Pesti Album

Krúdy Gyula Pesti album

KRÚDY GYULA Pesti album

PUBLICISZTIKAI ÍRÁSOK 1919–1933

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST

VÁLOGATTA, SAJTÓ ALÁ RENDEZTE ÉS A JEGYZETET ÍRTA

BARTA ANDRÁS

© KRÚDY GYULA ÖRÖKÖSEI (KRÚDY ZSUZSA ÉS IFJ. KRÚDY GYULÁNÉ) 1985

- 1-


1919

Magyar hasak

Az étkezés kultusza nemegyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét: csak a fiatal hátgerincnek való a nők körül való forgolódás, míg a nemzet törzsei, a férfiak, elszélesednek, mint a tölgyfák, és a csontrendszer és a test alkata leginkább üldögéléshez idomul, amint a régi magyarok csontvázán ez pontosan észlelhető. Ama tekintélyes, hosszú szárnyas-kabát, amelyet Magyarországon a megállapodott férfiak közönségesen viselnek (amelyet ferencjózsef-kabátnak is neveznek, míg ha magyaros cifrák díszítik: hívják Deáknak, vagy kántor-kabátnak), a szabóknak előrelátható találmánya a növekedő emésztési helyek és részek befödésére. Nem is lehetett egy fecskefarkos, úrfikabátos úriemberből alispán. Has nélkül akár a világra se jött volna a közéleti magyar. A keszeg emberek még a nőknek sem tetszenek. Szép, kövér emberekre várnak a stallumok és gazdag özvegyek. Ki hitt volna a sovány bírónak, kecsege papnak, agárhátú fiskálisnak? A férfiak bizottsága már karakterben szükségesség volt. Csak a soványokat akasztották fel. Rendes emberről külön vett mértéket az asztalos, amikor kiterítették.

Ez a heptikás írói nemzedék, a bánatos tintanyalók és az Otthon-körbeli gavallérok honnan is tudták, hogy Magyarországon hasat illik ereszteni még a költőnek is? Petőfi, ha életben marad, bizonyosan olyan széles derekú ember lett volna, mint Arany vagy Vörösmarty. Amint a jó alispánnak testi terjedelmével alaposan be kellett tölteni vala a széket, a koszorús költőhöz is illett némi férfias korpulencia. Hiába erőlködik vala Virág Benedek vagy Tompa Mihály a nemzetbeli osztatlan népszerűségre. Aki fogyóhold-szerű arcképüket látta, bizony kiábrándul a versek írójából. Csak a vagabundok halnak meg soványan Magyarországon, a mihasznák, a betegek, az elvetemült lumpok. Nem is volt hitele egy hasatlan embernek. Hogyan lehetne tisztességes, megbízható, szavahihető férfi, aki egy országban soványan marad.

Milyen szép hasak voltak! A főtisztelendő klérus körében a kerek cipóhasak voltak föltalálhatok, míg a

bíráknak, ügyvédeknek, hatósági embereknek hegyes hasuk volt, mint a dárda,

- 2-


amellyel megdöfték az igazságot vagy a gonosztevőt. Mint a tömlők lógtak a mamelukok hasai, míg a szélsőbaloldalon oly kemény dombok emelkedtek, amelyek a régi világban verekedésnél is hasznosak voltak; a hassal való lökdösést ismerték a perzekútorok, mikor a rabvallatás folyt. Milyen szép hasakat neveltek a házasemberek! Hogy elgömbölyödtek az arcok és a fejek, midőn a férfiú megfelelő hivatalhoz jutott! Mily megható volt a testi pihenés és nyugodalom végig a hosszú életen, mintha senki sem lett volna beteg Magyarországon. Mindenkinek megvolt az ennivalója, bora és kényelmes ágya. A regények boldogtalan szerelmeseiről a méhes ebéd utáni döngicsélésében vagy a régi divatlapokkal, élces újságokkal, Vasárnapi Újság-beli képekkel teleragasztott kamarában egy megsárgult újság tárcarovatából értesült a jóravaló ember; a lugasban savanyúvíz meg kerti bor hűlt, amíg a gazda fejcsóválva forgatta az újító költők bolondos füzeteit.

A régi magyarországbeli élet nem a változatosságra, hanem a jóságos hosszadalmasságra volt berendezve. A gondtól senkinek sem hullott ki a haja, mert a gondon könnyen lehetett segíteni. Teli gyomorral senki se ment a folyónak, ebéd után szundikált az ember, nem gondolt az öngyilkosságra. A kerekre hízott asszonyok egy hosszú életen át egyébre se gondoltak, mint arra, hogy mit főzzenek ebédre – ez a gondolatvilág nem alkalmas a női léhaság és könnyelműség ébredezésére. A spájzok, kamarák, konyhák, rendesen megfoltozott fehérneműek megnyugtatták a férfiakat az asszonyok hűségéről. Csak ott volt szemetes az udvar, ahol a nőknek gondolata messze csavargott a háztól, mint éjjel a macska. Egy derék asszony nem is ügyelhetett egyébre, mint a Háztartására – hisz annyi gondja, vesződsége volt szegénynek, hogy társaságba jutván, nem is tudott egyébről beszélgetni: – így hallotta, látta ezt már az anyjától, nagyanyjától. Az asszonyok összeültek, és megtárgyalták a háztartásbeli bajokat, eseményeket. Míg a férfiak nyugodtan szívták pipáikat. Kinek jutna eszébe a féltékenység, amikor az asszony cselédeiről panaszkodik?

A háború előtt mintha nem is lett volna szegény ember Magyarországon. Minden kémény füstölt, és harangszóra mindenütt ebédet tálaltak. Az volt a legszerencsétlenebb ember, akinek sehol sem terítettek. A testi megelégedettség érmetszője, az elhibázott magyar politika egészségi szempontból is szükséges volt. Hiszen, ha a politika sem lett volna, mindenkit megütött volna a guta a jóléttől. A nemzeti energia és a vér lecsapódott. A vérmes indulatok kitombolódtak. Senkinek sem rontotta el az étvágyát a politikai szenvedély.

Tejjel-mézzel folyó Kánaán, hová lettél? Vajon következnek-e még századok Magyarországon, amikor csendesen

emésztett a nemzet, erejét gyűjtögette, hosszan pihent, lassan, meggondolva élt,

- 3-


erős fiúkat nevelt, szép lányokat hoztak a gólyák, és mindenki jóllakott étellel, igével, csöndes politizálással?

Úgy nézem, hogy a tunya, üldögélő, nagyokat evő magyar élet a történelem könyvébe kerül. A férfigerincek elszoktak a hosszú háború alatt a tölgyfás megállapodottságtól. Ruganyos, zenebonás, nyugtalan életmód következik. A szép, kövér embereknek befellegzett.

(1919)

Szüreti dal

Miért piros az őszi reggel? Szüretelnek Magyarországon, veres bort és habos vért. Az egyiknek öt-hat

korona az ára literenkint, a másikat úgy adják, mint hajdan a bort, ingyen, jószívvel, papnak, csősznek, vándorlegénynek. Ez a véres szüret eltart már negyedik esztendeje. Harmadszor szedik meg a szőlőt a gazdák, mióta ömleni kezdett az emberi must. Azóta a tőke is kedvet kapott. Az idén termett ugyanannyi bor az országban, mint amennyi vér kiömlött. De tudja-e pótolni a bor a vért, a bor megnövekedett értéke a vér drágaságát? Van-e annyi vidámság, mámor, nótázó habzás a legjobb borunkban is, amely el tudná felejtetni a testvér szenvedéseit, a magyar vér felhőszakadását? Ha minden gyűszűnyi vérért gönci hordókkal hálálkodnának a megvédelmezett hegyeink és lugasaink: akkor sem volna meg az arányosság a két érték között. Ha egy aranyba kerülne egy búzaszem, ha egy ökörért adnának egy ital bort, ha egy paripáért egy falat ételt: nem térülne vissza egy percentnyi érték sem a veszteségből. Azért nem kell irigyelni a gazdákat, hogy búzájuk, boruk jól fizet. Nincsen annak a bankónak a régi erőssége, megbízható kedve és szilárd alapja. Hiányzik belőle a kifolyt vér. Sápadt, átlátszó lett a papír, még a legnagyobb bankó sem tud táncolni. Sok víz lefolyik a Dunán, amíg annyira megizmosodik ismét a vérevesztett bankó, hogy a régi örömből valamit visszahozzon, a régi erővel támassza az ország falát. Most a vér volna az erőnk. De már nagyon sokat elhullajtottunk. Azért csak halkan szüreteljünk.

Harmadszor piroslik az ősz Magyarország felett, midőn nem lehet

megkülönböztetni az erdők lehullott sárga levelén a vérfoltot a rozsdától. A szentimentális évszak, amelynek gyermekéül szívesen vallotta magát az

érzelgős ember, lejárta magát, mint egy ritkult fürtű, bajuszpedrős lírai költő. Mint általában az évszakok valamennyien megbuktak három esztendő alatt,

- 4-


gyermekkoriasan andalgó örömeiket elfelejtették magukkal hozni a kalendáriumba, csupán gondjaikat: az ősz is egy kopott, kiállhatatlan öreg rokon lett a háznál, aki már nem tud egyébről beszélni, mint a régi gazdagságáról, dicső ismeretségeiről és hazug sikereiről, közben pipabűzös, remegő kezével felszedi a papírhulladékot, hogy legyen miből fidibuszt csinálni.

Visszanézve innen, e reménytelen űrből az elmúlt szeptemberekre, ködfoszlányként elröpült októberekre, csaknem szégyenpír borítja el magányos arcunkat, hogy mennyire hazudtunk, képzelődtünk, ábrándoztunk a világról, ismerőseinkről és önmagunkról.

Jött egy szél, amely elfújt minden gyertyalángot. Tömlöcbe jutottunk, amelynek nedves, kietlen falai között van elég időnk gondolkozni az igazságról. Ábrándozásaink közepette farkasverembe zuhantunk, hiába ordítunk torkunkszakadtából, nincs menekvés. Úr és paraszt egyformán árdrágítással foglalkozik a környéken. Van eszében egy rendzavaró vándorlegényt a napvilágra vonni.

Itt maradtunk magunkra, egyedül, mint az ujjam, mint a haldokló, mint az akasztott ember a szélben. Mindenki a maga szakállára lop és rabol, suttyomban, a kabát alatt viszi az élelmiszert, mint a csempész, lefüggönyözött szobában olvasgatja pénzét, csillapítja éhségét, és suba alatt készen tartja a kését, hogy a szomszédját ledöfje. A titkolózók, a bujkálók, a susogva csalók városa ez. Éjfélkor elsötétedik a város, mintha Hentzi ágyúi volnának szegezve Pestre. A hűvösödő őszi éjszakában az utcasarkon összesúg két alak. Csalók vagy betörők. Már senkin sem lehet csodálkozni, ha reggelre letartóztatják valamely görbe munka miatt, mert jóformán nem érdemes dolgozni a munkabérért. Már összezavarodik a bűn és ártatlanság. A legbecsületesebb emberek sem riadnak vissza a törvénytelen úttól, hogy maguknak élelmiszert, fűtőanyagot, ruhát szerezzenek. A feltalálók zsenije arra szorítkozik, hogyan lehet mindennap jóllakni. A tanultság, műveltség, ötlet abban merül ki, hogyan lehet a kamrát télire ellátni. A bölcs bíró azon töri fejét, hogyan szerezzen cipőt. Az orvostudományok tudósa búsul, hogy nem tanulta meg a szabóságot. A repkedő fantáziájú költő maholnap az utcasarokra áll, hogy verseit árusítsa. A nők, szegények, végleg két táborra szakadtak, inkább, mint valaha. Az egyik táborban a gondtalan ledérek seprik az utcát, kihívóan és szemérmetlenül, holott nem mindegyiknek van meg a rendőri engedélye. A másik oldalon… A másik oldalt nem is látni már. Csak sejteni lehet, hogy elfehéredett arcú anyák, letört feleségek és fáradt munkáslányok rejtőznek a homályban.

Hej, hogy dühöngtünk egyszer a posztócsalókra. Pedig ők nem tettek egyebet, mint megelőzték korukat. Alig fordult egyet az esztendő: annyi csaló

- 5-


nőtt ki a földből, hogy a rendőrségnek nincs annyi keze, hogy utolérje őket. Falrahányt borsó a börtönbüntetés, amelytől úgy rettegtek még nemrégen az emberek, mint a megsemmisüléstől. Közössé válott szégyent könnyű elviselni. Csak Budapesten minden második embert bezárnak, ha még soká tart a háború. Mily arcátlan tévedéseket hozott ez az időszak. Majdnem a szószékről prédikálták, hogy nem kell búsulni a háború viszontagságai miatt, mert a kiállott szenvedésekből fakad az emberiség megváltása. Az első télen Krisztus-szakállt viselt minden katona, és a templomok tele voltak hívekkel. Az egyház szervezkedett, hogy összetereli háború utánra a juhokat, mikor mindenki megtört és Istenhez menekül. Erre következett még két esztendő, amely alatt végképp elmorzsolódott az erkölcs. A háború olyan fertőt zúdított az emberiség nyakába, hogy nagyon sokáig kell tanítani az iskolákban a mosakodást. Posvánnyá változott a világ, rablók, hamispénzverők országa lett a föld. A csaták mögött erőteljesebben fosztogat a békés lakosság, mint az oláhok Erdélyben.

Ez volt az a világ, amelyben éltünk? Bizony mindig ilyen volt, csak nem láttuk őt ily világosan. Mindenféle

hókuszpókuszok, társadalmi szokások, illemkönyvek és főként az egykor félelmetes büntetőtörvények tartottak rendet itt a szenvedélyeken. De elkezdett korogni a has.

Elrémülve nézek széjjel ismerőseimen. Miért gazdagodott meg az egyik, miért lett nyomorult szegény a másik? Végzet volt ez, amely előre meg volt írva?

Magamra nézek. És nem ismerem meg többé magamat sem a régi fotográfiáról.

Csak halkan szüreteljünk, akármilyen bő a termés. Tengernyi vér és elveszített becsület az ára a hatkoronás bornak. A sorsnak

olyan országába jutottunk, ahol az öröm többé nem öröm, hanem minden csak bánat.

Ha a sürgönypóznákról is dús szőlőfürtök csüngenének, akkor sem lehetne többé jókedve senkinek Magyarországon.

(1919)

A budai vár

Építik Mátyás király palotáját. Szobákat nyitnak, falakat törnek, ajtókat építenek a Várban; lehetséges, hogy az őszt és a telet hű magyarjai között tölti majd negyedik Károly. Buda földrajzi helyzeténél fogva is a legalkalmasabb a

- 6-


királyok tartózkodási helyéül. A leghívebb, a leglojálisabb ország kellős közepén emelkedik a hegy, amelyre már Árpád-királyaink a szentek és hősök családjából megtelepedtek. Egyformán távol a lángba borult országhatároktól, egy nagy termékeny rónaság közepén emelkedő kies hegyvidéken, források, királylegendák, áhítatos emlékezetű erdők tájékán, a nemzetek leghívebbjének, a magyarnak szívén nyugvó Várban; barátságos és biztonságos az élet, bármi végzet kuszálja a történelem fonalát.

Vajon milyen az a királyi lak, ahol fiatalemberek boldogsága, kisgyermekek

növekedése és magyar reménységek laknak, mint énekesmadarak a kalitkában? Egy reggeli újságban olvasom, hogy a hírlapírót nem engedték be a házba, holott még nincs itt a király és kedves családja.

Ha igazat mondanak a legendák, az efféle átalakítás bécsi szokás, a Burgból való hagyomány, ahol századokon át pontosan megjelentek a szobákban a kőmívesek, miután a halott császárt elvitték a barna barátokhoz. Udvari szertartás ez, mint a többi ezerféle ceremónia, amelynek Nepalleck lovag a tudósa. Bár nem volt szükség semmiféle átalakításra a jól megépített szobákban, a kőmíves konokul ásni kezdte a falat, kaparni a vakolatot, keverni a meszet, mert ő csak annyit tudott, hogy új császár jön a régi helyére, tehát építeni kell. Valamikor megnéztem a királyi palotát, amikor fiatal és kíváncsi voltam. A tágas, falszőnyeges, szellős, kevés bútorzatú termek a schönbrunni nyári kastélyra emlékeztetnek, míg a Burg szobái Bécsben sokkal setétebbek, ódonabbak, a keskeny, itt-ott zöldre festett ablakok mögött szinte stilizált történelmi homály borong. Budán tágas, kényelmes és szellős volt minden; a lépcsőház, a folyosók, az ajtók bőre szabottak, sok vendégre berendezve, sok szabadságra és levegőre. (Csak a titkos lépcső, amely Ferenc József lakosztályához vezetett, az volt olyan keskeny, hogy a Burg-császárok romantikája jutott az ember eszébe. Nem csoda, hogy eltévedt itt a szegény Blaháné, mikor magyar nótákat énekelt egy este a királynál.) Negyven és egynéhány év előtt, egy nyáron a királyné, Erzsébet, egyedül lakott a Várban, és nem félt a földig érő tükröktől, sem a tágas ablakoktól, amelyekbe szinte belenézett a pesti Dunasor, mint egy kíváncsi szomszéd: mit főznek a királyéknál? Ferenc József a harctéren járt, Andrássy Gyula hordozgatta a híreket Erzsébetnek, és ugyancsak ügyesen kellett forgatni a szavakat, amíg a vesztett hadjárat történetét apránként, töviről hegyire elbeszélgette nyári délutánokon. Korántsem volt olyan hálás és könnyű szerepe a göndör hajú, kissé ragyás grófnak, mint egy esztendő előtt, amikor ünnepelni, körülrajongani, dicsőíteni hozta Ferenc Józseféket Pestre. A szép Andrássy ezen a nyáron ugyancsak próbát tett diplomatikus simaságáról és udvarlói tudományáról.

- 7-


(Erzsébetbe szerelmes volt minden valamirevaló férfiember Magyarországon.) A királyné hátrafont kézzel, lehajtott fejjel, bánatba merülve járt végig a szobasoron; tulajdonképpen az volt a hivatása, hogy megőrizze Magyarországot a csatamezőn lévő férje számára. Azért jött ide szép szemével, karcsú alakjával, merengő homlokával és térdig érő hajával, hogy a magyaroknak valahogy eszükbe ne jusson megismételni a negyvennyolcadiki eseményeket. Mária Terézia, ez a széles csípőjű, megtelt, vállas, derekas bécsi asszonyság példát adott a Habsburg-hölgyeknek, hogyan kell bánni a magyarokkal, ha veszedelem fenyegeti a birodalmat, a császári trónust. Egy könnybe borult női tekintet elegendő, hogy az elkeseredett hazafi félretegye a honfibút. Wittelsbach Erzsébet, bár előkelőség, gőg és magányos kedv dolgában nem sok térelőnyt vehetett bármely osztrák főhercegnőtől, kifogástalanul megfelelt küldetésének azon a nyáron, amelyet a budai palotában egyedül eltöltött. A gyerekek még kicsinyek voltak, Gizella, Rudolf a hűvösvölgyi Kochmeister-féle villában szaladgáltak a kerti bokrok között. (Báró is lett a házigazda.) Erzsébet hol Deák Ferenccel, hol Andrássy Gyulával kísértette el magát a Vérmezőn át, a csendes budai utcákon a gyermekek látogatására. Deák cúgos cipőjére harmonikában esett a vitézkötéses pantalló, és szárnyas, bő, zsinóros kabátját kifeszítette a szél, mint egy vitorlát. A cövek alakú, széles magyar mint az ország gondnoka, megbízottja és védelmező gondolata baktatott a fiatal nő mellett. Összecsavart esőernyőjével bizonyosan elverte volna Türr Pistát, ha valami bolondot cselekszik vele ezen a nyáron. Míg másnapokon Andrássy lengett, mint egy illemtanár, struflis, fehér nadrágjában, meggymag gombos frakkjában a gyönyörű menyecske mellett, ugyanaz az Andrássy, aki szíve mélyében sohasem felejtette el a debreceni országgyűlés határozatát a Habsburgokról. Ámde mit nem tesz meg az ember egy fiatal nő kedvéért! Az ország karcsú daliája mint az önfeláldozó, csipkekendő után vadállatok közé rontó, utolsó lovag kísérgette az elhagyott vízivárosi utcákon a merengő királynét. Aztán ősz lett, a hadjárat végképpen elveszett, Erzsébet Gödöllőre utazott hosszú esőket hallgatni, Heine-verseket olvasni, magányosan lovagolni, és a közelgő „magyar lánnyal”, a kis Mária Valériával álmodni. A gavallérokat rókavadász-frakkban látta viszont, csak Deák nem hagyta el többé fogadói kvártélyát a legszebb női szemek kedvéért. Talán rájött az öregúr, mint a végén minden férfiember, hogy nem érdemes mindenféle női dolgok elmulasztása céljából a kanapéról felkelni.

(1919)

- 8-


1920

Az ember, aki mindig vizitbe járt

Igen jól hallom az Athenaeum lelkes igazgatóinak, a könyvcsinálás művészeinek és más kiváló nyomdászoknak panaszkodását; nincs papír, nem tudunk könyvet nyomtatni. „Egy hónap múlva nemhogy könyvet, de egy számlacédulát sem készíthetek!” – mondja Pest egyik legelőkelőbb könyvnyomtatója. Az írók, akik maguk adják ki könyveiket, maguk szerzik meg hozzá a papirost. Tízezer példányban már az álmoskönyvet sem merik nyomtatni. Középkori idők járnak fölöttünk, Gutenberg száz példányban nyomja a bibliát, a könyv ritka madár, és ára oly magas, hogy csak a leggazdagabbak vehetik meg az új könyveket, mint egykor a fejedelmek, hercegek, rablóvezérek. A könyv drágább a francia parfümnél; a könyv drágább a selyemszoknyánál; a könyv drágább a lisztnél, a bornál, a szivarnál, a mindennapi ennivalónál. A könyv, minden időknek legtudósabb óramutatója, nemzetek fénykorának vagy balsorsának hangos hírvivője: a könyv ritka lesz, mint a fehér holló. A drágalátos könyvgyűjtők, akik egy-egy csinosabb, újonnan megjelent könyvet úgy vittek haza a hónuk alatt, mint menyasszonyukat; az amatőrpéldányok, a ritkaságok szenvedélyes vásárlói; az éjjeli olvasmányoktól sápadt arcú fiatal nők; az új regénykönyvek rajongói, fénylő szemű asszonyok; a betegek és lábtöröttek, akik minden új könyvben szomorú életük megvigasztalódását remélték; a lemondók, a kályha mellett üldögélők, a világ csalódottjai, kunyhók és kastélyok lakói, a magányosok, a sebzett szívűek, az okosok és a jámborok, akik megváltást, szívükre, életükre, fajdalmukra röppenő fehér madarat, a legbölcsebb tanácsadást, a mindent tudó jó barátot keresték egy-egy új könyvben: 1920-ban megismerkednek a szükséggel. Ebben az esztendőben nagyon kevés új magyar könyvet kínálnak a könyvesboltokban, a nyomtatóműhelyek elhalkulnak, mintha Gutenberg tétovázó keze vezetné a sajtógépet, az írók az asztalfiókjuk részére írják meg azt, ami eszükbe jut… A nemzet, amely nemrégiben gőgösen verte a mellét, hogy kultúrájával (amelyre ezelőtt vajmi keveset gondolt), szellemi fensőbbségével minden európai népek között kimagasló, régi és modern irodalmával, versengő tudományával: bármely ellenség megszállásának, elhatalmasodásának, beolvasztó szándékának ellenállhat: a nemzet ma eljutott a szegénység azon állapotába, hogy kalendáriumait sem nyomtathatja. A könyvnyomtató műhelyekben napról napra nagyobb hálót fonnak a pókok. A

- 9-


könyvespolcokról elmerengve nézegetnek alá a tegnapi szép könyvek, amelyeknek utódai nem születtek.

A könyvek szomorú esztendőjében gondolatom elszáll azokhoz a

vadászkalapos, tarkabarka beszédű, piros arcú, fáradhatatlan kedvű férfiakhoz, akik új esztendő hetében útra keltek, farkasbundát és árjegyzéket vittek magukkal, útra keltek Magyarországba, mint az aranyásók Kaliforniába: könyvet mentek eladni. Mily boldog ország volt ez, ahol a könyvügynököket, a kultúra rettenthetetlen sürgönyhordóit: szélhámosoknak bélyegzett a sajtó, közvélemény, mert működésük sikerében furfangos beszélgetéssel segítették portékájukat! Mentek vonaton, kocsin, gyalog. A legkisebb falu sem kerülte el figyelmüket. Vágtattak csengős szánon az égbe nyúló Kárpátok között, erdélyi rengetegben utaztak oláh fuvarossal, vicinális vonalak apró állomásain bukkantak fel, magányos kastélyok, udvarházak remete lakóihoz állítottak be oly előkelőséggel, mint eltévedt főúri vadászok, hóba temetkezett kis falvakba nyomakodtak a búbos kemence mellett szendergő honoráciorhoz, ők vitték Magyarország nagy, képes történetét a nemzetiségi vidékeken elrekedt magyarokhoz, vitték a Műveltség Könyvtárát falusi jegyzőknek, a Természettudományi Könyvtárat a világtól elzárt körorvosnak, a magyar írók regényeit az unatkozó falusi úriasszonyságnak… Árva tanyaházak mellett tartottak stációt, nyakig sáros bricskán utaztak a nyírségi vadvizek között, hogy megkérdezzék egy álomszuszék komposszesszortól, hogy nem rendelné-e meg Krúdy Gyula összegyűjtött műveit havi kétkoronás részletfizetésért, behatoltak mizantrópok lezárt ajtaján, világtól elvált, senkinek sem jó salabakterekhez nyitottak be vígan, fürgén, frissen, mint előkelő vendégek, fővárosi hírlapírók, grófok, bárók, képviselők, sohasem hallott bókot mondtak a háziasszonynak, meghallgatták a gazda panaszait az idei termésről, behatoltak félvad máramarosi falvakba, munkácsi zsidókhoz, szatócsokhoz és bérlőkhöz, parasztokhoz és erdészekhez, könyvet sohase látott vakondokhoz, mérges és jókedvű emberhez, hogy magyar könyvet sózzanak a nyakába havi két-három korona részletfizetésért.

És mily gyönyörű könyveket küldtek a könyvcsinálók a megrendelőknek! Bőrbe, vászonba, selyembe voltak kötve a könyvek, a legfinomabb papirosra nyomtatták, hogy századok múlva is használható, épséges állapotban legyen, műgonddal választották a hozzávaló betűt, kipróbálták a festéket, hónapokig tervezgettek, kalkuláltak egy-egy nagyobb munka megjelenése előtt, a könyvíró oly izgalmat érzett, mint a vőlegény, s az ügynökök börzéjén, a régi New York kávéházban nem búsultak többé a házbértartozás miatt. Felnyergeltek, nekivágtak a régi, gazdag Magyarországnak, ahol mindenre volt költekező kedv, csak

- 10-


könyvekre nem. Ám hiszen az egykori könyvügynök sem a dologtalan, könnyű munkához szokott emberek sorából került ki. Ő volt az az ember, aki örökösen vizithez volt öltözve.

A dobott, megvetett, senkinek sem kellő portéka: a könyv, a csontig

leszegényedett Magyarországban elérkezett a ritkaságok közé. Igaz, hogy még napjainkban nem akad vállalkozó, hogy értékcsökkenőben levő pénzét könyvekbe „fektesse”, mint például divat most bélyeget vagy perzsaszőnyeget vásárolni. De bizonyosan feleszmélnek rövid időn belül a kalmárok és kalmárkodók, észreveszik a holdvilágként fogyó magyar könyvtermelést, és az új regényeket, tudományos könyveket lánckereskedők árulják majd, mint a gyapjúszövetet.

(1920)

Polónyi Géza kalapja

Olyan nagy feje volt, hogy senki sem viselheti utána a kalapot. Ez a fej – tán még a kalap is – a tizenkilencedik századbeli Magyarországból jött, és mindvégig megállotta a helyét a nagyméretű koponya, s a kalap sem ment ki a divatból. Hetvenhárom esztendős volt.

Mikor Eötvös Károly ment el, azt írták róla a meghatott tollak, hogy az

utolsó táblabíró ballag el az ősök által kitaposott országúton. Íme, mielőtt végleg lezárulna a kripta a régi Magyarország felett, még

jelentkezik más is, aki kopogtatásával helyet kér a tizenkilencedik század magyarjainak sorában; ott, ahol úgy feküsznek halottaink nagy meggondoltsággal, karba tett kézzel, mindent tudó bölcsességgel – mint általában a múlt századbeli magyar politikusokat láttuk, elképzeltük, emlékezetünkbe véstük. Ezek a századvégi magyar politikusok közvetlen elődeiktől (sőt a még velük karonfogva járó öregektől) tanulták a tempót, a megjelenést, a hazafias lendületet, a mellet dagasztó nemzeti önérzetet – tanulták a mély, bölcsen járó táblabíráktól. Eötvös is, Polónyi Géza is fiatalkori ideáljait olyan régi magyarokról választotta, akikről mi már csak a históriában olvashatunk. S ezért tűnt föl szemeink előtt néha félszegnek, máskor érthetetlennek, de mindenkor imponálónak Polónyi és Eötvös is.

Polónyi Géza fiatalsága például abba a korszakba nyúlik vissza, amely még nem sokban különbözött Vas Gereben regényeinek légkörétől. A szegény sorsú, tehetséges diák (aki a „jurátus-életben” csizmatisztítással kezdi és a neve

- 11-


„audiat”), Polónyi Géza fiatalkorában is a nélkülözés és küzdelem emberfölötti iskoláját járja, amit talán nem is bírna meg egy huszadik századbeli fiatalember csüggedés, megtörés nélkül. Az akkori fiatalemberek (akikből később valóban ember lett) nem riadtak meg semmiféle viszontagságoktól. A szegény diáknak hét kásahegyet kellett keresztülrágni, amíg tanulmányaiban előrehaladhatott; a rongyos csizmák, pókhálós-vékony köpenyegek, esztendőkig viselt süvegek fáradhatatlanul mentek egyik városból a másikba, régi iskolából az újba, egyik küzdelmes megélhetésből, koplalásból, vidáman viselt nyomorúságból a másik sorstragédiába, amíg gazdájuk legalább a házitanító álmodott állomásáig eljuthatott.

A faggyúgyertya pisla világításánál, a rongyos szalmazsákon a kietlen években fogyott egyik tankönyv a másik után, múlott egyik osztály kitüntetéssel, mint a másik, a derék megfeszült, a korgó gyomor parancsszóra hallgatott, és a diák-kenyérnek, a savanyú brúgónak mennyei ízt tulajdonított az erős akarat.

A vándordiák sziget-felfedező útját járta meg ifjú lábaival az öreg Polónyi. Bolyongásaiban bizonyosan látta a tétlenségben hervadozó Magyarországot jó közelről, láthatta a düledező udvarházakat, amelyekből félig már kilicitálták a tunya gazdát; az országúton találkozhatott a tanulatlan magyar földesurasággal, aki utolsó lovát hetyke homokfutóban, kutyabőr kesztyűben hajtotta a vásárra eladni; és diákpajtásaitól hallhatta az előkelő állású atyafiakat felsorolni, amely atyafiakban bizakodva (nem pedig tudományosságára támaszkodva) vágott neki az életnek a legtöbb magyar ifjú.

Amit Polónyi Géza a régi Magyarországból látott: az mind csak arra

serkentette a szegény diákot, hogy eszét kimívelje, önerejére, találékonyságára, bátorságára apellálva várja, midőn rákerül a sor e tudatlanok országában. Még éltek ugyan a bölcs, nagy koncepciójú öregek, akik a nagyszerű tizenkilencedik századot Magyarországon megteremtették, de már búcsúzóban voltak, és helyettük nem jöttek új koponyák. A meddő, egyedül a protekcióban lélegző Tisza Kálmán-korszak járta. Egy éles elme könnyedén vágott magának utat az akkori fiatalok között, ha az öregek kivesző erényeit tartotta pajzs gyanánt. Polónyi Gézán késő öregségéig meglátszott, hogy fiatal korában jól megtanulta a táblabírák tempóját – szinte az ő gondolataikat, ravaszságaikat, okoskodásaikat folytatta, figyelmen kívül hagyván maga körül az elléhásodott nemzedéket. S így egyenes utóda volt azoknak a magyar politikusoknak, akik egykor az ész és furfang fegyvereivel védelmezték Magyarországot a töröktől, paktáltak franciával, túljártak az osztrák eszén: – amilyenek a tizenkilencedik századbeli magyar táblabírák is voltak, akik bár körömszakadtáig tartották vármegyéjüket,

- 12-


belenyugodtak Kossuthba, megalkudtak Deákkal a haza és a nemzet egysége érdekében.

Ha majd eltávolodnak tőlünk a mai évek, és a nagyeszű Polónyi Gézát messzebbről láthatjuk: ráeszmélünk, hogy évtizedeken át a lepergő parlamenti évek szálait az ő kezei irányították. Olykor fiskális furfanggal, máskor a Fráter György eszélyességével, majd a törvénykönyv káprázatos ismeretével vágott közbe az alantas napi politikától az orrok hegyéig sem látó koponyák gondolatainak. Megállította a hájfejű politikusok birkanyáját, mint a farkas. Vihart élesztett, indulatokat keltett fel, szenvedélyek alá gyújtott tüzet, vad juhászkutyákat eresztett szét, forgószélt hívott segítségül, amikor ölbe tett kézzel, fáradt szemhéjjal bóbiskolt körülötte a parlament. Egyszer olyan volt, mint egy keserű bujdosó, máskor döngette az asztalt, mint egy erőszakos vidéki kortes. Összevont szemöldökkel figyelt, héja módjára lecsapott, furfangos úton biztosan haladt – majd kedélyes volt, mintha egy negyvenes évekbeli kalendáriumból vágták volna ki. Hetyke, begyűrt kalapja alatt úgy vitázott az utcán, mint egy tüntetésre készülő jogász; máskor lekonyult ez a kalap, mint egy csatavesztett kortesé. Ez a kalap mutatta, milyen a politikai helyzet.

Mindig magyar volt, és kitalálásaiban, ötleteiben, támadásaiban és meggondoltságaiban a magyar élet útjain haladt, azon az úton, amit egy szegény, nagyeszű ifjúnak a tíz körmével, az ereje megfeszítésével kellett megásni, hogy végül Magyarország igazságügyminisztere lehessen. Werbőczi volt a törvénytanítója, és úgy fogta kezében a magyar törvénytárat, mint a buzogányt.

Polónyi Géza küzdelme, törekvése, győzedelmessége példa arra, hogy Magyarországon az eszes ember is boldogulhat. Alakja lehetne egy regénynek, amelyben az igazi Magyarországot írná meg egyszer valaki, a közelmúlt országát.

(1920)

Az obsitos

A régi ezerforintos papiroson fiúangyalok fejképei voltak, sárgás és rózsaszíne volt a bankónak, házat, tehenet, lovat és bútort lehetett venni egy darabon – sok olyan ember volt Magyarországon, aki meghalt anélkül, hogy ezerforintosa lett volna, kupecek, kártyások, vásárosok viselték az ingük alatt, hogy csaknem le kellett vetkezniök, midőn sor került a fizetésre. Az öreg Burger, a nyíregyházi Rothschild a csizmájában hordta a teméntelen bankót, és nem nézték ki semmiféle társaságból, amikor az egyik lába nagyurával tologatni kezdte a csizmát a másik lábáról. Megsimogatták a ragyás nyakát, megütögették a

- 13-


széles hátát, kedvében jártak, amíg a csizma lehúzása tartott. (Pedig soká tartott, mert az öreg Burgernek szokása volt tízszer is meggondolni magát, amíg fizetett.) Egy igen piszkos kendőbe volt csavargatva a sok bankó, amitől kitágult az emberek szeme, elállt a lélegzete, pedig ezt a kendőt nem mosatta ki az öreg Burger marhahajcsár kora óta (annak negyven esztendeje volt). A sok bámulatnak az öreg Burger vetett véget: „Pfuj, de utállak, te piszkos cédula!” – mondta rendesen, amikor elhatározta magát a fizetésre. S így dobta el magától a szennyes papirosokat, mint valami betegséget. És sok százezer értékű föld és gazdaság maradt utána.

* Öreg Burgerek vagyunk mindnyájan ezekben a napokban, midőn a bankót,

amelyért tegnap még verejtékeztünk, megvetéssel tartjuk a pecsételő gép alá. Szemhunyorítás, panasz, szomorúság nélkül látjuk elveszni vagyonunk felét: aki nagyon sokat veszített, még nevet is a végén, mint az már az égett embernek szokása, miután jól kikáromkodta magát. Pfuj, te utálatos cédula! – mondogatjuk, amikor előszedegetjük a rossz napokra eldugott pénzecskéket. A zsidóasszonyszemű ezerkoronások, az elbámészkodott tekintetű százasok nem csalnak meg most sem. Jól tudtuk pecsét nélkül is, hogy legfeljebb az éhenhalástól mentenek meg – nemigen volt annyi, szénásszekérnyi bankója a magunkfajta embernek, hogy házat, tehenet, tanyát vásárolhatott, amire azelőttiben elég volt az öreg Burgernek az egyik csizmaszára. Ezek a barna asszonyok, elkomolyodott arcú leánykák, akik a bankókról nézegettek felénk: már régen kiábrándítottak magukból. Tudta ezt a sápadt zsugori, aki az éji mécs világa mellett rejtegette szalmazsákjába a gyűrött papirosokat, ha a szél megdöngette a kaput; tudta a gondtalan külsejű gavallér, aki úgy vasalta bankóit, mint gallérját; a dáma, aki erszénykéjébe parfümöt locsolt a papirosokra; a szegény asszony, aki harisnyák között, sóhajtva dugdosta az állam céduláit. Mindenki tudta már régen, hogy a háborúban elveszítette ártatlanságát a százasbankó leányzója, megöregedve, alig jártányi erejű anyóka lett az ezrespapír hódító barna nőjéből, a húszkoronás növendék leányából pedig csatangoló utcalány Pesten. Elmúlt ifjúságuk, midőn még dolgozni, alkotni, építeni tudtak ezek a képecskék, az öröm kis csengőit szólaltatták meg az emberi szívekben, felfújták a hólyagokat, és mámort loptak a könnyelmű női szívekbe. A megöregedett anyóka az ezresen még nem érkezett el sírjához, de már nem tud egyébről beszélni, mint múltjáról, amikor primadonna volt, virágkosarat és vért áldoztak értük az emberek. Milyen bohók voltak! – mondogatta fogatlan szájával –, milyen ügyesek, ravaszok, véres kezűek voltak, amíg megszerezhették maguknak! Mint álltak esőt és fagyot, zivatart, szégyent, megalázkodást, vérző verejtéket, hogy papirossal tömjék ki a

- 14-


mellüket. – És bölcsen, lemondóan mennek az anyókák az ispotályba, ahol darab időre meghosszabbítják kialvó életüket. Besántikálnak hosszú utazásukból a pecsét alá, de már maguk se igen reménylik, hogy még egyszer részük lehet az ujjongásokban, diadalmakban, feldobogó kedvekben, amellyel ifjú korukban fogadták őket, midőn a világban szerte kóboroltak, bementek minden házba, minden titkába az emberi lelkeknek, minden setétbe s minden fénybe, mindenütt tárt kapu fogadta őket…

Most koszorút kapnak a mellükre, mint az obsitosok. (1920)

Egy öreg ember elbeszélése

A mai öregek, akik a múlt századból jöttének át: láttak olyan dolgokat, amelyekről az ifjúság legfeljebb memoárokban olvas.

Egykor éltek emberek, akik Napóleont, Kossuthot, Petőfit a valóságban látták. Megbámultuk őket, mint kivételes lényeket, és mesemondásaikat sokáig hallgattuk. A mai öregek beszélnek majd arról a Magyarországról, amelyet többé nem láthatunk viszont; a kedves régi Pestről, amelyre rá nem ismerhetünk; a jámbor polgárokról, akik a fülükre húzták a paplant, ha elcsattant egy pofon a városban… Mesemondásaikba belefoglalják, hogy ebben az országban mindenki fehér kenyeret evett, még a vándorlólegény is, a faluzó koldus is, és az ég madara, amely megette a mérföldmutatókőre helyezett kenyérszeletet; a bort gödrökbe öntötték szüret után, mert nem volt elég edény; egy krajcárt adtak a szegénynek, és az imádságot mondott érte; kilencven esztendős korukig éltek a magyarok, és még akkor se haltak meg könnyedén; annyi gyerek termett, mint subagallér; a birkának, disznónak időt adtak a járványos betegségben kedvére elpusztulni, nem siettek őt levágni; a cseresznyefák oly bőséges terméssel hajoltak az országútra, mintha Krisztus urunk járna még a földön; a halat ingyen adták a nagy folyamok partjain; a nők ifjúságuktól öregségükig áldott állapotban voltak; a kalendáriumok és az emberi szívek telve tréfaságokkal, nevetnivalóságokkal; a férfiak ragaszkodtak politikai elveikhez, és főbe lőtték magukat, ha tisztességtelen dologba keveredtek, gyenge karakternek volt ereje tovább élni és Amerikába vitorlázni; az adott szó szent volt, és a rágalomért börtön járt; a társadalom egy nagy család volt, amelynek ítéleteit nem lehetett megfellebbezni; és a gyermekeket úgy nevelték, hogy nem kellett miattuk szégyenkezni, ha idegenbe vetődtek.

- 15-


És ha a régi Pestről szól az agg mesemondó: szavai szinte hihetetlenül hangzanak.

Pest erkölcsös város volt, ahol nagy tiszteletben tartották a barátság szentségét, a családi élet érintetlenségét, a nők hírnevét és a vallás rendelkezéseit. A városi magisztrátus mindig azon törte a fejét, hogyan lehetne szebbé, finomabbá építeni Budapestet. Hogyan lehetne azt elérni, hogy itt a lakosság boldog és büszke életet éljen, hogy másoknak is kedvük legyen megtelepedni a városban és munkájukkal hozzájárulni a város fejlesztéséhez. Mindennek örvendeztek az öregek, amit e város érdekében tehettek. Ünnepély volt, midőn a Dunapartról többé nem szállott be a por a városba, midőn évről évre újabb paloták emelkedtek a nagykörúton, midőn a tramway csengetett, midőn a polgármester királyi tanácsos lett. Az utcakövezők felfedeztek minden kis lyukat, amelynek betöméséhez nyomban felállították munkásaikat. A locsolóember oly udvariasan forgatta csövét a körúton, mintha Mazzantini iskolájában végezte volna a kurzust. A nagy zöld kocsik a mellékutcákat mosták oly tisztára, amely tisztaságot manapság a lakók arca sem közelíti meg. A házmestert a rendőrségre taszigálták, ha szemetes volt az udvar. A háziurat megbüntették, ha nem világított. A henteslegény kezet csókolt a szakácsnéknak, a kora reggeli pék örvendezett az új vevőnek, a boltos úgy dörzsölgette a kezét, hogy kénytelen voltál nála hitelben vásárolni. Szodomát kiáltottak, ha egy nő nagyon festett arccal kibátorkodott az utcára, az öregebb és gyakorlottabb szemű férfiak megismerték a foltot a nők homlokán.

A tisztességes nők pedig csak olyan mondásokat használtak a társaságban, amelyet anyáiktól, azok pedig nagyanyáiktól hallottak. Az ő lábukat, vállukat nemigen látta senki a városon végig, olyan bő és hosszú ruhában jártak, hogy a cipőjük sarkát sem tették közprédává. A sétatereken megelégedett, büszke nyugdíjasok üldögéltek, lenézték az egész világot, amely nem élvezett penziót. A leányok jövendőbeliéit már a kora gyermekségben kiválasztották a gondos szülők, igen kapós vőlegény volt az állami tisztviselő. A házak belsejében boldog, megelégedett családok vonták meg magukat, akik a polgári jólétben, a csendességben, a tiszta erkölcsben lepergették az éveket, mint gyöngyszemeket. Furcsa, szigorú öregasszonyok éltek, akik az ifjúság erkölcseit ellenőrizték. És virágvasárnapon a templomok környékén tavaszi ruhában és tavaszi arccal mindig egy megifjodott Pest mutatkozott.

Minden lánynak volt új cipője, új kalapja, minden asszony szebb lett, és a

családapák a budai hegyek rétjeit gusztálták, ahová húsvét vasárnapján kirándul a família.

- 16-


Pest csak az idegenek és vidékiek előtt tűnt fel ama mulatságos és könnyelmű alakjában, amilyennek a múlt században elhíresztelték. A tivornyás város lámpagyújtás után kezdte meg hentergését, a rendőrség szigorúan vigyázott, hogy a templomba menő tisztességes nők napközben ne kényszeríttessenek szemük lesütésére. A Kossuth utcából, a korzóról elzsuppolták a szemérmetlen, feltűnően öltözködő nőszemélyeket. A polgárasszonyok jóillata töltötte meg vasárnaponkint a várost, szelíd, alattomosságmentes mosoly tündökölt a leányok arcán, és a polgár kidüllesztett mellel mehetett végig a városon, erkölcs, rend és tisztelet uralkodott itt.

(1920)

A régi kocsihoz

Mostanában néhányszor utaztam Pest környékén, vonaton és kocsin; ahol a kecskéket legeltetik sanyarú dombokon, céltalan, lerongyolódott férfiak alusznak a fűben, a gyárak udvarán összegyűjtve minden rozsdás ócskavas, amit száz esztendő alatt se tudtak ezelőtt összeszedni a zsidók, a falak és a házak oly rongyosak, mint az emberek cipői, ócskaság, kopottság, rongyosság mindenütt, bizonyos mellékutcákat benőtt a fű, mintha meghaltak volna belőlük a lakók, a kapuk kidőltek, az akácfákat kivágták… Újpest, Rákospalota – amerre egykor úgy pöfékeltek a gyárkémények, mint a gazdag emberek; a kis munkásházak zölden és szelíden követték a vonatot, hogy az ember az ablakból kitekintve azt hihette, hogy ezekben a bakteregyforma házikókban lakik a szegények kincse: a megelégedés; a gőzdaruk erőlködtek, a műhelyek csengtek, a gőz lihegése alig fért ki a tetők kis csövein, mintha a földkerekség minden munkáját itt végezték volna a serény kezek… A bamba tűzfalakra minden esztendőben új hirdetést festett a vállalkozás, errefelé álltak azok a deszkagavallérok, akik öles nagyságban, merev kalapban jelentették az utazóknak, hogy Pesten hol vehet új gérokkot, s a gavallérokat azóta eltüzelték… A külvárosok tarka vidámsága harmonikázott és verklizett a sarki korcsmákban, a megyeri csárdában cigánybanda fogadta az autókat és fiákereket, amelyek az alagi versenyekről jöttek a pompásan gondozott országúton, orgona- és akácillat szállt a boldog drótszigetről a majálismuzsikával együtt, az újpesti kikötőcsárdában friss halászlé várta a szerelmeseket, akik a délután folyamán a vasúti töltések között bujdokoltak, ünnepnapi órában házikója előtt üldögélt minden jóravaló munkás és polgár e tájon – soha vissza nem térő boldog arcok tűntek el az országút mellől,

- 17-


mesebeli kis házikók ablakaiból és a májusi úton végiggördülő hintókból! (Talán mind elmentek a „Pesti Históriákba”, a boldogok [a régiek] könyvébe?)

* És a kocsik, amelyeken e tájakon utazunk: legjobban mutatják, mily

siralomra méltó öreg koldusok lettünk a boldog múlt század óta. A pesti fiáker, amely híresség dolgában már megközelítette bécsi „kollégáját: úgy zörög, ingadozik, farol, mintha csontvázakat szállítana egyik temetőből a másikba, amely csontvázaknak többé semmi sem fáj. Temetésre se jártak a régi pestiek a mai kétfogatún.

A vasúti kocsikról pedig csak sírva beszélhet a nagyapó unokáinak. Nem mindig voltak ezek a kocsik bársony és bőr nélküliek, sőt ülés is akadt a kocsikban, nem pedig csupán deszkaváz, amely leginkább a ravatalhoz hasonlít, amelyre a halottat fektetik. A tyúkültető szalonbútor a mai első osztályú kocsihoz hasonlít. A háború és a megszállás minden szennye itt maradt a katonai bakancsokról. Erre utazott a vérhas gyötrelmesen hemperegve, a kocsi falára nyomta sebét a katona, az üvegtelen ablakokba könyököltek a rablók, mikor Magyarországon utaztak. Egy vasúti kocsi koldusnyomorúságával többet mond el a letűnt évekről, mint a nagyszájú obsitos.

Dickens meséli egy regényében, hogy a kimustrált postakocsik, omnibuszok éjjeli órában fölveszik régi alakjukat, régi utasaikat, konduktoraikat, és beutazzák az egykor járt országutakat: Anglia virágoskertjein át viszik a boldog utasokat – Isten mentsen, hogy a mai utazónak hasonló látománya legyen a vasúti kocsiban éjfélkor. A poklot látná maga körül megelevenedni. A háború szörnyszülöttei, hörgő haldoklói, véres szemű rablói kapaszkodnának térdébe! Pokoli kínok recsegtetnék meg a deszkafalakat, amelyekbe maga a kocsi is összeroskadt. Csontlábán a szanitéc nyitja ki az ajtót a kíséretek órájában.

Akinek nagyon jó kedve van: üljön föl egy vasúti kocsira, hogy elmenjen kedve a fütyörészéstől.

(1920)

Nemzetgyűlési divat

Szidják Pestet a nemzetgyűlésben. Már a peleskei jegyző is szidta. Való igaz, hogy Pest nem a kedves emberek városa. Már a kereskedők is elfelejtettek mosolyogni: akik a régi Kerepesi úton kézdörzsölgetve fogadták a vevőket. A nők akkor nyájaskodnak, ha ez foglalkozásuk. Azok a kacskaringós, karikás káromkodások, amelyek a múlt századbeli magyarokba a Bach-korszakban

- 18-


rekedtek, és később a laktanyák környékén virágzottak, nemigen hallhatók a pesti utcákon: a káromkodó ember hamar megszelídül, de ez a pesti nép nem juhászkodik, nem enyhül még akkor sem, ha már túlesett a durvaságon. A villamoson fegyencek utaznak, az utcán nyitott kés van a járókelők összetalálkozó tekintetében, a kávéház előtt mindenkit megvető, ócsárló, üres arcok ülnek, a lófuttatáson azokkal találkozol, akik a kedves, régi lókupeceknek a csizmatisztítói se lehetnének, női társaságban ebédelni vagy vacsorázni a korcsmában erős öklű embernek tanácsos, a divatos szoknyát talán sehol se méregetik oly rövidre a hölgyek, mint a pesti utcán, mérgelődés környékezi a hazafit, hogy egyetlen elborult arcot sem látni a városban a keserves béke miatt, a város végi vagonlakókat legfeljebb az idegenek láthatják meg, mint egykor a vándorló cigányok táborait, a honfibánat kávéházi verekedéssé fajul, a Duna-parton vidáman köszöntgetik egymást a sétálók, kétértelmű viccek a szél szárnyain mennek, a színésznők pletykahordozói kiválóan fontos férfiak, az öngyilkosokat a csodabogarak gyűjtői tartják számon, az újságok unalmasak, mert térhiány miatt kiszorult belőlük a nagyvárosi szoknyák fülledtsége, a legszemtelenebb emberek lettek népszerűek a korzón, egyetlen jó verset nem írnak nemzeti szerencsétlenségünkről, az írók szalmát csépelnek, szónokolnak, a patkányok elszaporodtak a városban, és csak azok tudnak még sírni, akiknek ez a mesterségük.

Pest sohase volt kedves város. De kívánatos, mint a vérbelű, fehérmájú menyecske, akinek csintalanságairól mindenki beszél, mégis boldogan kezet csókolnak a férfiak. Mindig azok szidták legalaposabban Pestet, akik Budára még házasodni se jártak, s ha néhány napig távol voltak városuktól, gyötrelmes vágyat éreztek. A kultúrát, amelyről annyit álmodozott a régi boldog magyar, Pesten fémjelezték, bármennyit bosszankodtunk ezen mi vidéki fik. A színházban itt táncolnak legjobban, mindenki nagyságos úrnak érezheti magát az emberforgatagban, ha tegnap szabadult is ki a tömlöcből, az orvosok nagyszerűen gyógyítanak, a fiskálisok világhíresek, a kis partájnak is saját fürdőszobája van, a boltosok találékonyak, a rendőr vigyáz a rendre, az úrinép kellemetes, a lámpások reggelig égnek, a kísértet nem jöhet be a házmester miatt, a villamoson óra alatt eljuthatni a város legtávolibb részébe is, a fővárosi tanítók és tisztviselők lenézik az államiakat, a nők olyan műveltek, mint akármelyik színházi újság, a hordár udvariasan köszön az utcasarkon, a fogadós kezében tartott kalappal kérdezi étvágyadat, a bérkocsis áhítatosan vár rád naphosszat, a masamódok megesküsznek, hogy feleséged a legszebb asszony, a leányok tisztelettel hallgatják politikai eszméidet a mulatóban, az újságban dicsérettel olvasod reggel a neved, ha szemtanúja voltál egy életmentésnek, csupa hírneves, országos férfiak

- 19-


köpködnek a kávéházi kertben, rád segítik a kabátodat, és harminckét aranyfogát mutatja a temetésrendező, amikor búcsút vettél a várostól.

(1920)

Bravúr

Csonka-Magyarország csonka hírlapjaiból reggelenkint alig tanulhatunk új neveket, az ország vezérei, a politika bajnokai, a korszellem irányítói lefoglalnak maguknak minden helyet; az egykori szürke ember, ki valamely napihír révén huszonnégy órára országos hírességűvé emelkedett, ritkaság; legalábbis Mortonnak kell lennie, hogy nevét Magyarország határain túl is emlegessék.

A pénteki újságokban végre megtaláltam a fiatalember nevét, akit a polgári dicsőség övez huszonnégy órára, aki a régi boldog békebeli bravúr révén emlegettetik egy napig Pesten és a vidéki olvasókörben. Zeisinn-nek hívják őt, foglalkozására nézve raktáros, és a hírességhez a Csáky utcában jutott, midőn egy izgatott szobalányt a második emeletről való leereszkedése közben elkapott karjaival, mielőtt a szobalány teste szétroncsolódott volna az aszfalton, míg szegény Zeisinn bordáját törte a reá zuhanó leány terhe alatt.

A háború előtti Magyarországban Zeisinn bravúrjával bizonyosan bőven foglalkoztak volna a lapok, ismerősei büszkék lettek volna rá, főnöke megdicséri, ismeretlen emberbarátok megjutalmazzák az életmentőt. Most azonban más világ járja. A világháború oly emberi hőstettekkel, csodálatosságokkal, hőskölteménybe való bravúrokkal gazdagította az emberi önfeláldozás és bátorság lexikonát, hogy Zeisinn reptében elkapott szobaleányával alig részesül elismerésben.

Pedig mégis ő volt a bátor ember, aki a Csáky utca szájtátói közül a lezuhanófélben lévő szobaleány alá mert állani, mégis eltörte a bordáját, és a polgári szelídség idején majd megemlegetik, mint azokat a férfiakat, akik égő házakba rohantak be gyermekek és aggok után, akik ledobták a kabátjukat, ha a Lánchídról valaki a vízbe vetette magát, akik a megvadult lovak elé ugrottak, akik ott voltak minden vízáradásnál, házbeomlásnál, tűznél, őrjöngők megfékezésénél, bika elszabadulásánál, csónakszerencsétlenségnél, háztetőkön menekülő tolvajok üldözésénél, veszett kutya kergetésénél, bányavésznél, Blondin talicskájában a drótkötelén, az első repülőgép utasai között, Csipcsalával a Ferenc József-híd ormán, a zászlót kitűzték (utoljára Ferenc József temetésén) a villámhárítón elérhető Szent István toronycsúcsra… mindenütt, ahol a régi polgári világban a szívnek helyénvalóságát, az izmoknak erejét be lehetett mutatni. A langyos polgári csendességben nagy híre volt a legénynek, aki birkózóbajnok elé kiállott a

- 20-


vándorcirkuszban, a verekedőnek, aki igazságos ügy védelmében síkraszállott, a tüntetőnek, a lánctörőnek, aszfaltbetyár-ütőnek s általában minden életmentőnek. Ha jól emlékszem, Ferenc József uralkodása alatt legalább három öngyilkosjelöltet kellett kifogni a vízből a Duna-parti rendőrnek, a tűzoltónak sokszor kellett az életét kockáztatni, vasutasnak sok katasztrófát elhárítani, amíg ezüst érdemkereszthez juthatott. Sőt voltak szélhámosai is az életmentésnek, akik előre megbeszélt terv szerint jártak el, hogy némi hírességre tegyenek szert a szélcsendes, limonádéját halkan szürcsölgető világunkban, amelyre ma is úgy nézünk vissza, mint akár nagyapáink korára. Hírneves volt az az ember, aki a rendőrség tilalma ellenére gyalogszerrel ment át Pestről Budára a Duna jégtorlaszain, aki ládában utazott egyik vasúti állomásról a másikra, mint Zeitung, a snájder, aki belépődíj mellett koplalt, mint Succi, aki eltépte a kártyapaklit… Csak most látjuk, mily könnyű volt hírnévre szert tenni a letűnt világban, mikor hatóság elleni kihágás volt, ha valaki hangosat kurjantott, és nem vigyázott a testi épségére.

Zeisinn eltévesztette az időt, tíz év előtt kellett volna csontjai épségét megreszkírozni a szobaleány terhe alatt, míg napjainkban, mikor a férfiak nagy része háborút viselt, és olyan bravúrokat látott és cselekedett, amelyeket az unokák már alig tudnak elhinni, a raktáros utcai hőstette alig jut néhány sorhoz a forrongó eseményektől fülledt újságban. Legfeljebb a messzi jövendő anekdotáskönyvei részére törte el bordáját, amikor a mai kor furcsaságairól elmélázva olvasgat egy messzi magyar. A raktáros bravúrja napjainkban legfeljebb azokat érdekli, akik még mindig csodálkozva, hitetlenkedve nézegetnek vissza az alig átlépett küszöbre, amely mögött elmaradtak a polgári kicsiny virtusok, amely mögött örökre elhallgattak a primitív dallamú, muzsikáló órák, ma már alig megérthető hiúságok, hőstettek, hírességek.

A régi pesti fametszeteken a sarkig érő szoknyában, kis virágos kalapban sétálgató nők és gérokkos polgárok közé való Zeisinn alakja is, aki felcsapott életmentőnek, bordáját eltörte, és egy napig se volt híres ember.

(1920)

Dunai fürdés

Bár elmúlott a nagy regatta az utóbbi kedden, a Duna divatban maradt, ő az idei nyár uralkodó csillaga a pesti égboltozaton. Az újpesti partokról úgy ugrálnak a mezítelen gyerekek a habokba, mint a békák, a margitszigeti MOVE-fürdő homokjában a nap minden órájában feltünedeznek trikós úrihölgyek, akiket egy

- 21-


hét előtt legfeljebb jól kapcsolt utcai toalettben láthattunk az Andrássy úton, barna dáma siet vasalt fehér ruhájában a Margit-hídon, kezében cukorkadoboz nagyságúra csomagolt fürdőruhácska, a színházi újságok szépségei vesznek hosszú sport-lépteket fehér harisnyás lábukkal a strandfürdő kapujánál, még nem szállottak fel a vízipárák a folyam felől, az újpesti vasúti híd alatt nyári ködbe burkoltan jelenik meg Rigó, a reggeli lányfalusi hajó, fátyolba burkoltan mutatkozik az óbudai torony, a messzi Vár és Mátyás-templom a párázó reggel tüll-kárpitja mögött sejthető, a madarak még nem hagyták abba változatos jóreggel-köszöntgetéseiket, amelyekkel összezavarják a későn fekvő szigeti nyaralók hajnali álmait, hogy alig találnak magyarázatot az álmoskönyvben. Erős, a bérház nagyságú kotróhajó alig kezdte el munkáját, amellyel hegyeket épít kavicsból és homokból a partokra, a gyári kürtök hivatalos hangon szólongatják a hozzátartozókat, midőn már egy fél görögdinnye úszik a Duna síkján: emberfő, a korai fürdőző feje, aki túljár fáradt, petyhüdt polgártársai eszén, a legelső reggeli órában biztosítja napi rugékonyságát, jókedvét a hűs hullámfürdővel. Tízféle okát is tudják annak az emberek, hogy miért maradnak az idei nyáron Pesten azok, akik más esztendőkben július jöttével tengernagyi sapkát nyomtak a fejükbe Nagymaroson vagy egy Balaton menti villában. A nyár örömei falura, fürdőbe csalogatták a gyermekeket és családanyákat, a régi kifejezések tárából ismert holtszezon a boltosokat, hivatalnokokat épkézláb embereket mindenesetre elküldte Pestről nyaralni. Ez évben még kacérkodnak a pestiek a régi időkből megszokott divattal, a nyári hazugságokkal, felemlegetik a vasúti menetrendből vagy személyes tapasztalatból ismert fürdőhelyeket, ahová majd elmennek, ha a „viszonyok változnak”, ahelyett hogy azt mondanák, hogy elutaznak, amikor pénzük lesz. Az igazság az volna, hogy több mint fél évtized nyomorúsága után a pestiek nem szégyellnék a nyakig érő bajt, a sorsüldözött levetné álarcát, az álgazdagság nem bőszítené többé az eltitkolhatatlan szegénységet, a régi nyaraló bevallaná, hogy az általános elszegényedés az oka, hogy az idén kivájt tökként úszkál feje a Dunán, miközben a katonazenekar a Császárfürdő felől valcert fúj, amelyet egy régi bécsi muzsikus költött a dunai tündérekről. A szegénység azonban még szemérmes, nem tudjuk elhinni, hogy valóban az üres erszény az okozója pesti tartózkodásainknak, holott már alig dugdoshatjuk lyukas cipőinket. A régi utazási könyvekben oly kitüntetéssel emlegetett Pest, a „fürdőváros”, az idén nyáron kielégítheti a polgárságot minden kívánságában. A fürdőházak szünet nélkül ontják a vizet, a Duna hullámai megállás nélkül ömlenek át Budapesten, a forrónak ígérkező nyár medicinája, a friss víz oly bőven zuhog a verejtékező városra, hogy panasza valóban csak a kényeskedőknek volt. Gondoljunk azokra a városokra, amelyek víz, folyó nélkül töltik a nyarat, gondoljunk azokra a

- 22-


szegényekre, midőn kényelmes fürdőkádakban vagy folyami uszodákban lubickolunk, akik pénz hiányában kénytelenek a szentendrei örvényekben is megfürödni, és akik közül mindennap elvisz egyet-kettőt a folyam árja. Ugyanezért merném arra kérni a Duna régi ismerőseit, a folyammérnököket és kipróbált evezősöket, hogy ez elszegényedett pesti és környékbeli fürdőzőknek jelölnék meg a helyet, ahol életük kockáztatása nélkül is fürödhetnek a szabad Dunában. Mert e megjelölés nélkül is belebátorkodnak az ismeretlen hullámokba a melegtől szenvedő pénztelen szegények, egy-két lépést botorkálnak, és nemegyszer olyan mélységbe buknak, olyan örvénybe kerülnek, hogy onnan meg nem menekülhetnek. Hiába vigyáz a rendőr a parton, ingyenfürdőző mindig lesz, különösen sok az idén. Mondják meg hát a szegény embereknek, hol fürödhet pénz nélkül, élete reszkírozása nélkül. Annyi hiábavaló plakát volt már Pesten, hogy jöhet végre egy hasznos hirdetmény.

(1920)

Egy szegény nő emléke

…A csónakos egy női kalapot fogott ki a Dunából. Megnézegette jobbról-balról: fehér vászonból volt, mellette piros és zöld rózsák, tarkabarka szalag fonta körül: és a csónakosnak eszébe jutott, hogy ezt a kalapot már látta valahol, amikor még szabad volt az út a Felvidék felé, kis hegyi városka szerény mellékutcájában, ahová délután árnyékát veti a piros hasú öreg torony, kis kalaposboltban, ahol hervadt, furcsa vénkisasszonyok tűzdelik a negyedszázad előtti ízlés szerint a női kalapokat. Talán a Vág mellett vagy az Ipoly mentén fekszik a városka, ahonnan a női kalap jött?

A csónakos kiteregette az evezőlapra a szomorú cifraságot, ő maga pedig végigfeküdt csónakjában, miután azt hosszú kötéllel a Margit-híd vasrúdjaihoz erősítette. A híd lábánál elfutó ár, a szenvedélyesen kavargó örvény megfeszítette a kötelet, a csónak fölemelte orrát, mint megfékezett paripa. Itt feküdt naphosszán a csónakos, miután a hidat történetesen mesteremberek javították, akik fél lábbal álltak a Duna fölött, telefondrótot húztak, villamos vezetéket kalapáltak, és a csónakosnak lett volna dolga kimenteni őket a folyamból, ha egyensúlyt veszítenek.

Aki elment a hídon: észrevette a csónakban száradó fehér női kalapot. Furcsa dolog az, hogy egy piros és zöld virágos, tarkabarka hölgyi kalap a folyam közepére kerüljön egy árva csónakba, amelyből az evezős unottan dugja ég felé a lába nagyujját! Egy másodpercre a híd karfájánál felejtkeztek a Budáról pesti

- 23-


irodákba igyekvő, fáradt arcú kisasszonyok, akiknek soha sincs hétköznap annyi idejük, hogy az írógép festékét, a tinta pecsétjét alaposan lemossák körmeikről. Talán a nagymamánál a Tabánban, akit vasárnap délutánonkint meglátogatni szoktak, láttak régi fotográfiákon hasonló kalapot. De meg-állottak a Margit-híd közepén azok a jól kikefélkedett, korai reggeli órákban borotvált férfiak is, akik az imént tintázták be a friss varrást cipőjükön, az egykori zsebórától tanulták lépteikhez a pontosságot, a szemérmetes szegénység hallgat nyugodtnak mutatkozó arcaikon, midőn napi munkájukhoz indulnak a bírói székbe vagy a minisztériumi íróasztal mellé: ők is megnézték a kifogott kalapot, és tán eszükbe villantak női családjaik, akiknek még ilyen kalapjuk sincs. És a reggel ezerféle járókelői, amint elbaktattak ismeretlen céljaik felé ott, a kőből kifaragott magyar korona mellett, a híd közepén, mind megálltak egy másodpercre a folyam párás, álmatag síkjáról felvirító nyári kalap felett. Mindegyik gondolt magában valamit. A kopott ember, aki egész életében csomagot hord Budáról Pestre, ugyanazon barna papirosban, ugyanazon zsineggel átkötve, mintha téglákat vagy az éjjel meghaltak utolsó kívánságait, vagy felszabadult ruhadarabjait vinné át a hídon értékesítés céljából: a foszladozó köpenyes öregasszonyság, aki évek óta szorítja félő aggodalommal azokat a hivatalos írásokat, amelyeknél fogva bizonyos pesti hivatalban bizonyos ügy elintéztetik, és a levélborítékokon a címzések többnyire özvegy X. Y.-néhoz szólnak: a régi bútorszövetből varrott kabátos munkanélküli, aki mindennap megálmodja, hogy foglalkozást lel a Duna bal partján; az óbudai varrónő, a rózsadombi nyaraló, a szegény és a gazdag, mind vetett egy pillantást a tarkabarka kalapra. Lenézegettek hozzá az új cipők; de hosszasabban barátkoztak vele azok az ócska, ronggyá válott lábtyűk, amelyekről csak a híd deszkái vagy a pesti kövezetek tudnának alapos hírt adni; megállottak felette azok a nagy kort ért kalapok, amelyeket mostanában látni Pesten (mintha a nagyapák hagyták volna itt emlékbe fejfedőiket); rápillongtak azok a szomorú, magukba fordult arcok, amelyeket ezelőtt csak képzelni lehetett az emberek arcvonásai alatt, az álomtalan szemek, amelyek veres erezetükkel, könyöklő bánataikkal, téveteg, elalázatosodott céltalanságukkal azelőtt csak a gyászházakban mutatkoztak; rácsodálkoznak a szájak, amelyek azelőtt titokszerűleg összezárultak, most pedig önfeledten, észrevétlen szavakat mondanak, mint az immár tehetetlen szegények szája; ránéznek a kalapra azok, akiknek még maradt otthon a hamurakásukban egy kis tűztojásuk, amely mellett lángra lobbanthatják a másnapi remény fácskáját, és megnézik a furcsa kalapot azok is, akik már a Dunába dobták jövendő életüknek kulcsát, lehajtott fejjel mendegélnek céltalan útjukon.

Így szórakoztatja a Dunából kifogott cifra asszonykalap a Margit-híd járókelőit, amint a csónak evezőpadján szárad. Még tán a Nyugati pályaudvar

- 24-


tornyai is felnyújtózkodnak a messziségben, hogy valamit lássanak a Margit-hídi szenzációból. Csak az nem kíváncsi többé semmire, aki egykor fején viselte a kalapot, amint ismeretlen okból az utat keresgéli a Duna mélyein.

(1920)

Az Egyszemű

Ismerik az egyszemű embert, aki a hirdetőoszlopokon éjjel-nappal Az Est-et olvassa? Az Egyszemű darab idő óta megmozdult odaragasztott állomásán, mikor hátat fordított a sarki rendőr: észrevétlenül leugrott helyéről, és elvegyült az utcai járókelők tömegébe. Szökése óta lépten-nyomon találkozunk vele. Ő áll meg újságjával a kezében a robogó villamos előtt, ő megy orrával a Bazilika falának, ő akar mindenáron belépni a javítás alatt levő dunai hidakon a nyitott padlóajtókba, ő botlik eléd délben és estve az utcai zűrzavarban, szünet nélkül jár-kel már hetek óta Budapest körútjain, mellékutcáin, és szakadatlanul olvassa újságját. Dúlt arccal, kerekre nyitott szemmel, riadtan falja e szép kövér ember az újsághasábokat a kertekben, ahol már hulldogálnak közelgő őszünk halk levelei, a korzón, ahol a nők nem vénültek május óta, a budai színkör falának támaszkodva, amíg odabentről a tetőablakon át csengve jön az Orfeusz zenéje, elfelejti meginni frissen csapolt sörét a „Piszkos”-ban, nem veszi észre, hogy ismét telve vannak a kórházak beteg gyermekekkel, nem gondol a múltra és jövőre, csak pihenés nélkül olvassa újságját. E napokban, a bűnperek és politikai borúlátók idején az Egyszeműnek családja óránkint szaporodott, mint a bacillus. Már menekülnél félrevert harangéhoz hasonlatos hangja elől azokba a belvárosi, régi pesti kiskorcsmákba, ahol hajdanában megelégedetten szürcsölgette borát esténkint a pesti polgár, de utánad döcög a Galamb utcán; meghúzódnál gömbölyűre nyitott szeme elől a „Buda városánál”, hol egykoron csak a borok és sörök minőségéről váltottak szót a belvárosiak, ámde megszólal a szomszéd asztalnál; végigrándulnál a Viola utca violái között, ahol a földszintes házak ablakai alatt órák hosszáig beszélgetnek a gavallérok, mint a mezővárosokban, ámde a kisasszonyok itt is abbahagyják a diskurálást, midőn estefelé a szomszéd bérkocsis hazatér fáradt lovaival és friss híreket, esti lapokat hoz a városból; barangolhatnál a Józsefváros muskátlis utcáin, hol a hentesboltokban azoknak a szép hentesnéknek unokái gömbölyödnek, akik egykor az itt lakó rongyos költőknek hozzájuk intézett verseit olvasták el kivételesen, az Egyszemű már ott áll a sarkon a gyümölcskofánál, és újságját olvassa nagy megdöbbenéssel; a körutak alkonyatában felvillanó fehér leánylábak nem térítik meg e konok olvasót, nem

- 25-


indul meg a kabátjába kapaszkodó koldusokon, nem veszi le szemét a nyomtatott betűkről, midőn veszett kutyát hajszol a rendőr a Liliom utcában, nem látja meg a Sziget ritkuló bokrai között még nyári hévvel ölelkező párokat; a könyvesboltok kirakata előtt (hol egykor a vásárlás legkisebb szándéka nélkül is hosszadalmasan álldogált) most elhalad újságjával, és szórakozottságában bizonyosan nem találja meg a kilincset, amikor végre otthonába tér, több esti lapot nem kínálnak az utcán. Az Egyszemű az, aki éjszaka nyugtalanul forog párnáin, ő álmodik vörös kozákgenerálisokkal, akik a Gólya utcában nyargalásznak, ő rántja fel éjfélkor a Pintér utcában az ablakot, mert ágyúzást hallott, ő kel fel reggelenkint gyanakodva, hogy miféle új sürgönyöket akasztottak ki az újságok kirakatában, ő hajtogatja naphosszat a hivatalában, hogy bűnös-e, ártatlan-e F. I.?, ő csillapítja otthon nyomorgó családját a háború fenyegetésével, ő az, aki nem mer új üzleti vállalkozásba fogni e „zavaros időkben”, ő beszéli meg asztaltársaságával, hogy másnap tanúnak jelentkezik a hadosztály-bíróságon, mert az újságból egykor olvasta Tisza meggyilkoltatását, ő riad rád hangos szóval az utca túlsó soráról, hogy „hallottad?”, ő szidja az újságokat, hogy már megint hazudnak, de leszalad a negyedik emeletről, ha a rikkancs a délutáni lapot kiáltja, ő udvarol jegyesének a legfrissebb háborús hírekkel, amelyeket a Régi arabs szürkénél hallott, ő mered maga elé lehorgasztottan, midőn egyedül van, és kérdi magában, szegény feje, mi lesz? Ő kopog ajtódon, amidőn szerelmes levelet írsz, ő kiált fel ablakodba, amikor a cipődet foltozod, ő állít meg a Jezsuita-lépcsőn, amikor egy hölgyre várakozol, ő ül melletted a színházban, midőn a primadonna énekel, ő hozza a borod a söntésből, ő hozza számlád a szabótól, ő ül a bakon, midőn sürgős ügyben hajtasz, ő lépked be az orvos alakjában, midőn beteg gyermeked mellett virrasztói, ő nyitja ki a kaput éjszaka, ő a főnököd és szolgád, barátod és ellenséged, elválhatatlan árnyékod és lábujjhegyen járó álmod… Ő, az Egyszemű mindenki, aki ez időben újságot olvas.

(1920)

A fa

Ha fám lesz az idei télen, vidám leszek… Leakasztom az ablakszögről István bácsi kalendáriomát, s megnézegetem benne a névnapokat, az ősz és a tél piros betűs ünnepnapjait, a karácsony előtti vásárokat, a százesztendős jövendőmondó jóslatait, a Hold és bolygók járását… És ha úgy süvöltözik odakünn az őszi szél, mint a gyermekmesékben, ha a háztetőre nedves ujjheggyel koppant a fázós emlékezetű hideg eső, ha korán leereszkedik a köd és pára, mint

- 26-


az elmúlt szerelem utáni bánat, és ha majd később fehér kabátban járnak az emberek azokon a messzi kis utcákon, amelyeket ablakomból látok: nem jöhet be ajtómon a szomorúság, mert a tűz oly vígan piroslik kályhámban, mint az álarcosbál. Az örökké ifjú lángok elé ülök, és egyenkint dobálom a tűzbe bánataimat, amelyeket a szél hozott messze földekről, rossz kedvem száraz faleveleit, amelyek lábam elé sodródnak városi sétámban, emlékezésem koporsószegeit, amelyeket az eső vert a falba, a hideg kételkedéseket, a forró gyűlöleteket, a fakult lemondásokat, az elviselhetetlennek hitt szenvedéseket, világgal való békétlenségeket, nagyképű tervezéseket, piros bársony álmokat, lenge léptű reményeket…

Ha fám lesz az idén, vidám leszek, mint mindazok, akiknek még nincs fájuk, csak sóhajtásuk.

A tűz előtt helyet foglalok, és megbocsátok minden világi ostobaságot, nem hallgatok se a lármadobokra, sem a citerákra, amelyek az ablakok alatt hangzanak, nem búsulok emberi félszegségeken, gyalázatosságokon, nem gúnyolódom hívőkön és farizeusokon, nem bánt feszítő nagyravágyás, sem guggoló megaláztatás, nem vágyódom idegen városok sokat ígérő estéire, sem prémek különös melegségére, messzi országok andalgó zenéjére, hő keblű borára, igéző mosolyára, kéklő tornyára, piros ablakára, dúsgazdag múzeumára, álmot adó biztosságára, megelégedett, gömbölyű polgárságára, kelmével megrakott rakott boltjára, kelet szagától terhes kikötőjére, nyájas asszonynépére, ringató nyoszolyájára… nem epedek a vágytól Kárpát fenyvesei után, nem sóhajtok a felvidéki városok bányászzenekarainak tánczenéje után, sem hóba temetkezett falvak disznótoraiért. Csak üldögélek tüzem mellett, mint a bibliaolvasó öregember a maga kedvenceinél, csak lehunyom a szemem, mint a megbocsátók, csak hallgatom a hó zizegését a háztetőn…

Ha fám lesz, nem piroslik a harag homlokomon, a lázító elégedetlenség nem lógatja le lábát a hideg tűzhelyről, a varjúcsőrű önvád odakívül marad a házon, nem ér fülemhez nők csukló zokogása, gyermekek vacsorát pótoló siránkozása, férfiak vad káromkodása, sem a köszörűkő sistergő forgása, amelyen tüzes indulatát dobálja a késpenge, nem vigasztalódom a szegények örök imádságával, a világmegváltással, nem járok ökölbe szorított kézzel a gazdagok házai előtt, nem álmodom éjszaka tűzzel és vérrel. Ha fám lesz, nem riasztgatnak a kakasok piros taréjai a dús piacokon, a boltok kirakataiban a gazdagoknak való portékák előtt nem állok zsebre dugott kézzel, nem csuklik meg a torkom, ha selyembe és bársonyba burkoltan elsuhan a dáma az utcán, nem fütyörészek magamban tilos dalokat, nem hevít a gazság, amelyről az újságban olvasok, nem dermeszt meg a pisztolylövés durranása, amellyel az életunt végzett önmagával, nem állok meg

- 27-


órákig a dunai hidakon, hogy a jövő-menő vizeket nézegessem, nem búsít a holnapi gond, nem vásik el a fogam az emberszólásban, nem fáj az élet, ha tüzem van, amely felett kiterjeszthetem fáradt kezemet.

Ha fám lesz, meghallom, hogy a toronyban temetésre vagy litániára harangoznak, meglátom, hogy milyen csodálatos mélység tündöklik a gyermekek szemében, megérzem a nők szenvedéseit és a férfiak gondos keserveit, megbocsátom a bűnösök vétkezéseit, a gyengék tévelygéseit, a megalázottak dühét, a szegények igazságtalanságát, a gazdagok kőkemény jószívét, megsajnálom az ereszről lehulló madárfiókot, a lázbeteg gyermeket, a lyukas cipős vándorlegényt és a botorkázó aggot, megcsodálom a törvények erejét, a bírák igazságosságát, a börtönök egészségügyi berendezését, a foglárok fegyelmét, Gold segéd ügyességét, a világ hibátlan malomkerekét, a jótékonysági egyesületek korrektségét, a betegsegélyző egyletek gyorsaságát, Halmos urat, az öngyilkosok irodájának gondnokát… ha fám lesz, jókedvem lesz, és valóban megörülök a beköszöntő legszebb évszaknak, az aranypiros, ringatózó ősznek.

(1920)

A holnap bukása

Kiment a divatból a holnap. Ez a kedves, várva várt ismeretlen, akit mindenki olyannak képzelt el

magában, amilyennek a vágyai óhajtották, az álmai ígérték, a fantáziája festegette. A Holnapnak mindig gyönyörű ruhája volt, mint a hercegeknek és tündéreknek. A Holnap zsebében annyi pénz csörgött, mint szem a mákfejekben; jókedve és egészsége volt, elpusztíthatatlan étvágya volt; szeretett a maga házikójában meghúzódni a tisztviselőtelepen vagy a főváros környékén; a maga földecskéjéről vágta a kerítésnek, veremtetőnek való kukoricaszárat; disznót hizlalt, amikor hidegedett az időjárás, és a toron jó barátait a saját szőlőjében szűrt borocskával kínálgatta. A Holnapnak a gyermekei mind boldogok és egészségesek voltak. A Holnapban beláthatatlan ideig élvezte járandóságát a nyugdíjas, nem mondhattál olyan messzi időpontot, amikor ő zárva találná a nyugdíját fizetgető adóhivatalt. A Holnap barátja volt az utazásoknak, elkalandozott a Tátra lábánál meghúzódó, pirosszemű kis vendégfogadókba, elhajózott Velencébe (ahová mindig szeretett volna jutni, mikor szerelmes volt), felemelte a fejét, midőn napfényes reggeleken fehér hajó dúdolva szállt alá a Dunán az összekötő vasúti híd felől, mily jó volna Passauig utazni, vagy az Alsó-Dunára, ahol rácosan főzik a halat a folyamparton, és habzó ürmöst hajtogatnak hozzá. A Holnapnak nem volt messze a párizsi

- 28-


tavasz, a londoni ősz; csak a kezét kellett kinyújtani, hogy elérjen Indiába, de felült néha az álmodozó ringású postakocsira, hogy a vörös bajuszos kocsissal elvitesse magát vidéki atyafiakhoz, Késmárkra, Erdélybe, adriai tengerhez. A Holnap sohasem ismerte a nincstelenséget, a lyukas cipőt, a hideg kályhát, az üres kamarát, a goromba hitelezőt, a kihűlt pipát, a sorvasztó betegséget. A Holnap mindig úgy hitt, mint a gyermek, akinek estenden tündérekről mesél dajkája; rajongott, mint egy költő, akit eleven múzsája holnapra az Üllői út legvégére, a kávébarna feszülethez rendelt; számított, mint a csalhatatlan egyszeregy, és mindig maradt feleslege, amelyet biztos kamatra megbízható takarékpénztárban elhelyezett. A Holnapnak sohasem porladt el a foga, fehéredett meg a haja, pókhálósodott be a szeme, nem hagyta el kedvese, mája, veséje, szerencséje. A Holnapnak oly könnyű volt nyaralót építeni a Rózsadombon, mint kártyavárat a gyermeknek. Ő bizonyosan tudta, hogy a legmesszibb években is hallhat egy madárhangot a vén fa lombjaiból, amely hangra lelke váratlanul megremeg. Ő mindig azt hitte, hogy a patikusok csodaszereiről csak a kalendáriom hirdetései között fog olvashatni, köszvénye nem lesz, se pántlikás gilisztája. A Holnap bízott abban, hogy mindig talál egy puha tenyeret, amely megsimogassa homlokát.

Most azonban kis baj van a holnappal. Az emberek nemigen mernek rágondolni oly bizodalommal, mint azelőttiben. A legnaivabb lélekben is megingott a remény, úgy látszik, nem biztos a főnyeremény.

A holnap nem azért bukott meg, mintha a jelen valamiképpen kárpótolná az

embereket a jövőért. A holnapnak váratlanul nagy konkurrense akadt a múltban. A kedves arculatú, tündérsípú ismeretlent minduntalan elriasztgatja annak a tegnapi öregembernek a dörmögése, aki lassankint mindenkinek felkuporodik a hátára, hogy őt élete végéig cipelje. A múltak tehetetlen, régen eljátszott vén emberkéje gunnyaszt azon a helyen a lelkünk kamrájában, ahol a jövendő gőgicsélő bölcsőjének kellene ringani. Az öreg folyton azt motyogja, hogy hiába minden erőlködésünk, többé úgy már nem lesz, mint régen volt. A múlt fuvolázgat szerenádot álmatlan éjjeleinken. A jövő levonóképei mögött minduntalan a boldog, régi Magyarország tornyai és hegyei mutatkoznak. A vidám és gondtalan Magyarországból kivert emberek úgy gondolnak vissza a tegnapra, mint az első emberpár a paradicsomra. Az emlékezet tarisznyája oly súlyos a generáció vállán, hogy a jövő léghajója nem bírja fölemelni. Itt mindenkinek volt olyan múltja, amikor boldognak érezte magát, amikor jóllakott, és meleg kályha várta, amikor nem volt rongyos a ruhája, foszlott az egészsége, rab a szülőföldje, feslett az erkölcse, riasztó az álma… Mindenki, aki átsántikált a régi Magyarországból a csonka jelenbe, nem fog többé nyugodtan szendereghetni

- 29-


párnáján. Árnyékká változott itt minden, amely eddig életünket mutatta. Keserves itt minden hang, amely a maga kis sorsát elbeszéli. Fáj itt minden pillantás, amit magunk körül vetünk.

A remény kis tündérei elbujdostak az élet nagy tájáról. A száraz gallyak alatt okulárés öregember ül, és kopogó hangon (mint a koporsót szegezik) olvassa véghetetlenül a múltak történetét.

(1920)

Tavasz

Tavaszéj van, s magamban azt gondolom, hogy igazság szerint úgy kellene visszatérni régi, elvesztett életünknek, mint e barátságos évszaknak. A kalendárium hűségesen ragaszkodik a régi életszokásokhoz. Ince pápának nem csinálták ezt a háborút, midőn három esztendőn át alig vettük észre a nap és a hold forgását a mindennap szörnyeteg-kísérteteitól. Iramlott a tavasz, a nyár, mint futár a halott király hírével: töntörgött a hosszú tél a házunk előtt, mint vérszomjas, boros öreg szerető. Egypár boldog ember tudta, hogy milyen névnapot mutat a naptár. Folytonos egzekúció volt az élet, baljóslatúan pörgött a dob, az emberiség piacán, mindennap ellicitáltak valamit régi javainkból. Ugyan kinek jutna eszébe az időjárásra figyelni, midőn az utolsó párnáját, szalmazsákba dugdosott ideálját rángatják ki a feje alól?

Ez az első tavasz (csaknem egy emberöltő óta), midőn a fiatalok reménykedhetnek, hogy életben maradnak; az öregek felemelik a fejüket, mert némi kilátásuk van, hogy nem verik őket agyon az esztendő folyamán, mint felesleges kenyérpusztítókat.

Ez az első tavasz hosszú idő múltán, midőn az embereknek az jut az eszükbe, hogy érdemes volna tovább élni, egyet-kettőt bokázni a halotti toron, kinyitogatni a koporsófedéllel beszegezett padlásablakokat, szívbe szívni színes színeket, és nem félni babonásan, hogy a kiömlő kacajért holnap ökölcsapás-halállal fizet a végzet.

Az első tavasz emberemlékezet óta, midőn senki sem akar már meghalni, mert végre megint sírvirág lett a hősi tölgylevél, sárgul a ciprus a felejtéstől, és a fekete posztós gyászdobok kimennek a divatból a hadseregnél. A kis cigánylegények, akik üldözött cinkék módjára tűntek el, ismét megvonják a vonót a gyászruhák alatt márciusban. Mintha láthatatlan malacbanda muzsikálna a pesti utcákon délben és estve. A háború félőrültjei, bozontos piromániások, jégfejű varjúfiak, az éjjel-nappal sírásók, megdöbbennek ezen a tavaszon: talán mégse

- 30-


tart örökké a háború? Az emberiség élni akar, nyomorultan, kifosztottan, menekülten – de mégis megtartja a lakodalmat, az országút mentén, tűzvészből megmentett batyui között a tavaszi menyasszonnyal. Leégett az egész falu, korom az ország, az égboltozat meg csak annyira biztat, hogy megállt a tüzes eső, de a felleg-fejedelmek setéten vonulnak az elpusztult mezők felett… de a menekülő ember már letette vándorbotját, koldustarisznyáját, madárijesztő-kabátját. Megáll, és ha nyomban felakasztják is érte: nagyot lélegzik e lágy lép tű március szoknya-sodraiból, galamb módjára iszik a tavasz szájából, nagyot nyújtózkodik, és tavaszt hisz és akar.

A tél eloson, mint egy rajtacsípett öreg szélhámos a városból, aki a halál vallását akarta megalapítani a lakosság között.

(1920)

A magyar előfizető

Az újságok mindennap farkast kiáltanak. Holnap vagy holnapután nem lesz papiros… Előfizető, ez a szép rendes, kedves ember, hiába várja a postát. A szemüveg céltalanul vonul fel a homlokra, miután tennivalója nincs. A kéz, amely simogatva, gondos hajtogatásra készen várja a nyomdaszagú papirost, szórakozottan dobol az asztalon. És a gondolat borongva száll a messziségbe a tanyákról ki, vidéki városokból, a nagy Magyarországból: vajon mi történt a világban, a szomszédban, Pesten, Berlinben és Breszt-Litovszkban? Nincs aki feleljen rá, a hű barát, a mindennapi vigasztaló, mulattató és okosító: az újság bajba jutott, megrekedt, mint a hófúvásban a postaszán.

Nincs kedvesebb ember, mint a magyar olvasó. Nemhiába nevezték őt nyájasnak a múlt században, mikor még testhezálló nadrágban és zrínyiben járt, galambdúc volt a házikóján és hosszú szárú pipa a szájában, elandalgott az egyveleg hírein, összeráncolt homlokkal olvasta a követek beszédét, negyven esztendeig volt hű prenumeránsa az Egyetértés-nek, és a fiú folytatta az apja előfizetését és politikáját, a magyar olvasó mindig híven kitart az újságja mellett, amíg valami hazugságon vagy köpenyegfordításon rajtacsípi. Régi nagy újságok, amelyek szinte nemzedékeket szolgáltak ki postával, új ideállal és szórakoztató olvasmánnyal; amelyek oly sajátságai lettek az előfizetőknek, mint a kabátjuk: szinte egyszerre haltak meg, amidőn hűtlenek lettek az eszméhez, a programhoz. Mert az előfizető csak látszólag olyan jámbor nyárspolgár, mint amilyennek látszik. Csöndes házikójában nemcsak az időjárásra figyel magyar szokás szerint, hanem vizsga szemmel őrködik újságja hitvallásán, amelyet magáénak fogadott.

- 31-


Sok újság volt a múltban, amely megpróbálta a színváltoztatást Magyarországon. Érdekek, kormányok, befolyások fordították a köpenyeget. Ámde valamennyi megjárta. Ha a politikusaitól nem is várt mindig hűséget a magyar ember, az újságjától feltétlen megkövetelte a körömszakadásig való kitartást, mert arra előfizetett.

A szerkesztők és kiadók mindig újításokon, haladásokon törik a fejüket, mint az elvarázsoltak, akiknek egynapi nyugalmuk sincs, míg a telegráfdrótok búgásában, friss tollak percegésében, a pattanásig feszült idegességben nyugodalmasan, csöndesen üldögél az olvasó. Vetélykedő hírlapírók harcában, a modern sajtó versengésében, a telefontáncban, gyorsvonatos mozdonyok módjára dolgozó gépek zajgásában, rikkancs-üvöltésben és újságszállító automobilok tülkölésében: az olvasó flegmatikusan várja a mindennap biztosan megérkező újságot, mint akárcsak apáink a régi Egyetértés-t. Felnyitja, elolvassa, elgondolkozik, búsan biccent a háborúnak, érdeklődve keresi a békét, megkóstolja a híreket, nyugodtabb órára félreteszi kedves írója munkáját, megnézi az illusztrációt – aztán tovább folytatja a maga megszabott életét. Az újság nem mondja, hogy összedőlt a világ. Minden a maga helyén van. Az élet mehet tovább a megszokott mederben.

De ha egyszer elmaradna az újság!… Higgyék el, hogy nem volna többé senkinek nyugalma Magyarországon. (1920)

Pesti kalap

A pesti nők valaha olyan csinosak és tiszták voltak, hogy senkinek sem kellett elkívánkozni a városból, aki itt nyugdíjából éldegélt: ingyen legeltette a szemét.

Az ember bizalommal várta az öregségét. Lehetőleg teljes penzióval visszavonul a hivatalából, vagy életjáradékot vesz, hogy minden eshetőségre biztosítva legyen. Elhordja régi ruháit, a szalonkabátokat, a hímzett fehér mellényeket, az ünnepélyekre tartogatott köcsögkalapot: a nyugdíjas önmagát ünnepli, senkitől sem függ többé, senki előtt sem kell meghajolni, gőgösen vágja könyvecskéjét a hónap elsején az adóhivatal elé. Függetlenség és szabadság, mindennap. Az ember szert tett valamely rendjelre vagy címre, amiért elnökké választják egy asztaltársaságban, ahol kedélyes butaságokkal telik az idő. Hazamenet, amíg a bütykös, fáradt lábak megszabadíttatnak a lábtyűktól: már kezdődik az elbeszélése a mamának, hogy mit mondott ez vagy amaz, öreg pajtás,

- 32-


régi barát… És így a mama is kiélvezi a magáét, mint akár fiatalkorában, amidőn azok a pajtások, barátok még buzgón udvaroltak, szépeket hazudtak és jószagú pedrővel látták el bajszukat. Ha némi szerencséje és összeköttetése van a nyugdíjasnak: kaszinóelnök lehet valahol. Milyen hatalom, tekintély, sőt ünnepély volt egy kaszinóelnök például a Józsefvárosban, amikor a polgárság még javában virágzott! A trafikban a legjobb szivart kapta. A hentes, mészáros, fűszeres kedvébe járt. Visszaköszöngetésekkel, kézszorításokkal telt el sétája. Pártügyekben tanácskozott, kis tanítónők tőle várták megválasztásukat, ezüstlakodalmán a polgármester mondta a pohárköszöntőt, és ha olykor éjfélig a kaszinóban maradt, a família otthon meg volt győződve, legalábbis megbukott a kormány.

A nyugdíjas volt a legboldogabb ember a városban. A szép időnek, hamiskodó tavasznak, régi szeretős ősznek ő volt a legnagyobb élvezője. Néki építették a Halászbástyát, az ő részére tartották a zenés miséket, a promenádon őreá mosolyogtak a gyermekkertésznők, a börze előtti játszótéren a nevelőnők az ő kedvéért vetették keresztbe a lábukat, hogy a térdük látszott. A Stefánián korai tavaszkor a nyugdíjas tartott szemlét, és elefántcsontfejű sétapálcájával intett a városi őrnek, ha valamit nem talált rendben. A Ligetben levette a kalapját, amint a nap sütni kezdett. Hiába harangoztak a Fasorban, a toronyban, a nyugdíjas csak akkor indult el hazafelé, mikor az ő órája mutatta a delet. Ezt az órát a műegyetemi órához igazította, és hetenkint ellenőrizte pontosságát, ami csak egy kis sétába került. Ő volt az, aki sohasem dobta el újságját, miután kiolvasta. Gondosan összehajtogatva eltette zsebébe. Milyen bolond a világ, ha az újságból nézi az ember! Szerencsére nem minden igaz, amit a hírlap ír. Az írók pedig kötözni valók. Némelyiket meg sem lehet érteni. Ő volt az, aki sohasem sietett Pesten, ebben a vadul élő városban. A cipője mindig fényesre volt kefélve, a nadrágját otthon a mama vasalta, a kalapjáról a könyökével dörzsölte le a port. A borbéllyal vitázott, ha nem borotválta elég lassan és alaposan – hiszen ő ráért. Méregbe gurult, ha valamely portékának az ára egy krajcárral emelkedett. Ő tudta a messzi boltokat, ahol olcsón lehet vásárolni. És ő tudta azokat a régi anekdotákat, nótákat, amelyekre már senki sem emlékezett a városban. Már csak ő találta meg az Ősz utcát, az Ötpacsirta utcát, a Zerge utcát. De nem tudta teljes biztonsággal, hogy merre van a Lipót körút. A mosóintézetet feljelentette, ha kirojtosodtak a gallérjai. A szabónak öt forintot küldött minden elsején – tán még az esküvői frakkját, a hivatalnoki ferencjózsef-kabátját, a tanácsosi bundáját törlesztette. Ő volt az, akinek az „idejében”, „korában” minden másképpen volt. A nők vallásosak és erkölcsösek. A férfiak tisztelettudók. Mindenkinek kijár a respektus vagyona vagy rangja után. Ő volt az, aki kitalálta az újságpapirosból

- 33-


való ülőpárnát, amelytől nem fényesedik a nadrág. Ő járt karonfogva az öreg élettársával temetésre, esküvőre, egyéb ingyenmulatságra. Ő járt korán reggel vizet inni az artézi forráshoz, térzenét hallgatni (a bosnyák zenekar előadásában) a császárfürdői platánok alá. Ő ment fel a Gellérthegyre napfölkeltét nézni, ő rándult ki gyalog Máriaremetére, ő szaladgált a kormányhoz, hogy a nyugdíjasoknak adjanak félárú vasúti jegyet, pedig soha életében nem utazott sehová. Ő tudta, krajcárig, a bélyegilletéket, a tisztviselői fizetéseket, hány krajcár van egy forintban, és mennyit keres a főpincér a borravalóból. Ő volt az, aki a szájától vont el minden krajcárt, hogy öregségére gyűjtsön… Rakta, rakosgatta harminc-negyven esztendeig a forintocskákat. És most itt van megöregedve, nyugdíjasan, élvezni vágyóan a takarékosság, munka gyümölcsét. S ráeszmélt, hogy egész életének elvonultsága, garasfogdosása, kielégületlen gyomrának korgása, aszkéta nyomorúsága mit sem ért. Egy jó kalapot sem vehet azon a pénzen, amit azelőtt egy egész esztendeig megtakargatott. Érdemes volt így élni?

(1920)

1921

A számadó

Vajon kibújnak odvaikból, angolzáras lakásukból azok is, akik az utóbbi esztendőket oly magányosan töltötték, mintha önmagukat börtönbüntetésre ítélték volna? Vajon meghallják az óesztendei gyászdobok víg pergését, az újévi hajnal Rákóczi-indulóját azok is, akik jobban megutálkoztak a békétől, mint a a háborútól, keservükben felbontottak testvéri frigyet, melengető kézfogást embertársaikkal, akik az utolsó esztendőkben nemcsak álarcukat vetették le, de pőrére vetkeztek, mint a sintérek, mielőtt a kutyát megnyúzzák? Vajon felpirulnak a régen kedvetlen sápadtak, midőn az elöregedett esztendő emlékére összecsendülnek a poharak, röpke reménységtől felcsillannak a közömbösre kényszerített tekintetek, midőn a lélekharang helyett a Bazilika nagyharangja zúg át a tetők felett az újesztendő elé? Vajon hol fizetik meg azokat a kontókat, amelyeket az elhagyatottak, az üldözöttek, a megbántottak, a csalódottak rovogattak magukban, midőn haszon nélküli munkát félretéve, pezsdülő életkedvet szegre akasztva, szegénységben és néma kétségbeesésben, négy fal

- 34-


közül hallgatták, hogyan csörögnek az üres mákfejek a magyar mezőkön, hogyan utánozza a kappan a kakaskukorékolást, hogyan merül el az ingoványban az, aki bolond fejjel nekiindult, hogy megkeresse a végét? Hol fizetik ki számláit a megakadályozott munkának, az elhervadt energiának, annak a rengeteg adósságnak, amelyet mindenki csinált Magyarországon? Vajon igaz részvéttel gondolunk halottainkra, akiket az óesztendő estéjén számba veszünk, találunk-e valami gyönyörűséges, magasztos emléket a letűnt napokból, amelyet érdemes eltenni a jövőre, megnyugszik-e odabent a kisbíró, hogy kötelességünket, magyar hivatásunkat, tengernyi feladatunkat, bús küldetésünket e korszakban: emberül, derekasan véghez vittük? Vajon akad-e valaki e szomorúság országában, aki akár a csüggesztő magányban, akár a piacokon való kiabálásban töltött esztendőből feljegyezhet valamely kimagasló eredményt, amelyre élete végéig büszkén visszatekinthet?

Vajon kit nem csalt meg az elmúlt esztendő, amely olyan nagy ládával jött, mint az ünnepelt utas a fogadóba, és a ládában tégladarabokat találnak, midőn a vendég elpárolog? Vajon visszaváltottunk egyetlen darabot is zálogban lévő drágaságainkból? Vajon letettünk-e koldusszokásunkról, amellyel kezünket mindig a városba tévedt gazdag idegenek felé nyújtjuk, s jutott-e eszünkbe az alamizsna kiosztásától elmaradni, s helyette dolgozni? Megtanultunk-e lemondani nagyzási hóbortjainkról, kisebb lett-e a fényűzés az adó miatt, józanabbak a fejek az ég mind e négy tájéka felől fúvó hűvös szelektől, lemondott-e a nagyváros a dőzsölésról, az uzsorás a shylocki kamatról, a dologkerülő a bűnös megélhetésről, selyméről a dáma, a tehetség üldözéséről a tehetségtelen, kenyérkeresetéről a gyújtogató?

Csak maradj távol, te felhevült szilveszteri barát, aki kelyheddel közelegsz,

hogy igyunk a tegnapért és a holnapért; csak őrizzük még szentségtartóinkban reménységeinket, nincs még itt az ideje a trombiták felharsanásának! Még nem tehetünk egy lépést sem, hogy nyomunkba ne cseppenjen vérünk, mint a súlyosan sebesülté, még nem emelhetünk poharat a szájunkhoz, hogy könnyünk ne hulljon, még nem mondhatunk a szívbajos ágyánál vigasztaló szót, amelyet magunk is elhiggyünk! Az újévi posta örömhíreivel évek óta megrekedt a hófúvásban, templom előtti koldusok kívánnak egymásnak boldog újesztendőt, féllábúak perdülnek fel a tánczenére, és félkarúak ölelik magukhoz a festett arcú örömet! Még messzi az a boldog falu, ahonnan félig ködbe borulva integet a reménység tornya, ahová mindnyájan együtt szánkázunk azzal a kövér magyar házaspárral, aki Vízöntő havában a kalendáriomi kis fametszeten útra kél: még félelmetes nádasok húzódnak az útkanyarodónál, betyárok rőzselángja piroslik az

- 35-


erdőszélen, farkasüvöltés hangzik a dermedt pusztaságon. Még csak először szűrte meg a bort az óesztendő, fűtetlen a vendégszerető hajlék, éhségtől fénylik az országúton a vándorlók szeme, nem pedig örömtől, a kertbe állítják (madárijesztőnek), aki azt hiszi, hogy ez utolsó stáció után visszaérkezünk a régi, boldog Magyarországba! Még ne felejtsék el a szilveszteri zenészek szomorú nótáinkat!

(1921)

A szent telek

Az egykori Országút és Kerepesi út sarkán levő Grassalkovich-telek Pest területén éppen olyan szent helynek jegyeztetik históriánkban és érzelmeinkben, mint akár a szeri puszta, akár az aradi mező.

Ez a telek templomot tartott vállán, amely templomnak romjai még láthatók néhány napig, hogy aztán megsemmisüljön emléke a magyarság legmagasabbra lendült századának, a tizenkilencedik századnak. A templomot egykor a magyar művészetnek emelték a telken, amely időben nemcsak a hevülékeny ifjak érzik a nemzeti kultúra áhítatát, hanem rajonganak érte az öregek is, oly lelkesülten, hogy ma már csak könnyezni tudunk, ha a hazai évlapoknak e tájékán levelezünk. A nemzeti művészetet és irodalmat kifejező szavak és fogalmak nem váltak még hordószagú frázisokká, üde és jó illatú és szívszerelmes volt a nemzeti gondolat, amely az egykori Magyarországot meleg áramlásként átjárta, amely gondolatból hajlék épült Grassalkovich herceg úr telkén a magyar művészetnek. Egy gyönyörű évszázad első felében fogant az eszme, amely évszázad mindvégig hű maradt iramlásában a sólyomszámyakhoz, amely évszázad útja oly emelkedő volt, mint az ég magasságába küldött himnuszé, amely évszázad napvilágra hozott a nemzeti bányákból, síkságok omlatag ködéből, hegyvidékek fénylő koszorújából minden magyar tehetséget, minden ünnepi lángot felhasznált a hazai oltár világítására, amely láng odáig pusztai pásztortüzeket mutatott, minden eleven erőt és aranyfontú erélyt összegyűjtött a négy folyamnak környékéről, hogy segítsen az országnak fővárost építeni, amely erők odáig legfeljebb arra voltak alkalmatosak, hogy kivontassák a megrekedt forspontot a megyei országút ingoványából. A nagy magyarok százada volt ez a korszak, amely csaknem oly messzire távolodott nagyjainktól, mint a szentté avatottak mindennapi élete: csak a megközelíthetetlen nagyszerűségét, csak az utolérhetetlen remek iramodását, csak a nemzeti gondolat arkangyali szárnyalását látjuk törpe korunkból; de már megérteni sem tudjuk a csodálatos erőt, amellyel oly magasba tudott emelkedni a tizenkilencedik

- 36-


századbeli magyar, mintha nem is érintené többet a bús honi rögöt, Rákos ködös mezejét; de már tisztelni sem tudjuk a Nagy-századnak alkotásait, eredményeit, emlékeit. A könyvek megsárgultak, a templomok helyén vásári bódék nyíltak, az öregek a temetőkbe kívánkoztak: akik e korszakról még beszélni tudnának, mikor érdemes és dicsőséges volt magyarnak lenni.

Mintha oly mélyen zuhantunk volna alá az elért magosságokból, hogy már eszmélni sem tudunk arra, hol voltunk, míg apáink éltek.

Az elhagyott telkek búskomorságát érzi e helyen minden régi pesti ember,

aki még emlékezik a nemes épületre, amely ezen a telken emelkedett. Most nyitott pincék, ásító gödrök, kísérteties romok között dúdol a szél. Babonás emberek, akik mostanában búcsúzni jártak a telekhez, azt mondják, hogy vannak egyes pincék itt, amelyekből még napjainkban is régi nemzeti színészek dörgedelmes szavalása visszhangzik. Csak figyelni kell, merről fúj a szél, és a pinceboltozat alól egy helyen csak felhangzik Nagy Imre hangja. Ám ha ez nem is valószínű, bizonyosan járnak ide kakaskukorékolás előtt szellemek, akiknek mindenük, életük, dicsőségük, szerelmük játszódott le e régi gödrök felett. Színészkedő, bozontos öregemberek megemelik a kalapjukat a plakátoknak, a buta kerítésnek, mint egykor a vidéki színészet reszkető szívvel, magas áhítattal lépdelt el a szent csarnok előtt. A história minden valamirevaló magyarnak, aki a múlt században valamit ért, a lábnyomát mutatja; megfordult ezen a helyen költő, hazafi és államférfiú, mert a csarnok a nemzeti ügynek szolgált. A keskeny udvaron színészek zsibongtak, akik szívesen az életüket is áldozták volna a haza jobblétéért. A színpadról himnuszi lendülettel szállt alá minden magyar szó; a színházlátogató nemcsak szórakozni jött ide, de minden alkalommal hitvallást tett magyarsága mellett. Ez a telek volt az ugrópontja minden nemzeti aspirációnak, innen röppentek ég felé a szabadság sasmadarai, itt vetette meg sarkát a kultúráért birkózó magyarság, itt volt legközelebb az égboltozat a sokat szenvedett nemzethez. Szent hely ez, ahová a magyar gondolat évszázadok múltán is búcsújárásban, áhítattal közeledik.

Most darab időre eltűnik az emlék, mint sok minden eltűnt az utóbbi esztendőkben a nagyszerű magyar nemzet arculatából. De később újra kibukkan a magyarság gyönyörű arca a zord idők pernyesivataga alól, és a nemzet jóváteszi tévedéseit.

(1921)

- 37-


A pesti otthon utazása

A pesti otthonok falára esténkint régen nem látott dermesztő árnyékok rajzolódnak, ádáz kísértetek térnek vissza a múlt időkből, a padláson rozsdás láncot csörget az éjféli szellem, a szú hangosabban őröl az ágy lábában, és a sok nehéz sóhajtás közé, amely sóhajokkal a pesti ember otthonát fűti: egy új, mélyebb és keservesebb, fájdalmasabb és vért korbácsoló sóhajtás vegyül – visszatérőben a régi nyomorúság, a lakásfelmondás, a kilakoltatás, a hontalanság…

Már elindulnak az esőmarta külvárosi udvarokról a rozsdás bútorszállító kocsik, amely bárkákon egykor a pesti ember ide-oda utazgatott a város egyik negyedéből a másikba – holott már azt mertük hinni, hogy ezek a régi kocsik ezentúl csak álmunkban indulnak el, viszik a javíthatatlan költözködőket, a szenvedélyes nemfizetőket, az összeférhetetlen partájokat; viszik a város szeme láttára az ágyakat és szekrényeket, az intimus edényeket, az asszonyok tükreit, a konyha törött fazekait, amelyeknek láttára egykor az utcai szemlélődő megállapíthatta az egész család történetét, jelt adtak a bútorok az asszonyok erkölcseiről, a férfiak keresőképességéről, Aufrecht és Goldschmiedt részletfizetésre dolgozó cég által nyitott hitelről és a nagymamáról és a nagyapáról, akiknek arcképeit először ejtették el a kapu előtt a veres bajuszú szállítók… Azt hittük, hogy már csak álmunkban látjuk ezeket az utcai szörnyetegeket a Józsefvárosból Óbudára döcögni, Kőbányáról a Városmajor felé vonszoltatni, midőn jött a fertály, és a házmester mindazt utánakiáltotta a régi lakónak, ami szívén feküdt, midőn az új lakó kétségbeesve nézett körül új otthonában, amelyet hónapokig kell tatarozni, ahonnan elvitte a régi a villanyórát, a falba vert szeget, a mosdót… Legfeljebb akkor gondoltunk e régi kocsikra, amikor Dickens regényében ahhoz a laphoz értünk, amelyen elmondja a vigéc a nyugalomba vonult omnibuszok történetét. És már jönnek a félelmetes kocsik, hogy megvasalt rúdjukkal felborítsák az amúgy is fuldokló sajkákat, a szerencsétlen pesti otthonokat.

Megmozdul helyén a tükör, amelyből megbarátkoztunk a homlokunkon messze szálló darvakkal, márványarcunkon sós vizektől mélyült csatornákkal, tar mezők madárijesztőihez hasonlatos hajainkkal.

Vándorló kedv kopog az asztal lábában, amely asztalt egykor szívünkhöz nőtt barátainkkal körülültük, és azt hittük, sohasem válunk el egymástól; míg egyenkint üresek maradtak a székek, gazdátlanok a tányérok (amelyeket többé

- 38-


nem drótoznak a víg tótok), és a szilveszter-esti pohárköszöntőt a csorba edénnyel a messzi temetők felé mondtuk el.

Megunták a sifonérok, komódok a házias életet, kalandok után vágyakoznak, új ismeretségeket óhajtanak, mint sok asszony és férfi, amikor már azt hittük róluk, hogy benőtt a fejük lágya; látni akarják a szelet, amelyről csak hallottak, az utcákra kívánkoznak, amelyekről csak annyit tudtak eddig, hogy ott esik az eső, és mindig nagy kiabálás van.

És a meghitt székek, amelyeknek öléből csendes magunkrahagyottsággal szemlélgettük a múltak tarka képeit, nevetséges csalódásait, vizenyőssé válott érzelmeit, a remények pernyéit, az elért vágyak hiábavalóságait és az el nem ért óhajtások festékes arculatát: a bizalmas székek útnak indulnak, mintha valahol jobb adresszét tudnák a nyugalomnak.

Lelép állomásáról a nagy bajuszú falióra, amelynek arculatán annyiszor kerestük a következő idő ígéreteit, betegségeink elmúlását, a postás jövetelét a várva várt levéllel, kedvesünk közeledését, a munka enyhítő percét, álmatlanságainkban a vigasztaló napfelkeltét.

És elindulnak ismét szerte a városba a szegényember bútorai, hogy megmutogassák mindazt a nyomorúságot, amelyet eddig nem láttunk a bezárt ajtókon túl; végigjár a városon az ágy, amelyben a szegényember a szegényasszonnyal arról gondoskodott, hogy sohase múljon el a földkerekség legnépesebb családja, a szegények nemzetsége; végigbiceg az asztal, amely az utolsó lakomára még abból az időből emlékszik, mikor még nem vitték el egyik lábát a háborúba, a katona ellőtt lábának helyébe; csörömpöl a mosdó, amelyben a szegényember otthon, négy fal között a könnyeit mosta, amikor azt hitték odakünn a világban, hogy nincs már semmi baja a szegényembernek.

A pesti otthon, amely eddig is gyengébben kapaszkodott a léthez, mint a verebek fészkei az ereszhez, most majd elkezdheti ismét viszontagságos vándorlását, amelynél nem végesebb az emberi természet nyomorúságra való hivatottsága, de nem végtelenebb, mint az örök harc a szegények és gazdagok között.

(1921)

Az elásott szív

Ha életem búskomoly vagy bukfences véletlenségei úgy alakultak volna, hogy megmaradok vala egy vidéki ház bolthajtásai alatt, amely háznak olyan széles ajtói voltak, hogy a legnagyobb potrohú szomszéd is kényelmesen

- 39-


benyomakodhatott a vendégjárás órájában: – közelebbről láthatnám az évszakok változásait, amely dolog mindig jobban érdekelt még a könyveknél is. S ez esztendőben felírnám a naptár margójára, hogy oly erőszakosan, szinte szilajkodva köszönt be a tavasz Magyarországba, mint már régen, mint még akkor, midőn bandukoló életmódunkban észrevettük, és jelentőséget tulajdonítottunk a tavaszi viharoknak. Mohó, szomjúságtól szikkadt tavasz jön, a szél üvöltözik éjjelenkint, mint az igazságtalanul elítélt rab börtönéből a szabadság után; mogorva, lánctartó szellemek súlya alatt föl-fölemelkedik a letiport Magyarország mellkasa, amint mind mélyebb lélegzeteket vesz a tegnap még halálraítélt, a vesztőhelyre-vonszolt; és aki hallgatni tud az éjféli órán, már hallhatja a föld mélyében, messzire, egy nagy szívnek a lüktető, közeledő dobogását: talán saját szívünk az, amelyet egykor elástunk, eltemettünk, elfelejtkeztünk róla – de most jelt ád az elveszített szív, él a romba dőlt nemzeti épület alatt, forró véráramlás feszíti, minden magyar gondolat fokozza erejét, és maholnap olyant kiált sírjából, hogy az egész világ meghallja…

Bár nem csillapul a ház körül a rideg nyugati szél, bár belesikkant néha az

északi szél őrjöngő boszorkánya tavaszi képzelődéseinkbe; a magyar föld pihenés és csüggedés nélkül küzd a kikeletért. Szinte mitologikus volt ez évben a föld csatája az elemekkel. Már feszíteni kezdte bilincseit január napjaiban, midőn más évek tapasztalata szerint hófejű öregként szokott üldögélni a tél a magyar tűzhelyek mellett. A föld megmozdult a szakállas Vízöntők alatt, elkergette őket ezeréves állomásukról, és tavaszodni kezdett. Először a cinkék futamodtak vissza erdőikbe, aztán a varjak keringtek megzavarodott csapatokban a pirosló alkonyati égboltozat alatt, a vakondok a réteken alig aludhatta ki magát, már Vízkeresztkor észrevette, hogy mozgalmas vásári élet kezdődött körülötte a föld alatt. Az öreg mogyorófa volt a legbátrabb, gyorsan kiküldte apró ablakain virágait, mint a szegényember küldi vándorolni nyakára nőtt gyermekeit. Az orgona, ez a kandi, tapasztalatlan falusi ártatlanság ugyancsak varrogatni kezdte tavaszi ruháját, bár benn a városban még javában tartott a farsang. A mezőkön a későn vetett búza oly erővel és mohósággal kezdett növekedni, mint az ifjak arcán a szakáll. Kertünkben minden reggel új jövevényekkel találkoztunk, akik az éjszaka láthatatlanságában érkeztek meg égi állomásaikról: fehér virágocskák, rügyező gallyacskák, növendékleány-gyengédségű bokrocskák énekeltek alig hallhatóan, midőn az éj keserves álmaitól elbúsult fejünket a kertbe vittük. És a szívünkben mindenféle harkálykopogás hangzott, mintha valahol a távolban már kezdenék vágni a favágók azt a nagy, sötét fát, amelynek magyar szomorúság a neve.

- 40-


A meglepett ellenség, a tavasz finom karjaival feje tetejére fordított tél nem nyugodott a csata elvesztésén. Vissza-visszatöntörgött medvelábain, dühödten ordítozott a réteken, kerteken, mezőkön, amelyek az ő engedelme nélkül tavaszt publikáltak, dermesztő havat csapott a bátorkodó rügyek nyakába; előfüttyentette mészáros-szelindekeit, a daloló vándorlegényt és a rőzseszedő anyókát megriasztó szeleket; két kézzel verte a háztetőket, a kéményeket, felpofozta a mosolygó arcúakat, kecskerúgást adott a házikójából kibátorkodott szegényembernek, rárivallt a kismadarakra, amelyek már gyűlést tartottak, ahol elmesélték, mennyit szenvedtek az elmúlt időkben; visszajött bosszúsan és vérszomjasan, de a magyarok többé nem féltek tőle… Ugyanis meghallották, hogy túl a folyamokon, túl a hegyeken: harangoznak, túl a lelakatolt országutakon hangosan imádkoznak, túl az erdőkön azokat a dalokat dalolják, amelyeket itthon ismerünk, és mélyen Magyarország alatt, a befedett sírban életre kelt a megholt szív, ismét hallja dobogását, aki fülét a földre fekteti, ismét éled, bátorkodik, erősödik a faodúba bújt tavasz… A dúló szélvihar már csak arra jó, hogy elvigye mindenfelé ígéretes üzeneteit, hogy minél messzebb meghallják a magyar tavasz éltető kiáltásait, hogy kékké, simává, ünnepivé seperje az égboltozat pitvarát. Azt hiszem, kocsizörgést hallok messziről…

(1921)

Magyarok délibábja

Abban a korszakban, amelyben egykor én is ájtatos megelégedettséggel és zöld lombos hittel éldegéltem (mint azok, akik a tizenkilencedik század érzelmes lugasaiból és honszerelemmel melegített kis magyar házikókból pottyantak a mai világba), a márciusi évszak Magyarországon a hív emlékezet ideje volt. Nemcsak a gyengéd rügyek nézegettek ki a kikelet ablakain, nemcsak tavasz első virágocskái nevettek fel ránk a földből, hanem a hosszú téli pihenő után kirukkoltak a régi temetőkből kedves nemzeti halottaink, és eljöttek látogatásunkra régimódi atilláikban, sápadt tekintetükkel mindazok, akik egykor apáink és nagyatyáink gyönyörű életét benépesítették. Márciusban (bármilyen kormány volt uralmon) az arkangyal megszólaltatta kürtjét az imént letűnt Magyarország felett, amelynek tiszteletében és hódolásában két nemzedék is felnövekedett, megnyíltak sírjai hazafiaknak, akikről annyit hallottunk és olvastunk, hogy szinte személyesen ismerni véltük őket; a magyar égboltozatra rajzolódott az új Hadak útja, a magyar szabadság; Kazinczy-kabátos honfiak,

- 41-


Kossuth-szakállas államférfiak, Petőfi-galléros költők alakjai tünedeztek fel a magyar fantázia látóhatárán, mint a délibáb képei.

Csodálatosak voltak a halottak, akik csaknem félszáz esztendeig visszajárogattak Első Ferenc József uralkodása alatt. Mintha csak a keménykötésű, meg nem lágyuló öreg királynak lettek volna ellenfelei ezek a holtak, akik minden esztendőben felvonultak a nemzeti képzeletben; el nem felejthető szavakat, esztendőről esztendőre aratást termő magvakat, sohasem fakuló gondolat-zászlókat szórtak alá a közelmúlt mitológiájából. Láttuk őket szívünk panorámájában olyan alakokban és helyzetekben, amint a festői történelem legéletteljesebben megörökítette őket. Petőfi mindig a múzeumi lépcsőkön áll, és a burnótszínű kabátos, pesti nyárspolgár esernyő alól lobogtatja feléje zsebkendőjét. Kossuth a szolnoki piacon beszél, és kokárdás nemzetőrök növekednek a búzavetések helyén. Jókai a szabadsajtó nyomdafestékes példányaival szalad ki a Landerer-nyomdából, és Vas Gereben jurátusai kivont karddal állnak a megdicsőülésben. Mintha sohase tettek volna egyebet a tizenkilencedik század közepén élt drága eleink, mint helyzetet választottak, amelyből egy fél századon át a leghívogatóbb és legnemesebb példaadással lehetnek azoknak, akik utánuk következnek. Szívet rázó, könnyfakasztó, mint a holt apának megjelenése és szava a fiú álmaiban: volt mindig a régi március. Csodát látott minden magyar lélek a márciusi ünnepnek nem hervadó, nem halkuló varázsában. A csatamezőkről és régi katonai temetőkből honvédek üdvrivalgását hallották a fülek. Ünnepi szónokok és költők hangján át harsant felénk rég elporladt atyánk. Minden őszbe borult, aggastyán honvéd arcán az öreg Kossuth arcvonásait véltük látni. Megelevenedtek a régi versek, és mérföldjáró léptekkel járták be az országot, ugyanazon órában kondultak meg a harangok ércnyelvei egész Magyarország felett, és ugyanabban a percben emelkedtek a tömegek felé a szónokok és költők, hogy megtöltsék a nemzeti gondolat igéivel a magyarok lelkét. Ó, mily jóságos esője a tavasznak volt a termékeny szóáradat! Ó, mily lelket nemesítő, fantáziát nevelő színek lengték az e napokon kibontott zászlókban! Mily üdvös volt a lelkesedés szélvésze, amely végigfutamodott a síkságokon és hegyeken, ahol magyarok laktak! – És a tizenkilencedik századbeli magyar mitológia áttörte a huszadik század szirtjeit, ment, mint felleg a hajós után, követte, mint gond a lovast, kivirágzott, mint télből a tavasz; amíg csak egyetlen élő ember volt Magyarországon, aki e korból való, aki nem ment el a holtakkal a másik birodalomba. Az utolsók között ballagott el az örökkön ellentmondó, szilárd vén király. És távozásával mintha fáradtabbak lennének tavaszkor az égboltozatra, a délibábba száguldó holtak.

- 42-


Hosszú éjszakák óvakodó hajnala; viszontagságoktól elfáradt zarándokok Mekkája; bánattól gyötrelmes magyar szívek megújhodása; reménytelenségtől megvakult szemek napvilága; hétesztendős hajszától agyonsarkantyúzott elmék megvilágosodása; szomorúságban síri sötétségű éjjel megszakadása: magyar tavasz – te volnál az, akit várunk?

(1921)

Jámbor tavaszunk

A nagypénteki kerepelő hangja egy álmatag utcácskában ért utol – amely utcában még mindig szűzdohány illatát véltem érezni a vaskosarak mögött nyitott ablakokból, valamint az ifjú nők húsvéti illatát, amint serénykedve hajtják a varrógépet ünneplő ruhájukban, a piros babos vagy kék pettyes gyengéd kelméken – mint sok esztendő előtt, amikor még ebben az utcában pipázgatással, elgondolkozással, nyugalommal töltötték életüket az öregek, álmodozással, reménykedéssel a nők.

Bizonyos utcáknak a tavaszi szaga örökre megmarad emlékezetünkben, bár

az egykori lakók régen elköltöztek vagy megvénültek. Pest (egy jobb korban) húsvét táján a jó szagú városok közé tartozott. Az új és friss ruhák a feltámadás napján, a hölgyek szalmakalapjai a mise után, a virágok, amelyek feldíszítettek minden keblet húsvét délelőttjén – kivitték a városból a tél dohosságát, a zordonabb tavaszok unalmát. Egy nagy szabóműhelyből lépett ki húsvét napján egész Pest, amely műhelyben mindenkit felöltöztettek kedve szerint. A patikák a legnagyobb üvegeikből öntötték a szagos vizeket, a borbélyok bővebben bántak a pomádéval és pedrővel, a házmesterek fellocsolták az udvarokat, a bérkocsisok kifényezték hintóikat, a budai hegyek temérdek ibolyát (néha orgonavirágot is) szórtak alá az ájtatos városra, a csirizes, sötét, kis suszterboltokból csodálatosan fénylő cipők indultak el hódító útjukra, a ferenci barátok templomának környékén felállottak a régen nyugalomba vonult lovagok is az ifjak mellé, hogy a város legszebb hölgyközönségét ünnepélyesen várják a nagymise után, Szent Teréz temploma elől elgurították a csúf koldusokat, a Duna-partra nemcsak azért siettek az emberek, hogy megnézzék a folyam áradását, hanem egyéb dolguk is volt ott, a Váci utcai boltok fáradtan elpihenni látszottak a sok, ünnep előtti vásárlás után, könnyű szívvel keltek át a hidakon a régi Buda szerelmesei e napokban, a vízivárosi kisasszonyok nemhiába tanulták meg a legújabb táncokat kék téli délutánokon a tánciskolában, húsvéti délután bizonyosan bemutathatták

- 43-


tudományukat a „Fácán”-nál, a gyermekek is számítottak arra, hogy a Gellérthegyen szól a verkli. És mindennek, e szép tavaszoknak olyan illatuk volt, hogy az ember megérezhette már előre, mikor téli estéken a kalendáriumot levelezte, és rátalált a piros betűkre. Húsvétkor kezdődtek az új szerelmek, miután a régiek valamely rejtélyes okból az elmúlt farsangon nem jól végződtek; húsvétkor választott új dalt és új vállszalagot a lovag, amelyeknek szolgálatában tavaszát tölti; húsvétkor vetették le a gyászruhát a fiatal özvegyek, és ugyanakkor mutatkoztak először az utcán a menyasszonyok, akiknek házasságuk „visszament”. Jó szaga volt Pestnek; még azok a nagy pipájú öregurak is, akik a mellékutcákban emberemlékezet óta az ablaknál pipáztak, és füstgomolyba fújták visszatérő emlékeiket, kiszellőzködtek nagytakarításkor. A halottak, akik valamely adósságbehajtás végett az éjszakai szélben visszatéregettek a temetőkből, hogy kopogtassanak a régi házfalakban, megrázogassák a kilincseket, felriasszák az alvókat: húsvéttól kezdve megnyugodtak, és kertészkedésre adták fejüket. Új hangokat hoztak magukkal a harangok, midőn Rómából visszatértek, a közönyös fülek is felfigyeltek, midőn a nagyheti szünet után felzúgtak a frissült dalnokok a háztetők felett.

És minden utca, minden tér, minden vén ház valamely különös jó szaghoz

jutott, amelyet addig nem lehetett észrevenni. Hamiskás mosollyal néztek kapuk, amelyeket sokáig zárva láttunk; kacéran integetett virágos cserepeivel egy-egy ablak, amely alatt közömbösen haladtunk el tegnap; az erkélyek, amelyek téli időben legfeljebb fagyni való nyulat hintáztattak, most már megmutogatnak asszonyi lábakat, amelyekhez arcokat képzelhetünk, örökzöldet tépdeső habkezeket, amelyekről feltesszük, hogy egykor majd epedő levelet írnak. A tetőkön a kémények halkabban füstölögnek, mint a tél zord viharaiból révbe ért hajók, a megfehéredett függönyöket gyakrabban félrevonják szép kezek, a nyitott ablakon át zenéket hallani, amely zenélések arról beszélnek, hogy a szerelmi ábrándokat még nem felejtették el hölgyeink a városban, a téli időben behavazott hordár az utcasarkon naponta többször is megbízatik levelek kézbesítésével, amely leveleknek illatáról megismerni küldőjüket. S egy napon a kapu előtti szemetesládában megpillantjuk azt a hervadt virágbukétát, amelyet gondos összeválogatással küldtünk farsangban valakinek, egy délután eddig sohasem látott szempár zavarja meg magányos óránkat vagy csöndes álmunkat, majd egy kibontott zsebkendőből vagy egy furfangos szoknyafodorból olyan illat áramlik felénk, amelyről azt hisszük, hogy még sohasem éreztünk hasonlót, bizonyos utcáknak, ahol valamely ismerősünk lakik, hirtelen új és jó szaguk lesz, kellemetes arcuk a mogorva boltosoknak, barátságos képük a rideg

- 44-


bérkocsisoknak, megértő mosolyuk a házmestereknek… S olyan jámbor áhítattal nézzük a kitavaszodott várost, mintha elfelejtettük volna a vén kópé régi csínytevéseit.

(1921)

Magyar sors

Szeretném neked egyszer fellevelezni a lelkembe zárt arcképalbumot (amelynek bizonyosan olyan kék bársonykötése és rézkapcsa van, amilyen fotográfiaalbumok egykor a legtöbb magyar úriház horgolt terítős szalonasztalain helyet foglaltak a képes Petőfi és Zichy Mihály rajzolta Madách mellett).

* Szeretném előtted feltárni a régi, szépszomorú magyar emberek

gyűjteményét, akiknek többé nincs folytatásuk, mint a családi arcképeknek, mikor az utolsó sarjadék is a temetőbe költözött. Szeretném, ha velem együtt néznéd a peleskei jegyzőt, akinek mását hajdan minden vármegyében megtaláltad; a kóborló Csokonait, akinek utánzatai minden magyar országúton kutyagoltak; a francia forradalom eszméiért hevülékeny és összeesküvést játszadozó falusi táblabírót, akit játékosságáért azokba a várbörtönökbe vetettek, ahová politikai okból igazság szerint századokon át nem való volt magyar ember – aztán a múlt század többi gyönyörű alakjait: az iskolából kicsapott vándorszínészt, aki nem annyira a világot csalta, mint önmagát; a gombos üstökű jobbágyot, aki nem is tudta deres nélkül elképzelni a világot; a faggyúgyertyája fényénél klasszikus költőket olvasgató földesuraságot, akinek háztetőjén befolyt az eső, és szegénységénél csak kakastaréja volt nagyobb; a vándorló Petőfi barátait, a később honvédnek verbuvált kispapokat és a széplelkű ifjakat, akik az ország különböző részeiben kvártélyt és ellátást adtak a verssel fizető poétának; az emigrációban iparosságot tanult bús honfiakat, akik évtizeden át törhetetlenül hitték, hogy hű maradt hozzájuk a kivert bikaként bujdosott forradalom, a napról napra szegényedő és megalkuvó, itthon hagyott barát, a tükrében, arcán a távolodó vándormadarak alakjától dermedező szívű szép asszony, a fennkölt lelkű leányka, aki akkor ígért örök hűséget, amikor piros nadrágos tábori síposok fújták a diadalmi zenét a honvédbálon, nem pedig a császár dragonyosai pörgették a bokákat; a lobogó sörényű zenészt, aki a sirályok vizén és a világvárosok országútján vonja vagy zongorázza a magyar fantáziákat, és egyedül csak ő látja könnybe borult szemével a feltünedező gémeskutakat, szélmalmokat, nagy síkságokon kérődző fehér barmokat és kertek alján dúdolgató, cseresznyeszínű

- 45-


lányokat; a kis 48-ban cilinderkalapban és feszes magyar nadrágban horgászó polgárt és krinolinjában is ábrándos fejtartású, karcsú, fehér harisnyás lábszárait, a zenélőóra melódiáira illegető nejét; az egykori ifjú honvédeket megderesedett korukban, akik Kolozsvárott piros, zöld és fehér borítékos folyóiratban írják meg szabadságharci emlékeiket, évekig keresgélik egymás hollétét a Bajtársak postájában, évtizedekig tartó vitát folytatnak arról, hogy áruló volt Görgey vagy nem; a kiegyezés utáni tengerimorzsolgatásos, halk években a vidéki olvasót, aki a Víg Cimbora naptárát akasztja Luca-napi vásár után az ablakszegre, hogy egész esztendőben piros legyen a bor a pohárban, és piros a mosoly a kipödrött bajusz alatt; Alföldi urat, aki fiatal korában szabólegény volt Debrecenben, de később a legjobb táncmester, aki a körmagyar ábrándjaira oktatta leány- és fiúnövendékeit, hogy azok késő öregségükig sem felejtették el a büszke, de elmélázó fejtartást, a szerény, de félelem nélküli fellépést, az illedelmes és szeretetre méltó modort, amellyel férfiak és nők érintkeztek egymással a régi Magyarországon; Mélyacsait, aki pohárköszöntőket írt, hogy annak is legyen mondanivalója az asztalnál, aki egyébként nem tudna versenyezni az asztal végére szorult és felköszöntésből élő kántorok és egyéb poéták szóvirágaival; Pucér (Mikecz) Józsefet, az Ébredjünk szerkesztőjét, aki Krausz és Zéligman nyomdájában adja ki antiszemita lapját; Kalocsa Rózát, aki Illemkönyvet írt anyáinknak; Herman Ottót, akire „furcsasága” miatt bámészkodva nézett a magyar glóbus és Kálnay Lászlót, aki ezer magyar anekdotát tudott, és mindig az asztalnál volt, ha Bacchus Apollóval koccintgatott; és tovább azokat a szelíd, barna szemű, pomádezott hajú, csokornyakkendős, nyári mellényes vidéki urakat, akiket már a nyolcvanas évekbeli kiállításon megcsaltak Pesten, amikor leszállottak a „kéjvonatról”, az elhalványodott arculatú, nobilis érzéseik miatt öregségükre elszegényedett magyar gavallérokat, akik egész életükben oly finomak és gáncs nélküliek voltak mindenkihez, mintha örökké majálisi vagy jogászbáli főrendezők volnának, ahol úri kötelességük gondoskodni, hogy mindenki jól érezze magát; a, nyájas embereket, akik bizalommal közelítettek egymáshoz, nyomban tegeződni kezdtek, ha egykorúak voltak, és az első mondatok az egymáshoz való atyafiság kiderítésére fordíttattak; a nőket, akiket orgonavirág-illatú zárdákban vagy francia szótól kajdácsoló leánynevelő intézetekben ápolva neveltetett a vagyona romjaiból élő magyar középosztály, amely nők aztán öregségükre, töpörödöttségükre nem tudták megérteni a világot egy pesti bérház sötét, udvari lakásában; a lángeszű férfiakat, akik lemondtak a külföldön kínálkozó gazdagságról, tekintélyről: hazájukba tértek, hogy itt koldussorsban együtt vergődjenek mindazokkal a szegénység országútján, akik mindenki megkérdése nélkül elhajították a követ 1914-ben.

- 46-


Szeretném egyszer neked megmutatni mindazoknak a fotográfiáját, akiket megcsalt, kigúnyolt, kinevetett, és végül megvetett a magyar sors.

(1921)

Ábránd a hajóhoz

Ki sóhajtott? Talán én, talán ő, tán mindenki, aki az óbudai parton ténfereg, gunnyaszt,

kuporog, hanyatt fekszik, a kezén jár, a lába nagyujját mozgatja, kecske módjára ugrik, vagy a homokba dugja a fejét, amint ez a víz partján szokásos nyárias alkonyaton, midőn a bécsi gőzhajó fehéren, mint egy álom, püspöki méltósággal és a gazdag ember öntudatosságával elmegy a Dunán. Akinek ádámcsutkája van Óbudán, ilyenkor megmozgatja. Akinek hűtlen szeretője van, az a hajóba szeretne kapaszkodni. Akinek korgó gyomra van, az könnyet nyel. És akinek bármilyen bánata van, az mindaddig nézi az alkony büszke hattyúját, míg az ünnepélyesen eltűnik az összekötő vasúti híd mögött, ahol egy öngyilkosjelölt már várja a végszót.

Ki sóhajtott? Talán valaki az erkélyen, akit alulról boldognak látunk – talán egy

divathölgy a Szigeten, akiről a lehető megelégedettséget gondoljuk vadonatúj szürke harisnyái miatt – talán egy-egy szegény varróleány, aki jegyesével a pesti kikötő ingyenes helyén ül, de még itt is vidornak látszik – talán mindenki felsóhajtott, aki csendes napszállatnál a Dunát nézi, amikor arra a gőzhajó elhalad: reményteljesen, mintha csupa nászutasok turbékolnának fedélzetén, gazdag emberek keresnék új gondját a szórakozásnak, redőtlen arcú vőlegények utaznának menyasszonyukhoz, és előkelő úrnők várnák a hajószékeken a csillagok feltünedezését fejük fölött, mert egyéb szomorúságuk nincs.

Ki sóhajtott? Talán a kemény rendőr, aki most foglalja el állomását a parti lámpás alatt,

talán a rab, akit valahol messze most kísérnek börtönébe, talán a kereskedő, aki boltjában úgy gubbaszt, mint az elátkozott, talán a költő, aki a szegénység huszonöt fontos ólomgolyóját hordja lábain: és mind utazni szeretne, és mind vágyakozik túl a Duna kanyarulatain, ahol az esti köd és a lógó felhő bizonyosan egy szebb világot takar, ahol sohasem látott cifra tornyok alatt, színes fedelű házikókban barátságos, a csalódást még nem ismerő emberek laknak, ahol azok a tündéri tájképek sorakoznak, amely képekkel a gyermekek és lábtöröttek álmodnak, ahol kutakból mérik a mézet, és a betegek mind meggyógyulnak!

- 47-


Mindnyájan kalitkába zárt madárnak érezzük magunkat, midőn a piros hajókerekek, mint a ludak lábai verdesik a vizet; midőn lila és rózsaszínű kendőket lengetnek a gőzhajókról a boldogak, akik pár negyedóra múltán már a szomorúság unott városa körül őrködő gyárkéményeket sem látják; midőn felzendül ablakunk alatt a hajókürt, amelynek hangjában mindazoknak a boldog embereknek a hangját véljük, akik messze innen megelégedetten és jóllakottan sétálgatnak a város kapuinál, akik jó szagú kertekben enyhe zenét hallgatnak napi fáradalmaik után, vagy kegyes hölgyeikkel cserélnek jótékony és andalgó szavakat, midőn belefáradnak a fülemilék fuvolájának hallgatásába.

