regi.tankonyvtar.hu · Web viewAz 1980-as évek elejére a vietnami népgazdaság súlyos válságba jutott. Az állandó fenyegetettség és a kambodzsai jelenlét fenntartása kimerítette

História 2002-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2002-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Északnyugat-Európa felemelkedése ....................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. ....................................................................................................................................................... 121. Rendszerváltás Albániában .................................................................................................. 122. Képek ................................................................................................................................... 14

3. ....................................................................................................................................................... 171. Berisha, Sali ......................................................................................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 17

4. ....................................................................................................................................................... 181. Vietnam: a nagyok árnyékában ............................................................................................ 182. Képek ................................................................................................................................... 20

5. ....................................................................................................................................................... 251. Változások Vietnamban. Kronológia ................................................................................... 25

6. ....................................................................................................................................................... 261. Az Észak-Korea jelenség ...................................................................................................... 262. Képek ................................................................................................................................... 29

7. ....................................................................................................................................................... 331. Az "örökös" elnök ................................................................................................................ 332. Képek ................................................................................................................................... 33

8. ....................................................................................................................................................... 351. Barakktáborok és szociálpolitika ......................................................................................... 352. Képek ................................................................................................................................... 38

9. ....................................................................................................................................................... 451. Magyar garibaldista szobra Róma felett ............................................................................... 452. Képek ................................................................................................................................... 46

10. ..................................................................................................................................................... 501. A korai Erdély a nyelvtudomány tükrében ........................................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 52

11. ...................................................................................................................................................... 551. A reformáció képrombolása. Az európai képrombolások történetébõl, II. rész. .................. 552. Képek ................................................................................................................................... 57

12. ..................................................................................................................................................... 611. Afrikai szarvasmarhák DNS-vizsgálata ............................................................................... 612. Képek ................................................................................................................................... 63

13. ..................................................................................................................................................... 661. Magyarok kiûzése, németek kitelepítése .............................................................................. 66

14. ..................................................................................................................................................... 681. Apa lett a király .................................................................................................................... 682. Képek ................................................................................................................................... 70


1. Északnyugat-Európa felemelkedéseEURÓPA-TÖRTÉNET

BEREND T. Iván

Északnyugat-Európa felemelkedése

Ez év őszén adjuk az olvasók kezébe a História Könyvtár-sorozat újabb kötetét, Berend T. Iván: A kisiklott történelem: Közép-Kelet-Európa a hosszú 19. században. Az MTA Los Angelesben élő és tanító volt elnöke a könyvet angolul írta és jelentette meg (History Derailed: Central and Eastern Europe). Alább részletet közlünk a kötetből.

A Nyugat felemelkedésének története legalább három évszázadra tekint vissza: 1492. október 12-én a genovai Kolumbusz Kristóf elérte Amerikát, ami megteremtette az európai túlsúly alapjait. A firenzei Amerigo Vespucci 1497 és 1504 közötti utazásai újabb területeket tártak fel az Újvilágban. A portugálok 1500-ban gyarmatosították Brazíliát, a spanyol Hernando Cortez 1519–20-ban meghódította Mexikót, Jacques Cartier 1536-ban megalapította Montrealt, 1607-ben pedig Jamestown alapjait fektették le Virginiában. Az Újvilág európai gyarmatosításának ezen mérföldkövei egy új kor eljöttét hirdették. Nyugat-Európa felemelkedése valójában ezeknek a bátor tengerészeknek és könyörtelen konkvisztádoroknak merész kalandjaival vette kezdetét.

A 15–16. században az európai expanzió fő haszonélvezője Spanyolország.

A 18. század végére a nagyobb tengerentúli központok zöme létrejött és kialakították a „fehér kolóniákat”. Csak Afrika belseje és az ausztrál sivatag maradt felderítetlen. „Alig több, mint egy évszázad alatt, először a portugálok és a spanyolok, majd a hollandok és az angolok, lefektették a világméretű európai túlsúly alapjait. Az Atlanti-óceánon kipróbált, felfegyverzett európai óceánjáró hajók váltották valóra a 16–17. században az európai legendát” (Carlo Cipolla).

Amikor a terjeszkedés kezdetét vette a 15. század végén, a mediterrán Európa volt a vén kontinens valóságos erőközpontja és az expanzió mögött álló elsődleges erőforrás. Európa leggazdagabb és legfejlettebb területei közé tartozott Észak-Itália, Flandria és a mind fölé tornyosuló Spanyolország, amely a legfőbb haszonélvezője volt a 16. és 17. században beáramló, döbbenetes mennyiségű, több mint 36 millió fontnyi ezüstnek és 400 ezer fontnyi aranynak.

Új európai központok

A 17. század végére azonban új európai központok jelentek meg: Hollandia, Nagy-Britannia és, kisebb mértékben, Franciaország. A felfedezések és az új, modern atlanti kereskedelem megerősödése fontos szerepet játszott ebben a változásban. Ezek a tényezők önmagukban azonban nem adhatnak magyarázatot arra, hogy miért Északnyugat-Európa lett az atlanti kereskedelem legfőbb haszonélvezője, és egyben a világrendszer központja.

Milyen más tényezők járultak hozzá a változáshoz? Ott voltak például a földrajzi tényezők. Mind Hollandia, mind Nagy-Britannia könnyen eljuthatott az atlanti kereskedelmi útvonalra, és a két országon belül nem voltak olyan területek, amelyek túl messze estek volna a tengertől. Mindkét állam kihasználta ezt az előnyt, amikor a 17. és a 18. században a világ legkiterjedtebb csatornahálózatát, a vízi úton történő szállítás rendszerét építették ki. A 19. század kezdetére ezekben az országokban a vízi szállítás költsége a földi szállítás negyede alá esett. Összehasonlítva a nagy kontinentális államokkal, Hollandia és Nagy-Britannia páratlan előnyre tettek szert az olcsó tömegtranszport terén.

Azonban voltak még komolyabb előnyeik is. Mindkét ország elmondhatta, hogy Európában náluk az elsők között zajlott le a „polgári forradalom” , ami szabaddá tette az utat a társadalmi-intézményi átalakulás előtt, és megsemmisítette a feudális akadályokat.

A kor virágzó tudományos és művészeti élete is ezt a kibontakozó prosperitást tükrözte. Mind Hollandia, mind Nagy-Britannia páratlan vallási szabadságot és a protestáns etikán alapuló, az élethez és az üzlethez való újfajta viszonyulást hozott létre.

Piacgazdaság, modern kereskedelem


Hollandia és Nagy-Britannia intézményesítette a piacgazdaságot, és kereskedelmi, egyben tengeri hatalommá nőtte ki magát. Uralmuk alá vonták a felső osztályok igényeit kielégítő és az árucserével nem járó keleti fűszerek és luxuscikkek régi, „középkori kereskedelmét” felváltó „modern kereskedelmet”. Mindkét ország – amely kezdetben a korszerű munkamegosztásra, majd az állandóan bővülő vásárlópiacot ellátó, egyre növekvő árutermelésre épített – a tömegfogyasztási javak roppant mennyiségével kereskedett. Textíliát és egyéb, manufaktúrákban előállított termékeket szállítottak Európából Afrikába, ahol rabszolgákat vettek és raktak hajóra a tengerentúli gyarmatok számára, ahonnan viszont cukrot, rumot, kávét, gyapotot, indigót és egyéb árucikkeket küldtek Európába.

Hollandiában jelentős kereskedőosztály alakult ki a 17. század végére. A hollandok a világon mindenfelé kereskedtek, amit főként fejlett hajóépítő iparuk tett lehetővé. Évente ezer hajót gyártottak és létrehozták a világ legerősebb hadiflottáját, míg kereskedelmi hajóhaduk 20 ezer járműből állt. (Ez négyszer nagyobb volt, mint legközelebbi vetélytársuk, Nagy-Britannia flottája és harmincszor akkora, mint a francia.)

Kezdték feldolgozni és újra eladni a behozott árukat: ágyúkat gyártottak az importált rézből, importált selymet szőttek, szivarokat állítottak elő az importált dohányból és finomították az importált cukrot. Hollandia igába fogta korlátlan természeti erőforrását, a szelet – amely elsődleges energiaforrássá vált –, és több mint 3 ezer szélmalmot épített a 17. század közepéig. Amszterdam, Európa első modern államának valódi központja, a világkereskedelem centrumává emelkedett és megszabta a piaci árakat.

Nagy-Britannia azonban hamarosan még ennél is messzebb jutott. A brit szigetek igazi előretörésére a 16. század közepén került sor, a vas, az ólom és egyéb manufakturális szektorok fejlődésével. Anglia új energiaforrást honosított meg: a szenet. Az 1550 és 1800 között kitermelt mennyiség 210 ezer tonnáról 11 millió tonnára ugrott.

A kereskedelmi terjeszkedés és a növekvő tengeri hatalom jelentette a modernizálódó Britannia valódi erejét a 16. század közepén. A legendás Spanyol Armada legyőzése 1588-ban, majd az 1670-es évek közepével lezáruló három holland háború lerombolta Hollandia tengeri hatalmát, és Nagy-Britannia lett a legerősebb világhatalom.

Angliában a 17. század közepe – a polgárháború lezárulta – és az 1688– 89-es ún. dicsőséges forradalom közti időszakban egyedülálló parlamenti rendszer jött létre, ami az abszolút monarchiát alkotmányos monarchiává alakította.

Állami beavatkozás

Franciaország, Európa harmadik legerősebb országa, az abszolutizmus modellértékű állama lett a 17–18. századra. A Napkirály, XIV. Lajos hetvenkét éves uralma alatt Franciaország a kontinens leghatalmasabb országává s az egyik legnagyobb gyarmattartóvá nőtte ki magát. Erejének alapját a gyarmati kereskedelem adta. (A 18. század első felében Franciaország gyarmati kereskedelme megnégyszereződött.)

Eltérően Hollandiától és Nagy-Britanniától, az abszolutista Franciaország gazdaságát az állami beavatkozásra és a merkantilizmusra építette. Különféle külhoni kereskedelmi társaságok és állami tulajdonú, jelentős manufaktúrák jöttek létre, kikötő- és útépítésekre került sor. A széntermelés a nyolcszorosára nőtt a 18. század folyamán. A mulhouse-i textilgyár, a creusot-i kohók, a réveilloni tapétagyár mind-mind az ország ipari fejlődését jelképezték. A bőkezű királyi támogatásnak hála, a tudomány és a kultúra is virágzott.

XIV. Lajos négy nagy háborúja Franciaországot egyben a kontinens legjelentősebb katonai hatalmává is tette. Létrejött az első modern hadsereg: a feudális nemesi hadakat felváltotta az erős tüzérség és gyalogság, a jól képzett tiszti állomány, és az erődök, helyőrségek, fegyvertárak lánca. A francia hadiflotta viszont fokozatosan eltörpült a tengereken a brit mellett. A Bourbon állam azonban – minden ereje dacára – messze elmaradt Hollandia és Nagy-Britannia mögött. Az abszolutista állam megmerevedett az ancien régimekeretei között.

Demográfiai változások

A felemelkedő Nyugat-Európában a legdrasztikusabb változások a demográfiában következtek be. A szakirodalom becslései szerint Európa lakóinak lélekszáma az 1500-as, nagyjából 82 millióról 1600-ra hozzávetőlegesen 105 millióra, 1700-ra pedig több mint 120 millióra nőtt. Miközben a kontinens teljes népessége közel 50%-kal növekedett e két évszázad alatt, Nagy-Britannia és Németalföld lakossága kétszer ilyen gyorsan gyarapodott: az 1500-as 6,3 millióról az 1700-as 12,7 millióra. Ezzel szemben a mediterrán államok: Spanyolország, Portugália és Itália népessége csupán kevesebb, mint 60%-kal nőtt.


A kontinens népessége elképesztően gyorsan növekedett a 18. században (64%), de míg Nagy-Britannia és Hollandia ismét közel megduplázta lakosainak számát (21,1 millió), a mediterrán országokban ez csak 40%-kal gyarapodott. A gyéren lakott Európa benépesített kontinenssé vált.

Mezőgazdasági forradalom

Az új demográfiai folyamattal szorosan összekapcsolódott a 18. századi Európában végbemenő mezőgazdasági forradalom.

A kapitalista mezőgazdaság fokozatos fejlődésen alapult: először erre annak igazi „laboratóriumában”, Hollandiában, majd később Nagy-Britanniában került sor. A feudális földtulajdon, a jobbágyság és a földközösségi gazdálkodás eltörlésének hosszú folyamata, majd a kapitalista földtulajdon, a bérleti gazdálkodás és a szabad kisbirtokosság kialakulása fémjelezte a brit fejlődést a 14. és a 17. század között. A bérmunkások osztályát létrehozó bekerítések rendszere, valamint a piaci szisztéma megjelenése a munkamegosztás fejlettebb formáját vonta maga után, ami viszont megteremtette a nagy áttörés alapjait.

Egyre-másra jelentek meg a műszaki újítások. Köztük különleges figyelmet érdemel a korszerű vetésforgó rendszere. A talajkimerülést meggátló, két- vagy háromnyomásos gazdálkodást az ún. Townshend-féle négyes vetésforgó ( búza–tarlórépa–árpa–lóhere) váltotta fel, ami jelentősen lecsökkentette az ugar részarányát. A bonyolultabb Norfolk-szisztéma tizenhétféle vetésforgót használt, ami sikeresen megóvta a talajt, sőt még termékenyebbé is tette a hüvelyesek nitrogénmegkötő tulajdonságának köszönhetően. Ez az egyetlen újítás a megművelt földek tényleges területét legalább egyharmadával növelte meg!

A talajjavítás is hatalmas fejlődésen ment át. A korábban fűtésre használt trágyáról felismerték, hogy javítja a föld minőségét. A lecsapolás, a csatornázás és egyéb talaj-visszahódító módszerek mind-mind hozzájárultak a magasabb hozamokhoz. Az ökrök helyett ló vontatta, nehezebb, acélhegyű ekék 50%-kal gyorsabb és mélyebb szántást és jobb talaj-előkészítést eredményeztek. Lovak húzta gépek is feltűntek és növelték a termelékenységet.

Az új módszerek gyorsan terjedtek, nem utolsósorban a lelkes könyvkiadási hullám következtében. A 17. század folyamán földbirtokos szerzők – a legismertebb „Turnip” Townshend és az egyszemélyben földbirtokos, gazda és propagandista Jethro Tull – osztották meg tapasztalataikat a modern vetésforgókról és az új terményekről. Hugh Platt és Walter Blith kiadták a föld trágyázásában és a lecsapolásban rejlő lehetőségekről szóló művüket, ami ugyancsak nagy hatást gyakorolt a korszerű gazdálkodásra.

Bizonyos becslések szerint az egy acre-re (0,42 hektár) jutó búzatermés az 1650-et megelőző fél évezred alatt 8-ról mindössze 11 vékára emelkedett. 1800-ra azonban a hozam elérte a 20 véka/acre mennyiséget, és a piacra kerülő többlettermelés több mint megkétszereződött.

A tudományos alapokon álló földművelés forradalmi újításokhoz vezetett az állattenyésztésben is: a hagyományosan legelőkre kicsapott haszonállatokat kezdték istállóban tartani és olyan új takarmánynövényekkel táplálni, mint a vetésforgó rendszerben használt karórépa és lóhere. Így a gazdák elkerülték, hogy télen le kelljen vágniuk az állomány java részét, ami évszázadokon át gátolta az állatállomány gyarapodását. Ebből következően, a nyájak száma hihetetlenül megugrott: a 17. század során Oxford megye felföldi gazdaságaiban a juhnyájak nagysága átlagosan több mint négyszeresére nőtt. A holland szarvasmarhák tejtermelése három-négyszeresére emelkedett a 18. század második felében.

Mindennek következményeként, a mezőgazdasági munkaerő nagy része felszabadult és így lehetőség nyílt a gazdaság más ágazataiban történő elhelyezkedésükre. A kései 17. században Nagy-Britannia aktív népességének 60%-a dolgozott a mezőgazdaságban, az 1810-es évek elejére azonban ez az arány 33%-ra csökkent. Az egyre terjedő bekerítések rendszere és a növekvő népesség egyaránt fokozta ezt a folyamatot.

Korai iparosítás

A holland és a brit gazdaság kapitalista piacgazdasággá alakult a 18. századra. A transzatlanti kereskedelemből származó hatalmas bevétel hozzájárult a tőkefelhalmozáshoz, ami viszont maga után vonta a gazdag kereskedő réteg felemelkedését. A 18. század végére Anglia belföldi piaca rendkívül jelentőssé vált: az egy főre jutó vas- és pamutvásárlás olyan szintet ért el, amire a kontinens országai csak egy évszázaddal később jutottak el. A felemelkedő új kereskedőosztály, kihasználva elképesztő gazdagságát és a kivételes szabad piaci viszonyokat, a vidék felé fordult: olcsó falusi munkaerőt alkalmazott a háziiparban, piacra szánt ipari termékeket állítva elő.

A kereskedők kezében lévő kihelyezési vagy Verlag-rendszerrobbanást váltott ki az ipari tevékenységek


területén. A 18. század proto-iparosítása elősegítette a gyárrendszer felemelkedését. A kereskedő-vállalkozók óriási gyárakat hoztak létre, és a hat-, nyolcemeletes modern épületekben munkások százait, néha ezreit foglalkoztatták, hogy a jól megszervezett ipari tevékenység egy-egy elemét elvégezzék. A ipari munkamegosztás – ahogy azt Adam Smith oly lelkesen ecsetelte tűgyárának híres példájával – növelte a termelékenységet. Új típusú vállalkozók jelentek meg, akik megszervezték és megtervezték a termelést: az „ipar kapitányai”, akik munkások és alkalmazottak ezreinek parancsoltak. Valami új bukkant fel a láthatáron – beköszöntött az iparosodás kora.

2. Képek









1. Rendszerváltás AlbániábanRENDSZERVÁLTÁS

RÉTI György

Rendszerváltás Albániában

1990–1992

Folyóiratunk az elmúlt évben kezdte rendszeresen közölni a magyarországi és a volt szovjet zóna országaiban végbement rendszerváltások történelmét. Az MTA Társadalomkutató Központja ugyanis a Széchenyi- terv keretében megbízást nyert el a „A rendszerváltás Magyar- országon és Közép-Európában” című téma kidolgozására. (Vö. a programról: Glatz Ferenc: „Rendszerváltás”, „átalakulás” Magyarországon, 2001/ 9–10.) A kutatások eredményeit folyamatosan tesszük közzé a História hasábjain. (2001/ 4., 2001/9–10., 2002/1., 2002/2., 2002/3. szám)

Albániában a rendszerváltás – miként a többi délkelet- és kelet-közép-európai országban is – elsősorban az egypárti diktatúrából a többpárti pluralista demokráciába való átmenetet jelentette. Mindez olyan folyamatnak tekinthető, amelynek első csírái már az 1980-as évek végén kisarjadtak, mégis, ha naphoz akarjuk kötni az albániai rendszerváltás kezdetét, akkor talán két nap: 1990. december 11–12. – azaz a többpártrendszer jóváhagyása és az első nagy ellenzéki párt megalakulása – tekinthető a rendszerváltás valódi kezdőpontjának.

