hét tűzlámpás égett a királyi szék előtt« (Jel 4:5). Lá-tott egy angyalt, aki arany tömjénezőt tartott, »és ada-tott annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt volt« (Jel 8:3). A próféta bepillanthatott a meny-nyei templom első helyiségébe, és látta a hét égő »tűz-lámpás«-t és »az arany oltár«-t, amelyeket a földi temp-lom arany gyertyatartója és füstölő oltára jelképezett. És »megnyilatkozott az Isten temploma« (Jel 11:19), és János bepillantott a belső függönyön túl levő szentek szentjébe. Itt látta »az Ő szövetségének ládáját«, amelyet a Mózes által készített és az Isten törvényét magában foglaló szent láda szimbolizált.

Akik tehát ezt a témakört tanulmányozták, kétség-telen bizonyságát látták annak, hogy a mennyben van egy templom. Mózes a neki megmutatott minta szerint készítette el a földi templomot. Pál azt tanítja, hogy ez a minta az igazi templom, amely a mennyben van. És János látta ezt a mennyei templomot.

Isten trónját, amely a mennyei templomban, Isten lakóhelyén van, az igazság és az ítélet teszi erőssé. Az igazság törvénye, az erkölcs nagyszerű mércéje, amely-lyel megmér minden embert, a szentek szentjében van. A frigyládát, amely magába zárja a törvénytáblákat, a kegyelem királyiszéke takarja. Előtte mutatja be vérét Krisztus a bűnösökért. Igazság és irgalom így fonódik össze az emberért létrehozott megváltási tervben. En-nek a két isteni tulajdonságnak az egybefonódását csak a végtelen bölcsesség tudta kigondolni, és a végtelen ha-talom tudta megvalósítani. Ez az összefonódás az egész


~ 133 ~

mennyet ámulatba ejti, és imádatra készteti. A földi templom kérubjai tisztelettel fordultak a kegyelem kirá-lyiszéke felé, így jelképezve a mennyei sereg érdeklődé-sét a megváltás munkája iránt. Ez annak az irgalomnak a titka, amelybe angyalok vágyakoznak betekinteni: hogy Isten akkor is igaz, ha megigazítja a megtérő bű-nöst, és megújítja kapcsolatát az elbukott emberiséggel, hogy Krisztus lehajolt, és megszámlálhatatlanul sok embert emelt ki a pusztulás örvényéből. Felöltöztette őket a maga igaz voltának folttalan ruhájába, hogy a megváltottak örökre Isten közelében és a soha el nem bukott angyalok társaságában lehessenek.” (A nagy küz-delem, 370–371. l.)

A hét csapás ideje előtt – amely a „dühösködés” kö-vetkezménye és egyben büntetése is lesz – Isten „tanúbi-zonyságul” fogja hirdettetni szolgái által az evangéliu-mot (Mát 24:14). Ekkor nemcsak igazi „nagy sokaság” áll elő, amelynek okairól is értesülünk (Jel 10–11:2), s a két tanúbizonyság hatalmáról, mintegy még végsőbb okokról (Jel 11:3–13), hanem Isten is egészen közel ke-rül ahhoz a hívő maradékhoz, melynek állhatatosságá-ban együtt van „az Isten parancsolatainak és a Jézus hitének a megtartása” (Jel 14:12).

Jelenések könyve a végidő kizárólagos bemutatására tér ezután, középpontjában a legörömtelibb jelenetekkel (14. és 19. fejezet). A következő, 12–19. fejezetek közötti résznek az előlegzése, summája volt a hetedik trombita-szó látomása.


Dürer: A mártírok pálmája(Az Apokalipszis-sorozatból, 1498)

fametszet


~ 135 ~

V. fejezet

ÖSSZEFOGLALÓ, ÉS A VÉGIDŐT RÉSZLETEZŐ

LÁTOMÁSSOROZAT A JÓ ÉS A ROSSZ NAGY KÜZDELMÉRŐL

(12:1–19:21)

Az előző három vázlatprófécia egymással párhuza-mosan haladva félreérthetetlenül megrajzolta az

elmúlt 2000 év legfõbb folyamatait. A hét levél Jézus Krisztus gyülekezeteinek jellemzése, a hét pecsét a jó és a rossz küzdelmének pillanatnyi állása, a hét trombita-szó Isten fi gyelmeztető ítéletei által nyitott szemponto-kat. Ilyen röviden csak egy-egy szempont következetes végigvitelével tárulhatnak elénk a történelem jelene-tei. Sátán a bűn és a hazugság ködösítésével felhőzi be az emberi élet egét, Isten jövendölései a mennydörgés és villámlás hatalmas és hathatós világosságával azon-ban e sötétségen is átragyognak, és nekünk is fényt, értelmet biztosítanak.

Mind a három próféciasorozat vázlatprófécia – vagyis egy adott történelmi pontból kiindulva eljut egészen a végig, a végidőig, Jézus Krisztus dicsőséges második el-jöveteléig. Mit kapunk akkor ehhez képest mást a ne-gyedik – és az első hármat összevéve csaknem egyazon hosszúságú – jövendölés-sorozatban?

Magát a végidőt, a mi történelmünk utolsó legfőbb össze-függéseit alaposan részletezve.


~ 136 ~

A Jelenések könyve utolsó, legterjedelmesebb része – mely egyben a Bibliának is utolsó, tizedik vázlatpró-féciája – a mi korunkat, a XI–XXI. századot világítja meg, s nemcsak döbbenetes világossággal, hanem rész-letességgel is.

E sorozat elején is bevezető látomás áll, mely egyben a Biblia leghosszabb időtávot összefoglaló kijelentése, minthogy a Föld teremtése előtti, mennyei lázadástól veszi kezdetét, és ér el Amerika és Róma végidőben ját-szott történelmi szerepének felvázolásáig.

A bevezető nagy látomás: sárkány és az asszony harca

(12:1–19)

János apostol előtt mindeme, eddig említett, szintén sú-lyos látomások után most „láttatott nagy jel az égben: egy asszony, aki a napba volt felöltözve, és lábai alatt volt a hold, és az ő fejében tizenként csillagból korona, aki terhes volt, és akarván szülni, kiáltott, és kínlódott a szülésben” (12:1–2). Nemsokára a látomás másik fő-szereplője is feltűnt, egy „nagy veres sárkány” formá-jában, akinek hét feje („hétfejű sárkány”), és tíz szarva volt, a fejeinek mindegyikén pedig korona. A sárkány nem volt egyedül: „a farka után vonta az ég csillagai-nak harmadrészét, és földre vetette azokat, és állott az a sárkány a szülő asszony elé, hogy mikor szül, annak fi át megegye” (12:3–4). A drámaian pergő jelenetek sebesen váltottak át ezután abba az új képbe, hogy az asszony végül is megszülte fi át – magzatát, akit a sárkánynak nem sikerült elpusztítania, legyőznie, sőt ez a Fiú – bár-mennyire is ellene támadtak – lesz az egész emberiség


~ 137 ~

megítélője, miután „ragadtatott… Istenhez és az Ő ki-rályiszékéhez”, ahonnan másodszor eljőve majd – idézi e látomás a Bibliának legtöbbet visszaidézett zsoltárát, a 2. zsoltárt, mely mind az első, mind a második eljö-vetelre nézve próféciát tartalmazott – „vasvesszővel le-geltet minden nemzetet” (12:5). E látomás azzal zárul, hogy a Fiú égbe emelkedése után az asszony itt maradt a Földön, és a véres küzdelem nem szűnt meg, hanem a régi élességgel folytatódik tovább, az asszonynak „pusz-tába” kell elmenekülnie a sárkány haragja elől, „hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt ezerkét-százhatvan napig” (12:6). A látomás ezen a ponton fél-beszakad, hogy majd a 7–12. versek közbeékelése után ugyanitt folytatódjék tovább a 13. verstől.

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra, hogy a láto-más jeleneteiben szereplő jelképeket azonosítani tudjuk.

Az asszony, a tiszta és hűséges asszony a Bibliában a mindenkori igaz, Istentől választott látható egyház (ekklészia) jelképe (Ésa 49:18 és sk., Hós 4:7; Zak 9:9, stb.), mint ahogy a parázna asszony a hitehagyóé (vö. Jel 14:4; Jel 17:1 és sk.). A sárkány jelképét ugyanez a fe-jezet Sátánnal azonosítja (12:9). Az ég csillagainak har-madrészét pedig (a „harmadrész” kifejezés tekintélyes számot, noha nem a többséget jelenti) az őt követő go-nosz angyalokkal, a démonokkal tehetjük egyenlővé a 12:7 alapján. Az, hogy az asszony terhes volt és kiáltott, kínlódott a szülésben, a vajúdás képzetét kelti föl, amit maga Jézus Krisztus is alkalmazott második eljövetelére nézve (Mt 24:8 nem a „nyomorúság kezdete”, hanem a „vajúdás kezdete” az eredeti szövegben, továbbá Ján 16:21, vö. 1Thessz 5:3), de első eljövetelekor hasonló helyzet állott fönn: akik akkor a Messiás várásában éltek, azokat tekintette Isten látható egyháza igaz tagjainak.


~ 138 ~

A jelképek azonosítása után a következőképpen áll össze a kép: Isten választott népe az ókorban Izráel volt, az ő soraikból látta meg a napvilágot a Megváltó. A zsi-dó nép különleges célpontja volt Sátánnak, Isten ellen-ségének, miután az Isten és Sátán közötti küzdelem a földi történelemben Isten egyháza és Sátán erői között dúl a legkiélezettebben. Amikor Isten e világra küldte Jézust, a sátáni erők már a betlehemi bölcsőben megöl-ték volna (lásd erről Heródes gyermekgyilkosságát, Mt 2:16–18). Élete során is többször talált megfelelő eszkö-zöket, hogy ezt tegyék vele (vö. Ján 5:16; Luk 4:29; Ján 7:19–20, 44–47), míg végül is ugyanez a világrajöttétől fogva gyilkos szándék öltött testet elítéltetésével és ke-resztre feszítésével.

A bevezető látomás középpontjában azonban nem Jé-zus élete áll – ezért erről, a legrövidebben egyetlen vers emlékezik meg (12:5), lévén, hogy ezt a Biblia más ré-szei már alaposabban leírták –, hanem Jézus Krisztus látható egyházának a sorsa a történelemben. Az eddigi három vázlatprófécia, és különösen az első (a hét levél) különböző szempontokból értelmezték már, itt kezdő-dően azonban egy nagy ívű, monumentális esemény-sorozatban megörökített látomásfolyam bontakozik elő, s mint látni fogjuk – ennyiben ez a negyedik rész újra más szempontot világít meg –, a legvégső történelmi időkre vonatkozóan.

Az eddigi három látomássorozat is kitüntetetten ke-zelte a történelem végkifejletét. A hét levél közül az utol-só kettő a mi korunkról szól: a végidő egyházak születé-sét, majd az egykori Izráelhez hasonlóan farizeizmusba süllyedését (Laodicea) állította elénk. A hét pecsétről szóló látomássorozatban jelent meg először közbeékelt látomás a hatodik és a hetedik pecsét felbontása között,


~ 139 ~

mint ahogy a trombitaszó-látomásban a hatodik és a hetedik trombitaszó között már két közbeékelt látomás is található: mindegyik célja, hogy részint az elpecséte-léssel (7. fej.), részint a végidők egyházának születésével (10:1–11:2), valamint a tömeges ateizmus jelentkezésé-vel (11:3–14) a mi korunk problémáit egyre világosab-ban érzékeltesse. Ennek jegyében ez a 4. vázlatprófécia már csak a végidőre összpontosít. A Jel 12:1–6 rövid felvezetés csupán, a 7–12. szintén rövid, de elmaradhatatlan köz-beékelés, a 12:13-tól egészen a 19:21-ig a XVII–XXI. század történelme tűnik elő, természetesen Jézus Krisz-tus-i megvilágításban.

Az, hogy itt sem hiányzik az előzmények rövid bemu-tatása, egészen természetes annak, aki a bibliai prófé-ciák világát csak egy kicsit is megismerte már. A bibliai jövendölések egyik csoportja, a tíz vázlatprófécia folya-matokat világít meg, ok-okozati összefüggéseket a tör-ténelemben. Az erre a tíz folyamatrajzra ráépülő vagy ezeket „kibélelő” több mint 400 pillanatkép-prófécia azután a különösen fontos részleteket is elénk helye-zi. A két prófécia-típus így egészíti ki egymást az egész Bibliában, de különösen itt, a Jelenések könyvében, melyben mind a négy látomássorozat egésze vázlatpró-fécia, az egyes részletek, közbeékelések pedig pillanat-kép-próféciák.

Mielőtt e látomás továbbhaladna, már a bevezető láto-másban is közbeékelés található. Vajon miért? Mi értel-me és célja a Jel 12:7–12 közötti résznek, mely mintegy megszakítja a 6. vers leírását, hogy azután az a 13.-ban folytatódjék?


~ 140 ~

A Jel 12:7–12 közbeékelése a mennyei lázadásról

Miután láttuk a jó és a rossz kérlelhetetlen küzdelmének egyik szeletét, a földi történelem egyik legfélelmetesebb összecsapását, amikor is az egyetlen ártatlan és igaz Messiást üldözték, szükségszerű, hogy a látomás szalag-ja itt egy kicsit megálljon, és választ kapjunk arra, miért ez az embertelen harag? Ez a gyilkos gyűlölet? Miért üldözi ilyen kíméletlenül világunkban a rossz a jót?