Mindnyájan epedve nézünk a biztos járású Wien, Budapest vagy a Schönbrunn után, amikor elpáváskodnak ők a nagy Dunán az estében, mint a kivételes lények otthonai, ahol egészséges férfiak és gyengéd nők mindazt elgondolják és átérzik a holdfényben ringatózó Duna fölött, amit valaha költők műveiben olvastak; ahol nincs kolduspanasz a csillagos éjben, és gyötrelem nélkül, reményteljesen közeleg az erdők felől a hajnal; ahol csak az ezüsthasú potyka ugrándozását figyelik meg a Dunán, nem pedig a bomlott madárijesztőként szálló, szélmalom karú öngyilkost, aki a hídról alábukik; ahol gyengéd, puha kelmékbe burkoltan, táncos cipellőben, frissen beillatosítva és élveteg piros ajkkal jár az élet, a bankópapiroson nincs sasköröm nyoma, se vakondverejték jele, a szónak nincsen rókafogó csapóvasa, se ecetszaga, a szívnek nincs boronája, csak pihés ágya, a szemnek nincsen kése, a kéznek harapófogója, a lábnak faltörő kosa, a hazugságnak iszapja… ahol azokat a boldog embereket sejtjük eltűnni a folyam távolságában, akiket többé sohasem látunk Pesten.

Ki sóhajtott? – Mindenki, aki ma este a gőzhajó után nézett. (1921)

Pesti történetek az utcasarkon

A sarkon, ahol a piros fejű hordártól kérdezgettük egykor, hogy merre van a Zöldfa utca, ahol nagy bajszú rendőr fehér kesztyűben feszesen állott, ahol koldus suttogott füledbe szenvedéseiről, vagy cifra némber meresztgette alattomos tekintetét, a sarkon, Pesten, képecskék és domborművek foglalnak helyet, amelyek az utca történetét vagy nagy szülöttjét ábrázolják, ha majd a képzőművészek és a közmunkatanács óhajtása valóra válik.

Könnyű dolga lesz a képfaragónak az utca sarkán, amelyben tekintélyes városatya vagy netán hadvezér, vagy költő pillantotta meg a napvilágot, de kit rajzoljon az utcára, ahol senki sem született, csak mindenki meghalt: szürkén,

- 48-


névtelenül, elhagyatva, mint az emberek többsége, ahol még a temetésrendező sem tartja érdemesnek gyászbársonyával bevonni a kaput? Vígan csapong a fantázia a tereken, ahol királyt koronáztak, vagy forradalmat hirdettek: az utcákban, ahol búcsújárók jártak, gyorskocsi indult, régi posta állott, lövészek tartottak majálist, szent apácák neveltek leánykákat, az árvíz legmagasabban állott, vagy pesti Rómeók és Júliák éltek s meghaltak. De mit ír a képíró az utca sarkára, ahol mi sem történt, csak mindig hétköznap volt, nem hallatszott oda se a baromvásár bőgése, se a vigalmak cimbalomja, csak éltek az emberek a komor házakban anélkül, hogy megnézték volna a kalendáriumot, megbetegedtek és meghaltak anélkül, hogy az újságba vagy történelembe írták volna őket, megszerelmesedtek, és toll nem írt szenvedéseikről, lakodalmat tartottak, és legfeljebb a házmester itta le magát az esemény örömére, nyertek a lutrin, vagy elveszítettek anyát, gyermeket, és csak a legközelebbi szomszéd vette tudomásul, a földre estek a gyötrelemtől és a kíntól, vagy kivirágosodott az arcuk egy jó hírtől anélkül, hogy a történelembe kerültek volna: amint a legtöbb pesti utcában elmúlik az élet.

Ámde mégiscsak üdvös vállalkozás ez, a korszakban, amikor a mindennapi gond mozsártörővel ront a színes képzeletekre és a szép múltakon való merengésekre. E korszaknak úgyis a múlt letagadása és meghamisítása volt idáig a legjellemzőbb sajátsága. Sietve dugdosták el az emberek a tegnapi kalapokat, a kortestollakat, a harci indulókat és a szovjet sapkákat, a temetőkbe ásták tegnapi ábrázatukat, barátjukat és bőrkabátjukat, a falakról lekaparták az öblös hirdetéseket, és gyorsan bevonták a zászlót az erkélyről. És még messzebb is nyúlik a múlt időbe a nagy eltakarítás. Senki se akar emlékezni a háború előtti boldog Pestre, a koldusnak és gazdagnak; egyforma szabadságra, a derék erkölcsre és a barátságos életre, a kart karba öltött testvériségre, a régi házakra, ahol egykor hálás pohárköszöntőt mondtunk a vendéglátásért, az elszegényedett asszonyságokra, akikért egykor szívesen adtuk volna az életünket, a régi szívhangokra, amelyek egykor lépteink kopogását kísérték az utcákban, ahol azóta se fordultunk meg, a kapukra, amelyeket a nyájas barátság tartott tárva, a kéményekre, amelyek messziről füstölögtek: és az egész gyönyörű múlt időre, amely oly messzire ment tőlünk, mint az őrültektől a józanság.

Nem lehet rossz következménye, ha a festők és szobrászok egy-egy régi utca sarkán megmutatják nekünk apáinkat, akiket évek óta elkomorodott orcával megjelenni látunk álmainkban: élénkbe varázsolják egy-két kőfigurával az elmúlt századot, amelynek hitére és erősségére egykor kemény esküt tettünk mindnyájan, akik Magyarországon boldogulni akarunk: fölelevenítik a halott nagy férfiakat, akik eltávozásuk idején még azt hitték, hogy mindent a legnagyobb rendben

- 49-


hagytak maguk után Pesten és Budán; a régi embereket és történeteiket, hogy mindennap találkozzunk az utcasarkon elgombozott vagyonunkkal, kockára vetett emberségünkkel, szentnek hitt meggyőződésünkkel, emelt fejű, dagadó mellű önérzetünkkel; az utca sarkára festenek képeket, amely képeken a napjában háromszor jóllakó pesti polgár ballag, a víg kéményseprő viszi a létrát, telket ajándékoz Grassalkovics, regényt ír Kemény Zsigmond, koronás férfinak nyújtja kezét Deák Ferenc; jelvényeket tesznek a sarokházra, amely jelvények majd megállítják a szürke mindennapjában verejtékező polgárt, álmot sugdos azoknak a fülébe, akik már sohasem álmodnak, megcáfolja azokat, akik a maguk hitvallásával együtt az egész múlt időt letagadni szeretnék.

(1921)

Magyar falevelek

Vén fánk kiterjesztett tenyere hiába emelkedett előbb fohászkodással, majd könyörgéssel a felhők felé, ínségén nem esett meg szíve az átutazó fellegeknek, amelyek azúros színben tündököltek a fülledt, epedt magyar föld felett, sem a látóhatár felhőfejedelmeinek, amelyek nagy messze, a határhegyeken túl, néha összedugták bozontos, méltóságteljes fejeiket, mintha azon tanácskoznának, hogyan segítsenek az aszó, hőtől és viszontagságtól hervadó vén fán (amikor is a közelgő jótékony esőzés látóképét olvasták ki az álmodozók az égi hieroglifekből).

Elmentek keletre és nyugatra az égboltozat nagy reményű utazói, éppen csak annyit engedtek meg a feléjük tekintgető magyar szemeknek, hogy darab ideig reménykedjenek; megvigasztalják pár szóval a küzdelmes haldoklókat, akik nem mernek addig meghalni, amíg valami jó hírt nem vihetnek magukkal Magyarországból a másvilági várakozóknak; megsimogassák az ifjakat és a gyermekeket a reménység üdítő szellőjével, hogy azok ne veszítsék el hitüket a messzi jövendőben; a szomjasaknak azt juttatták eszükbe, hogy voltak már nagy és áldásos esők is Magyarország fölött; az éheseket azzal vigasztalták, hogy a régi magyar a jóléttől legtöbbször gutaütés folytán ment el a másvilágra… Elszálldostak a remények duzzadt, fehér hajói – legfeljebb a dunai gőzhajó kürtölt előkelően a hidak alatt; elhangzottak a minden reggel újult fohászkodással az égbe muzsikáló harangok; elrepültek a mennyboltozat és a képzelet bárányfelhői, amelyektől sorsunk megváltását, szikkadt szomjúságunk elmúlását, csüggedt ernyedtségünk felfrissülését vártuk.

A vén fa hullatni kezdte leveleit.

- 50-


Nincs szomorúbb a nyári hőben megaszalódott, sárgára fonnyadt falevélnél, amelynek még a hangja is más, mint az őszi, lemondással, békességgel zizzenő levélnek.

A nyári falevél, amely idő előtt, hervadtan fejünkre hull: panaszos önvád az élet rövidsége miatt. Az őszi levelek arca mosolygós, mint az öreg halottaké; de a nyáron lehullott levél beteg fiatalember, aki kedvetlenül és sápadtan, keserű szemrehányással fekszik be koporsójába. Ha megnézzük a faleveleket, amelyek mostanában csörrennek meg a magosban a halál láthatatlan szelében: mindegyiken egy-egy arcot látunk; egy túlvilági fényképet barátainkról és ismerőseinkről, akiket az elmúlt lázbeteg esztendőben elveszítettünk a háború járványában, a forradalmak ragályában.

Ők üzennek a nyár közepén lehulló levéllel, akiknek sorsa és lelke nem bírta ki az égető napsugarat, amely nagyítóüvegen át érkezett kis országunk mezőire, hogy elégessen mindent, zölden harmatos réteket és szelíd ifjúságtól hímporos lelkeket. A bibliai jó és rossz Angyalok csatáztak a csillagokig Magyarország fölött, az égből jövő sugárt fogta föl az ördög, hogy azzal pusztítson a földön. A máskor halkan érlelő magyar napsugár hervasztott, vénített; kiszárította az életerőket, aggastyánokká aszalta a gyermekeket, túlhevítette az előbb jól lefékezett energiákat, szárnyakat növelt (de az Ikarus szárnyaiból) a magyar akarásoknak.

És most lehulldogálnak ők lábaink elé, a közelmúlt korán hervadt reménységei, miután nem bírták el a világszem összpontosított hevét. Egy-egy kis falevélben, amely az ősz mélázó és halkan búcsúztató keringése helyett most úgy zuhan le a fatetőről, mint a meglőtt madár, egy falevélben kell látnunk a múltak sorsát, történelmét pirosán harsogó esztendőknek, bukását fölnevelt hiúságunknak, váratlan hervadását büszke álmainknak. – Én azt hiszem, hogy minden magyar falevél falun született, hol csendben és feltűnőség nélkül élheti ki a ráeső időket, hajnalban ébredhet az ősi erkölcsökkel, és alkonyattal megállhat kis igényű, szűk körre szorított életmozgásában, hogy azon túl csak a föld felől hangzó mesemondásra ügyeljen. A nagyvilági klíma ártalmas a magyar faleveleknek.

És dalt sem tud mondani a most lehulló falevél, mint akár a költő, aki már

évek óta nem találja őseitől örökölt kobzát, amelyet valahol az országúton elveszített.

Az érdemes és jutalomként érkező őszben a lehulló falevél csaknem vigasztalására szolgál az élve maradottaknak: olyan szívhez szóló nótákat mond halálában. Dicséri az erényeseket, akikre a hosszú és csendes életek várakoznak,

- 51-


magasztalja a nyugalmasokat, akik megelégszenek a vén fák szelíd barátságával, megnyugtatja a lemondókat, akiké a csendes és álomtalan éjszaka, dédelgeti a csalódottakat, akik a bölcs és jóságos mosolyok tulajdonosai – mindenkinek mond valami kedveset életünk e szeretetre méltó hízelkedője, mielőtt elvegyülne a föld megöregedett gondjai közé.

De a nyáron lehulló levél mindig csak egyet mond: a jajt, amely annak hagyja el ajkát, aki váratlanul találkozik a halállal; az óh-t, amelyet a kétségbeesett kiált, midőn már nem tud egyebet mondani: és a keserű némaságot, amely az ifjú halottak arcain látható, mikor nem engedték őket elbúcsúzni sem az élettől. (Habár hiszen a búcsú a legkedvetlenebb és legfeleslegesebb fogalom: talán azoknak van igazuk, akik nem búcsúzkodnak, hanem hirtelen elmennek.) Július végén.

(1921)

Az országúthoz

Akit legvénebbnek mond a közmondás; akit századok óta tudnak a vándorlók, kereskedők, lakodalmasok, koldusok és henye utazók lábai; aki elválasztottál népeket, erkölcsöket, divatokat és ellenségeket: határszéli országút, mostanában úgy marsíroznak rajtad a katonai bakancsok, mintha nem is a háború, hanem még messzebbi idő, középkori járás-kelés térne vissza.

Mi sírunk az országút sorsa fölött, de az országút tudja, hogy a bakancsok továbbmennek, messzire az idők távolságába, túl a látóhatáron, ahol az égő jelen idő füstje húzódik az égboltozaton, messzebb, ahol a mindennapi fájdalom őrlődik az ijesztő szélmalmok szárnyain, de még annál is messzibb, ameddig azoknak a gondolata ér, akik a mostani években születtek és éltek. A katonai bakancsok elvonulnak a múlt időbe, és tán már ütközik is valahol a szakáll egy fiatalember állán, amely szakáll egykor megfehéredetten simogattatni fog mesemondás közben. A népmese, a nemzeti legenda, a hősi rege kis palántáját látjuk kikelni az országút mentén; igaz, hogy a terebélyes fa alatt mások üldögélnek.

Az országúton majd fölkerekedik egy nagy szél, amelynek eredetét most még nem tudjuk, amint nem sejtjük a természeti erőket; eljön a szél, és befújja az idegen lábnyomokat. Ahol a gond és bánat mély ráncokat vont, ismét vidáman pörög tova a magyar szekér. A feszületek felfigyelnek, magyarul imádkozik alattuk a vándorló. A kertek gyümölcsfái kinyújtják jótékony kezüket az országútra, mert a vándorlegények magyarul énekelnek. Tarka kendős lovak

- 52-


száguldva visznek lakodalmas meneteket, amelyek régen hallott dalokat énekelnek. A csárda kéményéből előbújik a vén cigány, aki itt várta az idők jobbrafordulását. A koldus magyar búzából dagasztott kenyérrel tarisznyájában bandukol az országúton, és a rézveres arcú útmester vörhenyeges bajsza alatt felhangzik az a pattogó, cserdülő hang, amelyet magyar káromkodásnak neveznek. A nagy vásáros kocsikon a terebélyes árusok ismét a Mihály- és Luca-napi vásárokról beszélgetnek, amíg a jól pántolt kerekek fennakadás nélkül tovább görögnek. A nyugat felől jövő vándorlegény, aki a bécsi piacon a vándorlegények vasszögekkel kivert fájától tudakolja az utat, hálásan felsóhajt, amint a magyar országútra ér.

A bakancsok elmennek messzire, az őrkatonák házikójának eresze alól fészkelő veréb eregeti le a fűszálat, a falvak kakasai és tyúkjai túljárnak a szomszéd szemétdombján, és a molnár, ha szél kerekedik, arról is várja a gabonás kocsikat, amerről ma nem jön szekér. A kockás pesti vigécet, aki asszonyt vidámító portékáival jár e tájon, nem állítják meg leeresztett sorompók. Az erdőkerülő bajszos ebével ismét bejárhatja a régi ösvényeket, a Szűz Mária oltalma alatt mendegélő búcsújárók után messzire hangzik az ének és száll a por, pödrött, kakastollas csendőr szuronyától félnek a rosszban járók, és a harangok olyan nyelven beszélnek, amelyet mindenki megért, mint a szülőfalujáét. Városok, amelyek eddig elszakítva éltek egymástól, bár azelőtt házasodni összejártak, felkeresik egymást; az egyik sógornak őszebb lett a haja, a koma tán megfogyatkozott testi terjedelmében, a gyerek már eléri az asztalt, egyik-másik igen öreg ember már nem köhécsel együtt a kakukkos órával; de majd csak megtalálják egymást, akiknek érzésük és barátságuk egyező. A menyasszonyok is beleírhatnak a galambbal díszített levélbe mindent, amit a szívük diktál, rókaképű határőr nem szaglász az ölelkező szavak között. A szenvedésektől megemberesedve, a viszontagságoktól megszelídülve térnek haza fiúk, akiket a magyar végzet darab időre elszakított anyától és testvértől. Haza! Nincs ennél érzelmesebb szó, sem felnőtt férfi, sem gyermek könnyes száján!

A szemünk most még elborulva néz az ország határai felé kanyargó országutakra, búskomoly arcok közelegnek nyugatról, keserű füstje szálldos idegen tüzeknek, panaszos mondanivalója van a vándorlegénynek, az öregek egy darab hantot hoznak a zsebükben, amelyre majd a fejüket akarják hajtani, a férfiak szívében a bosszú kovácsa fujtat, az asszonyok a tojós tyúkjaikat hozzák a hónuk alatt, mert egyebet nem tudtak megmenteni, de azért tudják, hogy az országút ismét a miénk lesz, nem búcsúztunk el se az országúti Krisztustól, akihez imádkozni jártunk, se a mezőktől, amelyeket verejtékünkkel öntöztünk.

(1921)

- 53-


A taposó lányhoz

Ő az, aki sohasem öregszik, el nem múlik, nem haloványodik és mindig felejthetetlen – a taposó lány, aki a szőlőillatú őszidőben ifjan, ropogva, kipirultán, kedveskedve járja az öregemberek szemének való legszebb táncot a kádban.

A darázs mámorosan hever az árokban; a megszedett szilvafán a régen látott cinke szólaltatja meg kis sípját; a rőzselángnak már olyan kesernyés a füstje, mint az öregasszony nótázása; csörögve hahózik a szél, mint elvarázsolt álmából felébredt vadász bejárja az ismerős tájékot; a présház eresze alatt megint kormosabb lett az évszám, amely az építkezés idejét mutatja; csak ő nem változott, az örökifjú lány, aki minden szüretkor előjön a messzi múlt időkből, hogy mezítelen lábszáraival ellejtse az ősi táncot vígpiros és sárga szőlőfürtök fölött; hogy belenevessen a mustba, amely nevetésből a hó lehullásakor csapongó férfihahota leend; hogy beletáncolja a széttaposott bogyók nedvébe a régi magyar ritmusokat, dalokat és hangulatokat; megtanítsa az új borral táncolni azt is, aki odáig sohasem táncolt: megnyissa a bús kürtöt azok lelkében, akik sohasem búsulnak; kötényében hozza a nevetés madárfiókáit azok elébe, akik mosolyogni sem szoktak… Ő, a taposó lány tűnik fel előttünk, midőn a zavaros mustban az ifjúság mézes ízei mellett a későbbi életünk fanyar vagy bátorító ízeit is érezzük; látjuk ezt a leányt barnán, mint a hegyhátak felett az erdők lombjait; látjuk a lányt szőkén, mint a napsugárban a mezőket, amerre jókedvünkkel elfutott a nyúl; látjuk őt andalgó lépésben vagy dévaj kacajjal, szemérmetes odaadással vagy kihívó kacérsággal, mint azokat a nőket, akik egykor életünk szőlőfürtjeit borrá taposták.

A taposó lány. Ő az, aki tüzet rak télidőben az öregek szívében, hogy a láng

oly magasra lobbanjon, mint a venyige lángja; ő ül víg mosollyal a siralomház kedvű betyár mellé; nótát virágoztat a lábatlan vándorló száján a csárda kuckójában; kerekeket pörget végig a világ országútjain, amerre a lakodalmasok járnak; régi dalt vonat a zenésszel az ablak alatt, amikor a téli hold bujdosik a tetők fölött; pajkos adomát mondat a jégszürke vénekkel bámész ifjaknak; tavaszi szoknyák virágfodrait libegteti meg az avas sajt magányú életuntak szeme előtt; új városok tornyai felé kormányozza a mindentől megcsömörlött útonjárókat; bokázva kíséri a kiszemelt ág alá az öngyilkosokat, és hidakat épít a reménytelenül szenvedőknek, mikor már segítséget nem látnak. Ő tapossa örökifjú lábával a bánat végtelen tarlóját, hogy újra kivirágozzon; ő tapossa el a mindenkori naplementének borongó árnyékait a zord pincék és csacsihangú

- 54-


csárdák környékén; ő ül utolsó napszállatkor a búcsúzkodó agg mellé, hogy annak szívéből egyszerre fölreppenjenek az emlékek seregélyei; ő bugyborékoltatja az új borban a vállalkozó kedvet, az élet mélyeiről újra feltóduló bátorságot, a vaksi tükörben örökre elhalványodott mosolyt azoknak a részére, akik már lemondtak arról, hogy egyenesen járjanak. Ő megy félrecsapott kalappal éjszaka végig a falun, hogy az álomtalanoknak megmutassa az ösvényt, amelyen álmaikkal újra találkozhatnak.

Most már munkába állott mindenütt, amerre a hegyek térdepelve hajlanak a napsugár felé, ahol a dombok kövér oldalukat süttetik a déli nappal, amerre a sárga síkságokon a madárijesztők kezébe seprőnyelet szokás tenni; folyik a szüret Magyarországon, mint régi dalosok versengése, amely ismét az egykori jó magyar hangulatokat szeretné életre kelteni az árva magyarokban. A borházak előtt tudós öregek várják a must kóstolgatása után az első pohár tavalyi bort, hogy elszavalhassák a Fóti dalt; a gazda megtartja ősbabonáit a kád körül; a főzőasszonyok a bográcsok körül talán csak a csípős füsttől könnyeznek, és a szedő lányok kosarukba most is szerelmes gondolatot rejtenek a fürtök alá, mint azóta mindig, mióta a világ áll. Én pedig őrá gondolok, a taposó lányra, akinek táncától, derékringatásától, szorgalmától függ, hogy milyen kedve lesz a következő esztendőben a magyarnak.

(1921)

A molnárhoz

A legtöbb madár az ő udvarán ugrál, és a környéken mindenki ösmeri, akár az alkonyi ég pirosságából várja a másnapi szelet, akár semmire se jó gebékkel vonatja az egyiptomi szerkezetű szárazmalmot, akár kevélyen pöfékel, gőzsípját eregetve, midőn a szekerek rogyásig terhelve fordulnak be házába, akár a vizet duzzasztja zsilipjeivel… Ő a vidám, gazdag, dolgos ember mindenütt, amerre az őszi ég lehajlik a földre; ő lopja a lisztet, és ajándékozza a jó kenyeret; ő virrad meg fáradhatatlan malomköveivel a halványodó őszi éjszakában, ő kelepel tovább az álomba merült folyón, amikor a vízimadarak is elhallgattak, az ő házához kanyarodó úton a legmélyebb a keréknyom, még ha az dombon áll is, hogy első kézből kapja a síkságon futkározó szelet, az ő nádfödeles, ódon szárazmalmában örökös a vígság, a terefere, az egészség, jobb kedvű vendégeket lát magánál, mint a kocsma, pirosló arcokra száll a liszt fehér lehelete, munkától barna kezekre húz báli kesztyűt az ő mestersége, az ő eresze alól lehet legkönnyebb szívvel hallgatni az őszi eső csorgását, a téli vihar se tartja vissza az embereket attól, hogy őt

- 55-


messzi földről felkeressék, parolázással és nevetgéléssel telik az élete, a liszt és a pénz örökösen az ő garatján, szomorú molnárt még talán senki se látott.

Egyformán jó hozzá járni a búzaillatú, kemény zsákok tetején üldögélve, és tőle jönni alkonyattal, amikor udvara úgy fehérlik, mintha már leesett volna az első hó. Csupa öröm nála lenni, amikor titokzatosan keveri a lisztet, amelyet a magyar határokon túl fekvő világnak szánt, ahol becsületet kell tenni a magyar lisztnek. (Nagy titok a liszt keverésének ez a módja, apáról fiúra száll, de most már tán nem is használják, mióta a „Tisza-mentit” nem keverhetik a „bácskaival”.) Még a háza környékén is jó üldögélni az elhasznált malomköveken, amely kövek még azoknak őrölték a lisztet, akik már régen a temetőbe költöztek. Itt a leghangosabbak a verebek és legbeszédesebbek az emberek, amíg a lisztre várnak. Olyan régi történeteket hallani, amilyen régi a kenyér íze az emberek szájában. Általában régi malomkövek és ódon présházak környékén tapasztalni, hogy Magyarország (bármilyen legyen a jelen idő) az ősök országa. Minden történet a régi, szép múlt időkről szól, minden embernek van egy elmúlt ismerőse, apja vagy atyafia, akiről mesét mond. Az idei termést is mindég valamely régi terméssel mérik össze. Ki tudná kiszámítani, hol kezdődik az emberek emlékezőtehetsége, és hol van az a pont, amikor semmivé válik például a jelen idő?

A molnár pedig őrli az aranyat. Ő a „szívem molnár”, ő az „aranyember”, ő a „lisztlopó”, nélküle nem lehetünk. A drága, finom, jó élet kelepel és forog az ő kövein, magyarok következő esztendőjét, egészségét, fennmaradását dolgozza az ő keze; a gazdag kalácsát és a koldus száraz kenyerét, a dagasztó asszonynak piros arcát és a rabnak könnytől sós falatját őrli az ő malma. Ahány gőzmalom kevélyen füttyent, ahány rozoga szárazmalom messzi hallhatóan nyekereg, ahány zsilip mögött ezüstös fénnyel forog a kerék, és ahány bolondos, nagy karú szélmalom integet a síkságon: az most, szépen halkuló őszidőben Magyarország jövendőjét jelenti. Sok mindent elveszítettünk az elmúlt években, de a molnárok nem haltak ki Magyarországból. A csüggedés, a félelem nem lehet ott kísértet sem, ahol a malomkövek serényen forognak. A bánat árnyékká válik, ahol a drága, finom liszt oly bőven omlik. Az országutakat se nyomorította meg annyira a háború, hogy a gabonásszekerek végig ne mehetnének rajta. Minek búsuljunk, amikor kenyerünk van?

Milyen jó kedve van a molnárnak Mihály napja után! Már látja tornácáról azokat a szekereket is, amelyeket az újonnan szegődött cselédek kormányoznak malma felé. Már nemcsak kóstolóba jár az új kenyér lisztje, hanem egyformán kenyérré válik a régivel. És jobb a lisztünk az idén, mint tavaly volt, de vékonyabb az erszényünk. Ezért nem tudunk együtt örvendezni a vidám

- 56-


molnárral. Egyik markunkat bankóval kell megtölteni, ha a másik markunkba lisztet akarunk érte.

De azért csak örvendezzünk, hogy a magyar hajdani életéből, a nemzeti panorámából megmaradott a lisztes molnár alakja. Éppen olyan kedves, szívvidámító figurája ő a hazai tündérvilágnak, mint a többi alakok, akik magyarságunkat, étvágyunkat, kedvünket és vagyonunkat szolgálják. Örvendjünk neki, hogy helyén van, amikor oly sokan nincsenek megszokott, régi helyükön az emberek között; vidámodjunk fel a munkájukat végzett cséplőkkel együtt, mert hisz a malom kerekei olajozva várják a magyar munka eredményét; ne csüggedjünk el, mert a molnár majd csak gondoskodik arról, hogy mindenkinek jusson egy marék liszt a levesébe; ne féljünk az élet továbbfolytatásától, mert nincsen olyan malom, amely munka híján megállott volna Magyarországon. A dolgos, jókedvű molnár kiegészítője annak a magyar képsorozatnak, amely kezdődik a verejtékező, önfeledten dolgozó munkással, a soha meg nem roggyanó aratóval, amely képsorozat mindég megnyugvást kelt lelkünkben, amikor egyébként elcsüggednénk a magyarság sorsa felett.

(1921)

A tőzsde hölgyéhez

Láttam önt kétfogatú kocsijáról leszállani a Szabadság téren, és nem vigyázott, hogy dereka kiegyenesedjen, lábai egymás után érjék a kocsi hágcsóját, miközben a szoknyának művészi ráncosodása legyen, pedig a mozigép előtt egyébre se vigyáz: leugrott a két talpával, mint egy hordár, a bakon ülő kocsis hiába várta a borravalóul adott bájmosolyt, ön elsietett a tőzsde felé, a téren hullámzó tömegben csakhamar elvegyült vadgalambszínű toalettje. És kis, rózsaszínű füle, amelybe a múlt században bókokat suttogtak, vagy amelyhez még régebben verset írtak: kihegyesedett, mint a rókáé, amint az árfolyamokról hallott. Remegő ajakkal, sírós szemmel, orrával szipákolva ment előre a tömegben a bolt ablakáig, ahol fekete táblán fehér krétával jegyzik az örömöt és a bánatot, a tőzsdei kurzusokat. Vajon mit írhatnék az ön emlékkönyvébe, ha még divatban volna az emlékkönyv?

Láttam önt rózsaszínű, rövid szoknyácskában állni a tőzsde lépcsőjén, ifjú volt, mint egy tizenöt esztendős leányka, fehér harisnyáin a tegnapi bérmálás áhítata sugárzott, kalapkája mellett nefelejcsek, és a görbe lábú, fogatlan, vén tőzsdehordárral tárgyalt, hogy X.-et vagy Y.-t szólítsa ki a teremből. Ez az öreg hordár más időkben bizonyosan alamuszi mosollyal vette volna parancsát, most

- 57-


komor volt, mint egy hivatalnok, hiszen ő is tudja, hogy e lépcsőkön nem szerelemről, de üzletről van szó.

Láttam önt öregebb barátnőjével (aki valahonnan mindig előkerül az élet válságos pillanatában) a téren álldogálni és oly megtörve, elgyengülten, az összeroskadáshoz közel támaszkodni barátnője karjára, amint az elmúlt években a szerelemben elhagyott vagy reménytelen hölgyeket ábrázoltuk a templom mellé, amelyben a lovag esküvőjét tartotta. Ruházata nem volt egészen rendben, mert például kimaradtak félcipőcskéjéból azok a bőrfülecskék, amelyeknél fogva az antilopsarut a lábra vonni szokták; ezek az el nem dugott cipőfülek megmozdultak minden lépésnél, és senki se volt, aki figyelmeztette volna a toaletthibára, harisnyáján kis lyukat fedeztem fel, amelyet elfelejtett reggel bestoppolni; arcán sem látszott a reggeli fürdő, szürke volt az álomtalan éjtől, és hiányzott jó illata hajának, amely a gondos fésülködés után észlelhető, ön korán kelt, ide sietett, hogy egy cvikkeres, gyomorbeteg kedélyű, megvető arckifejezésű ifjútól (aki a tőzsde belsejéből jött) unott szavakat halljon, amilyen unalommal az ápolók a nyűgös beteggel beszélnek. Vajon miről beszélt a rosszképű siheder? Papirosokról, amelyeket ön vett vagy eladott, öregebb barátnője a rossz hírek hallatára kelletlenül maradt társaságában. Nemsokára elhagyja önt.

Láttam furcsa öregasszony alakjában, mintha Budáról, valamely régi városrészből vagy ódon divatlapból jött volna, tarkabarkán, madárijesztő kalapban, viklerben és szoknyában, amelyen olyan fodrozatok vannak, mint Erzsébet királyné ruháján, amelyet menyecske korában viselt. És ön már olyan öreg arcú, hogy szoknya nélkül akár férfiszámba is mehetett volna. Vajon kit keresett a nyüzsgő tömegben, szép, melankolikus délelőttön is, ahelyett hogy koszorút vinne a major sírhalmára a régi katonai temetőbe? Vajon mely szél fújta ide a kávéillatú, fehér macskás házikóból, ahol gyászflórral bevont férfiarcképek között legfeljebb az elmúlt éjszaka álmairól szokott csevegni látogatóival? Régi szerelmes levelektől és ócska színlapoktól duzzadt tán az a kapott bőrtáska a kezében, amelyekkel tán öreg színésznő módjára a könyvkiadóhoz siet? – Szinte fájt hallanom, hogy ön nem az őrnagyot kereste itt, hanem Leót, az ügynököt, és táskája lengyel bankótól duzzadt, amelyet nem Worynyeczky herceg, a szabadsághős hozott át a határon, hanem tegnap vásárolt spekulációra Leótól.

Láttam önt még sok másféle öltözetben és kalapban a pesti tőzsde környékén. Jött a Józsefvárosból, de bizonyosan nem hallgatott előbb misét a jezsuitáknál; jött a Belvárosból, ahol az első kisasszonyra bízta ez időre jól menő kalaposüzletét; jött a táncpalotából, ahol lábszárai ügyességével keresi esténkint kenyerét; jött faluról, kendőben, zacskóban őrzött bankóval, miután a vásárcsarnokban korán reggel eladta batyuja tartalmát. Jött, és tőzsdeügynököt

- 58-


keresett. Akármilyen alakban láttam önt azóta Pesten, többé nem tudom elhinni, hogy más férfiak érdekelnék önt a tőzsde fürge ügynökein kívül. A tőzsdeügynök a mai élet diadalmas Don Juanja; a régi pesti szerelmek táncos színészei, a még régebbi élet bozontos, félvad poétái, a mindenkori délceg katonák és fodrászfejű gavallérok mind megbuktak a borotvált arcú, ifjú tőzsdeügynök mellett. Ő a mostani hölgyvilág csillaga.

(1921)

L. M. emlékkönyvébe

1921. január végén Mostanában Magyarországon mindenki álmodik. Álmodik a múltról és a

jövőről; álmodik nagy életű, hatalmas apjáról; a temetőbe százesztendős korában sem szívesen megtérő, gyönyörű tizenkilencedik századot átélő nagyapjáról; sólyomröptű gondolatú, régi nagy magyarokról; a honszerelem rőzselángját két tenyerükkel óvó, bús életű, de nem koldus hazafiakról; az áhítatos homlokú, szentté sárgult arcú, honmentő, bölcs magyarokról; a nemzeti lelkesedésről, amely nem rikoltott kakasként, de melegített, mint szív felé csavart zászló kelméje; álmodik a tragikusan ünnepélyes és virágszirom gyengédségű múlt századról… Álmodik a jövőről, amelyet szebbnek képzel, mint a jelen.

Álmodik a garabonciásról, aki hétmérföldes léptekkel, forgószél reptével járta be az országutakat északtól délig, jégesőt hozott hátán, hótól terhes felleget a tarisznyájában, szélmalom vitorláját riasztgató orkánt a nótájában, piros véresőt a kismadarak tavaszi költözésekor, keresztül-kasul szelt vidéki utak garabonciásával, aki hétmérföldes léptekkel a forgószél hátán járt a magyar mesevilágban, északtól délig vándorolt, bár jégesőt hozott a hátán, a tarisznyájában hótól terhes felleget, didergő Orbánt és szánkázó Katalint, tavaszkor véresőt, kitartóan fúvó szél helyett vihart a szélmalmok vitorláira: kedves volt ő, mert magyar volt.

Álmodik a ködös kalendáriummal, amely annyiféle tennivalóval és böjttel látta el a múlt századbeli magyart, hogy nem ért rá búnak hajtani a fejét. Tele volt dologgal a magyar, akár farkasugatás hangzott a ködbe borult keresztút felől, akár fekete csíkot fogdostak a jég alól a halászok, akár tavasz pacsirtája szántott a kék magosságban. A kalendáriom minden napra talált vigasztaló örömet, piros kedvű ünnepeket, gazdag nagyvásárt, dalos névnapot vagy gazdasági teendőt; jó étvágyat az adventi böjt után, megilletődést József virágbontásával, fűszeres, borsos, disznóölő Tamást, orgonavirágos nagyszombatot, méla kedvű kisasszony

- 59-


napját, szüretelő október első hétfőjét, diótörő Szilvesztert… A kalendáriom szerint igazodott a múlt századbeli magyar mosolya vagy bánata, bőséges kedve, halk dudorászása, jóízű közmondása, öreggazda jövendőmondása.

Álmodik a régi magyar költőkkel, akiknek arcképei manapság áhítatos fametszetekről nézegetnek vissza, akik egykor az apostolok lován bejárták Magyarországot, szívnemességet, honszerelmet vittek mindenfelé, ahol odáig legfeljebb a darvak kurrogására figyeltek. Akik verset írtak az ezüstlevelű nyírfáról, az álmodozó holtvizek felett elfehérlő kócsagmadár árnyékáról, betyárok csárdájáról, késő őszi mezőkön szerénykedő kökörcsinről, hófejű Kárpátról. Álmodik a Kisfaludyakkal, akik úgy zengtek boldog dalokat, mint a szőlőszedő lányok, akik oly csodálatos regéket mondogattak, mint a vén iharok, midőn a behavazott házikókban pattognak, mesélnek a tűzhelyen. A Kazinczyakkal, akik sok lúdtollat használtak el a hon állapotának jobbra fordulásáért, akik gondolataikat még delizsánsszal, gyalogpostával küldték az ország egyik részéből a másikba, és mégis eljutottak mindenhová, fokhagymás kéményfüstű udvarházakba, borveres, őszies vármegyékbe, fekete bársony szőrével jól befedett agyvelőkbe.

Álmodik Berzsenyivel és Kölcseyvel, akik a tunyaság és tudatlanság búskomoly köde alatt alvó országban először gyújtogatták az utat mutató máglyákat; álmodik a maga udvarházában, szerény gazdaságában megelégedett magyar íróval, aki ráért hónapokon és esztendőkön át kigondolni és papirosra vetni a legjobbat, amellyel helyzetének használhat. Aki kis mécsvilága mellett, csendes otthonában, ahol fejével verte a mestergerendát, a csizmaszáráig sem ért a vizitelő atyafiság és szomszédság értelme – asszonya, kedvese csak a tyúkültetéshez ért, idegen neki férje gondolatvilága –, barátja, akivel eszmét cserélhetne, oly messzire lakik, mint a Dunántúl Széphalomtól, ahová hetekig jár a gondosan megírott levél: mégis az elpotrohosodott ősök ivadéka, az akkori magyar író oly áhítattal ül íróasztala mellé, mint a szent pap az oltárhoz lép, a klasszikusok és a legmodernebbek táplálják, amíg körülötte a fosztóka dalai hancúroznak a téli estéken, nemzete sorsáért aggódik, amíg a szomszéd házban még Lúdas Matyi földesurasága tartja az orrost gégéje felett a vidám disznótor közben, a Szózatot és Zalán futását írja, amíg az ország rendei és karai a diétákon pöffeszkednek, diósgyőri papirosra meggondolt lúdtollal, vesződve az alacsony ablakokon át alig beáramló világítással vagy az otthon őrzött faggyúgyertya kormosságával: könyveket írnak, holott a legtöbb magyar házban még csak azt a könyvet ismerik, amelyet Luca-napi vásárkor vesznek a ponyváról, és az ablakszegre akasztanak, hogy kéznél legyen, midőn lidércnyomásos álmokra keresnek magyarázatot.

- 60-


Álmodik tudós újságszerkesztőkkel, akik kézisajtón nyomkodják néhány száz példányban sem olvasott újságjaikat, amelyeknek oly messziről kell kezdeni az általános műveltség hirdetését, ahol a gyermek az ábécét kezdi. Álmodik rajongó könyvárusokkal, akik kis boltjaik setétjéből várva várják a pesti őszi vásárt, amikor néhány könyvükön túladhatnak a vidéki asszonyságok és honleányok részére. Álmodik azokkal a szegény költőkkel, kicsapott deákokkal, hazátlan, otthontalan lelkekkel, akik kopott atillában, lyukas csizmában, háborús külsővel kutyagolnak Magyarországon, betyárok csárdája vagy pesti kiskorcsma a tanyájuk, félbolond uraság a pártfogójuk, olvasójuk a kispap vagy a jurátus, akinek annyi pénze nincs, hogy megvegye a könyvet, de ideje akad a lemásolásához; álmodik az istenke báránykáival, akik a még félvad országban törhetetlenül hiszik, hogy felvirrad valaha a múzsáknak, a litteratistáknak, akik prófétaként hirdetik a ködszagú, átláthatatlan sötétben a hajnalhasadást, akiknek sorsuk, hogy a vándorszínészet ponyvásszekere mögött meghúzódjanak, és ha megmenekülnek a téli országúton barangoló farkasok elől, életüket névtelenül, ismeretlenül befejezzék az ispotályban. Álmodik Csokonaival és Petőfivel, akinek korhely hírével, mint pipaszárral fenyegették az apák és nevelők a szabadosabb süvölvényeket. Álmodik az asztal végére, a kántorok és komédiások közé került magyar költőkkel, akiknek emlékezete csak akkor ragyog fel, ha emberöltő füve nőtte be bús sírhalmukat.

Álmodik csodákkal. Magukba szállott, megtisztult szívű, felemelkedett gondolatú magyarokkal, akik Széchenyiként elborulnak, Teleki Lászlóként a halál vőlegényei lesznek, Wesselényi Miklósként megválnak szemük látásától, miután nemzetükön nem segíthetnek. Álmodik lemondó, megigazult, nyomorúságában összeroppant, de szívében az egekig emelkedő magyarságról, amely hívebben ragaszkodik ősi oltáraihoz, mint Koppány; amely bizakodóbban veti tekintetét a Duna–Tisza közén rengő csillagos égboltozatba, mint a tatárjárás korabeli bujdosó, amely igazabban ragaszkodik ősi szokásaihoz, regés erkölcseihez, mint a török hódoltság jobbágya… Álmodik magyarokkal, akik Rákóczival kibujdostak; emigránsokkal, akik Kossuthtal lépték át a Dunát; a szibériai pusztaságokon imádkozó hadifoglyokkal, akik hazatérvén könnyes arccal vetik magukat a megrepedezett honi földre…

Álmodik a magyar mitológiával, amelyben acélszívű és rakétalelkű férfiak állnak vállukat egymáshoz vetve, midőn veszedelem fenyegette a nemzetet.

Álmodik, álmodozik… barnapiros munkással, aki fáradtságot felejtető dallal megy a napraforgós tájon, kövér gabonáshajóval, amelyről majd ébredezve búg a ködkürt az alvó partok felé, piros szemű kovácsműhellyel, amely víg csilingeléssel igazítja útba az országúton eltévedt utast, dalos kőművessel, aki L

- 61-


alakú házakat épít, amely házakban gazdag őseink meghúzódtak, sürgő-forgó szüretelőkkel, apostolképű, teli hálójú halászokkal, az ég mind a négy táján fáradtság nélkül forgó szélmalmokkal, portékával megrakott kereskedőkocsikkal, a templomokban teli szívvel éneklő földnépével, boldog Magyarországgal.

Pest, március Egykor minden valamirevaló férfiembernek volt a levéltárcájában préselt

virág… Hervadt virág az édesanyja sírhalmáról, amely állott kakukkhangú,

kéztördelő fűzfákkal, halkan sóhajtozó nyárfákkal teli falusi temető közepén, nem messzire a Megfeszített fájától, és sohasem távol a szív emlékezetének. A repkény és az örökzöld átkúszott a szomszédban fekvő atyafiak hantjaira, egytestvér volt az árvácska és a vadrózsa a temető minden sírdombján, egyazon imádság szálldosott fel a halmok mellől a magosságba, amerre a varjak repülnek, és irigység nélkül, jó testvérként várta a gyülekezet az új jövevényt, ha gyászzene hangzott fel a temető kapuja felől. Itt laktak a nádfödeles házikókhoz hasonlatos mohos fejfáik vagy az árva gyermekkorban magosnak látott fehér és fekete márványköveik alatt: mindazok az ismerősök és atyafiak, akikre merengő mosollyal, némi csodálkozással, mint egy tovairamlott, boldogságokkal teli múlt idő hőseire és cselekvőire lehetett visszagondolni. Itt nyíltak a tavaszokkal olyan gyönyörű virágok, amelyeket máshol nem lehet látni, mint a régi temetőkben; itt dúdolta az őszi szél azokat a megnyugtató, ábrándosan lemondó, szelídítő nótákat, amely nótáktól és hangulatoktól oly sima és fájdalommentes volt az öreg magyarok arca, akiket gyermekkorunkban élőknek láttunk; itt álmodta tovább a gyönyörű tizenkilencedik század azokat a bizakodó, sőt fennhéjázó magyar álmokat, amelyektől mindig kiegyenesedett a férfiak dereka, amelyektől mindig szívrehatóbb és csengőbb lett a nők dalolása. Ezekből a temetőkből való préselt virágot viselt minden ember a szíve felett Magyarországon, amíg volt érkezésük figyelni a tavasz madarára, a kakukkra, volt időnk arra a gyengéd szomorúságra gondolni, amelytől a szomorúfűz lehajtja a fejét, volt kedvünk a jó kis szellemekben hinni, amelyek nyárfáink leveleit oly csendesen hintáztatják, amint a hosszú élet halkan mendegél.

Volt ott emlékvirág a kedves nő kezéből, akivel először jártuk félelem nélkül a sűrű erdőt, akinek kedvéért halálos elszántsággal választottunk dicső, nemzetünknek hasznos pályát, hogy egykor a kitűnő hazafi borostyánjával homlokunkon legfőbb jutalmunkat e felejthetetlen szemekből elnyerhessük. És e virág sokáig nem veszítette el színét és illatát, a buzdító szavak messzi éveken át csengtek szívünkben, a bátorító kézszorítás elérhetetlennek hitt magos ösvényekre segített, mint általában a nők szerelme és becsülése vitt előre sok nemes férfiút,

- 62-


aki a tizenkilencedik század csendességéből hallatta hangját Magyarországon. A magyar nő lelke jobbik fele volt a férfiúnak, aki életét a haza üdvére kívánta szentelni. A múlt idők honleánya nemcsak mézes gyönyörrel, érzékies mámorral vagy szentimentális érzelemmel traktálta a megnyert férfiút, hanem megnemesítette kedélyét lelkes bájaival, a magosba ragadta nem pihengető ambícióval, felemelte porba csüggedő óráiban, a szegény magyar haza szomorú arcát kínálta neki csókra, mielőtt saját ajkát átengedte volna. A mirtuszkoszorú a nők homlokán nem csupán egy potrohosodó, tunyaságba roskadó férfiélet kezdetét jegyezte, hanem mutatója volt a pályának, amelyet ezentúl a férfiúnak a hazáért kell bejárnia, hogy mindig egyforma szeretettel és becsüléssel nyugodhassanak meg rajta hölgye szemei. A múlt század emlékké halványult drágalátos honleányai Kisfaludy nemes regéiből tanulták a magyar nő szerelmét, midőn szívük először megmozdult; Petőfi lángoló versei lobogtak a téli esték kályhatüzében, midőn ifjú jegyesük lépteit követték mély elgondolkozásukban; majd a házasélet halkan, hópehely módjára hulldogáló eseményei közepette Vörösmarty zendülő, honszerelemtől búgó soraiban keresték férjük arcát; míg gyermekeikkel a tavaszi kertben Tompa virágregéiből ismerték meg a karcsú szarkalábat és a szerény ibolyát. Ó, ezek a nők, akik boldog apáink segítségére voltak az utolérhetetlen tizenkilencedik század felépítésében: a honszerelemből merítették a lelküket illattal és ideállal betöltő költészetet; a század csodálatos poétáinak hangjegyeit zendítették meg szívük hárfáján, midőn szerettek, szenvedtek, boldogok vagy boldogtalanok lettek; ősanyáik, a Zrínyi Ilonák és Rozgonyi Cicellék arcai lebegtek előttük, midőn gondos, komoly asszonyéveiket folytatták. Nem is oly csodálatos, hogy ily fennkölt lelkű nők buzdítása mellett oly hallatlan erőfeszítéssel fogott a haza ügyeihez a múlt századdal eltűnt férfinemzedék… Ily hölgyeknek kezéből való volt az a virág, amelyet akkor ajándékoztak a férfiaknak, amikor első hosszú szoknyáikat vették fel a kilombosodott erdei fák, midőn az ifjak nemes pírral égő orcával először fogadták meg, hogy erejüket és jövendőjüket a haza jobblétére fordítják, hogy egykor büszke lehessen nevükre és szerelmükre a szűzi homlok.

És virágot rejtegettek még a férfiak tárcájukban: amely virág arról a zászlóról való volt, amely Majténynál földre hajolt; amely virág annál a csákónál virított, amelyet Világosnál elástak; amely abból az engesztelő koszorúból való volt, amely koszorút a bajor Elisabeth küldött Deák Ferenc koporsójára, amiért szerelmesek lettek belé Magyarországon a nők és férfiak… amely virág a halott Kossuthot kísérte hazáig számkivetettségéből. Ez a virág sohasem hervadt el a magyar férfiak szíve felett. Őrizték mint talizmánt, amely megóvja a nemzetet minden viszontagságai közepette; viselték mint örök ismertetőjelt, amellyel

- 63-


magyar testvérségüket bizonyíthatják akár az emigráció futamodásában, akár az amerikai szénbánya mélyében, akár a más égboltozatú idegenben, ahol már nyelvünket is elfelejtették, akár a reménytelen várbörtönök sötétségében, ahová már sohasem jut el napsugár. A virág ott van láthatatlanul minden magyar szívén, legyen az országút csavargója vagy dús ura földi kincseknek, Kelet-Ázsia partjain reménytelen hajóvárakozó vagy boldog, ökrei mögött ballagó alföldi szántóvető… Csak néha elhaloványul ez a virág, elveszíti álomriasztó, epedő illatát. Látszólag örök hervadásba ment. De majd jön egy másik nemzedék, amelynek leheletére, dédelgetésére fölébred a félholt virág.

…Magyarországon mostanában kevés ember tudja, hogy miféle virágok hervadnak keblén…

Pest, tavasz Vajon kit választanak manapság Magyarországon a fiatalemberek

példaképül, midőn az első lépést teszik az élet országútján? Vén fák halkan remegő, gyengéd lombjain át játszadozó napsugarakkal barátkozó életmódom, a Bak csillagképletének környékén a kalendáriomi évszakban szinte remetéskedő magányom, őszi pókéhoz hasonlatos egykedvűségem: nem kínál szíves alkalmakat, hogy a korszak fiatalembereinek lelkébe áthatóan pillanthassak. Majdnem mindig csak a magam arculatát látom a tükörben, mint a rab, aki nem tudja, hogy szakálla megfehéredett.

Így látom a múltat, a lőcslábú ifjúságot, a bozontos hajú és epedően sápadt arcú tavaszt, lovag Kaczvinszky János vadonatúj, de kevés számú bankjegyeit (a Magyar Szemle egykori írói „tiszteletdíjait”), és a régi Belvárost csodálatos, titokteljes utcáival, ahol mindig azt vártam, hogy egy kormos, papírhulladékos nyomdai küszöbről kilép Petőfi Sándor, a „Csiga” boltozatai alatt valaki felköszönti az asztalfőn láthatatlanul üldögélő Vörösmartyt. Még szerencsés voltam Budapestre kerülhetni ködös és mindig őszies nyíri hazámból abban az időben, mikor a tótok még nem vágták csákányukat a belvárosi házaknak, amelyeknek ablakaiból azok a férfiak tekingettek ki mindig (képzeletemben), akik a tizennyolcadik és tizenkilencedik században valamit számítottak Magyarországon. Még elcsalogatott a nyáréji holdvilág a Duna-part felé azokon a napjainkban elveszett utcákon, ahol egykor azok a férfiak bolyongtak erkélyek és ablakok alatt, akik a múlt század érthetetlen, jó szagú és ábrándos hölgyeibe voltak szerelmesek. Még kerestem kvártélyt a „Hét Bagoly”-ban, ahol Vasvári Pál és Radákovics József lakott, sajnos, az egyetemi évet már elkezdték, telve volt diákkal a vén ház. És szívdobogva mentem fel azon a vasrácsos, ódon lépcsőn, amelyen Kisfaludy Károly járt otthonába, és a házban volt egy földbe bújt kis vendéglő, ahol a saját poharából iddogáló és a konyhán is megfordulgató

- 64-


törzsvendég még emlékezni vélt arra, hogy Kisfaludy úr néha két személy részére hozatott fel vacsorát, és az emeletről hárfa és női dal hangzott. A két szememmel láttam Elked Kecskeméti utcai korcsmájában a legendás Benedek Aladárt, aki „Erzsébet királyné költőjének” nevezte magát, és szakálla még szőke volt, amint azok a nagyon öreg asszonyok emlékezhetnek rá, akik álmatag, böjti litániákon többek között a bankóhamisító poéta miatt is kérik a szentek közbenjárását másvilági útjuk előkészítéseinél… Igen, lőcslábom volt még e korban, és leginkább azok a nők voltak leereszkedők hozzám, akiket könyvek apró betűin át megismerhettem; sápadt arcú és szomjas voltam, mint egy zarándok, aki egy várost keres a sivatagban, amelyről régi hagyományokból hallott; ronggyá szakadt a szívem felett (a kabátzsebben) a Magyar Szemlének az a száma, amelyben a felejthetetlen jóságú Kaposi szerkesztő úr művemet kinyomtatta…

Így látom a múltat, királyok és hercegek nélkül, kegyes grófnék és jól főző, de szentimentális polgárasszonyok nélkül is (akik az írói mitológia szerint a szegény költők pártfogói voltak már akkor, egy „jobb kornak” nevezett múlt időben), csupán rongyos költőkért, mellbeteg Reviczky Gyulákért, bagolyfejű Gáspár Imrékért, névtelenné felejtett Pongrátz Bélákért, mélyen elgondolkozva a Barátok terén, ahol nemcsak galambok jártak, de a város legszebb hölgyei is keresztülhaladtak; félhomályos kiskocsmákban áhítatosan hallgatva rézorrú Erdélyi Gyulákat arról a gyönyörű és daliás időkről, amikor Ormódy Vilmos, az Első Magyar Biztosító alapítója mulatós, szavaló, magyarnadrágos költőkkel utaztatta be Pest megyét, hogy a vidéki nemességet meggyőzzék a jégkárbiztosítás áldásosságairól – míg ugyanabban a csárdában a Vendéglősök Lapjának szerkesztője (akinek Kossuth temetése óta mindig faggyúszaga volt a kabátjára hullott gyertyacseppektől), az oldalszakállas Szeles Adorján (aki csak azért nem lett képviselő, mert elkéste vagy megelőzte korát), és egyéb összeesküvők spriccerek mellett hangosan tanácskoztak a Hentzi-szobor felrobbantásáról; éjszaka sétálgatva a Kalap utcában, ahol a csodálatos Budapesti Hírlapot szerkesztették, ahonnan a nyitott ablakon át kihallatszott Tóth Béla dadogása és a méltatlanul elfelejtett, nagyszerű Rákosi Viktor zengő baritonja (amely miatt a hajdúk később követté is választották), epedve, epedve valami elérhetetlen után… De mégsem ők voltak ideáljaim; sem a termetes, sláfrokos, lobogó szemű asszonyok (akik közül egyik sértettségében állott vízzel leöntött az emeletről); sem Lisznyai Kálmán táncos, pörge utódai a dabasi szüreteken; sem a virzsínia szalmával fülük mellett tanácskozó konspirálók, de még a cinikus Tóth úr sem, akinek pedig írásait úgy tanulmányoztam, mint középkori barát a bibliát…

- 65-


Így látom a múltat darab ideig, rajongón, de a halálos szívdobbanás nélkül, a pesti írói életet kerülgetve, és Dickensre és Thackeray-re már csak annyit gondolva, mint vidéki rokonaimra, akiknél boldog karácsonyokat töltöttem egykor, lelkendezve félbolond költők és szép feleségű, módos polgárok között, anélkül hogy komolyabb vágyam lett volna bármelyikkel cserélni… Hőskora volt ez életemnek, mint a lovagnak a Szentföldre való kirándulása – holott nem ismertem senkit a városban, aki eljárogatott volna kis szobámba éjszakánként a Gyöngytyúk utcába, ágyam szélére ült volna, megsimogatott volna, és ezért jutalmul írói dicsőségemet kérné.

Míg egy napon megtaláltam őket, akiket sorsom útmutatóinak

választottam… őket, mert ketten is jöttek egyszerre, hogy a zűrzavaros ifjúkori leiekből kibontakozzanak, két szellem volt a palackban, amelyet a halász a tengerparton kidugaszolt.

A szent helynek a közelében fedeztem fel őket, amelyet ez időben közönségesen Barátok terének neveznek, rajta áll az egyemeletes Athenaeum, barokk stílusban, mintha nem is kiült fenekű, görnyedt vállú és esernyős öreg hírlapírók botorkáznának be döngő kapualjába, hanem aranysarkantyús vitézek hölgyeikkel… A hagyomány szerint előkelő úricsalád rendezte itt telente farsangi összejöveteleit, az első emeleti ablakban Barna Dóri nagy, vörös bajusza helyett kisasszonyok fürtös fejét lehetett látni. A tőszomszédban a magyar királyi Kúria, amelyet Jókai Móric örökít meg Kárpáthy Zoltán-ban, midőn a regényfolytatásokat e téren át hordja be a Svábhegyről a Nemzet szerkesztői irodájába. (Ez a Kúria valóban olyan volt, amilyennek a vidéki fantázia képzelte. Egyemeletes és félhomályos, a bírák benne méltóságteljes magyar uraságok, törvényszünetben Balatonfüredre jártak a maguk nyaralójába, nem mindnyájan viseltek Ferenc József-kabátot, hanem magyar ruhát is, a Csalányi-féle vendéglőben volt törzsasztaluk, és mindig parádival keverték a sillert.)

Ezen a téren, Pest szívén keresztül kellett járni mindenkinek, aki számított valamit a városban. Innen nézték valamikor a vidékiek a tekintélyes, kurátorlépésekkel baktató Deák Ferencet és mellette leszegett fejjel, komor nyugtalansággal, szilaj tekintettel őrködő Kemény Zsigmondot, aki minden regényírói hírességét kisebbre tartotta annál, hogy ő lehetett pennája a poros kabátos fiskálisnak. (Egyébként, ha többet is akarnál tudni e térről, olvasd el Szabó László könyvét az Athenaeum történetéről, itt találkoztam én is bohó ifjúságommal életem őszies lugasában üldögélve.)

E térre nyíló egyik utcácskában, amelynek neve úgy elrepült fejemből, mint az álom: kis borbélyműhely állott, ahová többnyire azok jártak borotválkozni,

- 66-


akik a Barátok terén laktak. (Sokáig nem volt egyéb nevezetessége részemre ez utcácskának és benne a borbélynak. Lehet, hogy szép leányok laktak az ódon házakban, akik a húsvétreggeli harangszót várták, hogy leereszkedjenek elvarázsolt álmukból a grádicson; lehet, hogy potrohukat hegyes lábú íróasztalka mellé feszítő, kihullott hajú öregurak írdogálták itt élvezetteljes memoárjaikat, és nyugtalanul topogtak, mikor egy régi szépasszony hajszálairól szólt a visszaemlékezés, amely göndörkés hurkocskákon évekig lógtak mint akasztottak. Az ismeretlen házakba, a függönyök mögé lelkünk lakóit költöztetjük. Én néha a soha nem látott szobákból vak gyermekek kiáltozását is hallottam eltávozott mamájuk után, máskor férfiszíveket hallottam sikongatni, amidőn a nők ebéd előtt a mozsarat pengették.)

Míg egyszer a borbélyműhely ajtaján új arcképet vettem észre, a régit betették hátra, a bolt sötétjébe.

Esemény volt az életemben, amelyen elgondolkoztam. Az akkori Pest borbélyműhelyein még nem a cvikkeres bankhivatalnokot, sima arcú parkett-táncosokat örökítették meg a festmények. Komoly, ünnepélyes férfiak üldögéltek a kirakatokban, akiknek egyéb dolguk nem volt, mint szakállukat és hajukat fodoríttatni, hogy gusztust csináljanak a járókelőknek. A józsefvárosi borbélyok olykor a nagy hajú, kecskeszakállas Petőfi-arcképet használták, míg a Belvárosban látható volt Podmaniczky Frigyes és Ráth főpolgármester is a figarók officináin. Vajon miért cserélt patrónust a kis borbély, a Barátok terének szomszédságában?

Néhányszor megfordultam a műhelyben, és a következőket tudtam meg. A régi arckép, amely a bolt sötétjébe került: Kemény Zsigmond bárót ábrázolta. Persze nem abban a formában, amint a nevezetes bárót Hirsch Nelli ónjából ismerjük, de mégiscsak Kemény Zsigmond volt ő, aki egykor a Barátok terén a Pesti Naplót szerkesztette; legalábbis a borbély, aki ez idő tájt került a tér szomszédságába: az ő arcképét ítélte a legvonzóbbnak a borotválkozó pestiek tetszésének. Ott állt a báró a boltajtón esőben és hóban, bajsza mindig kipederve, oldalszakálla fodorítva, pillantása közömbös, amíg ő maga valójában tán ezer bajjal és gonddal küzdött néhány lépésnyire innen, a szerkesztői irodában. Talán a vasárnapi számba vezércikket kellett írni, amelyből áradó hitet, éltető reménységet, nem csüggedő hazaszeretetet merítsenek az elnyomott, bús magyarok – hogy a cenzor héjjaszemét kikerülje a titkos mondanivaló? Talán a Haiti-szigetbeli állapotokról kellett fogalmazni egyveleget, amely tudósításból megértették a talányfejtők, hogy mi újság Ausztriában – anélkül hogy a tudatlan újságolvasó (a cenzor) észrevette volna a titkos híradást? Talán éppen már a Sváb-hegyen lakott zordon magányában a báró, abban a düledező, Ivanhoe regénybeli

- 67-


lakban (ahol a közeli években egy őszi levél hajú úrnő mindig a Fegyverkovács áriáját énekelte, ha az újabb költők itt Kemény Zsigmond nyomait keresték, és ugyancsak az úrnő, mint regénybeli alakhoz illik, aranyszőrű báránykákat hímezett kék selyemre a kert mélyében, a kőpadon, ahová valaki bevéste a ház egykori lakójának, a bárónak a nevét). Talán sűrű, kocsonyássá vált régi bor ízére emlékeztető regényeit írta a néma éjszakában – míg alant Pesten kialudt minden világosság, csak Salamon tanár és újságíró úr virrasztott, hogy nem lesz-e baja a helytartósággal a debreceni levelező híradása miatt, aki megírta Jósa András vitézi kötekedését a helyőrség tisztjeinek báli mulatságán? Talán éppen azokkal a gonosz kísértetekkel viaskodott már a báró a novemberi dértől fénylőn vöröslő nyúl és róka járta Béla király úton, amely kísértetek későbben megtalálták őt a rokoni hajlékban, Puszta-Kamaráson is? – Sok esztendeig állott a báró a borbélyműhely ajtaján, mint korának legtekintélyesebb szerkesztője, amikor régen nem volt szüksége a figaró képére. Ő már csak innen nézte Ferenc József koronázását.

És ki volt az, aki helyére került, nemcsak a borbély kirakatában, hanem a Ferenciek terén is a szerkesztői asztalnál és a zakatoló sajtógépen át a magyarok elméjébe és szívébe? – Ez egy nagyon szép férfiú volt. Jankó János se tudott figurájából szeretni való karikatúrát rajzolni, Faragó többnyire oroszlánnak ábrázolja, arcképét gyászszalaggal díszítve megtalálhatjuk világszépnek mondott színésznők öltözőjében, emlékezetét a magyar sajtó történetének legbüszkébb évlapjain. A neve ifjabb Ábrányi Kornél, és rokona volt annak a rajongó Ábrányinak, aki egész vagyonát elköltötte, hogy a szabadságharc alatt újságot csináljon, és eltűnt fiatalon, névtelenül; atyja az öreg zenetudós, akit másvilágias, hófehér fejével Arany János tölgyei alatt láttam üldögélni a Szigeten egy hibás járású, de annál előkelőbb külsejű úrnő társaságában (az Ábrányiaknak mindig szerencséjük volt a szép asszonyok körül); atyafia azoknak a nyakas magyar uraknak, akik Szabolcs, Hajdú és Szatmár határán még mindig ősiesen Eördöghnek írták a nevüket.

Ez az ifjabb Ábrányi Kornél lett a Kemény Zsigmond örököse, mint Scott-regényben komor, kísérteties lovagvárat a tébolyult, zordon tulajdonostól örököl a nagyvilági, a fecskék látóhatáráig emelkedő tekintetű ifjú utód, akinek nemcsak a viharban van jókedve, mint a sirálynak, hanem örvendezni tud a pünkösdi délnek, midőn fehér hajón, orgonavirágos partok között utazik felfelé a Dunán a visegrádi tornyok alá, ahol színes, üveggömbös kertben lakik gyönyörű hitvese, ugyancsak ifjúi öröm járja át a szívét, amikor a Nemzeti Színház cédulái a Kaméliás Hölgy előadását hirdetik, és mikor Ferenc József megsértéséért börtönbüntetést kell elszenvednie, olyan úti felszereléssel vonul be a fogházba, mint az angol lordok

- 68-


utaznak Afrikába, és nem pókot vagy patkányt szelídít, mint kufsteni ősei, hanem koronás uralkodót, megírván A király című könyvét.

Én sokáig a borbélyműhely ajtójáról ismertem őt a Barátok terének környékén. Oldalszakálla sűrű, mint általában a Nemzeti Kaszinó urai követték e divatot, míg a walesi herceg, valamint Rudolf is szakállt hordott; haja hullámos, gazdag, mint általában a magyar költőké, amikor Petőfi és Tompa után Aigner Lajos a magyar hölgyközönség örömére Byron és Puskin műveit is kezdi közrebocsátani: szeme kerek és sárgás és félelmetes, mint az oroszlánszelídítőké, akiknek mutatványainál elájulnak az úrnők, de magukhoz térvén: csakhamar epedő levelet írnak. És későbben sem csalatkoztam ideálomban, midőn személyesen is megösmertem őt. Hű fia volt korának. Amint a Sugár út felépült Andrássy útjának, amint a nyárspolgárok kiszorulnak a Párisi utcából, az „Uhr”-ból, a Ferenciek teréről, a Duna-partról, mindig beljebb húzódva a Belváros mélyei felé, ugyanúgy alakul át Pest minden részében. Szerkesztőségnek hívják az irodát, csak éjféltájon kapja kézhez Marich úr a cicerót, miután az összes pártvezérek és egyéb érdekeltek kitapogattattak a kaszinókban és előkelő találkozóhelyeken, a hírlapírók közül csak a facérok vagy kiöregedettek látogatják a Szerviták pincéjét és a többi kiskorcsmákat, legfeljebb a „Pipa” tartja még magát, az ifjabb generáció kevésbé borízű kávéházban tölti napját, éjszakáját.

A pesti sajtó vetélkedik a legnagyobb külföldi sajtóval, arany tollú levelezők ülnek a külföldi városokban, Rómában Lyka Károly, Párizsban Szomory Dezső, kétfogatú kocsin járnak a szerkesztők és az igazgatók, Csávolszky már jól kitanította a legkisebb kiadóhivatali tisztviselőt is arra, hogyan lehet jövedelmezővé tenni az előfizetésen kívül a lapvállalatot, a hírlapírói pálya többé nem a nélkülözést és a budai hegyoldalban egy kunyhóban beteg feleséget és hat rongyos gyereket jelent a pályaválasztónak, hanem jegyez miniszteri barátokat, gazdag vállalkozók házánál vacsorát, szép színésznői epedést, esetleg gyöngéd ismeretséget egy irodalmi hajlandóságú úrnővel, aki szívesen forgatja a tollat.

És ebben a korban úgy jár-kel ifjabb Ábrányi Kornél a Ferenciek terén, mint az élet királya. Az ő lapja a legjobb, az ő írója az elismert, az ő vezércikke hangzik legmesszebbre – felfelé, Braun Sándor (IV. Henry-szakállal) a közgazdasági rovatvezető, Satanello a színházak felett uralkodik, Makai Emil az éjjeli szerkesztő. Új világ, más világ… nem csoda, hogy a borbély a bolt hátuljába dugta a kiöregedett Kemény Zsigmondot.

(Mily szomorúság volt az üstököspálya után látni öregségére a tündöklő Ábrányit, amint segítség nélkül nem tudott felállni a székről a Pesti Naplónál tett látogatásakor!)

- 69-


S ők voltak az ideáljaim abban a korszakban, amelyre mindig bizonyos áhítattal gondolok vissza. A napfényes, tavaszias délelőttökön, amikor a földkerekség legszebb női töltötték meg a pesti utcákat: arra gondoltam, hogy egykor Ábrányi Kornél leszek magam is, aki ennek a városnak virágaiban, gyönyöreiben kertészkedik. Míg rám köszöntött az este a jezsuita templom mögött, egy komor és visszhangos Zerge utcai házban, bánatos őszi szél füttyentett az ablak alatt, nem sikerültek terveim, reményeim letörtek… felsóhajtottam, bár lennék már tébolyult, mint Kemény Zsigmond, csak már regényt tudnék írni.

A NŐK ÉS A KÖLTŐK

Pest, pünkösd hava Mikor én pünkösdi kirándulásokat szerveztem, nemcsak a csacsihasú

polgároknak dicsértem az erdei földbe ásott borospalack hűvös jóságát, nemcsak polgárok szép feleségeivel ettem hideg kacsacombot a zöld mezőn, hanem magammal vittem egy-két költőt is a „Disznó-fő”-höz vagy a „Szép Juhászné”-hoz. Fiatal voltam, és éppen úgy örültem a polgárok önfeledkező jókedvének, mint a költők pünkösdi verseinek.

Barátom, a boldogult B. A. tanított meg egykor az erdei kirándulások hasznosságára. Ő minden pünkösdkor kijárt a budai hegyek közé, levett kalappal mondta el költeményeit az erdei gyalogúton, hölgye lábaihoz heveredett a tisztáson, öregségére olyan botszéket vitt a kezében, amilyennel a német turisták járnak… Ezért legyen az első szó az övé.

Említettem már neked az oroszlánsörényű, nagy, szőke szakállú, germán

isten termetű, szürke selyem napernyős poétát: Benedek Aladárt (igazi nevén: Náray Ivánt), aki jó darab ideig arról is nevezetes volt Pesten, hogy minden egyes városnegyedben barátságos, asszonyhangos hajlék várta őt, ha útközben érte az áprilisi zápor vagy a déli harangszó. Benedek Aladár (egykor csaknem olyan híres költő, mint Petőfi) látszólag sokkal többet törődött ősz fejére helyezett szürke kalapjával, mint azokkal a hölgyekkel, akik ebéddel és vacsorával és csókkal traktálták őt még hatvanesztendős korában is; verseit se irányította a József utcai korcsmának, ahol egyszerre volt belé szerelmes a korcsmáros két hajadon leánya, se a vízivárosi özvegy számtisztnének, aki pedig pár igen rendes budai kérőt kikosarazott már a kedvéért, se a kőbányai sertéshízlalónénak, aki (leányával együtt) vasárnaponként azt leste, mikor jön Benedek Aladár (a nőgyűlölő Gáspár

- 70-


Imre és a jó rostélyosért mérföldes utakat bejáró Balázsovics ügyvéd úr társaságában) sörözni a Kaszinó kuglizójába… Nem, ezekkel a nőkkel annyit se törődött Aladár, mint a fehér, kék babos nyakkendőjével, amelyet oly regényesen tudott megkötni, mint egy vidéki színész vagy egy pesti divatlapszerkesztő; ezek a nők szerelmesek voltak belé egyszerűen azért, mert száznyolcvankilenc centiméter volt a testmagassága, szakálla a késői korban is inkább szőke volt, mint deres.

B. A. minden rossz szokása mellett: idealista volt öregségében (amikor szerencsés lehettem őt megismerni a Sándor téren egy pálinkásboltban, ahol éjszakai kóborlásaiból hazafelé ballagva, hajnalban stációt tartott, és olyan szavakat mondott a kócos, félig még alvó zsidó leánynak, hogy annak kerekre nyílt fel sötét szeme). Örökzöldek című utolsó verseskönyve is az ideális szerelemnek volt szentelve, hogy bármely menyasszony vagy zárdanövendék épülhetett belőle; és valamennyi könyve, amit életében írt, mind az eszményi, isteni lánghoz hordta a tüzelőt, amely lángot az emberek szent szerelemnek neveznek. Az irodalomtörténet nem sokat tart B. A. költői működéséről, de hát vajon törődtek az irodalomtörténészekkel azok az égi lények, akikhez a költő verseit írta? Gondoltak valaha is az izzadt tenyerű kritikusra az éberlaszting cipős, fehér harisnyás vidéki dámák, akik Benedek Aladár lapjainak előfizetői, költészetének rajongói voltak? Nyomott tán valamit a latban a szende szüzek lelkivilágában (B. A. ideáljai mindig megközelíthetetlen, legfeljebb ablakból, erkélyről látott úrhölgyek voltak) az a körülmény, hogy a költő egy fatális véletlen folytán bankóhamisítás gyanúja alatt rövidebb időt töltött a Fortunában? Ó, nem hinném, hisz éppen a legelső magyar asszony, Erzsébet gyönyörű királynénk volt a megrendelője a rab poéta verseskönyvének, amelyre a börtönből előfizetési felhívást bocsátott ki; és éppen ez a kegyelmes rendelkezés (Ferenczi udvarhölgy útján) segítette ismét a költőt szabadságához, segítette, hogy élete végéig némi hópénzt kapjon a pesti titkosrendőrség kasszájából, és tovább arathassa az életkörülményeket is megkönnyítő, szerelmi sikereket szőke szakállával Pesten és Budán (amíg odabenn a szív egy elérhetetlenért eped).

Felém jön néha a múlt időkből ez az álmatag, a nemes, a szép és a jó

idealizmusában sohasem megöregedő poéta, amikor a fiatalabb, a jelenkori költői nemzedék könyveit levelezem; vajon kikhez írják verseiket napjainkban a költők?

Milyenek azok a nők mostanában, akik még tartják a régi divatot, és jótékony pártfogásukba veszik a fiatal költőt, hogy megóvják az éjszakázástól, a korcsmától, a rossz némberektől és az élet egyéb veszedelmeitől? A költő sorsa e kicsiny országban tragikusabb mindenkinél. Talán nem is kell ezt bővebben

- 71-


magyarázni, mindnyájunkban fekete leplet szőtt a gond az elmúlt hét esztendőért, de a költőt úgy fejbe kólintotta a nemzeti viszontagság, hogy belepusztult. A költőnek ismét csak az lett a sorsa (amit a gyűlölködő cinikusok szerint megérdemel): pártfogás és ajándék nélkül nem tudja tovább pengetni az életét Magyarországon.

Csak rövid időre adatott meg a magyar költőnek, hogy európai ember módjára éljen, jövedelme, megélhetése legyen a munkájából, büszkén állhasson a könyvkereskedő elé első kiadásban már elfogyott könyvével, eszméi növeléséhez szükséges könyvtárat rendezzen be íróasztala felett, napjában háromszor egyen, és esetleg megházasodjon… Ó, ez a korszak alig tartott tovább egy röpke, fantáziás negyedszázadnál, amidőn a magyar költő rózsaszínű illúziófodorral díszített tükörben nézegethette az arcát, mint egy bálrendező, kiegyenesedve járhatott a New York kávéházban, nem volt rongyos a nadrágja a sok üléstől, nem kellett az asztal alá dugdosni lyukas cipőjét, nem viselt zsinegre kötött kaucsukmandzsettát, mint az orfeumban az amerikai bohóc, „asztala” volt a Hatvani-féle vendéglőben, rendes lakása és „kiadója”, önbizalma és valahol, valamerre egy rajongója, akivel levelezgetett, menyasszonya zárdában nevelkedett, nem a Ferenci kávéházban, bútort vehetett részletfizetésre, ideje jöttével könnyű kis potrohot eresztett, amely hitelképességét emelte. Erről a korszakról sokáig csak öregek fognak beszélni.

Most ott áll a magyar költő ismét, ahol a múlt század búskomoly évtizedeiben állott, legkisebb zsámolyán a könyvkereskedésnek vagy hátul, a raktárban, ahol csak ritkaságkedvelők akadnak rá. Ismét folytathatja azt a félvad, regényes és regénykönyvekből kellemesen andalító, de a nélkülözéseiben elviselhetetlen életmódot, amelyet ősei, a tizenkilencedik század szentjei és őrültjei abbahagytak. Kulloghat együtt a szekeresektől elmaradt ebekkel, búsulhat a mindenüket elveszítettekkel, újra barátja lehet a boldogtalan részegeseknek, akik sötét kiskorcsmák pókhálós ablakánál azt várják, hogy valaki a megmentésükre siet, írdogálhat naponta tíz-húsz levelet (mint a szegény Gasparone), amíg a hordár elhozza a vacsorára valót, keresheti, hol nem egészen életveszélyes a Duna (honnan esetleg kihúzhatja egy jólelkű mecénás), mint a boldogtalan Indali Gyula, szerencsétlen Balázs Sándor módjára mérget ihat a temetőben annak a sírján, aki őt legjobban szerette.

A magyar sors labirintusában abba az útba tévedt a költő, ahol a szegény elődök sírhalmai sorakoznak, akik hajléktalanul vándoroltak a részvétlen Pesten, sápadt arcukról már a nyoma is tünedezett a csóknak, amelyet egy tiszta lénytől valaha kaptak, kezükben korán megtanult reszketni az írótoll az örökös bánat és aggodalom miatt, szívük megszokta a megalázkodást, mint a koldus helyét a

- 72-


templom küszöbén, a hangszerek közül a búbánatos mélyhegedűt választották, és a jókedvük keserű mámorban ágaskodott.

Nemhiába jut nékem eszembe a börtönviselt és minden boldogtalansága

mellett is ideáljaihoz hű Benedek Aladár, midőn olykor új magyar verseskönyv kerül a kezembe. B. A. (akit valaha a költészet és bús szerelem mártírkoszorújával láttunk ifjúságunkban) gazdag, független, gondtalan lovag volt szigfridi megjelenésével a mai költőkhöz hasonlítva. A korszak még sok idealizmussal keverte az élet mindennapiságát, a költőnek nem volt szégyene szegénysége, kopott lábtyűje, szerencsétlen szerelme, kezdetleges táplálkozása, városligeti harmattól fázós ébredése az éjszakai nyugalom után, a hölgyek pártfogása, amely megnyilvánulhatott kis varróleányka önfeláldozó szerelmében vagy az előkelő úrnő támogatásában, aki ebédet küldött a költőnek, ha éhezett… A költő még félig-meddig a társadalom elővárosában élő személyiség volt, akinek csaknem annyit megbocsátottak, mint a vándorszínészeknek. Ámde fordult az idő, és erkölcsös tagja lett a társadalomnak, mint akár az ügyvéd vagy az orvos: hol találhatja fel boldog, büszke, szabad, régi rongyait?

Hol találhatja fel azokat a kiskorcsmákat, vendégfogadókat a Józsefvárosban vagy a régi Belvárosban, ahol a szent és őrült elődök felemelt fővel, szinte büszkén hangoztatták az „aufschreibent”, mintha a saját birodalmukban rendelkeznének: a fogadós egész esztendőben március tizenötödiki hangulatban volt, megbecsülte a hazafias lírát; a fogadósné üzletzárás után Kisfaludy regéit olvasgatta; míg a hajadon kisasszony, bár titokban már el volt jegyezve egy ferencvárosi pékkel, meghasadó szívvel leste a konyhaablakon át a bűvös vadász külsejű divatlapszerkesztőt, vagy a karbonári köpenyeges lírikust… Hol lelheti fel azokat a Blaháné-szemű, érettségükben is mindig ábrándozó és végtelenül jólelkű úrnőket, akik bár bálkirálynék voltak a dandytársaságban és a drótszigeti majálison: a belvárosi szűk utcácska felé nyúló erkélyükön voltaképpen mindig egy botorkáló poétát vártak a Sebestyén tér felől, vagy a „Buda városá”-hoz címzett vendéglőből; a rajongó honleányokat, akik önfeláldozó buzgalommal gyűjtötték az előfizetési tallérokat a pesti szalonokban és vidéki udvarházakban, soha meg nem jelenő verseskönyvekre; a háztulajdonosnékat, akik évszámra adtak otthont lakástalan íróknak a hőskorban; a Múzeum utcai grófnékat, akik minden verseskönyvet, regényt elfogadtak, amelyeket címükre elküldték, és bőségesen honoráltak, ha a költő nem felejtette el lakáscímét mellékelni; a szép színésznőket, akik kezükbe vették a gyűjtőívet, ha egy költő nyomorba vagy ravatalra jutott… Hol fedezhetné fel napjainkban az elhagyott költő azt az álmodozó, vadgalambhangú régi hölgyvilágot, amely

- 73-


vadregényes őseit nomád életmódjában, támogatásában és pártfogásában részesítette. Elfelejtett sírhantok alatt vagy szótalan kriptákban alusznak már a drága nők, akiknek részük volt a magyar irodalom fejlesztésében.

S ezért gondolok pünkösd havában némi irigységgel a múlt századbeli majálisokon lengedező magyar költőkre – akiket egy évtized előtt is: a legszerencsétlenebb mártíroknak véltünk látni kényelmes életünkből. Ezért jutnak eszembe Benedek Aladár és társai, mikor a fülemilék zengenek a város környékén – holott dicsőséges és pénzcsörgéses, tegnapi irodalmi életünkben még úgy borzongtunk halotti sápadtságuktól, mint a félelmetes kísértetektől. Ezért nézem vágyakozó tekintettel az ő régi útjaikat, őrangyalaikat, rajongóikat – mert a mai magyar költőnek már nincsen őrangyala sem.

A MAGYAR KÖLTŐ ÉS MECÉNÁSA

Szent Margit szigetén, nyáridőben Az öreg József főherceg, a honvédség egykori főparancsnoka, nemcsak

fenyvesrigókkal szerette volna benépesíteni családi birtokát, Szent Margit szigetét, hanem írókkal, költőkkel is. A „vén Rágóczi” (mint Bécsben csúfolták Magyarországáért József urat) jó gazda volt, praktikus szemével már akkor is látta a Margitsziget jövőjét, amikor annak nem volt még külön hídja, hanem csónakon jártak a bozontos, vadregényes dunai szigetre azok, akik nőkért itt párbajt vívtak, vagy ugyancsak értük öngyilkosságot követtek el. A csikósgazda képű öregúr makrapipája megett bölcsen kiokumlálta magában, hogy a szigeten, ahonnan már akkoriban kipusztultak a nyulak, költőket kell tenyészteni, mert ez a klíma szerfelett alkalmas a költészet gyakorlásához. Már őse, a nagy nádorispán, a fák és virágok poétája azért hozatta drága pénzen messzi Japánból és Dél-Amerikából a különböző facsemetéket és virágmagvakat, hogy e helyen felébressze a nemes és szép hangulatokat a pestiek és budaiak lelkében: pirosló japáni birssel vigasztalja a Párisi utcai polgárt, aki a maga kicsinyes életében bízvást azt hihette, hogy suszterműhelyén és az „Uhr”-on kívül nincs egyéb érdemes dolog a világon; és kanadai erdőkből való óriás platánok alatt meggyőzze a krisztinavárosi asszonyokat, hogy káposztasavanyításon kívül is van gyönyörűség a természetben. Ám a régi Pesten kevesen „ültek fel” a nagy nádorispánnak, a szigetre továbbra is legfeljebb szalonnasütés végett jártak télidőben a lövészegylet tagjai, míg tavaszonta azon kisasszonyok bujdostak a lombok alatt, akik amúgy is elszöktek vándorszínésznőnek, amint szerét tehették.

- 74-


Nagyon bölcs volt az öreg Rágóczi, amikor tervbe vette, hogy a ritka növények üvegházai mellett költőknek is épít otthont, akik majd édes szóval megmagyarázzák a magyaroknak a szigeti flóra tündériességét. Természetesen: nem vezette anyagi érdek a jó főherceget, hisz a szigetre az ő idejében még ingyen mehetett a látogató. Ámde belátta, hogy méltóbb tollakat is érdemel a sziget, mint ama falusi plébánosokat, akik itt köszvényüket és asztmájukat gyógyítgatták nyaranta, télen pedig könyvecskét írtak a hévforrások jótékonyságáról.

Igen ám, de honnan vegyen költőket a gazda, amikor a költők akkoriban a Belváros zugaiban rejtőzködő kiskorcsmákból legfeljebb a „Fiume” kávéházig mozdultak, hogy ott egymással veszekedjenek? Honnan vegyen természetimádó poétákat, amikor azok a budai hegyek közé is csak akkor jártak, ha betegek voltak szerelemtől vagy korhelykedéstől? Hol van az a magyar versíró, aki egyéb otthon után is vágyakozik élete végnapjaira, mint a lipótmezei megfigyelőbe vagy az újonnan épült klinikára? És ha gyönyörű természetről van szó, nem bölcsebb dolog „Tyúkketrec” című ligeti korcsmát látogatni, ahol évekig vitatkoztak azon, hogy magyarosítsák a német Pestet – vagy a drótszigetre járni táncolni Schumayer kisasszonnyal, aki P. Róza név alatt költeményeket is írt – vagy a budai oldalon hallgatni egy tamburás korcsmában, mikor üt éjfélt a rácvárosi torony, mint Szent Margit szigetén várni a hűs lombok alatt azoknak a szent nőknek imbolygó árnyait, akik valamikor csodatévő apácák voltak e helyen, de kísértet korukban német nyelven beszélnek, mint a Józsefvárosban, vagy Sas utcai franciasággal, kíséretükből sohasem hiányzik egy huszár vagy egy bakancsos.

A rigókat könnyen letelepítette a boldogult királyi herceg a Nyulak szigetén, de a költői mindig megszökdöstek, pedig ingyenlakást adott nekik. (A kényes Salamon Ödönnek még mosása is volt a főhercegi mosókonyhán.) Arany János a tölgyek alatt csak nyaranta üldögélt, akkor is inkább számjegyeket írt a jegyzőkönyvecskéjébe künn lévő követeléseiről és a várható interessekről, mint költeményeket. Bródy Sándor – egy későbbi korban – csónakon ugrott meg délidőben is az elhagyott szigetről, ha hírét vette, hogy a budai oldalra, az ódon Császár fürdőbe vidéki dámák érkeztek.

Nem volt szerencséje a főhercegnek a költői flóra meghonosításával, pedig teleültette kedvükért rózsákkal a szigetet, inast tartott nekik, vasárnaponkint katonamuzsikát fúvatott, hogy idecsődítse a bal és jobb part hölgyeit, az ispánjával tudakozódott az egészségi állapotuk felől. A rigók megmaradtak, de a hajdani költőkről manapság már csak egy-két öreg szolga beszél zavaros előadással, összekevervén a költők neveit különböző pesti és budai

- 75-


úriasszonyságok neveivel, akik napjainkban jótékony nőegyletek élén állanak. Ki tudna eligazodni e csácsogásokon?

Kérdezed, hogy az elmúlt huszonöt esztendőben kik voltak még a magyar

költők mecénásai? Hallottam érsekekről, akik lila színű ruhájukban nagyban emelték

színpompáját a Wohl nővérek rózsaszínű öltönyeinek; hallottam püspökökről, akik megjutalmazták az orgonistákat és a jámbor versírókat; hallottam vidéki uraságokról, akik tanyát vagy lugast neveztek el annak az életbiztosító ügynöknek a nevéről, aki őket az asztal alá itta; hallottam igazgatókról, akik a hirdetési ügynökök mecénásai voltak… Ámde költők mecénásait nem szokták mostanában emlegetni. Ezek az adresszek hét pecsét alatt őriztetnek, és talán jobb is, hogy titokban maradnak a kezek, amelyek néhanapján kinyúlnak a balsorsos magyar költők felé, mert hiszen küszöbön van az az idő, amikor a valóban tehetséges költők többé nem élhetnek meg az önerejükből, hanem szükségük lesz ezekre a jótékony támogatásokra. Minek kopasszák meg ezeket a kezeket az ügynökök és álhírlapírók, akik mindig az első sorban tolonganak, ha valahol kinyitnak egy ajtót? Minek záruljon el undorral a jóságra és pártfogásra hangolódott szív az utálatos koldusok és arcátlan kéregetők serege láttára, amely sáskahadtól most hemzseg Budapest? Csak maradjon titkon a név, amely nobilisabb, semhogy újságba kiírják; csak halkan tudják a címet, ahol tán még található valaki, akinek kedve van e rozoga szekerű irodalomhoz.

Kisváros vagyunk, barátom, nem bírjuk el a tehetséges embereket. Az arany középúté a jövő, az olcsó és könnyen értékesíthető portékáké a piac, a közönség vásári nyelvén szónokló művészeteké a legközelebbi óra a nemzeti irodalomban. A finom veretű aranyok helyett a nikkel korszaka a legközelebbi grádus, nemcsak az ország közgazdaságában, hanem az irodalomban is. Itt nem lehet azt mondani, hogy visszament az idő száz esztendővel; nem; olyan helyre ért, ahol még sohasem volt. Elkövetkezett a korszak, a megkisebbedett nemzet történetében, amikor a tehetséges emberek útban vannak. Nem lehet többé kivételes pozíciót biztosítani annak, aki többet ér valamennyinél, egy vályúból kell felfalni a szegényes eledelt mindannyinak. Nem lehet többé olyan irodalmat írni, amely a kiválasztottak, a legműveltebbek és a mindent megértők tulajdona, mint egykor a könyvek a papoké, mert írásuk többé senkinek se kell, legfeljebb egy-két művelt gyűjtőnek, aki nem esett el a háborúban és az utána következő időszakban. Nem megy már tovább a csiszolása az irodalmi hangulatoknak, finomságoknak és kifejezéseknek, mert nincs orca, amely ebben a tükörben kedvtelve nézegetné magát. Kisváros vagyunk, barátom, csak annak lesz itt helye, aki nem akar a

- 76-


többiek feje felé kerekedni; annak lesz megélhetése, aki nem akar különb lenni a tömegnél, aki bohóckodik a bohócokkal, a kezén jár, mert ezért pénzdarabot vetnek a sapkájába, torz pofákat vág, mint a majom a kirakatban, hogy megállítsa a járókelőket; vagy szürkén, semmitmondóan, jelentéktelenül elvegyül a sokadalomban, amely már nem is tud a régi, emberi nyelven…

Nem felelnék kérdésedre, még ha tudnék is: mit csinálnak most magyar honban a mecénások? Talán jön, vagy már van is itt egy-két tehetséges költő, aki majd nem bír megélni a korszakból és az elszegényedett országból: azoknak lesz szükségük a mecénásokra, nem pedig az élelmeseknek, az ügyeskedőknek, a mindig elöl tolongóknak és a mindennel megalkuvóknak, akik a szólásmondás szerint: a jég hátán is megélnek. Tegyük el a jó adresszeket azoknak, akiknek a nevét manapság alig halljuk, akik évek óta félénken és a világ csodálatos változataitól megrendülve járnak a házak fala mellett, akik lehunyják nagy magányosságukban a szemüket, és úgy tesznek, mintha meghaltak volna.

Különben nem is tudom, hogy miért terelődött a szó ismét a magyar költők

helyzetére, amikor erről Magyarországon legfeljebb mi ketten beszélünk némi érdeklődéssel? Nem törődik itt már a költőkkel senki, se a nők, se a mecénások. A könyvkiadók, szegények, a költők előszobáiban állnak, és pénzt kérnek kölcsön.

HOLT ÍRÓK

Pest, Anna napján Emlékszel a régi magyar költőkre, akik minden baracklekváros hangulatát,

krémes uzsonna tereferéjét, félholdas éjszakai ábrándozását, Anna-bálos muzsikáját papírra vetették az egykori magyar életnek? Akik még így látták saját szemükkel Magyarországot, amint ezt mi már csak kalendáriumokból, regényekből ismerjük; hímzett keszkenős boldogságokat, drága női ujjaktól szőtt szerelmeket, hervadt rózsalevél tépegetése közben elhalkult szenvedélyeket, a cigány száraz fájába belesírt bánatokat, frufrus kisasszonyokat, akik vándorszínésznőnek akartak szökni tizenhat éves korukban, a tizennyolcadik esztendőben egy pesti költő jegygyűrűjére várakoztak, huszadik évükben bálkirálynők voltak a füredi vagy a parádi Anna-bálon, ősszel agarásztak a helyőrség lovas tisztjeivel, farsangban névnapi táncmulatságba jártak félnapi járóföldre eső falvakba, hogy a szánkó bundái közül csak az orruk hegye piroslott elő, majd férjhez mentek a szomszéd birtokoshoz vagy a székvárosba a stuccer vármegyei aljegyzőhöz, és szórakozásuk maradt a mindennapi pletyka és a

- 77-


Magyar Bazárnak zöld borítéka… Emlékszel a régi magyar költőkre, akik mindig ezt a világot írták, akik hőseiket minden nyáron elvitték legalábbis a nyírségi sóstói fürdőcske cincérbogaraival beszélgetni, hősnőiket kényelmes urasági hintón a balatoni Esterházy fogadóba kormányozták, a delfiket a margitszigeti sétányokra helyezték, családi boldogságokról írtak, amelyek vastag falú urasági házakban az emberi kor legvégső határáig tartanak, hogy jó példát szolgáljanak messzi vidék népének, a könnyek korhelyeinek és agglegényeinek, nagyasszonyokról zengtek, akik minden jó orvosságot tudtak a szerelmi ótvar, valamint a gyomorrontás ellen, kisasszonyokat magasztaltak, akik akkor pillantották meg jövendőbelijüket, amikor a befőzés fontos munkájával voltak elfoglalva… Emlékszel a régi magyar literatúrára, amelyből érzelmesen szálldogált az erkölcs és barátság mentaillata, muskotálydohány füstjeként, halkan karikázott az öregek bölcsessége, tisztességes szándékú szerelmesekre dobta aranypénzeit a Császár fürdői platánokon át a napsugár, az Anna-bál egész életre kiható élmény volt, a nyári fürdőzés apróságai átmelegítették a zordon telet, s egy-egy verskölteménynek a közlönyben több jelentősége volt az emberi sorsokra, mint manapság a könyvkiadók egész raktárának… Emlékszel a régebbi magyar költőkre, akik mindig csak jónak és szépnek írták meg hazájukat?

Az irodalomtörténet „nyolcvanas évekbeli” íróknak nevezi őket. A háború előtt mosolyogni volt szokás e szerzőn, mert mutatója volt avultságnak, rövidlátásnak, oktalan szentimentalizmusnak, ártatlan érzelgősségnek és jókaizmusnak. (Jókai az utóbbi években lett ismét oly keresett, orvosságos, boldogító költő, akinek műveit nem nélkülözheti a modern élet viszontagságaiban halálra fáradt magyar.) Egész sora tűnt le e korszak elbeszélőinek, regényíróinak; nyomtalanabbul, mint akár a múlt századbeli negyvenes évekbeli irodalom. Sokszor eszembe jutnak a fővárosi lapok, a Magyar Szemle, a régi Budapesti Hírlap tollforgatói, akik annyi jó emberről, nemes nőről, kiváló hazafiról írtak beszélyeket – akiknek művei éppen úgy elfelejtődtek, mint akárcsak az egykori magyarországi életmód, a megelégedett szegénység és az igénytelen boldogság; elfelejtődtek, mint a holtak a régebbi temetőkben, amelyeknek odvas fűzfái alatt és vadpállyával telt árkai között ledöntött sírkövekkel találkozunk, amelyekről már nem olvashatjuk el a megkopott nevet; elfelejtődtek, mint azok az öregemberek, akik apró házikókban sóhajtoznak az óbudai utcákon vagy egy vidéki hivatal foltos asztala mellett, és régi újságszeletkét őriznek a levéltárcájukban, az ágyuk felett a Gebauer-féle temetkezési vállalat gyászjelentése berámázva függ annak a nőnek a haláláról, aki mindenük volt…

- 78-


Az irodalomtörténet mostohán bánt el a nyolcvanas évekbeli írókkal, mert az irodalomtörténet is rabszolgája a divatnak. Az általános felfogás szerint ez a korszak nem volt a tehetséges magyar írók kora, félre vele, félre avult hangjaival, érzelmes stuccozásával, döcögő beszélyeivel. És az irodalomtörténet alig mentett át néhány nevet a nyolcvanas évekből. Megkegyelmezett a Reviczky Gyuláknak, de például Kazár Emilt, e kor egyik legdivatosabb „tárcaíróját” félretette. Vértesi Arnold, aki tán kétezer tárcaelbeszélést írt életében: régen meghalt. Jakab Ödönt a kurzus támasztotta fel. Tolnay Lajos, aki mindenkit kiírt regényeiben (a Képes Családi Lapokban), aki nem köszönt elég nyájasan az utcán: számos ellensége örömére ugyancsak hamuvá lett. Benedek Elek elhallgatott, csak legutoljára adott magáról életjelt egy hatalmas regénnyel.

Vadnai Károly, a félelmetes, hatalmas szerkesztő, Porzó, az örök csevegő, Balázs Sándor, aki komolyan és tragikusan végezte életét, Gáspár Imre, a nagyon tehetséges és nagyon bánatos sorsú, aki hódolván a kor divatjának: halálhírét közölte a Fővárosi Lapokkal, hogy még életében olvashassa nekrológját (mint azt mostanában fiatal költők ismét próbálgatják), Makai Emil, akit a fiatal hölgyek úgy kedveltek, mint szívük szerint való költőt… és sokan mások, akik egykor a halállal és elmúlással kacérkodván: titkon azt hitték, hogy nevüket majd csak megörökíti valamely múzeumi moly, aki Kereszty bácsi felügyelete alatt régi újságokban lapozgatott, hőstetteiket felemlegeti egy idős asszonyság, aki a nőegyleti teendők mellett memoárjai írásával is foglalkozik, csínytevéseiket összeszedi egy anekdotás könyv írója, életrajzukat megíratja a Kisfaludy vagy a Petőfi Társaság, amely társaságokhoz tartozhatni naiv és fanatikus óhajtásuk volt, amíg hónapos szobácskáikban álmaikat szövegették… És nem láthatták, hogy az ő elmúltukkal, a huszadik században egy oly rohamos, futamodó, szinte kétségbeesett vetélykedés kerekedik a magyar literatúrában, a közéletben és a legsajátosabb magánéletben is, hogy a hátramaradottaknak nem maradt idejük egyetlen gondolatot küldeni se a holtak után, elmaradtak a képzeletbeli szobrok a józsefvárosi terecskékről, ahol a költők legtöbbet jártak bús kedéllyel vagy pénzbeli vidámsággal hazafelé, nem akadt kőműves az emléktáblák felrakásához, mert a földszintes ház helyén (ahol egykor a költő hónapos szobájában a mosónéját vagy múzsáját várta) négyemeletes bérpalota épült, az özvegy hiába folyamodott fűhöz-fához, hogy az utcát (amelyben költő urával annyiszor verte fel a csendet a házi perpatvar) nevezzék el a költő nevéről… Rohant az új kor, mint meglódult üstökös. Száguldottak a magyarok a gödör felé, amelyben vigyorogva várt a Rém; a jelent, a percet habzsolta sok balgatag poéta, aki egynapi dicsőségért szívesen felmászott volna a New York palota tornyára is; a váteszeket csendes budai kertekbe csukták; a tegnapi újságpapiros gyorsan

- 79-


megsárgult a hírnévvel együtt; az ősz fejeket sárral megdobálták, mert az ifjúságnak feltűnési viszketege volt; a rohanó életkocsi eltaposott mindenkit, aki nem tudott felkapaszkodni a saroglyába…

Ők, a nyolcvanas évekbeliek álldogáltak, üldögéltek, késlelkedtek,

pihengettek utoljára Magyarországon. Az ő irodalmukhoz még a falusi méhesek szolgáltatták a kísérőzenét, beszélyeik terjedelmesek voltak, mint a karosszék, regényeiket az édesanyjuknak vagy zárdában nevelkedett testvéreiknek írták, szerelmi verseik könnyen érthetők, mint a lekvárfőzés, kalandosságuk a fosztókabeli népmese izgalmasságáig emelkedik, meseszövésükben még jól hallatszik a rokka pörgése… Boldog magyar írók, akik fájdalom és búbánat nélkül írhattak hazájukról.

HELTAI ÉS TÁRSAI

Ott kell folytatni, kedves Miklós, ahol a múltkor abbahagytuk, a New York palota épülésénél, a kávéház megnyitásánál, a Nagykörút kiépülésénél.

Pesten alig van olyan ember, aki ráérne a memoárjait megírni. Még kevesebben akadnak az írók között olyan szerencsések, akik a gondtalan öregség enyhe kandallójánál gondolhassanak vissza az izgalmas múlt időkre; itt mindenkinek a jelenért, a déli harangszóért kell dolgozni, nem ér rá a roskadozó válla fölött visszanézni a lemenő holdvilágra. (Én is csak úgy lopva jegyezgetem fel neked ezeket a sorokat, olyan időben, amikor az újpesti partokon még nem tülköltek a gyárkémények, a margitszigeti lóvasút se döcögött el ablakom alatt, egyedül a verebek, fiatal varjak és csekélységem vagyunk ébren a világból.)

Akkoriban még kevesebbet kellett dolgozni a megélhetésért, amely időről neked és korodbelieknek obsitos módjára mesélek. Az írók független, ifjonti, bohókás emberek voltak. Még azok se panaszkodhatnak kedvetlenségről, akik nem tudják átmenteni magukat a nyolcvanas évekből a megnyíló új Magyarországba, odaát rekednek a cúgos cipőikben, kiült nadrágjaikban az ecetfás józsefvárosi udvarokban, a zónapörkölt-illatú belvárosi kiskorcsmákban, a Balázs Sándor hónapos szobájában. Emlékezetem szerint például Gáspár Imrének majdnem élete végéig derűs világfelfogása volt, bár az új században már csak egyetlenszer jött ki a Mária utcából, Svertetzky vendéglőjéből, Ivkoff borméréséből – mikor meghalni ment a Rókusba; másik ifjúkori ösmerősöm, Pongrátz Béla ugyancsak vörösborszagú életet, boldogságos kedveket élt a Mexikói úton, ahol az ágyneműt azok a régi újságok pótolták, amelyek egykor

- 80-


túláradozva, szinte repesve üdvözölték az ifjú poétát Messiás című nagy költeménye megjelenése alkalmából, és a Zuglóból csak olyankor járt a városba, midőn a Vendéglősök Lapjának kéziratot vitt. Igaz, hogy öregségükre oly messzire tűnt tőlük ifjúságuk, mint a várkút mélyében arcmásuk; igaz, hogy G. I., a Marseillaise fordítója (amely vers ma is az ő fordításában él) öregségére vallásos, igazhitű férfi lett, miután a József utcai kolostorban megnyerte a békességhez és igazsághoz való útbaigazítást; igaz, hogy P. B. Lengyel Gizella úrnő pártfogásából szalonlapot szerkesztett Előkelő Világ címen, miután zivataros ifjúságában tekintélyes éveket töltött sajtó útján elkövetett király sértések miatt különböző börtönökben, bujdosott, mint a Hentzi-szobor merénylőjének tettestársa: de lelkük, kedvük, írói hajlandóságuk mindvégig ugyanaz maradott e mohlepett férfiaknak, akik nem tudtak együtt haladni az idővel, amely villamosvasúton nyargalt a New York kávéház felé.

Ne hidd, hogy a népszerűséggel együtt a munka fáraókényszerét is átvették a fiatal írók az öregektől. Ismétlem, sokkal kevesebbet kellett dolgozni, mint napjainkban, hogy elismerés és kenyér jusson az írónak. Egy-két vers vagy három-négy „tárca” elegendő volt, hogy az írónak nevét megismerjék, ha nem is nagyobb területen, mint a kávéháztól a Lippertig; egy-két dicsérő kritika, különösen, ha tekintélyes tollból származott (mint például Rákosi Jenő tolla vagy a Magyar Szemlében Kaposi szerkesztő úr ajánlata), megtette a magáét, hogy az író igényteljes követeléssel lépjen fel az élettel szemben, jó ruhát vegyen testére, málnaszörpöt szivarozzon, ahol legzajosabb a terasz, megismételje Heltai Jenő mondását, vidám pesti tájszólásait, ahogy a nyárspolgár hitelt nyitott, vagy ijedten elmenekült.

A megnyíló új Nagykörútnak, a friss irodalmi pezsdülésnek Heltai Jenő volt

a primadonnája. (Ne gondold ezt olyan értelemben, amint ezt a színésznőkről hisszük; Heltai mindig zárkózott és tartózkodó egyénisége sohase engedte, hogy az asztalfőre üljön.) A lombos hajzatú, egzotikus, lármás, tolongó fiúk, akik a Nagykörutat ellepték, a redakciókban leszamarazták az öreg éjjeli szerkesztőket, szívből utálták az akadémikusokat, párbajoztak feltűnés kedvéért, színésznőbe voltak szerelmesek divatból, míg egyedüllétükben is vigyáztak, hogy arckifejezésük érdekes, cinikus, meglepő legyen: ezek a papírmasé alakok, akik senkit se ismertek el, Heltai Jenő előtt kalapot emeltek, mert mindnyájuknál különbnek látták. A halhatatlanságot ugyan Kiss kezdi már osztogatni szemléjében, Fenyő Sándor olyan erőszakosan keresi lapja népszerűségét, mint egy gladiátor, az akadémikusok mukkanni se mernek a farkasüvöltéstől; mégse volt könnyű ennyire kimagasodni az irodalomból, mikor az zavaros, forrongó

- 81-


korszakát élte. Igaz, hogy a lemúlt idő legfeljebb minden huszadikat fémjelzett írónak a fiatal óriások közül, akik a Princi kávéját iddogálták, és tőle megmámorosodtak; igaz, hogy a fiatalság hiszékenységével az elcsőcselékesedett éjjeli kávéházban meghódoltunk egy-egy istentagadóan rikoltó hangnak, egy-egy kalandos fellépésnek, szélhámos historikusnak, mulatságos zenebohócnak, de az igazi írói mértéket (mikor magunkba szállottunk), mégis Jánosról vettük.

Sokkal kevesebb verset írt, mint Makai Emil – aki ugyancsak divatos poétája volt az akkori Pestnek –, de minden egyes verse rendkívüli hatást ért el. A humor királya még Sipulusz, a magyar nadrágszíjak az ő népszerű, víg elbeszéléseitől pattognak, de Pesten már Elta tréfái hódítanak, amely tréfák eleinte Horváth Gyula lapjában jelennek meg. A regények, színdarabok és a többi bájos mérföldmutatók, amelyek a magyar irodalomban H. J. pályafutását jegyzik: még sejtecske alakjában élnek az író katonás frizurája alatt, de a pesti kislányok már az ő verseit szavalgatják.

A régi irodalomnak is volt külön „tolvajnyelve” – ha ugyan szabad e kifejezést használni a szentté, hősi emlékké válott magyar írókra, akik a „Csiga” kormos boltozatai alatt a hazáért búslakodnak, évfordulón a Fóti dalt szavalják, pohárköszöntőikbe Mátyás király cinkotai kántorának szellemességét, Don Gunárosz borsát, paprikáját vegyítik –, az új irodalomnak ugyancsak új szótára keletkezett, amelynek H. J. volt a felelős szerkesztője. Sok új kifejezés törvénytelen apjának idézi meg majd Jánost egy késői bogarász, aki hálójába fogdossa a múlt idők furcsaságait, de annyi bizonyos, hogy a legszellemesebb mondások, szavak, jelzők valóban tőle származnak. Természetesen voltak utánzói is – mint Pesten minden boltnak rövidesen akad konkurrenciája –, de H. J.-t nem tudták megközelíteni.

Délig mesélhetnék neked arról, hogy milyen színük volt a nyakkendőknek

és a kisasszonyok szemének, amikor Heltai Jenő még nem volt ötvenesztendős. Ámde Óbudán már megeresztette gőzsípját a malom, kezdődik a mindennapi munka.

(1921)

Elveszett Miatyánk

A zugligeti régi katonai temetőben a sisakos fejfa alatt azt mondja magában a major: „Már nem szeret…” A kerepesi sírkertben a családi kriptában hiába várja az egykori belvárosi polgár pazarló unokáját, hogy meghúzogassa a fülét. Az

- 82-


édesanyák, a drága jó apák, a játékaik mellől istenke kertjébe tévedt kisgyermekek egyedül maradnak azon az estén, amelyre pedig már régen számítottak (mint az élők az ő karácsonyukra), midőn boldog családi körben peregnek le az órák. A sokat szenvedett jó hitvesek elhalványodott, bús arcát, gondba borult szívvel megvált apák homlokát, karjainkban utolsót sóhajtó kedveseink emlékét nem világíthatják meg a kis lámpások, gyertyácskák. Az este éppen olyan bús a temetőn, mint közönségesen.

A szenvedők, a gyászolók, a vesztesek: – mindnyájan, akik Magyarországon átéltük a szörnyűséges éveket – ennek az estének komor sötétségével is részletet fizetnek a megmérhetetlen adóból, amelyet a végzet a magyarságra rótt. Már alig emlékezünk a régi halotti estékre, amelyek oly szeretetteljesen bandukoltak be az őszi naptár lapjain, mint a vigasztaló, jólelkű barátok gyengéd szavai szívünk gyásszal bevont hajlékába… Már alig emlékszünk a temetőben töltött novemberi estékre, midőn az avart, az ősz-piros fákat és a nyugodalmas sírhantokat a lámpácskák, mécsesek százai világították.

A gyászmenet, amely a temetői feszületig vonult, ahol a karinges pap vezérletével mindnyájan elmondtuk Miatyánkunkat, többé nem közeleg a nedves, bús estében, mint az élők könyörgő küldöttsége a holtak boldog nyugalmáért. A világosság, amely a nagyvárosi temetők kőfalai mögött bőségesen omlott, mint egy nagyszabású ünnepély fénye, az ifjak tisztelgése az ország nagy férfiainak hamvainál, a megsokasodott temetőlátogatók meghatott mendegélése, az élők vetélkedése kedveseik sírjainak megvilágításával, de még a kis falusi temetők barátkozó, integető gyertyafényei is, midőn vonatunk a ködös tájon áthaladt: mindez a felséges múlt iránti tisztelet nyilvánítása volt.

Az élők megbecsülték halottaikban azt az életet, amelyet ők annak idején éltek, és természetesen: boldogabban élték, mint mi a magunkét. S elmondjuk értük ez estén Miatyánkunkat, mert ők már átléptek azon a sötét kapun, amelytől mi borzadozva húzódozunk. Bármi legyen is e kapun túl, mi segítségére voltunk halottainknak ez estén a Miatyánkkal. Bármilyen sors várt rájuk a másvilágon: mi eljöttünk hozzájuk az örök siralomházba, hogy megújítsuk a gyönyörű múlt időket, amelyek az ő életüket körülragyogták, körülandalogták, lágyan hintáztatták, mielőtt a siralmak házába jutottak. S ha megállottunk egy-egy sírkő előtt, amelyre a kőfaragó vésője a múlt század számjegyeit rótta fel, halkan felsóhajtottunk: milyen boldog korszakban éltek ők…

A felséges múlt, bár nem világítunk neki, megtalálja az utat a temetőből a városba. Ezen az estén beszállingóznak otthonaikba a boldogtalanok, akik a nemrégen elmúlt esztendők céltalanságában és elmezavarodottságában ifjan, kínosan, erőszakosan lelték halálukat (halovány arcuk bús szemrehányás,

- 83-


szomorú emlékezetük keserű vád ellenünk, élve maradottak ellen, mintha valamennyien részesei volnánk ifjú halottaink meggyilkolásának), de eljönnek ez estén a boldog halottak is a napról napra tündéribbnek látszó tizenkilencedik századból, akik békében s megerőltetés nélkül, energiájukat, agyvelőjüket, munkakedvüket takarékosan beosztva éltek csöndes életet. Megláttuk azokat az öreg embereket, akik télpiros arccal, izmosan, az élettől késő vénségükre sem megerőltetve, rugalmas lélekkel és lábbal mentek a kuglizóba, a budai korcsmába, a nyugdíjasok tisztára kefélt cipőjében és kabátjában, mintha csak akkor kezdtek volna igazában az élet örömeihez, midőn hivatali szolgálati évük betelt, hajuk kihullott vagy megfehéredett.

Fájdalmas sorsa az emberiségnek, hogy évszázadról évszázadra többet kell dolgoznia, hogy helyét megőrizhesse, melegét és élelmét feltalálhassa a kihűlő, mind ridegebbé váló földgolyón. Ők – a múltszázadbeliek felényi terhét sem vitték ennek a magyar életnek, amely napjainkban, a második Mohács után alig elviselhető. Mit tudták ők, akiknek sikerült jó időben születni és meghalni, hogy milyen élete van most a magyarnak! A régi pesti polgár, aki a maga girbegurba belvárosában halkan totyogott a keskeny gyalogjárón, és nyolcvanesztendős korában vett búcsút Pestjétől; a vidéki ember, aki a maga házikójában gondtalanul nézett a farkastorkú tél elé (csak a mindenkori lengedező vándorlók és lábujjhegyen didergő vagabundok fütyörésztek a hidegtől, éhségtől) – a múlt századbeli magyar ember jóval szegényebb volt tudományokban, dicsőségekben, emberi jogokban, politikai szabadságokban, de volt mit ennie, volt tűzhelye, volt jó tölgyfakoporsója, amelyben egy másik nemzedék elmúlását is kivárhatta a föld alatt.

A nemzeti élet szelíd majálisa volt az eszméknek, vérben forgó szemmel senki sem járkált a városban éhségtől vagy politikától gyötörtén, egy tündérvilág volt a múlt századbeli magyar életének múldogálása, sírjukba egy megelégedett lefolyású, csöndesen átlapozott, halkan szürcsölgetett, békésen megemésztett életnek az emlékét vitték, és a veteránzenekar megnyugtatóan fújta a halotti marsot, amíg a temetésrendező befejezte körülményes szertartását. Ó, felséges és tekintetes múlt, aki bandaszóval, egy szép élet langyosságából, a feltámadás törhetetlen bizalmával és az el nem felejtés bizonyos hitével szállott sírba, a magyar temetőkbe! Ó, nagyságos múlt, aki jól tudta, hogy a halottak karácsonyán nem feledkezik meg róluk az élő nemzedék, sírjaik megvilágosodnak, hantjaikra érző szívek borulnak, és a Miatyánkok a gyertyák lángjaival együtt szálldosnak az ég felé… Az emlékezet gyöngéden visszahívogatja őket a befutott szobákba, az öreg karosszékeibe, a családi kör szerető lámpafénye mellé, a homokként szitáló álmokba, a tarkabarka elbeszélésekbe.

- 84-


Mily jó volt a múlt században éldegélni, csak tekintetes úrnak is, és a szörnyű esztendők bibliai bekövetkezése előtt a halotti papucsot felvonni, s benne elosonni… Lehetséges, hogy akkor is voltak boldogtalanok, küzdelmesek, halálosan gyötröttek, de mi volt az ő szenvedésük e korszak kínjaihoz mérten!

Ez a korszak mindenkinek adósa marad. A harcosoknak győzelem pálmájával, a tudósoknak, az íróknak az elismerés jutalmával, az államférfiaknak az építés örömével. Tüzelővel, élelemmel, a gyermekek tejével, a családi élet csendjével, a férfiak munkakedvének kielégítésével. Az általános adósságcsinálásban most adósok lettünk halottjainknak is a nekik járó Miatyánkkal.

(1921)

1922

Szegények naptára

A delet jelentő mozsárlövés a borult égboltozat alatt szomorkodó óbudai kis utcákban háromszorosan is visszhangzik, gondoskodnak erről a budai hegyek, de itt sem ülnek mindenütt terített asztalhoz e felhívásra. Az újpesti partokon elbődülnek a gyári kürtök, mintha az óriási kémények maguk adnák ez ősvilági hangot, de nem bizonyos, hogy főztek valamit ekkorára a Dunáig húzódó kopott kis házikókban. A körutakon meggyorsítják a járókelők lépteiket, amikor a XII-es numerushoz emelkedik az órások kirakatában a mutató (mert a mellényzsebekben már nem járnak pontosan az órák), a másvilágiasan szomorú nyugdíjasok, akik a hosszú életen át kibütykösödött lábaikat azzal a mesével csalják el reggelenkint otthonról, hogy az egykori délelőtti, egészségtani sétára indulnak, holott verejtékezve loholnak munka és kereset után: a harangszóra elgondolják, hogy szép ifjúságukban ilyenkor hintettek sót és paprikát a kenyérszeletre, amíg a levest várták (mert valamikor mindenki ebédelt Magyarországon, aki dolgozott). A legrongyosabb cipők és nagyidőben látott télikabátok kezdenek sietni valamely ismeretlen cél felé (ahol talán már merik a többféle húsból főtt „erőlevest”), az irodák fényes könyökű hivatalnokai a harangszóra hazagondolnak, a reggel megcsókolt könnyes szemű asszonyra, a sápadtan ébredő gyermekre, aki álmában

- 85-


megéhezett a másvilági traktától (a gyermekek Pesten évek óta ennivalóval álmodnak).

* Új esztendőkor minden házban felnyitották a friss kalendáriumot, hurkot

kötöttek a szegletére, amelynél fogva az ablak závárjára akasztották. A jó kalendáriumokban benne volt az is, hogy mit kell ebédelni és vacsorázni az esztendő egyes napjain. Jó asszonyok állították össze az étrendeket, hogy a tapasztalatlan, fiatalabb nők kiismerjék magukat a reggeli aggodalmas gondolatokban, mikor a mindennapi sütni- és főznivalókon tanakodnak. („Akkoriban” nem gondoltak mindig szerelemre a nők, hiába fogták rájuk a költők.)

A mai napra, az esztendő végnapjára a régi, jó asszonyok húslevest májgombóccal javasolnak ebédelésre. A leveshúshoz nem árt egy kis paradicsommártás, valamint burgonya. A „középosztály” megengedheti magának, hogy a karácsony estéjére főzött töltött káposztát felmelegítse, de előbb tejfellel bőven felöntse. Miután estére úgyis nagyobb vacsora lesz a szokottnál: tésztafélének elegendő egy kis tepertős pogácsa, amely ugyancsak maradéknak tekinthető az elmúlt ünnepnapokból. A szilveszteri vacsora ugyancsak bőséges megbeszélést jelentett e régi szép kalendáriomokban, amelyek mindig csak jóval és egészségessel kedveskedtek a magyaroknak, de erről a vacsoráról inkább hallgatok; a „Rézi nénik” nem térnek vissza a temetőkből, hogy szemrehányásokat tegyenek unokáiknak a hibákért.

* De a „szegények naptárát” még mindig hiába keressük a pesti piacon, holott

itt már minden ember tudja előre, hogy mit fog ebédelni. Éppen az volt kedves a régi kalendáriomokban, hogy olyasmit tárt elénk kerek, nyomtatott betűkben, amit mindnyájan tudunk, de jólesett azt könyvből is elolvasni.

Még mindig nincs naptár, amely megírja, hogy mit kell ebédelni Pesten, nincs utasítása a naptárszerkesztőnek, hogy: mit csináljunk, ha több nap óta nem ettünk, nem mond jó tanácsot, hogy: mikor kezdjük a fűtést, és mikor hagyjuk abba, tájékozatlanok vagyunk az évszakhoz illő ruházkodásban, a pipások hiába törik a fejüket, hogy milyen dohányt szívjanak, a sörözők: hol kapják a legolcsóbb és legjobb sört, a mulatságkedvelők: hol lehet pénz nélkül nevetni, a jegyesek: hol vehetik a legszolidabb szilveszteri ajándékot, a betegek: hol találnak jó egészséget, a ruhátlanok: hol öltözködhetnek, a hontalanok: merre találnak fedelet, a világból kizártak és visszavonultak: megelégedést és visszatérést, az öngyilkosok: kellő örvényt a híd karfája alatt, a szorgalmas polgárok: végrendelkezni való vagyont, az ifjak: jövőt, az öregek: olcsó temetést, a

- 86-


babonások: jó jeleket, a házastársak: sok gyermeket, az ínyesek: szilveszteri malacot, az írók: olvasókat, a katona: szép szeretőket, a boltos: víg vevőket, a szegény: jószíveket… Még mindig nincs naptára a koldusok országának, Magyarországnak, amelyben meglássuk valódi arculatunkat.

(1922)

Tavasz madarai

Már napok óta, korán reggel (még az első lóvonat sem gurult el ablakom alatt), egy különös hang ébreszt fel. Tü, tü, tü, fújja valaki olyan lelkesedéssel, mintha az egész világot fel akarná ébreszteni, valami örömteljes hírrel, amelyet valahol hallott, tán a budai hegyek között.

Évek óta tudom, hogy ez a különös, alig néhány napig hallható madárhang a tavasz elejét jelenti, de a madarat még sohasem láttam. Az égből jön a hangja, de mégis földi szenvedély van benne. Messze hangzó, erőteljes, hangszerrel nem utánozható hang ez, amilyen talán a rab első éneke lehet börtönén kívül: amilyen lobogó a tetszhalott öröme lehet, aki már a koporsóba volt zárva… Tü, tü, tü, kiált a hangocska alig annyi ideig, ameddig a harangszó áthangzik a Dunán, aztán tovaröppen, elhangzik az égi melódia, hogy az ember nem is tudja, álom volt vagy valóság? Míg valahol, nagy messziségből a tavaszreggel párázatán át visszaremeg csodálatos hangja, mintha örökké felejthetetlenné akarná magát tenni. Aztán elmegy néhány nap múlva végleg, már reggel sem hallani őt, az elsőt, a bátrat, a hajnalit, aki már akkor merészel énekelni a kikeletről, amikor a Dunán még a tél mogorva emlékei sietnek, elkésett jégkatonák a nagy hadseregből. Hiába hallgatózom a későbbi madárhangokra: elrepült ó, mint az ifjúság. Hová, merre tűnt? Megint egy esztendeig kell várni rá, mint a névnapra, a boldog napra, mint a jóérzésre, amely hosszú bánat után először futamodik át az idegeken…

A csodálatos kis vándor már régen más ablakok alatt kiáltja a közelgő tavaszt, bizonyosan megelőzi a tavaszi szelet is szárnyacskáival, dalával túlkiáltja a ködöt, amely még egy régi szolga pontosságával jön elő, repül előre azon a csodálatos úton, amelyet a tavasz választott magának országokon, folyamokon át, amerre elárad láthatatlanul, illatosan, csillagsugáron vagy az éj sötétségével, hogy reggelre minden látó, érző észrevegye, hogy itt van. Talán most kelt át Visegrádnál a Dunán a madárka, talán már a hegyek között jár… Hol pihen meg? Hová lesz, mire kihirdette mindenütt a tavaszt az országban? Hol bujdosik a jövő tavaszig?

- 87-


Csodálatos kis hang! Drága kis vezérénekes, csak menj, biztasd mindenütt az énekesmadarakat, hogy eljött az idő, amikor ismét szabad énekelni.

És életem barátai, az énekesmadarak nem is késlekednek hangszereikkel,

amint a messziről jött hírnök jelt adott. Az aranycsőrű gyászrigók, amelyek olykor már kétségbeesetten gunnyasztanak a bokrok alján az elmúlt hosszú télen, tegnap már cserregve röppentek fel, mintha valami nagy újságot akarnának elmondani a kastély szentjánosfáinak. Miért futamodtak úgy neki a világnak? Talán azt pletykálják, hogy már elmúlt a hideg hó a bokrok alól, tavaszi szél leng a Duna felől? Vagy talán arról cserregnek kimondhatatlan örömmel, hogy már nem kurrog, panaszkodik, szenved az a vén dél-amerikai fa, amely az idei második télben oly panaszos hangokat hallatott, mint egy beteg ember? Hogy szenvedett a szegény, boldog délöv alatt sarjadt idegen fa, amikor a kemény februári tél összeropogtatta gallyait, amelyekben nyilván a szokott időben megindult a vérkeringés! Olyan hangjai is voltak, mint a vándorló darvak hangja a néma éjszakában. Máskor meg fogoly szellem nyögéséhez hasonlított a hang.

De már nem szenved, hirdetik a rigók, az óvatos bükköknek, a zordon tölgyeknek, a magyar-bús nyárfáknak, amelyek jól ismervén a honi éghajlatot, nem hitték el, hogy januárban vége van a télnek. Hangos, eddig nem látott sármányok ugrándoznak a kocsiúton, mint vándorló muzsikus-legények. Nászúton jár két ittrekedt fürj vagy pacsirta a szénaboglya környékén. A cinke már koncertjének utolsó számait adja elő a ház mögött, a kis téli hegedűsnek, a sűrű hóesésekben is vigasztaló síposnak letelt az esztendeje, megy vissza a budai hegyek közé.

Tar még a gally, vén varjú kiáltozza rémlátásait a fatetőn, az óbudai szigetről még átcsapódik az a gatyás ölyv a kertekbe, amely a nagy hidegben itt a dermedt madárkákra vadászott, és elvitte egy kemény téli napon szorgalmas, derék kis pajtásunkat, zöld harkályunkat is. De már billegeti farkát a rigó, a verebek szokott feltűnési viszketegükbe esnek, a kertben mindennap új, elfelejtettnek vélt hang szólal meg. Nem ismerem őket név szerint, hogy bemutathatnám okét, csak a hangjukat tudom, amelyben végtelen bizakodás, remény, ifjúság, imádság zengedez. Cseng bennük minden áhítat, amely valaha a földet elárasztotta, tündöklik, repked bennük minden reménység, amit már emberfölöttinek lehetne mondani. Honnan veszik ezek a madarak a bámulatos hitet, amikor Jakoby úrnak még mindig nincs puskája, hogy a vércséket lelövöldözhesse, honnan veszik a csodálatos bizalmat, amikor még házikójuk sincs, ahol fejüket lehajthatnák; hol tanultak meg így szeretni, imádkozni, boldogságról énekelni, amikor nincs egyetlen ízes bogyó, zöld szárnyú légy, üde

- 88-


fűszál, amellyel táplálkozhatnának? Olyan szegények, olyan soványak, olyan árvák még itt, mint a bujdosók. És mégis első dolguk gyantázni és énekelni, ahol megtelepednek a vándor költők.

Azt mondják a madárismerők, hogy az idén rossz dolguk lesz az

énekeseknek, mert hosszú volt a tél, földben, fában elpusztultak azok a rovarok, amelyek az ő táplálékuk szokott lenni. Azonkívül tovább is koplalnak a hosszú tél alatt, mint egyébkor, tehát satnyábbak, gyengébbek. Jó volna már korán tavasszal figyelmeztetni a rossz embereket, tudatlan gyermekeket, hogy az idén különösen kíméljék a sokat szenvedett madarakat. A nemes szívű Baloghné, aki gyönyörű madárkönyvet írt a kisleányoknak: már nem tanítja a pesti gyermekeket. De talán a többi tanítónők és tanítók kitárják most az ablakot és a természetből hangzó zenére hívják föl a gyermekek figyelmét: ne bántsuk a kis madarakat.

(1922)

Tavasz fiai

Már jönnek ütemes, takarékos futással ott a nagy fák alatt, hol kanyarodik a sétány. Fejük fedetlen, lábszáruk mezítelen, tüdejük gőzölgve fújja a téli levegőt. Fénylő tekintettel, felpirult orcával, kiszámított tempóval futnak tova az ablak alatt, sarujuk még csattan a hólében, amely nem tudott kellő időre eltakarodni a tavasz fiai, a sportoló ifjak elől. A holt bokrok közül úgy világít színes ingük, mint az eljövendő élet barátságos színe. Futó kedvüket nem zavarja a tél, amely nem vonult még vissza végleg a Szigetről. Boldogan, a sport vallásának igaz áhítatával járják meg az első kört. Mire ismét elügetnek az ablak alatt, már piros a lábszáruk az áramló vértől, rózsaszín az arcuk az erőfeszítéstől, elnyúlik a csapat, mint darvak serege az égbolton, a fiatalabbak visszamaradoznak, lóbálják karjukat, nyelik a levegőt, de ott elöl a szemüveges fiú, akit már évek óta látok futni a Szigeten, oly büszkén, erőteljesen hajt, mintha az olimpiádon volna, boldog büszke, aki versenyt tarthat vele… És színesen, egészségesen, vidáman tűnnek el ismét a kanyarulatnál, mintha egy másodpercig itt megmutatkozott volna a magyar jövendő, hogy vigasztalást hozzon a keserűeknek, ébredést a bús alvóknak, reményt a reményteleneknek. Már messziről hangzik lábaik csattogása, széllel versenyt játszó iramodásuk lélegzetvétele, teli szívű víg kiáltásukra még a téli varjú felel a fatetőről, de már tudjuk, hogy eltávozásuk többé nem végleges. Holnap és holnapután újra feltűnik a tarka kis sereg a néma utakon, a csapat napról napra tömörebb, a kisfiúk nem maradnak el ölnyi messzeségben a vezértől,

- 89-


mind hívebben futnak a kezdők, mind kitartóbb a szív és vígabb a hang, gyorsabb az ütem. Mire az ibolyák is szétnéznek a világban vén fák tövéből, sok tegnapi sápadt arcon állandó a vidámság piros zománca.

Aki gondolkozik Magyarország sorsa fölött – márpedig mindnyájan

elborongunk e gondolatnál –, megnyugvást, vigasztalódást, bizalmat tán napi járóföldön sem talál, de fel kell derülni bús szívének, amikor a sportoló, ifjú Magyarország mellett röppen el a gondolata. A jövőnek sötét leple itt némi rést mutat, amelyen át pillantást vethetünk a holnap mezőségeire. És ez a véletlen pillantás sok mindenért megvigasztal, ami egyébként a reménytelenség mély kútjába vonná lelkünket.

A sportoló Magyarország a jövendő Magyarországa. A sport edzi, építi, kovácsolja Vulkán fegyvereit a mélyben, ahová Magyarországot a végzet letaszította. A futó keményíti lábának izmait, hogy megállhasson szilárdan e zokogástól még remegő földön. A diszkoszvető sem a jelennek dolgozik, midőn mind messzibbre veti súlyos eszközét. A vívó szemében a fénysugár az élet zűrzavaros küzdelmeiben megtalálja majd a támadás vagy a védelem pontját. Az evezős repülni tanul a habokon, hogy társtalanul, magára hagyottan is megküzdhessen a hömpölygő veszedelemmel. A testi bátorság, amely a sport elsőszülött gyermeke, számos rokonai: az egészség, vidámság, öröm, vetélkedő nemes kedv mellett királyi testvért is talál, a lelki bátorságot. Soha ennyi bátorságra nem volt szüksége a magyarnak, mint most, amikor maga felett, az egykor mosolygó égboltozaton: mind a négy tájék felé a legbarátságtalanabb fellegeket látja. Soha oly edzett szervezetre, kovácsműhelyként fújtató tüdőre, sziklát mozdító karra, hajtóteher súlyt elbíró vállra, bilincseket tépő lábra nem volt berendezve a legszürkébb mindennapi élet, mint küzdelmes, verejtékes korunkban. A testi erő – a nélkülözést, betegséget, szegénységet lebíró erőteljesség maholnap oly természetes fegyvere lehet a nemzet minden fiának, mint akár abban az időben, amikor Ázsiából ezer veszedelem között idáig jöttünk. A renyhékre, erőtlenekre, gyávákra rossz idők következnek most Magyarországban, amikor a mindennapi élelem megszerzéséhez a vadász szemére, a halász kezére, a harcos elszántságára lehet szükség. Kevés ember engedheti meg magának a kanapén való heverést, még kevesebben a munkátlan betegeskedést, az életben való elfáradást, a küzdelemben való csüggedést. Helyén kell lenni a szívnek és az izmoknak e beláthatatlan vándorlásban, amelyet most tesz a nemzet az ismeretlen jövő felé.

Ha valóban az atléták országa lehetnénk, ha testi egészségünk mellett lelkünk ruganyossága, edzettsége, minden nyomorúságot könnyedén elviselő

- 90-


teherbírása volna jellemzője a magyar férfiaknak: belső és külső ellenségeink majd meggondolnák magukat, mielőtt felfricskáznák önérzetünket.

A beköszöntő tavasznak drágalátos élménye a testedző sportok nagyszerű

fellendülése mindenütt az ország területén. Szinte égi jeladásnak mondhatnánk, hogy ifjúságunk oly csodálatos akaraterővel és lelkes vetélkedéssel lepte el a sportoknak minden fajtáját. Egy-egy vasárnapi délután már temérdek mezőn hangzik a büszke, boldog kiáltás, ezernyi labda méri a felhők alját, számos evezőlapát merül a hullámokba, és a kardok csattognak, mint fiatal sasok.

(1922)

Bús szemek városa

Az egykori „magyar nábob”, Szemere Miklós egyszer azt mondta nekem, hogy nyáron is azért szeret zárt kocsin járni Budapest utcáin, mert nem állhatja az itteni tekinteteket… „A legtöbb embernek zsebmetszőszeme van Pesten.”

Valóban így volt az Pesten azokban az években, amelyek a háborút megelőzték. A pesti szemek szemérmetlenül mutogatták mindazon szenvedélyek állatköri jegyeit, amely szenvedélyeket pár évtized előtt titkolni volt szokás. A kapzsiság, a szomjas pénztelenség, az élvezet vágya, a gyönyör hajszája, a hideg vashoz hasonló irigység, a legnagyobb aljasságra is elszánt gyűlölet úgy kikönyökölt a pestiek szeméből, mint a veres lámpás az éjszakából. Meg kell adni, hogy a háború előtt Pest nem az erkélyek alatt gitározó ábrándosak városa volt – legfeljebb a nőknek volt madridi sötét szemük –, meg kell adni, hogy egy városi sétában sok elvetemült, bűnöktől jelzett ábrázattal lehetett találkozni a főbb útvonalakon is, a tagadás órájában, zengő éjjelen pedig a próféta a kicsapongó, kéjvadász szemekben könnyen megláthatta a közelgő kaszás alakját. A háború előtti Pest szemében benne volt a hét főbűn oly félreismerhetetlenül, hogy bizonyos volt a pokolra való elkárhozás. Elbizakodott, dölyfös, mindenre elszánt, istentelen szemek városa volt Pest. Csodálatos, hogy a gyengéd nők elviselhették az akkori tekinteteket, még csodálatosabb, hogy az ügyefogyottak, az álmodozók, a mindig bocsánatkérők valamennyien meg nem szökdöstek e városból a legbarátságtalanabb szemek elől.

* Néha szeretnék látni egy tekintetet a múlt időkből, kihívó, megvető,

fölényes pesti szemet, de hiába járom be a várost, a hídtól a hídig, az elbizakodottság legfeljebb durvasággá fajult, a régi fölény vallásgyűlöletté, a

- 91-


zsebmetszői alattomosság erőszakká. Ez a város elveszítette a régi szemét, amelyen át magáénak, legsajátabb tulajdonának látta az egész világot, az élet legmagosabb bölcsességét, a vakmerő trapézmutatványt, a róka ravaszdi gödrét, a nők esendőségét, a pénz hűtlenségét, a boldogulás titkát. A szemek, amelyek minden szemközt jövőnek a veséjét és titkát fürkészték, amelyek a legbecsületesebb emberről is hétszeres rablógyilkosságot véltek tudni, amelyek inzultálták a tisztességes nőket, aljasul körüljárták a hajadonokat, magasztalták a rossz hírű némbereket, bűnre buzdították a gyermekeket, gyenge idegzetűekből remetéket neveltek, hírhedtté tettek bizonyos utcasarkokat, kávéházi ablakokat, utcakerülővé szemérmetes szüzeket, ökölbe szorították a jámbor járókelő kezében a sétapálcát – a szemek maholnap már csillaggal jelöltetnek a pesti útmutatóban. Nem mindenki nagyságos úr már, aki gondtalan megvetéssel, nyegle fitymálással, hihetetlen önbizalommal tudna belenézni ennek a városnak az ábrázatába. A pesti ember nem központja a mindenségnek, hanem egy kidobott vendég, akit önimádó mulatságából sáros talpak az utcára taszítottak. Nem érzi többé magát velszi hercegnek a korzó gavallérja, indiai maharadzsának sem a pókhasú tőzsér, a háziurak nem Krőzusok és Rothschild is alig található már a város területén… A nagyra nyílt, minden örömet, büszkeséget, dicsőséget szemérmetlenül követelő pesti szemek nem tudnak már lenézni, megvetni senkit se a városban, legfeljebb saját sorsunkat. De ehhez még nincs elég bátorsága a pesti szemnek. Titkon várja az élet örömeit, fölényességeit, túlfinomult kultúráit, a váltakozó élet új illatait… S így valamiképpen olyan lett mindenkinek a szeme, mint azoké a régi pörösködőké, akik a Kúria kapujában várják nagykorú igazságukat.

* Több már az alázatos, megtört, fátyolos szem a városban, amelyet az

egykori remeték valaha is szerettek volna látni a pesti utcákon. Jönnek szemközt zavarodott szemek, amelyek már csodálkozni sem tudnak a világ fordulásán. Találkozunk szemekkel, amelyekben még küzd a kérés és a dac, a megvetés a megalázkodással, az őszinte sírás a fölényes ravaszsággal, de már látni a szemek függönye mögött a produkció végét: nagy keservvel fordul majd a föld felé az egykori vakmerő tekintet. Látni szemeket, amelyek még igazságtalanságot panaszolnak, mint a paradicsomból kitaszított angyalok. Amott az életnek egy még büszke száműzöttje megy, de szemében már több az ijedelem, mint a büszkeség. Itt sötét képű követelőzés önbizalommal rohan azokra a helyekre, ahol még valami jótékony alamizsnát osztogatnak, jó az még lelke egyensúlyának, hogy azt hiszi, joga, öröksége van az adományokhoz, de majd egyszer kétségbe vonják sokszor emlegetett jussát, és a szem megtanulja a legnagyobb megalázkodást.

- 92-


Nem, ezt nem kívánta a legzordonabb magános lelke sem a régi életnek, a legbujdosóbb egyedülvalóság sem, hogy a pesti utcák szeme ily koldustekintetűvé váljon.