A rendszerváltás kezdetei

Az 1990. december 8-án kirobbant tiranai egyetemi tiltakozás egy országos mozgalom kiindulópontjává vált. A diákság követelései között megjelent a demokratikus pártok alakításának joga is. Az egyre terjedő és erősödő tiltakozási mozgalomtól megijedt Ramiz Alia kommunista pártvezér engedett, és kezdeményezésére a Népi Gyűlés (a parlament) elnöksége december 11-én hozzájárult az ellenzéki pártok bejegyzéséhez.

A már korábban is szervezkedő ellenzék december 12-én bejelentette az Albán Demokrata Párt (ADP) megalakítását. Az ADP élére a rendkívül ambiciózus orvos, Sali Berisha állt.

Az ADP december 22-én szervezte első nagyszabású tömeggyűlését Tiranában. Ezen a párt vezetői felesküdtek a demokratikus Albánia létrehozására, ugyanakkor mérsékletre intették a tömegeket. Ezzel egyidejűleg az Albán Munkapárt (AMP) politikáját korábban szolgaian követő tömegszervezetek és újságaik fokozatosan elhatárolódtak a korábbi állampárttól.

Az AMP vezetése kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy Albániában sem kerülhető el a többpárti demokratikus rendszer létrehozása. A központi bizottság december 11-i plénumán leváltották az „ortodox enveristák” képviselőit: öt politikai bizottsági tagot és két póttagot. Az 1990. december végi országos pártértekezleten már a többpártrendszerre való áttérés szükségességének tudomásulvételével dolgozták ki az AMP reformista választási programját.

Időközben magasra csapott a rendszerrel szembeni népi elégedetlenség lángja. Országszerte heves, gyakran vandál akciókkal kísért lázadások törtek ki, amelyek során épületeket gyújtottak fel, gépeket zúztak szét és megverték a gyűlölt rendszer számos képviselőjét. Különösen az észak-albániai Shkodrában került sor heves összetűzésekre, ahol megtámadták és felgyújtották a pártházat, több kormányzati épületet és a helyi rádió épületét is. A zavargások során letartóztatott személyek elleni gyorsított perekben december 18–20. között 26 főt ítéltek 11–20 évi börtönbüntetésre. Ezzel azonban már nem lehetett feltartóztatni a régi rendszer bukását. A tüntetések tovább folytatódtak: 1991. január 3-án Shkodrában 60 ezer, Durresben 30 ezer ember tüntetett. Ezek hatására a kormány szabadon engedett 393 politikai foglyot. A kilátástalannak tűnő helyzet következtében megindult kivándorlási hullámban mintegy tízezer ember hagyta el Albániát, elsősorban a görög kisebbség tagjai.

1991. január végéig az ADP mellett további négy párt jelentette be megalakulását és részvételi szándékát a választásokon: a Köztársasági Párt, a Környezetvédő Párt, az Agrárpárt és a Görög Kisebbség Demokratikus Szövetsége (Omonia). Hamarosan kitűnt, hogy az öt párt közül kimagaslóan az ADP a legnépszerűbb. A márciusra kitűzött választásokig már 60 ezer tagot számlált, és napilapja („Demokratikus Újjászületés”) a legnépszerűbb újsággá vált.


Az ADP tipikus gyűjtőpárt lett, olyanok csatlakoztak hozzá, akiknek elegük volt a 45 éves sztálini-enveri diktatúrából. A párt a totális diktatúra totális felszámolásának céljával jött létre. Programja bevezetőjében hangoztatta: „Az Albán Demokratikus Párt úgy véli, hogy Albánia egész politikai, gazdasági és társadalmi rendszerét át kell alakítani ahhoz, hogy lehetővé tegyük Albánia modern és demokratikus országgá válását...” A továbbiakban a program megfogalmazta a „pluralista, demokratikus és modern társadalom” alapelveit, és a felépítése érdekében teendő lépések „csomagtervét”. Bár ez a program nem lép túl a polgári demokratikus társadalom általánosan ismert alapelvein, Albánia szempontjából mégis történelmi jelentőségű dokumentum, mert az 1924-ben elvetélt polgári demokratikus forradalom után először vázolta fel a többpárti pluralista demokrácia elvein alapuló Albánia létrehozásának lehetőségét a feudális maradványokkal terhelt, álszocialista rendszer romjain.

Az egypártrendszer végleges bukását szimbolizálta, amikor 1991 februárjában a tiranai egyetemisták éhségsztrájkját támogató tömegek ledöntötték Enver Hodzsának, a sztálinista rendszer kreátorának a főváros főterén álló, alig két évvel korábban felállított szobrát. A százezres tömeg láttán a rendőrség és a biztonsági erők vezetői úgy döntöttek, hogy meg sem próbálnak szembeszállni a népharaggal.

Alia ekkor határozta el, hogy megvonja bizalmát a régi rendszert képviselő Adil Carcani kormányfőtől, és helyére az AMP reformszárnyának vezetőjét, az akkor 39 éves Fatos Nanót nevezi ki miniszterelnöknek. Nano csak négy korábbi minisztert tartott meg a régi kormányból, a többi posztokra reformistákat nevezett ki.

A népi elégedetlenség hullámai azonban nem csökkentek. 1991 tavaszán újabb 20 ezer albán hagyta el az országot, ezúttal főként Olaszország felé.

Az egyensúlyozó Alia ekkor rendkívüli állapotot hirdetett ki az országban, és a válság kezelésére Elnöki Tanácsot nevezett ki, amelynek tagjai főként az AMP konzervatív erőiből kerültek ki, Enver Hodzsa feleségével az élükön.

Az Albán Munkapárt vezetése egyrészt a belső demokratikus erők gyors előretörése, másrészt a közép-európai rendszerváltó folyamatok hatására kénytelen volt beleegyezni a demokratikus, többpárti választás kiírásába, amelynek időpontjául 1991. március 31-ét jelölték meg.

1991: az AMP hatalmon marad

Az egészében korrekt körülmények között lezajlott politikai erőpróba eredményeként a 250 főnyi parlamentben az Albán Munkapárt kétharmados többséget szerzett. (Az AMP 169, az ADP 75, az Omonia 5, a Veteránszövegség 1 mandátumhoz jutott.)

Az ADP az első szabadon választott parlamentben a mandátumok 30%-át szerezte meg, s elmaradt a teljes győzelemre számító eufórikus várakozásoktól. A félsiker okát a politikai kommentárok egyértelműen abban látták, hogy az elmaradott, megideologizált és manipulált polgárok többsége ekkor még nem tudta magáévá tenni a gyökeres változások programját, ésinkább szavazott a fokozatos változásokat ígérő AMP-re.

A választások eredményeként létrejött egypárti Nano-kormány helyzetét alapjaiban rendítette meg az április 2-i shkodrai véres összecsapás és az azt követő országos sztrájk, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal két hónapig tartott, és szinte teljesen megbénította az ország életét. Ennek hatására az AMP koalíciós kormány megalakítására kényszerült. A rendkívül válságos helyzetre való tekintettel az ADP és néhány más ellenzéki párt elvállalta a részvételt a „nemzeti stabilitás” kormányában. Egyidejűleg megállapodás született a helyi hatalmi szervek pluralista átalakításáról.

Az Albán Munkapárt a belső válság csúcspontján, 1991. június 10–13. között tartotta meg X. kongresszusát, amely tükrözte a párt megújulásának nehézségeit és belső ellentmondásait. A párt nevét Albán Szocialista Pártra (ASZP) változtatták. A párt vezető szerveinek megválasztása a reformisták győzelmével végződött.

Az „újdonsült” ASZP számára jelentős megpróbáltatást okozott az, hogy az albán sajtó nem sokkal a régi-új párt megalakulása után kampányszerűen kezdett foglalkozni az „elődpárt” vezetőinek bűneivel és az albán nép nyomorúságos helyzetéhez képest égbekiáltóan fényűző életmódjával. De talán még ennél is jobban szembeállította a széles néprétegeket az ASZP-vel az egyre elmélyülő gazdasági válság. 1991-ben az ipar és a mezőgazdaság teljesítménye az előző év alacsony színvonalának is a felére csökkent, a külföldi eladósodás csaknem megkétszereződött, az infláció jelentősen nőtt. A tulajdonjogok tisztázatlansága a magán- és állami tulajdon pazarlásához és rombolásához vezetett.


A múlttal való leszámolást szolgálta az 1991 júliusában elfogadott törvény Hodzsa rettegett titkosszolgálatának (Sigurimi) feloszlatásáról és az új Nemzeti Információs Szolgálat létrehozásáról. A törvény garanciákat biztosított arra, hogy az új szervezet ne követhesse elődjének a törvényeket sárba tipró gyakorlatát. Ennek ellenére sok volt „sigurimisnak” sikerült átmentenie magát az új szervezetbe.

Ramiz Alia 1991. december 14-én – a pártokkal való konzultációk után – Vilson Ahmeti volt élelmezésügyi miniszternek egy pártonkívüli, szakértői kormány megalakítására adott megbízást. E megoldás célja az volt, hogy kivonja a kormányt a pártküzdelmekből, biztosítsa az ország alapfunkcióinak ellátását és az 1992 márciusára előrehozott választások lebonyolítását.

1992: az ADP rendszerváltó győzelme

A parlament 1992. február 4-én új, a korábbinál lényegesen demokratikusabb választási törvényt fogadott el. Az időközben 140-re csökkentett mandátumért 11 párt 512 jelöltje indult harcba. Országos lista állítására azonban csak az öt legnagyobb párt vált jogosulttá.

A heves, de nagyobb atrocitásoktól mentes választási kampány elsősorban a két nagy rivális párt, az ASZP és az ADP párharcának jegyében telt. Az ADP a kampány során azt szuggerálta a választókba, hogy csak ő tudja megmenteni az országot a teljes összeomlástól, és győzelme esetén áramolni fog a nyugati segítség Albániába. Miután az 1992 elején kitört boszniai konfliktus tovább súlyosbította a koszovói albánok helyzetét, az ADP vezetője, Berisha megígérte az „albán nemzet egysége álmának” megvalósítását is.

Az 1992. március 22-én és 29-én lebonyolított kétfordulós választásokon az Albán Demokrata Párt átütő sikert ért el: megszerezte a szavazatok 62%-át. Az Albán Demokrata Párt 92, az Albán Szocialista Párt 38, az Albán Szociáldemokrata Párt 7, a görög kisebbségeket képviselő Emberi Jogok Pártja 2, a Republikánus Párt egy mandátumhoz jutott. Kilenc párt – köztük a régi rendszer dogmatikus híveit tömörítő Kommunista Párt – nem érte el a parlamenti képviselethez szükséges 4%-os küszöböt. Az ADP, választási sikere ellenére, elmaradt a legfontosabb törvények meghozatalához szükséges kétharmados többségtől, de a parlamentbe bekerült másik három volt ellenzéki párt képviselőinek támogatása lehetővé tette ennek elérését.

Az 1991. évi választásokkal szemben az ADP most nemcsak a városi, de a vidéki körzetekben is győzni tudott.

A nagy választási sikert méltán ünneplő Berisha első megnyilatkozásaiban megígérte: nem gondol revánsra a múlt bűneiért, hanem az ország erőinek egyesítésére fog törekedni a gazdaság felélénkítése, a bűnözés megállítása és az ország nemzetközi kapcsolatainak fejlesztése érdekében.

A választások után a szocialisták, belenyugodva a vereségbe, azt ígérték, hogy a parlamentben lojális ellenzéki magatartást fognak tanúsítani.

1992. április 3-án Ramiz Alia lemondott a köztársasági elnöki tisztről (bár mandátuma 1996-ig szólt). Aliával a Hodzsa-féle vezetés utolsó alakja távozott a politikai életből. Még ellenfeleinek is el kellett ismerniük, hogy karrierje végén – bár sodródott az eseményekkel – pozitív szerepet játszott Albánia lényegében békés rendszerváltásában.

Az 1992. április 6-án összeült új Népi Gyűlés (parlament) az ADP javaslatára megváltoztatta az ország címerét és zászlaját, elhagyva az előző rendszer szimbólumait, majd egyhangú szavazással elfogadta Ramiz Alia lemondását. A parlament új elnökévé a shkodrai születésű, 57 éves Pjeter Arbori irodalmárt (ADP) választották, aki 19 évet töltött az előző rendszer börtöneiben. A Népi Gyűlés 1992. április 9-i ülésén Sali Berisha orvosprofesszort, az ADP elnökét választotta köztársasági elnökké. Ezzel megkezdődött az öt évig tartó „Berisha-korszak”.

Az ADP győzelme és az ASZP veresége az 1992. márciusi választásokon lezárta a rendszerváltás első szakaszát. E sorsfordító esemény Albánia balkáni hagyományaihoz és korábbi „sorsfordulóival” összehasonlítva meglehetősen civilizált módon ment vége. Albánia – általános történelmi megkésettségéhez képest – gyorsan követte a közép-európai, a balti és a balkáni országokat a rendszerváltozás rögös útján.

2. Képek




1. Berisha, SaliSali Berisha

Sali Berisha az észak-albániai Tropoján született 1944-ben. 1967-ben végezte el a Tiranai Egyetem orvosi fakultását, ahol a szívgyógyászatra specializálódott. Egyidejűleg dolgozott a tiranai központi kórházban és tanított az egyetemen. Aktívan részt vett az ortodox kommunista Albán Munkapárt (AMP) tevékenységében, és hamarosan kórháza párttitkára lett. Már akkor feltűnt kitűnő szervező képessége. Szakmai és politikai megbízhatóságának egyaránt köszönhette, hogy 1979-ben Franciaországba küldték továbbképzésre (ez abban az időszakban nem sokaknak adatott meg). Később a legfelsőbb párt- és állami vezetőket – közöttük a diktátor Enver Hodzsát – is gyógyította. Négy nyelven beszél, és elmélyült ismeretekkel rendelkezik a történettudomány terén is. Az 1990. évi értelmiségi viták során tűnt ki ellenzéki álláspontjával. 1990 decemberében az ellenzéki erők rábízták a Ramiz Aliával folytatandó tárgyalásokat. Hamarosan a megalakuló legnagyobb ellenzéki párt elismert és karizmatikus vezetőjévé vált.

2. Képek


1. Vietnam: a nagyok árnyékábanCSOMA Mózes

Vietnam: a nagyok árnyékában

1975–2000

Vietnam említésekor sokan még ma is háborús rémképekre gondolnak. Alig harminc évvel ezelőtt az Agent Orange nevű dioxintartalmú vegyszerrel lecsupaszított növényzet, a gátrendszerek szétbombázásával elárasztott rizsföldek és a napalmmal felégetett falvak látványa még valóban általános volt. A délkelet-ázsiai országban azóta hatalmas változások történtek.

A függetlenség kiharcolása

A második világháború elején az indokínai francia gyarmatokat japán csapatok szállták meg. A japánok kapitulációját követően a vietnami nacionalista és kommunista erők kikiáltották az ország függetlenségét. A Vietnami Demokratikus Köztársaság ideiglenes kormánya azonban szembe találta magát a francia vezetés megújuló kolonialista törekvéseivel. A vietnami népi hadsereg gerillaháborút hirdetett a partra szálló francia expedíciós hadtest ellen. 1954 májusában a vietnami felszabadító erők hatalmas győzelmet arattak: Dien Bien Phu körzetében a francia csapatok döntő vereséget szenvedtek. A tűzszüneti megállapodás keretében a szemben álló felek kötelezték magukat, hogy erőiket visszavonják a 17. szélességi fok mentén kijelölt ideiglenes demarkációs vonalra. Az ország két részre szakadt.

A Vietnami Demokratikus Köztársaság az ország északi felére szorult. Ho Si Minh a nemzetközi erőviszonyokat felismerve a szocialista orientáció mellett döntött. Az ország déli felén amerikabarát rezsim jött létre. A korrupt kormányzat rövid idő alatt rendkívül népszerűtlenné vált. Az állandósuló erőszakra az illegális kommunista és nacionalista csoportosulások fegyveres ellenállással válaszoltak. A vietnami események fokozatosan a két világrendszer szembenállásának részévé váltak. Az 1960-as évek elejétől a helyi konfliktusba az amerikaiak is beavatkoztak. A déli rezsim védelmére katonai tanácsadók érkeztek, majd az északi célpontok bombázásával a harcok kiteljesedtek.

A függetlenségért és a nemzeti egységért harcoló észak-vietnami vezetés a legtöbb támogatást a szovjetektől és a kínaiaktól kapta. Az internacionalista segítségnyújtás mögött persze nagyhatalmi érdekek húzódtak. A szovjet– kínai szembenállás az indokínai eseményeket is beárnyékolta: így a rivalizáló támogatók elsősorban egymás jelenlé- tének ellensúlyozására törekedtek. A két „nagy testvér” alapvető szándékai azonban különböztek.

Moszkva erkölcsi tőkét akart kovácsolni az indokínai szerepvállalásból. A szovjet hadiipar legújabb büszkeségeinek – MiG-21 típusú vadászgépek, légvédelmi rakétarendszerek, nehéztüzérség – átadásától pedig nélkülözhetetlen harci tapasztalatokat reméltek.

Peking hagyományosan saját érdekszférájának tekintette az indokínai térséget. A fokozott szerepvállalástól a régi pozíciók helyreállítását és a körvonalazódó szövetségi rendszer kiterjesztését remélték.

Hanoi hosszú éveken keresztül sikeresen egyensúlyozott Moszkva és Peking árnyékában. A táboron belüli szembenállás azonban szükségszerűvé tette a választást. Az 1970-es évek elejétől a történelmileg is terhelt kínai– vietnami viszony érezhetően feszültté vált: a kínai vezetés ugyanis a pillanatnyi érdekektől függően rendszeresen feltartóztatta a szocialista országokból érkező szerelvényeket. A hadianyagot és élelmiszert tartalmazó szállítmányok késlekedése súlyos károkat okozott. A kínai vezetés fokozódó kiszámíthatatlansága meghatározta a vietnami külpolitika további alakulását.

1975 áprilisában az észak-vietnami csapatok már a déli fővárost fenyegették: Saigonban az amerikai nagykövetség tetejéről felszálltak az utolsó helikopterek, és az utcákon megjelentek a vörös zászlós páncélosok. A déli rezsim központját egy hónappal később már Ho Si Minh-városnak nevezték. A vietnami történelem legtragikusabb időszaka ezzel véget ért.

1976. június 24. után, a két országrész hivatalos egyesítésével megkezdődött az újjáépítés. A fényes jövőbe vetett hittel indított szocialista átalakítás azonban súlyos következményekkel járt: a déli területeken a kollektivizálás és a magánvállalkozások felszámolása ellátási nehézségeket okozott. A körülmények miatt tízezrek vágtak neki a viharos tengernek. (A kis halászhajókon összezsúfolódott menekülők a nyugati


híradásokban „boat people” néven szerepeltek.)