János apostol már a Jelenések könyve előtt így tet-te fel ezt a kérdést egyik levelében, s ilyen egyszerűen válaszolta meg: „Mert ez az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást. Nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól volt, és meggyilkolta az ő testvérét. És miért gyilkolta meg azt? Mivel az ő cseleke-detei gonoszok voltak, a testvéreié pedig igazak. Ne cso-dálkozzatok atyámfi ai, ha gyűlöl titeket a világ!” (1Ján 3:11–13) – Isten és Sátán között feloldhatatlan ellentét feszül, a földi történelemben, egészen a végig.

Mielőtt az ember beengedte volna a Földre Sátánt, azelőtt a mennyben kibontakozott már ez a küzdelem. S az a valaki, aki színről színre látva Istent, megengedte magának, hogy teremtményként az igaz és szeretetteljes Teremtő ellen lázadásba fogjon, aki „nem állott meg az igazságban” és Isten igazságával – a szereteten alapuló törvényeivel – szemben a maga hazug, de az igazságtól ellopott köntösébe öltöztette érveit, attól a Sátántól alig-ha várható, hogy bármit is belásson, elfogadjon, ami igazság és szeretet. A „hazugság atyjává és embergyil-kossá” (Ján 8:44) lett itt is attól a pillanattól fogva, hogy az ember a földi világba beeresztette.

A közbeékelt látomás mennybeli „viaskodás”-ról tu-dósít, még a Föld megteremtése előtt, mely Sátán és az


~ 141 ~

Atya Isten által küldött Mihály – Jézus Krisztus egyik jelképes neve, ötször fordul elő a Bibliában (Dán 10:13, 21; 12:1; Júd 9; Jel 17:7) – között folyt le. Nem testi, ha-nem lelki viaskodás volt ez, nyilván. Jézusnak azonban nem sikerült a lázadás útjáról visszafordítania az ördö-göt. Az angyalok fejedelme, a leghatalmasabb terem-tett szellemiség az önzéssel, a szeretet hiányával páro-sulva a legborzasztóbb, legkorlátoltabb, leggonoszabb lény lett. Sajnos, az angyalok harmadrésze hozzásze-gődött.

A „helyük sem találtatott többé a mennyben” (12:8) kifejezés arra utal, hogy az ellenállás véglegessé válásá-val Istennek meg kellett őt fosztania tisztségétől. Sátán nem vezethette többé Isten angyalait, csupán a zászlaja alá gyűlteket, akiket démonoknak nevezünk. A „levet-tetés” (12:9 és sk.) kifejezés azonban mást, újabb ese-ményt jelöl. Sátánnak bejárása volt a mennybe (Jób 1–2. fej.) egészen Jézus Krisztus golgotai haláláig (vö. Luk 10:18; Ján 12:31). Amikor Krisztus áldozatát meghoz-ta, Sátánnak egyszer s mindenkorra távoznia kellett Is-ten színe elől. Tevékenysége a Földre korlátozódik. Itt akarja „mind az egész föld kerekségét elhitetni” (12:9/b), itteni romboló művére nézve hangzik el, különösen a történelem legvégső időszakára nézve: „Jaj a föld és a tenger lakosainak, mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van.” (12:12)

A legyőzött erők a végső vereségük előtti utolsó idő-szakaszban a legkegyetlenebbek. Látható volt ez a má-sodik világháború utolsó negyedében-ötödében, mikor is kétszer több pusztulás söpört végig a világon, mint a háború kitörésétől összevéve. Ilyen a mi történelmi végidőnk is. Sátán kegyetlen, nem adja föl a vesztes


~ 142 ~

játszmát. Ameddig teheti, kísért, vádol, hazudik, tagad, letagadtatja önmagát is, csakhogy még többet ártson és irtson. Nem lehetnek illúzióink korunk csatározásai fe-lől. A XX. században mintegy 200 millió ember szállt a sírba erőszakos halállal, több, mint 40 évszázad alatt összevéve. Már a 9–11. fejezetekben 3 utolsó „jaj”-ról hallhattunk. E közbeékelt látomás végén a legborzasz-tóbb jaj következik: „Jaj a föld és a tenger lakosainak, mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van.” (12:12) Az erő-szak és ámítás, az „ordító oroszlán” és a „világosság an-gyala” (1Pét 5:8 és 2Kor 11:4) erőit és eszközeit egy kéz-be fogva indul Sátán legvégső csatájára, földi emberek és intézmények befolyásolásával. Ezt a szándékot egye-dül Isten Igéje és az azt képviselő igazi egyház leplezi le. A legnagyobb győzelem a hit győzelme Jézus követői-nek életében, akik „a Bárány véréért, bizonyságtételük-nek beszédéért és életüket nem kímélve mindhalálig győz-tek” (12:11). Ezért fordul Sátán legnagyobb erőivel az asszony, a napbaöltözött asszony ellen.

A napba öltözött asszony útja 1700 éven át: „a pusztai egyház” sorsa Amerika felfedezéséig

és az üldözöttek befogadásáig(12:13–18)

Miután Jézus a mennybe ment, egyházára ugyanaz a sors várt, mint Őreá földi életében: „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt tiná-latoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé, de mivelhogy nem vagytok e világból, ha-nem én választottalak ki magamnak titeket e világból,


~ 143 ~

azért gyűlöl titeket a világ.” (Ján 15:18–19) Ezután Jézus az üldözéseknek egy következő, még keservesebb fázi-sáról is szólt: „És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem. Ezeket pe-dig azért beszéltem néktek, hogy amikor eljő az az idő, megemlékezzetek róluk, hogy én mondtam néktek.” (Ján 16:3–4)

Az üldözések e két szakaszát pontosan azonosíthat-juk: az i. sz. I–IV. század eleje között külső üldözések csapdosták a kereszténység fáját, ezekben azonban ki-tartott, egységes maradt Krisztus gyülekezete. A IV. századtól belső üldözés vette kezdetét, mivel a keresz-ténység két ágra szakadt: a meglévő lelki kereszténység-ből kivált a hatalmi kereszténység, és ez utóbbi üldözni kezdte az előbbi képviselőit. A „puszta” a kietlenség, a társadalom peremvidékének jelképe, a „pusztai keresz-ténységet” előbb a római államhatalom szorította a tár-sadalom megvetettjei közé, utóbb pedig az államhata-lommal együttműködő hatalmi egyház üldözte. Krisz-tus akkori követőinek egyedüli oltalma Isten volt, aki az üldözések mindkét formájában gondját viselte azoknak, akik hűségesek maradtak hozzá. Már az eddigi próféci-ákat ismerve is félelmetesek a látomás képei:

„Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levettetett a föld-re, kergetni kezdte az asszonyt, aki a fi út szülte. De ada-tott az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig. És bocsátott a kígyó az ő szájából az asszony után vizet, mint egy folyóvizet, hogy azt a folyóvízzel elragadtassa.” (12:13–15)

Ebben a néhány versben az i. sz. I–XVII. századot, több mint másfél évezred folyamatát láthatjuk, egysze-rű, jelképes alakban. Az üldözések második szakaszában


~ 144 ~

ugyanis nemcsak Róma üldözött egyedül, hanem a protestáns egyházak is átvették az általuk joggal bírált elődtől annak borzalmas eszközeit: a primátus és kiát-kozás „diotrefészi” szellemét (3Ján 9–10). Kálvin meg-égettette Szervét Mihályt, a Bibliát kutató puritánokat, a baptistákat, a metodistákat kizárták, kiátkozták. Az „anathema sit!” nemcsak Dél, hanem Észak jelszavává is vált. Nemcsak katolikus üldözött protestánst az ellenre-formáció időszakában, hanem protestáns is protestánst. Az üldözött puritánok, herrenhutterek, mennoniták, baptisták, metodisták azonban egy újonnan fölfedezett földrészen oltalomra leltek: „De segítségül lett a föld az asszonynak, és megnyitotta a föld az ő száját, és elnyelte a folyóvizet, amelyet a sárkány az ő szájából bocsátott.” (12:16)

Amerikát éppen ebben az időszakban, 1492-ben fe-dezte fel Kolumbusz Kristóf. Az 1517-ben elindított re-formáció igazi zászlóvivői közül a XVII. század elejétől fogva sok üldözött vándorolt ki ide a Mayfl owerrel: a Pilgrims Fathers, a zarándokatyák nemzedéke. Ők ala-pították meg a Föld első országát, mely szabadságot – vallás- és lelkiismereti szabadságot – biztosított polgá-rainak. A kereszténység legújabb és legutolsó hajtása is ebből a világból nőtt ki: a Miller-mozgalom és örököse, az adventközösség. Az Egyesült Államoknak 1776 után másfél évszázadra volt csak szüksége, hogy megelőzze a fejlődés élvonalában az öreg kontinenst, Európát.

Félelmetes a kép azonban, mellyel ez a látomás befe-jeződik: „Megharagudott azért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadakozzék az ő magva maradékával, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél volt a Jézus Krisztus bizonyságtétele. És állt a tengernek föve-nyére.” (12:17–18)


~ 145 ~

A hideglelős, vészjósló jelenet érzékelteti: Sátánnak egyelőre nincs nagyobb mozgástere, de nem mond le arról, hogy el ne torzítsa a jövőben Amerikát. Csupán a kedvező alkalomra vár, hogy cselekedjék. A tengerpart fövenyéről lesi, mikor kezdhet munkába.

Egy látomás közbeékelésével folytatódik majd a pró-fécia az Egyesült Államokról a 13:11 versétől fogva. A közbeékelés azonban megint szükségszerű: a világ leg-erősebb államává fejlődő USA mellett ott láthatjuk a végidő legerősebb, régi-új egyházi hatalmát: Rómát.

A Jelenések könyve a tengerből feljövő fenevadról

(13:1–10)

Miközben Sátán a tengerparton állva várakozik, János apostol a tengerből egy fenevadat lát feljönni, ugyan-csak hét fejjel és tíz szarvval, ahogy a sárkány eseté-ben is megfi gyelte (12:3). Ez a fenevad egyesítette ma-gában a párduc, a medve és az oroszlán által jelképe-zett hatalmak elnyomó eszközeit, így erősítette meg őt gazdája, a sárkány, aki „adta az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat” (13:2/b). János apos-tol arra is fi gyelmes lett, hogy ez a 42 hónapig (=1260 napig=évig) teljhatalommal rendelkező fenevad egy-szer csak egyik fején „halálos sebbel megsebesíttetett, de az ő halálos sebe meggyógyíttatott, és csodálván, az egész föld követte a fenevadat” (12:3). A fenevad történel-mi útját Isten elleni káromlások, szidalmak szegélyez-ték, Isten választottai ellen való hadakozások jellemzik. Később azt is megtudjuk majd róla, hogy „részeg volt a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől”


~ 146 ~

(Jel 17:6). Ennek ellenére a Föld népei „csodálják” és „imádják” a fenevadat, csakúgy mint a sárkányt, „ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? Kicsoda vias-kodhatik ővele?” (13:4/b).

Sátán Jézust is arra szólította fel, hogy őt imádja, a Megváltó azonban így válaszolt: „Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” (Mt 4:10) Amire Jézust nem sikerült rá-vennie, későbbi tanítványainak egy részét és a világot rá tudta venni. Nem máról holnapra, persze, hanem évszázadok erőszakosságaival és csalásaival. Minden-esetre, a végidőbe, a XIX–XXI. századba érkezve, Sátán lába előtt hever a világ lelkileg-szellemileg, de testileg is. Ez az egyházi hatalom, mely az eltorzuló Amerikával szövetségre lép, s az eltorzuló Amerika az, mely az anti-krisztusi intézményt támogatni fogja, akár a trón és az oltár szövetsége a középkorban, midőn az előbbit frank királyságnak, Nagy Károly-i impériumnak vagy Német-római Császárságnak nevezték. A kettősből az „oltár”-t mindig Róma képviselte.

Azért nem kell sokat bajlódnunk a tengerből feljövő fenevad azonosításával, mert ez a jelkép már János apos-tol előtt 600 éve ismert volt, Dániel próféta könyve 7., és az arra épülő 8., 9., 12. fejezetből. A jelképet – a fene-vadat, vagy más néven a pusztító utálatosságot – maga Jézus Krisztus szó szerint, a Jeruzsálemet körülzáró Ró-mával tette egyenlővé (Mt 24:15). Méghozzá ahogyan az ókori Róma egykor Jeruzsálemet körülzárta, úgy vette az egyházi Róma újra meg újra ostromgyűrűbe a „pusz-tai egyház”-at a középkorban (Lk 21:24), és erre készül a vég idején is (Jel 17:13–14). A XVIII–XX. század kö-zött azonban a nemzetállamok kialakulásával elveszítet-te befolyását a polgári életre. Az állam és egyház szétvá-


~ 147 ~

lasztásával Róma hatalma kényszerszünetre lett ítélve. Ő mint „megözvegyülést” tartja ezt számon (Jel 18:7/b, vö. 2:22). Hatalmi erő nélkül a hatalmi kereszténység is csaknem halottá vált – többek között ez is azt mutat-ja, hogy nincs sok kereszténység benne, csupán annak utánzata, látszata. Hogy új életet leheljen belé, Sátán-nak a legerősebb világi hatalommal kell összekapcsol-nia, ahogy a középkorban a frankokkal, a németekkel léptette Rómát szövetségre.