(1922)

Kardos kisasszonyok

Milyen a kard a nő kezében? Én azt hiszem, hogy kecses, ügyes, bájos, csak ne nézzük őt gonosz

tekintettel. A mindenható sport, amely a mai és legközelebbi társadalmat úgy átalakítja, hogy egy évtized múlva valóban új világot találunk itt: a nő kezében már régen látja a kardot, belvárosi vívótermeinkben gyakori jelenség a rövidnadrágos, plasztronos, fejkosaras kisasszony és menyecske, aki a hét bizonyos napjain ambícióval csattogtatta pengéjét a szürke bajszú vívómesterrel: olykor egymással is szembeállottak a jó barátnők, amikor csaknem elragadta őket a szenvedély egy-egy sikerült cselvágás után, mostanában pedig mind sűrűbben jelentkeznek kisasszonyok, akik a szelíd svédtorna, vetélkedő úszás, jámbor tenisz, mulatságos evezés, ritka céllövészet helyett a sportok királyával, a vívással is megismerkedni óhajtanak. A finom tőr olyan könnyedén leng kezükben, mint tegnap a báli legyező: a furfangos magyar kardot oly szakértelemmel forgatják, mint anyáink a főzőkanalat; tánclépés helyett támadásba ugranak, és bátor tekintettel figyelik az ellenfél kardját.

Tegnap egy kisasszony azzal dicsekedett, hogy már pontosan tudja a derék (traverzoro)-vágást, amelyet a férfiak a szigorú feltételű párbajoknál szoktak megreszkírozni.

* A legtöbb párbaj manapság is nőkért történik – ezentúl legalább

megítélhetik majd a hölgyek, hogy a férfiak korrektül és kellő tudással forgatták a kardot érettük. A menyasszony vívóleckét adhat vőlegényének, mielőtt az a vívóterembe vagy a laktanyába indul a küzdelemre. A menyecske saját kezűleg meggyőződhetik otthonában, hogy férje elvégezte a napi penzumot a vívóiskolában. Az egykori nagyleányok görögöt, latint, algebrát tanultak meg, amíg kisöccseiket kihallgatták a másnapi leckéből, most már a vívófeladathoz is értenek. A jövendőbeli mamák az első lépéstől fogva taníthatják gyermeküket a „vívóállásra”, a csodálatos sportra, amelyet megszeretni és véle az egész életen át foglalkozni megóvást jegyez a fiatalkor bánataitól, a férfikor csüggedéseitől és az öregség tehetetlenségétől. A testedző sport szenvedéllyé való fokozása a legjobb

- 93-


örökség, amelyet gyermekeinkre hagyhatunk. Nem kerülhet mélyen az élet válságaiba fiatalember, akinek legjobb barátja a diszkosz és a kard, nem töltheti céltalan siránkozással, önemésztő fájdalommal napjait a boldogtalan szerelem miatt a nő, akinek plasztron fedi a szívét, bús arcát vívókosár. És mily hű barát lehet egy asszony, aki a sportok bajtársi érzelmeit is megismerte a kötelességtudás, a kitartás és a bátorság feladatai mellett! Az alattomos, hízelkedő szó nehezen talál rést egy valódi sportlady szívén, jelentéktelenebb a gyönyör és élv hajhászata, mert az edzett test nem ismeri a csábító álmatlanságot, hidegebb a szív a lángba borulások elől, és az önérzet (amely isteni adományról legelőször mondanak le a megtévedt nők) mindig ébren van, mint hű házőrző.

A sportok a lélek jeges fürdői, a test örökös orvosai. Mily fontosak ők a gyengébb, bajoktól könnyebben ostromolt női szervezet épületében, mily szükséges edző, bátorító hatásuk az ijedős és könnyen csüggedő asszonylélek otthonában, mily mindenért vigasztalók szeretetük, megszokottságuk a nők mai lemondásteljes életében, midőn annyi mindent kell nélkülözni a vagyonosabb társadalmi osztályoknak is a régi életmód kényelmességéből és gondtalanságából! A sporthoz való öltözetek kevésbé érzik a divat szeszélyeit, bár a nőszabók itt is szeretnék az újításokat; a félelemmel rokonságban levő női lélek könnyebben megleli a kivezető utat egy-egy sportcselekedet után, mint a magányos gondolkozó; a női szervezet pedig, amely oly sokban különbözik a férfi hatalmas korpulenciájától, a sportok fejlesztésében mindinkább megközelíti azt az ideális állapotot, amikor szépségéhez, üdeségéhez, virulásához nem a pihenés szükséges, hanem az edzett testi erő.

* Az ország keserű naplójában mindenki felvillanó szemmel látja azokat a

sorokat, amelyek a magyar sport lendületes fejlődését hirdetik. A szürke sporttudósítások közül ma még tarkán, pipacs módjára virít a női sportok híradása. A vívónők elszaporodására tán itt-ott megcsóválja fejét egy múlt századbeli magyar. De azok, akik messzibbre néznek, a ma olykor zűrzavaros eseményein túl: csak felvidámodva, nekibuzdulva pillantanak a jövendő felé. A kis ország, amilyen jelenleg Magyarország, valóban testi erejének tökéletes felhasználásával áll a holnapi küzdelembe. A férfiak vállához állnak az új amazonok, a fáradó lelkierőt csodálatosan frissíti a mindenki által megszerezhető testi bátorság, az új asszonytípus nemcsak a szellemi versenypályán leend megbízható fegyvertársa az élet küzdelmeit nehezen viselő magyar férfinak, de együtt van vele ott is, ahol a testeket és izmokat erősítik a még hosszú magyar éjszaka virrasztásához.

(1922)

- 94-


Témák a pesti Boz részére

A pesti hajótörött, akit a vihar kivetett lakásából, az utcára költözködik, holott mehetne az erdőbe is, vagy a mezőre is. Igaz, hogy onnan elkergetnék a csőszök, nincsen olyan erdő, amely valakié ne volna, nincsen gazdátlan mező, de legalább kellő mértékben viselné e korszak mindennél emlékezetesebb nyomorúságát, a lakásínséget. Akár van lakásod, akár nincs; lehetetlen, hogy bizonyos időben meg ne őrülj darabig ettől a szótól: pesti lakás. Igaz, hogy a lakás már a legutolsó, megmaradott javuk a magyaroknak, mert egyebet már mindent elvettek tőlük, ez az utolsó földi kincs, az egyetlen magyar menyország, ahol mentve érzi magát az ember a jelen élet vadállati küzdelmeitől. A fedél az egyetlen hely, ahol beteg lehet a szenvedésektől, ahol kedvére koplalhat a drágaságban, sírhat és nevethet, ugrándozhat bolond módjára, vagy lefekhetik mozdulatlanságba, hogy megpróbálja: milyen lesz az, amikor többé nem kell az élet hivatalai után járni. És amint előbbre és tovább folyik az új Magyarország élete: évről évre növekszik az őrült szörnyeteg a lelkek látóhatárán, a soha eddig nem ismert rém, mint valamely pokolbeli nyavalya jött fel a földre, és nem hagyja aludni se a benne szenvedőket, se a tőle rettegőket.

S eljött a világra a családi élet veszedelme, amely veszedelmet évezredeken át távol tartott az emberiség magától. A lakástalanság elsősorban annak a családi életnek a dinamitja, amely családi élet ébren tartotta a jóságot, a becsületet, a szívnemességet az emberiségben. Elszaporodnak azok az emberek, akiknek már senkijük sincs – ha volt, régen elfelejtették –, mert magános zordonságban könnyebb elviselni a szörnyű életet, mint hozzátartozókkal. Az egyedülálló, társtalan, gyermektelen férfi a jövendő mindennapi alakja. A keservességében eldurvult vagy elfonnyadt magános nő a holnap asszonya. A gyermekek a lelencházi karácsonyfa mellett szerzik ifjúkori emlékeiket.

A csendes, védett fészek helyett a messzi, hideg, szívtelen csillagok melengetik azokat, akik a szeretetre rászorulnak. A családi élet gyengédsége, a szenvedők megértése, a gyöngék dédelgetése otthon nélkül nem képzelhető. A gyermek átok és kétségbeesés fantomja a gyötrődő szívek világában, nem pedig érzelmes tavaszi növényke.

Gyermeket csak az almafák, a szilvák és gesztenyék ölén látunk szeretettel virágozni, amikor eljön a május hó. Mosolyt, amelyet gyermek vidámsága fakasztott, alig láthatunk. A vadgalamb búg fészkében, a vércse vijjog az országház kupoláján, a bagoly megtalálja helyét a romfalban, de a párjával elhelyezkedni kívánó ember hiába bolyong a nagyváros utcáin.

- 95-


A hontalan ember csak álmában enyhül meg (ha ugyan van hová lehajtani a fejét), amikor szobával, konyhával, ablakkal álmodik, amely ablak az ő ablaka. Egyébként örömtelen számára az élet, mert nincsen olyan helye, ahol az igazi örömet is, a magány, az elvonultság, a lélek örömeit élvezhetné. Ha felebarátját látja az esti szürkületben otthona felé sietni, sóhajtva gondol arra, hogy annak lakása van, ahol a gyermeket dúdolva altatják, a kenyeret áldással felszelik, az ablakot bezárják éjszakára a város rémei elől… A következő percben aztán arra gondol, hogyan lehetne embertársának barlangját elvenni. Menne bunkóval is, ha ez még divat volna. De a jelen korban inkább a róka-utak, a csalfaságok, a félremagyarázott rendelkezések divatosak.

Egy bírótól hallottam, aki a lakásügyekben tesz igazságot, hogy képzelhetetlen eldurvulást vitt véghez a huszadik század, kultúrát kóstolt emberiségében a lakásínség. Egykor finom lelkű, önérzetes férfiak sompolyognak a betörő éberségével házak körül, ahol lakásokat sejtenek. Tegnap még büszke, családi életük tisztaságára kényes emberek tolakodnak be síró-rívó otthonokba, ahol jónapot helyett görcsös átkozódással fogadják őket. A legtöbb lámpás azért világít Pesten, hogy mellette az éjszaka csendjében kérvényeket írjanak a lakáshivatalhoz a haldoklók vagy a tönkrementek lakásaira. A régi bútorszállító emberek, akik pálinkával vidították magukat a nehéz munkában: megannyi kesztyűs lovagok voltak a ma hurcolkodó családokhoz mérten. Elgázolja az idegen szekrény a csúszkáló gyermeket, a betegen sínylődő asszonyt, vérbe borítja a férfiak szemét. A durvaságnak, a közönségességnek, az agyafúrtságnak, a hazudozásnak nagy gyűjteménye a pesti lakáshivatal irattára. Itt van az a csodálatos, riasztó emberi dokumentum, amit az emberek tenni tudnak azért, hogy lakáshoz jussanak.

És biztos lakása senkinek sincs a városban, mert a törvények és rendelkezések napról napra változnak, az őrületes hajszát az otthon után fokozzák minden évszakban, amint csavarnak vagy engednek egyet a jelenkor inkvizítorai. Maholnap csak az almafák, e májusi égi tünemények maradhatnak meg megszokott helyükön. Milyen kár, hogy az ember nem változhatik fává!

Boz, akinek regényei mellett felnövekedtünk: több könyvében is leírja az egykori londoni nyomort, a törvényszékek rettenetességét, az adósok börtönének világát, a lelencházat, a szörnyű lakásokat, az udvarokat, ahol a legszerencsétlenebb emberek laktak, amerre Kis Dorrit léptei vezettek… Az új magyar író, aki majd későbben a megenyhült messziségből látja a mai eseményeket és embereket: legmulatságosabb és legszomorúbb könyveit a mai budapesti lakások világáról írhatja; és majd egykor hitetlenkedve csóválják a fejüket az olvasók Kovács úron, vagy Kiss úron, akit kidobtak a lakásából, és az

- 96-


utcára költözött, vagy Péteren és Pálon, aki évekig elmulasztotta minden dolgát, házasságát, hivatalát, egészségét, reggeltől estig lakás után járt, míg végre belebolondult. Mily könnyesen nevetnivaló lesz ezeket a dolgokat egy könyvből olvasni!

(1922)

Az Elveszett Szív hölgyei

Legyen az övé, a szegény gyermekeknek gyűjtő úrihölgyé: most minden tisztelet és respektus, kézcsók és gyengéd bókolás, mert az utcasarok köznapi porában, közönyös levegőjében, mindennapi, vásáros lökdösődésében a verejtékes munkával a legnehezebben megtalálhatót keresi reggeltől estig, a pesti járókelők szívét és erszényét.

Az erszényét csak magával viszi a pesti ember, amikor az utcára kilép, de

honnan vegye elő erszénynyitogató szívét, amelyet valahol „914” tájékán elveszített, amikor az első sabáci sebesült részére levetette a kabátját a Keleti pályaudvaron? Hol találja meg a régi, szentimentális, vallásos kórusokban éneklő, humanisztikus jóságokban eszmélgető, babonás, de jótékony érzésekkel szinte gyermekessé lett szívét, amellyel kabátja alatt nem mehetett el az utcán a kezét nyújtó árva gyermek, a térdére függesztett orrú anyóka, a néma, hajadonfős aggastyán mellett erszénynyitás nélkül. Wekerle pénzei voltak divatban; szinte szárnya volt az egyfilléresnek, amint a zseb sötétjéből kikívánkozott, amíg a koldusok bosszúsan összegyűjtötték valamennyit, és a Duna-parton követ kötöttek a nyakába. De még nem vénült meg vándorló lába a rézkrajcárnak sem, a nikkel is tudta a szabadba vivő utat, és a karéj kenyér mellett áldott levessé változott a szegények kunyhójában. Az ezüstkoronásnak mágnási rangja volt azokban a tarisznyákban, amelyekbe az emberek a másvilági üdvösségüket, a szegénységtől való félelmüket, a borongó, babonás jóságukat hullajtják. Tíz fillért adott az ifjú a sarki koldusnak, ha randevúra ment, az örök szánalommá fásult templomi kéregető az ódon fal mellett a kezébe hullott nikkelről tudta meg, hogy valahol betegség van a városban, a mátkáját epedve váró ifjú szűz a legvénebb szegény embert kereste fel a templomajtó mellett, de jóformán minden utcának vagy városrésznek volt szerencsés koldusa, akinél a férfiak és nők bánatukban, örömeikben, betegségeikben, reményeikben vagy csalódottságukban oly pontosan befizettek, mint valami másvilági összeköttetéssel rendelkező adópénztárosnak.

- 97-


Könyvet kellene arról írni, miért, miként adtak Pesten alamizsnát a járókelők, amíg birtokában voltak szívüknek, álmatlan éjszakáikon eszükbe jutottak a napközben látott esdeklő szemek, az ablak alatt kiáltó árva gyermek megállította a gyöngyöző kelyhet a könnyű kézben, és a legszemtelenebb öreg koldusok álmából is felverhették sürgős mondanivalóikkal a pesti embert. A koldus keresztbe tette a lábát az üzlete után siető polgár előtt, mert jól tudta, hogy ehhez joga van azon az alapon, hogy mindenki köteles adni a szegénynek. A rongyaiból settenkedő koldusnő nyugodtan rászólt a jól öltözött úri dámára; a gazdagok kapujának kényelmesen vetette hátát a kolduló, mintha jórészben övé volna már a földön is a bérház, nemcsak a túlvilági kastély; a koldusok örökös kikiáltói voltak a papok a szószéken; a humanista egyesületek az ő kedvükért alakultak; szívbajos gazdag emberek nem tudtak addig meghalni, amíg a maguk adóját le nem fizették; bánat ült a lakmározó asztal felett, ha nem vidította egy-két megajándékozott, jóllakott szegény emésztése; porciót fizetett az újszülött, ha gazdag háznál jött a világra, a szerelmes, ha csókot kapott, az úrnő, ha a hold nem változott, a pénzes öreg, ha jól emésztett… Kifeszített mellel járkálhatott itt a szegény ember a városon, mert olyan törvények uralkodtak az emberi szíveken, amelyek az ő megélhetését, védelmét biztosították.

A törvények tán ma is megvannak valahol, de hová lettek a szívek, amelyek engedelmeskednek?

A pesti úrnők, akik a gyermekek részére gyűjtenek e napokban a város

utcasarkain, ahhoz a drágalátos Rendhez tartoznak, amely az Elveszett Szív megkeresésére alakult.

Ha valaha, amikor az utcai kéregetések az úrinők körében divatba jöttek: egy zsúrfix hangulatával, egy társadalmi ünnepély szórakozásával ért fel a Gyermeknap, annál komolyabb és tiszteletre méltóbb manapság a hölgyek fáradozása, amikor az emberek nem törődnek a mások szegénységével, mert torkig vannak a maguk nyomorúságával. Ma valóban hasonlítanak ők ama keresztes hadjáratok korabeli zarándokokhoz, akik maguk korbácsolva, sírva, vezekelve járták az országutakat, hogy Isten irgalmát könyörögjék. A nők, akik az egész világot falként körülvevő Ridegség, a földkerekség napjainkban dudva vadonként beborító szívtelenség, az űzött szarvasként menekülő Adakozás, az egérlyukba is elbújó Alamizsna csöngettyűit rázzák a pesti utcákon, mosollyal köszöntik a gyanakodó polgárt, mintha reggel óta reá várnának az Andrássy úton, nyájas szóval állítják meg a zordon dúvadként rohanó üzletest, a szegény gyermeket ajánlják figyelmébe az elszerencsétlenedett pestinek, aki tán egész éjszaka nem aludt a gondtól, a szívbeli jóságot jelképezik a modern magyar előtt,

- 98-


aki az utolsó évtized lávájában hitét, becsületét, érzékenységét és minden emberi értékét elpusztulni látta: – a nők valóban oly önfeláldozó zarándoklatot végeznek a nagyvárosi sivatagban, mint ősanyáik, a flagellánsok, akik az isteni kegyelemért könyörögtek. Az ostor itt van ma is a legtöbb adakozásra felhívott járókelő szemében, vonakodó mozdulatában, elsiető lábában, kegyetlen közönyében, önző vállvonogatásában. A zarándoklat ma is oly messzi, felfoghatatlan, isteni eredetű célért folyik a pesti utcán, mint a középkorban: az Elveszett Szív feltalálásáért.

Feltalálják őt a gyűjtő hölgyek, bár legszebb ruhájukat, kalapjukat, cipőjüket, mosolygásukat és gyengéd hangjaikat viszik a júniusi nap hevébe, a söpretlen utcára, a földön végig szakadatlan kopogó léptek vásárjába? A jóság estére nagyon megizzad a küzdelemben.

(1922)

Egy új emlékkönyvbe

Ha a mohácsi vész előtt mindenki gondoskodott volna elég csizmáról Magyarországon, nem lett volna olyan rongyos a magyar.

Ha kilencszáztizennégyben, a világháború kitörésekor mindenki ellátta volna magát olcsó liszttel, olcsó svájci frankkal… Ha a forradalmak előtt mindenki megrakta volna az éléskamráját… Ha három hét előtt vettünk volna zsírt… Ha a múlt napokban csináltattunk volna cipőt… Nem lenne semmi baj, gondoljuk magunkban, mi szegény balgatagok, akik sohasem tanulunk semmit, hanem napról napra oly elölről kezdjük az életet, mintha nem lettek volna emberőseink, akik már kipróbálták, megmutatták a viszontagságok útját a történelemben.

A hegymászó tudja, hogy mit jelent az, ha gallyakból való primitív keresztet lát a szakadék szélén, a hangya megható szorgalmatossággal dolgozik tartós esőzés előtt, a hörcsög jóslás nélkül is megérzi a hosszú szűk esztendőt, az akác tudja, mikor lehet kétszer nyílnia, az egér, a béka sejti, hogy milyen idők következnek felette: csak a fejét felfelé hordozó ember nem látja a holnapot, bár ezeresztendők története mutatná neki az irányt tévelygésében, bár apjának csontváza fehérlik, ősének kihullott vére rozsdásodik a vadonban, amelyen át keresztül kell törtetnie, hogy bevégezze életét.

Az ember nem tanul semmit. Naiv és hiszékeny, tudása legfeljebb annyi, amennyit az életben kemény tapasztalatok révén szerzett, de arról például szó sem lehet, hogy a mások, a régiek példáján okuljon. Az apák hagynak örökségbe a gyermekeiknek mindenféle pecsétes leveleket, bundákat és babonákat, de a

- 99-


lelkükből, a tapasztalataikból nem adhatnak át semmit. Minden embernek meztelenül, tudatlanul, sejtelem nélkül kell kezdeni az életet – talán azért, hogy meg ne rettenjen előre azoktól a dolgoktól, amelyek reá várakoznak.

Az ember előtt ott fekszik a történelem könyve, mellette a mécses az éjszakában, vállán a mindentudó bagoly, olvasmányában annyi egymásra következő nemzedék, amely magosabb lehetne a piramisoknál, szenvedések, nyomorúságok, éhségek, forradalmak, amelyek az emberiséget meglátogatták: az ember mégis azt hiszi, hogy ő kivételes lény, a másikkal történhetett meg mindaz, ami szörnyűség volt, őt védelmezi valamely bűverő a történelem borzalmai ellen. Ő már nem lehet az erdők bujdosója, a pusztaságok kóborlója, romba dőlt városok tanyázója, a marcangoló éhség üldözöttje, a nyomorúság hüvelye, mert valami varázslat védelmezi. Ezt a varázslatot nevezik civilizációnak is. Holott éppen a civilizáció ellen vetkezik egy évtizede az emberiség. Mi mutatná látóbban gyarlóságunkat, mint az, hogy éppen a megrugdosott, megtagadott, félig agyonvert, civilizációtól várunk védelmet, mikor életmódunkban olyanok vagyunk, mint a vademberek?

Az ember látta küzdeni, szenvedni, megvénülni, meghalni apját, de semmi sem öröklődött át lelkébe apja gyötrelmeiből, hogy edzett, biztos lehessen az élet változataiban. Minden szenvedés újonnan jön, minden nyomorúság oly friss erővel érkezik, mintha még senki sem próbálta volna ki a világon, meglepő a baj, mert nem vagyunk rá sohasem előkészülve, akár a betegségre: holott a józanság és tapasztalat azt bizonyítják, hogy minél többet szenvedett az ember, annál több szenvedés várakozik még rá. Az úgynevezett megelégedett, boldog öregség csak a mesékben van. És akármilyen öreg lett az ember, komolyan sohasem tudja elhinni, hogy ő is majd egyszer itt hagyja átkozódva, könyörögve, haladékért esdekelve az életét, mint az apja.

Korunkban azt hinné az ember, hogy egyetlen orvosság van a ránk szakadó

bajok ellen: az életunalom, amely egyformán legyint lófarkával bögölynek és falombnak, örömnek és bánatnak. Holott igazában véve életunalom nincs, az öngyilkosok sem azért keresik a halált, mintha meguntak volna élni… Ó, nagyon is szeretnének élni, de már nem bírnak. A legigazibb életunalom is retteg a betegségtől, a nyomortól, a pénztelenségtől. A hamisítatlan életuntság is féli a korgó gyomrot, mind bizonytalanabb magyar éjszakát, a véletlen, semmi jót nem ígérő holnapot, a piaci árat és az üres asztalt. A zord életuntság is borzad a jövendő tél hidegétől, a mezítelenségtől, a rongyosságtól, a lakástalanságtól, a pirosló szenvedélyektől, a tűzvésztől, amely megfesti az égboltozatot. A fásult közöny, az érzéketlen szív, a kőkemény lélek, az elveszített életkedv, az

- 100-


életunalom csak akkor hasznos orvosság, amikor mások szenvedéseiről vagy örömeiről van szó; de hová lesznek e nagyszerű segédeszközei az élet elviselésének, mikor minket magunkat visznek akasztani?

(1922)

A sáska

Valahol, messze külföldön vagy talán itt, a budai hegyek között, barlangban vagy palotában él az a varázsló, aki felemeli a varázsvesszőt, és intésére kis Magyarországon megindulnak a számok.

Tengerünk elveszett, kaptunk helyette új tengert az arabs számjegyekből, amelyek hajdani Adriánk példájára mutatják a dagályt és az apályt. A tengert a hold járása-kelése apasztja vagy dagasztja, a hajósok, akik a nagy vizeken járnak, kitanulták már a hold és a tenger rokonságát, de mi, árva kis csónakosok, törékeny tutajosok könnyes szemű tudatlanságban, ijedelemben evezünk vizeinken, amikor a varázsvessző mozdulására a számjegyek hömpölyögni kezdenek körülöttünk, hullámokat vet a zérus, a 7-esek és 8-asok nyaldossák torkunkat, fojtogatnak a 2-esek, a szemünk látását veszik el az 5-ösök, a sok bel- és külföldi ellenség után nekünk lódult a puskájával le nem lőhető hadsereg, a számjegyek sáskaraja, hogy elpusztítsanak Magyarországon zöld füvet és forró munkát, felborítsanak özönlésükkel kis emberi kunyhókat, amelyeket eddig is csak az imádság őrzött, és embereket, akik az utóbbi években megtanultak oly vigyázatosan járni-kelni, mint a hegymászók, új, ismeretlen sirámokra tanítsák az öregeket, akik azt hitték, hogy már mindent tudnak a világ soráról, és olyan káromkodásokra a fiatalokat, amelyeket ezer esztendő alatt se mondtak el Magyarországon.

A számokkal keveredtünk harcba, mert nem becsültük meg a számok barátságát, az utolsó tíz esztendőben még a legjózanabbak, talán maguk a matematikai professzorok is elfelejtettek számolni, összeadni és kivonni, valamely új számtant akartunk felállítani háborúinkkal, életmódunkkal, forradalmainkkal, amely új matematikára csendes meghökkenéssel néztek alá a régi világ piramisai és tornyai. A számok eleinte hagyták magukat, mert hiszen rabjaink voltak. Be voltak csukva ők jól vasalt magtárainkba, kincses kamráinkba, a polgárok fiókjaiba, a nép hiszékenységébe. Oda voltak zárva a koronák értékei, ahová megszámlálhatatlan búzaszemeink, ott függtek a számok a nemzeti templom falán, a kard szomszédságában; a polgár Isten előtt is megesküdött koronája igazságáról, míg a nép a lehullott esőszemet is fel tudta mérni a korona értékével.

- 101-


* De a számok kezdtek kiszökdösni birtokunkból, mindig több búzászsák

zuhant ki magtárainkból, hogy elfolyjon, mint a víz, mindig kevesebb lett az ezüstből, aranyból vert számjegy a kamaráinkban, a régi Magyarországból megmaradt jobbágyság: a változatlan helyzetű, raboskodó számjegy, amint a zavaros időkben kezdett önálló és szabad életet folytatni, olyan lett, mint a szegény zsellér, aki dolga jobbra fordultával négyökrös gazdának álmodja magát. Nőtt, növekedett a számok hatalma, amint mind többen jutottak szabadsághoz. Csodálatosan szaporodtak, bőségesebben a mezei egérnél, hogy a búzaszemek nem tudtak velük versenyt tartani; jobban tudtak áradni a vízcseppnél, hogy kiapadó, itthon maradt folyóink nem tudtak velük együtt növekedni: többen lettek, mint az égből lehullt eső, mint a szürkülő hajszál, mint a sóhajtás, amely Magyarország felől a csillagok felé száll…

Nem bírtak e szaporasággal szembeszállni se a tudósok, se a harcosok. A patkányméregtől csak meghíztak: a sovány l-es pohos, gazdag ember lett, hogy alig fért be a szegények ajtaján, a 2-es mindennap ikreket szült, hogy magja ne vesszen, a 3-as több tojáson ült, mint a legjobb kotlóstyúk, a 4-esre ráült a házbontó ács, és rossz zsindelyekkel szórta tele Magyarországot, az 5-ös több lett, mint ahány dolgos ujj van az országban, a 6-os olyan szaporaságot mutatott, hogy a munkára szánt napok nem tudták utolérni, a 7-es csak számjegy alakjában maradt meg az emberek tudatában, a szerencsehozó hetedik gyerek elmaradt az áhítatos családi életben, több nyolcas támadt az országban, mint valaha vitézkötés a nadrágokon, a kilences pedig sokszorosan túlhaladta az ikrák számait, amelyet halaink gyomrukban hordoznak.

A számok ellepték a földet, a vizet, a levegőt. Nem lehet előlük ágyba bújni, mint a mennydörgés elől, nem tudunk se a föld alá rejtőzni, mint a tatárok elől, sem a fára mászni, mint a medvétől. A sáskák megesznek körülöttünk mindent, az életünket.

(1922)

Jó illatú ország

A nyugalomba vonult öreg takarékpénztáros, aki a régi Pesten oly tiszteletre méltó férfiú volt, mint az ezüstössé őszült Becsület, azt mesélte egyszer, hogy ilyenkor, őszidőben Magyarország minden illatát megérzi a bankjegyeken, amelyek kezében megfordultak. Az öregúr lelkes tisztelői ezt a mondást odáig variálták, hogy a takarékpénztári kasszír még azt is megérezte a bankókon, hogy

- 102-


tiszántúli vagy bácskai búzát adtak értük; de ez talán mégsem hihető. Annyi bizonyos, hogy aratás után, amikor a bankópapiros elkezdte vándorlását egyik kézből a másikba, hogy végül megtelepedjen a takarékpénztárban, a bankóforgató kezek a papirosdarabon hagyták nyomukat. Igaz, hogy jó, tartós, komoly papirosból csinálták akkoriban a bankókat, amelyek sokáig kibírták akár a csizmaszár, akár a szalmazsák nyomását; nehezen hagyták el a bugyellárist, különösen akkor, ha a nagyobb fajtához tartoztak; sokszor megolvastattak, megsimogattattak, dédelgettettek, sőt kényesebb dámák birtokában be is szagosíttattak… Nem volt ördöngösség kitalálni, hogy borjúölő, mustlopó vagy búzakeverő kézből került a bankó a takarékpénztár szekrényébe.

Ám nemcsak a bankókkal, de az ősz egyéb kincseivel is Pestre rándult Magyarország illata. A piacokon csak be kellett hunyni a szemet, az orra bízni a látást, hogy feltünedezzen képzeletünkben a szilvás, a diós, a körtvés, a szőlős Magyarország. Még a dióverő rúd kopogását is hallhatta, aki mélyen elgondolkozott. Még az almafán hintázó leányzók sikongatását is erre hozta a szél, ha a fa alatt megállott a csősz. – A halászok tájékán a csillagos dunai éjszaka merengett a halak pikkelyeiben; ábrándos balatoni tájak jöttek Pestre a fogasokkal; a szürke kecsege a Tisza vizétől volt friss és ízletes. – A vadkereskedő kampóiról lógó őzek, szarvasok a Mátra jó illatait, mélyen borongó erdőségeit, királyi várromok búsongásait vonták képzeletünkbe; a kövér fürj és begyes fogoly mögött régi vadászkutyánkat hallottuk; a hosszú fülű nyúl rézpiros arculatú vadászpajtásaink nagyotmondásait hozta el a határból. – Hát a csirkéskofa környékén, a vérpiros taréjú kakasok, engedelmes jércék, bámész ludak, falánk, töntörgő kacsák láttára vajon ki nem érezte annak a hervadt virágnak illatát, amelyet valaha egy falusi kiskertben téptek le feledhetetlen kezek?

Szemere Miklósról jegyezték fel, hogy valamely ázsiai füvet tartogatott a szobájában, amelyet ő hunszív-nek nevezett, ezt szagolgatta, ha elfáradt a mindennapi élettől. Hányan vagyunk, akik a város mellékutcáján megállunk a jó szagú szénásszekér láttára, és a messzi rétekre gondolunk, ahol ezt a szénát lekaszálták? Ha fehér, ijedt barmokat hajtanak botos emberek az éjfél utáni körúton, a hangtalan tinó, a bús ökör a pesti utcán szarvaival egy láthatatlan kárpitot von félre mindnyájunknak a lelkében, és halk pipaszóval füstölgő, messzi tanyaházakat látunk, ahol gyermekkorunkban vagy álmunkban jártunk. A távoli külföldön bolyongók megállnak egy kutyaugatásra, amely úgy hangzik, mintha magyar komondor ugatna valahol; és a magyar falvak őszi tengerihántásának illatát érzik. A lóvásáron mindig találunk lovat, amelynek láttára szeretnénk elnyargalni udvarokba, ahol most a zsályát, fodormentát szárítják…

- 103-


Külön illata van őszkor mindennek, ami Magyarországon tavasszal és nyáron termett – amint a búcsúcsók a legédesebb minden csók között. Gyönyörű országnak gyönyörű illatai szálldosnak a levegőben, amint a virág sem kérdezi, hogy szegény vagy gazdag ember szagolgatja őt.

(1922)

Hajnali mise

Ezt a levelet a babonás Luca-napján írta valaki, aki még szeret hinni mindenféle olyan dolgokban, amelyekben az emberek manapság nem hisznek.

– Már régen el akarom neked mondani, Kedvesem, hogy mostanában

olyanokat álmodom, amelyekre megfejtést nem lelek sem az álmoskönyvekben, sem abban az egyéni rendszerben, amelyet felállítottam akkor, midőn még abból éltem, hogy a másik álmait fejtegettem, magam meg vidám mosollyal feküdtem le a hosszú éjszakára, és legfeljebb hangos nevetésemre ébredtem fel; nem álmodtam semmit, legfeljebb oly közömböset, mint egy hasábfa, nem lettem az álomtól se beteg, se fáradt, jókedvű voltam, ha felébredtem a roráte harangszavára, amely az óbudai toronyból hangzott át sötét, rezgő hajnalon. Egészséges dolgok – utazás, disznótor, szeretkezés az országúton, kisvárosi korcsma szaga, vidéki este mesemondó lámpafénye és ezekhez hasonlók jutottak eszembe, amikor későn ébredtem, és az ablakom előtt havas mentében állongtak a vén fák, az északi szél hópelyheket dudált ki a hangszeréből, de sohase jutott eszembe az álmom, amely talán nem is volt. Azt hittem, hogy egészséges ember vagyok, legfeljebb a nőket bántom álmomban, amely nőket valahol, valamerre tudtomon kívül megkívántam.

Elmúltak az aranjuezi szép napok, Kedvesem, beteges, hiszékeny, álmodó, gyönge ember lettem, mióta ama súlyos testi nyavalya lemúlott rólam, amelyet az orvosok tavaly télen tüdőgyulladásnak neveztek. Most már úgy álmodom, mindennap, mint egy vénasszony: lyukas harisnyával, lyukas cipővel, rongyos nadrággal, öklöndöző öregemberrel, ingben járok az utcán, az ágy alatt fekszem, szűk cipőt húzok… most már úgy álmodom éjszaka, mindennap, én Kedvesem, mint egy őrült, akinek hátralévő napjai meg vannak számlálva.

Nagyon gyakran álmodom huszonöt év óta halott apámmal, aki évekig nem

jött elő a Morgó-temető sírboltjából, pedig még szemrehánynivalója lett volna; most pedig, mikor már közeledem ahhoz a korhoz, amely korban ő távozott el az

- 104-


élők sorából, életmódom többé nem búsítaná őt, kedélyem komolysága tetszetős volna előtte, sorsom felett nem kellene kétségbeesnie: most gyakran, majdnem minden éjszaka előjön álmomban éppen olyan ifjan, delien, egészségesen, mint legjobb idejében láttam őt. Csak a ruházata más, mintha elnyűtte volna régi ruháit a föld alatt, és mindenféle ismeretlen kábátokban és nadrágokban köszönt be hozzám. Nem emlékszem, hogy eddig szólt valamit, amit megjegyeztem volna; csak igen komolyan, mosolytalanul, szinte szánakozva néz rám, mintha a rajtam nyugvó tekintetével előkészíteni, bátorítani akarna egy nagy eseményre, amely életemben bekövetkezik. Azt hiszem, siralomházban vagyok, közeleg a halál órája; az apám bátorít a nehéz éjszakákon. Másik álmom, amely ugyancsak gyakran besurran a kihűlt kéményen: egy lakkcsizmás fiúcska, aki sírva fakad az utcán a hidegtől, de minden hajnalban, sötétben, mikor a konyhán kovászszaga van az este dagasztott kenyérnek, jó cselédek, jóságos öregasszonyok védelmező télikendője alá bújva a hajnali misére topog a hóban, amely éjszaka frissen hullott; az alvó kertek fekete sövénye mentén itt-ott egy kézilámpás keresi az angyalok gyalogösvényét a templom felé; szegény emberek, álomlátó nénikék és álmuk elől a takaró alól menekedő, ifjú szüzek, aludni már nem kívánkozó öregemberek, a holt hitvestárs éjféli látogatásától nyugtalan özvegyek, a visszhangos, kisvárosi utcákban kántorosan gargarizáló disznótorosok, a szomszéd kisasszony, akinek oly lányillata van, mint a bukott nőknek, az asztalos leánya, akiről mindenki tudja, hogy reménytelen szerelem miatt idővel a kútba ugrik, a lutris Kopocz, aki extrátói és ambói kedvéért kálvinista létére a rorátét is látogatja, a halálvágyók, a halni nem tudók, az egykori bűnösök, a szent életű jámborok és ők valamennyien, akik valamikor szomszédaim voltak a félhomályos, télszagú templomban a hajnali miséken: mostanában mind előjönnek álmomban, mintha boldog kisfiú volnék még mindig, mit sem öregedtem, az életet akkor abbahagytam, amikor egy télen a befagyott folyón a lékbe estem, tulajdonképpen akkor nem húztak ki a kékfestők csákányaikkal, hanem ott maradtam a folyó fenekén, és az, aki a napvilágra került, egy másik fiú volt, és az élte azt az életet, amelyet hol keservesen, hol vidáman én éltem… Ilyen hajnali álom után, amikor felébredéskor tisztán hallom a sötétségben ölelkező harangokat: egy másodpercig mindig azt hiszem, hogy már talán nem is tartozom az eleven élők sorába, hanem a túlsó világon vagyok, és ott folytatom a másvilági életemet, ahol kisfiú koromban, gyönyörűséges roráte után abbahagytam.

Bocsáss meg, Kedvesem, hogy álmaimmal zavarlak, de én azt hiszem néha,

hogy az emberek nagy része manapság nem éli valódi életét. Egy álélet az, amelyet az emberek folytatnak, telve hazugságokkal, gonoszságokkal,

- 105-


nyomorúságokkal. Igazi életüket álmukban élik az emberek, amikor olyan jóságosak lesznek valamennyien, mint azok a szegények, akik a hajnali miséket látogatják.

(1922)

Magyar író karácsonya

Faggyúgyertya helyett villamos lámpás világít ugyan a magyar író papirosa fölött, amidőn a Bak hava második felében korán sötétedik a ködös délután, ám én mégis azt hiszem, hogy eleink, a régi írók, akiknek élete körülbelül száz esztendő előtt folyt le Magyarországon és az irodalomtörténetben – boldogabban, megelégedettebben várták a szentestét.

* Ha majd egykor írni lehet a mai korszakról, megállapítja egy kései bogarász,

hogy a magyar írónak ezekben az esztendőkben volt legkopottabb a kabátja, legrongyosabb a kedve, legcsekélyebb a reménye.

Még dús gavalléroknak látszanak az ősök a mai utódokhoz hasonlítva, például akár a negyvennyolc előtti korszakban, amelyet néha az irodalom hőskorának is szokás emlegetni, hisz maga Vörösmarty Mihály is nyomasztó gondokkal küszködött, Petőfi pedig néha napokig kutyagolt az országúton, amíg baráti hajlékra talált!

Ám kabátja, kedve, reménye és főleg jóakaratú barátja csaknem minden írónak volt a leghősibb korszakban: az írók szép, komoly Zrínyi-kabátokban vagy ünnepélyes Kazinczy-öltözetben rajzoltatták magukat könyveik első lapjára, vajon kinek van ma a térdig érő kabáthoz elegendő paraszti Aba-posztója? A kutyagoló hősi korszakban az írónak néha olyan jókedve volt, hogy pajkos Dorottyára is jutott belőle – vajon hová lettek korszakunkból a dús kebelű honleányok, akik fánkkal, csókkal táplálják az ifjabb költői generációt, borral, ünnepi malaccal a koszorúsokat?

És a remény, e gyönyörű tündér ugyancsak gyalogpostával járt Kazinczy leveleivel, Kármán újságjával, de mégiscsak megérkezett a címzett helyre, az író sohasem tette le a tollat csüggedettségből, legföljebb testi nyavalya okából – vajon hol írják manapság azokat a leveleket, amelyekből az író hitet, bizalmat meríthetne a jövendőhöz? Hát még a barátok serege, akik Luca-napi vásárkor a pesti piacon megvásárolták az írók legújabb munkáját, diadalommal vitték haza, messzi falujukba még a kalendáriumot is, dunántúli bort hoztak Kisfaludy Károlynak, karácsonyi sódart Virág Benedeknek, előfizettek (igaz, hogy csak alig

- 106-


száz és egynéhányan) a Zalán futásá-ra barátkoztak, vigadtak együtt az írókkal, nyitott kapuval várták a vándorszínészt és a falusi poétát – ezek a hív barátok, jámbor rajongók, piros képű ismerősök, akik még világosan nem is tudják, csak homályosan sejtik, hogy a nemzeti literatúra ápolása hazafiúi kötelesség: vajon hová lettek száz esztendő múlva? Manapság minden nadrágos magyar megtanulta az iskolában, hogy a hazai irodalmat pártfogolni kell, és íme e legnehezebb időkben baráttalanul, egyedül, sőt gyakorta üldözötten áll az író a nagyvásár közepén, ahol minden portékának van vevője, csak éppen az ő holmijának nincs!

* Boldogok voltak azok az öregek, akik faggyúgyertyácska mellett,

sóhajtozva, hősi korszakot küzdve, életükben félig szentté válottan írták az egykori magyar irodalmat. A mai író már nem is ír, nem is sóhajtozik, nem is küzd, mert nincs mivel és kivel küzdeni. A mai író már nem érzi azt sem, hogy majd egykor bámulni fogják a szörnyű korszakot, amelyben az irodalomnak nem volt bűne, sem becsülete. A mai író üldögél elátkozottan, megbűvölten, reménytelenül, mint a halász, akinek hálója kilyukadt. Vagy pedig megalkuszik korában az író, követi a világot ordináré forgásában: eldobja az írótollat, megtanul bukfencet vetni, vagy beáll szenzálnak, és csöndesen neveti a bolondokat, akik még eladó könyvekkel a hónuk alatt házalnak az országban.

Azért volt boldog a régi magyar író karácsonya, mert faggyúgyertyácskája mellett is falatozhatott kenyeret, amelyet a munkájával szerzett. Hol van manapság az a magyar író, akinek az olcsó betűcskék megtölthetnék üres tarisznyáját, földíszíthetnék kis karácsonyfáját?

(1922)

1923

Dunai árvíz 1923-ban

Hogy Drapcsik, a hajós ezeket a napokat nem érhette meg! Az idén lett volna munkájának szüretje, miután körülbelül negyvenöt esztendeig hiába várta az óbudai parti kocsmában, hogy valakinek szüksége legyen az ő vízifuvarjára. A csónakjai változtak, mint a bérkocsis lovai is kiöregednek. Régi csónakjairól, a Böskéről, a Katiról, a Sáriról oly megindultsággal beszélt, mint az özvegyember a

- 107-


temetőben nyugvó feleségéről. Tavaly új csónakhoz jutott azon a nagy országúton, amelyet Duna-folyamnak hívnak. Eltévedt csónak volt, mert Drapcsik, a hajós nem nyúlt a máséhoz. Dalos kirándulók mentek tán a csónakkal a komáromi szigetre, vagy Visegrád alatt szökött meg a csónak, miután elunta várni a kikötőcsárda mulatozóit? Drapcsik Julcsának nevezte el új élettársát, láncot vetett rá, mint a nyelves asszonyra, mégis e házsártos jószág lett a veszte. Julcsa nekem sohasem tetszett Drapcsikkal való járás-keléseimben; többnyire a szigetcsúcs tájékán, ahol aszálykor is mély a folyam, kezdett bugyborékolni, vizet eresztgetni. Ám az öregember szerelmén e rossz szokás már nem változtatott. Amíg Julcsa kileste az alkalmat, a sötét éjszakát, midőn Drapcsik egyedül járt a vízen (legfeljebb a benne lévő borok és pálinkák társalogtak vele), a víz közepén felborította az öreget, és egyedül úszott ki az óbudai partokra…

És íme, ezeken az éjszakákon ismét hallottam az ablak alatt Drapcsik köhögését, tántorgását, dörmögését, mintha a fenyegető árvíz talpra állította volna az öreget a Duna fenekén. Szükség van az öregre, holott annyi esztendeig senkinek se kellett. Mintha lőttek volna valahol az éjféli csendben a filatori gátnál vagy más veszélyben lévő helyen, és a szegény emberekkel együtt Drapcsik is felébredt álmából! Az ereszekről csurog a víz; az áradó Duna hömpölygésének kaján hangja van a sötétben, mint az ősellenségnek, a parton fáklyaláng és kézilámpás bolyong, mintha kincsásók járnák az avart; álmatlan léptekkel van teli az éj, mintha ezen a vidéken, a Duna szegényes partján még a pihenés sem járna ki azoknak, akik fecskefészkeiket itt felépítették: veszélyt sejtető kiáltások elnyújtva szállnak a csillagtalan vízen; rózsaszínű papirosban sápadt kéz őrizget gyertyalángot egy tutaj orrán, amely tutajon a szegénység bútorai egymás hegyén-hátán az ég felé ágaskodnak, mintha nagy veszekedés lett volna a háznál…

Drapcsik – vagy talán a fia – ismét hollázik a folyam sodrában, ki tudná: tüzelőnek való gerendát vagy fuldokló embert fogott ki az árból?

* Az árvíz sok mindenféle képet mutat a városi élet kőcivilizációjához szokott

szemnek. Az ember megszokta, hogy a katona kipödrött bajsszal, piros nadrágban járjon, mint a szerelem mézeskalácsa. Az árvizes katona pedig egy sárkölönc, akinek arcát nem látni a víztől, sártól, a karja evező vagy csákány. Megszoktuk, hogy a város határaiban élő szegény ember hétköznap a munkája után járjon, és ősi alázatosságát legfeljebb vasárnaponként vesse le a munkaruhával. Itt most minden szegény ember egy hadvezér, aki a saját és mások életét, vagyonát mentegeti. Tűzvésznél szoktak az egyszerű emberek oly hősi alakzatban mutatkozni, mint az észvesztő árvíznél. Elmenni látszik tőle mindaz, ami idáig a levegőt és az életet jelentette. A boldogságot vagy boldogtalanságot jelentő

- 108-


házfedél a vízben úszik, mintha rossz álmában látná a gazda. Az ablak, amelynek világossága felé messzi földről igyekezett, akár a káromkodás kavicsaival fogai között nem sikerült munkája felett, akár az otthon sápadt lakóiért érzett aggodalommal a torkában: az ablak nem világít, hanem örökre befüggönyözötten látszik a sárga szemfödővel. Az ajtó, amely a nappal búskomoly levélhordóitól megöregedett, de éjszakára mégis védelmül szolgált a bakterkodó barát és az éj köszörűköve módjára szikrázó rosszindulat ellen: az ajtó tárva-nyitva, mintha a lakókat kiparancsolták volna innen. Táncolva úszik a sok könnyet és mosolyt látott, altatódalt hallgatott kis teknő, amelyben a gyermeket ringatták, és a kenyeret dagasztották. És most mutatja meg rosszaságát a sovány nyoszolya, amelyben valaha úgy bízott a szegény ember, mint az élettársában: alattomban a nagy Duna felé veszi az útját a víz hátán. Hűtelen az egyetlen szék, amelyen a szegény ember tegnap úgy üldögélt kis cselédei között, mint király trónusán. Még a sárgult, üveg alatt őrzött iparengedély, a szegény embernek e nemesi diplomája is felhasználja az alkalmat, hogy észrevétlen megszökjön a háztól. – Ott himbálódzik a patkányszürke víz hátán a szegénységnek minden szemérmetessége, rejtegetett titka, bús ceremóniája: – a lószőrtelen dívány, a fonnyadt álmú szalmazsák, a vaksi tükör, amelyben a hajadon lány sohasem nézheti meg a szépségét, a rozsdás mosdótál, amelyről a fénymázat az alázat verejtéke áztatta le, a seprű és piszkafa, amellyel az öregasszonyok a rossz szomszédot vagy gonosz kísértetet fenyegették, a gazda keze ügyébe helyezett csorba tál és kalitka, amelybe télire füttyös madárkát fogtak a gyerekek a csalitban… Szerencsére nem finnyás kezek foglalkoznak a szegény ember bútorainak a halászásával, hanem egyszerű hajósok, akik a gyermekzsámoly kifogásánál így szólnak magukban:

– Ennek is ösmerem az öccsét. Az én kisfiam ül rajta. *

A házak, ahol most a Duna csapkodja az ajtókat, nemigen kapnak jutalmul emléktáblát a vízállás magosságának megjelölésével, ahogyan valamikor az 1838-iki árvíz egynémely házát díszítették. Megtették kötelességüket az óbudai házak, ha tavaszig, amíg a kecskék kijönnek a parti fűre, a helyükön maradnak. Olyan kopottak, betegesek voltak már árvíz előtt is a házak, mintha valami lelki betegség sorvasztaná őket… Mintha a falak közötti gond, az álmatlan szenvedés, a szegénység átka koptatta volna a téglákat, vályogokat. Az egykori elővárosban a tűzvész és az áradás mintha azért is gyakori vendég volna, hogy megszabadítsa a haldokló házakat testi kínjaiktól, amint a reménytelen betegek is sokszor hívják a halált, amikor annak még másfelé van útja. A kis házak elmúlnak harangkondulás nélkül. Ki győzné neveiket feljegyezgetni? Majd csak akkor jönnek az emberek

- 109-


eszébe az idei árvíz halottai, ha ismét megbolondul valamikor a Duna. Amint én se gondoltam előbb hű csónakosomra, a vízbe fúlt Drapcsikra, mint azon az éjszakán, amikor a legmagasabb volt az áradás. A kis házak és a Drapcsikok sorsa, hogy elfelejtsék őket.

(1923)

A hasbeszélőhöz

– Vágjatok fel egy sódart! – szólna hátra az ember, mikor kedves vendég kocsiját látja udvarába fordulni, ha nem született volna elkésve.

– Péntek van, hozzatok halat a halásztól. Talán egy darab ikrás vizát vagy talán fogast, amit osztrigával lehetne garnírozni – mondaná az ember, amikor reggel a kalendáriomra esik a tekintete.

– Nagyböjtben volnánk, de ma vasárnap van, főzzetek hát a levesbe egy tyúkot a marhahús mellé. De el ne felejtsétek a levesből a velős csontot és a disznóhúst se – rendelkezik álmában az ember, amikor a másik oldalára fordul, és már a háta mögött van a tegnapi vacsora.

A mostanában divatos körkérdések között sem volna érdektelen megkérdezni, hogy ki mit szeretne ebédelni. Prózai dolog – felelnék a széplelkek –, szakácskönyvekbe való tudnivaló, törjék rajta a fejüket a konyhában vagy a fogadóban… És a halovány idealistáknak teljesen igazuk is lett volna körülbelül tíz esztendő előtt, amikor a nagyehető Szűcs Pátri fogadásból megevett uzsonnára egy egész sódart. Napjainkban azonban az ujjain összeszámlálhatja az ember azokat a magyarokat, akik csak a terített asztalnál tudják meg a mindennapi ebéd bőséges sorrendjét; akik például megtarthatják a régi jó szakácskönyvek utasításait, amelyek egész álló esztendőre előírták az ebédek sorrendjét és minőségét, mint ahogy már néhai Apor Péter báró kezdte az erdélyiek vendégségéről.

Mennyi mindent tudtunk a gyomrunk dédelgetéséról, akár csak szívünknek támogatásáról, akár csak elménk fényesítéséről. A költők és tudósok mellett legfeljebb akkor volt jelentősége a szakácsnak, ha az pendelyben járt, és fiatal és csinos volt – mondtuk kézlegyintéssel, de most már, annyi esztendő után szégyenkezés nélkül bevallhatjuk, hogy a régi Magyarországon a szakácsnék, szakácskönyvek tudománya mindig közelebb volt a szívünkhöz és az elménkhez, mint a könyvtárak mondanivalói. Szemérmetes dolog volt, hogy a magyarok a temetők férgeinek való kedvezésnek nevezték a konyhaművészetet, de a molyette,

- 110-


avas könyveket vajon kiknek írják, ha nem a múlandóság láthatlan megbízottainak?

Azért csak ne szégyelljük, hogy megenyhült a fájdalmas, virággal és szerelemmel ellenkezésbe jött szív is, amikor a déli harangszó végigcsengett a város ablakain. Igaz, hogy böjt van, de a gyomor sóvárog a maga mindennapi mulatságai után, amint leányka a szerelmi játékért. A csacsihasak, a horpadt bendők, a dalmos mellények és a korgó gyomrok visszhangozzák a harangszót, mint a mélységek a hangot – elindulnak az emberek otthonukba, letelepednek az asztalhoz, és várják az ebédet. A kolostorokban, a szerzetesiskolákban ebéd előtt rendszerint a szentek történeteiből olvasnak fel részleteket. Mi volna, ha a pesti polgár asztalánál is megszólalna egy láthatlan hang, és felolvasná neki azokat az ételeket, amelyekkel apja vagy nagyapja táplálkozott ilyentájt, böjtidőben? Ha megszólalna a rejtélyes hasbeszélő, és a következőket mondaná:

– Engem Rézi néninek hívtak, amíg éltem, és az volt a dolgom, hogy a

magyarok jó étvágyáról gondoskodjam. Hallgasd meg tehát, hogy mit ajánlok jámbor ebéded bevezetőjének: ajánlom a benediktinus levest, amelyet csukából és pontyból kell főzni.

A hasbeszélő most változtat a hangon: – Én vagyok Anton, az az öreg pincér, aki az „Arany Sas”-ban tíz

esztendeig hozta az étlapot, és minden eshetőséget megbeszélt. Leves után igen jó hatása volna a vajas karfiolnak. Majd hús helyett ajánlanék böjtös ételnek finom szárcsát, amelyet madeira borban főtt szarvasgombával tálalnék.

Most egy rezes, kongó hang vegyül a társalgásba: – Én, az öreg Karikás, kálvinista ember létemre nem sok értelmét látom

ugyan a böjtölésnek, de ha már az úr vallásos érzésű, ilyenkor megkívánják a böjtös ételt, ajánlanék ebédre forró zsírban kirántott harcsaszeleteket.

– Maradjunk bizony a halnál – vélekedik az udvarias, halk Szikszay Ferenc, a régi Pest vendéglőse –, nem volna jó, ha az embert megszólnák. Éppen fogast kaptunk a Balatonból, azt éppen most párolják mártással, gombával.

De az ember még mindig nem tudott választani a felkínált eledelek közül, rövid tanácskozás után elhatározza, hogy mégiscsak a tojás a legegyszerűbb böjtös eledel, amiért nem írnak be semmit a lelkiismeret könyvébe.

– Igen ám – felel a régi pincér –, de úriember nem ehet tojást rákvaj és rajnai lazacszeletek nélkül. Ha még egy csöppenet orsovai kaviárt is teszünk a tojásokra: teljes a böjtös hangulat.

A hasbeszélőben vitatkoznak a különböző hangok:

- 111-


– A liba talán nem is igazi hús, és franciásan, gesztenyével, finom füvekkel, sertéshússal, borssal töltve nem lehet ártalmas az egészségre.

– Ma péntek van – felel a másik hang. – Száz esztendő óta tört levest, csukát tejfölös tormával, nyárson sült kecsegét salátával és bécsi tejesrétest szokás enni.

A hasbeszélő elgondolkozik: – Nem bánom, hozzatok, amit akartok. De leves után ne hiányozzon egy

pohár tokaji, a halhoz a fehér és vörös borok, majd végül a pezsgő – mondja türelmetlenül.

A pesti polgár felébred elgondolkozásából, megköszörüli a kést a tányér

szélén, és behunyt szemmel nyeli le az asztalra tálalt ebédet. (1923)

Világjáró labdások

Valamikor a magyar huszár volt az a kalandos levente, aki a hétéves háborúban, sőt Napóleon ellen vívott hadjáratokban a földgolyó másik felére is eljutott. Az elmúlt háborúban megsántult a huszár lova, ő maga nekiöregedett, a világjárást átengedi másoknak: a fürge, hangos, labdás fiúknak, akik a spanyol félszigettől a ködös Stockholmig járják a világot a labdájukkal, és a régi huszárbravúrok helyett a futballjátékban teszik emlékezetessé a magyar nevet mindenütt, ahol megfordulnak. Ezeknek a modern világjáró fiúknak a kapitányuk, Kiss Gyula, minden sportoknak jeles atlétája, a szelíd képű, csendes kedvű, úri erkölcsű fiatalember, akinek mostanában talán a legtöbb barátja és híve van Pesten a tegnapi világjárás után.

Azt hihetne a távoli szemlélő, hogy Kiss Gyula tán azért tudja nyélbe ütni a külföldi kirándulásokat, mert jól ismeri az alig megszerezhető külföldi valuták labirintusait… Nos, leleplezzük Kiss Gyulát: annyira nem érti a pénzügyi műveleteket, hogy akár három hamupogácsával is útnak indulna, mint a mesebeli vándorlegény. Talán hasznos külföldi összeköttetései segítik az idegen világban a siker kiharcolásában? Vagy talán különös, egyéni szerencse kíséri lépteit a megtermett ifjúnak, amikor válogatott csapata élén a sohasem látott külországi pályákon egyik sikert a másik után vágja zsebre? Egyik sincs Kiss Gyula birtokában, se a jövedelmező külföldi barátság, sem a mindent lebíró szerencse, ellenben van valami olyasmi a lelkében, amely a csodával határosan átsegíti a legnehezebb föladatokon: ez pedig az ő megingathatatlan hite a magyar labda kiválóságában, biztos győzelmében, verhetetlenségében. Az újkori apostoloknak,

- 112-


a mindenható sportok vezetőinek a fanatizmusa tüzeli, újabb és újabb sikerekre fűti, örökmotorként hajtja a kapitányt, akár a barcelonai térségen süvít föl a viadal kezdetét jelentő sípszó, akár a bécsiek ellen viszi rohamra a csapatot.

Az ő hatalmas fizikuma, de főként rajongó bizalma szükséges nehéz állásának betöltéséhez. Egy egész nemzet ifjúságának a figyelő tekintete kíséri minden lépésében; egy egész ország letört büszkesége emeli föl ismét megalázott fejét, amikor külföldi sürgönyök a magyar sportcsapatok diadalmainak hírét hozzák. Nagyon meg kell becsülni férfiainkat, akik ennek a szegény, fényevesztett magyar névnek ismét dicsőséget és tiszteletet szereznek a messzi országokban.

(1923)

A kéményseprőhöz

A péntek a kéményseprő napja. Pénteki ember ő, aki böjtös napokon szokott a zsíros kürtőkben dolgozni; kidugja fejét a hideg kémények száján, hogy megnézze, mit ebédelnek a szomszéd udvarban; a pénteki széllel jön elő fekete ruhájában a népmeséből, és amikor elmegy, fellobbanhat a piros tűz a kenyér sütéséhez. Ámde nagyhétben mindennap jöhet a kéményseprő, sehol sem tüzesek a kürtők a nehéz, vastag, koncos levesektől, sem a zsíros, olvadozó lúdpecsenyéktől, sem a magyaroknak egyéb kedvenc eledeleitől. Csak egy kis füst fodrozódik a spenót felett, csak halkan rotyog a rántott leves… Böjtös Magyarország! Azt mondják, mostanában tovább szolgálnak a kéményseprők seprői, mert kevésbé zsírosak a kémények a magyar házakban.

Ugyancsak a kedves fekete embernek a vidám köszönése jelenti e napokban

azt a hagyományos nagytakarítást, amely országszerte megindul a házakban és az emberekben. A böjti szél mindenütt nyitva találja az ablakokat, hogy kifújja a szobákból a télről ott rekedt aggodalmas gőzöket, kiszellőztesse a betegek nyögésétől fülledt bolthajtásokat, felrepítse a túzokgondban mególmosodott lelkeket. Megmozdulnak helyükről olyan öreg szekrények, amelyek utoljára akkor jártak, amikor a dajkamesék hangzottak körülöttünk. A kopott családi képek, amelyek a falakon már legfeljebb akkor bólongattak, ha az asztal körüli lakodalomban vagy torban valakinek eszébe jutott poharat emelni a régi emberek emlékezetére: most olyan fürgén lépnek le helyükről, mintha ők is éreznék a tavaszt. Vén komódok, amelyek emberöltőkön át gyűjtötték fiókjaikba az elhasznált gyászruhákat, a lerongyolt báli szoknyákat, angyalnak távozott kis

- 113-


gyermekek cipőcskéit: a vén komódok szégyenkezve vallják be, hogy hátuk mögött rejtőzött a zörgő egérlyuk.

Böjti nagytakarítás idején mennek ki az udvarra a bánatos arcok mutogatásától félig megvakult tükrök, hogy megnézzék ők is, milyen odakint a tavasz. A szomorú levélhordó léptei alatt megkopott szőnyegek, a messzi világot elfödő függönyök, az indulatos döngetéstől vagy a gondba borulástól meggörnyedt asztalok, a székek, amelyekre kétségbeesetten, halálos kimerültséggel roskadt le a gazda, amikor otthonába tért. Vén ember fogaként ingadozó, de konok természetű, kampós szegek a falakból ilyenkor kirepülnek; öreg huszár lovához hasonlatosan sovány gyúródeszkák megtisztálkodnak; a ráncos homlokú ablakok megifjodnak; a keszeg kanál, a csorba pohár, a tompa kés mind készülődik a tavaszra, amikor elkövetkezik a hosszú péntek ideje, amely után a feltámadás ünnepe kitárt karral mosolyog.

És az emberek is, házikóik és bútoraik példájára ráhallgatnak a kalendáriomi

kéményseprő köszöntésére, és igyekeznek rendet csinálni odabent a lélek kamrájában, ahol gondolataikat, érzéseiket tartogatják. Sok limlom, rozsdás szeg, gyűlölködő, kimarjult penge, ereje vesztett kalapács, régi rongy gyülekezik össze az idők folyamán abban a kamrában, amit az ember magával hordoz. Nem árt a nagytakarítás sem a padláson, sem a pincében az élettelen tárgyak között, de mennyivel inkább szükséges a szellőzködés ott, ahol a szárnyas gondolatok lábába a gombák szoktak kapaszkodni, ahol a pókháló befedi az ablakot, bármennyire szeretne látni kifelé a lélek szeme.

Nemhiába nyílnak meg a templomok hajói, hogy az ájtatosság és könyörületesség fülein át meghallgassák a nagyheti litániákat. Az emberek megtisztálkodását hirdetik a bölcs papok a szószékről. Telve van jó tanáccsal, irgalmas útmutatással a gyönyörű, békességes források felé minden fohászkodás. A tavaszi kék délutánok megejtő hangulata a gyóntatós-székek mellé térdepelteti az öregeket és fiatalokat, hogy e kegyelmes zsámolyon lehulljanak a gyűlölködés hegyes karmai az ujjakról, madárpehelyként repüljenek el a lélek szárnyairól a bús nyomatékok, megkönnyebbüljön a nehéz szó, amikor az végre elhagyja bensőnket… Csak nézd meg a tegnapi lehorgasztott fejűeket, milyen sima homlokkal térnek vissza a templom mélyéből! Nézd meg a hályogos szemű botorkálókat, mily könnyedén veszik az utat, amikor megszabadultak vakságuktól! Nézd meg a bátortalanokat, a félénkeket, akik sokáig összeszorított szájjal álldogálnak az ajtó küszöbén, mily bizakodó, felvidámodott hangon éneklik a himnuszt, midőn bűneiktől megkönnyebbültek!

- 114-


A pénteki kéményseprő szép szimbóluma lehet minden magyaroknak, akik füstben, zavarban, keserűségben nézik még a tavaszi napok közeledését is. Olyan ez az ország, mintha évek óta bokáig érő gizgazban, koromban járnánk. A kéményekből a krematórium sűrű, nehéz füstje omlik; a háztetők lyukasok, hogy minden bolond esőcsepp homlokon találja az embert; az udvarokat belepte a gaz, a folyondár. Csak jönne már a mesebeli ács, aki új zsindelyt szegez a tetőre – jöjjön a megtisztálkodó, irgalmas nagyhét, a magunkba szállottság halk órája, a magunkra eszmélés tündöklő pillanata!

(1923)

A rézkrajcárhoz

Legkedvesebb barátunk, mindennapi regényhősünk, árnyékunk: Bánáti úr tudná tán pontosan elmondani, hogy miért utáljuk a nagyszerű, mindenekfelett való, közvetlen jelen időt, a kitörő mindennapokat, és mindinkább ámulóbb lesz az arckifejezésünk, amint a távolodó múlt időkről beszélgetünk. Mintha mindenki vőlegény vagy menyasszony lett volna tegnapi korunkban… Mintha nem ismertük volna a púpokat a hátakon, a sánták bicegését, a szerencsétlenek lárvás arculatát, a boldogtalanok könnyes tekintetét: tegnap, amikor éppen annyi volt a balsorstól üldözött ember, mint akár napjainkban. Szinte szerencsének lehetne mondani, hogy volt múltunk, mint az öreg katonának, volt dicsőségünk, mint a megrokkant művésznek, volt olyan időnk, amelyről pirulás és alázkodás nélkül beszélhetünk, amelyhez lódíthatunk, amelyben rézkrajcárok és ezüstforintosok csörögtek a zsebekben, és pipacspiros jókedvek lángoltak a szívekben. Ha már semmink se volna a reggelenként fejünket kólintó jelen időben: megmarad esti gondolatnak, jóízű vacsorának, szép álmokat gerjesztőnek a múlt időnk.

Amerre járunk, botorkálunk: a múlt idők dicséretét halljuk mindenütt. A színházak narancsbelű fényességeiben a nagyanyáink táncolnak olyan lengedezéssel, amint életükben bizonyosan nem táncoltak. A könyvek a boltosnál apáink jókedvéről, tiszteletreméltóságáról beszélnek, és úgy vonzzák elénk a múlt időket, mintha akkoriban az embereknek nem lett volna semmi gondjuk, még kevésbé bánatuk; a szerelemért vagy esetleg a jóízű ebédelésért éltek volna eleink. A fehér asztalnál, vendégszerető háznál vagy vendégmarasztaló korcsmában tornyokat építgetnek a múlt időkre, hogy az ember csak kalaplevéve pisloghat vissza a messzi ösvényekre, amelyeket egykor gondolattalanul bejárt; pókhálóval födött évekre, a soha vissza nem térő arcokra, a csodálatossá válott barátokra. És az ábrándosok társaságában néha mellényébe nyúl valaki, hogy ereklye módjára

- 115-


őrzött rézkrajcárt vagy ezüstforintost vegyen elő, amelyet a legöregebb emberek is kézről kézre adnak, és úgy megbámulnak, mintha sohasem látták volna. (Hallom, hogy egy budai korcsmában egy tízkoronás aranyat mutogatnak, amelynek kedvéért messziről eljönnek a vízivárosiak.) És nincsen olyan fáradt tekintet, gondba temetkezett eszmélet, hajóroncsként süllyedező lélek, amely egy pillantásra el ne feledkezne a jelen időről, amikor a rozsdás rézkrajcár vagy kopott tallér kiperdül az asztal közepére. Ő táncol ott a fordulásban, ő csendül ott az asztalon, ő mutogatja magát halotti mosollyal: ő, a felejthetetlen, az ifjúságunk, a reménységünk, a csodálkozásunk, amelyet valamennyien a szívünkben hordoztunk: ő, az egykori kolduskrajcár, amely a szegények péntekén indult vándorútjára; ó, az ezüstforintos, amely öreg írnokok, szüretarcú diurnisták, éhenkórászok mindennapi fizetsége volt; ő, a tízkoronás arany, amelyet fillér helyett is kiadtak a könnyelműek – és ugyan ki nem volt ily könnyelmű, amint manapság a múlt időkről való beszélgetéseket halljuk?

Most elnézegetjük a rézkrajcárt, a pénzeknek e névtelen, számtalan, semmis

páriáját, mintha valami tengerfenékről való kincs került volna a szemünk elé. Rajta az érintetlen, fohászkodásra gerjesztő magyar címer, amelyet sohasem vettünk észre, amikor kezünkből kiadtuk; hátul a K. B. betűk annak a tündéri városnak a nevét jelentik, ahol a rézkrajcárok születtek. Álom, ábránd, gyermekkori szivárvány kondul meg e darabka réznek a pendülésében. Lehunyt szemünkkel látjuk azokat a messzi tartományokat, sóhajtássá válott földrészeket, ahol ez a rézkrajcár egykor utazott a már porrá válott tereken át. Névtelenül, mint koldusok alamizsnája, sekrestyések csengős perselyébe való adomány, porban játszadozó gyermekek kincse. Mennyi álommá lett országot, emlékké vált tájat, soha el nem ért ismeretlenségeket és nyomaveszett ismerősöket járt be ez a rézkrajcár, amíg ifjú volt; együtt futamodott velünk a gyönyörű messziségeket mutogató országutakon; cél volt a gyermekkor golyózásainál, és zsákmány a vénség aszott markában.

Hol jártál? – kérdjük őt, mintha magunkat látnánk, amint hosszú évek múltán a tükörbe pillantunk.

(1923)

A kéjvonat

Valami Bach-korszakból itt ragadt, kiült nadrágos vén hivatalnok csinálta ezt a szót – de kevés szó volt népszerűbb az országban, amikor a szőlőszagú

- 116-


István közelgett. Aki egész esztendőben sohasem utazott, aki nem cserélte fel jó ágya kényelmét a fogadók sovány matracaival, karosszéke süppedő öblét a vasúti lócával, finom, jó, hazai étvágyát a kocsmai koszt gyomorrontásával, az otthon andalgó csendjét a Kerepesi úti lóvasút tülkölésével: – az is utazási vágyat érzett, amikor kihirdették az országban, hogy az István-napi kéjvonatok Pest felé elindulnak. A kéjvonat volt az első, amely az idegenforgalmat megkezdte Pesten. A titka pedig csak az volt, hogy néhány forinttal olcsóbban fogott be a vonatba a masiniszta. A takarékos magyar hosszú ígérgetés után az ország fővárosába rándult családjával.

Milyen kedves embereket hozott ez a kéjvonat! Magyarokat, akiket többé sohasem fogunk látni se elevenen, se kalendáriumban, egy egész elmúlt országot, mint valami elmerült sziget lakóit.

Nem csoda, hogy mostanában ismét divatban van a múlt idők keresgélése, hiszen az elszegényedett ember élete végéig egykori gazdagságáról beszél. A régi Magyarországot látott elbeszélőknek manapság több hallgatójuk van, mint egykor a negyvennyolcas honvédeknek. Hallgatunk mesemondást azokról a potrohos emberekről, akik nem fértek be a szűk vasúti kupéba, elölről húzták, hátulról tolták őket, amikor Istvánkor a kéjvonattal Pestre utaztak. Szívesen elhisszük, hogy voltak olyan jóét vágyú magyarok, akik a Vérmezőn sütött ökröt akár egymagukban is el tudták volna fogyasztani. És ezredszer is szívesen olvasunk azokról a kiskutya alakú csizmahúzókról, amelyek minden fogadói ágy alól füleltek – amelyekért először szidta össze Pestet a vidéki ember, mert a sok járkálásban megdagadt lábáról nem tudta oly könnyedén levonni a csizmát, mint az otthoni csizmahúzóval.

Hát bizony mentek sokat a Pestre került vidékiek a bámulatos városban! Nem is merte volna kinyitni a száját, aki nem látta a körmenetet a Szent Jobbal, aki nem járta be keresztül-kasul a múzeumokat, a szobrokat, a nevezetesebb templomokat, a középületeket. Megdolgozott a pesti atyafi vagy ismerős, amíg mindent sorjában megmutogatott a víztoronytól a cirkuszig.

Be jó volna még egyszer a kéjvonattal Pestre jönni; elbámészkodni a

pályaház füstös üvegfedelén; érezni először azt a fogadói szagot, amely a régebbi szállodákban a konyhaszaggal keveredett; megcsodálni a nagyképű férfiakat az utcán (mindegyik tán miniszter), megbámulni a divatos nőket, akik bizonyosan grófnék; várni a lóvasútra a Császárfürdőnél, és ebédnél a kellnerrel megbeszélni, hogy melyik színházba érdemes elmenni estére!

Mily jó volna eltévedni az Operaház környékén, és háromszor is körüljárni az épületet, amíg a Sugár utat megtaláljuk; udvariasan visszaköszönni a piros

- 117-


sapkás embernek a „Pannónia” előtt; a „Szikszay” sarokablakából órákig nézni, amíg Podmaniczky Frigyes pepita nadrágjában átkel az úttesten; megállni az első ötemeletes ház előtt, és azt hinni, hogy mindazok a nők már régen szerelmesek, akik reánk mosolyognak az utcán!

Mily nagyszerű kéjvonat lenne az, amely ismét úgy hozna Pestre, hogy itt nincs más ismerősöm Bélán, a szállodai portáson kívül, apránkint kellene megtanulni, hogy a városi udvariasság még nem barátság, a kellner a borravaló kedvéért referál színházi ismereteiről, és a hölgyek arcukat nem mindig annak kedvéért festik, aki a pártérről rájuk szegezi látócsövét. Mily jó volna egy házszámot keresgélni, boldogan feltalálni a kocsmát, ahol már tegnap is ebédeltünk, az idegenek kalauzából megnézegetni a látnivalókat, és azt a nyakkendőt megvásárolni, amelyet a boltos már évek óta nem tud senkinek elsózni.

Kéjvonat! Ifjúság és tapasztalatlanság, ártatlanság és gazdagság: – ez volt a kéjvonat, amelyre István napján felszállottunk, és amelyről egy állomáson lemaradtunk. A vonat nem jön többé vissza.

(1923)

Szeptemberi hősök

Hősök ők, a kisfiúk és kisleányok, akik most indulnak neki a tanítás és tudomány labirintusának, amikor minden azt példázza körülöttük az életben, hogy akkor sem vár reájuk egyéb jutalom az örök szegénységnél, ha legjobban megoldják feladatukat.

Hősök ők, akik az iskolák felé tolonganak, midőn pipafüstös színű kezd lenni a falevél, holott az iskola környékén lakik az a pék, aki a legkisebb és legsavanyúbb kenyérkéket süti a városban. Ott árulják az álmatlanul emésztő gondot, a sápadt arcszínt, és a szabók itt varrják azokat a csodálatosan kopott ruhákat, amilyeneket száz esztendő óta nem lehetett látni Magyarországon. A tudomány csarnokának közvetlen szomszédságában találhatók azok az úgynevezett szükséglakások, amelyeket azelőtti korszakokban csak akkor ismertek az emberek, ha városuk porig égett; itt mutogatja sárga kapuját a kórház, ahová azelőtt büntetésből kerültek az emberek, ha életükben sok rossz fát tettek a tűzre; ugyancsak errefelé kell lenni valahol a hajléktalanok otthonának, amely a régebbi példabeszédekben a végsőket jelentette, valamint a szegényháznak, ahová csak a rossz tanulók kerültek, amikor bizonyos rendje volt az életnek az ország területén. Ma mind itt vannak egy csomóban ők, a ráncos homlokzatú házak ama

- 118-


szép fehérre meszelt, nemes elgondolású, szúrós levegőjű ház körül, amelynek a neve iskola.

És az elszánt kis hősök topognak, tolonganak, áhítoznak manapság is a szent küszöb felé, ahonnan valaha a bölcsesség és jólét áradozott, míg manapság olyan gödrök vannak ezen a küszöbön, hogy az arkangyalok segítségére van szüksége annak, aki az ajtón be tud repülni. Ám sok kis hős megbotlik a küszöb gödreiben, és akkor olyan gyász van a családban az iskola megközelíthetetlensége miatt, mintha valaki meghalt volna. Mert az élet megváltozhatik körülöttünk, de az emberek ugyanazok maradnak.

* Hősi tett volt azelőttiben is nyári vakáció után az iskola felé elindulni, holott

békességgel és kitárt karral várták ott a jelentkezőt. Az emberbarátok ingyen tankönyvek ajándékozásával adták jelét, hogy az emberi jóság nincs kiveszőben. Tandíjat csak a módos szülők fizettek gyermekeikért. A hittanóra nem jelentette Ravaruskát.

Nagy hősi tett volt a szeptemberi indulás, midőn darab időre búcsút kellett venni a gyermekálmoktól, a bújósdi kertektől, a griffmadár fészkét rejtegető nagy fáktól, a fáradhatatlanul sürgölődő folyócskától, a bolyongó és gyermekkori hangokkal teli ligetektől, a kismacskától és a kiscsikótól: a drágalátos szabadságtól és a felejthetetlen gyermekjátékoktól.

Hőstett volt elhagyni a szülői házat, amelynek bodros fejű kéményei jó darabig néztek az elutazó után, mintha nem hinnének szándéka komolyságában; búcsút venni a kis telivértől, aki hónapokig lovacska volt; elmenni az önfeláldozó nagy kutya mellől, amely tiszteletükre óriási létére legyeket fogdosott; elfelejteni a zsongó kőrisfa alatti olvasmányainkat, a Robinsonokat, a Gullivereket és a Vernéket, hogy azontúl Mocnik úr legyen a házi szerzőnk.

A romantika hőse, az ifjú vándor, aki hódítva toppant az idegen város kapujában, kismiska volt a fiúcskához mérten, aki ismeretlen városban, ismeretlen emberek között magára maradt egy dohos szobában; holott odakünn még buzgó nyári hévvel világítanak a falombok, a kerekes kút láncai csörögnek, játékos fehér kutyácska fut a promenádon, és a mesterinasok javában labdáznak a réten. A könyvek kisbetűi még csípnek és rajzanak, mint a kiszabadult méhek, a tanító szigora oly érthetetlenség, mint az égiháború, a szobák egérszagúak, és a felhők úgy futamodnak el az ablakok előtt, mint a szegény rab tömlöce felett.

…Már akkor is hőstett volt iskolába járni, amikor a pedellus oly csalogató volt, mint valami verbunkos huszár… Hát még manapság, amikor a szegénység bibliai pajzsos embere teszi keresztbe a kardját a küszöbön, és a báránykák közül

- 119-


csak azokat engedi átugrani, akinek megfelelő bélyegző van a hátán és arany csengő van a nyakában…

(1923)

Kórházi vigasztalás

Feküdtél már kórházi ágyon, szegény barátom? Bölcsen tetted, ha a múlt időkben ismerkedtél meg e jóságos, emberséges otthonnal, mert napjainkban, amikor az „ápolási díjakat” tízezrekre és húszezrekre emelte a mindnyájunk erszényébe beavatkozó bizottság: csak messziről sóhajtozhatsz a szegénység és szomorúság sárga várai felé, mint valami elérhetetlen kastélyok felé. A kórház, ahol az életnek kitagadott gyermekei születtek, ahol az örömtelen legények életük java részét eltöltötték, majd idejük jöttével megnyugodva látták, hogy a legszomorúbb nővér estére ágyuk mellé állítja a spanyolfalat – a kórház éppen olyan drága lett címerében maholnap a szegénység pajzsos emberét is viselő országunkban, mint akár az egészséges, szabadságos élet.

Jól tetted, ha idejében ismerkedél azokkal a kövekkel, amelyekkel a szenvedések lépcsői ki vannak rakva (ahol előtted már annyian jártak, és mind megnyugvást találtak). Nem jártál rosszul, ha kellő korszakban figyelted meg az álomtalan éjszaka végtelenségig nyúló árnyékait a fehérre meszelt falakon: eltűnődve hallgattad a sóhajtásokat, amelyek a ház minden részéből felhangzanak, midőn éjfélt vernek az órák, és a régi nyavalyások, boldogtalan betegek, az egykori kórházi koszt kedvéért betegséget szimulálók kísértetei végiglépkednek a folyosókon fehér lepedőben – ha ugyan telik manapság lepedőre a kísérteteknek. Istennek tetsző cselekedet volt részedről, ha megismerkedtél azokkal a jelző nélküli szemekkel, amelyekre a legnagyobb költők sem tudtak megfelelő kifejezést találni; azokkal a testekkel, amelyeket mind Rembrandt sem látott, amikor a boncolótermekben festegetett: a panaszok és fájdalmak hangjaival, amelyeket ismét a purgatóriumban hallhatsz; a betegségek különböző fegyvernemeivel, melyek néha oly régiek, mint Babilon, sárga köntösűek, mint a középkor kapui előtt, szürkék, mint a higanybányászoké, vagy rózsaszínűek, mint a boldog mellbetegeké.

De a kórház egyéb tudnivalókra is megtanított. Felejthetetlen leckét adott arról, hogy mindnyájan egyformák vagyunk, midőn valahol találkoztunk azzal az emberrel, aki például a lázakat hordozza szerte a világba, mint valami házaló. Nincs gazdagság, sem tudomány, amely megszabhatná a lélek iránytűjét, amikor a csontokat kezdi tördelni a láz, hogy megnézze, mi van odabent. A műveltségére

- 120-


büszke koponyákban is ókori malomkövek között zúzódik össze az öntudat; ijedt gyermekként néz a betegség sötétségébe az emelt fejű férfi; a visszafojtott hang, amelyet kemény foggal lehet elszorítani az élet ostorcsapásai alatt, most jajongva tör ki.

A kórház megtanítja a türelemre azokat, akik mohóságukban minden vágtató kocsira fel szeretnének ugratni. Lemondásra a kapzsi szíveket, amelyek minden fénylő ércnek, fénylő szemnek utána kapkodnak az életben. Béketűrésre a keveseket, akik máglyát gyújtanának egy szempillantás alatt. A kórház jó iskolája a tétleneknek, unatkozóknak, mert a legnagyobb feladat elé állítja őket, mikor saját betegségükkel kell foglalkozni. Ásítani itt csak az szokott, aki az örök éjszakát kívánja.

És a kórház talán utolsó temploma az emberi jóságnak, amely épület a világ romjaiból bizodalmasan világít ablakaival az elszerencsétlenedett, fejét és lábát veszített emberiség felé: az ispotály felé igyekeznek a világ minden részéből a megbénultak, a betegségek láthatatlan batyuja alatt görnyedők, a megváltozott világ szíven szúrtjai, és errefelé eveznek az emberhajók, akiknek a belsejéből kiemelte az elviselhetetlen terhet, a józan észt a sors daruja, és olyan könnyed, gyakran boldogító portékával, semmire se eszmélő elmezavarral rakta meg őket, hogy további utazásukban elkerülhetik a kétségbeesés zátonyait. Az emberi jóság jár-kel, testet öltve a szenvedésekben jubilált ágyak között, hogy még egyszer megsimogasson akkor is, ha odalenn a kapuban már búcsúzkodva sírásba kezdenek a holnapi árvák és özvegyek. A dicsekvés nélküli, köszönetet nem váró Jóság fürösztgeti meg látogatásával a bűnös és ártatlan homlokokat; kék ruhás tiszta nők nyugodt szemei békítik ki azokat, akik őrjöngve gondolnak elhibázott életükre; bölcs orvosok hűvös kezéből nyílik a remény virága, és a megátalkodott ember is hajlandó elhinni, hogy e jóságos helyről csak azok kerülnek alá a cinterem bakjaira, akik még e szent helyen is elmulasztják a magukba szállást.

Talán a kórháznak kellett volna lenni annak a kivételes helynek, ahová testi szenvedéseivel éppen oly szegény erszénnyel is betérhetne az ember, mint lelki bajában a templomba.

(1923)

Őszi életrajz

Mostanában, amikor a magam nyilvántartására az életrajzomat írogatom – amit régebbi időkben minden bölcs férfiú megcselekedett, aki gyermekeinek nem

- 121-


hagyhatott egyebet hátra, mint ijesztő okulást a maga életével: találok egy passzust az írásaim között egy szép szeptemberről:

– A Balaton mellől jövet, Budapest felé, mindinkább ráeszméltünk, hogy szép időnk elmúlott; a bakternek, aki vonatunknak tisztelgett, öregesen megnőtt a bajsza, és a sínek mellett álldogáló fák se futamodtak játékos kedvvel zöld szoknyáikban, hanem olyan álmatlan, rezignált csöndességgel őrködtek, mint az öreg szerelmesek az utcasarkon: hiába várnak a randevúra. Ugyanezért X.-nével már Káposztásnyéknél elkezdtük a könnyes búcsúcsókokat, és a budai pályaházig esküdöztünk, hogy Pesten is lehetőleg mindennap találkozunk, mint a szomjas, szívrendítő nyári fürdőzés alatt. Az állomáson ránk tört az elfüggönyözött kupéban a veres bajszú hordár, összeszedte X.-né jó illatú táskáit, és eltűnt velük a futamodó utasok között, akik e szeptemberi napon a város megostromlására indultak, hogy elfoglalhassák régi helyüket, X.-né kis bolondos kalapja elveszett egy targonca tetejére rakott gyermekkocsi mögött. Persze, sohasem láttam őt viszont, amin csak fiatal koromban csodálkoztam.

Egyelőre a saját bajommal voltam elfoglalva, mint minden utazó, aki azt

hiszi, hogy a városban mindenki őt várja szeptemberben. A kocsinál affér Z. gróffal: ő is megrohanta a fiákerek egyikét. Közben

ismeretlen fiatalember kíséretében elrobog a két indiánképű színésznő, akik nyáron nem vetették volna meg udvarias jelenlétemet, míg most egy pillantásuk se volt számomra. Asszonyok befűzött derékkal, szinte ismeretlen arckifejezéssel kiáltoznak a pályaház előtt férjeikre, gyermekeikre, holott tegnap még oly ábrándosak, élvvágyók voltak a fürdőhely sétányain, vágyakkal teli pongyoláikban, mint akiket nem érdekel a világon semmi egyéb, mint a dal, a tánc, a szerelem. A nyári fehér admirálisok gyanús külsejű, madzaggal lekötött kosarakat cipelnek. Az elérhetetlen kisasszony, aki augusztusban mindig erkélyen ült egy vadszőlős nyári lakban, a kezében tartott kiábrándító pléhlavórral igyekszik magának utat csinálni a tömegben. A hercegi táncos, akinek egész élete szép keringő volt, hóna alatt kis papirosbatyuval tör előre és oly gorombán taszít félre egy öregasszonyt, mint valami hordár. – Azt hiszem, akkor kellett volna nyári ismerőseimet megválogatni, amikor azok a budai pályaháznál ugrálnak a vonatról, és elkezdik mindennapi életüket. X.-né eltűnt…

A Vérmező partján még ott ülnek az öregemberek, akiket júniusban itt

hagytunk. Hál’istennek, senki se halt meg a városban. A Horváth-kertnél, a színház előtt vidékies tarka nadrágokban, pipacsszoknyákban, álldogálnak a délelőtti próba színészei és színésznői: ők most mennek vissza őszi állomásaikra,

- 122-


a cinkés, kertes vidéki városokba. Az alagút, miután régen nem hallottuk, ijesztően dong, hogy aggodalommal gondoljunk a városra, ahová hallgatagon igyekszünk. A Lánchídon irigylésre méltó egykedvűséggel mendegélnek a mindennapi járókelők, sietség nélkül gurul az omnibusz: az ő szénájuk, lakásuk már rendben van. Nem félnek Budáról Pestre menni, nem riadnak meg a várakozó, szörnyű életküzdelmektől, amelyek félelmetesebben mutatkoznak a Pestre igyekvő előtt, mint akár a középkori istenítélet. Az omnibusz kereke megkenve, a járókelő pesti páncélban jár, harcos pajzs, biztos vért mindenkinek a mellén; csak mi jövünk félig-meddig fegyvertelenül vissza a városba, csöndhöz igazított füllel, ábrándos tájakba beleszerelmesedett szemmel, bolond szívvel, amelynek gyermekes hancúrozást engedélyeztünk egy villa kertjében, és őkelme még azt hiszi, hogy ezentúl mindig így lesz a világ végéig. Bár volna valahol egy bolt a városban, ahol padlófénymáz helyett rideg erőt, kegyetlen pálinkát, új Léthe-vizet árulnának! X.-né furcsa kis szeplős orrát, szevillai szemét, táncos kis derekát hiába keresem a Fürdő utca portékaszagot árasztó boltjai előtt, a sétálók között.

Már látom, hogy egyedül maradtam a városban. Sehol egy kéz, amelyet megfoghatnék, sehol egy szem, amelybe bizalommal nézhetnék, sehol egy hang, amely megvigasztalna. Egyedül kell megkeresnem az elidegenedett, a nyári szökevényre neheztelő utcákat, a vallatólag tekingető házszámokat. A házmester egy régi nadrágomban kijön a kocsihoz:

– Hol tetszett annyi ideig járni? Csaknem elfelejtettük a nagyságos urat. (1923)

Szent Mihály lova

Makrancos lett a Szent Mihály lova, leveti magáról azt, akinek nincs elég pénze az erszényében.

Aki egész életében gyalog járt, végre is lóra kell ülnie, amikor megnyergelik

neki a Szent Mihály lovát. Jó volt tudni ezt a gondtalan lovaglást, amelyben a régi világban „vasárnapi

lovasnak” sem kellett félni a lepottyanástól. Felültünk rá fehér lepedőben vagy lengedező szalonkabátban, amelyet úgy szeret megfújni a szél utoljára. Dalárok szomjaztak, amíg a lóra ültettek: temetői szónokok krákogtak, és búcsúbeszédet tanultak valamely fejfa mögött: derülten nézett a sírásó gödre partján: néha még akadtak fájdalmas jelenetek is a gyönyörű ünnepélyen, amikor lovagolni

- 123-


tanították a gyalogjárót – ámde a halott már nem törődött vele, hogy ki fizeti a számlát azért, mert Szent Mihály lovát elővezették a legények.

A bálványkép, a végrehajtó, aki most körüljárja a földet, hogy elevenen nyúzza meg adósait – felemeli a sírokat is, és benézeget a fakeresztek alá, valamint a címeres családi sírboltokba, a holtak adóját is megnyomták a Bálványképű perzekútorai. Nem fújdogálhatja többé halk merengéssel őszi sípját halottai felett az emlékezet. A holt emberek visszajönnek a temetőkből, és odaülnek a guzsaly mellé, ahol a mindennapi gondokat fonják. Beállnak a luxuscikkek közé, a francia parfümök, külföldi selymek, a havanna szivarok mellé a szegény, bütykös lábú pesti halottak, akik azzal a nesszel szöktek el nemrégiben a városból, hogy itt nemcsak nevüket, de adósságaikat is elfelejtik. Szeretett kedveseink, akik sóhajtás alakjában éltek tovább környezetünkben, de a földterhe ismerőseink is, akikre megbocsátással vetettük az utolsó göröngyöt, megzavartatnak nyugodalmukban. Az egzekúció dobpergése riasztja vissza a földi élet elviselhetetlenségébe (ebbe a huszonegy betűs kaszabörtönbe) azokat, akik már összekulcsolt kézzel, boldog szívtelenséggel, még boldogabb felejtkezéssel feküdtek a föld alatt.

Most aztán igazán elhihetjük az együgyű babonát, hogy a székek a szobában azért roppannak, mert a régi gazda ült beléjük éjfélkor, az ablakon fehér lepedős vándorlók kopognak, a házőrző kutya azért vakkant álmában, mert holtat látott, és kísértetek járnak, akiket nem hagynak nyugodni a föld alatt.

Az még csak rendben volna, hogy nagyobb kontót fizessen az, aki 0.03-as

koronánál akar megszökni kötelezettsége elől, de mit vétettek azok a régi halottak, akik még „jó pénzben” fizettek örök nyugalmukért, adósságot sem hagytak hátra?

Szeles Szent Mihály napján, amikor költözködni szokott a hazátlan zsellérember, új szolgálatot ment keresni a megunt cseléd, a kalendárium téli részébe fordított a gazda: a pesti holtak is fordulnak egyet künn a temetőben, csak annak marad nyugovása, aki jól megvetette a feje alját, mielőtt a hosszú álomba ereszkedett volna. Hova járnak majd az árvák a másvilágról jövő vigasztaló hangokat meghallgatni, ha nem találják meg annak a sírhalmát, aki onnan is vigyáz reájuk? Hol panaszolják el az özvegyek keserves magányukat, elhidegedett nyoszolyájukat, kéz nélkül maradt kezüket, szárnyát vesztett lelkűket és visszhangját vesztett szívüket, ha elveszik tőlük a fejfát, amelyre gyászuk fátyolát egykor hittel felakasztották? Merre botorkálnak azok az életből kimaradottak, akiket leskartolt állapotukban már csak azok az ismerőseik tudják megnyugtatni, akiknek még náluknál is rosszabb dolguk van? „Itt fekszik Pál, itt meg Péter – mi

- 124-


mégis a talpunkon vagyunk” – mondja az eleven ember, akinek már semmije sincs, mint egy kis napsugara. Hol lesz holnapra az a sírhalom, amelyet könnyel vagy káromkodással illet a látogató?

Fújja a szél Szent Mihály lovának kantárját, a legbátrabb lovas is húzódzkodik rá felülni és elnyargalni, mert nagy az ára ma a sétalovaglásnak.

(1923)

Őszi vasár

A tolvajok már lengedzőbb léptekkel járnak, a kedves képű vevők a kebelükbe gombolják a bugyellárist, a boltos reggeltől estig a kezét dörzsölgeti, sokbeszédes emberek, kövér asszonyságok tolonganak a vasúti állomásokon, az országutakon csizmadiák, szabók, kalaposok gurulnak végig nagy ládáikon ülve, a ponyvára kiteszik az első színes borítékú kalendáriumát az 1924-iki közönséges esztendőnek: – megkezdődik az őszi vásár ideje Magyarországon.

A tapasztalat és a hagyomány szerint az őszi vásár a megelégedett bőség, a csendes gazdagság jegyében folyik le. Kevesebb a duhajkodás és a verekedés, mint a szeles tavaszi vásárokon. Aratás és szüret után megnyugosznak a legkeserűbb emberek. Pénz van a rongyos ködmönök alatt; új csizmára takarított, aki egész esztendőben mezítláb járt; süveg kell a fejre és új szoknya, kendő az asszonynak, aki egyformán kivette részét a nélkülözésből és munkából az urával. Cinkepiros orrát emelgeti a gyerekféle, aki tavasszal még csak belenyugszik abba, hogy a mézeskalács huszár viseli helyette a sarkantyús csizmát, de így őszidőben nagyokat bámul a költségesebb vásárfián. A cédulaházak környékén ártányhizócskára alkudozik az is, akinek még a kéményseprő se látogatta meg a tűzhelyét, amelynél a hosszú téli pecsenyéjét sütögetné. A baromvásáron komoran állong a dolgavégzett jószág; okos ember ilyenkor vesz lovat, tehenet, amikor olcsóbb az ára. És a lacikonyha környékén már olyan keservesen fújja a mezítlábas cigány, mintha ő is tudná, hogy őszi vásár végeztével darab ideig csend borul Magyarországra.

Vajon lesz mindenkinek selmeci pipája Magyarországon, amely pipa

cserepe mellett a markát melengetheti, a gondolatait eregetheti a füsttel együtt? Azt mondják, három-négyezer koronát is elkérnek egy jól szelelő pipáért. Hát a subával, evvel a hűséges élettárssal hogyan állunk, miután frakkban nem járhat mindenki Magyarországon? Szűrben télidőben csak a peres ember mutatkozik, akinek dugdosni kell a kis szegénységét ügyvéd, bíró, hitelező elől. Vajon ezen a

- 125-


télen is látni fogjuk azokat a szoknyadarabokkal, foltozott pokrócdarabbal bélelt téli gúnyákat, amelyeket az utóbbi esztendőkben megszoktunk? Lesz-e pitykés mellénye, legényesen szűkre szabott vitézkötéses nadrágja, kecsegeorrú vagy harcsafejű csizmája a magyarnak, amikor az őszi vásárról hazaballag, és hóna alatt viszi az új kalendáriumot, amely ilyenkor még csupa szépséges ígéret? Lesz-e hízni való malaca, amelyet göndören, pörgén kormányoz be az udvarába, hogy Disznóölő Tamás napjáig szeme fénye legyen a háznépnek? Kiforrott-e már a télre való borocskája a présházban vagy a bedugaszolt ablakú pincében, amely bor mellett szép jövendőt lehet tervezgetni, leányt lehet férjhez adni, névnapot tisztességgel lehet megülni? Milyen lesz a tél, ha már elmúlott az őszi vásár is, ahol utolsó alkalom kínálkozik ahhoz, hogy dolgos testének téli házat, kamrájának biztos tartalmat, asszonyának orcapirosító örömet, gyermekeinek hálás fohászkodást vásároljon a magyar ember?

…Most még utolsó aranytallérjait szórja Magyarországra az öregedő Nap, a kémények alá nem múlhatatlan szükséges a bodros füst, hogy a test és a kedély megőrizze vidámságát, mezítláb szaladgál az egér meg az asszony a padláson, hogy megforgassa dióit, reggel ingujjban vizsgálja a gazda az időjárást, a bundákat, lábzsákokat még csak messze hallatszó pufogással porolják, de nemsokára nyakunkon az őszi vásár, amely után beköszönt a kedvetlen időjárás, zörgő-morgó őszutó: – ki merné elmondani Magyarországon, hogy nyugodt, bátor szívvel néz a naptár következő lapjaira?

(1923)

A menyasszonyi csokor

Az élet álma és az élet emléke ő. Reszketett, amikor a szűzi holdsugár rakosgatta össze a hajadonok párnáin, és jobban melegített a téli tűznél is az öregasszonyok mesemondásaiban. Beszagosította az utcát, amikor a hintó ölében végiggurult, mosolyra nyitotta a komor házak kapuit, amelyek megteltek ágaskodó kíváncsiakkal, felnyitotta a bánatos ablakokat, amelyek mindig vártak valakit nagy sóhajtozással, elállította a hektikás varrónő szorgalmas varrógépének pergését, kihegyesítette azoknak ujjait, akik eddig nem ismerték az irigységet, megállította a kést a nyulat nyúzó vadkereskedő kezében, elkelette a kenyeret, amelynek ez máskor sohasem volt szokása, álmokat hintett szét a legódonabb templomok környékén, ahol az emberek már nem várnak mást, mint a temetésükre hívó harang megkondulását, könnyet buggyantott fel a társtalan szívekből, amelyek örök lemondást nagy elhatározással fogadtak, megállította

- 126-


futamodásában a vasvillaesőtől sem félő ágenset, régen látott színeket mutogatott a vakoknak, a pipacsutorát a meghökkent agglegények torkára taszította, félrecsapatta a kalapot az egyházfi komoly fején és a kémény tetején, amely a koporsókészítő házából nyúlott ki, megállította pénzszámolásában a tőzsért és a csirkéskofát, felugratta kanapéjáról a jól emésztő kövér embert, bámészkodásra gerjesztette a vándorlegényeket, akik előtt még nagy út állt, megpödörte azokat az öreg bajuszokat, amelyek már csak a fehér lepedő alatt lesznek ismét kipödörve, költeményt ragasztott a házak falára, ahová az árvetési hirdetményeket szokták akasztani, elfeledtette a betegekkel orvosságukat bevenni, a rabok lábán nehezebbé tette a bilincset és sötétebbé a kerteket, ahol az árnyékok és emlékezések húzták meg magukat napközben… A menyasszonyi csokor, amikor az utcán járt, hódítóbb volt a diadalmas hadvezérnél. A menyasszonyi csokor, mikor elhervadt, felejthetetlenebb volt az első csóknál. A menyasszonyi csokor mindig állhatatosan összekulcsoltatta azokat a kezeket, amelyek őt megfogták, imát mondatott a szívtulajdonossal akkor is, ha az csak kapzsiság varázsigéit tudta volna odáig.

Azt mondja a virágárusné, hogy kiment a divatból a menyasszonyi csokor. Az emberek azt felelik, hogy nem szükséges ő, amikor lakodalomra is alig telik. A szép, cilinderes, frakkos emberek, a fehér fátyolos nők, a csodálatos virágcsokrok, amelyek a templomok környékén oly megszokott, de soha meg nem unt látványosságok voltak: manapság mind ritkább tünemények. Nem azért, mintha a szerelem és az esküvő kiment volna a szokásból, hanem azért, mert a kénytelen takarékosság, amely reszkető ujjait széttárja mindenütt, ahol magyarok álmatlan fejpárnái nyugosznak, a takarékosság elsősorban a menyasszonyi csokor feleslegességét mondta ki. Maholnap megérjük, hogy már sokméteres uszályt sem varrnak a menyasszonyok ruháira.

* Pedig a virágházakban most is hintáznak ágaikon azok a fehér rózsák,

mirtuszok, amelyek a boldog esküvőhöz szükségesek voltak. Nem igaz, hogy az emberek másként gondolkoznak, mint hajdanában, a nők szentimentalizmusa tán könnyesebb szemű, mint valaha, a szívek érzékenysége tán gyöngédebb, mert hisz az általános szegénységben sokkal lágyabbak a szívek, minden kis tűszúrás középbe talál. Ne mondják, hogy az emberek megokosodtak, és félreraktak sok ceremóniás dolgot, amellyel azelőtt életüket feldíszítették. A kopott kabát alatt dobogó szív éppen az általános nyomorúságban szeretné olykor a régi erkölcsök szertartásaival feledtetni a jelent. Mikor már a halál is mezítláb jár, akkor van legnagyobb keletje az új cipőnek; mikor már suttyomban, háromsoros újsághírben és munkaruhában tesznek egymásnak a jegyző előtt örök fogadalmat a jegyesek:

- 127-


akkor áhítják a szívek leginkább a régi esküvői pompát, a pazarló szertartást és a drága virágokat. Menj, te csúf garasoskodás, amely éppen azokat az ormokat tördesi le az emberek életéből, amely ormokra messziről és csodálkozva tekintünk vissza. Csak hallgassátok a régebbi asszonyokat, mennyi mindent tudnak elmesélni az esküvőjükről, a lakodalmi ebédeikről, a ruhájukról, a csokrukról! Dehogyis egyforma minden esküvő! Minden öltés, gomb, virágszál más és más a különböző esküvőkön. Aminthogy más minden szerelem a földön.

(1923)

Toronykocka

…Csak építsed, kislányom, a méter magas papírtornyokat gyermekszobád sarkában – ezek a mostani röpke délutánok, amikor a varjúszárnyú alkonyatban és az aranyszemű, csikó gyorsaságú tűz pattogásában a szobába költözködnek a mesék alakjai, valamint a játékkereskedő ötletei – ezek az adventi délutánok a tieid és minden gyermeké, aki még hinni tud a mesemondások igazságában és a gyermekjátékok örökkévalóságában.

* Valamikor minden esztendőnek megvolt a maga új játékszere. A

Tackletonek, a Fetterbyk: a legnagyobb Dickens felejthetetlen játékkereskedői minden karácsonyra megérkeztek a maguk ötleteivel. Megjöttek a kis gőzmozdonyok, a begyújtható emberkék, a vasnak és acélnak gyermekjátékai. De megérkeztek a nürnbergi babák, amelyek már csaknem beszélni tudtak a háború előtt. Fenyőfaillatú kosarával megjött a zsolcai tót, és elhozta azokat a piros-kékre festett fajátékokat, amelyek hajdani gyermekségünket jelentették. Előfickándozott a hintaló, bepördült a huszár, kenderhaját fésülgette a baba, amelyet kis púpos lányok kezei Magyarország különböző népviseleteibe öltöztettek. – így karácsony tájékán bodzafa puskája, tengericsutkából való babája csak azoknak a szegény gyermekeknek volt, akikről Szép Ernő írta híres versét.

A játékkereskedő volt a leggazdagabb ember a béke utolsó éveiben: csaknem az egész világ neki dolgozott ötleteivel, furfangjaival, találékonyságával. A schwarzwaldi kakukktól, a farkát csóváló kutyától, a doboló medvétől, a búgó csigától, a fonálon pörgő kocsonyacsonttól, a fakorcsolyától, a kis verklitől, a tilinkótól, a vesszős puskától és a többiektől, amely illúziók a mi gyermekkorunk karácsonyait tették felejthetetlenné: mily nagy utat tett meg az emberi találékonyság a gyermekautomobilig és a szobában szálldosó repülőgépig! A béke boldog éveiben a lyukas zsebű gyermek mulattatására állottak össze komor

- 128-


gyárosok, ráncos homlokú mérnökök és hóbortos föltalálók. A gyermeké volt a földgömb; az ő hasznos játékain törte a fejét Pesten Nagy László, a gyermektanulmányi társaság tudós igazgatója, valamint Eiffel, a francia mérnök, ama bábeli torony építője…

* És most, amikor már azt hittük, hogy újat nem lehet többé kitalálni a

gyermek mulattatására, a gyermek volt a legdúsabb lény ötletben és tanulási biztatásban: – a játékosboltokban ismét fölbukkannak az ötven esztendő előtti játékok Magyarországon.

Nagyon sokat lehetne ezen gondolkozni, hogy mi okozta gyermekjátékaink elmaradottságát. Talán a levegőben van, hogy a játékszerekben is a boldog múlt időkhöz húzódunk vissza; vagy talán valutáris kérdések okozzák, hogy a magyar gyermek nem játszhatik e karácsonyon azokkal a játékszerekkel, amelyekkel az angol és francia gyermek mulattatja magát.

Most a legdivatosabb játék a toronykockajáték. Persze papirosból van. Pesten gyártották, képecskéi a magyar mesevilágot példázzák.

…Csak építsed, kislányom, a papiroskockákat, magasabbra, mint az öregek gondolata. Még mindig gazdagabb vagy, mint azok a kis társnőid, akik a téli délutánokon egy darab fát burkolnak rongyokba, és azt keservesen altatgatják.

(1923)

1924

Kézilámpás

Kézilámpást visznek el az ablakom alatt: valamit keresnek vele: azt gondolom magamban: a lélekjelenlétet keresik, mert ez veszett el leginkább a mostani Magyarországból.

Először csak a flegmatikus ember ment ki a divatból. Maradék nélkül elmúltak azok a régi magyarok, akik sok minden egyéb jó

tulajdonságuk mellett: nevezetesek voltak isteni flegmájukról. Nem jött ki a sodrából senki Magyarországon egykönnyen, akármit írtak az újságba. Tüzelhettek a szónokok: előbb aludtunk rá egyet, mielőtt valamit elhatároztunk. Futni legfeljebb a kengyelfutó szokott: az is pénzért. Ritkaság volt az elragadt

- 129-


kocsi, még ritkább a hebehurgya ember; tempósan ment át mindenki az utca másik oldalára, mert nem is fenyegette semmiféle veszedelem.

(Hát még a régi honatya, a megtestesült magyar nyugodalom és méltóság, aki igazán csak akkor nyitotta fel a száját, ha már megérett benne a mondanivaló!)

Hová lettek azok a kényelmes, lassú, meggondolva tipegető magyarok, akik hajdanában benépesítették ezt az országot? Akik órákig tudtak szótlanul ülni egymás mellett, és végül úgy tettek, mintha belefáradtak volna a beszélgetésbe. Akik csak akkor mentek fel az emeletre, ha ez okvetlenül szükséges volt. De nem féltek a hosszú utazástól sem, mert volt köpenyegük, bundájuk, tarisznyájuk, kulacsuk. És akik legfeljebb emlegették valakinek a ponciusát, ha fájás állt az odvas fogukba.

Hol vannak ők, akik csak akkor gyorsították meg lépteiket, ha veszett kutya járt a városban? Akkor csaptak a Werbőczyre, ha a királlyal pereskedtek. Csak akkor dörmögtek, ha megkozmásodott a leves, vagy kifolyt a bor. Lélekjelenléttel nézegettek ki az ország ablakán, ha a szomszédságban már feje tetején járt mindenki. Nagyobb ok nélkül a fejüket sem csóválták meg, az ujjukkal sem pattintottak, szót sem ejtettek. Dehogyis kívánkoztak fel olyan szekérre, amely nem állott meg előttük. Évekig nevettek azon az adomabeli emberen, aki sietségében visszájáról csapta fejére a kalapot. Nem szívesen mentek olyan helyre, ahol sok haszontalanságot beszélnek. A papjukat is azért fizették, hogy az beszéljen helyettük; a zsidójukat azért tartották, hogy kereskedjen helyettük; a diák meg arra való volt, hogy kiénekelje őket az árnyékvilágból.

Hol van Billenberger, aki a komáromi ostrom alatt pipázás közben a puskaporos hordóval együtt a levegőbe repült, és a pipát nem eresztette ki a szájából? És hol van a nevezetes lélekjelenlét, amely megőrizte a magyart úgy a jó, mint a rossz lépésektől, a kárba veszett felindulásoktól, egészségrontó lármázástól, életrövidítő szenvedélyektől, álmatlan éjszakát hozó spekulációtól, rossz emésztésű haragoktól, soha véget nem érő pöröktől? Hová lett drága lélekjelenlétünk, amely mindig velünk volt tűzben és árvízben, kalandos utazásban és az otthon négy fala között, zimankós időben és a nyomában járó napsütésben, üres asztal felett, valamint a bőség abroszánál, az árverező dob pörgésénél, de a tulipiros lakodalomban is?

Most nagyon sok a lámpás mindenfelé az országban, de én azt hiszem, hogy abban az időben, amikor minden éjjel járó, jámbor szándékú ember magával hordta a maga kézilámpását: nyugodalmasabb volt a hosszú éjszaka. A mozgó, eleven, közelgő vagy távolodó lámpás bizonyos életet vitt magával: kicsalogatta a bakterokat a kapuk mélyedései alól, elhessegette a kísérteteket sétájukban, megállította seprűjén a boszorkányt, midőn az éppen arra készülődött, hogy

- 130-


megnyomjon valakit a bő vacsora után. De bátorságot, lélekjelenlétet adott a kézilámpás annak is, aki a kezében vitte: nem ijedhetett meg az ember a kútágas árnyékától, de kikerülhette a gödröt is.

(1924)

A csigázóhoz

Már látni őt – olykor csak egy külvárosi, verébbé soványodott gyermek alakjában –, amint legolcsóbb játékszerét, a fadarabból faragott csigát rongyos ostorával pörgeti. Egy hüvelyknyi fagumó és egy foszlott zsineg; ennyi az egész játék, mégis órákig elmulattatja azt, akinek nincs más öröme a földön, mint a csigával játszadozni. Manapság sokan vagyunk olyanok, akiknek az élete nem kedveskedik egyébbel tavasz jöttével, mint a krajcáros játékkal; hol saját magunk vagyunk a gördülő csiga, amely bolondjában szinte céltalanul forog jobbra és balra, előre és hátra, mindig csak forgolódik, sürgölődik, ugrik, perdül, táncot jár, amint az élet ostora pattog, cserdül, pattan felette; hol meg csak fáradt nézők vagyunk, akik egy pillanatra megállunk a tavaszi képecske felett – íme, manapság is csigával játszanak azok, akiknek egyébre nem telik.

Perdül a csiga, perdül az élet, mert hiszen mindig így volt, hogy csak azok a vén fadarabok maradnak helyükön, amelyeket már megjelölt magának a fejsze. Ezek az öreg tuskók álmélkodnak el azon a csodálatosságon, hogy a csiga forogni tud; míg a fiatal fák minden esztendőben újra rügyeznek – ki mondhatná, hogy új tavasszal ugyanazokat a rügyeket hozzák létre, amelyek az elmúlt esztendőben pattantak ki belőlük? Ki mondhatná, hogy ugyanazok az embermilliónyi füvek térnek vissza tavaszkor a földre, amely füvek, bár benőtték a földkerekséget, mégis meghaltak tavaly? És a virágokról, amelyek már útban vannak mindenfelé, amerre a tavasz kitárja ölelő karjait, vajon tudhatja-e előre a nagy kertész, hogy ugyanazok lesznek, akik ősszel innen hervadtan, holtan elköltöztek?

Perdül ez a magaunt, elfásult, elszáradt élet máig még névtelen ismeretlenségek ostorsújtása alatt. Már látni a csigán, hogy megkezdte a maga kis igyekvéseit; már kurrognak a tél bilincseiben némaságra kárhoztatott fák, amelyek behavazottan, levéltelenül tavaly még arra sem voltak jók, hogy útmutatók legyenek; tisztulnak az országutak, ahol eddig tengelyig elakadtak a vásáros szekerek, bizalmaskodva kanyarognak a gyalogösvények, amelyek magányos öntudattal való sétára hívogatják az elgondolkozó lelkeket, holott ezek a lelkek tegnap még a piacokon is féltek öklöktől és ütlegektől; az égbe mind mélyebben

- 131-


láthatnak bele azok a szemek, amelyek néha a magasság felé is szoktak fordulni, és nem pedig a csiga fordulásait ügyelik lábaiknál.

Perdül a csiga, holott tegnap tán még mozdulatlan, meleg szalmába burkolt fa volt a kert sarkában, vagy legfeljebb egy ölfarakás kellős közepén melegedett. Kergeti már a tavasz ostora, amely ostor mindenkit arra ösztökél, hogy megmozduljon kénytelen nyugalmából, vagy kényelmes karosszékéből a szabadba siessen, ahol úgy énekelnek a madarak, mintha idáig sohasem lett volna mondanivalójuk, a csodatévő napsugár mélyen bevésődött homlokráncokat simít el egyetlen érintésével, szellő hoz ismeretlen messziségekből olyan hangokat, amelyekről eddig azt hittük, hogy csak a tengerfenék mélyén lakó kagylók tudnak nyelvén, furcsa szerelmi érzésekkel telik meg a fül az új szavakra, eszme-szikrákat keres a szem a magasságban, amerre a nap aranykocsiján elhajt.

Perdülünk, mint minden tavaszkor. Jelentőséget tulajdonítunk a kakukk kiáltásának, a vándormadarak sürgős megérkezésének, a folyók sürgölődő folyásának, sőt még a tollseprő állásának is, amelyet csak csirketollakból készítenek.

(1924)

A magyarnak nem szabad káromkodni

– Ne káromkodj – mondták a hevesi megyegyűlésen. Ugyanígy rendelkezett Gömör-Borsod megyeháza is. Valahol már skribálja is az íródeák a rendelkezést, amely felsorolja a büntetéseket, amelyek a magukról megfeledkezett káromkodókat érik.

Nagyon helyes intézkedés lesz ez a mai világban, amikor a mindennapi magyar ember minden órában szörnyű kísértésbe jön, hogy olyan cifra káromkodásokra vetemedjék, amilyent még öregapáink korában a pandúrkomisszáriusok is restelltek volna. Be kell fogni a száját a magyarnak, aki Ponciustól Pilátusig keresgéli annak az okozóját, miért drága a kenyér, nagy az adó, hitvány az élet Magyarországon. Hagyják békében a csillagokat, azokat a ragyogókat, ne emlegessük senkinek a kiskését, a jérumát, az akasztófáját, a nacsak bicsakját, a mordizomát, de még az adtáját sem.

Bizonyára nem ok nélkül vetették fel a káromkodás elleni törvényjavaslatot nemes Heves vármegyében. Békességes, magaunt, ásítozó korszakokban nem is hallja meg az ember füle, hogy odakint az istállóban vagy a kaszárnyában milyen nyelven folyik a diskurzus égiekről, földiekről. Nyilvánvaló, hogy ez a kanászos,

- 132-


betyáros, cifrálkodó nyelv a mai Magyarországon már olyan divattá lett, hogy bölcs apáink higgadt hanglejtését kezdjük felejtgetni.

Nincs könyv a káromkodásokról, mert hiszen nem könyvből tanulja azt az ember. Se Szenczi Molnár, se Czuczor, se Kis-Viczay, se Baróti Szabó, de még Szirmay Antal és Dugonics sem méltatta annyira a magyarok káromkodásait, hogy szótári és nyelvtörténeti munkáikban megemlékeztek volna róluk. (Az egy Mikes Kelemen panaszolja fel, hogy úgy hallja, Erdélyben még mindig jól tudnak káromkodni; de hát ez a megfigyelés nem valami csodálatra méltó olyan vallásos gazda mellett, amilyen hitbuzgó ember volt a rodostói fejedelem.)

De majd most, amikor a nemes vármegyék felhívták az országos figyelmet a járványos káromkodásra, bizonyosan akad valahol egy bogarász, aki az egyéb gyűjtések mellett felveszi gyűjteményébe a különböző káromkodásokat is. Annak elmondhatom, hogy a káromkodás járványa megérkezik minden háború, különösen pedig vesztett háború után. Az idők fejünk felett valóban nem olyanok, hogy csillapítanák az elkeseredett emberi hangulatot, sőt lépten-nyomon elénk csetlenek, botlanak körülmények, amelyek ugyancsak próbára teszik a magyar ember híres türelmét. Amíg például e levelet írom a csendes tavaszi éjszakában, a szomszédomban egy suhanc azt a mulatságot találta ki magának, hogy az ajtómat választotta céllövő táblának. Káromkodjak? Ördögöt! Majd tán becsukassam magam!

Hát bizony jó lesz az, ha egy kis zablát teszünk a kapuvá növekedett emberi

szájakra. Valahogy külön törvényt kell hozni az asszonyemberekre, akik valami sajátságos ragály folytán a piacról, a péktől, a húsmérőtől, a specerájostól mindig szokatlan káromkodásokkal jönnek, amely káromkodásokon nagyot bámulnak lábasaik. De jól meg kell büntetni a férfiembereket is, akik mindenféle gyűlések, értekezletek, piacbeli tanácskozások ürügye alatt a korcsma nevezetű helyiségekben olyan szavakat tanulnak, hogy majdnem bedől a háztető, amikor csendes otthonukban a szájukon kieresztik. Elő kell venni a virgácsot a gyermekekre, akik a nagyok példáján okulva, ugyancsak felnőttekhez nem illő mondásokat tanulnak az iskolában és az iskola környékén. Inkább sírjon a gyerek, mint a szülő.

Az a keserves magyar pedig, aki ezután is káromkodni akarna, bújjon el egyes-egyedül a sötét pincébe, és egy üres hordóba mondja el megjegyzéseit a földi és magosságbeli kormányzatra vonatkozólag. Így aztán lassan rendbe jövünk, azt a ragyogóját.

(1924)

- 133-


Az úszó fatörzshöz

A Margit-hídnál sokan nézegettük az áradó Dunát – tán másoknak is feltűntek azok a fatörzseknek látszó fekete foltok, amelyek néha a folyam mélyéből a felszínre emelkedtek, mintha az alvilágból igyekeznék felfele egy-egy sötét szellem, egy-egy megfejthetetlen titok, egy-egy sejtelem, amelyet a következő másodpercben ismét a mélybe nyom alá a sarkantyú alatt lihegő folyam.

Ki volt, mi volt? Fatörzs került a folyam sodrába, amely fatörzs valahol, valamerre egykor erdőben hallgatta a szél zúgását, vagy magányosan búsongott egy partszakadék felett, mint aki közelgő halálát érzi? Ha fatörzs volt, akkor a favágó elől szökött meg – de mi elől menekedett a folyam nedves, hideg dunnái alá az ember, aki éppen úgy tud úszni halott korában, mint a fatörzs?

Az áradó folyamok tétlen nézdelődői szeretik rábízni magukat a fantáziára – minden fatörzset, gerendát emberi holttestnek vélnek messziről. A fatörzs tán látja a Duna közepéről a parti semmittevőket, és megtréfálja őket, mint a vándorkomédiás, aki útközben ingyen, a maga mulattatására is bolondozik. Legjobban szeret a víz alá merülni, mikor a partok ingyenes látogatói már éppen azon vitatkoznak, hogy asszony vagy férfi az úszó hulla. (Sajátságos, hogy több pártja van az asszonyoknak.) De a fatörzs elmerült. Ki tudja, hol dugja ki fejét ismét a Dunából, hogy elaludt utas módjára megkérdezze: „Mikor érünk Vácra?” – holott éppen a Lánchíd alatt viszi el a folyam. De az is lehetséges, hogy lenn, a Lágymányos alatt, az egykori „Kutyavilla” környékén kezd érdeklődni a vele versenyt futó potykáktól, hogy: „Kérem, messzi van még a Gyöngytyúk utca?” – mint ahogyan a városban hallja az ember a villamoson azoktól, akik régen nem jártak Pesten.

Akinek van ráérő ideje – márpedig a parti ácsorgóknak bőven van –, elgondolkozhatok rajta, hogy mi dolga lehetett a villamosbeli vagy a dunai pasasérnak a Gyöngytyúk utcában, amelyet már egy évtizede Gyulai Pál utcának hívnak, pedig Gyulai Pál nem is itt lakott, hanem a szomszédos Sándor főherceg utcában? Kit és mit keresnek ezek az úszó holt tárgyak és emberek a pesti határban, amikor tavaszonként a város alá sodorja őket az áradó Duna? Talán azért jönnek, hogy megtudakolják, él-e még ez vagy amaz az öregasszony, akit fiatal korukban ismertek? Van-e elég deszka a pesti koporsókhoz? Milyen a szakálldivat a szép halottaknál? Régen elment-e az a hajó, amely a dunai öngyilkosokat vitte el az állomástól? Nagyon haragszik-e Geguss Dániel, a dunai kapitány, ha Pesten akar kikötni egy szegény felvidéki tót, akit a Vágból idáig

- 134-


kormányoztak a ravasz folyamparti emberek, akik szegény tótot nem szívesen fognak ki a vízből.

Ki tudná, mit akarnak ezek a titokteljes látogatók, akik így áradás idején ellopakodnak, elrohannak, elsompolyognak Pest és Buda között? Sok cókmókot nemigen hozhatnak magukkal, mert ahogyan én az óbudai sziget lakóit ismerem, ott jószemű embereket szoktak partőröknek megtenni, akik álljt kiáltanak a dunai utazónak, ha némi csecsebecse van a fülében vagy pláne zsebórát sejtető lánc a mellényén. De még valami jelesebb bundájuk sem lehet – pedig még hideg van a felvidéki folyók környékén –, mert az újlaki partokon is látni csónakokat, amelyek nem ijednek meg az áradás életveszedelmességétől, ha egy farkasbundát kell kifogni a Dunából, mert az minden időben többet ér a legkövérebb potykánál, lentebb, a Duna-parti korzó közönségét mostanában már nem ismerem személyesen, mint fiatal koromban, de az én időmben ott is akadt vállalkozó fiatalember, aki nem hagyott maga mellett minden érdeklődés nélkül elúszni egy gazdag hullát, de még módos öreg asszonyságot sem.

…Hiszen, ha télen jöttek volna ezek a szökevény fatörzsek, amikor dideregtünk, míg a fakereskedőket pénzért mutogatták, majd ott állna a partokon a város apraja-nagyja! De most, mikor azt hiszik, hogy a nyári napok következnek, inkább csak az áradást bámulják, valamint azokat a szemtelen embereket, akik mindig akadnak a folyampartokon, hogy azt hazudjak, ők látták az 1838-iki árvizet. A titokzatos fatörzsek hében-korban felbukkannak a folyam hátán, van időnk találgatni, hogy gerenda volt-e vagy ember?

(1924)

Pest az első este

Mi, régebbi pesti lakosok, akik néha évszámra nem mozdulunk ki a város megszokott negyedeiből: olyanok vagyunk, mint az almamag: nem látjuk, hogy kívülről piros, sárga vagy zöld héja van-e az almának, amelyben lakunk.

Ezért nem árt kimenni a város kapuin kívül, hogy távolról is láthassuk a várost, amely nélkül úgyse élhetnénk meg sehol, akármennyire szokás őt mostanában szidni, gyalázni…

Ó, távolról most is olyan a város, mint felejthetetlen első szerelmünk szívbeli képmása. Különösen akkor, ha az utas háromszáz kilométernyi távolból érkezik alája, mondjuk, a legromantikusabb országúton, a gödöllőin, amely feléje vezet. Mennyi falusi kuvaszt, megzavarodott csirkét, elárvult ludat kellett kikerülni Kállay Tamás Mercedesének, amíg az alkony felejthetetlen színű felhői

- 135-


alatt, mesemondó erdők, regékből élő hegyek környékén, kilencven kilométeres gyorsasággal nekiereszthette gépét Magyarország legjobb országútján! És azok a céltalan hidak – száznyolcvanat számoltunk meg Szabolcstól Pestig –, amelyek alatt egy kanálnyi víz sincs, amelyek úgy dombosodnak az autóutazó előtt, mint közelgő sírdombok; azok a hegyes országúti kövek, amelyek mind azzal az alattomos szándékkal várják Borsodban, Zemplénben az utazót, hogy kilyukasszák szekere kerekét, és arra kényszerítsék, hogy kedve ellenére is a tájon maradjon; a gyöngyösi országút, amelybe árkokat ásnak a borszállító szekerek, amely árkokat eszébe sem jut betömni se a városnak, se a közigazgatásnak; mind azért vannak, hogy az utazó szinte a búcsújáró áhítatos vágyával érkezzen el végre a magyarok Mekkájába, Budapest alá.

Hiszen igaz, hogy a külső Kerepesi úton már találkozunk azokkal a speciális pesti arcokkal, amelyeket száz közül is fel lehet ismerni a világon. Úgy tűnik fel, hogy tulajdonképpen most látjuk, milyen szomorú az este az elővárosban. A külvárosi rendőr úgy áll az út közepén, mint egy basa; a vasárnapi kiránduló, kocsijával, lovával, nem tudja, hogy merre térjen ki, holott ezt a legutolsó béres is pontosan tudja az országutakon; a korcsmák se hunyorítanak oly hamiskodva, mint például a falusi csárdák, inkább kedvetlennek látszik a küszöb meg az ablak a bor nagy ára miatt; vak ember ténfereg az országúton, holott ezt vidéken nem eresztenék ki; és látszólag valami fásult közöny, ásító unalom, savanyú kedvetlenség várja mindenfelé az utazót, mintha azt kérdezné tőle a legtöbb ház, erkély, torony, ablak, járókelő: – Ugyan miért jött az úr Pestre? Mintha nem volnának itt máris elegen.

De elmaradnak a város fanyar száműzöttjei, a külvárosok; már nagyvilágias kocsitábor, fehér kesztyűs konstábler, külföldi fényekre emlékeztető villamoslámpa várja az idegent a Keleti pályaudvarnál, amely idegennek a legjobb dolga van Pesten, ha teli bugyellárissal száll le a vonatról.

És a nyári, vasárnapi alkony végig a Rákóczi úton mindinkább kezd hasonlatos lenni valami lakodalmas úthoz, ahol felvidámodott emberek, a nagyvárosi szórakozások után baktatok, nyájas nyoszolyóasszonyok és leányok, vőfélyek és vőlegények, tréfásan félrecsapott kalaposok és a legelőkelőbb gavallérok mendegélnek passziók után. A kávéházak nyitott ablakain át pengő zene hallatszik, mintha ebben a városban ingyen muzsikálnának a cigányok. A vendéglőkben jó étvágyas emberek fogyasztják a legfinomabb eledeleket, mintha ingyen adná azokat a korcsmáros. A szobalányok vidéki grófnőknek öltöznek, és a kövér polgárnékon úgy libeg a könnyű ruha, mint táncosnőkön. Olyan az utca vasárnap estefelé a messzi útról jött ember előtt, mintha mindenki őt várná itt.

- 136-


Hogy kezet szorítson a férfiakkal, összecsókolózzon a nőkkel, ölébe vegye a gyermekeket…

…Persze aztán másnapra csillapodnak a fogadtatás örömei. Hiába keressük a tegnap esti embereket az utcákon, a mulatóhelyeken; elmentek ők a vasárnappal, az álommal, az automobillal. Jóízű veszekedés várja hétfőn reggel az utast a villamoson, amelyre felteszi a lábát. A kalauz szid egy jámbor vidékinek látszó pasasért, mert hamis jeggyel akar utazni.

(1924)

Az ősök unokái

A régi nyíregyházi ember elballagott. Elballagott az alvégi temetőbe vagy a Morgó-temetőbe: mindegy volt,

minden temető bejáratánál állott korcsma is, ahol a gyászolók mindjárt megpihenhettek. Az itt hagyogatott bokortanyákra, nádfedelű házakra, otthon nevelt lovakra (csengős kiscsikókra), betyáros kalapokra, de még erőben levő csizmákra, magyaros szabású ruházatokra, dolgos özvegyasszonyokra, síró-rívó gyerekekre mindig akadt örökös. A száz év előtt bevándorolt famíliák – a Tresztyánszkyak, Pivnyikek, Csengeryek; a zsidók közül a Burgerek, Hartsteinok, Flegmannok, Garák, Baruchok – tulajdonképpen egy famíliának számítottak.

Még én is örököltem valaha – igaz, hogy csak egy rossz szagú pipát – a keresztapám után, miután az törvényes örökösök nélkül elhalálozott.

Ez a törvényes örökös! Ez aztán olyan rang volt a régi Nyíregyházán (még tán a maiban is), ami

felért valamely kisebb püspökséggel. Az ősök, már akik a földművelésre vagy egyéb hasznos dologra adták a fejüket, mérhetetlenül meggazdagodtak. Ha még lógatták is a lábukat darab ideig, előbb-utóbb elkívánkoztak azokra a csendes helyekre, amelyeket a mindenkori polgármester kijelölt arra a célra, hogy ott a temetőcsőszök a futóhomokot akácossal megkössék. Itt is szépen szóltak a vadgalambok, furulyáztak a rigók; a kellő névnapokon pedig a temető melletti csárdából idáig hangzott a nagybőgő mormogása.

Ekkor léptek akcióba a törvényes örökösök! Nem emlékszem olyan vérbeli, a Sas korcsmán és Bundi korcsmán innen

született nyíregyházi emberre, aki könnyelműen eltékozolta volna ősei örökségét. Erre valók voltak a vármegyebeli gavallérok, akik még tartották magukat ama régi úzushoz, hogy apáik lovaglónadrágját, egyetlen agarát is elpengessék a „zsidó kaszinóban” – már amint Nyíregyházán a Gazdák és Kereskedők Körét nevezik –

- 137-


avagy az újonnan épült „Korona” vendégfogadóban, ahová különösen azóta szoktak be a nyíregyháziak, mióta a búzavirág színű tizennégyes huszárezredet a városba kommandírozták Galíciából. Itt mulatott a vármegye és a katonaság, de a törzsökös nyíregyházi ember, a bennszülött, a tirpák, még mindig nem vágatott ki egyetlen tölgyfát sem a sóstói erdőből, hogy annak az árát Benczi Gyula hegedűjébe tömje. (Nagy, olasz hegedű volt az, sok bankó becsúszott a nyílásán.)

Jó darabig épségben állottak a végrendelkezések, amelyeket hol Somogyi Gyulának, hol Kovách Eleknek, a helybeli közjegyzőnek mondtak tollba a városból elkívánkozók – néha éppen a kocsiderékból, amint dunyhák és párnák között behozták őket a messzi tanyákról a közjegyző udvarába.

A nyíregyházi házak, amelyeket rendszerint építőjük, tulajdonosuk nevéről (nem pedig utcájuk vagy numerusuk után) ismertek a városban: hajlékot adtak a „törvényes örökösnek” – bérelt lakásban csak az ide szerencsétlenkedett hivatalnok lakott, amíg módját ejthette valamely házvételnek. Még Kállay András, az egykori főispán is igyekezett magának külön házat szerezni gyönyörű vármegyeházbeli lakása mellett. Meg is vette, amint szerét tehette, Heimann ügyvédnek, a híres tiszaeszlári védőnek a házát – az orosi utcában. Az ifjabbik Krúdy Kálló utcai házáért pedig olyan versengés folyt a családfő elhunyta után, hogy végül is egy részvénytársaság alakult a városban, amely a ház árát kifizette, és bele szanatóriumot telepített.

Nagy dolog volt az mindig, ha Nyíregyházán egy házat, kertet vagy tanyát – eladtak.

Állott ugyan a jó magyar korona a helyén, mint az ajtószeg, de a nyíregyházi embernek még akkor is az volt az elve, hogy inkább venni, mint eladni. Udvarhelyi, a félszemű ügynök, aki legszebben tudott köszönni a régi Nyíregyházán, ingatlanforgalmi irodája mellett kénytelen volt cselédszerzéssel, magyarán mondva: cupringerséggel is foglalkozni, hogy nagyszámú családjának kenyeret adhasson. Ügynökösködésből nem élt itt meg más, mint legfeljebb a biztosítóügynök, aki aztán hamarosan pléhtáblát szegezett a házra, amelyet sikerült asszekurálnia, de gondja volt rá, hogy a ház lakói közül valakit beléptessen az önkéntes tűzoltóegyesületbe, mikor is kiszegezte a Generáli vagy az Első Magyar táblája mellé a Tűzoltó felírású, pirossal szegélyezett fehér táblát is. (Ez a kisebb tábla vigyázott arra, hogy a biztosító társaságokat nagyobb anyagi károsodás ne érhesse.)

Tartotta itt mindenki a vagyonkáját, házát, földbirtokát, akár keresztény

volt, akár zsidó.

- 138-


A nyíregyházi tirpák, aki holdankint (köblös földenkint) terjeszkedik, nem élhetett meg egymástól a nagy nyíregyházi határban sem. Igaz, hogy a tirpákbirtok: törpebirtok, alig lépi túl a tíz-húsz holdat, de azt is meg kellett szerezni valahol. Elmentek a nyíregyházi tirpákok Apagyig, Vencsellőig, Kemecséig, legszívesebben a szomszédos Orosig, ha eladó földről hallottak ezen a tájon, ahol minden talpalatnyi föld az egri káptalané vagy a máramarosszigeti főiskoláé volt. A Dessewffy grófok tizenegyezer holdja mellett a Kállayak is tartogatták honfoglalás korából származott földjeiket. A tirpáknak messzi vidékre kellett kutyagolni, amíg lábát megvethette a szabolcsi homokon, amelyben csak a közhiedelem szerint szeretne a krumpli tenyészni; megterem ott a búza és a rozs is. De nagyon szereti ezt a földet a kukorica (mint itt mondják: tengeri), a szőlősgazdáknak se kell túlságosan szégyenkezni a boruk minőségei miatt. Régen volt az, amikor a bicska kinyílott a mellényzsebben a nyíri vinkótól.

Felkerekedik egyszer valahol Zemplén vármegyében, mégpedig annak

Gesztely nevű községében egy Burger Jeremiás nevű tagbaszakadt zsidó ember, és talyigájával elindul Szabolcs vármegye felé.

A múlt század első évtizedeit írták azok, akik értenek az írás tudományához, de nem írta Burger, aki nem tudott többet a betűvetésből, mint annyit, hogy héber betűkkel hogyan kell a nevét aláírni. Ez a nevezetes Burger – akit rövidesen Jéri bácsinak kezdenek ismerni Nyíregyházán és szerte Szabolcs vármegyében – eleinte azzal tüntette ki magát, hogy nagy erejű ember létére nemegyszer szembeszállott faluzásai közben a betyárgyerekekkel, akik bőven heverésztek még akkoriban a nyírségi nádasok szélén, erdőcskék mentén, és kidörzsölték az álmot szemükből, ha kocsi robogását, talyiga nyikorgását hallották a messziségből.

Jéri bácsi kereskedett mindennel. Gyűrűvel, lóbőrrel, nyúlbőrrel, volt Zemplénben marhahajcsár is, amíg valahol, valamerre, valamely kis árendához jutott, ahol megvethette a lábát. Ekkor már könnyebben ment a sora, de erre szüksége is volt, mert már nyolc gyerek sírt odahaza. Az árenda évről évre növekedett. Kis bérlet keletkezett Tiszadobon, Tiszadadán, Pazonyban. Sőt már olykor ügyvédre is volt szüksége Jéri bácsinak, akit hamarosan megtalált a nagyeszű, furfangos Somogyi Gyulában, Nyíregyházán.

– Jéri bácsi – kérdezi egyszer tőle az ügyvéd –, nem mondaná meg nekem, hogyan szerzi évről évre a vagyonát, hogy azt mindig megtetézi?

– Nagyon egyszerűen, ügyvéd úr – felelt Burger Jeremiás. – Amikor csak száz forint évi jövedelmem volt évenkint, annak is mindig félretettem a felét. Így teszek most is. Akárki utánam csinálhatja.

- 139-


Dehogyis jutott volna eszébe valakinek Szabolcsban Burger Jéri módszerét követni! Sőt, amint híre futamodott Jéri takarékosságának, egyre-másra keresték fel a kölcsönt kérő urak. Hová menne a pénzzavarban levő, könnyelmű ember pénzt kérni, ha nem fösvény embertársához?

Így például Pazonyban a nevezetes Elek família férfisoron levő tagjai nemegyszer jöttek pénzzavarba különös passziók miatt. A Jéri bácsi idejéből való Elek úr éppen Borsováról házasodott, és a világszép Lánczy Ilkát vette feleségül. Volt Pazonyban kis kastély meg nagy kastély is. Egyikben lakott az úrnő, másikban az uraság, mégis hét gyerek származott a házasságukból. Elek Guszti, az egykori huszárezredes és nevezetes párbajhős (aki éppen Reviczky Szevért terítette le párviadalban), Elek Mihály alezredes, a régi nevezetes pesti primadonnák állandó hódolója, László, Emil, Dezső, Karácsonyi Aladárné született Elek Valéria különös passzióik miatt nem fértek meg a pazonyi kastélyokban, mentek ki a nagyvilágba, haza csak pénzért jövögettek.

De akik otthon maradtak a família tagjai közül, azok se voltak mentesek a különös szenvedélyektől.

Volt olyan férfitagja a családnak, aki egy béres nejével szűrte össze a levet, akitől származó gyermekét adoptálta is, de a gyereknek volt annyi esze, hogy idejében meghaljon a szégyen elől, amit a méltóságos famíliára hozott volna. Ám a vándorszínésznők és a nevelőnők is sok zavart okoztak az Elek család férfi tagjainak a szívében: egyik-másik ott maradt Pazonyban asszonynak.

No hát az lett volna a legnagyobb csoda, ha a szerelemmel túlonnan elfoglalt Elekek ráértek volna vigyázni az erszényükre! Bizony meglaposodott az, mielőtt észrevették volna. Pénz pedig olykor Pazonyban is kellett. Ifjabb Elek Gábor szarvasi földbirtokos volt a legelső, aki egy kis kölcsön miatt felkereste az árendás zsidót.

– Adok – mondta Jéri bácsi –, be sem tábláztatom sem házra, sem földre. Nagyobb kamatot sem számítok érte, mint a törvényes kamatnak a duplája. Csak az a kikötésem, hogy idejében megkapjam a pénzemet, habár én akkor sem fogok pörösködni.