A kambodzsai beavatkozás

A Vietnami Szocialista Köztársaság az indokínai országok felszabadító erőinek összefogását hirdette. A Vietnam– Laosz–Kambodzsa együttműködést a közös fenyegetettség indokolta: az ASEAN-országok* ellenséges magatartása mellett a kínai vezetés hegemón törekvései is fokozódtak. Az indokínai dominanciára készülő Kína ugyanis nem nézte jó szemmel a vietnami pozíciók folyamatos erősödését. A kínai– vietnami kapcsolatok fokozatosan leépültek. A kínaiak beszüntették a térítésmentes segítségnyújtást, leállították a hitelek folyósítását, majd kilencven objektum építését félbehagyva visszavonták a szakértőiket. Az indokínai összefogás gyengítése érdekében pedig felélesztették a hagyományos khmer– viet ellentétet. A kambodzsai vörös khmer mozgalom támogatásával állandó feszültségforrást szabadítottak a térségre: a Pol Pot-rezsim** területi követelések ürügyén folyamatos provokációkat indított a szomszédos területek ellen. A vietnami vezetés több javaslatot is tett a tárgyalásos rendezésre. A kambodzsai menekültek elbeszéléseiből ismertté váló népirtás azonban presztízskérdéssé tette a beavatkozást.

1978 decemberében a vietnami fegyveres erők általános támadást indítottak a kambodzsai vörös khmer uralom megdöntésére. Phnom Penh napokon belül felszabadult. A rezsim megdöntését azonban a kínai vezetés hadüzenetnek tekintette: a vietnami határvidéket 1979 februárjában húsz kínai hadosztály szállta meg. A beavatkozás megdöbbentette a világ közvéleményét. A szocialista országok tiltakoztak az agresszió ellen, és nyugati szervezetek is elítélték a kínai erődemonstrációt.

A háborús körülmények állandósulása súlyos következményekkel járt: a vietnami népgazdaság nem tudta szinten tartani a lakosság ellátását. Az ország működőképessége a szocialista országok támogatásán és kedvezményes barterüzletein múlott.

Az események szükségessé tették egy baráti nagyhatalom közvetlen jelenlétét. A Cam Ranh-öbölben*** – az amerikai bázis maradványain – létrejött a délkelet-ázsiai szovjet hídfőállás. A szovjetek hatalmas összegeket fordítottak a támaszpont modernizálására. A kikötőt még atom-tengeralattjárók fogadására is alkalmassá tették. A reptérre nagy hatótávolságú bombázók és MiG-23 típusú vadászgépek érkeztek. A komplexum csaknem háromezer főnyi személyzetet foglalkoztatott.

Az 1980-as évek elejére a vietnami népgazdaság súlyos válságba jutott. Az állandó fenyegetettség és a kambodzsai jelenlét fenntartása kimerítette az ország tartalékait. Az infláció növekedése fokozta az ellátási nehézségeket. A körülmények miatt újabb menekülthullámok indultak.

A vietnami peresztrojka

1986 decemberében a Vietnami Kommunista Párt VI. kongresszusa már a peresztrojka jegyében zajlott. A pártelit az életkörülmények javítása érdekében fokozatos reformokat hirdetett: a doi moi néven ismertté vált folyamat a politikai berendezkedés fenntartása mellett látványos gazdasági szerkezetátalakítást hajtott végre. A változtatások lehetővé tették a magánszektor megélénkülését. Az első eredmények a mezőgazdaságban jelentkeztek. A Mekong-delta rizstermelésének növekedésével az ellátási nehézségek csökkentek. A fejlődést azonban külső körülmények nehezítették. Az elszigeteltség és az embargó nemcsak a külgazdasági kapcsolatok bővítését hátráltatta, hanem a komolyabb hitelfelvétel lehetőségét is. A nemzetközi pénzintézetek – Világbank, Nemzetközi Valutaalap, Ázsiai Fejlesztési Bank – kapui egyenlőre zárva maradtak.

A kelet-európai változások valósággal sokkolták a vietnami vezetést: a testvérpártok hatalmának összeomlása és a felelősségre vonás lehetősége nem sok jót ígért. A pártelit a kezdeményezés fenntartására törekedett: Nguyen Van Linh pártfőtitkár az életszínvonal emelését és a reformok kiterjesztését ígérte. A politikai pluralizmus lehetőségét azonban szigorúan elutasították.

A világpolitikai enyhülés árnyékában a vietnami külkapcsolatok is átalakultak: az ideológiai szempontok helyébe gazdasági érdekek léptek. A KGST-barterek megszűnésével Japán, Dél-Korea, Tajvan és az ASEAN közelsége felértékelődött. A transzferábilis rubelről a konvertibilis valutára történő átállás persze sok nehézséget okozott. Az 1990-es évek elejére azonban sikerült külkereskedelmi aktívumot elérni. A központi bevételek növekedésével a vietnami fizetőeszköz, a dong árfolyama is stabilizálódott.

A változások nyomában a külföldi tőke is megjelent: a távol-keleti nagyvállalatokat az új piac és az olcsó munkaerő egyaránt érdekelte. A japán vállalatok által kidolgozott elszámolási terv alapján a vietnami fél elsősorban háborús hulladékfémmel – lelőtt amerikai repülőgépek roncsaival – ellentételezte a költségeket.


A Cam Ranh-öböl orosz fennhatóság alá került. A támaszponton megkezdődött a fokozatos leépülés: a kikötőben állomásozó hadihajókat visszavonták, a légvédelmi rakétákat elszállították, a híradástechnikai berendezéseket leszerelték. A kihasználatlan kikötő felügyeletét a vietnami hatóságok vették át. A felderítő állomás harminc főnyire apadt személyzete már csak véletlenszerűen ellenőrizte a dél-kínai vizeken mozgó hajókat.

Az öböl kérdése megosztotta a vietnami vezetést: bár a keményvonalas káderek nosztalgiával emlékeztek a szovjet jelenlétre, a többség a komplexum kihasználatlanságát pazarlásnak tartotta. A vietnami vezetés a kikötő és a reptér megnyitásával üzleti alapokra helyezte a terület fejlesztését.

Az 1990-es évek elején a szocializmus zászlaját továbbvivő országok egymásra utaltsága elmélyült: a kínai és a vietnami vezetés megállapodott a kapcsolatok normalizálásáról. A korábbi ellenfelek közül már csak az amerikaiakkal maradt rendezetlen a viszony. A tengerentúli vállalatok az érvényben lévő embargó miatt lemaradtak a vietnami piac meghódításáról. A távol-keleti versenytársak sikerei fokozták az üzleti körök nyomását a szükségtelenné vált tiltás eltörléséért. 1994. februárban a Clinton-adminisztráció az embargó felfüggesztésével lehetővé tette a diplomáciai kapcsolatfelvételt. A korábbi ellenfelek megbékélése gyümölcsöző együttműködéshez vezetett.

Az 1990-es évek végére a változások üteme lelassult. A korrupció és a pártfunkcionáriusok visszaélései tömeges elégedetlenséghez vezettek. A vezetés az államaparátus tekintélyének helyreállítására törekedett: Le Kha Phieu pártfőtitkár a „bűnbe esett” tisztviselők felelősségre vonását ígérte. A magasra gyűrűző akció nem járt sikerrel. A kudarcot személyi változtatások követték: Nong Duc Manh vette át a pártfőtitkári tisztséget. A Ho Si Minh törvénytelen gyermekeként emlegetett technokrata politikus népszerűsége megfelelő alapot biztosít a gazdasági fejlődés és a korrupció elleni harc folytatásához.

*

Miért nem omlott össze a vietnami szocializmus? A rendszer fennmaradását nem lehet csupán az időben megindított gazdasági reformokkal magyarázni. A válasz egy fejlődési sajátosságban keresendő: a gyarmati rendszer felbomlásával a függetlenség és a szocialista rendszer fogalma szorosan összekapcsolódott. A nemzeti ügy kiharcolása kétségbevonhatatlan legitimitást biztosít.

* 1967-ben jött létre a Fülöp-szigetek, Indonézia, Malajzia, Szingapur és Thaiföld regionális gazdasági szervezeteként, melyhez később Burma is csatlakozott. Az 1980-as évek végéig inkább a tagországok politikai szervezeteként működött, a környező szocialista országokkal szemben. (A szerk.)

** Vö. Jordán Gyula: Pol Pot halott! História 1998/7. szám! (A szerk.)

*** A Cam Ranh-öböl kikötőjét már 1905-ben az orosz flotta rendelkezésére bocsátottak az indokínai partvidéket ellenőrző franciák. 1940-ben a megszálló japán hadsereg is itt kezdte meg hatalmas légi támaszpontjának kiépítését. Húsz évvel később az amerikaiak folytatták a bázis kialakítását, amely aztán 1979-ben szovjet fennhatóság alá került. (A szerk.)

2. Képek






1. Változások Vietnamban. KronológiaVáltozások Vietnamban

1976. június 24. Észak- és Dél-Vietnam hivatalos egyesítése.

1976. december A Vietnami Kommunista Párt IV. kongresszusa elfogadja a második ötéves népgazdasági terv célkitűzéseit.

1978. december 25. A vietnami fegyveres erők általános támadást indítanak a kambodzsai vörös khmer uralom megdöntésére.

1979. január 11. A kambodzsai Pol Pot- rezsim összeomlása.

1979. február 17. A vietnami határvidéket kínai hadosztályok szállják meg.

1979. május 2. A Cam Ranh-öbölben létrejön a szovjet hídfőállás.

1982. március A VKP V. kongresszusa: a pártelit megerősíti a harmadik ötéves népgazdasági terv irányvonalát.

1986. december A VKP VI. kongresszusa: a pártelit fokozatos reformokat hirdet.

1988. március A kínai és a vietnami haditengerészet összecsapása a vitatott hovatartozású Spratly szigetcsoportnál: a vietnamiak három hajót veszítenek.

1989. szeptember A vietnami csapatokat kivonják a kambodzsai területekről.

1990. szeptember A kínai és a vietnami vezetők titkos találkozója: a két ország kapcsolatai fokozatosan normalizálódnak.

1991. június A VKP VII. kongresszusa: a pártelit a reformok kiterjesztését ígéri.

1993. november Le Duc Anh államfő Kínába látogat: a két ország kapcsolatai helyreállnak.

1994. február Bill Clinton, az USA elnöke feloldja a Vietnam elleni gazdasági embargót: a Coca-Cola és a Pepsi versenyfutása azonnal megkezdődik.

1995. július Vietnam az ASEAN hetedik tagja lesz.

2000. május Vietnam és az Egyesült Államok szabad kereskedelmi egyezményt köt.

2000. november Bill Clinton Vietnamba látogat.

2001. október 17. A Cam Ranh-öböl további sorsa megpecsételődik: Vlagyimir Putyin bejelenti az orosz haditengerészeti támaszpont felszámolását.

2002. május 2. A Cam Ranh-öbölben levonják az orosz lobogót: a támaszpont felszerelését a Szahalin-9 nevű komp szállítja Vlagyivosztokba.


1. Az Észak-Korea jelenségFALUDI Péter

Az Észak-Korea-jelenség

1945–1998

Korea 1945-ben szabadult fel a japán gyarmati elnyomatás alól, önállóságát, függetlenségét azonban a kettős – amerikai és szovjet – megszállás következtében nem nyerte vissza. Ezzel Dél- és Észak-Korea hamarosan eltérő társadalmi-politikai és gazdasági fejlődési pályára kényszerült. 1948 óta két koreai állam, a Koreai Köztársaság és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) néz egymással farkasszemet.

Az ország mesterséges elzártsága miatt évtizedek óta meglehetősen kevés ismerettel, ténnyel rendelkezünk a KNDK belső társadalmi folyamatairól, politikai, gazdasági életéről, döntési mechanizmusáról, nem is beszélve a politikai elit, a Kim-klán belső erőviszonyairól! Phenjan 1965 óta nem publikál részletes gazdasági terveket és statisztikát, szociális és demográfiai adatokat. Úgy tűnik, az észak-koreai legfelsőbb politikai és szakmai vezetés gyakran maga sem volt tisztában az egyes gazdasági ágazatok, beruházások, körzetek konkrét helyzetével, valós eredményeivel, csakúgy, mint a demográfiai adatokkal. (Észak-Korea lélekszáma napjainkban kb. 26-26,5 millió fő lehet.)

A bezárkózási politikával, a napjainkra kialakult általános gazdasági és politikai válsággal kapcsolatban felvetődik egy kérdés: hogyan lehetséges, hogy az elmúlt évtizedekben Észak-Korea földrajzi környezetében szinte valamennyi ország a gazdasági, társadalmi, kulturális élet számos területén felzárkózott a nemzetközi élvonalhoz vagy megközelítette azt? Japán, a „kis tigrisek” mellett napjainkban már Thaiföld, a volt szocialista Vietnam, sőt Kína is jelentős haladást ért el.

Észak-Korea ezzel szemben gyakorlatilag még a korábban elért szintről is visszacsúszott. A szóban forgó országok szintén alapvetően monokultúrás mezőgazdasággal, hasonló éghajlati viszonyokkal, de kevesebb természeti kinccsel, erőforrással rendelkeznek, mint Észak-Korea. (Észak-Korea eddig ismert ásványi tartalékai, színes- és ritkafémérc kincsei szempontjából az Ural-hegység gazdagságával vetekszik!)

A KNDK lemaradása ezért, különösen a Koreai Köztársasággal összehasonlítva, történelmileg is érthetetlen, indokolatlan. Ez a több évtizedes lemaradás, társadalmi-gazdasági deformáció nem magyarázható kizárólag a „szocialista” rendszerrel (az volt-e a KNDK Kelet-Európával összehasonlítva?), vagy annak nemzetközi összeomlásával. (A volt szocialista országok számos problémájuk, gazdasági nehézségeik ellenére sem kerültek hasonló helyzetbe.)

„Kaszárnyaszocializmus”

A felszabadulás után Észak-Koreában – a szovjet katonai főparancsnokság aktív közreműködésével – megvalósított radikális reformokkal, a japánok és a koreai kollaboránsok tulajdonában volt gyárak, vállalatok, bankok, vasutak stb. államosításával az ipari termelés mintegy 70 százaléka állami kézbe került, a mezőgazdaság adminisztratív kollektivizálásával az 1950-es évek végétől az agrárágazatban is az állami irányítás érvényesült. Az 1960-as évek második felétől megkezdődött a szövetkezetek fokozatos államosítása is („össznépi tulajdon” címen). A phenjani vezetés kezdettől fogva egy – nagyjából – szovjet típusú „szocialista” fejlődés mellett kötelezte el magát, s ennek megfelelően alakította át az ország társadalmi, politikai és gazdasági struktúráját. Így rövid idő alatt, erőszakos adminisztratív-politikai eszközökkel biztosították a Koreai Munkapárt mint állampárt kizárólagos vezetését, diktatúráját a társadalom, a politika, a gazdaság, a kultúra és az ideológia minden területén, beleértve a családi és a magánéletet is.

A kelet-európai országok többségétől némileg eltérően azonban „társadalmasítás” helyett totális államosításra került sor. A kettéosztottságra, az állítólagos „háborús veszély”-re hivatkozva – a már Marx által is – „kaszárnyaszocializmusnak” nevezett rendszert hoztak létre. Kim Ir-Szen, a párt és az állam kizárólagos vezetője vaskézzel, katonai diktatúrával és terrorral számolta fel párton belüli és kívüli ellenfeleit (mint tette azt Li Szin-Man is Dél-Koreában). Közel fél évszázados uralma, szélsőséges személyi kultusza példa nélkül áll mind Korea, mind a volt szocialista országok történelmében – bár biztosította a „belső stabilitást”. Ez tette végül is személyét mint kvázi „karizmatikus” tárgyalópartnert elfogadhatóvá – a Szovjetunió és Kína mellett – az USA számára is 1994-ben!


A Dél-Korea ellen kirobbantott háború (1950–53) utáni tíz évben az észak-koreai gazdaságfejlesztésben mindvégig dominált a nehézipar erőltetett elsődlegessége, ugyanakkor az energetika ehhez szükséges fejlesztése rendszerint elmaradt. Az öntözőrendszerek építésével, a kedvezőtlen természeti adottságok ellenére, sikerült átmenetileg növelni a mezőgazdasági termelést is. Más szocialista országokhoz képest azonban évtizedeken át rendkívül magas volt a felhalmozási arány, nem is szólva a katonai költségvetésről, a lakosság egyéni anyagi érdekeltsége rovására. (A háború utáni helyreállításhoz, az iparosításhoz nagyban hozzájárult a szocialista országok, főként a Szovjetunió és Kína térítés nélküli segítsége.)

Az 1960-as évek közepén gazdasági eredményei, természeti erőforrásai alapján Észak-Koreának tehát megvolt a potenciális lehetősége, hogy még egy kiegyensúlyozottabb szocialista gazdaságfejlesztési modell keretében is 10-15 év alatt megközelítse egyes kelet-európai szocialista országok színvonalát (s talán ez esetben társadalmilag-gazdaságilag felkészültebb lehetett volna az 1980–90-es évek megrázkódtatásaira!). Azaz, a mai észak-koreai általános gazdasági és politikai válság kialakulása nem volt törvényszerű,nem áll közvetlen kapcsolatban a „szocialista világrendszer” összeomlásával, a Szovjetunió felbomlásával.

Az észak-koreai válság gyökereit vizsgálva azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül bizonyos nemzetközi tényezőket. A szovjet közreműködés a KNDK létrehozásában, a kínai hadsereg segítsége a koreai háborúban, a Szovjetunió és Kína meghatározó politikai és gazdasági támogatása a háború utáni évtizedekben nagymértékben meghatározta Észak-Korea bel- és külpolitikáját. Ezt fejezte ki az 1961 júliusában aláírt koreai–szovjet, illetve koreai–kínai Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés is. A szovjet–kínai konfrontáció a KNDK egységes „hátországát”, illetve mind bel-, mind pedig külpolitikailag Kim Ir-Szen egyeduralmát veszélyeztette. Erre jelentett sajátos reagálást Phenjan hintapolitikája: a két nagy szomszéd között Phenjan igyekezett biztosítani mindkét szocialista nagyhatalom gazdasági támogatását.

Ebben a helyzetben az észak-koreai vezetés a későbbiekben végzetesnek bizonyult lépésre szánta el magát. A tudatosan hamisan beállított háborús veszélyre hivatkozva („amerikai imperializmus”) az 1960-as évek közepén meghirdették a „párhuzamos gazdasági és honvédelmi építés” programját. Az amúgy is szűkös gazdasági kapacitásokat, a munkaerő jelentős részét hadiipari és „védelmi” építkezésekre, a honvédelem – indokolatlan és műszakilag elmaradott – fejlesztésére fordították. Ekkor létesítették a Phenjan alatti „atombiztos” alagútrendszert, a föld alatti hadiüzemeket országszerte. (A hadsereg ekkor még a politikának csak eszköze, végrehajtója volt.) Ez a szubjektív kalandorpolitika odavezetett, hogy a KNDK gazdasági fejlődése az 1960-as évek második felétől megtorpant, majd fokozatosan hanyatlani kezdett, a lakosság életszínvonala, a fogyasztás stagnált. Ennek ellenére folytatták a nehézipar és a honvédelem erőltetett fejlesztését. A növekvő nehézségeket a politikai-adminisztratív intézkedések, a diktatúra fokozásával igyekeztek ellensúlyozni. Újabb téves helyzetértékelésből kiindulva, a nyersanyagárak világpiaci emelkedésére számítva, a KNDK rövid lejáratú hiteleket vett fel Nyugaton. Az általa exportált nyersanyagok árának csökkenése, illetve az olajárrobbanás következtében – amelyet Dél- Korea a Közel-Keleten hatékonyan használt ki – Észak-Korea hamarosan eladósodott, s az 1970-es évek végére fizetésképtelenné vált. (Az ország Nyugaton felvett hitelei – melyeket a moszkvai KGST-bank és egy magyar bank szervezett – jelenleg kb. 1,4 milliárd dollárra rúghatnak kamatokkal.)