A mi korunkban ez a legerősebb világi hatalom: az Amerikai Egyesült Államok.

Az eltorzult Amerikai Egyesült Államok(13:11–18)

Itt fogja újra képbe a látomás előbb elejtett fonalát a Jelenések könyve próféciája: „Azután láttam más fene-vadat feljönni a földből, akinek két szarva volt, a Bárá-nyéhoz hasonló, de úgy szólt, mint a sárkány.” (13:11) Szó szerint „abból a földből” (vö. 12:16) látta a másik fenevadat feljönni János apostol, mely föld egykor „se-gítségül lett az asszonynak”.

Az üldözött európai protestánsok a szabadság és mun-kaszeretet Amerikáját hozták létre a keleti partvidéken, főként Rhode Islanden. Az új állam államok szövetsé-gévé lett. Nem volt akadálytalan az Egyesült Államok felemelkedése, de az előbbi két jog biztosítása megmu-tatta, mire mehet egy nemzet, ha Isten törvényeinek ér-vényt szerez.

Az idők során azonban a munkaszeretetet és a tisz-tességes megélhetést felváltotta a pénzszeretet és a meg-gazdagodási vágy, a szabadságot pedig a határokat nem


~ 148 ~

ismerő szabadosság. A föld, mely egykor segítségül lett másoknak, mára másokat leigázó fenevaddá vált, mely „a Bárányéhoz hasonló, de úgy szólt, mint a sárkány” (13:11/b).

Ez a fenevad nem a tengerből emelkedett ki – akkor a nemzetek egymás elleni küzdelme vetette volna föl –, sem nem a mélységből támadt, mint a 11. fejezetben látott tömegméretű ateizmus. A földből, vagyis organi-kus fejlődéssel, kiszámítható növekedéssel emelkedett a többi nemzet fölé. Nem vigyázott azonban magára, és észrevétlenül eltorzult. Sátán nemcsak durvasággal („mélységből”), kegyetlenkedéssel („tengerből”), hanem megfoghatatlan apró lépések torzításaival („földből”) is dolgozik. Egyetlen védőbástyánk: Isten Igéje. Egyetlen győzelmi lehetőségünk: a neki való engedelmesség.

A földből feljövő fenevad – a protestánsnak mondott Amerika – hozzáfog, hogy fölemelje Rómát, – mely őseit a máglyára küldte, és saját földrészéről elűzte. Nem elégszik meg azonban csupán fölemelésével: a Róma képviselte hagyományvallást a maga amerikai élmény-vallásával – élményegyházaival – a világ trónjára emeli, és a népeket Róma képmásának (eikon) elfogadására és követésére kényszeríti. Korlátlan világegységet, világ-diktatúrát fog létrehozni, melyből csupán a bibliai tör-vényvallást, Krisztust személyes hittel követők marad-nak ki. A világegységet azonban éppen ellenük hozza létre, mint egykor Darius király tanácsnokai lehetetlen törvényük megalkotásán egyes-egyedül azért dolgoz-tak, hogy Dániel prófétát bevádolhassák (Dán 6. fej.).

A világegységhez majd a Jelenések könyve 17–18. fe-jezetei visznek a legközelebb, de innen, a 13. fejezet má-sodik felétől fogva azt látjuk, hogy a végső események egyik fő témája ennek létrehozása lesz:


~ 149 ~

„És az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cse-lekszi őelõtte, és azt is cselekszi, hogy a föld és annak la-kosai imádják az első fenevadat, amelynek halálos sebe meggyógyult. És nagy jeleket tesz, annyira, hogy tüzet is hoz alá az égből a földre, az emberek láttára. És elhite-ti a földnek lakosait a jelekkel, amelyek adattak néki, hogy cselekedje a fenevad előtt; azt mondván a föld la-kosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyverrel megsebesíttetett, de megelevenedett. És ada-tott annak, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt művelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek. Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagok-kal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezükre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek. És hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevé-nek száma.” (13:12–17)

A félelmetesen elsötétülő kép végén mégis gondos-kodott Jézus vigasztaló fénysugárról. Miközben emberi erők egyesülnek a Bibliát ismerő hívő emberek szemé-ben nyilvánvaló sugallat alapján, Isten nem hagyja el azokat, akik az egység igazsága helyett az igazságban élők egységét keresik. (Vö. Ján 17. fej., Jézus könyörgé-sét – nem a világ, hanem a benne hívők egységéért!)

„Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát, mert emberi szám: és annak szá-ma hatszázhatvanhat.” (13:18)

A 666 rejtélyét Andreas Helwig, a berlini protes-táns főiskola nyelvész professzora fejtette meg 1612-ben megjelentetett Antichristus Romanus című művében. A fenevad száma: a saját magára alkalmazott önmeg-jelölésének, a saját hivatalos nyelvén való kifejezésének


~ 150 ~

egyszerű összeadással nyert számértéke: Az ókori ge-mátria egyik esetével van dolgunk, amely szerint a

VICARIVS FILII DEIkifejezés tölti be a bibliai megjelölés keretét, azaz aho-gyan a pápaság „Isten Fia helytartójá”-nak nevezi ma-gát. Ennek számértékei – 5, 1, 100, 1, 5, 1, 50, 1, 1, 500, 1 – adják ki a 666-ot, mely a sok-sok dánieli jövendölés után igazán nem újdonság, csupán pont az „i” betűn. Mindamellett fontos és megkerülhetetlen azonosítás.

A sötétség után felragyogó látomás a 144 000-ről (14:1–5)

A sötét, nyomasztó látomás után felszabadító, örömteli kép tárul elénk a Jelenések könyve 14. fejezete szerint. A könyvnek ez a negyedik része, amint láthatjuk, előre-ívelések és visszatérések, új és újabb közbevetések soro-zata. A bevezető látomás (12:1–6) után már a harmadik közbeékelésnél tartunk.

Miről van szó? Arról, hogy mielőtt elsötétülne a világ jövőjének képe, két örömteli látomás bontakozik ki. A 14. fejezet egyébként három részből áll: először a Jézus második eljövetelét mint üdvösségüket várók csoportja, a 7. fejezetből már megismert elpecsételtek serege áll a Sion hegyén, a Bárány mellett, miközben jellemzésüket halljuk (14:1–5). Azután az emberiséghez szóló utolsó evangéliumhirdetés hatalmáról értesülünk (14:6–13, vö. Mt 24:14). Végül az aratás és a szüret jelképeiben az igazak egybegyűjtése és a kárhozottak ítélete bontako-zik ki (14:14–20).

A fejezet jelképei most is egyszerűek, és maguk helyett beszélnek. A Bárány Jézus Krisztus jelképe (Ján 1:29).


~ 151 ~

A Sion hegye Jeruzsálem dombja, amelyre a templom épült, mindkét név a mindenkor hívő közösség jelképe (Gal 6:16). A 144 000 már a Jel 7. fejezetéből ismert és azonosított „nagy sokaság, melyet senki meg nem szám-lálhatott” (Jel 7:9/a), a Jézus Krisztus második eljöve-telét élve megérők és elfogadottak sokasága, „a tenger kincsözöne, a népek gazdagsága” (Ésa 60:5/b). A láto-más képies formában azt ismétli meg, amit Jel 3:21 ál-lított: hogy a történelem összes igaz keresztényei közül azok állnak legközelebb Üdvözítőjükhöz, akik második eljövetele előtt az Övéhez hasonló győzelemre jutnak.

A 144 000 jellemzése (a 4–5. versekben) jelzi az Isten által megkívánt szintet a végső időben, melyben „na-gyobbá lesz a tudás” (Dán 12:4/b). Öt kijelentést olvas-hatunk róluk.

„Ezek azok, akik asszonyokkal nem fertőztették meg ma-gukat, mert szüzek” – a végidő keresztényei legelőször is gondolkodásukban keresztények. „Amiként gondolko-dik az ember, az ő maga.” (Péld 23:7) Nem keverik össze az igazat és a hamisat, a tisztát és a tisztátalant, a szentet és a közönségest (3Móz 10:10). A napba öltözött asszony egyháza és a parázna asszony(ok) egyháza (Jel 17:1 és sk.) között nem lehet egyezség. „Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” (Ámós 3:3)

„Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy” – ugyanakkor ezek a hívő Jézus Krisztust követők nem a maguk egyházát követik, egyáltalán nem rendelik alá magukat semmi emberi tekintélynek, hanem egyedül Jézus Krisztusnak mint „fej”-nek, – ahogyan azt a Bib-lia egyébként számtalanszor hangsúlyozza is (Eféz 1:22; 4:15; 1Kor 12:12 és sk.). Tekintélytisztelők, de nem te-kintélyelvűek. Mértékük a Bárány beszéde, bármit kér is tőlük.


~ 152 ~

„Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül” – jól tudják, milyen drága árat fi zetett Isten a megváltásukért, mindenekfölött becsü-lik Megváltójukat, és nem pusztán kötelesség, hanem őszinte szeretet „szorongatja” őket (2Kor 5:14).

„Az ő szájukban nem találtatott álnokság” – hogy mennyire szeretik Jézust, életük árulja el. Jézus azt mond-ta követőinek búcsúbeszédében: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” (Ján 14:15) Is-ten törvényét megtartani egyedül Jézus Krisztusba mint bűntelen (még beszédében is bűntelen) Közbenjáróba vetett hit által lehetséges. A végidő keresztényei – s itt a Jelenések könyve ezt az ígéretet már harmadszor mond-ja el (3:21, 7:14–17) – kerülnek a legközelebb Krisztus-hoz. Ahogy Őróla elhangzott: „álnokság sem találtatott szájában” (Ésa 53:9/b), úgy a második eljövetele előtti kereszténységről is ott áll a jövendölés: „És marasztok közötted nyomorult és szegény népet, akik bíznak az Úr nevében. Izráel maradéka nem cselekszik hamisságot, nem szól hazugságot, és nem találtatik szájában álnokság-nak nyelve, hanem legelésznek és lenyugosznak, és nem lesz, aki felrettentse őket.” (Sof 3:12–13)

„Mert az Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek” azzal is tisztában vannak, hogy róluk élő állapotukban születik majd meg a mennyei ítélet, hogy méltók az örök életre. Úgy is élnek, olyan erőfeszítéseket is tesznek a hétköznapi életükben, ahogy Pál apostol tanácsolta: „És kérve kér-tünk, hogy Istenhez méltóan viseljétek magatokat, aki az Ő országába és dicsőségébe hív titeket.” (1Thess 2:12)

Ez az öt jellemvonás összefoglalóul: a politikai öku-menizmus, a szervezetimádat, az önimádat legyőzése, Jézus Krisztus testtélételének elfogadása (1Ján 4:1–3), és a mennyei ítéletről szóló dánieli próféciák (Dán 8:14;


~ 153 ~

1Pét 4:17; 1Thess 5:1 és sk.) követése. Ilyenek az igazi keresztények, Jézus második eljövetelének várói és útké-szítői, a menny örökösei, kegyelem folytán.

A hármas angyali üzenet az örökkévaló evangéliummal

(14:6–13)

Miután az előző látomás és a hozzá fűzött jellemzés el-hangzott, János apostol három angyal megjelenését lát-ta, mindegyikük más-más üzenettel kereste föl a tör-ténelem végső időszakának emberiségét. Nyilvánvalóan ez is jelképes látomás, és semmiképpen sem azt jelenti, hogy angyali lények végzik azt el, amit embernek kell elvégeznie a másik ember érdekében. Isten az evangé-liumhirdetés munkáját a maga kezébe is vehette volna, az angyalok rendjére is bízhatta volna, mégis úgy hatá-rozott, hogy esendő, de megváltozott, törékeny, de álta-la kincsekkel megajándékozott emberek tegyék ezt em-bertársaikért. „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (2Kor 4:7)

A három angyal – azaz jelképezésükben a végidő ke-resztényei mint Isten „angeloszai”, vagyis követei – há-rom végső üzenettel fordul az emberiséghez.