A pazonyi földesúr persze hírét vitte Jéri feltételeinek. Már a következő héten ott volt az árendásnál ugyancsak kölcsönkérési szempontból Dégenfeld Gusztáv gróf, téglási nagybirtokos, sőt rövid idő múlva nem restellt kikocsizni a furcsa „bolond Jérihez” maga a főispán, tolcsvai Bónis Barnabás sem – akinek arcképe ott függ manapság is Szabolcs vármegye közgyűlési termében.

– Jéri, megbolondult? – kiáltozta Somogyi Gyula ügyvéd úr, és a drótszögszerű haját tépte dühében. – Betáblázás nélkül ád kölcsönöket?

- 140-


– Tessék csak rám bízni, tekintetes úr – felelt Burger Jeremiás, aki halála napjáig nem ismert más címzést, mint a tekintetes címet.

De hát a kölcsönadó is megszorult néha pénz dolgában. Jéri bácsinak is

kifogyott olykor a pénzesfiókja. Ilyenkor rendszerint a szomszédjától, egy gazdag Szabolcs megyei zsidótól szokott kölcsönkérni. Egyszer is kérne valamely tízezer pengőcskét – amelyet azonban igen nagy kamatra adott csak a szomszéd. Jéri bosszút fogadott. Elmenne a szomszéd egyszer a debreceni vásárra, de még alig nézett körül, amikor lóhalálában jön utána egy szabolcsi zsidó:

– Hallotta? Jéri csődbe ment! A kamatos embert csaknem a guta ütötte meg ijedtében. Ott hagyta a vásárt,

ott hagyott mindent, ment haza, mintha eszét vesztette volna. Burger Jéri nevetve várta a kapujában:

– Valamit visszavettem a kamatokból! – szólt. De ha már benne vagyunk ennek a nevezetes Jérinek a tárgyalásában, ne

feledkezzünk meg ama körülményről, amely országszerte ismertté tette őkelmét és a csizmáját. Burger Jériről mindenki tudta, hogy a csizmaszárában hordja azt a teméntelen bankót, amelyre üzleteihez szüksége volt. De nem tudta ezt a körülményt egy Sáros megyei uraság, aki látogatóban volt Krasznay Péter kemecsei főbírónál, és nagyban hánykódott a maga hazájának a tüneményeivel. A Szabolcs megyei főbíró csak hallgatja egy darab ideig a sárosi hencegését:

– Fogadjunk – mondja végül –, hogy olyan ember nincs nálatok, mint a mi Burger Jérink, aki a fél csizmaszárából kifizethetné egész Sáros megyét!

A sárosiak szeretnek fogadni. A főbíró magához kéreti a huszárjával Burger Jeremiást. Ámde hiába

magyarázza az öregnek, hogy a szabolcsi becsület megmentéséről van szó, váltig megmarad Jéri amellett, hogy az ő csizmaszárában a lábán kívül nincs egyéb.

– Nohát ide azzal a száz pengővel, amiben fogadtunk – kiált fel diadalmasan a sárosi úr.

A kemecsei főbíró nyújtja a pénzt, Jéri bácsi nagyot néz, megérti, hogy miről van szó, gyorsan így szóla vala:

– Tekintetes úr, tessék csak várni azzal a pénzzel! Az a kérdés, hogy melyik lábamról húzzam le a csizmát? A jobbról vagy a balról?

– Hát húzza le a bal lábáról – felelt türelmetlenül a sárosi gavallér. – János – kiált a huszárnak a kemecsei főbíró –, húzd le a Jéri bácsi csizmáját.

Hát az igaz, hogy a bal csizma volt a kisebbik takarékpénztár. Nem is sok volt benne. Alig százezer pengő forint.

- 141-


A magyar ruhás, megtermett, nagy bajuszú, bikanyakú Burger Jeremiás

élete végéig nem tanult meg írni, még milliomos korában sem, gyakran volt tehát szüksége az ügyvédjére, Somogyi Gyulára. Ott is üldögélt órák hosszáig az ügyvédi iroda írnoki szobájában, és ott dirigálta a lustálkodó írnokokat.

– Nem körömpiszkálásért fizeti magát az ügyvéd úr – volt a szokásos mondása.

Az írnokok rettegtek a drabális klienstől, amikor az fejét beleverte az irodaajtó szemöldökfájába. De nem félt tőle az ügyvéd, Somogyi Gyula, aki nyolcszáz forint erejéig beperelte a legjobb kliensét, mert az sehogy se akart fizetni. A járásbíró előtt megjelent Jéri bácsi.

– Miért nem fizet ilyen gazdag ember? – kérdezte a bíró. – Most másra kell a pénz. Ezer hold földet vettem az orosi határban.

Fontosabb az, mint az ügyvéd. – No, majd meglátjuk – felelt bosszúsan Somogyi Gyula. Két hét se múlott el, kopog Jeremiás az ügyvéd ajtaján, de a küszöböt nem

lépi át. – Csak azt akarom mondani, hogy tegnap lefizettem a föld árának utolsó

rátáját is. Most már ügyvéd úrra kerül a sor. – Hát csak tessék közelebb jönni – felelt az íróasztala mellől Somogyi

Gyula. – Azt nem teszem – monda Jéri bácsi a küszöbről nyújtogatva a pénzt. –

Mert amint én ezt a küszöböt átlépem, ügyvéd úr nyomban öt forintot ír be a kontómra értekezés a féllel címen.

De azért haláláig megmaradt régi ügyvédjénél, sőt vele csináltatta meg a végrendelkezését is.

A Burger Jeremiás végrendelete! Nagy dolog volt az! Tíz évig készült. 1500 hold földet, két nyíregyházi és egy pesti házat, „700 forintnyi” értékeit

– mint a végrendelet szerkesztője írja –, amely dolgokat hatvan év alatt „hangyaszorgalommal, a legnagyobb önmegtagadással gyakorolt takarékossággal és a tételes vagy erkölcsi törvényekkel soha ellentétbe nem jutott kereseti foglalkozásával szerzett” – kellett megfelelő kulcs szerint szétosztani nyolc gyerek között.

Csinálták a végrendelet-tervezeteket a nyíregyházi ügyvédi irodában, de bizony a hetven esztendőn jóval felül levő öregember nem restellt Pestre beutazgatni, hogy az odavaló híresebb ügyvédektől is tanácsot kérjen.

- 142-


Egyszer aztán a legnagyobb tanácskozások alatt híre futamodott Burger Jeremiás adósai között annak, hogy Burger nyíregyházi házába betörtek, és a betörők elvitték az asztalfiók egész tartalmát – azokat a váltókat, amelyeket Jéri bácsi az adósaitól szedett. Nagy hűhó keletkezett. Ámde az izgalmak csillapultával az adósok mégiscsak fizetgetni kezdtek. Jellemző Burger Jeremiás emberismeretére, hogy összes adósai között csak egyetlenegy akadt, aki a saját javára akarta felhasználni az adóslevelek eltűntét. Megtagadta a tartozását. Ekkor azonban közbelépett a sors, amely Jeremiásnak kiismerhetetlen okból mindig kedvezett. Egyetlen váltót hagytak a szekrény deszkái közé szorulva a betörők. És ez a váltó éppen azé az egy emberé volt, aki letagadta az adósságát.

De hát az öreg Jéri bácsit nagyon megviselték az izgalmak, most már véglegesen feltette magában, hogy visszavonul az üzleti tevékenységtől, bár hetvenhét éves koráig nem unta meg az életét, minden reggel szalonnát evett, délre pedig lehetőleg töltött káposztát. (Éppen egy tál töltött káposzta, amellyel Miskolcon lakó József fia az éjjeli személyvonattal átutazó apjának kedveskedett az éjféli órában az állomáson, okozta, hogy az öreg Jéri még életében erre a fiára íratta pesti házát. Ilyen árat még egy király sem adott töltött káposztáért.)

Valahogy mind többet kezdett járogatni a templomba az öregember, és ott jött az az ideája, hogy egész vagyonát kórházépítésre hagyja.

– A fiaim így is prédák. Londressz szivart szivaroznak. Legalább lesz nekik hol meghalni – mondta Somogyi Gyulának.

– Jól van, öreg, majd elkészítjük az alapítólevelet – felelt az ügyvéd. Készített pedig az ügyvéd egy iratot, amelyben Jéri bácsi már életében

Móric nevű fiára írat ezer holdat a birtokából, amely birtok még ma is megvan érintetlenül Nyíregyháza és Oros között, és benne Jéri bácsi unokái és dédunokái gazdálkodnak.

– Hát ez volna a kórház? – kiáltott fel meglepetten Jéri, amikor az ügyvéd elébe terjesztette a tervezetet.

– Ez. Ezer holdon akad hely kórháznak is, ha arra éppen szükség van. Burger Jeremiás gondolt egyet. Alátette az írásnak jellegzetes névaláírását.

Telenyomta az orrát tubákkal, és így szólt az ügyvédhez: – Én megtettem az ügyvéd úr kedvéért, hogy megváltam a pesti házamtól,

az orosi földemtől még életemben. Megtettem azért, mert még fiatalnak érzem magam. Most pedig tegye meg az ügyvéd úr az én kedvemért azt, hogy jöjjön velem, keressünk egy új birtokot az átadott helyett.

Hetvenöt esztendős volt akkor Burger Jeremiás, de két hónapokig nem szállott le a vonatról, a szekérről, addig sántikált, amíg a keresett birtokot meg nem találta: Igalon, ahol éppen a régi Elek-birtok került nyilvános licitációra.

- 143-


Jeremiás olyan árat kiáltott közbe az árverésen, hogy a venni szándékozók mind meghökkentek:

– Vénségére megbolondult Jéri bácsi! Az öreg Jéri csak tubákolt tovább, és csendesen így szólt: – A csizmáimat úgyse vihetem a másvilágra. Igen, azokat az országos legendába került csizmákat két év múlva le is

húzták róla, mégpedig Budapesten, ahol csendesen elszenderült, miután a végrendelkezését annak rendje és módja szerint aláírta.

Nem hagyott kórházra, sem jótékony célra – majd megteszi ezt negyven

esztendő múlva egy unokája tetejesen, az egész vagyonával, mert meg volt írva a sors könyvében, hogy a Burger Jeremiás vagyona mégiscsak jótékony célra jut, mint ahogy az öreg maga is tervezte.

Valami furcsa, csak őelőtte érthető skála szerint osztotta fel a fiai és leányai között a vagyonát. Legkedvesebb fiának, Mihálynak hagyományozta vagyonának legszebbik részét, gerincét, az 1300 holdas szabolcsi birtokot, Orost, Pazonyt és Turát. Hagyott bőségesen a következő fiának, Ignácnak is, miután a többieket már életében kielégítette. Rendes gyermekrészt kapott három férjes lánya, Sári, Róza, Tercsi, Berettyóújfaluban és Munkácson.

De volt egy fia az öregnek, akivel sehogy sem volt megelégedve. Már a neve is másképpen hangzott, mint a többi Burger gyerek neve. Aurisnak (Órisnak), magyarosan Edének hívták. Hát ezt az Edét egészen egyszerűen köteles részre szorította az öreg végrendelete, más szóval kitagadta. Pedig külsejében ez a fiú hasonlított hozzá legjobban.

Miért lett kitagadott gyerek Ede? Talán már Somogyi Gyula, a híres végrendelet végrehajtója se tudná megmondani. Az bizonyos, hogy Ede nem válott be valami jó gazdának későbben sem – ő volt tán az első szegény Burger azon a földön, ameddig a nyíregyházi akácok árnyékot vetnek.

Hiszen nem volt megvetendő summa az a köteles rész sem, amely Ede kezéhez jutott. Hetvenezer pengő forint volt 1887-ben, amely összegért Pesten palotát lehetett venni az Andrássy úton. De Ede jó darab ideig nem vett semmit, csak a nyíregyházi kávéházakban támogatta a kasszírnők tükrös trónusait. Úgy állott ott a „Betyár”-ban, a „Kiskoroná”-ban, szeplős bikanyakával, ragyavert arcával, hatalmas termetével a kaszírfrájlák környékén, mintha egész életében nem szándékozna egyebet csinálni. De hát a família nem sokáig tűrte Ede komának az őrállását a szennyes pendelyek környékén. Szereztek neki egy kis bérletet Abaúj megyében, Szögligeten. Abaúj messze van Szabolcstól, messze Nyíregyházától; azonkívül a bérlet is rosszul ment. Az emberek a fejüket

- 144-


csóválták. Mi lehet az oka annak, hogy az aranyzsidónak, Burger Jeremiásnak, ilyen balkezes fia legyen?

– Azért, mert mindig szürke lovon jár – mondták a babonások. Hát az már igaz, hogy Ede a lóban is a specialitást szerette, mint a

hölgyvilágban a kávéházi frájlát. Hát aztán csak ott hagyta Ede Abaújt a bérlettel együtt. Visszavágyódott

Nyíregyházára, ahol hetvenkét esztendős koráig ácsorgott a „Betyár” kávéház mindenkori kaszírnői mellett.

Ez volt sokáig a szerencsés Burger családban az első szerencsétlenség. Ám, ha a baj megindul, sohasem jön egyedül. Igaz, hogy egy talpalatnyi föld sem hiányzott még a Jeremiás által szerzett

és kiosztott vagyonból. Nem is szaporodott, mert nem nagyon növekedhetett már tovább olyan vármegyében, ahol egyik oldalon az egri káptalan, másik oldalon a máramarosszigeti kálvinista főiskola, harmadik oldalon a Dessewffyek uradalmaiba üti meg a fejét a nyújtózkodó. Az öt-hatszáz holdon kisfási Semseyek, Mezőssyek, Csengenek, Kanizsayak is szilárdabban állanak, semhogy meg lehetne őket mozgatni. Itt volnának még az öt-tízholdas nyíregyházi tirpákok, de látott valaha valaki is olyan vérbeli tirpákot, aki egy nyúlfekvésnyi holdat is eladott volna? Ők voltak ősei annak a magyar kisgazdának, akiről mostanában annyit hallunk. A Burger-vagyon tehát megállt, mintha a vén Jeremiás összeszedett volna minden összeszedhetőt, amely a família részére volt kiosztva. A férfiak többnyire megmaradtak a földművelésnél, a gazdálkodásnál; ipari vállalatokba nem fogtak, a kereskedelmi pálya sem vonzotta őket – „parasztok” maradtak, amint ők magukról nagy büszkén mondogatják.

Nos, hát ezek között a „paraszt” Burgerek között akadt egy Burger István nevű fiatalember, akiről haláláig nem sokat tudott a nagyvilág. Azon az ezerháromszáz holdas szabolcsi földön gazdálkodott tovább, amelyet a vén Jeremiás hagyományozott Mihály nevű fiának, amelyet aztán ő örökölt teljes épségben az apjától. Rendes Szabolcs megyei fiatal gazda volt, aki példás rendet tartott a birtokán. Mulatozott is néha Nyíregyházán a barátaival, Juhász Sándorral, a takarékpénztár igazgatójával, Lakner Ödönnel és Nyíregyháza mai polgármesterével, az akkori aljegyző Bencs Kálmán dr.-ral. Nem volt se egzaltált, se szenvedélyes, se elhamarkodott. Józan, nyugodt, derék fiatalember volt, aki bizonyára megházasodott volna a maga idejében, ha huszonhét esztendős koránál tovább élhet.

A sors azonban közbelépett.

- 145-


A román megszállás csaknem másfél esztendeig tartott Szabolcsban és Nyíregyházán. Ezen idő alatt megrozsdásodtak úgy a vadászfegyverek, mint a revolverek, amelyeket a románok elől tanácsos volt eldugni. Mikor már tiszta volt a levegő, jelentkezik egy napon a Burger István tanyáján a gazdasági írnok, és azt javasolja, hogy jó volna a dohány pajtaőrt valamely lőfegyverrel ellátni, amellyel elriaszthatná az éjjel járó dohánytolvajokat. Burger István elővesz az íróasztala fiókjából egy rozsdás revolvert, és átnyújtja a praxinak. Az piszkálni kezdi a revolvert, amely hirtelen eldörren, és a golyó Burger István hasába fúródik. Homokfutóba rakják a megsebesült uraságot – nem pedig szénásszekérre, amely ebben az esetben kellett volna –, és beszállítják a nyíregyházi kórházba. Az orvosok megvizsgálják a sebet, látják, hogy a sebesült menthetetlen, a golyó keresztülfúrta a beleket.

Burger István jókedvű, eszméleténél van, a legnagyobb pontossággal mondja tollba a kiszálló vizsgálóbírónak, hogyan történt a szerencsétlenség, egyúttal eskü alatt vallja, hogy írnoka ártatlanságáról meg van győződve.

– Miért tette volna? Az én kenyeremet ette. Kívánom, hogy a haja szála se görbüljön meg.

A vizsgálóbíró után belépett a kórházi szobába a vén Somogyi Gyula, most már nyíregyházi közjegyző, aki valamikor régen a Jeremiás végrendelkezését is pennájára vette. Most ugyanazzal a pennával megjelent az unoka halálos ágya mellett, hogy a Burger-vagyon sorsát tovább igazítsa. Jobban tudta ő, mint maga a tulajdonos, hogy mennyi hagyatékról kell rendelkezni a haldoklónak.

– Híres arany cigarettatárcáimat három nyíregyházi barátomnak, Juhász Sándornak, Bencs Kálmánnak és Lakner Ödönnek hagyom egyenlő részekben.

A jó barátok ott virrasztottak a szomszédos szobában. A közjegyző értesíti őket a haldokló kívánságáról. A három úriember egyhangúan kijelenti, hogy nem reflektálnak Burger István hagyatékára, sőt tiltakoznak ellene. Hagyja másokra…

– Jól van – felel a haldokló –, írjanak tehát új végrendelkezést. Darab ideig szótlanul feküdt, csendesen gondolkozott, aztán a közjegyző

kezére tette a kezét: – Mondja meg igaz lelkére, Somogyi úr, igaz az a legenda, hogy a

nagyapám, Burger Jeremiás jótékony célra akarta hagyni a vagyonát? – Igaz – felelt becsülettel a közjegyző. – Nos, hát megvalósítom én azt, ami a nagyapámnak nem sikerült. Nekem

nincs családom, nincs gyermekem, könnyen megtehetem szándékomat. És ezután tiszta fejjel, nyugodt hangon rendelkezett, hogy 1300 holdas

birtokát, nyíregyházi házát és egyéb vagyoni értékeit alapítvány formájában fele

- 146-


részben Nyíregyháza városának, egynegyed részben a zsidó hitközségnek, egynegyed részben pedig a zsidó szentegyletnek hagyományozta.

A végrendelet alá az 1920-as évszám került. A haldokló estére kiszenvedett. Így lett jótékony alapítvány abból a nagy Burger-vagyonból, amelyről

országszerte legendák szólnak. A nyíregyházai ember pedig – most már mindenki előtt jól megérthető

okból – nem ismerte azt az antiszemitizmust, amely az utóbbi években elragadósodott Magyarországon.

(1924)

Mi, régi magyarok

Mind gyakrabban hallani… Miután a királyok nem osztogatják a nemesi kutyabőröket, az emberek

maguk nemesítik magukat a múltjukkal, az életkorukkal, az itten való tartózkodásukkal, a messzi évtizedekre való emlékezésükkel… Mi, régi magyarok – mondjuk –, emlékezünk Tisza Kálmánra és fiákeresére, Schneiderre… Emlékszünk Bánffy Dezsőre és arra a hallatlan dicsőséges napra, amikor Szilágyi Dezső olyan önérzetes szavakkal köszöntötte Ferenc Józsefet a nemzet ezeréves ünnepén, amilyen önérzetes szavak Rákóczi Ferenc óta nem hagyták el magyar ember ajkát… Mi emlékszünk ama régi Szabolcs megyei úriemberre, bizonyos Kállay Andrisra, aki a Nyírségben utazgató Albrecht főhercegnek arra a kérdésére, hogy „mióta laknak itt?” – csendesen azt felelte: „Ezer éve, fenség, amikor a fenség ősei még kecskepásztorok se voltak.” Mi emlékszünk ama Jókai-legendára, amely szerint a költőt bárónak tette meg Ferenc József, de Jókai nem vette igénybe a rangot. Mi emlékszünk ama csodálatos öntudatosságú tanfelügyelőkre, akik bizonyos szolgálati esztendők betöltése után királyi tanácsosok lettek; emlékszünk a Ferenc József rendjel fokozataira; a nagyszerű szalonkabátokra, amelyeket negyvenéves korán túl a legtöbb úriember viselt Magyarországon; a cilinderkalapokra, amelyet vasárnaponként vidéken is viseltek; ama régi tekintetes úrra, aki csendesen, de alaposan lenézte a nagyságos urat; a fantasztikus névmagyarosításokra, amelyeken nevetett egy egész generáció; a minden magyarban ágaskodó büszkeségre, amellyel Széchenyijét a „legnagyobbnak”, királyát a „legelsőnek” nevezte; a Hentzi-szobor felrobbantására, amikor a petárda akkorát durrant, hogy azt Bécsben is meg kellett hallani; a régi ellenzéki követek szónoklataira, akik mindig olyan módon álltak a

- 147-


sarkukon a Sándor utcában, mintha valahol a karzaton Ferenc József is hallgatná a mondanivalójukat…

„Mi, régi magyarok!” …Soha ilyen keletje nem volt a réginek, az ónak, az elmúlt dolgoknak,

mikor ismét egy szomorú évfordulóra emlékezünk, a tíz év előttire. Csak egy arasznyi az idő, amely azóta elmúlott, mégis úgy érezzük, mintha századok sziklái, porai temették volna el. A holt katonák még a régi Osztrák–Magyar Monarchia kék bakanadrágjaiban vagy „vörös ördög” egyenruháiban feküsznek vigyázzállásban a föld alatt. Még fülünkben a nóták, amellyel a hosszú katonai vonatok elrohantak Szerbia felé. Még tegnapi az Erzsébet körúti mámor a hadüzenet napján; még látjuk magunk előtt ama felejthetetlen este utcai alakjait, a rajongókat és svindlereket, örömükben sírva fakadó úriasszonyokat és táncoló pincéreket, akiknek azóta a lábukat ellőtték. Még veszettül, bolondul jár a feje tetején az emlékezet ama régi nap árnyékai körül, amikor a nemzet ezeresztendős múltját dobta kockára… És most tíz év elmúltával szinte szégyelljük, hogy emlékezetünk csak idáig terjed. Tovább, messzebb, mélyebbre akarunk haladni múlt időbe, amikor még azt sem tudtuk, hogy háború is van a világon.

(1924)

Álmatlan emberek városa

No, volna most mit hallgatni a Sánta Ördög szájából a salamancai egyetem diákjainak, akármelyik templomtetőre repülne vele az ördög Pesten vagy Budán.

Augusztus van, az ablakok többnyire nyitva vannak éjszaka a házakon, még azok is, amelyek a lakók nyaralása miatt darab időre behunyták szemüket, hogy ne lássák ezt az elszomorodott képű, utálatossá lett várost. A lakók megjöttek mindenfelől, ahol darab ideig felejteni jártak. Elkövetkezett a rettenetes nap, a házbérfizetés napja, és most már elmúlott minden reménységünk, hogy kegyelmet kapjunk. Álmatlan emberek töltik az éjszakát reménytelenség, bizonytalanság közepette.

A családfő nem mer gyermekei arcába tekinteni, ki tudja, nem teszi-e őket hajléktalanokká rövid időn belül. A családanyák, akik máskor bizonyos isteni küldetésüknél fogva eloszlatták a homlokokról a legmélyebben bevésődött ráncokat is, most tehetetlenül hallgatják élettársuk virrasztó forgolódását vagy bánatosan kopogó lépteit. Soha ilyen hosszúak nem voltak az éjszakák, soha ily mázsányi terhességűek a máskor vidám, hamarosan megnyugvó pesti szívek.

- 148-


A legelszántabb humorista se tud megszólalni ezekben a napokban, az utolsó vicces ember Pesten elrejtőzött, nehogy kölcsönkérjen tőle valaki.

Ebben a sokat szidott és az utóbbi években fenyíték alatt lévő városban nem kell többé az éjszakai rendet fenntartani sem verekedők, sem megvertek között. Az egerek rágicsálnak a vendéglők sarkaiban, a kávéházakban legfeljebb azok üldögélnek, akik trenírozzák magukat a hontalansághoz, a cigány a maga mulattatására vonja dalait, soha ilyen szívből való unalom a szórakozóhelyeken, aranyért se lehet látni nevető embert, az éjszaka hölgyei egy nap alatt megcsúfultak, kiöregedtek, a pincérek legyeket fogdosnak, óraszámra nem jön senki a konflisstandra, nem kurjongat a felöntött vidéki a Kerepesi úton, az őrszem elmerengve gondolkozhatik ama elmúlt régi szép időkön, amikor kettesével, hármasával cipelhette a kapitányságra a záróra túlhágóit…

Az idegen bámulva néz körül ebben a hírhedt városban, amelyet felháborodott szemforgatással emlegettek valaha az erkölcsös Európában. Hát hová lett innen ama utcákon hentergő erkölcstelenség, a selyemszoknya uszályával úszó bűn, az elvetemedett nőszemélyek hancúrozása, a fiatalemberekre leselkedő édes veszedelem, a hóbortos öregembereket fosztogató csábítás?

Hol törik le a tánc őrületében a cipősarkukat a könnyelmű nőszemélyek? Hol szórják el mostanában azokat a bankókat, amelyek eredeténél csak tulajdonosuk gyanúsabb?

Hol van az a vásár, amelyet a sztregovai földesúr „londoni”-nak nevezett, de amelyet alapjában véve minden éjszaka Pesten tartottak meg az égő lámpák leányai? Hol vannak azok a kocsmáról kocsmára járó társaságok, amelyek közeledésére ijedten dugta ki hálósapkáját a nyárspolgár az ablakon? Hol vannak a javíthatatlan zenekedvelők, akik az éj késő óráiban zenészeket cipeltek mindenféle ablakok alá, és mindaddig pengették a gitárt, ugratták a nagybőgőt, fújták Dankó Pista vagy Ányos Laci költészetét, amíg odabent fellobbant ama megváltó gyufaszál? Az álomtalan emberek városának nincsenek dalai…

Pest csöndes éjszaka, akár a vidéki kisvárosok, azzal a különbséggel, hogy lidércnyomással küszködik az is, aki valamely furfangos úton-módon elaludni tudott, midőn az óramutató a mindennapi álom országútjának a sorompójához érkezett…

(1924)

- 149-


Az ősz különös hangjai

Nem tudom, hogy jár-e még estenden a pincéből jövet az avasi temetőn keresztül az a bizonyos miskolci csizmadia, akivel így ősz felé az történt, hogy lehullott gally akadt a százgalléros köpenyegének a szélébe, amely száraz faágnak a csörgését, a zörgését a pincelátogató esti ember a temetőbeli kísértetek hangjainak vélelmezte, mire úgy megijedt, hogy lélekszakadva futamodott hazáig, a száraz gally pedig mindenütt a nyomában a köpenyegbe kapaszkodva, amíg a jó csizmadia összerogyott… Mért nem dobta le nyakából a csizmadia a köpenyeget? – kérdezné a mai mesehallgató gyermek; ámde nekünk, régi felnőtteknek sohasem jutott eszünkbe ez a bölcs megoldás, mert azt hittük, hogy köpenyegünkből éppen úgy nem bújhatunk ki, mint ahogy nem bújhatunk ki a bőrünkből – más szóval összerogyásunkig, halálunkig ragaszkodnunk kell mindenhez, amivel a világra jöttünk,. a kabáthoz és a süveghez éppen úgy, mint a szívünkhöz és lelkünkhöz.

Ezért ne csodáld, nyájas olvasó, hogy így ősz felé eszembe jut a száraz

falomb, amely kísérteties hangjaival ott csörög, ott zörög mindnyájunknak a sarkában. Hiszen ez időben kezdik el mesemondásaikat mások is, akik például tavasszal még gyermekek voltak, de most már annyi élettapasztalatuk van, hogy regélni tudnak… Így hangja támad az érett mákfejnek; vén betyár módjára, megtérően sóhajtozik a kincsétől megfosztott kukoricás; dirmeg-dörmög a dió, amikor azokat a hosszú dióverőket meglátja az emberek kezében; a hulldogáló vadgesztenye célba veszi a fennhéjázó orrokat is… De túlvilági hangja kezd lenni a néhanapján bedúdolgató szélnek, mintha valami lelket látott volna ólálkodni a kémény körül; az országutak távolában pergő kocsikerekek hangjai megannyi búcsúzkodó szavakkal szállnak felénk egy végleg eltávozó kedves vendég ajkáról, valami elkezd csörögni az esőcsatornában, egyelőre csak száraz falevelek, amelyek a szél elől ott elbújtak, de mi már ijedtünkben azt képzeljük, hogy megérkezett a végevárhatatlan őszi eső… Ámde esténként már a házak is kezdenek beszélgetni egymás között valamely titokzatos dolgokról, mint ahogy az öregasszonyok tárgyalják meg egymás között a különböző betegségeiket és orvosságaikat; a házak pedig ugyanakkor fogyatékosságaikról, hiányosságaikról, üresen maradt pincéikről, kamráikról, gondterhes léptek alatt nyöszörgő padlóikról, kísértetjárta padlásaikról beszélgetnek…

De mindezen hangok között legsajátosabb hangja van a hervadtan lehullott falombnak, amely lábunkba kapaszkodik, mintha megállítani akarna céltalan

- 150-


járás-kelésünkben. Tud ez a falomb eltévedt gyermek módjára panaszosan sírni, hogy a rideg szív megáll, de ugyanez az árva gally varázsvessző módjára eltünteti a mosolyt azoknak az arcáról, akik mindig csak nevetni szoktak. Tud lenni karmesteri pálca a trombitászenekar élén, amikor legkedvesebb halottainkat kísérjük a temetőbe; de öregségünk mankója is, amelyre támaszkodva majd sírunk felé tántorgunk. Tud kalapács módjára viselkedni a helyen, ahová legbúsabb emlékeinket befalaztuk, hogy felébressze a régen holtnak hitt fájdalmakat, palackba zárt szenvedés szellemeket, elfelejtett, keserves nótafiakat… Ugyanez az őszi falomb gúnyolódik is velünk sokféle kitűzött céljaink felett, amelyekért egykor nem lett volna elég drága az életünk sem; de vén bölcs módjára sarkunkból ránk mordul, amikor megint csak tovább akarnánk futamodni olyan állomások felé, ahol éppen olyan savanyú a lőre, fekete a kenyér, mint azokon a stációkon, amelyeket már eddig bejártunk… Őszi falomb, menj a sarkomból, mert nem akarom még másvilágias hangjaidat megérteni.

(1924)

Az ifjúság vendégfogadója

Ott volt, nem messzire a nagy Operától… A szende, égi Korcsmacsillag helyett vérvörös villamos lámpák döfték a pikájukat ereszéről az Andrássy út éjjeli bolyongói szemébe. Olcsó, pesti divatlapból kivágott női figurák lebbentek ki és be üvegajtaján, regényesség nélküli pesti kokottok, akiknek nevét és élettörténetét ismerte nemcsak a beavatott éjjeli hírlapíró, de az egyébként tájékozatlan vidéki fi is; néha egy néger nőszemély, aki bizonyára takarítónő volt azon a gőzhajón, amely Afrikából idáig hozta; máskor egy valódi francia sánzonett, akit nyilván kiseprőztek egy kaszárnyából az elzászi határon, mielőtt Pestre vette volna útját… Mégis tearózsaillatot éreztünk a levegőben, a szívünkben pedig nyöszörgő gitárhangokat, az agyvelőnkben mámorítóan szólalt meg az éjszakai verkli, amikor a vendégfogadó környékére értünk, amikor a Bazilikában már elütötte az éjfelet a toronyóra. Ez volt az ifjúság fogadója.

A Beliczay, ahová a legtöbb pesti öreg szerkesztő járt egykor élettapasztalat

gyűjtése céljából, már kiment a divatból. A másik Andrássy úti éjjeli kávéházat az intellektuelek közül azok látogatták, akiket cúgos cipősöknek volt szokás nevezni, akik éjfélutánonkint feketekávé mellett mindenféle furcsa elméletekkel kínozták az asztalukhoz telepedett hölgyeket… (No hiszen, volt alkalma hallgatni Nietzschéről és Bölschéről másnap ébredés után az otthon gyanútlanul alvó

- 151-


pincérnek vagy népénekesnek.) Majd reggel felé szerelemtől és bortól mámormentesen hagyták el a kávéházat. Ámde a vérmes éjszakázók, akiknek már a külső megjelenésén is látszott, hogy egy elmélet miatt soha az életben nem fogják felkötni magukat (legfeljebb egy repedt sarkú nőszemélyért), nagy garral nyitottak be az ifjúság vendégfogadójába. Az itteni vendégek nagy része boldogtalan szerelem ellen egy ültő helyében megevett egy egész libamájat. Aki a megbolondulástól félt, kihozatott magának egy tál töltött káposztát. De a legtöbbje, az úgynevezett normális elem, amely azóta bizonyos mélabúval gondol a bőséges hajnali étkezésekre, főtt marhahúst vagy bablevest evett, csak a kényesebbek emelkedtek fel az aranyszínű tyúklevesig. Olcsó bort hordtak patakban a nekividámodott pincérek; a vendég megvethette a csizmasarkát a pádimentumon, és olyan kijelentéseket tehetett az akkori irodalomról, színművészetről, politikáról, hogy másnap talán maga is megijedt tőle.

Még az emberkerülő Ady is, aki darab ideig úgy húzódott meg „Három

Holló”-jában, mint valami erődítményben, ahonnan híveitől védve szidalmazhatta a világot, még a hosszú hajú dalnok is útra kelt, hogy körülnézzen a tanyán, ahol az érzelmes és forradalmár ifjúság, valamint az ínyenc és már eltávolodó illatokból tengő-lengő öregség friss táplálékot vett magához az élet örömeinek folytatásához. Olyan volt a pesti éjszakában ez a vendégfogadó, mint valami fűtőház egy nagyobb stáción, ahol felfrissítik a fáradt mozdonyokat. Sok nagy akarás töltődött meg itt új gőzzel a holnapi küzdelmekhez. Sok életkívánás nyert rövid kielégülést a helybeli táplálkozástól; és sok nekikeseredett dalnok, aki éjszaka már a Dunának vette útját, felejtgette a helybeli grófnők kedvessége folytán hűtelen hercegnőjét. Papok jöttek felhajtott kabátgallér alatt; színészek vásáros lármával, bajnokok, akik már mindenkit összevertek a pesti éjszakában, itt egymás között birkóznak hordó sörnyi díjakért; a tiltott gyönyör felé óvakodva lépegető polgárok, akik csak a családi tűzhelyen kívül voltak már fiatalok… De főként az az ifjúság, amely későbben elesett vagy megrokkant a bekövetkező háborúban, számítja e vendégfogadótól a békebeli éveket… Úgy hallom, új naptár kezdődik.

(1924)

Nem tudjátok, ki voltam én…

Én voltam a Keleti pályaudvar előtt a Baross-szobor. Énrólam mintázta azt a szobrász; az én domború mellkasom, az én munkabíró vállam, az én vasárnapi

- 152-


kabátom volt mása e szoborénak, amelyet Budapesten a munka becsületéért felállítottak.

Én voltam az Erzsébet téren a Semmelweis-szobor, az én tudományosságomat, tanulni vágyásomat, műveltségemet, felvilágosodottságomat örökítette meg ott a szobrász. De én voltam a jótékonyság szobra a gyermekkertben, mert két kézzel adtam, amíg volt miből adni; én voltam az allegória a bankpalotán, hiába volt arra Malvieux és Társa neve felírva, én voltam a gazdag, nem pedig Malvieux úr.

Én voltam az a boldog ember, aki a Fővárosi Múzeum régi fametszetein kúp alakú cilinderkalapban és rézpitykés kék frakkban sétálgat; az én feleségem bőséges selyemszoknyája seperte a Váci utcát; az én kedvemért alakult át a lóvasút villamossá, és az én tiszteletemre szólalt meg a bosnyák katonabanda a Császár fürdői platánok alatt.

Én voltam az, akit az adóhivatalban hajlongva fogadtak, és azt kérdezték tőlem, hogy miért keltem fel ilyen korán reggel, az árt az egészségnek; én az állami végrehajtót csak a kerületi körből ismertem, lakásomon sohase volt hozzá szerencsém; én voltam az, akinek jöttére örömmel ugráltak fel a hivatalnokok, ha betettem a lábamat a városházára; én akárhogy siettem, nem tudtam megelőzni a mindenkori polgármestert a köszönésben, sem lefőzni a nyájas barátságosságban.

Az én kedvemért seperték az első havat a pesti utcákról, hogy tudjak dolgaim után járni, és az én tiszteletemre állítottak a pislogó légszeszlámpások mellé villamoslámpa-óriásokat, hogy estéimet, éjszakáimat mulatozva tölthessem.

Az én gyermekeimnek építették tucatszámra az új iskolákat, ezeket a piros téglás templomokat, amelyekről majd egy késői korban archeológusok csodálkozva állapítják meg, hogy milyen nagy kultúra volt a régi Budapesten. Az én családom virágzása okozta, hogy a háború előtt egy fővárosi tanítói állás felért egy kisebbrendű vidéki prépostsággal. A gyermekeim tanárai szünidőben külországokba utaztak, hogy onnan hasznos tapasztalatokkal megrakodva térjenek vissza.

Az én kedvemért épültek a vásárcsarnokok, hogy Budapest piacára büszke legyen minden polgára. Én adtam megszámlálatlanul pénzt minden vallásfelekezet templomára.

Én állítottam fel a könyvtárakat, hogy mindenki ingyen művelődhessen. Én szólaltam fel a közgyűlésen, ha a szegényeknek házat kellett építeni.

Én voltam az az egyszerű polgár, akinek még Európa legnagyobb ura, Ferenc József is igyekezett hízelkedni azzal, hogy Budapestet székesfővárossá kinevezte. Az én munkámat, haladásomat, műveltségemet jöttek el megtekinteni messzeföldről hatalmas császárok és királyok… Én dolgoztam azért, hogy

- 153-


Budapest egyetlen, páratlan, imádott városa legyen Magyarországnak, amelybe úgy vágyódott a távoli vidék, mint a paradicsomba.

Én voltam ebben az országban az első, a művelt, a gazdag, a tehetséges, az irigyelt, én, a pesti polgár. Kérem, vegyék tudomásul származásomat, mielőtt a szenvedésektől megviselt, fakó arcomba, rablók kockajátékából megmaradott rongyaimra, düledező viskóimra néznének. Bizonyosan legendák hőse leszek valamikor, ezért nem árt, ha feljegyzem hiteles élettörténetemet.

(1924)

Nagyságosúr-bugyelláris

– Istenem, csak egy tömött bugyellárist találnék – sóhajtott fel hajdanában a mesebeli szegény ember.

Nem hiszem, hogy manapság a legtömöttebb bugyelláris tartalmán akár egy városi bundát vehetnél, amilyen volt a régi világban minden kávéházi főúrnak (mert kontóba ott maradt) vagy tanfelügyelőnek, mert ez volt az első lépcső a királyi tanácsosság felé.

Hány bugyellárisom volt életemben? Néha álmomban látom azt a kopott, kis diákbugyellárist, amelyet abban az

időben levéltárcának neveztek, bár levelet nemigen volt szokás benne hordani. Annál inkább az első névjegyeket, valamint a kék egyforintosokat, amelyeket röviden flőr-nek neveztek: kisimítva, ránctalanítva, és amiért mindent lehetett körülbelül kapni, amit Magyarországon árultak. (A szerzeteskolostorban, ahol nevelkedtem, tíz krajcárért két tucat meggyónni való bűnt is vállalt helyettünk egy iskolatársunk; az már aztán az ő dolga volt, hány barackot kapott Páter Göbitól a gyóntatószékból; csak annyi bizonyos, hogy meggazdagodott, mi szegények maradtunk, de legalább ártatlannak hittük magunkat.)

A második bugyellárisom már emlékezetesebb volt. Egy leányka hímezte

egyik oldalán, mégpedig a maga hosszú hajából véve a hímzéshez való fonalat. Ebben a bugyellárisban a névjegyen kívül mindenféle szalagdarabok, hajtűk, egérfogak, hajszálak, női ruhakapcsok, száraz virágok is helyet foglaltak – kár, hogy csak éppen a szerencsepatkó nem fért el benne, amely felém vonzotta volna a lidércek által őrzött föld alatti kincseket. De már néha tízforintos bankó is meglapult benne, mint valami présben, amely tízforintosokat akkoriban zsidóasszony szemű bankónak mondottak, én bizony már nem tudom, hogy miért.

- 154-


Ebből a tízforintosból majálisi rendezőséget vállalhatott az ember, a „Hársfá”-ban az első sorból figyelhette meg annak a legendának az igazságát, hogy a dalmos primadonna trikóján repedés van, valamint kipróbálás céljából odaállíthatta a cigánybandát egy ablak alá, vajon gyújtanak-e gyufát odabent, vagy pedig valamivel leöntik a nagybőgőst?

Most már mulattassák tovább magukat mások, hogy mennyi mindent

lehetett venni a zsidóasszony szemű bankóért (úgyis téliesre fordult odakünn az időjárás, a kályha mellett jólesik a mesemondás), én már egy fiókban végleg ott felejtem az ifjúság babonás apróságaival megrakott levéltárcát, ama nagyobbfajta bugyellárist teszem a zsebembe, amely bugyellárisban nemcsak kedves halottaink arcképét őrizgettük, hogy reájuk minden bugyellárisnyitásnál meghatott pillantást vessünk, de volt egy rejtekhelye a tárcának, ahol titkos arckép foglalt helyet, amely bizonyára nagyon előkelő, jó hírnévre ugyancsak őrködő asszonyságot ábrázolt, aki csak hosszadalmas könyörgés után vált meg a képtől. Ebben az ifjonti időben, a csábvirtus korában nem értünk rá lepréselni a birtokunkba kerülő bankjegyeket, holott az ezerforintosnak olyan illata volt, mint egy bankár szobájának, ahol az imént hagyta hátra havannájának füstjét egy herceg. Legfeljebb azokat a bankókat szagoltuk meg, amelyeket szerencsés barátaink mutogattak a kávéházban, amely bankóknak illata egyezett bizonyos ismert úrnők ismert parfőmjével. (Sajnos, az aranyifjúságnak ezt a korszakát nem sikerült oly részletességgel kiismerni, hogy katedrát kérhetnék magamnak; még mindig inkább a rejtekképre fektettem a fősúlyt, habár e képeket utóbb ki kellett cserélni. De ez a bugyellárisom már rinoceroszbőrből volt.)

Mit mondjak még arról, arról az aranysárga és ezüstszürke színű

bugyellárisomról, amely azzal tette magát életemben nevezetessé, hogy sohasem tudtam bizonyosan, hogy mennyi bankó van benne: izzadt, fülledt, a játékosságtól, nyereségtől vagy veszteségtől felhevült bankók, amelyeket pállott hajnalon a kifacsart játékasztal mellett gyűr birtokába az ember… vagy hervatag fű ízű, őszi délutánon hozzák vagyonunkba hűségesen futó ménlovak, hogy a következő futamban felrúgjanak bankóinkkal együtt a csalékony kancák… Az ilyen bugyellárisban nem szokás női hajból való koszorúcskát hordani, ellenben annál inkább idegen wertheimszekrények kulcsainak a sorozatos rajzát vagy baj esetére egy sohasem felesleges búcsúlevelet a tekintetes főkapitánysághoz címezve. (Sajnos, játékos koromban nem vittem odáig, hogy akár kulcsrajzot, akár adóslevelet tárcámban viselhettem volna. Az óbudai jósnő jó előre megmondta, hogy olyan érzékenyen fognak megrugdosni a kancák, hogy elmegy

- 155-


a kedvem a lovaktól is meg a női fotográfiáktól is, és a jósnő ez egyszer igazat mondott.)

Mit mondjak mai bugyellárisomról, amely akkora, mint egy régi világbeli

nagyságos úré volt, vagy legalábbis ilyen lehetett Burger Jeremiásé, aki egész életében utazott, és készpénzen megvett minden lábon álló állatot és eladó földet. Nagy ez a bugyelláris, mint egy őskori szörnyeteg, nem győzök neki elég apró és nagy betűt a torkába nyomni, hogy az gyomrában, bélésében megfelelő bankómennyiséggé degradálódjék. Szerencsére, csak bőrutánzatból van, így remélhető, hogy nem tart már sokáig.

(1924)

Mégis bunda a bunda Utazás Magyarországon 1924-ben

Vajon a Majtényiak, az itebei Kissek, a Kállayak: az egykori honfoglaló magyarok ismerték amaz álbundát, amellyel mostanában lépten-nyomon találkozunk?

Ennek az álbundának csak a gallérja, legfeljebb a kézelője van állatbőrből – tehát korántsem hasonlítható a tigriskacagányhoz. Mikor az ilyen álbundát lefelé vetik, az ember azt várja, hogy majd jó kiadós medvékkel, farkasokkal, rókákkal vagy legalábbis vadmacskákkal találkozik odabent a bélésben… Aztán még egy árva bárány sem bontakozik ki a kabátból. Utazásaimban temérdek ily névtelen, közönséges bundautánzatokkal találkoztam, mint ahogy a mindennapi emberrel is gyakrabban sodor össze a sors, mint a jeles, kiváló emberekkel.

Szinte történelmi messzeségűnek látszik az az idő, amikor azok a nagy bundák voltak divatban, amelyek talán soha életükben nem szállottak le a kocsiról. Ezek a kocsibundák bőven elegendők voltak két ember befogadására, különösen ha a női nemen volt az egyik; életkoruk kiszámíthatatlan, mint azoké a nagyon öreg embereké, akik már maguk is elfelejtették számlálni éveiket; tapasztalataik pedig felértek bármely obsitos katonáéval, legalábbis nem volt olyan kefe ebben az országban, amely e sötétszürke, nemzedékről nemzedékre öröklődött bundákból kikefélni tudta volna az ország különböző sarait. Megjárták ezek a bundák a bécsi vásárt, a lengyel borvásárokat; zsebükben hoztak Tordáról pecsenyét, Budáról veres bort… Olyan volt egy ilyen kocsibunda, mint egy jól felszerelt ház; kamrája, pincéje, kályhája, ágya rendben volt. Szomorúság elnézni,

- 156-


hogy milyen hitvány pokrócokkal, kendőkkel, kabátokkal járnak-kelnek a mai úton járó emberek.

A lábzsák, ez az úti tünemény már csak a legendákban van meg. Legalábbis nyolcvanesztendős életkort ért, aki lábzsákban utazott, mert nem érhette a lábáról való felfázás, amely tudvalevőleg minden betegségnek az okozója. A jó lábzsákot derékig, mellig lehetett felhúzni, csak vadállat, medve vagy farkas szőréből készült; olyan nyugodtan szundikálhatott benne az ember, mint a vőlegény ágyában. Az igaz, hogy a lábzsák miatt a kocsiból se lehetett hirtelen kiugrani, akármilyen részeg is volt a kocsis. De viszont akár nyakig befújhatta a hó a lábzsák mellett őrködő kulacsot, az embernek nem történt semmi baja. (Hát még a diófából volt kulacs hogy szerette a téli hófúvást!) Nem hinném, hogy a szárnyas, derékba szabott medvevadász-bundák, amelyekkel Sátoraljaújhely környékén régebben minden vasúti stáción lehetett találkozni, pótolták volna akár a kocsibundát, akár a lábzsákot.

Általában az egész életre szóló bundát nemigen láttam utazásaimban. Találkoztam bundákkal, amelyek szabásukkal, formájukkal elárulták, hogy két vagy három év előtt jöttek a világra – nem is élnek ezek sokáig. Városi bundák, amelyek hamarosan kimennek a divatból, mint akár viselőik. A háborúból itt maradott bőrkabát járja még, de már nyilvánvaló, hogy a levitézlett ruhadarabnak is meg vannak számlálva az évei – akárcsak a ködmönnek, amelyet a vidéki úrinők hoztak divatba. (Ezekre a ködmönökre elveszített vármegyék, országrészek nevei vannak felírva.)

Bukdácsol a személyvonat túl a Tiszán; egyik állomás csak egy percet kap, akármilyen gangosan szalutál a fehér császárszakállas vasúti főnök; a másik állomásé öt perc, mert itt valaha jó bort mértek, amire már csak az öreg kalauzok emlékeznek. De mindenütt ritkaságszámba megy a nagy bundájú utas, aki a bundája miatt nem férne el a szűk kocsifolyosóban. A keszegkabátok pedig már csak annyiban tartják az uraságot, hogy a két osztályból álló vasúti személykocsi első osztályú ajtaján szállnak fel, bár csak a másodikra szól a jegyük.

(1924)

Madárijesztő koromból

…Egy napon aztán észrevettem, hogy ujjal mutogatnak rám az emberek az utcán. Megszólít egy jóakaratú szomszéd:

– Kissé túlzásba viszi a fogyasztókúrát. – Nem – feleltem –, nem használok semmiféle kúrát, se hízót, se fogyasztót.

- 157-


A szabómmal már régebben haragot tartok, de akkoriban mindig az utca túlsó oldalán jártam, hogy a kibékülésnek a lehetőségét is elkerüljem. Vajon miért is békültem volna ki? A szabómmal csak úgy lehet békepipára gyújtani, ha legalább egy új öltönyt rendelek nála. Minek nekem az új ruha? Nem készülök sehová se látogatóba, legfeljebb az adókivető bizottság elé, ott pedig elfogadják az embert a tavalyi ruhájában is.

Hát ez az adókivető bizottság olyan téma, amelyről bőségesen írhatnék napszámba, ha nem várna még annyi feljegyeznivaló. A bizottságról csak azt jegyzem meg, hogy ő érti mostanában legjobban a ríkatás művészetét. Azelőttiben híres papok szónoklatait jártunk meghallgatni, ha sírni való kedvünk volt. Vagy ha templom helyett inkább a kocsmát látogattuk, a cigányprímással vonattunk valamely keserves nótát, hogy szívre ható hangulatba ringassuk magunkat. Most aztán nem kell se templomba, se kocsmába járni többet, elég egy esztendőben egyszer megjelenni az adókivető bizottság előtt, hogy a következő esztendeig a nótaféléből csak a keserveset szeressük. Mindig megcsodáltam férfiasságomat, amikor nem roggyantam össze a bizottság előtt. „Az ilyen bátor ember, mint én – dicsekedtem magamban –, akár az akasztófa alá is emelt fejjel léphetne.”

De nemcsak bátorságból él az ember, néha a lélek is megkívánja a maga szórakozását, a vigadozást a sok mindennapi gond és nyomorúság után. Azelőttiben kitáncoltam magam a bálban, ha valami bajom volt; vagy elmentem a színházba, hogy nevessek a színész nagy szakállán. Megpróbáltam ezt mostanában is. De alig perdültem egyet-kettőt, alig mukkantottam a tenyerem mögött: már rám húzták, hogy olyan mértéktelenül vigadozik, ami után adót kell fizetni. Mondom, jól van, hagyjuk a fiatalságnak a táncot, én már úgyis kikoptam az efféléből.

Voltak még más gyönyörűségei is az életemnek, amely gyönyörökről valaha tilos volt még csak beszélni is, de most már szabadon írhatok róla, mert hiszen többé úgyse űzöm. Ilyen volt például a hazárdjáték, amelyből néha szerettem csipegetni. Kell az ilyesmi a magamfajta egyszerű polgárnak is olykor, hogy azt higgye magáról, hogy úriember. Igaz, hogy a törvények, a hatóságok, a polgári tisztesség tiltották a hazárdjátékot. Olykor a rendőrséggel is meggyűlt a bajuk azoknak, akiket rajtacsíptek. Rendben van, mondtuk magunkban, valamiféle törvénynek kell lenni a világon.

Most már aztán mi történt itt a hazárdjáték körül? Megadóztatnak érte, forgalmi ellenőrt állítanak a hátam mögé, adót kell fizetnem olyanért is, amit törvényeink szerint nem volna szabad tennem. A régimódi becsukás ellen a hazárdjáték miatt: nem lehetett semmi kifogásom, de a hazárdjáték után járó adó ellen már mégis felforrtam. Inkább nem játszom.

- 158-


Végignézek madárijesztő mi voltomon… Hol van még hozzám hasonló, bozontos, ijesztő városi polgár a világon? Most már nem is csodálom, hogy ujjal mutogatnak reám.

(1924)

A vidéki fogadó elkeseredett lakója (Utazás Magyarországon 1924-ben)

Megfordultál valaha a „Hársfá”-hoz címzett vendégfogadóban, ahol messze földről jövet is stációt tartottak az utasok a fogadósné nyájasságáért vagy a főztjéért, a gazda boráért vagy barátságáért, egy nótáért, amit itt tudnak a legjobban, egy jó ágyért, amelyben a legkellemesebb dolgokat lehetett álmodni?… Megfordultál valaha a „Bárány”-ban, a „Biká”-ban vagy az „Oroszlán”-ban, ahová aranypiros omnibuszon vittek be az állomásról, oly nyájassággal, mintha esztendők óta mindig téged vártak volna? És emlékszel a „Korona” vagy „Zöldfa” vörös bajszú portására, aki minden dolgodban tanáccsal, felvilágosítással szolgált a vidéki város életéről és lakosairól?

Nos, hát ismét útra keltem, hogy felkeressem ezeket a régi helyeket, ahová csak andalogva szállhatott vissza a fájdalmas gondolat… Mondhatom, hogy kissé meglepődtem, mikor a vasúti állomáson a személyvonat megérkezésekor nem várakozott rám senki, sem a „Bak” portása, aki sapkáját lengetve nevemen szólított, sem az omnibusz, amelynek befagyott ablakaira kukucskálólyukakat lehetett lehelni, hogy megpillantsa az ember azokat a vidéki házakat, amelyekben egykor boldog volt… A fogadó, úgy látszik, becsukott – gondoltam magamban. Nem, mondták, csak az utasvárás ment ki a divatból, hisz úgyis kétszer annyi az utas, mint azelőtt, a régi úton járó embernek kétszer annyit kell utazni, hogy megélhessen.

A bérszolga olyan rongyos és piszkos, mintha szabad óráiban regényhős volna egy betörőregényben. Csak hosszas unszolás után nyúl a poggyászodhoz, mert nyilván ez derogál neki. Méregkeverőnő külsejű szobaasszony gyanakodva néz végig: vajon nem azért jöttél-e, hogy hajnalban ellopjad az ágylepedőt? Az úgynevezett szobalány az egyik fogadóba egyenesen Mária-Nosztráról jött, a másik fogadóból pedig kiseprűzték. A fogadós, aki bizonyos idő múlva előkerül, legelső sorban az ajtóba vagy plafonba fúrt lyukon vesz szemügyre, mielőtt kijelentené, hogy szobádat éjszakára meg kell osztani egy úriemberrel, akinek azért kellett eljönni a Tiszántúlról, mert a horkolását nem állhatták.

- 159-


Az ágyba nézel – tegnap gyilkoltak meg benne valakit. A szekrénybe nézel – fogasnak híre-hamva sincs, mert azt még a háborúban ellopták. Villanykörtét csak hosszas dörömbölés után csavarnak a lámpába, emlékül magukkal szokták vinni az utazók. A vaskályhából, amelybe hosszas könyörgés után befűtenek, valami sohasem érzett szag, füst árad ki – talán éppen egy megölt úriember földi maradványai égnek el ilyenformán a néhai fűtésnél. Az ablakfüggöny valamikor anno ájncban megakadt a felső ablaknál, emberi hatalom azt onnan le nem rángathatja, nyilván azért, hogy az elkeseredett utazónak ne legyen alkalma felkötni magát.

Mikor már elaludtál volna: egyszerre csak füstöt érzel. Nem történt nagyobb dolog, csak annyi, hogy egy valláskülönbségeken felhevült úriember gyufával felgyújtotta alattad a lószőr matracot, mert odalent a kávéházban híre terjedt, hogy megint egy bizonytalan vallású utazó szállott meg a fogadóban.

(1924)

A hajnali mise látogatói

Advent, 1924 Fölnyitom a szemem, amint álmomból hirtelen fölserkenek. Harangszó

hallatszik odakünn, a Margitsziget éjtengere fölött. Egy másodperc múlva már megismerem a harang szavát: az a harang szól odakünn a sötétségben, amelyet a legenda szerint egy óbudai polgár öntetett annak emlékezetére, hogy az anyósát jól megverte. Ezt a harangot nagyon szerették hallgatni Óbudán, mert az óbudaiak manapság is elbánnak az anyósukkal, ha rákerül a sor.

Most a hajnali, még sötétben kezdődő, adventi misére, az úgynevezett rorátéhoz hívogat a harang. Szent Margit szigetéről már jóval a harangszó előtt elindultak kézilámpásaikkal az áhítatos kertészek, Bechánek főkertész úr vezetése mellett.

Egy fiatalkori hang azt mondja bennem (persze csak bátortalanul, mint ez

már a magamfajta élettörténetű embereknél szokás), hogy ugorjak talpra, és siessek Pitner úr és a többi kertészek kézilámpásai után. (A múltkor még Grósz úr, a zsidó szerelő is hajnali misére ment.) De aztán csak sóhajtok egyet, amint azok szoktak sóhajtani, akik hirtelen fölébrednek kedvenc álmukból. Az imént álmukban még egy lázadó angyal hófehér kezét fogták… És amikor fölébrednek, már csak a takarót szorongatják. Persze hogy a hajnali sötétben ilyenkor mély sóhajtás hallatszik, mintha elszállott volna valaki a földről.

- 160-


Ámde az óbudai harang most végleg megtalálta az utat a süketté fúrt fülhöz,

valamint a vakká mázolt szemhez, és látományokról beszél őkelme a múlt időkből.

…Látom magam keményítőszagú ministránsingben, a szatmári jezsuita kolostor kápolnájában páter Göbi mellett térdepelni az oltár lépcsőjén… De jó volna még mindig ott térdepelni!

…Hallom a lengyel határszéli, podolini piarista klastromnak a sekrestyecsöngettyűjét, ahol ugyancsak hivatalosan meg kellett jelennem a kárpáti éjszakában csikorgó hajnali miséken. Az ölnyire befagyott Poprád-folyóból kihallatszott a harangszóra a pisztrángok beszélgetése. A kolostor mögötti hegyoldalon leszakadt egy falu nagyságú hótömeg – a medve szánkázik, amikor fölébred a kolostori harangszóra.

…A következő látomány, amelyet az óbudai harang a szoba szendergó sötétségébe ringat, már egy serkedő bajszú diák kopogó lépteit visszhangozza nagy messziségből, a nyíregyházi girbegurba utcákról – mintha egy fiatal akác indulna el valamelyik alvó ház elől a hajnali misére, hogy álmos kis pesztonkáktól, fésűjüket még sötét hajnalon sem felejtgető, rátarti szobalányoktól, valamint tekintélyes szakácsnéktól kérdezősködjön a templom sötét hajójában a tegnap esti tollfosztóka mesemondásai felől.

…Aztán, mint a pisztoly villanása a sötétségben; jön Pest, benne a Szent Teréziáról elnevezett templom, ahová nagyfeszültségű, szinte lelket emésztő orfeumi éjszakák, „Erdélyi Borozó”-beli, kézitusás hajnalok, „Három Holló”-beli gordonkázások után volt szokás elvonulni, hogy szolgálatára lehessünk bizonyos hölgyeknek, akik, bár a tüzes szemű és strucctollas lovag barettjét viselték fejükön: a világ minden kincséért sem tudtak volna addig hazamenni, amíg kesztyűtlen ujjaikat meg nem mártják a hajnali mise jéghideg szenteltvizében… Az egyik oszlopnak dőlve Ady Endre áll, mint egy halálosan kimerült futár, aki a templom oszlopánál szundikál, amíg paripáját a szomszédos fogadóban megabrakoltatják… W. Jolán úrnő összes leánynövendékeivel megjelenik, mint olyan helyen, ahol senkinek se jut eszébe görbe szemmel nézni a szegény, eltévelyedett báránykákra… Révész Béla, az Ady-Szaturnusz mellékbolygója, elmélázva állong egy hozzája hasonlatos szentkép előtt… És itt van orosz nagyhercegi prémeivel, az Urál-bárányok kincseivel fölékesítetten a cigány származású Farkas kisasszony is, bár Szép Ernőnek sehol semmi nyoma…

Lehunyom a szemem, és nagyot gondolkozom, hogy vajon kiket találnék

mostanában a hajnali misén, ha eszembe jutna fölkelni?…

- 161-


(1924)

Gondolomfi Téli hangok

Leginkább télen látjuk őt, de beállíthat tavaszkor is, amikor már elmúlott a vendégeskedés ideje.

Ő az a hosszú lejáratú téli vendég, aki többnyire akkor szokott megérkezni a vidéki házakhoz, amikor olyan nagy a hideg, hogy a szarkának sincs már kedve csörögni a kerítésen, a havak pedig megnövekednek, hogy látszólag csak az országúti kő-Krisztus tudja már az utat. A téli vendég ilyenkor állít be, mindig ragyogva, mintha a legjobb hírt hozta volna a városból, pedig éppen ő tudakozódik legsürgősebben, hogy mi újság van a tájon?

Ő az, akinek minden tetszik a világon, aki soha semmiről véleményt nem mond, hanem a legteljesebb odaadással elfogadja a házigazda vagy a háziasszony ítéletét. Ő az, akinek sohasem elég súlyos a gyerek vagy az öregember betegsége, mert nézete szerint nem szokás meghalni ezen a világon. De ha valakit éppen kiterítenének a háznál, versenyt sír a hozzátartozókkal.

Ő az, aki kipuhatolja, hogy kicsoda a házigazdának ellensége, de viszont a házigazdának mely rossz szokásai azok, amelyek a háziasszonynak ellenségei. Ezeket a dolgokat jóízűen szidja. Tud suttyomban pipázni, ha a háznál nem szeretik a dohányfüstöt. Sőt olyan művészettel tud inni, hogy akkor is le tudja magát inni, amikor látszólag semmit sem ivott. Ő az, aki reggel, a sódar és papramorgó mellett, regényeket tud elmondani a vendégszoba kísértetéről, ha megneszeli, hogy a házban kísértet lakik. Viszont ő az, aki a rossz álmokra nézvést elhiteti az asszonyokkal, hogy azok nincsenek, de nagymértékben helyeslője minden jó álomnak. Ha a gyomorfájásaira panaszkodik valaki: derülten ajánlja a töltött káposztát. Szerelmi nyavalya ellen pedig egész patikája van a jó tanácsokból.

De aztán tovább nincs is őneki véleménye ezen a földön, mert mindenáron azt akarja biztosítani, hogy ne váljék kellemetlenné a jelenléte. El van ragadtatva a lótól, ha a gazdának tetszik; megvakargatja a hízó hátát, ha ezzel az asszonynak kedveshedhetik; komolyan ajánlja tavaszra az építkezést, ha a háziaknak is ez a vágyuk, és napjában többször kijelenti, hogy ugyanolyan szakáll viseletet fog kultiválni, mint a házigazda.

Mindenben helyesli a háziak szeszélyét, mert kedves emléket akar hátrahagyni maga után. Ha a gazda cigányokra vagy cigánylányokra költi a

- 162-


pénzét, emberünk szerint Széchenyi óta nem űztek ilyen nemes passziót. Ha a háziasszony bálozni kívánkozik, emberünk hangja suttogóvá válik, amint a báli élet gyönyörűségeit feldicséri. Ha a kisasszony történetesen szökni akar a háztól, baráti tanácsokat ád a szökés végrehajtásához.

Ő siet az új vendég fogadtatására, pedig a pokolba kívánja a jövevényt. Ő helyesli, ha a házigazdának Pestre kell utaznia, az asszonynak pedig az anyja látogatására, pedig jól tudja, hogy ezzel a vendégeskedésnek vége. Ő kiáltja vissza a mogorva házigazdának a kapuból, hogy néhány hét múlva újra lesz hozzá szerencséje, pedig már a végén nagyon gyenge volt az ebédlőasztal tartalma… Ő az, akit minden szeretetreméltósága mellett sehol sem szeretnek.

Ő a vendég mostanában Magyarországon. (1924)

1925

Nem élhetek Pest nélkül

Az elmúlt héten agyonlőtte magát egy úriember Pesten, akinek lakását a fővárosból vidékre kellett volna áttennie (egy püspöki uradalomban lett volna jószágigazgató), és a vége felé körülbelül azt mondta a vendéglői asztaltársaságának: „Nem élhetek Pest nélkül!”

* Még a pesti temető is más, mint a vidéki – hogy ne beszéljünk egyéb

örömeinkről, amelyek e városhoz fűznek… hogy ne beszéljünk egyéb bánatainkról, amelyek miatt halálunk napjáig (mint akár az öreg Podmaniczky báró) nem tudunk elszakadni ettől a sokszor szidott, gúnyolt, megvetett, hűtelen várostól.

És ne beszéljünk otthonainkról, amelyekből az utóbbi években kiforgatni akartak olyan agyafúrtsággal, amellyel Kaliforniában aranyat is lehet találni. Ne beszéljünk arról a négy festett, meszelt vagy tapétás falról, amelyen esti időben mindig másféle árnyképeket mutat a lámpafény; aszerint, amint kihúzták-e a sorsjegyünket napközben, vagy pedig mi „húztuk ki a lutrit” valamely balog lépésünkkel. Most ne beszéljünk a házmesterről, aki negyedszázad óta azon töri a fejét a kapunk alatt, hogyan kellemetlenkedhetne, hogy némely pénzbeli

- 163-


ajándékra tegyen szert; – hagyjuk a szomszédot, aki feljelentett a háború idején mint katonaszökevényt, a kommunisták alatt mint fehéret, az ellenforradalom napjaiban mint megrögzött kommunistát… hagyjuk az egész otthoni perpatvarokat, amelyekből mindenkinek kijut a maga része, aki nem egyedül lakik egy barlangban vagy egy kunyhóban a budai hegyek között. Gyönyörködjünk inkább városunkban.

…Már csak azért is érdemes reggelig ébren maradni, hogy az ember lássa a Keleti pályaudvar felett a várost felkelni; – azért is érdemes a várost végigrobotolni, hogy szemtanúi lehessünk annak a soha meg nem írható jelenetnek, amikor a hegységek felett búcsút mond a nap a pesti népnek.

…Érdemes lemenni az utcára, hogy megláthassuk, milyen öreg lett a hordár a sarkon, milyen nyűtt lett a bérkocsis gebéje, milyen új káromkodásokat találtak ki ismerőseink, amikor azt kérdezzük tőlük: hogy vannak.

…Érdemes elmennünk régi boltosainkhoz, fűszereseinkhez, szabóinkhoz, szénkereskedőinkhez, edényeseinkhez, akik évek óta megint a régi nyájassággal fogadnak (mintha mi sem történt volna tíz esztendő alatt), fehérneműt, bútort, könyvet, sőt élelmiszert is kínálnak a legolcsóbb részletfizetés mellett.

…Érdemes betekintenünk régi jó vendéglőinkbe, ahol bizonyos idő előtt a gazda még félvállról fogadta köszönésünket, most pedig gyermekeink februári bizonyítványai iránt érdeklődik. Itt most már szó sincs arról, hogy valaki, egy idegen elfoglalta sarokasztalunkat, ahol azelőtt annyi esztendőn át vártuk barátainkat, akik velünk jajunkat és kacajunkat majd megosztják. Éppen úgy terpeszkedhettünk három széken is, mint akár a békében, csak éppen a régi asztaltársasági tagok hiányzanak, ki erre, ki amarra elmendegélt, vagy talán lemondott a vendéglő örömeiről. Addig hangoskodtunk itt a sarokasztalnál, amíg véglegesen meguntuk egymást az örökös keserűségeinkkel, rigolyáinkkal… addig szidtuk a kocsmárost a változékony borai miatt, a kávést a rossz szellőztetés miatt, a pincért a piszkos frakkjáért, a szomszédot a duhajkodásáért, a szakácsnét a főztjéért, a ruhatárost a lassúságáért, a takarítóasszonyt a söpörgetése miatt, amíg valóban komolyan vettük panaszainkat, és elmaradoztunk a kaszinóból és kávéházból.

…De itt vannak az ingyenes látnivalók, a bolti kirakatok, amelyek az 1914-iki február pazarlásával mosolyognak a járókelőkre. Ah, kaviár, banán, francia szardínia, prágai sódar (ha akarod, van kassai is), osztriga és tengeri rák szúrja szíven az ínyencet. A szabók kirakataiban olyan londoni ruhaneműket látni, amelyek akkor voltak valódiak és divatosak, amikor a velszi herceg Pesten járt. Párizs valódi illatszereit erezheted az elegánsabb utcákban. És a nők talán sohasem voltak olyan szépek Pesten, mint ezen a télen, amikor messziről azt

- 164-


vélnék róluk, hogy valamennyien mezítelen lábbal járnak. A testszínű harisnya bizonyosan sok hullámot vet a férfiszívekben, csak néhány öregember mormog arról, hogy milyen mások voltak a női lábak, amikor még otthon kötötték a dohány- vagy ecetvirágszínű harisnyákat.

…És éjszaka, ha sétára indulsz, hogy elmerengjél régi ablakok alatt, ahol valamikor ideálod pörgette bokáit a házi bálon, meglepetve tapasztalhatod, hogy megint csak ki vannak világítva a farsangi ablakok, hattyúprémes nők lebbennek ki az ablakát rázkódtató, öreg konfortáblisból, zene zeng, virághímpor könnyedségével látszik szálladozni az élet…

Nem élhetek Pest nélkül. (1925)

A békebeli tavasz

Milyen jóízűen tudják Pesten ezt a szót kiejteni: – Békebeli. Békebeli az a pohár ser, amelyet hosszú szomjúhozás után felhajtunk;

békebeli az a pohár bor, amellyel a vasárnapi ebéd után megjutalmazzuk magunkat; békebeli a libapecsenye, hogyha hízott, valamint az asszonyi szívesség, hogyha az nyájas és önzetlen.

Békebeli az álom, amelyből felfrissülve ébredünk fel, hogy még darab ideig, üzletünkbe vagy hivatalunkba menet: elgondolkozunk álmaink jó ízén, jó illatain… És „valódi békebeli” az a falat, amely a lábadozó betegnek végre először jólesik.

Ez az egyetlen szó most Pesten, amely egyszerre, egy szuszra, egy képben: mindent és mindent kifejez, ami után a pesti ember vágyakozna, ami élete célja volna, aminek a kedvéért darab időt még hajlandó volna a városban eltölteni, holott már helye régen meg van jelölve a temetőben.

* És mostani életünk – mármint annak a generációnak élete, amely jobbat is

próbált a mainál – jóformán azzal telik el, hogy keressük a múlt időket, a múlt idők hangulatait, a múlt idők üdveit.

Csak hallgasd meg az emberek beszélgetését, amikor némi önfeledtséggel, szórakozás céljából diskurálnak egymással: – egyik sem kezdi a maga mondanivalóját 1914-en innen. (A háború rossz álom volt, arról nem ildomos dolog beszélni.)

Mennyi mesélnivalójuk van az embereknek a béke boldog éveiről! A pesti levegőről, amelyet ugyan porossá tett a Rákos felől fúvó szél, de annál édesebb

- 165-


lett a lég tavasz felé, amikor fordult a szél, és a budai hegyek felől kezdett fújdogálni; szavahihető öreg polgárok állítják, hogy még a Gellérthegy ibolyaszagát is meg lehetett ilyenkor érezni a városban… S csak hallgasd tovább a tekintélyes polgárok beszédét, majd rájössz, hogy valamikor nem is volt szégyen Pesten tavasszal pepita nadrágot hordani, virágcsokrocskát tenni a kabát gomblyukába, utcasarkokon álldogálni, mintha a tavaszi virágot áruló sváb asszonynak volna az ember lovagja, nem pedig annak a kék fátyolos hölgynek, akinek a Váci utca felől kell jönni…

Ha jól figyelsz a polgárok beszédére: megtudhatod, hogy békebeli az az ibolya volt, amelyet az ember maga szakított, éspedig valamely szoknyás lény kedvéért. Megtudhatod, hogy minden tavaszkor más és más hangjuk lett Pesten és Budán a harangoknak, mintha a telet valamely harangöntő kovács műhelyében töltötték volna. Új utakat, sétányokat lehetett felfedezni a Városligetben és a Margitszigeten, amelyek olyan frisseknek tűntek fel, mintha azelőtt sohasem láttuk volna őket. Az emberi arcokat és ruhákat kivasalták valamely csodálatos szabóműhelyben; a sarokban kaptak helyet a télire megtalpalt cipők, hogy helyet adjanak az új cipőknek, amelyek majd lengő, büszke léptekkel, szinte új ritmussal, új zenehangokra viszik tova az embert az élet kellemetes változatosságai felé… Ha jól odafigyelsz: megtudhatod, hogy mindnyájan voltunk valaha békebeli gavallérok; nem estünk kétségbe, ha az adóvégrehajtóval találkoztunk, aminthogy nem ijedtünk meg a magunk árnyékától sem. Nem csóváltuk meg a fejünket, ha új kalapot kellett venni a télen tönkrement kalap helyett – sőt akkor sem jöttünk túlságosan zavarba, ha egy kis utófarsangolásról, egy korai majálisról vagy egy üdítő tavaszi utazásról tett valaki indítványt.

– Nem éltünk hiába! – mondják az öregebb polgárok, és ekkor aztán te, csendes hallgató, is rájöhetsz, hogy mit jelent Pesten az a szó:

– Békebeli. (1925)

A pesti ember örömös napjaiban

Húsvét vasárnapján is megszólaltatja vásáros trombitáját a pereces pék, amely trombitának a hangjára nekem mindig azok a népünnepélyek jutottak eszembe, amikor még a régi pestiek valóban boldog emberek voltak, minden zöld kerítéses udvaron táncra kerekedtek, érzelmes és tréfás dalokat fújtak, sőt egyéb dolog híján: fogócskajátékot űztek az erdőkben és sétatereken… Ama tekintélyes Türr István szakában Ráth Károly főpolgármestert úgy is megörökíti az

- 166-


emlékezet, mint aki nem mindig a „Redout” kávéházban üldögél terebélyes városatyák között, hanem fogócskát játszik a Zugligetben a patríciuskisasszonyokkal… Bárczyt, a népszerűt, magam is láttam, amikor az újonnan megnyíló futballpályákon személyesen rúgja az első labdát, és néha olyan sikeresen, mint a leggörbébb lábú csatár… Pest atyamesterei jártak elöl jó példával, hogy a polgárnak bizonyos ünnepnapokon jókedve is kerekedjen. Az adófizetés, az üzleti gond, a háziúri aggodalom, a másnapi piac gyötrelmes álma: lemúlott a polgár lelkéről, amikor a Ferenciek terén a galambok bizonyos húsvéti ünnepélyességgel szálladoznak, mert több zsemlyemorzsát kapnak a templomot megtisztelő közönségtől, mint egyéb napokon… amikor az Erzsébet tér verebeinek sokkal több mondanivalójuk van, mint más szürke reggeleken… amikor a Bazilika öreg harangja is megszólal, bár ezt ártalmasnak mondják a torony egészségére nézve… De mit meg nem tenne az ember örömös napjaiban?

* És a pesti polgár előveszi a tavasz ünnepén azokat a nagy, kiadósan vastag

húrú hegedűket is, amelyeket még nagyapja pengetett, ha okuláréján át piros betűs napot vett észre a kalendáriumban… A régi beteg ember is hajlandó elfelejteni, hogy az öreg doktor eltiltotta őt a fuvolázástól, suttyomban szájához illeszti hangszerét… A harmonika, amelyről már azt kezdik hinni, hogy csak vidéki, eperfás udvarokon szólal meg, felzendül azokban a régi városnegyedekben, ahol még kékre meg zöldre festik a kapukat… És a húsvét előtti nagytakarítás sohasem fárasztja ki annyira még a legöregebb asszonyokat sem, hogy egy-két nótához ne jönne kedvük, amikor észreveszik, hogy a gyerekek pirostojást verdesnek a sarokkőhöz. A hivalkodás nélküli polgár akár kötényben, akár munkakabátban tölti a hétköznapjait: a húsvét jöttével előkerít valamely új ruhadarabot, amellyel magát megünnepelhesse: – néha csak egy új kalapszalag az ünnepi meglepetés, máskor tán egy keveset használt nyakkendő, sétapálca vagy talpalt cipő… Annyi bizonyos, hogy a dolgozók, a szegények, az egyszerűek mindig megtalálják azokat a módozatokat, amelyeknek külső felhasználásával dokumentálhatják, hogy ünnep van a világon. Így még Pesten is bizonyosan akad új ruha is, amikor a húsvéti miséhez beharangoznak.

* Az ilyen ritka örömös napokon valamiképpen bizakodóbba is válik az

ember… Kezd hinni megint olyan dolgokban, amelyekre éveken át csupán fanyar lemondással mert gondolni. Kezdi elhinni például, hogy megint visszatérnek a városba a polgári élet apró, de nélkülözhetetlen örömei. Kezdi elhinni, hogy megint béke lesz a világon, és azoknak a nagy megerőltetéseknek, amelyeket az elmúlt években kellett kifejteni a megélhetésért: végre is csendes üldögélés,

- 167-


megpihenés, gondtalanság lesz a következménye. Az ember az ilyen ünnepi reggeleken bízni kezd egy jobb jövő megérkezésében, amikor munkája gyümölcsét majd szelíd lugasokban is élvezheti, anélkül hogy véresre kellene tépni a lábát és a száját a mindennapi küzdelemben, kimeríteni agyának kitalálási képességét az utolsó aranyszemig, mindennap megtagadni önmagát, emberi méltóságát, munkája értékét és tisztességének jutalmát megélhetési, érvényesülési, békében maradhatási okokból. Kezd hinni az ember a feltámadás csodájában, az új életben, a kivirágzásban (bár gyümölcsöt már régen nem látott küzdelmes éveiben), kezdi hinni, hogy élete mégis meglombosodik, enyhe árnyat nyújt, és nem haszontalanul volt vén fa ebben a városban. Ha már nem élhette meg, hogy boldog gyermekek játszadozzanak alatta, még megérheti, hogy nyugodalmas meleget sugárzó tüzelő váljék belőle majd egy jobb korszakban.

(1925)

Március 15-e 1848-ban Pesten…

Tavaly ilyenkor a százesztendős Petőfi Sándorról ébredezett bennünk minden legenda, a szibériai aggastyántól kezdve a vízaknai sóbányákban talált, megkövesedett Petófi-holttetemig; az idén, ha utunk a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán visz el: az ifjú Jókai Mór alakját keressük ott barettos kalapjában, nemzetiszínű övre akasztott jurátuskardjával, amint a szabad sajtóról, az öreg Táncsicsról és más, sohasem hallott dolgokról szónokol a népnek.

Hogyan érezhette magát egy hétköznapi pesti polgár, akit a feltűnő ruházatú Jókai Mór a nyomda sarokkövén állongva megállított mindennapi dolgai közepette?

Mit csinálták volna például te, nyájas olvasó, ha a sors véletlenségéből abban a névjegyzékben szerepelsz a pesti polgárok között, amely névjegyzéket 1848 elején állítottak össze a városházi sreiberek?

* Először nyilván a kíváncsiság fékezte volna lépteidet, mint akár a

medvetáncoltatók, kutyadudások, madárlátta planétával kereskedő emberek megjelenésekor a pesti utcákon. Hiszen akárhogy fejtegetik, értelmezgetik a 48-as idők történetírói a márciusi napot: nyilvánvaló, hogy Pest már akkor is nagyobb város volt ahhoz, hogy egy kávéházi asztaltársaság (a Pilvax-beli) mondanivalóiról, légvárairól, tavaszias reménykedéseiről az egész lakosság egyszerre pontos tudomást szerezhetett volna. Nyilván megint a fűzőkészítő nő firmáját cserélendik ki a csizmadia aranycsizmájával a tréfacsináló jurátusok,

- 168-


amint besötétedik a város felett – gondolhatta magában az a polgár, aki valamivel távolabb a Pilvaxtól, mondjuk, abban az utcában lakott, amelynek sarkán pléhkalapot zörgetett a szél.

A félénkebb polgár – és minden polgár irtózik a tömeg tumultusaitól – talán nyomban hazasietett, amikor Jókai tollas fövegét meglátta; otthon meghagyta a házmesternek, hogy óbudai pincéjébe utazott; bezárkózott lakásába, olyan lábujjhegyen, hogy a szomszéd se vehesse észre; az ablakára leeresztette a függönyöket; befutott, miután odakünn hideg eső zuhogott; papucsot és slafrokot öltött, hogy kellő időben a dunyha alá bújhasson; remegő családjának pedig lámpagyújtás idejéig magyarázta az 1838-i árvizet, amely ugyanezen a napon történt, valamint az árvíz után következő kolerát, amely miatt a piacokon a tömegek zendülésbe kaptak, valaki elterjesztette közöttük azt a hírt, hogy az urak mérgezik a kutakat, mire a Károly-kaszárnyából katonaság lovagolt közéjük.

Bizonyára sok derék adófizető töltötte ilyenformán 1848. március 15. napját, amíg a költők azt jegyzik fel e napról, hogy a város örömmámorban úszott.

Nagyon kis ember volt még ahhoz Jókai, kevésbé elismert Petőfi, hogy a polgár elfogadta volna zsíróul az ő szavukat a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről. A polgár bizony lehetőleg elbújt ezen az estén, még a Nemzeti Színház ingyenes előadására se ment el, mert nem lehet előre tudni, hogy mit tervez az a „csőcselék”, amely a délelőtti beszédeket a Hatvani utcában hallgatta. Nagyon kevés volt az amolyan „okos” polgár is, aki az egész revolúciót az ifjúság heccének minősítette, amely majd magától elmúlik. A polgárháborúkat csak a történelemírók emlegetik ezen a néven, de a háborúkhoz valóban legkevesebb köze van a békességet kedvelő polgárnak. A polgár nem akar mást, mint dolgozni, igát vonni családjáért, hazájáért, boldog öregségéért. Ma sem akar egyebet, de már tudja jogait is.

* Nem messzibb találjuk a negyvennyolcadiki képeken a polgárétól a régi

táblabíró figuráját. Ő sem állott a Landerer és Heckenast nyomdája előtt, hogy a nekitüzesedett Jókai hússzor-harmincszor ismételt szónoklatát hallgassa a márciusi esőben. A táblabíró műveltségénél fogva inkább könyvekből szeret értesülni a revolúciók lefolyásáról, mégpedig valamely vidéki udvarház nyugodalmas lugasában forgatván a lapokat. Az akkori táblabíró se volt másforma. Hajdúját, patvaristáját kiáltotta elő, amikor Jókai a sarokkőre felállott a nemzetiszínű kokárdával, a vasalt, csikóbőrből való utazóládába repültek a ruhadarabok, harsogva kérte kontóját a fogadóstól, hogy a folyosó zengett belé, gyorsparaszttal alkudott a hatvani kapu előtt, vagy befogatott bricskájába, amely

- 169-


még aznap továbbgördült vele ebből a „megbolondult” városból. Dehogyis állott meg a város végi csárdáknál, sőt hajszolta kocsisát az előre való menetelhez.

Ma már nem látni azokat a megrémült arcokat, amelyek az 1848-i márciusi napon mutatkoztak Pesten: a félelmet felejti el leghamarabb az ember. Mindennel megbékül, amikor az történelemmé válik.

(Í925)

A tavasz hajója viszi el a pénzt Pestről

Hajnalonkint hallom őt, amikor elbődül az ablakom alatt, mint valami messziről jött szörnyeteg, amely nagyot bámészkodik az előtte feltünedező városon. Talán annak a pénznek örült, amelyet a ködbe borult kupolák, halovány háztetők alatt szorongatnak markukban az alvók, hogy majd odaadhassák pénzecskéjüket a kofahajóval érkezőknek. Mert ez a hajó viszi el a legtöbb pénzt Pestről.

Még sötétben indul ez a hajó abból a kanyarodóból, ahol Visegrád és Nagymaros nézegetnek át egymáshoz jó szomszédok módjára. Itt még kéknek mondják manapság is a Dunát, különösen azok, akik a kocsmacégéreket pingálják. De ennek a hajónak az utasai nem sokat törődnek a Duna színével. Félálomban helyezkednek el a hajón batyuikkal, kosaraikkal. Alusznak, mint a káposztafejek. Kendőkbe, szoknyákba burkolóznak, mintha csak ezt az egyféle ágyat ismernék életükben. Nekik ugyan hiába szólal meg a harangszó Óbudán; nekik ugyan tutulhat a kapitány; addig nem jönnek vissza az álmok országából, amíg a hajó nagyot kanyarodva ki nem köt a nagyvásárcsarnok előtt.

* És viszik a pénzt Pestről kötényben és szatyorban, zacskóban és

bugyellárisban, mert Pest mindennap enni akar. Azt mondja ugyan a kéményseprő, akivel ebben a tárgyban értekeztem, hogy ezen a télen az ő állása jóformán egészen feleslegessé válott Pesten: sokkal kevesebb kémény fustölgött, mint egyébkor. A kísértet és a szél, amely tudvalevőleg a kéményeken át búvik be a házakba: nem találkozott füsttel útjában. De hát a konyhákban mégiscsak tüzelnek, mert a konyha nem lehet meg láng nélkül, akármilyen szomorú világ is van odakívül a városban.

És még most is vannak konyhák, amelyek számon tartják, hogy a kalendáriomi vándorló elérkezett tavasz kapujához; mindenféle ízes jövevények érkeznek a reggeli hajóval, hogy az emberek szájának keserűségét enyhítsék. Itt van a zöldborsó, amely még nem ismeri a borsóföldek pákosztos verebeit, mert

- 170-


üvegházban jön a világra, együtt a tulipánnal. Gyermekded pirossággal kacag az új retek, oly boldogan, mintha semmi baj se volna a városban, mindenki csak az ő megérkezésére várna, amikor a levegőégben új hullámok új étvágyakat hoznak. Hát még a saláta, hogyan harsog zölden, üdén, ropogósan, hogy az embernek kedve kerekedik őt olajjal és ecettel jól nyakon önteni, pedig még messze van a húsvéti locsolás. Az újhagyma barátai, az ínyencek, megelégedve bólongatnak, amikor a főtt marhahús mellett megjelenik a kedves évszak fordulásának ez a kis hírnöke. Van már minden a pesti piacon, amivel a tavasz szokott kedveskedni a pestiek ínyének. A tyúktojás olyan üde, mint az első virág. A fiatal báránypecsenye és a malac is még mindig tavaszi eledelnek számít, mert hiszen sokan akkor sem juthattak hozzá, amikor a pontos ideje itt volt.

Igen, megérkezett a tavasz a pesti piacra és a pesti polgár konyhájára. A szakácskönyvek tudós írói már nagyon ajánlgatják, hogy hagyjunk fel a tavalyi, fagyos krumpli használatával, mert már újkrumpli is kapható a városban. Nagyon ajánlják a csirkepecsenyét, akár pörköltnek is, és a bölcs ember, valamint a jó gazdasszony már most töri a fejét azon, hol fogja húsvéti sonkáját beszerezni, hogy legalább a nagy ünnepeken megtarthassa a békebeli szokásokat.

* Elgondolkozva hallgatom korai reggeleken annak a dunai hajónak a

búgását, amely percnyi pontossággal szokott megérkezni az élelmiszereivel, mintha még mindig „békebeli” étvágya volna Pestnek. Mintha még mindig piaci csaták folynának a tavasz eledeleit kínálgató kofák sátrai körül. Pedig a legtöbb alkudozások még most is a tél itt hagyott, búskomoly portékái felett folynak. Nem mernek hinni az emberek a tavaszban, akármilyen nagy nevetéssel várja őket a retek, akármint kínálkozik az új tojás. Csak a kofahajó jön fáradhatatlanul, a víz színéig megrakodva. Ő tudja biztosan, hogy az ijedt pestiek majd megint csak nekibátorodnak az életnek. Hiába mondják Pesten keserves kórusban a harangok és az emberek: Nincs pénzünk, nincs pénzünk… A tavasz növényei mégiscsak kidugják a fejüket a föld alól.

(1925)

Búcsúlevél egy szép emberhez

Úgy tűnik föl nékem a vasárnapi lapok forgatásánál, de a cégéresen riasztgató vagy a humor bukfenceivel teleplakátozott pesti utcán is, hogy egy szép emberrel kevesebb lesz Budapesten néhány nap leforgása alatt.

Ez a búcsúzkodó szép ember nem más, mint a régi városatya.

- 171-


Kezdhetjük megszorongatni a kövér kezét, amely kéz a régi élclaprajzolók elgondolása szerint mindig nehéz, valóban értéket is jelentő gyűrűkkel volt megrakva, amilyen gyűrűkhöz kerületbeli legendák fűződtek. (Gyakran már a nagyapa megvette azt valamely üzlet lebonyolítása alkalmából.) Kezdhetjük nem fogadni köszöntgetéseit, amelyeket mostanában a jól táplált férfiú bőségesen osztogat az utcán, a téren, a vasárnapi mise után ama kegyes kézlegyintéssel, polgári összetartozósággal, de mindig némi leereszkedéssel is, amely e tekintélyes és tekintélyességre született szép embert egész életében jellemezte. Kezdhetjük szemügyre venni dunsztos, zsíros fejét, amely azért gömbölyödött meg oly takarossággal, mert nem sok dolga volt a gondolatok megemésztésével – ezt elvégezték helyette ama vezérek, akiknek nevét többször csaknem naponta kinyomtatták az újságok, amikor a budapesti frontot vezényelték. Kezdhetjük emlékezetünkbe vésni öblös, ellentmondást nem tűrő hangját – mert ki tudja, mikor halljuk majd újra megszólalni? Megnézegetjük a mozsárütőhöz hasonlatos lábait, amely olyan önérzetesen kopogott végig még nem régen az egykori Károly-kaszárnyából átépített Városháza kövén, mintha legalábbis mindent ő talált volna ki, amely ennek a városnak könnybe rezegtető szép múltjában valamit számít. (Milyen kár, gondoljuk magunkban, hogy ezeknek a nagyon önérzetessé nevelt báboknak ismét meg kell tanulni a táncmesteres illedelmet ugyanazon hivatalszobák előtt, amelyeknek ajtaját még tegnap a sarkukkal rugdosták be!) Eltehetjük emlékbe törvényhatósági állapotának külső jelvényét: a vastag botot, amely nemcsak a riadt kis tanítónők és mindenre elszánt, szegény más tanerők osztályai előtt kopogtatott a végzetszerűség hazugságaival, hanem zörgött olyan irodák előtt is, ahol a hamispénzverők az ő remegő kezébe valódi aranytallérokat nyomkodtak, a mord poroszlók pedig az ő szavának engedelmeskedtek. Beszélhetünk majd unokáinknak a pomádéról, amelyet egyforma bőséggel kent föl a váratlan jóléttől meglombosodott hajdíszére, bajszára, valamint ékesnek mondott beszédeire is. Fölemlíthetjük felőle szép fogatát, amelyet valamely úton-módon azért faszolt a törvényhatóságtól, hogy majd városatyaságának utolsó napjaiban eltiltsák őt a botcsinálta kurzusdoktorok a kocsikázástól, amely receptet ő meg is tartott magának, mint engedelmes, jó betegnek illik – sajnos, a jó betegnek ez a pedantériája már nem segített baján: a doktor hiába nézte ki tudományos könyvéből az elhízás ellen való egyszerű orvosságot. Följegyezhetjük emlékeinkbe azokat a tagbaszakadt kerek szónoklatokat, amelyekkel azt bizonyítgatta, hogy csak a zsidók húsában nincsen mérgező bacilus, mert azok kóserkoszton élnek, legjobb tehát a zsidókat megenni – fájdalom, az egészségügyi szabályokat nem mindenki tartja meg a városban, még mindig járkál itt néhány libazsíron élő zsidó.

- 172-


Talán fölírjuk még emlékezetünkbe e búcsúzkodó szép emberről, a régi városatyáról, hogy mennyi mindent épített Budapesten. Milyen rendben tartotta az utakat és a házakat? Milyen nyugodtan élt itt a pesti polgár a maga kis kéménye alatt, amikor a füstpénzt e szép ember kezéhez fizethette be? Mit mondjunk neki a búcsú pillanatában, hogy lássa továbbra is ragaszkodásunkat és szeretetünket? Azt mondjuk neki, hogy jöjjön vissza, mert még némi pótlékra van szükség a Káromkodások Lexikonában, amelyet a pesti polgárok, ezek az önzetlen gyűjtők az ő idejében kezdenek el szerkeszteni.

(1925)

X. Y. pesti demokrata hiteles polgár története

Én még azon a Pesten „kezdtem”, amelyben a lóvasúti vágányok keresztezték a Népszínháznál a villamosvasút sínjeit. A Nagykörúton egy útban levő új világ diadalmas ifjúságával veri csengettyűjét a villamoskocsi, míg a köznyelven még Hatvani utcának emlegetett Kossuth Lajos utca felől, mélázó távolságból, mind fátyolozottabban hangzik a lóvonatú kürtje, mint egy olyan muzsika, amely innen, a pesti házak ablakai alól végleg elvonulóban van. Így vonulnak vissza kivénült öreg költők a fiatalok elől, kivénült zenészek az új dalok muzsikusai elől. Mind messzibbről hangzik a lóvonatú trombitája – most már csak olyan helyen lehet hallani őt, ahol senki sem siet, mint például Szent Margit szigetén, itt is talán csak azért, hogy a május szerelmesei megtudják, hogy elment az utolsó kocsi, miután már senki sem zavarja őket ábrándozásaikban.

Örvendeztem-e a hatkrajcáros villamoskocsinak? Nem mondhatnám, mert a lóvonatún voltak négykrajcáros jegyek is, amelyekkel a Szikszaytól bízvást el lehetett jutni egy másik vendégfogadóig, néha még Budára is, aminthogy akkoriban a bor- és sörkiméréseket ott nyitották, ahol a lóvasút stációt szokott tartani. – A villamos pedig csak úgy bolondjában ment, semmi tekintettel nem volt a korcsmárosok érdekeire, pedig hát nekik is meg kell élni valahogyan. Nem is voltak népszerűek a vörösbarna kocsik, akármilyen cifra egyenruhába bújtatták az egykori lóvonatos alkalmazottakat. Jó darabig csak megbámulták azokat, akik a villamoskocsi meredek lépcsőin felkapaszkodtak. (Különösen a nők hosszú szoknyáival volt baj; ha nem is akadtak meg direkt a felmászásban, nemegyszer kénytelenek voltak harisnyakötőjüket is megmutatni a villamosok körül lebzselőknek, pedig a harisnyakötők divatja akkoriban még nagyon egyszerű volt. Küry Klára se mutogatta őket népszínházi táncai közben, pedig ezt a színésznőt mondják az új operettstílus harcosnőjének.)

- 173-


Azért tehát inkább csak gyalogszerrel ballagtunk dolgaink után, hiszen végeredményében nem volt messzi semmi sem Pesten.

Gyalogszerrel járkálván: kényelmesebben is gyönyörködhettünk városunkban. Megfigyelhettük mindazokat, akik kocsin, hintón, fiákeren, komfortáblison robognak el mellettünk, mintha egy másik, előkelőbb város lakosai volnának, nem pedig e kis szegény Pesté.

Talán a holdból jöttek ők, akik családi batárjaikba húzódva olyan biztonságosan, komótosan, másvilágiasan gurulnak végig a városon, hogy a boltja ajtajában ácsorgó kereskedő hő fohászt küld az egekhez, bár egy ilyen patríciusi hintó egyszer megállana az ő üzlete előtt is! Gőgös, fehér szakállú öregurak, akik minden esztendőben Karlsbadból hozzák az étvágyukat – még gőgösebb asszonyságok, akik magaviseletükkel akarják feledtetni múlt idejüket, amikor tejeskocsisokkal pörlekedtek hajnalonkint, vagy a zsemlyét olvasgatták egy pékboltban: foglalnak helyet ezekben a hintókban. El sem lehet azt már képzelni, hogy ez a régi, meggazdagodott pesti polgár mily kegyetlen megvetéssel nézett azokra, akik gyalog jártak, mert szegények maradtak. Sváb és germán eredetű famíliák sarjadékai ők, akiknek idejében sikerült megtelepedni Pesten, és hamarosan megvették azokat a házakat, amelyekbe egyszer betették a lábukat. Garast garashoz rakosgató emberek, akik miatt bízvást éhen halhat mindenki, aki utánuk a városban elhelyezkedik. Színészre, íróra, könyvre alig van itt szükség a régi Pest alapítóinál, legfeljebb némi zenét tanulnak meg azok, akik hajlamosak a szépművészetek iránt is; az irodalom és színészet pártolása maradhat a hóbortos mágnásokra vagy a könnyelmű nemesurakra, akik már úgyis meg vannak jelölve, hogy előbb-utóbb tönkremennek. Házakat is csak azért építenek, mert ez jó befektetés; azonkívül a háziuraság talán az egyetlen rang (a hivatalosakon kívül) a városban, amelyet kivétel nélkül mindenki tisztel. Igen, pesti háziúrnak, pesti háziasszonynak lenni: ez volt a céljuk azoknak a gőgös öregeknek, akik hintáikból a gyalogjáróra oly megvetéssel nézegetnek, mint a koldusokra szokás. – Én nem tudom, hogy mit is keresett Pesten az olyan ember, aki még az új Nagykörúton sem tudott házhoz jutni, miután a Belváros házai már lefoglaltattak ama germánok és egyéb svábok által, akik itt magukat „patríciusoknak” nevezik?…

Ó, ezek a mesebeli batárok, amelyek az állandó jólétet, családi boldogságot és a pénzért megvehető jó egészséget hurcolják Pesten: nem oly változékonyak, mint például a fiákerek, amelyeknek utasai oly gyakran cserélődnek fel. A fiákert általában svindlerkocsinak mondják, ha az meg van számozva. (Más dolog volt a számozatlan fiáker, amire valóban vérbeli urak ülnek, akik még a családi batárok tulajdonosainál is előkelőbbeknek hiszik magukat. Miniszterek és püspökök palotái előtt kapálnak naphosszant a „számozatlan” paripái: az előkelő kaszinók

- 174-


környékén várakoznak; diszkréten ácsorognak divathölgyek lakásai előtt; ó, ezekről az utasokról nem tehető fel, hogy abból a szempontból is vitetik magukat a Párisi utca, a Haris bazár és egyéb átjáróházak elé, hogy ott faképnél hagyjanak kocsist és lovat. (Ismétlem, a számozott fiáker robogásában mindig hallatszott valamely hang a szélhámosok bőbeszédűségéből – kivéve természetesen olyankor, ha ismerős urak és hölgyek foglaltak helyet a fiáker párnáin. Az ismert színésznők és még ismertebb kokottok el sem lettek volna képzelhetők fiáker nélkül – ama gumikerekű kocsikat az ő kedvükért találják ki, valamint az ő tiszteletükre készítik a szíjjártók a sárga gyeplőket. A fiákeres az ő csodálatukra alakítja át nevét Edéből Eduárdra, és szerez magának olyan világosbarna, gyöngyházgombos kabátot, amilyent a velszi herceg pesti látogatása idejében a grófok divatba hoztak. F. Flóra piros kerekes fiákerese irigyelt férfiú a szakmában, és a standhoz közel eső korcsmában külön rang illeti meg azt a bérkocsist, aki Carola Cecíliát fuvarozza. – De általában ezen a régi Pesten majdnem mindenki tudja azoknak a fiákereknek számait, amelyek az ismertebb gavallérokat, népszerű urakat szokták végigrepíteni a városon, amely fiákeresek rendszerint foghegyről bánnak el azzal a jámbor pasasérral, aki az ő kocsijukon kívánna a Stefánia útra hajtani. Nem, ezek a kocsik nem vesznek fel akárkit; nem azért állnak a stációra, hogy kuncsaftot fogadjanak, hanem csak azért, hogy megbeszéljék egymás között úrnőik vagy uraik viselt dolgait. Ah, hányszor lehetett hallani a stand borméréseiben a könnyelmű Wahrmannok, a Lazarovicsok, a Jakabffyak, Ensel Kálmánok nevét, akiket azóta legfeljebb azok neveznek nevükről, akik hangosan silabizálják a temetők elhagyott részeiben lévő sírkövek feliratait! Azt lehetne mondani, hogy ezeknek a káprázatos, szédítő fiákereknek a háta mögött mindig ott lovagolt a Halál is, amely mind unottabban nézi a báva mosolyt a kiszemelt gavallér arculatán.

De hát nem kellett mindenkinek fiákerre ülni, aki pláne nem is akarta igénybe venni azokat a hiteleket, amelyeket könnyelmű emberek adnak ezeknek a még könnyelműbbeknek… Ott volt az úgynevezett demokratikus komfortáblis, amely egy ezüstforintocskáért a város legmesszibb pontjaira eldöcögött az emberrel. Ezen a komfortáblison ment az orvos a betegéhez, és ezen a járművön foglaltak helyet azok a különc uraságok, akik vagyoni viszonyaik révén akár négylovas hintón is roboghattak volna. (Név szerint ismerték őket a városban, egyik nevezetesség volt közöttük az öreg Kléh István, az Első Hazai Takarékpénztár igazgatója, aki konflisba is ünnepnap ült. De a hagyomány szerint Deák Ferenc is konflison járt fel a Várba, ha Ferenc József hívatta.) A konflis általában éjszakai közlekedési eszköze volt Pestnek, amikor a leghiúbb uraságok sem szégyelltek magukat a sötétben. És mily boldogok voltak azok az ifjú

- 175-


szerelmesek, akik fedetlen fővel, egymáshoz simulva mehettek végig nyári éjszakán a Stefánia úton. A konflis éjjel virágzott a régi Pesten, mint bizonyos növények. Míg nappal tán azok ülnek az egyfogatúba, akik az első demokratáknak számítanak ebben a városban… Nem, az igazi demokrata még nappal sem ült kocsiba.

Mit csinál hát az igazi demokrata a régi Pesten, ha gyalogos sétáiban néha

meg-megáll? Bemegy a kávéházba ama bizonyos pikoló kávé mellé, amely

kávéscsészének a mindenkori asztalon való megjelenése: mutatta a pesti polgár életét, sorsát, politikai pártállását. Egy feketekávé jobb információ volt a pesti polgárról, mint azoknak az öregembereknek a szaglászódásai, akik valamely információs iroda megbízásából a szövetkezeti kölcsön ügyében őgyelegtek az emberek lakásai környékén. Ez a pikoló kávé hírt adott a polgár vérmérsékletéről, aszerint, hogy mely kávéházban és mikor fogyasztotta el őt: az ebéd utáni, „Abbázia” kávéházban lehörpintett feketekávé azt mutatja, hogy a polgárnak városfelforgatási tervei vannak, hajlamos a szabadabb gondolatok felé, nyugtalankodik valamely okból, pedig a városban látszólag semmi baj sincs. Szerfölött gyanús volt az a feketekávé, amely Vázsonyi Vilmos asztalánál került elfogyasztásra, de a Sümegi Vilmos szomszédságát is feljegyezhetik a politikai kémek, ha ugyan ilyenek járkálnak a városban. Mindennel elégedetlen fiatalemberek törik itt a fejüket a kilencvenes években mindenféle demokratikus eszméken. Ügyvédek, orvosok, tudósok és áltudósok verdesik az asztalt a lapok hírei felett. Ha az akkori „Abbázia” kávéháznak volna már valami hatalom a kezében: nyilván a Duna-parti „Redout” kávéházat csukatná be legelőször, ahová a vezető városatyák, a hatalmon lévő befolyásosak járnak sütkérezni a polgármesterek és tanácsosok karosszékei mellé.

Megint csak más jelentősége van annak a pikoló kávénak, amelyet a polgár a „Schön” kávéházban (az egykori Váci körúton) fogyaszt el, ahol női zenekar nemzetiszínű szalagos művésznői dobolnak, zongoráznak, és a nagybőgőt durrogtatják. (Ez a pikáns zenekar volt a jazzband őse Pesten, és Schön bácsi kávéházából a zenekari hölgyek csak akkor maradtak el, ha oltár elé vezette őket valamely zenekedvelő vendég.) A női zenekaros polgárról már kevésbé hízelkedő információt mondott az öreg zsidó. Még akkor is, ha a polgár a tízórai kapuzárást megelőző induló befejezése után nyomban hazaballagott.

Más szimbóluma van a pikolónak a tőzsde környékén, és más az éjszakai „New York” kávéházban. Amott üzleteik lebonyolítása végett jelennek meg a tőzsdetagok, innen viszik el az újságpapirosba göngyölt bankókat, valamint ide

- 176-


hozzák is őket a görnyedezők; míg a „New York” éjszakájában a pikoló kávé biztos jegye annak, hogy a kávézó titkos viszonyt folytat a színészettel vagy az irodalommal.

Végeredményében azt lehetne mondani, hogy a régi pesti polgártól csak azt kellett megkérdezni, hogy melyik kávéházba címezteti a leveleit, hogy az ember percek alatt tisztában legyen a polgár társaságával, eszmekörével, világfelfogásával.

Annak a pikoló kávénak jelentősége már szinte nagyobb volt a pesti polgár életében, mint akár az asztaltársasági rang. Az ebéd utáni időre helyeződik át a történelemcsinálás, nem pedig a déli serhez vagy pedig az esti borhoz. Ezek az új emberek, ezek a napról napra szaporodó demokraták jóformán nem is látják egymást egyébkor, mint a kávéházi találkozásoknál. Napközben szalad mindegyik a maga kenyérgondja után. Ez a demokrácia olyan természetű valami, hogy nem lehet belőle megélni. (Majd ha megnövekedik valamikor a szárnya – elbújnak még a fekete kiskacsák is a kotlós védelme alá.)

A régi demokrata egyelőre csak a szavakat hangsúlyozza otthonában vagy

egyéb olyan helyeken, ahol meri, és szabad kinyitni a száját, amelyet aznap Vázsonyi Vilmostól hallott, vagy V. V. cikkéből olvasott. Még csak tervezgetik az Új Század című demokrata hetilapot, mert közlöny nélkül mégse élhet meg a párt. (Bár a terézvárosi választáson, amelynél zajosabb követválasztás nem lesz egyhamar Pesten: szinte Szent Teréz harangjait is túlszárnyalja a választási dal refrénje: „éljen Vázsonyi – hazafias, demokrata, függetlenségi”.) Közlöny kellett, amelyben mindaz megörökíttessék, ami a kávéházi asztalnál füstkarika módjára ellebben… No, hiszen jó szerkesztőt választottak a Közlöny megalapításához: a tudós, öreg Báttaszéki Lajost, aki legfeljebb azért járt kávéházba, hogy az újságokat ott csendes nyugalomban elolvassa, vitatkozási kedv sohasem buzdult fel benne, mert ama finom, régiveretű úriemberek közé tartozott, aki mindenkinek meggyőződését tiszteletben tartotta. Mégis ez az udvarias, flegmatikus, íróasztal mellé gyökerezett, a világtól elvonulva élő úriember szerkesztette az Új Századot, hogy az bátor, meg nem alkuvó hangjával már az első számától kezdve feltűnést keltett. Volt már mit olvasni a régi demokratának akkor is, ha Vázsonyit nem találta ott a kávéházban. Volt eszme bőven, még ha nem tartanak éppen gyűlést a demokraták, amely gyűléseknek körülbelül olyanforma volt a lefolyásuk, mint a mai futballmeccseké. Ott volt kéznél az Új Század, amelyből a vérbeli demokrata többet is megtudhatott, ha erre hajlandósága volt, mint a Martinovics apát kátéjából, pedig ennek az írónak valamikor pallossal fizettek irodalmi működéséért, a legnagyobb honoráriumot kapván, amely a toll munkája révén

- 177-


megszerezhető. Nem, az öreg Báttaszékit nem fejezték le, akármilyen bátran ment volna eszméiért meghalni ez a ritka hű, ritka meggyőződéses redaktor.

De hát hol is termett végeredményében ez a demokrata pesti polgár, aki nem

járt se batáron, de fiákeren, még csak komfortáblison sem? Itt született már ő Pesten – ahová apja harmadik osztályon érkezett meg, és

egyetlen baráti vagy rokoni tekintet nem fogadta a városban. Bizonyára sokkal szerényebb volt ez a régi demokrata, mintsem a Keleti pályaudvarnál a város kövezetére toppantott volna, mondván: ezt a várost meghódítom – mint ezt a regényhősök szokták tenni.

Jött a magyar elégedetlenségből. Néha egy beomlott udvarházból, amelynek düledező oszlopai alól nem akart

se a vármegye, se az állam nyakába menekedni – máskor csak onnan jött, ahonnan Goldstein Számi. Címeres pecsétnyomó gyűrű ad jelt a kisujjáról mondanivalóihoz, máskor csak leckeadásból tengeti életét ott, az egyetem környékén.

Az új Magyarország fia ő, aki belátván ősei tévedéseit: áhítozva néz a horizonton emelkedő vándormadarak felé, amelyek beutazzák az egész földet, aminthogy a Martinovics úri barátai is azt hiszik, hogy a forradalom majd körülutazza az egész világot; máskor meg ama fiatal jogászok és orvosok közül való, akiről valamikor regényeket írtak (Kóbor, Bródy), mily viszontagságok árán szerzi meg diplomáját.

A pajtáskodó józsefvárosi kiskorcsmát hagyja el, hogy az Oktogon téri kávéház egyik asztalától figyelmesen hallgatózzon azokra a szavakra, amelyeket a demokrata vezérek (kezdetben kávéházi politikusok) itt hangosan vagy bizalmasan elmondanak; máskor meg egy Király utcai otthonos kávémérés zsidósüteményeit és kiadós kávéporcióit áldozza fel azért a demokratajelölt, hogy tudományait a drága kávéházi pénzen bővíthesse.

Jönnek mindenfelől a városból, hogy Vázsonyi újságírói kiszólásait, maró megjegyzéseit, ciánkális logikáját ellessék, mert valami nagy unalom kezdett lenni a lelkeken; már a függetlenségi politika sem tud kitalálni olyan újabb mondanivalókat, amelyekkel varázslatokat lehetne véghezvinni. A fiatal ügyvédek, orvosok, kereskedők, hírlapírók mellé az „Abbázia” kávéházban egész karzata alakul a demokrata asztaltársaságnak. Mint mindenütt, úgy itt is találkoznak nem odavaló elemek, de a szervezkedés azért olyan kitartóan folyik, mintha minden héten követválasztásra készülődnének. Általában a régi pesti demokratát ebben az időben még a hangosság, teli szájjal való beszélgetés jellemzi leginkább. A vérbeli régi demokrata az utcán is olyan feltűnőséggel

- 178-


beszélget a barátjával, mintha az utcai publikum voltaképpen egy népgyűlés volna. Persze, az új politikus megmámorosodott az újszerű eszméktől, nem ismeri még a politika rókaútjait, megveti az úgynevezett államférfiúi raisont, a kesztyűt, a simulékonyságot, a képmutatást és a tőrt, amelyet minden politikusnak a kabátja ujjában kell viselnie, amikor ellensége háta mögé kerül. Az első pesti demokraták még ujjongó gyermekek vagy hangjukat próbálgató lelkes műkedvelők, kedvezőtlen idő esetén is új ruhájukban akarnak pompázni a pesti utcán. Akik leginkább azért irigylik a bazilikai plébánost, mert az vasárnaponként ötezer hivő előtt is beszélhet.

Nem, még maga a mai demokrata prímás se az a deákferences, megtermett, bölcsességet és nyugodalmasságot reprezentáló úriember, amelynek őt napjainkban látjuk; ő se impozáns jelenség még ekkor. Megjelengetésében valamely korán kelő éjjeli hírlapírónak látszik, akinek nyakkendője még a redakcióban csúszott félre, amikor valamely munkatárs új szenzációval vagy harsogó tréfával állít be az éj óráiban. Fodros, pörge, táncos léptű, akinek arcképe leginkább egy vidéki albumba illenék mint vőlegényé. A vitatkozás néha olyanformán hat, mintha az öreg Légrády Károlyt, a Pesti Hírlap kiadóját akarná meggyőzni tegnapi vezércikkének igazságáról, pedig L. K.-t csak képviselőtársa, Mikszáth vagy a mindennapi nyomdajelentés tudta meggyőzni mindenféle lapközlemények érdekességéről. (Habár éppen ez a bizonyos, nagyon tiszteletreméltó Légrády Károly, aki az éjféli órában sláfrokban és házisapkában lépett be a hancúrozó munkatársak közé, mint egy gondos családapa a gyermekei közé, szerezte azt, hogy V. V., alig nagykorúsága után, már vezércikkírója lehetett egy nagy lapnak.) Igen, a demokrata pápa is bohémeskedő férfiú még ebben a korban, segít tréfákat kieszelni a világ legkomolyabb embere, Murai Károly ugratására, aki a Szerkesztői üzenetek rovatát vezeti, és néha tanácstalanul áll meg egy levél fölött, amelyet pedig a szomszéd szobában írtak. Nem haragszik, ha Béldi elcsalogatja őt olyan korcsmákba, ahol jól, kiadósan lehet enni, Wurm közgazda úr társaságában. Ó, korántsem zárkózik el a szerkesztőségi élet vidámságai elől, csak éppen Schmittely urat, a sohasem alvó segédszerkesztőt nem kíséri el a Schön kávéházba, a hölgyzenekar mulattatásához. Ellenben – akár hiszik, akár nem – titokban verseket ír egy mátészalkai kisasszonyhoz, akit azután később feleségül is vesz. Mondom, a későbbi kegyelmes úr ez idő tájt még igen jól belepászol ama torzonborz fiatalemberek közé, akik az új Magyarországot, az új Budapestet óhajtották. Akárhány ilyen ifjú, Vázsonyi formájú hírlapíró mondogatja élces, vitriolos, a lyukas fogak fenekéig érő megjegyzéseit a pesti szerkesztőségekben és kávéházakban, abban a biztos reménytelenségben is, hogy sohasem lesz belőle semmi.

- 179-


Hiszen voltak V. V. előtt is demokraták – itt volt mindjárt a

legtiszteletreméltóbb Irányi Dániel, akinél szentebb férfiú még nem lépkedett végig azon a piros szőnyegen, amelyen a honatyák szoktak járni; ott volt Károlyi Gábor gróf, aki néha olyan közbeszólásokat ejtett, mint egy városligeti pereces vagy mint egy szánszkülott –, de ennek a városnak a népét még senki meg nem hódította úgy, mint az első demokratavezér. Az úgynevezett Szent Terézia negyed – amely az első demokraták előtt legfeljebb ünnepélyes búcsújairól, méltóságos templomáról (amelynek toronyerkélyéről valóban alátekingetett egy Quasimodo, amikor én abban a szemközt levő sarokházban, egy azóta leszakadt sárkányfej alól nézegettem az éji toronyórát, amely egyformán világított a kerület korhelyeinek, valamint haldoklóinak), omnibusz járta, kacskaringós Király utcájáról, zengő Nagymező utcájáról és felejthetetlenül ünnepélyes Andrássy útjáról, az esti órában tolongó hivatalnok kisasszonyairól, a bazárhangú házairól, a fal mellett lépegető, pipáló vén zsidóiról és szép leányairól volt nevezetes – behódolt az első demokratáknak! Isten tudná, mi ütött a frufrus kalapkészítőkbe, az elefántlábú vaskereskedőkbe, a sajtszagú fűszeresekbe, a boltjaik mélyében még szerényen kalapálgató suszterekbe, a kirakataikról híres Andrássy úti kereskedőkbe, illatszerárusokba és mídervarrókba, szárnyas kabátokkal loholó szabókba és kis aranyművesekbe, akik itt a legolcsóbb karikagyűrűket árulták azoknak, akik őket többször is felkeresték… Miért hajigálta sapkáját a levegőbe a sarki hordár, amikor az eddig ismeretlen demokrata győzött a választáson Szent Teréz negyedében? – És a demokrata, aki eddig nem merészelte betenni a lábát Petánovics előkelősködő, Andrássy úti vendéglőjébe, ahol a Radoczák, Morzsányiak, más régi világbeli nagyhatalmak tanyáztak, mint a kerület vezérei, koronás pénzdarabjával hangosan kopogott a sereskrigli oldalán.

(1925)

Szép asszony férje… vagy hogyan koncolt föl az angol lord lánya egy pesti hentesmestert

Regény 1925-ből

1

Történt, hogy Budán, a Tölgyfa utca egy kispolgári lakásában a proviánt főhadnagy imponálni akart a feleségének, és szolgálati revolverével agyonlőtte azt

- 180-


a kedélyes, kövér embert, akinek voltaképpen egész életében rossz pikáns novellákban vagy érzéki karcolatokban kellett volna csak szerepelnie, akit az imádott nő mostanában bírái előtt „Der Kodelkának”, vagy „Der Fleischhackernek” emleget – holott ő bizonyosan azt hiszi valahol a Duna fenekén, hogy gyöngédebb szóval is megemlékeznek valaha róla, miután pénzét és életét feláldozta szenvedélyes szerelmének.

A proviánttiszt alig érdekelhetne valakit ebben a városban az egykori

unatkozó kaszírnőn kívül… Nem valószínű, hogy sok szerelmes levelet kapott volna életében ez a férfiú, aki most itt a bírók előtt olyanformán tűnik föl előttem, mint egy suszterlegény, aki ugyan magára öltötte vasárnapi áncúgját, de a szombat esti munka miatt megberetválkozni már nem volt ideje.

Sűrű, egérszőrszerű a hajzata, amelyet valamikor bizonyosan mindig kipomádéztatott Kenezics Száva Margit körúti borbélynál, ahová hében-korban beretválkozni járt, mert a beretváló eszközeit Csepelen, szolgálati helyén tartotta. Ez a sűrű, élethossziglani használatra növekedett hajzat: most titkos izzadságokat árul el, habár szó sincsen valamely testi erőfeszítésről, még csak arról sem, hogy egy földarabolt embert utazóbőröndökben a Margit-hídig cipeljen. (Utóbb ezt a munkát is, úriember létére, inkább a sarkon álló hordárra bízta.) A kemény tapintású, durva hajzatnak az izzadása tehát valamely belső, úgynevezett lelki bajra vezethető vissza. Az egykori katonatiszt szenved bírái és a katonai, civil hallgatóságból összeverődött hallgatósága előtt. Az izzadás folytán darab idő múlva olyanforma lett a frizurája, mint az a „zekszer” nevű hajviselet, amelyet tán Pozsonyban is viseltek a múlt században a Ledererek és más polgárok.

A homloka nem magasabb kétujjnyinál. Görcsös és mégis sunyi ez a homlok. Megdagad néha-néha a szemöldök fölött, amint minden erejét összeszedi, hogy odabent kellő és betanult szisztémát tartson ama egyszerű gondolatok fölött is, amelyeket a maga szűk látókörzetében védelmére össze tudott szedni a börtön virrasztó éjszakáiban. Ez a homlok valószínűleg így dagadt már meg akkoriban is, amikor még nem a hadbíró életveszélyes kérdéseit kellett a maga gondolataihoz hozzákapcsolni, hanem sokkal egyszerűbb kérdések voltak napirenden: családi perpatvarok a feleséggel vagy üzleti elszámolások a katonai élelmezésnél; sőt tán akkor is dagadozott ez a homlok, amikor a „Margitpark” vagy a „Szeiffert” kávéházakban jámbor kártyajátéknál kibicelt budai nyárspolgároknak, akik napokig beszélnek egy biliárdjátszmáról is, a nevezetesebb preferanszpartikat pedig évek múlva is el tudják mondani. Igen, ez a homlok élethossziglan elkibicelhetett volna a Margit-híd körüli eseményeknél, ha a hentesmester nem akar véglegesen beköltözni a Tölgyfa utcai lakásba.

- 181-


Az orra? Alig volna erről a jelentéktelen, kifejezéstelen orról bárkinek valamely mondanivalója, ha az nem éppen ilyen nevezetes emberhez tartoznék. Nos, hát ez az orr még csak annyi megértőképességgel sem bír, hogy megérezné, mikor főznek gulyást a budai Winkler vendéglőben, nem pedig, hogy azt megszagolhatná, mikor csókolt kezet a feleségének valamely idegen férfi, mondjuk csak, hogy Kodelka. Kifejezése pedig nincs ennek az orrnak annyi sem, mint egy betűnek az ábécében. Jó, buta, egyéniség nélkül való orr, amelyről alig lehetne mondanivalója Lavaternek, aki valamikor méreteket készített az orrokról. Ez az orr legjobb esetben azt tudná megmondani, hogy a Tölgyfa utca melyik házában savanyítottak káposztát. Ama elkorcsosult kutyaorr ez, amely nem érez meg idegen szagokat, hiába vezetik a vad nyomára – de fogával még tud harapni.

A bajsza? Az éppen hozzápasszol ennek az arcnak az olcsó, jelentéktelen berendezéséhez, mint valamely semmitmondó ruhafogas a polgári lakásban. Olyan ez a bajusz, mintha a fogakból nőtt volna ki. Harapósan, keményen, tüskésen szegeződik előre, mintha szoros harapófogója volna a csacska szájnak. Tán csak azért vágták le rövidre, hogy első pillanatban el ne árulja állatias származását. Bizonyos, ha ebből a bajuszból egy szál is belehullott abba a káposztafőzelékbe, amelyet a proviánttiszt fogyasztott, a legénység megérezte, hogy a káposztánál is van valami keményebb valami, amit fogakkal megrágni nem lehet. A borbélyok az ilyen bajuszt durvának mondják, amelyből súrolókefét is lehetne készíteni. Vajon nem ijed meg vala Kodelka ettől a rosszindulatú bajusztól, ha azt tulajdonosa hosszúra növeli és pedrővel paragrafus alakúvá kenegeti? Ha nagyobb bajsza lett volna a proviánt főhadnagynak: tán még az elszánt hentesmester se merészelt volna a felesége körül ólálkodni. L. G. levágta vagy levágatta a bajszát, hogy bizalmat keltsen maga iránt.

A szája gyáva és ijedt, amikor bírái előtt harmadszor is felemlegeti, hogy ő attól sem fél, hogy ha holnap felakasztják. Meggyőződés nélküli, jellemtelen száj ez, amely bizonyára hosszú éjszakákon próbálgatta azokat a szavakat, amelyeket majd megalázkodottan elrebeg a kommandóhoz szokott katonabírák előtt. Ez a száj szeretne hallgatni, mint mindazok a szájak, amelyeknek nincs mondanivalójuk, de az erőszakosan lefogott szájszéleket kinyitja valamely furfangos, belső kényszer, amit tán csak akkor érezhetnek a bűnbe esett emberek, amikor a bíró rájuk szegezi hipnotizáló, kerek szemét. „Nem tudom.” „Nem emlékszem.” – Ezt mondja még a száj a meggondolt börtönhetek után, de már láthatólag vívódik a száj, hogy ama vadállati hörgés törjön fel belőle, amely aztán majd árulója lesz minden sakkhúzásnak, amelyet a vastag, még csak őrjöngő érzékiséget sem egészen kifejező száj a gyötrelmes börtönéjszakákon maga elé feladatul tűzött, midőn majd a bíró átgondolt, meghányt-vetett kérdéseire

- 182-


felelgetni kell. Még ma délelőtt a fogház nyugalma, a cella magányossága, a zajtalan, Kodelka nélküli éjszaka okoskodó, bohó szárnyainak a meggondoltsága terül ezen a szájon. A bíró szavaira olyan óvatosan felel, mint a szarka, amelytől azt kérdezik, hova dugta az aranygyűrűt; fáradtan károg, mint a varjú, amely a döghússal jóllakott; a börtön különös ritmikája érzik mindazokon a szavakon, amelyeket olyanformán mond el, mintha egy haldokló ember ajándékba adott szavai volnának. Pedig élni akar…

Élni akar a szeme. Élni akar, mint a gyilkos szeme, amely az imént megborzadott a haláltól…

Élni akar, mint az a bogárfajta, amelyet Szent Jánosról neveztek el valamely különös okból, és amely szem a sötét éjszakán elárulja terveit, szándékait… Ebből a jelentéktelen arcból (amelynek szakállát a borbélylegények valószínűleg kemény szakállnak nevezik, amelyhez több szappant kell elhasználni, mint az egyéb szakállakhoz) a szemek élnek, beszélnek, tudnak.

A majom szeme barátságosabb, a tigrisé nyíltabb, a medvéé megérthetőbb, a villogó vad házőrző ebé pedig csalékonyabb, mint az egykori proviánt főhadnagy szeme.

Valamely ismeretlen elszántság lobog, ijeszt, vakít és dermeszt ebből a szemből… Az embernek a kérlelhetetlen csőszök, megindíthatatlan, gonosz iskolamesterek, halálos ellenségek elkapott szeme jut eszébe… És ugyancsak eszébe jön annak az álombéli gyilkosnak a szeme, amellyel gyermekkorában viaskodott a tudatlan parasztdajka mesemondása után. Látja maga előtt a valóságban azt a szemet, amelynek minden poklokra való elszántságától az élet legtöbb körülményei között megretirált volna. Ebben a szemben látható az örvény, amely a híd lábainál végzi a maga boszorkánymunkáját; felismerhető ebben a szemben az a tekintet, amellyel utánunk jön az őrült, akinek istenségét nem akarjuk elhinni; megismerjük ebben a szemben azt az embert, aki gondolkodás nélkül leölne mindenkit gyáva álmaiban, amelyekből verejtékezve ébred föl; szemlélhetjük a tekintetvillanásban azt a szörnyű útonállót, akivel nem mernénk találkozni az elhagyott utcában; obszerválhatjuk őt magát: a nőbolondot is, akit egy szőke kaszírnő olyan átláthatóan cseles szavaival, amilyen cselesen a vidéki mulatóhelyeken a pálinkákat hamisítják: mindenre kaphatóvá tesz, anélkül hogy egy báva mosolyán kívül egyébbel is megjutalmazná… Ebben a szemben benn lakik ama férfi kétségbeesett tekintete is, aki piros szemhéjjal ébred reggel, mert a feleségétől olyan szavakat hallott éjszakai órákban, hogy a gyilkosságot könnyen megoldható, egyszerű problémának kezdi felfogni… Ebben a szemben a vipera mérge lakik, az éjszaka alattomosan fellobbanó tűz veszi eszét, halálos kín

- 183-


minden mosoly iránt, amely más ember arcán is megjelenhetik, és gyáva kétségbeesés azok miatt a bankjegyek miatt, amelyeket a Kodelkák hordanak a zsebükben. Ez a szem tudatlan, mint akár az ősemberé; hajszolt, mint egy veszett ebé; kutató, mint egy hamiskártyásé; és műveletlen, mint egy babonás haramiáé, aki tán méhmagzat levágott kisujját is szívesen hordaná az erszényében, ha az szerencsét hozna neki… (Egyelőre a bűnjelek között olyan kopott, rongyos, semmitmondó pénztárca fekszik, amelyet bármely tisztességes ember a zsebében viselhetne.)

Egyébként, amint messzi, földalatti tanulmányokból való szemsugara

elmúlik kígyóbűvöletével arról a helyről, ahol helyet foglalok: nyomban megjelenik tekintetem előtt a civilbe öltözött katonatiszt, aki készen vett civil ruhájában a maga véleménye szerint felismerhetetlenül jön ama rábeszélő ruhakereskedőktől, akik a legelszabottabb kabátoktól is cukrosan el vannak ragadtatva, amíg azt rá nem sózták vevőre… Vajon hol vette Lederer civil ruháját, kérdezem magamban, és milyen célból kellett neki ez a sötétkék, kispolgáriasan varrott zakóöltöny? Talán csak nem azért választott ily feltűnés nélküli, becsületes ruhát, hogy hasonlóvá legyen azokhoz a szegény katonatisztekhez, akik kénytelenek a polgári életben elhelyezkedni, és mindjárt a legszerényebb magaviseletben kezdik?

Megnézem a vádlott asztalára helyezett kemény, fekete kalapot. Lehetséges, hogy ez a kalap valamikor új is volt, mielőtt valamely Teleki téri ócskáshoz került volna. Lehet, hogy boldog, reménykedő emberek köszöngettek vele erkélyeknek, amelyeken ismerős hölgyeket megpillantottak… Lehet, hogy a hivatalfőnöknek emelgették meg, amíg ez érdemes volt a bélista előtt. A kalap kopottságával, züllöttségével, elvadultságával nagyon is kifejezi azt az elszokottságot, amelyet legközvetlenebb hozzátartozóinktól is tapasztalhatunk, ha darab ideig nem láttuk őket. Olyan ez a kalap, mint egy kutya, amely nem ismeri fel gazdáját; mint egy régi ruhásszekrény, amelynek váratlanul elromlik a kulcsa; mint egy gondolat, amely valaha barátunk volt, és amellyel szinte idegenszerűleg találkozunk újra az élet útjain… Nem csodálnám, ha kiderülne, hogy az egykori proviánttiszt kéz alatt, mondjuk, Kodelkától vette volna a kalapot. (Aminthogy a sötétkék ruhára is gyanakszom.)

Ámde az ing, amely L. G. testét fedi, bizonyosan nem a hozzáértő felesége varrótűje alól került ki, mert hiszen, mint későbben kitűnt, őnagysága kézimunkával is foglalkozott, így az ingvarráshoz is értett valamit. Ez az ing valóban nem egy olyan főhadnagyra pászolt, aki civilben is akart mutatni valamit. Amolyan álláskereső ing, amilyenben ábrándokat szőni szoktak napjainkban azok,

- 184-


akik a megélhetésen annyit gondolkoznak, hogy elfelejtenek inget váltani. (Talán azért is, mert nincs több egy ingüknél.)

Mit mondjak még a proviánttisztről önöknek, hogy pontosan megérthessék

ezt a férfiembert, aki életének egy részét ott töltötte és ott fejezte be a Margit-híd budai oldalán, a Tölgyfa utcában, ahol olyan formátlanul vannak a háromemeletes házak a földszintesek mellé rakva, mintha egy gyermek rakná ki játékszereit?… Mit jegyezzek fel még róla, aki annak az utcasaroknak a közelében lakott, ahová a hirdetőtáblán nagy, festett kéz mutatja a zálogházat? Mit mondhatok a lakását (és a tett színhelyét) körülvevő budai boltosokról, akik az esti lappal kezükben mennek ma vizitelni egymáshoz… a borbélyról, aki a szomszédos trafikban tölti egész délutánját, hogy az összes újságokat átolvashassa… a fűszeresről, ahol marólúgot akart venni, aki ma enyvet adott el egy óbudai embernek, miután tréfásan megkérdezte tőle, hogy vajon nem koporsó vagy kuffer beragasztásához kell-e?

Hagyjuk a főhadnagyot ugyancsak mit sem mondó, gyilkoshoz nem illő két kezére borulva a vádlottak asztalánál. Van olyan ember is a hallgatóság körében, aki a hentesmester sorsának hallatára maga is könyökére támasztja a fejét, bár nincs mi köze sem a vidám, de rossz véget ért Kodelkához.

A hadbíró rendelkezik: – Vezessék be Lederer Gusztávnét!

2

Amikor a haditörvényszéki tárgyalóterembe lép őnagysága: valahogyan úgy érezzük, hogy megint olyan planéta van a budai égboltozaton, mint, mondják, száz esztendővel ezelőtt, amikor a garabonciás diák utoljára emelte fel ezen a tájon a köpönyege szárnyát, hogy megkozmásodjon minden leves a városnegyedben – mint akkor, midőn még a második kerületben (a Vízivárosban) utána mutogattak némely öregasszonyságoknak, akik természetfölötti dolgokat tudnak, ezért közönségesen boszorkányoknak is nevezik őket.

Ha valóban boszorkány őnagysága, Lederer Gusztávné született Schwarz

Mária: akkor sem a mindennapi boszorkányok közül való. Amilyen szimpla fráter a férje, aki bűnbánattal üldögél immár a régi, fegyelmezett Magyarországot jelképező, mozdulatlan csendlegények között, olyan rejtelem lép ezzel az asszonnyal a terembe, amint a kék ruhás, civil nadrágos fogházőrök őt a katonai bírák elé kísérik. Az öreg és örök Jókai Lőcsei fehérasszony című regényéből

- 185-


elevenednek előttünk jelenetek, amint ama Korponayné elbánik a jóhiszemű kuruc tisztekkel – a másik pillanatban látni véljük a szenvedélyes regények és operák hősnőinek késői maradékát, ám Des Grieux lovagot hiába keresnénk azon a helyen, ahol ama titokzatos Henteslegény ül, aki magát a hentesmestert is olyanformán trancsírozta föl, hogy magának az áldozatnak sem lehetett ellene szakmabeli kifogása; a következő másodpercben megjelenik előttünk a pozsonyi kávéházi kaszírosné, aki megszokta a régi koronázóvárosban, hogy a férfiak ebéd után a trónusa felé irányozzák gacsos, totyakos vagy táncmesteres lépteiket (már amilyen lépésűek azok a férfiak, akik a vidéki kaszírnénak délutáni mondanivalókat gyűjtögetnek); megszokta, hogy likőröspalackjai közül derékig lásson minden férfit, azokat a nyúlánkokat is, akikről a nóta azt mondja az esti zenélésnél, hogy áthajlik az ölelésük a kerítésen; azokat a dombos nyúlhasúakat is, akik a potrohocskájuk miatt nem tudják kellően megközelíteni a kávéházi trónust, és azokat a zömök, vállas férfiakat is, akik dologtalanságukban, semmittevésükben mindenkor a leghűségesebb oszlopai a vidéki kávéház emelvényének. (Ilyen lehetett egykor Pozsonyban a későbbi proviánt főhadnagy is.) És amint a szárnyas ajtó felől a terem közepe felé közeledik, a dúlt arcvonásokból mindinkább össze lehet szedni ama régi, éjjeli kasszatündér képét, aki színésznőiesen felragyog, amikor a cigánybanda megnyitó indulóját vonja el a vidéki kávéházban azoknak a semmitmondó vendégeknek, akik a délutáni sakk- vagy kalabriászparti miatt ott ragadtak; e meghalványodott, hervadtas arcon látni lehet a festékek nyomait, amelyekkel magát ékesítette, mielőtt kis kamrájából elindult esténkint az életbe… igen, ott van ez arcon még most is a különböző képes levelezőlapok visszafénye, amely képes levelezőlapokkal tükre volt körültűzdelve, és bizonyára akadt közöttük olyan lap is, amelyet a pezsgősüveg sztaniol burkolatából készítettek ügyes kezű úriemberek, akik a pozsonyi kaszírnővel tudatni akarták, hogy bécsi vagy érsekújvári mulatozásuk alatt sem felejtették el őt – hiszen akkoriban, mikor L. G.-nét még Micinek hívták, a képes levelezőlap nagyon is divatban volt. Küldte azt emlékbe kupec is, ha jó vásárt csinált a városban, ahol az éjjeli kaszírnénak mulatozva magyarázta meg, hogy ő milyen okos ember; küldte ügynök, aki „leégett”, és bánatát még egy pohár szilvóriummal (a tündér kezéből) enyhítette; de küldte a gyalogsági tiszt úr is, akit egy másik város másik kaszárnyájába kommandíroztak, és azt hitte, hogy a kaszírosné végleg unatkozik, mert elsején senkinek se tör nyerstojást a knikebájnos poharába… Ezekről a képes levelezőlapokról lépett be a tanúként kihallgatott Lederer Gusztávné a Margit körúti katonai törvényszék kapuján, ahová éppen szalmát és szénát szállítottak a hadsereg liferánsai, akikkel ő nagyon jó barátságban volt.

- 186-


Valóban Kodelkának, Lederer Gusztávnak vagy pedig egy idegen városban

unatkozó idegennek kellett lenni annak a férfiembernek, aki ezért a vidéki kaszírnéért annyi áldozatot tudott hozni, mint amennyi áldozatot hoztak érte azok a férfiak, akik körülvették. (Az egyik disznósajttá apríttatta magát, a másik az akasztófa árnyékában álmodik. Hogy megvilágosodnak ezek a semmitmondó nevek: Lederer, Kodelka és a tanúk nevei, amikor a pozsonyi kaszírnő megdörzsölgeti őket, mint egykor megfényesítette cukortartóit.)

Szinte érezzük a vidéki kávéház cikóriaillatát, a nagy szakállú pipások füstjét, a Kabanosz vagy Tisza szivart agyarukra vágó gavallérok pomádéját: amikor Schwarz Mária megáll bírái előtt.

Bár olyan dúltan, szenvedélyesen és elszántan lépett a terembe L. G.-né,

hogy azt már nem is lehetett elválasztani a komédiásnői fellépéstől – utólag mégis meg kellett győződnünk arról, hogy ez a nő valóban olyan zavarban lehetett kedden délben, amint tán azóta sem volt, mióta először találkozott a főhadnaggyal a pozsonyi ligetben. Bizonyos, hogy a kék posztós Markó utcai silbakok között haladva a szárnyas ajtótól a bírói emelvényig: nő létére nem vette észre a csendőrei között könnyező szemű Gusztiját, sőt még Kodelka kedélyes kísértete sem tünedezett fel előtte a tíz-tizenkét lépéses úton; azt már csak az tudná megmondani, aki a vesékbe lát, hogy a terem falán kétszeres életnagyságban lepingált Ferenc József imperátori palástjában: kötötte le a figyelmét, vagy pedig a jóságos képű, szürke bajszú ezredes elnöké, akinél szelídebb arc még nem nézett szemközt a haditörvényszék elé került gyilkosokkal. Úgy tette meg az utat, mint egy izgatott, önfeledkezett színésznő, aki az imént vetett keresztet magára, mielőtt a nagy szerep eljátszása végett a kulisszák közül kilépett volna: senkit sem látott, csak a hadbíró hipnotizáló szeme mutatta meg neki az utat, hol kell végigmennie, és a helyet, ahol meg kell állnia ölbe ejtett, zsebkendő rongyot csavargató, gyötrelmes kezekkel, de makacs elszántsággal emelt fejjel… Igen, ez az egy hadbíró volt a maga polgári zsakettjében, aki megfegyelmezte, megidézte, maga elé állította ezt az eltökélt kaszírnőt, pedig száznál több férfi, generális, főhadnagy és civil úr volt még a teremben, akinek az arca nem is volt himlőhelyes. Megállott a nő anélkül, hogy bárkit is észrevett volna, még szepegő férjét sem, aki könnybe borultan, megátkozottan üldögélt ötlépésnyire a háta mögött, és összeragadt szempilláival ama kemény, fekete kalaptól látszék búcsúzkodni, amely elébe volt helyezve a zöld posztós asztalkára.