Az újabb hétéves tervet (1987–93) is a korábbi szemlélet jellemezte, célkitűzései irreálisak voltak, s 1993-ban Phenjan első ízben kényszerült beismerni a terv csődjét. Hasonló sorsra jutott az ezt követő hároméves korrekciós terv is. Mindez odavezetett – az 1995. és 1996. évi katasztrofális árvízzel, az 1997-es szárazsággal együtt –, hogy Észak-Korea évtizedek óta lappangó gazdasági válsága nyílt politikai válságba torkollott. Megingott a belső „feszült stabilitás” is, amit jelez a menekültek, köztük a legfelsőbb vezetés tagjainak, növekvő száma.

Az általános válságot a diktatúra és az adminisztratív ideológiai kampány erősödése kísérte. Korea a „saját szocialista utunk” dogmájával saját rendszerét és „vezérét” tekinti az „igazi szocializmus” hű örökösének, védelmezőjének. A végletekig vitt személyi kultusz „elméleti” alátámasztását, a tömegek mozgósítását szolgálta az ún. „csucshe rendszer”, a primitív konfucianizmus, a kaszárnyaszocializmus, a nacionalizmus és a dinasztikus vezérkultusz zavaros keveréke. Napjainkban azonban ez már csak a rendszer védekezésére szolgál, de nem alkalmas Kim Dzsong-Il hatalmának legitimizálására. Nem véletlen, hogy a mai észak-koreai propaganda szinte még ma is élőnek tekinti az 1994-ben elhunyt diktátort – akit az 1998-ban elfogadott új alkotmány a KNDK „örökös elnökévé” nyilvánított –, és a politikai vezetés továbbra is az ő nevében igyekszik fellépni.

Míg az elmúlt közel négy évtized alatt Dél-Korea a világ egyik legelmaradottabb országából fejlett ipari hatalommá vált, Észak-Korea, kezdeti előnyét elveszítve, általános politikai és gazdasági válságba jutott. Észak és Dél fejlődését összehasonlítva mindkét országban döntő szerepet játszott az államhatalom, a tartalmában és módszereiben gyakran hasonló személyi diktatúra. Míg azonban Kim Ir-Szen politikailag és gazdaságilag


„bezárta” országát, addig a dél-koreai vezető, Pak Csong-Hi és utódai szervesen integrálták Dél-Koreát a világgazdaságba, a nemzetközi politikai és kulturális életbe. Röviden, míg Pak elnök – sok vonatkozásban ugyan vitatható – diktatúráját a gazdasági felemelkedés szolgálatába állította, addig Kim Ir-Szen elhibázott, kalandor gazdaságpolitikája nem az ország felemelkedését, modernizációját, hanem személyi, dinasztikus törekvéseit szolgálta. Diktatúrájának milliók estek áldozatul.

A diktatúra hatalmi-szervezeti bázisa

Évek óta a nemzetközi politika és a világsajtó figyelmének középpontjában áll a kérdés: mikor omlik össze az észak-koreai rendszer? Itt nem az a kérdés lényege, hogy mikor, hanem az, hogy eddig miért nem omlottössze az észak-koreai rendszer? Mi a diktatúra hatalmi-szervezeti bázisa, ami lehetővé tette, hogy a rendszer és a társadalom az évtizedes nehézségek, majd válság ellenére irányítható maradt? (Összehasonlításul: Dél-Koreában Li Szin-Man uralmát 1960 áprilisában rövid pár nap alatt népfelkelés söpörte el. A katonai diktatúra ellen is napirenden voltak a kisebb- nagyobb megmozdulások, melyek végül is bukásához vezettek.) Ezzel szemben Észak-Koreában nyomát sem leljük hasonló megmozdulásoknak, talán egyes szórványos, eltitkolt helyi eseteket kivéve. Délen a főváros mellett több vidéki centrum is jelentős szerepet játszott a politikai tömegmozgalmakban. Észak azonban, úgy tűnik, „monocentrikus” állam, az egyes tartományok, helyi állami és társadalmi szervek nincsenek egymással közvetlen kapcsolatban, nem is beszélve a lakosság elszigeteltségéről. Minden Phenjanon keresztül történik, azaz a központ szigorú ellenőrzése alatt.

A Kim Ir-Szen-diktatúra bázisa az inminbán rendszer, egy sajátos „lakóbizottsági”, „lakóközösségi” szervezet, a hatalmi-hatósági-adminisztratív rendszer legalsó láncszeme. Az 5–10 családot magában foglaló csoportok meglétét jelentő inminbán szervezet már a 15–16. századtól ismert volt, és különböző változásokkal Korea-szerte fennmaradt. Kim Ir-Szen már 1945–46-ban felismerte jelentőségét a hatalom számára, és a diktatúra eszközeként politikai-adminisztratív szervezetté alakította át.

Az egész lakosságot átfogó szervezet fő feladata ez esetben tagjainak „csucshés” ideológiai nevelése, adminisztratív-politikai nyilvántartása és ellenőrzése, a „gyanús elemek” kiszűrése, a még vagy már nem dolgozó családtagok mozgósítása a különböző politikai és gazdasági kampányokra. Minden vendéget, látogatót be kell jelenteni az inminbán vezetőjének, aki rendszeres jelentést készít az egyes családokról, a csoportról. Az inminbánok segítségével néhány óra alatt 100-200 ezres nagygyűlést tudnak szervezni. A phenjani rendszernek „sikerült” a Koreában fennálló hagyományos társadalmi intézményt a diktatúra hatékony adminisztratív-politikai eszközévé tenni. Szerepük a háború óta tovább nőtt, mivel rajtuk keresztül történik az élelmiszer-fejadagok és juttatások elosztása, a takarékossági intézkedések ellenőrzése. Az észak-koreai menekülők növekvő száma az utóbbi években azonban arra utal, hogy az inminbánok csendőri funkciója fellazult – ebben a helyi korrupció is közrejátszik –, megingott a diktatúrának ez a bázisa is.

Az egész észak-koreai helyzet, a mai általános válság, a rendszer és a vezetés kiútkeresése joggal veti fel a katonaság jövőbeni szerepét. A hadsereg a politika eszköze és nem annak kidolgozója, irányítója volt. Kim Ir-Szen azonban élete utolsó éveiben elkövette azt a hibát, hogy fia és kijelölt örököse hatalmának, a dinasztia fennmaradásának legfőbb támaszát a hadseregben látta. Ezzel a hadsereget akarva-akaratlanul a politika legfőbb tényezőjévé tette. Halála után ez be is következett. Azóta is vitatott, Kim Dzsong-Il valóban főparancsnoka, irányítója a hadseregnek, vagy csupán átmeneti „cégtáblája” a katonai vezetésnek. (Ezen nem változtat az sem, hogy éppen a hadsereg kezdeményezésére „választották meg” pártfőtitkárnak.)

A gazdaság, a gazdaságpolitika Észak-Koreában évtizedeken át alárendelt szerepet játszott a politikával és ideológiával, az eltorzult katonai-biztonságpolitikai doktrínával szemben. Az „eredmény”: a nemzetgazdaság ma már nem képes biztosítani sem a korábbi ambiciózus politikai célkitűzéseket, sem a lakosság szükségleteit még legminimálisabb szinten sem, nem is beszélve a gazdaság nemzetközi versenyképességéről, a tudományos és technikai-technológiai fejlesztés átvételéről. A vezetés viszont változatlanul azt hangoztatja, hogy „nincs mit megreformálni és újranyitni”.

A legutóbbi években néhány látszatintézkedésre ugyan sor került, de gyökeres gazdaságpolitikai koncepcióváltásra nem. Phenjan e téren is inkább túlélési taktikára rendezkedett be. A konkrét gazdasági célkitűzések nem ismertek, adatokat továbbra sem közölnek. 1998 óta az új „tömegmozgósító” jelszó a „kanszong teguk” – „a katonailag erős, gazdaságilag virágzó állam” megteremtése. S a politikai akarat hiánya mellett további alapvető kérdés a tőkehiány, az, hogy ki és hogyan finanszírozza az esetleges északi modernizációs programot? (Dél-Koreában ezt jelentős mértékben japán, amerikai és más nyugati beruházásokkal, kölcsönökből valósították meg.) Észak esetében hasonló szerepet napjainkban Oroszország és Kína nem képes vállalni.


Mégis, a válságos gazdasági helyzet ellenére Észak-Korea jó adottságokkal rendelkezik egy reális modernizációs program beindításához: Dél-Koreától eltérően komoly nyersanyagbázisa, nehézipara, közepes infrastruktúrája van, nagy létszámú munkaerő-tartaléka szakképzettebb, mint az Dél-Koreában volt 1961-ben. A lényeg a politikai vezetésen múlik. Az 1961. májusi szöuli katonai hatalomátvételtől eltérően Észak- Koreában a politika és a gazdaság irányítása már jórészt a hadsereg kezében van, és a legfelsőbb hatalom nyílt, formális átvétele jelenthetné a „puha átmenet” valamely formáját. Kim Dzsong-Il a hatalom, a stabilitás biztosítékának igyekszik feltüntetni magát, főleg Washington számára. Ez azonban egyelőre, úgy tűnik, csak Moszkva és Peking viszonylatában sikerül.

2. Képek





1. Az "örökös" elnökAz „örökös elnök”

Kim Ir-Szen (1912–94). Apját japánellenes tevékenysége miatt bebörtönözték, kiszabadulása után 1924-ben családjával Mandzsúriába emigrált. Kim a középiskolában bekapcsolódott a helyi japánellenes, kommunista mozgalomba, 1929-ben bebörtönözték. 1931-ben belépett a Kínai Kommunista Pártba, Mandzsúria japán megszállását követően a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg keretében japánellenes partizántevékenységet folytatott. 1940-ben társaival a Szovjet-Távol-Keletre távozott, itt született fia, Kim Dzsong-Il, a KNDK mai vezetője is. 1945. szeptember végén a szovjet hadsereg tisztjeként tért haza, s decemberben az Észak-Koreai KP (1946-tól Munkapárt) vezetője lett. Az 1948. szeptemberben létrejött KNDK miniszterelnöke, 1972-től államfője. Az 1950–1953-as koreai háború kezdeményezője, a Néphadsereg főparancsnoka. A háború utáni években vaskézzel, szélsőséges adminisztrativ eszközökkel teremtette meg a „szocialista” rendszert, egyben saját személyi diktatúráját, majd az 1970–80-as években megalapozta családja dinasztikus uralmát, az első „szocialista monarchiát”. Bár politikájával országát gazdasági válságba sodorta, az 1960–70-es években sikeresen lavírozott a SZU és Kína között, majd fokozatosan nyitást kezdeményezett az USA felé is (Carter látogatás 1994 júniusában). Mindvégig ügyes, ravasz, jól felkészült politikus, tárgyalópartner volt. Váratlan halála is hozzájárult Észak-Korea gazdasági-politikai válságának elmélyüléséhez.

2. Képek



1. Barakktáborok és szociálpolitikaÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

HORVÁTH Sándor

Barakktáborok és szociálpolitika

Szegénység Sztálinvárosban, 1950–1958

A „szegénység” sokáig mellőzött témája volt a magyar történetírásnak. Az 1945 előtti agrár- és ipari társadalom szegényeit bemutatta az 1950–1970 közötti történetírás, születtek is figyelemre méltó forráskiadványok, tanulmányok, ezek közül több ma is használható, jó munka. „Hasznukat” azonban csökkentette, hogy megjelenésük idején, kimondva-kimondatlanul is, úgy tekintették azokat, mint amelyek részei a politikai propagandának: az 1945 előtti rendszert hivatalból csak negatívumaiban mutatni be. Ezen túlmenően még a legjobb szegénységtörténeti munkák hitelét is csökkentette a tény: a szegénység 1945 utáni továbbéléséről, meglétéről hallgatott a szovjet megszállásban kialakult magyar kommunista, majd szocialista irodalom. Mintha minden megoldódott volna az 1949 utáni politikai és gazdasági rendszerváltás következtében. Így azután az is feledésbe merült: a magyarországi kapitalizmus hallatlan széleskörű (milliós nagyságrendű) szegénységet „termelt” 1900–1945 között, amelynek társadalmi és politikai kezelésére sem a polgári, sem a fasisztoid politikai kormányzatok nem tudtak kormányzati kezelést kialakítani.

Az 1980-as években jelentkező polgári radikális ellenzék emelte be azután a társadalomkutatás céljai közé – rendszerkritikai szándékkal – a magyarországi szegénység tematikáját.

Az alábbiakban Horváth Sándor cikkét közöljük, amely részlet a szerző készülő, Sztálinváros társadalmi–szociális konfliktusait tárgyaló disszertációjából.

G.

Sztálinváros építése hivatalosan 1950 tavaszán kezdődött, 1951. november 7-én kapta Sztálin nevét; bár 1956 őszétől a város lakói egy ideig a Dunapentele elnevezést használták, a város hivatalos neve csak 1961. november 25. után lett Dunaújváros.

Sztálinvárosban „kisléptékben” vizsgálható, hogy miként ment végbe állami irányítás alatt és annak ellenére az ipari munkássá válás és az urbanizáció.

A szegénység az állami intézmények szemében régóta megoldandó problémaként jelent meg, mert puszta létét is a társadalom egységesülését fenyegetőnek vélték. Sztálinváros a hivatalos ideológiában a modernizációt, a társadalmi esélyegyenlőséget, a modern elrendezésű lakóterületeket és az összkomfortos lakásokat jelentette, amelyek a „jövőben lehetővé teszik a szocialista életforma” megvalósítását. Ezzel szemben a város főépítésze, Weiner Tibor már 1959-ben elismerte, hogy a „tervezés megindította egy »tervezett« város építését, a beruházó pedig az ideiglenes létesítményekkel: lakó- és közcélokat szolgáló barakkokkal, a felvonulási létesítmények tömegével megindította egy »nőtt« telep szerves fejlődését.” A „nőtt” város a hivatalos beszédmódban a szegénység és a „deviáns” jelenségek melegágyának számított.

A Radar és a Déliváros

Sztálinvárosban a szegénység és annak meghatározása szorosan összekapcsolódott a város építésének kezdetén létrejött és 1965-ig létező barakktáborokkal, ahol több ezer ember élt. A tervezett városon kívül épített barakktelepek korántsem jellemezték az egész várost, de fontos funkciójuk volt, még akkor is, ha a korszakban készült propagandisztikus fotókon nem találkozunk velük.

A sztálinvárosi nyomornegyedek közül a legrégebbi a Radar barakktelep volt, amely onnan kapta nevét, hogy egy második világháborús katonai megfigyelőállás (radar) helyén épült fel. A Radar barakktábor Sztálinváros központjától mintegy két kilométerre, a Vasmű mellett állt. (Mára annyi maradt belőle, hogy az egykori bekötőút elején áll a „Radari kocsma”.) A téglából épült barakkok egymástól tíz méterre, egy belső makadámút mentén helyezkedtek el. A tábor lakói legalább fél órát gyalogoltak, ha be akartak jutni a városba. Az egyes barakképületeket általában 80-100 személy befogadására tervezték.


Az egyes barakképületek belül öt darab, 7 × 7 méteres helyiségekből álltak, amelyek közvetlenül a szabadba nyíltak. Az épületek egy részét a Sztálin Vasmű Tröszt 1953-ban úgy építette át, hogy egytraktusos rendszert kialakítva hosszanti válaszfal építésével folyosót létesített, és erről a folyosóról nyíltak az egyes helyiségek. Ekkor építették be az egyes barakkokba a közös mosdókat és WC-ket is, és ugyanekkor aszfaltozták – bár nem mindenütt – az addig pusztán téglákból álló padlót. Ekkortájt már 3300-an éltek a Radarban. A barakktáborokat annak idején „ideiglenes szállásnak” építették, főleg nyári időszakra, mivel az ilyen vastagságú falak nem biztosították a megfelelő hőszigetelést. Ennek ellenére sok család másfél évtizedig barakkokban élt.

A Déliváros nevet viselő barakktábor a Sztálin Vasmű területétől délre, a tervezett várossal ellentétes irányban nőtt ki a földből az építőmunkások lakhelyeként. 1953 végén a radariakkal egy időben a délivárosi barakkokat is átalakították, hogy a nős dolgozókat is el tudják helyezni. Egy délivárosi szobában átlagosan tizenketten laktak. A Délivárosban az évek során több száz család telepedett le a barakképületekben. 1956 elején már 3500 ember élt itt, mostoha körülmények között, melyek azonban sok esetben nem voltak rosszabbak annál, mint amit falujukban megszoktak.

A városra jellemző nagyarányú népességmozgás ellenére megállapítható, hogy a teljes lakosság körülbelül negyede barakktáborokban élt az ötvenes években.

A barakktáborok lakói

Kezdetben minden barakkban az egy faluból jött – általában a baráti és rokoni alapon szerveződő – építőbrigádok laktak, majd fokozatosan vállalatonként kezdték el szétosztani a barakklakásokat. Sztálinvárosban – akárcsak más ipari városokban – jellemző volt a rokonsághoz kötött bevándorlás. A barakkokban lakó építőmunkások mellé egyre több rokon költözött. Jöttek a feleségek, a gyerekek, a nagynénik, a szülők és a testvérek is. A barakkok belső felosztása is az itt élő családok miatt vált szükségessé. A bevándorlók Sztálinvárosban nem váltak „gyökértelenné”. Gyökereiket magukkal hozták rokonsági és szomszédsági kapcsolataikban, normáikban és életformájukban.

A sztálinvárosi barakktáborok lakói túlnyomórészt alkalmi, alacsony státusú fizikai, többnyire építőipari segédmunkából éltek. (Az 1953. évi, új kormányprogram hatására azonban 1954 és 1957 között csökkentették Sztálinváros beruházási keretét, ami miatt visszaesett a helyi építőipar munkaerő-szükséglete. Ez a barakktáborok lakóit érintette a legérzékenyebben.)

Az építőipari munkások többségét az északkelet-magyarországi és az alföldi vidéki nyomor elől menekülők adták. A beruházási alap csökkentése és az építkezések befejezése után azonban már nem kaptak sem lakást, sem munkát a városban. Emellett – a központi lakáselosztási rendszer révén – a legjobb lakások többsége a Vasmű vezetőinek, alkalmazottainak és a legfontosabb, hiányszakmákat űző szakmunkásoknak jutott, míg a barakklakásokat általában az amúgy is hátrányosabb helyzetű építőipari munkások kapták.