Az első angyal „az örökkévaló evangélium”-ra, a hite-les bibliai jó hírre alapozva szólítja meg az emberiséget, és a jelenkori világ érzékeny pontjaira tapint. „Féljétek az Istent” – egy külsődleges vallásoskodásba merülő vi-lágnak az istenfélelem szükségességét hirdeti. Az isten-félelem az igazán értékes, komoly hitet jelenti: „Az is-tenfélelem a rossz gyűlölése” – vagyis nem elégszik meg


~ 154 ~

a jó elismerésével, hanem a rosszal való radikális szem-befordulást valósítja meg. A világ a „langymelegség” vallásoskodásába merül (Jel 3:15–16), az istenfélelmet alapjaiban nélkülözi. Nem Istentől kell félni, Istent kell félni (az eredeti görögben az „istenfélelem”-nek meg-felelő szó, az euszébia „jó félelmet” jelent, mint amikor egy szép táj, csodálatos alkotás láttán összeborzongunk, szemben a „rossz félelem”-mel, ami a vétkeink miatt ke-ríthet hatalmába bennünket). „És néki adjatok dicsősé-get” – folytatódik tovább az első angyal üzenete, mely az istenfélelemre építve az istendicsőítésre szólít fel. Nem a harsány, ovációs, karizmatikus lelkendezésre, hanem az értelem és szív engedelmességére olyan korban, mely-ben az emberdicsőítés a leggyorsabban terjedő ragály. „Az önimádat társadalmát” (Cristopher Lasch) éljük, és ez hitet, szeretetet, s velük együtt szinte minden jót kizár. „Mert eljött az Ő ítéletének órája” – folytatódik tovább az üzenet, konkrétan rámutatva, amit a Jel 10:1–11:2 részletében láthattunk: Isten a történelem végórájának időpontját nem nyilatkoztatta ki, a végidő korszakának kezdetét azonban igen, Dán 8:14 2300 éves próféciájá-ban. E szerint a jövendölés szerint – mely Dán 9:25 idő-pont-meghatározása szerint i. e. 457-ben vette kezdetét – a 2300 éves prófécia 1844-ben lejárt. Jézus esküvéssel erősítette meg (Jel 10:6/a), hogy „több idő [profétiku-san kinyilatkoztatott idő] nincs”. Az emberi történelem legutolsó szakaszába érkezett. „És imádjátok azt, aki te-remtette az eget és a földet, és a tengert és a vizek for-rásait” – miközben a világ embereket és intézményeket imád (vö. Jel 13:3–4, 8), az üzenetnek ez a része Isten imádására szólít fel, a Tízparancsolat IV. parancsolatá-ra való visszahivatkozás jegyében. A modern világ ha-gyomány- és élményvallásosságával szemben Isten örök


~ 155 ~

törvényének szent, sérthetetlen és megváltoztathatatlan voltát hirdeti, mint az a parancsolat, amelyre visszautal: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fi ad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belől van. Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat nap-ját, és megszentelte azt.” (2Móz 20:8–11)

A második angyal üzenete azt jelenti be, hogy a sze-mélyes istenhiten és a törvény betöltésén alapuló vallá-sossággal szemben az emberi, a politika és az egyház összefonódásában jelentkező vallásosság Isten szemé-ben „elesett” (a 14:8-ban a „leomlott” helyesbítésével. Leomlani csak a hét csapás idején fog: Jel 18:2). Babi-lon részegítő italát és azzal a föld lakosainak elbódítását majd a Jel 17:1–6 látomása fogja kifejteni, s a következő, 18:4 szólít fel a bukott egyházak végleges elhagyására.

A harmadik angyal a legvégső összeütközés alkal-mával, mintegy utolsó szóként harsan fel, és a fenevad vallásosságával való mindennemű szakításra ösztönöz. A fenevad vallásossága a hamis vallások kvintesszenciá-ja. Isten csapásai a végső nagy evangéliumhirdetés (Mát 24:14) vége felé már készülődni kezdenek. Isten nem védhet meg embereket, akik a feltárt világosság ellenére is Sátán szolgálatában kívánnak megmaradni. Az igazi kereszténység hármas mércéje: „a szenteknek békességes tűrése” (hüpomoné = állhatatosság), az „Isten paran-csolatainak megtartása”, „Jézus hite” által (14:12) – to-vábbra is változatlan. Ha lesznek is mártíromságok az


~ 156 ~

elpecsételés előtt, „boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…” (Jel 14:13).

A három angyal egyszerre is, ugyanakkor időben egy-re erősebben, egymás után is kifejti hatását. Ha Jézus követőinek buzgalma el-ellanyhul is (vö. Jel 3:14–16; Mt 25:5), az utolsó órában jött szőlőmunkások, egyesülve a reggel óta fáradozókkal (Mt 20:1–16) végül is elvégzik feladatukat. A föld készen áll az aratásra.

Az aratás és szüret két cselekménye (14:14–20)

A mezőgazdasági munkában két nagyarányú begyűjtés van: a nyári aratás és az őszi szüret. A gabona betakarí-tása és a szőlőlé kisajtolása. A Biblia jelképes nyelvezeté-ben az előbbi az igazak feltámadásával és az élő igazak elváltozásával egyenlő, akik mennyei életet nyernek ez-által, az utóbbi a gonoszok végleges, visszavonhatatlan megbüntetését jelenti, mely egyenlő az élet jognak elvé-telével (Zsolt 37:10, 20, 36, 38; Abd 16; Ján 3:16, stb.).

A 14. fejezet végén akár be is fejeződhetnék a Jelené-sek könyve, hiszen időben a legmesszebbre elért már: Jézus először egybegyűjti az igazakat, majd másodszor „a földnek szõleit vetette az Isten haragjának nagy bor-sajtójába. És megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér jött ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamatnyira” (14:19/b–20).

Gyakori szerkesztésmód a Bibliában – történeti elbe-szélésekben éppúgy, mint látomásokban –, hogy egy-egy folyamaton átfogóan és gyorsan végigszalad, majd – miután az erdőtől a fát is látjuk – részletekbe bocsát-kozik. Így van ez most is.


~ 157 ~

Jézus második és legvégső, harmadik eljövetelével a legtágabb időhatárokig jutottunk el. Végigkövettük Is-ten hatalmas küzdelmét a végidő emberiségéért, azt, hogy az ítélet lezajlása előtt mindenki méltányos időt kap az egyéni, személyes döntésre. Élet és halál kérdésé-ről van szó. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Ján 17:3) „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őben-ne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3:16)

Miután így végig fölvázolta az eseményeket, a követ-kező fejezetek – újabb látomások – állandó vissza-visz-szatérések lesznek, melyek az így már felvázolt legvégső események egyes részleteit világítják meg. Előbb a hét csapásra tér vissza a profetikus látomás (15–16. fej.), majd a hét csapást közvetlenül megelőző világhelyzetre (17–18. fej.), míg végül Isten egyházának elkészülésére és a Földre másodszor érkező Jézus megjelenésének részletező bemutatására kerül sor (19. fej.). Ami a 14. fejezet vége, ugyanaz lesz a 19. fejezet vége is:

„És láttam, hogy az ég megnyílt, és ímé volt egy fehér ló, és aki azon ült hivatott Hívnek és Igaznak, és igazsá-gosan ítél és hadakozik. És az Ő szemei olyanok, mint a tűzláng, és az Ő fején sok korona, az Ő neve fel volt írva, amit senki nem tud, csak Ő maga. És vérrel hintett ru-hába volt öltöztetve, és a neve Isten Igéjének neveztetik. És mennyei seregek követték Őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. És az Ő szájából éles kard jött ki, hogy azzal verje a népeket, és Ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel, és Ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját. És az Ő ruháján és tomporán oda volt írva az Ő neve: királyoknak Királya, és uraknak Ura.” (19:11–16)


~ 158 ~

Bevezető látomás a hét csapáshoz és a hét utolsó csapás

(15–16. fej.)

Minden ószövetségi próféta fi gyelme „ama nap”, az „Úr napja” felé irányult. Jézus Krisztus első eljövetele-kor több ízben is beszélt az emberiség történelmének legutolsó, lezáró rövid időszakáról. Amikor a názáreti zsinagógában kezébe adták Ésaiás próféta könyvének tekercsét, Ő kihajtotta, és így olvasta a Rá vonatkozó kettős próféciát: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivel-hogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliu-mot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdes-sek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Luk 4:18–19)

A próféciát Jézus nem olvasta végig. Ahol behajtotta a könyvtekercset, ott a mondat az eredeti ésaiási jöven-dölésben így folytatódott: „hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét, és igazságszolgáltatásának napját” (a „bosszúállás” kifejezés helyesbített fordításban).

Az egész emberi történelem az Isten „jókedvének”, „kegyelmének” „esztendeje”. Ehhez képest azonban a történelem legvégén lesz egy rövid időszak, – jelképe-sen „egy nap”, az addigi hosszú évszázadokhoz képest –, melyen az Úr igazságot szolgáltat. Még az emberi törté-nelem keretein belül! Még folynak, peregnek az esemé-nyek, amikor Isten meg fogja mutatni, „hogy különbség van aközött, aki szolgálja Őt, és aközött, aki nem szol-gálja Őt” (Mal 3:17). – Ez a hét utolsó csapás.

A hét utolsó csapás előtt bevezető látomás áll. Mint oly sokszor a Bibliában, s itt, a Jelenések könyvében


~ 159 ~

kiváltképpen, az örömteli végeredményt állítja elénk a látomás: azokat látja először János apostol, akik győzel-met értek el a fenevad – erőszakosan a világra kény-szerített – vallásossága fölött (13. fej.), akiket Isten olta-lom alá helyezhetett az elpecsételés során (7. fej.), akik Mózes és a Bárány énekét énekelik (az „ének” Istennel szerzett rendkívüli tapasztalatot jelent). Ezután arra lett fi gyelmes János apostol, hogy a mennyben megnyílt „a bizonyságtétel sátorának temploma” (a megfogalmazás a Tízparancsolatra utal, mely az ószövetségi templom legbelső részében, a szentek szentjében lévő frigyládá-ban foglalt helyet). Isten örök törvénye, a megsértett Tízparancsolat miatti haragjának ideje eljött. Isten ed-dig „fi gyelt és hallgatott” (Mal 3:16), most azonban: „El-jön a mi Istenünk és nem hallgat, emésztő tűz van előt-te, s körülte erős forgószél. Hívja az egeket onnan felül, és a földet, hogy megítélje népét.” (Zsolt 50:3–4)

Isten elhúzódó türelme után haragos igazságszolgál-tatást várna az ember. De a mennyei templom megnyí-lásakor nem fekete ruhába öltözött, haragvó tekintetű lények jelzik a hét utolsó csapás kezdetét, hanem „Kijött a templomból a hét angyal, akinél a hét csapás volt, tisz-ta és fehér gyolcsba öltözve, és mellüknél arany övekkel körülövezve” (15:6). Isten az ítéletben és a végső igazság-szolgáltatásban sem hazudtolja meg magát. Ő egyszerre a szeretet és igazság Istene. Az utolsó hét csapás poha-rainak kitöltéséhez hozzákészülő angyalok fehér ruhák-ba vannak öltözve, mellüknél aranyövvel körülövezve, és a kezükbe kerülő „harag pohara” is – „aranypohár” (15:7). Végezetül az is jelentőségteljes, hogy a mennyei templom megtelt füsttel „az Isten dicsőségének és ere-jének miatta” (vö. 1Kir 8:10–11; 2Móz 40:34–38; Ésa 4:1–5), „és senki a templomba be nem mehetett”, azaz


~ 160 ~

egyértelmű jelzésként szolgál ez arra, hogy a kegyelem-idő letelt, Jézus Krisztus közbenjárása a bűnösökért be-fejeződött. Akik a hét utolsó csapást elpecsételésként élik át, annyira teljeseknek kell lenniük Szentlélekkel, „aki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak nap-jára” (Eféz 4:30), hogy mennyei Közbenjáró nélkül kell megállniuk. Bűnt nem követnek el. A Biblia nem hir-det perfekcionizmust,5 csak a földi történelem legvégső időszakára, utolsó napjaira. Akkor Jézus Krisztus való-di választottjainak ugyanaz az egyetlen ige teljesedik be életükben, mint ami a golgotai kereszten mondott hatodik szó volt: „Elvégeztetett” („Beteljesedett” – Ján 19:30). „Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, amint megmondotta az Ő szolgáinak, a próféták-nak.” (Jel 10:7)

Ez az a nagy titok, amelyet a próféták előre közöltek, s most a hét csapás idején beteljesedik. Jézus győzött, követői a történelem során győztek, egyháza a legvégső időben fog győzni. A küzdő egyházat felváltja a győzel-mes, diadalmas egyház. Ezt az eddig soha nem látott győzelmet sok más ige is megerősíti (Sof 3:12–13; Jel 3:21; 7:14–17; 16:18; 19:7–8; Eféz 5:27), hogy az erre a napra készülő mai keresztények hite erős legyen. Higy-gyenek ennek elérhetőségében. Higgyenek a kegyelem erejében (Zsolt 67). Isten kegyelme a Szentlélek által ilyen csodálatos beteljesülésekre képes, ha az emberek „teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből” szeretik Őt és hisznek Benne.

5 Perfekcionizmus: teljes tökéletesség, melyet az ember a földi világban elérhet.


~ 161 ~

Miután a bevezető látomás ismét ráirányította a fi gyel-met nemcsak a soron következő történésekre, hanem az azoknak eszmei alapot nyújtó hitbeli összefüggésekre is, szózat utasítja a hét angyalt a csapások kitöltésére. A „pohár” és tartalmának kitöltése (vagy kiürítése) a Bibliának szintén ismert jelképei közé tartozik (vö. Zsolt 75:9; Ésa 51:17; Jer 25:15, Mt 20:22; 26:42; Ján 18:11). Az egyes poharak tartalmának kitöltésekor egy-egy lá-tomás kerekedik ki. A csapások, melyek az emberiségre következnek, egyfelől a történelem során felhalmozó-dott bűnök természetes következményei, másfelől Isten büntetéseként azok felgyorsult lefolyása.