- 187-


Élettörténetét piros kötésű regényből kezdi… Ama Marlittokból és Courths-Mahlerekból, amelyeket a kassza csendjében akkor olvasgatott, amikor úgy unatkozott, hogy már a szőke kontyát sem volt kedve megigazítani a kávéházi tükörben. Magában tán azt gondolja, hogy ezeknek a megmerevedett hadbíráknak is éppen úgy imponálni tud a mesélgetésével, mint egykor a pozsonyi helyőrség lájtinantjainak. Elmondja tehát a hadbíró kérdésére, hogy angol lordnak a törvénytelen leánya…

A régi polgári törvényszékek elnökeire is emlékeztető, zsakettos, szivarzsebében tartalékos zsebkendőt viselő, az élet és a nők csalékonyságait hepehupás, fölényes arculattal figyelő tárgyalásvezető nem mosolyodik el a régi szép mesemondás hallatára… És ugyancsak nem nyúl kezével a frizurájához a hölgy sem, mikor ezt az édesded álmot elmondja, amely kézmozdulat pedig nem ritka a rafináltabb nőknél sem, amikor hazugságot eresztenek ki a szájukon. Úgy látszik, nagyobb dolgokról van itt szó, mint annak a megállapításáról, hogy kinek a leánya Schwarz Mici.

(Pedig mily vidéki cukrászda édessége volna azoknak a szavaknak, amelyekkel Mici születési titkairól a leplet fellebbentené! Mily érdekessé válhatna a pofaszakállas angol lord alakja, aki mint régi előkelő angliai család sarjadéka bizonyára kimutathatná a rokonságot a Yorkokkal vagy a Lancasterekkel… aki valószínűleg azért szállott le Biasini úr delizsánszáról Pozsonyban, hogy ebben a régi városban végrehajtsa ama tervét, amellyel a legenda szerint a múlt században a legtöbb angol Kelet-Európában utazgatott: agyonpuffantsa magát életunalmában… aki céltalan járás-kelései közepette Szindbád módjára bepillantott valamely virágos ablakon, ahol egy mellőzött nő csak varrótűjének mondta el sóhajtásának okát, amíg a vöröskés szakállú idegen az ablak alatt megjelent… És Schwarz Mária itt maradt a haditörvényszék előtt, mint a Yorkoknak és Lancastereknek vérbeli rokona, és Kodelka pesti hentesmester felkoncolása ügyében tanúkihallgatásra rendeltetett. Nem, akárhogy idézem magamban, nem jut eszembe a felejthetetlennek vélt vers, amelyet Reviczky Gyula írt a pozsonyi ligetről!)

Hát most vegyük szemügyre azokat a kezeket, amelyek ama három-négy kilós bárdokat, a Kodelka kezébe való bűnjeleket, a henteskéseket forgatták vala – amely szerszámokat talán éppen maga hozott az udvarolt hölgy háztartása részére, hogy megkönnyítse a maga feldarabolását, azt a műveletet, amellyel a combokat leszedik a derékról.

A hadbíró felmutatja a bárdot. A bárd lehet három-, de lehet ötkilós is – nem minden polgári háztartásban található ilyen görcsösre esztergályozott nyelű szekerce, amellyel szükség esetén eleven embert is egy csapással meg lehetne

- 188-


hasítani, úgyhogy attól koldulna. Vajon mit vágott ezzel a bárddal utoljára L. G.-né kézimunkához finomult keze, mielőtt ez a bárd a pesti hentesmester fejét elválasztotta volna törzsétől? Szerették talán a proviánt főhadnagyék a csontos marhahúsokat ebédjükhöz? Hiszen a székálló legény szívesen felaprózza a csontot, ha arra a legvénebb szakácsné megkéri, nem pedig a szemével bánni tudó Schwarz Mici! Nagyon gyanakszom erre a nagy bárdra, hogy nem hevert reménytelenül a Tölgyfa utcai konyhán. – De olyan háztartás is ritkaság Pesten, ahol az a másik, különös alakú bárd feltalálható volna, amely inkább boncolóintézetekben lelhető, mint a polgári konyhákon. Tipikus, csontvágáshoz való bárd, amely zömökségében inkább széttöri a csontot, mint azt elmetszené. A disznófőt lehet ezzel felnyitni, de viszont a Tölgyfa utcában emberemlékezet óta nem volt disznóölés. – A nagy, szilárd, hajlíthatatlan kés is inkább hentes műhelyébe való, mint ama polgári konyhákra, ahol legfeljebb a csirkének a nyakát szokták elvágni. Csontvágó kés ez is, amely nem ijed meg az inas részektől, sem a csontforgóktól, amikor a húsba behatol. – Hát nézzük most azt a kezet, amely a mindennapi ebédek elkészítésénél ezeket az eszközöket forgatta…

Dologtalannak látszik L. G.-né keze… Lehetséges, hogy a börtönben

elmulasztott háztartási teendők miatt fehéredett, gyöngédedett meg újra olyanformán a keze, amilyen az kaszírnő korában lehetett, amikor egyedül annyi volt a tisztességes munkája, hogy a snapszospoharakat rendben tartsa, valamint virágszálként kinyújtsa kezét a törzsvendégek üdvözlésére. Ez a kéz inkább illett az unaloműző kézimunkához, mint a bárdok és kések emelgetéséhez – habár a nők tengerhab színű kezének a megcsókolásakor valóban nem gondolnak arra a férfiak, hogy ezek a kezek tisztátalan helyeken is meg szoktak fordulni. – Ennek a kéznek valaha modernebb formában is elmondhatták azt az ősi gyermekmesét, amely mese azt tételezi föl a hüvelykujjról, hogy az elment vadászni, a mutatóujj halászni, a nagyujj madarászni, míg végül a kisujj környékén elszaladt a nyulacska. Hogyan nevethetett magában ez a kéz, amikor ily jámbor tennivalókra küldték őt a finomkodó udvarlók! Hogyan nevethetett csendesen ez a kéz, amikor a szerelmes hentesmester (az asszony vallomása szerint) csókjaival halmozta el ezt a kezet, az alatt az idő alatt, amíg Nick Guszti a trafikban járt. (Akik ismerősek a hullafuvarozási szakmában, azok emlékeznek arra a bizonyos Nick Gusztira, a péklegényre, aki ugyancsak a Dunába fuvarozta a holttestet, a Mágnás Elzáét – de ő akkorban még gyermekkocsival járt, nem pedig a furvézerek jeleivel ellátott ládákkal és bőröndökkel.) Hogyan nevetgélhetett ez a kéz, amikor az ujjak csak abból a szempontból ragadták meg a kés nyelét, hogy egy kakaskát megszabadítsanak a gondtól, amelyet taréjviselete okozott, mikor ezek a kezek tán

- 189-


már azt is tudták, hogy egy valóságos hadseregszállító gyomrába is belenézhetnek valaha! – Akármint is van ez a dolog: a konyhabárdok, kések, amelyek most az ámuló katonatisztek előtt feküsznek az asztalon, mint a vidám és szemérmetlen hentesmester feldarabolói: jó ismerősei voltak azoknak a liliomfehér kezeknek, amelyek gyötrelmesen gyűrögetnek hurka alakúvá egy zsebkendőt az ezredes kérdései alatt. Ah, mily furcsa érzés lehet, ha ennek a hölgynek a tenyere – a tenyérbéle, mint a régi ínyenc férfiak mondták a jó kenyérbéléses tenyerekről – megsimogatná mostanában valakinek a nyakszirtjét!

A hölgy selyemtrikó ruhájában, amelynek őszi, hervadt színe ugyancsak

nem mutatja keblei hervadását is (mert azok életteljesen domborulnak ebben a teremben, ahol ő az egyedüli nő), szőke kontyával, amelyet ifjúságunkban képzeltünk azoknak a hölgyeknek a fejére, akikért majd élni és meghalni fogunk, mint egy hajszál, amellyel a rabnők zsinór és hajtű hiányában megerősítik kontyukat: a hadbíró kérdéseit várja a terem közepén.

3

Jegyzeteinket ott hagytuk abba, midőn a pozsonyi Mici a haditörvényszék elé lép – igaz, hogy még csak tanúképpen –, és a maga kaszírosné világnézete szerint mindenekelőtt meghódítani igyekszik a katonai bírákat, mert Mici még akkor nem tartózkodott a teremben, amikor a haditörvényszék tagjai felállással és katonás feszességgel letették az esküt a mindenható Istenre, hogy ítéletükben pártatlanok és igazságosak lesznek.

Hogyan gondolta Mici a katonai bírák meghódítását? Igen decens, szalonias és úgynevezett társalgási hangon kezdett el beszélni,

mintha otthon ülne a Tölgyfa utcai lakásában, és Kodelkát mulattatná valamely történet elmondásával.

(Igaz, hogy a tanúvallomások szerint Mici többnyire a konyhában fogadta vendégét; ott is terített asztalt az uzsonna és vacsora idején, amely időpontokat nyárspolgári pontossággal valószínűleg már abban az időben is megtartott és megtartatott Mici, amikor még a kávés kosztját ette. Igen, csak a konyhában terített Mici, mert tél volt, a lakás többi részét a vele született takarékossági hajlandóságnál fogva nem akarta befűteni. De hiszen éppen az a kunszt, hogy a kulináris környezetben is meg tudott maradni úriasszonynak, akire az amolyan Kodelka-féle embernek csak hódolattal lehet tekingetni, akkor is, ha éppen az a tennivalója a cselédet nem tartó asszonyságnak, hogy a neveletlen kutya után

- 190-


eltakarítsa a tisztátalanságot. (Mert Ledererék kutyája nem volt szobatiszta, és Mici későbbi vallomása szerint akkor is éppen a rossz külsejű eb nevelgetésével foglalkozott odakint a konyhán, amíg odabent a szobában, a kritikus időpontban férje Kodelkával végzett… Teremtőm, hányan mehettek el azon az éjszakán a Tölgyfa utca darabos kövezetén, akik a kivilágított ablakról azt hitték, hogy mögötte boldog emberek névnapot tartanak, vagy a rosszabbik esetben nagybeteg feje alatt forgatják szeretettel a párnát! Pedig az életvidám Kodelkát tették lepedőbe!)

Tehát itt, a haditörvényszék előtt is igyekezett megtartani Lederer Gusztávné úriasszonyi fölényét. Egyébként is ama nők közé tartozik, akik kellőképpen megtartják a társadalmi rangokat, amikor sikerült nekik maguknak is valamely sarzsihoz jutni a társadalomban. Az úgynevezett pikauf emberek tudják csak igazán megbecsülni az illemszabályokat, amelyeket az alattuk maradottak részére alkottak. (Bizonyosan nagyon csodálkozott már akkor is, midőn ezek a jól nevelt katonatisztek se nem mutatkoztak be neki, sem hellyel nem kínálták, állni hagyták, igaz, hogy a börtönőröket eltávolították mellőle.) No, de az életben vannak kellemetlenségek, a német ponyvaregényekben is szenvednek bizonyos időben a hősnők méltatlanságokat, bántalmakat, megaláztatásokat, de az utolsó lapon majd minden kiigazodik. Helén vagy Marie diadalmasan tér vissza Tölgyfa utcai otthonába.

Amíg az egykori főhadnagy gyakran remegett a belső zokogástól: Marie

egyetlenszer sem vesztette a fonalat története elmondásában. Azt lehetne mondani: igen kellemetes, folyékony hangja van, mint egy

nőnemű udvarlónak. Nem csodálkozom, e hang zongorázását hallgatva, hogy az egyszerű Kodelka szabad idejében mindig felhúzta ezt a gramofont. Igen, mondom magamban, ez az a bizonyos női hang, amelynek hallgatásakor sem a nagyon buta, se a nagyon okos emberek nem gondolnak a világon semmire. Lehetne mondani ezt a hangot zsongító lábvíznek hosszadalmas gyaloglás után, de lehet őt kamillateának is elképzelni fogfájós éjszakákon. Nyúlik ez a hang, mint a rétestészta, és dudorászva tud elhallgatni, amikor valamely emlékezetes regényfejezetek végéhez közeledik.

– Aztán apró háztartási dolgokkal… Mit kleine Sachen… foglalkoztam. Azt hiszem, vizet hoztam be a konyháról – mondja olyan mély hangon, mint ahogyan a hegedű szokott befejezni egy elmúlott, lejátszott és már elfelejtett ábrándot, miután a hentesmester meggyilkolásának történetével elkészült.

- 191-


De hallgassuk még egy darabig ezt a hangot, bár tudnivaló róla, hogy egykor mindenki megvásárolhatta a maga mulattatására, aki néhány délutánt vagy estét a pozsonyi „Kronprinz” vagy nem tudom, milyen nevű kávéházban eltöltött.

Hallgassuk csak, hogyan tudja utánozni a női kézimunka megnyugtató hangjait, amikor a férfiú (még ha nem is éppen Kodelka a neve) leginkább arra a díványpárnára szeretné lehajtani a fejét, amelyet ugyancsak a bárdforgató kéz hímzett… (Ó, mily kellemetes lehet azt a hangot hallgatni, mondjuk, egy olyan díványpárnáról, amelybe például pozsonyi ízlés szerint csókolózó galambok vannak hímezve, még a legöregebb polgárok feje alatt is.)

Hallgassuk csak ezt a hangot, amelynek hallatára minden magányos, kivert kutya módjára élő férfinak eszébe jut a jótékony családi élet, a krémszínű abrosszal felterített uzsonnázóasztal, a bőrös kávé íze és a lámpagyújtás előtti idő (amikor tudvalevőleg azon gondolkoznak, hogy milyen neve legyen majd a kicsikének, ellenben nem azért fogják meg egymás kezét, hogy egy kellemetlenné válott és bizonyára tolakodó hentesmester útból eltevéséről tanácskozzanak).

Hallgassuk csak ezt a néha zümmögő hangot, amelyben megfigyelhetni a kötőtű csörrenését, a régi falióra barátságos ketyegését, a cukorporral ecetes vízbe csalogatott légy danolását a vidéki légyfogóban és a nyugalmas lefekvéshez felvert párnák paskolását. Hallga csak, hogy beszél arról a tényről, hogy vacsorát adott az urának és az ott lábatlankodó „Kodelkának” is; hogyan gazdasszonykodott a vacsora után kávéfőzésnél, és hogyan ment be a hálószobába az ágy megvetése céljából… Csak hallgassuk ezt a hangot, mint áradozik, illatozik, nyújtózkodik benne a jó szagú vízivárosi polgári élet, amelyről az az ábrándunk van a háziasszonyos hang hallásakor, hogy ebben a polgári életmódban a férjnek valóban csak akkor lehetne komoly bosszúsága, ha nem találná meg hirtelenében a sláfrokja ujjához való bejárást; egyébként nem csodálnám, ha előbb-utóbb kiderülne, hogy a nyugodalmas, hosszú életre berendezkedett hangot hallgatva: a proviánt főhadnagynak előbb-utóbb eszébe jutott a fuvolajáték vagy pedig a mostanában oly divatos rejtvénymegfejtés.

Nincs ebben a hangban a komoly hadbíróval és a jóízű, budai

asztaltársaságból kivágott német tolmáccsal való társalgás elején nyoma sem a vérforraló szenvedélyességnek, az észvesztő indulatnak, a tébolyda vagy a börtön csuklásainak… Olyan folyamatosan beszél őnagysága, mintha nem is rabszállító kocsin érkezett volna a Margit körúti épület elé, hanem valamely összejövetelre jött volna, ahol majd dolga lesz néhány férfival, akinél háziasszonyos, tisztességes emléket akar hátrahagyni. Beszél, mintha csak a szarka csevegte volna el a kerítésről, hogy vendége lesz, vagy vendégségbe fog menni, nem is fogházőrök

- 192-


unszolására jött erre a helyre. Mórikálja magát, mint régi virágnyelven mondták azokról, akiknek „affektáltsága” nem válott kellemetlenné. Egyetlen ideges, önuralom nélküli modulációja sincs eleinte a hangjának, mintha csak valami csendes szégyenkezés érződnék rajta, hogy ő egyedül asszony annyi férfi között. De azért hátraszegi a fejét, felemeli a homlokát, nagyra nyitja a szemét, elszántan viseli sorsát, mint tán már kaszírnő korában is, amikor a kávés szemrehányást tett neki, hogy miatta verekedés volt éjjel a kávéházban.

– Honnan tudja, hogy miattam? – kérdezte már akkor is felcsattanó hangon. De most selyemsapkás kávés helyett a hadbíró adja meg a választ: – Mondja meg a tanúnak, tolmács úr, hogy a haditörvényszék nem azért van

itt, hogy a tanú felelősségre vonja. Inkább a haditörvényszéknek kell őt kikérdeznie.

És ettől a perctől fogva nem volt többé úriasszony Schwarz Mici, hanem gyötrelmes, kihallgatását váró, remegő tanú, ahová az első szenvedélyes, kaszírnés kitörésével ledegradálta magát.

Így aztán pillanatról pillanatra megérthetőbbé válott a Tölgyfa utcai polgári

lakás titka, mikor erről többé nem a főhadnagyné őnagysága, hanem Schwarz Mici kezdett beszélni a maga nyelvén, nem pedig a betanult madárnyelven.

A szavak függönyein át mindinkább közelebb jön hozzánk ama „Der Kodelka”, akiről azt hittük már, hogy sohasem tér többé vissza a Margit-híd alól.

Látni kezdjük az udvarlót, aki néha kocsival (bizonyára nem amolyan vérfoltos henteskocsival), hajtat bé a Tölgyfa utcai kanyarulatba, és ezt a körülményt nyomban közli is őnagyságával, akinek eddig nem volt más mulattatója, mint haszontalan kutyája. Az új szavak kárpitja mögött már nemcsak az ajtó kulcslyukánál hallgatózó férj alakja görnyedezik – ha ugyan hinni lehet L. G. vallomásának –, hanem hangosan, mellénygomb pattantóan nevet Kodelka is, amint tokásan és teli szájjal elmeséli a Tölgyfa utcai konyhán, hogyan dobta ki otthon a régi feleségét. Lépésről lépésre közeledik Schwarz Mária új szavaiban a kövér ember, aki kézcsókokért kunyorál, mint azt valaha a karzatról látta a társadalmi színművekben. Látni véljük őt, amint ajándékba a nyers húst hozza újságpapirosba csomagolva, és látjuk őt kettesével venni a lépcsőt, amint valami úton-módon megtudja, hogy a főhadnagy Gyöngyösre utazott. Látjuk, hogyan bámészkodik el eme kitanult kaszírnő furfangos beszédén, amikor tőzsdei papirosok megvételéről folyik közöttük a diskurzus (amely papírokat az udvarló talán sohasem vett meg, csak az asszonyt hitegette – amely eljárás, azt hiszem, eléggé ismerős mindazok előtt, akik az utóbbi években némi eredményeket értek el a pesti hölgyközönségnél, szívbeli ügyekben). Látjuk őt: a konyhaszéken ülni,

- 193-


amint jó ferencvárosi polgár létére titkon gyönyörködik abban, hogyan hajladoztatja dalmosnak is mondható derekát a főhadnagyné a mosóteknő mellett, és magában bizonyára azt gondolja, hogy mily gusztusos volna olyan fehérneműt viselni, amelyet ennek az asszonynak a ravasz keze mosott ki… Ó, most már inkább érteni kezdjük, hogy a hentest miért ültette mindig csak a konyhaszékre a jó háziasszony, mert hiszen történetesen mindig akkor volt dolga a konyhában a teknővel, a mozsártörővel, a leveses kanállal, amikor Kodelka udvarlására megjelent. Nem, ez a guvernántosan megcsavart szőke konty nem ok nélkül beszélgetett betanított ibrikeivel, tepsieivel, lábasaival! Azok a kis rotyogó fazekak, a falon függő bárdok, a fiókban heverő kések mind szövetséges társak voltak ahhoz, hogy a családi életet immár nélkülöző hentesmester végleg elveszítse az eszét. Nem csodálatos, ha az ember most hallgatja Ledérernét, hogy a hentes babonás hittel vette ez asszony kezéből az ópiumot, mint jótékony orvosságot, és az is igen megérthetővé válik, hogyan hitte el a derék hentes a borotvavágásról, hogy azt részegségben eltörött pohár okozta a csuklóján… Igen, igen, a legnagyobb bizalommal feküdt le a kanapéra Kodelka Ferenc hadseregliferáns, hisz ott volt a szomszéd szobában az az okos asszony, akinek eddig minden szava olyan igaz volt, mint a szentírás – miközben a proviánt főhadnagy már ment a patronokért.

Igen, így gilt Lederer Gusztávné született S. Mária ott, a Tölgyfa utcai

konyhában, amelynek ajtaját egyszer azért nyitja ki, hogy a vicénének kiadja a szemetet, máskor meg azért, hogy az udvarlóját beeressze. Így gilt ő papucsban és barchent alsószoknyában, a mosóteknő mellett. Konyhakését a sparherdt szélén köszörülve, a kovász savanyú szagával vagy a csokoládés koch illatával, habozás nélkül elfelejtve azt, aki meghalt, és csak azon fáradozva, hogy a holttetem akármilyen úton-módon elkerüljön a lakásból… Így gilt ő milliókról ábrándozva, és közben adósnak maradni a hering árával a sarki fűszeresnél… Ha így látjuk őt – ha azt a hangját hallgatjuk, amellyel otthon a kutyájával, Kodelkájával és férjével beszélt, mielőtt nekilátott volna, hogy átnézze az ingében maradt bolhákat és a ravaszdi gondolatokat, amelyeket napközben romantikus kontya mögött elraktározott: nem is tűnik fel olyan rejtélyesnek, hajmeresztőnek a Tölgyfa utcai történet. Felejtsük el tehát azt a hangot, amellyel az egykori kaszírnő a hadbírákat éppen úgy meghódítani akarta eleinte, mint az unatkozó kereskedelmi utazókat Pozsonyban. Aminthogy ő is régen elfelejtette ezeket a vigéceket, akiktől valaha életbölcsességet, üzleti okosságot tanulgatott a „Kronprinz” kávéház trónusában.

(1925)

- 194-


Hol az igazság? Levél a szerkesztőhöz

Engedd meg, hogy megkérdezzelek, vajon mivel töltöd meg ezen a héten a napilapoknál rendszerint terjedelmesebb hetilapodat?

Úgy tudom, senkit sem öltek meg a városban; öngyilkosságot is azok szoktak elkövetni vasárnap, akiket senki sem ismer: a sikkasztásnak, csődnek, vagyonbukottságnak vagy erkölcsi halálnak (ha ugyan még akad valaki a városban, aki vállalja az erkölcsi halott címet?) Gellérthegy nagyságúnak kell lenni, hogy még némi érdeklődést kelthessen az újságolvasóban… Mert hiszen napjainkban nemigen írhat egyébről a hírlapíró, mint embertársai bajairól, szenvedéseiről, kifeszítettségéről, és már az utóbbi időben ez is unalmas témának mutatkozik.

Néha elgondolkozom, hogy micsoda gyötrelmes fejtöréseken esik át egy

lapszerkesztő napjainkban, aki némileg is érdekes újságot akar produkálni. (A kiadó urak emberfölötti küzdelmeiről talán ne is beszéljünk most.) Egykor, a régi szerkesztőnek csak annyi volt a dolga, hogy odaült az asztalához, és unottan turkált abban az anyagban, amelyet munkatársai, a szorgalmas méhek, összehordtak a számára: mindent szabad volt megírni az újságba, legföljebb arról lehetett szó, hogy egyik újság hitelesebben, alaposabban, jobban írja meg a dolgot, mint a másik slendriánabb, pongyolább hírlap. A szerkesztő nem sokat törődött vele, hogy kinek lesz borús vagy derült jóreggele, amikor munkatársa megbízhatósága és a maga meggyőződése szerint az igazságot megírta. A börtönajtó kulcsának a romantikus csikordulása is kellemesebb zeneszám volt a szerkesztő életében, ha véleménye szerint az igazságért hallgathatta ezt a különös muzsikát. Arról pedig szó sem lehetett, hogy étvágya meggyöngült volna a „Neuszidler”-nél vagy a „Kispipá”-ban, amikor a barátok tornyában elhúzták az esti harangszót.

A világháború óta egy gondja van a lapszerkesztőnek: nem a kézenfekvő

igazság megírása, hanem az, hogy mit szabad és mit nem szabad megírni. Hiszen ez nagyon kényes volna, ha minden olvasó bölcs, megalkuvó, céltudatos államférfiúnak születik vala, de én még eddig, az egykori cenzúrával és a mai bölcs lapszerkesztéssel beállott dresszúra alatt is azt tapasztalom, hogy minden újságolvasó egy-egy titokzatos forradalmár, aki mohón keresi a maga pártállású lapjaiban az – igazságot. Akár sláfrokban üldögél a maga vidéki csöndjében az a szépember, az újságprenumeráns, akár robogó villamoskocsi hevederjében

- 195-


ingadozik a maga utcán vett újságjával: mindegyik ugyanazt keresi a hírlap nyomtatott betűi között, amire emberi születésénél fogva legszomjasabban kívánkozik: az igazságot. Akármennyi különös, történelmi viszontagságon ment át a nyomtatott betű az elmúlt években, az olvasók még mindig azt hiszik, hogy a nyomtatott betű az igazság hirdetése kedvéért van.

Pedig megsúgok neked valamit, kedves lapszerkesztő barátom, hogy az

olvasó voltaképpen már maga sem keresi az igazságot: ez csak egy tudat alatti vágy benne, amelyet atavisztikusan öröklött mindenféle őseitől. Az olvasó manapság azt szeretné voltaképpen, hogy a sok ezer ember számára nyomtatott újságból csak egyedül ő tudná meg az igazságot, amelyet aztán csöndesen tartana meg magának. A többi ezer csak higgye el azt az igazságot, amit az újság, amely a napi eseményekkel természetszerűleg foglalkozik: torta, cukorka, humor, rejtelmes vezércikk alakjában tár föl előtte. Nem, valóban nem szeretjük manapság azokat az igazságokat, amelyekért már Ónodon is fölkoncolták a követeket. Én azt hiszem, hogy akkor utáltuk meg valójában a hangos igazmondásokat, amikor a sokáig takargatott világháború bajai után jöttek a forradalmak igazságkeresései, majd a forradalmat felelősségre vonó ellenforradalmak igazságosságai. Az az „igazság”, kedves lapszerkesztő barátom, hogy a publikum voltaképpen kiábrándult a pártatlan igazmondásból, mert jobban esik pártok, nagy hatalmú vezetők, jelszavak igazságai alatt meghúzódni, mint külön, egyéni kereseteket indítani az igazság érdekében. Ugyanezért azt hiszem, hogy az emberek többségében még mindig visszhangzanak a háborús vezényszavak, valamint a háború utáni jelszavak, amelyeknek igazságosságán nem kell elgondolkozni.

Egy ilyen jelszóról hallottam éppen, napjainkban… Nem szabad a

vállalatokat, színházakat, üzemeket bántani, akármennyi disznóságot követnek el, mert a bántalmaknak a szegény tisztviselők, színészek, alkalmazottak adják meg az árát. Nos, kedves lapszerkesztő barátom, az én véleményem ebben a dologban ez: amelyik részvénytársaság, vállalat vagy egyéb üzem olyan gyönge lábon áll, hogy azt elsöpörheti az első sajtótámadás, az előbb-utóbb úgyis fölfordul magától, és alkalmazottait a sajtó beavatkozása nélkül is az utcára teszi. Nem lehet könyörületességi alapon újságot szerkeszteni. A szegény kiuzsorázott alkalmazottaknak igazuk van, amikor kolduló árvagyermekeknek öltöztetik föl őket. De nincs igaza annak a kifestett vénasszonynak, aki a mellékutcában várja a koldulásuk eredményét.

(1925)

- 196-


A pesti aranyemberek nem vesznek fel maguk közé új aranyembert

A közelmúlt években, amikor olyan nagy divat volt vallást cserélni: e vállalkozók között természetesen akadtak olyanok is, akik például az ortodox görögkeleti vallással szerették volna megunt hitüket fölcserélni. Tudtommal ez nem sikerült senkinek, mert a budapesti görögkeleti egyházközség nem vesz föl kebelébe új tagot. (Ők konzervatívabbak akár a Nemzeti Kaszinó, akár az Unió Klub. Igaz, hogy a vallásukról van szó.) Azt mondják, elegen vannak; pár száz esztendeig kell annak kifogástalan pesti polgárnak lenni, akit ők arra méltatnak, hogy maguk közé befogadjanak.

A pesti görögkeleti egyház olyan, mint valami lovagrend, valamely külön nemesség a városban. A legenda azt tartja a pesti görög egyházról Pestnek abban a részeiben, ahol az emberek még mesemondással is foglalkoznak, hogy ezek az ortodoxok olyan gazdagok, hogy könnyűszerrel kifizethetnének egy kisebb városnegyedet, pedig talán ma sincsenek többen, mint 1802-ben, mikor 179 görögkeleti családfő kérelmére a helyhatóság megengedte, hogy egyházközséggé tömörüljenek.

…Nézzünk körül ezek között az óhitűek között, akiket gazdagságukról

valaha Pesten úgy emlegettek, mint manapság a zsidókat. Nézzük meg közelebbről ezeket az embereket, akik mostanában ugyan szétszórva élnek a fővárosban, de valamikor alig mentek tovább a Belvárosnál, a Duna-part közelében, a templomok környékén szerettek lakni, abban az úgynevezett Görög-udvarban, ahol régi standardjukból, erkölcsükből mit sem engedve éltek egymás között, és mérhetetlenül gazdagodtak.

Némelyek közülük már elmúltak a tegnapokkal: a Grabovszkyak, akik valaha Pest ama gyönyörű barokk palotáját építtették, amelyben a hagyomány szerint Martinovics, a „vörös barát” is rejtőzködött, amikor a világosság barátainak társaságát Pesten szervezte; – manapság „Buda városához” címzett bormérés van a házban, ahol a múlt időből nem szívesen engedő, antik belvárosi polgárság dicséri a talpas poharak tartalmát. A Monaszterlyek, akik Kuzmik társaságában valaha a pesti női divatot irányították, ama Kristóf téri nagy boltjuk révén… Ebben a korban mutatta meg „a görög”, hogy nemcsak kanavászt meg bőrt tud árulni, amikor boltjában föl és alá hintázza magát, hanem meg tudja nyerni a női hiúságot is. A Monaszterly név a dámák között fogalom volt a tizenkilencedik században. Itt volt Argiri Demeter, aki hajóteher-számra vette a lóbőröket, ha valahol háború vagy egyéb olyan baj volt a Duna mentében, amely a lovakat pusztítja. A Harisok, akikről ama bazárt nevezték el a Belvárosban,

- 197-


sohase voltak mondhatók szegény embereknek. Búzával, arannyal, ezüsttel és egyéb kiadós portékával kereskedtek a Diamandiak, a Triantophilek, a Leporák, Derák, Muráthyak – csupa olyan név, amely ugyancsak ismerősen hangzik a régi pestiek fülében. Akárcsak a Brazovics Atanáz nevét hallanák azok, akik a Jókai-regényeket forgatni szokták.

A régi Pest, különösen a Belváros falai közé gyűjtötte ezeket a görögkeleti

vallású kereskedőket, akik nemcsak igen hazafias magyar embereknek bizonyultak, hanem nagyszerű pesti polgároknak is, akiknek elmésségétől, családi életétől, takarékosságától példát vehetett az egész pesti polgárság. Legendák beszélnek arról, hogyan voltak (vagy talán még manapság is vannak) berendezve ezeknek a régi görögkeleti patríciusoknak otthonai! Kincseket gyűjtöttek össze maguk körül bútorban, szőnyegben, képben. A vitrinjeik hercegi gazdagságot mutattak; műízlésük valóban arról tanúskodott, hogy hellászi vér csörgedezik ereikben. A nőik pedig olyan különös szépségűek voltak, hogy valahogyan mindig érződött rajtuk dél, az azúr égboltozatú görög szigetek illata. Nem tudni arról, hogy ezek a nők valaha mást is szerettek volna, mint olyan férfiembert, aki velük egy valláson volt. Halk zene szólt a szalonjaikban, igen kedvükre volt a biedermeier divatja, amelyet ők tartottak legtovább a városban. Valóban boldognak mondhatta magát az a Váci utcai gavallér, akinek nemcsak az ablak alatt lehetett reménytelenül sétálgatni és titkon fölpillantani a belvárosi ház barokk stílű erkélyére, hanem belépést is nyert a szalonba. A pesti fiatalember, aki valamire vinni akarta ebben a városban, nemcsak a Koronaherceg utcán akart feltűnni, hanem minél gyakrabban szeretett feltünedezni ezeknek a görög kereskedőknek a szalonjaiban is. Pénz, állás, jövő rejtőzött ezekben az ódon hangulatú szalonokban a kezdő fiatalember részére, mert a gazdagság tulajdonképpen ennek a zárt egyházközségnek a kezében volt. Igaz, hogy a város ügyeit, a közigazgatást voltaképpen a svábok, németek maradékai intézték, de a görögök kezében volt a pénz, a kereskedelem. A zsidók még alig helyezkedtek el, és látszólag nem sok sanszuk volt arra, hogy az itt századokon át megtelepedett görögökkel és bennszülött németekkel fölvehessek a versenyt a kereskedelem terén. Nagy tekintélye csak annak a pesti kereskedőnek volt igazában, aki virágvasárnap az Alduna-sorra épített, kettős tornyú görög templomból az archimandrita szentelt virágcsokrával lépett ki; míg a templom belsejéből, amelynek pompájáról, ikonosztászionjáról, festményeiről, szertartási kincseiről mesemondások szólnak: a magyar királyi Operaház énekkarának a dallamai hangzottak. És templomuk környékén a görögkeletiek apránkint összevásároltak minden talpalatnyi földet, minden házat. A Galamb utca – amelyet akkoriban Kis

- 198-


utcának, később Színház utcának hívtak; a Régiposta utca (a Rondella utca), a jezsuita rendház, sőt a piaristák háza is csakhamar megtudja, hogy milyen sok pénze van Argiri úrnak, aki a leggazdagabb görög volt akkoriban Pesten. A görög tallérok még annak a módját is megtalálták, hogyan adja ki a helytartóság az engedélyt ahhoz, hogy a görögkeletiek, amíg templomuk fölépül, a piarista rendházban tarthassák istentiszteletüket. (A piaristák mindig liberális emberek voltak, miattuk misézhetett az ő házukban az archimandrita, de nem volt ily önzetlen felfogású a budai helytartóság. Sok kezet kellett megkenni, még több titkos óhajtást kitalálni a görögkeletieknek, amíg Argiri úr, a bőrkereskedő áthozhatta a hajóhídon az engedelmet.)

És a görögkeletiek (ortodoxok) egyházközsége még jobban megerősödött,

amikor különvált a budai rácoktól, a makedón-oláhoktól, szerbektől és a többi pesti óhitűektól, amint az idő tájt valamennyiüket egy kalap alá foglalták. A pesti makedón-oláhok ugyan 17 401 forintot adtak a templom építéséhez, de azt a görögkeletiek a mellényzsebükből visszafizették.

Napjainkban még zártabb egyházközség a pesti görögkeletiek együttese, mint valaha volt. A múlt idők tradícióit, a vallás szentségét, a hívek egy akolba való összetartozóságát meghatóan, becsülésre méltóan megtartják. 1802 óta hallatlan mértékben meggazdagodott az egyházuk – minek vennének föl új, vallásukat csereberélő embereket ezekbe az ortodox dinasztiákba, akik mégiscsak a legbüszkébbek arra, hogy némely részük már a török hódoltság alatt is Pesten lakott, de a legfiatalabb dinasztia is legalább kétszáz esztendős ebben a városban. Az Agorasztók, Armenthyek, Bazdekák, Ballassák, Constantinok, Dorák, Harisok, Koporlyek, Lykák, Malakyak, Mannók, Milosok, Oecenomok, Sacelláryak, Spirók, Takátsyak, Tomoryak, Ziccók megmaradtak egymás között az ikonosztászion körül. Szép emléket állított most könyvével, A budapesti görög-udvar-ral e régi pesti polgároknak Sacelláry Pál, amely könyvecske is olyanformán jelent meg, mint a görögkeletiek egyéb zárkózottságai szoktak jelentkezni: csak történettudósok vagy görögkeleti hívek szerezhetik meg.

(1925)

Egy névtelen hírlapíró emlékezetére

Hogy hívták őt? – Talán Zádor Jenőnek, Neuhausernek, Svobodának vagy X. Y.-nak…

- 199-


Nevét nem tudni teljes bizonyossággal, mert akkoriban még az volt a divat, hogy a legtöbb pesti hírlapíró névtelenül dolgozott. A közönség csak akkor tudta meg, hogy ilyen vagy amolyan nevű hírlapíró is volt a világon, amikor a Gyászrovatban néhány meleg sorban elparentálta egy másik munkatársa az elhunyt hírlapírót. Néhány modernebb szerkesztő később beleegyezett, hogy húsvétkor, karácsonykor, jubiláris alkalmakkor a hírlapíró kinyomtassa nevét az újságcikk alá, de ez minél ritkábban történt meg. Azok az emberek, akik mindennap nyomdafestékkel dolgoznak, esztendőnként száz meg száz nevet írnak le dicsőséges vagy más célokból: bizonyos idő múltával elfásulnak a saját nevük iránt. Ha néha megjelenik az újságban a nevük: csodálkozva nézik azt, mint valami sohasem hallott idegenét.

A meghaláson kívül azonban alig volt alkalma a régi hírlapírónak ahhoz, hogy nevét kinyomtassa. Még az esküvőjének a napját se tehette bele az újságba a legtöbb hírlapíró, mert a szerelem hevében az esküvőt a kellő időben szokás volt elmulasztani, legfeljebb akkor tartották meg, amikor a gyerekek már iskolába kezdtek járni. – A rendjeladományozás alkalmából se jutott helyhez a régi hírlapíró a lapjában, mert ő ilyen szerencsében a maga névtelenségében nem részesült: ez a pályabér azoknak volt fenntartva, akik idejében ott hagyták a pályát, miután a kellő összeköttetéseket megszerezték. – Baleset hőse sem lett a régi hírlapíró, hogy emígy becsúsztassa a nevét a saját újságjába; ház sem égett le, hogy ilyenformán szerepet játszhasson az újdonságok rovatában; a sorsjegyét sem húzták ki…

…Mit tesz vala a régi névtelen hírlapíró, hogy nevét nyomtatásban is

olvashassa? Párbajokba vagy sajtópörökbe keveredik, mert hiszen valamivel néha

fizetnie kell bátorságáért és szókimondásáért. A párbajban rendszerint a rövidebbet húzza, mert egyéb elfoglaltsága miatt

nem ért rá a kardforgatást megtanulni; felkötött karral, bekendőzött fejjel, seblázasan üldögél tehát azon idő alatt íróasztala mellett, amikor a kollegiális laptársakon kívül a saját lapjának is tudomásul kell venni, hogy a Koronaherceg utcai vívóteremben a hírlapíró megsebesült a becsület mezején: néha keresztül is lőtték, ha a helyzet úgy adódott: de fogát sokkal kevesebbszer hagyja a porondon a lapíró, mint ezt némelyek szerint megérdemelné. – A sajtópörök ugyancsak alkalmatosak arra, hogy a régi hírlapíró kinyomtassa nevét, legtöbbször nem is ingyen, hanem hetekig vagy hónapokig tartó szabadságvesztések árán. Igaz, hogy csak királysértésért járt börtön, ilyesmit pedig Inczédy Lászlón, ifjabb Ábrányi Kornélon, Pongrátz Bélán kívül sokkal kevesebben követtek el, mint az a dolog

- 200-


természetéhez tartozott volna, amikor javában zöldült a magyar függetlenségi eszme fája. A bíróság nem tréfált a királysértési pörökben, úgy odasózta a négy-öt-hat hónapokat, hogy csak úgy ropogott. Ezen idő alatt lehetett idegen nyelveket tanulni, költeményes könyvet írni, vagy éppen bocsánatot kérő tanulmányos könyvet első Ferenc Józsefről, amint ezt éppen a Pesti Napló egykori szerkesztője: ifjabb Ábrányi Kornél is tette a A király című művével. – No de hát nem mindig kellett a régi hírlapírónak a sajtótörvény legkomolyabb paragrafusával kikötni, elég volt kisebb, sajtó útján elkövetett vétség is, hogy a hírlapírót darab időre leültessék. Voltak erre a célra Szegeden és Vácott házacskák, ahol alkalmat adtak a régi hírlapírónak a magábaszállásra, bűnbocsánatra, két-három hét erejéig. Az újságok, akár akarták, akár nem, megint csak kénytelenek voltak egy napon kiírni a névtelen hírlapírót, amikor az államfogoly lett.

Ezek közül az állami házak közül a vácit magam is szerencsés voltam

megismerhetni. Barátságos, földszintes ház volt ez a Duna-part felé, legfeljebb magas kőkerítésén és tölgyfa kapuján látszott, hogy nem tartozik ama megszokott polgári házak közé, amelyeknek léckerítésén át annyiszor nézegettük vala kisebb vidéki városokban a mások nyugalmát, csendjét, családi boldogságát. Bár kőből volt a kerítés, odabent a fal mögött meglehetősen kedélyesen muladozott az a két-három hét, amelynek tartamára a régi hírlapíró Balkay vagy más fogházigazgató urak útján meghívást kapott. Az államfogházi élet nem volt ugyan mindenben hasonlatos a Denevér című operett fogságához, de a kis igényű régi hírlapírónak elég volt az a kényelem is, melyet itt élvezett. – Szobája, azt hiszem, különb volt, mint pesti hónapos szobája, amelyet a hanyag cseléd a rendetlen felkelések miatt nem is ért rá mindennap kitakarítani. Itt a takarítást rendszerint egy olyan megbízható férfiember cselekedte, aki a szomszédos fegyházban életfogytiglani időre volt elítélve, és jó magaviselete révén abban a kedvezésben részesült, hogy délelőttönként átballaghatott az államfogházi urak közé a fegyház munkaterméből, ahol aztán söprögetés, szalmazsáktömés vagy a kályha előtt befűtési ürüggyel, de voltaképpen pipázási műveleti guggolás közben elmondhatta élettörténetét az unatkozó államfogolynak, aki ilyesmire mindig nagyon kíváncsi volt. „Az én rabom” emberölésért volt elítélve, és a tizedik esztendőben végre eljutott oda a sok gyakorlat révén, hogy igen szimpatikusan és megérthetően tudta előadni élettörténetét… Az unatkozó államfogoly szinte hajlandó volt neki igazat adni. Mindenesetre ennek a tepertővé száradt gyilkos bácsinak köszönhettem, hogy „szobám” olyan hófehérre volt meszelve, mint egy falusi leányszoba; ágyamban friss szalma, amilyen jó szagú szokott lenni a szalma

- 201-


decemberben, amikor villával a mezőkön szétdobálják, mielőtt a boglyát belepné az első hó; vaskályhám fűtéséhez pedig volt mindig elegendő fahasábom, amely hasábokra odaát a fegyház udvarán néha üzeneteket írtak a havas udvaron fűrészelgető rabok. Az üzenetek természetesen a dohányzás szükségességét magyarázták. – A névtelen hírlapíró tehát nem maradott kiszolgálat nélkül államfogházi büntetése alatt sem. – Arról talán nem is kell beszélni, hogy „szobájának” ajtaja reggel négy órától este hét óráig nyitva volt, mert a tiszteletre méltó, ezüsthajú őrmester kezében a kulcs pontosan a zárba illeszkedett, midőn a váci tornyokban a megfelelő óraütések elhangzottak. Az államfogoly mehetett az üvegezett folyosóra, mehetett az úgynevezett „társalgóba”, benézhetett szomszédjaihoz (például Weltnerhez, aki osztály ellen elkövetett izgatás miatt ült hónapokat, és Bebelnek szocialista könyvét kölcsönözgette az államfoglyoknak, valamint csendes előadásokat tartott nekik Marxról és a többi azelőtt nem ismert apostolról; benézhetett például Várkonyihoz, aki már a háború előtt javasolgatta a földosztást a nincstelenek között, és ezért a legmagasabb államfogházi büntetésben, két esztendőben részesült, és e látogatás alkalmával segíthetett az agitátornak a befőttes, ugorkás és mustáros üvegek bekötözésében, mert Várkonyi jó gazda módjára előre gondoskodott a télről, börtöne polcait megrakván mindenféle elemózsiával), az államfogoly járhatott-kelhetett a házban attól az időtől fogva, amikor a lassú decemberi reggel végre elhozta a megváltást az éj kísértetei, az önakasztás, öngyilkosság szellemei elől. Újságját pontosan megkapta, amikor a pesti vonatból kiadták a Vácra szóló küldeményeket a postakocsiból, levelei is megérkeztek, igaz, hogy felvágott borítékban, de hát századok óta így korrespondálnak azok a szerencsétlenek, akik eltévelyedettségükben végre méltó helyükre, a börtön szalmazsákjára jutnak. Bár ezen a szalmazsákon nem kellett éppen elrothadni, mert a fogházigazgató hetenként többször is tett látogatást a foglyoknál, amikor a kívánságaik felől tudakozódott. Nem volt kifogása az ellen, ha a fogházi koszt helyett az ínyesebb fogoly a „Kúria” fogadóból vagy pedig már a régi foglyok által is emlegetett váci főzőasszonyoktól akarta hozatni mindennapi ebédjét, vacsoráját; sőt a borisszáknak étkezéseikhez fél liter bort is engedélyezett; nem különben helyeselte a bőséges dohányzást, olvasgatást, írást, amellyel az államfogoly elűzheti bús gondolatait. E szomorú képzelődések elmulasztása végett igen helyesnek tartotta a fogházigazgató a délelőtti és délutáni sétát a fogház hótól elsöpört udvarán, amikor is a sétákra felügyelő őrmester csendesen szemet hunyt, ha az államfogolynak kedve kerekedett fellépkedni ama lajtorja fokain, amely lajtorja a fogház falának volt támasztva, és a kőfalon át egy átkozottan csendes utcára lehetett betekintést nyerni, ahonnan az én időmben csak egy hektikás

- 202-


öregember köhögése hallatszott. Mintha mindig azt károgta volna, hogy örvendezzenek a foglyok, mert odabent lehetnek a falak között, odakünn amúgy is meddő és céltalan küzdelmekkel teli a szabad ember élete… Félelmetes volt ez a köhögés, amely a várva várt szabadságból hangzott.

Így festett tehát a régi hírlapíró élete, amikor bizonyos sajtó útján elkövetett vétségek vagy kénytelen párviadalok miatt darab időre leültették őkelmét, nevét az újságba írták, és éjfélenként hiába várták őt a szerkesztőségi munka után a megszokott kávéházakban, korcsmákban. A névtelen hírlapíró pihent, tanult, magának élt, olyan pontossággal, amilyenhez régi rendetlen életében nem volt szokva, sőt, ha megrögzött éjszakázó módjára: álmatlanul hentergett még börtönbüntetése idején is, egyetlen kézmozdulattal villanylámpát gyújthatott, anélkül hogy ezért külön fizetnie kellett volna, és elmerülhetett megszokott munkájába: az éjszakai írdogálásba vagy studírozásba. Eltekintve attól a mellékes körülménytől, hogy az idegeivel amúgy is hadilábon álló névtelen hírlapíró érett bölcsességgel megérteni vélte azokat, akik a szomorú napokban a törülközőjüket szokták a nyakukra hurkolni, az államfogházból rendszerint olyan egészségesen tért vissza, mint akár valami szanatóriumból. – Nem, valóban nem nagyon lehetett sajnálni a névtelent az akkoriban szokásos szabadságvesztés miatt.

A régi hírlapíró nevét megint jó darab ideig nem nyomtatták ki, miután

„mártíromsága” letellett, a régi hírlapíró megint csak ama fásult, egykedvű, eseménytelen életet kezdé élni, amelyet sohasem hinnének el felőle azok az olvasók, akik reggelenkint izgatottan várják mindennapi újságjukat.

Ki hinné el, hogy ama szenvedélyes igazsághajszoló, aki börtönbüntetésekkel igazolja a maga rettenthetetlenségét, cúgos, kitaposott cipőbe bújtatott lábát dörzsölgeti, mintha attól kérne tanácsot, hogy merre és hová indítsa el őt, hogy a mindennapi szükségleteire szolgáló pénzösszeget megszerezze? Ki hinné el a miniszterek, államférfiak, a koreszmék és politikai hullámzások megközelíthetetlen bírálójáról, hogy a szerkesztőségi szolga hitelben hozza fel uzsonnáját, és vacsorázni is szokott néha az íróasztala fiókjából olyan felvágottakat, amelyeket papirosban hozott magával a hentestől? Ki hinné el, hogy a sok szóbeszédre alkalmat adó vezércikkek szerzője már félig megvakult a sok betűvetéstől: kiült nadrágja zsebében halála után nem találja meg özvegye azt az ötforintos bankót, amelyről Bródy Sándor egyik legszebb novelláját írta: hosszas szaladgálás előzi meg ama eljárást, amely sírhelyhez juttatja vala valamelyik pesti temetőben, mert a holt hírlapíró többé nem mondhatja el keserű, de meggyőződésből fakadt véleményét a város temetői gazdálkodása fölött?… Ki hinné, hogy a színházak, koncertek, bálák, társadalmi összejövetelek ragyogó

- 203-


leírói komoly gondolatok között nézegetik alattomosan viselkedő frakkjukat, szökésben levő lakktopánjukat, sőt ingüket is, amelynek ragyogni kellene azokban a sorokban, ahová urak váltják meg belépőjegyeiket, ahová a szép színésznők legszebb mosolyaikat küldözgetik, az énekesnő dalait intresszálja, és a báli előkelőségben a boldog táncospárok lassítani kezdenek, amikor a jegyezgető hírlapíró előtt a valcer és más táncok bódulatába elmerülnének?… Ki hinné el, hogy az éjjeli szerkesztő akkor is mérhetetlenül unatkozik, amikor idegrázó szenzációkkal toppannak be szobájába felhevült hírnökök, miniszterek buknak meg, kormányformák változnak, sőt királyokkal is olyan események történnek, amelyek a mindennapi polgárral szoktak: megszűnnek vagy meghalnak?… Ki hinné el, hogy az éjszakai hírlapíró nem vesz részt azokon az ünnepélyeken, mulatságokon, bukfencezéseken, amelyekről lapjában bőséges tudósítást ír, a hölgyek mesebeli toalettjei abszolúte nem érdeklik őt, sohasem járt még el egyetlen négyest sem, bár lapjában a legcsábítóbbnak a táncos éjszakát teszi?… Urak dolgaival veszkődik, bár ezeket az urakat még csak látásból sem ismeri, mert még nem volt arra ideje, hogy a Váci utcai vagy a Koronaherceg utcai korzón végigmenjen, ahol rendszerint mindazok az urak láthatók, akiknek neve valamely aktualitás kapcsán a reggeli hírlapban megjelent. Törvényszékek hőseit védelmezi, vagy dolgaikat kibogozza, pedig akkor látja őket először, amikor azok a vádlottak padján megjelennek, hogy erről a szomorú színpadról játsszanak a maguk tudása szerint, bár egyáltalában nem születtek színészeknek. Sportsmanek, sportladyk egynapos dicsőségeit fitogtatja oly hévvel, mintha egy második Vanity Fair-t akarna írni a dolgaikról, mint ama Thackeray nevű londoni hírlapíró cselekedte, holott a szellős mezők délutánjai helyett inkább szentelné idejét a többé pótolhatatlan délutáni alvásnak, a klub baráti körének, ellenségeskedéseinek, veszekedéseinek és ritkán kínálkozó szórakozásainak… A büszke ladyk ünnepélyes dolgai helyett inkább törődne neveletlen, mezítlábas gyermekeivel, elhanyagolt és duzzogó feleségével, ügyvédek fenyegetőzéseivel, napról napra mérgesedő hitelezők elcsendesítésével – és ő mégis azoknak a ladyknek és uraknak a viselt dolgairól ír vala az újságjában, akik őt rendszerint észre sem veszik, és páva elbizakodottsággal élik fárasztóan egyhangú életüket, amely életben legfeljebb némi szenzációt vegyít egy versenyló futása, a szabónő egy új ruhája, valamely érdekes pletyka, egy találkozás, egy bók, egy hazugság, amelyet szerelemnek is lehetne nevezni.

…Így van, hogy a régi névtelen hírlapíró élete végéig olyan dolgokról ír a

lámpása mellett, amely dolgok őt voltaképpen nem érdeklik, fásult egyhangúságukkal legfeljebb életét rövidítik, nem mulattatják, nem hozzák ki a

- 204-


sodrából, holott másnap az olvasó azt hiszi, hogy a hírlapíró igazságbajnok volt, mindenre kész lovag volt, kilépett mindennapi énjéből valamely szent ügy védelmezésében… Mert a névtelen hírlapíró, bár semmi különösebb sikert vagy elismerést nem vár munkájáért: mindennap felteszi életét, ambícióját, a névtelennek legféltettebb renoméját olyan ügyek védelmezésében, amelyekért még csak a védőügyvéd honoráriumát se fogadhatja el; olyan eszmék terjesztésében, amely eszmékért, ha becsülettel szolgálja őket: elismerést ritkán, de jó börtönbüntetést kaphat; emberek dolgainak a taglalásában, amely dolgokhoz még csak annyi köze sincs, mint a szomszédasszonynak, mert hiszen ezek a dolgok nem annyira a kis magánvéleményeket, mint inkább az országot érdeklik. És ilyenformán történik, hogy amíg a névtelen hírlapíró ásítva várja az éjféli órát – lámpása bűvkörében megjelennek ezrek és ezrek arculatai a másnapi olvasók közül, akik a némák heves jeladásaival vagy pedig a szomorúak, csalódottak, sorsüldözöttek beszédes tekintetével, sőt a mindennapok kíváncsiainak firtató pillantásával buzdítják az életunt lapírót, hogy bús kedvetlenségét elhagyva: ismét csak menjen neki azoknak a tornyoknak, amelyeket az igazságtalanok jobban tudnak felépíteni, mint az igazságosak, hogy megint csak lelkesedjen régen eldobásra kiszemelt írótollával, gondolataival, írásbeli hajlamaival, sohasem látott emberek ügyes-bajos dolgai iránt… hogy megint csak megszólaltassa magában a mindnyájunkban lakó igazságos istenséget, amikor már fáradtnak hitt betűit mindennap új mezők szellői felé futamíthatja… miért? maga sem tudná megmondani, mert leghőbb vágya volna a kisleánya ágya mellett üldögélni, és azt betakargatni a nyugtalan álmok elől.

Ilyenforma gondolataim szoktak lenni, amikor egy-egy névtelen

hírlapírónak a nevét megpillantom a reggeli újságban, miután a legjobb esetben a halálhírét olvashatni, vagy pedig ama börtönbüntetéseket, amelyeket ridegebb napjainkban többé nem ama barátságos váci őrmester felügyelete alatt töltend a hírlapíró, hanem sokkal nehezebb körülmények között… Ugyancsak ilyenkor szoktam eltűnődni a névtelen hírlapíró életcélján, amely látszólag nem sokkal több annál, hogy megkedveltesse magát egy bizonyos olvasóval, akit egész életén keresztül sohasem lát, hogy bizonyos tiszteletre tegyen szert az írói klubban, bár ezt a tiszteletet magában sohasem kívánja, hogy éjféli munkája után beülhessen a kávéházba, ahol megint csak nem tesz egyebet, mint újságokat lapozgat, kritizál, gyaláz vagy dicsér, kartársak dolgai fölött émelyedik vagy kérődzik, betegre veszekedi magát, lehetőleg új betegséget szerez, holott még a régi betegségét sem volt ideje kigyógyíttatni… És ha erénye megengedi az üzleti férfiak által is tiszteletben tartott napokon és éjeken: ellátogasson bizonyos éjszakai korcsmákba,

- 205-


ahová már az újságírás apjai is jártak úgynevezett felvidámító táplálkozás szempontjából. Sok ilyen helyiség volt Pesten, ahol a névtelen hírlapírót éjszaka név szerint is ismerték. A korcsmák elmúltak az öreg hírlapírókkal, csak egyetlen csárda világít az őszi éjszakában az életunalomtól és munkától fáradt Névtelen felé, ott, az Operaház környékén, amelyet „Erdélyi Borozó”-nak is hívnak. Azért jutott eszembe éppen ez az éjjelkor is barátságos vendégfogadó, mert ifjú Anyegin Eugén koromban – amely korszakon a halhatatlan Puskin Sándor jóvoltából átesik minden romantikus fiatalember – több időt töltöttem volt ezen a helyen, mielőtt „Odesszába” utaztam volna. És azért is eszembe jutott ez a régi csárda, mert úgy hallom, hogy huszonöt esztendős jubileumát üli ő is, mint az öreg hírlapírók szokták, amikor hosszú hallgatás után megérdemelten beszéltetnek magukról.

Hát a régi névtelenek, de a nagynevűek is (akik már elfelejtettek csodálkozni azon, hogy név szerint szólították őket újságolvasó pincérek, valamint törvényszéki szolgák), ebben a csárdában töltötték azokat az órákat, amikor fanyar kedvetlenségüket elfelejtve, életük egy részét mulatozva töltötték. Nem kell mindjárt azt gondolni, hogy a balett első vagy második négyeséből való hölgyek ültek itt a névtelen hírlapíró ölébe, de volt itt bizonyos bursikóz, bohémes, könnyelmű hangulat, amely a régi névtelennel darab időre elfelejtette élete céltalanságát. Tudott itt örvendezni a legsavanyúbb szerkesztő is, amikor az éjféli órában a levest elébe tálalták; egy asztalnál foglaltak helyet azok a szerkesztők, akik „egymás ellen” szerkesztették lapjaikat, íratták cikkeiket. A szerkesztőségek gamin szójárása, cinikus fölényessége, barátságos barátlansága, keserves viccelődése, tudat alatti „minden mindegye” érződött itt az atmoszférában éjfél után, amikor kor a névtelenek keserves káromkodások közben végeztek aznapi cikkeikkel, a szerkesztők kinyújtóztatták derekukat a hosszas üldögélések után, a telefon, ez az átkozott, mint a régi hírlapírók nevezték, abbahagyta ideges jelentkezéseit: a hírlapíró táplálkozás, gondtalanság, felejtkezés végett az „Erdélyi Borozó”-ba vonult, hogy valamit láthasson is az úgynevezett mulatságos életből. Igen, ezen a helyen pihentette meg búbánatos kedvét a beszélyíró, aki éppen élete legszomorúbb élményét „írta ki magából” egy novella formájában; itt várta a hajnallal legújabb verseinek megjelenését Ady Endre, aki minden feldúlt ziláltsága mellett is tudta, hogy mit jelent a friss nyomdafesték szaga. Itt tanyáztak poharaik mellett azok a hóbortos írók, akik azért nem mertek hazamenni, mert attól féltek, hogy otthon szellemekkel találkoznak, és ugyancsak itt kocogtattak az evőkés oldalával azok a szerkesztők, akik szerettek hódolni az élet örömeinek egy-egy főtt marhacsont alakjában. Megfordultak itt olyan bohémek, akik még mindig Murger-t vallották ősüknek, és a kapitalista lapok szerkesztői sem csorbították tekintélyüket azzal, hogy az éjféli

- 206-


órában „Náci” vendégszerető fogadóját felkeressék. Hitviták, irodalmi torzsalkodások, néha barátságok alakultak a „Borozó” éjszakái múlásával. A legnévtelenebb hírlapíró is kidüllesztett mellel lépett be ide éjfél után, mert pontosan tudta, hogy itt megbecsülik a „sajtót”, még akkor is, ha csak háromsoros rendőrségi hírekkel gazdagítja a napi irodalmat. Azonkívül új szín, új világnézet, új életbizakodás volt a „Borozó” a névtelen hírlapíró életében, mert eltekintve attól, hogy a kiszolgáló pincér tudott mindazokról a munkálatokról, amelyeket a lapíró a közvélemény irányításában elkövetett: e helyen a régi pesti lebujok után európai miliőben érezte magát a legkócosabb munkatárs is. Valamit látott az életből, amelynek látatlanul is hűséges krónikása volt, fehér abroszhoz ült, és szép terveket kovácsolhatott magában jövendő élete uraságáról, miközben az ezüst evőeszközök bizonyos eleganciával csörögtek körülötte. Új szín, új hangulat volt ez a jubiláló vendéglő a pesti éjjeli hírlapírásban; a névtelen hírlapíró nem érezhette magát kivert kutyakent, amikor az éjféli órában a redakció poshadt levegőjéből az utcára került. Volt egy kivilágított helyiség a világon, ahol köszöntek még annak a hírlapírónak is, akit a szerkesztője alaposan leszidott. – Ha mindent sorjában veszünk: a „Borozó” eleganciája nagyban hozzájárult a pesti hírlapíró önérzetének neveléséhez, mert olcsó pénzen is bizonyos úri allűröket fejthetett ki. Igen, itt tisztelték Svobodát is, pedig neve lenyomtatva sohasem jelent meg a Pester Lloyd-ban.

Mostanában, amikor jubilálni kezdenek mindazok az intézmények,

ismeretlen katonák, ismeretlen polgárok, eszmék és élmények, amelyeket a háború ismertetett meg velünk, amely ismeretségek folytán az üstökösnél vagy a hulló csillagnál is kiszámíthatatlanabb pályába lódult életünk, nem árt egy percre megállani a régi névtelen hírlapíró emlékezete mellett, aki életét, tennivalóját, ambícióját, vágyát, tudását mindig inkognitóban tartotta, legföljebb egy újság neve felelt mindazért, amit a régi hírlapíróról tudni akartunk, Szerkesztőségek szújárta asztalainak lábában hallatszik még némi percegés azok után a tollforgatók után, akik innen a maguk korának eszméit irányították – jubiláris vendéglők asztalainál tűnnek föl mindenféle másvilágias árnyékok, akik itt az életundor, a csalódás, az örökös bánat elől menekülésüket vették volna egy másik, boldogabb világba, ahová sohasem juthattak el. A névtelen, elmúlt falevélként elsodródott hírlapíró emlékezetét tartja meg az „Erdélyi Borozó”, amikor huszonöt esztendős főzés-sütésében egy napra megáll, hogy az innen elment, régi vendégek tiszteletére szenteljen egy napot. Anyegin Eugén megszakítja odesszai száműzetését…

(1925)

- 207-


Bécsben már nem divat a császárszakáll

A császár Bécsből olyan messziségbe lovagolt, hogy legföljebb a Bécsen átutazó magyarok álmában jelenhetik meg éjfélkor, kísértet alakjában. Elment az öreg úr; a fiatalabb után pedig talán egy katonagomb se maradt emlékbe. Nagyon is rövid ideig volt uralkodó, hogy csak a lova patkójának a nyoma is megmaradjon valahol, mint ama szent magyar király emléke.

A mai Bécs arculatán már alig látszik meg, hogy itt valaha császárok laktak. Nem lett lyuk (amint mondani szokták) a császárság palotáinak a helyén, a kerteket nyírják, ápolják, sőt éppen ezekben a napokban kezdődött valamely kőművesmunka a Burg külső falán, mintha csak Ischlben vagy Lainzban mulatna a császár – de mégis úgy érezzük, hogy egy másik városba kerültünk ama utolsó bécsi látogatásunk óta, amikor a mai nemzedéknek többé nem látható pompával I. Ferenc Józseffel együtt a császárságot is eltemették Bécsben.

Engem legalábbis zavart az öreg úrnak végleges eltávozása. Utóvégre azért ültem vonatra tíz esztendő után, hogy lássak valamit a császárság maradványaiból, mert neveltetésemnél fogva tiszteletben tartom a múlt időket. És császár, burgzsandár, udvarhölgy, tollbokrétás kocsi, fehér köpenyeges testőrtiszt és más andalgások helyett új, piros téglás utcákat, beláthatatlan sorú épülő palotákat láttam, amelyeket Bécs városa a munkások számára épít Hitzingben meg másfelé. Álomvilágba ringató udvari élet, regényes szertartás és felejthetetlen pompa helyett szinte varázslatos gyorsasággal emelkedő házakat nézegethettem, amely házakban majd olyan szegény emberek kapnak lakást, akiket azelőtt egyszerűen népnek neveznek vala. Hová lettek azok a szobrászok, akik Mária Terézia és generálisai lovas szobrait építették? Akiknek tudománya folytán ágaskodni kezdett a bronzparipa Savoyai Eugén páncélos alakja alatt?… Azt hiszem magamban, hogy a Hofburg kapuit őrző kő-Herkulesek is abbahagyják éjszakánként megszokott mitológiai munkájukat, és emberfölötti vállaikkal elmennek munkásházakat építeni: azért emelkednek a tetők oly eldorádói bőséggel.

A mostani szocialista Bécs az építkezési szenvedélyt a császároktól

örökölte: egyéb hagyományokat átvenni nem hajlandó… Tüntet azzal, hogy a rokkantaknak házakat adott, és ugyancsak tüntet azzal is, hogy muzeális rendben tartja a kastélyok ama lakosztályait, ahol valaha az uralkodók laktak, de a többi házakat, ahol az udvari népség tanyázott, bizony bérbe adja a lakásra szorulóknak. Sok ember válna hajléktalanná, ha egy bűvészi napon a császárság visszatérne Bécs falai közé.

- 208-


A császár Bécsből nagy messziségbe lovagolt, és legföljebb csak kísérteni jár vissza ahhoz, aki magamfajta ködlovag módjára a régi Bécset keresgéli. A szőke és fodorított hajú kesztyűsnét, ahol mindig kesztyűket vett ajándékba a Pesten maradott hölgyeknek – és a kesztyűsné ma is boltjában fogad, de a vasárnap délutáni kiránduláshoz partnerül egy mai bécsi divat szerinti valódi turistaruhába öltözött, kemény bajszú férfiút választott. (Ezek a turistaruhák, bőrnadrágok, gyapjúharisnyák pótolják most a régi császárság pompáját!) A Burggal szemközt már új, fényes, tükrös vendéglő van ama „Kulmbachi” sörház helyén, ahonnan Ferenc Józsefnek vitték föl a délelőtti sört. Sacherné sem a régi már, és Freudenauban az új lovak között újak a lóképű emberek is, akik a lóversenypályákon tudvalevőleg mindig olyanformán idomulnak a lovakhoz arcaikkal, mintha orrhosszal akarnának nyerni. Csak Badenben a trappnál mutatkozik még valami kedélyesség, amely a régi Bécsre emlékeztet. Mária Teréziához hasonlatos, hatalmas asszonyságokat lehet itt észrevenni, akik név szerint ismernek minden lóhajtót! A nyári szoknyákat a régi kedvvel fújdogálja a szél, és meghatóan ragaszkodnak az udvarolt hölgyek manapság is egykori szenvedélyükhöz, a tormás virslihez, valamint a söritalhoz. Itt Badenben, az ügetőpályán még megmutatkozik a régi Bécs szerelme a kocsizás, a lóhajtás, a fiákerezés iránt; itt még érthetővé válik az egykori fiákeresek sikere a női szíveknél: a Bratfischok népszerűsége és a hölgyi andalgás egy-egy fiákerben töltött délutánért, amely délutánért sohase voltak hálátlanok. És még manapság is sokan zarándokolnak ki a badeni pályára az öreg kocsisok után… Ennyit láttam a régi Bécsből. Császárszakállt sehol.

(1925)

Az elevenen eltemetettek napja Levél a szerkesztőhoz

Ki hitte volna, hogy halottak napja környékén még szó essen azokról az elevenekről is, akik mélyebben vannak eltemetve a temetők földjénél? Ki hitte volna, hogy az elevenen elföldelt még valaha föltámad ebben a városban, beszéltetni fog magáról, hazajárogat, holott tudja, hogy nem szívesen látják?

Hát, kedves szerkesztő úr, nagyon elgondolkozni való az, amit te ezekkel az elüldözött és bélistás tanítókkal és tanárokkal művelsz ott a városházán, ahol a közelmúltat szeretnék százesztendőssé tenni. Ebből a közelmúltból kísértetléptekkel leng elő a jogtalanul kisemmizett és a bélistás, mintha nem tudták volna jól agyonütni az országúton, hadonászik a mankójával, mindenféle

- 209-


igazságokat keres, holott azt hittük, hogy már örökre vége van ennek a pörnek. Ki hitte volna, hogy még valaha is szó esik arról az árva tanítóról, kopott tanítónőről, arról a vékonypénzű tanerőről, aki senkinek nem használt, nem oszt, nem szoroz, mint mondani szokták, annyi hatalma sincs, mint egy holt embernek! Ki hitte volna, hogy a temető kőfalán még átkandikál ez a lepedőbe rakott emberféle, kiáltozni kezd hangtalan szájával, a mellét meri verdesni, mintha bizony igaza volna! Csakugyan olyan hallatlan világot élnénk, amelybe a holtak még egyszer visszatérnének?

Nem is igen tudom megérteni hirtelen, hogy mit is csinálunk ezzel a

koporsóba fektetett, árva tanítóval, ha valóban sikerül föltámasztani. Te bizonyosan tudod, hogy mit kezdünk ezekkel az eleven holtakkal, mert különben nem élesztgetnéd őket. Tudod, hogy miért térítgeted visszafelé a másvilági úton lengedező mesterkabátokat és a legkopottabb tanítónőkötényeket, holott a városházi urak azt hiszik, hogy örökre megszabadultak a kelletlen vendégektől. Te tán tudod, hogy kinek lesz az jó, ha ezek a bánattól megtörött szemek, sápadt, hamvadt arcok megint mosolyogni kezdenek, holott már szomorúság nélkül el sem képzelhettük őket! Te tán tudod, hogy a horgadt fejeket miért kell megint a csüggedtségből fölemelni, hogy azok megint számottevők legyenek, holott azt hittük már róluk, hogy soha többé nem kell őket számba venni. Te bizonyosan tudod, hogy ezekben a félretett emberekben még van vér és életerő, van jóravaló emberi érték, amelynek elpusztulásáért kár volna…

Valami van a levegőben, hogy jól elfelejtett emberek kezdenek megint

szóbeszédre adni alkalmat, hangok hallatszanak az októberi ködben, amelyek egyelőre oly érthetetlenek, mint a vadludak kiáltásai, beszélni kezd a kidobott és a bélistás, mintha volna ehhez valamely jussa. Kísérteties dolgok ezek, kedves Miklós, szellemeket ébresztgetsz, amelyek a tenger fenekére kerültek a jól bedugaszolt palackokban. Hát valóban jöhet még olyan idő, amikor az állásából elzavart és a bélistás megint érdemes lesz arra, hogy vele kezet fogjanak, szóba álljanak, hogy megsimogassák gyötrelmes fejét ahelyett, hogy azt megint jól bevernék, amint az már szokás volt a múlt években?

Mondhatom neked, hogy mostanában sokat beszélnek a te különös

tennivalódról a városban. Olyan embereknek lettél a pártfogójuk, akiket már régen elfelejtettünk: olyanoknak akarsz ünnepnapot rendezni, akiket elevenen temettek el. Azon a kaszárnyából épített városházán még elő találnak venni mindenféle ócska papirosokat, amelyekbe már senki sem nézett bele. Lehet az,

- 210-


hogy még így fogják majd kezdeni mesélgetésüket a boldog nagyapák: – Abban a korban, amikor bélistás voltam…

(1925)

A régi katolikusok keresztes vitézei ragyogásukban és öregségükben

„…A vallás körül bajok voltak ez idő tájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita fajta, amely nemrégiben vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hyeronimus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtak, és Bethlen Gábor hajdúi csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért” – olvasom ezt a passzust A vörös postakocsi című regényben, amely ezelőtt tizenkét esztendővel jelent meg első kiadásban, és bár azóta négy kiadás elfogyott belőle: Magyarországon még mindig a legérdekesebbek a vallási problémák ama mellékes problémák mellett, hogy nem mindenkinek van ennivalója. – Igen szép harcaink voltak a különböző vallásokért, amint az úgynevezett fölvilágosult huszadik század felé közeledtünk. Fin de sičcle – mondogatták a pesti művelt emberek mindenféle szokatlanabb jelenségre, amelyet a századvég produkált. Volt fin de sičcle frizura, sőt női kalap is, hogy a hölgyvilág is kivegye részét a nagy kalendáriomi fordulóból. De mégis leginkább a vallással voltunk megakadva. A társadalom recseg-ropog az új keresztes hadjáratban, amelynek Zichy Nándor és Apponyi Albert grófok a látható vezérei, Prohászka és Huttkay Lipót kanonok-főtisztelendő urak kevésnek tartják a Molnár utcai Katolikus Kör működését, megalakítják a Pázmány Egyesületet, amelynek Gyöngytyúk utcai szobácskáiban a katolikus írók és hírlapírók az erzsébetvárosi plébánus, Tóthfalussy úr vendégei, amikor is a plébánia messze földön híres szakácsnője főzi a vacsorát az öreg, bütykös lábú szerkesztők, valamint a rajongó fiatal költők részére. E sorok írója is fölcsapott a plébániai főzőasszony hangos magasztalói közé, de irodalmi vágyódásai mégis inkább vonták a Molnár utcai Katolikus Körbe, ahol az irodalmi estéken valóban Magyarország legelőkelőbb politikusainak mutogatta be felolvasások keretében Kaposi József, a Magyar Szemle szerkesztője azokat a fiatal írókat, akiket erre érdemeseknek talált. Engem is bemutatott…

Magam se tudom, hogy miért hozakodom elő ezzel a dologgal annyi

esztendők elmúlásával – talán éppen az a közelgő advent juttatja eszembe a régi szép katolikus hölgyeket, felejthetetlen püspököket, a szentföldi Tankrédokkal

- 211-


vetélkedő magyar főurakat – a közelgő advent, amikor megint még sötétben és lámpással kezünkben indulunk el a jó szagú hajnali misére, a rorátéra, mint egykor a Katolikus Körből, amikor a hajnali harangszóra vége szakadt az irodalmi estéknek, és a hattyútiszta hölgyek, nobilis urak a Kör nemes hangulatú összejöveteleiről a ferenciek templomába mentek a roráte meghallgatására. Az advent hajnalkéken, mesemondóan, áhítatosan közeleg az esztendő legnagyobb ünnepe előtt, mint valamely túlvilági hírnök, amely bejelenti a Jézuska születésnapját, és manapság megint olyan idők járnak fölöttünk, hogy a hajnali miséhez nemcsak a falvak és kisvárosok áhítatos népei rakosgatják le lábnyomaikat a templomokhoz vivő gyalogösvényeken, hanem az álmos nagyváros hajnali nyújtózkodásában is mindinkább hallhatók lesznek az áhítatos lépéshangok, mint akár csak huszonöt-harminc esztendővel ennek előtte, amikor vallási problémáinkban, álmatlanságaink, kétségeink, habozásaink elől oly szívesen menekedtünk el magányunkból a ringatózva jövő harangszóra.

…Ah, hogy fénylett a Katolikus Kör nagyterme, amikor ott az emelvényen a

fiatal író megjelent, hogy a nyilvánosság előtt először mutatkozzon testi alakjában, amely bizony nem volt mindig olyan ünnepélyes, mint a régi szép időkből fennmaradott metszetek mutatják a költőket; belső izgalomtól fölhevült arculatával és hangjával, amely szégyenletesebben remegett, mint bármely vizsgán valaha életében!… Nem lehetett tudni, hogy ruhája a legutolsó divat szerint van-e szabva, az sem volt egészen bizonyos, hogy bozontos hajviselete megtetszik-e valamely érzelmes hölgynek, aki nemrégiben került ki az angolkisasszonyok iskolapadjaiból… Bizonytalan volt itt a siker, mert néha egy ügyetlen meghajlással, egy ildomtalan mondattal, egy rosszul alkalmazott hangsúlyozással megbukhatott a felolvasó a magyar társadalom legkényesebb hallgatói előtt… Bizony, nagyon is gyakran meg kellett látogatnia a fiatal írónak a fővárosi templomok csodatévő szentjeit, hogy bele ne süljön felolvasásába, és emlékezetes sikerhez juthasson a Katolikus Körben, ahonnan már egyenes út vezetett az akkori irodalmi társaságok szívdobogva óhajtott csarnokaiba.

… Az első sorban valódi hercegnők ültek! Igenis, hercegnők, amint a mesemondásokból megelevenedve leszállottak a

Molnár utcában. A szomszédnőik aranygyapjas lovagok feleségei, valóságos belső titkos tanácsosok nejei. Azt hiszem, akkoriban az volt a pesti dáma vágya, hogy valamikor az életben a Katolikus Körben ülhessen az első sorban. Volt közöttük egy nagyon jóságos képű hercegnő, körülbelül olyan korú, mint amely asszonykorban Mária a mennybe szállott; akinek a tekintete úgy függött a remegő fiatal poétán, mint az édesanyáé. Bólintott felé gyönyörű, óarany módjára

- 212-


haloványult fejével: komolyan, figyelmeztetőleg súgott valamit a szomszédnője fülébe, és olyan áhítatosan figyelt a pódiumról elhangzó szavakra, mintha azok legalábbis a bibliából jönnének. Ez a főméltóságú hölgy volt a legfigyelmesebb hallgató, akit valaha a felolvasóasztal mellől láttam. Telve volt a nagyterem, de én csak neki olvastam föl Történet a kis öregről című beszélyemet. Amint évek múlva nyitottabb szemmel és hallgatóbb füllel járogattam a világban: megtudtam, hogy a jóságos hercegné nem beszélte hazánk nyelvét, de sohase maradt el egyetlen felolvasóestélyről sem.

…A megyéspüspökök, valamint más magas rangú egyházi férfiak csak a második sorban kaptak helyet, igaz, hogy még bíborszínű székeken. Itt láttam egyszer Schlauch Lőrincet, a nagyváradi bíbornokot, amint megértő helyesléssel ügyelt valamely fiatal író szamárka felolvasására, pedig korának egyik legokosabb embere volt a leggazdagabb megye püspöke, de viszont olyan jó ember volt, amilyenek csak a nagyon okos emberek tudnak lenni. Pártolni kell a katolikus irodalmat: volt akkor a jelszó, és a legfőbb lelkiatyák találtak maguknak időt, hogy halkan, de megelégedettséggel tapsoljanak azoknak a fiatal költőknek, akik a Katolikus Körben bemutatkoztak.

…Aztán végig a gyönyörű teremben: violaillatú úrnők, gyöngyvirágfehér kisasszonyok, akiknek áhítatos arculatai, szolid frizurái fölött mindig valamely szívből jövő imádság látszik röpködni. A legünnepibb hangulatban jöttek el ide, bizonyára napokkal előbb megbeszélték, hogy ezen és ezen az estén a Katolikus Körben találkoznak, férfiismerőseiktől talán előzőleg információt is kértek azokról az írókról, akik a Körben majd felolvasnak – sohasem jött rossz információ, mert életünk habfehér volt, mint a tajték, mielőtt azt belepné a füst és korom. – Az állóhelyeken pedig azok a szép, nemes tartású, magyar úri férfiak tartózkodtak, akiket csak a régi Katolikus Körben lehetett látni. Jóindulatú, szerény, illedelmes arcok; gyűlölködést, haragot, megvetést nem ismerő tekintetek, mintha valamely családi összejövetelen lettek volna az egyvallásúak; halk, úri modor, amely csak kellemetessé tehette az érintkezést. Aranygalléros katonatisztek és szolgálatkész ifjak; ezüstfejű minisztertanácsosok és Szent Imre szerénységű egyetemi ifjak; finom vidéki urak, akik nem restelltek a vonatra ülni télidőben, hogy egy estét töltsenek a Katolikus Körben, valamint a francia abbékhoz hasonlatos hitoktatók, káplánok: álltak teljes figyelemmel a falak mellett. Barátságosság, bizakodás, biztatás volt a levegőben, mintha minden jelenlévő érezte volna annak a jelentőségét, hogy egy fiatal író teszi első lépését az országos nyilvánosság felé… Ki hitte volna, hogy egy-két évtized múltával ezek a nagyszerű emberpéldányok eltűnnek a magyar társadalomból?

- 213-


Ha nem mondanám is, gondolhatnák, hogy voltak bizonyos előzményei annak, hogy egy fiatal író a hallgatóság e főrendiházába eljuthasson. Ismeretségben kellett lenni legelsősorban lovag Kaczvinszky Lajossal és Kaposi József főtisztelendő úrral.

Ezek az urak az Új utca egyik kertes, földszintes, kis palotaszerű házában tartózkodtak, ahol a kapu hétfon és szerdán nyílott meg az estéli órában. Ekkor bocsáttattak be az írók, hogy műveiket átnyújtsák. Itt volt a Magyar Szemle szerkesztősége, amely hetilap talán egyike volt a legjobb katolikus újságoknak, amelyeket valaha Magyarországon szerkesztettek.

Lovag Kaczvinszky egy kukkot sem tudott magyarul, hát magyar lapkiadó volt. Jóságos, kövér ember volt, aki katonásan bánt az írókkal, de csak azért, hogy azok a kabátját el ne vigyék. Ezüsthajú nővére volt, akinek hatalmas kézcsókokat nyújtottak át azok az írók, akik járatosabbak voltak a világban való forgolódásban. Kaczvinszky gyanakodva ült antik, múzeumba való bútorai között – mindig nagyon gyanakodott addig, amíg az író elő nem adta kérését. Szinte megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor kiderült, hogy csak pénzről van szó – mindig pénzről. Körülbelül olyan összeget fizetett egy versért, elbeszélésért vagy tanulmányért, amilyen honoráriumot manapság a legnagyobb újságok se engedhetnek meg maguknak: öt forintot, mégpedig mindig vadonatúj bankóban, ropogtatva, pattogtatva, mintha a házban valahol valamely bankjegysajtója lenne. (Abban az időben még nem tartoztak a ritkaságok közé azok a kényes emberek, akik a bankóból is csak a vadonatújat kedvelték és hordták a zsebükben.) Hány régi író ment el földerülve ebből a barátságos, színes ablakú házból, aki ide a legnagyobb gondok között futamodott a város másik végéről! Csak meg kellett nézni azokat a kakaslépéseket, amelyekkel az írók ezt a küszöböt elhagyták! Kaczvinszky mindig otthon volt, mindig volt pénze, mindig gyanakodott, és mindig megkönnyebbült, hogy az írók nem akarnak egyebet tőle, mint pénzt… Ennek a jó lengyel lovagnak katolikus rajongása volt az okozója annak, hogy sok fiatal író megmaradhatott pályáján, nem kellett neki a rajongás útját elhagyni, hogy könnyebb és biztosabb ösvényre tévedjen.

Az Új utcai ház rózsafás kertjének másik részében tartózkodott a Magyar Szemle szerkesztője, Kaposi József doktor, aki valaha püspök is lehetett volna, ha nem hagyja el az egyházi pályát. Ám akkoriban még komoly, ünnepélyes, fiatal katolikus pap volt, aki a legszerényebb írócskát is olyan reverenciával fogadta szerkesztői irodájában, mintha egy akadémikus jött volna hozzá látogatóba. Sok mindenféle szerkesztővel volt dolgom azóta életemben, de ezt a kedves, okos, megértő fiatalembert sohasem felejthetem el. Nem volt több huszonhat esztendősnél, mikor már öreg íróbácsik fordultak hozzá olyan bizalommal, mint

- 214-


az apjukhoz. Az öreg Gáspár Imre, Torkos László, Vértesi Arnold – ki tudná már manapság mindezeket az ódivatú neveket, ódivatú embereket! – bizalmasan megbeszélték vele irodalmi terveiket, legközelebbi munkáikat, reményeiket és csüggedéseiket. A fiatal író nem ismeri a lemondásokat, megalkuvásokat, mert még övé az egész világ. De az ilyen öreg írókban, akik már életükben félig-meddig múlt idővé válottak, nagyon kell tartani a lelket, hogy ne adják fejüket a haszontalan búslakodásnak. – A fiatal íróknak meg valóságos mentoruk volt ez a fiatal pap, együtt olvasta velük műveiket, javított és tanácsokat adott, oktatott és biztatott: egyike volt azoknak a régivágású szerkesztőknek, akik valaha egész írói generációkat neveltek föl. Ilyen szerkesztő volt a maga idejében Vadnai Károly és Nagy Miklós… A fejlődő palántákat óvni, ápolni kellett. Jó irányba igazítani a fácska növekedését, karót ütni melléje, ha gyorsabban lombosodna a szokásosnál. Óraszámra elbíbelődött egy verssel, beszéllyel, ha valamit talált benne, ami neki megtetszett. Kikérdezte az írókat családi viszonyaik felől, sőt elment utánuk a józsefvárosi korcsmákba is, ha valamelyikben a fiatalkorban oly ártalmas korhelykedési hajlamot fedezett fel… Pénzt gyűjtött a főpapok és főurak körében, hogy fiatal magyar írók munkáit könnyebben kiadhassa. A könyvgyűjtők előtt emlékezetesek azok a szép, nobilis könyvek, amelyeket Kaposi József adott ki. – Így nevelték akkoriban a katolikus írókat.

Miután zsidó nélkül a legkatolikusabb Magyar Szemle se lehetett, a kiadóhivatalban egy Svarc nevű férfiú végezte a teendőket.

A tiszta, napfényes Új utcai házból vezetett a katolikus írói sors tovább az

élet útjain, de a Magyar Szemlét sohasem lehetett elfelejteni, mint ahogy iskoláit sem felejti el az ember. Aki a Magyar Szemle sorozásán beválott, annak már voltak hallgatói a Katolikus Körben a hercegnők és a grófnők körében. Az már megjelenhetett Schlauch Lőrinc bíbornok Zerge utcai palotájában, hogy könyveit felajánlja a megyéspüspöknek: azt már nem várakoztatták a Szent István Társulat előszobájában, ha irodalmi tervekkel érkezett…

Az a bizonyos Svarc őrzött körülbelül kétezer címet az országból az

íróasztala fiókjában, és ezek olyan értékes címek voltak, hogy még csak nyomdára se merte őket bízni, minden héten maga írta le a címszalagokat. Nos, ez a kétezer cím volt a törzsközönsége a katolikus irodalomnak: ezek a címek kapták meg legelsőnek a fiatal írók műveit, ezeknek a címeknek adresszálta verseit a költő – ez a kétezer előfizető döntötte el, hogy a katolikus irodalomnak szüksége van-e a jelentkező fiatal íróra. Vidéki plébánosok, vidéki urak, hölgyek, akik abban az időben még kellő lelkesedéssel kísérték az irodalmi eseményeket:

- 215-


döntötték el, hogy vajon helyes volt-e Kaposi József doktor választása az újonnan fölfedezett fiatal írónál? Meg kell vallani: sohase akadt ok a vitatkozásra, keresztes vitéznek, katolikus írónak volt az ütve, aki a Magyar Szemlét kijárta.

…Természetszerű, hogy nem mindegyik katolikus író maradott meg elszigeteltségében a maga közönsége mellett. A nagy pesti újságok, amelyek a közönség minden rétegének megfelelő olvasmányt akartak adni: szívesen teret nyitottak a „keresztes vitézeknek” is. Némelyik a vitézek közül annyira elcsábult az új nyilvánosságtól, hogy többé nem is tért vissza az Új utcába, sem pedig a legkatolikusabb Józsefvárosba, ahol pályáját kezdte… A jó Kaposi József hiába várta vissza a kiröppent madarakat, a Katolikus Körben a hercegnők, grófnők, főpapok és tábornokok egy darab ideig még eljárogattak a felolvasó estélyekre, de mind ritkábban került valamely nevezetes tehetségű fiatal író a pódiumra. „Úgy látszik – mondogatták –, a protestánsok és a zsidók győznek a politikában és az irodalomban.” Mondanom se kell, hogy a protestánsok és zsidók alatt a nekilendülő liberálisokat értelmezték ezek a felejthetetlenül kedves emberek. Zichy Nándor és Apponyi Albert elvesztették a csatát a politikában, és miután a nemzet akkor is leginkább politikából élt: a csatavesztésnek kihatása volt az irodalomra is. – A Pázmány Egyesületben mind kevesebben magasztalták az erzsébetvárosi plébánia főzőasszonyának kosztját, a tagok megritkultak: a lármás Otthon Körbe tolongott mindenki, mert az volt a híre, hogy most már innen sorozzák be az írókat. Pedig itt feketekávét se kaptak a patriarkális disznótoros vacsorák helyett. Rákosi Jenő gibicelt a kártyásoknak, és a maga harmincmillió magyarjáról beszélt.

…Vajon érdemes volt otthagyni a Molnár utcát, a Józsefvárost és az ezzel

járó rajongásokat? El kellett vándorolni a tájékról, mert íme, nemsokára azt látjuk, hogy maguk a felejthetetlen hercegnők is feltünedeznek színházi páholyokban, amikor a színpadon „elvetemedett” zsidó írók színdarabjait játsszák. A grófnők fogatait akkor is előkiáltja az operai portás, amikor a színházban valamely bibliai tárgyú operát játszanak, amelyben nagy szakállú zsidók énekelnek. A zsidó könyvkiadók hallatlanul terjeszkednek, és a közönség már nem is vesz más könyvet jóformán, mint amelyet ezek a német nyelvű könyvárusok hoznak forgalomba. A Magyar Állam című napilap, amely fellegvára volt a katolikus eszméknek, pártolás hiányában megszűnik, az Alkotmány még megjelenik, de napról napra szűkebb körben, és most, hogy a katolikus irodalom keresztes vitézei az utolsó sorscsapáshoz is elérkezzenek: Kaposi József, a katolikus irodalom tüneményes kertésze, aki a leggyönyörűbb virágoskertet nevelte maga körül költőkből és írókból: ugyancsak ott hagyja a szerkesztést, nem rendez többé

- 216-


felolvasásokat a hercegnők és püspökök tiszteletére – sőt az egyházi pályáról is lemond, mert a polgári törvénykönyv szerint kívánja megpecsételni szerelmét. Ez volt az utolsó és legnagyobb csapás, amely a gyönyörű katolikus irodalmat, a keresztes vitézeket érhette. Nem volt többé mentor, aki a fiatal irodalmat a katolikus eszmék felé irányította volna; nem volt többé köztekintélyt élvező szerkesztő, aki szavával új írókat nevelt, régi írókat támogatott volna; nem volt könyvkiadó, aki abban lelte volna örömét, hogy szép, jó és erkölcsös könyvekkel ajándékozza meg a publikumot. A jó lovag Kaczvinszky Lajos most már úgy megijedt, ha eleven írót látott, hogy pénztárcáját is eldugta, hogy azt többé senki meg nem találhatta.

És ebben az időben, amikor a katolikus lovagvárakat egymás után hagyják

cserben a keresztes vitézek (hogy két évtized leforgása után újra visszamenekedjenek az egyedül megbízható csarnokokba), amikor a liberális eszmék úgy fűtik már az országot, mint valami mozdonyt, amikor „felekezeti irodalom”-nak bélyegzik már a katolikus irodalmat is, mint akár a zsidót, amikor a szabadelvűség olyan hallatlan hatalomra jut, hogy már a bölcsőjében fekvő gyerekeket is liberálisoknak nevezik, akkor egyetlen öreg író marad meg hithű katolikusnak. A nevét ma már kevesen ismerik: Gáspár Imrének hívták, valaha jobb sorsra érdemes poéta volt, de elmerült bajban és szegénységben. Ez az öreg író bevallotta, hogy a magyar katolikusság fénykorában bizony ő csendes protestáns volt. Ágostai evangélikus létére dolgozgatott a legkatolikusabb újságokba, írt vallásos költeményeket, hitvitákat, tanulmányokat a katolikusság mellett. Most, hogy politikusok és írók – monda az öreg, bagoly formájú férfiú – elugrottak a zászló mellől, ő jóvá akarja tenni hibáját… Eddig protestáns volt, de miután a protestánsok és zsidók vannak divatban: ő most már végérvényesen felcsap katolikusnak. A józsefvárosi jezsuita templomban Bangha páter kezéből átvette a szent keresztséget, keresztapául pedig a kolostor sánta kertészét választotta.

De a szép keresztes vitézi életnek darab időre vége volt – nagy dolgoknak kellett addig történni, amíg a magyarok többé nem vallják magukat dicsekvő szóval „liberálisoknak”.

Megint járunk a hajnali misékre. (1925)

- 217-


A svábok magyar királyt akarnak választani Levél a szerkesztőhöz

Albrecht főherceg – vagy amint Rákosi Jenő írta: Albrekt királyi herceg – az elmúlt század ötvenes éveiben beutazta Magyarországot, már csak azért is, mert Haynau táborszernagy után ő vette át ennek a leigázott országnak a kormányzását.

Utazásai közben elvetődött Szabolcs vármegyébe is, ahol is a megye határánál, a régi tokaji Tisza-hídnál (amíg el nem vitte az árvíz) néhány idevalósi úriember is megjelent a kormányzó fogadtatására az egyébként kirendelt beamtereken kívül.

Ezek között az úriemberek között volt egy bizonyos Kállay is – most már nem tudnám megmondani, hogy melyik a sok közül –, aki szép csöndesen várakozott a fullajtáros utazóhintóra, amelynek kerekeitől már dongott a Tisza-híd.

Magyarország akkori kormányzója, leszállván a hintóból, magyarul szólította meg a várakozó urakat.

Ez volt mindenkihez az első kérdése: – Mióta lakik itt? A válaszból megtudni vélte a főherceg, hogy itt született magyar emberrel

vagy pedig a negyvennyolcas idők után nyakunkra küldött idegen beamterrel van-e dolga.

Az urak sorban megmondogatták, hogy három-négy vagy harminc-negyven esztendeje laknak itt. A főherceg ama bizonyos Kállayhoz érkezvén, ugyancsak fölvetette a kérdést:

– Mióta lakik itt? – Ezer éve, fenség – válaszolt a megszólított úriember. Azután még – a

legenda szerint – ezt is hozzáfűzte: – Én már itt akkor is uraság voltam, amikor a fenséged ősei Tirolban

kecskepásztorok voltak. Ezt bízvást elmondhatta Kállay, mert a főherceg magyar tudománya ennyi

magyar szót úgysem bírt fölfogni. A főherceg mindenesetre végignézett a különös magyaron, fogatába szállott,

és így szólt mellette ülő adjutánsához: – Egy bolond emberrel találkoztam…

*

- 218-


Pedig, kedves szerkesztő úr, nem egészen volt bolond ember az a bizonyos Kállay, aki a szabolcsi homokon állva így felelt az osztrák főherceg kérdésére.

Nem is nagyon felelhetett volna másként, mert a nagykállói, valamint kiskállói Kállay nemzetség minden valamirevaló történettudósunk szerint legalábbis egyidős a Croy hercegi családdal, amely családot Árpád véréből eredőnek mondanak. Ámde a Croy hercegek vére a magyarországi kormányzó és a gőgös Kállay idejében még nem vegyült el a Habsburgok vérével; későbbi házasság folyamán jőve létre ez a vérkereszteződés, mégpedig akkor, amidőn az egykori magyarországi inspektor fia, Frigyes, elvette Croy Izabellát. A kevély Kállay tehát jogosan emlegethette a tiroli kecskepásztorokat.

* Még csak annyi mondanivalóm volna kérdésedre, hogy én forradalmi

házban születtem, ahol a család férfitagjai késő öregségükig büszkék voltak arra, hogy részt vettek az 1848/49-i magyar szabadságharcban, sőt egyik-másik közülük kemény börtönbüntetésben is részesült. Akkoriban nem volt szokás szégyellni, ha valaki a nemzeti szabadságért harcolt, sőt ezt bizonyos idő elmúlása után: mások, így maga Ferenc József sem tekintette megvetésre méltó bűnnek. Ebben a szülőházban, ott, a felejthetetlen Szabolcsban, amely egyszerre hét függetlenségi követet küldött a magyar képviselőházba: Albrecht főhercegről – vagy amint Rákosi Jenő írta, Albrekt királyi hercegről – korántsem gondolták, hogy unokáját valaha magyar királynak is jelölhetik némelyek.

(1925)

A sápadt tanítónő Levél a szerkesztőhöz

Darab ideig nem láttuk őt sem fakult téli reggelen fakultan az iskolája felé igyekezni, hogy az emberben fölébredtek a legrégibb tudomások a hősies kötelességteljesítésről; de nem láttuk őt a város kevés parkjaiban, ligeteiben, rétjeiben sem, amint angyalképű kisleánykák között édesdeden mendegélne, és a gyermekeket mindenféle szívhez szóló dalokra tanítgatná, hogy ugyancsak megenyhül a mindennapi élet e gyöngéd látományán a legfásultabb szív is… Hol volt ő azon idő alatt, amíg az örökké mozgó óramutató elől iskolájába futamodott: a búskomoly téli reggeleken? Hol volt az elmúlt tavaszkor, amikor a földre szállott virágok, gyepből kizöldült fák és a másvilágias hangzatokkal megérkező madarak ismeretére kellett volna megtanítani a tudatlan leánykákat? – Otthon ült, a bélistán ült.

- 219-


* Most már elmondhatom, miután e panasztalan némáknak sorsmotorjukat

ismét mozgásba hoztad, kedves szerkesztő úr: hogy a bélistások hallgatag seregében ezt a kis kopott tanítónőt sajnáltam szívem mélyéből, mert valahogyan mindig tudtam héroszi küzdelmeiket pályájukon… Ismertem őket abból az időből, amikor még reggelenként a tanítónőképző felé igyekeztek könyvekkel, iskolaszerekkel megterhelt karokkal, hogy csaknem megszakadtak gyönge hajadonságukban… Láttam őt délutánokon ama nagy jelentőségű pedagógus, Nagy László szemináriumai felé futamodni, hogy el ne késsék az előadást… Tudom a kereszthordó éveket, amelyek végtére a jól kiérdemelt oklevélhez vezettek, amely oklevél a fiatalság távlatából olyan varázslatosnak látszott, amely majd minden földi bajt, gondtorlaszt, bús álmatlanságot elmulaszt arról a családról is, ahol a kis tanítónőjelölt növekedett… Figyelgettem a kis tanítónő további futamodását, amikor szívdobogása felé helyezett diplomájával most már az elérhető kenyérke után szaladt, régi világbeli, ezüstfejű bizottsági tagoknak kérte a jóindulatát, nemes lelkületi tanügyi tanácsosok előszobájában üldögélt, és ha Bárczy István egy biztató szót mondott a kis pályázónak: derű, boldogság, életöröm és minden ködön áttörő reménysugár költözött az apró családok fészkeibe… Akit a régi Budapest tanítónőjének megválasztott: annak és hozzátartozóinak nagyobb baja már nemigen lehetett ebben az életben.

* És a kis tanítónőnek csalódnia kellett ennek a hatalmas városnak a

megbízható, férfias erejében is. Hiába voltak választások, kinevezések, diplomák, pedagógiai érdemek, sorozatos kötelességteljesítések a kis tanítónő háta mögött: egy napon kivették kezéből a kis kenyérdarabot olyan dolgokért, amelyeknek létrejöttében neki, a gyermekek nevelőjének, semmi része nem volt. Háború, forradalmak: mondták szemrehányólag azok a bírák, akik éppen úgy átélték a háborúkat és forradalmakat, mint a kis tanítónő. Mintha egy kis veréb tehetne arról, hogy vihar tombol az erdők tölgyei között… Mintha egy kis szalmaszálnak kellett volna megállítani a vastalpú férfiak lépteit… Mintha ez a kis „tanerő” lett volna okozója mindazoknak a borzalmaknak, amelyek Budapest életerejét elvették, hogy többé nem tudott kenyeret adni a gondjaira bízottnak, ellenben kaján dühvel kitaszította őt a sápadt éjszakába.

Ha más következménye nem is lesz annak a városházi akciónak, amelyben te vagy a bélistás tanítónők ügyvédje – annyit már láthatunk ma, hogy a sápadt arcok többé nem nézegetnek oly reménytelen panaszossággal.

(1925)

- 220-


Lovászy Marton legszebb évei

Múlt századbeli emlékalbumból való férfiúnak néztem őt mindig. A haja valamiképpen olyan bodros, mint azoké a férfiaké, akik az elmúlt

század regénykönyveiben szerepeltek. Mikor vidékről Pestre került: darab ideig gácsérbajsza volt – mi, egykori vidékiek jól tudjuk, hogy milyen bajuszt neveztek a nők gácserbajusznak, mert hiszen a bajuszok elnevezését ők állapították meg. A középtermetűnél valamivel magasabb, a szokásosnál valamivel vállasabb férfiú volt, amely körülmény hajdanában szükséges volt ahhoz, hogy valamire vihessük ebben az országban. (A túlságosan magas emberek vagy pedig a közepesnél kisebbek sokkal több energiát pazaroltak el céljaik elérésében.) Lovászy Márton korántsem látszott valamely energikus embernek, aki majd itt sok vizet fog zavarni az ország ügyeiben. A régi Magyarország szerkesztőségében, ahol barnapiros arculatával, táblabírós flegmájával reggeltől estig újságokat olvasott, mintha azelőtt erre sohase ért volna rá: körülbelül azt vélelmezték felőle, hogy azért kellett neki a délvidékről feljönni, mert otthon, hazájában, még szolgabírónak se választották meg. Igen határozottan délvidéki magyar típus volt, amilyen fajtájú emberekkel sűrűn lehet találkozni, amikor Szabadka felé közeledik a vonat, vagy pedig a téli névnapok (a szerbek kalendáriuma szerint valók is) megtartása végett Bajáról Nemes-Militics vagy más irányba szánkózunk. Elkerülhetetlen ebben a sokat emlegetett Bácskában, hogy a legmagyarabb urak vérkeringésébe is ne keveredjen el néhány csöpp „bunyevác” vér – jön az a levegővel, az étellel, az itallal, az errefelé szokásos muzsikával. Igen, a fiatal Lovászy Márton, amikor a hírlapírás iskoláit járta itt, Pesten a férfias Inczédy László, valamint a Kossuth Lajosos megjelenésű Holló Lajos mellett: határozottan amolyan bácskai fiatalembernek látszott, aki abból az adomakoszorúból lépett ki, amellyel hajdanában a fehérasztal mellett a régi Bácskát öveztük, amely délvidéki hangzatok és hangulatok éppen akkor jönnek megint divatba Herczeg Ferenc Gyurkovicsai révén.

Sok idő múlott el, amíg első vezércikkeit megírhatta abba a lapba, ahol

Bartha Miklós volt a publicista primadonna, aki napi cikkeit nemigen adta egy kolumnán alul, és olyanformán tudott írni, hogy az előfizetők – ezek a drága vidéki, papucsos, sláfrokos, házisapkás férfiak újságolvasás közben arra gondoltak, hogy mindnyájunknak megint el kell menni: amikor a függetlenségi nóta felhangzik az ablak alatt. A mostani időknek kellett elkövetkezni, hogy a magyar újságírás e nevezetes bajnokát jóformán elfelejtették; iskolája, amely

- 221-


hajdan a leglátogatottabb volt, kiment a divatból, és az előfizető új váteszeket keresett magának.

Néha hetek is elteltek, hogy mindennap Bartha Miklós mondta meg a mindennapi igazságot a magyar olvasónak, amely igazságot vérforraló hangulatban várták Magyarországon azok is, akik csak titokban merték a függetlenségi eszméket ápolgatni, mert már az akkori kormányok idejében sem volt tanácsos valamely kisebbségi párthoz csatlakozni. Lovászy Mártonnak valóban nem sok sansza volt, hogy Bartha Miklós mellett valaha észre is vegyék.

…A régi függetlenségi szentemberek közül került a szerkesztői asztalhoz Inczédy László, aki olyankor írta a vezércikket, amikor a Wampetics vendéglő asztaltársaságánál kissé tovább tartott az előző napi vacsora. Ide, a Wampeticsbe: télen is, nyáron is olyan úriemberek adtak egymásnak találkozót, akik valamely megszokás révén nem szoktak sem reggelizni, sem ebédelni, hanem a táplálkozás idejét a gondtalan esti órára helyezték. Feszty Árpád volt az elnök, akit kedveskedésből fejedelemnek neveztek, és ugyanitt ütötte fel tanyáját Bartha Miklós is. Miután abban az időben a negyvenedik életévüket betöltött úriemberek boruló kedélyüket és rezignációjukat gyakran kénytelenek voltak megmásítani a pezsgőbor fogyasztásával, a fejedelem asztalánál néha olyan későig nyúlott a vacsora, hogy másnap Bartha Miklósnak nem volt kedve szokásos lázító cikke megírásához. Ilyenkor került a sor Inczédy Lászlóra, aki déltájban átgondolván témáját: néhány pohár igen erős pálinkával szerzett magának kellő elkeseredést a függetlenségi napi program megírásához. Az izgatószerek, a feketekávék szükségesek voltak a régi hírlapíró idegeinek a felkorbácsolásához; utóvégre annyi mindent látott, tapasztalt, megfigyelt a hírlapíró a körülötte zajló magyar életből: hitehagyottságokból, árulásokból, megalkuvásokból, méltatlan bukásokból és érdemtelen emelkedésekből, hogy könnyen elmehetett a kedve céltalan életétől, még céltalanabbnak látszó munkásságától. Nem volt olyan jósda, amely csak megközelítőleg is megjövendölte volna a messziségből dübörögve közelgő eseményeket… Tehát Inczédy László írta a hivatalos függetlenségi vezércikket, amikor Bartha Miklósnak nem volt ehhez kedve, Lovászy Mártonra még mindig nem került sor.

Még mindig csak az újságokat volt kötelessége olvasgatni a szerkesztőségi idő alatt, mert ha Inczédy László kezéből is fáradtan kihullott a toll: ott volt Holló Lajos főszerkesztő úr, aki H. L. betűk alatt irányította a függetlenségi közvéleményt. Nagyon fontos dolog volt még akkor Magyarországon a mindennapi gondolatpenzumot kiosztani, mert a függetlenségi eszme igen erős volt az országban, a megyék és a városok Kossuth apánk nevére esküdő követeket küldenek a képviselőházba, és kevés volt az olyan magyar ház, amelynek

- 222-


ablakába Lajos napján gyertyák, virágok és nemzeti szalagok közé ki ne tették volna Kossuth Lajos arcképét. (Azóta elmúlt sok Lajos napja, de a Kossuth-kép a falról már csak ritkán kerül le.) Lovászy Márton még mindig nem érett meg ahhoz, hogy nevezetesebb szerepet játsszon a magyar függetlenségi politikában.

Lovászy Márton akkor „jött”, amikor a régi szép függetlenségi emberek

sorai hullani kezdtek, és újak nem növekedtek utánuk, mert a Kossuth-kultusz hanyatlani kezdett.

A tizenkilencedik században, az 1848–49-iki szabadságharc után egyik nemzedék szinte förgetegesen következett a másik után, amely mind bekívánkozott a függetlenségi eszme szentelt csarnokába. Nagyapák, apák hagyták örökségbe a Kossuth nevet; haldoklásukban a turini remete nevét együtt emlegették a jó Istenével, akinek felséges színe előtt nemsokára megjelenendenek; a padlások telve voltak mindenféle régi lobogókkal, amelyeket minden ünnepélyes alkalommal kitűztek, és ezek a lobogók mindig Kossuth dicsőségét hirdették, amíg csak el nem következett a huszadik század. Ekkor kezdett lanyhulni a függetlenségi gondolat, amely legimpozánsabb ünnepélyét, szinte a tetőfokát akkor látszott elérni, amikor Kossuth Lajos koporsóját százezrek sírva, zokogva, könnyezve kísérték végig Budapest utcáin. Ez a legnagyobb magyar temetés jelentette delelőpontját a függetlenségi eszmének, s delelőpontról most már lefelé haladt a nap, hogy nemsokára bekövetkezzen az alkonyat: nem következtek többé olyan magyarok, akik születésüknél fogva függetlenségiek voltak. Temetőbe került az a név, amelyhez álmokat, reményeket, meggyőződéseket, sőt egész életeket lehetett kapcsolni. A szegény turini remete úgysem tehetett semmit magyarországi hívei érdekében, de odaadhatta eleven nevét mindazoknak zászlóul, akik elégedetlenek, elkeseredettek, álmodozók voltak az országban. Azt lehetne mondani, hogy a tizenkilencedik századbeli magyar ember volt az álmodozó, a nemes, a méltóságteljes, az ideális magyar ember, aki megvigasztalódást lelt már Széchenyi István óta a gyönyörű eszmékben, akármint sújtotta őt az élet – míg a huszadik századdal közelgő magyar ember immár a kézzelfogható realitások embere. Elnehezedik körülöttünk az élet; a magyarok már hangosan tanácsolgatják fiaiknak, hogy nem lehet többé álmokból, eszmékből megélni. Igaz, hogy bőségesen hullanak azok a mindennapi halál kaszája alatt, akik a tizenkilencedik század ideáljaival lépnek be az új századba is. Ritkulnak a sorok, a magyarok elkövetkeznek a kritikus ötvenedik, hatvanadik életkorukhoz, amikor már kezdenek a temetők felé húzódni. Elmennek az apák…

- 223-


Lovászy Márton még javában szeretné folytatni a régi kancelláriabeli életet a mellette elfutamodó lármás, izgatott szerkesztőségi munkában, könyveket, folyóiratokat, hírlapokat olvasgat a legszívesebben, amikor akarva, nem akarva rákerül a sor, hogy a vezérséget átvegye. Meghal Inczédy, meghal Kossuth Ferenc, majd Holló Lajos… Jégszürkék lesznek a követek a pártklubban, a Házban, a munkatársakon mind lötyögősebb a nadrág és a kabát, amely körülmény tudvalevőleg ugyancsak az öregedést jelenti, még Sümegi harsog a kiadóhivatalban a régiek közül, de már láthatólag új világ kezdődik a függetlenségi lap szerkesztőségében is, mint általában mindenütt egész Magyarországon. Aranyveretűen hangzik Justh Gyula neve, Désy Zoltán sokaknak ideálja már, de a függetlenségi eszme gyönyörű apáit nem tudják már pótolni ők sem. Feltünedezik Károlyi Mihály… Lovászy táblabírós tempóssággal veszi át a függetlenségi orgánum szerkesztését, miután erre hivatottabb férfiú nincs. És, amint a kancellistából táblabíró lett az élet körforgásában, anélkül hogy céljai elérésében akárcsak a kisujját is megmozdította volna a később oly nagy szerepre hivatott férfiú: megmaradt továbbra is annak a passzív, nyugodt, komoly és kissé mindig vidékies úrnak, aki nem siet lóhalálban az állomásra, mert tudja, hogy a vonat amúgy is bevárja őt, miután utazási szándékát az állomásfőnöknek bejelentette. A vezércikkeket most már lehetőleg maga írja, de a leglázasabb események közepette is olyan síri nyugalommal, mintha csak valami fellebbezés megszerkesztéséről volna szó a nemzet ítélőszéke elé, és a fellebbezésre bőséges határidő van kitűzve. Akár délutáni három óra volna, amikor éppen elegendő az idő az este megjelenő újság vezércikkének a megírásához, holott a nyomda már javában fenyegetőzik, hogy az újság meg sem jelenhetik. Igen, jól benne vagyunk a délutánban, amikor Lovászy Márton már összes látogatóit fogadta, összes munkatársaival megbeszélte az időjárást, átvette és eldobta azokat a végzéseket, amelyeket a m. kir. járásbíróságok és végrehajtók küldözgettek neki meglehetős izgatottsággal; csendesen megrótta az öreg szolgát a használhatatlan írótollak, valamint a mindig kifogásolt írópapírok miatt: végre belekezdett vezércikkei megírásába… Kereken, tempósan, elgondolkozva, pihengetve, meg-megállva, az ablakon kipillantgatva, sőt meglehetős unalommal írja azt a cikket, amelyet a függetlenségi hívek olyan vérmesen várnak szerte Magyarországon, hogy majd tán ebből tanulják meg a forradalom kiskátéját. Dehogyis lesz itt valaha felfordulás ezeknek a meggondolt, kabátujjból kirázott, sőt jól eltitkolt lelkesedéssel írott cikkeknek nyomán. Egy higgadt, magyaros minden mindegységgel, táblabírós komócióval üldögélő férfiú írja odabent a szerkesztői szobában a lap hitvallását jelentő vezércikket, annál az asztalnál, ahol még nemrégiben forradalmasan, szinte szárnyakon lobogva, vérforralással és szinte

- 224-


rohamozva vágtattak a tollak azzal a szándékkal, hogy a magyarokban felkeverjenek minden függetlenségi vércseppet, amely Kossuth és Rákóczi óta bennük kering. Nem lesz ebben az országban semmi kravál, míg Lovászy Márton hosszas unszolásra fog csak bele a mindennapi vezércikk megírásába, amikor az óramutató a hármas szám felé közeledik.

Talán nem is lett volna nagyobb felfordulás soha ebben az országban, ahol a

Tiszák és Wekerlék már meglehetősen lecsapolták azokat az ütőereket, amelyekben száguldozva szokott lüktetni a kitörni akaró vér, ahol a bölcs és emberi indulatokon felülemelkedett Ferenc József sok alattvalóját ismerte név szerint és személyesen; és körülbelül mindegyikről tudta, hogy mivel haragíthatná meg vagy édesgethetné magához… (Ha ugyan volt kedve az édesgetéshez annak a férfiúnak, aki valaha a legnagyobb úr volt Európában.) Nem, semmiféle horoszkóp nem jelezte, hogy itt valaha megdöngetni merészelik az asztalokat, amikor a jól megszervezett csendőrség és a mindennél tökéletesebb katonaság vigyáz az ország rendjére. Itt már a holt emberek is csak akkor számítottak valamit, ha a koporsójukra megfelelő királyi kitüntetéseket rakhattak, amelyeket aztán lehetőleg visszavettek az örökösök, hogy tovább gyönyörködjenek bennük. Az eleven ember pedig csak akkor kaphatott megfelelő, emlékbe is eltehető köszöntéseket, üdvözléseket, ha volt valamely Ferenc Józseftől eredett rangja, címe, szóval életjogosultsága. Mit számít az olyan ember, aki még csak királyi tanácsosságig sem vitte?… A függetlenségi „szentek és bolondok” mindinkább a város külső részeibe szorulnak, az országos pártnak örömnapja van, ha nem csupán egy nincstelen, semmire se jó párttag jelentkezik felvételre, hanem olyan ember is, akinek valamiféle állása vagy háza van! Szegények pártja lett a függetlenségi párt. Itt-ott kiabálta egy falurossza vagy pedig egy egyébként is hibás városi polgár Kossuth nevét. Válságok dúltak benn a pártban is, mint ahogy a szegény házaknál örömet jelent a mindennapi veszekedés.

Akkor aztán elkövetkezett a háború, anélkül hogy valakinek sejtelme lett volna a felettünk lebegő végzetről. Olyanféle volt a helyzetünk, mint azé az emberé, aki álmában kiesik az ablakon… Még csak egy-két esztendőnek kell elmúlnia, amely esztendőket töltünk félelemben, rettegésben, kábulatban, soha nem ismert érzelmek között, mintha valamely ismeretlen szigetre kerültünk volna, ahol a bennszülöttek kenguruléptekkel járnak, ugrásaikat tehát nekünk is kell utánozni, ha megélni akarunk közöttük.

Lovászy Mártonnak a jelentős szereplése ott kezdődött, hogy körülbelül a

háború első esztendejétől tudta, hogy a háborút elveszítjük. Honnan került bele ez

- 225-


a furcsa tudomány? Honnan vette ezt a rémületes álmot? Hol költözött bele ez a szörnyű titok, amelyet még akkor sem akartunk elhinni, amikor mind többen hangoztatták?

A függetlenségi lapszerkesztő körül egy furcsa, addig sohasem látott társaság alakult ki, akik olyan titokban jártak-keltek mondanivalóikkal a még háborús kábulatban élő Budapesten, mint valamely új vallásnak a tagjai. Fölsorolhatnám a nevüket a tíz ujjamon, mert ezek a furcsa próféták eleinte igen kevesen voltak. Akik „megbízható” híreket kaptak a frontról, akik mindig jobban megmagyarázták állásainkat a térkép előtt, mint azt a hadvezetőség jónak látta közölni, akik francia meg angol hírlapokhoz jutottak valamely titokteljes módon, akik tudták, hogy mit gondol magában az antant, akik azt keresték, hogy mi maradt ki a Höfer-jelentésekből… Hogy ha a háborúnak voltak bolond rajongói, úgy voltak szomorú bolondjai. Mind a két pártnak igaza volt, mert nem lehetnek az emberek egy valláson. A szkeptikusok, a filozófusok, a savanyú önrágók és a hitetlenek meglehetős nagy felekezetet alkottak mindig a világban. A függetlenségi lapszerkesztőt a háború hitetlenjei vették körül. A hadifogságból megérkezik Búza Barna, majd Károlyi Mihály, meghal Ferenc József… A háborús évek eseményei mindinkább áttolakszanak hazai földre a messzi frontokról.

Lovászy Márton, az egykor flegmatikus táblabíró mind borúsabban, zordonabban, eltökéltebben, szinte halálos figyelemmel nézi az eseményeket. Most már többé semmi kétség sincs arról, hogy élete kockája el van vetve; semmi kilátás sincs arra, hogy öreg, bütykös lábú szerkesztő legyen életében a függetlenségi eszme szolgálatában, amely eszmét amúgy is nagyon altatgatni kellett a háború folyamata alatt. Sőt már az sem valószínű, hogy vidéki lakodalmakon lesz szép piros arcú násznagy, aki szép szóval traktálja a fiatalokat. Sőt táblabíró sem lesz belőle, aki még egyszer nyögve, sóhajtozva, kelletlenül és nyújtózkodva fogjon hozzá a kikerülhetetlen három órakor a mindennapi vezércikk megírásához. Abban az életkorban, amikor a férfiak rendszerint már csöndesen legyintenek a mellettük elhaladó eseményeknek, nem izgatódnak föl mindenféle apró dolgoktól, tunyaságnak is mondható bölcs lemondással kezelik a maguk és a mások életét: akkor lett valóban küzdelmes, szenvedélyes, robbanékonyságra hajlamos fiatalember Lovászy Márton. A meg nem alkuvóan vakmerő ifjúság akkor köszöntött be hozzá, amikor már valóban csöndes, rezignált üldögéléssel tölthette volna az életét. Az a csoda történt meg vele, hogy ötvenedik esztendeje felé élte át a rajongás, bátorság, szenvedélyesség korszakát, amely rendszerint a fiatalembereket jellemzi.

- 226-


…Délelőtt még a rendes, céhmesteres, elgondolkoztató léptekkel ment el a szerkesztőségből a képviselőházba. „Ha vezércikk: telefonozzatok” – mondta a szokásos naiv megnyugtatással, pedig köztudomású volt róla, hogy olyan élő ember nem akadt, akinek hívására a telefonhoz ment volna. Azt mondta, hogy nem tud telefonozni. Ami könnyen igaz is lehetett.

Valami dolgom volt ezen a napon a képviselőház karzatán. Az urak odalent mind együtt, mint a hosszú ciklus alatt megszoktuk. Tisza István a középen, mint egy állatszelídítő, a „hegyen” fönn Károlyi, a sarkon Lovászy Márton szokásos egykédvűségével… Tisza beszél, mint mindennap ebben az időben, mert már nyugtalan volt ő is. Oly egykedvűséggel, lendület, érzelem nélkül kopognak a szavai, mint a koporsószögek… Valóban unalmas ülés volt!

És Tisza szavai után fönn a „hegyen”, a sarokülésen, mint valami látomány, fölemelkedik most Lovászy Márton. Az arca sötétpiros, mint a harag; az őszes haja lobogni látszik, mintha valami szél fújná a történelem felől; kiegyenesedik lusta termete, mint valamely kard, amelyet eddig senki sem látott, és az öklével sohasem képzelt szenvedélyességgel a padra csap. A fölindulástól fátyolozott, ha jól emlékszem, rekedtes hangon kiáltja:

– És mi mégis antantbarátok vagyunk! A középen Tisza félrekapja a fejét, mintha egy ágyúgolyó süvöltését

hallaná. És ezzel megindult Magyarország új történelme. A lengyel nyepozvolim elkiáltása után a követ úr rendszerint esze nélkül

ugrott ki az ablakon, mert máskülönben követtársai hajintották ki kucsmástól, kardostól együtt, hogy nemegyszer a nyakát szegte – mint a régi szép történelmi regényekben olvassuk. Lovászy Mártonnak, a magyar nyepozvolim kimondása után nem történt semmi bántódása. Dermedt csend ült a magyar képviselőházra, mintha a halálos csendesség egy percre beszökött volna a Duna-parti palotába a frontokról, ahol kétmillió magyar baka állott szomorú csüggedéssel.

(1925)

- 227-


1926

Jenei bácsi ötforintosai Levél a szerkesztőhöz

Azon veszem magam észre, hogy kezdek amolyan régi jó táblabíró formájú magyar ember lenni, aki mindenre csak egy kézlegyintéssel válaszol, ami a jelen időben történik:

– Ez is valami? A múlt időben történtek az igazi dolgok! Ilyenformán a frankhamisítás izgalmai közepette is egy régi, ikszlábú, penészes szakállú, görbedt vállú, kis nyíregyházi fotográfus jut az eszembe, akinek az volt a híre, hogy ért az ötforintos bankók előállításához. Sőt, ha kedve szottyan hozzá: csinál is néhány darabot belőlük. Jenei bácsinak hívták, „fényirodája” volt a Nagykállói utcában, titokzatos, zöld függönyökkel voltak az ablakai beborítva, madárka kiröpülését ígérte a masinája elé állított gyermekeknek, vőlegényt ígért a drágalátos hajadonoknak, kemény bajszú férjet a vérmes özvegyasszonyságoknak, és minden esztendőben becsukták darab időre, amikor a parasztok a debreceni vásárban hamis bankót kaptak az ökreikért. Ilyenkor a kakastollas legények mentek Jenei bácsiért:

– Gyerünk csak, öreg. Megint hamis bankó jár a környéken. *

Jenei bácsi gyermekkoromból való fotográfiáját ma is őrzöm – de „emlékemben élnek” még más régi uraságok is, akik a hamis bankóval atyafiságban voltak. Mert nem volt az olyan nagy dolog a régi szép Magyarországon. Azt lehetne mondani, hogy minden vidéknek megvolt a maga bankóhamisítója – többnyire a nagyra becsült fényképészek karából –, akik, miután Vácott vagy Illaván kiülték a maguk porcióját: megfelelő tekintélynek örvendeztek szülőhazájukban. Őket látogatták meg sötét estén kalapjukat arcukba húzott parasztuzsorások, akik szerettek volna kezdeni valamit a ládafiában összegyűlt jó bankóikkal. A keresztúri csárdás a pénzes kupecet azért falazta be a kéménybe, hogy majd bugyellárisa tartalmával szövetkezik a környékbeli bankóhamisítóval. Tudtak nádtetős, verébhangos szárazmalmokról, magános szélmalmokról, elhagyatott pusztai házakról, ahol egy-egy bankóprésnek kell

- 228-


rejtőzni. Hidd el, kedves Szerkesztő Úr, a régi szép Magyarországon nem volt nagyobb dolog a bankóhamisítás, mint a szűzdohány csempészése. Miért? Mert a magunkét hamisítottuk, és a közhiedelem szerint: legföljebb a mindenkori fináncminiszternek okoztunk vele kárt. Üsse kő Wekerlét! Marad még neki elég jó bankója.

* Hát még azok a nevezetesebb úriemberek, akik rajzolói tehetségüknél fogva

csak úgy úri stikliból pontosan lerajzolták a tíz- vagy ötvenforintosokat! Például Benedek Aladár (Náray Iván), az érdemtelenül elfelejtett jeles magyar poéta, aki baráti fogadás alapján olyan híven lerajzolt egy ötforintosat, hogy a legközelebbi boltban gondolkodás nélkül fölváltották. Thaisz úr, az akkori főkapitány azonban nem méltányolta Aladárunk úri passzióját, és a budai Fortuna-börtönbe csukatta. A poéta azonban itt is föltalálta magát. A börtönből verset írt a szép lelkű Erzsébet királynénak, amire a kegyelmes szív megenyhült: kegyelmet eszközölt ki felséges uránál a passzionátus úriember részére. B. A. emelt fővel hagyta el a Fortunát; azt hiszem, későbben sem hányták szemére ifjúkori csínytevését.

* Hát ez mind a múlt időben történt. Egy dúsgazdag, a három B-vel (borral,

búzával, békességgel) megáldott országban nem sokat számított, ha Jenei bácsi, a mihaszna fotográfus, nagy titokban lefényképezett néhány ötforintosat. Azért voltak Debrecenben meg Miskolcon a nagyvásárok, hogy a csizmadiák, gubások, kalaposok egy-két hamis bankót is kapjanak a sok jó között. És eszeveszett lett volna az a paraszt, aki elindult volna a tinója után, amelynek ára fejében hamis bankót nyomtak a kezébe. Hol volt már akkor a tinó? Túl a Tiszán, túl a Dunán. Hát, mondom, szelíd kisjáték volt a régi bankóhamisítás. Nem is kellett hozzá nagyon elkeseredni, nem kellett egy egész országot fölborítani, nem kellett kegyetlen és tréfára nem hajlamos idegen nemzeteket megharagítani. A vásáros, a boltos, a csárdás előre számolt azzal, hogy a bevételben hamis pénzt is talál. Faluvégi cigány, útszéli kovács, városi fényképész mit csinálhatott volna unalmában, ha nem pénzt? De mértékletesek voltunk a pénzcsinálásban is, mint általában minden dolgunkban. Nem bomladíroztunk elérhetetlen álmokért.

(1926)

- 229-


A pesti polgármester: az utolsó tekintetes úr

1.

A pesti polgármesternek legszebb ékessége az a háromszínű szalag volt, amelyet a ferencjózsef-kabátja fölé öltött, amikor néhanapján a fiatal párokat összeeskette.

Igen, már elérkeztünk vala ama demokratikus időkig, amikor a pesti polgármesternek is az a szárnyas kabát volt a díszruhája, amely a gimnáziumi tanároké, az adóhivatali főnököké és az idősebb polgármestereké, akik már megjelenésüknél fogva bizonyos tiszteletreméltóságot akarnak kifejezni. Nem mondom, hogy a pesti polgármester ruhatárából hiányzott a díszmagyar, szükség volt erre a nagyobbszabású nemzeti ünnepeken, amikor a magyar urak csengve-bongva, történelmi kardcsörtetéssel és históriaivá nemesedett arccal jelentek meg olyan templomokban is, amelyeknek látogatását nem írta elő vallásuk. Ámde mindinkább felejtgeti a pesti polgármester a régi tizenkilencedik századbeli megyei főispánok és alispánok ruhadivatját, akik el sem képzelhettek olyan közgyűlést, amelyen ők nem díszmagyarban elnökölnének. Csak a pesti polgármester és a királyi tanácsosságig felérkezett tanfelügyelők nem járnak díszmagyarban. De azok, akik sorsuk szerencsés fordulata révén eljutottak az udvari tanácsosságig (amely rang körülbelül megfelel a mai kormányfőtanácsosságnak) vagy a vaskorona rend harmadik osztályához, a Ferenc József lovagkereszthez, sőt valami csuda folytán Lipót-rendhez jutottak: azok díszmagyar nélkül nemigen voltak elképzelhetők a mindennapi köztudatban.

A pesti polgármester leginkább tekintetes úr szeretett volna lenni. Sajnos, nagyságos úr volt a titulusa.

Érdemes egyszer a tegnapok történetei folyamán arról is beszélgetni, hogy

milyenformán vagyunk azokkal a rangokkal, amelyekkel Ferenc József két emberöltőnyi uralkodása alatt megszépítette, megszédítette, megbecsültette és megértékesítette a magyarok életét…

Én sohasem próbáltam valamely sarzsihoz jutni még az önkéntes tűzoltóságnál sem, de azért el tudom képzelni magamban, hogy milyen mennybemeneteli változáson ment át például csak az a békebeli polgártársunk is, aki egy szép napon a hivatalos lapban azt olvasta, hogy királyi tanácsos lett! Új

- 230-


perspektívák emelkedtek a dolgok és események megítélésénél… Új barátokra és ismerősökre tett szert, akik eddig nemigen állottak vele szóba… Új kalapot vett, és a köszönésébe (amelyet nyilván gyakorolt otthon a tükör előtt) némi enyhe leereszkedést vegyített… A fejedelmi kegy határozottan besugározta arcát, többször vette igénybe a borbélyt, sűrűbben vasaltatta a ruháját (vajon ki látott már kiült nadrágban egy királyi tanácsost, akár csak egy segédhivatalban is?), nem mulasztotta el a névnapi, születésnapi gratulációkat, mert számított arra, hogy viszontszolgálatban része lehet: de sietve gratulált mint „rangidősebb” azoknak a polgártársaiknak is, akik többre mentek pályájukon, vagy pedig valamely kitüntetésben részesültek. Általában abban a korban, amikor valakiből királyi tanácsos lett: kezdetét vette az udvarias figyelmesség, mert egy királyi tanácsosnak asztalfiókjában feküdt az a névjegyzék, amely mutatója volt annak, hogy kiknek kell újévkor személyesen vagy írásban gratulálni: mert a régi békében ilyesmire is kötelezett a dekoráció. Ő volt a leghűségesebb olvasója a hivatalos lap ama oldalának, hol a „Kitüntetések” megjelenni szoktak, sőt végigböngészte a kalendáriumot is, amelyek már Magyarországon a Gothai Almanachhoz kezdtek hasonlítani, midőn is a különböző hivatalok, országgyűlések, hatóságok felsorolása mellett nem mulasztották el a nevek mellé odatenni annak a királyi kitüntetésnek a szignumát is, amely kitüntetés az illető birtokában volt. A vaskorona rendet egy zárt korona jelképezte, míg a többi rangok megfelelő rövidítésekkel jelentek meg a naptárban. Kir. Tan., Udv. tan., F. J., k. k., F. J. lg. k., cs. és kir. kam., Lip. kisk., val. bel. t. t., Sz. Istv. kisk… Valóban el lehetett andalodni, hogy ennyi gyönyörűség várt az emberre, amíg Ferenc József uralkodott.

A pesti polgármester bizonyos királyi kitüntetésekhez rendszerint akkor jutott, amikor megfelelő nyugalomba ment. Ennek a pesti polgármesternek, akiről ma megemlékezünk, sokkal fontosabb volt bármely kitüntetésnél: a polgártársai szeretete.

Sacher Pistának hívták fiatal korában, és a társaságokban azzal tűnt föl,

hogy éppen olyan jól tudott táncolni, mint azok a tizenkilencedik századbeli gavallérok, akik csárdásművészetüknek köszönhetik társadalmi és hivatali karrierjüket.

(Ismertem olyan régi világbeli úriembert, aki egyszer a Redout-ban, a Regatta-bálon azzal keltett feltűnőséget, hogy egy kisasszonynyal másfél óra hosszáig járta a szupécsárdást. Se azelőtt, se azután nevezetesebb dolgot nem cselekedett ez a bizonyos úriember: mégis híres pesti figura maradt még késő öregségéig.) Ezenkívül a zenéhez is értett, aminthogy nem lehetett valóban egy

- 231-


régi szalonba beilleszkedni anélkül, hogy a gavallér ne értsen a finomabb, magasabb rendű zenéléshez is. (Már tünedezőben vannak ez idő tájt azok a Pest megyei urak, akik a maguk betyáros nótáival, félvad cigányaival, duhaj tempóikkal lármát keltettek Pesten: a polgári szalonok édesded muzsikája, finomságok, germános ábrándok, halk zongorázások, fuvolázgatások, hegedülések foglalkoztatják a zenekedvelő szíveket. Egyik-másik ifjabb gavallér kötelességének tartja megtanulni az orgonázást, amelyet azelőtt csak szent életű, hosszú hajú orgonisták tudtak.)

De hát bármily szívderítő volt az a régi pesti szalonélet, amelynek terminusát a Koronaherceg utcai vagy a Váci utcai déli séta alkalmával volt szokás megbeszélni, amikor is minden valamirevaló úrhölgy és úriember társadalmi kötelezettségének tekintette az itteni megmutatkozást: a város ügyeit mégicsak a Vigadó kávéházból intézték azokból a bőr karosszékekből, amelyeken a polgármesterek és patríciusok ebédutánonként helyet foglaltak. „A tanár úr”, amint ezt a bizonyos Sacher Pistát közönségesen nevezték: a jó szagú belvárosi szalonokban hiába hangoztatja az andalgó zene és a még andalgóbb tánc szüneteiben várospolitikai nézeteit. Egyik-másik kisasszony tán hosszabban felejti szemét a szőke fiatalemberen, de aztán értetlenül mond valamit. Az öregebb dámák pedig csendesítőleg öntenek a kávésibrikből: „Sohase volt olyan nagy rend Pesten, mint Ráth polgármestersége alatt. A polgárok az emberi kor legvégső határáig éltek.” A tekintélyesebb polgárok, akik már kaptak is valamely királyi kitüntetést, vagy arra biztosan számítottak: az ifjú reformert rendszerint azzal intették le, hogy a városnak eddig is nagy áldozatába kerül a sok mihaszna tanító ellátása, most meg Zirzen Jankától meg a preparandiákból évről évre ömlenek a város nyakába a tanítónőjelöltek; ezek a lányok se férjhez menni nem akarnak, se kolostorba vonulni nem szándékoznak, valamely olyan felemás életet óhajtanak élni, ami már a polgári erkölcsök szempontjából sem helyeselhető. Hogyan lehetséges az, hogy a férfiak és nők együtt tanítsanak? A városatyákat a júniusi választásoknál amúgy is kétszáz hely nélküli tanítónő ostromolja. Jótékonysági intézménynek nézik Budapestet.

Ámde volt már akkor valami Budapest atmoszférájában, amely valami

nagyon hasonlíthatott ahhoz az áramlathoz, amely Széchenyi István korában zavarta meg a magyarok szívét és elméit.

A polgárság mind öntudatosabb lett – talán éppen az erősbödő munkásmozgalmak miatt is. Minden kerületben alakulnak polgári egyesülések – a régi lövöldébe, amely először próbálta egyesíteni a polgárságot, már csak a legöregebb emberek mennének el. A Sasok, a józsefvárosiak (ama híres, öreg

- 232-


Hűvössel), az Andrássy útiak (Morzsányival és Radoczával), már nemcsak követválasztási problémákkal foglalkoznak, hanem a városi dolgok is kezdenek országgyűlési jelentőségűek lenni társalgóikban. A városatyák önérzete hallatlanul megnövekedik e hatalmas polgári egyesülések révén: a pesti városatya nem hiszi magát kevesebb potentátnak, mint akár egy országgyűlési képviselő. És a közgyűléseken bizonyos ünnepélyesség, fontoskodás, bátor bizalom mutatkozik, amikor a város ügyeinek a tárgyalására kerül a sor. Hűvös és Ehrlich az öreg Tisza Kálmán modorában rendelkeznek párthíveik fölött. A tejkereskedők, a kövezők, a háziurak magasabb szempontoknak engedelmeskednek, amikor vezéreikre hallgatnak. A napisajtó is komolyabban kezd foglalkozni a városi politikusok dolgaival, habár a klikkrendszer lólábát gyakran fölemlegetik. A városatya azonban mind nagyobb tekintéllyel áll szembe az „ő tisztviselőjével”, az „ő polgármesterével”, az „ő fővárosával”, még ha nyilvánvaló is, hogy a belügyminiszter gúnyos mosollyal küldi vissza a polgárság határozatát. De hát ez szokott történni a képviselőház törvényjavaslataival is, ott meg a főrendek legyintenek a kuruckodó képviselőknek határozataira.

Ámde Budapest önérzete – pláne mióta Ferenc József székesfővárosa lett – évről évre növekedőben van. A kiskorcsmás asztaltársaságok, ahonnan egykoron a főváros dolgait irányították: múladozóban vannak hatalmukkal, legföljebb jótékonysági akciókkal tudják fönntartani magukat. Az „asztaltársasági elnök” már csak a veteránoknál és a külvárosokban jelent pozíciót. Az új egyesületek és kaszinók alaposan megtépázzák ezeknek a derék férfiaknak a tekintélyét, akik valaha sötét éjfelén is megfelelő köszöntésekben részesültek a bakteroktól. Aztán az a sok tréfás asztaltársaság, amely mintegy a régi persziflázsaként, a régi gúny vacsorájára szerteszéjjel alakul a főváros legtöbb korcsmájában (különösen a Belvárosban, a „Pipá”-ban, „Kiskoroná”-ban, Soltznál stb.), ahol mulatságot űznek úgy az elnök személyéből, mint a tekintélyesebb tagokból, a ceremóniákból és a jegyzőkönyvekből, a határozatokból és a rangokból: mind csak arra való, hogy a régi, komoly, ünnepélyes asztaltársaságokat destruálja. (Ez volt az első destrukció a fővárosban.) Már a veteránzenekar is Óbudára szorul… Talán egyetlen komoly asztaltársaság van még ez idő tájt Budapesten, ahol a mi Sacher Pistánk is feltünedezik: ez a Glück Frigyes-féle, a „Griff”-ből nemrég átvedlett „Pannóniá”-ban.