A nők nagy része háztartási munkája mellett csak akkor vállalt „hivatalosan” is munkát, ha a család jövedelme alacsony volt, és ha éppen munkalehetőség adódott a helyi építőiparban. (A nőknek álláshoz jutni Sztálinvárosban egyébként igen nehéz volt, ezen csak az 1958– 59-ben idetelepített könnyűipari üzemekkel tudtak valamelyest enyhíteni.)

A barakktáborok lakói életformájukban – a Sztálinvárosi Hírlap ábrázolásai szerint – egyértelműen falusiaknak számítottak, a városias életformával először a belvárosban élő értelmiségiek és az iparvárosokból érkezett szakmunkások révén találkoztak. Sztálinváros lakossága nem volt homogén, a város egyes kerületeinek lakói eltérő életformát képviseltek. A barakktáborok lakóinak többségét a helyi sajtó és a tanácsi osztályok „szegénynek”, „falusiasnak” és „deviánsnak” jellemezték. A barakktáborban élők „falusias”, ezáltal „szocialista városhoz nem illő” életmódját leggyakrabban azzal érzékeltették, hogy „elharapózott az állatok tartása a barakkok mellett, így disznót, kecskét, sőt legutóbb egyesek már bornyút is tartottak”.

„Vannak becsületes szegények is”

A nyomornegyedekkel kapcsolatos leggyakoribb sztereotípia, hogy az utcai és a szomszédsági élet sokkal intenzívebb, mint másutt. A barakktáborok utcáin a korabeli jelentések és újságcikkek írói is általában a rongyos, mezítlábas gyerekek tömeges jelenlétét emelték ki, „akik az utcákon és a barakkok előtt játszadoztak”. Ugyanezen jelentések írói megállapították, hogy „a barakkokban lakó családoknak nincsen általában letelepedési engedélyük, eredeti állandó lakásuk, amelyek a személyi igazolványukba vannak bejegyezve, a város különböző részein vannak és azokat már régóta mások foglalják el”. Szerintük „a barakkokban lakó dolgozók nagy részének igen minimális igényeik vannak, úgyszólván örülnek, hogy tető van a fejük felett, és


maguk sem igen törődnek körülményeik javításával. Itt húzódnak meg azok az elemek is, amelyek sehol sem dolgoznak, alkalmi munkával szerzik be minimális szükségleteiket vagy a közös tulajdont (pl. a barakktáborok környékén történő falopások). Természetesen a barakktáborokban vannak olyan lakók is, akik az ottani körülményekhez képest rendben és tisztán tartják lakásaikat és becsületesen élnek.” (A „vannak becsületes szegények is” kijelentés régóta része a szegényekről szóló diszkriminatív és megbélyegző beszédmódnak. Ez ugyanúgy jellemző volt a sztálinvárosi újságírókra vagy szociális ellátásban dolgozókra, mint a 19. századi gyárfelügyelői jelentések szerzőire, akik „becsületes” és „lumpen” munkásokról írtak jelentéseikben.)

A Sztálinvárosi Városi Tanács szociálpolitikai csoportjának 1956-os javaslata szerint a családosok problémáját úgy lehetett volna megoldani, hogy a vállalatok a munkavégzés alapján „felülvizsgálták” volna családos alkalmazottaikat. Akiket munkavégzésük miatt alkalmatlannak ítéltek, azokat elbocsátás után családostól visszaküldték volna eredeti lakóhelyükre. Ugyanebbe az „intézkedéscsomagba” tartozott, hogy a vállalatok a családos dolgozóknak nem adtak volna szállást a barakktáborok területén. Ez alól kivételt jelentett, ha valakit családjával együtt, munkahelyének elvesztése miatt egy városi lakásból kilakoltattak. Az elképzelés – sok másikhoz hasonlóan – csak papíron valósult meg (kivéve a kilakoltatásoknál). A gyakorlatban azt a felelősséget, hogy több ezer szegénynek minősített családot kitelepítsen, egyetlen tanácsi vagy gyári tisztviselő sem vállalta.

A Sztálinvárosi Hírlap ábrázolása szerint a nyitott gödrök, a közvilágítás hiánya természetes állapotnak számított a barakktáborokban. Az ötvenes évek végére a gaz benőtte a barakkok közötti járdákat, törmelék- és hulladékkupacok borították a házak közötti üres területet. Több száz törött ablakon csillant meg a napfény, és egész sereg üres ajtó- és ablaktok éktelenkedett mindenfelé. Sok ajtó faanyaga és deszka „szállt el a mennybe a kéményen keresztül”, ahogyan ezt a lakók „szaknyelven” közölték az odalátogatóval. A különös csendéletet kiemelte a sok fekete, szürke disznó, amelyek hol falkába verődve, hol egyedül, otthonosan sétálgattak a Radarban – ahol bőségesen volt miben turkálniuk. Igaz, hogy a tanács kísérletet tett arra, hogy 1957. április 15-én végérvényesen megszüntesse a „disznó eldorádót”, de ez nem járt sok sikerrel. Lenn a Duna-parton disznóólak sorakoztak, valakinek egész disznófalkája volt. Egy cikk szerint: „A kohászat mellett városunk a sertéstenyésztéséről is nevezetes lenne. A vendégek pedig városunkba érve megállapíthatnák, hogy Nagytétény Sztálinvároshoz képest drogéria”.

A hírlap a „deviancia” meglétét azzal vélte bizonyítottnak, hogy a Délivárosban folyamatosan napirenden voltak a lopások, verekedések és botrányok. Az ajtókat, ablakokat, villanyvezetékeket, sőt még a lezárt épületek zárait is ellopták. Ezt azzal magyarázták, hogy ezekből az építőipari munkások saját házat építettek maguknak a környező településeken. A sztereotípiák nem maradtak hatás nélkül, amely megnyilvánult a helyi rendőrség intézkedéseiben is. 1957–58-tól rendszeresen razziázott a rendőrség a Délivárosban. Az éjszakai igazoltatások során számos börtönviselt, „gyanús ruházatú” embert állítottak elő, ami gyakran a hivatalos normák elleni tiltakozásként viselt „jampec-öltözékre” utalt.

A Délivárosban 1958-ban több mint négyezer ember élt, köztük 410 család és 800 gyerek. A több mint 400 délivárosi házaspárból egy felmérés szerint 190 „vadházasságban” (élettársi kapcsolatban) élt. Az élettársi kapcsolatokat a tanácsi szervek „deviánsnak” minősítették, akárcsak a kocsmához kötött társasági életet, annak ellenére, hogy a barakktáborokban a kocsma volt a társas élet egyik legfontosabb színtere. A barakktáborok lakóinak életformáját hivatalosan megbélyegezték, és a szociálpolitikában ennek függvényében elsősorban szankciókkal szabályozták.

A szegénység központi kezelése a szocializmusban azért nem válhatott nyilvános kérdéssé, mert hivatalosan nem létezett szegénység. A barakktáborok hivatalos megítélését és „problémájuk” kezelését meghatározták azok az elvárások és sztereotípiák, amelyek a köztudatban a szegénységgel kapcsolatban éltek. A szegénységet régtől fogva összekapcsolják a „deviáns” jelenségek meglétével. Ennek következtében a barakktáborok a hivatalos beszédmódban „igazgatási”, „gyermek- és ifjúságvédelmi”, „egészségügyi”, „rendőrségi”, „erkölcsrendészeti” vagy „büntetőjogi” problémaként jelentek meg.

A szegénység „funkciója”

A szegénység legszűkebb meghatározásai az egyes egyének, illetve családok jövedelmére vagy vagyonára koncentrálnak és általában a létminimum szintjének és az „életszínvonalnak” a meghatározásával bajlódnak. Gyakran pusztán arra a kérdésre keresik a választ, hogy „a népesség hány százaléka volt szegény” egy adott időszakban. Ugyanennek a meghatározásnak a továbbfejlesztett változata a jövedelem mellett a fogyasztást is figyelembe veszi a „szegénységküszöb” meghatározásánál. Ennél szélesebb meghatározás azt tartja szegénynek, aki bizonyos életesélyektől, gazdasági, szociális vagy kulturális javaktól meg van fosztva. A megfosztottságra (depriváció) épülő szegénység- definíciók alapján folytatott kutatások többek közt olyan kérdéseket helyeznek a középpontba, melyek a fizikai komfort, egészség, biztonság és biztonságérzet, „jóléti javak” és „státuszjavak”


hiányával, az azoktól való megfosztottság hatásaival foglalkoznak.

A szegénység, illetve a barakktáborok sztálinvárosi megléte megközelíthető abból a szempontból is, hogy kinek állt érdekében a barakktáborok fenntartása? A sztálinvárosi barakktáborokban élő szegények számos gazdasági és szociális funkciót kielégítettek. Ebben az értelmezésben példának okáért: a szegények elvégzik a „piszkos munkát”, ami fizikailag megerőltető, veszélyes, időszaki, alulfizetett és lebecsült. Ezáltal számos gazdasági tevékenység – ami részben a „piszkos munkára”épül – erősen függ a szegények, a szegénység meglététől. Sztálinvárosban ilyennek számított elsősorban az építőipari munka, ahol általában a szegénynek tartott társadalmi csoportok dolgoztak. A barakktáborok megléte nélkül – melyek szállást biztosítottak a „piszkos munkára” fogható csoportok számára –, nem állt volna rendelkezésre állandóan nagyszámú, képzetlen, „piszkos munkára” hajlandó munkaerőtömeg. Nélkülük lehetetlenné vált volna az építőipari beruházások megvalósítása, a város felépítése. Bár hivatalosan és nyilvánosan mind a Városi Tanács, mind a Vasmű tisztségviselői ellenezték a barakktáborok meglétét, mégis számos érdekük fűződött azok fenntartásához, amit bizonyít az is, hogy a város építésének kezdetén öt évre épített barakkokat végül 15 évig használták.

2. Képek








1. Magyar garibaldista szobra Róma felettGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

CSORBA László

Magyar garibaldista szobra Róma felett

Türr István

„Türr generálisnak újra felfakadt a sebe, vért hányt – jegyezte fel naplójába a garibaldista vörösingesek szicíliai hadjáratának krónikása, Cesare Abba 1860. június 23-án. – Mióta bevonultunk Palermóba, ez a férfiú annyit fáradozott, hogy már szinte csak árnyéka saját magának. A brigád egészen bánatos, félő, hogy itthagy bennünket. Láttam egy pillanatra: megnyúlt, lesoványodott, a szeme karikás, ajka sápadt, mellkasa egészen behorpadt.”

A daliás tartásáról és vasegészségéről hosszú élete során mindig nevezetes Türr István (1824–1908) bizonyára örömmel vette, hogy nem csak ezekkel a sorokkal vonult be a világirodalomba. Pályájának legizgalmasabb másfél esztendejét nem kisebb írózseni, mint maga id. Alexandre Dumas foglalta regénybe. „A garibaldisták” (Les garibal- diennes) persze műfaját tekintve „tényregény” volt, hiába írta a legnagyobb romantikus. Alig hónapokkal Szicília elfoglalása után már a párizsi pultokra került, és az emberek majdhogynem riportkönyvként olvasták. Nem is rossz írás, csak egy kicsit furcsa benne, hogy minden konfliktust Türr István old meg a legügyesebben, minden csatában ô a legvitézebb, minden cselben a legfurfangosabb, minden társaságban a legjobb csevegő és a leggálánsabb széptevő... De ha csalt is pár tollvonásnyit Dumas a szeretett jóbarát javára, a független történeti források bizonyítják, hogy a valóság erősen igyekezett, hogy ne hagyja szégyenben az írói fantáziát...

Osztrák hivatásos katona

Bajai vaskereskedő fiaként született, és hivatásos katona lett. Olaszországban teljesített szolgálatot, 1849 januárjában azonban megszökött. Áttrappolt a Ticino buffalorai hídján a folyó piemonti (tehát nem osztrák) oldalára. Ezután segített abban, hogy csónakkal emberei is átszökjenek, hogy eleget tegyenek az Országos Honvédelmi Bizottmány hazahívó kiáltványának. De a kis magyar légió – a hadiszerencse kedvezőtlen fordulata miatt – már nem tudott harcolni otthon. Ám Rómába sem sikerült lejutniuk, hogy csatlakozzanak Mazzini és Garibaldi köztársaságához.

Türr végül a badeni felkelő seregben lett ezredes (1849. május), majd Londonban, minden korabeli emigráns Mekkájában ette a száműzöttek sós kenyerét. De nem sokáig.

Angol ezredes

Az 1850-es évek elején sűrűn visszajárt Észak-Itáliába, hogy részese legyen – ma sem világos még minden mozzanatában, miképp, hogyan – a Milánóban kirobbantani tervezett mazzinista felkelésnek. A felkelés azonban kudarcba fulladt, Türr pedig Törökországba távozott. A kibontakozó keleti válság, az oroszellenes harc lehetősége vonzotta ôt ide. Törökországban Türr pályája, az emigránsok zöméhez képest, már figyelemre méltó módosulást mutat. Nem közvetlenül a Fényes Portának ajánlotta fel ugyanis szolgálatait az oroszokkal szemben, hanem a háborúba (1857–63) bekapcsolódó oroszellenes angol haderőhöz csatlakozott.

Izgalmas történet – egy másik Türr-regényben ezt is megírták már –, hogy az újdonsült angol ezredes hogyan ment Brassóba a balkáni brit csapatok számára lovakat vásárolni, s hogyan tartóztatták le egy volt katonatársa feljelentésére az osztrák hatóságok, és hogyan ítélték szökésért halálra – hogy azután az angol kormány gyors és erélyes tiltakozásának köszönhetően végül visszanyerje szabadságát. Türr egyre nagyobb hírnévre tett szert: értett a katonamesterséghez, jól ragadtak rá a nyelvek, műveltsége is szépen gyarapodott, és – talán ez volt a legfontosabb – a szálfatermetű, a harmincas évei elején járó fiatalember egyéniségében megvolt az a vonzerő, ami felhívta rá környezete figyelmét.

Garibaldi oldalán

Így történt, hogy 1859 tavaszán, amikor a francia–olasz együttműködéshez csatlakozva a magyar emigráció aktív részese lett a kibontakozó osztrákellenes küzdelemnek, Türr István – a piemonti miniszterelnök, Cavour


gróf biztatására – az észak-itáliai nagy tavaknál előretörő Giuseppe Garibaldi tábornok csapataihoz csatlakozott. Az 1859. június 15-én Tre Pontinál kibontakozó csatában azonban egy golyó eltörte a bal karját, és már az amputáció is szóba került, amikor a francia sereg fősebésze, Thierie doktor szakszerűen megoperálta a sérült végtagot. Ez a sebesülés – és ennek nyomán Garibaldi és II. Viktor Emánuel király innen datálódó őszinte rokonszenve – lett azután Türr pályájának első emeltyűje. Miközben 1859/60 fordulóján ott volt Garibaldi környezetében, nem hanyagolta el a piemonti udvarhoz fűződő kapcsolatait sem. Így válhatott egyik fontos összekötőjévé azoknak a titkos manővereknek, amelyek révén Cavour nem hivatalosan ugyan, de érdemben segítette a vörösingeseknek a szicíliai hadjáratra történő felkészülését.

A magyar ezredes 1860 májusában, a szicíliai hadjárat kezdetén Garibaldi tábornok első hadsegéde lett, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az orbetellói erőd készleteiből a garibaldisták megszerezték a muníciót. Ő vezette Garibaldi partra szállását Marsalában és a paviai diákcsapat fergeteges rohamát a sorsdöntő calatafimi csatában. Palermóban – immár tábornoki rangban – az új hadsereg első hadosztályának szervezését bízta rá Garibaldi diktátor. Ezután felfakadó sebeit gyógyíttatta a kontinensen, miközben diplomata erényeit csillogtatta: biztosította és szervezte a szicíliaiból dél-itáliaivá szélesedő Garibaldi-expedíció ember- és hadianyag-utánpótlását. Végül Nápoly és környéke katonai kormányzója lett, a végső győzelem után pedig olasz királyi altábornagy.

Új „szerepekben”

Miután az olasz egyesítés gyakorlati befejezése (1866) és az osztrák–magyar kiegyezés (1867) együttesen lezárták a térség nyitott politikai kérdéseit, Türr tábornok is új szerepeket talált magának. Hazajött és a századvégi Pest, a párizsi boulvard-ok és a nizzai promenád kedvelt figurájaként látjuk viszont, aki Panamától Korinthoszon át Bajáig terjedő csatornaépítési vállalkozásairól éppúgy nevezetes volt, mint – katona létére – a társadalmi békemozgalomban játszott vezető szerepéről.

Ám szobra a római Gianicolo dombjának sétányán, mögötte az Örök Város gyönyörű látványával, arról a fiatalemberről mesél, aki tetteivel megvalósította azt a segítséget, amelyet a magyarság az olasz egyesítési küzdelemnek adott.

2. Képek





1. A korai Erdély a nyelvtudomány tükrébenFIGYELŐ

FARKAS Ildikó

A korai Erdély a nyelvtudomány tükrében

Benkő Loránd új könyve

A napokban jelenik meg Benkő Loránd akadémikus „ Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély korai Árpád- kori történetéről” c. könyve az MTA TTI kismonográfia-sorozatában. A kötet az MTA millenniumi évfordulós programjának keretében készült. Újragondolni kényszeríti a történelem kutatóit a honfoglalás kori Erdély történeti alapkérdéseiről.

Alábbiakban Farkas Ildikó összefoglalóját közöljük a kötet néhány szakmai újdonságáról.

Benkő Loránd nyelvészprofesszor régóta kutatja a székelység múltját, és a „történelmi szálak” a dél-erdélyi térség felé irányították figyelmét. Erdély korai, 10–11. századi történetén belül ez a terület különösen kevés forrással szolgál a kutatóknak, ezért a történelem felderítésében is döntő szerepet játszhat a térség nyelvészeti-névtani vizsgálata. A történettudomány ugyanis több vonatkozásban is támaszkodni tud a történeti nyelvföldrajz és a történeti névtan eredményeire, amelyek időben is meghatározható nyelvi jelenségeket vizsgálnak, és a magyar népcsoportok települési folytonosságáról és mozgásáról adnak képet. (Különösen fontos lehet ez egy olyan térséggel kapcsolatban, mint Dél-Erdély, amelynek magyar népességét a középkorban, majd a hódoltság idején bekövetkezett pusztulás és népességtörténeti mozgás oly mértékben felőrölte, hogy konkrét nyelvi képre utaló nyomok alig maradtak utána. Ma e területeken az Árpád- kori magyarság maradványai jórészt csak foltokban élnek.)

A történeti nyelvtudomány az utóbbi évtizedekben rengeteget fejlődött, eljött tehát az ideje, hogy a tudósok az újabb szempontok és kutatások alapján felülvizsgálják a korábbi nyelvtörténeti axiómákat. Erdély korai történetének jó néhány fontos részletét éppen az új történeti nyelvészet világíthatja meg.

Erdély neve

A szakirodalom régóta vallja, hogy az Erdély név az erdő-el jelöletlen birtokos jelzős összetételekből jött létre, jelentése „az erdőnek a túlsó része”: benne az erdő az Alföld keleti peremét lezáró erdős-hegyes vidéket jelöli, a név szemléleti alapja tehát a tájra nyugat felől tekintés, történeti alapja pedig a magyarságnak Erdélybe nyugat felőli behatolása. A keletkezés kronológiája azonban elmosódik mögötte, a szemléleti alapja pedig ingatag. Benkő Loránd itt is vitázik a szakirodalommal, és új elmélettel áll elő.