Az első csapás: bőrbetegségek a fenevad képviselte vallásosságot követők között. A másodiknál a tengerek, a harmadiknál a folyóvizek szennyeződnek el, „olyan-ná lőn, mint a halott vére”, „és lőn vér” (16:3–4). A ne-gyedik csapásnál a földi hőháztartás teljesen felborul a fölmelegedés irányába, „és tikkadtak az emberek nagy hévséggel” (16:9). Még tart az első csapás, amidőn az ötö-dik is feltűnik (16:11), ezúttal a „fenevad királyiszéke”, „az ő országa sötétül el”. A hatodik csapás a jelképesen „Armageddon”-nak nevezett „viadal” (16:12–16), ami-kor azonban Jézus közbelépésével vet véget a földi törté-nelemnek, de a földi élővilág szenvedéseinek is, hiszen a hetedik csapásnál, amikor rettenetes és addig soha nem tapasztalt földindulás rázza meg a világot, és talentum nagyságú (30–40 kilós) jégeső zúdul a földre – nos, ek-kor e bolygó újra „kietlen és puszta” lesz, mint volt Isten teremtése előtt (1Móz 1:2), egyedül a rombolás fejedel-mének, Sátánnak és démonainak adva otthont (Jel 20:1 és sk.), – a rombolóknak a lerombolt égitesten.

A csapások kitöltetésekor több ízben is hallhatjuk, hogy a meg nem tért emberek e nyilvánvaló jelek ellenére


~ 162 ~

sem gondolkodnak el, „és nem tértek meg” (16:9), „ká-romolták a menny Istenét” (16:11), egészen a legutolsó csapásig (16:21). Aki a nagy evangéliumhirdetés ide-jén nem fogadja el az igazságot – „A Te igéd igazság” (Ján 17:17) –, azt az utána következő, nyilvánvaló jelek és csodák sem fogják meggyőzni (vö. Mt 16:1 és sk.). A hét csapás idejére valóban minden eldőlt már, és „a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, amint meg-mondotta az Ő szolgáinak, a prófétáknak” (Jel 10:7). „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is, és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is, és aki igaz, legyen igaz ezután is, és aki szent, szenteltessék meg ezután is.” (Jel 22:11) Amit az ószövetségi próféták külön-külön, egymástól függetlenül és évszázadokkal ezelőtt megjö-vendöltek, itt egyvégtében áll előttünk. És megfordítva is igaz: ahogy végigolvassuk a hét utolsó csapás leírását, és visszalapozunk Izráel prófétáihoz, még mélyebb ér-telmet, még élesebb kontúrokat nyernek a 2600–2800 éve leírt sorok, melyek közül most a hét utolsó csapásról és előzményeiről a legsokoldalúbban, legmegrázóbban s a mai füleknek legidőszerűbben szóló Sofóniás prófé-tát idézzük:

„Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet, az Úr napjának szava keserves, kiáltoz azon a hős is. Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyo-morúságnak napja, pusztításnak és pusztulásnak napja, sötétségnek és homálynak napja, felhőnek és borúnak napja. Kürtnek és tárogatónak napja a megerősített vá-rosok ellen, és a büszke tornyok ellen! És megszoron-gatom az embereket, és járnak, mint a vakok, mert vét-keztek az Úr ellen, és kiontatik vérük, mint a por, és testük, mint szemét. Sem ezüstjük, sem aranyuk nem


~ 163 ~

szabadíthatja meg őket az Úr haragjának napján, és az Ő féltő szeretetének tüze megemészti az egész földet, mert véget vet, bizony hirtelen vet véget e föld minden lakosának.” (Sof 1:14–18)

Az Armageddon (16:12–16)

A hét utolsó csapás sorozatában a legrészletesebben a 6. csapásnál időzik a Jelenések könyve. Nem véletlenül. Ebből érthetjük meg Jézus közbelépésének a legfonto-sabb, legdöntőbb okát.

Amikor nagy tömegek bíznak a világméretű, „babi-loni összefogásban”, közvetlenül a csapások kitöltése előtt, a „Sárkány szájából, a fenevad szájából és a hamis próféta szájából” hangzó „tisztátalan, békákhoz hason-lóan undorító” tanítások hatására, a világ megittasodva tekint a válságproblémái leküzdését ígérő jövője felé. Amikor azonban a csapások kezdetüket veszik, „kiszá-rad az Eufrátesz” (e folyónál épült föl Babilon), vagyis a világméretű vallási-politikai összefogás bázisa összerop-pan: tömegek fordulnak el tőle, bizalmukat vesztve tö-rekvéseiben. A világon elképesztő zűrzavar áll be, a csa-lódott és nekikeseredett emberek haragjának zűrzava-ra. Gyorsan kell bűnbakot találni, hogy a papok vezette testületek szövetsége elterelje önmagáról a felelősséget. Azokra fognak mutogatni, akik a kezdetek kezdetétől elzárkóztak Babilon részegítő borától. Isten népére fog-ják, hogy ilyen világhelyzet állt elő. Jézus Krisztus hűsé-ges követői életveszélybe kerülnek. Úgy veszik őket kö-rül, mint egykor Debóra és Bárák maroknyi hadseregét a Tábor-hegy körül fölsorakozó Sisera-had, vagy mint


~ 164 ~

Illés prófétát a Kármel-hegyen a 850 Baál- és Asera-próféta. Ez lesz az az ütközet, amit „zsidóul [héber nyel-ven] Armageddonnak neveznek” – az Armageddon elé tett fi gyelmeztető és lefordítást kérő szó utal rá, hogy itt is jelképes a megjelölés. Az „Armageddon” lefordítva »Megiddó hegyét« jelenti. Ilyen hegy nincsen Paleszti-nában, van viszont Megiddó-síkság, és annak nyugati szélén a Kármel-, keleti szélén a Tábor-hegy. A fentebb említett előkép-események (Debóra: Bírák 4–5, Illés: 1Kir 18. fejezeteiben) világméretű beteljesedése „készít utat a királyoknak, akik jönnek Napkelet felől”. „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni har-sonával leszáll az égből” (1Thess 4:16/a) népe megsza-badítására. A történelemben mindig voltak keresztény-üldözések, de olyan üldözés, mely mindenkit, a keresz-ténységnek még az írmagját is ki szerette volna irtani, sosem volt. Sátán erre látta elérkezettnek az időt, ahogy az egész föld feletti hatalmat – méghozzá Jézus nevé-ben! – megkaparintotta. Ezért most már nem „halogat-ja az Úr a hazajövetelét” (Mt 24:48), hanem „kiszállsz néped szabadítására, fölkented segítségére, szétzúzod a főt a gonosznak házában; nyakig feltakarod az alapjait.” (Hab 3:13). E vészterhes időben is „boldog” azonban az, „aki vigyáz és őrzi az ő ruháit”. Új ruhát kapni ekkor már lehetetlen, a kegyelmi idő lezárult. A meglévő fe-hér ruhát, tiszta gyolcsot azonban őrizni kell (Zak 3:4; Luk 15:22; Jel 19:8). Ez a boldog-mondás jelzi, hogy az elpecsételtek valóban elpecsételtek, a legsúlyosabb tá-madások közepett is oltalom alatt vannak, biztonságban részesülnek, ugyanakkor küzdelmes életük ekkor érke-zik „Jákób háborúságának” idejébe, „de megszabadul abból” (Jer 30:7).


~ 165 ~

Bordélyház és kocsma: a világegység kiépülése(17:1–18)

A 14:14–20 versekben megörökített második eljövetelt immár másodszor is bemutatták a hét utolsó csapás láto-másában a 16:12 és 17. versei. „Meglett”, „Elvégeztetett”, ismét az emberi történelem legvégén vagyunk. Azonban újabb visszatekintés, közbeékelt prófécia következik. A Jelenések könyve 17. fejezetében a Biblia egyik legvisz-szataszítóbb látomását találjuk, mely a világ állapotát közvetlenül a hét utolsó csapás előtti időben mutatja be. Ennek a látomásnak és a hozzá fűzött magyarázatnak adtuk ezt az összefoglaló címet: bordélyház és kocsma; hiszen a világméretű paráznaság és részegség jelenetei elé kerülünk.

János apostol „sok vizen ülő” „fenevadat” látott, há-tán egy „parázna asszonnyal”. A parázna asszonynak „parázna lányai” (a madame bordélyházi alkalmazot-tai) is voltak (a 17:5-ben „paráznák”-nak visszaadott kifejezés az eredeti görögben nőnemben áll, így ez a pontos fordítása). A paráznaságot a „föld királyaival” folytatták, és a „paráznaság borával lerészegítették a föld lakosait” (17:2). Ami belül hamu, az kívül arany: „Öltözött pedig az asszony bíborba és skarlátba, meg-ékesíttetett arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, ke-zében egy aranypohár volt, tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával.” (17:4) A bordély-házat vezető és a föld királyaival paráználkodó asszony jellemzése akkor lesz igazán félelmetes, amikor azt is megtudjuk róla, hogy „részeg volt a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől” (17:6), vagyis célja a bódítás, és aki nem engedelmeskedik annak, azt meg-öli, elpusztítja.


~ 166 ~

Az Armageddonnál jelzett Babilonnak lerészegített tömegbázisa van tehát, nem különb vagy jobb: ezek a megigézett néptömegek. „És az ő homlokára egy név volt írva: Titok, a nagy Babilon, a parázna lányoknak és a föld utálatosságainak anyja.” (17:5)

János apostol mindegyik jelképet ismerte, ezért mondja a látomás végén, melyet a hét utolsó csapást ki-töltő angyalok egyike mutatott meg néki: „és nagy cso-dálkozással csodálkoztam, mikor láttam őt” (17:6/b).

A „sok víz”, a tenger – a népek, a nemzetek jelképe a Bibliában (azonosítása éppen itt, Jel 17:15. versében ta-lálható). „A vízből feljövő fenevad” Dániel könyve 7. feje-zete óta többszörösen ismert (Jel 13:1; 14:9–11; 16:2, 10), azonosítása magától Jézus Krisztustól való (Mt 24:15): ez Róma. „A parázna asszony” – ellentétben a „napba öl-tözött asszonnyal” (Jel 12:1 és sk.) – a magát keresztény-nek feltüntető, valójában a politikai erőkkel szövetkező, hatalmi kereszténység, mely a Jelenések könyvének ne-gatív főszereplője (Jel 2:13–14, 20–23; 6:5–8; 9:20–21; 13:1–18; 14:8–12). A „királyok” a politikai vezetők és ál-lamok jelképe. A „paráznaság” az állam és az egyház, a politika és a vallás összekeverése, szentségtelen kapcso-lata, mely a kereszténység történelmében a IV–VI. szá-zad idején alakult ki, és a középkorban jutott teljhatalmi helyzetbe. A XIV. század elején ezt a látomást Dante az Isteni színjátékban (XIX. ének) már azonosította:

…mert kapzsiságtok rontja a világot jókat tiporva, rosszakat kímélve.Már gondolt az Evangélista rátok, mikor egy Nőt vizek fölött csücsülve a királyokkal szajhálkodni látott,


~ 167 ~

Akinek e világra fölkerülve hét feje volt s tíz szarv védte, ha küzdött; de férje megrontá, bűnbe merülve.Istenné tettetek aranyt, ezüstöt, nálatok bálványimádó se rosszabb: egyet imád az, százakat a püspök.Aj, Konstantinus, látod mennyi rosszat szült nem megtérésed, de adományod, mellyel először lett egy pápa gazdag!

(Babits Mihály fordítása)

A földi történelem végén, a hét utolsó csapás előtt lét-rejön a nagy világegység, ami a föld lakosai számára „a menny kapujá”-nak látszik, Isten szemében azonban merő „zűrzavar” (a Babilon vagy Bábel kettős jelentése szerint). A világegységet Róma hozza létre – az a Róma, melynek történelme a látomást követő magyarázat sze-rint „volt és nincs, és a mélységből jő fel, és megy a ve-szedelemre”, „amely volt és nincs, noha van” (17:8). Ró-mát a 13:18-ból már ismert VICARIVS FILII DEI-hez hasonló, kivédhetetlen pontossággal azonosítja azzal is, hogy „a hét fő a hét hegy, melyen az asszony ül” (17:9). Petrarca szonettjét idézhetjük:

Fájdalom kútja, dühödés szállása(A Daloskönyv CXXXVIII. szonettje)

Fájdalom kútja, dühödés szállása,bűn iskolája, bősz, eretnek oltár!Hamis, rossz Bábel vagy, ki Róma voltál,sóhajnak, könnynek nincs itt megállása.


~ 168 ~

Álság kohója, börtön szörnyű mása,hol nől a gaz, s hol minden jó kiholt már!Élőknek pokla! Krisztus Urunk hol jár?Csoda, hogy vár még büntető csapása!

Atyáid ellen hol veszed a merszet,ki egykor szűzi szegénységből lettél,orcátlan ringyó? És mi a reményed?

Paráznaságod tán, vagy ebül szerzettkincsed? Konstantin pedig vissza nem tér!De reng a föld, mely hátán tűr ma téged.

(Rónai Mihály András fordítása)

Ebben a magyarázatban hull le a lepel a „hét fej” és részben a „tíz szarv” jelképéről is.

A hét fej közül az „öte elesett” – Róma elődei, mely hatalmaknak eszközeit felhasználta Jel 13:2 szerint, azaz történeti sorrendben az első fej Babilónia (Dán 2:38/b), a második Médo-Perzsia (Dán 8:20), a harmadik a Nagy Sándor-i Görögország (Dán 8:21), a negyedik a császári Róma (Mt 24:15), az ötödik az ateizmus politi-kai intézményei (Jel 11:7), a hatodik, amely van, maga az egyházi Róma (Dán 7:25; 2Thess 2:2–4; Jel 13:18), a hetedik, mely „még el nem jött, és mikor eljő, kevés ideig kell annak megmaradni”: a látomásban szereplő politi-kai ökumenizmus (Babilon), de a fenevad alakváltásai-ként – mintegy legutolsó alakváltásaként – „a hét kö-zül való nyolcadik”, a legfőbb ihlető, maga Sátán lép fel (17:10–11), – noha „a veszedelemre megy” (vö. Jel 20:10).