Itt ül Márkus József is, a polgármester. Hatalmas, daliás ember. De hát ha már nem élvezték régi hatalmukat a józsefvárosi vagy Andrássy

úti asztaltársaságok (például a Klivényinél, ahol csak szabadelvű polgár kapott vacsorát), azért még mindig voltak társadalmi egyesülések, ahol egy nagy jövőjű

- 233-


fiatalember kitüntethette magát. Ilyenek voltak például a dalárdák: akkoriban komoly polgári tömörülések, amelyben a tagok muzikális hajlamaiknak áldoztak. Igen híres volt a Budai Dalárda, amely emlékezetem szerint országos ünnepeltetés közepette a fiumei dalosversenyen az első díjat nyerte. Ebben az ártatlannak látszó férfihang egyesülésben is lehetett beszélni a jövendő Budapestről – legföljebb a basszisták állottak meg egy percre abbéli teendőjükben, hogy hangjukkal mélyebben ereszkedjenek alá a pincéknél. A dalárdisták többnyire idealista emberek, az idealistáknak pedig mindig hajlamuk van a reformokra. Mikor esténkint megtértek családi otthonaikba, otthon az asszonyoknak nemcsak arról beszélhettek, hogy milyen nemes dalok előadásával töltötték idejüket, hanem szóvá tehették Sacher Pista reformterveit, akinek a mindenre kiterjedő figyelmű Ferenc József akkorára már megengedte, hogy fölvegye édesanyja nevét, a Bárczy nevet.

De még voltak önkéntes tűzoltók a városban, és voltak különböző sportegyesületek, amelyek komoly társadalmi kapcsolatokat jelentettek. A regattisták mellett komoly szerepet játszanak a vívók, akik között a pesti előkelő társaság férfitagjai csoportosulnak. A Koronaherceg utcai vívóteremben, valamint a többi vívómesterek műhelyeiben egyesületek alakulnak, amelyeknek a testi épségük és lelki vidámságuk fenntartása mellett éppen az a céljuk, hogy a Budapesten még mindig burjánzó krakélerséget letörjék. A krakéler ugyanis nem ment ki a divatból Budapesten, se a Duna-vizet áruló kordékkal, se a lóvonatúval: tovább mutatkozott ő olyan helyeken, ahol védtelen nők vagy nem mindenre elszánt férfiak találkoztak. A színházban és bálteremben minduntalan eldörrent egy-egy pofon. A híres álarcosbálok a Redout-ban nemegyszer végződtek emberhalállal. A maszkába egy másik maszkarád belenyomta a kését. – A reformokra készülő jövendőbeli polgármesternek egyik ambíciója volt az is, hogy testi erejét és bátorságát is fejlessze… Sohasem lehet tudni, hogy egy polgártársai bizalmára apelláló férfiúnak mikor kell levizsgázni rátermettségéről.

Pest szép, okos, kedves és szeretetre méltó város volt már akkor is, de a legnagyobb tekintélye a Wampeticsben mégiscsak az oroszlánkülsejű Szilágyi Dezsőnek volt, aki amellett igazságügyminiszter is volt az országban. És a pecsétőrség mellett: vívóbajnok.

2

Ki emlékszik már manapság azokra az ódon, zordon, sötét börtönökre, ahol hajdanában a pesti gyermek napjait töltötte, ahová iskolába járt?

- 234-


Én még emlékszem egyik-másik ilyen züllött épületre, ahová külvárosiasan nyikorgó kapun, düledezó grádicson jutott be a szegény pesti Twist Olivér… Valóban Dickens szívre ható gyermekei jutottak az ember eszébe, ha akár a régi Damjanich utcai, akár a régi Aréna úti elemi iskola környékén sétált. Toprongyos és haláljelekkel búsított arculatú gyermekek között vörös orrú iskolaszolga tartja fenn seprűjével a rendet; ama régi, egészségtelen, bágyadt, pállott, poros, száraz iskolaszag helyett itt egyszerűen külvárosi kanálisszag van; gyakran dugja ki patkány az orrát valamely lyukból az Olivérek mulattatására; téglával vannak kirakva a tantermek; és a tanító a tavaszt várja, mikor nyitott ablaknál taníthat.

Szívszorongásos volt a belépés az ilyen ódon házba, ahol éjszaka bizonyára régi kis holt gyermekek kísértenek, akik betegségüket az iskolában szerezték, míg napközben nagy hasú igazgató bömböl (mert abban az időben még csak nagy hasú ember lehetett igazgató), jelentéseket ír a városi tanácshoz későn jövő tanítóiról, és néhanapján ez az őrmester „bemegy a tanácshoz”: a tanszemélyzet remegve várja visszaérkezését: vajon kit jelentett fel, kit helyeztetett el a város másik oldalára, kit akar nyugdíjba kergetni? – Ezekbe a régi iskolabörtönökbe valóban illett ez a gonosz porkoláb, akinek haragosságától vagy nyájasságától egyformán rettegtek a kis tanítónők.

Elviselhetetlen volt idegennek a huzamosabb tartózkodás ezekben a szobákban, ahol a mennyezet beomlással. fenyegetett, a kályha alattomosan füstölt, az ablak homályos volt, hogy a gyermekek ne láthassák az égboltozatot, és a tanító lelkileg és testileg utálta a gyermekeket. De hát ő is csak ember volt, szegény, rossz tulajdonságokkal és bujkáló, gonosz ösztönökkel, amelyek ezekben a börtönökben természetszerűleg kifejlődtek. Általában a régi tanítónak nem lehetett az iskolában jókedve, ha ilyen passzióhoz volt gusztusa, elmehetett este a korcsmába. Ment is, míg végül felcsapott anarchistának vagy kortesnek. Amint ez már régi szokásuk a börtönből kiszabadultaknak.

Hát még az a szerencsétlen tanítónő, aki kebeléhez szorított oklevéllel, kezében imádsággal őrzött kenyérkével, lábában örök futamodással a nehéz megélhetés felé, szívében bánattal az elsanyargott ifjúság miatt, gondolataiban elkeseredve más, boldogabb nők iránt – hogyan érezhette magát e patkány lakta, porkolábhangú, udvariasságot régen felejtett tanítók, difteritiszképű leánykák társaságában? Ezek a boldogtalan tanítónők többnyire jó családból való leányok voltak, akik az ifjúság hajnalhasadásából fohászkodva emelték fel szemüket a tanítónői diploma felé. Majd biztosítva lesz megélhetésük akkor is, ha egy férfi nem bolondul meg a kedvükért a szupécsárdás alatt. Majd ruhát varrathatnak maguknak a szomszéd kisasszonnyal, aki csak varrónő maradt. Majd eltarthatják öreg szüleiket, és nyáron valamely olcsó felvidéki fürdőhelyre utazhatnak, ahol

- 235-


kedvükre dalolhatnak a szoknyalombos fák alatt… És az ifjúság reményeinek múlásával, íme, hervadásra ítélten eljutottak a kenyérkéhez, de a mindennapiért rabkosztot kellett enni, börtönben ülni, napról napra veszíteni az egészségből, és lassan lemondani mindenről, amiért egy nőnek érdemes élni a világon.

Ki emlékszik még a boldogtalan épületekre, amelyek a főváros utcáin éppen o'yan rémületet keltően mutatkoztak, mint a hátborzongató kórházak, a fekélyes koldusok, a rongyos emberek, a nyomor, az ijesztő szegénység, és az volt a homlokzatukra írva, hogy: fővárosi iskola? Ki emlékszik még e házakra, amelyek örökös rabszolgaságot, gyermekszomorúságot, társadalmi rend ellen való elkeseredést, sápasztó hiábavalóságot és ásító céltalanságot kiáltottak léghuzamos kapuikkal a járókelő felé? Ki emlékszik még az apa rettenetére, amikor gyermekét először bevezette e tömeglakásba, a gyermek első kétségbeesésére, amikor megint iskolába kellett menni – e betegségekre, szennyekre, férgekre, amelyeknek ugyancsak az iskola volt az otthonuk?

Régi boldogtalanságok tanyája, ódon madárbörtön vén kedvgyilkos kalitka, gyermekkorból visszavigyorgó rémület: isten veled. Jött egy Bárczy István nevű fiatalember – akit az öregebb urak még mindig Sacher néven emlegetnek –, csákányt emelt a gyermeknyomor romantikájára. Ha még élt volna akkor az angol regényíró, ama Boz, és Pesten élt volna, Bárczy tanügyi tanácsossága óta szegényebb lett volna egy témával. Nem tartozott többé a kedves gyermekkori kalandok közé az iskolakerülés, amint a régi iskola eltűnt a föld színéről.

– Ennek a vállas, középtermetű, tanítós hajviseletű férfiúnak, aki Bárczy István néven jó darab időre beírta nevét a boldog Budapest történetébe, tulajdonképpen kőművesnek kellett volna lennie – mondta egyszer valaki, aki nem mindig örült annak, ha egyes utcákban megint csak elzárták a gyalogjárót valamely iskolaépítkezés kedvéért.

Hát meg kell adni ennek az egykori dalárdistának, hogy nagyon szerette a malterszagot. Csak csinos, tiszta, kényelmes iskolában lehet tanítani és tanulni – mondogatta, és úgy építkezett, mintha ezentúl a budapesti anyák esztendőnként legalább két tankötelest hoznának a világra. Egymás után bújtak ki a földből azok a piros téglás, nagy ablakos, fehér lépcsős, nagy termes, szellős, mosolygós épületek, amelyek úgy állottak meg valamely utca közepén, hogy kilométernyire mosolyogtak a járókelőkre. Ha akartad, nézhetted őket palotának is, ahol egészséges, boldog emberek töltik az életüket, de gondolhattad, hogy azért is építik sietve ezeket az új házakat, hogy a felnőttek is megismerkedjenek végre a betűkkel, a tudományokkal, műveltségekkel. És a pirostéglás úgy kezdte hívogatni a gyermekeket a külvárosokban, mint akár a tér közepére fölállított hóember, amelynek piros kukoricát dugtak az orra helyére; hívogatta, mint valami

- 236-


télképű mesemondó, tarkabarka bűvész, mulatságos komédiás; hívogatta, mintha karjai lennének, amely karok mindig simogatásra és ölelésre vannak kitárva.

– Hm – mondta a pesti polgár –, maholnap jobb dolguk lesz a gyermekeinknek, mint nekünk volt.

A gondolkozók már régen megállapították, hogy az ember tulajdonképpen azért él, hogy maradékait fölnevelhesse, nekik sorsot biztosítson, lehetőleg kenyeret adjon a kezükbe.

Hát ez nem egészen így van, mert mindig lesznek felnőttek, akik nem felejthetik el a maguk ifjúkori szenvedéseit, inasiskoláit, nyomorúságait, kínlódásait, amelyeket óhajtásuk szerint végigpróbáltatnának az utódaikkal is, mert a régi latin szerint teher alatt nő a pálma.

Ha elfelejtetted volna: emlékezetbe idézem a régi pesti polgár mondásait, amikor Bárczy azt kezdte tervezgetni, hogy minden városnegyedben hét-nyolc (a hatodik kerületbe tizenhét) elemi iskolát épít. „Én gyerekkoromban hajnalban keltem föl, hogy nyolc órára a messzi iskolába lehessek” – monda a polgár, és ha önérzetesebb fajta volt, azt is hozzágondolta: „Mégis ember lett belőlem!” – Fölemlegették, hogy a tanítónak meg kellett szolgálni a fizetését, mert délelőtt meg délután egyaránt volt tanítás, a polgár (gyermekkorában) az iskolatáskájában vitte magával az ebédjét – „egy darab fekete kenyeret!” –, a tanító nem ugrott el az asztala mellől, amikor a levest kezdték húzni a toronyban. A város megnézte a garast, amelyet a tanítójának fizetett. Meg aztán úgyis csak pár évig jár iskolába az ember, jó erre a célra bármely ház is, senki sem akar meg vénülni az iskolában, mint Jókai Szusza. Voltaképpen tehát Bárczy nem is a gyermekek kedvéért építi az új iskolákat, mert a gyermek elröppen a legszebb kalitkából is, hanem a tanítóságnak épít fényűző, kellemetes, ragyogó palotákat. Nem csoda, maga is tanár volt.

– Minden pénzünket iskolákra költi! – fakadt ki az a polgár, aki szeretett vigyázni a „város urainak a körmére”. – Már Óbudának is hét iskolája van, ahol pedig a gyerek kora tavasztól nem jár iskolába, mert szőlőmunkát végez. A tanító urizál az iskolában, frakkos kabátban jár; a tanítónőknek pedig annyi a ráérő idejük, hogy fölcsaptak regényírónéknak. Pedig ez hajdanában – „a mi időnkben” – csak a Pest megyei főispánnénak volt megengedve.

Nem, sehogy se nézte minden pesti polgár lelkesedéssel a Bárczy építkezéseit. Általában még olyan világ volt, hogy ha egy utcában új házat kezdtek építeni, akkor a szomszédos utcákból is eljöttek kibicelni a háziurak az épülő ház elé: vajon milyen bolondság készül megint – mennyi lesz az árenda, a boltbér az új házban –, ki lesz az a bolond, aki felköltözik a negyedik emeletre, illetőleg az ötödik emeletre, mert csak ötödik az, a pince és a magosföldszint

- 237-


révén. Nem lehet minden utcából palotás Andrássy utat építeni, a szegénységnek, a kispolgárságnak is kell lakni valahol.

Természetes, hogy ez a kibicelés akkor is megkezdődött, amikor a közművesek valamely új iskola alapjait rakták le.

– Talán eddig nem jártak a gyermekeink iskolába? – kérdezgették a polgárok. – Hát mi hol tanultunk meg írni, olvasni? Tán a gólyától? A bábaasszonyok nem szaporodnak a kerületben, ellenben mindennap épül egy új iskola, a sok mihaszna tanító kedvéért. Meg azért, hogy egypár városatya bedughassa az unokahúgát tanítónőnek.

Ellenben vizsgálták más szempontokból is a „mérhetetlen” építkezést. – Nem vettétek észre, hogy a hatodik kerületnek mennyi iskolája van?

Tizenhét iskolát tart fönn a város ebben a kerületben, persze, mert Vázsonyi a képviselője. A józsefvárosiaknak, pedig vannak annyian, mint a terézvárosiak, meg kell elégedni nyolc iskolával. Hol van itt az igazság?

De hát Bárczy csak „karácsonyi kedvvel” épített, mintha egy-egy új iskola

megnyitása volna a legnagyobb öröme az életben. Vannak ilyen fanatikus emberek, akik nem tudják elképzelni még az Angyalföldet sem iskola nélkül, pedig ott már csak igazán nem tanulnak a gyermekek, mert okosabb dolgot is tehetnek. Mindenesetre Bárczy István óta kezdett a fővárosi tanügynek komolyabb jelentősége lenni.

A fővárosi tanító már nem is nagyon csodálkozott, amikor a szülők tiszteletteljesen „tanár úrnak” titulálták, mert úgy érezte, hogy kivételes helyzeténél és gazdájánál fogva ez a titulus jár neki. A házasságközvetítők csavargós gondolatvilágában egy fővárosi tanító már csaknem annyit kezdett számítani, mint egy kinevezett államtisztviselő: nagyobb baj nem érheti ezentúl ebben az életben. A tanító megszokta, hogy jó ruhája, rendes lakása, intelligens társasága legyen, a kerületi körben szívesen látták, és ha nem volt kellemetlen fráter, a vendégszerető polgárok szívesen meghívták otthonaikba. „Íme, itt van a kis nebuló – mondták gyermekükre mutatva –, aki jövőre tanító úrhoz fog járni!” Az egyes iskolák között versengés keletkezik, hol tanítanak jobban, hol vannak a jobb tanerők, hol a kiválóbb igazgatók. A falusias mesterből anarchistává, örök elégedetlenséggé válott régi, fővárosi tanító szinte nyomtalanul eltűnik, amikor Bárczy veszi kezébe a tanítóság életének irányítását. (Nemhiába szavalt annyit Sacher Pista korábban a szalonokban.) A tanítóságban fölébred valami, amit némelyek a legnagyobb dolognak tartanak az emberi életben: az ambíció. – Kitűnni, kiválni, kiragyogni az ezer tanító és a hetvenkilenc iskola közül. Az Érsek utcai iskolával a távoli Józsefvárosból versengésre kel pedagógiai

- 238-


hírnévben az Erdély utcai iskola. „Csak a Bíró utcában tudnak tanítani” – mondják máshol a polgárok. Míg a Terézvárosban a „Felsőerdősorra” esküsznek. Már komolyan veszik a furcsa Gábel Jakabot is, aki néhány óra alatt tanít meg olvasásra analfabéta katonákat.

És ugyanakkor az úgynevezett „szegény kis tanerő”, a tanítónő se mondogat magában jámbor átkozódásokat, amikor reggelenkint iskolája felé siet, holott az őszi ködben az volt az óhajtása, hogy bár törne ki valamely ragály, amely miatt az iskolát be kellene darab időre csukni. Ez a kis tanerő is önérzetesebb lett, mert a nagy hasú, goromba vagy nyájaskodó igazgató urak apránkint eltűntek az iskolákból. Nem egyetlen ember alattomos szeszélye szerint kell életének, kedvének igazodnia, hanem most már a „tanácsnál” meghallgatják a kis tanerőt is. A demokratikus szellemet, amelyet Bárczy hozott magával, természetszerűleg a tanítónők érzik meg leghamarabb, mert a nők mindig intelligensebbek a férfiaknál. És a demokratikus kis tanerő kezd megértőbben, gondolkozóbban foglalkozni a gondjaira bízott leánykákkal, holtnak hitt ambíciók ébredeznek föl benne arról, hogy mint „jó tanítónőt” emlegessék a városban, holott azelőtt nemigen büszkélkedett ezen minőségével. És most már, ha a kis tanítónő költői hajlandóságot érez magában: többé nem ama csillagkeresztes Beniczkyné az ideálja, hanem Lagerlöf Zelma, a tanítónő.

A tudatlan, korteskedő, porkoláb iskolaigazgatókkal együtt eltűnik az új iskolából a seprűjével fenyegetőző iskolaszolga. A szülők nyugodtan panaszt tehetnek, ha gyermekeiket az iskolában bántalmazták, elégtételt kapnak.

– Minket még virgáccsal vertek! – sóhajtott föl a múlt időkből itt maradott polgár. – A padra lehúzott a tanító, és tizenkettőt vert rám. Mégis…

De már nincs ideje befejezni mondókáját a régi polgárnak, mert a pesti tekintetes úr, a polgármester új jelszót dob a polgár fülébe:

– Most pedig olcsó kislakásokat fogunk építeni a szegény embereknek! – Miért is nem ment kőművesnek ez a Bárczy Pista? – dohog magában a

régi pesti polgár. (1926)

- 239-


Szent Terézia utcái

1. LEVÉL A POLGÁR SZERKESZTŐJÉHEZ

Szent Terézia tornyán, a körbefutó erkélyen akkoriban még nemcsak a harangozó fiúk mutatkoztak, hanem felmászott oda a pesti polgár is, ha kedvére körülnézni akart kedves városnegyedében. A toronyerkélyről kedvére gyönyörködhetett a Sugár útból nemrégen átvedlett Andrássy útban, amely akkoriban kezdett a legkedvesebb lenni a főváros valamennyi utcakölyke között, büszkék is voltak reá a szülők! A toronyból elnézegethette a polgár a gyönyörűen ívelő Nagykörutat, amely azonban még nem mindenhol volt kiépítve – földszintes házak, falusi szekereknek való szalmás állások, vidékies csárdák mutatkoznak arrafelé, amerre a pesti Nagykörútnak a budaival kellene kezet fogni. (Azt hiszem, ez a baráti kézszorítás még ma sem történt meg eredményesen, a budaiak egy kicsit mindig lenézik a pestieket.) De láthatta a polgár büszkeségét; a város határában panorámásan kéklő, hívogatóan zöldellő városerdőt, amelyhez olyan fasor vezetett a Király utcából, amilyen fasor tán Párizsban sincs. És a Lövölde tér valóban úgy mosolygott a messziségben, mint valamely párizsi pasztellkép.

A polgár belső megelégedettséggel hagyhatta el tornyát: innen a magasból nézve: minden rendben látszott lenni a városban, a háztetők mindenfelé barátságosan füstölögtek, mielőtt a harangozó belefogott volna déli munkájába, megelégedettnek látszó emberek mendegéltek az utcákon, még késő őszidőben is ifjonti illata volt az egész városnak.

Nem csoda, hogy a polgár egy-egy toronyvizit után nagyobb önérzettel emelte fel a fejét úgy a családi körben, mint a szokott asztaltársaságnál. Szép, ifjú hajadon volt Pest, akinek apaságához köze volt minden polgárnak, aki hosszabb vagy rövidebb időt lakott a városban. Igaz, hogy a polgár maga még nagyon hasonlított ahhoz az örökké élő figurához, amelyet nagyon olvasott regényeiben a százkezű Honoré Balzac rajzolt a polgárról. A pesti polgár éppen úgy elkényelmesedett, elzsírosodott a maga változatlanul nyugodt életében, mint akár a francia polgár. Ennek megbízható frankja biztosította a messzi élet perspektíváit, míg a pesti polgár még mindig a becsületes forintban számolgatta vagyonát, életjáradékát, hátralévő boldog öregségét, mikor már a kereskedők és más modern emberek régen koronában kalkuláltak a városban.

- 240-


Ha a pesti polgár nem is engedhette meg magának azt a luxust, mint a Balzac korabeli polgár, hogy negyvenedik életévén túl már pihengetni kezdett a munkájában, amelyet aztán ötvenedik évével végleg befejezettnek tekintett: – a pesti polgár sem dolgozta magát agyon, amikor már fáradozni kezdett. Utóvégre Ferenc József uralkodott az országban, minden polgár megreszkírozhatta, hogy hosszadalmasabban üldögéljen a maga sétaterein, az Andrássy út padjain, a kényelmetlen bőrszíj helyett lötyögős nadrágtartót viseljen, déli harangszóra megebédeljen, és ideje jöttével bizonyos hasat nevelgessen. Nem olyan szép domború hasat ugyan, mint az egyházi férfiak szoktak; olyan hegyes, öklelő hasat sem, amilyent a stréber fiskálisok ápolnak; hanem csak szolid, polgári hasat. Így történt aztán, hogy mikor a polgár feleségét Mehádiára vagy Franzensbadba küldték a régi jó háziorvosok, a polgár is elérkezettnek látta az időt, hogy ellátogasson azokra a csehországi fürdőkre, ahonnan a gyomor új életkedvvel szokott visszatérni.

Mondom, Ferenc József uralkodott az országban, a kamatos kamatok növekedéseikkel nyugodt éjszakákat szereztek a polgárnak, az üzletben is legfeljebb annyi változás szokott történni, hogy új segédet kellett fogadni, mert a régi önállósította magát, a nyugdíjasok egy percig sem szolgáltak tovább, mint az szükséges volt, az életjáradék akkor is biztos volt, ha nem Rothschild garantírozta, a polgár biztosan tudta, hogy mennyi adót kell fizetnie, mennyibe kerül egy új nadrág, mennyit fog megtakarítani a hónap végére, és mit csinál majd megtakarított pénzével. Tellett még arra is, hogy a temetőbe költözött elődeinek szép síremléket, a haza nagyjainak szobrot emeljen.

És ebben az időben, mikor még a Nagykörúton utána mutogattak annak az embernek, akinek tízezer forintja volt: szelíd irigykedés vagy pedig óvatos jóslat kísérte azokat, akik fiákeren vitették magukat a koronaherceg feleségéről nevezett útra; pesti háziúr vagy fővárosi bizottsági tag volt legszebb álmában a polgár; a nyugdíjasok jártak a legbüszkébben az utcákon, mert őket eltartja a kormány vagy a város, akármeddig élnek; a polgári igénytelenségben jelentős volt az a nap, amikor a polgár a feleségével, gyerekével sétálni ment, színházat látogathatott, vagy vendéglőben vacsorázhatott a házi költségvetés kalkulációja szerint: – ebben az időben mindenféle új eszmék kezdenek terjedezni a városban.

Egy cinikus írótól egyszer azt olvastam, hogy a pesti polgár azért lett hajlamos a demokratikus eszmék iránt, mert nem volt semmi testi fogyatkozása, ilyenformán ráért az elméje forgatására is. Egy még cinikusabb író azt fejtegette, hogy azok lettek Pesten először demokraták, akik mind az ideig hiába vártak valamely királyi kitüntetésre, és miután várakozásuk reménytelen volt, felcsaptak az új, süvöltve jövő demokrata eszmék katonáivá. Én azonban azt vallom, miután

- 241-


már ebben az időben is meglehetősen nyitott szemmel jártam a városban, hogy a demokratikus eszméknek oly pontosan meg kellett érkezni Pestre, mint a parthoz a hullámverésnek.

Az a „Weiszfeld gyerek”, aki a véderővita izgalmai közepette tűnik fel az egyetemi ifjúság soraiban: a kor küldöttje volt, mikor hol az ellustult kezénél, hol gömbölyded vállánál, hol meg hájasodó fejénél fogva rázogatni kezdte ezt a várost. (V. V.) Az öreg Légrády Károly lapjában nemhiába kapott helyet a nagy kitüntetésnek számító első oldalon, mert az öreg Légrádynak lehetett ezer hibája, de korának legjobb lapkiadója volt. És az a nyugodalmas pesti polgár, aki tegnap még öntelten nézegetett körül Szent Terézia tornyából az alant elterülő utcákon: bizonyára nem ok nélkül hagyta abba megszokott emésztési sétáját, hogy izgalmas gyűlésekben izgalmas szónoklatokat hallgasson, ha ezeknek az új eszméknek még nem jött volna el az idejük.

Szent Terézia városnegyedének utcáiban úgy kezdett trombitálni az új eszme jelszava, mint ha tűzoltók siettek volna valamely égő házhoz. A családi kör szelíd lámpafényénél vitára kelt az ifjú generáció a régivel: az apa, akit a háta mögött „vén pecsovicsnak” vagy „öreg mameluknak” neveznek, vitázik fiával, aki dagadt mellel demokratának vallja magát. Hát meg kell adni ennek az új eszmének, hogy nagy mértékben nevelte a polgár önérzetét, különösen az úgynevezett kispolgárságét, amely éppen a Szent Terézia oltalma alatt lévő fertályban küzdött a maga mindennapi gondjaival, örvendezett kis örömeinek, élt és meghalt, anélkül hogy valami magasabb eszme vezette volna életútjaiban. Ennek a kispolgárságnak már éppen olyan szüksége volt Pesten az új eszmére, mint hajdanában Galileában az egyszerű halászoknak.

…Hát ott voltunk Szent Terézia tornya körül, amikor a névtelen, addig ismeretlen pesti kispolgár első lélekemelő diadalmát aratta. Ennek a kornak néhány hangulatát akarom megírni a Polgárnak, mert a körülöttünk felnövekedő új világban mind kevesebben emlékeznek már a régi városra. Valamikor egy regényemben a vörös postakocsival utaztam be messzi láthatárokat, emberéleteket. Most csak csendben, elgondolkodó léptekkel ballagok végig Szent Terézia utcáin. Azt hiszem, itt is lesz néhány érdekes látnivaló..

Budapest, 1926 farsang elején

- 242-


2. MIRŐL BESZÉLT A RÉGI POLGÁR, HA NEM FÉRT A BŐRÉBEN?

Kardhordó Árpád, aki darab ideig állatszelídítő is volt, és így bizonyos mértékben hajlott a fantasztikumok felé (– mért ne lehetne az embereket is úgy dresszírozni, mint az oroszlánokat?) sokszor álldogált a Teréz-torony erkélyén, ahonnan végignézegetett az ő kerületében. A nyugat felé felmagasodó Bazilikára, mely magasabb volt a Teréz-templomnál is: ügyet sem vetett, a Bazilika már egy másik városfertályba tartozik. De még csak a torony alatt cikkazó (mintha sok Z betű volna egymás mellé rakva) Király utcának se nézett szívesen a másik oldalára, mert az meg az Erzsébetvároshoz volt varrva. A sárkányfejes, sarki Pekáry házban, a rezesbandáját csattogtató „Vörös Macská”-ból a hetedik kerületi kapitányságra állították elő a duhajokat. Az igazi kerület ott kezdődött a női zenekaros Schreiber kávéháznál, és tartott odáig, a Nagymező utcán át, az ugyancsak női zenekaros Schőn kávéházig, ahol a legjobb libamájat lehetett kapni hajnalban, a potrohos Schőn bácsi pártfogása révén. És e két kávéház között, e két terézvárosi silbak között: mennyi minden csodálatosság volt feltalálható, ha az ember a toronyról körülnézett. Még a budai Krisztinából jövő omnibuszkocsisok is szívesebben hajtották sárga alkotmányaikat a Király utca terézvárosi oldalán, mert hiszen amúgy is a Gyár utcába kellett befordulniok, hogy az Andrássy útra kievezzenek. Nem, valóban nem számított a többi városnegyed, ha Kardhordó Árpád a Teréz-templom erkélyén állott.

– Büszkévé kell tenni a polgárokat, hogy a Terézvárosban lakhatnak – mondogatta ez a bizonyos Kardhordó, aki szeretett volna a városi politikába is beleelegyedni; mert nyugtalan, lármakedvelő ember volt.

– A terézvárosi polgárnak mindene megvan a világon – hangoskodott nyaranta az egykori állatszelídítő az „Abbázia” kávéház teraszán, ahol ez idő tájt Pesten a leghangosabban és meggyőződéssel beszélgettek. – Itt vannak a polgárság házai az Andrássy úton, olyan modern, gyönyörű paloták, mintha mindegyikbe egy-egy Kőmíves Kelemennét falazott volna be az öreg Lechner. Aki egy ilyen házban lakhatik, annak már hitele van az egész kerületben. Nincs gondja bútorra, szabóra, suszterre, a mészáros fütyörészve viszi fel a húsos szatyrot a hátulsó lépcsőn, mintha az Andrássy úton jobb pénzzel fizetnének, mint másfelé. És este nem kell sötétben botorkálnia a házában, sem az utcájában. Az ívlámpák tündökölve világítanak, a kereskedők éjfélig világítják a kirakataikat, a lépcsőházban úgy égnek a lámpák, mintha mindennap estélyre készülődne a háziúr. Nem, uraim, a terézvárosi polgárnak nincs oka panaszra.

- 243-


– És a terézvárosi kereskedők, uraim – harsogott tovább az ambiciózus férfiú –, a kereskedőink a legjobbak egész Európában. Ha bementél a Király utcában egy boltba, onnan többé nem jöhetsz ki vásárlás nélkül. Ha másképpen nem: ingyen vagy hitelben nyomja a kezedbe a kereskedő a portékáját. Egyszer harminc nadrágtartót kellett vennem különböző terézvárosi üzletekben, pedig egyet sem akartam vásárolni. Máskor egy kis ékszeresboltban, amely nem nagyobb, mint egy budoár, az egész rokonságomnak arany meg ezüst emléktárgyakat kellett vennem. Persze, hitelbe. De nem mehetsz el virágkereskedés mellett sem a Nagymező utcában, hol a tulajdonosnő, akibe fiatal korodban valamely télikertben vagy mulatóban szerelmes voltál: meg ne prezentelne legalább néhány szál búzavirággal. „Tudom, hogy uraságod megelégszik a terézvárosi magyarokkal is, nem akar mindjárt harmincmillió magyart, mint a tulipános Rákosi Jenő.” Mit tehet ilyenkor az ember? Be kell bizonyítania, hogy igenis akar harmincmillió magyart, és vesz egy cserép tulipánt, amellyel aztán nem tud mit kezdeni.

– És a Terézváros hölgyei, te magasságos Úristen! – kiáltotta a kortes. – Azok aztán a legműveltebb nők egész Magyarországon. Leány korukban a legjobb iskolákat látogathatják, akár a Zirzen Jankáét, akár az Andrássy úti felsőbb leányiskolát, amelyet Wlassics Gyula óta fokozatosan alakítanak át leánygimnáziummá. De a Terézvárosban van a legtöbb elemi iskola, és ugyancsak itt van a legtöbb polgári leányiskola. A Bajzában, a Felsőerdősorban, az Üteg utcában, a Váci körúton a legjobb leányiskoláink vannak; jut ezekből még a Váci útra is. Csupa kis tanárnő kerül ki ezekből a polgári leányiskolákból, akiknek többé sohasem kell befogva tartani a szájukat még a legjobb társaságban sem. A Belvárosnak meg a Lipótvárosnak csak egy-egy leányiskolája van; no, ez meg is látszik az odavaló hölgyeken. Van két női kereskedelmi szaktanfolyamunk. Angyali dolog hölgynek születni a Terézvárosban.

– És hogy még darab ideig a mélyen tisztelt nővilágnál maradjunk: vajon hol vannak olyan szép asszonyok még ezen a világon, mint a Terézben? Akik akarják: csak emlegessék a lipótvárosi hölgyeket, én azt mondom, hogy azok mind betegek, ha testileg nem is, de lelkileg, a meg nem emésztett kultúrától. A mi asszonyaink egészségesek, csinosak, életre termettek. Alig lehet elférni tőlük az Andrássy úton, amikor sétára indulnak. A szemük jobban világít még az ívlámpásoknál is, és itt tudják az igazi divatot, mert télen lehetőleg olyan színű bundákat, kabátokat viselnek, amelyek egyeznek szemük és hajuk színével. Miután városnegyedünkben az éjsötét vagy alkonybarna nők vannak többségben: kereskedőink a legtöbbet adnak el a rejtektüzű bársonybundákból, amelyek arra ingerlik a férfiak kezét, hogy hátulról megsimogassák őket, így például az

- 244-


omnibuszra való felszállásnál is. Persze, csak tiszteletből és hódolatból. Egészen más kerületbe kell annak a menyecskének tartoznia, aki az ilyen tiszteletteljes mozdulat után például hátrafordulna, és a polgár öreganyját emlegetné. Nem, a terézvárosi hölgyek nem káromkodnak, engedjük át ezt a tulajdonságot a ferencvárosiaknak.

– És ha a terézvárosi polgárnak eszébe jutna, hogy a megszokott és néha megunt otthoni koszt helyett kocsmai koszttal is örömet okozzon a gyomrocskájának: kerületünk nem nélkülözi a megfelelő vendéglői helyiségeket sem. Persze, mi a kocsmai ízlés dolgában is modernek vagyunk, nem kedveljük többé a patriarkális kiskocsmákat, amelyek még a maradi Belvárosban is virágzanak. Mi szeretjük a fénylő, vakító abroszú vendéglőket, ahol asszonyaink fülbevalói érvényesülnek, ahol nem kell attól félnünk, hogy bepecsételjük vasárnapi kabátunkat. (Kár, hogy sokan már szmokingot is viselnek. Az igazi terézvárosi polgárnak ünnepnap a kerekre szabott zsakettot illenék viselni.) Itt van Andrássy utunkon Drexler úr, ahonnan a terézvárosi polgár láthatja a grófok és zsidók fogatait előállani az operaház elé. Itt van a Petánovics, akire már régen leselkednek a józsefvárosiak, de reméljük, hogy nem hagy itt bennünket. Az út másik oldalán más fertályokból is feltünedeznek a sörbarátok, amint a Wagnerhez igyekeznek. És az Oktogonon, a város kellős közepén még sántasága se akadályozza meg Prindlt abban, hogy minden jóval ellássa a terézvárosiakat. Persze hogy Dökker is a mi barátunk, mert vajon hová tartozhatna egy olyan szálloda, amelyet nagy büszkén London városához címeznek. Vacsora után még minden valamirevaló kerületbeli polgárnak amúgy is az „Abbázia” kávéházba kell jönnie, ha nem akar hátramaradni a világtól.

Miután az egykori állatszelídítő várospolitikai nézeteit harsány hangon elszavalta, a népszónokok ügyességével fordított egyet a hangján:

– De hát a Szent Teréz védelme alatt álló városnegyed sincs feloldozva attól a végzettől, hogy benne a polgárok megöregszenek, megbetegednek, ami kívánságom szerint minél későbben következzék be e városrész nagyérdemű polgárain.

Igaz, hogy nincs Rókuszunk, nincs Szent Jánosunk, nincs Vöröskeresztünk, ahol tömegesen lehetne elhelyezni a beteg embereket, de van egy európai hírű kórházunk, az úgynevezett Zsidókórház, amelyet az izraelita vallásúak önerejükből fenntartanak. Hát jobb helyre aztán igazán nem is mehetne a bennszülött terézvárosi polgár. De most már be is fejezem szavaimat, mert a Körút felől látom közelegni a nagy orrú Vázsonyi Vilmost. Most majd ő mondja el, hogy mi újság a politikában.

- 245-


3. ARANYTÜKRÖS KÁVÉHÁZBAN

A kenyérsütők, akik mindig nagyon szerettek a közéleti dolgokkal foglalkozni, a Terézvárosban sem fogták be a szájukat: az öreg Glasner, akinek kalácsos, jó szagú boltja a legnagyobb volt a terézvárosi pékboltok között, elégedetlenül sétált el az Andrássy úti Radocza kaszinóból jövet az „Abbázia” kávéház ablakai alatt.

– Már megint ez a Vázsonyi tartja szóval a polgárokat – dörmögte magában az öreg pék, aki jó kereskedő módjára persze a szabadelvű eszmékkel szeretett barátkozni.

Kiülő bikaszemeit ugyancsak haragosan szegezte az „Abbázia” felé Bessenyei, az Andrássy úti hentesmester, akinek abban a házban volt a boltja, amelyben a Radocza kaszinó tanyázott.

– Egyebet se tudnak ezek a fiatal ügyvédek, mint a prágai sonka árára panaszkodni. Ebből áll az egész politikájuk. Hát ne egyenek prágai sonkát – vélekedett üzletzárás után a csemegés, akit különben is könnyen ki lehetett hozni a sodrából, ha vevői alkudozni kezdtek.

De kíváncsiságból bepillantott a kávéház ablakán az öreg Brauch, a Nagymező utcai hentes, pedig ő éppen azzal szerzett magának publikumot, hogy mindent olcsóbban adott, mint más húsvágó. Ám ő is a fejét csóválgatta, amikor a kávéházban ama Cyrano-orrú fiatal ügyvédet látta, aki ifjonti hevességében az asztalt verdeste.

Megint föl fog menni a disznó ára! – gondolta magában Brauch úr. Hát valóban különös világ mutatkozott ebben a kávéházban, de csak a

kávéháznak abban a részében, amely ablakaival a Teréz körút felé nyílott. Igen, csak a Nagykörútra nyíltak az ablakok, amely körútnak a lakói még mindig szokatlan érzések között fordultak be az Andrássy útra, aminthogy ebben a korban még bőven volt olyan polgár és polgárné Pesten, aki röstelkedett volna a maga egyszerűségében a Váci utcán vagy a Koronaherceg utcán végigmenni. Ilyenformán az Andrássy utat is csak nehezen szokták meg a régebbi pestiek – szemfényvesztés, ami itt van, maradjunk csak a körúton. Még az se tette patriarkálisabbá az Andrássy utat, hogy az Abbázia sarokablakából R. Eötvös Károly fekete selyemsapkáját vagy göndör báránybőr süvegét lehetett szemügyre venni. Itt ült trafikra festett, csibukozó török példájára a „vajda”. Olykor savanyú bort ivott csevicés, zöld üvegből, különösen olyankor, ha vidéki vendége kedvéért tovább maradt el a Próféta utcából. – De a kávéház Teréz körúti részében nyoma sincs eme táblabírói flegmának, céhmesteres gőgölésnek, vidékies kaszinók anekdotázásának. Ott úgy tombol, ágaskodik, türelmetlenkedik az élet, mintha

- 246-


tegnap kezdődött volna; mintha tegnap érkezett volna a regényből való fiatalember a Keleti pályaudvaron, és a flaszterre toppantva, azt mondja magában: „Ezt a várost meghódítom!” Fiatal ügyvédek itt próbálgatják ki, hogy elég szúrós-e az új szemüvegük tekintete, valamint itt tálalják fel azokat a bölcsességeket, történelmeket, tudományokat, amelyeket könyvekből, folyóiratokból magukba szedtek. Itt kiáltozzák a frakkjában szálldosó pincér után a francia és az angol újságok címeit – természetesen ügyelve arra, hogy mondanivalójukba némi elmésséget is keverjenek: így gyakran szólítják a pincért pincellérnek, pincnöknek, pincőrnek, amint ez már a század eleji tréfás emberek szokása volt. – A kávéház egyik részében a báránysüveges veszprémi fiskus még mindig a Balaton körül utazgat, mikor a kávéház Nagykörút felőli oldalán már Sven Hedin ázsiai bolyongásai se keltenek különösebb feltűnőséget. Itt durrannak el, e modern firtliben azok a viccek, amelyeket a viccbarátok a főváros minden részéből összehordanak – csak a tegnapi élcekre nem kíváncsi már senki. A legtöbb kávéházi vendég e tájékon olyanformán üldögél, mintha ő tudná egyes-egyedül, hogy mit gondol magában Ferenc József, ki fog győzni a közelgő képviselőválasztásokon, és ki lesz Márkus József után a polgármester. Sőt, hogy az akkoriban ébredező feminizmusról is beszéljünk valamit, egy-egy kaján, fiatal hírlapíró megérkezik mindenféle nőies pletykákkal a cikóriaszagú levegőbe. R. Eötvös Károly szűzdohány füstje már alig töri át a kávéház levegőjét, a modern eszmék harcosainak portorikói és trabukói szagosítják be az atmoszférát.

Ebben a mindennap nyugtalankodó, minden estve a Nagykörút lámpásaival újraéledő, szorgalmas méhekként érkező (igaz, hogy néha bogáncsról hozták a keserű mézet), az újságok közleményeitől is könnyen felhevülő társaságban üldögél az a fiatalember, akit a rendezett anyagi viszonyok között éldegélő öreg polgárok aggodalmas fejcsóválással nézegetnek a kávéház ablakán át, de antul inkább bizakodnak benne azok a kiskereskedők, akik a mellékutcákban a boltajtó két csengetése között csak nagyjában futhatják át az újságjukat; a fa- és szénpincék előtt a fakötegeken üldögélő boltosok, akik meg vannak győződve keserűségükben, hogy már sohasem lesz becsületes tél a világon; a suszterek, akik minden kezükbe kerülő cipőt megtalpalni is akarnak; az utcai gyümölcsárusok, akik már csak azért is szeretik az utcai felvonulásokat, mert több szilvát adnak el; és mindazok a kislakok, akik végtől végig a Terézvároson lehetőleg kapuzárás előtt osonnak haza, mert félnek a házmestertől, aki majd átadja a háziúr goromba üzenetét… Ezek a névtelen kisemberek, akikre jóformán senkinek se volt soha szüksége a városban, legfeljebb minden tizedik újévkor a népszámlálási biztosnak: ezek kezdenek emlegetni magukban reménykedve egy nevet – Vázsonyiét. Őt emlegeti Strasszer, a részletes, aki azzal állít be vevőjéhez, hogy

- 247-


úgyis magyarok vagyunk, szavazzunk hát Vázsonyira; Horváth, a sajtügynök, aki nyáridőben nem megy végig a Király utcán, mert amúgy is olyan sajtszaga van az utcának, mintha minden kereskedő évekre el volna látva sajttal; Bauer bácsi, az óbudai végrehajtó, aki azzal vigasztalja nehéz munkájában kuncsaftjait, hogy ha a demokratikus eszmék győznek, akkor a végrehajtási törvényen is enyhíteni fognak… az esernyőjavítók, akiket sohasem látni máskor a városban, csak olyankor, mikor az eső esik, és már amúgy is megázott mindenki… azok a kis szabók, akik reggeltől estig reménytelenül foltozzák a nadrágokat, mert amúgy is újra kiszakadnak azok… a kávémérések tulajdonosai, akik ráérő idejüknél fogva mindennap kiolvassák a maguk újságját… a kéményseprők, akikkel még maga Táncsics Mihály, az első magyar demokrata sem fogott kezet.

Hát ezek a kisemberek kezdik a Szent Terézia utcáiban leghamarabb megtanulni a Vázsonyi nevét, és a névtulajdonost hében-korban megnézegetik a kávéházi ablakon át. Igen, ott van, ott ül, polgártársai ellenőrizhetik. Már mondtuk, hogy olyan mozgékony, nagy orra van, mint Cyranónak Pethes úr ábrázolásában, de ezenkívül külsejében semmi sem emlékeztet valamely kalandfi, gaszkonyi legényre. Szakálla sincs, mint Martinovics apát óta megszoktuk az összeesküvőket – ha jól emlékszem, fiatal korában oldalszakállt, úgynevezett pakonbartot viselt, mint azok a fiatal jogászgyerekek, akik majd aljegyzők vagy szolgabírák lesznek. Modorában is inkább rátarti volt a későbbi demokrata pápa, nem fogott kezet a komfortáblissal, amikor fuvarját kifizette, mint más, népszerűségre pályázók teszik ebben a korban. Leginkább fölényes, groteszk, ciánkálisan elmés volt a maga társaságában, szeretett egy vagy két szóban megjelölni eseményeket és embereket, mert bölcs ember módjára tudta, hogy a legszebb szónoklatokat elfelejtik, ha azok hosszúra nyúlnak. Nem vetette meg az utcagyerek-csúfolódást, de máskor meg olyan messzi horizontokra pillantott, mint egy keleti bölcsész.

A figurájában, mint Bródy Sándor mondaná, ama kövéredő emberekhez hasonlított, akik már csak azért is örökké nyugtalanok, mert az elhízástól félnek. Holott még javában nyúlánkodott, csak éppen az orra miatt látszott sokkal komolyabbnak, meglettebb embernek, mint a vele egyívásúak.

Ült a kávéházban, és gyilkos szatírát mondott mindazokról, akik nem voltak hívei, vagy ellenfelei voltak. Ez az ember vagy nagyon sok ellenséget, vagy nagyon sok barátot fog szerezni magának. Csak a Radocza kaszinóban legyintettek nagy magabíztukban:

– Ebben a kerületben nem sokat számítanak a szatócsok. A háziuraké itt a szó.

- 248-


4. A TERÉZVÁROSI BÚCSÚ

A terézvárosi búcsú mindig nevezetessége szokott lenni Pestnek, ama szép, kora őszi napon. Beliczay, a gyertyaöntő, nagyobb ládákkal vonul fel a Nagymező utcába emelt sátrához, mint akár más Máriabúcsúkhoz. Hiszen estére éjfélig gyertyát égetnek minden sátorban a mézeskalácsosok, a késesek, a gyümölcsösök, a zsákbamacskások, a bazárosok. A régi, boldog, városligeti hangulat költözik a templom elé a hintásokkal, akik ilyenkor mutatják meg a város szívében, hogy egyszerű hintázással is milyen kunsztokat lehet elérni. Nagy sokadalom szokott botorkálni a sátorok kifeszített kötelei között; természetesen itt van a Terézváros minden szép leánya is; aki Teréz-búcsúkor meg nem szerelmesedett valaha Pesten, az nem is érdemli meg, hogy fiatalembernek nevezzék.

Nos, hát egy terézvárosi búcsún tűzte ki Kardhordó Árpád, állatszelídítő és kortes először azt a háromszínű zászlót, amely mindig követválasztást jelentett. A zászló fehérjébe feketével az volt írva: Éljen dr. Vázsonyi Vilmos!

Ha jól emlékszem, Beliczay gyertyaöntő sátránál történt ez az esemény, aki maga nem is volt valódi terézvárosi ember, hanem nagy Morzsányi-hivő a szomszédos Erzsébetvárosban. Talán éppen ezért nem sokat törődött Beliczay uram azzal, hogy kit éltet Kardhordó a Terézvárosban. Akkoriban még olyan messzire esnek egymástól lelki kapcsolatban a pesti kerületek, mint különböző tengeri szigetek. Kardhordó nyugodtan egymás hátára pakolhatott néhány üres ládát, amelyből a szép est reményében a gyertyát már eladták. A közelben eszeveszetten csengettek a hintások, mintha ez volna az utolsó búcsú a fővárosban. Recsegtek a papírtrombiták, mintha ezzel a zenével akarnák megvigasztalni a sátrak körül ődöngő pénztelen polgárokat. Nagyokat visítottak a fütyülők, szakadatlanul szóltak a kereplők, peregtek a dobok, és váltakoztak a szájharmonikák. Viháncoltak a nők, ahogyan csak terézvárosi búcsúkon szokás, amikor régen fojtogatott kedveket hoznak magukkal a gázlámpásos mellékutcákból, ahol az unalom és egykedvűség ásít. A tömegben lejtettek a gavallérok, akik most már nem lorgnette-en szokták vizsgálni a népies összejöveteleket, hanem kacér monoklin át, amely viselet éppen ebben az időben jön divatba. A polgár a maga jámbor pocakjával éppen olyan csodálkozva állong a tumultusban, mint akkor álldogálhatott, mikor egy középkori búcsún először emelték ki erszényét a zsebtolvajok. A komédiás most is hajmeresztő dolgokat ígért bömbölő hangján azoknak, akik sátrát meglátogatják. Az árusnők derekai már meggörnyedtek, mint a marokszedőké, a kötényükbe gyülekezett nikkel- és ezüstpénz terhe alatt. Enyhe őszi délután. Az őszpiros felhőkre az

- 249-


elmúlhatatlanság örökképével rajzolódott le Szent Terézia tornyának árnyéka, amely izmos volt, mint a legtöbb terézvárosi nőé.

Ez a sokadalom volt az eleme Kardhordó Árpádnak, aki különben is csak akkor szerette a csörgőkígyókat, amikor városligeti bódéjában nagy tömegnek mutathatta be őket. Felmászott a gyertyaöntő ládáira, és kitűzte a zászlót, mintha az egész terézvárosi búcsút meghódítani akarná. Éljen dr. Vázsonyi Vilmos, mondta a zászló a nevetgélőknek, az alkudozóknak, a hosszú Nagymező utca hömpölygőinek, a látványosságok fáradtjainak, a mézeskalácsot majszoló nőknek, a libapecsenye-árusok sátrai körül orrontó kibiceknek, valamint azoknak is, akik megengedhették maguknak, hogy az Érsek utcában felállított deszkaduttyánban ízlésüknek megfelelő lacipecsenye-darabot méressenek a váratlanul előkerült kenyeresasszonytól vett cipójukra.

…Emlékeztek erre a hűvös, papos, jól sepert Érsek utcára, ahol az ember a saját lépteinek a visszhangját hallgatva: nem gondolhatott másra, mint arra, hogy a sánta sekrestyés jön utána, akinek azért kellett az Érsek utca flaszterén sétálgatnia, hogy a plébános úr új cipőjét kitágítsa. De gondolhatta a lépések visszhangjára azt is, hogy a káplán úr éppen most lépett ki a parókia ajtaján, és a harangozó kíséretében G + M + B betűket megy felíratni az ajtó szemöldökfájára azokba a katolikus házakba, ahová Háromkirályok napján meghívták. A világért se higgyük, hogy a reverendában siető léptek talán egy haldoklóhoz igyekeznek, aki nem tud addig meghalni, amíg meg nem gyónta, hová dugta a takarékpénztári könyvet. Nem, ne haljon meg senki Szent Terézia utcáiban, a polgár csak hordja a takarékba pénzecskéjét, az ismerős bankpénztárok úgysem fizetnek másnak, mint a polgár hozzátartozóinak. – Mindig szerettem a tiszta, kellemetes Érsek utcában járkálni, mert higgadt gondolatai támadtak itt az embernek, még a kisbabákról is, akiket keresztmamák és bábák felügyelete alatt keresztelőre visznek a sekrestyébe.

Hát ebben a kolostoriasan hűtött utcában kerekedett egyszer olyan nagy ribillió, amely felülmúlt minden addigi terézvárosi búcsút. Ebben az utcában, ahol addig az ember csak a saját lépteiben gyönyörködhetett: deszkapalánkot vontak, mint valami nagyvásáron, ahol a teheneket és bikákat elkülönözik egymástól. A palánkon innen a Nagymező utca felé tolongtak azok, akik ama nagy orrú fiskálist akarták követnek Szent Terézia fertályában, a másik oldalon pedig amazok, akik a városrész régi képviselőjéhez ragaszkodtak, ama Radocza Jánoshoz, aki a homlokán kezdett kopaszodni, ugyanezért hajzata úgy emelkedett, mint a drótsövény. Az Érsek utcai iskola volt a választás helyiségének kijelölve, ahol egymástól elkülönítve megjelentek a háziurak, akikkel nem mertek volna lakóik találkozni, a nagykereskedők, akik a kiskereskedőknek hitelt nyújtottak, és már

- 250-


régen fenyegetőznek a kredit megszüntetésével. A tekintélyes polgárok, akiknek mindenki köszönni szokott az Új utcától kezdve a Dessewffy utcáig…

De a palánkon innen, ahol Szent Terézia templomán a kétembernyi arkangyalok, szentek és más túlvilági potentátok is vigyáznak a keresztet vető szegény emberekre: ott voltak mindazok, akik, ha sóhajtanak, valóban szívük közepéből fakad a sóhaj; akik, ha gondtól függesztik le fejüket, nem mindig azért teszik, hogy az adókivető bizottságot megtévesszék; akik, ha ünnepnapokon mosolyognak, ezt a mosolyt hetekre megbánják. Mert miért szabad jókedvűnek lenni egy embernek, akinek semmije sincs, csak nagyszámú családja? Eljöttek az Aréna útról a kis suszterek, akik már minden különösebb reménykedés nélkül verték a talpakba a faszögeket, a Bajnok utcából a fűszeresek, akik mindig megkeserülik, ha elköltözködik egy régi lakó az utcából, a Felső erdősorból a mosodások, akik nem érnek rá tiszta inget váltani, a Gömb utcából a kis szabók, akik már lemondtak arról, hogy drótkerítéseket állítsanak a városban, ahol a gyermekek ruháikat összetéphetik, a szép nevű Izabella utcából a szénkereskedők, akik mindig azon panaszkodnak, hogy a jól beépített utcában későbben kezdődik a tél, mint például a külső Andrássy úton, a Szív utcából a Pali bácsihoz címzett vendéglős vezetése alatt az összes kiskorcsmárosok, mert ezek ellenzékiek voltak a szigorú rendőrellenőr miatt, a Váci körútról a boltosok, akik lenézik a Lipótvároshoz tartozó vizavijukat, mert annak a kormány jelöltjére kell szavazni, megjöttek a Váci útiak és az angyalföldiek… Ezzel aztán körülbelül el is volt döntve a választás sorsa.

Nem volt még ilyen búcsú a Terézvárosban. A Pekáry ház erkélyéről a kő sárkányfő, amely száz esztendeig őrizte ezt a házat, ijedtében leszakadt, szerencsére senkit sem ütött agyon félmázsás terhével. A terézvárosi templomon őrködő próféták és szent emberek kővé meredve figyelték a zsivajt, amely a régi kegyes éneklések helyett most a szent asszony temploma előtt felhangzott:

…ő az igazi, Valóságos demokrata, igaz hazafi.

Persze, ezt az ifjú terézvárosi fiskális tiszteletére énekelték, hol viharzó kedvvel, hol meg bátorítóan, amint a felismerhetetlen Érsek utcából hangos kortesek a választási híreket hozták.

- 251-


5. MIT OLVAS A RÉGI DEMOKRATA?

Hiszen megválaszthatta Vázsonyit a Terézváros a maga követének – „nagyobb csodák is történtek a világon” – mondogatták vadalmafanyarsággal a régi szabadelvű polgárok –, a házak és az utcák mégse mentek el a helyükről, nem görbült meg Szent Teréz tornya, nem verték meg a háziurakat a lakóik, pedig Vázsonyi győzelme esetére ezt ígérgették az Andrássy úti kaszinóban. Ámde Klivényi vendéglőjében, a sarokbeli asztalnál, ahol „a kerület régi, tekintélyes polgárai szoktak találkozni” – mint régi zsurnaliszta nyelven nevezték azidétt, amikor a polgár kimenőjét élvezte: – a kispörkölt levének császárzsemlyével való „tupfolgatása” vagy a kis ezüstkocsin tologatott véres marhahúsnak szeletelése közben (mint ezt Petánovics vendéglős a millenáris kiállítás alatt divatba hozta) a tekintélyes polgár az asztalkendő felkötése alatt mégiscsak azt mondta:

– Nagyon elszemtelenedtek a demokraták. Most már napilapot is tartanak. Maholnap már nem is köszönnek nekünk a cupringerek.

Hát valami igaza volt a „törzsasztal” mellett elhangzott megjegyzésnek – mert lépten-nyomon észre lehetett venni, hogy a fáspincéjük előtt fakötegeken üldögélő kis szénkereskedők már nem olvassák oly tömegesen Bródy Lajos lapját, a Zsurnált, mint azelőtt, a Képes Budapest is veszített publikumából, lelkes, jól öltözött fiatalemberek a hónuk alatt füzeteket hordanak széjjel a városban az úgynevezett demokraták között. Új Század volt a füzeteknek a címe, és dr. Báttaszéki Lajos szerkesztette őket, de nem nagy szerencsével. Az öreg redaktor lapjának ugyanis olyan akadémikus nívót adott, hogy a pucerájos vagy a kisfűszeres, aki egyébként már tűzbe ment volna a demokratikus eszmékért, ha megbolondult volna, se ért meg kerek tudnivalót a revü tartalmából. Mikor emiatt szemrehányást tettek az öreg Báttaszékinek, a szent életű férfi egykedvűen vállat vont:

– Én nem tudok piaci hangon írni. Ezért bukott meg az újságom már Békéscsabán is.

No, hiszen az Új Századnak se sok erőlködés kellett ahhoz, hogy beadja a kulcsot, pedig éppen akkor kezdődött benne egy cikksorozat az őskori demokratikus mozgalmakról.

Erre indították meg aztán a nyugtalan és bőrükben sehogy se férő pesti demokraták A Polgár című napilapot, amelynek szerkesztősége a Nagymező utcában volt.

- 252-


Hát sajtó kellett, mert már abban az időben is tudta a józan európai ember, hogy odaát Amerikában nemhiába jár városról városra díszmagyar ruhában Kohányi Tihamér, hogy a magyarok sajtóját hatalmassá növelje. Itt, Magyarországon se ok nélkül indítja el országos körutakra az Egyetértés kiadója (valamint a Gresham Biztosító) Kossuth Ferencet. Hát a demokraták, akik az imént oly diadalmasan levizsgáztak eszméik mellett: majd csak elbírnak egy újságot is, amely mindennap azt írja, hogy a pesti demokratának nem kell félnie az ördögtől sem, amíg híven előfizet.

De már amúgy sem félt a pesti demokrata, hirtelen megnövekedtek a szarvai, amikor észrevette, hogy ifjonti hevülékenysége elől mily ijedelemmel menekednek a régi, cúgos cipős polgárok, hogyan húzódnak vissza a tehetetlen gúny és a lenéző megvetés spanyolfalai mögé a régi világbeliek a nyílt csaták elől… Wolfner Pepi, az Andrássy úti könyvkiadó ugyan még mindig olyan ünnepélyesen, mint egy nemes velencei szenátor, ballag végig ebéd előtti sétájában az Andrássy úton, de egészségtani szempontból hajadonfővel jár, kalapját kezében viszi, mert nem akar köszönni, és nem akar köszöntést fogadni azóta, mióta a hatodik kerületben oly csúfosan megbukott a régi kaszinó. Szorongathatják egymás kezét az új demokraták, üdvözölhetik egymást olyan hangosan, mintha mindig kortesbeszédre készülődnének; átkiabálhatnak egymásnak az Andrássy út egyik oldaláról a másikra, miközben azt is teli szájjal megkérdezik, milyen emésztése volt az otthoni kisgyereknek – mégse foglalták el még teljesen ezt a várost. A külső Andrássy úti libakereskedő, ahol hajdanában Budapest minden valamirevaló libapecsenye-kedvelője kuncsaft volt, még mindig szívesebben szolgálja ki Lánczy Leóékat, mint például a nagy hasú Rácz doktort, pedig az se volt utolsó vevő. Nem, a gurmandéria nem való a demokratáknak. A húsvágók a finomabb falatokat ezután is a Nagy János utcába küldik, akármilyen lelkesen tapsolnak Vázsonyi Vilmos beszédeinek. És odakünn, a Bajza utca felé, talán megváltoztak a házmesterek, fűszeresek, lakók? A házmester, ha titkon Vázsonyira is adta voksát, bizony csak kezet csókol a lakóknak; a fűszerekről, csemegékről a nagy belvárosi cég gondoskodik, telefonrendelésre szállítja a vacsorát, és esze ágában sincs elsején a számlával alkalmatlankodni. A Kis János utcai szalonokban még mindig bizonyos mellékzöngével ejtik ki ezt a szót, hogy: demokrata. – Igen, mint hajdanában azt mondják a félvállról vett embernek, hogy: Szervusz, Psezina! – olyanformán mondja most az úrnő megunt udvarlójának, eldobott ismerősének a polgár: „Demokrata.” Demokrata lehet a péklegény, aki reggel a friss süteményt hozza, demokrata lehet a cupringer (de nem meri), demokrata lehet a városligeti kikiáltó, sőt demokrata lehet az az eltévelyedett fiatal ügyvéd is, ama Vázsonyi, aki jobb sorsra lett volna hivatott a nagy eszénél

- 253-


és tehetségénél fogva. (Még ma sem érthető, hogyan adhatta hozzá egy szalkai Schwartz a leányát.)

De már errefelé, ahol némi úrias csendesség észlelhető az Andrássy úton: igazán nem lehetett kívánni se Fejérváry Géza bárótól, a Mária Terézia-rend nagymesterétől, de még Schiffer Miksától, a nagyvállalkozótól sem, hogy beálljon demokratának.

Hát győzött Szt. Terézia városnegyedben a demokratikus eszme, de továbbra is olyan szegény maradt, mint akárcsak abban az időben, amikor a pártkassza céljaira hatosos kalábriász-differenciákat ajánlottak fel a lelkes tagok. Az Új Század című demokrata újság átadta a helyet A Polgárnak, hadd mutassa meg ő, hogy mit tud kikalapálni a kerület derék kispolgáraiból. Lelkes, fiatal zsurnaliszták ültek össze, és hajnalig tanakodtak, hogy mit kell az Aradi utcai fűszeresnek írni, hogy az ne csak éljenezze Vázsonyit, hanem a párt lapjára elő is fizessen. A kiküldött hirdetési ügynökök verejtékező homlokkal tértek vissza, mert a nagykereskedők azt válaszolták, hogy nem hirdetnek demokrata újságban, mert a demokraták úgysem tartoznak vevőközönségükhöz. A kávéházban Vázsonyi talán még szatirikusabb, mint valaha. Megelevenedett epe, olyan megjegyzéseket tesz, hogy valamely jámborabb vidéki ember bele is betegedhetne. De a pestiek már tudják, hogy Vázsonyi csak azért szatirikus, mert nincs pénze A Polgár fenntartásához. – Így „állott” a demokraták pesti bálja ama nevezetes „terézvárosi búcsú” után, amikor az Abbázia márványasztalainál már azt hitték, hogy legyőzték az egész világot.

6. PÉLDÁZAT A TERÉZVÁROSI HITRŐL

Igaz, hogy Terézia városnegyedében körülbelül a Király utca (annak is csak a páros számú oldala) az egyetlen, amely kanyarog, mint valamely női hajtincs, nem látni az utca elejéről még csak az utca derekáig sem, a legjobb barátok nem beszélhettek át egymáshoz boltjaikból, éppen az utca kanyarulata miatt. A híres tajtékpipametsző például még az utca közepéről sem láthatta Weisz Antal nevezetes sörházát, ahol valamikor svecháti sört mértek, amelyet az öreg Dréher úr csak kedvenc bécsi vendéglőseinek engedélyezett. (Ezt a Weiszot mindenki zsidónak tartotta a Király utcában, pedig, mint elhalálozásakor kiderült: rendes sváb volt a bormérő, aki a mimikri rendszer alapján harminc esztendeig szerepelt a hitsorsosok között. Igaz, hogy zsidó hitközségi adót nem fizetett, mint ugyanabban az időben a keresztény Tetétleni Ármin doktor.) De azért

- 254-


kanyarognak, legalábbis a sors útvesztőiben azok a Teréz-negyedbeli utcák is, amelyeket az Andrássy út mintájára nyílegyenesre építettek.

Az ember, aki naponta végigbandukolt például a lármás Teréz körúton, aki naponta megijedt az özvegy Konti Józsefné nagytrafikját őrző bulldogtól, aki mindennap találkozhatott a Terézváros Cyranójával, amint ügyvédi irodájából gyalogszerrel a Duna-part felé, a Házba baktatott (nem is történt ellene akkoriban semmiféle merénylet, csak mióta automobilon jár, nem biztonságos a napi járás-kelése), aki mindennap látta újra éledni, újra nyüzsögni, életre kelni és frissen megindulni a régebben szokásos jókedvvel a terézvárosi utcákat: az tudhatja megmondani, hogy még a vízmérővel kiegyenesített utcák is mily nagy kanyarulatokat végeztek attól az időponttól kezdve, mióta történetünket megkezdtük.

Harminc év nagy idő egy városnegyed életében is, habár a házakat nem harminc esztendő tartamára építik, az újonnan nyitó boltosok se akarnak bezárni legalábbis száz esztendeig, a kávéházak legalábbis olyan nagy szakállt akarnak ereszteni, mint az „Abbázia”, de még az utcai kereskedő se gondolja, hogy harminc év előtt felcserélné helyét, legfeljebb annyiban változik helyzete, hogy télen friss gyümölcs helyett sült tököt vagy gesztenyét árul. És mégis nagyot kanyarodtak Szent Terézia utcái, mialatt harmincszor jelentek meg a kalendáriumok.

Például az a fiatal fiskális, akit a messzi múlt időkben, amikor még nem vették véres komolysággal a különböző vicceket, hanem azt hitték, hogy a vicc arra való, hogy derüljünk rajta: neveztek „terézvárosi pápának”, „terézvárosi rabbinak”, „terézvárosi Tankrédnak”, „Szent Terézia zsidójának”, a „terézvárosi bölcsnek”, mint egykor Deák Ferencet nevezik vala a haza bölcsének, ó ez a nagy orrú fiskális se megy többé gyalogszerrel az utcákon, hogy útközben minden fa- és szénkereskedő megszorongassa a kezét, a megtermett boltosnék üzleti kabátjukból (ami nagyon kedves egyenruha egy dolgos asszonyon) nyájasan köszöntsék, a polgárok igyekezzenek neki jó reggelt kívánni – autóba, mégpedig miniszteri autóba ült a gyalogjáró követ. Hiszen addig is látták őt néha egyfogatún, különösen, ha valamely kültelki választójával volt dolga. De a pesti világfelfogás szerint az egyfogatú után sohasem következik az autó, legfeljebb valamely rozzant kétfogatú, amely kiérdemelt öregségében a bankba szokta vinni a polgárokat, hogy megtakarított tőkéjük után a kamatot felvegyék a házbérnegyed közeledtével. Az autóba születni szokás, már kora fiatalságától meg van jelölve az a pesti ember, aki majd valamikor autón nyargal e város utcáin, amikor még a taxinak híre-hamva sincs.

- 255-


Miniszter lett az egykori ifjú fiskálisból, olyan miniszter, amilyenről a zsidók históriájában még eddig nem hallottak: igazságügyminiszter, vagy mint az anglománikusok mondják: a nagypecsét lordja. Ilyenformán megjelent a Teréz körúton az a bizonyos állami automobil, amely Tisza Kálmán híres szürkéi, az utolsó miniszteri fiáker óta oly gyakran változtatja az utasait. – Lám, már ekkor kanyarodott akkorát a Szent Teréz-negyedbeli utca, amelyre még a legvérmesebb álomkeverők sem számíthattak. Nem, sehogy nem lehetett valaha a horoszkópba beállítani, hogy a Terézvárosból az út Ferenc József szobájáig, az excellenciás megszólításig, a miniszteri termekig, az emberi hatalmasságok legnagyobbikához, a bársonyszékig vezethessen. Kardhordó Árpád és a többi egykori demokraták, akik valaha különcködésből, dacból, sőt sokan inkább juxból, mint meggyőződésből csatlakoztak a terézvárosi búcsún kibontott lobogó alá, már nem érhették meg Szent Terézia utcáinak eme nagy kanyarodását. Áronok voltak ők, akik az ígéret földjének kezdetén kifáradtak…

De megérték a nagy kanyarulatot, a demokratikus eszméknek sohasem képzelt győzelmét a Szent Terézia templomán őrködő kő arkangyalok és csendes szentek, akik mindig vigyáznak a magasságból e városnegyed hivő lelkéire. Hinni kell! – mondták a múlt idők emlékei.

Mindegy, hogy milyen valláson, felekezeten vagy párton van az ember: – egy dolog van a világon, amely a sors útjait kanyarítani tudja, ez pedig a becsületes hit. Amint a terézvárosi Cyrano példájából is látható.

(1926)

Hol vagy, Táncsics?

Valamely tizenkilencedik századbeli mesemondásban hallottam, hogy Táncsics Mihály népszerűsége teljében se értette meg egy dunántúli nemesember, hogy ki volna az a sokat emlegetett Táncsics, akinek nevével mindennap lehetett találkozni a negyvennyolcadiki hírlapokban. (Aminthogy nem is volt mindenki Kossuth-párti Magyarországon, akármit mond a lelkes történelem.) Hát ez a bizonyos dunántúli nemesember azt hitte a maga tudatlanságában, hogy egyenesen ez a híres Táncsics az oka, hogy az ő béresei elmentek a honvédverbunkkal. Táncsics miatt törtek be túl a Dunára Jellasics vörösköpenyegesei; bosszúságában tehát (miután Kossuth nevét mégse merte emlegetni) abban az időben, amikor huszárnak ment kukoricacsőszét helyettesítette azon a magas ágasfan, ahonnan a kukoricacsőszök emberemlékezet

- 256-


óta figyelik a gondjaikra bízott területeket, a tolvajt sejtető tengerilevelek zizegésére a dunántúli nemesember így kiabált:

– Hol vagy, Táncsics? Látlak, Táncsics! A régi csősz ezt ugyan egyszerűbben mondta: – Látlak, jómadár! De hát csak jellemzésül mondjuk el ezt a történetet, hogy a

szabadságmozgalmak idejében, Táncsics Mihály virágkorában Magyarország némely helyén a kukoricatolvajt nevezték Táncsicsnak.

Felvetődik a kérdés, hogy vajon mennyivel tudnak többet a mai Táncsics Mihályokról ama dunántúli nemesember maradékai?

* Azt hiszem, hogy a mai Táncsics Mihályokról, akik őseink

meggyőződéséért bizonyos szabadságvesztésekben részesülnek: sokkal kevesebbet tudnak Magyarországon, mint ama régi Táncsicsról, akit a lelkesült néptömeg 1848. március 15-én vállára emelt, miután börtönéből kiszabadította. A mai Táncsics Mihály okát senki se szabadítja ki, mert a lelkes néptömegnek legkisebb gondja a sajtó szabadsága, inkább a mindennapi kenyér gondja foglalkoztatja. Nemrégen, mint például a közelmúlt években, a hírlapíró, aki meggyőződése miatt bizonyos szabadságvesztésekben részesült, ha a tágas, nagy közvéleménynél nem is számíthatott részvétre, kartársai körében bizonyos ildomos megbecsülésben részesült, miután e kartársak tudták legjobban, hogy mennyire volt becsületes a hírlapíró igazmondásában. Az igazságot körülbelül mindenki tudta a régebbi években, még akkor is, ha nem tartotta kötelességének azt megírni, voltak emlékezetes esetek, amikor a sajtópörbe rekedt hírlapíró érdekében pártkülönbség nélkül szerkesztettek kérvényeket kollégái, vagy mentek deputációba. A toll közös volt, legfeljebb a meggyőződés változott. – Szeretném én ma azt a Táncsics Mihályt látni, akinek szabadon bocsátása érdekében csak egyetlen kéz is megmozdulna az országban – talán még az a kéz sem, amellyel tegnap vagy tegnapelőtt összekulcsolódva harcolt.

* A mai Táncsicsokat egy gondolat vigasztalhatja börtönükben, az a gondolat,

hogy odakünn úgyis kárörömmel emlékeznek rájuk. Mert ennek a kornak legjellemzőbb karaktere az a részvétlen káröröm, amely meggondolatlanul terpeszkedik kaján mosolygás alakjában az emberi arculatokra. Tudatlanul, az igazság legkisebb mérlegelése nélkül tudnak örvendezni a Táncsicsok bajainak. Mikor egy-egy Táncsicsra ráteszi a törvény vaskezét, bizonyos elégtételt érzünk azért a tucatnyi esztendőért, amely a hadüzenet óta elmúlott. Nehezebb a mécsest meggyújtani, mint eloltani, ugyanezért elménkben is szívesebben adunk helyet a

- 257-


félvak homálynak, mint a boncolóasztalok reflektorainak: – jobb azt gondolni, hogy az íme hopra került Táncsicsok voltak okai a háborúnak, a forradalmaknak, az általános elszegényedésnek, kasztráltságunknak, mintsem azt venni számításba, hogy tizenkét esztendő bibliai nyavalyáinak tulajdonképpen mindnyájan okozói vagyunk. Azonkívül könnyebb a lusta legyintés, mint az akaratos gondolat a mai Táncsicsok sorsa felett: – csak zárják be Táncsicsot, hiszen arra való, hogy üljön – mondták már a napsugáros tizenkilencedik században is némely magyar elmék. Hogyne mondanák ezt manapság, amikor az embervilágosító napsugár csak hében-korban tud áttörni felhőink között.

Táncsics tehát 1926 márciusában is ugyanazt csinálja, amit a múlt század derekán művelt: ül, üldögél valahol, valamerre, jó vagy rossz meggyőződéséért, szabad gondolatért vagy hitvány tévedésért. De mindenesetre ül és üldögél. Nyugodalmát nem zavarhatja meg a gondolat, hogy jöhetnek idők, amikor ünnepelve köszönthet szenvedő fejére a szabadság.

(1926)

Az utolsó harangszó

Emlékszik, kedves olvasó, hogy valamikor Pesten az volt a divat, hogy húsvétra mindenki új ruhát öltött magára? Bár ez a város nem volt nagyon hajlamos a babonaságra, ősei szokásai közül is leginkább csak azokat tartotta meg magának, amely szokások kellemetesek, mulatságosak, szívderítők és elég olcsók voltak: így például a húsvéti sonkákat, öntözködéseket és kirándulásokat – az új ruha dolgában nem engedett. Aki rendes, hitelképes, valamire való embernek akart látszani a városban: annak új ruhája volt húsvét napjára. (Természetesen a nők sem kivételkedtek ebben a szokásban, csupán annyiban tettek különbséget, hogy ők új ruhájukat már a néha előbb bekövetkező „zsidó húsvétkor” is magukra vették – még akkor is, ha véletlenül római katolikus vallásúak voltak. Az Andrássy úton már „zsidó húsvétkor” egyformán új ruhájuk volt a nőknek, mert ilyen előnyt [fórt!] nem adhattak egymásnak, bármily vallásban születtek. És a zsidó nők is felvették új ruháikat a keresztények húsvétján, és elsétáltak a Bazilika vagy a terézvárosi templom környékére, mintha éppen arra lett volna tennivalójuk.)

Egy boldog korszak emléke ez az új ruhás régi húsvét! Igaz, hogy akkor is

voltak vallásos emberek, akik a nagyhét magábaszállásait pontosan megtartották, gyóntak, litániára jártak, böjtöltek, és a lélek benső áhítatosságával nézegettek

- 258-


vissza nagypéntek napján a kétezer év előtti eseményekre. Akik nem mindig a húsvéti új ruhán törték a fejüket.

Ám az emberek nagyobb többsége az ünnep lelki ceremóniái mellett nagyokat gondolt az ünnep külső szertartásaira is. Megjegyezték maguknak az utolsó harangszót, amely a toronyból hangzott, mielőtt magasságbeli barátaink elutaztak volna a városból. Vajon halljuk-e még egyszer megszólalni nagyszombat estéjén a harangokat? – gondolták magukban azok, akik a fátum szigorú rendelkezéséből gyötrelmes betegséggel, kísérteties gondolatokkal vagy semmiben nem vigasztaló szegénységgel küszködve vitték életük keresztjét még a húsvét felé is. De megjegyezték maguknak, akiknek egyéb dolguk nem volt: a pékekhez cipelt örömteljes kalácsokat; a nagyböjti halakat, amelyek szinte bibliai bőséggel úsztak le a Dunán az ájtatos halászok hálójába; a nagypénteki ebédeket és a feltámadási vacsorákat; a zenekarokat, amelyek a langyos tavaszi estéken ünnepelve járták körül a templomokat; a felejthetetlen húsvéti vasárnapokat, amikor hófehér abroszban és tisztaságtól ragyogó kosarakban átváltozott arculatú nők vittek sonkát, tojást, kenyeret a szenteltvíztartók megsimogatása alá… És ugyanakkor meg kellett jegyezni a húsvétonként megifjodott, új ruhájába öltözött Budapestet, amint az alig elmúlt tél savanyú párnái, hideg vackai, rongyos rezignációi és káromkodó keservességei közül új életre ébredt. A hullafoltokat eltüntette a tavasz a város arculatáról.

Ezt a búcsúzkodó, utolsó harangszót hallgatjuk az idei zöldcsütörtökön is,

mert az ember szereti megjegyezni magának a napok különösségeit. Lám, most, a legenda szerint, Rómába mennek a harangok, és szálladozásuk alatt tétlenül üldögélnek a harangozok, az időmérést rábízzák a kakasokra, amelyek már egy régi tragédiában is szerepet játszottak. A polgár, szórakozottságában, néha tanácstalanul néz hallgatag tornyai felé, mintha minden elcsendesedett volna Magyarországon. Megszólal ugyan néha a kereplő, de ennek hangját talán még azok sem szeretnék utolsó órájukban hallgatni, akik amúgy is halni vágynak. Panaszos litániák a templomok belsejében élete legszomorúbb napjaira emlékeztetik a hallgatókat: – halkan, lehajtott fejjel, kis életétől messzire eltávolodó gondolkozással mendegél a polgár a templom árkádjai alatt. Egyik talán arra gondol, hogy a húsvétra visszatérő harangok se hozhatnak neki új örömösséget, a másik talán Fauszt kelyhével óhajtja köszönteni húsvét reggelét… Ki tudná mostanában pontosan megállapítani: hogy mit gondolnak magukban az emberek a harangszótlan, néma Magyarországban? Elhangzott az utolsó harangszó. Vajon milyen lelkeket, embereket, eszméket, vágyakat, gondolatokat

- 259-


talál helyén az idő, amikor a harangok újra megszólalnak? Lehet, hogy megint divatba jönnek a húsvéti új ruhák?

(1926)

A pesti író

Szénégetőnek tőkén a szeme! – mondták azok a hajdani bölcs magyar emberek, akik a közmondásokat kifundálták. Ilyenformán keresgéli tekintetem a főváros új, 264 millió aranykoronás beruházási programjában azt a tételt, amelyről sejteni lehetne, hogy valamennyire köze van a magyar kultúrához.

Igaz, hogy a béke boldog évei lengedeznek vala felettünk, amikor Budapest főváros, amelyről legalábbis annyit írtak a mindenkori írók, mint legalábbis arany-Párizsról, köd-Londonról, megalapítja az úgynevezett Ferenc József írói díjat, mint valamely pályabért, amellyel a beérkezettség kikötője felé evező fiatal írókat megjutalmazza. Kétezer korona volt ez a babér, amelyet többek között e sorok írójának is volt szerencséje elnyerhetni a régi világ sok pályadíja közül, amelyekre sohasem pályázott. Az önképzőköri aranycsikó után ez volt az egyetlen jutalom, amelyben részesült az író, holott félig vakká olvasta a két szemét ama könyvek és történetek studírozásában, amelyek a magyar főváros múlt idejére világosságot vetnek. Sok regényének, még több beszélyének választotta színteréül a közelmúlt fővárost, kalaplevételével köszöntött minden régi házat, minden valamirevaló ódon utcát, szépvilágbeli úriembert, polgármestert, harangozót… Némelyek már gúnyolódtak is (mert hiszen ez a legkönnyebb) ama rajongások felett, amelyekkel az író elnézegetett valamely olyan háztetőkéményt, amelyből valaha olyan füst szállongott felfelé, amely füstnek a tüze olyan embereket melegített, akik most a temetőben vacogtatják a fogukat. Megrótták, hogy ablakodra bámul, amely ablakok mögül kiöregedtek a hajdani Pest kisasszonyai és szívet dobogtató úrnői. Megállt a kapuk előtt, mintha valakinek az adresszét keresgélné, holott a régi pesti polgár dolgavégeztével megszökött már a városból. – Igen, úgy volt, hogy az író nem is esett csodálkozásba, amikor a Ferenc József-díj bizottsága a kétezer koronás koszorút fejére tette.

De mi lesz a most következő tucatnyi esztendőben, amikor hazánk fővárosa többé egyetlen aranykoronát sem hajlandó reszkírozni azokért a költeményekért vagy regényekért, amelyeket az író urak hozzá idresszálnak?

* A jövendő programjában szó van gázművekről, elektromosművekről,

BSzKRT-ról, autóbuszról, építkezésről, Tabánról, ligetekről, sétányokról,

- 260-


házinyomdáról és más, valóban közhasznú dolgokról, de nem látom sehol sem a tudományt, az irodalmat, amelyet pedig majdnem úgy kedveltek vala a pesti polgárok, mint akárcsak a – házinyomdát. Pedig kár volna megfeledkezni például a város históriájáról, amelyet valakinek vagy valakiknek olyan folyamatosan és szakadatlanul kellene írni, mint például a jó lexikonokat szerkesztik, amelyeknek sohasem jelenik meg az utolsó kötetjük. Igaz, hogy voltak gonosz esztendői is ennek a városnak, amikor azt hittük felőle, hogy immár véglegesen megöregedett, többé semmire se használható – de még az úgynevezett szépasszonyok életéből sem lehet véglegesen elsikkasztani a kudarcos, nem sikerült esztendőket, hát még egy nagyváros életéből, ahol annyi figyelmező szem követi a dolgok menetét! Bizonyos, hogy az írók továbbra is a régi boldog büszkeséggel írják le műveikben a nagy B betűt Budapest nevében: a tegnapi kalandorságok, jóízű vagy szomorkás pesti históriák, elkocogott emberek, eltűnt házak, nyomaveszett utcák, csak emlékké válott polgármesterek és nyugalomba vonult harangozók továbbra is számíthatnak az olvasók érdeklődésére (akik majd egykor megint csak megszaporodnak, mert könyvek nélkül mégse lehetnek meg örökké az emberek). Bizonyos, hogy jönnek, születnek új írók is, akik majd a tegnapelőtti, tegnapi, sőt mai Budapest arculatát, lelkét, manierját, örömét és bánatát írogatják lámpásaik mellett, visszaidézgetik a polgárokat a kerepesi vagy a farkasréti temetőkből, ahová azok némi adóhátralékkal elrejtőztek, végigmennek a grádicsokon, amelyeken manapság érdektelenül, sőt közömbös orcával járkálunk, története lesz minden kapukulcsnak, ajtószegnek, öreg hivatalnoknak és polgárnak, aki sziszegve kapkodja manapság lábát a pesti aszfalton. – Gondoskodni kellene tehát ebben a beruházási programban azokról a komoly historikusokról vagy lenge írókról is, akik manapság úgyis elvesztik a kedvüket a tollforgatástól. Nem lehet célja egy főváros vezetőségének, hogy növelje a tintanyalók számát, de talán végképpen mégse illik megfeledkezni róluk, akik a vérkeringésük motorját majd arra használják fel, hogy apró betűkben pallérozva véssék egy nagyváros bús vagy vidám történetét.

* Régi íróink szokása szerint eszembe ötlött, hogy kinek – fejedelemnek vagy

püspöknek – ajánljam ezen írásomat… A szép eszességű fejedelmek, valamint a dús tenyerű püspökök kimentek a divatból, keservesen nyelő polgárságból áll a világ, amely polgárság természetszerűleg irtózik mindenféle olyan kiadástól, amelyért nem a végrehajtó jön a küszöbére. Mégis megírtam céltalan folyamodványomat a régen hallgató közvéleményhez, hogy a főváros közelgő új tizenkét évében valamilyen formában gondoskodás történjen az írókról is, akik nem tartoznak se az autógarázshoz, se a telekszerzéshez.

- 261-


(1926)

Egy koplalóművész emlékkönyvébe

Ha egy kicsit adtál valamit a konyhádra: a disznóból a legízletesebb húst, az orját főzetted levesbe, a marhából bifszteknek való hús került az asztalodra, a bárányból a gerinc, a borjúból a comb, a pulykából és kappanból a mell, a libából a máj, a vizából az ikra, a szalonkából a kroton volt az a részlet, amelyért érdemes volt az asztalkendőt a gallérodba dugni.

Vajon megtartod manapság is e régi regulákat? *

Józsefvárosi mészáros panaszolja, hogy két-három év előtt hetenkint nyolc-tíz marhát mért ki boltjában: manapság legfeljebb egy marha fogy el a hét folyamán. És azt a marhát sem meri leölni, amíg nem gondoskodott egy tartalék marháról.

A húsevés mindinkább kimegy a divatból. A korszak a vegetáriánusoknak ád igazat, akiknek a konyhájáról valaha annyi viccet faragtak az élclapok. Végre komolyan halljuk panaszkodni a véres kezű, késes embereket, akiket az utcáról egykor bálványoknak láttunk boltjaikban. A hentes, akinek soha nem volt álmatlan éjszakája, most elgondolkozva áll zsírja felett; a kotlósként nyugtalankodó kofa, aki a földkerekség legegyszerűbb, problémamentes foglalkozását űzte, ijedten kérdezgeti, hogy: mi lesz. Nem látni többé azokat a vidám csarnoki árusokat – akikről valaha operetteket is írtak –, akik mindennap nevettek: ragyogó, mosolygó, kötekedő arccal állottak portékáik mellett. Vásár után leszakadt a kötényük a sok aprópénztől, a bugyelláris betegre dagadt a keblük felett, a pénz annyi volt, mint a pelyva, de még a pénznél is több volt a portéka, amelyet szinte ráerőszakoltak azokra az élelmes háziasszonyokra, akik a piac utolsó fertályórájában mentek vásárolni.

Mily szívderítő volt egy-egy piaci séta a jókedvű alkudozások, apró csetepaték, odamondogató szakácsnők és adósul soha nem maradó kofák között! Mennyi furfangot, színlelést, ötletet pazaroltak el az emberek pár krajcáros alkudozások mellett! Egy hadjárat kismiska volt ahhoz a stratégiához, amellyel az asszonyok a legolcsóbban megszerezhették piaci szükségleteiket. Voltak kofák, árusok, boltosok, ahol mindig olcsóbban lehetett vásárolni, mint bárhol. A csirkéskofák oly régi ismerősök voltak, mint valami atyafiak. A mészároslegénnyel úgy bántak, mint egy örökös vőlegénnyel. A kunyorálás, alkudozás nem volt hiábavaló munka a legszívtelenebb árusoknál sem. De

- 262-


válogatni lehetett a húsok minőségében, szépségében, jóságában – a húsvágó becsülte szakértő vevőjét, gondja volt rá, hogy máskor is nála vásároljon.

Egészben véve áldásos dolog volt a piaci séta. Több emberismeretet lehetett itt tanulni, mint a legtöbb iskolában. Az emberek feltárták az erszényüket, az étvágyukat, a hajlandóságaikat, az élelmességüket egy-egy piaci kiránduláson. Itt tapogatta a liba mellét az a kis kéz, amelyhez a költő hajnalban verset írt; itt pörlekedett a csirkéskofával a drága hölgy, akivel éjszaka a bálon a port rúgtuk, és magunkat a hetedik mennyországban képzeltük. Az alkudozások, vásárlások, eladások menetében kis fantáziával egész életperspektívákat lehetett megfigyelni. Megtudhattuk a piaci vásárlásokból, mikor van névnap, születésnap vagy emlékezetes évforduló az egyes házaknál. A csarnoki árus volt a megmondhatója, hogy kedves vendéget várnak-e a déli asztalhoz, vagy pedig valami unalmas fráter borotválkozik valahol, hogy ebédnél terhére legyen egy famíliának. A mészáros a vásárolt hús minőségéből könnyűszerrel kitalálhatta, hogy miként áll a dolog az Erszénnyel, a Vőlegénnyel, a Szeretővel; házi békességet jelentett a velő s a vese, pörpatvart a tüdő – és ez biztosabb horoszkóp volt, mint a vetőkártyabeli.

Ma állítsa fel horoszkópját a húsmérő! (1926)

Tresztyánszki

Én már csak úgy nevezem őt, amint tán mai napig is Nyíregyházán az öregebb emberek Tresztyánszkinak hívják közönségesen a Nádosyakat, amely famíliával egy rokonság a bajba jutott országos főkapitány. Pedig a Tresztyánszkiak már a XIX. század elején megszerezték a Nádosy nevet is, ama érdemeiknél fogva, hogy Nyíregyháza úgynevezett „honfoglaló”-családai közé tartoztak, akik száz esztendő előtt váltották meg magukat a Károlyi grófoktól, a jobbágyságból. Eleinte bizony őkelmék is amolyan Békés megyéből bevándorolt tirpákok voltak, akik gyalogszerrel, egy kubikra való szerszámmal, batyuval emigráltak ide, hogy a jó nyíregyházi földet megmíveljék. Csak a harmincas években tűnik föl egy bizonyos Tresztyánszki, aki, mint módos emberhez illik, négy lovon jár be a tanyájáról a kis Nyíregyházára, szorgalma, esze és vagyona révén a város első polgárának számít, és unni kezdi nemrég elmúlt jobbágyságára emlékeztető Tresztyánszki nevét… a városi hatóság aztán fölír érdekében a helytartósághoz, hogy engedjék meg ennek a serény, földtúró, garasokat egymás mellé rakosgató polgárnak, hogy nevét Nádosyra változtassa.

*

- 263-


És amikor az országos főkapitány urat először volt szerencsém láthatni a margitszigeti regattán, ahol ő a főrendezői tisztet töltötte be: nyomban fölbukkant emlékezetemben a Tresztyánszki név, megjelengettek előttem azok a hosszúra nőtt, krumpliorrú, korán kopaszodó, de a szabad levegőtől rézvörös arcú tirpák-Tresztyánszkiak, akiknek a véréből a főkapitány úr is származott. Ő ugyan külsejében rablólovagnak maszkírozta magát, félelmetes szakálla volt, megverő, sűrű tekintete, idegesítően kihívó kiállása, erőszakos fölényessége (amelyet tán ebben a korban senki sem tudott a megjelenésével úgy érzékeltetni, mint ő), de én mégis azt vártam, hogy a kerek, puha szürke kalap alól (amely kalap igen jól illett komor-barna arcához) egyszer csak megszólal, mint ősei, akik a tirpák-tót nyelvet a magyarral kevergették, amikor Nyíregyházára rándultak a bokortanyákról, és a városi mulatságaik közé tartozott az is, hogy a kucséberrel játsszanak a „Betyár” kávéházban: – Cseszti-veszti, riszkir kucséber!

* Hát ez a Tresztyánszki ivadék nem mondta, de megtette: reszkírozott,

mégpedig nagyot. Még azt mondják, hogy a valódi, vérbeli magyarok az igazi hazardőrök! –

Ám ha végignézünk az utolsó esztendők történetén, mégiscsak rá kell eszmélnünk, hogy a nagy hazardériákban legalábbis megközelítik a magyarokat a közénk keveredett svábok, tótok. Itt van például ez a frankügy, amelyet most tereget széjjel a magyar bíróság. A látható vezér egy osztrák indigéna, akinek a nagyapja közreműködött abban, hogy a magyar szabadságharc elnyomassék. Az egykori osztrák fővezér bizonyára nem gondolt arra, hogy unokája majd bajba jutván: különb hazafinak akar mutatkozni a közvélemény előtt, mint akár Jókai Ankerschmidtje. Lajos herceg, már a neve is mily baljóslatú történelmünkben, úgy szerepelt, mint egy Fatia Negra, és kiderül, hogy a tragikusan bárgyú, infantilis kaland kilenc milliárdjába került az „Absolute Unterwerfung” unokájának. A második vezér ez a bizonyos Tresztyánszki, aki a valóban magyarrá válott nyíregyházi Nádosyak bátorságával vallja be, hogy pénzt hamisított a haza kedvéért, de azt egészen elfelejteni látszik, hogy ősei a haza kedvéért az eke szarvát fogták, a legkeményebb, szinte emberfölötti munkával építettek száz esztendő alatt egy gyönyörű várost azon a helyen, ahol legföljebb a nyírségi futóhomok váltakozott a nádasokkal, vadvizekkel. Milyen messzire esik ez a Nádosy az őseitől, akik soha életükben nem gondoltak arra, hogy pénzt más úton-módon is lehet szerezni, mint verejtékező munkával! Akik annyira meg voltak győződve pénzük jóságáról, hogy a halálos ágyukhoz hívatták a nyíregyházi nagy takarék igazgatóját, és az ő kezébe adták át a szalmazsákban rejtegetett zacskót, nehogy annak tartalmát az örökösök idő előtt elherdálják. És a

- 264-


többiek, akik ebben az áldatlan hazardériában, a frankhamisításban szerepelnek! Alig minden harmadik-negyedik név hangzik magyarossággal ebben a listában. Aki nem ismeri őket, azt kell felőlük gondolnia, hogy ezek tán nem is magyar emberek, mert hiszen annak idején még annyi fáradságot sem vettek maguknak, mint az a legöregebb Tresztyánszki, amidőn megmagyarosította a nevét.

(1926)

Májusi búcsú a Keleti-pályaudvarnál

Miért nem jár a pesti hírlapíró olykor búcsúra, hogy ezen búcsúk leírásával tanulságos olvasmánnyal szolgálhatna olvasóinak?

Igaz, hogy magam is véletlenül keveredtem a pesti búcsújárók közé (egy másik, de profán búcsúról, a királydíjas lóversenyről jövet), hideg májusi estén, amikor az ember okvetlenül arra gondol, hogy valami óraszerkezeti hibának kell lenni az időjárásban; az eső komorkodva kopogott, mintha koporsószegeket verdesne az alig kinyílott tavaszba, nyugat felé, Buda felé az ég viharosan lángvörös, fedél alá igyekszik a lenge, vasárnapi járókelő, oldalba döfi rossz gebéjét a konfortáblis, a rendőr a keresztútnál háborús hangon ordít a sofőrökre: – és íme, a pályaudvar érkezési oldalán csak nyomakodik kifelé egy nagy csoport fedetlen fejű ember, és sorakozva megindul a város felé, csendesen, békességesen, áhítatosan, gyertyával a kezében, amely gyertyát én nyomban felismertem, hogy az Neszvedától való, vagy nem tudom, hogy hívják a gyertyaöntőt mostanában Máriabesnyőn. Álljunk be a sorba, mondom magamban.

Lehettek talán kétezren is, de mindenesetre többen, mint azok az imént látott

divatnők és divatfiak, akik a jellemzetes nevű Naplopó futását végignézték. Istenem, milyen más világba keveredtem a combig érő női szoknyák, hivalkodva mutogatott sovány lábszárak, frissen vasalt cilinderkalapok, a kifestett arcok társaságából, a mételyes zöld gyepről az áhítatba borult pesti aszfaltra, melyen most halk, alázatos, szinte sekrestyés-léptekkel mendegél egy nagy csoport, egyszerűen, de uras tempóval öltözött férfiú, aki egyik kezében a kalapját viszi, a másikban a gyertyát, amelyet talán éppen Beliczay, a pesti gyertyaöntő szállított a besnyői búcsúra! Hát igen, itt voltam a pesti búcsúsok társaságában – nem pedig ama régi vidéki parasztbúcsúkon, hol mezítlábas, göthös, egyszerű, földhözragadt emberek gurulnak göröngyök módjára az országutakon, valamely csodatevő hely felé, ahol majd otthagyhatnák a szegénységüket és a mankójukat. Amint gyarló, csalékony szememmel megnézegettem a mellettem járó férfiakat: voltak közöttük

- 265-


hivatalnokok és vasárnapias iparosok, tanítók és kereskedők, köztisztviselők és állásnélküliek, de nem hiányzottak a sokaságok ügyvédjei sem. Valamivel önérzetesebbek voltak azok, akik a menet élén haladhattak, ahol izmos cserkészfiúk májusi virágokból font keresztjelvényt vittek, mert éppen a menet élén haladóknak kellett a többiek testi épségére vigyázniok a vasminiszter bátorságtól dagadó szobra körül. Láthatólag meg voltak elégedve a napi kötelességteljesítésükkel a templomi zászlók erős hordozói, de bizonyos megnyugvás, szelídség, simultság mutatkozott mindenkinek az arcán, aki részt vehetett a menetben.

Középkor, gondolom először magamban, de nyomban megváltoztatom nézetemet: 1926 rémséges májusa, amely május megelőz egy szörnyűséges, pangó, munkanélküli, keresetlehetetlen pesti nyarat. Amikor majd mindenki elmenekül a városból, aki ezt megteheti, a szegénység egymagában ődöng az utcákon, és még csak a fogát sem csikorgathatja, mert nincs kire irigykednie. Ezek a májusi búcsúsok, akik a vésztjósló nyugati égboltozat irányába elindulnak a központi állomásról: – azt jelentik, hogy a főváros középkorias, eddig nem ismert nyomorúságoknak néz elébe. Ezek az ünnepi öltözetű polgárok nem mindnyájan azzal a gondolattal kapaszkodtak fel a reggeli vonatra, hogy majd búcsújárás ürügye alatt, távol Pesttől, besnyői lombok alatt, kávébarna ruhás szerzetesek ikertornyai alatt, alig érintett zöld mezőségeken, mindenféle jókedvet felülmúló piros terítékes búcsújáró kocsmahelyeken vidám, gondtalan vasárnapot szereznek maguknak. A politizálás is kiment már a divatból, amely politizálást némelyek kapcsolatba hoztak a búcsújárásokkal. Ezeket a májusi búcsúsokat csoportba gyűjté vala Magyarország mostani helyzete, amikor a lelkekben már kiégett az ördög által szított lángpiros, gyűlölködő pokoltűz is, és nem maradt más, mint a kétségbeesés fekete éjszakája, amelyet többé nem világíthat meg földi ígéret… Valahonnan, nagyon messziről, nagyon megbízható helyről, végtelenül szavahihető szájból kell jönni annak az égi sugárnak, amely a búcsújárók lelkeit megint megtanítja hinni, kígyómarásos szívüket reménykedni. Csoda segíthet, és ezért keressük fel azokat a helyeket, ahol már a régebbi időkben is bizonyos csodák történtek, mert pesti otthonunkban legfeljebb Schwartz Vilmos ügyvéd úr árverési hirdetménye várakozik ránk.

(1926)

- 266-


Halotti beszéd egy pesti rikkancs koporsójánál Levél a szerkesztőhöz

Akinek részére nagybecsű lapodban ma helyet kérek: nem valami előkelő úr, gróf vagy katona, hanem csak amolyan senki gyermeke, aki az utcán született, az utcán hal meg, mert gyermekségétől fogva az utcán tölti életét. Pesten rikkancsnak hívják őt, miután Rákosi Viktor ezt az új magyar szót kitalálta.

Ha úgynevezett származási táblázatát összeállítani akarnánk ez utcai jelentéktelenségnek és mégis megszokott tüneménynek: olyan apákra kell hivatkoznunk, akikre ő szegény fejével már nem is emlékezik. Az ősapja ott ácsorgott a londoni nyomdaműhely eresze alatt, amikor Dickens regényeit még füzetekben adták ki. Egy másik őse camelot volt Párizsban, és a különböző forradalmak barikádjain árulta a polgároknak vagy a katonáknak a legfrissebb hírlapokat. Magyar őse búcsújáró helyeken énekelte azokat a kegyes imádságokat, amelyeket papiroson nyomban el is adott – de felöltözött ő néha árvalányhajas kalapba Hazafi Verai Jánosnak is, és kórushangjával a pesti utcán állítgatta meg a járókelőket, hogy a költeményein túladjon. Igazában azonban csak körülbelül két évtizede lett belőle az, ami ma – rikkancs –, amióta Pesten a bulvárlapok megjelentek. Ekkor tanul meg olyan trombitahangokat, hogy átkiálthassa vele a Nagykörút villamoscsengős lármáját, hogy megriassza vele a belvárosi csöndes sétálgatót, az ablakhoz csalja halálos rémületében a szakácsnőt, és leugrassza a társaskocsiról a budai polgárt, aki már azt hitte magában, hogy a Király utcai szakaszhatárig nem kell leszállnia.

Sok baj volt vele, amíg el tudott helyezkedni a pesti flaszteren. Aminthogy

az évről évre szaporodó bulvárújságokkal is mindenféle zavar volt, amíg megtalálták mai hangjukat.

Szaladt a rikkancs piros kendővel a nyakában, meztelen talpát mutogatta a hólétól nedves aszfalton, saját magát melegítette a hangjával, amikor vevő se közel, se távol nem jelentkezett, elvegyült lakodalmas menetekbe, ahol csillogó szemmel magyarázta, hogy az esküvő híre már benne van az újságjában, de odasomfordált komoly temetési menetek végéhez is, mert véleménye szerint a temetőben is kíváncsiak az emberek a legújabb hírekre. Cowboy módjára szökkent föl a robogó villamosra, leugratott a pincébe a szenesemberhez, és fölmászott a cégfestőhöz emeletnyi magosságba, türelmesen várakozott, ha a szórakozott öreguracska nem találta meg mindjárt a zsebében az újság árát, a

- 267-


megszokott sarkon messziről üdvözölte ismerős vevőit, akiknek halálos bizonyossággal arra kellett jönniök. Nem ismert senkit, és mégis mindenkit ismert a pesti utcán, még abban az időben is, amikor harsány hangjára a kapu alól előrohanó házmesterek is az újságot hátulról kezdték olvasni (ahol a tőzsdei árfolyamok voltak). Megnézte az égboltozatot abba az irányba, amerről az eső szokott jönni, megnézte az újság tartalmát, mielőtt árulni kezdte volna, kipróbálta a hangját valamely mellékutcában, és tapasztalatainál fogva már tisztában volt azzal, hogy mindennapi szegény egzisztenciáját a jó vásárral földerítheti-e, vagy lejjebb süllyeszti? Pesten nemcsak a gazdag Wampetics vendéglős haragudott az esős időre, hanem a szegény, ágrólszakadt rikkancs is.

Szerette torkában jól meggurgulázni az r betűket, messzire elnyújtotta a

magánhangzókat, külön melódiákat talált ki az egyes újságok címeihez, és kereskedői fontosságánál csak a fürgeségének tulajdonított nagyobb jelentőséget, mert olyanféle szerepe volt neki a város egészségi állapotában, mint a higanycsöppnek a hőmérőben. Eddig sohasem lehetett tudni, hogy a rikkancsok meghalni is szoktak, mert holt rikkancsot még nem látott senki. Mindig csak futamodni, ágálni, ugrándozni, fáradhatatlankodni lehetett őt látni az aszfalton, a sarkon, az út közepén. Milyen boldog ember egy rikkancs! – gondolhatta magában a lestrapált, életunt járókelő, amikor az embergyíkot a közömbös sokadalomban megpillantotta. Stahler, a félszemű, a legrégibb pesti rikkancsok egyike most bebizonyította, hogy a rikkancs is meg szokott halni, amikor ideje elkövetkezett.

(1926)

„A malom, a malom üresen jár…”

Nem, sehogy se tudtam volna elképzelni a lisztesmolnárt se a rendőrség dutyijában, se a királyi ügyész állatszelídítő tekintése előtt, pedig a molnárt a háta mögött mindig lisztlopónak nevezték… A molnárnak mindig jól ment dolga, akár fújt, akár esett, mert kenyérhez való liszt mindig kellett. (Magyarországon vagyunk, valami gabona mindig csak termett, a legrosszabb esztendőben is.) A molnár udvarán tanyázott a legtöbb veréb, várakozott a legtöbb falusi kocsi, és csörgedezett a mesemondás, amíg az emberek a liszt megőrlésére várakoztak. A gőzmolnár olykor messze hangzóan megszólaltatta azt a kürtöt, amely a zsindelytetőből nyúlott ki, hogy az emberek messzi vidéken megtudhassák, hogy a malma munkában van. A szélmolnár nagyot nevetett, amikor ősziesen kezdett

- 268-


dudálni a szél, és az emberek fázósan nézegettek a közelgő tél elé. Nem, a szélmolnár kedvét nem vette el a gólya, hanem éppen akkor pirosodott ki az arca, amikor hűvösödni kezdett a világ. Hát arra a szárazmalomra emlékszel-e, amely az alföldi városok végén az ősidőkből itt maradt, és benne szomorú, lisztes hátú ló hajtotta a malomköveket, lassan, tempósan, körbe fordulva, mert hiszen a régi Magyarországon nem nagyon lehetett sietni az idei liszttel, mindig volt bőven a tavalyiból is. A vízimolnár mestersége pedig igazán költői volt: milyen kedvesen tudott kerepelni őkelme végig a nagy Dunán, hogy az ember nyári alkonyatokon az édesanyjára, a gyermekségére gondolt a vízimalom hangjaira. Nem, a vízimolnárnak se volt semmi baja a hatóságokkal, a legnagyobb ezüstgombokat viselte ő a dolmányán Komáromtól Bajáig, módosságát, jóravalóságát, magyarságát dicsérte Jókai, aki mindent meglátott Magyarországból, amit látni érdemes volt. Kérdem tőled, kedves szerkesztő úr, hogyan lehetséges az, hogy ezeknek a régi magyar molnároknak az utódai mostanában: hol a Duna hullámai közé menekülnek, mint az öreg Hönich, hol meg hekusok karján automobiloznak a Ferenc József tér felé? Talán nem terem már Magyarországon a lisztlopáshoz való elég gabona?

Az égbe nyúló malmok a Duna két partján, ott, a Margitsziget felé

manapság is füstölögnek kéményeikkel, mert a malomban vasárnap sem oltják el véglegesen a tüzet; éjjelente pedig kivilágított ablakaikat mutogatják a folyam tükrében a rengő csillagok mellett: a molnárok pedig egymás után kerülnek bele az újságba, amit még kedvező időben sem szerettek a régi magyar emberek. Ők nagyon meg voltak elégedve, ha nem járt üresen a malmuk, mint ama bizonyos népdalban énekelték, amelyet a molnárok bosszantására talált ki valamely ismeretlen poéta. A gabonatermő Magyarországban éppen jól táplált, megelégedett, a régi fogalmak szerint boldognak mondható külsejükről lehetett megismerni azokat az embereket, akik a gabonával foglalkoztak, így persze a molnárokat is, akiknek a kerek orcáját elkerülte a varjúléptű gond. Az uszályhajókat manapság is fölgyürkőzve várják a kikötőben azok a félmeztelen herkulesek, akik már a régi Aranyember hajóját is várták, amikor az vontatva megérkezett az Al-Dunáról. A tiszta szekerek keskeny, fehér csíkot hagynak maguk után a Duna-parti utcák hétköznapi forgalmában, és a malmok udvarán messze hallhatóan csendülnek össze a vasúti kocsik ütközői: gabona tehát még mindig terem Magyarországon. Hát mondd meg, kérlek, hogy miért kell egyik molnárnak a másik után beadni a kulcsot, miért kell nekik a malom kerepelése helyett a börtönök egereinek a cincogását hallgatni? Már a molnár is, ez a régi

- 269-


világbeli, boldog, gazdag ember is megvasalt kézzel távozik el a magyar illúziókból? Nehéz dolog lesz vígnak lenni Magyarországon.

(1926)

Szent Teréz gyertyaöntői Levél a szerkesztőhöz

Azt olvasom a kormányújságokban, tisztelt Szerkesztő Úr, hogy a terézvárosi gyertyaöntők ezentúl új arcképeket festenek azokra a gyertyákra, amelyekre régebben – a múlt időben – a Vázsonyi-választásokon a híres pesti fiskális arcképét festették. Bethlen István vagy új vezérkari főnöke, Kállay Tibor arcképe forog a gyertyaöntők között, hogy gyertyáikkal, fáklyáikkal, világosító eszközeikkel elkészülhessenek a legközelebbi választásra, amely a népes Terézvárosban tudvalevően legalábbis kivilágos kivirradtig szokott tartani. Illendő ilyenkor a választási helyiségekben gyertyákról is gondoskodni, nehogy az ellenpárt kortesei elvágják a villamos drótot. Szóval a terézvárosi gyertyaöntők már élveznek valamicskét abból a forgalomból, amely a kormány választásait mindenkor megelőzni szokta, akár Jókai Mórnak, akár Radocza Jánosnak, akár Wild Józsefnek hívják a kormány jelöltjét a terézvárosi kerületben, amely nevezetes pesti kerületre olyanformán szokott a mindenkori kormány vadászni, mint Heródes Saloméra.

* Nézzük csak ezt a Terézvárost, amelyről annyi mindenféle mesemondás

van, hogy Kóbor Tamás se tudta minden legendáját belefoglalni a regényeibe. A statisztika szerint az úgynevezett városi polgárságnak a gyűjtőmedencéje – annak a kispolgárnak, aki messziről nagyon tiszteli a tekintélyeket, de mindennapi foglalkozása, gondja, tennivalója, futkosása, evés-ivása, pihengetése közben nem szeret nagyobb urat látni magánál, mert azt kigúnyolja, keserűen élcelődik fölötte, szomszédjának, feleségének megjegyzést mond róla. Azt mondják, hogy külön humora van a Terézvárosnak, mint ahogy van Andrássy útja, Városligetje, áruháza, kávéháza, csemegekereskedése, szép asszonya, népszerű figurája és ügyvédje. Susztere és orvosdoktora, kéményseprője és bábaasszonya, vendéglőse és divatkereskedője, színháza és újságja, szemétje és utcaseprője, jókedve és szomorúsága… Valamiképpen mások itt az utcák, a házak, az emberek, mint a főváros egyéb negyedeiben, hiába tülköl végig az autóbusz az Andrássy úton más vidékről jött és más vidékre utazó pasasérjaival. Némelyek azt mondják, hogy több életkedv van itt az emberekben, mert nem ismerik a nyugodalmasságot,

- 270-


holott éppen a nevezetes terézvárosi kávéháznak voltak azok a híres, bölcs emberei, akik Eötvös Károly idejében mindig csak üldögéltek, és egymásnak hosszú történeteket meséltek el. Mások azt mondják, hogy éppen életbősége miatt olyan megbízhatatlan a Terézváros, mint egy soha meg nem öregedő primadonna. Könnyű dolog itt hatást elérni, mert az itteni lakosok hajlamosak a mindennapi sikerekre. Ámde a história mégiscsak azt mutatja, hogy minden élni vágyása, hazardériája, föltűnősége és gyakori kirívósága mellett van ebben a Szent Terézről elnevezett városrészben valamely olyan polgári elem, amely talán nem is mutatkozik mindennap az Andrássy úton, hanem csak a mellékutcákban; amely polgárság most talán jobban összeszorítja fogát munkája, megélhetése, adófizetése, élni vágyása közepette, mint azelőtt, amikor még könnyebb volt az élet, de az ellenzéki eszmétől nem tántorodik, mert ennek a városrésznek már múltja van a hűségességben.

* Nagyon valószínű, tisztelt Szerkesztő Úr, hogy a gyertyaöntők (amint én

őket ismerem) idejében elkészülnek a kormány gyertyáival: a korteseket sem kell félteni attól, hogy duhajkodásukban kirúgják a ház falát, mert jó pénzért a Terézvárosban is megtesznek ilyesmit; akadnak tán hiszékenyek, akik Bethlen állott vizét magasztalják, mint az élet új forrását; talán a lampionkereskedők, némely kiselejtezett egzisztenciák és minden gyanús üzlet körül settenkedő hírhedett nagyszájúak, az álhírlapírók, akik ilyenkor vígabban kuruttyolnak a naiv Wild József fülébe, mint a Margitsziget békái: komoly fogadalmakat tesznek a kormánypárt diadalmas terézvárosi elhelyezkedésére nézve – de, igen tisztelt Szerkesztő Úr, én, aki csöndes szemlélője (néha tán életunt spektátora) voltam a Terézváros különös életének, csak csöndesen mosolygok azon, hogy a gyertyaöntőket munkába állították. Nem viaszgyertyák kellenek a Terézvárosba – de sehová se az országba –, hanem: eszmék. Más szóval: ideálok.

(1926)

A hírlapíró panaszkönyvéből Levél a szerkesztőhöz

Emlékszel azokra a cúgos cipős, kiült nadrágos, pápaszemes hírlapírókra, akik valaha a pesti szerkesztőségekben üldögéltek az íróasztalaik mellett, oly állandósággal, tekintéllyel, függetlenséggel, hogy papirossal bélelt karosszékükből a halál sem mozdíthatta el őket?

- 271-


Emlékszel a régi redaktorokra, akik télen-nyáron kalucsniban és esernyővel jöttek a munkájukhoz, mindig mérgesek voltak valamelyik fiatal munkatársra, a belföldi vagy a külföldi politikára, a kiadóra, nyomdászra, Gyulai Pálra, mert anyagi függetlenségük és a diadalmas sajtószabadság védelme alatt lehettek idealisták? Azt lehetne mondani, hogy a hírlapírói pálya folytatásához éppen olyan szükség volt az idealizmusra, mint akár a mindennapi tanulásra. (A legjobb lexikonokat éppen a volt hírlapírók írták.)

Emlékszel a megfeleségesedett szerkesztő úrra, aki azon törte a fejét, hogyan vehetne házacskát – kis kerttel –, valahol a főváros környékén, talán a Tisztviselőtelepen, és az Első Hazainál volt hitele, mert váltóit pontosan törlesztette? Zsebében ebédjegyfüzetecske volt a „Kispipá”-ba vagy más divatosabb korcsmába, szabója volt a Belvárosban, aki nem hagyta télikabát nélkül járni, és a szerkesztőségi munka közben sohasem zaklatták anyagi dolgokkal, mert fontos volt, hogy munkáját nemes gondolatokkal eltelten, magasztos hivatása tudatában végezhesse.

Emlékszel, mily hallatlan tekintélyük volt a régi, nagy magyar lapoknak, amelyeket a vezércikk első betűjétől a „nyomatott”-ig volt szokás elolvasni. A hírlapíró életprogramokat dolgozott ki magának, amikor egy nagy lap íróasztalának oldalán először verte ki a pennáját. Hírlapokra terjedő tanulmányokba kezdett a közkönyvtárakban vagy az antikváriusoknál, mielőtt lapja számára egy cikksorozatot kipenderített – de voltak tervei, tennivalói, elgondolásai a következő évekre is, mert az volt a dolga, hogy nevelje, tanítsa, fölvilágosítsa az egymás után következő magyar nemzedéket – és bár személy szerint alig mutatkozik az életben, még névtelenül megjelenő cikkeivel is mindig a nemzet ügyének használ. Azt hiszed, hogy ez a régi idealista valaha gondolhatott arra, hogy egyszer csak elhúzzák a keze alól az íróasztalt, és azt mondják neki, menjen más pályára?

Ha egyszer – mint a vigéc álmában Dickens felejthetetlen regényében –

megtelnének a régi postaszekerek az egykori pasasérokkal, ha egyszer egy éjszakára átvennék helyüket a hajlott lábú íróasztalok mellett a régi hírlapírók (akik manapság körülbelül szentté válottaknak számítanak), bizonyosan nagyokat néznének mindama változásokon, amelyeken az idejük óta a hírlapírás átalment. Bizonyára a kor haladásával modernebb lett a hírlapírás is, de mennyi minden értéket kellett föláldozni ennek a modernségnek? Föl kellett áldozni azt a biztonságot, amely az 1848-iki törvényeink értelmében úgy vette körül a régi hírlapírót, mint az angyalok palástja. Szabad volt igazat írnia, amint ezt már Deák Ferenc is javasolta. A modern versenyben le kellett mondani anyagi bátorságáról,

- 272-


mert napról napra olcsóbb lett az emberélet és az emberi munka. Mindinkább visszakanyarodott a hírlapírás szelleme ahhoz a száz esztendő előtti korhoz, amikor a szerkesztők még nagy botokkal jártak, hogy ellenségeik és munkatársaik ellen védekezhessenek. Mindig többen jöttek a pályára a kábult fiatalok, szegénykék, akik ezt a pályát tartották legkönnyebbnek annyi bezárt pályatér között Magyarországon… akik, bizony, kénytelenek verébfürgeséggel fölkapkodni a morzsákat is.

Nehéz dolog néhány sorban megírni azt a folyamatot, amelyet a magyar

sajtó tett meg napjainkig. Könyvet kellene erről írni. Csak a napi bizonyosságot látjuk most végképp kiábrándult tekintetünkkel – a hírlapíró beállott sétálni a bélistások végtelen, a horizontig érő búcsújárásába.

(1926)

Ferenc József bora

– Öreg királyunk azért olyan egészséges, mert mindennap megiszik egy üveg tokaji bort – mondogatták Magyarországon abban az időben, amikor Ferenc József hosszú uralkodása folytán mindenféle legendákba, anekdotákba, mesemondásokba keveredett. (Magyarországon egy jól csattanó anekdota még mindig többet használ a hírnévnek, népszerűségnek, mint éveknek kitartó munkája.)

Hát nézzük, hogyan is voltunk azzal a „tokajival”, amelyről cigányaink mellett évszázadokon ismerték Magyarországot szerte a világon!

Ferenc Józsefnek valóban volt pincéje a Hegyalján, mégpedig olyan pincéje,

hogy két négyökrös szekér könnyen kitérhetett egymásnak a pince boltozata alatt. Voltak itt olyan nagyságú hordói is, amelyeket nem lehetett szállítani semmiféle alkalmatosságon, hanem a kádárok a dongákat a pincében rakták össze; viszont voltak kis hordócskái is, amilyeneket az utasember télidőben lábmelegítőnek használ a szánkában, mert nem lehet mindent a kulacstól kívánni. Persze hogy ezekben a hordókban volt bor is, mégpedig világhírű bor. Ám az igazi „tokaji” nem sokáig szeret hordóban lakni, mert itt nem kaphatja meg azt az elkényeztető ápolást, amelyhez ez a bor a századok folyamán hozzászokott. Szeret egy speciális üvegbe költözködni, amely nem is egészen félliteres, de nem is négydecis. Az üveg fiatal korában, amikor összeházasodik a tokajival, szűziesen fehér, de múlnak az évek, a bor hallgat a pecsét alatt, mint a szellem az

- 273-


ezeregyéjszakában, az üveg pedig barnul, sötétedik, öregedik, mint akár a fatörzs, amelyet itt felejtett a favágó fejszéje, vagy az ember, aki valami módon kitért a halál útjából. A pókháló nagyon szereti az ilyen tokaji borosüveget, felfedezi a pince legrejtettebb sarkában, nyomába indul, hogy ő a maga hitványságában bizonyos nevezetességre tegyen szert, amikor az üveg oldalán telepedik meg. (Az öreg Mezőssy László, aki maga is tokaji bortermelő volt, nagyon irigykedett Ferenc József boraira, váltig azt hangoztatta, hogy a király pincéjében mesterségesen tenyésztik a pókokat.) Mikor aztán az ódonságnak, vénségnek, múlt időnek kellő patinájára tett szert, akkor elindult világ körüli útjára, mint valami furcsa öregember, aki nem akar otthon meghalni, hanem utazik a halál elől. Ferenc József bora elment Gödöllőre, Budára, Bécsbe – de mégiscsak legszebb utazásai voltak neki karácsony táján, amikor külföldi fejedelmi udvarokba ment krisztkindlinek. Ferenc József, akit nem ok nélkül neveznek Európa legelső gentlemanjének: számon tartotta azokat, akiknek valamely szívességgel tartozott. A kabinetirodában (talán csak a legenda szerint) volt egy borkorcsolyás arculatú titkár, akinek egész esztendőben nem volt más teendője, mint azoknak a megállapítása, akinek a Jézuska útján küldemény megy a magyar király borából. Ferenc József feltette a pápaszemet, amikor az a névsor úgy november tájékán elébe került. Ti. ritkán javítgatott a fontos állami okiraton, de ezen a listán mindig talált valamely változtatnivalót – többnyire betoldást, hiányzó neveket.

Mostanában, amikor a bécsi császári levéltárban kutató (és megrakodó)

tudósok révén mind többször találkozhatunk Ferenc József saját kéziratával, szálkás, katonatiszti betűivel (amelyekről még csaknem egy század év elmúlása után is megmutatkozik az a császári kapitány, aki a Ferenc Józsefet írni tanította), a kéziratgyűjtő kezéhez eljutott egy ilyen karácsonyi ajándéklista, amely ama borvirágos titkár gömbölyű betűin kívül Ferenc József jegyzéseit is megmutatja arról, hogy kikről nem szabad megfeledkezni a borküldemény elindításakor. Természetesen Viktória, a nagy angol öregasszony, a királyné foglalja el az első helyet azok között, akiknek Ferenc József borából küldeni kell. Meg kell hosszabbítani a „nagy öregasszony” életét, mert amíg ő él, addig biztonságos az élet Európában. (Habár a velszi hercegről, aki az imént dobálta pezsgőspalackjait Bécsben és Budapesten Esterházy gárdaezredes úr felügyelete alatt, fel sem tételezhető, hogy komoly háborúra hajlamos.) Bort kapott XIII. Leó, a római pápa, mert hiszen Szent István koronájáért el nem múlható hálával tartozik Őszentségének a mindenkori magyar király. A király fonott kosarai, amelyeket speciális kosárfonók készítettek a tokaji átalagoknak – szép fehér kosarakba

- 274-


belefonva színes vesszőkből a magyar címer –, az első diplomáciai küldeménnyel eljutottak a messzi Szentpétervárra a mindenkori orosz cárhoz, mert a magyar orvosok már régen kitalálták, hogy a muszkanátha ellen nincs jobb orvosság a tokaji bornál. Hagyjuk a különböző királyokat, fejedelmeket, akik a titkár listája szerint évről évre megkapták a maguk borporcióját (amire ugyancsak az öreg Mezőssy László, aki borkereskedő is volt, azt mondta, hogy ez ajándékok, e reklámcsomagok miatt nem tud konkurrálni Ferenc Józseffel), nézzük, hogy a magyarok közül kik részesültek a királyi figyelmességben. Ha nem találnák ki, akkor meg kell mondanom, hogy a magyarok névsorában báró Fejérváry Géza szerepel az első helyen, mert hiszen róla az a hír járta, hogy a király jelenlétében is le szabad ülnie, mint afféle öreg katonának, aki lábai rugalmasságát otthagyta a harctereken. Borküldemény járt a jegyzék szerint Vaszary Kolosnak, az esztergomi prímásnak, valamint a másik magyar bíborosnak, Schlauch Lőrincnek, a nagyváradi püspöknek. (Bár a közhiedelem szerint a főtisztelendő papságnak a pincészetével nem vetélkedhetett a Ferenc Józsefé, mégis nagy örömet okoztak ezek a borküldemények a püspöki udvarokban.) Amíg az öreg Tisza Kálmán élt: a geszti portára karácsony előtt megérkezett a király fonott kosara, valamint Kismartonba Esterházy herceghez is, habár erről az úrról tudvalévő volt, hogy Badacsonyban a legnagyobb szőlőbirtokai vannak. (De mindegy: a pápa aranyrózsákat küldött ajándékba a királynéknak, bár azoknak több aranyuk volt, mint a Vatikánnak. Ferenc József borral kedveskedett a híveinek.) Az aranygyapjasok közül Zichy Nándor gróf kapta meg a karácsonyi borküldeményt, akárcsak a többi főhercegek.

Közelebb hozzuk magunkhoz Ferenc József mitologikussá válott alakját, amikor a király kézírásával megtaláljuk az ajándéklistán az erdélyi unitárius püspök nevét, akit véletlenül ugyancsak Ferenc Józsefnek hívtak. A borral kitüntetettek között rátalálunk egy női névre is, Ferenc József kézírásával: Frau Katherine v. Kiss-Schratt – ama híres mulattatóra, Schratt Katalinra.

Teljesen érthető tehát, hogy az öreg Mezőssy László (aki ugyancsak nem ment vizitbe sehová anélkül, hogy a bunda bélésébe néhány üveg saját termésű tokaji bort el ne helyezett volna) így panaszkodott Nyíregyházán:

– Hát most már mit csináljak én a boraimmal? Nem vagyok olyan gazdag ember, mint a szomszédom, Ferenc József, nem ajándékozhatok fűnek-fának a tokaji boromból. El kell adni a boraimat a kaftános lengyel zsidóknak, akik amúgy sem kapnak ajándékba bort a királytól. Ferenc József kényszerít erre…

(Igaz, hogy senki se féltette Mezőssy Lászlót, hogy valamely olyan végzetes

bosszankodás lepné meg F. J. miatt, amilyen bosszankodástól régente az

- 275-


egészséges magyar urak meghalni szoktak, amikor a halál már semmiképpen nem bírt velük, öregebb, pirosabb, bazsarózsásabb, egészségesebb volt ő, mint Ferenc József, Kerzl helyett a szabolcsi Jósa Andris volt a doktora, ugyanezért még az influenzával sem volt baja, mint szőlőbirtokos szomszédjának, Ferenc Józsefnek. Hetvenöt éves korában házasodott meg, és legkisebb gyermeke, Mezőssy Béla, földmívelési minisztere volt Magyarországnak. – Általában a régi magyar emberek, akik a nagy X-ek felé ballagtak: többnyire két emberéhez mérték a maguk életkorát. Az egyik volt a turini remete, a másik Ferenc József. Amíg Kossuth él a maga rengeteg életéveivel: nyugodtan lóbálhatják a lábukat a vele egykorúak. Ugyancsak Ferenc Józsefnek is voltak kortársai, akik az öreges sajátságuknál fogva mindig ahhoz igazodtak, hogy Ferenc József hogyan érzi magát. Fejérváry Gézáról beszélik, hogy nyomban ágynak esett ő is itt Pesten, az Andrássy úti villájában, amikor a Pester Lloyd-ban azt olvasta, hogy a tél korai beköszöntésével Ferenc József a bécsi Burgban megkapta szokásos hurutját. Hát még azok az emberek, azok a láthatatlanná válott magyarok, akik bár egykorúak voltak Ferenc Józseffel, mégis túlélik vala őt! Mennyi mondanivaló lehetne aggodalmasságaikról, panaszaikról, félelmeikről, amikor nevezetes kortársuk Schönbrunnban örökre lehunyta szemét!)

Jó időben egyetlen hegyet láthatni a Nyírségből. Ez a tokaji Kopasz, amely

mint egy jóságos teremtmény, elszökött a zordon hegyatyafiak közül, hogy kedvébe járjon az alföldi magyaroknak, akik egyébként sohasem látnak hegyet.

A Kopasz valóban kopasz, diákok, turisták, vidám kirándulók, akik meredek útján felkapaszkodnak, a köves hegytetőről látni vélik még a debreceni kettős tornyokat is. Ámde Ferenc József idejében, amíg meg nem ismerkedtünk a filoxéra nevű szőlőféreggel: a Kopasz oldalai a legszebb zöld szoknyát viselték Magyarországon. Drágább öltözetet, mint a badacsonyi hegy, amelynek tetőjén kőkeresztjét elhelyezé ama veszprémi püspök, a háborgó Balatonon hánykódó halászok vigasztalására; magasztosabb, mint a Gellérthegy, amelynek sziklái között Kerékjártó egyetemi professzor úr termelte utoljára az utolsó gellérthegyi szemeltet, amelynek nevét a m. kir. mintapince régi árjegyzékeiben ugyancsak aranybetűkkel nyomtatták. A magyar fantáziákban a Kopasz magasabbra emelkedett, akár a lomnici, akár a gerlachfalvi csúcsoknál, mert Magyarország büszkeségét, a tokaji bort jelentette. Tokajban szőlőbirtokosnak lenni királyi passzió volt. Többe került ez minden másfajta passziónál, mert a szőlő évről évre fogyott, még az öreg Mezőssy László sem tudott e pusztulás ellen áfiumot kitalálni, pedig a valóságos szoknyákon kívül csupán a szőlőbokor szoknyája érdekelte a piros öregembert ezen a világon. Mondják, hogy Ferenc József is

- 276-


letette kezéből a hadgyakorlati jelentéseket, amikor valaki tudomására merte hozni, hogy tokaji szőlőjében kevesebb termés várható, mint az előző esztendőkben. Miből fog karácsonyra bort küldeni az angol királynőnek és India császárnőjének? – Nem baj, a tokaji pincék oly gazdagok a régi évjáratok palackozott boraival, hogy évekre kibírják a filoxérát – monda valami okos ember, és nyomban megindult erre annak a nevezetes Gothai Almanachnak a szerkesztése, amelynek az volt a célja, hogy a hegyaljai borokat évjáratok szerint csoportosítsa. Felírták a pincékben fekvő borok születési éveit, nagyobb gondossággal, mint akár az emberekét. És ebben a bormátrikulában is Ferenc József vezetett a pincegazdák között, holott a karácsonyi ajándékozáson kívül nemigen törődött tokaji boraival.

– Illúzió, mondom, illúzió az egész – harsogta Mezőssy László, aki megint csak lemaradt Ferenc József mellett. – Miért volna jobb az 1820-as termés, mint az 1830-as? Talán üstököst jelentettek ezekre az évekre a Nemzeti Kalendáriumok?

De bele kellett nyugodni a hivatalos borászok megállapításába. Ferenc Józsefnek voltak a legrégibb borai a Hegyalján. A kereskedők, akik tengelyen szállítják vala innen a boroshordókat a messze külországok felé (mert a vonaton esetleg megfúrják a tehetetlen hordót), elvitték a nagyvilágba a tokaji bormátrikula hírét. A régi évszámokat, bizonyos évjáratú borokat úgy emlegették, mint az aranytallérokat, amelyeket különös alkalmakkor, például királykoronázáskor Körmöcbányán vertek.

Nem tartozik ugyan pontosabban e történethez, de mégis meg kell említeni a

magyar királynak azt a hűtelen hegyaljai kasznárját, aki talán az egyetlen volt Ferenc József összes házi hivatalnokai között, akit csalárdsága miatt becsukatott. Ez pedig akkor történt, amidőn Ferenc József kedvenc leányánál, Mária Valériánál megint családi esemény volt készülőben, és Mária Valéria megkérte felséges apját, hogy gyengesége idejére küldjön neki ama 1820-as tokaji borából, amelyből már előző gyengeségei idejében is kapott ajándékba, bár nem volt karácsony. Az ilyen kívánságot gyorsan szokta elintézni Ferenc József. Repült a kurír a hegyaljai pincébe, utóvégre mit meg nem tenne F. J. jövendőbeli unokája érdekében. A kurír azzal jött vissza a Hegyaljáról, hogy az 1820-as termésből nincs egyetlen üveggel sem, habár az anyakönyv szerint még nyolcvan üveggel kellene lenni. Ferenc József ekkor komolyan megharagudott.

– Azt nem bánom, hogy az én boraimat lopják, mert hiszen arra való – monda Hieronyminek –, de a lányom borából nem engedek lopni.

- 277-


Ilyenformán megindult a vizsgálat, és Z. királyi kasznárnál akadt meg, akiről egyébként is kiderült, hogy Ferenc József vagyonából sok pénzt elferblizett a nyíregyházi meg a debreceni kaszinóban.

– Azzal nem törődöm – felelt F. J. a magyar belügyminiszternek. – Azt akarom tudni, hogy mit csinált a borokkal!

– Megitta. – Be kell csukni a gazembert! – válaszolt F. J. Hát ilyen történetek is fel vannak jegyezve a tokaji borok legendái között. (1926)

Az István-napi utas

– Istvánkor majd Pestre megyünk! – hallottuk gyakran a régi világban a piros ígéretet, amely olyan zamatos volt, mint a mézeskalács. Mert Szent István napja valamiképpen úgy helyezkedett el a magyarság köztudatában, mint akár a karácsony, a húsvét, a pünkösd… Egy nap, amelytől mindenki várt valamit, még az is, akinek egyébként nem volt sok várnivalója. Egy nap, amelyet mindenki úgy ünnepelt, mintha a saját neve napját ülné. Egy nap, amely nyár végével jövén: még egyszer visszahozta a nyár összes örömeit, mert emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy Istvánkor borús idő lett volna, ellenkezőleg, aranyos derű szálldosott az égből.

– Akkoriban még ökröt sütöttek a Vérmezőn! – mondogatják az alkalmi

historikusok, akik minden István-napkor előkerülnek valahonnan, hogy az emlékeikkel megmutassák a mai nemzedéknek, hogy az voltaképpen azt se tudja, hogy mit jelent élni Magyarországon.

Hát igaz, hogy aranyozott szarvú, felvirágzott ökröt vonszoltak végig a városon a mészároslegények, de én nem láttam, hogy valóban megsütötték volna, mert alig képzelhető, hogy egy ökröt leütni, feldarabolni, megtisztítani lehetett volna a víztelen mezőségen, még ha alkalmas tüzet lehetett volna is gyújtani a megsütéséhez. Talán csak Ferenc József koronázásakor áldozott a pesti mészáros céh ökröt arra a célra, hogy azt a szabadban valóban megsüssék, és a félig nyersen maradt húst a szegény nép között kiosszák. – Különben is voltak mindenfelé az István-napi lacikonyhák, amelyek a szabadban való sütéshez alkalmas disznópecsenyével szolgáltak, mint már századok óta szokás ez a vásárokon. A gyaluforgácsos korcsmákban a bor mellett főztek pörkölteket, gulyásokat is, amelyek különösen azóta kedvesítették meg a magyar életét, amikor zóna-

- 278-


reggelinek kezdik vala elnevezni (aminthogy egyszerre zóna lett minden Magyarországon, amikor Baross Gábor miniszter a vasutakra nézve ezt kitalálta). Emlékezetem szerint tizenkét krajcár volt egy zónareggeli, amely állott egy pohár sörből, néhány szem pörköltből és egy darab kenyérből. Négy forintért lehetett utazni a legnagyobb távolságokból Budapestre – akár Brassóból is –, mert éppen az volt a zónának a titka, hogy bizonyos ponton megállott, nem emelkedett, mert voltaképpen az volt a célja, hogy a nagy távolságokban lakó magyarokat a fővárosba csődítse. Nagyon alkalmas volt erre István, amikor a zónán kívül mindenféle más kedvezményeket is élveztek az utasok. Utasnak lenni Magyarországon, István-nap felé, valóban dicső állapot volt.

Igaz, hogy Baross Gábor, aki a régi magyar megyei közigazgatásból került

ki, amely közigazgatás mindent tudott a világon, nem volt neki lehetetlenség mi sem, mert az alispánok bölcsessége, a főbírák kezébe letett és okosan alkalmazott hatalom mindennek a keresztülvitelére alkalmatos volt, hogy a magyar közigazgatást szinte mintaszerűnek lehetett már mondani. Baross Gábor, amikor a vasutakat államosította, nem tett egyebet, mint amit a maga vármegyéjében tanult, ahol a közigazgatás voltaképpen egy kézben volt, az alispánéban. Tulajdonképpen már minden vármegye határánál meg lehetett állapítani, hogy miféle alispán uralkodik errefelé. A hidak, az országutak, a községek dicsérték vagy kárpálták az alispánt. De még a legkisebb országúti csárda is tudott arról, hogy milyen ember az alispán. – Hát ilyen alispánja lett a magyar vasutaknak Baross Gábor. A nagy bajszú konduktor, aki végig a magyar vonalakon, a határszélekig a magyar nemzetet jelentette, az állami szolgálatban mindig olyanformán viselkedett, mintha a vasutak alispánja nagy titokban az ő vonatján utazna. Nem késett el a bakter a maga piros zászlójával, mert nem lehetett tudni, hogy Baross Gábornak mikor jutnak eszébe az ő bakterei, hogy inspekciót tartson felettük. Váratlanul elindult, mint akár egy régi világbeli alispán, aki rossz híreket hallott valamely jegyzőjéről vagy szolgabírájáról – a püspökladányi állomásfonök csak azon vette magát észre, hogy egy szakállas, vállas, megtermett úriember nyomakodik befelé az irodájába. Hát még azok a kis szárnyvasutak, amelyekről annyi anekdotát tudtak a régi világban: mennyit látták a vasutak alispánját, amikor állami kezelésbe kerültek! Azok a régimódi ketrecek, amelyekben az utasra rá volt verve az ajtó, mint valami fogolyra; azok a III-ik és IV-ik osztályok, amelyek életveszélyes tolongásban szállították vala a zónás atyafiakat; azok a mezővárosi állomások, ahol a főnöknek tulajdonképpen nem volt egyébre gondja, mint arra, hogy a kuglizópálya eléggé dombos legyen – mennyit látták Barosst, amikor néha még a vonatot is elkerülendő, kézzel hajtott hajtányon járta be a pályát, és

- 279-


ugyancsak igyekezni kellett a hajtány sínekből való kiemelésével, amikor a kanyarodásnál feltűnt a személyvonat!

A magyar vasútból Baross Gábor csinálta azt, ami lett, pedig valóban nem gondolkozott többet a dolgok felett, mint egy magyar alispán a maga teendői fölött.

Voltak ellenfelei Baross Gábornak – egy napilap például jóformán azért

indult meg, hogy Baross Gábort támadja –, de hát ellenségei minden nagy tehetségű embernek vannak a maga idejében. Magyarországon különben is könnyen megy az ilyesmi, ahol még Wekerle Sándornak is voltak ellenségei, pedig ez a jól megtermett, testi súlya miatt görbülő lábú úriember mindent megígért mindenkinek, hogy a budai siklón csupa jókedvű magyar jött lefelé a retúrjeggyel. Baross Gábor fukar volt az ígéreteivel, de annál többet cselekedett azért, hogy az utazás Magyarországon biztonságos, barátságos, nyájas és olcsó legyen, mert még mindig voltak az országban olyan régivágású magyarok, akik már leginkább azért se utaztak, mert itt vagy amott van egy vendégfogadó, ahol a múlt időkben a betyárok valakit agyonvertek.