A krónikákban a terület különböző elnevezései (Terra Ultrasilvana, Terra Transsilvana) mellett már a magyar Erdély név különböző írásváltozatai is felbukkannak, mégpedig már a honfoglalás kori események kapcsán is. Ezeknek a honfoglaláshoz képest jóval később keletkezett visszautalásoknak a forrásértéke azonban kétséges, ezért az oklevelek vizsgálata hitelesebb képet festhet. Ezekben latinul (1111, 1177), illetve magyarul (Anonymus gesztájában: ad Erdeuleu) fordul elő Erdély neve. A latin változatok a már létező magyar megnevezés fordításai voltak.

Az Erdély úgynevezett helyzetviszonyító név, így az vizsgálandó, hogy merről nézvést látszik a terület erdőn túlinak?

Benkő szerint a magyarság már a honfoglalás előtti évtizedekben ismerte és valószínűleg névvel is nevezte a Keleti-Kárpátokat és környező vidékeit. A honfoglalás előtti utolsó szállásterület, Etelköz Benkő nézete szerint közvetlenül a Kárpátok alatt, a Szeret–Prut folyásvidékén terült el, ahonnan nyugat felé, Erdély területére a hágókon, szorosokon át valószínűleg már a honfoglalás előtt behatoltak a magyarok. Kétségkívül ekkor, a Keleti-Kárpátok vonulatánál találkoztak először erdős magas hegységgel, és feltehetően el is nevezték az akkor még a „nagy kiterjedésű erdőséget” jelölő Erdő szóval, a rajta túl nyugat felé eső területet pedig az Erdő-el kifejezéssel. Benkő Loránd tehát úgy véli, az Erdélynév szemléleti alapja a valóságban éppen fordított volt, mint eddig hittük: nem nyugatról keletre, hanem keletről nyugatra irányult a nézőpont. A magyarság látókörébe Erdély már a honfoglalás előtt bekerülhetett, és az elnevezést a magyarság hozhatta magával.


Dél-Erdély magyarsága

Erdély területe viszonylag jól meghatározható földrajzi egység, ezt mutatja egységes neve is. A Szamosok és a Maros vízgyűjtője közötti vízválasztó osztja északi és déli részre, és ennek a korai időktől kezdve megvoltak a nyelvi, település- és népességtörténeti velejárói.

A nyelvföldrajz tanulságai szerint Erdély magyar lakosságának három nagy nyelvi-nyelvjárási csoportját lehet megkülönböztetni, köztük – a székelységen kívül – a határt a vízválasztó jelöli. Az észak-erdélyi magyar népesség nyelvének strukturális sajátosságai szoros kapcsolatot mutatnak a felső-tiszai magyarságéval, biztosan jelezvén Észak-Erdély magyarsága beköltözésének irányát. Ugyanakkor a déli vízgyűjtő területén elhelyezkedő népesség esetében a nyugati magyarság felé nem mutatható ki ilyen nyelvi hátország. E magyar népesség az egész magyarság nyelvéhez viszonyítva sajátos, különálló nyelvi-népi részleget képvisel. Ennek eredete a nagyon korai Árpád-korra, Dél-Erdélyben a Gyulák korára vezethető vissza, s ily módon egy külön, önálló magyar törzs nyelviségének körvonalai is kirajzolódhatnak. Ennek eredeti, központi területe a Maros középső, a Küküllők alsó-középső és részben az Aranyos alsó folyásának környéke lehetett. Körülbelül ez az a terület, amelynek magyarságát a legkorábbi régészeti leletek is tanúsítják. Ez az egykori Gyulák uralmi területe volt, Fehérvár központtal.

Dél-Erdély magyar betelepüléséről a szakirodalomban többféle elképzelés is él. Benkő Loránd úgy véli, hogy nem sokkal a honfoglalást követő időben már számottevő magyar népesség élt, tevékenyen és állandó jelleggel e tájon, a Gyulák e népességet összefogó hatalma alatt. (Ez a népesség nem tévesztendő össze a csángókkal, akik már a középkorban is a Kárpátokon túl éltek. A csángóknak semmi közük nem volt a honfoglalás előtti, etelközi magyarsághoz. A legkorábbi csángó csoportok csak a tatárjárást követő időkben, az Aranyos alsó folyásának vidékéről költöztek a Kárpátokon túlra, azaz mozgásuk éppen ellentétes, nem a Kárpátokon túlról kerültek Erdélybe, hanem Erdélyből Moldvába.) A királyi hatalom által vezényelt székelyek betelepülése a régi Udvarhely és Maros-Torda nyugati részén már egy korábban oda érkezett, dél-erdélyi magyar nyelvi típust beszélő lakosságra épült rá.

Minderről Dél-Erdély magyar helynévanyaga tudósít. A víznevek például biztosan mutatnak vissza régi időkre, időtállóak, és alakulásukat nem befolyásolják birtoklástörténeti változások. A Maros tágabb vízkörzetéhez viszonyítva jelentékeny számú magyar névanyag található. E vízneveknek nem csupán a száma, hanem földrajzi koncentráltsága is az itteni lakosságnak korai és intenzív magyar nyelvi névadási tevékenységéről tesz tanúságot.

Dél-Erdély területén ezen kívül minden fontosabb Árpád-kori magyar helynévtípus megtalálható. E példák a Maros középső folyásvidékén és az oda torkolló alacsony völgyekben sorakoznak, jórészt a Küküllők és az Aranyos alsó-középső folyásszakasza mentén. Itt a magyar eredetű helységnévanyag messze felülmúlja más – szláv vagy ismeretlen – nyelvből származó helységnevek számbeli arányát. A helynévanyag egyértelműen jelzi, hogy a Maros völgyének széles és igen hosszú sávjában e területre már a korai Árpád-korban viszonylag nagy lélekszámú magyarság költözött be, települt ott meg és terjeszkedett leginkább kelet-délkelet felé. A magyar nyelvű lakosság Dél-Erdélynek e területét a 12. századra már teljesen vagy igen nagy részben kitöltötte, s a korai tömbmagyarságnak ez a dominanciája nyilvánvalóan csak huzamos és szerves fejlődéssel, korábbi település- és népességtörténeti alapokon alakulhatott ki.

Egy nagyon jellegzetes és igen korai magyar helységnévtípus azonban teljesen hiányzik Dél-Erdély magyar névanyagából, és ez a törzsnevekből lett településnevek csoportja. Benkő Loránd szerint ennek oka az lehet, hogy Dél-Edélynek e területeire elsődlegesen csak egyetlen, zártabb, homogénebb magyar népesség települt be (nevezhetjük a Gyulák népének), amely közé a másodlagosan, tervszerűen, meghatározott céllal telepített székely csoportokon kívül további magyar néprészlegek már nem költöztek.

A székelység Dél-Erdélyben

Dél-Erdélyben persze jelentékeny lélekszámú székely népcsoportok is elhelyezkedtek, jól megválasztott stratégiai helyekre telepítve. A székely őrszervezetrendszer központjában itt Fehérvár állott. (A székelység másik nagy keleti csoportjának, a bihari székelyeknek területi elhelyezkedése Várad védelmét szolgálta.) Telepítésük időpontja bizonytalan, de feltételezhető, hogy talán még a Gyulák uralmának kései szakaszában történt, ám mindenképpen a korai Árpád-korban. Az itteni székelység egyedi, különálló magyar nyelvi sajátosságait a dél-erdélyi magyarsággal együttélése során mindvégig megtartotta, majd vitte tovább a háromszéki medencébe. (Az itteni székely csoportokat tehát nem a dél-erdélyi magyarság köréből toborozták.) A székelységnek e területről való távozása, pontosabban minden bizonnyal tervszerű elköltöztetése összefügg a szász telepítésekkel, s talán már a 12. század végén megkezdődhetett. A Sebes völgyében 1224-ben, a Kézd


völgyében pedig 1231-ben a székelyek helyén már szászok laktak. De a székelyek közül kisebb csoportok maradtak régi helyükön, beolvadtak a magyarságba vagy a szászságba. Nagyobb lélekszámú székely népesség hadászati jellegű és célzatú mozgatásának utolsó akkordjaként az 1270–80-as években kézdi székelyek költöztek az Aranyos alsó folyásának Tordától délre eső, a Marosig terjedő térségbe.

A Gyula/gyula kérdés

Dél-Erdély korai magyar történetének egyik fő vitapontja a „Gyula vagy gyula” kérdés: a gyulatisztségnév (a legkorábbi erdélyi történet főszereplői voltak a gyulák), ugyanakkor a Gyula konkrét tulajdonnév is volt. A Gyula néven emlegetettek neve avagy tisztsége volt-e a szó? És mit jelentett a gyulaság?

A szakirodalomban általánosan uralkodó nézet szerint a gyula egy korai magyar, majd sajátosan erdélyi kötöttségűvé vált tisztséget jelentett. Benkő Loránd azonban vitatja ezt a tételt. Kutatásai azt mutatják, hogy a korai erdélyi Gyulák említése minden ismert forrásban személynévként fordul elő. (Tekintélyes számú korai helynév is tartalmazta a Gyula nevet, a személynevek helynévvé váló ismert folyamatának következtében.)

A forrásokban előforduló korai erdélyi Gyulák személynévként viselték ezt a nevet, amely régebben „a népközösség egésze fölött tényleges, cselekvő hatalmat gyakorló vezér” jelentéssel tisztségnévként létezett a magyar nyelvben. Gyula személynevünk erre a tisztségre megy vissza. E tisztségnév még honfoglalás előtti tartozéka nyelvünknek, de ismert volt a 10. században. A honfoglalás korára már nagy valószínűséggel szétválhatott a gyula tisztségnév és a Gyula személynév, így a gyulaság nem járt együtt a Gyula személynév viselésével.

A Gyula mint személynév tehát nagy valószínűséggel belső magyar nyelvi fejlemény és nem jövevénynév. Előzménye, a magyar tisztségnévi gyula viszont jövevényszó. Ezt a személynevet a magyarság a honfoglalás előtti időből hozta magával a Kárpát-medencébe, és nem itt vette át. Ezt bizonyítja, hogy a honfoglalás táján és utána személynévi nyoma egyetlen környező nyelvből sem mutatható ki.

A Gyulák helyzete Dél-Erdélyben

A krónikák a korai Gyulákat vezetőkként ábrázolják. Hogy pontosan mi lehetett ez a tisztség, arról nincs közelebbi adat. Annyi bizonyos, hogy az erdélyi Gyulák főrangú, nagyhatalmú személyek voltak, akik egy viszonylag meghatározható népesség és körülrajzolható terület felett uralkodtak. (Dél-Erdélyben rajtuk kívül más nemzetségek vagy más személyi csoportosulás korai meglétére nem találtak nyomokat, ellentétben az észak-erdélyi ősfoglaló vagy annak tartott nemzetségekkel.)

A korai erdélyi Gyula család magyarságáról alig lehetnek kétségeink. Szakirodalmunkban elfogadott, hogy a Gyulák történetének zöme Erdélyhez kapcsolódik. A nézetek – és a források – zöme a Gyulák dél-erdélyi területiségét helyezi előtérbe. Fontos bizonyítékok erre a helynevek, hogy hol találkozunk a család tagjainak helynevekké alakult személyneveivel. Az István által legyőzött (harmadik) Gyulának volt két fia (Bua és Bucna, utóbbi név változata a Bonyha), akiknek neve helynévként is feltűnik (Gyula)Fehérvár nem túl távoli körzetében. Mivel 1003 után már nem voltak a területen (István elűzte őket), így a szóban forgó helynevek csak a 10. és a 11. század fordulója körüli vagy azelőtti időben keletkeztek. Ez azt jelenti, hogy a 10. század legvégén Dél-Erdély térségében kifejezetten magyar nyelvi – puszta személynévi alapon történt – névadási módon keletkeztek helynevek a Gyula család neveiből, e család uralmi területein.

A középkori krónikákban az erdélyi Gyulákkal és területükkel kapcsolatba hozták a Maros–Tisza–Al-Duna térséget, a terület vezéreit (Ajton, Keán, Glád), akiknek bolgár, kabar vagy más törökös származását Benkő Loránd nem fogadja el. Úgy véli (és nézetét nyelvészeti, történeti érvekkel támasztja alá), a krónikákban leírt, Dél-Erdéllyel többé-kevésbé kapcsolatba hozott személyekkel – Ajton kivételével – nem lehet hiteles, történeti figurákként számolni. Jelenlétük a krónikákban azonban azt mutatja, hogy krónikásaink tudatában benne élt Dél-Erdélynek a Maros–Tisza–Al-Duna térséggel való többrétegű összeköttetése. A két terület szomszédsága sejteti, hogy a magyar honfoglalás utáni néhány évtizedtől kezdve a térségek népessége érintkezett egymással. A magyarság területi mozgásának főiránya nyugatról keletre haladt, Dél-Erdélybe a Hunyadi-medencén keresztül képzelhető el a betelepülés, nagyobb mértékben a 10. század közepétől.

2. Képek




1. A reformáció képrombolása. Az európai képrombolások történetébõl, II. rész.PAPP Júlia

A reformáció képrombolása

Az európai képrombolások történetéből, II. rész

A 2001. év egyik kulturális világbotránya volt a tálibok akciója, akik a nemzetközi tiltakozás ellenére is megsemmisítették a bamiyani Buddha-szobrokat. Szerkesztőségünk felkérte Papp Júlia művészettörténészt: cikksorozatban mutassa be a világtörténelem ideológiai indíttatású kép- és szoborrombolásait. Az írás első részét 2002/3. számunkban olvashatták, folytatását következő számainkban közöljük.

A képellenes teológusok traktátusaikban alkalmanként történeti előképeket kerestek reformmozgalmaikhoz.

Zwinglitől a tömegrohamig

1528-ban Zwingli Jézus templomtisztítását hozta analógiaként, amikor a berni templomból a szentképek eltávolítását követelte. Az ótestamentumi bálványromboló Josia király sok, a reformáció hívévé lett fejedelemnek vált példaképévé.

A reformált hitre tért III. Frigyes pfalzi választófejedelem 1565-ben Sinsheimben demonstratív módon saját kezűleg tört össze templomi képeket és szobrokat.

A reformáció képrombolása a teológiailag legmegalapozottabbak közé tartozott. A kálvinista templomok csupasz, fehér falai közötti meditáció, vallásos elmélyülés során a hitújítók Isten és Krisztus tartós jelenlétét nem a tárgyakban, a képekben, a szobrokban keresték, hanem az Igében és a felebaráti szeretetben, az emberi kapcsolatok tisztaságában. Mégis, a mai napig vitás kérdés, hogy a képrombolások a radikális képelutasító teológusok írásainak hatására törtek-e ki, vagy a teológusok már csak a képromboló mozgalmakhoz „gyártottak” ideológiát.

Néhány helyen a városi tanács az esetleg ellenőrizhetetlenné váló zavargásokat kívánta megelőzni, amikor úgy rendelkezett, hogy a képrombolások, képeltávolítások a városi tanács képviselőinek, illetve a városi katonaságnak az irányításával, de legalábbis felügyelete mellett folyjanak le – gyakran zárt ajtók mögött, vagy éjszaka. Néha egyszerűen bezáratták, vagy használaton kívül helyezték a templomokat. 1524 pünkösdjén Zürich város tanácsa, korábbi teológiai viták eredményeként, a nyilvános helyen lévő képek és bálványok eltávolítását határozta el. (A magánadományokból létrehozott képeket visszaadták a donátoroknak vagy örököseiknek.) Az erőszakcselekmények megakadályozására bizottságokat hoztak létre, amelyeknek a papok (pl. Zwingli) mellett a tehetős polgárok, kereskedők, lovagok városi egyesületeinek, illetve a kézműves céheknek a képviselői is a tagjai voltak. A bizottság sorban ellátogatott a templomokba, zárt ajtók mögött eltávolította a képeket a falakról és az oltárokról, majd összetörette és elégettette azokat. A régi krónikák megemlítik, hogy egy Szent Vitus-ábrázolást az egyébként művészetszerető donátor maga tört össze és gúnyolt ki.

Bernben 1528-ban hozott a tanács rendeletet arról, hogy a templomokból – Zürichhez hasonlóan hivatalos ellenőrzés alatt, a céhek képviselőinek részvételével és zárt ajtók mögött – el kell távolítani a „bálványképeket”. Még tartott az ülés, amikor a nép berontott a franciskánusok templomába, és a szabócéh tulajdonában lévő oltárt összetörte. Egy másik templomban eljátszották az orgonán az „Ó te szegény Júdás, mit tettél?” című éneket, majd a zeneeszközt örökre elhallgattatták. Tudósítás maradt fenn arról is, hogy a Münstert a képrombolás után lóistállóként használták. Ezt a megszentségtelenítő „funkcióváltást” – amelyre majd a francia forradalom alatt is számos példát találunk – már a kortársak is említésre méltó eseménynek tartották, és ez jelzi, hogy a profanizálás szándéka tudatos lehetett. Az összetört szobrok maradványainak egy részét a templomkertben ásták el. (1986-ban a berni dóm előtti téren folyó építkezési munkálatok közben, 14 méter mélyen előbukkantak a reformáció idején eltemetett szobrok.)

A gondosan előkészített képeltávolítási akciók esetenként tumultuózus jelenetekbe fulladtak. St. Gallenben például az 1529. február 23-i képrombolás éppen az engesztelhetetlenül képellenes polgármester, Joachim Watt (Vadianus) vezetése alatt álló városi tanácstól indult ki. 1524-ben már leszedtek néhány képet a Szent Lőrinc-templomból, s amikor a magisztrátus 1528-ban megengedte, hogy a kolostor templomából az oltárokat és a


képeket eltávolítsák, a nép feltörte a szentek sírjait, szétrombolta az oltárokat. A beolvasztott arany- és ezüsttárgyak árából – az egyházi pompa elleni demonstratív tiltakozásként – egy szegényeket támogató alapot hoztak létre. A templomudvarokból, a magisztrátus parancsára, eltávolították a kereszteket és a sírköveket, s a környéken számos templomot kiraboltak. 1529-ben a magisztrátus a polgármester vezetésével a kolostorba ment, s Watt maga adta meg a jelet a fosztogatásra. A tömeg megrohamozta a kolostort. Az összetört, ledöntött képek, szobrok, oltárok, szószékek romjait 46 szekéren szállították Brühlbe, ahol elégették azokat. A harangokból ágyúkat öntöttek, a márványszobrokból meszet égettek.