Ami pedig a „tíz szarvat”, vagyis a „tíz királyt” il-leti: ezekről kétszeresen is volt már szó Dániel könyve


~ 169 ~

2. és 7. fejezetében. A szoborkolosszus tíz lábujja, illetve a fenevad tíz szarva az ókori Római Birodalomból kinö-vő európai utódállamok jelképei. A fenti fejezetek után Európa itt, a Jelenések könyve 17. fejezetében szerepel harmadszor a bibliai próféciákban.

Az európai államok az Egyesült Államok történelmi útjának felívelése után háttérbe szorultak, főként két világháborújuk következtében. Egyesülési törekvéseik, mint a középkorban, a mostani időszakban is erőteljes kifejezést nyernek. Az I. világháború után kezdemé-nyezett Páneurópai Unió eszméje a Szovjetunió és a kelet-európai nemzetek rendszerváltozásai után a meg-valósulás útjára léphetett. Az 1990-es évektől kiformá-lódó Európai Unió napjainkban szerveződik és bővül, brüsszeli központosítással. A világegység tengelyét az Amerikai Egyesült Államok és az „európai egyesült ál-lamok” képezik. Ez utóbbiaknak azonban – mint a kö-zépkorban – „egy a szándékuk: erejüket és hatalmukat a fenevadnak adják”, és „hatalmat kapnak mint királyok egy óráig a fenevaddal” (17:13, 12). Az „egy óra” a nap egyhuszonnegyed része, az egy nap az év 1/360-ad ré-sze, 360:24=15 nap, azaz ez a szövetség már nem 1260 éves lesz, hanem teljhatalma mindössze két hétig fog tartani.

A valláspolitikai szövetségről a lepel azonban a követ-kező versben hull le: „Ezek a Bárány ellen viaskodnak.” (17:14/a) Az európai államok Rómával kötött szövetsé-ge kifejezetten Krisztus és követői ellen irányul. (A Bib-liában maga Jézus nevezi követőit is „bárány”-oknak, „juh”-oknak, vö. Ján 1:19-et; Mt 10:16; Ján 10:1–16.) Ezt a törekvést csak Jézus Krisztus személyes megjelenése, második eljövetele győzi le – de Ő is csak azután „tes-tileg”, hogy követői előbb hit által legyőzték „lelkileg”:


~ 170 ~

„Ezek a Bárány ellen viaskodnak, és a Bárány meg-győzi őket, mert uraknak Ura, és királyoknak Királya, és az Ővele való elhívottak és választottak és hívek is.” (17:14) A látomás és a hozzáfűzött magyarázat azzal zá-rul (17:15–18), hogy elismétli a lelki vakságukról híres európai nemzetek armageddoni megkeseredését („ki-szárad az Eufrátesz”). Az európai államok egykor az el-torzult vallásosság miatt váltak vakokká, most viszont a tömeges ateizmus és az újra feltámadó eltorzult vallá-sosság együttes ereje „vakítja meg a hitetlenek elméit” (2Kor 4:4/a). Sátán mindkét fegyverét egy kézbe fogva, ádázul küzd ebben az időben, mint aki tudja, hogy nap-jai meg vannak számlálva (Jel 12:12/b).

A világegység leomlása mint a nagy üzlet végleges kudarca

(18:1–24)

A közbeékelt, visszatekintő látomás után most újabb közbeékeléses visszatekintés következik. Hol előresza-ladnak a látomások, hogy a folyamatokat a maguk tel-jességében érzékeltessék, hol pedig vissza-visszatérnek egy-egy adott gócpont megvilágítására.

A Jel 14:8-ban szereplő második angyali üzenet hí-rül adta, hogy Isten szemében „elesett, elesett Babi-lon”, a 18:2-ben megszólaló negyedik angyal viszont már valóban „leomlás”-ról beszél: „És ezek után láttam más angyalt leszállni a mennyből, akinek nagy hatalma volt; és a föld fénylett annak dicsőségétől. És kiáltott teljes erejéből, nagy szóval mondván: Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlöcévé, és minden tisztátalan


~ 171 ~

és gyűlölséges madárnak tömlöcévé. Mert az ő paráz-nasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a földnek királyai ővele paráználkodtak, és a földnek kal-márai az ő dobzódásának erejéből meggazdagodtak.” (18:1–3)

A mostani közbeékelés egészen közelre megy, és be-mutatja Babilont szinte a leomlás előtti pillanatokban, majd pedig magában a leomlásban.

A leomlás – és a még előtte elkezdődő hét utolsó csa-pás – előtt Isten a nagy evangéliumhirdetést elfogadó, hit által megigazuló embereket kiszólítja az egyre eltor-zultabb egyházi intézményekből. Ján 10:16 jövendölése Jel 18:4–8 szerint most teljesedik be: „És hallottam más szózatot a mennyből, amely ezt mondta: Fussatok ki be-lőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból: Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól. Fizessetek úgy néki, amint ő fi zetett néktek, és kétszerrel kettőztessétek meg néki az ő cselekedetei szerint, amely pohárból itatott, ugyanabból kétannyit töltsetek néki. Amennyire dicsőítette magát és dobzódott, annyi kínnal és gyásszal fi zessetek néki, mert ezt mondja az ő szívében: Úgy ülök, mint királynéasszony, és nem vagyok özvegy, és semmi gyászt nem látok. Ennekokáért egy nap jönnek őreá az ő csapásai: a halál, a gyász és az éhség, és tűzzel égettetik meg, mert erős az Úr, az Isten, aki megbünteti őt.” (18:4–8)

Nagyon beszédes mozzanatok vannak ezekben a ki-jelentésekben. Egyrészt a határozott felszólítás a „ki-futás”-ra, mely nélkül Isten nem oltalmazhatná meg őket, mint egykor Lótot sem, ha Sodomában marad. Másrészt, hogy egész „népei” tartózkodnak Istennek a különféle egyházakban. Harmadrészt, hogy „özvegyi”


~ 172 ~

sorból „királynéasszony”-nyá vált a hatalmi egyház: visszanyerte középkori tetszhalott férjét, az államot.

Ezután a Babilon összeomlását siratókat látjuk, jajsza-vukat halljuk. Kik is siránkoznak? A „kalmárok”, (nagyke-reskedők, 18:11–14), az „árusok” (kiskereskedők, 15–16), a „hajósmesterek” (beszállítók, fuvarosok, 17–20), a mű-vészek, akik kiszolgálták alkotásaikkal Babilont (22). Végezetül egy erős angyal jelenik meg, aki malomkő-höz hasonló követ dobva a tengerbe szemlélteti: „Ilyen módon nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város, és többé meg nem találtatik.” (21/b)

Néhány beszédes mozzanatra itt is hadd hívjuk fel a Biblia-olvasók fi gyelmét. Az egyik: a világ végső idősza-kában nem a földművelésen alapuló nyugodt gazdál-kodás lesz az úr, hanem a kereskedés. „A te kalmáraid voltak a földnek fejedelmei” (23/b), a pénzvilág, a bankár-világ és a Földet tönkretevő áruszállítás gazdái – ma kb. 1–2%-nyi tehetős ember – kezében van világunk. A másik: mi mindennel kereskednek (12–13), mi min-dent adnak-vesznek: „rabokat és emberek lelkeit” (13/b). A gyermek- és rabszolgakereskedelem virágzik. Az em-berek kiszolgáltatottságával visszaélve pompázik a tö-megmanipuláció, a tömegpszichózis.

Ilyen világ készülődik a szemünk előtt. Ilyen világ kínál alternatívákat a zsákutca két oldalán, a politikai jobb- vagy baloldalon, miközben diadalúttá zárul a ha-talmi vallásosságban.

Ilyen a Föld – az Istentől való eltávolodás legszélsőbb pontjai felé sodródva –, a XXI. század legelején.


~ 173 ~

A Föld megrontójának elpusztítása és Jézus megjelenése

(19:1–21)

A nyomasztó földi jelenetek után János apostol fi gyel-mét égi kórus éneke fordította más irányba:

„És ezek után hallottam mintegy nagy sokaságnak nagy szavát az égben, amely ezt mondta: Aleluja! az üd-vösség és a dicsőség, és a tisztesség és a hatalom az Úré, a mi Istenünké! Mert igazak és igazságosak az Ő ítéletei, és azt a nagy paráznát, amely a földet megrontotta az ő paráznaságával, elítélte, és megbosszulta az Ő szolgái-nak vérét annak kezén. És másodszor is mondták: Alelu-ja! és: Annak füstje felmegy örökkön örökké. És leborult a huszonnégy Vén és a négy élőlény, és imádta az Istent, aki a királyiszékben ült, mondván: Ámen! Aleluja! És a királyiszéktől szózat jött ki, amely ezt mondta: Dicsér-jétek a mi Istenünket mindnyájan Ő szolgái, akik féli-tek Őt, kicsinyek és nagyok! És hallottam mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mint-egy erős mennydörgések szavát, mondván: Aleluja! mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az Ő felesége elkészítette magát. És adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fe-hér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei. És mondta nékem: Írd meg: Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És mondta nékem: Ezek az Istennek igaz beszédei. És le-borultam annak lábai előtt, hogy imádjam őt, de mondta nékem: Meglásd, ne tedd, szolgatársad vagyok néked és a te atyádfi ainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van;


~ 174 ~

Istent imádd, mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke.” (19:1–10)

A sok rossz után a valódi jó, a sötétedő földi törté-nelemben végzett hatalmas isteni munka gyümölcse: Jézus győztes, diadalmas népe áll előttünk. A Bárány menyegzőjére elkészült a menyasszony, immár valóban várva Vőlegényét. A jellemekben megnemesedett egy-ház mint az emberiség maradéka, az igaz emberiség, „elkészült”, de „adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba”. A két kifejezés Isten és em-ber maradéktalan együttműködését szemlélteti: Ha az ember „elkészül”, Isten „ad” – ad mérhetetlenül többet és jobbat, mint ami emberi. A Szentlélek kitöltése szerzi ezt. Az eddig már több ízben is megjövendölt esemény újra itt áll az utolsó földi jelenetek egyikének pillanat-kép-próféciájában.

Amihez oly közel volt már az őskereszténység („fehér lovas” – Jel 6:2), de amelytől egyre csak távolodott, kü-lönösen a nagy hitehagyás után, most Isten visszavezet-te nyáját oda, ahol „megtisztulnak, megfehérednek és megpróbáltatnak sokan, az istentelenek pedig istentele-nül cselekesznek, és az istentelenek közül senki sem érti, de az értelmesek értik” (Dán 12:10). Íme, itt „a tiszta és ragyogó fehér gyolcs”. A nagy reménység, a nagy ígéret a ma még izzadsággal és könnyel küzdő Krisztus-hívők számára.

Erről az ígéretről ma egyetlen kereszténynek sem sza-bad megfelejtkeznie. Mi több, egyetlen pillanatra sem szem tévesztheti szem elől.

Nem akartál már te is elfutni, méghozzá többször is, Isten művétől? A műtől – mondtad, nem magától Istentől?! De láttad újra és újra, hogy Isten és műve kölcsönösen függ egymástól, nemcsak a mű Istentől,


~ 175 ~

hanem Isten is a művétől, mely sokszor olyan méltat-lan Hozzá, de Ő mégis küzd érte, várakozik és így sem késik: „Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jönni, nem marad el!” (Hab 2:3). Isten a művében van, és műve Istenben, s ezt végiggondolva, is-mét csak maradtál. Mikor láttad és gondoltad végig ezt? Az imádságban. Mit adott az imádság? További erőt és nyugalmat, hogy – ha emberekre nem is mindig – Is-tenre éjjel-nappal számíthatsz, és Isten is számít rád. Ne légy tehát Illés. Ne kelljen az Úrnak azt kérdeznie tőled: „Mit csinálsz itt, Illés?” Ne légy Jónás sem, a nagy halban való megtérése utáni Jónás sem. Ne kelljen az Úrnak azt kérdeznie tőled: „Avagy méltán haragszol a tök miatt?” Ne légy olyan, aki „nagyokat kíván” ebben a világban, mint Báruk. (Jer 45:5) Ne várj jutalmat sem, csak egyetlen jó szó formájában sem, mert ha itt meg-kapod jutalmadat, nem lesz ok rá, hogy megkaphasd a mennyben. Ha valahonnan félreállsz, sosem megbán-tódásból, érzékenységből tedd, hanem azért, hogy má-sokat ne ingerelj a további bántásra. Mindig és minden gondoddal fordulj az Úrhoz. „Az Úrra nézek szüntelen” – ez legyen jelszavad (Zsolt 16:8). „De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét, meghallgat engem az én Istenem.” (Mik 7:7) Ha kitartasz a könnyek között is, szemed földerülése minden képzeletet felülmúl majd. Meglátod, hogyan szereti az Úr azt, aki Fia szenvedései-ben osztozik. Meglátod, hogy szeretete és hatalma mire lesz képes azokért, akik „mindvégig állhatatosak ma-radnak” (Mt 24:13). A végső beteljesülésben lesz részed, az a bűntelen állapot. Ha ma megtanulod és gyakor-lod a bűnök legyőzését, ha komolyan veszed, hogy Isten gyűlöli a bűnt, és te is gyűlölöd, ha olvasod ígéretét,


~ 176 ~

hogy „nem megy be abba semmi tisztátalan” (Jel 21:27/a), és te sem akarsz tisztátalan lenni, ha mindezt ma életre-halálra gondolod, Isten elvégzi benned a csodát, és felvirrad a nap, amikor olyan leszel te is, mint Jé-zus Krisztus, aki sohasem visszatartani akarta azt, ami az övé, hanem megosztani veled. Ő „nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő Istennel egyenlő” (Fil 2:6), Ő „gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8:9). Ha megoszthatja mindenét veled, kegyelme maradéktala-nul átjár és átalakít majd. Akkor tapasztalatból is tudni fogod, Isten mire képes, és ki az az Isten, aki „a te Iste-ned” (Jel 21:3). Így „adatik” annak, aki „elkészült”.