A zóna Magyarország történetében felejthetetlen mindazok előtt, akik talán Baross Gábor zónája nélkül sohasem jöttek volna Pestre. Mert a pesti utazás nem volt olyan könnyű dolog a zóna előtt – igen hasonlított még az úti állapot ahhoz az időhöz, amikor a mostani központi pályaudvar helyén aszódi és felvidéki fuvarosgazdák csattogtatták az ostoraikat az utazni vágyók előtt. A vonatoknak nem volt rendes csatlakozásuk. Miskolcra például éjfélkor érkezett meg a Kassa felé indított vonat, de reggelnél előbb nem indult. Püspökladányban mindig hemzsegtek emberek a várótermekben, akik valamerre, valahová készülődtek, de a vonat nem jött. Nem mondom, hogy a vasúti restauráció szempontjából ártalmas volt a közlekedésnek ez a rendje – akkoriban teremtek Magyarországon azok a híres vasúti vendéglősök, akiket szerte az országban úgy emlegettek a régi utazók, mint a dickensi postakocsik idejében a különböző vendégfogadókat. Híre volt a püspökladányi állomás pörköltjének – paradicsommal és zöldpaprikával készítették azt, hogy az utazó vigasztalódást találjon a viszontagságokért. A füzesabonyi bort éppen úgy emlegették a gyakorlott utazók Magyarországon, mint Ausztriában a gráci vonalon a vörös borokat. Kassán átutazva, persze hogy sódart kellett enni, mert volt idő akár két porció elfogyasztásához is, amíg a tátrai gyors befutott a maga emeletes mozdonyával. Nyíregyházán télen-nyáron disznótor várta az utasokat a vasúti restaurációban ama híres Balczár hentes jóvoltából. Pozsonyban mákos és diós kifli. Érsekújvárott cigányzene… Éppen a vonatok rendetlen járása okozta, hogy a vasúti fogadósok kitehettek magukért, mert nem

- 280-


kellett attól tartani a szakácsnénak, hogy akár csak egyetlen füttyjelet is adjon a masiniszta, amidőn is a harmadik füttyjelre kérlelhetetlenül elindult. Barátságos világ volt, étkezés után lehetett ejtőzni, megismerkedni jámbor utazókkal, akik más vidékekről jöttek, beszélgetésbe lehetett ereszkedni az országos dolgokról, a termésről, a szüretről és más olyan dolgokról, amelyek mindig érdekelték a magyarokat.

Nos, hát a vasúti alispán, ama Baross Gábor éppen ezeknek a vasúti restaurációknak füttyentett be azzal, hogy a pasasérnak annyi időt sem hagyott, hogy egy pohár sörrel leöblítse az út porát, a hosszadalmas ebédelgetéseknek pláne végük lett, a szakácsnénak elment a kedve az élettől – Baross Gábor száguldva vitte a magyarokat a főváros felé. Amint régen mondták: minden út Rómába vezet – így irányította a vasminiszter Budapest felé az ország egész forgalmát. Már a tehervonatok sem álldogálnak méla elgondolkozással valamely romantikus kis állomáson, ahol nincs más ébren, mint a távíró szerkezet ketyegője… Mindenki sietni kezd az országban, és ha Baross Gábornak e modern tempó bevezetéséért lettek volna ellenségei a régi Magyarországon, megérteném a gyűlölködést. Utóvégre, nem volt mindenkinek olyan sietős, hogy a pénzét a fővárosba hozza.

De István napja kivétel volt, ilyenkor nem szidta senki a masinisztát, ha jól

befutott, mert célszerű volt minél hamarább a fővárosba érkezni. Nem mindenkinek voltak rokonai Pesten, ahová nagy gaudiummal be lehetett volna állítani, mint ezt a régi élclap szerkesztői annyiszor megírták. A jogász hónapos odúiba kedves vidéki famíliák helyezkedtek el, hogy a jogász mehetett a kávéházba aludni. A selyemsapkás fogadósok, a kiaranyozott portások, a mindenkori pincérek nemhiába állottak a szállodák kapuinál, amikor István napja közeledett: jöttek bőven az utasok a „Ló”-ba, a „Hattyú”-ba, a „Sas”-ba, a „Griff”-be és a többiekbe, mikor még az ilyenforma szállodanevek voltak divatban.

– Azt a szobát akarom, amelyikben tavaly laktam! – kiáltotta a vidéki úriember a konfortáblisról lependeredve. – Amelyiknek ablakából megolvashatom, hány vevő megy be a Kerepesi bazárba.

Egy másik, korpulensebb vendég így rendelkezik: – Nem szeretem éjnek idején felkölteni a cselédeket, azért csizmahúzót

kérek a szobámba, mert ezt szoktam meg. – Semmi esetre sem akarok valami házaspár mellé kvártélyba kerülni, mert

a házaspárok egész éjszaka veszekednek, és nem hagynak aludni – intézkedett a harmadik Szent István-napi vendég.

- 281-


Valóban nem csodálható az öreg Boz, a regényíró, aki élete nagy részét olyan fogadókban töltötte el, ahová sűrűn befordultak az útiszekerek – manapság is sok tanulságos dolgot lehet hallani egy-egy fogadó előcsarnokában. Mennyi mindenféle szeszély, furcsaság, rejtett kívánság lakozik azokban az utasokban, akik a messzi Magyarországból a fővárosba vették útjukat! Egy egész ország szeszélyeit meg lehet ismerni ilyenkor, Szent Istvánkor. Van olyan is, aki azzal a szándékkal indult el hazulról, hogy majd alaposan szemügyre veszi a fejlődött fővárost, amelyet fiatal kora óta nem látott, és naphosszant nem mozdul ki a fogadóból, ahol tanyát ütött. Fél elindulni a városba, amely annyi esztendő alatt idegen lett a számára, az utcáknak új neveik vannak, a régi arcokat hiába keresné, és a korcsmában – ahol egy megbízható, öreg pincér minden pesti látogatása alkalmával ugyanazokat az ételeket tette elejbe, mert hiszen az ilyen öreg pincérek jól emlékeznek vendégük gusztusára, még ha hosszú ideig nem is látták őket –, a korcsmában sem találja meg a régi arcokat maga körül. Mondhatom, hogy egyik-másik nagy bajszú, jellegzetes hordárnak is megörülnek a Szent István-napi utasok, ha azt a régi helyén látják.

A pesti magisztrátus, az üzletes élelmesség, a vállalkozási kedv: hetekkel előre törte a fejét, hogy Szent Istvánkor az ökörsütésen, lóversenyen, zászlókon és kirakatokon kívül mivel is szórakoztatná felejthetetlenül a fővárosba özönlött idegeneket. És a vidéki ember néha annyival is megelégedett, hogy régi ismerősei köréből egy vén pincért vagy egy nagy bajszú hordárt feltalált egykori fővárosából. Ki tudna eligazodni az embereken?

Olvasom, hogy annyi sok esztendő után, amikor a háborúk, forradalmak és

mindenféle más nyavalyák miatt nem lehetett megtartani a magyar élet nagy ünnepnapjait: a Szent István-napi utast megint olyan örvendezve várják Pesten, mint a régi békeidőben. Hiszen igaz, hogy valahol fel kell venni az elszakadt fonalat, amely a mai magyarságot a régi boldog időkkel összeköti – azokkal a nemzedékekkel, amelyek halovány árnyékká válván, csendes fejcsóválással nézegetik a mai időket. Fordulhatott bármekkorát a magyar élet: a múlt időket és a múlt idők kedvességeit nem lehet lekaparni az életről. Jönnek napok, amikor mindnyájan találkozni szeretnénk fiatal korunkkal, akármennyi kedvetlen emlék fűződne is e korhoz; vannak napok, amikor szentül azt hisszük, hogy boldogságunkat csak úgy nyerhetnénk megint vissza, ha újra ehetnénk a Szent István-napi ökör húsából, ha Baross Gábor olcsó zónájával utazhatnánk, ha zónapörköltet ehetnénk, ha nagy darabot visszamehetnénk a zónás múlt időbe a bizonytalan jelen és a még bizonytalanabb jövendő elől. Vannak napok…

- 282-


Lehetséges, hogy éppen a ránk köszöntő Szent István-nappal, amikor az utazó, a nyájas vendég, a vidéki testvér, a régen nem látott atyafi megint olyan mosolygósan, robogósan, kíváncsiskodva, áhítva készül Pestre, mint hajdanában; lehetséges, hogy most kezdődik megint régi életünk, amelyet valahol meg kellett szakítani, hogy jól láthassuk, hogy mik voltunk, amikor nem becsültük meg magunkat.

Csak jönnének már a vidéki barátaink megint, akik elámulnak a Kerepesi

úton, hogy ott többé lóvasutat nem találnak. Akik gyerekkel, asszonnyal, régi világban tarisznyával tévedeznének a pesti utcákon, és még mindig azt a léghajót keresnék, amellyel Pálmay Ilka egy régi Szent Istvánkor felszállott. Akik régi fogadókat keresgélnének, amelyek már eltűntek a föld színéről. Akik lelkesen, tanulságosan, tudni vágyóan járják be mindazokat a látnivalókat, amelyeket a magyar főváros nyújt az idegeneknek: a múzeumokat, képtárakat, hegyeket és halászbástyákat, Dunát és országházat, szobrokat és műemlékeket, amelyekről valaha ama szép albumok szólottak. Csak jönnének már, hogy megint olyan jámbor, áhítatos, szívderítő volna első magyar királyunk névnapja, mint volt abban a tizenkilencedik században, amikor gigantikus erők törekedtek az ország nagyra nevelésére, nagy akaratok zörgettek kapukat, de a múlt időt, a nagy nemzeti múltat sohasem felejtették el a mohó jelenért.

– Istvánkor majd Pestre megyünk! – mondaná, üzenné, harsogná Magyarország.

(1926)

Flegma, Ponyatovszki! Levél a szerkesztőhöz

Valóban választások lesznek Magyarországon? – Ezt mondja minden hírhang – hát el kell hinni még azoknak is, akik úgy megutálkoztak, hogy már az ablakon kitekinteni se volt kedvük! Sokan voltak és sokan vannak még mindig ezek a magányosak, akik céltalanul keresgélik életük folytatását ott, ahol egykor letették a fonalat, és annak nyoma veszett az esztendők avarjában.

Sokan vannak Magyarországon, igen tisztelt Szerkesztő Barátom, akik éppen úgy elfutamodnak az utcasarokra ragasztott plakáttól, mint elfutamodtak az utcai ünnepélyek, lármás demonstrációk, cirkuszos fölvonulások elől. Akik már nem hisznek sem a népgyűlések öblös urambátyáimnak; akik annyiszor megcsalatkoztak a maguk (és a mások) életében, hogy lelkük magányából nem

- 283-


mernek előbújni, mint az üldözött csiga. Akik már akkor is sietősen bezárják magukra az ajtót, ha csak vándorszínészek produkálják magukat az udvaron – hát még hogy elbújnak akkor, amidőn a kortesdobokat zörgetik meg!

Emlékszel, tisztelt Szerkesztő Úr, hogy hányan voltak olyanok az elmúlt választáskor, akik óvakodtak a szavazástól?

Akik akkor elbujdostak a közöny és nemtörődömség bástyái mögé: az elmúlt években sem találtak arra okot, hogy az önmaguk választotta számkivetettségből visszabátorkodjanak az úgynevezett közéletbe. Igaz, hogy nem is igen hívogatta senki azokat, akik az életnek ama stációit, amelyeket odáig ők foglaltak el, átengedték másoknak. Nem hallottam, hogy egyetlen remetét is előcsalogattak volna odvából, aki a háború után következő zord időkben elrejtőzött. Nem hallottam, hogy az utóbbi években bárki is azzal a nesszel tért volna vissza az elvonult magányból, hogy most már megint érdemes lesz élni, mert az időjárás kedvezőre fordult. Nem, egyetlen Gyertyaszentelő sem mutatta ezeknek az embermedvéknek, hogy az idő kitavaszodott. Talán most, a közelgő téli választás hívogassa őket vissza a népes piacokra, amelyek elől éppen elmenekültek, vagy a fellobogózott utcákra, amelyeken fölgyűrt galléros kabátban suhantak tova, hogy se szerencsés, se szerencsétlen ismerősökkel ne találkoznak? Ugyan mit ígér a közelgő tél havát majd fölkavargató választás azoknak a polgároknak, akik jóhiszeműségükben önként átadták a helyüket másoknak – akik már annyira megszokták a magányosságot, hogy néha mosolyogni is mertek, amikor nem látta őket senki sem?

Azt hiszem, hogy nem kell magamtól messzire eltávolodni, amikor annak a magyar embernek a figuráját keresgélem, aki már a szemrehányást is elfelejtette a reákényszerített zordon évekért, de viszont, aki megengedi magának azt a luxust, hogy csöndes kézlegyintéssel válaszoljon, amikor az új választás eshetőségeit, reményeit, nagyszerű igazságtevéseit fejtegetik előtte. Nem, semmi esetre az új képviselőválasztás jelképezi azt a sorsfordulatot, amelynek elkövetkezésekor érdemes volna fölhagyni a robinzonkodással, amely sorsfordulat eleven pezsdülést fecskendezne a lelógatott lábakba, a lekókadt fejekbe, a tétlenül összekulcsolt kezekbe. A képviselőválasztás megtörténik a maga disznótoros, névnapos, kocsmás, korteses lefolyásával náluk nélkül is. Adja Isten, hogy hosszú legyen a kolbász, mint akár a programbeszéd. A kortesek ne rekedjenek be az első faggyal, hanem úgy recsegjen a hangjuk, mint a toroskáposzta. Adja Isten, hogy sokan akadjanak Magyarországon jámbor lelkek, akik az új választás eljövetelével bízzanak sorsuk jobbra fordulásában, szívük meggyógyulásában, lelkük talpraállásában. De én már csak azok mellé csatlakozom, akik majd a leghangosabb zűrzavarban is csak azt mondogatják:

- 284-


– Flegma, Ponyatovszki! (1926)

A magyar dzsentri Hozzászólás Harsányt Zsolt karácsonyi cikkéhez

Kedves Zsolt. Emlékezetessé teszi az 1926-os esztendő jó, száraz idős karácsonyát, hogy Kemény Zsigmond, Deák Ferenc, ifjabb Ábrányi Kornél lapjában, a Pesti Napló-ban, amely a történelmi emlékezet szerint mindig az úgynevezett magyar középosztály újságja volt (tehát a „dzsentrié” is, amennyiben ez beállott a prenumeránsok szép gárdájába), mondom, éppen a Pesti Napló karácsonyi számában intéztél nyílt levelet Bethlen István miniszterelnök úrhoz, miután egyik választási beszédében a magyar „dzsentrit” elküldte tökmagot hámozni. Deák Ferenc valamikor ugyanebben az újságban írta meg húsvéti cikkét, amelyet a historikusok már régen megtettek az újkor történetében határjelző-oszlopnak, mert a tudósoknak szükségük van arra, hogy el ne tévedjenek a történelem erdejében. Lám, a híres „húsvéti cikk” után most bepottyan a Pesti Napló szerkesztőségébe egy karácsonyi cikk, amelyről ugyancsak beszélgetnek darab ideig mindazok, akik nem akarnak elmenni zabot hegyezni.

Faluhelyen olvastam nagyon érdekes cikkedet a magyar „dzsentri”

elítéltetéséről, és így több időm volt rajta gondolkozni, mint a városi életben olvasott újságcikkeken.

Igazában lelkiismeretesen és élvezettel pusztán és faluhelyen olvasnak most is újságot, mint akár a tizenkilencedik században. Igaz, hogy már nem divat azoknak a Londonderry, Burberry és skót szövetből való kabátnak a mindennapi viselete, amely kabát körülbelül azt is elárulta, hogy viselője milyen politikai meggyőződéses, milyen újságból szívja magába a mindennapi tudományt, amelyet sáros, esős időben az asszonynak vagy a gyermekeknek kell meghallgatni. Már csak öregurakon látni annak a gráci kalaposnak (Havigner) termékeit, amely kaiser-kalapokhoz, zergevadász-fövegekhez az ember hozzáképzelhette akár a kormánypárti Nemzet prenumerálóját, aki újságjáról évekig nem szakította le a címszalagot. De valahogyan még mindig megismerjük e vidéki embereken, a magyar „dzsentri” késői maradékain, hogy igenis olvasnak újságot, néha persze csak a Nemzeti Kaszinóban, ha nincsen éppen valami kugli- vagy agárverseny; máskor útközben olvasnak a Nyugati pályaudvar és Kunszentmiklós között, amikor vigasztalanul döcög a személyvonat, olyan

- 285-


állomások előtt, amelynek sárga falán az egyetlen látnivaló a nemrégen kiszegezett őszi menetrend. Sőt olyan prenumeránsok is vannak, akik tán csak azért fizetnek elő az újságra, hogy legyen okuk naponta elballagni a postahivatalba, amely nagyszerű élvezetről fogalma sem lehet egy fővárosi előfizetőnek.

Ilyenformán közölhetem veled, kedves Zsolt, hogy Bethlenhez intézett nyílt

leveledet sokkal többen olvasták ezen a környéken, mint az egyéb újságközleményeket, mert egy miniszterelnökhöz intézett nyílt levél kapcsán mindig bizonyos izgalom fogja el az olvasókat. Mi lesz a levélben? Hízelkedés vagy gorombáskodás? Talán valami olyan természetű panasz, amely a mi vidékünket is érdekli? Adóról, kinevezésről, dohánybeváltásról, félreértett igazságtalanságokról ír majd a levelező? vagy pedig az állomásfőnökről, aki zsidók és keresztények meggyőződése szerint már régen megérett arra, hogy másfelé helyezzék? Nyílt levél a miniszterelnökhöz nem marad olvasatlanul, kedves Zsolt, akármint általánosítod is a „dzsentri-kérdést”, ami voltaképpen Tisza Kálmán idejében került először napirendre, és azóta fel-feltámad, mint a nemzeti legenda szokott: például a nagy családi alapítványokról, amelyeket itt-ott valamely gyermektelen vénasszony (a Bibics-alapítvány), vagy valami régi nagy örökségnek a füstje, amelynek pörölését az ősök a pénz hiánya miatt kénytelen voltak abbahagyni, a fiskálisok kihaltak belőle, de pöriratok itt-ott még megvannak, ha ugyan az egér össze nem rágta őket. Ilyen örökségi pör mai időkben a Szemere Miklós hagyatéki pöre, amelyet még bizonyára sokszor elővesznek a jövendő Szemerék.

Magyar legenda, kedves Zsolt, a magyar dzsentri legendája. Éppen azért kedves a legtöbb olvasónak, mert olyan mézédes, amelynek már az ízét is elfelejtettük. Neked, „Mikszáth örökösének”, mint most faluhelyen emlegetnek azok, akik a Noszty-fiú-t a Vígszínházban is látták pesti kirándulásukkor, Neked napirendre lehet tűzni ezt a kérdést, mert nyilván megfigyelhetted színházi közönségeden, hogy ez a legendavilág, a „magyar dzsentri”, még nagyon érdekli őket.

Hát csak azt mondom neked, „Mikszáth örököse” (amint ezt a nevet valahol olvasták rólad a helybeli Nemzeti Kaszinó újságnagyjai, akik már a spriccerversenyekben sem vesznek részt), azt mondom neked, hogy követ dobtál a kútba. Vajha legyen erőd azt onnan kiemelni.

Bár a Derby-kabátokat már nem látni ezen a vidéken: talán már az se számítana úgynevezett vérbeli „dzsentrinek”, akinek Derby-kabátja volna, mert régen elmúlott az a korszak, amikor a vidéki gavallérok extravagáns

- 286-


öltözködésükkel akarnak valamely társadalmi osztályt reprezentálni. Ez jó volt a nyolcvanas-kilencvenes években, amikor még úgy látszott, hogy Tisza Kálmán céltudatos politikája folytán biztos visszatérése mutatkozik a régi magyar nemességnek. A népbeli felfogás szerint „dzsentrinek” (ha ugyan van ennek a szónak ugyanannyi jelentősége, mint Angliában) az számít, akinek van valami vagyonkája, amelyből így-úgy ellátja magát, mert a lengyeleskedésnek, az atyafi-élősdiségnek, de még a borivásnál vagy kártyánál való mihasználkodásnak is vége van. Az ilyen vagyonkás ember még mindig „dzsentrinek” számít, még akkor is, ha kimaradt a Nagy Ivánból, de legalább atyját ismerték a környéken. Hátha még diplomája van az ilyen „dzsentrinek”, amely diplomát elő lehet venni, ha nem ütött be a gyapjú, vagy a jég elverte a szőlőt: akkor dzsentri őkelme csak igazán, sokkal igazabban, mint a részeges útmester, aki még mindig vizslával jár ki a megyei utak megtekintésére. Horribile dictu: a mindenkori könyvügynökök, a vadászpuskás részletágensek sem járják meg már Mokány Bercinek öltözve a falvakat, a háború előtt volt ez divatban – vékony felöltőben és kereskedelmi külsővel, táskával, pápaszemmel érkeznek meg.

A „dzsentri” mint ilyen fogalom, akiből lehetett vicclapbeli figura vagy komoly tanulmány tárgya: elmúlt Magyarországból, de nem halt meg. Csak éppen az idő szedett le róla minden romantikát, amelyben valaha tetszelegni szeretett. Félelmetesen kijózanodott az a vidéki elem, amely álmában még „dzsentrinek” nevezte magát, mert így hallotta apjától is. Kedves Zsolt, a romantikával valójában már mit sem adnak sem a Balaton melléki Kisörsön, sem Alsó-Dabason, de még a megmaradott Nyírségben sem: Pénz beszél, kutya ugat – mondaná az új felirat a kőcímerek közül, ha még mindig építenének Salva Guardiákat, amelyek, valljuk be, meglehetős kényelmetlen érintkezések voltak a villalakások mellett. A dzsentrinek nincs már romantikája, ezért nem kell az útból senkit sem eltennie Bethlen miniszterelnök úrnak, nincs meg a dzsentriben a hajlandóság arra, hogy minden valamirevaló égi jeladásra – így Ferenc József koronáztatására, Tisza Kálmán megjelenésére, a Gentry-Casino megalapítására, legutóbb Károlyi Mihály forradalmában: főnixmadárként megborzongjon, és új életre kívánjon ébredni.

Angliában a mienkhez hasonlatos, elparlagiasodott, de a bőrében nem férő

dzsentrit az öreg Viktória királynőnek egy kis rendelete igazította a maga útjára London utcáin. A királyné rendeletet írt alá a nyolcvanas években, hogy az ő színházaiban (a His Majestic-színházakban) többé senkinek sem szabad lovaglócsizmában, vörös vagy zöld mellényben, fütyülővel ellátott ostorral megjelenni, hanem minden látogatóra nézve kötelező az estélyi ruhaviselet. A

- 287-


dzsentri, amely színes mellényeivel elsősorban Londonban akart hódítani: észrevette magát.

Magyarországon a „dzsentri” már voltaképpen negyven esztendővel ezelőtt elmúlott, amikor az Újvilág utcában a régi „Aranysas” szállodát bontani kezdték, és fedél nélkül maradtak az urak, akik virtusaikat jöttek bemutatni Pestre.

Igenis, van mainapság is „dzsentri” Magyarországon, amely láthatatlanul, mint az arany gyülekezik a maga földjében, de az emberi kéz, még miniszterelnöki kéz sem ragadhatja torkon, mert csak levegőt markolna. A Londonderry-kabátok viselete után másféle, eszmei jeleket váltogat egymással az új „magyar dzsentri”.

Egyébként köszönet, Zsolt, hogy e ritkán méltatott kérdéshez hozzányúltál. (1926)

1927

A „retirálj” nemzedék vagy általános drukkolás a régi emberek ellen Levél a szerkesztőhöz

Balatonfüred, március. Azt kérded, igen tisztelt Barátom, hogy mivel töltöm napjaimat itt, a

Balaton partján azonkívül, hogy kis fogasok és bárányfelleg színű sirályok életveszedelmes kergetődzését nézdelem az életemre is emlékeztető parti csendességből? Nos, leginkább az újságok halálozási híreit böngészem, a Gyászrovatot. (Azt a bizonyos zu Gyászrovatot, amivé válott mindenki a régi lapszerkesztők idejében.)

Most már évek óta mindig megjelennek az újságban olyan ismerős nevek, amelyek utoljára kerülnek a szemem elé. Egy nemzedék van pusztulóban, amelyhez talán magam is tartozom, amely nemzedék nem éppen a legterméketlenebb korszakát jelenti Magyarország történetének. Aranyvonalú nemzedéknek lehetne ezt a nemzedéket mondani a tizenkilencedik század évtizedeiben szereplő honfibánatos, tétlenkedő, ábrándozó, kiegyező, megnyugvást epedő nemzedék után. Ez a nemzedék volt a pompázó, a kiállításos nemzedék, ha lehetne manapság még pontosan emlékezni mindenre, amikor ez a nemzedék siet éppen leginkább a retirálással, a neki sehogyan sem kvadráló új

- 288-


idők elől. Retirál, a föld alá bújik, végleges hallgatásba kezd az a magyar nemzedék, amely Nagy-Magyarországon a pompát és a jólétet, a mindennapi szabadságot és az élet sűrű kedveskedéseit úgy megszokta, mint a levegőt. Retirál egy egész korszak az új idők nehézségei elől, mintha megelégelte volna a szomorú könyvek további levelezését, amely könyvekbe mostanában a magyar történelmet írják.

Elmegy az a nemzedék, amely a pompát, a fényt, a gyorsaságot, a

tisztaságot, kényelmet, megingott és szabadon csavargó gondolatot valamely születési rangként hozta magával a túlvilágról. Ő csinálta a 85-iki országos kiállítást, amikor voltaképpen menyasszonya lett Magyarország az eredményes Munkának és az ebből fakadó boldogságnak. Ő építette ki a millenáris kiállítást, amely olyan gazdagnak mutatá be Magyarországot, mintha történelmének csak a jó napjait élte volna át, a rossz napokat átaludta. Kiállításos volt egy egész nemzedék, amely mindenkor igyekezett oly magyar méltósággal, kidüllesztett mellel és tanulmányos észjárással mutatkozni a viselkedéseiben, mintha az egész világ minden látócsöve a magyarok felé volna szegeződve. Az ezeresztendős honfoglalók a maguk párducbőreiben: büszkeség, gőg, nemzeti önérzet dolgában elbújhattak a századvégi magyarság előtt. Itt minden ember legalábbis egy oszlopnak érezte magát a nemzeti életben, még akkor is, ha a világdivat szerint sűrűnvasalt cilinderkalapot tett a fejére, begyeskedő lakktopánjára fehér kamáslit vont, selyemre szabott redingotban sétált tavasszal az Andrássy úton, és nem csodálkozott, ha vörösre festett vadászkocsik trombitaharsogással gurultak el mellette a parketten. Ez a nemzedék, amely most vert seregként retirál kifelé a modern életből, a nil admirari nemzedéke volt, amely talán csak a rosszon csodálkozik vala, ha vele az életben találkozik. Természetesnek vette a rekordterméseket, és szemrebbenés nélkül hallgatta hízelkedőit, akik szerint Magyarországnál nincs tündéribb ország, és Budapest maholnap fölülmúlja a klasszikus Bécset is ifjonti, üde, fejlődő szépségével. Ez a menekülő nemzedék látta még az elkényeztetés, az ünneplés, a derült arcok, a mennydörgő önérzetek és keleties kényelmek nyugati rafinériájával illatosított korszakát Magyarországon, amikor az ötforintos aranypénzt kicsinysége miatt nem szívesen tette aprópénzei közé az érctulajdonos. Ezek a föld alá húzódó magyarok, akiknek nevével mostanában mindennap találkozunk: ismerték a passzióval vívott harcokat a Ferenc József-i politika ellen, mert tudták, hogy az ellenfél minden nagyhatalmassága mellett is: elsősorban Európa legelső úriembere. Ez a nemzedék volt az, amely végleg megszokta, hogy gentlemanek, szavahihető urak,

- 289-


csalárdság nélküli férfiak is mutatkoznak a politikai pályán, és közömbösen vette, ha esténként fehér villamos léggömbök ereszkedtek alá az Andrássy úton.

Mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, volt valamikor egy honvédnóta, amely

azt tanácsolta az ellenségnek, hogy: „retirálj, retirálj!” Nos, ez a furcsa nóta jár az eszembe, amikor itt, a tó nádasai mellett azt számítgatom, hogy ebből a letűnőben levő nemzedékből hányan mentek el például az idei tavasz biztatására, hány egykori ragyogó magyarral hitette el az időjárás, hogy rothadt, lehullott fagallyá válott, akire többé semmi szükség nincs a fiatal fák tüskés, kapaszkodó, egymásba karoló erdejében. Igaz, hogy a vén fákat minden országban kivágják a favágók, de ez a generáció, az ötven-hatvan évesek generációja még tudott volna valamit tenni a hazáért. Egyébként is olyan tudományok birtokában volt, amelyet az új nemzedéknek már nem magyaráz senki. Ez a tudomány pedig hasonlított, valamelyest a magyarok bölcsességéhez is.

(1927)

Az 1927-iki húsvét regényhőse Levél a szerkesztőhöz

– Jókai Mór új regényt kezdett – vajon mely gyönyörű tündérországba viszi el nemzetét a sivár jelenből? – röppent föl e gondolatunk, amikor az egykori húsvéti újságot kinyitottuk. Mikszáth hosszabb elbeszélésbe fogott, most már derülhetünk hetekig; kár, hogy az újság csak egy nyúlfarknyi folytatást közöl belőle naponként. Tóth Béla beszélyt írt húsvétra; erről az íróról nem lehet tudni, hogy tudós-e, vagy író; nyugodjunk bele, hogy mind a kettő. Sipulusz is kitett magáért, lesz min kacagni a vidéki kaszinókban. De az öreg Eötvös Károly is megemberelte magát, fölhagyott a kávéházi lustálkodással, és éjszakánként megint az íróasztalhoz telepedik. Rembrandtról kezd írni Bródy Sándor – vajon mely újszerűséggel nézi meg ezt a figurát, akiről már annyit írtak? No, de itt van a magyar irodalom színe-java, mindegyik kedveskedik valamivel az olvasóinak, hogy az újra gusztussal várja a legközelebbi ünnepi számot, mondjuk, csak a pünkösdit is, mikoráig még jóformán el sem készült vala a húsvéti újságok olvasgatásával, mert az előfizető mindig lassabban olvas, mint a pesti újságolvasó, akinek a kezéből kiveszi az újságot a kávéházi pincér.

Ha csak az évek számát nézegetnénk, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, alig nyúlfarknyi az a distancia, amely elválaszt bennünket attól a korszaktól, amikor valóban olyanformán beszélgettünk, mint azt föntebb megrögzítém. Az

- 290-


íróké volt minden piros betűs nap a kalendáriumban, az ő ünnepnapi mondanivalói érdeklik vala a közönséget a politikus hétköznapok után – politizálni hetivásárkor is lehet, de az író szereti az ünnepnapi csöndességet, a kakaskukorékolás mentes napokat maga körül, amikor mesélgetésébe fogna az álmoknak és élményeknek. A vérmes arculatú politika, amely amúgy is eleget pirosította a magyarok homlokát: ezeken a piros betűs napokon valamiképpen ráeszmélt az ő aprópénzes múlandóságára, és helyet engedett az írók örökéletűnek szánt munkálkodásának. Az ünnepnap volt piros és nem a homlok.

Deák Ferenc húsvéti cikke óta, annak pedig több mint félszázad éve, a

politika megtanulta az illemszabályt, hagyta az írókat kedvükre nyilatkozni a különböző húsvétokon. Míg az 1927-iki húsvét idején megint csak ott vagyunk, ahol Deák Ferenc idejében voltunk, a nemzet ütőere csak akkor veri ki a maga taktusát, ha a szívét a politika medicinájával kergetjük frissült futamodásra. Jókai már nem kezd új regényt régen, amely álmodozóvá tehetné az olvasót – itt vannak a legújabb politikai események, amelyeknek ábrándvilága érdekteljesebb bármely fantasztikus regénynél: Bethlen István megérkezik Rómából… Mikszáth is végképp elhallgatott a maga felvidéki mesemondásaival, szelíd furfangjaival, átlátszó ravaszságaival, amikor itt egy valóban kapitális történelmi regény bontakozik ki szemünk láttára, amelynek még csak holnapi folytatását sem sejthetik az olvasók. Bethlen István maga köré gyűjtötte mindama érdeklődést, amely hajdanában akár Jókai Mór legnépszerűbb regényalakjait kísérte. Talán egyetlen érdekes ember a jelenben, akiről látszólag mindent tudunk, és végeredményében nem tudunk semmit. Mily sorsok várnak korszakunk regényhősére?

Ezek után nem csodálkozhatunk, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, hogy

az 1927-iki húsvét újságlepedőin általfutamodva, hegyről völgybe járva, kenetlen szekerek nyikorgását vagy hintók gördülékenységét hallgatva: a dagadt újságok mondanivalóiból az ünnepnapi alkonyaton egy figura maradt meg mindnyájunk emlékében. Bethlen Istváné, aki Rómából megérkezett.

– Vajon fekete ingben jött? – kérdezné valamely jámbor olvasó, aki a régi jeles írók elmúltával az új írók „jellemzésén” át tanulja megismerni a regényhősöket.

Nem, ennek a regényhősnek nincs szüksége a gyermek-képeskönyvek színezéseire – már kezdjük őt látni, miután hatodik esztendeje olvassuk folytatásokban megjelenő regényét.

(1927)

- 291-


Egy régi ház régi pénztárosa

Volt egyszer a Barátok terén, ama pesti Belvárosban egy régi, egyemeletes ház, amelynek földszinti részében, mindjárt a kapu melletti első ajtónál táblák hirdették, hogy itt valamely Pénztár van.

„Pénztár” volt kifestve az utca felőli oldalra, amerre a Pesti Napló hátralékos előfizetői esetleg bemendegéltek a déli korzóra igyekezvén, és „Pénztár” volt kiírva a kapuboltozat alól nyíló ajtócskára, amelyen többnyire csak azok tudtak bejárni, akik annyira tisztában voltak a régi ház terepviszonyaival, hogy ott álmukban is kiismerték volna magukat.

Ősz hajú ember állott a drótfonatú kerítés mögött a Pénztárban – éppen olyan ember, amint hajdanában a pénztárosokat elképzelték. Mogorva, szótalan, kevés mozdulatú, aki az akkoriban szokásos bankjegyeket úgy kezelte, mint gyermekeit, és a Pénztár kulcsát néha megtapogatta zsebében, amikor esténkint, látszólagos gondatlansággal itta pohár sörét az „Órá”-hoz címzett kis belvárosi vendéglőben, és hallgatta a szomszédos asztaloknál összeelegyedett Párisi utcai suszterek és kesztyűsök beszélgetéseit a maguk mindennapi dolgairól.

És ennek a látszólagosan egykedvű öregúrnak mégis az volt egyik nevezetessége, hogy Janus-arca van, kétféle kifejezés mutatkozott az arcán. Ha az utca felőli ajtó nyílott, amikor talán az időjárás szeszélyességéből néha bizonyos hideg légáramlás is tévedt az öregember lábaira, olyankor mindig valamely örvendezés, ígéretes várakozás, sőt szolgálatkészség mutatkozott az öregember arcán. Ezen az ajtón szokott ugyanis belépni az a kedves ember, aki bizonyos pénzecskéket hoz a Pénztárnak. Itt jött be a hátralékos előfizető, itt lépkedett be a hirdető, a pénzespostás: szóval csupa olyan emberek, akiket még rossz időben is szívesen látnak a legmogorvább pénztárosok is. A kapuboltozatból nyíló ajtón azonban többnyire csak olyan emberek hatoltak be, akik ugyan előzetesen letörölték a cipőjük talpait, szerényen kopogtattak is, tüntető udvariassággal köszöntek az öregúrnak, mindezekkel a cselfogásokkal azonban nem értek el semmit, mert az öregúr olyan borult lett, mintha az egykori Entreprise szolgáját látta volna belépni az ajtón, azt a gyászos embert, aki akkoriban a gyászjelentéseket személyesen hordta szét a városban, amikor Pest még kisváros volt. Ezen az ajtón még véletlenül sem tévedtek be olyan emberek, akik valamely formában pénzt, hasznot vagy az öreg pénztárosok által is megbecsülendő reménységeket hoztak magukkal a külvilágból. Ezen az ajtón „lopózkodtak” be azok, akik talán éjjel-nappal azon törték a fejüket, hogyan vihetnék el a pénztár egész tartalmát, holott az öreg pénztáros nem is tartogatta minden pénzét a

- 292-


vasszekrényben, hanem különböző könyvekbe rejtette el őket. Talán még külön harisnyája is volt az akkoriban ritka körmöci csikók részére.

Így élt az öreg pénztáros a maga Janus-arcával, a két ajtó között, az öregség szokásos derültsége mellett, mindig csak az öregsége szorongattatásaival figyelve ama kapuboltozat alól nyíló ajtóra, amely mögül az udvari üvegketrecekbe zárt nyomdagépek tutulása hangzott, mint valami idecsalogatott szörnyetegeké. A léghuzamos kapubolt alatt papiroshengerek feküdtek egymás mellett, amely papiroshengerek majd az ismeretlen jövendőt írják fel magukra. Papirossal teli deszkaládák várakoztak sorsukra, hogy kalendáriumot nyomtatnak-e rájuk vagy pedig az Athenaeum regényeit. És a kapuboltozat alatt sohasem szűnt meg a lépések kopogása, csusszanása, dörmögése vagy kérelmezése, mert az első emeleten volt a Pesti Napló szerkesztősége.

Barátok tere. A régi Pesti Napló fészke. Hányan mentek el erről a terecskéről egy más, levegősebb térre, amelyet

közönségesen másvilágnak neveznek! Akiket már hiába várna vissza az öreg Pénztár, ha még a helyén volna, Janus-arcú pénztárosával. A szerkesztők rózsaszínű utalványaival jelentkező hírlapírók és írók, akiknek köszönését se viszonozta az öreg pénztáros, mert nyilvánvaló volt, hogy csak rosszban törik a fejüket, amikor a hátsó ajtón lépegetnek be – mintha az utca felőli oldalról jövet, elmenekülhetett volna a vén pénzőr követeléseik elől!

– Az emeleten megbolondultak – vélekedett az öreg pénztáros, amikor a Pesti Napló szerkesztője már a kora délelőtti órákban céduláival az ő nyakára kezdte küldözgetni az összes dologtalan költőket és írókat. Nem, nem lehet elmondani az öreg pénztárosról, hogy valamely különösebb kitüntetésnek vette volna, hogy az évek folyamán az ország valamennyi nevezetesebb írójával megismerkedett. Jókai Mór, aki mindig olyan szerénykedve lebegtette meg kiült nadrágját a Pénztár előtt, mintha valamely előre nem látható baj keletkezne írói honoráriuma kifizetése körül: éppen olyan mogorva fogadtatásban részesült, mint akár Bartók Lajos, aki az akkori vélemények szerint azért vett kvártélyt az Egyetem utcában, hogy kellős közelében lehessen minden lapszerkesztőségnek és könyvkiadónak. Emelgethette Don Pedro szürke cilinderkalapját, kedves mosolyra vonhatta bakkecske arcát, világfi módjára jelezhette modorával, hogy általában nincs szüksége az öregúr pénzére: mégiscsak élete megrövidítőjének nézte őt a Pénztár. Talán csak akkor vitte gyorsabb menetelésre kijárt cipőit, amikor maguk a Pesti Napló szerkesztői jelentkeztek a drótos ablakocska előtt, miután utalványaikat emőkei Emich Gusztávval, a lapkiadóval is aláíratták. Ebből a pénztárszobából vett útirányt ifjabb Ábrányi Kornél, hogy ebédjét a „Vadászkürt” válogatós menüje szerint vagy pedig a „Kispipa” egyszerűbb étlapja

- 293-


után igazodva költendi-e el a déli korzózás után. (A régi szerkesztők idejében, akik a nagyhatalmi asztalnál többnyire oldalszakállt is neveltek, amelyet fodorintattak, nagyon fontos volt a társadalmi szereplés, a korzózás is. Szép asszonyemberek és tekintélyes urak is megmondogatták véleményüket a nekik tetsző vagy nem tetsző újságközleményekről.) Barna Izidor szerkesztő korában ritkán ijesztgette személyes megjelenésével a Pénztárt, mert szobájában ült mindig. Braun Sándor, aki tömött Orleáns-szakállt viselt, mint valamely színművész: szatirikusan mosolygott az öreg pénztáros szenvedésén. Valaha jártam én is ebbe a régi házba, és ugyancsak féltem az öreg pénztáros úr szeszélyességétől, akiről most, annyi esztendő távlatából tűnik fel, hogy végeredményében mégiscsak jó ember volt, aki még akkor se maradt ki az „Órá”-hoz címzett belvárosi kocsmából, amikor pénztárzárás után ott felkeresték a pénzre áhítozó hírlapírók.

Ez a régi ház – ott, a Királyi Kúria szomszédságában – valóban a magyar hírlapírás gyönyörű szűzkorát jelentette. Az ember már messziről láthatta, hogy nem mindennapi ház felé viszik léptei – annyi piros sapkás hordár állott a kapuja előtt, mint valamely forgalmas kávéház környékén. Ezek a hordárok vitték, hordták a leveleket, mert a telefon nem nagyon zavarta a szerkesztő asztalát. Legfeljebb postások és sürgönyhordók verték le köpenyükről a havat a hosszúkás előszobában, amelyben a szolgák aludtak, és csak akkor ébredeztek, ha Ambrus Zoltánnak Henry Clay szivart kellett hozni a „Fiume” kávéházból, mielőtt színházi kritikájának megírásába fogna; a szomszédos „Central” kávéházból a feketekávés csészék csörgedeztek fel az emeletre, mert ez szükséges volt az éjszakázáshoz: Makai Emil, a bravúros éjszakai szerkesztő egy olyan asztalnál dolgozott egy kis szobában, amelyet a színházból, vacsoráról, estélyről jövő munkatársak rendszerint éjfélig is tartó zajongással szoktak körülvenni, mintha nem is lapszerkesztésről volna szó. Itt ült lovagló helyzetben Márkus József, a „színházi” Márkus, aki szőke bajszát pedergetve, mindig a színészeket szidta; külmunkatársak jöttek cikkeik megjelenése felől érdeklődve. – Szomaházy itt írta meg gyorsan a Pán név alatt megjelenő vidám közleményeit, majd a még hangosabb kávéháznak vette útját. Ma már alig lehet megfejteni, hogy a dologtalan munkatársak, sandító „emberek barátjai”, futamodó hordárok, sürgönyfutárok, vizitelő politikusok, igazukat kereső cirkuszigazgatók, libegő színésznők, látogatóba jött vidéki előfizetők zajongásai, megbeszélései, okoskodásai, kitűnni vágyásai közben, népgyűlési hangulatban: hogyan jelenhetett meg másnap az újság? És a lépcsőkön egyre jöttek különböző emberek, akiknek hitük szerint annyi közük volt a másnapi újsághoz, mint mindennapi életükhöz. Az ódon bolthajtások alatt legalábbis annyi embert

- 294-


láthatott volna együtt az álmodó, mint Dickens utazója látott álmában a régi omnibuszok környékén. Itt is mindenki igyekezett a másnapba átaljutni, a reggellel együtt újra felelevenedni, a kakasok kukorékolására megvetni nyomát a holnap kezdődő új ösvénynek. Itt az éjszakának nem az volt a jelentősége, mint a bölcs emberek mondják az eseményekre, hogy: aludjunk rá egyet. Itt mindenki azért ágált, futamodott, kiabált, tollal karmolt, papirost recsegtetett, és tintát pazarolt, hogy még alvás előtt elvégezze a rábízott dolgot.

Ódon ház volt az Athenaeum nyomdaépülete a Barátok terén, ahol az egykori Pesti Napló székelt, de a kísérteteknek nem volt idejük visszatéregetni ide soha az éjjel-nappal zakatoló munkától. Az öreg szerkesztőknek nem kellett visszatérni a Kerepesi temetőből, hogy tanácsot adjanak fiatal kartársaiknak; még az új lábak is hamarosan eligazodtak a kanyargós lépcsőkön, a kimustrált íróasztalok fiókjaiban biztosan vájkáltak az új kezek, a tintásüvegeket töltötte meg legfeljebb a szolga. Ma új eszmék, új emberek jöttek divatba. Az öreg pénztárosnak odalent a földszinten sohasem lehetett nyugta, akármilyen fordulatok keletkeztek az életben. A szerkesztő urak eljegyezték magukkal az örök életet, legfeljebb új nevek alatt szerepeltek a régi házban.

Ebbe a régi házba adresszálta a híres húsvéti cikket Deák Ferenc, amelyről megjelenése napján nem beszéltek többet, mint más hírlapi cikkekről, legfeljebb tán a mindenkori szerkesztők kerítettek nagyobb feneket a dolognak. A régi húsvéti napon, amikor a Pesti Napló cikke megjelent, bizonyára éppen úgy árulták a rózsavizet a Barátok terén, mint más húsvétkor. Az ibolyák városi kezekbe kívánkoztak itt sváb asszonyok kosaraiból. A téren tanyázó bérkocsikba beszállottak a gavallérok. Az „Angol Királyné” szállodában sem zavarták mindjárt a cikkírót, hogy menjen Ferenc Józsefhez a hírlapi közlemény ügyében. Nem siettek még akkoriban olyanformán az emberek, de a hírlapi cikkek sem. A Pesti Napló munkatársai talán éppen a budai jegyek között töltötték a húsvéti délutánt, nem is gondolván arra, hogy lapjuk aznapi számával országok sorsát mozdították meg.

Ebben a régi házban, amelyben el nem ismert költők vagy pedig kipotrohosodó írói tekintélyek figyelmeztek a nyomdagépek zúgására: szép hőskora muladozott el a Pesti Napló-nak, gyertyával is felszerelt asztalai mellől látott rohanvást közeledni egy új világot, amely talán erőteljesebben (van erre valamely orvosi kifejezés is) sürgette életre jövetelét még a mai korszak jövendőjénél is.

Igaz, hogy akkoriban az emberek nyugodalmasabban voltak felépítve, a Barátok terének harangjai diktálták sok pestinek a mindennapi teendőjét, de ebbe a harangzúgásba már beletrombitált a sajtó hangja is. A régi szerkesztőség

- 295-


apránként szűk lett, a gyertya homályos, „lapunk barátai” kifogytak a témáikból, legfeljebb Jókait leste még néhány „feltaláló” a kapu alatt, mert hiszen tudták, hogy erre van járása-kelése. De már az események olyan messzire tolódtak a növekvő városban, hogy a város fellegvárából, a csendes Belvárosból ki kellett szállnia annak, aki hű obszerválója akart maradni a mindennapi életnek. Nem minden a Váci utcában történt, a pesti körutak füstje elszállongott a vidék felé is. Az előfizető kitekingetett néha a nagyvilágba is abból a galambdúcból, ahol az egykori lapkiadó véleménye szerint pipázgatva olvasta emberöltőn át kedvenc lapját.

A régi ház ott, a Barátok terén mind kisebb lett az egyre növekedő fővárosban. Kezdett eltünedezni a régi egyemeletes ház (valamikor a Podmaniczkyaké is volt), amely valamikor oly meghittséggel bújt el a Ferenciek tornyainak árnyékában, most már nem sokat mutatott a lépten-nyomon épülő paloták között. Csak az álmodozók gondolták magukban, hogy még mindig ebben a házban dübörög a legtöbb lépés, mert az előfizetők a másvilágról is visszajárnak kedvenc újságjukért. Csak az öreg pénztáros hitte már egyedül a városban, hogy még mindig az ő kezelésére van a legtöbb pénz bízva az országban, amelyet a kincstáros mogorvaságával kell őrizni hírlapírók utalványai elől. Csak a kapuban ácsorgó öreg hordárok hitték, hogy náluk nélkül nem képzelhető el a lapszerkesztés. A nyomdászok megijedtek, amikor a Pesti Napló régi lepedői helyett az új formájú újságot kellett nyomtatniuk.

– Hogy telhessen kedve az előfizetőnek az ilyen újságban, amelyet nem is takarhat kényelmesen az arcára ebéd utáni szendergésében, hogy a szivarja átlyukasztja álmában az újságot, a csibukja pedig megpörköli az ölébe érő papírlepedőt?

– Hol keresse ezentúl a Belföldet, Külföldet, Vízállást és más megszokott rovatokat, amelyeket évtizedeken át mindig ugyanazokon a helyeken talált?

– Hol fizessen az előfizető vagy hirdető, ha ezt a boltot nem találja többé a helyén? – dörmögte az öreg pénztáros, és ez valóban komoly gondnak is látszott.

És a szerkesztők maguk is nyugtalankodtak, amikor a régi Athenaeum óriási épülete megindult a lábaik alatt. Szép az új élet, de majd egyszerre milyen messzire esik minden, ha elhagyják a megszokott Belvárost, a Barátok kis terét, ahol voltaképpen félig mesemondássá, félig vacsora utáni beszélgetéssé válott minden újságszenzáció. Mit szólna Kemény Zsigmond a sváb-hegyi Béla király úton, ahol már alkonyattal bezárkózott egy rozoga villába, és az újságszerkesztő gondjai helyett ódon történelmi alakokat forgatott maga körül.

El lehet hinni, ha nem is mondják már sokan a szemtanúk közül, hogy Pest egyik nagy eseménye volt, amikor az ódon házat bontani kezdték, és a régi

- 296-


íróasztalokat kocsikra rakták, a munkatársak és a szerkesztők szakállai többé nem libegtek végig a Barátok terén, csak az öreg pénztáros maradt a helyén, mint egy hűséges emberhez illik, aki rendíthetetlenül várta a hátralékos előfizetőket a régi helyen, ahol azoknak kötelességük befizetni adósságukat. Talán még az íróknak és hírlapíróknak is más arcot mutatott volna, ha azok az udvari ajtót szerénykedve megkopogtatják. De nem jött senki, csak a tótok, akik immár a tetőt bontogatták az öreg pénzőr felett. Nem is ment el a Pesti Napló vén pénztárosa az új palotába, mert, mint mondogatta, nem tudná megszokni az új léghuzamot a pénztárban.

(1927)

Holt lelkek kismagyarban

Egy időben azt mondták Magyarországra, hogy a fél ország ügynökösködésből él. – Ezt pedig akkor mondják vala, amikor a múlt század vége felé, a század elején a dzsentri hirtelen erőfeszítéssel talpra akar ugrani, hogy megvesse lábát még egyszer azon a földön, amelyet már apái alól kirángattak. Nem szégyen a munka – mondták a legjobb családok fiai; inkább maradok itthon biztosítási ágensnek, mint hogy elmenjek eszcájgpucernek Amerikába. Hát igen, az ügynökösködés nagyon divatba jött, habár még mindig görbe szemmel nézegetnek az ilyen „elhervadt, pusztulóban levő emberre” a régi barátok.

Az ügynöki pályán le kellett vetkőzni a régi dölyföt, elhajintani kellett a régi gőgöt, barátságosan kellett állani a bajusznak, mert csak így lehetett üzletet csinálni. Én még emlékszem azokra az első úriemberekre, akik lóháton vagy szekeren járták be vala Magyarországot, hogy például az Első Magyarnak tűzbiztosítással kedveskedjenek. Mert hiszen csak szívességről volt szó az első üzletkötéseknél, amelyeket éppen az Első Magyar direktorának a kedvéért, „ezért a jó pofáért” mért ne tenne meg az ember jó barátságból? Sok levitézlett úriember, aki kénytelenségből darab időre eltűnt a maga vidékéről, szeméremből az ismeretlen Pestnek vette útját, azt hívén, hogy ott majd tárt karokkal fogadják a falusi bevándorlókat. Sok ilyen eltűntnek, megholtnak hitt úriember bukkan fel vala Pest megyében, Szabolcsban, Szatmárban, de már kabátja mindenféle papirosokkal van bélelve, amely papirosokat persze eleinte csak a mulatóasztalnál merészelnek megmutatni a régi pajtásoknak, cimboráknak. Az egyik papiros szól tűzkár ellen való biztosításról, a másik papír életbiztosításról, a harmadik a hozományról gondoskodik. Pesten minden utcában teremnek a Biztosítók, és foglalkoztatják azokat az úriembereket, akiknek bizonyos vidékeken ismeretségeik vannak.

- 297-


Csak emlékezzünk, hogy lendülnek útnak az első biztosítók, amikor Ormódi direktor útnak eregeti őket, hogy bejárják az országnak ama részeit, ahol ismeretségeik vannak. Ez az Ormódi egyébként is nagy furfangú ember volt, először a saját ügynökeit akvirálta meg annak elhitetésével, hogy az ő intézeténél, az Első Magyarnál csak olyan úriemberek találnak foglalkozást, akiknek annyi ősapjuk van, hogy az még a kamarássághoz is elég volna. Ormódi ülteti lóra a népszerű írókat, költőket, hogy a maguk körében, vidéki szüreteken, bálokon, névnapokon agitáljanak a biztosítás hasznossága mellett. Sőt az asszekurációt mindjárt nyélbe is üthetik, ha akad megfelelő jó találkozás. Így indult útnak például Pest megyében Erdélyi Gyula költő, aki végigtáncolta, végigbohóckodta, végigdalolgatta cifraszűrben, ŕ la Lisznyai Kálmán, egész vármegyéjét. Emlékverseket írt a hölgyek emlékkönyvébe, és bebiztosította régi barátait. Ugyancsak az első biztosító ügynökök között látjuk a szegény, sokat próbált Vay Sarolta grófnőt, aki Vay Sándor gróf néven mutatkozik vala az irodalomban és a biztosításban Szabolcsban és máshol. Ezeknek az ügynököknek merje aztán valaki szemébe vágni, hogy: vigécek. A vigéc szó általában csak később jött divatba, addig csak a sajnálni való, elszegényedett úriembereket látni az agencia terén működni, akik ugyan meglehetős naivsággal, jámbor úri gesztusokkal, kaszinói formák között végzik a maguk életbiztosításait, amint későbben volt országgyűlési képviselő, főrend, báró és gróf ezen a pályán.

Csak emlékezzünk, hogy mennyi pesti pletyka, vidámság, divat, új társasjáték, mulatság költözött a vendéglátó falusi házba, amikor a dzsentriből lett biztosítási ügynök oda először betette a lábát. Szinte az ölükben vitték be az ügynököt a háziak, amikor az leszállott a kocsijáról. Csicsikov, az orosz regényben, aki holt lelkekkel kereskedett, korántsem részesült olyan fogadtatásban (pedig ő pénzt hozott magával), mint az első biztosítási ügynökök, akik a „pusztuló dzsentri” tarkabarka jelmezében, vadászkalapban, esetleg agarászostorral a kezükben tették tiszteletüket a régen nem látott egykori szomszédnál, sógornál, kománál, barátnál, pajtásnál, atyafinál. Jól kigondolta ezt Ormódi, hogy kiket kell vidéki utazásokra küldeni. Aligha hihető, hogy egy Ormódi-féle küldönc (a kamarási ősökkel) azzal állított volna be egy barátságos házba, hogy biztosítani jött. Előbb bizony megtárgyaltattak a családi ügyek, a helybeli és pesti újságok, bizony nemegyszer vitték négyes fogaton a biztosítási ügynököt, és adták kézről kézre, mielőtt a baráti arcokat elkomorította volna a zsebéből előszedett papirosokkal. „Nem bánom, gyerekek, mulassatok jól mindenütt, ahol megfordultok, de az üzletet elhozzátok” – mondogatta az öreg Ormódi az ügynökeinek, amikor kiutalványozta nekik a megfelelő útiköltséget.

- 298-


Hiszen igaz, hogy mulatság, vadászatnak is beillő gyönyörűség, lakodalmasság volt az első utazásuk azoknak az úriembereknek, akik valóban bejárták vala Magyarországot (bár jó családból származtak) ügynökösködéssel – amíg nem kerül minden kapufélfára néha kettő-három is azokból a bádogtáblácskákból, amelyek már messziről jelzik, hogy egy szerencsésebb ügynök megelőzte volt őket. Különösen a városokban, az úgynevezett helyi képviseletek miatt volt nehéz dolga a tapasztalatlan „úrból levitézlett” ügynöknek. Itt már megint a zsidók álltak útjába a „régi úrnak”, mert hiába, a zsidók mégiscsak ügyesebbek voltak az üzletkötésben, mint akár szegény gróf Vay Sándor.

No, de volt még más pálya is a biztosítási vigéckedésen kívül, ahol az

elszegényedett dzsentri közgazdasági tevékenységét kifejthette, mert hiszen nem mehetett mindenki a vármegye nyakára, se Amerikába, se kártyázni, se lóversenyezni, se házasodni, mert mindenhez valamely bélyeg, pénztári befektetés kellett, és a régi dzsentri még büszke volt arra, hogy úgy hagyta el ősi birtokát, hogy csak egy virágocskát hozott el onnan a gomblyukában. Tudományos, előkészítős, tanulásos pályáról tehát szó sem lehetett, mert hiszen ki bírná évekig a hasznot, megélhetést nem nyújtó tanulást? Amikor már a holnapi ebéd költsége sem volt kéznél?

– Menj a politikai pályára, mert csak ott lehet valamely rendkívüli előhaladásra számítani – mond egy belső hang abban a szegény dzsentriben, aki éppen apja, nagyapja és más hozzátartozói politizálása miatt vesztette el vagyonát a sors kockáján. – Egyelőre légy kortes. Sok mindenféle kialakul egy jó kortes életében.

Alkalmi kortesek, akik mindenféle ügyek (családi, választási, lovagias ügyek) elintézésére kaphatók voltak, tulajdonképpen a régi „Korona” kávéházban tanyáztak, a Váci utcában. Az Újvilág utcai „Arany Sas”-ból mentek át ide, amikor a fejük felett lebontatta a tetőt az Országos Kaszinó, és továbbra is azt csinálták, amit odáig csináltak: ültek a kávéházban, és várták a portékát, amelynek feltétlenül be kell lépni az ajtón, ha még nem vesztek ki az erkölcsök Magyarországból. A pesti vásár, egy-egy nevezetesebb társadalmi esemény, kaszinóbál, lóverseny: Pestre hozzák amúgy is a vidékieket, akik elhagyatottságukban, lábfárasztó sétáikban, bevásárlásaikban amúgy is úgy elunják Pesten az életüket, hogy boldogok, ha egy barátságos arccal találkoznak. Hát még ha olyan természetű ügyek is kergetőznek a szívverésük dobogásában vagy halkulásában, amely ügyek miatt amúgy sem tudnának aludni! Párbaj vidéken! Talán éppen szerelmi csalódottságból kifolyólag. Családi

- 299-


kellemetlenség, amelyben csak idegen ember tud józan tanácsot adni, mert az elfogulatlan – vagy legalábbis pártunkon van szeretetreméltóságában! Választás, követválasztás valamerre, ahol a szolgabíró azzal szokta kezdeni a mondókáját, hogy az idegen jelöltet letartóztatja, és börtönbe záratja. Nos hát az ilyen súlyos esetek reparálására voltak itt egybegyűlve a régi „Korona” kávéház vendégei. Egytől egyig nemes urak és úrfiak, akik a mindenkori igazságtalanságokat a törvény keretein kívül éppen úgy hajlandók voltak elintézni, mint akár valaha Dumas három testőrei, csakhogy ők többen voltak, tízen-tizenketten, akik mindig vállalták az igazságos ügyeket. A nevükre még sokan emlékeznek, hisz alig múlt esztendeje, hogy egyik közülük elhalálozott (még ma sem értem, hogyan történhetik ilyesmi is).

Vállas, magas növésű, karcos hangú, kemény öklű, rettenthetetlen fiatalemberek voltak, amikor valahol valamiképpen összetalálkoztak Pesten, és azután évtizedekig éjről éjre együtt voltak, mint akiknek nincs egyéb dolguk a megbeszéléseknél, a virrasztásoknál, az esetleges mulatozásoknál. Volt ebben a szokatlan életmódjukban valamely virtuskodás is, de igazában céltalan, többnyire balra fordult életüknek volt a következménye az, hogy a fejlődő Magyarország kellős közepén nem tudnak vala egyebet csinálni a folytonos éjszakázásnál. Az a dzsentri sátoralja volt ez a csoport, amely Pestre menekedtében is úgy szeretne élni, mint valaha apái éltek: mulatozva, vidáman, holnapokkal nem törődve. Igaz, hogy Kossa Feri néha lezárva találta a szobáját a régi „Vadászkürt” szállodában, de a fogadóssal végeredményében mindig lehetett beszélni a brutális kilakoltatás miatt. Az is igaz, hogy Réső Ensel Kálmán már az utolsó városligeti telkét is eladta, hogy virágokat küldhessen valamely testőrségi regényből való Rienzi Marikának. Kauser Jenő, aki talán a legóvatosabb volt e mindenkori mulatók között (már reggelenkint hazament), hópénzt kapott a rokonságtól, amelyre meglehetősen vigyázott. Króh Kálmán ugyancsak ügyvédi oklevelet szerzett, mint akár Péchy Andor, de nemigen élt vele. Pordán Dezső addig meresztgette a szemét a Blaue Katze táncosnői cipellőire, amíg a táncosnők rúgásaikkal olyan port vertek, hogy a jó úr szeme világát vesztette. Paxányi István, a leghatalmasabb termetű pesti férfiú (egyszázharminc kilót nyomott, majd beleszakadtam, amikor egyszer felemeltem), nappal komoly királyi tanácsos és adókivető bizottsági elnök volt, és csak a hét bizonyos napjain adta át magát az eléggé nem dicsérhető baráti összejöveteleknek. És mind a többiek, akik elvesztvén lábuk alól a talajt: a megélhetés, a munka, a boldogulás jelentőségét, voltaképpen az utolsó nyúlványai voltak a „pusztuló dzsentrinek”. – Hát ezek a félelmetes férfiak is segítségére voltak a mindenkori kortéziának, más dolguk amúgy sem volt. A politikai pályára készülődő jelölt itt, a régi „Koroná”-ban minden bizonnyal talált olyan korteseket,

- 300-


akik a legveszedelmesebb hírű kerületekbe is szívesen elkísérték egy átmulatott éjszaka után. Hívják őket vala „terroristáknak” is, mert a hírharang sokat emlegeti erőszakoskodásukat. Az úgynevezett dzsentri ifjú, aki valamely könnyebbfajta megélhetést jött keresni Pestre, miután már otthon semmire nem vihette: a „Korona” kávéház zugából ugyancsak figyelhette ezeknek az „aranyifjaknák” az életmódját, akik látszólag semmivel nem foglalkoznak, mégis minden este fehérre borotválva, vasalt ruhában, életet, élvet, örömet nem mulasztó gondossággal, új vállalkozási kedvvel, korántsem a „pusztuló dzsentri” búslakodásával vettek újabb és újabb iramokat az életükben.

De hallgass csak, te rossz emlékezet: a „pusztuló dzsentri”, amióta ez jelszó

lett Magyarországon, komolyabb pályákon is megpróbálkozott a hivatalnokoskodáson, közgazdasági kalandokon, mulatozásokon kívül. Valóban, mutatkozik eltökéltségében valamely olyan szándék, amely talpra állását megsegíteni látszik: megalakítják a különböző gazdasági egyesületeket, szövetkezeteket, hitelintézeteket, amelyek segítségére lehetnének annak a társadalmi osztálynak, amely valóban a jó Isten zsírója mellett a jövő esztendei termésre veszi fel a kölcsönt. Megalakulnak mindenfelé azok a bankok, amelyek állítólag azért jönnek létre, hogy a magyar középosztályon segítsenek. Jön a Tisza-szabályozás, a Nyírvíz-szabályozás, az ármentesítő társulatok működése, amelyek új földet akarnak adni azoknak a magyaroknak a talpa alá, akik azt elvesztették. Valósággal új honfoglalás indul meg a folyamok, folyók, belvizek által elfoglalt földterületekért, amelyekhez századéveken át nem nyúlt senki. Tisza Kálmán még Jókaival is írat regényeket, újságcikkeket a nádasok, árterületek, romantikus, betyáros magyar területek ellen. A nagy folyamok medréből is ki akarják kavarni azt a földrészt, amely elegendő legyen, hogy minden magyar ember elhelyezkedhessek az országban. Persze a Tisza folyam és környéke kerül legnagyobb bajba azután, mióta Szegedet elöntötte. Szabályozzák a felső Tiszát, a középsőt, végig a Tiszát, hogy ne ismételhesse meg duhaj játékait, árvizes mulatságait. Nádasokat égetnek fel télidőben, vadvizek eredetét kutatják, mocsarakat szárítanak, belvizek eredetét kutatják, kis ereket, folyócskákat szabályoznak, tavakat kergetnek a másvilágra, amely tavak mentén még boldog vadászatok voltak valaha. Földet, új, talp alá való, senki földjét keresgélik a mérnökök és vízszabályozó társulatok emberei. Kitudódnak földterületek, amelyek eddig olyanok voltak, mint a Senki szigete. Felbukkannak a nagy erővel pusztított nádasok helyén tájak, amelyek megzavarják a régi telekkönyveket. Igen, a század nálunk azzal kezdődik, hogy a törvényszéki telekkönyvvezetők lesznek a legnépszerűbb emberek mindenfelé a Tisza mentén.

- 301-


Igaz, hogy meg is érdemlik vala ezt a népszerűséget, mert foglalkozásuknál fogva kedves, barátságos emberek ők, akik néha fuvolázni is szoktak esténként a családjuk mulattatására, hogy olajszagú lesz a bajuszuk a flótától. Igaz, hogy megbecsülhetetlen emberek a társaságban, a majálison, ideálisan kitartanak a barátság mellett, egy telekkönyvvezető sohase lehet más, mint úriember, aki már csak azért is kapós vendég mindenütt, hogy a maga két szemével győződjön meg arról, hogy kié is az a földterület, amelyre a telekjegyzőkönyv kivonata alapján kölcsönt lehet felvenni a nagytakaréknál. Pontosan emlékszem arra az időre, amikor a Nyírvíz-szabályozás megkezdődött, földterületek szabadultak fel, pörök keletkeztek, régi szerződések, tulajdonjogok megbuktak, kistatai Virágh Aladár, a törvényszék telekkönyvvezetője volt a legnépszerűbb ember a Tiszántúl. Az emberek szeretnek hiszékenyek lenni: jobbnak gondolják vala annak a feltételezését, hogy a nótás, flótás, lengedező Virágh Aladár jóakaratától függ bizonyos új földterületek sorsa, mint a furfangos ügyvédektől vagy még furfangosabb bankoktól. Ünnepelték is a telekkönyvvezetőket mindenfelé az országban, komoly, úri pálya lett az, amelynek elnyeréséhez nemcsak az a bizonyos vizsga letétele volt szükséges, amely vizsga díjnokból, írnokból és más hivataloskodásokon át telekkönyvvezetésig emelte az embert, hanem talán a kamarási ősökre is szükség volt.

A telekkönyvvezetői állás már csak azért is kedvezett a „pusztuló dzsentrinek”, miután ebben az állásában maga győződhetett meg annak a legendának a valóságáról, hogy a földek futni kezdtek Magyarországon. Hány új nevet írtak be a régi tulajdonosok helyett. Csak csendesen, nincs még veszve Lengyelország.

(1927)

Nem megyek Amerikába Levél a szerkesztőhöz

Mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, nemigen untatlak a magam dolgaival, mert voltaképpen nincsenek is olyan dolgaim, amelyek érdekesek lehetnének. Már esztendők óta mindent a magam kedvéért vagy elkedvetlenítéséért csinálok. Éppen az életmódom, magányom, nemtörődésem engedi meg ezt a horribilis luxust. Most azonban mégiscsak elő kell hozakodni a Remetével, állj elő, vén Márkus, vedd le a süveged, és mondd el szépen sorjában, hogy mi történt veled a pünkösdi ünnepek alatt, amely dolgok megzavartak mindennapi teendőidben. Levelet hozott Szabó bácsi Amerikából (mert az én házam táján a levélhordónak,

- 302-


kéményseprőnek, újságos asszonynak, házaló kereskedőnek, hivatali kézbesítőnek, házalónak éppúgy szokás ismerni a nevét, mint valami falusi házban).

A levelet Edward K. (azért nem írom ki a teljes nevét, hogy megkíméljem őt mindenféle levelektől) Los Angelesből 352 W. 96 St. írja, aki egyszerűen meghív Amerikába. Hallotta, hogy beteg voltam, hallotta, hogy nem vagyok gazdag ember, hogy könyveket írok (mennyi mindent meghallanak Los Angelesben!), hagyjam ott tehát a Margitszigetet, és menjek Los Angelesbe, ahol legutóbb is tizenötezer dollárt fizettek Biró Lajosnak Hotel Imperial című darabjáért. Ott van még Vajda Ernő, Bánky Vilma, Fülöp Ilona, Kertész Mihály és mások, akiknek mind jól megy a soruk, mert a vállalkozók „bolondjai a külföldi dolgoknak mostan”. Tehát csak nyugodtan üljek hajóra, a hajójegyet küldi Zukor Gyula, aki amúgy is nyíregyházi ember, tehát földim. Edward K.-nak még nem válaszoltam, talán nem is fogok válaszolni, mert sok levelet kell előbb megírni. De annyi bizonyos, hogy nem megyek Amerikába.

Valamikor a falusi embereket csábítgatták ilyenformán Amerikába, mint

mostanában a színészeket és írókat. Hát az nagyon rendjén volt, hogy a felvidéki szegény tótokat, a szabolcsi fekete öklű földmíveseket, az elszánt magyarokat hajóteherszámra vitték Amerikába. De már túl vagyunk ezeken a dolgokon, már kiábrándulhattunk Amerikából és mindazokból a hóbortokból, amelyek egész nemzedékeket foglalkoztattak. Mit csinálnék én Amerikában, közeledvén az ötvenedik évemhez, amikor semmi színészprodukciót, kalandosságot, bukfencet és kétszínűséget többé megtanulni nem tudok és nem is akarok. Mit csinálnék én tizenötezer dollárral ott, az émelygős idegenben, amikor lépten-nyomon az jutna eszembe, hogy itthon, szegény Magyarországon koplalnak a barátaim? Igen, jó volna a tizenötezer dollár, de csak itthon, Pesten, ahol a tizenötezer dollárnak még valóban ezeregyéjszakai értéke van, ahol házat, kis kertet, szép sírhelyet és jó barátságot lehet venni tizenötezer dollárért. Ha ide küldenek a tizenötezer dollárt, nem mondom, hogy megharagudnék Szabó bácsira, ha egy napon beállítana vele.

De hajóra ülni, vonatra szállni, idegen emberekkel idegenkedni, keserűnek érezni az édeset, keménynek a puhát, hamisnak az égboltozaton ragyogó csillagot, új emberi arcokon kitanulmányozni, hogy mit mond a mosoly, mit jelent a torzítás, mi igaz a tekintetből, és mit fúrnak-faragnak a gondolatok, hol fojtogatnak a kitárt karok, és mikor nyílik ki a bicska a zsebben: tizenötezer dollárt nekem nem ér meg egy új világ megismerése. Nem éri meg, tisztelt Edward K., hogy még csak gondoljak is a maga tizenötezer dollárjára: az áldozat, hogy levessem régi köntösöm, elváltoztassam az arcomat, ugrándozzak, mikor

- 303-


üldögélni szeretek, kacagjak, amikor semmi kedvem nincs hozzá, aspiránsnak mutatkozzam, amikor végeredményében nem aspirálok semmire, új terhekkel rakjam meg a vállamat és új eszmékkel a gondolataimat, kiszeressek régi nagyokból új nagyok kedvéért, új lépéseket tanuljak, amikor a régiekkel meg vagyok elégedve (miután bebizonyultak, hogy szerencsétlenek voltak), új lélegzetvétel, új alvás, új napi teendő kavarodjon a tagjaimba, és soha többé ne tudjak úgy szippantani levegőt, mint hazámban szoktam, úgy aludni, mint egy vén szőlőtőke, amely évről évre kevesebb gyümölcsöt terem, de mindig tudja a kötelességét; új napi teendőket venni a nyakamba, amikor a meglévőkkel sem bírok elkészülni.

Nem, kedves Edward, nem ér meg nekem annyit a maga tizenötezer dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységeket – hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegség között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek betegséget magamnak, amikor amúgy is van belőle elegendő?

Kedves Ödön úr, nem megyek Los Angelesbe, mert azt a tizenötezer dollárt,

amelyről szó van, az utóbbi években (amikor mindig csak hallottam róla, de személyesen meg nem ismerhettem) úgy megutáltam, mint valami csúf ragályt, amely elcsúfítja, eltorzítja, elgörbíti a régen nemesnek látott magyar arculatokat. – Ez a tizenötezer dollár (képzelem, mennyi kevés lehet az Amerikában) okozta azt, hogy itthon Magyarországon elfelejtettünk magyarok maradni az elmúlt szörnyű évek alatt. Ez a nyomorult tizenötezer dollár volt az okozója annak, hogy a megsértett madár könnyűszerrel csapott föl vándormadárnak, holott az itthoni köleshez volt szokva. Ez a Los Angeles-i ígéret hördült föl az emberekben, amikor a hazai ostorsuhintásokat érezték – bizony érdemtelenül. De én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, még boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságba, mint a betegségbe.

(1927)

A pesti tanítónő Levél a szerkesztőhoz

Szegényke, megint a mindennapi beszélgetés témája lett. Közeleg az egykori Károly-laktanyában a választás napja.

- 304-


Ezer és ezer női szív ver a városban szerte, hol elhalkulva, mintha dobbanni se merne az emberfölötti izgalomtól, hol meg földohogva, helyéből kiugorva a türelmetlen várakozástól.

Mit tudjátok ti, szerencsés gondtalanok vagy még szerencsésebb gondolkozók, akik eszmevilágotokat legföljebb a közeli csillaghoz láncoljátok, hogy mi történik ebben a városban a kétségbeesett aggodalom, a reménytelen remény, az álmatlan küzdelem, a templomokban való buzgó imádkozás, a hivatalküszöbök koptatása körül? Mit tudjátok ti, akik esetleg a nagy nemzeti eszmék építkezése körül emelgettek állványokat, vagy pedig hétköznapi tennivalóként vertek be szögeket, ástok új utakat, keresgéltek kilincseket a boldogulástok érdekében, hogy mily szívtépő, életet megrövidítő napok járnak most Budapesten, amikor néhány nap múlva, rövid hetek múlva elkövetkezik a pesti tanítók és tanítónők választása? Mit tudjátok ti, mának élők, estig nyílók, az éjszakával felejtők: hogy némelyeknek (sokezreknek) az egész élet horizontja megmutatkozik most gyötrelmes gondolataikban… itt vannak azok a napok az utóbbi évek lehetetlenségeitől elgyávult szegény tanítónők életében, amikor újra némi reménységgel szedegették össze tucatnyi hivatali írásaikat a város tíz-tizenkét irodájában… megint fölcsillant valami fényesség az állástalanok éjszakájában, amely átszivárogni látszott a dantei város reménytelenségén: tanító- és tanítónő választás lesz Pesten 1927 júniusában!

* Szegényke, megint megtalpaltatta a cipőjét, barátnőjétől kölcsönkérte annak

jobbik ruháját, a szívéhez szoríthatta az oklevelét, amelyért annyit tanult, nyakába vehette a várost, az ismerősöket, a protekciókat, a komoly atyafiakat, mert a pályázatot kiírták. Az élet, a jövendő pályázatát.

Hányan vannak ők ebben a városban, akik erre az időre mindent elfelejtenek, ami a hétköznapok életváltozásait jelenti – nem tanulják meg az amerikai kötéltáncosok nevét, akik most üzletlázban tartják a világot – nem vitatkoznak az új színdarabokon, amelyekről nők létére szerettek ábrándozni – talán még a boldogtalan szerelem is háttérbe szorul darab időre a szív kamrácskáiba, pedig egy szegény leány nem lehet el ilyesmi nélkül: amikor a tanítóválasztás napja közeledik.

Hányan vannak ők ebben a városban, akik elfelejtenek ebédelni (még ha volna is mit ebédelni), akik az utcákat róják olyan megszakadással, mintha bús élettörténetüket akarnák a kövekbe vésni, okulásul azoknak, akik utánuk jönnek. Akik mostanában nemcsak azért futamodnak el otthonukból, hogy megszabaduljanak a sohasem alvó gondszörnyetegektől, hanem azért járják a várost, mert reményteljes minden hivatalküszöb, amelyet átlépnek, életörömet

- 305-


jelent minden hivatalember, aki nyájasan szól hozzájuk. Kedves a postaszekrény, amely könyörgő leveleiket nem utasítja vissza. És szeretetre méltó a városi altiszt, aki egyes ajtókat kinyit előttük, ahová bejutni nem remélettek.

Hányan vannak ők ebben a városban, akik részben imádsággal nógatják magukat keserves állásszerző útjaikban, amikor betérnek minden útba eső templomba, hogy talán ott találják meg a segedelmet nagy bajaikban? Hányan vannak, akik kemény, energikus szavakkal ösztönzik magukat, akik versenyt futnak, hogy szinte megszakadnak, akik minden szívet szeretnének segítségül hívni, amelyből még nem veszett ki minden jóakarat a városban? Egy új Dickensnek kellene születnie, aki megérthetően meg tudná írni mindazt, ami 1927-ben Pesten a tanügyi választásoknál előfordul, hogy az olvasók még emberöltők múltán is könnyezve olvassák ezeket a fejezeteket. Egy olyan szemnek kellene most végignézni ezen a városon, aki minden kopott ruha alatt meglátja a gondolat képeit. Aki ismeri a fölvillanó reményt és a megszakadásig zuhant csüggedettséget. Aki látja a „vérző szív iskoláiból” megszerzett okleveleket, amelyeket most talán éppen a polgármester úr nézeget, hogy milyen kalkulációt kaptak annak idején… aki látja mindazoknak a ruhácskáknak, ünnepélyes öltözékeknek az elindulását, amely ruhácskák talán csak az esküvőkön vétettek volna elő… aki látja, hogy mily leírhatatlan tragédiák és komédiák készülnek most a régi Károly-kaszárnyában, amikor a hivatalok megunt asztalainál az úgynevezett tanügyi választásokat készítik elő. Csak a szegény, évek munkálkodásával megszerzett oklevél néz nagyokat, mintha érezné, hogy egymagában nem tud boldogulást szerezni tulajdonosának. Mintha az oklevél lett volna a legfölöslegesebb azok között a különböző okmányok között, amelyeket a pálya elnyeréséhez a tanügyi választáson „mellékelni” kell. Ó, hogy sírdogálhatnak ezek a szegény oklevelek, amikor számokat kapnak, mint a sorsjegyek! Érdemes volt értük annyit küzdeni értük?

* Mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, mi, újságolvasók, jól tudjuk, hogy a

spiritusz rektora te voltál annak, hogy sok reménység, sok csüggedtség életre keljen Budapesten, amikor a tanügyi választások megint elkövetkeztek. Tudom, hogy megrendülve nézed azt a szívszaggató kálváriát, amelyet ezer tanítódiplomás búcsújárói most járnak a városban. Vajon hánynak sikerül a hegytetőre érni, és meglátni a kelő napot? Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy már amolyan éjfél utáni szaga van az időnek.

(1927)

- 306-


Szemere végrendelete

Szemere Miklós korában divatoznak a szép levélpapirosok, valamint a meglepő névjegyek… Ám Szemere úr levelezéseit többnyire annak a fogadónak a levélpapirosán végezte, amely fogadóban abban az időben lakott, mert némely dolgokban nem hallgat vala a divat szavára a különc uraság. Még csak amolyan címeres pecsétnyomója sincs, amilyent a múlt században minden úriember használt, hogy a hitelesség kedvéért a papirosba üsse a családi címerét. Elegendő neki a „Pannónia” fogadó feliratos levélpapirosa, hogy sorainak kellő hitelessége legyen. És levelei alá, amelyek néha jelentőségesek, se ír többet az aláírásban, mint az Sz. M. betűket, amely betűknek a jellegzetességéről feltette, hogy elegendőek a levélírónak igazolására. Írt a bécsi Jockey Club levélpapirosán a bécsi Rothschildnak, ha betéteiből akart felvenni nagyobb összeget. Írt a Hotel Sacher levélpapirosán, ha fontosabb ügyeiben intézkedett. Gyűrűtlen kezéről sohasem vont le pecsétgyűrűt még pénzeslevelek elküldéséhez sem.

Nem csoda, hogy végrendelkezését nagy jelentőségű vagyonáról ugyancsak egy levélpapirosra írta, három sorban, mint valamely rövid intézkedését, amelyet lóidomárjának küld Tatára. Még csak tanúkat se vett a végrendeletéhez. Személyesen átnyújtotta azt Politzer Gézának, akit az úri társaságból ismert – magas, sovány, elegáns úriember volt a közjegyző, aki szabad óráit az Országos Kaszinóban töltötte (ugyanennek a kaszinónak a környékén, a Kossuth Lajos utca sarkán következett be később a közjegyző halála egy baleset révén). Politzer Géza átvette az egyszerű levelet, rányomta közjegyzői pecsétjét, és ezzel a legendás Szemere-milliárdoknak sorsa el volt intézve.

Ő a maga használatára egy kétágú, kopott bőrbugyellárist viselt a kabátja

zsebében, amelyet gumiszalaggal kellett egyben tartani, hogy a hanyagul elhelyezett bankók helyükön maradjanak, de jóemberei részére mindig volt bugyellárisajándéka, amely bugyellárisokat tucatszámra rendelt a Váci utcai kereskedőnél. Aranysárga és ezüst színű bőrből készültek ezek a bugyellárisok, színükkel jelentvén Sz. M. úr lóversenyszíneit, amely színekben lovasai (Cleminson, Varga) annyi győzelmet arattak paripáival. (Hogy harsogott néha a lóversenytér, mikor az aranysárga, ezüstfehér dressz győztesként robbant el a célkarika előtt. Akkoriban még Pest ütőere együtt érez, együtt ver a Gyep szívével.) És az ajándék bugyellárisok, a Szemerék fejedelmi címerével ilyenkor megtelnek ropogós bankókkal, mint akárcsak abban az időben, amikor Sz. M. úr megajándékozta őket. Mert nem követte el azt a tréfát, hogy üres bugyellárist adjon ajándékba. Hoztak-e valóban valakinek szerencsét ezek a babonás

- 307-


bugyellárisok, amely célból Szemere úr osztogatta őket? Ki tudná, ki tudhatná. Szemere úr környezetében nem volt szokása senkinek dicsekedni a szerencséjével – abban a házban, ahol éppen a szerencse dédelgetett fia lakott.

A névjegyére csak a neve volt rányomtatva olyan betűkkel, amelyet a nyomdászok makartnak mondanak. Sok vizitkártyát nyomnak ilyen betűvel, mégis a Szemere úr névjegye ajtókat nyitott ki, amely ajtók különben zárva maradtak volna, fiókokat pattantott fel, amely fiókok hozzáférhetetleneknek látszottak, komoly, szigorú ajánlatokra vonult nyájas mosoly a névjegy láttára, mert a monarchiában mindenfelé ismerik vala a vizitkártya tulajdonosát.

Voltak kék és vörös plajbászai, amelyekkel annyi mindent feljegyezgetett, ami az életében fontos volt. A világ valamennyi sportlapját, lóversenyprogramját járatta, és rövid megjegyzéseit, jelzéseit, felkiáltójeleit, hieroglifjeit e szaklapok margójára írta. Mert otthonos volt Európa minden lóversenyében. Angliából is jelentették neki zsokék, lókereskedők, ügynökök és sportférfiak, ha valamely különös jó paripával találkoztak a csodálatosan zöldellő angliai versenypályákon. De ugyancsak a lóversenyújságok margójára írogatta fel sajátságos ötleteit is, amelyek napközben eszébe jutottak, miközben egy nagy utazóládán üldögélt szobájában, vagy pedig katonás, párnátlan fekhelyén heverészett. Ezek a színes plajbászok közvetítették hirtelen elhatározásait, mert babonásan bízott szerencsés ötleteiben. Csak váratlan sugallatoknak engedelmeskedett. Némely dolgokban hónapokig nem határozott, szinte kerülte a róluk való beszélgetést, mert nem akarta fárasztani magát. „Rávenni” vagy „meggyőzni”, avagy megnyerni aligha lehetett őt olyan eszmék vagy dolgok szolgálatára, amelyek nem tetszettek neki nyomban az első percben. A pillanatok lovagja volt. A szerencsés pillanatban bízott, amikor nagy összegű versenyfogadásait elhelyezte, pillanat alatt határozott szentlőrinci és felső-magyarországi birtoka megvásárlásáról, ugyancsak pillanatok alatt alakultak meg benyomásai emberekről, dolgokról, eszmékről, amelyek életében foglalkoztatták. Egy lóversenyújság szélére írta fel először ama Széchenyi-pohárköszöntőjének mottóját, amely köszöntőről aztán évekig emlegették. „Nem boldog a magyar!” – mondá, miután kék irónjával feljegyezte ezt a lóversenyújság margójára. Ilyen pillanatnyi elhatározás alatt született végrendelkezése is, amelyben Szemere Istvánt, a Ferenc József intézet kis egyenruhás növendékét tette meg általános örökösévé.

A gyermeket csak egyszer látta életében, milyen különös véletlenje a sorsnak, hogy az egyenruhás fiúcska meglátogatta őt „Pannónia” szállodabeli magányában egy vasárnapi reggelen, amikor a különc Sz. M.-nek valamely különös álma lehetett éjszaka! Feljött a fiúcska kis katonatisztes sapkájában, apródkardocskájával az oldalán, gyermeteg, szelíd tekintettel és az intézetben

- 308-


nevelkedett fiúgyermekek illedelmességével a fogadó első emeletére – ha még ott ült volna a nyitott ajtójú titkári szobában a piros orrú, fehér hajú Erdélyi Gyula, bizonyára kezet csókolt volna a szekretáriusnak.

Az egyenruhás kis diákot az édesatyja, az a bizonyos Szemere Gazsi kísérte, aki élete végéig zsinóros magyar ruhában járt, mintha Zemplénben sohase felejtenék el Kossuthot és korát. (Habár ez a Szemere nem volt Kossuth-párti, ha Kossuthról volt szó a titkári, az „elfogadó” szobában: Gazsi úr a maga nyugodt, komposszesszor hangján, varjúbajsza alatt mindig csendesen megjegyezte: „Jól van no, de ne feledkezzünk meg Szemere Bertalanról se, aki legalábbis annyit szenvedett a hazáért, mint Kossuth. Hogy Görgey Artúrról ne is beszéljünk.” – A magyar szabadságharc felejthetetlen alakjairól már régen nem volt szó Magyarországon a diskurzusokban, de itt, a Sz. M. fogadószobájában majdnem mindennap felvetődtek a históriai kérdések, amíg a „fejedelemre” várakozni kellett. Erdélyi Gyula, a titkár felfogása szerint Kossuth és Görgey, valamint Szemere Bertalan óta voltaképpen nem történt semmi, mint a budavári Hentzi-szobor felrobbantásának kísérlete, de még az sem sikerült, tehát nem nagyon érdemes a dologról beszélni.)

Szemere Gáspár atyafiságos kötelességének tartotta, hogy fiát (Istvánt, a mostani Szemere-örököst), midőn az a Ferenc József intézet növendéke lett: bemutassa „Miklósnak”.

Szemere Miklós éppen az utazóládáján üldögélt, amikor Gazsi rokona és kisfia bekopogtatott hozzá.

– Ejnye, be nagy fiad van, Gazsi – mond Sz. M., és egyetlen pillantással tetőtől talpig végigmérte a kis növendéket.

Hogy ebben a szempillantásban mi történt: azt emberi képzelem nem tudja kitalálni. Másnap Politzer Géza budapesti királyi közjegyző kezei között volt Szemere Miklós végrendelete.

A pillanatok szerencsés hőse, Sz. M. talán azért valósította meg habozás és

haladék nélkül pompásnak tetsző ötletét, mert voltaképpen sohase reménykedett a hosszúéletűségben. Mindjárt érezte – persze, sohase beszélt róla –, hogy valami baj van odabent, ahol a szívnek kellene elvégezni a maga dolgát. A szívbajosok változékony kedélyhangulataival: élvezte néha jó napjaiban az élet örömeit, majd rossz napokban félelmetesen komor volt, némelyek attól tartottak, hogy életuntságában önkezével vet véget életének. Verejtékes zsebkendők hevertek körülötte, tekintete megtört, már a csukott kocsi se volt neki elegendő, hogy elrejtse rosszkedvét, hanyatló egészségi állapotát a pesti utca járókelői előtt, forró nyári időben is felhajtotta a felöltője gallérját, amikor a lóversenytérre

- 309-


kocsikázott. Hanyag, lassú, szinte imbolygó léptei, de hirtelen káromkodásai vagy fátyolozott felkacagásai is: mind egy beteg, maga bajával gyötrődő, belső félelmeinek, komor révületeinek élő ember élte nyilvánulásai voltak. Talán azért áldozott annyit a sportra, mert ő maga nem sportolhatott, éppen a szíve miatt. (Mind ritkábbak azok az idők, amikor ebéd előtti időben olyan kedve kerekedik, hogy Santellivel, a vívómesterével mérje össze kardját a „Pannónia” gondosan lezárt szobájában, vagy olykor kivédhetetlen cselvágásokra tanítgasson engem, amikor néhány röpke párbajt kellett elintéznem itt-ott az életben.)

Fantasztikus vagyona, még fantasztikusabb szerencséje mellett Szemere Miklós, az utolsó „magyar nábob”: voltaképpen egy boldogtalan, keserves melankóliára hajlamos úriember volt, akinek aligha tudott valaki vagy valami örömet okozni életében. Igaz, hogy aranyból volt az árnyéka, de mégiscsak árnyék volt az, amely árnyék mindinkább elmenekedett a magányba az emberek érdeklődése elől. Nem kedvelte Károlyi Mihályt, bár segéde volt annál a párbajnál, amelyet Tisza Istvánnal vívott; nem keresett már kaszinói látogatásai idejében sem mást, mint egy kényelmes karosszéket, ahol letelepedhetett lóversenyújságjai közé, és végül elbóbiskolt felettük. Még a játékszenvedély is elröppent belőle, mert megunta a nyerést is. Bizonyos vagyok benne, élete utolsó éveiben csak kézlegyintéssel vette tudomásul, hogy a karikatúrarajzolók még mindig kártyakirálynak rajzolgatják. Majd (a céllövölde felállítása idejében) Tell Vilmosnak, a makk felsőnek rajzolják őt. Néhány fotográfián kívül nem maradt utána arckép, mert annyira hiú volt, hogy még lefesteni sem engedte magát, de a lovai lefestegetésére tartogatott házánál egy lengyel származású festőművészt, aki egész életében nem tett egyebet, mint Szemere-lovakat festegetett.

…A bécsi lóversenytéren, ahol a Jockey Club tagjai részére fenntartott emelvényen hirtelen rosszul lett, ahonnan félholtan vitték szanatóriumba: bizonyára eszébe jutott a végrendelete is. „Minden vagyonomat hagyom Szemere Gáspár fiának, Istvánnak” – mond a rövid rendelkezés. – Mostanában van nyolcadik évfordulója a halálának. Mintha száz esztendő múlott volna el azóta.

(1927)

Hátrább az agarakkal, Szolnok! Kié a legjobb agár 1927-ben Magyarországon?

A Nyírben, október végén Körülbelül erre a kérdésre felel meg az az agárverseny, amelyet a Szabolcs

megyei Agarász Egylet a következő héten Nyíregyházán rendez; ősi szokás

- 310-


szerint napokra terjedő programmal fűszerezvén, garnírozván, ízesítvén azt az egyetlen délelőttöt, amikor a nyíregyházi határban az agárversenyt tartják. Így mondják a Nyírben:

– Mert voltaképpen akkor kezdődtek a sok mindenfele bajok, amikor már a háború előtti időkben kezdtük elhanyagolni apáink, őseink mulatságát: az agárversenyt; valamint az agártenyésztésre nem fordítottunk itt kellő gondot, hogy már szinte megelőztek bennünket a szolnokiak, a hevesiek, a bácskaiak – már Bihar is számítani kezdett valamit a világon, amikor végre észbe kaptunk mi, régi szabolcsi urak, és megint csak beengedtük a szobákba agarainkat, amelyeknek csak a tornácon volt szabad ásítozniok.

Október végén a Nyírben már körülbelül nincsen aktuálisabb téma az agárversenynél. A szüretekkel elkészültek mindenfelé. („Közepes, gyenge közepes” – mondják a napkoriak, akik a legjobb borokat termelik.) A présházak felől őszi ködbe vesző kalimpálással viszik az utolsó mustos hordókat a terhes szekerek a pincék felé. Varjú kíséri már a szőlőpásztort a füttyös rigó helyett. Melankolikusan hangzik az utolsó dióverés hangja, amelyet azokra az öregasszonyokra szoktak bízni, akik egyébként a világon már semmire nem alkalmatosak.

Útitársam tovább panaszolja a hibákat, amelyek az agarászatok körül a múltban történtek.

– Az öreg Kállay Andrásnak volt az a mondása, hogy a magyar nemességet szeretni kell. Hát ebbe a mondásba belemagyarázható az is, hogy a magyar agarakat is szeretni kell, mert ő volt a nemesemberek kutyája, akinek helye volt a Kúria belsejében, akár a gondjaiba merült gazda lábánál, akár pedig a kályha mellett. A többi kutya, vizsla, komondor, kuvasz, házőrző: az udvaron tanyázott, ahol maga volt. A farkaskutyát most sem nagyon ismerjük és szeretjük ezen a környéken, bár némely más vidékről ide kommandírozott katonatiszt hozott belőle mutatványt. Csak maradjon meg a kutya kutyának. A farkas farkasnak.

– Ama sok mindenféle cél között, amely őseinket erre a lapályos, szelíd területre vezette: bizonyára benne foglaltatott az agarászat célja is. Kutyával urak vadásznak, akik adnak valamit arra, hogy különb állatuk legyen, mint a parasztoknak. De hát a háború, de már a háború előtti világ sem kedvezett az úri tempóknak. Az lesz az igazi nagy magyar író, aki biztosan megírja annak a magyar nemesembernek a történetét, akinek az apja még kúriában lakott, a fiából pedig demokrata lett, mert más nem lehetett többé Magyarországon. Nem adtak neki máshol helyet, csak Vázsonyiék. Igaz, hogy már a régi függetlenségi világban is voltak itt, Szabolcsban egyesek, akik mindig a népet emlegették. Ámde akkor olyan kuruc korszak volt, hogy a vármegye csupa függetlenségi

- 311-


követet küldött az országgyűlésbe. A miniszterbeiktató Nyíregyháza lett hűtlen először a függetlenségi elvekhez, amikor az öreg Benyiczki Miksával szemben a kormánypárti Ferlicska Kálmánnak adta a mandátumot. Egyik olyan tirpák, mint a másik – vigasztalgattuk magunkat mi, megyei urak, és nem sok jelentőséget tulajdonítottunk a dolognak.

A Sóstó felé visz el utunk, ahol a mai Nyíregyháza modern városnegyedét építgeti.

– Hát hol is hagytuk el? – mond útitársam. – Hát agártörténetében kicsinyben benne van Magyarország története, mint ahogy a vízcsöppben a mindenség. Az agárnak fénykorát tévesen mondják a múlt század elejére, a Recsky Bandik, a Józsa Gyurik és más országos hírű urak idejére. Az agárnak fénykora véleményem szerint a szabadságharc utáni időben volt Magyarországon, amikor mindenfelé alakulgatni kezdtek az agarászegyletek. A Bach-korszakban az volt az osztrákok gyanúja, hogy nemzeti összeesküvések palástolására gyülekeznek egyletekbe az agarászok. Annál nagyobb kedvet kaptak uraink az efféle egyletekbe való belépésekhez. Mert hiszen ha már Kufsteinban nem szenvedhetett mindenki az imádott hazáért – igyekezett legalább itthon annyit vállalni a bajokból, amennyit elbírt. Az öreg Podmaniczky Geyza, az aszódi ágból volt az agáregyletek alapítgatója, négy lóval járta be Szabolcsot, a Bácskát, Hevest, hogy mindenütt agáregyleteket alapítson, amelyeknek aztán ő lett az országos elnöke. (Voltak ilyen szervező tehetségek a múlt században – például az öreg József főherceg is, aki az önkéntes tűzoltókat szervezte meg Magyarországon, csak a cigánysággal nem bírt, pedig ő volt a legfőbb patrónusuk.) Hát a mi szabolcsi egyletünk tán a legrégibb Magyarországon. Mindig volt – ha nem is működött.

Megnézzük most azt a nyíregyházi fogadót, a „Magyar Koroná”-hoz címezve, ahol az agarászok napokra tervezett összejövetele tervbe van véve. Bizony, más az, mint a „Régi Nap”, amelyet Jókai Mór írt regényében. Modern, nagyvilági szálló ez – még csak istálló, kocsiállás sincs benne. Vajon hová teszik az agarászok a fogataikat, amelyekkel büszkélkedni szokás a versenyhez való felvonuláskor. Útitársam elmereng:

– Hiszen bizonyosan sikerülni fog az idén is minden, mert jó kezekben van a rendezés. Jó a vendéglős, tűrhető a cigány. A szolnoki agarak megint csak kikapnak, ha ide merészkednek a szabolcsi homokra. Hátrább az agarakkal! – szokták mondani a szolnokiaknak. De hát hol van például Gencsy Berti, aki nyolcvannégy esztendős korában is lóra ült, és úgy vezette ki az agarászokat a verseny színhelyére. Hol van Gencsy Berti?

– Tán meghalt – vetem fel bátortalanul.

- 312-


(1927)

1928

A kísértetek malma Levél a szerkesztőhöz

Abban a városkában, ahol a minap megfordultam: a régi, kacskaringós utcácskában úgy szálldosnak a hírek, mint a rozmaringillat a kertekből. Most azt a hírt viszi az esti beszélgetések szellője, hogy a régi malmot, amelyet az utca végén közönségesen szárazmalomnak neveztek, és benne évtizedek óta nem munkálkodtak, mintha csak arra szánták volna, hogy félrecsapott nádtetejével véglegesen az emlékezésnek szentelje minden idejét: a régi szárazmalmot megint „életbe léptetik”. Igaz, hogy itt csak lóerejű munka folyik, elszerencsétlenedett gebék hajtják körbe a kereket – de a malomra esetleg megint szükség lesz az idén, mert hál’istennek, bőven termett mindenből, ami a malom ügykörébe tartozik.

Nehéz dolog egy mai, modern embernek megérteni, hogy mit jelent voltaképpen az ilyen híresztelés, amely az esti beszélgetések csendes utcácskáiban fölkerekedik. Elsősorban is nagyon fiatalító hatása van az ilyen híresztelésnek, amelynek hallatára a legöregebb emberek is azt kezdik magukban gondolni, hogy megint csak divatba jönnek, mert, íme, újra szükség van az ő találmányukra, amelyet még a gőzmalom előtt építettek. Másodsorban pedig azt jelenti az ilyen esti pletyka, hogy megint olyan termésünk van végre-valahára, amikor nem mondhatja majd senki, hogy nem termett elég kenyér Magyarországon. Még a szárazmalmokra is kijutott a teendőből, nem beszélve a szélmalmokról, vízimalmokról, amelyeket bizonyára már nagy reparatúra alá fogtak tulajdonosaik.

Mintha egy darabka térne vissza a régi magyar életből, amikor ezekről az ódon, legendákba, mesemondásokba való malmokról hallunk. Mintha nagy borulat után egy tenyérnyi kékség mutatkozna valamerre. Mintha valami régi kedvek kezdenének fölbugyborékolni bennünk, amikor elgondoljuk, hogy a már semmire se jó szárazmalmokból megint vidám kiáltozás hangzik, amikor deresedni kezd a nádtető; verébsereg vidul, és ló nyerít az elnémult udvarokon. De a határokban terpeszkedő szélmalmok is elkezdik rejtelmes jeleiket adogatni a

- 313-


szélben. És a vízimalmok oly romantikusan kelepelnek megmaradott folyóink mentén, mintha ott folytatnák a mesemondást, ahol valaha abbahagyták.

A malmokra megint nagy szüksége lesz Magyarországnak, hogy földolgozhassa esztendei termését.

Talán még az a boldogtalan malom is nekifiatalodik egyszer, amely már hosszú évek óta nézegeti magát üres, sötét szemeivel a pesti Duna-parton, szemközt a Margitszigettel. Mintha a kísértetek háza volna ez a leégett malom, amelyben azok a szörnyű lidércek, tébolyult denevérek, mérges gyíkok, egerek, patkányok lakoznának, amelyek az elmúlt években a magyar életet gyilkolták. Az idegen, aki erre hajókázik a Dunán, megdöbbenve nézi a csonka malmot, amelyet senkinek se jutott eszébe újra fölépíteni, mintha Magyarországon többé nem lenne szükség malomra. Áll a romladék, mintha elpuskázott, tétlenségre kárhoztatott életünket jelentené, de mind ez ideig hiábavaló volt minden kísérteties figyelmeztetése, éji ablakai mögött senkinek se jutott eszébe mécsest gyújtani a munkának. Ma már a nevét sem tudja senki a vörösbarna, hatemeletes háznak – kitörlődött az élők sorából, pedig csontjai még épek, és falai nem ijednének meg az újabb tennivalóktól. A kísértetek malma, amely mellett búsan, sóhajtva halad el a magyar.

De talán most, amikor a legrégibb szárazmalmokat is emlegetni kezdik a magyar fantáziák, talán most majd rákerül a sor a leégett és érdemtelenül elhanyagolt malomra. Aminthogy azokra a hasznos, derék emberekre is rákerül a sor, akiknek megbízható munkaerejét darab ideig mellőzni akarta a megháborodott, eszeveszett magyar élet. Az emberek és malmok megint csak dolgozni fognak, mert az élet így követeli.

(1928)

A szemlész és a sorsharag Levél a szerkesztőhöz

Emlékszel a nyírségi határcsárdákra, amelyekben szokás volt pihenőt tartani a falra akasztott italmérési engedélyek, trafikjogok és más háziáldások alatt? Emlékszel a határcsárdákban a mindenkori csendőrökre, akik lóháton járták a határt félelmetes kakastollaikkal: a faluzó, úgynevezett vándor kéményseprőkre, akik tele voltak dallal, mesemondással, már csak bánatos foglalkozásuk miatt is? És emlékszel az ivó sarkában lesipuskás módjára meghúzódó fináncra, a spenótbakára, akit Bach-korszakbeli szereplése óta nemigen kedveltek Magyarországon! A fináncból pénzügyőr lett; a biztosi rangban levők még

- 314-


sarkantyút is verettek a csizmájukra; a szemlészek pedig némely vidéken némi sikerekkel is dicsekedhetnek vala a kikapósabb asszonyfajtánál. De még mindig csak gyalogosan baktatott a finánc, még ha hosszú csövű puskát is akasztott a vállára. És a mogorvább külsejű vadász uraktól dehogyis merészelte volna elkérni vadászengedélyüket! Hát csak ült elhagyottan, magányoskodva a határcsárda szögletében. A kéményseprő legény is szívesebben húzódott a kipödrött csendőrséghez.

Hát mostanában megint sűrűn halljuk emlegetni a szemlész nevét, akit olyan

sarzsival akarnak fölruházni, amilyen kevés van a franganátos emberek között. Félelmetesebbnek ígérkezik a jövendő finánca még a csendőrnél is, ha vidéki észjárásunk szerint gondolkozunk. (Ám, azt gondolom, hogy a pesti észjárás szerint is megnövekedik a szemlész árnyéka azoknak a kereskedőknek a látomásaiban, akik amúgy is sokszor látják az ördögöt.)

Fordult megint a világ; a békés pénzügyőr, aki egyébként már kezdett táncosnét kapni a falusi bálakon: megint mumus lesz, mint a nagyapja idejében. A „zsákba, finánc!” hangzatú jelszó, amely az utolsó évtizedekben már kezdett kimaradozni a divatból, mert az emberek lassan ráeszméltek, hogy a szemlészre éppen olyan szükség van a világrendben, mint a többi állami funkcionáriusra – a „zsákba, finánc!” nevű gonosz játék felelevenedik az emberi emlékezetekben. Nem hinném, hogy a polgári beavatkozást élvezett, jóravaló pénzügyőrség különösen megörülne az új pénzügyminiszteri intézkedésnek, amely megint csak visszaveti a fináncságot a régi népszerűtlenségbe, a görbe tekintetű falusi fogadtatásokba, a gyűlölködő vasvillatekintetek mennykőibe, a határcsárda zugolyába, ahol megint csak egymagában üldögélhet, még a vándor kéményseprő se merészel vele barátkozni. Teher is lehet a hatalom, amely a gyalogosan, békességesen és nehéz karabély nélkül baktató fináncságot félelmetessé teendi. Nem mindig kényelmes dolog az, ha a békességes szemlész úr egyszerre önmagának lesz a följebbvalója, mert komótosabb, ha vigyáznak mások is az ember felelősségére, lelkiismeretére.

Nem, sehogy sem illik ez a pozíció a szemlészhez, akit már nem is küldenek mindig az ángya térdébe, ha szűzdohányt vagy kisüstöt szimatol. (Jól eldugták azt a magyarok.) De mivel fogadják ezentúl a szemlészt, akinek joga lesz az asszonyi ládákban, a rokonok kofferjeiben, az ágyak szalmazsákjaiban is kutatni a tilos portéka után? Rosszabb helyre is elkívánják ükeimet az ángya térdinél, és a sok rossz kívánság egyszer csak megvalósulhat a vérmesebb magyaroknál. Pödörheti bajszát a szemlész, pöngetheti sarkantyúját a biztos, nézelődhet jóravaló feleség

- 315-


után a megemberedett pénzügyőr – megint csak ott találja magát, ahol a nagyapja, aki a kiváló káromkodásokra tanítgatta a magyarságot.

De én még azt mondom, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, hogy várjunk a

szemlész úrral, amíg fölköti a beretvaélesre fent új panganétját a derekára. Vannak olyan higgadt emberek, akik a puskaporral is tudnak bánni. Nem kell mindjárt föltételeznünk a szemlészről, hogy pipára gyújt a szénaboglyánkban. Aztán majd csak megnézzük, hogyan kell védekezni a kiköszörült panganét ellen.

(1928)

A magyarok ezermestersége

Azon a vidéken, ahol valaha én gyerekeskedtem: atyám és nagyatyám furcsa, tizenkilencedik századbeli barátai nemigen ijedtek meg az élettől még akkor sem, amikor Hetvennél átkeltek vala az élet Tiszáján.

Most következnek azok az esztendők, amelyekre múltunkkal rászolgáltunk: az ízletes, zaftos, nyugalmas esztendők, amikor már csak nevetni lehet mindenen, ami körülöttünk történik. Csak éppen a bolond szívre kell némileg ügyelni. De Vargányai maholnap ennek is megtalálja a módját – mondogatták, és a változatosnak ígérkező ebéd előtt mindig tokaji bort ittak, hogy gyomrukat előkészítsék a meglepetésekre is.

Ki volt ez a Vargányai, akire nagyatyáink olyanformán hivatkoznak vala, mint az indzsellérek a hírneves mérnökökre, akik csodákat csináltak vala életük folyamán?

Vargányai volt a szívgép föltalálója. Mondják, hogy többféle mesterséget űzött életében. Volt jó szagú

patikárius; majd hegyes lábú táncmester, akinél köszönni szebben senki sem tudott a Tisza mentén, hogy a lakosság majd hanyatt vágódott, amikor ez az udvarias férfiú a városba betette a lábát, hogy ott darab időre tánciskolát nyisson; foglalkozott állatok gyógyításával is, helyettesítvén ama zöld nadrágos, dróttól zörgő embereket, akik messzi idegenből jártak hozzánk, és még a legmagyarabb vidékeken is „miskájerek”-nek nevezik őket; értett a zongoracsináláshoz is, de végül is kárbecslő lett, mint már annyian, amikor a biztosítótársaságok divatba kezdtek jönni nálunk. Körülbelül ez volt az egyetlen tiszteletre méltó állása (meg is maradt benne késő öregségéig), és kárvallott emberek kénytelenek voltak kezet fogni vele.

- 316-


Azt mondhatni tehát, hogy nem iparszerűen kereskedett az általa föltalált szívgéppel, látszat szerint pusztán szívességből engedte át gépét azoknak a nagy tekintélyű uraknak, akik anélkül is kezet fogtak vele, hogy a tanyájukat az öreg juhásszal egy szeles éjszakán fölgyújtatták volna, mert szükségük volt készpénzre.

Vargányái, az örökélet, az állatorvosi teendők, a megkappanosítások, a biztosítások, a táncok föltalálója, már régen a múlt idők mulatságos emlékévé vált volna, ha megint csak el nem következnek vala olyan furcsa idők fölöttünk, hogy a magyar embernek nagyon sok mindent kell tudnia ahhoz, hogy megélhessen. Ezerféle mesterséghez kell értenie, hogy csak alig elviselhetővé tegye az életet.

Csak tekintsünk vissza az alig imént elmúlt éveken: mennyi mindennel próbálkoznak a magyarok. Miután a vadászkutya-dresszírozás, lóidomítás kiment a divatból: a sofőrségre, a pilótaságra, a gépkezelésre vetette magát minden második magyar ember. Hát még akkor nézünk csak nagyot, amikor tőzsdésnek csapott minden valamirevaló magyar ember, aki azt hitte, hogy jobban ért az értékpapírokhoz, mint akárki a frankfurtiak közül. Igaz, hogy ez idő tájt ugyancsak egy hóbortos fináncminiszter ült Magyarország nyakán, akit később a bolondokházába kellett zárni – de a magyarok tán még manapság is hiszik, hogy csupán privát szerencsétlenségük miatt nem gazdagodnak meg a tőzsdén. – Jöttek a különböző egyletek alapítói, akik mindenféle jelvényeket és jelszavakat árusítottak, amilyen haszontalanságokkal csak gyermekek vagy aggastyánok szoktak mulatni; ámde a föltalálók ötleteiből darab ideig komótosan éldegélnek. Mert nem is számít igazándiban magyar embernek, aki valamely egylet kötelékébe nem tartozik; mintha végképp elfelejtették volna a magyarok magányos, társtalan, néma és dacos életüket, amelyre a végzet kárhoztatta őket, amikor itt az idegenkedő idegenek között hazát alapítottak. – Megérkeznek az Amerikába csalogató ügynökök, akiket hajdanában a felvidéki vasúti állomásokon a magyar királyi csendőrség megláncolva kísért a főszolgabíró elé. Fölbukkannak az apostolok, akik koplalásra oktatják az amúgy is éhező magyarokat; a babonák könyvéből élethűen kiperdülnek a javasasszonyok; svábok és bizonytalan eredetű emberek emelgetik öklüket Hadúr oltára előtt a magyarság örök életéért…

Hol vagy te, kókler Vargányai, szeretett svindlerünk, te, régi jámborságunk, akivel már csak azért se volt szokás kezet fogni, mert a szívgépet föltalálta, amellyel akárki, érdemes vagy érdemtelen, tetszés szerint meghosszabbíthatta az életét, elvette a haláltól az arra megérett nemzedéket… Meddig szélhámoskodik még ez a mostani magyar nemzedék ezermesterségével, évről évre változó meggyőződésével, jellemtelenségével?

(1928)

- 317-


1929

Öreg lumpok, ifjú lumpok Levél a szerkesztőhöz

Mi mulatságosabb: a francia pezsgő vagy a kokain? – kérded, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom.

A válasz csak egyféle lehet még 1929-ben is. A francia pezsgőt nem győzhette le bús olcsójánosi korunkban sem a kémia, habár a patikákban olcsóbban mérik a kábítószereket, mint a báli éjszakákon.

Lehetséges, amint ez már bebizonyosodott: hogy a legnapsugarasabb dombok borától is megcsömörlött a fogyasztó, de viszont arra mérget lehet venni, hogy büntetlenül nem lehet sokáig elmulatozni azokban a csárdákban, ahol a kémikusok mérik a maguk mámorító, búfelejtő portékáikat. Könnyű dolga van a múlt időnek a jelen szenvedélyeinek megalázásában ezen a ponton. Azért talán ne is időzzünk e helyen tovább, mert hiszen az apák bűneire, a sámpányezésekre, a boros lumpolásokra, de még tán a reggeli pálinkázásokra is hitelesítő pecsétet nyomott a történelem. Voltak a magyar életnek hősei, akik hetvenesztendős korukig is sikeresen állottak a sarat a farsangokban, a bálokban, a majálisokban, a névnapokban, a másnapos „durchmarsokban”, még csak a kedélyük sem fanyarodott el. De az új kornak még nincsenek „öreglumpjai”, akik kokainos, morfiumos, patikai borok élvezkedése mellett elkorhelykedtek volna a jubileumukig.

Nem, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom: a legmodernebb regényírók sem tudnak az ópiumszívások, a hasisevők, a kokainszipákolók hőstetteiről, fetrengőbb nyomorultjai ők mámoruknak, mint a pálinkás csavargó, aki előbb-utóbb belefagyott az árokba.

Azt mondják, hogy korunkban többé nincs idejük a mámort keresőknek a hosszadalmas lumpolásra, mert az életnek sokkal több a teendője, mintsem bálokban, kocsmákban, vidám társaságokban lehetne lopni a napot, éjszakát. A mámornak oly gyorsan kell jönnie, mint a röpülőgépnek. Az önfeledkezésnek hirtelenebben kell bekövetkezni a villámütésnél. Gyorsabb az élet tempója az Orient-expressznél is, amelyen Szabadkától Budapestig el lehetett fogyasztani néhány üveg pezsgőt, pláne ha cigánybanda is volt az étkezőkocsiban. Ma egy rozzant, pomádészagú, ócska kanapén vagy egy léghuzamos padlásföljáróban heverve meg lehet szerezni az észbontó mámort, amely után a régebbi

- 318-


évjáratúaknak néha napokig kellett bolyongani Budáról Pestre; Falstaff módjára: a mellényzsebbe rejtett cédulákról kellett megnézni a tehetséges kocsmárosnék adresszeit, ahol bármikor ablakot zörgethettek; tudni kellett a „zárórákat”, a cigányzenészek lebujait, a jókedvű dámák kvártélyait, a herbergeket, a lumpok örök patrónusainak, a soha nem alvó csárdásoknak szokásait… Ma, amint mondják, elegendő néhány szippantás a fehér porocskából, amely után csaknem ugyanarra az állomásra érkezhetik az ember, ahol megszabadulhat hétköznapi gondolataitól. A kémia vívmánya, mondják, mint akár a világháborúban, amikor a mérges gázokat feltalálták, mint ahogy a kézzel hajtott verkli helyett a zongoragépet is kitalálták egykoron.

Az új Dante új fejezetet írhatna a pokol vendégeiről, akik pohár nélkül érkeznek meg őket megillető helyükre.

* De egyébként is gondolkozóba kell esni, hogy vajon meddig húzatjuk a

rádióval kedvenc nótáinkat, meddig fejlődik a lumpolás technikája, meddig mulattatnak „Hoffmann meséi”-nek e modern fölvonásai? Az emberi szervezet egy lépéssel se fejlődött tovább Ádámnál és Évánál, ellenben az életrövidítő kunsztokra már fejcsóválva néznek bölcs orvosaink is. Maholnap történelmi zamata lesz annak a kézikönyvnek, amelyben a régi lumpolások lefolyásait, kedveit, kirándulásait, kocsmacserélgetéseit, hangulatvadászait, mondókáit, szertartásait, szabályszerűségeit, mámorosságait, csalódásait, katzenjammereit leírná valaki az utánunk következő, idegenszerű nemzedékeknek. Ha Isten éltet, valaha megírom ezt a lumpkönyvet, mert régen megalapozott hírnevemen szerzetesi életemmel se változtathatok. Igen, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, meg kell tanítani az új nemzedéket a rosszra, hogy a még rosszabbtól megóvjuk őket. Könyvet kell írni a lumpoknak, mint szakácskönyvet a nőknek, hogy el ne rontsák végleg az életüket. Itt a farsang, és egy bolond báró kokaint szagol.

(1929)

- 319-


1930

Béla a „Griff”-ben

Béla szeretett muzsikálni Délibábi úrnak, aki mindig a legnagyobb ábrándok között érkezett meg Pestre, mert itt befolyásos rokonai, kedves cimborái, vagy mint általában mondogatják: „kellő összeköttetései voltak”. Bizonyosnak látszott, hogy Délibábi úr képviselői mandátum, királyi közjegyzői kinevezés, főispáni megbízatás vagy egyéb életben való előhaladás nélkül nem tér haza vidékére. Délibábi úr az első estéken, amikor pesti barátai részére különböző butéliákkal rakatta meg az asztalt a „Griff”-ben vagy más fogadóban: hamiskásan hunyorított Béla felé. „Csak ne sajnáld, Béla, a nótákat ezektől a pesti ficsúroktól.” Béla nem sajnálta a nótákat Délibábi úrtól sem. Mindaddig, amíg Délibábi úr egy estén egyedül maradt, gyomorrontásról panaszkodott a szőke sváb pincérnek, kétszer is végignézte az étlapot, míg megfelelő „könnyű” eledelre talált, sokszor, ha nem figyeltek rá, a bal könyökére támaszkodott magányos asztalánál, és már éjfél előtt aludni ment fogadói szobájába, hogy a reggeli vonathoz fölébredhessen. Főispáni kinevezés nélkül ment haza vidékére. És csak hónapok múlva, amikor már kiheverte a pesti balesetet, jutott eszébe az a nóta, amit Bélától tanult a fővárosban való mulatozása közben.

Béla szeretett muzsikálni a leánykérőben járó, házassági terveket szövögető fiatalembereknek, akik a „Griff”-ben vagy egyéb fogadókban gyakran fölírták a pincér számolócédulájára a nótájukat, amely cédulát Bélához juttatták. Béla néha a cvikkerjét sem tette föl a cédula tartalmának az elolvasásához (pedig szemüveg nélkül a kottát sem látta), mégis körülbelül eltalálta azt a nótát, amelyet megbízója tőle kért. Általában Béla nevezetes volt arról, hogy egyetlen pillantással kitalálta a „Griff” és egyéb fogadók vőlegénykedő fiatalembereiből, de a magukat mórikáló kisasszonyok tettetéséből is a szívérzelmeket. Ritkán csalódott, amikor a „Csak egy kislány van a világon…” vagy az „Elmerengek sötét éjjel…” kezdetű dalocskák eljátszásába fogott.

Miért is csalódott volna, amikor hosszú élete pályáján huszonnégyezer szívet muzsikált össze, amint a statisztikai füzetekben olvasható?

- 320-


Béla szeretett muzsikálni öreguraknak, akik már kiábrándultak az élet hiábavalóságaiból, és idejüket leginkább azért töltötték a „Griff” ritkán elalvó lámpásai alatt, hogy ne kellessen még hazamenniök. Ha néha egy női nevet vagy annak kezdőbetűjét pingálták a fehér abroszra a gyújtófa kormával: az nem jelentett egyebet, mint csak annyit, hogy Béla kimuzsikálta a szívük mélyében rejtegetett titkot. Ezek az öregurak, akik éjféltáján elárulták magukat Bélának: rendszerint megkönnyebbült lélekkel távoztak a „Griff” ebédlőjéből, és többé nem sajnálták elmulasztott boldogságukat, mert okosan rájöttek, hogy miből élne meg a magyarországi cigányság, ha mindenki boldog lenne ezen a világon? Megnyugodva ballagtak tehát hazafelé Béla páciensei, miután kellő adagot beszedtek magukba a Radics-féle búfelejtó nótákból.

Béla szeretett foglalkozni zordon kedvű, mindig számjegyekkel bajlódó, a jó hangulat részére elveszettnek látszó lelkek megmentésével is. Kicsalogatta belőlük a „stim”-et, amelyet az élet küzdelmeiben elvesztettek. Szeretett muzsikálni leskelődő, hallgatódzó, irigykedő prímásoknak, akik a „Griff” falához lapulva, az ablak alatt szinte láthatatlanul hallgatták Béla nótáit, hogy egyet-mást ellessenek tudományából. Szeretett muzsikálni még azoknak a hevülékeny, de nem sok jelentőséggel rendelkező fiatal úriembereknek, akik már akkor is lelkesülni kezdtek „Béla bácsi”-tól, amikor csak a „Griff” bejáratánál, a kapu alatt olvasták, hogy „ma este Radics Béla muzsikál”. S ugyanilyen szempontból kedvelte azt a hölgyvilágot is, amely majd vénségére is táncra akar kerekedni, ha Béla a hegedűjével a füléhez hajol. Ezek a fruskák igazándiban a gavallérjaik kedvéért kacérkodnak a sok mindent tapasztalt Bélával, és valószínűleg ugyanúgy lobogtatták volna zsebkendőjüket egy falusi malacbanda felé is, ha a helyzet így kívánja.

Béla hatvanadik esztendején túl leginkább csak a bandája kedvéért szeretett muzsikálni, mert ennek a cigányságnak a sorsa, mindennapi megélhetése érdekelte, miután az élet elnehezedett fölöttük. Mi lesz a klárinétos várandós feleségével? Honnan vesznek tandíjat a növekedő zenészgyermekeknek? Hát a télire való meleg kabátok honnan kerülnek ki, ha beköszönt a hideg időjárás? – Ezek a gondolatok foglalkoztatták az öreg Bélát, amikor néha fölállott bandájából, az előtérbe lépett, és bokapörgető nótára gyújtott a „Griff”-ben.

Most, amikor majd egyedül marad odakünn a rákosi homokban, talán kedvére is muzsikálhat magának.

(1930)

- 321-


Százesztendős vőlegény tavasza 1930-ban

– Ha száz esztendeig élek, se fizetheti vissza az élet azokat a veszteségeket, nélkülözéseket, keserves viszontagságokat, elmaradottságokat, amelyeket a háborúban, a forradalmakban, a hadifogságban szenvedtem – hallani lépten-nyomon.

– Ha száz esztendeig élek, se láthatok többé olyan tavaszt és májust, mint 1910-ben, amikor még nem kezdődött a háború, és az egész világ, legalább az én világom csak a boldog vagy boldogtalan szerelem körül forgott. Éppen állandó fészkét akartam rakni boldogságomnak, mert küzdelmes ifjúkor után végre meg tudtam volna szerezni mindennapi kenyeremet a polgári pályán. És a kenyérke már akkora volt, hogy másnak is szelhettem volna belőle – mondja egy barátom, akit 1914-ben mint tartalékos tisztet elvittek katonának.

– Ha száz esztendeig élek, akkor se lehetek többé olyan hű, önfeláldozó, ábrándos és ideális szerető, mint akkor voltam, amikor mindig csak egy nőnek a szeszélyére gondoltam, éjjel és nappal vele foglalkoztam; néki, az ő kedvéért dolgoztam, szabad időmet vele töltöttem, és távol tőle is róla álmodtam, mert még álmomban is hittem az ő varázsában, imádságában, amellyel megoltalmazott minden veszedelemtől – szól egy másik barátom, aki a háborúban és a háború utáni esztendőkben éppen a nőkből ábrándult ki, hogy soha többé nem tudott szeretni.

– Ha száz esztendeig élek, akkor se hihetek a gyermekeimben, a legközelebbi rokonaimban, a testvéreimben, a húgaimban, hiszen mind megfeledkeztek rólam, amikor már jó darab ideig nem adhattam hírt magamról a lövészárokból, majd a fogolytáborból, de messzi számkivetésből sem. Mindenki belenyugodott, hogy elvesztem, elpusztultam, meghaltam vagy legalábbis rövidesen meghalok, mert távol voltam tőlük? – ki hitetné el velem azóta, hogy van gyermeki szeretet, van testvéri szeretet a világon, mikor magamon ezt nem tapasztaltam? – panaszolta egy harmadik barátom, aki a testvériségből „józanodott ki” olyan mértékben, hogy a háborúból való hazajövetele után esztendőkig nem tudott itthon maradt testvéreire még nézni sem.

– Ha száz esztendeig élek, se felejthetem Bányai Elemért (Zubolyt), az utolsó idealista hírlapírót, aki Budapesten járt – mondja a negyedik barátom, aki „önzésében” még mindig azt „várná” a sajtó munkásaitól, hogy ideáljaikért ne csak a harcmezőn haltak volna meg, hanem hazajövetelük után itthon is; amikor politikai és társadalmi meggyőződéseikben azóta se tudnak „összestimmelni”. – A sajtó nem teljesítette a kötelességét akkor, midőn belenyugodott abba, hogy világháborút szítsanak; – a sajtó nem teljesíti kötelességét most, amikor

- 322-


megnyugszik abban, hogy az emberiség tovább is hervadozzon a megmérgezett atmoszférában, – folytatja barátom. – A nyomorult gyertyának van annyi jussa, hogy eltegye jobb időkre lángját a gyilkos gőzökkel teli pincében, ahová levegőt kémlelni küldték. Csak az emberi szellemnek kell tovább a világosság érdekében dolgozni, amikor már mindenki tudja, hogy dohos, egészségtelen, gyilkos légkörben úszik tovább a világ, mert a háború halottai nem nyugodtak még meg abban, hogy egyedül csak nekik kellett meghalniok a háborúért! Hol vannak ilyenkor az idealista írók, akik felnyissák szemét a megvakult emberiségnek, amikor megint tavasz van, megint május van, megint kezdi az emberiség a természettel együtt az életét a megújulás, az ismét virágzás, a fejlődés, a növekedés, a gyümölcsözés felé? – Ezt panaszolta negyedik barátom, amikor Zubolyt és véle együtt mindazokat a szellemi hősöket kereste, akik a háborúba elvitték ideáljaikat, és onnan nem tértek vissza, mert elestek ideáljaikkal együtt.

…Csak ötödik barátom, mindenki barátja, ápolója, vigasztalója, a

mindnyájunkban lakozó és elválhatatlan barát, az önző lélek mondta meg most is az igazságot:

– Ha száz esztendeig élek, még akkor se lesz szebb a tavasz sohasem, mint 1930-ban, amikor életben vagyok, holott régen meg kellett volna halnom. Itt vagyok, és szagolom az ibolyát, nézem az égboltozatot, megsimogatom a falombot, hallgatom a madarak énekét, keresem lelkem felvidulását és megújhodását a hosszú zordon tél után, mert nem élhetek örökös gyászban. Ha száz esztendeig élek, akkor se lesz megelégedettebb tavaszom, mint 1930-ban, mert nem szenvedek többé a szerelem miatt, amely elhagyott; megismertem a nőket, és nem bánkódhatom többé ábrándtalanságuk miatt; nem szomorít többé testvéreim önzése, mert éppen olyan önző lettem én is; nem hiszek többé azokban az ideálokban, amelyekért meg is lehet halni.

Ha száz esztendeig élek, akkor se lesz többé oly csendes, szertelenségektől, bolondságoktól, megháborodásoktól mentes tavaszom, amikor megismertem a világot, amelyért nem érdemes szenvedni.

Vajon melyik barátomnak volt igaza az öt közül, amelyek, mint az öt ujjam következnek egymás után, és egyik esztendőben arra valók, hogy megsimogassanak a jó magaviseletemért, de egy másik esztendőben arra is hajlandóságot éreznek magukban, hogy megfojtsanak, mint a hóhér bánik el az elítélttel? Kinek van igaza?

(1930)

- 323-


A magyar búza elégiája

A magyar búzának meglehet az az öröme, hogy akkor vágják le, amikor a legszebb, legértékesebb, legalkalmasabb földön járó alakja az eltávolításra. A búzatáblák mindig úgy távoznak el tőlünk, a horizontról, hogy megmaradnak gazdag, bőséges, kedves ismerőseinknek, akik megteltek minden jóval, ami ezen a földön elérhető: napsugárral és az emberek megbecsülésével, áldással és vagyonnal, mert nem éltek hiába. Nem lehet boldogtalan, aki ilyen, másoknak tetsző, hasznos, eredményes életet élt halála előtt. Csak jó lehet a megérett búzának az arató kaszája, amely megszabadítja attól, hogy elhervadozzon, öregen megromoljon, szemétté és gazzá váljon, mint annyian az emberek közül, akik túlélték legszebb korukat.

A búza a legszabályosabban kezdi, éli és végzi földi életét. Látja azt a tavaszt, amely mindig a legszebb Magyarországon, mert reménységekkel teli. Nem lehet oly boldog, de oly boldogtalan soha a tavasz, hogy mindig ne remélne többet. Látja azt a nyarat, amely részére akkor végződik be, amikor már többet nem adhat az embereknek isteni eredetségéből, amikor a legjobbnak látjuk őt minden magyar eredményünk között; amikor a legtöbbet tette meg arra nézve, hogy az utána következők jövendőjéről gondoskodjon; amikor az ég közepén áll a delelő nap, és az esztendő is a legszebb férfikorát példázza. A búza nem öregedik nyakunkra, mint a fák, az asszonyok és az ifjúkori ideálok. A búzakalászt nem festheti maga elé másképpen a fantázia, mint amilyen valójában: jóságosnak, áldásosnak, erejében lévőnek. Mindig aranyat ad, ha csak eregeti is a szemet, mint a pazarlásában megfösvényesült ember. De ritka az olyan esztendő, amikor gazdag nemzeti Ősapaként ki ne fizetné az adósságokat, amelyeket bizonyos megérkezéséig a javíthatatlan unokák csináltak a kontójára.

Fizet 1930-ban is, mintha feledte volna mindazokat az esztendőket, amikor a magyarok helyett másoknak érett meg; fátyolt vetett a közelmúlt időre, amikor ugyancsak kockát pergettek még csak zöldülő mezőire, napsugáros ölelkezésben érőségére, a föld mélyéből, az ősök temetőiből előnyomakodó hajtásaira, a bűnöket, emberi rosszalkodásokat, történelmi tévedéseket eltűrt aranykalászaira. Fizet, mint a magyar búza… Egy negyvenmilliós monarchiának elegendő volt a magyar medencében évről évre megtermő arany. Ma egy negyedrésznyire megfogyatkozott magyarság adósságainak kifizetésére se elegendő. A húsz év előtti időkben Magyarországnak a hasonló termés idején csak bámulói, irigyei, de tisztelői voltak a világ népei között, akik fölkiáltottak:

– Boldog, aki magyarnak született!

- 324-


Most, 1930-ban, a népek és eszmék, szeretők és ellenségek elkeveredésében: csak a jogtalan hitelezők szeme nézi sanda gyanakodással a magyar arató kaszájának lendülését. Nincs olyan jámbor lélek e földgömbön, aki szerencsét kívánna fölsóhajtásával a „gazdag” Magyarországnak, mert a világ gondolkodása azóta megváltozott. Magyarország nem magának arat, Magyarországon nem derülnek föl az arcok a régi önfeledt áhítattal Péter és Pál napján, Magyarországon csak a keserűség poharát töltik meg imákra is a könnyek. Bármely arany hadseregeket küldtek is az ősök nekünk a napból, ahová lelkűk elszállott, és a föld alól, ahonnan hamvaikkal tovább is a magyar nemzet gazdagságát szolgálnák.

Megrendítő Péter-Pál. A gondolkozók lelkében nem verhet visszhangot semmiféle himnusznak a harangzúgása. A magyarok elfelejtettek földerülni, fölimádkozni, fölkiáltani az örömtől. Mosolyogni se tudnak már az arcok az eldorádói aranymezőkön. Csak az aratók dolgoznak szilajon, acélra válottan, összeszorított foggal, nekifeszült izmokkal, mint mindig, amikor az érett búzát a maga helyére, a nemzeti kincstárba kellett behordani. Nem öregedett meg Magyarország, az ereje, búzája a régi… És ez az egyetlen vigasztalásunk, amikor ősi földünk megint fizetgeti értünk a kontókat. (Péter-Pál reggelén.)

(1930)

A cigány bíró emlékére

Vigasztalhatatlanul szomorú lennék, ha az Ilonák, Irmák, Irének, Idák, akik a Nők Ábécéjében ugyanazon az első oldalon foglalnak helyet, mint az i betűs első könyvünkben, hálátlansággal vádolnának, mert Annát dicsérem, aki névnapjával, nyári, telt keblű gyümölcseivel, virágban pompázó kertjével, legkiadósabb évszakával, csillagos éjszakájával, beszédes lombjával, felejthetetlen báli zenéjével a férfiéletnek egy olyan napját jelképezi, amikor eredményeket lehet elérni a nők körül való forgolódás révén; a szenvedésen kívül azokban az élvekben is lehet részünk, amelyekért, sajnos, annyiszor hiába ostromoljuk a Johannákat, Jucikat, Julisokat, Jolánokat, akik közeli rokonai az i betűnek.

Az Annák, ha névnapjukat komoly ceremóniával megtartanánk – mint ahogy a komolyság mindig gondolkozóba ejti a nőket: az Annák a férfiak önfeláldozó tevékenységét azzal is honorálják, hogy engedelmesebbek, szelídebbek, simulékonyabbak, mint más napokon. De, ismétlem, arra nagyon vigyázni kell, hogy az Annák komolyságunkat komolyan vegyék, elméjükben és

- 325-


szívükben ne üssön tanyát a kétség: a dalaikra, a színeikre, a kesztyűikre, a cipőjük táncos sarkaira örökétig tartó fogadalmat kell tennünk, hogy eszünkbe ne jusson, hogy más monogramok is vannak a világon, mint azok, amelyek az Annák kendőcskéikbe, az ingecskéikbe vannak hímezve. (A felvidéken, ahol a legyezőket néha lombfűrészes fából szerkesztették: a legyezővel néha koppantottak a férfiak feje búbjára, ha azok Anna-báli fogadalmaikról megfeledkezni akartak. Pesten, ahol a kontyokba hajtűket helyeztek az Anna-báli tánchoz, a hajtű néha sebet ejtett a férfiún, aki – nagy ritkán a sok között – felejtgetni gondolta volna ígéretét. Egyszer, Szabadkán, egy báli papucs piros sarkával ütögették meg egy úriember homlokát, aki a kólót reggelre már más nőkkel akarta lejteni.)

Ne éljünk vissza a nők hiszékenységével, akik Anna-bálkor, az egyetlen

nyári bálon, amely után szüretig nem történhetik nevezetesebb találkozás: engednek a „negyvennyolcból”, és érett gyümölcsként, csengő barackként, vajas körtveként, nedvbő szilvaként hullanának azon férfiak ölébe, akik még csak Trója ostromára sem mentek értük, egy esztendőt sem töltöttek a Szentföldön, Anna királynőt sem szolgálták a fehér rózsa – piros rózsa-várakban, hanem legföljebb a kalendáriumban tartották számon Anna asszony napját, a különböző Füredek (Balaton-, Tátra-, Igló- és Tiszafüred), a változatos Fürdők (Császár-, Sóstó-, Siófok- és Parád-fürdő) tánctermeit frissen vágott falombokkal díszítették, lampionokat akasztottak a fákra, a tó környékén már csak szúnyogok miatt is eloltottak minden világosságot, a kottakereskedésben találnak egy hangjegyfüzetet, amelyből a helybeli karmester és a cigánybanda segédletével új „Anna-csárdást” lehetett kombinálni, frakkot húztak nyári hőben, kitéve magukat annak a veszedelemnek, hogy a megyebeli bérlő jégbe hűtött szódavizet rendel náluk a maga kerti borához, cigánybíróságot vállalnak, hogy hajnalban, a szerenádok idején teljhatalommal rendelkezzenek a vidéki cigányság életével, amikor a zöld zsalugáteres ablakok alatt a nótákat ismét el kell játszani a szendergő hölgyeknek, amely nótákat az éj folyamán megkedveltettek velük. – Nem szégyellem, hogy voltam cigánybíró a fenyőerdők tengerszemeiben tükröződő csillagoknál; ugyancsak sétapálcával, mint valami varázsvesszővel mutattam rá bizonyos lefüggönyözött ablakokra az ódon, salétromos falú ŕ la Esterházy fogadóban, ahol a cigányoknak több „érzéssel” kellett kezelni a hangszereiket, mint akár az Anna-báli forgatagban: az Annák nem panaszkodhattak, mindent elkövettem a július végi éjszakán, hogy évtizedekig méltó legyek kotillion rendjeikre, a plajbászkájuk koptatására, amellyel beírták nevem táncrendkönyvecskéjükbe, néha annyi kredittel, amelyet aranyfontokban

- 326-


sem lehetne kifejezni; hű vezetőnek mutatkoztam sötét erdei utakon, amikor a nagy reményű fiatalság elfújta a gyertyát a kerti lámpásokban; segítettem megkeresni elveszített tánccipőket a bokrok között; sőt, hajdanában, amikor még az alsószoknyákra letelepedtek a nők a füvön: gombostű is akadt kabátom virággomblyuka mögött a szövetben, a szakadt szoknyafodrok föltűzéséhez. Ha égiháború keletkezett, mindig volt kéznél egy köpenyeg (suba, szűr vagy felleghajtó), amely alá takarni a rózsaszínruhás hölgyeket gavallér kötelesség, mint már a nóta is előírja: „…Ne félj, barna kislány, nem hagylak; Subám alá takarlak”; és ha a Kárpátok között megáradt patakon kellett átkelni: nem féltem elvarázsolástól, amikor az ijedős kisasszonyokat a nyakamban lovagoltattam, amíg a patakon átkeltünk.