Anabaptisták

A pompa- és luxusellenesség alkalmanként a teológiailag motivált képrombolásban is szerepet játszott. Miután a reformáció egyik legkiterjedtebb és a képrombolásban legszélsőségesebb szektájának tagjai, a münsteri újrakeresztelők (anabaptisták) 1533-ban a városi tanácsban többségbe kerültek, a hozzájuk csatlakozott két holland prédikátor (egy haarlemi pékmester és egy leydeni szabó) vezetésével az első keresztények egyszerű életmódját vezették be. Megtiltottak minden luxust, az aranyat és ezüstöt közösségi célokra gyűjtötték össze, s javaslatot tettek a többnejűségre. Hogy az istentiszteleteket megtisztítsák a nem keresztényi formáktól és a pompától, a dómban és a városi templomokban széttörték a szobrokat és a festményeket, a zeneeszközöket, a kéziratokat és a könyveket pedig elégették. (A radikális mozgalomnak 1534-ben bekövetkezett leverése után a városi tanács azután sietett a képrombolók által okozott károkat helyreállítani, s az elrabolt templomi kincseket újra beszerezni. A következő években nagy művészi aktivitás kezdődött Münsterben: a dómot új festéssel és táblaképekkel díszítették.)

Az anglikán király

VIII. Henrik angol király – aki 1522-ben még mint „defensor fidei” (a hit védelmezője) Róma bizalmát élvezte – házassága miatti kiközösítése (1534) óta maga is szembeszállt a katolicizmussal. Átvette a vezetést a reformációs mozgalmak felett, s a királyi hatalmat az egyházi fölé helyezve, az új, anglikán egyház feje lett. A kolostorokat – hogy hatalmukat megtörje – feloszlatta, javaik a kincstárra szálltak. A templomokat és kolostorokat a király nevében feldúlták és kirabolták, Boxley-ben (Kent) összetörtek egy csodatévő keresztet. A franciaországi angol követ 1550-ben arról tudósított, hogy az Angliából érkező, képekkel teli hajók rakományát Rouenben, Párizsban és más francia városokban helyezték biztonságba.

Francia hugenották

A reformáció Felső-Németországban és Svájcban lezajlott első hullámát (1521–1530-as évek) az 1560-as években Franciaországban és Németalföldön egy második követte. A katolikusokkal szemben álló francia hugenották a képrombolásokat az evangélium diadalához szükséges előmunkálatoknak tartották. Prédikációik gyakran kezdődtek a tízparancsolat képtilalmának értelmezésével. A templomok megtisztítása a felesleges díszektől – hangoztatták – lehetővé teszi, hogy valóban Isten igéjének hirdetésére szolgáljanak. A képek elpusztítása ugyanakkor nemcsak az igaz hit győzelmét és a pápista babona végét jelenti, hanem általános kritikát is a római egyház intézményi szervezettsége és anyagi gazdagsága ellen. A képekre fordított óriási összegeket ôk is a szegények támogatására akarták felhasználni, s ellenezték és gúnyolták a katolikus kegytárgy-kereskedelmet is.

Gazdasági indítékok

A politikai és a gazdasági indíték ugyanakkor a franciaországi képrombolásoknál is erős volt: a képrombolás 1562 óta a polgárháború gazdasági alapjának fontos részét jelentette. Az elrabolt egyházi kincsekből, szobrokból, nemesfémekből befolyt bevételek – a francia forradalom időszakához hasonlóan – beépültek a „háborús költségvetésbe”. A hugenották által a lyoni templomokban végzett pusztítások során készült leltárívek tájékoztatnak arról, hogy hány fontot nyomtak az elrabolt és a városi fegyverraktárakba hurcolt harangok, kandeláberek, a vas- és ólomtárgyak, milyen értéket képviseltek a nemesfém kegytárgyak. A lerombolt templomok anyagát építőkövekként hasznosították, a harangokból fegyvereket, ágyúkat öntöttek, a képeket, bútorokat, ruhákat nyilvánosan értékesítették. Rouenben, Orleans-ban, Tours-ban is hatalmas összegek folytak be a templomi javak kiárusításából. A képrombolás szervezett módon történt: a helyi lakosokat is mobilizáló csoportok járták – alkalmanként katonák által kísért büntető és evangelizációs expedíciókkal együtt – a vidéket, hogy lerombolják és kirabolják a templomokat, kolostorokat. A kereskedők, kézművesek, kishivatalnokok mellett alkalmanként a politikai elit képviselői is részt vettek az akciókban.

Politika és vallás


A vallási-ideológiai indíttatású képrombolás Németalföldön is összekapcsolódott a politikai-hatalmi harccal, azaz a katolikus spanyol uralommal szembeni függetlenségi mozgalommal. V. Károly 1550. évi ediktuma a legszigorúbb büntetésekkel fenyegette a protestánsokat, s III. Fülöp és helytartónője, Pármai Margit is erőszakkal akarta elnyomni a reformációt. A lakosság növekvő ellenállását azonban nem lehetett többé megfékezni. A kézművesek és a földművesek számos városban (Ypern, Lille) megtámadták és feldúlták a katolikus templomokat. Antwerpenben a Mária mennybemenetelének ünnepére érkező tömeg létrákkal leszedte a templomi képeket és szobrokat, majd összetörte őket. A három napig tartó pusztítás alatt a város több templomát és kolostorát kirabolták, majd a környéken folytatták a fosztogatást – csak az antwerpeni Mária-templomban okozott károkat 400 ezer guldenre becsülték. Gentben és Tournay-ban a hatóságok biztonságba helyezték a templomi kincseket, míg Brabantban és Flandriában 4 nap alatt körülbelül 400 templomot dúltak fel. A templomokat a hollandiai városokban (Amszterdam, Leyden, Hága) is „önként” megtisztították a képektől, hogy megelőzzék az erőszakos képrombolásokat. Delftben, Haarlemben és Rotterdamban csak a magisztrátus elszántságának volt köszönhető a fosztogatás elkerülése.

Kálmáncsehi (Sánta) Márton (meghalt 1557) prédikátor, az első magyarországi református püspök tanítójánál, a svájci Zwinglinél is radikálisabb híve lett a képellenességnek. A templomokból az apostoli szegénység elvét hirdetve kiszóratta az oltárokat és a képeket, az úrvacsorát egyszerű faasztalról osztotta. A templomi képek és szobrok eltávolítását követelte Erdélyben a medgyesi zsinat (1545) is. A képellenes erdélyi kálvinisták 1565-ben Gyulafehérvárott a püspöki templomból kihordták és összetörték az oltárokat, a szobrokat, elégették a képeket. Az evangélikus templomokban a képeket néha átfestették, Péterfalván például Szent Orbán képe Luther-portrévá változott, amit majd 1634-ben egy katolikus vizitátor távolíttatott el.

A tanulmány III., zárórészét következő számunkban közöljük. (A szerk.)

2. Képek





1. Afrikai szarvasmarhák DNS-vizsgálataHÍREK

FARKAS Ildikó

Afrikai szarvasmarhák DNS-vizsgálata

Afrika népességének élelmezése nagy részben ma is a szarvasmarhacsordákon alapul. A tudósok sokáig úgy vélték, hogy a szarvasmarha – csakúgy, mint a kecske és a juh – háziasítása a Közel-Keleten történt (Kr. e. 6000 k.), és a népek vándorlásával, illetve a kereskedelemmel került Afrikába. Egy újabb (Science magazin, 2002. április) tanulmány azonban afrikai szarvasmarhák DNS-vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a szarvasmarhát Afrikában is háziasították, az ázsiaitól függetlenül.

Az állattenyésztés általában a mezőgazdaság kialakulásával járt együtt. A régészeti kutatások azonban azt mutatják, hogy Afrikában ez nem így történt. Ott már azelőtt is tartottak háziasított marhát, mire a mezőgazdaság a Közel-Kelet felől fokozatosan elterjedt Afrikában is (Kr. e. 4. évezred). (Az egyik máig élő példát a kelet-afrikai nomád maszájok jelentik, akik csak ritkán vágják le marháikat, de annak tejéből és véréből készítik alapélelmüket.) 23 afrikai ország több mint 50 csordájából származó marha DNS-vizsgálatából a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy Közép-Afrikában háziasították a szarvasmarhát, és innen terjedt el dél és nyugat felé. Kimutatható a közel-keleti fajtákkal való későbbi keveredés is. A kereskedelem révén Afrikában számos állat- és növényfaj honosodott meg (tyúk, teve, köles, cirok), köztük a zebu is, amellyel a helyi, afrikai (taurine) szarvasmarhát keresztezték a tenyésztők, és így alakultak ki a mai afrikai marhafajták. (A taurine az egyetlen háziállat Afrikában, amely ellenálló a halálos álomkór kórokozójával szemben.)

Újabb egyiptomi piramis

Egyiptomban 2002 májusában újabb piramisra bukkant egy svájci–egyiptomi régész kutatócsoport. (Ez a 110. felfedezett piramis Egyiptomban.) A Kairótól nem messze, Kheopsz nagy piramisától délre mintegy 15 kilométerre fekvő kis méretű (10,5 m x 10,5 m) piramist 4500 évesre datálják. Egyelőre az építmény alig fél méteres alapzatát sikerült feltárni. Az már kiderült, hogy a piramis három termet tartalmazott, amelyekben egy mészkő szarkofágot, cserépedényeket, illetve a mumifikálás során az emberi belső szervek tárolására szolgáló alabástrom edényt találtak. Múmia azonban már nem volt a piramisban. A feliratok között rábukkantak Khufu (Kheopsz) fáraó nevének hieroglifájára is.

A kutatók úgy vélik, a romok királynői piramist alkottak egykor, amelyet Kheopsz fia, Dzsedefré egyik feleségének emeltek. (A kis piramis maradványait Dzsedefré piramisának közelében fedezték fel.) Dzsedefré a 4. dinasztia (Kr. e. 2600-tól) harmadik fáraójaként mindössze csak nyolc évig uralkodott, de ő szerepelt először az egyiptomi fáraók közül Ré, a Napisten fiaként.

Szarmaták Pannóniában

A szarmaták iráni eredetű lovasnomád nép volt, akik a Kr. e. 2. század folyamán a népvándorlással kerültek mind nyugatabbra. A Kr. u. 1. és 5. század között a délorosz sztyeppékről vándoroltak a Kárpát-medence területére. Jazig, alán és roxolán törzseik közül a jazigok a Duna–Tisza vidéke északi részén telepedtek le, még Augustus császár idejében. (A roxolánok a délorosz síkságon, az alánok a Kaspi-tenger melletti pusztaságon éltek.) Eleinte még folytatták a sztyeppéről magukkal hozott nomád nagyállattartó életmódjukat, de lassanként áttértek a letelepedett életformára, és saját kézműiparuk is kialakult. Az Alföld területén számos lelőhely bizonyítja a szarmaták pannóniai jelenlétét.

2002 áprilisában régészek Békéscsaba határában, a 44. számú főút szélesítését megelőző feltárási munkálatok közben szarmata település maradványaira bukkantak. Már megkezdődött a lakóhely melletti temetkezőhely feltárása, ahol eddig három sírt, benne csontvázmaradványokat, használati tárgyakat, például bronzból készült tűt, kést és csak a szarmatákra jellemző, ún. szürke színű kerámiatöredékeket találtak.

2002 májusában Vecsés közelében, a fővárost elkerülő M0-ás körgyűrű új szakaszának építését megelőző régészeti feltárás során egy hajdani fazekas falu nyomaira bukkantak. A területen az 1. században szarmaták éltek, feltehető, hogy ezt a falut is ők lakták.

Magyar lovagrendek ma


Lovagrendek Magyarországon címmel tanácskozás zajlott le Egerben 2002. május végén a ma Magyarországon működő, elsősorban karitatív tevékenységet folytató lovagrendekről.

A legkorábban a Szent János Lovagrendet, azaz a johannitákat hozták létre, 1113-ban. Céljuk a keresztény hit megvédése volt. Az egyházi lovagrendek tagjai felesküdtek az egyházra, de kizárólag harci tevékenységet folytattak. Alapítottak királyi lovagrendeket is, amelyek elsősorban az arisztokráciát tömörítették, és az uralkodók udvarában testőrségi feladatokat láttak el, ilyen volt a Máltai és a Szent György Lovagrend is.

Magyarországon már Géza fejedelem idejében megjelentek a lovagok, az Árpád-házi királyok idején több lovagrend is tevékenykedett az országban, fénykorukat az Anjou királyok idejében élték. A rend tagjainak kötelességük volt a lovagi erények megtartása: bátorság, a legyőzött ellenséggel szembeni nemeslelkűség, az egyház, a szegények és a nők gyámolítása.

Ma a lovagrendek elsődleges feladata a karitatív tevékenység megszervezése. Magyarországon öt lovagrend működik, közülük a legismertebb a Máltai Lovagrend, amelyet már 1974-ben újjászerveztek. A szervezet főleg az egészségügy területén fejt ki tevékenységet. Az 1987-ben újjászervezett Szent György Lovagrend különböző segélyakciókban vett részt. (Legjelentősebb a tiszai árvíz idején nyújtott gyógyszertámogatás volt.) A rendek nem válhatnak tömegszervezetté, meghatározott és szabályozott létszámmal működnek. (A Szent György Lovagrend szabályzata szerint évente egy személlyel növelhető a tagság száma.)

Aranypénzlelet Újfehértón

Mintegy százmillió forint értékűre becsült aranypénzleletre bukkantak Újfehértón.

Egy újfehértói család szántás közben fordította ki a földből a 259 aranypénzből álló leletet április második felében, s megtalálói azonnal jelezték az éremkincset a nyírségi múzeumnak. Az előkerült aranyforintok három évszázadnál is régebbi fizetőeszközök. A szakemberek úgy vélik, az éremkincset az 1684 utáni években rejtették el, az akkori időszak Thököly-féle hadjáratainak idején. A muzeológusok úgy gondolják, hogy a pénzek egy gyűjtemény darabjai lehettek, vagy valamely fejedelmi kincstárhoz, esetleg egy gazdag polgár vagyonához tartoztak, de elképzelhető az is, miszerint egy település gyűjtötte össze adóba vagy hadisarcnak. A lelet darabjainak értékét az akkori időre átszámítva 500-600 aranyforintban határozták meg. (Az összeg nagyságát jelzi, hogy az Erdélyi Fejedelemségnek azokban az években négy-ötezer aranyforint volt az éves költségvetése.)

Az előkerült érmek között találtak öt, ún. tízesaranyat, amit ajándék célra verettek akkoriban, s ilyen érme korábban nem volt magyar múzeum birtokában. (A tízesaranyak között egy 1619-es, Gyulafehérváron vert darab is fellelhető, amely Bethlen Gábor nevéhez fűződik. A 35 grammos színtiszta érme külön érdekessége, hogy két oldalát két különböző pénzből verték.) A tízesaranyak mellett négyes- és hetesaranyakat is találtak, továbbá II. Ferdinánd aranyforintjait (a most megtalált példányokon kívül csak egyet tartanak számon az ország múzeumaiban), a svéd X. Károly Gusztáv és a lengyel királyok aranydukátjait, valamint a cseh Rosenborg család magán-pénzérmeit is. Az aranyforintokat magyar, osztrák, német, holland és olasz pénzverdékben készítették egykor.

A lelet összsúlya mintegy másfél kilogramm, az érmek pedig szinte színaranyak, amit huszonhárom-huszonnégyes karátjuk jelez. Az éremkincset a nyíregyházi múzeum megépülő páncéltermében helyezik majd el és állítják ki.

17. századi feminista irat

Egy angliai városháza pincéjében egy 17. századi kéziratot találtak, amely új adalékkal szolgálhat a feminizmus történetéhez. Leigh kisváros Manchaster külső körzetében található. A városháza pincéjében elhelyezett archívumának rendezgetése közben bukkantak rá egy kéziratos könyvre, amely valamikor 1630 és 1640 között készülhetett. A kötet „A nők értékei” címet viseli, alcímében pedig a következőképpen jelöli célját: „Különböző érvekkel bizonyító értekezés arról, hogy a nők kiválóbbak a férfiaknál”.

A névtelen szerző 182 oldalon keresztül kritizálja a férfiakat, és bibliai példákkal bizonyítja a nők előbbre valóságát. Az első fejezetben („Éva kiválóbb Ádámnál”) a szerző azt állítja, hogy míg Éva minden élő ember ősanyja, addig Ádám egyszerűen csak egy agyagból lett ember, semmi több. Éva ráadásul kevésbé lett bűnös, mint Ádám. A nők erényeiket és értelmi képességeiket tekintve is túlszárnyalják a férfiakat. A különböző fejezetek külön taglalják és bibliai történetekkel bizonyítják, hogy a nők vallásosabbak, jólelkűbbek, bátrabbak és bölcsebbek a férfiaknál.

A kutatók nagy jelentőségűnek tartják a kézirat felfedezését. Ennél korábbi feminista iratot csak egyet ismernek:


Agrippa „A nők nemességéről és kiválóságáról” szóló, 1529-ben írott híres értekezését.

II. Vilmos az USA ellen

Németország utolsó uralkodója 1888-tól 1918-ban történt lemondásáig II. Vilmos császár volt. Úgy tartják róla, hogy agresszív külpolitikát képviselő nézeteivel jelentősen hozzájárult az első világháború kitöréséhez. Uralma alatt kiépült – többek között – a német tengeri haderő.

Freiburg (Délnyugat-Németország) városának katonai levéltárából ez év májusában olyan dokumentumok és levelek kerültek elő, amelyek azt bizonyítják, hogy II. Vilmos német császár az 1890-es években az USA megtámadását tervezte. 1897-ben Eberhard von Mantey, a haditengerészet hadnagya azt a parancsot kapta, hogy az USA keleti partjának megtámadására kidolgozott terveket összegezze és véglegesítse. Az elképzelés szerint mintegy százezer főnyi hadsereggel akarták megtámadni a keleti part „érzékeny pontjait” (Norfolk, Hampton Roads, Newport városokat). Később a legfőbb célpont New York és Boston lett. (A német követség tengerészeti attaséja megbízást kapott, hogy derítse fel a lehetséges védtelenebb célpontokat a keleti parton.)

A támadás célja persze nem a kontinensnyi ország elfoglalása lett volna, hanem az, hogy az amerikai elnököt (Th. Roosevelt, 1901–09) ezzel arra kényszerítsék, hogy a németek számára előnyös szerződést írjon alá Németországgal. A német császárság így akarta megállítani az emelkedő és egyre terjeszkedő USA-t, amely éppen a századfordulón kezdett világhatalommá válni. (1898-ban az USA győztes háborút viselt Spanyolország ellen, ezzel kiszorította az utolsó európai hatalmat is az amerikai kontinensről; csendes-óceáni terjeszkedésével és a Panama- csatorna építésével pedig a nyugati félteke egyértelmű ura lett.)

A terveket Németország végül 1906-ban – a német admiralitás ellenkezése dacára – feladta, miután az USA jelentősen megnövelte katonai és haditengerészeti erejét.

2. Képek




1. Magyarok kiûzése, németek kitelepítéseTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

Magyarok kiűzése, németek kitelepítése

A História 1987-től rendszeresen foglalkozik a közép-kelet-európai kollektív „felelősségre vonásokkal”, a holokauszttal, kitelepítésekkel, etnikumok, felekezetek elűzésével, üldözésével. Legutóbb 2002/2. számunkban írtunk a cseh–bajor–magyar politikai vitákat is kiváltó kitelepítések témájával. Az ehhez érkezett hozzászólásból közlünk az alábbiakban.

Tisztelt Uram!