Jézus Krisztus megjelenése(19:11–16)

Jézus megjelenésének leírásai közül (14:14 és sk., 16:12; 17:14) ez a legrészletezőbb és egyben a leginkább dicső-séges. S a Biblia utolsó lapjain is van még új mondani-való az „Igé”-ről, Akiről János, evangéliumának proló-gusában is oly felségesen tett bizonyságot:

„És láttam, hogy az ég megnyílt, és ímé volt egy fehér ló, és aki azon ült, hívatott Hívnek és Igaznak, és igaz-ságosan ítél és hadakozik. És a szemei olyanok, mint a tűzláng; és az Ő fején sok korona; a neve fel volt írva, amit senki nem tud, csak őmaga. És vérrel hintett ru-hába volt öltöztetve, és a neve Isten Igéjének neveztetik. És mennyei seregek követték Őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. És az Ő szájából éles kard jött ki, hogy azzal verje a népeket; és Ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel; és Ő nyomja a mindenható Isten haragja


~ 177 ~

hevének borsajtóját. És az ő ruháján és tomporán oda volt írva a neve: királyoknak Királya, és uraknak Ura.” (19:11–16)

A fehér gyolcsba öltözöttekhez fehér lovas érkezik, a „fehér” a tisztaság, a „ló” a küzdelem, a hadviselés a jelképe. A nagy küzdelem, mely a mennyben kezdődött, és ezredévek barázdáiban haladt előre a Földön, döntő részét tekintve most véget ér. Amiről a 2. zsoltár három-ezer éve szólt, most valósággá válik. A Megfeszített érke-zik másodszor, immár ítélettételre.

A fenevad és a hamis próféta megsemmisülése (19:17–21)

Jézus megjelenése után egy rövid lezárás jelzi, hogy a Jelenések könyvét ihlető Isten, aki „adta” (Jel 1:1) Jé-zus Krisztusnak, hogy mindezt kinyilatkoztassa ne-künk, számolt e gyakran nyomasztó jelenetek súlyával, amikor a fenevad és a hamis próféta – a középkori és a reformációt végig nem vivő protestáns egyház – végső megítélését, és annak végrehajtását is kinyilatkoztatta. A „Bárány menyegzőjének vacsorájá”-val szemben ez ama másik vacsora, az antikrisztusi intézmények meg-semmisítése:

„És láttam egy angyalt állani a napban, és kiáltott nagy szóval, mondván minden madaraknak, amelyek repdesnek az égnek közepette: Jöjjetek el, és gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára; hogy egyétek a ki-rályok húsát, és vezérek húsát és hatalmasok húsát, és lovaknak és rajtok ülőknek húsát, és mindenkinek húsát, szabadokét és szolgákét, és kicsinyekét és nagyokét. És láttam, hogy a fenevad és a föld királyai, és az ő seregeik


~ 178 ~

egybegyűltek, hogy hadakozzanak az ellen, aki a lovon ült és az Ő serege ellen. És megfogatott a fenevad, és ővele együtt a hamis próféta, aki a csodákat tette őelőtte, amelyekkel elhitette azokat, akik a fenevad bélyegét fel-vették, és akik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettettek: A többiek pedig meg-ölettek a lovon ülőnek kardjával, amely az Ő szájából jött ki; és a madarak mind megelégedtek azoknak húsával.” (19:17–21)

Ezekkel a jelenetekkel zárulnak a negyedik vázlat-prófécia közbeékelt látomásokkal teletűzdelt jelenetei, hogy átadják a helyet az ítélet második szakasza és a Föld újjáteremtése zárójeleneteinek, melyek egyszer-smind a Jelenések könyve befejezését is jelentik.


~ 179 ~

VI. fejezet

A MILLENNIUM ÉS AZ ÚJJÁTEREMTÉS(20:1–22:17)

A z Apokalipszis eseményei – a Megváltó első el-jövetelétől indulva egészen a második eljövetelig

– négy szempont szerint peregtek le előttünk. A földi történelem „rettenetes ábrázatá”-nak (Dán 2:31) voná-sai a múltéi lettek. A Föld kivérzett állapotában áll előt-tünk, „kietlen és puszta” (1Móz 1:2), mint azelőtt, hogy az idők kezdetén Isten szemgyönyörködtető világot for-mált volna belőle.

Az ember által a világunkba engedett Sátán okozta e rombolást, emberi közreműködéssel. Most, hogy Jézus Krisztus a megváltottak seregével a mennybe tart, Sá-tán és angyalai maradnak a lepusztult Föld lakói. Erre utal a jelképes cselekmény: „És láttam egy angyalt le-szállani a mennyből, akinél a mélység kulcsa volt, és egy nagy lánc a kezében. És megfogta a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözte ezer eszten-dőre, és vetette őt a mélységbe; és bezárta azt, és bepe-csételte őfölötte, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután el kell néki oldoztatni egy kis időre.” (20:1–3)

A hét utolsó csapás idején a gonoszság erői mind megsemmisülnek. Az idők folyamán élt emberek, akik önzésükből nem változtak meg, szintén a földben, a sír fogságában nyugszanak. Egyedül Sátán és démonainak


~ 180 ~

csapata él az elpusztult Földön. Ezzel a szembeszegülés-sel súlyosabb a büntetésük, mint bárki másé.

Mint az egész könyv során szemlélhettük, Jézus Krisz-tus második eljövetele előtt elkezdte az ítélet első szaka-szát, amely az igazak fölötti ítélet (Dán 7:9 és sk., 1Pét 4:17; Jel 3:14; 10:1 és sk; 11:15–18); ez alapján támaszt-hatta fel azokat, akik abban felmentő ítéletet kaptak. Az ítélet második szakasza immár az üdvözült emberek bevonásával folytatódik (Mt 19:28). Ez az ezer éves íté-let, a millennium. Amennyire csak világos lehet három egyszerű Biblia-vers, ezek annyira világosak:

„És láttam királyiszékeket, és leültek azokra, és ada-tott nékik ítélettétel; és láttam azoknak lelkeit, akiknek fejüket vették Jézus bizonyságtételéért és az Isten beszédé-ért, és akik nem imádták a fenevadat, sem annak képét, és nem vették annak bélyegét homlokukra és kezeikre; és éltek és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A töb-bi halottak pedig meg nem elevenedtek, mígnem betelt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs ha-talma a második halálnak; hanem lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak Ővele ezer eszten-deig.” (20:4–6)

Az „első feltámadás” tehát az üdvözültek feltámadá-sa, míg a második feltámadást a „második halál” követi majd, ami maga a kárhozat, az elveszés mindörökre.

A millenniumi ítélet a mintegy hatezer éves történe-lem ezer éves kiértékelése. Nincs okunk azt képzelni, hogy Isten a történelem szörnyűségeit pergetné le újra, mintegy vetítővásznon. Sokkal inkább gondolhatjuk, hogy azt mutatja meg a mennyben minden örök élet-re jutott embernek, hogy a többieknek is, akik nincse-nek itt, hányszor akarta üdvösségüket Jézus, de ők nem


~ 181 ~

akarták (Mt 23:37). Isten bizonyítani fogja, hogy min-denkiért mindent megtett, „hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Ján 3:16). Nem Istenen múlik az ember révbe érkezése; Isten mindenki esetében „akar-ja” nemcsak az üdvösséget, de még azt is, hogy életében „az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2:4). Emberi fel-színesség, állhatatlanság – mely a bűnt tartósítja, ma-rasztalja – zár ki egyedül a mennyből.

Amikor eltelik az ezer esztendő, és az ítélet második szakasza is lezárul, „Sátán eloldatik a fogságából” – ami a jelképes nyelvezetben annyit jelent, hogy visszanyeri összes emberi követőjét, akit csak maga mellé állított a történelem során. A kárhozatra jutók is először visz-szanyerik az életüket, hogy szembesüljenek azzal, hogy élhetnének, ott lehetnének üdvözült embertársaik sorai között, hiszen ők sem érdemből, hanem kegyelemből kaptak örök életet. A gonoszság azonban nem képes és soha nem is lesz képes tanulni és okulni. Az alatt-valóit visszanyert Sátán ráveszi őket arra, hogy zászlaja alá gyűljenek, és a Földet újjáteremteni készülő Jézus Krisztus és követői ellen vonuljanak:

„És mikor eltelik az ezer esztendő, Sátán eloldatik az ő fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegle-tén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy egybegyűjt-se őket háborúra, akiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljöttek a föld szélességére, és körülvették a szentek táborát és a szeretett várost; és Istentől a mennyből tűz szállt alá, és megemésztette azokat. És az ördög, aki el-hitette őket, vettetett a tűz és kénkő tavába, ahol van a fenevad és a hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nap-pal örökkön örökké.” (20:7–10)

Isten csak utoljára nyúl hatalomhoz, azután, hogy mindenki mindent látott és megérthetett. Góg és


~ 182 ~

Magóg az Isten-ellenes hatalmak jelképei Ezékiel pró-fétától fogva. A képsor lezárásaként a két ítélet és an-nak két következménye tárult még egyszer János apos-tol elé:

„És láttam egy nagy fehér királyiszéket, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt a föld és az ég, és helyük nem találtatott. És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinye-ket, állani Isten előtt; és könyvek nyittattak meg, majd egy más könyv nyittatott meg, amely az életnek könyve; és megítéltettek a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint. És a tenger kiadta a halottakat, akik őbenne voltak; és a halál és a sír is kiadta a halottakat, akik őnáluk voltak; és megítéltet-tek mindnyájan az ő cselekedeteik szerint. A sír pedig és a halál vettettek a tűznek tavába. Ez a második halál, a tűznek tava. És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vettetett.” (20:11–15)

Mindeme lezárások – Sátán és a bűn története egy-szer s mindenkorra lezárult – után „az új ég és új föld”, vagyis a helyreállított földi világ panorámája tárult Já-nos apostol szemei elé. Az a pillanat, melyre a történe-lem összes igazai hitben tekintetüket szegezték. „Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tévén arról, hogy idegenek és vándorok a földön. Mert akik így szólnak, nyilván jelentik, hogy hazát keresnek. És hogyha eszükbe jutott volna az, amelyből kijöttek, volt volna idejük a visszatérésre. Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyel-li őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert ké-szített nékik várost.” (Zsid 11:13–16) A menny és a föld újra egyesül. Ami oly sok embernek hihetetlennek lát-szik – nos, arra is gondolt Jézus Krisztus, hogy e prófé-


~ 183 ~

ciák közé ékelődjék a biztatás: „Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak”:

„És hallottam nagy szózatot, amely ezt mondta az ég-ből: Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velük la-kozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz ve-lük, az ő Istenük. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem ki-áltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúl-tak. És mondta az, aki a királyiszéken ült: Ímé mindent újjáteszek. És mondta nékem: Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak. És mondta nékem: Meglett. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, öröksé-gül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fi am lesz nékem.” (21:3–7)

A győzelem bejelentése és a győzteseknek szóló ígére-tek után azonban az elveszendők ábrázolása is itt áll:

„A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és utálatosok-nak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, ami a második halál.” (21:8)

Ezután már csak a legvégső látomások és igék követ-kezhetnek, vázlatául annak, „amiket szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem gondolt, azt készítette Isten az Őt szeretőknek” (1Kor 2:9).

A hét utolsó csapás egyik angyala „a menyasszonyt, a Bárány feleségét” (21:9) mutatja be mint „mennyei Je-ruzsálemet”. Az igazak fénylenek itt, mint a drágakö-vek. Ószövetségi próféciák beteljesedésénél vagyunk: „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfi t Ofi r kincsaranyánál.” (Ésa 13:12). „Azon a napon, azt mondja a Seregeknek Ura, felveszlek téged Zorobábel,


~ 184 ~

Sealtiélnek fi a, én szolgám, azt mondja az Úr, és olyan-ná teszlek, mint egy pecsétgyűrű, mert téged választot-talak el, azt mondja a Seregeknek Ura.” (Agg 2:23). „És megsegíti őket az Úr, az ő Istenük ama napon, mint az Ő népének nyáját, és mint korona-kövek ragyognak az Ő földjén.” (Zak 9:16)

A mennyei Jeruzsálem tisztaságát és szépségét János apostol a látomásban ásványokhoz hasonló színekben látta: a jáspis, az arany, az üveg, a zafír, a kalcedon, a smaragd, a sárdonix, a krizolitus, a berillus, a topáz, a krisopráz, a jácint, az ametiszt fényéhez hasonlóan. Mivel bűn nincs már, templomra sincs szükség, ahol a bűnök elrendezése folyt a történelemben a mennyei és a jeruzsálemi templomban. A rövid, de határozott ki-jelentésekkel festett leírás abban a tömör összegző mon-datban kapja zárókövét, melyet az eddigiekben gyak-ran idéztünk: „És nem megy abba be semmi tisztátalan, sem aki utálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak akik beírattak az élet könyvébe, amely a Bárányé.” (21:27)

Az „élet vizének folyója” mellett az „élet fája” is fel-tűnik mint ami az örök élet, a halhatatlanság anyagi alapjait biztosítja. A kivilágosult Föld új pompában ra-gyog. Nincs Sátán, nincsenek gonosz angyalok, sem olyan emberek, akik a másikat bántják vagy életére tör-nek. Az új emberiség történelmében „nem lesz kétszer veszedelem” (Náh 1:9/b). A fenséges és idilli látomás rendkívül visszafogott, és lassan távozik János apostol látóköréből, hogy örökre megmaradhasson a hitben és a reménységben.