A legutóbbi, kitelepítésekkel foglalkozó számban talált publikációk olvastán döntöttem el, hogy írok Önnek.

Egyike vagyok a hajdani Bács-Bodrog megyéből – amelyet jelenleg Vajdaságnak hívnak – elűzötteknek. Folyamatosan figyeltem, hogy ezzel kapcsolatban születnek-e írások [...] (Itt a levélíró Cseres Tibor, Illés Sándor, Matuska Márton a témáról írott könyveivel foglalkozik.)

Értelemszerűen mindhárom publikáció a meggyilkoltakkal foglalkozik, hozzátéve, hogy sok magyar családnak csak a menekülésre való egyértelmű felszólítást tették meg a Torontál megye felől a Tiszán át érkező partizáncsapatok. Ismeretlen szerbek, akik többé-kevésbé hangot találtak és szabad fosztogatást ígértek a bácskai szerbeknek.

Családom öt generációra visszamenőleg élt ezen a többnemzetiségű területen. Iparosok voltak, akik néhány értelmiségit kitermeltek magukból, és hangoztatták, hogy a szorgalom és a tisztesség a legfontosabb.

A nagyközség, ahol éltünk, a 16-18 ezer lakosú Szilberek volt, most Backi Brestovac a neve. A határban Lelbach-birtokok voltak, meg főként sváb parasztok földjei. Gabonát, cukorrépát lent termeltek, az utóbbit helyben öt üzemben dolgozták fel.

Természetesen mindenki tudott az atrocitásokról, a láthatatlan, ám folyamatosan jelen lévő partizánokról, akik éjszakánként jöttek „rekvirálni”. Élelmiszert, ruhaneműt, kötszert. Megverték a kapukat, faládát nyújtottak be, egyetlen szóval jelölve meg követelésüket. Mindenki szó nélkül adta, amit képes volt, és hallgatott.

1944-ben második elemibe jártam. Otthon többször figyelmeztettek, hogy amennyiben valaki mellém lép és elveszi a táskámat, kabátomat, szó nélkül adjam, és fussak be bármelyik közeli boltba, ahol ismerős felnőttek vannak.

Nyáron Lelbach János figyelmeztette

apámat, hogy kukoricásában partizáncsapat táborozik, a közelgő aratást is „nagy zajjal” fogják megkezdeni, és hangoztatják a szerb napszámosaik előtt, hogy nem tesznek semmit ellenük, hiszen tudják, hogy mindössze pihennek a magasra nőtt kukoricásban. Családom még ekkor sem érezte a közvetlen veszélyt, ám továbbra is „adózott”, és sírt a Donnál elesettek családtagjaival.

Szeptemberben beírattak a magyar elemi harmadik osztályába, és észrevették, hogy az anyaországból érkezett pedagógusok egy része nem jött vissza. Híre érkezett annak is, hogy egyre erősödik a partizánok ereje, létszáma, sőt, egyre több volt az „eltűnt” magyar.

Október 18-án kora reggel bezörögtek, hogy a kisbíró fontos dolgot közöl majd, tehát szaladt mindenki hallgatni. A kis termetű öregember azt hirdette ki, hogy nyolc napra menjenek el a magyarok, mert Tito hadserege csak így biztosítja életüket, ám nyolc nap elteltével mindenki visszatérhet. Három órányi időt adtak a csomagolásra, és indult a szekérkaraván Sztapár felé, a Duna irányába. Vittük a kulcsainkat, a másodpéldányokat a szomszédoknak adtuk. Paksnál keltünk át a Dunán, miután az erdőben anyám halott kisfiút szült az avaron. Soha többé nem mehettünk vissza. Nem is szerepel Szilbereken egyetlen magyar kivégzett a Matuska-könyvben, hiszen ezen a helyen senki nem maradt.

Október 18-án délután teherautók érkeztek – Belgrádból, mondták –, és minden ingóságot felpakoltak – tudtuk meg vagy tíz évre rá, az esztendő végén lágerbe vitt, majd Németországba telepített sváb szomszédainktól. Az


üresen maradt községekbe szerbeket telepítettek. Néhány éve megnéztem a házunkat, meg a nagyszülőkét is. Négy-négy család lakik mindkettőbe. Nem éreztem irántuk haragot, megvetést. Kérdezték, hogy Magyar- vagy Németországból jövök-e, amikor észrevették, hogy megsimítom a falat. Kimentem a temetőbe is, és azt hittem, hogy rosszul emlékezem a sokszor bejárt útra, mert nem találtam. Azután jött egy öreg sváb asszony, akitől megkérdeztem, hogy tévedtem-e. (A következőket mondta, természetesen németül.)

– A temető itt volt, a sok márvány kriptával..., de nincs itt még egy kereszt sem. Elvitték..., hogy nyomunk se maradjon...

– Hová? – tudakoltam.

– Talán Belgrádba... ott épült a sok új palota...

Megtudtam tőle, hogy három hozzá hasonló öregasszony él még a faluban. Nem tudnak elmenni, bár mehetnének.

Szüleim elhunytak, jómagam hatvanhat éves vagyok. Őrzöm elűzésünk történetét, sokadmagammal, itt, a Duna–Tisza közén. Végül is nem öltek meg bennünket, a pőre életünket meghagyták. A történtekről a mai napig sem lehet beszélni, semmilyen formában emlékezni sem.

Megköszönöm, hogy elolvasta a leírtakat, és reménykedem, hogy egyszer tárgyilagosan és nyíltan szabad majd beszélni azokról az ezrekről is, akik életben maradhattak, számukat 30-32 ezerre becsülik.

Kecskemét, 2002. május 14.

J. Gy.-né


1. Apa lett a királyKERTÉSZ István

Apa lett a király

Kertész István új könyvéből*

Xerxész perzsa király Kr. e. 480-ban roppant haddal tört Görögországra. Spártai honfitársait a fenyegető veszélyre egykori királyuk, a Perzsiában száműzetésben élő Démaratosz figyelmeztette. A történetíró Hérodotosz szerint a leleményes száműzött egy írótábláról lekaparta a viaszt, majd a fába véste bele a perzsa király hadi készülődéséről szóló üzenetet. Miután evvel végzett, ismét viasszal fedte be a faréteget, és a látszatra üres táblát juttatta el Spártába. A spártaiak értetlenül forgatták a táblát, amikor egy nő, Gorgó,Leónidasz király felesége jött rá a megoldásra.

Abban a társadalomban, amely számára a delphoi Apollón mértékadó erkölcsi intelmei között magától értetődő természetességgel ott volt az is: „férfi, légy ura asszonyodnak”, az okos nőfogalma alighanem antinómiaként hatott. Kr. e. 392-ben bemutatott komédiájában, a Nőuralomban Arisztophanész azzal fejezte ki megvetését kora athéni férfitársadalma iránt, hogy felvázolta egy asszonyi államcsíny képét. A mítoszok sem voltak valami nagy véleménnyel a nők eszéről. Eltekintve attól, hogy minden bennünket sújtó nyomorúság fő okozójának a Zeusz ajándékozta szelencét hebehurgyán felnyitó Pandórát tették meg, még a spártai királyok mondai ősatyja, Héraklész végzetét is oktalan felesége nyakába varrták.

A spártai nő

Ilyen, a nőket méltánytalanul lenéző szellemi környezetben egy eszes nő, mint Gorgó, unikális jelenségnek hathatott. Azért nem tekinthetjük véletlennek, hogy éppen Spárta királynéja érdemelte ki okosságával a történetíró csodálatát. Spártában ugyanis másképp értékelték a nő társadalmi szerepét és személyiségének szuverén voltát, mint Hellász többi vidékén.

A dolog nyitja a spártai szokásokban rejlett. Az Eurótasz partján a nevelés elsősorban testi nevelést jelentett, és egy korai életszakaszban a fiúkat és a leányokat közösen, egymás társaságában részeltették benne. Azután, hogy a fiúkat államilag irányított katonai jellegű nevelésre fogták, a lányok csoportos fegyvergyakorlatokkal, vadászattal, sportos játszadozással töltötték szabad idejüket. De azért gyakran találkoztak – főképp nyilvános ünnepeken – a fiúk és a leányok, és ilyenkor ruha nélkül vonultak fel vagy lejtettek körtáncot. Szégyennek nem a mezítelen test látványa, hanem az edzetlenség miatti testi gyengeség számított. Így akarták elérni, hogy a fiúk harcias férfiakká serdüljenek, a leányok pedig egészséges gyermekeket hozzanak majd a világra.

A spártai nőknek lényegesen több társadalmi megbecsülés juthatott, mint az athéni asszonynak. Csak Spártában fordulhatott elő, hogy az idegenből jött nő, a történetíró Plutarkhosz szerint, úgy látta: annyi joguk van ottani nembéli társainak, hogy azok valósággal uralkodnak a férfiakon. Mivel e mondás a spártai király, Leónidasz nejét, Gorgót célozta meg, a válasz igazán lehengerlő volt: „Így van, mert egyedül mi szülünk férfiakat.”

Visszatérve a Xerxész támadásáról hírt adó üzenethez, ennek nem csupán abban rejlett a pikantériája, hogy Gorgó személyében női megfejtője akadt, hanem abban is, hogy aki az üzenetet küldte, az királynak született, de ekkor már nem volt uralkodó, míg aki az üzenetet kézhez vette, az nem született királynak, de ez időben már uralkodott. A zavaros helyzet, ami Démaratosz és Leónidasz életútjára oly erősen hatott, amiatt alakult ki, hogy néhány királynő csak nem tudta apává tenni urát!

A gyermeknemzés kötelessége

Így járt az a spártai királynő is, aki nagybátyja, Anaxandridész felesége volt valamikor a Kr. e. 6. század második felében. Ő minden egyéb tekintetben boldog házasságban élt férjével, csupán a gyermekáldás hiányzott a tökéletes frigyből. Az viszont nagyon. Mint minden, katonai erejét növelni kényszerülő társadalom, a spártai is alapvető állampolgári kötelezettségnek tekintette a gyermekek nemzését. Spártában fokozottabban érvényesült az az általános görög szemlélet, amely szerint a házasság célja mindenekfelett a társadalom törvényes polgárutánpótlással történő gazdagítása. (A férj és asszonya közötti érzelmi kapcsolat érdemének megfelelő értékelését hiába keresnénk az elfogadott házassági okok között egy olyan világban, amely a nőket – noha Spártában kisebb mértékben – másodrendű lényeknek tartotta.)


Gyermek nemzése állampolgári kötelességnek számított, és a megszületett utód felett Spártában az állam rendelkezett. Döntött arról, életben maradhat-e vagy sem, és a fiúk esetében maga vette kezébe emberré formálásuk gondjának nagyobb részét. Törvényszegőnek tartották viszont azt a polgárt, aki önhibájából nem vált apává. Őt megszégyenítették. Télvíz idején például alsóruhába öltözve kellett hasonló „bűnt” vétő társaival együtt körtáncot lejtenie, és azt énekelni, hogy így jár mindenki, aki nem tartja be a törvényeket. (Leónidasz, akinek bonyolult születési históriáját a következőkben adjuk közre, Kr. e. 480-ban csak olyan spártaiakat vitt magával a Thermopülai-szoroshoz, akiknek már volt gyermekük. Azt gondolta ugyanis, hogy nem halhat meg olyan ember a hazáért, aki még nem tett eleget a törvény előírásainak.)

Törvényesített bigámia

Egy ilyen társadalom királya egyszerűen nem lehetett gyermektelen. Anaxandridész magtalan házasélete valóságos botránykőnek számított a korabeli Spárta polgárai szemében. A gondot növelte, hogy a király nem „oldhatta meg” problémáját közember módjára: sem ő nem hálhatott más feleségével, sem asszonya nem vehette igénybe másik férfi szolgálatait. A királyok esetében ugyanis nagyon komolyan vették a származás tökéletes tisztaságát. Közember viszont törvényes gyermeket nemzhetett más házastársával is. (Démaratoszt majd éppen azzal az indokkal fosztják meg trónusától, hogy kétségessé teszik születése törvényességét.) Főhetett tehát Spárta vezetőinek a feje, hogyan oldják meg a félig családi, félig politikai problémát.

Az ephoroszok (évente választott ellenőrök) arra kérték Anaxandridészt, váljon el, és válasszon új feleséget magának. Csakhogy Anaxandridész a hűséges fajtához tartozott. A király engedetlenségén megdöbbent ephoroszok összehívták a vének tanácsát, és hosszas tanakodás után úgy döntöttek, a királynak joga van kitartani szeretett neje mellett, a népnek viszont joga van megkövetelni tőle a kívánt trónörököst. Hogy aztán mindkét jog érvényesülhessen, nem mindennapi döntést hoztak. Megengedik Anaxandridésznek, hogy továbbra is feleségével éljen, de megkérik, vegyen maga mellé egy asszonyt, hogy legyen, aki gyermekkel ajándékozza meg. Ez olyannyira méltányos határozat volt, hogy a királynak sem lehetett kifogása ellene. Még egyszer megházasodott tehát, és ezután két asszonya és két háza lett.

Az új asszony hamarosan megszülte fiúgyermeküket, Kleomenészt. Ekkor azonban másállapotba került az addig meddő első asszony is. Persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, megindult a suttogás: nem is terhes az asszony, idegen csecsemőt akar becsempészni a királyi családba. Amikor eljött a királyné szülésének ideje, az ephoroszok körülülték a fejedelmi hölgyet, és testközelből figyelték a gyermek születését. Így aztán meggyőződhettek arról, hogy a világra jött kisfiú, Dórieusz, valóban az első feleség méhének gyümölcse. Amikor pedig nem sokkal később megszületett Leónidasz, majd a harmadik fiú, Kleombrotosz, már semmi szenzációt nem keltett a dolog.

A történések tanulsága az: nagy baj, ha nincs trónutód, de az sem jó, ha túlságosan sok van. Mert most a fiúgyermekek áradó bősége kavart vihart a trónutódlás körül.

Anaxandridész halála után Kleomenész is igényt tartott a királyi címre, hiszen ő volt atyja legidősebb fia, de Dórieusz is, mivel ő az első asszony elsőszülötte volt. (Leónidasz és öccse persze semmi reális reményt nem láttak arra, hogy valaha is uralkodni fognak.) Noha Kleomenész a hagyomány szerint eléggé együgyű volt, Dórieusz viszont uralkodásra termett, a régi szokásjog alapján az első nyerte el a trónt. Az uralom ugyanis azt a fiúgyermeket illette meg, aki a bíborban született, vagyis atyjuk királlyá választása után világra jött fiúk közül a legidősebb volt. Dórieusz nem tudta elviselni, hogy Kleomenész uralma alatt kell élnie, ezért elhagyta Spártát, és kalandok sorozata után Kr. e. 508–507-ben Szicília szigetén lelte halálát.

Mivel az elsőszülött, Kleomenész is meghalt Kr. e. 488-ban, így Anaxandridész harmadszülött fia, Leónidasz lett az utóda, és egyben Kleomenész leányának, Gorgónak a férje. Leónidasz tehát egy törvényesített bigámia következményeként született meg. Ráadásul Leónidaszt, a thermopülai hőst, mint akinek nincs esélye a királyi méltóság betöltésére, hagyományos nevelésben részesítették, és ennek nem kis szerepe lett jelleme és katonai tehetsége kialakulásában.

Leónidasz az agógé néven ismert nevelést kapta, „amely rideg, fáradalmakkal teljes életmódot jelent, és az ifjakat megtanítja az engedelmességre”. Az agógé,a tipikus spártai nevelés rendkívül szigorú fizikai és pszichikai megterhelést jelentett az ifjú emberek számára. Elképzelhető, mi mindenen mehettek át e nevelési folyamat alanyai, ha a trónörökösöket féltették, és ezért felmentették a megpróbáltatások alól! (Lehetséges, hogy ha Leónidasz egy átlagos házasság királyjelölt gyümölcseként élvezhette volna agógé mentes ifjúságát, ma éppúgy alig ismernénk nevét, mint ahogy több tucat spártai királyé is hiányzik ismereteinkből.)

A száműzött hazafi


Adósak vagyunk még a perzsa támadásról hírt küldő emigráns, Démaratosz szintén nem hétköznapi históriájával. Démaratosz életének bonyodalmai ugyancsak születésével kezdődtek. Mert nemcsak Leónidasz atyja küzdött sokáig a gyermektelenség gondjával, de hasonló probléma gyötörte Démaratosz apját, Arisztón királyt is. Az Eurüpóntidák nemzetségéhez tartozó uralkodó első házasságából nem született gyermek, ezért elvált, majd újra megnősült. Ám ez az újabb frigy sem eredményezett újszülöttet. Arisztón újabb asszony után nézett. Ezt meg is találta barátja, Agétosz feleségében.

Agétosz neje Spárta legszebb asszonya volt, akit rút kisleányból, a hagyomány szerint, az istenek jóakaratú közbelépése formált tökéletes szépséggé. A király beleszeretett a dekoratív menyecskébe, és biztos volt abban, ez a nő majd derék gyermekekkel is meg fogja őt ajándékozni. Elhatározta hát, megszerzi az asszonyt bármi áron. Nagy ravaszan felajánlotta Agétosznak, örvendeztessék meg egymást: ki-ki válassza ki a másik kincsei közül azt, ami a legjobban tetszik neki, és a másik eskü alatt vállalja, nem tagadja meg kérését. Agétosz gyanútlanul besétált a csapdába...

A meglehetősen botrányos „különös házasság” utóbb önmagához méltó „eredményt” produkált. Hérodotosz így foglalja össze az eseményeket: „Aztán időnap előtt, hogy még nem telt be a tíz hónap (vagyis kilenc, mivel a görögök ilyen esetben a kezdő időhatárt jelölő hónapot is beszámították – K. I.), megszülte az asszony ezt a Démaratoszt. Arisztón éppen az ephoroszokkal tanácskozott, mikor egy szolga megjelentette, hogy fia született. Arisztón pontosan tudta, mikor házasodott, de azért kiszámolta a hónapokat az ujjain, és felkiáltott: »Ez nem lehet az én fiam!« Az ephoroszok ugyan hallották, mit mond, de akkor nemigen törődtek vele. A fiú azonban felnőtt, Arisztón pedig megbánta, amit mondott, mert addigra már a maga gyermekének hitte Démaratoszt... Idő múltán Arisztón meghalt, s a királyi méltóság Démaratoszra szállt. Később azonban úgy hozta a sors, hogy minden kitudódott, és Démaratosznak le kellett mondania a trónról.” Ázsiába emigrált, I. Dareiosz perzsa királyhoz.

Kr. e. 491-et írtak akkor, amikor Spárta trónusától megfosztott királya a görögség ellen készülő Perzsa Birodalom királyánál talált menedéket. Szép birtokot nyert Müszia tartományban, és noha a nagykirály hűséges alattvalója lett, az életét megrázó származási botrány ellenére sem gyűlölte meg egykori hazáját. Amikor honfitársait értesítette az őket fenyegető veszélyről, jó hazafinak mutatkozott.

* Kertész István: Botrányok az ókorban. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2002.

2. Képek








Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewAz 1980-as évek elejére a vietnami népgazdaság súlyos válságba jutott. Az állandó fenyegetettség és a kambodzsai jelenlét fenntartása kimerítette