~ 185 ~

VII. fejezet

BEFEJEZŐ KIJELENTÉSEK (22:6–17)

Nagy horderejű látomásokat, legrészletesebben éppen a mi korunkat megvilágító jövendölése-

ket követhettünk végig az utolsó, negyedik Jelenések könyvbeli vázlatpróféciában (12–19. fej.). Sokan, akik a Jelenések könyvébe csak bele-belelapoznak (mint ahogy a mi áttekintésünkbe is), egy-egy részleten megbotrán-kozhatnak, meg nem értésüket vagy nemtetszésüket nyilváníthatják. Megint mások eltérő tapasztalatokra, felfogásra, jövőképre hivatkozhatnak. Akik előtt azon-ban Jézus Krisztus a megváltó, és isteni tekintély, az Ő szavának hisznek. A könyv kezdetének meghatározását sose feledjük: „Ez Jézus Krisztus apokalipszise…” (Jel 1:1/a). A befejező kijelentések is bővelkednek ehhez ha-sonló nyomatékosításokban:

„És mondta nékem: E beszédek hívek és igazak: és az Úr, a szent próféták Istene bocsátotta el az ő angyalát, hogy megmutassa az Ő szolgáinak azokat, amiknek meg kell lenni hamar. Ímé eljövök hamar. Boldog, aki meg-tartja e könyv prófétálásának beszédeit… Azután mond-ta nékem: Be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszé-deit, mert az idő közel van… És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfi zessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz. Én vagyok az Alfa és az Óme-ga, a kezdet és a vég, az első és utolsó. Boldogok, akik megtartják az Ő parancsolatait, hogy joguk legyen az


~ 186 ~

életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba. De kinn maradnak az ebek és a bűbájosok, és a paráznák és a gyilkosok, és a bálványimádók és mind, aki szereti és szólja a hazugságot. Én, Jézus küldöttem az én angya-lomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek a gyüleke-zetekben. Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag. És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jöjj! És aki hallja, ezt mondja: Jöjj! És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (22:6–7, 10, 12–17)

A legutolsó igevers – az angyal szavából Jézuséba át-váltó felhívás – az ősevangéliummal (1Móz 3:15) egysé-get képezve, az Istenhez vezető út három szakaszát jel-zi: először „ellenségeskedés” támad bennünk a rosszal szemben, azután fejlődhet ki a „szomjúhozás a jóra”, majd ez utóbbiaknál az „akarás” „az élet vizének”, a tiszta és hiteles evangéliumnak befogadására.

Jézus mint ember („gyökér”) és mint Isten („ág”) „fé-nyes és hajnali csillag”-ként búcsúzik el. Mintha a szin-tén Jánostól lejegyzett búcsúbeszédekből hallanánk:

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Isten-ben, és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én va-gyok, ti is ott legyetek.” (Ján 14:1–3)


~ 187 ~

VIII. fejezet

JÁNOS APOSTOL SZEMÉLYES BIZONYSÁGTÉTELE

A JELENÉSEK KÖNYVE VÉGÉN(22:18–20)

Krisztus hangja, az angyal hangja és János aposto-lé fölváltva szólal meg a Jelenések könyvének leg-

végén. „És jött hozzám egy a hét angyal közül… és szólt nékem…” (21:9/a) – „És megmutatta nékem…” (22:1/a) – „És mondta nékem…” (22:6/a) – ezek az utalások nyil-vánvalóan az angyalra vonatkoznak. „Ímé eljövök ha-mar…” (22:7/a) – „Én vagyok az Alfa és az Ómega…” (22:13/a) – „Én, Jézus küldöttem az én angyalomat…” (22:16/a) – ezek pedig Jézus Krisztusra. „És én, János vagyok az, aki ezeket hallottam és láttam…” (22:8/a) – „Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv pró-fétálásának beszédeit hallja…” (22:18/a) – itt, ezekben a kifejezésekben maga az apostol szól. A szólamoknak ez a váltakozása és összhangzata egyébként a gyakorlatban tanúskodik arról, hogy az Üdvözítő örökséget oszt: ami az övé, az a megváltottaié is, ami az Ő ígérete, arra tel-jes joggal hivatkozhatnak örökösei is.

Az angyalok, Isten szolgái, végigkövették a látomá-sokat, cselekvő segédlettel. Az el nem bukott angyalok számára elviselhetetlen volt Sátán vádoló lelkülete a mennyben, s együtt éreznek velünk, emberekkel, hogy nekünk ezt kell most elviselnünk. A sok-sok angyali megnyilatkozás közül, mely e könyvben található, azért


~ 188 ~

a legszebb talán az, amelyben e tiszta lények „atyánk-fi ai”-nak neveznek bennünket, embereket, mélységes együttérzésükben megindulva elesett sorsunk láttán, de már a jézusi, golgotai győzelem fényében: „És hallottam nagy szózatot az égben, amely ezt mondta: Most lett meg az üdvösség és az erő, és a mi Istenünknek orszá-ga, és az Ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfi ai-nak vádolója levettetett, ki vádolta őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt.” (Jel 12:10) Angyalok szerepeltek a mennyei bevezető látomások közül háromban (4:1 és sk., 8:1 és sk., 12:1 és sk.), angyalok fújták meg a trom-bitákat (8:6 és sk.), töltötték ki a csapásokat (16:1 és sk.). Mégis, a könyv legvégén, midőn János apostol le akar borulni az angyal lábai előtt imádni őt, kétszer is tiltó szavakat hall (22:9, vö. 19:10).

Hogy miért is akart János leborulni, és teremtett lé-nyek előtt imádni őket, annak az okát abban kereshet-jük, hogy Jézust látta több ízben is angyalként, „erős angyal”-ként (8:3 és sk., 10:1 és sk.). Aligha feltételez-hetjük, hogy János ne ismerte volna a teremtmények imádatának tiltását (vö. Mt 4:10/b; Eszter 3:2 és sk., Jel 13:4 és sk.). Minden égi lényen, akivel az apostol talál-kozott, ott volt Krisztus dicsőségének visszatükröződése.

Önmagát az apostol a háttérben marasztotta. A könyv utolsó három versében is, amikor maga szól, egyszerre csak átvált Jézus Krisztus szavainak idézésébe, azután minden Krisztus-követő nevében, a Maran Atha! má-sutt is előforduló (1Kor 16:22) elköszönésformájával kéri: „Ámen, bizony jövel, Uram, Jézus!” (22:20/b).

Hogy ez legyen, lehessen minden Őt szerető ember végső és legnagyobb kívánsága, és elcsigázott Földünk-nek ma minden eddiginél erősebben felszakadó sóhaj-tása.


~ 189 ~

IRODALOM

A Jelenések könyvével, ha könyvtárnyi irodalom nem is, de jó néhány kiadvány foglalkozik. Nem célunk sem a

teljesség igényével felsorolni, sem minősíteni őket. Az alábbi irodalomjegyzék pusztán azt szolgálja, hogy az olvasó némi betekintést kapjon a könyvvel foglalkozó irodalomba, kivált a magyar nyelvűekbe, azután pedig azt, hogy az itt olvasot-tak fényében összehasonlítást tudjon tenni.

Katolikus értelmezésekEdward Connor: Prophecy for today, 1956, 1984, magyarul:

Jövendölések a világ végéről, Ecclesia, Bp., é. n.Gál Ferenc: A Jelenések könyve, Agapé, Szeged, 1994.Sípos (S.) Gyula: Valóban itt a világvége?, Lélek és Élet Alapít-

vány, Bp., 1995.

Református értelmezésekHenry Matthew: Mennyei Jelenésekről való könyv, Nagyod-

Léva, 1940.Szikszai Béni: Maran Atha!, Bethánia kiadás, Bp., 1948.Csia Lajos: Jelenések könyve a mai kor tükrében, Bp., 2004.Ablonczy Dániel: Jelenések könyve, Open Art, Bp., 2002.

Evangélikus értelmezésekKarner Károly: Apokalipszis, Bécs, 1974, Bp., 1990.

Baptista értelmezésekBilly Graham: Közelgő lódobogás, Az Apokalipszis négy lova-

sa. 1983, magyarul: 1988, 1989.Berkes Sándor: Jaj, jaj, jaj, a szerző kiadása, Paks, 1999.


Jehova Tanúi értelmezéseA Jelenések nagyszerű csúcspontja közel!, 1988, magyarul: 1989.

Evangéliumi keresztények értelmezéseReichert Gyula: Ama fényes hajnali csillag. A Jelenések köny-

vének magyarázata, Evangéliumi Kiadó, é. n., többször is.Dave Hunt: A Woman rides the Beast, magyarul: A fenevadon

ülő asszony, I–II. A római katolikus egyház és az utolsó idők, Előszó Kiadó, Bp., 1995, 1996.

Chr. Röckle: A fi ladelfi ai gyülekezet bevégzése – a vég ideje és az elragadtatása (sic!), Napsugarak, é. n.

Watchman Nee: The Ortodoxy of the Church, magyarul: A hét gyülekezet, Evangéliumi Kiadó, é. n.

Adventista értelmezésekEllen Gould White: The Great Controversy, 1888, magyarul:

A nagy küzdelem, Advent Kiadó, Bp., 1985; Korszakok nyo-mában, Bibliaiskolák Közössége, Bp., 1990.

Uriah Smith: Jelenések könyve – kommentár, 1865.L. R. Conradi: A titok felfedezve, vagy a hét pecsét feltörve,

Bp., 1914.E. L. R. Froom: The Prophetic Faith our Fathers (Atyáink pró-

fétai hite), Washington, 1950.G. C. Bible Commentary – Jelenések könyve, magyarul gépirat-

ban.Gyarmati Béla: A világdráma utolsó felvonása, Bp., é. n. Vankó Zsuzsa. A Jelenések könyve, stencilezett, szamizdat,

1980-as évek eleje (mintegy tíz oldalt innen idézünk).Reisinger János: A Jelenések könyve, I–II., litografált, szamiz-

dat, 1989.Vankó Zsuzsa: Jézus Krisztus apokalipszise, I. A hét levél, Biblia-

iskolák Közössége, Bp., 1994.Vankó Zsuzsa: Jézus Krisztus apokalipszise, II. A hét pecsét, Bib-

liaiskolák Közössége, Bp., 1998.


A SZERZÕ BIBLIAI TÁRGYÚ MUNKÁI

Jézus Krisztus boldogmondásai, Bp., 1990.Bibliai olvasókönyv, Bp., 1991.„Ezen a kõsziklán…”, Bp., 1992.A Biblia szellemében, Bp., 1992.Bevezetés a Biblia tanulmányozásához (társszerzõs), Bp., 1993.Földünk fi aiért fáj, Bp., 1995.Hogyan küzdött Jézus…, Bp., 1998.A legnagyobb kérések (A Miatyánkról), Bp., 1998.Kisvers-nagymesterek, Bp., 1999.A lelkiismeret, Bp., 2005.

A „KORUNK »VAGY-VAGY«-AI” SOROZATBAN

A vasárnapkérdés, Bp., 1999.Legyõzhetõ-e a depresszió?, Bp., 1999.Hit vagy hagyomány?, Bp., 1999.

A „BIBLIA…” SOROZATBAN

…az álmokról …az ökológiai válságról…a bûnrendezésrõl …a házasságról…Sátánról …a halálról…az istenismeretrõl …az imádságról…a gyógyításról …az istentiszteletrõl…az angyalokról …az istenkeresésrõl

~ 191 ~


SZERKESZTETT KIADVÁNYOK

Zsoltárok világa, Bp., 1999.Ószövetségi bölcsességi könyvek, Bp., 2002.

Babits Mihály: Erkölcs és iskola, Bp., 1999.Móricz Zsigmond: Kálvinista kereszt, Bp., 1999.Arany János és az evangélium, Bp., 1999.Gárdonyi Géza: Krisztus bankója, Bp., 2005.

Babits Mihály: Zsoltár férfi hangra, Bp., 2005.

FOLYÓIRAT-SZERKESZTÉS

Jó Hír. Bibliai folyóirat, 1990–2003 (összesen 29 szám).

ELÕADÁSOK

1983 óta, kb. 3000, hangszalagra rögzített: kb. 1000. Katalógus és információ: www.bibliahaz.hu

~ 192 ~


Documents

Reisinger János - Miről Szól a Jelenések Könyve (2005)