De nem is kerülhetett arra a sor, hogy a nők hiszékenységével visszaélhetett volna akár a fölhevült gavallér, aki idegenből jött aranygyapjút (és csókot) rabolni. A cigánybírónak joga volt jégbe hűtött szikvizet fecskendezni a fölizgult táncos gallérjába; joga volt darab időre beszüntetni a zenélést, míg az illetlen hódítót a közeli tengerszemben (vagy kék nefelejcses tóban) megfürösztötték, megbuktatták. A Balatonba való dobást a víz sekélysége miatt nem lehetett mindenütt alkalmazni. Ellenben Verőcén (Nógrádban), ahol meredek a part, annyi gavallért bedobtak a Dunába, hogy az ottani Anna-bálokat már el sem képzelhették Halmai doktor nélkül, aki egykor jó dobó volt. (Jó dobók voltak még a dunántúli Anna-bálokon: Zubovics Fedor, aki a Migazzi-kastélyból mindig útra kelt, ha a környéken nyári bál volt; Visegrádon darab ideig Szeless Adorján, a Hentzi-szobor fölrobbantója dobált, aztán őt dobták; a leányfalui „kuglizó kilences dobói” a vízparton is megálltak a helyüket, amikor még a m. kir. Operaház főrendezője, Alszeghy Kálmán rendezte a kugliversenyeket, valamint az Anna-bálokat.)

A szabad ég alatt tartott Anna-bálok a csillagok közelsége, a szellők járása-

kelése, a selymes gyöpön való tánc miatt nemcsak a férfiak vállalkozási kedvét növelték, akik a gőzhajónak is utánaúsztak, ha azon kedvenc táncosnéjuk libegtette fodrait s fürtéit – hanem a nőket is mentesítette azoktól a bágyadtságoktól, petyhüdtségektol, verejtékes parfümöktől, amelyek a téli bálok hosszadalmas táncmozdulatai folytán elkerülhetetlenek. Omlatagság, támasztékot kereső fejtartás, sőt az ölbe való kívánkozás néha meglepte az Anna-báli hölgyeket is, de a papoknak még Máriabesnyőn sem volt szabad esketniök virradattal, minden előzetes kihirdetés nélkül; a Gretna Green-i kovácsság intézménye, amelynek rögtönös esketési joga éppen Anna királynő korából eredt a hű Skóciában: Magyarországon ismeretlen hatóság. Halálos betegséget,

- 327-


megszámlált életperceket kell annak szimulálni, aki hazánkban hirtelen jött kedve szerint az állami anyakönyvvezetőt hivatalos kötelességének elvégzésére „beugratja”. Tán jobb is, mert mit csinálnánk, ha minden Anna férjhez is menne nyomban a névnapján? Jusson és maradjon is az Annákból a hétköznapokra.

Nem volt szégyen Anna-bálon olyan sebesülést kapni, amellyel ellaborálhatott az ember élete végéig. Az angol Anna királynéért kisebb okból is meghaltak a férfiak ezrei, s ugyancsak meghaltak magyarországi Máriáért a hidegvérű németalföldiek, pedig e királynőktől tán annyi kegyességben sem részesültek, mint egy füredi tánckirálynőtől részesülhettek a szünórában. Lehet, hogy célirányosabb a mostani Anna-bál rendezők, cigánybírók és más funkcionáriusok viselkedése a szerelemmel szemben: az Anna-bál sikerére senki se teszi föl életét. Holott ezzel nem sokat nyert a világ, hogy a gyöngéd, illuzionista szerelmet az életkörülmények napjainkban szinte nevetségessé tették. Kell az ábrándos szerelem a kíméletlen fiatalság elviseléséhez. A régi fiatalemberek is koplaltak, nélkülöztek, verejtéket verejtékkel kevertek, de legtöbbször a jövendőbeli megélhetésen kívül egy titokzatos szerelem is helyet foglalt a szívben. Nem rossz dolog volt a szerelemért való szenvedés a kenyérharcban. Egy dal foszlánya, egy szó emléke, egy kézszorítás melege sikeresen nógatta a fiatalembereket a pályán. – Ma nem hallani olyan fiatalemberről, aki cigánybíró akarna lenni.

(1930)

Szegény ember malaca (1930-ban)

„Disznóölő Tamás” napját megtartották a királyok idejében. A királyság elmúltával is megmaradt jelentősége ennek a napnak, amikor annyi mindenféle régi időbeli dátumot töröltünk ki az emlékezetünkből, hogy ember legyen a talpán, aki manapság is emlékeznék mindazokra a napokra, születési, névnapi, koronázási, fogadalmi évfordulókra, amelyeket tizenöt-húsz esztendő előtt megjegyeztünk Magyarországon. Disznóölő Tamás napja a régi illúzióval jött át változásokon, háborúkon, forradalmakon, nyomorúságokon.

Sok háznál disznót ölnek Tamás napján 1930-ban is, mert a mindnyájunkban rejtőző félelem csillapítására: így, disznóöléssel biztosíthatjuk, hogy az „ünnepen” lesz ennivalónk. Tamás napja után következnek ugyanis azok a havas tájból kipirosló ünnepnapok, amelyek fénylő ablakaikkal messziről integetnek, mint várva várt állomáskák téli utazásunkban. Tél van az országban,

- 328-


és akkor se lehetne kedvesebb a födél, ha a száz év előtti farkascsordák járnának manapság is ott, ahol a hegyek kezdődnek.

Az élelmezésre szánt állomások nevei, a Karácsony, Szilveszter, Újév, Vízkereszt és a nyomában sugárzó Farsang úgy mutatkoznak útitervünkben, hogy meg kell hallgatni Kis bácsi tanácsát, aki disznóölést javasol, hogy a ködben, hóban, borús fellegek alatt elérkezve e mulatságos stációkra: ott kolbászt és hurkát találjunk, mint régmúlt ifjúságunkban.

* A disznóölés szertartásai alig változtak, mint ahogy az igazán

jelentőségteljes dolgok, mint a keresztelő, lakodalom, temetés ceremóniái nem mentek feledésbe.

Disznóölő Tamás napján még járja a hajnali harangszó, amely rorátére hívogatja a híveket; a hajnali harang e napon a disznóölés kezdetét jelenti, mint valamely másvilági beleegyezés ahhoz, hogy az ember visszatérhet harminc-negyven esztendő előtti szokásaihoz.

Amikor Kis bácsi kését a disznó torkába döfi (annál is mérgesebben, mert az előbb megharapni akarta a fiatal házmesternét), az ember hálát ad magában, hogy elkövetkezett végre a diadalmas kivégzés perce. A disznó hizlalás közben nem döglött meg, bár fővárosi dámák is segítettek a nevelésében. A disznót nem lopták el, pedig sejthető benne annyi tartalom, mint a pesti pénzszekrényekben, amelyeket most a vállukra vetve, mint a cifraszűrt, visznek tovább a fővárosi betyárok. A disznó megérdemelte a miatta való takarékoskodást, a cserépből való kartársába csúsztatott pengőcskéket, a táplálkozása miatt való gondot, a szomszédság és a távolabbi ismerősök érdeklődését, amelyet ölbeli kora óta kivívott magának. Utóvégre nem messzire élt a fővárostól, csak itt, Óbudán, és a pesti kirándulók megkérdezték, hogy mit csinál a Templom utcai disznó?

Mikor a disznó halálhörgése elhangzott: az ember ráeszmélt, hogy mennyi minden haszna lehet a szalmának, amely nem a legértékesebb földi termények közül való, de disznóöléskor nélkülözhetetlen. Bár a szabad természeti rajongás a rokokó pásztornőivel kiment a divatból, a Templom utcai disznó körül fővárosi úrhölgyek is rakosgatták a szalmát a karcos reggeli ködben, amelyet karcosabbá tett a pörköltszag és a megjegyzések, amelyeket disznóöléskor mondani szoktak. Vannak bizonyos fűszeres mondások, amelyek akkor alkalmazhatók, amikor a disznó farkából lenyisszant késével a hentes, mint ahogy a „koriander” is a páchoz való, amikor a sonkák sorsáról döntenek. Százfélét kell tudni a disznóölésnél, amely tudnivalók még egyetlen könyvben sem írattak meg, csak az emlékezet és a megbízható hagyomány tájékoztatja a tudnivalókban az embereket. Ki tudná például száz ember közül teljes biztonsággal megmondani, hogy mikor

- 329-


éri el a kolbászba való töltelék azt az ízét nyers állapotában, amikor megérett arra, hogy a bélbe töltessék? A nyers hurkavagdalékot megkóstolni se merné akárki, nemhogy ítéletet mondjon. Könnyebb egy színdarabról véleményt alkotni a színházi premieren, mint a fűszerek elegendőségéről a disznó földolgozásánál. Az ember nem győzi magát dicsérni, hogy följegyzett minden tanácsot, amelyet összeszedhetett a disznóölés előtt. A noteszkönyvecske a makrancos nőkkel szemben használható fegyver, különösen, ha a disznósajt kellő elkészítéséről van szó a noteszben. Kár, hogy nincs mindennap disznóölés, amikor a férfiak megmutathatnák a nőknek, hogy ehhez az egyhez, az egyetlenhez a véletlen kedvezéséből sokkal jobban értenek, mint a nők. Hogy milyennek kell lenni egy orjalevesnek: azt sohasem tanulhatja meg egy nő.

* Mai életünkben, amikor a disznóhizlaló önmagától vonja meg mindazt, amit

egy bizonytalan disznóba fektet: a megnyugtatás mégse késhetik, amikor az ember ráeszmél, hogy az életnek ez a cselekedete még mindig azok közül való, amely megéri az érte való fáradozást. Nagy szó ez, amikor jóformán alig van eredménye annyi fejtörésnek, igyekezetnek, szaladgálásnak és álmatlanságnak. Nagy szó ez a munkanélküliségre, mérgelődésre, káromkodásra, okvetetlenkedő erőszakosságra berendezkedett világunkban, hogy a disznó bizonyos idő múltán le hagyja magát ölni, és visszafizet valamit a gondokból, amelyekért nem is járt iskolát, egyetemet, nem szerzett oklevelet az ember. A disznó még nem állt be a szélhámosok, a lelketlen tőkések, a munka meg nem becsülői, a mai világ hatalmasságai közé, amelyek miatt annyi embernek fő a feje. A disznó megfizeti a rápazarolt fáradságot még akkor is, ha egész életében „szegény ember malackája” volt a neve a világban, együtt aggódott a gazdájával, vajon lesz-e mindig ennivalója, mint napjainkban mondják: betevő falatja?

A disznó nem csal, az ünnepnapok a tálban találják őt, ahová kívánkozott sorsának megfelelően.

(1930)

- 330-


1931

Ódonságok városa, vagy mit várnak az óbudaiak az új hídtól? Óbudai levelek

1

1931. május 21 Ha időnkkel úgy rendelkezhetnénk, hogy kedvünkre lapozgatnánk az

Óbuda-Aquincumi Gyorsfutár-ban (folyóirat, amelynek megjelenési ideje egyedül a felelős szerkesztőtől függ, nem pedig az előfizetőtől, mert Barnaláby szerkesztő úr függetlenségében nem engedi magát befolyásoltatni), ebben a közlönyben már a múlt század hatvanhetediki éve után nyomát találnák az óbudai hídnak.

Akkor egyesült ugyanis Pest, Buda és Óbuda egy közösérdekű fővárossá, és a meghódolásért már ekkor dunai hidat ígértek az óbudaiaknak, amely hídon majd kedvükre sétálhatnak át Pestre és Pestről vissza szeretett városukba.

Barnaláby úr újságján kívül ugyancsak a „Barnaláb”-hoz címezett vendéglőben (tulajdonos özvegy Braunhaxlerné) a törzsasztalnál, amely felett Albrecht főherceg hadastyánjainak alapítólevele függött a temetési és betegsegélyző egylet perselyeivel együtt (amíg az egylet könyveit egy elzárható fiókban egy Josef nevű kopasz pincér őrizte, akinek haja hátulról a feje búbjára volt fésülve), számtalanszor kifejtette az új óbudai híd jelentőségét, miközben Heuthaler Frigyes, Winkler István, Beringer, Ginderle és más ház- és telektulajdonosok ráeszméltek arra, hogy vagyonuk értéke jelentősen emelkedni fog, és könnyen gazdag ember lehet abból is, akinek csak egy szál dróttal elkerített zöldségeskertje van az Óbudai Duna-rakparton, amely arról nevezetes, hogy oda öreg pléh kályhacsöveken és kilyukadt bádogedényeken kívül nem raknak ki soha semmit.

Az új híd építkezését várta tehát az 1867-i esztendő óta mindenki Óbudán, akinek csak köze volt valaha ezekhez a girbegörbe utcákhoz, félig földbe temetkezett, ablakaival gyanakodva pislogó házakhoz és udvarokhoz, amelyek egyik utcáról a másikra nyíltak, és a bennük lakók akár két utcanevet és

- 331-


házszámot is mondhatnak magukénak, ha valamelyiket kérdezik. (Ilyen módos ember sok van Óbudán).

Azóta már néhány háztulajdonos (így például a tizenkét házas Heuthaler Frici, aki pedig leginkább számított volna, de még az idejével is fösvénykedett, mint akár a pénzével) elment az Újtemetőbe, amelyet éppen az új híd révén várható forgalom miatt jelöltek ki a régi, hegyoldali temető alatt, egy völgyben, ahová úgy nézhetnek a régi községbeli temető lakói lefelé, mint Ferenc József valóságos belső titkos tanácsosai néznek például a modern kormánytanácsokra.

Ezóta már csak néhány asszonyság maradt itt, akik az utolsó óbudai szüreten (a filoxéra idejében) még táncoltak azokra a nótákra, amelyekhez fütyülni, tenyeret és combot ütögetni, harisnyakötőt megmutatni is szabad volt. Fanatikusan megöregedtek, mintha nem fogna rajtuk a mindnyájunk közelében leskelődő halál, habár harisnyakötőjükre már senki sem kíváncsi.

De estefelé mégis ott látni őket a düledező kapuk mellé düledezve, ahonnan még mindig megfigyelik, hogy ez vagy ama hófehér szakállú férfi gazember módjára sündörög lehajtott fejével, kezével támogatott hátgerincével, vállalkozó léptekkel, persze, olyan házak környékén, ahol bort mérnek.

Ki tudna eligazodni azon, hogy az óbudai hídon kívül mire gondol még egy százesztendős asszony, amikor kibotorkál a tánciskola elé, és ott az unokáját várja?

De az unokájának még eszébe sem jut a tánciskolát elhagyni. Sőt púderét, ajkpirosítóját egy mellékszoba tüköre előtt éppen gavallérjával osztja meg, amint a táncos felhevült arcát is bedörzsöli, miután a saját pofikájával végzett.

Vajon várja az új hidat a leányka is, aki napjainkban olyan bokaugró szoknyát visel, amilyent a Népszínház fénykorában sem mert volna felölteni Baligovics Bojár Teruska, és olyan pompás harisnya feszül a lábán, amilyent még a regénybeli grófnők sem mutathattak meg szarvasbokájukon, a Redout-bálon, a tizenkilencedik században?

Vajon várja az új hidat a leányka, amely híd a hagyomány szerint (amint az öregek gondolták) egyszerre megváltoztatja Óbuda öreg képét, megcsinosítja a csintalanokat, kiegyenesíti a csigavonalba görbedt utcákat, helyükre igazítja a házak kalapjait, amelyeket a hatvanhetediki kiegyezés örömére csaptak félre (amikor Falk Miksa volt az óbudai takarékpénztár elnöke), „haltot” parancsol a lyukas esőcsatornáknak, amelyek szinte századok óta egyhangú keserűséggel csorognak, mert kijavításukat akkorára tervezik, amikor a híd építkezésével együtt Óbudán majd mindenfelé építeni fognak?

Véleményem szerint az óbudai kisasszony már rábízza az öregekre a várakozást arra nézve, hogy majd a maguk „óbudai hídján” sétáljanak át először

- 332-


Pestre (aminthogy ilyen emberek még laknak a Pacsirta utcában), az óbudai kisasszony már tudja az utat a közeli fővárosba az új híd nélkül is.

„A városok perifériáin mindig divatabb a divat, mint a város kellős közepén” – mondja Kammermayer Károly pesti polgárember korában. Nem kell Óbudát félteni, hogy elmarad a divattól. Akár hiszik, akár nem: az óbudai leányok még híd nélkül is tudják mindig a legújabb divatot.

Mondom, hogy az óbudai hidat igazándiban már csak azok az öregek várják, akik valahol, valamerre erre nézve valami ígéretet kaptak, és régi emberek módjára ragaszkodnak az ígéretek behajtásához. Igaz, hogy nehéz Andrássy Gyula (az idősebb) után menni, aki a három várost egyesítette, hogy Ferenc Józsefnek megfelelő fővárosa legyen. Nehéz Tisza Kálmánnal, Podmaniczky Frigyessel, a régi polgármesterekkel manapság beszélni, akik az óbudai híd várható örömeit rajzolgatták az idevalósiak képzelete elé, mint akár Barnaláby szerkesztő úr a „Braunhaxler”-hez címzett vendéglőben.

Az újlakiaknak a szomszédban, ezeknek a sokszor gúnyolt „kecskepásztorok”-nak azonban mégse lesz örökre igazuk. Felépítjük az óbudai hidat, és a rakpartra az öregasszonyok ócska bádog mosdótálai és egyéb hasonló edényei mellé másféle portékákat is „raknak”, ha majd a hídon megindul a forgalom.

2

1931. május 24 Mindenki másképpen képzeli a mennyországot. Az óbudaiak 1867 óta azt hiszik, hogy akkor jutnak a mennyországba, ha

már a maguk hídján mennek át a másik világra a Dunán. Több mint hatvan esztendeje vették a fejükbe, hogy csak akkor jut minden

óbudai ember a mennyországba, ha a dunai hídon sétálhat oda. Tudniillik hatvan esztendő előtt, amikor Óbudára megint szükség volt, hogy

Budapest területe fővárosi arányokra növekedjen, valaki, talán Andrássy Gyula vagy Tisza Kálmán, bolhát eresztett az óbudaiak fülébe. „Ha jól viselitek magatokat, megint kaptok hidat a Dunára, mint a rómaiak idejében, de még IV. Béla, a szerencsétlen magyar király idejében is volt híd Óbudán.” Így egyeztek bele, hogy Óbuda egyszerű városnegyedként, harmadik munkatársként az úgynevezett fővároshoz csatoltassék, holott az igazi, ősi főváros maga Óbuda lett volna. A főváros kellős közepének a Flórián téren kellett volna lennie, mert már így volt több mint ezer esztendő előtt, amikor a római konzulok, majd Attila, a

- 333-


hunok királya, de leginkább Árpád vezér uralkodott és trónolt székhelyén, Óbudán, s a fent említett úriemberek legalábbis nyomtak annyit a latban, mint a pesti polgármester.

De mit meg nem tenne az ember egy hídért? Az óbudaiak beleegyeztek, hogy a magyar főváros centruma Pesten legyen,

a pesti városházáról igazgassák ezentúl Óbudát is, a plébániai templom tornya pedig legfeljebb arra szolgáljon, hogy időjárási mutatója legyen a fővárosi népnek: ha felhőfátyolba burkolózott, akkor bizonyosan megjött az esős idő az északnyugati hegyvidék felől.

– Majd megváltozik minden, ha egyszer hidunk lesz, amely éppen a plébániatorony árnyékánál kezdődik a Dunán; mégpedig azon a helyen, ahová déli tizenkét órakor a torony keresztjének árnyéka esik – vigasztalgatták magukat az óbudaiak, amikor mind kevesebbet kérdezték meg véleményüket a fejlődő, növekvő, virágzó Pesten.

Sőt, apránként olyanforma lett a meggazdagodott Pest a mind elmaradottabb Óbuda mellett, mintha csak kegyelemből tartaná a szegény rokont.

És az óbudai szegény rokonok is érezni kezdték helyzetük változását. Mind kevesebbet jártak át Pestre; volt olyan makacs óbudai is, aki felfogadta magában, hogy addig nem megy a fővárosba, amíg a megígért hidat fel nem építik, és fogadalmát hatvan esztendeig megtartotta.

* Így lett „ódonságok városa” Óbuda, ahol még mindig ragaszkodtak

bizonyos ígéretekhez, amelyeket hatvan esztendő előtt tettek, s a szegény atyafiak azóta pörösködnek, instanciáznak, mozgolódnak, mert a mennyországba akarnak jutni ők is. Pestre, a maguk hídján.

Így múlik el hatvan esztendő. Sok igazhivő elment azóta Óbudán, aki Mekkát nem láthatta. Pedig az óbudaiak hosszú életű emberek. Talán éppen a hídra vonatkozó

ígéret miatt nyújtják némelyek életüket, még ha száz esztendeig is kell annak tartani. Szükséges, hogy mindig legyenek talpra álló emberek, akik emlékeznek a rómaiak egykori hídjának a helyére: ott, a felső-sziget csúcsán, ahol legkeskenyebb volt a Duna Óbudánál, amely hídnak maradványait még mindig látják egyesek a folyam medrében, ha tiszta az égbolt és a víz, és a régi dolgokról van kedve beszélgetni az embernek. A konzulok hídján jártak az óbudai rómaiak azokhoz a forrásokhoz, amelyek a szigeten bugyogtak, habár a margitszigeti forrás valamikor a Flórián téren is felfakadt, ahol a rómaiak ugyancsak fürdőt építettek, amelynek maradványait éppen mostanában ásnák ki. (A forrást is elvették Óbudától.)

- 334-


De az óbudaiak, a hosszú életűek: tudnak egy másik hídjukról is, amely viszont a Margitsziget alsó csúcsát kötötte össze Óbudával. Körülbelül a mai Császár fürdő helyén, amely híd IV. Béla király idejében éppen arra szolgált, hogy a szigeti kolostorokat látogassák erre a búcsújárók. Jégzajlás idején megakadt a torlasz a Császár fürdő és a sziget között a híd maradványaiban, hogy némelyek már gyalogszerrel is átkeltek a jégmezőn, ha valami érdemleges dolguk volt a két part között.

De még mindig messze van ide a keleti oldal, a Rákos, a mostani Pest helye, amely síkság elől már a nyugat felé gravitáló első nagy ősünk, Attila királyunk is az óbudai partokra húzódott. A Dunát tette maga és a kelet felől még mindig özönlő népvándorlók közé, pedig nem volt valami félénk ember. Attila lerombolta a rómaiak hídjait, ő lóháton vagy bivalybőr tömlőn kelt át a Dunán, ha a túlsó parton dolga volt.

De hogyan tehesse meg a mai óbudai polgár? A hajósság jóformán kiment a divatból Óbudán, csak a pestiek csónakáznak

ide vasárnaponkint a hajógyár melletti csónakházakba, ahol éppen a híd ellenesei tanyáznak. (Mit csinál Sträub, a csónakkészítő, ha egyszer felépítik a hidat?) A halászok hálói még néha ellengedeznek a folyamban, de többnyire csak hullát fognak, amelyet Szentendre felől kormányoznak az óbudaiak nyakára. Plébániai sekrestyésnek kellene lenni, hogy az ember ne káromkodjon, ha potyka helyett egy összekötőhídról való életunt kerül a hálójába.

A vízimolnárok pláne eltűntek a Dunáról ezen a tájon (majdnem a filoxérával kipusztult szőlőmunkásokkal egyidőben), mióta a hídépítést megígérték. Csak a templomi lobogó maradt meg emlékül róluk, valamint egy házkapura helyezett fafaragvány (Lajos utca 150. szám alatt), amely a régi vízimolnár vidám életét példázza. A faragómester pontosan kifaragta fából a Dunán kikötött vízimalmot, az országúton feléje igyekvő, kétlovas gabonás szekeret, a közelben halászó hajót, a folyam selymes hullámait, de még a régi világon gömbölyödő, boldog, hasas, nyári felhőket is, amelyek a dunai táj felett csüngtek. Csak a jó Isten és a vízimolnár hiányzik a faragványról. De tudjuk, hogy a jó Isten az égből vigyáz az óbudaiakra, míg a vízimolnár odabent van a malomban, és menyecskét ölelget, mint a régi molnároknak ez szokásuk volt.

Habár talán ez a szokás még akkor is megmarad Óbudán, akár felépítik a hidat, akár nem.

- 335-


3

1931. május 27 Az óbudaiak mindig hadilábon álltak a mértannal. Egyetlen egyenes utca

nincs Óbudán. Itt úgy görbülnek az utcák, mint a régi emberek, akiknek szüret utáni

betegségeik, hasfájásaik ma már csak hírükben élnek; de az utcák tovább tapogatják fájós gyomrukat.

Itt úgy összehúzzák magukat az utcák, mint a kegyetlen országúti szélben az országúti vándorlegény, akinek vigyázni kell a nyakára, a köpenyegére, a kalapjára, hogy a szél el ne ragadja; és az északnyugati szél, amely a hegyek felől mindig fenyegeti Óbudát: okozta azt, hogy a házak lehetőleg mind úgy épültek, hogy a szél ellen védekezzenek. De így is félrecsapja tetejüket a szél a girbegurba utcákban, ahol úgy nyögnek a kapuk, mint az öregemberek, csikorognak az ablakok, mint a kísértetek, az esőcsatorna pedig csorog, mert Óbudán még nem javítottak ki csatornát, szükség van annak csorgására, mióta a bor nem csorog a hegyekből, és az esős éjszakákon ugyancsak jó dolog az álmatlan öregembernek tudni, hogy kívüle még más is ébren van a házban, mégpedig a régi esőcsatorna.

Itt olyan csodálatosan görbülnek a háztetők a görbe utcák felett, hogy nagyon vén kandúrnak kell annak lenni, aki az utat itt megtalálja, kiösmeri magát az udvarokban, amelyeken mindig kötél van keresztülhúzva, hogy az öregasszonyok alsószoknyáinak legyen helyük mutogatni magukat, az udvar közepén az utolsó verklis forgatja utoljára zongoraverklijét, amelynek egyik oldalán aranyrámás tükör van, a másik felén púderozott, bájos, rózsaszínű dámák francia szalonban hallgatják a verklis dallamát. Csodálatos, hogy kandúr és verklis kiösmeri magát ezekben az „egyszobakonyha” lakásokkal teli udvarokban, ahol olyan közelségben élnek egymással az emberek, hogy a májusi nyitott ablakon át érthetően meg lehet hallani a nevet, amelyet álmában mond a leányka, amíg a vénasszonyok csorgatni kezdik a vizet.

Itt, a félig földbe süllyedt kapuk, a talajhoz közelgő kéménylyukak, a szél ragadta kalap módjára földre szállott háztetők utcáiban nem kell tréfásan arra esküdni a lakónak, hogy „így görbüljön meg!”. Meggörbültek már előbb-utóbb az emberek, akik abba vénültek, hogy hatvan esztendő óta fanatikusan várják az új Duna-hidat, amelyről az a legenda járja, hogy egy nap alatt megváltoztatja az óbudaiak eddigi életmódját, fiatalok lesznek megint az öregek, megtáncoltatják a százesztendős asszonyokat, akik hiányos ruhájuk miatt csak estefelé mernek

- 336-


kijönni a kapukon, addig bolhát fogdosnak, amit legjobban tudnak Óbudán, mióta az új híd bolháját a fülükbe eresztették.

És kiegyenesedik az a sok girbegurba utca, amely a Duna-partra vezetne, amelyen eddig csak az idevetődő idegenek járnak, akik török hódoltságbeli emlékeket keresnek Óbudán, de az idevalósi embereknek más célt szolgálnak ezek az utcák. „Természeti szükségleteiket” végeznék el az ablakok alatt, amelyek ezekre a Duna-parti utcákra nyílnának, de az ablakokat éppen ezért már a régi lakók bedeszkázták.

– De mi lesz az északnyugati széllel, amely egyszerre elfújja majd a hegyoldalból, a Dunába fújja az egész Óbudát, ha az építkezéseken változtatnak? – kérdezik éppen az óbudaiak, akik nem is tudnák elképzelni városukat másképpen, mint azt századok előtt építették, amikor a házikók egymásba kapaszkodtak a hegy lejtőjén, hogy le ne futamodjanak onnan az esővízzel együtt, hogy egyik udvarból át ne lehessen járni a másikba, anélkül hogy kísértetté válna az ember, amely tudvalevőleg egész utcákat nyugtalanít, ha rájön a hazajárás vágya, mint a kocsmából kivetett boros emberre a hazamenés órája.

– A Mókus utca, a Nád utca, a Serfőző utca, de még talán maga a Kiscelli utca is, amelyhez idáig nem lehetett nyúlni, mert a legrégibb óbudaiak rakták ide fecskefészkeiket, és sohase volt semmi panasz ez utcák ellen, éppen arra a tájra esnek, ahol az óbudaiak valamely varázslat folytán hidat akarnának építeni.

– És mi lesz a plébániai templommal, amely talán a pesti belvárosi templom sorsára fog jutni, amely az Erzsébet-híd miatt félig a föld alá került?

– Mi lesz a földkerekség leggörbébb utcájával, a leghosszabb budapesti utcák egyikével, a Lajos utcával, ahol a gyalogjárón megy a villamoskocsi, mégse történik baja azoknak, akik az óbudai takarékpénztárba hordják a pénzüket?

– Mi lesz Leonóra virágosboltjával, ahol templomba menetel előtt mindenki úgy felvirágozhatja magát, mintha az esküvőjére menne? Mi lesz a cukrászbolttal, ahol azok a pestiek tartják titkos találkáikat, akik azt hiszik, hogy óbudai cukrászdában legtitkosabb és legédesebb a szerelem? Mi lesz a kis, százesztendős órásbolttal, ahol húsz álló, függő, harangozó óra olyan nevezetesen van összestimmelve, hogy mindig másképpen üti az időt, mint akár Rudolf császár prágai órái?

– De főként mi lesz a Duna-parttal, ha majd onnan elzavarják azokat a naplopókat, akik itt a fűben heverésznek, és emberemlékezet óta várnak valamit a Dunán lefelé jönni? Igazán korzó lesz belőle, mint akár a pesti korzó? A kecskéket csakugyan az újlakiak őrizetére bízzák majd örökre?

Csak hirtelenében vetődtek fel ezek a kérdések az óbudai Duna-híddal kapcsolatosan, de bizonyára vannak más kérdések is, amelyek rendezésre várnak.

- 337-


Egy egész városrész – egy másfél ezer esztendős város eltűnéséről van szó, amely városnak elődei amúgy is a föld színe alá kerültek. Ott alusznak a föld mélyében mindazok a városok, amelyek itt, a Duna legjobb helyén valaha épültek. Csak a rómaiak városáról tudunk eddig, mert köveik, sírjaik, tárgyaik alig néhány méternyire vannak alattunk az időben. De mélyebben bizonyára más városok is vannak.

És a mostani Óbudának sorsa egyezik a régen eltűnt városok sorsával. Nézzük meg őt, mielőtt elbúcsúznánk tőle.

Pórfi, vagy aki köszöntgetni tanította Budapestet

A Váci utcai kalapost is utolérte a pesti kereskedők elkerülhetetlen végzete, kényszeregyezségbe „ment”, vagy hogyan is nevezzük ezt a mostani kereskedőbetegséget, amelyet a Pórfi cég alapítási idejében, a régi Pesten még csak röviden „kridának” neveztek.

Aki majd Budapest divattörténetét, a Váci utca gavallérvilágát mint valami hőskölteményt veszi lantjára, Pórfi kalapjait nem hagyhatja néhány strófányi emlék nélkül. Ő kalapjaival köszöntgetni tanította meg a pesti gavallérokat, mintha csak az úri modort, az eleganciát, a gavallértempót árulta volna a „Velszi Herceghez” címlett boltjában a kalapjaival együtt.

Pórfi-kalappal passzió volt köszönni a Váci utcában. Mintha csak a kezéhez idomult volna minden kalap, hogy az kellő formában

megemeltessék derékszögben a korzó számos kegyelmes urai előtt és félkörben a jó ismerősök, barátok, cimborák előtt, amikor a köszönéshez még szokás volt azt is mondani: Szervusz, Psezina! – De igazában a hölgyek előtt köszöntek a Pórfi-kalapok, mert hiszen bármilyen kitűnő férfiak sétáltak a Váci utcában, elsősorban a hölgyek utcája volt mindig a Váci utca. Dámák élték itt változatos élményeiket a Váci utcai forgatagban: találkozhattak azokkal, akikkel szalonjaikban nem találkoznak; beszélgethettek olyan dolgokról, amelyekről az utca vidám, mindig egy kicsit átmeneti, futó, röpke kalandos életmódjában a legelőkelőbb asszonyságok is cseveghettek; fogadhatták tisztelőik hódolatos vagy pajkos megjegyzéseit; beszélgethettek a város legelevenebb pletykáiról… S mindezekhez élvezhették azokat a köszöntéseket, amelyekkel csak a Váci utcában szolgálnak az urak a korzó hölgyeinek.

- 338-


A Váci utcai köszönés (a kalapos cég virágzása idejében) különbözött minden más városrészben szokásos köszönéstől.

Lehet, hogy némelyeknek Tiller Mór, a vörös szakállú konzul- és egyenruha-kereskedő köszönése tetszett a régi Pesten, amidőn ez a tekintélyes, öblös úriember kalapja lengetésével köszönt az egész Andrássy útnak, amikor a Foncičre palota sarkán befordult a Sugár útra. Tiller Mór az Andrássy útnak köszönt… Bartók Lajos, a kecskeképű költő hajdanán minden utcában minden szemrevaló hölgynek köszönt, amiért sok félreértésre adott alkalmat. És voltak már híres köszönők is a városban, akik kalapjuk kitartó megemelgetésével vitték is valamire Budapesten.

De a Váci utcában úgy köszöntek a hölgyeknek a Pórfi kalapjaival, hogy e köszönéseket valóban el lehetett volna tenni emlékbe.

Volt köszönés, amely a hölgy új cipőjének szólott; volt, amely sikerült új kalapjának… A virágocskának, amelyet ruháján viselt, és a szívének, amely odabent a monogram alatt pihegett… A köszönéssel annyi nyelven lehetett beszélni, ahány nyelvet Mezzofanti értett. Érzelmet, vágyat, álmot, hűséget és örökké tartó szerelmet kifejezhetett egy kalapköszönés, de mégis: a régi kalapos cég kalapjai leginkább a „Hölgytiszteletre” voltak alkalmasak, amely „Hölgytisztelet” a tizenkilencedik században övezte a nőket, amikor még a feminista mozgalomról legföljebb Csokonai Dorottyájából tudott a világ. A nők nem akartak mások lenni, mint szeretett és tisztelt lények. Es a férfiak, bár nem viselik vala többé a romantikus francia lovagkor tollas fejfödőit, a Velszi herceg kalapjaival éppen úgy tudnak köszönni a nőknek, mint D’Artagnan. Mint a magyarok közül Andrássy Gyula (az idősebb, aki a Váci utcában járt iskolába, mielőtt külügyminisztere lett volna Ferenc Józsefnek).

Ma már csak ritkábban láthatók azok a régimódi köszönések, amelyek Pórfi kalapjainak virágkorában meghódították a női szíveket. Egy köszönésre az egész életet föl lehetett tenni.

Különösen az a köszönés ment ki a divatból, mely a bécsi-spanyol etikettel dívott darab ideig a Váci utcán, és „Hölgytisztelet” néven a kalapvásárlás alkalmával tanította erre az urakat egy udvarmester külsejű öreg kalapossegéd. Engem még külön tanított a puhakalappal, a keménykalappal és a cilinderrel való extra köszönésekre.

– Tízlépésnyiről kell kezdeni a „Hölgytisztelet”-et. Tízlépésnyiről kell a szemet a hölgyre függeszteni, és lehetőleg úgy megállni a Váci utca gyalogjárójának a szélén, hogy a hölgy, ha kedve tartja, elmehessen megszólítás nélkül mellettünk. Ezen idő alatt összetett lábszárral, egymáshoz illesztett sarokkal, fél derékhajlással és földre szegezett tekintettel kell a kalapot jobb

- 339-


kezünkben tartani, a derékig eresztve… De a kalapot nem szabad megpörgetni tartás közben, még kétes hírű táncosnők előtt sem.

Vajon él még az öreg ceremóniamester, aki kalapvásárlás közben így egész életre való útravalóval látja el a vevőit? Nem valószínű. Az emberek ma nem nagy súlyt helyeznek a köszöntgetésre. Ezért is ment „kridába” a kalapos.

(1931)

„Pest rózsája”, Pilisy Róza legragyogóbb élete, öreges hanyatlása és remete halála

A PILISI ÖREG KATONAORVOS UNOKÁJA

A falusi naptárak a múlt század középső éveit írták, Pilisen (Pest megyében) egy apátlan leányka jött a világra, akit az ottani katolikus egyház anyakönyvébe Schumayer Rozália néven jegyeztek be.

Szerelemgyermek volt. Atyját ama hetyke dragonyos tisztek között kellett volna keresni, akik a

múlt században, az elnyomatás éveiben a császár hatalmát jelentették Pest megyében. Talán egy gróf, talán egy herceg volt az udvarló, aki könnyű katonaszívvel vonult új állomáshelyére, miután a pilisi orvos leányának fejét „elcsavarta”. Gróf Stadion főhadnagy, a birodalom miniszterelnökének fia legyezgette bókjaival legtöbbször az orvos leányát. Ez a Stadion főhadnagy ugyancsak egy „nőies ügyből” kifolyólag később Nyíregyházán agyonlőtte magát.

A bánatos nagyapa adoptálta unokáját, akinek anyja szégyenében világgá bujdosott. A pilisi Schumayer kúriában nevelkedett a kis Róza, amíg tizenhatodik évét elérte.

S ekkor fölbukkant újra a katonatiszt. Gyalogsági tiszt, aki elszöktette Rózát a nagyapai háztól, mert a leányka

hiszékenységében nem okult anyja példáján, hitt a tiszti egyenruhának. A pilisi házban az öregek egymagukban maradtak a kietlen kertben. Nem tudták megvárni azt az időt, amíg Róza unokájuk visszatér. A temetőbe költöztek, és Rózának nyoma veszett.

- 340-


A KAMÉLIÁS HÖLGY NEVELTETÉSE

Ezekben az években a Szervita téri virágüzletben egy barna, csillagszemű, nagyon finom arcú új kiszolgálóleány kezdi tűzdelni a virágokat a gavallérok kabátjainak gomblyukába.

A kor divatja szerint virágot viselt mellén minden valamirevaló úriember. Ide tért be a vörösbarna szakállú Podmaniczky Frigyes mindennapi fehér szegfűjéért, Károlyi István gróf búzavirágjáért, Szemere Miklós tearózsájáért, Batthyány Elemér gróf kaméliájáért. És mind többen jöttek az akkori úriemberek közül, amikor a szép virágárus kisasszonynak híre futamodott. Belépett gomblyukvirágáért a fekete szakállú, karcsú, ifjú Apponyi Albert, a nemzeti párt vezére, és a belvárosi virágüzletek közül ezentúl ő is a Szervita téri virágkereskedés mindennapi látogatója lett.

Schumayer Róza nevét azonban csakhamar emlegetni kezdik az akkori „Arany Sas”-ban, az Újvilág utcai vendégfogadóban, ahová a Pest megyei urak jártak szállásra, kosztra, vigalomra Kommernéhez. Az „Arany Sas”-sal szemközt egy földszinti lakást bérel egy sokáig ismeretlen hódoló az egykori virágárus kisasszony számára, a főváros legjobb francia és német nyelvmestereit, egyetemi tanárait járatja Róza kisasszony tanítására. Angol társalkodónő vigyáz, hogy komolyabb következményei ne legyenek az éjjelizenéknek, amelyeket Gullner alispán vezetésével a Pest megyei gavallérok a rejtélyes kisasszony ablakai alatt rendeznek.

Aztán jönnek a külföldi utazások, megannyi nászút, amelyet az előkelő fürdőhelyeken, a messzi nagyvilágban tölt Schumayer Róza. Még Lourdes-ba is elviszi őt „tisztelője”, aki a világi tudományok mellett főként vallásosságra neveli a „kaméliás hölgy”-et, amint akkoriban elnevezi a nevezetes hölgyet a szőke szakállú Ambrus Zoltán.

Róza néhány esztendő alatt nagyvilági dáma lett, mert hallatlanul tanulékony, tehetséges, szinte „geniális teremtmény”, amint a Nemzeti Kaszinóban mondják az urak, akiknek alkalmuk volt Rózával beszélni.

Pillangó lett a bábból! – írja róla a Vörös postakocsi szerzője; akinek alkalma volt ugyancsak Róza élettörténetével megismerkedni.

- 341-


KIS PALOTA A BELVÁROSBAN

Az Újvilág utcai „garzonlakás” csakhamar szűknek bizonyult az előkelő vendégek befogadására, mert a közeli „Ferenczi” kávéházban tanyázó Reviczky Gyula költőn kívül komolyabb „költők” is tiszteletüket óhajtották tenni „Pest Rózájánál”, ahogyan a vendégségbe járó Albert, az angol trónörökös a ritka hölgyet elnevezte.

A Magyar utcában, a Károlyi-kertre néző erkéllyel: kínálkozott egy ház megvételre. Az egészséges fekvésű házat az okos Róza részvénytársasági alapon vette meg. Minden gavallérnak, aki a jövendő házban néhány kellemes percet tölteni akar napjában: részvényjegyzési joga volt. A ház berendezését Thék Endre, a franciás szakállú asztalos vállalta, aki a szép bútorokon kívül a szép hölgyeket is szerette.

Batthyány Elemér karján lépett be új otthonába „Madame Rose”, aminthogy ennek a férfiúnak karján sokszor jelent meg a nyilvánosság előtt. Elemér gróf ugyanis sohase tervezett se házasságot, se hivatal vállalást, amely körülményeknél talán hátrányára lehetett volna a „kaméliás hölgy” ismeretsége. A lóversenyen éppen úgy eléje sietett a lóháton érkező dámának, mint a bécsi Rothschildnénak vagy a híres Daisynek. A gróf a hölgynek nem rangját nézte, hanem szépségét és műveltségét. És haláláig leghívebb barátja maradt Schumayer Rózának.

Róza asszony elérte vágyát. Saját otthona volt, ahol vendégeit mindig fehér ruhában, Blahánés kedvvel, pezsgős, franciás szellemességgel, alázatosan várta a lépcső följáratánál. Úrnő volt, és rabnő volt egyszerre. A szerelem rabnője, királyok úrnője – amint a régi iskola szerint mondták.

KIRÁLYOK JÁRNAK LÁTOGATÓBA

A Magyar utcai házban olyan kellemetesen és langyosan telt az idő, mint valaha Dubarrynál a francia király idejében.

Az inkognitójukat Pesten élvező királyok a melléjük beosztott „Nachtmeisterek” révén a legrövidebb bejelentéssel léphettek be a házba.

Esterházy, aki gárdatiszt korában sokszor teljesített szolgálatot uralkodó személyiségek mellett: a velszi herceg után elvezette a magyar fővárosban átutazó perzsa sahot, a gyakran itt időző Milánt, a szerbek exkirályát Rózához, akit ilyenkor barátnők kara koszorúzott. Szép, hozzá illő barátnői voltak… Egyikből

- 342-


az egyiptomi kedive is vitt mintát Kairóba. Színésznők különösen a Népszínház fénykorában kerestek módot a Madame Róza estélyein való megjelenhetéshez.

A legenda szerint a német császár Budán tartott felköszöntője után feketekávézni és elismerést hallani ugyancsak Róza asszony szalonjában jelent meg, bár ilyesmit a harci költőről és puritánról nem lehet föltételezni.

De a fantázia szárnya röpült a mind nevezetesebb szerepet játszó hölgy körül.

Részt vett Bosznia és Hercegovina okkupálásában a Kállayval való barátsága révén. Thallóczy Lajos a bécsi kabinetirodából jövet itt cserélte ki az udvari pletykákat a pesti információkkal. Szemere Miklós neki mondta tollba híres Széchenyi-pohárköszöntőjét, amely így végződött: „Nem boldog a magyar.” A múlt és jelen legnagyobb parlamenti orátora nevezetes beszédeiből, amelyeket az egyházpolitikai viták alatt mondott, itt tartott főpróbát.

Az ezüstdaruban, amelyben Madame a látogatójegyeket gyűjtötte, külföldi politikusok, kormányzók és magas rangú katonák éppen úgy leadták névjegyeiket, mint akár valami követségnél. A női ész, az asszonyfurfang, Vénusz leghatalmasabb követségénél.

MEGHALNI EGY ÍRÓ MIATT

Róza azonban írók és költők nélkül nem élhetett, mint akár a Wohl nővérek, akár Bulyovszky Lilla, akik ebben a korszakban tartják irodalmi szalonjaikat.

Érzelmes nő volt, aki még a diplomáciai játékok közepette sem tudta elhallgattatni a szívét.

Mindig kellett lenni körülötte egy költőnek, akibe életre-halálra szerelmes legyen.

A királyok és hercegek után kiszellőztetvén szalonját, a múzsafiak látogatását várta. Verseket, beszélyeket és regényeket írt, amelyeknek meghallgatásához írókra volt szüksége. (Mint később színészeket is gyűjtött maga köré műkedvelői előadásaihoz.)

Néha csak egy fekete körmű költő volt az, aki Róza bizalmát bírta. A piros orrú Erdélyi Gyula („Szilveszter”) Budáról hozatott költőket, míg Malonyai Dezső, akivel Párizsban ismerkedett meg utazásai közben, a modernebb írókat mutatta be a Magyar utcai szalonban. Legkésőbb egy Pasics álnevű, félig hírlapíró, félig korhely hordta a környékbeli korcsmákból a költőket Róza asszony mulattatására.

- 343-


Költő tehát mindig volt a háznál. „Bulyovszky” mindig kosztolt itt, és a földszinten otthont is kapott.

Malonyai azonban egyszer egy fiatal írót azzal a megjegyzéssel mutatott be Rózánknak, hogy őróla mintázták Toldi Miklós alakját az Arany János-szoborhoz.

Ebből az ismeretségből majdnem tragédia lett. Róza túl komolyan vette a maga „Bulyovszky”-ját, és miatta regényes körülmények között meg akart halni. Pisztollyal keresztüllőtte a helyet szíve fölött.

A színészek közül Újházi és Szirmai urak sokkal mulatságosabb emlékkel távoztak a barátságos házból.

AZ ÉLET ELIRAMLIK

„Pest rózsája” fölött múltak az évek, még az írói dicsőség sem állította meg a szálló napokat, amely írói dicsőség Pilisy Róza néven kiadott kötetei révén érte.

A gavallérok és költők még egy darabig hordozták hónuk alatt a Pitypalatty című kötetet, aztán ottfelejtették valahol, mint Róza asszonyt is kezdte elfelejtgetni a világ. Utolsó szerepeit Ferenc Ferdinánd előtérbe lépése idején játszotta, aki a hervadt rózsát tüntette ki bizalmával a magyarok közül, hiába akarta jobb irányba vinni Pályi Ede doktor.

A háború végképpen elfelejtette Pilisy Róza nevét, bár Pilisen, az újonnan épített régi házból hadikórházat szervezett. Nemes szívű honleány módjára vette ki részét a szerencsétlenségből, mert általában fennkölt jellemű, ritka szívjóságú, jótékony lelkű asszonyság volt, amely tulajdonságának megmondhatói mindazok, akik rokonszenvét bírták. Szegények és költők.

– Életem eliramlott! Barátaim a másvilágon várnak. Csak azt nem tudom, hogy mi lesz Elemér gróffal! – monda néhány év előtt Róza.

Gyönyörű regény maradt utána, lezárult életévek. Egy soha vissza nem térő, patetikus, szerelmes, művelt korszaka Magyarországnak, mikor a férfi regényhősök mellett a nők is igyekeztek regényhősnők módjára élni, szeretni, meghalni. Senki se bánhatta meg, hogy ismerte.

(1931)

Királyok királya: a megvetett pénz

Nincsen olyan király, de talán még nő sem ezen a világon, aki annyi galibát tudott volna csinálni, mint a pénz csinál egy évtizede még ezen az árva kis Magyarországon is. Mi abban nőttünk föl, hogy a pénznek csak egy másodrangú,

- 344-


szükséges rossz szerepet szabad betölteni, de különben a művelt emberek előtt csak megvetésre érdemes. Ezt hallottuk apáinktól, ezt tanultuk az iskolában, a társadalomban: mindazok, akik a tizenkilencedik századból jöttünk. Most aztán előállott a pénz, és megmutatta az elkultúrásodott világnak, hogy mit tud ő voltaképpen. Egy olyan fejezetét írta be történetével az ember históriájába, amelyről fogalmunk se lehetett. A pénz megmutatta, hogy királyok királya.

Don Kihóte harmadik útja, ha ma csinálná, nem az elátkozott kisasszonyok

kiszabadítása érdekében, vagy más hasonló lovagregények eljátszására irányulna, hanem a pénz megszerzésére – mondja az olvasmány, amelytől tanácsot kérünk a nehéz időkben.

Ugyancsak a pénz előteremtésére indulnának a keresztes lovagok, akik a Szentföldért harcoltak és a történelem többi lovagjai is, akik királyokért, hitekért, eszmékért, nemzeti szabadságokért, de néha csak a háborúskodás művészetéért vitték vásárra a bőrüket, kockáztatták az életüket, gyűjtötték a sebeket és a harci kalandokat: manapság, ha élnének, ugyancsak a pénz meghódítására tennék szablyájukat, mert ő lett az a hatalom, amely mindnyájunk fölött uralkodik – mondja a mindennapi élmény –, amely megvilágítaná előttünk sorsunkat.

Amiről a filozófusok, a bölcs elmék, az idealisták századokon át sohasem álmodtak; aminek ellenkezője volt minden műveltség, fölvilágosodottság; amit megvetett, mint valami babonát az emberiség magasba törő lelke: a pénz hatalma lett úrrá a világon. Szinte századok bölcsességének és gondolkozásának eredményeit jelentő tornyokból zuhantunk alá a hétköznapiságba, amikor kiderül, hogy az életnek legértékesebb része a pénz, holott ezt még tegnap, tegnapelőtt jóformán senki sem merte bevallani.

Emlegettük őt mint az emberi élet megvetettjét, amely aljas bűnöknek, hibáknak, jellemtelenségeknek inkább okozója, még a romlott nőnél is. Emlegettük mint átkozott élet-megrontót, bűnre csábítót, alkalomcsinálót, ártatlanság árát, Júdás díját, hűtlenség okozóját, szemérmetlenség előidézőjét, bűnök öreganyját, jellemek megrontóját; az utcán heverőt, gyilkosságszerzőt, lelkek elsötétítőjét. Emlegettük őt mint téboly és gonoszság szülöttét, jámborság megtörőjét, hitek összeomlasztóját, kufárok eszközét, kalmárok verejtékét, uzsorások szolgáját, nők megrontóját, férfiak hamis útmutatóját, ládák büdös fiát, ragályok terjesztőjét. Szennyes markok zsákmányát, kalandok célját, börtön felé vivő út kövezőjét, jó szándékok megrontóját, a hóhér díját, az akasztófák szállítóját, a halál barátját, a pokol kapukulcsát és angyalok megrágalmazóját. Nem volt olyan emberi csúfság, amit a pénzre rá ne mondottunk volna, hogy magasba törő életünket minél jobban eltávolítsuk bűvköréből. Nem volt olyan

- 345-


aljasság, amit a pénzről föl ne tételeztünk volna. A lelkek harca éppen olyan örökös volt ellene, mint az ördög ellen.

Most pedig, amikor azt hittük, hogy a pénz többé sohasem emelkedhetik az

emberi lélek és gondolat fölé, visszakergettük őt megillető helyére, a szükséges, megtűrt rosszak közé, a pokol tornácába: most a pénz lett legkegyetlenebb királya az életünknek, szinte letörli a csillagos eget felőlünk, elsüllyeszti a gondolatokat, embert eszik, lelket iszik, és miután a vér már elfogyott belőlünk, könnyet omlaszt mindenütt, amerre világhódító útjában megy.

(1931)

Bujdosás az élet örömei elől

Magyarországon mostanában mindenki számkivetettségben él. Elbujdosóban régi hazájától, a szép, boldog Magyarországtól, amelyről azt tartotta a régi közmondás: Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita. (Magyarországon kívül nincs élet: ha van élet, az nem igazi élet! – mondaná a fordító.)

Kiment divatból a fehér lovas, felvirágozott kocsi, amely megállna a ház előtt a menyasszonyért vagy násznagyért, de kiment a divatból mindenféle vigadalom, még a sírva vigadás is.

Egy országban élünk, ahol az emberek elfelejtettek nevetni, sőt már káromkodni is. Kókadt bajszok, hervadt, őszi szalmához hasonló szakállak, kopott kabátos filiszterek országa lettünk, ahol a káröröm se nyit mosolyt az általános csüggedésben.

Nincs fodra a víznek, nincs hulláma a hangulatnak, unottan fújja üres sípját az őszi szél, és már a varjak is elkerülik a tájat, ahol nincs semmi várnivaló.

Beteg világ örömtelen vége viszi a céltalan gondbatyukat, amelyeket nem lehet egy percre sem lerakni az összeroppant vállakról. Nem jön egyetlen nap a kalendáriumban, amikor valamely hírre ébrednénk, amely hír megcsordítaná kedvünk kiszáradt kútját. Csak a száraz mákfej csörgeti csörgőjét, csüggedtnél csüggedtebb napok és hírek követik egymást minden reménység nélkül.

Meddig tart még ez az általános deprimáltság, amely savóvá halaványítja a legpirosabb életörömöt?

Meddig húzza lábát a koldus gond, a krajcáros vásár, az ócska dudás az életünkben? Meddig kell sántikálni az éplábúaknak, meddig kell bénaságot mímelni az egészségeseknek, meddig tart ez az unalmas mizantróp szerep,

- 346-


amelyet elfanyarodott, epebajos, már emészteni se tudó vén törvények osztottak ki erre az országra? Meddig kell bujdosni az élet örömei, a kultúra áldásai, a civilizált világ legegyszerűbb előnyei elől?

Meddig kell koldusnak mutatkozni mindenkinek Magyarországon? Meddig maradunk Kókán, hogy a lencsét kétszer megegyük? Meddig kell a

padlás fölakasztottjai elől a pincébe járni nevetni? Meddig él ez a kopottságában éldegélő kabát és e korszak, amelynek most

már valamennyien bohócai lettünk? Élni akarunk! (1931)

1932

Kossuth Ferenc első találkozása Ferenc Józseffel

1

… Akkoriban, 1905-ben, februárban, Bécsben töltöttük a farsangot, mint mondani szokás…

Szemere úr (barátom, pártfogóm, ideálom, mentorom) mindenféle balkáni külsejű, hosszú bajszú, olajbarna arcú, óvatos beszédű, az Orient expresszel érkezett s „keleti” szagú embereket, majd még gyanúsabb külsejű, lengő, lingó, lengedező francia lovagokat fogadott a „Carl”-ban, ahol szállásunk volt, mert egy Konstantinápolyban tervezett nagyszabású vállalkozásról (játékbank felállításáról) volt tárgyalása. – Vagy pedig nagystílű kártyázásokkal töltötte éjszakáit a különböző bécsi klubokban… Néha napokig nem láttam, bár ugyanazon fogadóban laktunk. Ráértem a magam módja szerint körülnézni a „császárvárosban”. Akkoriban ismerkedtem meg Csuhajjal, egy szerfölött mulatságos, magas emberrel, akinek ismeretlen foglalkozása volt, de körülbelül mindenhez értett ezen a világon.

– Csuhaj! Persze nem ez volt az igazi neve, valami duhajkodása alkalmából nevezték

el így a bécsi kávéházakban. Akkoriban az emberek szerették egymást, és Pesten

- 347-


is, Bécsben is mindenféle becézőnevekkel keresztelték ismerőseiket. Emberemnek sok, szeretetre méltó tulajdonsága volt, ezért lett belőle Csuhaj. Sőt, akik közelebbről ismerik vala, még azt is hozzáfűzték: Pista; Csuhaj Pista!

– No, most megtanítjuk a németet kesztyűbe dudálni – mond egy napon a kávéházban újságolvasás közben Csuhaj Pista. – Magyarországon a választásokon győzött a függetlenségi párt. Kossuth lett az úr. Azt hiszem, itt az ideje, hogy magam is politikai pályára lépjek.

Felállott az asztaltól, de nem azért, hogy biliárddákóért nyúljon, vagy a Ringen valamely hölgy után futamodjon, akit a kávéház ablakából megpillantott, hanem azért, hogy vegye kabátját, kalapját, sárcipőjét.

– Kimegyek a pályaudvarra, megvárom Kossuthot, akinek ma este kell megérkezni!

Honnan tudta ezt Csuhaj Pista? Egyszerű volt a dolog. A bécsi esti lapokból olvasta, amely újságok mindig

többet tudtak a magyar lapoknál. Miután egyéb programom nem volt, Csuhajjal tartottam.

2. A „GAVALLÉRCÚG”

Kossuth Ferenc az úgynevezett „gavallércúg”-gal érkezett meg Pestről Bécsbe.

Ferenc József idejében fontosak voltak a Budapestről Bécsbe és Bécsből Budapestre járó vonatok, mert a magyar politikusok, a miniszterek és nemzeti vezérek csaknem másodnaponként járták az utat ez idő tájt, amikor a nemzeti ellenállás ideje alatt, az adónemfizetés idejében, az újoncok megtagadása korában Ferenc József a maga felséges személyében nem jött Magyarországba, nem fűttette be a három különböző vonatból álló udvari vonatot, amelynek elsején a szepességi származású Ludvigh Gyula, az államvasutak igazgatója vezette a mozdonyt: az udvartartás tagjait, a testőröket és szakácsokat szállítván, a másodikán maga Ferenc József utazott minisztereivel, hadsegédeivel, orvosával, kabinetirodájával, míg a harmadik vonaton, amely a menetet bezárta, ugyancsak az udvartartáshoz tartozó személyiségek, többnyire „Smólen Tóninak” nevezett lakájok foglaltak helyet. Az udvari vonatok nem jártak Habsburg-címeres, zöld kocsijaikkal, az F. J. monogramos hosszú kocsik tükörablakaikkal szinte céltalanul álldogáltak a bécsi és budapesti pályaudvarokon, a király nem adott parancsot, hogy látni kívánná az ellenzékbe állott Magyarországját.

- 348-


A délután öt órakor induló, rendkívüli menetrenddel ellátott és fényűző kényelemmel felszerelt gyorsvonatok hordták a lojális magyar urakat Bécsbe (valamint a többi előkelő urakat is), ha a király kihallgatásra rendelte őket másnapra.

A „gavallércúg” még este, tíz óra előtt érkezett meg, az utasnak elegendő ideje maradt az éjszakai pihenéshez a rendszerint másnap délelőttre szóló királyi kihallgatásig.

Ebben az időben Andrássy Gyula gróf, „Duci gróf járt legtöbbet Ferenc Józsefhez Magyarországból; a bécsi lapok hírei szerint ugyancsak Duci gróf közvetítette Kossuth Ferenc bécsi meghívását a királyhoz; ajánlotta neki az európai komforttal felszerelt „gavallércúg”-ot utazáshoz, amely vonaton a sok Bécsbe járó vonatok között legkényelmesebben teheti meg utazását.

És a „gavallércúg” kurta kis kéménye a maga Góliátmozdonyával valóban másodpercnyi pontossággal, amelyet a „ferencjózsefnyi” pontosnak mondanak, futamodott be a bécsi pályaudvar üvegtetőzete alá, a vonatból leszállottak az utasok, mire Csuhaj Pista felkiáltott:

– Szalma (Stróh) Kóbi legyen a nevem, ha az urak nem a Melanozsénnak nevezett bajuszfestőt használják! Pedig ez a bajuszfestő előbb-utóbb tönkreteszi a bajuszt!

3. KOSSUTH FERENC BÉCSBE ÉRKEZIK

Emlékezet szerint először Visontai Soma, ez az aránylag fiatalos budapesti fiskális (és országgyűlési képviselő) szállott le a tíz óra előtt néhány perccel megérkezett „gavallércúg”-ról. Kövérkés, kedves, nyájas modorú úriember volt, kicsit hízottas azoktól a gyöngédségektől, amelyekkel ünnepelt szépségű neje ápolta (és irányította pályáján) ezt a derék úriembert, a függetlenségi eszme törhetetlen hívét. Visontainé (született Halasi Liszka) a legkülönbözőbb úti felszerelésekkel látta el a „császár” elé vezényelt urak társaságát, amelyek között szerepelt egy kávéfőző masina is, amelyre a Bécsbe rándult függetlenségi követ leginkább vigyázott a vonat elhagyásakor.

Másodiknak Szatmári Móric, pödrött bajszú, kis termetű, de villogó tekintetű, mokányos magaviseletű pesti hírlapíró (és újabban margittai, Bihar megyei képviselő) szállott le a vonatról Kossuth kíséretéből. Leperdült a lépcsőkön a kék szemű, de kemény magatartású Hentaller Lajos, mintha a Nép Zászlója című újság illusztrációiból lépne ki borongó honfibánatával; majd Bartha Miklós, a híres vezércikkek írója, amely vezércikkek a „nemzeti ellenállásra”

- 349-


ösztökélték, és diadalra segítették a régi Magyarországot; Lukáts Gyula valamivel óvatosabban nézett körül a vonatról való leszállás pillanatában, régi történetekből tudta, hogy itt szemmel tartják a kurucokat, sőt némelyiket börtönre is vetik a bécsi kémek… (Valóban Kaiser-rokkos öreg detektívek sétálgattak nagy botjaikkal és ócska keménykalapjaikban a vonat körül, mint ez már szokása a bécsi policájnak, amikor magyar vendégek érkezését jelenti a távíró.)

Legvégül hagyta el az első osztályú vasúti kocsit Kossuth Ferenc, mintha előre küldte volna híveit a bécsi hangulat kitapasztalására.

Olajbarna és könnyes tekintetű férfiú volt. Egy bánatos ember, akinek éppen a mélasága tűnik fel leghamarabb. Halovány, igen ápolt arcú, bajsza és haja gyengéden barnára festve az ősz

ezüstje ellen. Nyakán ellenben ráncolatok látszanak, amelyek elárulják a férfiakat, asszonyokat egyaránt, ha betöltötték ötvenedik életévüket.

Nagyot változott, mióta utoljára láttam őt, körülbelül tíz esztendő előtt, a hazatérése első esztendejében, amikor Magyarország vidékeit, így a Nyírséget is, meglátogatta, hogy Kossuth Lajos népével, atyja fiaival szemtől szembe megismerkedjen.

Akkor még volt magatartásában valami a korteséből, az igazságát kereső, méltatlanul száműzöttéből, a kedves emberéből, aki oly nyájasan igyekezett kezet fogni mindenkivel, akivel találkozása volt, mintha mindenkinek egyetlen kézszorítással megnyerni akarná a szívét is.

Itt, a bécsi pályaudvaron úgy tűnt fel megjelenése első percében, mint aki már félig-meddig kiábrándult, vagy megcsömörlött a konvencionális, népies sikerektől. Nyilvánvaló, hogy többé nem a debreceni cíviseket vagy nyíregyházi talyigásokat akarja meghódítani, hanem az előkelőbb lakosságot. Így véletlenül I. Ferenc Józsefet is, akinek meghívására Bécsbe érkezett.

A februári estében, fekete keménykalapjában, bársonygalléros télikabátjában, nyakára csavart fehér selyemkendővel és kezén szürke szarvasbőr kesztyűvel bármely előkelő európai utazóval össze lehetett cserélni, aki a nemzetközi vonatból lelép, hogy néhány napot a „császárváros”-ban töltsön.

A bécsi hordár, aki Kossuth poggyászát, egy-két útitakarót, sárga disznóbőr koffert cipelt az uraság mögött, olyan közömbösen mendegélt az előkelő idegen holmijával, mint más utazókéval. Csak itt-ott, a pályaudvar szokásos publikumában hangzott fel egy-egy hang:

– Das ist ja der Kossuth! És Csuhaj emelte meg háromszor is gavallérkalapját, amelyet akkoriban

Bécsben „Szidi”-nek neveztek. Kossuth komoly kalapemelintéssel viszonozta

- 350-


Csuhaj üdvözletét, miközben kopasz feje haloványan villant fel a kalap alól a pályaudvari villanylámpák fényében.

Akkoriban a jobb bécsi szállodáknak még úgynevezett „házi” fiákereik voltak. A „Sacher”-é volt Holzer, a „Bristol”-é König, mint ahogy Bratfisch, Rudolf trónörökös kocsisa óta a kedélyes bécsi nyelv név szerint (és nem numerus szerint) ismerte a jelesebb kétfogatúakat.

Kőnig vette fel kocsijára Kossuth poggyászát és személyét, könnyű volt tehát megállapítani, hogy Kossuth a „Bristol”-ban, az előkelő szállodák negyedében vesz kvártélyt.

4. AZ ELSŐ BÉCSI INTERJÚ

Valóban itt fűtötten várta a fehér porcelán kályha az első emeleti 101-es számú szobában.

De az előcsarnokban várták a cilinderkalapos bécsi hírlapírók is, akik a képes újságokban sokszor megjelent arcképe után nyomban felismerték Kossuth Ferencet. Itt voltak a Presse, a Zeit, a Journal tudósítói éles szemüvegeikkel, kihegyezett ceruzáikkal, noteszkönyvecskéikkel. Emeleti szobájába követték Kossuth Ferencet, amíg a szállodai bérszolga az úti málhát cipelte.

Kossuth Ferenc nem tudott jól németül (vagy legalábbis nem szívesen beszélt ezen a nyelven), hol magyarul, hol franciául, hol angolul válaszolgatott a hozzá intézett hírlapírói kérdésekre:

– Igen, őfelsége kegyes volt magas színe elé szólítani… Még nem tudni, mikor lesz a kihallgatás órája… Holnap vasárnap van, amely napot őfelsége schönbrunni pihenéssel szokott tölteni…

Kossuth Ferenc ebben az időben maga is félig-meddig hírlapírónak számított, vasárnaponként és csütörtökönként jelentek meg cikkei a Budapest című lapban, jól tudta tehát, hogy az „ezerszemű sajtó” tudósítóinak már csak azért is válaszolni kell, hogy téves hírek ne jelenhessenek meg az újságokban, mert a tudósítónak akkor is beszámolót kell írni Bécsbe való megérkezéséről a lapjába, ha egy kukkot sem válaszolna a hozzá intézett kérdésekre.

A cilinderes urak tehát buzgón jegyezgették a válaszokat, amelyeket az utazástól (és az izgalomtól) meglehetősen kimerültnek látszó Kossuth Ferenc adogatott nekik a piros szőnyeges lépcsőn meg-megállva; és a lépcső korlátjára kapaszkodva, majd a 101-es szoba közepén állva, télikabátját gombolgatva…

A ceruzák éppen javában száguldanak a papírlapocskákon, úgy a császárszakállas, mint a beretvált arcú tudósítók kezében, amikor az aranysapkás,

- 351-


szárnyas kabátú portás kopogtat az ajtón, és nagy tisztelettel egy nagy fehér borítékot nyújtott át, amely borítékon aranynyomású, kétfejű sas fénylett.

– Udvari futár hozta a délután folyamán képviselő úr részére! – mond a portás, aki a Magyarországról jövő vendégei kedvéért jól tudott magyarul is.

Kossuth Ferenc olajbarna szeme tán a szokottnál is könnyesebb lett, amikor a hófehér borítékot átvette, és mellényzsebéből elővont penicillussal felvágta. Aranyporzós irat feküdt a borítékban, amelyen szép rondírással írja a kabinetiroda Kossuth képviselő úrnak, hogy őfelsége másnap, vasárnap délelőtt tizenegy órakor várja.

– A felség tehát nem tartja meg szokásos vasárnapi pihenőjét, Schönbrunnból bekocsizik a Burgba – mondják a tudósítók meghatottan, akik Kossuth vállán át a levélbe pillantgatnak.

Kossuth már kimerülten ül a szállodai szoba pirosbársony karosszékében, amikor a hírlapírók egy-egy rövid „adjő”-vel elbúcsúznak tőle.

Az étteremből magyar cigányok muzsikája hangzik, amely bevonzotta a fehér, aranyozott falú termekbe a Kossuthtal érkezett magyarokat, akik még éjfélkor is szövögetik ott álmaikat a másnapi Kossuth-vizitról. Nagy dolog, hogy őfelsége vasárnap is fogad. Isten tudja, hogy mi van a jövendő méhében elrejtőzve, de mindenesetre úgy látszik, hogy inog a monarchia a magyar függetlenségi párt diadala miatt.

Kossuth ellenben nem hagyta el szobáját, teát kért, és jól betakarózva feküdt ágyában. A szobalány azonban az ajtó előtt hallgatózva még éjfélkor is hallotta sóhajtásait, forgolódásait, álmatlanságait.

Csuhaj Pista, aki a „Bristol” szobalányaival körülbelül olyan ismerős volt,

mint más fogadók szobalányaival: a személyzet kihallgatása után határozottan állította, hogy Kossuth Ferenc egész éjszaka nem hunyta le a szemét. Igaz, hogy ehhez a körülményhez hozzájárult az is, hogy a magyar urak az étteremben hajnalig muzsikáltatták magukat. Visontai Soma doktor, aki néha nagyon kedélyes úriember volt, egy betyáros nótába szerelmesedett, amely úgy kezdődött: „Csorog a hajamról a zsír, – Egész világ rólam beszél…” Amikor az utolsó é betűt í betűként kell énekelni.

Énekelte is.

5. ELŐKÉSZÜLETEK

Szemere de genere Huba úrral már korán reggel közöltem éji tapasztalataimat a „Carl”-ban, ahol szállásunk volt.

- 352-


Szemere Miklós szokás szerint vörös posztókelméből készült, térdig érő Garibaldi-ingben és egy foltos, ócska, de szerencsésnek mondott posztónadrágban feküdt vaságyán és kemény párnáján egy ágyterítő alatt, amint Ferenc József példájára szokás volt ez akkoriban az előkelő úrivilágban: Ferenc József módjára, vaságyban háltak az urak.

Híreim hallatára a szakállas úriember nyomban kiszállott az ágyból, papucsaiba bújt, és sokáig ült eltűnődve az ágya szélén.

– Az este nem szólt Péchy Andor egy szót se az Union Clubban, igaz, hogy ő nem szokott mást olvasni, mint lóversenyújságokat – mormogta maga elé, aztán halkan, magányosan hahotázott Visontai Soma nótázásán, de kacagásait mindig visszakapta, mintha nyomban megbánta volna kitűnő jókedvét.

Pár lépést tett a szobában, belenézett a kályhába, amelyben az estéről ott felejtett tűz lángra lobbant, gondolkozgatott, majd így szólt:

– Ma hajnyírás napja van, várom a borbélyomat, ezért nem mehetek el itthonról. De kérem, adja át üdvözletemet Kossuthnak, és biztosítsa róla, hogy rendelkezésére állok, ha segítségére lehetek valamiben.

Ez volt a szokásos üzenet, amit Szemere úr a bécsi vendégeskedésbe járó kiválóbb magyar uraknak küldeni szokott; emlékezetem szerint: gyakran sikere is volt üzeneteinek.

Majd mindennapi fanyarsága győzedelmeskedett fellendült hangulatán, és így fejezte be a társalgást:

– Habár a Szemerék sohasem voltak túlságosan jóban ezekkel a lengyel származású Kossuthokkal.

…A „Carl”-ból a „Bristol”-ba irányítván lépteimet, elkerülhetetlen volt, hogy ezen a népes úton Csuhaj Pistával találkozzam, aki korán kelő ember volt, mert kávéjához szerette a friss péksüteményt (akárcsak Ferenc József).

Kossuth Ferenc is már ébren volt, éppen akkor hozták frakkját frissen vasaltan a szabótól, valamint magas tetejű cilinderkalapját a kalapostól; szürke selyemmellényben (amelynek szárnyait, ha majd barátságosabbra fordulnak az idők, Ferenc József a kezével meghúzogatja, mintha még sohase látott volna ilyen ritka ruhadarabot), ingujjban állott a 101-es vendégszoba közepén, egy ritka gyöngyöt helyezett ingmellébe, és borbély vasától kipirult arccal nézegette az óramutatót.

A magyar urak jöttek-mentek szobájában, az éjszakai személyvonattal megérkeztek a pesti hírlapírók, akiknek nem volt érkezésük Kossuthtal együtt indulni.

- 353-


Az asztalon kiürített teáscsésze, tojáshéjak, sonkamaradványok, Kossuth még reggelizés végett sem hagyta el fülledtre fűtött szobáját. Azt mondják, félt a bécsiektől (akik valóban úgy bámultak rá mindig, mint valami csodalényre).

Csuhaj Pista, honnan, honnan nem: friss híreket hozott Kossuthnak arról, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös egy bizalmas emberét, báró Prónayt küldte Bécsbe, aki nyomban hírt visz neki a király és Kossuth Ferenc találkozásának részleteiről. Azonkívül Andrássy Gyula megérkezését is minden órában várják, Apponyi Albert gróf Eberhardról, atyja kastélyából Győrbe utazott, az „Arany Bárány” -ban szállott meg, hogy majd a Budapestre visszatérő Kossuthtal a győri pályaudvaron találkozhasson. – Csak egy nagyon korán kelő ember tudhat ilyen újdonságokat, mint Csuhaj Pista.

Másfelől híre jött, hogy Ferenc József reggel hét órakor Schönbrunnból a Burgba érkezett kocsiján, és hivatali szobájában elfoglalta helyét ezen a vasárnapon is, mikor tudvalevőleg az egész Osztrák–Magyar Monarchiában munkaszünet van.

Visontai Soma, a gyöngyösi követ, valódi borpárlatot (pálinkát) hozott magával az útra, és azzal kínálgatta szíverősítésül Kossuth Ferencet, de ő nem ivott, egyszerűen azzal a kifogással, hogy Ferenc József megérezné rajta a borpárlat szagát.

– És gondolod, hogy ez ártalmára volna gyöngyösi választóimnak? – kérdezte Visontai (akiről ugyancsak egy borfajta volt elnevezve).

Kedvetlen és csendes volt „Mózsi” (Szatmári Mór), a tömegesen érkezett pesti hírlapírók láttára, köztük Rákosi Viktor, miután odáig azt remélte, hogy a legolvasottabb tudósítás Kossuth királyi kihallgatásáról majd az ő lapjában, a Budapestben jelenhetik meg. A hírlapíró, akármilyen bölcs férfiú egyébként: már csak lapja érdekének szempontjából nézi az eseményeket.

Megérkezett Lenkey Gusztáv, a korszak legmegbízhatóbb politikai tudósítója, sőt Hoitsy Pál, aki ritkán mozdul el íróasztala mellől.

Fél tizenegyet ütött a „Bristol” szálloda nagy órája, amikor Kossuth Ferenc felgyűrt galléros télikabátjában áthaladt az előcsarnokon, ahol már sokan várták a történelmi pillanatot, amikor Kossuth Lajos fia Ferenc József elé indul. (Ki hitte volna ezt valaha?) Lázasan, kipirulva a magyarok, hitetlenkedve a bécsiek, míg a „Bristol” külföldi vendégei alig győzték hallgatni a hotelportás felvilágosításait azokról a délceg magyar urakról, akik Kossuth kíséretében voltak. Valóban jól festettek a szálas Hentaller Lajos, a varjúbajszú Lukáts Gyula. De talán legpompásabb volt ezen a napon maga a nap hőse, Kossuth Ferenc.

- 354-


– Tíz esztendőt fiatalodott legalább ezen a napon – mond Csuhaj Pista, amikor megint a legfeltűnőbben köszöntgetett az összegyülekezettek között Kossuthnak.

Kőnig, a „Bristol” fiákerese, már a kapu előtt várakozott zárt kocsijával, Kossuth egyedül szállott be, bár habozó tekintetén látszott, hogy szerette volna, ha valaki elkíséri útjában. De egyedül kellett mennie a félelmetes Ferenc József elé! Apponyi, Andrássy, az ellenzék győzedelmét vele együtt learató barátai mind távol innen. Vajon mi lesz a kihallgatás eredménye? Különös, hogy Kossuthot éppen ezen a napon magára hagyják!

De a „Bristol” portása már bezárta a hintó ajtaját a „delikvens” mögött. Kőnig pedig utasítás nélkül megindult szürkéivel a Burg felé, az Augustiner utcának véve az irányt, majd a Burgba érve azon a téren állott meg, ahol Mária Terézia szobra áll, a leghatalmasabb szobor a monarchiában.

A magyar uraknak alig volt idejük kocsikra kapni, hogy utolérjék Kossuthot.

Mi Csuhaj Pistával, hála Holtzer, a „Carl” kocsisa gyors lovainak, nemcsak utolértük, de megelőztük Kossuthot.

A díszbe öltözött udvari zsandárok a maguk tempós, de nem durva modorukban már javában tartották a rendet a Mária Terézia udvaron bámészkodó bécsi nép között.

– Hátrább, uraim, a fal mellé, uraim, másoknak is adjanak helyet – mondogatták komoly, de nem barátságtalan bécsi szóval, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor néz ki a császár dolgozószobájának ablakán, és nem vette szívesen, ha az „ő bécsi népével” gorombáskodtak.

– Das ist ja der Kossuth! – hallatszott jobbról-balról, amikor Kőnig ügyesen kormányozva szürkéit (a simliket), odakanyarodott a lépcsőfeljáróhoz, amely előtt egy udvari tiszt állott, és fehér kesztyűs kezével az utat mutatta.

A kupéból egy halovány, magas tetejű kalapos, fehér nyakkendős, lakktopános, idősebb, de vállas és megtermett úriember szállott ki.

A tiszt három lépést tett feléje, katonásan tisztelgett, és felvezette Kossuthot a lépcsőn. Az udvaron egy nagy óra, amilyenből sok van a császári Burg különböző udvarain, ötpercnyire állott a tizenegyes számtól. Itt szokás volt a legpontosabban megérkezni, amikor Ferenc József élt.

- 355-


6. MIALATT KOSSUTH A KIRÁLYNÁL VOLT

Az óra elütötte a tizenegyet, a mutató közömbösen ment tovább a maga pályáján, már elérte a fertályt, aztán a félórát, majd a háromnegyed felé közeledett.

Sokkal fontosabb volt ennek a nagy órának a mutatója, mint azt manapság gondolnánk. Ennek az órának a járásából lehetett megítélni a monarchia és a monarchia vezetőinek helyzetét, akik alkalomadtán Ferenc Józsefhez mentek kihallgatásra. A régi magyar államférfiakról a hivatalos tudósítás mindig közölte, hogy hány percig voltak a király szobájában. A leghosszabb ideig Tisza Kálmán, majd Wekerle Sándor szokott Ferenc Józsefnél időzni. Az ifjabb Andrássy már csak ritkán kapta meg a maga teljes félóráját. Apponyi se „hosszú járatú” látogató. De mindenki között a legnagyobb „időrekordot” Fejérváry Géza „tartotta”. Ezt az öreg katonát valóban élvezettel hallgatta Ferenc József. Néha másfél óra is eltelt, amíg Fejérváry Géza hosszú, fehér bajsza megmutatkozott a lépcsőn.

A Kossuth kihallgatásakor a Burg udvarán „drukkoló” magyarok, de a bécsiek is, kettőzött figyelemmel figyelték az idő múlását.

Vajon mi történik ama rengetegnek látszó idő múlása alatt odafent az emeleten, ahol a király dolgozószobája van? Miről beszél Ferenc József? Mit válaszol Kossuth? Az ország, a független, régi politika sorsáról van szó. Ha Ferenc József is felcsap „függetlenségi”-nek, mi lesz a világból?

A fantáziák egymást licitálják a találgatásokban. Csak az tudja, aki hasonló izgalmas órát átélt: mennyi bolondot tud összegondolni a várakozó a lehető eseményekről?

– Lehet, hogy Kossuth mint miniszter tér vissza! – mondogatják a függetlenségi követek, és mindjobban kidüllesztették a mellüket.

Nagyon közel volt az óramutató a háromnegyed tizenkettőhöz, amikor Kossuth Ferenc halovány arca feltűnt a lépcsőnél. Egyedül jött, és nyomban az odakanyarodó kocsijába szállott.

– A „Bristol”-ba! – rendelkezett. (Tehát mégse a magyar követség házába vagy a kabinetirodába hajtat a

kinevezési okmányáért!) A kocsi kigördült Mária Terézia udvaráról, és a magyarok méhrajként

követték Kossuth hintaját. Az udvar percek alatt kiürült. A burgzsandároknak nem volt kivel rendet tartaniok.

- 356-


7. A TITOKZATOS HÁROMNEGYED ÓRA

Kossuth délután három óráig időzött a „Bristol”-ban, egyszer se hagyva el szobáját, mintha valamire várakoznék.

Meg tudta állni, hogy egyetlen szót sem mondott kihallgatása részleteiről még legbensőbb barátainak se. Délután három órakor utazott el Bécsből, most már nem a „gavallércúg”-gal, hanem a konvencionális gyorsvonaton, amely körülbelül este hét órakor érkezett Pestre. (Ott már nagy tömeg tüntetve várta.)

Alighogy elutazott Bécsből a nevezetes férfiú: a pletyka megkezdte a maga körútját.

Az első hír a Jockey Clubból jött. Ferenc Ferdinánd trónörökös a szárnysegéde útján megüzente a Club urainak, hogy tévedés az a hír, mintha ő érdeklődött volna Kossuth iránt.

A második hír később, mikor estefelé a király elhagyta a Burgot, hogy Schönbrunnba hajtasson, és a testőrség tisztjei szabadságos estéjüket megkezdték a csodaszép Bécsben, a második hír körülbelül éjfélkor terjedt el ugyancsak a Jockey Clubban.

Igaz, hogy Kossuth Ferenc volt a királynál, de csak két percig. A király kézfogás nélkül, állva fogadta, egy papírlapról magyar nyelven felolvasott neki egy pár sorból álló mondatot, amelyet lehet parancsnak is mondani. Ebben a mondatban az volt, hogy a koalíció (ahogy akkor az ellenzéket nevezték) hagyjon fel minden „úgynevezett függetlenségi törekvésekkel”, amelyek úgysem fognak sikerülni. Őfelsége felolvasván „intézkedését”, összeütötte sarkantyúját, a kihallgatás véget ért. Kossuth mély meghajlással és szótlanul távozott.

De hát hol volt Kossuth Ferenc az alatt a háromnegyed óra alatt, amelyet látszólag a király dolgozószobájában töltött?

Sokáig törték ezen a fejüket a Jockey Club urai, de még a testőrtisztek, az udvari notabilitások is.

Végre is a már többször emlegetett Csuhaj Pista, a mindenüvé befurakodó és közkedvelt bécsi magyar nyomozta ki a maga módja szerint, a szolgaszemélyzet révén.

Kossuth halotthaloványan lépett ki a királytól, és zavarában a kézmosó helyiség után tudakozódott a szolgálatban levő udvari inastól. Itt mosta kezét, hozta rendbe magát Kossuth Ferenc csaknem háromnegyed óráig.

(Ezt az előadást később, évek múlva, amikor Kossuth Ferenc ugyancsak barátságos viszonyba került Ferenc Józseffel: maga is megerősítette Arányi doktor, a háziorvosa előtt.)

(1932)

- 357-


Mágnás Elza, az éj királynője

1

Mágnás Elza sohase szerepelt regénykönyvben, legfeljebb hírlapban, a rendőrségi és törvényszéki tudósításban: egy magyar regénykönyv a háború előtt pedig éppen Mágnás Elzának köszönhette szokatlan sikerét.

Akkoriban történt (1913-ban), hogy a péklegény megölte és kirabolta a fővárosi éjszakák ünnepelt hölgyét, a vízkékszemű, szőkére rizsporozott hajú tüneményt, a táncházak báva pillangóját.

A hírlapírók, mint már ilyenkor szokás: részletesen megírták a rablógyilkosság körülményeit, és az egyik rendőrségi tudósító úr, hogy lepipálja a többieket, jelentésében odavetőleg azt is megjegyezte, hogy annak az olvasónak, aki a kimerítő reportázs után még többet is akar tudni Mágnás Elzáról: el kell olvasni az akkoriban megjelent Vörös postakocsi című regényt, amelyet a regényíró Mágnás Elza változatos, demimonde életéből „vett”.

Egy szóval se írt többet a rendőrségi riporter (igaz, egy nagyon olvasott hírlapban), de másnap, harmadnap, körülbelül egy-két héten át olyan mértékben nyilatkozott a közönség érdeklődése, hogy a regény első kiadását (békebeli 5–5500 példányt) a vásárlók elkapkodták a könyvesboltokban. Szerencsére a könyvkiadó nyomban segített a közönségen, amint a regénykönyvek elfogytak, újabb ötezer példányt nyomatott.

A történelmi igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a rendőrségi tudósító értesülése a Vörös postakocsi tartalmáról, enyhén szólva, nem fedte az igazságot; ágas-bogas, futamodással teli életében a rendőrségi tudósítónak nem is lehetett komolyan ideje a regény elolvasásához, csak úgy röptében célzott a madárra, és a nyíllövésnek ilyen sikere volt.

Mert rablógyilkosság akkoriban még nem volt hétköznapi esemény a főváros krónikájában, pláne egy Mágnás Elzához hasonló hölgyet ritkán öltek meg, őt inkább imádni volt szokás az urak és pékek részéről egyaránt. Mágnás Elza (egy mosónő gyermeke, aki „Mágnás” nevét ridegen büszke, szótlan és fennhéjázó magaviselete miatt nyerte az éji társadalomban) nem arra született, hogy egy péklegény, a cselédje kedvese megölje az ágyában, hanem arra volt kiválasztva, hogy minden este más és más toalettben pompázzon, az ártatlansági fehértől kezdve a hercegnői uszályálmokig; a legújabb párizsi remekműveket viselje testén ékszerek alakjában; méltóságteljesen hordja fejdíszeit, amely méltóságteljes magatartáshoz alkalmasak voltak a földig érő tükrök, amelyek az

- 358-


éjjeli mulatóhely („Orfeum”, „Ősbudavára”, a „Casino”) falait bevonták – csak amidőn váratlan halálának híre megérkezett, akkor eszméltek rá ismerősei, hogy egész életében, amit a fénylő parketten, az illatszeres, langyos atmoszférában, szünet nélkül zengő hegedű- és fuvolahangok között töltött Elza: a saját első osztályú elmúlását példázta.

Temette magát, mint egy fulladásig megtelt bálványt, amely mindent elért az életében, amiről kevéske fantáziájával valaha álmodhatott.

Sleppes ruhát és saját lakást, drága ékszert és irigy tiszteletet a barátnőknél, megkülönböztetett bánásmódot a gavallérok részéről, mert tömöttebb erszénnyel Mágnás Elza asztalosmesterénél senki sem rendelkezett, és a „direkció”, a mindenkori mulatóhelyi direkció tiszteletét, mert Mágnás Elzát sohase kellett reggelenként kiseprűzni a takarítással együtt, szinte szolidan, józanon, méltóságosan, mint valami hivatalból ment haza hajnalban a táncteremből.

Mondd, ó, mondd, emlékezet! Nem élhetett volna e szőke púderbálvány ilyenformán az emberi kor legvégső határáig?… Mikor már minden vágya beteljesült, amelyről a mosóteknő mellett, vagy a Városligeti Színkör körül vizet árulva, ősbudai korzón műsort kínálgatva és a Stefánia úti mellékutak padjain hálva: álmodott? Miért kellett a péklegénynek jönni egy hajnalon a mennyezet alatt szendergő, élete üdvösségét megélt kisasszonyhoz, loppanó léptekkel a cselédszobából, a mindeneslány vackából, hogy végezzen ezzel a megtestesült boldogsággal, aki mindent, amiről egy kolduslány ábrándozhatott Pesten, megvalósulva látott maga körül?

A végzet útjai kiszámíthatatlanok, mondták 1913-ban, amikor Mágnás Elzát a gavallér asztalosmester éppen olyan pénzpazarlással eltemettette, mint ahogy életében gondoskodott róla. A temetésen többen voltak, mint egy megyei püspökén, de nem olyan válogatott publikum, mert hallani lehetett megjegyzéseket, amelyek azt kérdezték, mit csinál vajon felesleges pénzével ezentúl az önfeláldozó eltartó? Sőt némelyek hangosan hirdették, hogy egy jó állás üresedett meg a fővárosban, a Mágnás Elza állása. Vajon ki merészeli a végzetes állást betölteni?

2. HOL KEZDŐDÖTT A TÜNEMÉNYES ÉLET? „ŐSBUDÁ”-BAN!

– Fel, „Ősbudá”-ba! – mond a századvégi pesti gavallér, aki abban is különbözött történelmi elődjeitől, hogy a legendás helyet nem a dunántúli regényes részekben, hanem Pesten, a Városliget helyén találta meg. A tizenkilencedik század vége és a huszadik század kezdete nemcsak a

- 359-


tudománynak és az emberi kultúrának volt megjelölve az idők horoszkópjában, de a rafinált élvezeteknek, a kifinomult mulatságoknak, a nem mindennapias szórakozásoknak is teljébe vitte az idő a benne élő emberiséget: az egész világon éppen úgy mulattak, mint ahogy napról napra művelődtek, mert a pesti gyönyörűségeket az emberiség nem tudja elválasztani a lélek örömeitől.

Egy jó könyvet olvasni, valamely lelki szenzációban részesülni a kultúra révén csaknem ugyanannyi élményt jelentett, mint egy kiváló éji mulatság átélése, rendezése vagy akár csak kibicelése. A tudomány új megállapításai, a haladó emberi elme, a világszerte terjedő új gondolatok éppen úgy áhítottak az érzéki örömöket, a női varázslatokat, a zenék lélekformáló hangjait, az érzékek kitakargatásait, a két nem között való érintkezésnek lüktetéseit, mint ahogy a mágnes vonzza a vasat, a pozitívum hívja a negatívumot, a tisztaság megkívánja a szennyességet, a csillagok a földre andalognak, az angyalok darab időre elmennek ördögnek, Lechner bácsi, aki márványpalotákat épített Pesten, esténként a fából, vászonból, komédiából összetákolt „Ősbudavár”-ában érezte magát legjobban.

Régi rendőrnek vagy öreg lumpnak kell annak lenni, aki „Ősbuda” igazi jelentőségét megértse az első hallásra Budapest történetében.

– Ifjúsági emlék! – mond a tiszteletre méltó nőegyleti elnöknő. – Az ember sokfelé megfordul fiatal korában – felelnek rendjeles,

tekintélyes, ezüst fejű urak. – Akkor még élni érdemes volt – vélik öreg kintornások, harmonikások,

nagybőgősök, a zenéknek és az éjeknek nyugalmazott tisztviselői, akik hivatalból szolgáltatták a minden elképzelhetőt felülmúló jókedvét ennek a városnak.

Az agglegények klubjában eldörmögi egy hang: – Egy ősbudai virágárus kisasszony volt az oka, hogy nőtlen maradtam. A pezsgőgyár irodájában öreg könyvelő nyilatkozik: – Akkor volt utoljára pezsgőüzlet a világon, míg „Ősbuda” nyitva volt. A levitézlett, szürke varjúvá lett fiákeresmesterek morognak: – Akkor mindenki kétfogatún járt még Pesten. Szabónők, kalaposnők, a nőies élet rafinériájával foglalkozó iparosok,

virágkereskedők, tűzijátékosok, zászlógyárosok, mutatványosok, harisnyások, cipészek, ékszerészek, hordárok, énekesek, életpályát változtatott büfédámák, nagymamai korba jutott énekesnők, megrokkant táncosok, dalosok, árusok, kígyóbűvölók és céllövészeti segédek fejezték be élettörténetüket, amikor „Ősbudavár”-a elmúlt a földről, Pest lett szegényebb egy megélhetési alkalommal, midőn a gavallér többé nem mondhatta hölgyének:

– Fel, „Ősbudá”-ba!

- 360-


Kéznél volt az omnibusz, amelynek imperiálján csaknem annyit utaztak Pesten egy idő tájt, mint Párizsban a Paul de Kock regényeiben. Ragyogva, mint egy mesebeli álom, száguldott a földalatti a mulatságok várába. Gyorsított a komfortáblis, ha olyan pasasérjai akadtak, akik a városligeti mulatóhelyre kívánkoztak. Az urak zsebében egész évre szolgáló belépőjegyek, talán csak az idegenek és vidékiek váltották meg a napi belépésre jogosító kártyáikat. „Törzsvendég” volt itt minden fővárosi úriember, amikor még a törzsvendégség jelentett valamit.

…Itt tűnt fel a „Nagymecset” udvarán vagy a „Francia pezsgőpavilon” kerítésén kívül, a Johnson és Dean néger pár éneklésével, vagy a Borozóban színlapot, műsort, képeslapot vagy legyezőt árulgatva a mulatókert látogatóinak a kis Elza!

Sok női karrier kezdete fűződik „Ősbudá”-hoz, mert a gondos anyák nemcsak a saját leányaikat, de vendégségben levő unokahúgaikat is itt sétáltatták esténként a szerpentint és konfettit dobáló „Ősbuda”-i korzón. A gavallérok szemügyre vették a korzó új látványosságait, és ha nagyon ismerkedhetnékjük volt a megbámult tüneményekkel, kéznél volt a hűséges barát, Budapest utolsó lovagja, a szeretetre méltó gavallér (egyébként egyik magyar pezsgőgyár „vezérképviselője”, mint akkoriban mondták a címeket), a közkedvelt Kapy Miklós huszárkapitány, aki minden szép nőt ismert Budapesten, főleg „Ősbuda” területén, aki szívesen átsegített a bemutatkozási ceremónián.

A hagyomány szerint Elzát ugyancsak a jószemű Kapy Miklós fedezte fel, és szerzett neki új ruhát és kegyes pártfogókat lovagbarátai körében.

3. HOGYAN FOLYTATÓDOTT A TÜNEMÉNY PÁLYÁJA?

A főváros telve volt csodaszép hölgyekkel, akiknek nem volt állandó foglalkozásuk.

Némelyek még a millenáris kiállítás óta telepedtek itt le, mert ez az időpont volt az, amikor a földkerekség minden tájáról ideröppentek az énekes- vagy színes madarak, akik a kiállítási ünnepek várható sokadalmában, mint egy madáchi új „londoni vásáron” kívánták megpróbálni szerencséjüket.

Pestnek „jó híre volt” a kontinensen, sohase hagyták ki a várost a vándormadár csapatok, akik síppal, dobbal, művészettel járják a világot.

De a magányosan utazó tarka bankák, baglyok vagy vércsék is kikötöttek Pesten, miután a magyaroknak lovagias úri renoméjuk volt. Egzotikus szépségek, valamint a párizsi sanzonettek, kedélyes bécsi dámák, török hastáncosnők, varsói

- 361-


hercegnők, moszkvai télikerti szépek, néger Kleopátrák, balkáni hercegnők (hogy a honi vállalkozó nőkről ne is beszéljünk) mindig megtalálták itt a maguk barátságos fogadtatását, csak pusztán szerencse dolga volt, hogy egy arisztokrata vagy egy facér pincér szerelmesedik beléjük.

A millenáris cécó régen elmúlott, de a nők nem akarták abbahagyni a bált. A mulatóhelyek nem csuktak be, sőt szaporodtak. A Rákóczi úton, ahol

különben is minden kávéházban, ahol napközben lókupecek alkudoztak: estére tündérszínpadot állítottak: egy nagy föld alatti helység (az Olimpia) nyílott, ahol az éjszaka összefolyt a nappallal, csak akkor lehetett észrevenni, hogy megvirradt, amikor a másvilágról a villamoskocsi csengetése hallatszott.

A Váci körutat (a Vilmos császár utat) úgynevezett „hölgyzenekarok” tartják megszállva, amelyek bokorugrós szoknyában vonják a talpalávalót nemzetiszínű szalagokkal díszítve, és hódítva az ifjúkorát élő fővárosban. Persze, tinglitangli is akadt bőven, ahol mindig a régi mókákat próbálgatták:

– Jesszasz na, der Herr von Rück! A Király utcában sem tudnak elmúlni a különböző „Macskák”, pedig a

história azt mondja, hogy azok az itt szívesen időző velszi herceggel (a későbbi angol királlyal) befejezték ifjúkori csínytevéseiket. Sőt ellenkezőleg: a Király utca mellékutcáiban kiskorcsmák nyílnak („A bableveshez”, „A temetőhöz” címezve), amelyek hajnalban ébrednek azoknak a mulattatására, akik odáig már jóllaktak mindennel, amit a pesti éjszaka kínált, és csupán megpihenni óhajtanak egy csendes kis zugban, zongorajáték mellett, amelyet a vérző tüdejű zongoramester, mintha a ravatalról kelt volna fel, mélabúsan „szolgáltat”. Ezekben a hallatlan spelunkákban a legelőkelőbb urak is szívesen tanyáznak, mert azt mondják, hogy itt festék nélkül, a maga valóságában látni a hervadó éjjeli életet. Itt vetik le végre szoros fűzőiket a primadonnák, és az éj folyamán elvesztett hosszú metszőfogat gyertyadarabbal pótolják arra az időre, amelyet a „Bableves”-ben óhajtanak még tölteni.

…Elza, aki már együtt repült a gavallérokkal csodákból csodákba, Stefánia

útról a „Macskába”, páholyból a lebujba, mert egyetlennek látszott minden éjszaka, amikor minden ízt meg kell kóstolni, minden levesből és csapra vert hordóból hörpölni, minden új nótát meghallgatni, minden talpon álló gavallért és hölgyet megtekinteni a maga helyén. Elza ezeken a helyeken is megfordult. Talán csak a véletlen körülmények okozták, hogy reggel Elza is táncolt a Vasvári Pál utcai lebujban, ahová az utcáról egy zongoraverklit begurítottak, a „Süket Reich Fritz” (mint a vendéglőst hívták) hideg libamájjal kedveskedett a vendégeinek, éjszakából maradt bérkocsis legények pergették a fáradt urak helyett a

- 362-


legfinnyásabb tündéreket, a pincér kiállott az utcasarokra, hogy mindig újabb verkliseket hozzon, hordárok vitték a Darvashoz az aranyórákat és a briliánsgyűrűket, mert a mulatságnak nem lehetett véget vetni… De az is lehetséges, hogy Elzát felfedezője, Kapy kapitány úr oktatta arra, hogy minden helyzetben hűséggel kitartson azon lovag mellett, akinek karját és védelmét elfogadta, magára ne hagyja őt a könnyelmű nők társaságában, se ne szökjön meg azon ürügy alatt, hogy a frizérnő hívja. Elza, bár ebben az időben még nem tudott sem írni, sem olvasni: jól megjegyezte a kapitány élőszóval előadott tanításait, kitartó volt a mulatságban, mint hajdan a mosásban, amikor még szegény anyjának segített a mindennapi száraz kenyér megszerzésében és egy részeges férfi eltartásában.

4. MÁGNÁS ELZA FÉNYKORA ÉS ELMÚLÁSA. AZ ORFEUMBAN

Az öreg Somossy Károlyról azt mondták, hogy nagyvilágiasan mulatni ő tanította meg Budapestet.

Orfeumot épített a Nagymező utcában, amely konkurrált a bécsi Ronacherrel, később még magasabbra is emelte előadásai nívóját, amikor külföldi nagyvárosokból egyenesen ide dirigálta az attrakciókat.

Ez a része a történetnek azonban inkább Budapest művészeti krónikájába tartozik, mint jelen megemlékezésünk keretébe.

Az orfeumnak volt egy kávéháza, ahol az akkori főváros ezerszínű éjjeli élete tükröződött a csillárok alatt a földig érő tükrökben. Élmény volt az ide való belépés előadás után, zenekar záróindulója kísérte a nézőtérről a kávéházba tóduló publikumot az újabb mulatságba, ahol a külföldet járt cigánybanda ünnepélyes megnyitóval fogadta a csodálatos mutatványoktól amúgy is felhevült vendégeket. Pest valóban olyan volt ez idő tájt, mint egy csodaváros, ahol a mulatságnak soha sincs vége.

A kávéházban ekkor már elragadó, de előkelő viselkedésű úrnők és kisasszonyok üldögéltek a cseresznyeszínű pamlagokon, mint a háziak, akik vendégszeretettel fogadják a szorgalmas vendégeket. Selyembe és bársonyba voltak öltözve, de kalapot nem viseltek, mert ők itthon voltak.

Ők valának az úgynevezett „büfédámák”. Hölgyek, akik szívesen helyet foglaltak a vacsorázó vendég asztalánál,

segítettek neki az ételek kiválasztásánál (ami egy elkényeztetett gyomrú embernél mindig nagy feladat volt), nem ijedtek meg a nyálkás osztrigától, értették a bámész tengeri rák nyelvét, a kaviár szertartásait, a pezsgő megítélését, különösen

- 363-


a különszobácskában (szeparéban), ha a tekintélyesebb vendég finnyásan nem akart a kávéház kellős közepén tengeri csigát ropogtatni, vagy eleven osztrigát hörpölni.

Ezeknek a büfédámáknak hajdanán sok elhibázott nevelésű úriember köszönhette, hogy úgy megtanult enni, késsel, villával, kanállal bánni, hogy akár Ferenc József udvari ebédjére is bízvást elmehetett volna. A halak elfogyasztása külön tudomány volt a béke boldog éveiben, mert némely halfajtához illett késsel is hozzányúlni. A sültek feldarabolása, villára tűzése, mustárokkal, zöldségekkel való garnírozása a szájbavétel előtt ugyancsak az úri tudnivalók közé tartozott. Hát még a saláták kellő elkészítése mennyi gondot adott például Hédy-Dédynek, aki a bécsi Ronacherból származott Pestre, ahol született főhercegeket tanított a „jó” saláta elkészítésére!

Ünnepély volt egy korbeli büfédáma, ha a vendégnek szerencséje volt megnyerhetni őt asztaltársának.

Szerencsére a konyhán a szakácsok (már csak az éjfél után vacsorázó artisták miatt is) mindig kéznél voltak, nem jöhetett olyan rendelés a pincér útján a kávéházból és mellékszobáiból, amelyeket azonnal ne teljesítettek volna (egy üveg ritka pálinkáért, amely véletlenül kifogyott a raktárból, és a vendég vagy a társaságában levő mulattató hölgy kívánta: még az egykori Lőwenstein csemegekereskedést is felköltötték éjszaka, de a kívánt ritkaságnak meg kellett lenni).

A büfédámák, bármily kopottan, elavultan hangozzék ez a szó napjainkban, tehát igazán lelkiismeretesen végezték a teendőjüket a vendég jóérzése és táplálása körül. A pezsgőknek nemcsak a neveit tudták szajkó módjára, hanem ismerték őket ízről ízre, a nagy butéliákat és a kis butéliákat, a hamisítványokat (ha ugyan szó lehetett erről ebben az időben, mikor Budapest egyike volt a legnagyobb pezsgőfogyasztó városoknak), a külön évjáratúakat, a borokat, amelyekkel a pezsgőt keverni kell, a feketekávé főzési módját, a csemegéket, a bonbonokat, a lefekvés előtti pálinkákat, teákat, búcsúcsókokat.

Azt lehetne mondani, hogy a hajdani orfeumi büfédámák tapasztalat szerint kedvesen megállották helyüket, sohase volt panasz rájuk. Még szellemesek is voltak!

…Hát Mágnás Elzánk hogyan viselkedett itt, amikor ebbe, a maga módja

szerint exkluzívnak mondott büfédáma-társaságba bejutott, hogy ne legyen minden foglalkozás nélkül, ne töltse otthon estéit szomorú magányban, midőn a gazdag asztalosmester pártfogásába vette?

- 364-


Elzánkról, szegényről be kell vallani, hogy azután, miután gazdag lett, általában nem igyekezett a vendégek kedvére tenni. Volt benne valamely atavisztikus hűség, amelyet talán anyjától örökölt, hogy nem adogatja többé mosolyát, kedvességét, gyöngédségét, gondoskodását többé semmi idegen férfinak, miután a várva várt egyetlenegyet sikerült megismernie. Jéghideg mosollyal, távolba néző szemekkel, elgondolkozott szórakozottsággal viselte rangját az orfeumi dámák között, de többé egyetlen szardíniát sem hámozott meg. Tán ez is siettette végzetét?

(1932)

Ferenc József nagyapa lesz vagy hogyan született meg a villamosvasút Pesten?

1

A királyság fénykorában, a múlt század nyolcvanas éveiben történt, hogy Stefánia, a trónörökös felesége, „családi örömöknek nézett elébe”, mint ahogyan a hírlapírók jelentették egy augusztus végi lapon.

Stefánia anyja, Mária Henriette belga királyné, már Laxenburgba érkezett, és éjjel-nappal leánya mellett van. Vele hál egy szobában, nappal együtt kocsiznak a kis Laxenburgban, sétálnak a parkban, vagy csónakáznak a tavon. Rudolf, a trónörökös, a hosszadalmas bécsi kirándulások vagy vadászatok helyett csupán rövid ideig tartó vadkacsavadászatokkal tölti napjait. Braun tanár úr és Schechrerné, a bécsi arisztokrácia családi örömeinél szokásos segédkezők: már napok óta a kastélyban laknak, hogy kéznél legyenek a kellő pillanatban. Vizitel a kastélyban Wiederhoffer tanár úr és a bécsi belga követ. Ferenc József mindennap jelentést kér a menye állapotáról, Erzsébet királyné és Mária Valéria a közeli Schönbrunnban időznek…

Laxenburg! Jártam itt valaha, megilletődve a sárga falú, zöld zsalugáteres, egyemeletes

Habsburg-kastélyban, amellyel szemközt a község római katolikus temploma emelkedik, mögötte bozontos kert Diana-, Hermes- és nimfaszobrokkal, ahogyan a Habsburgok szerették kertjeiket díszíteni. Mesterséges vízesés csobogása mellett üldögélt a márványpadon a kora őszi napokon Stefánia, amikor a nagy napot várja, midőn Ferenc Józsefnek első unokája a világra jön…

- 365-


…De Budapesten is várják a napot… A spanyol szakállú Ráth Károly polgármester már intézkedik, hogy kétezer forint osztassék ki az elöljáróságokon a főváros „házi” szegényei között; mégpedig még aznapon, ha az ágyúk a citadellában már reggeli kilenc óra előtt megszólalnak, másnapon, ha az ágyúk a gellérthegyi váracskában délutáni három óra után szólalnának meg. És ugyanakkor a szegényházakban és árvaházakban pecsenyés ebéd adandó a bennlakóknak. A zászlókat fel kell húzni, a polgári Harcos-egyleteket (amelyek többnyire Zichy Jenő gróf parancsnoksága alatt állottak) nyomban értesíteni. Ráth Károly ugyanis Laxenburgba utazik a keresztelőre, maga mellé vevén Gerlóczy és Kammermayer alpolgármestereket, Sziupa Györgyöt, a pesti gyógyszerészt, Havas Sándor ny. államtitkárt, Gschwindt Mihályt, a szeszfőzőt, mint a főváros legtekintélyesebb polgárait.

…Igaz, hogy ugyanebben az időben Bécstől nem messzire, Frohsdorfban, egy régi kastélyban ravatalon fekszik az utolsó Bourbon (akit V. Henrik király név alatt is emlegetnek a francia legitimisták), miután a lelkész elbúcsúztatta a francia királyokat megillető utolsó szavakkal: „Szent Lajos fia, szállj fel a mennyekbe!”, megérkeznek a francia királypárti urak, a párizsi gróf, az orléans-i herceg, Don Jaimé, a spanyol trónkövetelő… és Bécsben laknak valamennyien a Hotel Imperiálban, hogy „Chambord gróf” temetésén részt vehessenek. (De persze ebből semmi se lesz, amikor az utolsó Bourbon végrendeletét felbontja a bécsi császári főmarsall, amely végrendelet úgy kezdődik: „La royauté mourra avec moi” (A királyság velem együtt meghal). S ezenkívül vita támad, hogy ki menjen először, mint trónörökös az utolsó Bourbon koporsója mögött! Chambord gróf özvegye irtózik az Orléans-októl; a pármai grófnak, a toszkánai hercegnek, a nápolyi királynak kínálgatja a helyet, végül Thurn-Taxis, Ferenc József főlovászmestere lép a koporsó mögé, miután az orléans-i hercegek a temetés elől Gmundenbe utaztak.

– Egyik fejedelmi élet megy, a másik kezdődik. Mindez azonban nem kisebbíti a laxenburgi sárga kastély örömét, amikor

Stefánia szeptember eleji éjszakán, éjféltájban vajúdni kezd, a misék nyomban megkezdődnek a kastély kápolnájában, de hajnali három órakor beszüntetnek, mert a gyötrelmes anya hirtelen elájult.

Reggel hét órát ütnek az órák a kastélyban, amikor Braun tanár úr az udvari etikett szerint a szomszéd szobában összegyűlt öttagú tanúbizottságnak bemutatja az újszülött Habsburgot.

Kék szemű, szőke leánygyermek…

- 366-


A szentmisék újra megkezdődnek, nemcsak a laxenburgi kastély kápolnájában, Iby udvari káplán úrral, hanem Bécsben, a Szent István-templomban a hercegérsekkel, Budapesten a koronázó templomban Hornig veszprémi püspökkel.

…És a budai citadellában megszólalnak az ágyúk. Ötmásodpercenként tizenhét lövést adnak le az ágyúk a várakozó

lakosságnak. Ekkor Huber tüzér főhadnagy percnyi szünetet tart, és négy darab húszcentiméteres Uchaciuságyúból lövet. Az utolsó, a huszonegyedik lövés, a legkiadósabb! Szinte megreszket bele a citadella. Aztán elcsendesedik a Gellérthegy, csak a pesti és budai tornyok harangjai szólnak, a várbeli palotákra egymás után vonják fel a belga és osztrák lobogókat.

Ferenc Józsefnek leányunokája született, de a kétezer forintot kiosztotta Ráth Károly.

2. A JORDÁN VIZE LAXENBURGBAN

Nem is értem, hogy a kis Laxenburgban, az egyemeletes „vadászkastélynak” nevezett, Mária Terézia korabeli épületben: hogyan fért el az a mérhetetlen pompa, amely a Ferenc József első unokájának keresztelését kísérte!

Igaz, hogy ugyanebben az időben Chambord gróf temetésén a francia becsületrend nagykeresztesei saját kezűleg szolgálják ki magukat a falusi kiskocsmákban az utolsó Bourbon gyászszertartása után – Franciaországból hoztak földet, amelybe a koporsót tették –, de egy keresztelő mindig vigalmasabb öröm bármely gazdag ember temetésénél. (Chambord grófja után csaknem kétmillió franknyi évi jövedelmet hozó vagyon maradt. Csak az öreg komornyiknak volt már ekkor egymillió frank megtakarított pénze.)

Az udvari írnokok mindenekelőtt a keresztelésnél szokásos ceremóniák könyveit bújták.

Más a szertartás, ha egy főhercegi gyerek születik, és más, ha a trónörökösné ajándékozza meg a világot újszülöttel!

Hohenlohe herceg volt akkor a főudvarmester, pedáns, rendszerető ember, aki már hetekkel előbb intézkedett, hogy egy hadihajó a pólai kikötőbe hordónyi vizet hozzon a Jordánból, ahol Szent János keresztelt, és a Jordán vize készenlétben állott a laxenburgi kastély pincéjében. – Azonkívül szolgálatba állította azt a zárt, óspanyol hordszéket, amelyet négy testőr vitt a vállán rúdjain, amely hordszéken a kis főhercegnők első útjukat megteszik. – Megérkezett a

- 367-


dajka, egy takaros, egészséges morva menyecske, és Tomor Gizella kisasszony, a kis főhercegnő komornája. Elfoglalta helyét Csányiné, aki a ruháknak lesz gondozója; csak a főudvarmesternője, Nostitz grófné volt közös Stefániával, az édesanyjával a még névtelen főherceg kisasszonynak a maga udvartartásában.

Harmadnapra volt kitűzve a keresztelő. A keresztelőre megérkezett a bécsi pápai nuncius, valamint Simor János,

Magyarország hercegprímása is, de hagyományos joguknál fogva a keresztelési aktus a bécsi hercegérseknek volt a kiváltsága. A papokkal nem lehet hadakozni, a hercegérsek ragaszkodott jogához, bár életveszély esetén a kastély káplánjának is volt felhatalmazása arra nézve, hogy a gyermeket a keresztség szentségében részesítse.

Ferenc József már a szülés napján, reggel kilenc órakor meglátogatja

menyét különvonaton. A királyt Rudolf fogadta, mindkét kezét megcsókolta, mire a király

megölelte elsőszülött fiát. Így kívánt szerencsét az uralkodó a trónörökösnek. Aztán lábujjhegyen lépett be Ferenc József a betegszobába, és mint az órák

mutatták: félórát töltött pihegő menye és unokája bölcsője mellett. Erzsébet királyné, akit keresztanyának kértek fel, csak délfelé érkezett meg

hosszú, szürke lovaglóruhájában és Mária Valéria leányával. A nagymama ugyanis Schönbrunnból lóháton jött unokájához, és egy

közbeeső hídon a királyné lova korhadt deszkára ugrott, amely leszakadt a paripa patkója alatt. A királyné nem vesztette el nyugalmát, de a hátasló lábának kiszabadítása nem ment a leggyorsabban. Mária Valéria, aki hintóban kísérte anyját, fejenként harminc forintot osztott ki a segítségül jött favágók között. No, hát ezt az eseményt meg kellett beszélni, habár Erzsébet királyné nem nagy jelentőséget tulajdonított az egész dolognak. Mégis délutáni három óra lett, mire a látogatók Schönbrunnba visszatértek.

A keresztmama látogatása után már mindenki tudta Laxenburgban, hogy a kis hercegnő neve Erzsébet lesz.

3. A PESTI KÜLDÖTTSÉG ELINDUL

Vasárnap reggel hét órakor született Erzsébet, a bécsi és pesti újságok már régen megjelentek születése órájában, de mire valók lettek volna a monarchia hivatalos szerkesztői, ha még ilyenkor sincsenek kéznél? Úgy az osztrák, mint a magyar (Budapesti Közlöny) hivatalos lap különkiadásokkal árasztotta el a két

- 368-


főváros utcáit. Az újságokra egyaránt szükség van a forradalmak, valamint a fejedelmek megszületésénél.

Az öreg szerkesztők ki is tettek magukért az ékes szavakkal, amelyekkel a trónörökös pár első gyermekét a publikumnak bejelentették. Az ünnepélyes szavak a királyság eme korszakában még aranykorukat élték.

„Őszinte érzelmekkel vesz részt a nemzet az ünnepelt felséges pár életének újabb boldogságában; osztozik az ország az ő lelkesedve szeretett királya és királynéja azon hálaadásában, hogy Isten megengedte érniök életük teljében unokájuk születését. Adja Isten, hogy a fenséges újszülött számos évek során lehessen élvezetében azon kincsnek, amelyet a népek szeretetében anyai ágon is örökölt” – írja a bécsi kollégája után a hivatalos lap szerkesztője, és Tisza Kálmán felöltője zsebébe dugnak egy példányt az újságból, mielőtt a keresztelőre elindulna. Hátha akad valaki ott, Bécs-országban, akinek felolvashatja a magyar hivatalos lap véleményét?

Tisza Kálmánon kívül is gyülekeznek Bécsben a negyvenmilliós monarchia területéről mindazok az úriemberek, akiknek a jelentősebb állami eseményeknél hivatalból is részt kell venni. A vasúttársaságok összes szalonkocsijaikat forgalomba állítják: a birodalom hadtestparancsnokainak szolgálatára; még csak úgynevezett vegyesvonatot se láthatni Bécs felé haladtában, amelyhez egy-egy szalonkocsi ne volna csatolva. Három udvari különvonat áll gőz alatt a bécsi állomáson, amely a keresztelői vendégeket Laxenburgba szállítja. – Erzsébet-falváról jön az első szomorú hír, hogy az ottani ágyúzásnál egy mozsárágyú felborult, tartalmát a közönség közé vágta, és egy adótiszt arcán megsebesült, akit a pesti Rókus-kórházba kellett szállítani. (Meggyógyul, és feljebb emelkedik a ranglistán.)

Ráth Károly, a pesti polgármester és társai hódoló feliratokat is hoznak magukkal Budapestről.

Piros bársonyba van kötve, amelyet I. Ferenc Józsefnek, a nagyapává lett uralkodónak nyújtanak át; kék bársonyba a trónörökösé; a polgármester azonkívül beszédre is készül, amelyet valahol valamerre valakihez intézni akar az „emberi kor legvégső határáig” való jó kívánsággal, mint ahogy szokása volt. A feliratokat egy fővárosi tanító írta ékes rondírással, rövidesen igazgató lesz belőle, mint aki hozzájárult a boldogságos eseményekhez.

Sokan kísérték a vaspályához a messzi útra menő pesti polgármestert és társaságát. Éppen villamossági kiállítás is volt Bécsben ez idő tájt. A küldöttség tagjai ígérték, hogy a kiállítást is megtekintik. Talán még villamosvasutat is hoznak kirándulásukból?

- 369-


4. A HÁZITÖRVÉNYEK INTÉZKEDNEK

Bécs, szept. 3. Ma adták ki az első hivatalos bulletint, amely így hangzik: „Ő cs. és kir. fensége, Stefánia trónörökös főhercegné a napot nyugodtan töltötte, és néhány óráig aludt. – Az újszülött főhercegnő erősen fejlett gyermek, jól van. – Laxenburg, 1883. szeptember 2. Délután 6 órakor. Dr. Wiederhofer, s. k., cs. kir. háziorvos, Fernwaldi lovag Braun le. s. k., cs. kir. udvari tanácsos.”

Semmi se állta útját, hogy Hohenlohe herceg, főudvarmester megindítsa a házitörvények által előírt keresztelési ceremóniákat, amelyekhez a bennük résztvevőkkel együtt körülbelül ezer emberre volt szüksége, beleszámítva a palota- és udvarképes hölgyeket, valamint a női személyzetet is, miután leánygyermekről volt szó.

Szeptember ötödikére, egy szerdai napra vette tervbe Hohenlohe herceg az ünnepély lebonyolítását, és a legmagasabb intézkedések megindultak, hogy ezen a napon mindenki kéznél legyen, akire szükség van, minden résztvevő csak annyi szót ejtsen ki a száján, annyi mozdulatot tegyen a kezével, annyit lépjen a lábával, amennyit a főudvarmesteri hivatal engedélyez.

Elkezdődött egyike ama nagyszerű ceremóniáknak, amelyeket még V. Károly római császár szentesített Madridban, akinek birodalmában sohase ment le a nap.

Kivétel nem volt a szabályok alól. Még maguk Ferenc József és Erzsébet királyné is megkapták a főudvarmesteri hivatal utasítását, amely szerint szeptember 5-én, délben tizenkét órakor szálljanak fel Hetzendorf állomáson az odaérkező, negyedik számú udvari különvonatra, és tizenkét óra negyven perckor Ferenc József elfoglalja helyét ama három aranyos szövetű karosszékek jobb szélsőjében (középen Mária Henriette örömanya, szélről Erzsébet, Ausztria császárnője), amely karosszékek a laxenburgi kastély ebédlőjéből átalakított kápolnában terjeszkednek; mögöttük két sor bíborpiros, fehér lábú, négyszögletes támlányú szék, minden sorban huszonkettő, amelyekben elöl a főhercegnők, másodhelyen a főhercegek ülnek; csak Rudolffal, az apával történik kivétel, aki a főhercegnők között telepedhetik meg a ritka alkalomból.

Ugyanekkor a főudvarmesteri hivatal intézkedik, hogy Gangelbauer hercegérsek őeminenciája már az oltárnál legyen a megfelelő segédlettel (köztük a laxenburgi káplán is, aki erre a napra, mint élete legszebb napjára emlékezik vissza), ugyanakkor herceg Liechtenstein és herceg Auersperg udvari kamarások induljanak el a megkeresztelendő gyermek lakosztályába, itt Nostitz grófnőt, a trónörökösné főudvarmesternőjét felkérjék, hogy a szertartásban a gyermekkel

- 370-


együtt részt vegyen. Liechtenstein herceg ebből az alkalomból ezredesi egyenruhájában, míg Auersperg herceg udvari díszruhájában teszi látogatását.

Az előcsarnokig a menetet egy udvari írnok vezeti, a falak mellett arcičre és a magyar testőrök állanak. Nostitz grófnőt (a gyermekkel) csak női szolgaszemélyzet követi, így Csányiné, a ruhatárosné, Tomor kisasszony, az ápolónő és a névtelen morva dajka. Hosszas, könyörgés után Hohenlohe főudvarmester megengedte a már említett bécsi bábának is, hogy a „női szolgaszemélyzethez” csatlakozzék.

Az előcsarnokban várja a zárt, régi századokból való hordszék Nostitz grófnét, aki mielőtt ebbe beszállna: a gyermeket átadja az itt parancsnokló Hohenlohe herceg főudvarmesternek. Miután Nostitz grófné elhelyezkedett a hordszékben, a főudvarmester visszaadja neki a gyermeket, az ajtót saját kezűleg zárja le, és a hordszéket testőrök, a díszőrségből való kapitányok veszik körül, amíg az emeletre kísérik ugyancsak az udvari írnok vezetése alatt. A hordszék mögött halad közvetlenül a cs. és kir. Ház főudvarmestere, valamint a kamarások.

(Az Escorialban, a régi spanyol királyságban pecsétet is ütöttek a hordszék ajtajára, de Hohenlohe herceg ettől eltekintett, a laxenburgi kastély sokkal kisebb, mint a madridi Escorial palota, nem történhetik gyermekcsere útközben.)

A hordszék a gyermekkel és a főudvarmesternővel az úgynevezett cercle-teremben állapodik meg a laxenburgi kastély emeletén, amely terem fala nevezetes gobelinekkel, padlózata vastag keleti szőnyeggel van födve, míg sarkaiban apró asztalkák és székek állanak.

A főudvarmester odalép a hintóhoz, és felnyitja ajtaját. Liechtenstein herceg ezredes és Auersperg herceg kamarás tanúskodása

mellett átveszi a gyermeket Nostitz grófnétól, ezüsttálra helyezi ama szalaghevedernél fogva, amellyel ezentúl a gyermeket pólyáiban és kékkel díszített vánkosaiban emelgetik, amikor a szertartás úgy kívánja.

5. A KÁPOLNA ÉS VENDÉGEI

Egy órát mutat az idő, a keresztelő ideje elkövetkezett. A kápolnával szomszédos, vörös függönnyel elválasztott mellékszobában a bécsi operaház válogatott dobosai és harsonásai félhangon fújni és veregetni kezdik az ilyen alkalomra előírt zenedarabot. Senkit se látni a zenészek közül. Az ablakok is vörös selyemkárpitokkal vannak befödve, az ajtók zárva.

Egy kis imapadban az oltár epistolai oldalán három egyházi díszbe öltözött bíbornok helyezkedik el: Vannutelli pápai nuncius, Simor és Haynald

- 371-


magyarországi bíbornokok. Piros sapka a fejükön, bíbor a vállukon. Ugyanebben a szűk padocskában kap helyet egy diplomata frakkos úr, dr. Jonghe, a belga követ, miután a belga király leányának gyermekét keresztelik.

Az oltár evangéliumi oldalán megpillantjuk budapesti ismerőseinket, Ráth Károlyt és barátait, elvegyülve a bécsi városi küldöttséggel. No lám, mégis megbecsülik itt a magyarokat, nemhiába zúgott az ország minden harangja a kis főhercegnő tiszteletére. Feszülnek is a pesti polgárok ebben a szokatlan udvari környezetben, ahol a legkisebb úr is legalább kegyelmes úr.

Egy ablakmélyedésben áll Tisza Kálmán sötét pápaszemével, hervadt falevél színű díszmagyarjában a frakkos Taafféval, az osztrák kollégájával.

A már említett uralkodó családbeli széksorok mögött az első padsorban ülnek Kálnoky gróf külügyminiszter és Kállay közös pénzügyminiszter, élükön a magyar és osztrák miniszterek, a két főrendiház és képviselőház elnökei – magyar részről Szőgyény-Marich és Péchy Tamás –, Bosznia és Fiume kormányzói (a horvát báni állás e pillanatban üres, mert a tartományban zavargások vannak), a zászlósurak, a nagykövetek, a m. kir. Kúria elnöke (Tóth Vilmos), a tengernagy, a vezérkari főnök és a titkos tanácsosok. A falak mellett húsz tábornok, hadtestparancsnok sorakozik. – Ez a Ferenc József-i rend, amely rendtartás eredete ötszáz esztendővel előbbre nyúlik vissza a Habsburgok történetében.

Egy másik ablakmélyedésben Brüsszel város keresztelői ajándékával, egy ritka csipketakaróval leterített asztalka áll, ez asztal mellett várakoznak a morva nemzeti viseletbe öltözött dajka, a szürke ruhás gyermekápolónő, Tomor kisasszony és Csányiné, a ruhatárosnő.

Az utolsó padsort az „udvarhoz tartozó” hölgyek foglalják el, megannyian magas, zárt ruhákban és kalapban.

Az oltár háromlépcsős emelvényen nyugszik, ezüstkereszttel és antik gyertyatartókkal, mögötte egy gobelin, amely Jézus Krisztus megkeresztelését ábrázolja, felette a mennyezetre alkalmazva, az akkori szokás szerint egy szálló gipszangyal.

Itt áll már Gangelbauer, a bécsi hercegérsek.

6. A LEGKÖZELEBBI ROKONOK

Most valamivel hangosabban perdülnek meg a rejtett dobok, és szólalnak meg a rejtett harsonák.

Az aranyozott fehér ajtó kitárul, és a már említett kamarai írnok belépdel.

- 372-


S nyomban el is tűnik, hogy helyet adjon a két hercegi kamarásnak, Liechtensteinnak és Auerspergnek, akik után Hohenlohe főudvarmester, balján Nostitz grófnéval, közeledik, tálcán hozván a megkeresztelendő gyermeket.

Ezután lépdel Ferenc József, jobbján Erzsébet királynővel, balján Mária Henriette belga királynővel.

Majd Rudolf és Mária Valéria következnek. Aztán az uralkodócsalád legközelebbi rokonai, mégpedig a vérrokonság

sorrendjében, akik majd az életben is a kis főhercegnő hozzátartozói lesznek; így: Károly Lajos főherceg, Mária Terézia főhercegnő, Estei Ferenc Ferdinánd (a tragikus trónörökös), Ottó Ferdinánd főhercegek, Margit főhercegnő, Lajos Viktor főherceg, Mária Antónia toszkánai nagyhercegnő és Ferdinánd toszkánai nagyherceg.

A felsoroltak jelentik a számos tagú uralkodóházban a főhercegnő legközelebbi családját.

Ezután néhány lépésnyire következnek a többi főhercegek és főhercegnők, valamennyien, akiket betegség nem gátolt a megjelenésben. Itt vannak Frigyes, Albrecht, József főhercegek, sok főherceg, akinek napjainkban már a nevére sem emlékszünk; főhercegnők, akik éltek, ragyogtak, szenvedtek és örültek, és öregen vagy fiatalon meghaltak. A sort a legtávolabbi rokonok, Adelgunda modenai hercegnő és Szász-Coburg Fülöp hercegek zárják be.

A születési előkelőségeket követik természetesen kamarásaik, udvarmestereik, a kincstárnok, a főkonyhamester, a fővadászmester, az udvarmesternek, az udvarhölgyek, a palotahölgyek, a testőrkapitányok, a kamarai elöljárók, a szárnysegédek: egy ragyogó világ, amelyet napjainkban többé sohasem láthatunk, mintha az ezeregyéjszaka meséivel együtt tűntek volna el a földről.

A dobok és harsonák elhallgatnak, amikor ez a társaság, amelyet a „legmagasabb udvarnak” szokás nevezni, belépdel a kápolnába, és elfoglalja előre megjelölt helyét.

Hohenlohe főudvarmester, kezében a gyermekkel, az oltár előtt áll meg. Jobb oldalon csatlakozik mellé Erzsébet, Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja, míg balról a legfiatalabb főherceg, a tizenöt esztendős Ferdinánd tart égő gyertyát.

A csatlós testőrök, az arcičrek, a magyar testőrök, az udvari várőrök, akik a menetet kísérték: bezárják az aranyozott fehér ajtókat. Ferenc József leül aranyozott karszékére, balján a belga királynővel.

Csend van, hogy a légyzúgást meg lehetne hallani.

- 373-


7. A HÖLGYEK KALAPBAN

A főudvarmesteri utasítás szerint a hölgyek kalapban jelentek meg a keresztelőn.

A különböző színű, úgynevezett „francia capot” volt Trouwille-ban a divat éppen a nyáron, és a kalap színének nem kellett a ruha színéhez alkalmazkodni.

A hölgyek ilyen kalapban jelentek meg, kivételt csak Klotild főhercegnő és leánya, Mária Dorottya tett. Klotild főhercegnő vérvörös atlaszruhában, ugyanilyen színű, széles karimájú kalapban, Mária Dorottya rózsaszínben jelent meg.

Egyetlen hölgy volt kalap nélkül. S ez Mária Valéria volt, Ferenc József legkedvesebb leánya. Rózsaszínű bakfisruhájában, leánykás hajviseletével ő mert szembeszállni az udvari etikettel. No, nem történik baja.

Erzsébet királyné, mint a korabeli divattudósítók írják szaklapjaikban: „ritka gazdagon díszített ruhát viselt, nilszürke selyemből, kettős sorú, elöl a ruhára tűzött fehér csipkemantillal; bal vállán egy agráffal leszorított szalaggal, kissé magos, szintén szürke capot kalapocskával, hasonló színű tollal díszítve, és átlátszó szalaggal megkötve; a derék elöl csipketablettel ellátva, és a nem hosszú uszály több puffadt ráncban, hasonlóképp széles csipkékkel díszítve, az ujjak félhosszúak voltak, és magos, egész fehér kesztyűk födték a felséges asszony kezét. Egyéb ékszert a királyné, akinek haja magasra volt tűzve: nem viselt.”

Az udvarhölgyek és palotahölgyek ruháiról természetesen nem emlékszenek meg bővebben a tudósítók, csak egy nyugalmazott testőrtiszt beszélte évek múlva a Jockey Clubban, hogy az „udvarhoz tartozó” hölgyek már csak illedelemből is inkább a második szoknya kiállítására fektették a fő súlyt. A hímzett második szoknya, amelyre a tunika van feltűzve, elöl csúcsosan, hátul téglaszínű bársonybodrozattal végződött.

A hercegérsek megkezdte a szertartást, az úgynevezett exorciumot, miközben németül és hangosan intézte a kérdéseket a keresztanyaságot vállalt ausztriai császárnéhoz és magyar királynéhoz, amely kérdésekre Erzsébet érthető hangon válaszolt.

Bár nem tartottak a keresztelőből főpróbát, mint az egyéb udvari ünnepségekből, Hohenlohe főudvarmester mégis tudta a pillanatot, mikor kell átadni a szalagnál tartott és ezüsttálra helyezett gyermeket az oldalvást várakozó Nostitz grófnénak. A gyerek ugyanis hangosan kezdett sírni, mire a főudvarmester ijedten ránézett. Nostitz grófné közelebb lépett ama hallhatatlan, udvarmesternői, lengő lépteivel, amelyet csak ez a hölgy tudott (kinek férje ugyancsak szárnysegéd volt a bécsi udvarnál), és átvette a gyermeket. Az asztalkához vitte,

- 374-


ahol a „női szolgaszemélyzet” várakozott, és Tomor kisasszony segédletével levette a fejkötőt a gyermekről.

A gyermek elhallgatott, mire a grófné újra visszavitte a gyermeket a főudvarmesternek, aki most már a vánkosokra átkötött szalagnál fogva fölemelhette a gyermeket a tálról, hogy a keresztanya alátehesse mutató és középső ujját a gyermeknek, miközben a hercegérsek a Jordán vizével megkeresztelte.

Az újszülött Erzsébet, Mária, Henriette, Stefánia és Gizella neveket kapta a szent keresztségben.

8. A PESTI VILLAMOS SZÜLETÉSE

Lehet, hogy még más nevezetesebb ceremónia is történt a keresztelésnél, így a gyertya átvétele a keresztanya részéről a legfiatalabb főhercegtől, a gyermek ünnepélyes átadása Nostitz grófnénak, aki megint zárt hintóba szállott vele, és ugyanazon az úton, ugyanazzal a kísérettel visszatért az aggodalmas édesanyához a megkeresztelt leánykával, de a jelenlevők most már a hölgyek ruháinak bírálatához fogtak. Mint egy szemtanú, O’Donell grófnő főudvarmesternő írja emlékirataiban, a „legelragadóbb volt” ama későbbi kalandok nevezetes hősnője, Coburg Lujza hercegnő, aki mint távoli rokon, utolsó előttinek lépte át a kápolna küszöbét. Világosszürke rózsákkal díszített satin merveillieux ruhájában, ugyanolyan színű kalapjában a legszebb volt ezen a napon a huszonkét aranyozott, négyszögletes, bíbortámlájú, fehér széken helyet foglaló főhercegnők között.

…Hát a mi Ráth Károlyunk mit csinált, miután egész idő alatt nem juthatott szóhoz, még csak a magával hozott feliratokat sem adhatta át, csak egy udvari írnoknak?

Ráth Károly és barátai okosan használták fel a Bécsben töltött napokat. A keresztelő után való bizalmas családi ebédre nem kapván meghívást, a

bécsi polgármester vendéglátását fogadták el, aki a Rathaus pincében jól meglakatván a magyar urakat (kollégáit), a nemzetközi elektromos kiállításra kalauzolta őket. Itt aztán látták a modern villamosság csodáit, látták azt a villamosvasutat is, amely majd a lóvonatot és az omnibuszt kiszorítja az egész világból.

Látományokkal és tapasztalatokkal megrakodva érkezett haza a pesti deputáció, és a városházán fel-felhangzott a villamosvasút utáni vágyakozás,

- 375-


amelynek első mutatványát a főhercegnő keresztelője alkalmából látták. És a villamosvasutat nemsokára meg is csinálták Pesten.

(1932)

Tiszaeszlár az ötvenedik évforduló távlatából

1. REJTÉLYES GYILKOSSÁG A TISZA MENTÉN

Ezelőtt ötven esztendővel, húsvét táján, a lélekharangot nemcsak a harangozok szólaltatták meg a régi pesti tornyokban, hanem a hírlapszerkesztők is az újságjaikban.

Egy tiszaeszlári leánykát, Solymosi Eszter tizennégy esztendős leánykát temették, holott ezt a leánykát akkoriban még nem találták meg sem elevenen, se holtan, mégis az volt a híre, hogy meggyilkolták, mégpedig a zsidók, akiknek húsvéti kenyerükhöz keresztény lány vérére is szükségük van a liszten kívül.

Elvágták a torkát a zsidók, vérét kifolyatták, és edénybe gyűjtötték, mégpedig a templomukban, ahol húsvéti ájtatosságukat végezték, és ahová a falusi fűszerestől jövő leánykát becsalták, kezében a festékkel, amellyel szolgálatot adó asszonyának házát kellett volna húsvétra kifesteni.

Majd a leányka holttestét kocsira rakták, és a Tiszán leúsztatták. Ötven esztendő előtti fantázia kellett ahhoz, hogy ezt a mondanivalót

kitalálja. Igaz, hogy az ország telve volt „fantáziával”, mint napjainkban is mondják a

lehetetlenségeket. Emlékezet szerint a nyíregyházi Nyírvidék című hetilapban jelent meg az

első híradás a tiszaeszlári gyilkosságról, de a budapesti lapok elkapták a nyomot, és megindult az országos, később európai hadjárat a rongyos eszlári sakterek ellen vagy mellett.

Alig történhetett esemény ebben a korban (ötven esztendő előtt), amely alaposabban szétszakítja a nemrégen összeforrott magyar társadalmat, amely még csak az 1848/49-iki eseményeket vette hiteltérdemlőnek a közkézen forgó magyar históriai könyvekből; – igaz, hogy nagy pártja volt már annak a felfogásnak is, hogy fátyolt kell vetni a múltra, és a kiegyezés éveinél kezdeni az új históriai korszakot.

De az ország igazában függetlenségi érzelmű volt, ujjal mutogattak a liberálisokra, mert nem fogadhatták el valódiaknak gondolatvilágukat. De

- 376-


társadalmi téren azért valahogy csak megvoltak egymással a különböző politikai hitvallásúak. Az igazi társadalmi szakadást az eszlári esemény okozta, amely komolyan zavarba hozta a leghiggadtabbakat is. Hetek, hónapok múltak el anélkül, hogy az akkori emberek megtalálták volna a nézőpontot, amelyből a váratlan eseményt szemügyre vegyék. A legjózanabbak se tudták eleinte, hogy mit is kell tulajdonképpen tenniök.

Az ügyesen vezetett, régi csendbiztosi nyomozás, Scharf Móric, a templomszolga fiának határozott vallomása, a Tiszán úsztatott hulla, amelyben Solymosi Jánosné nem ismerte fel tulajdon leányát: látszólag az eszlári zsidók bűnösségét bizonyították. Sőt megszólaltak némely hazai és külföldi történettudósok is, akik az eszlári vérvételhez hasonló esetről tudnak a zsidók históriájából.

…A több mint másfél esztendeig tartó vizsgálatnak voltak hónapjai, amikor a börtönbe vetett zsidók ügye teljesen elveszettnek látszott; még a legszabadelvűbbek se emelhették fel mellettük szavukat, hogy cinkossággal ne gyanúsítsák őket. Minden vallatás és vallomás a zsidók ellen szólt. Egy lyukas pitykét nem ért a sorsuk. Csak magukkal ránthatják az örvényben fuldoklók, aki mentőkezet nyújt utánuk. A legbátrabb szívek is elgyávultak az általános rémületben. A legélesebb elme se meri tagadni, hogy nem történt bűncselekmény. Gyakoriak voltak az újsághírek, amelyeket „betettek” a hírlapba egyes zsidók kikeresztelkedéséről, akik éppen az eszlári esemény miatt hagyták el vallásukat.

Még Kossuth Lajos, a turini remete isteni népszerűsége a hazában is veszélyben forgott, amikor gyakran küldött leveleiben a zsidók mellé állott. A kisebbek, a hazai népvezérek pedig legjobbnak vélték a hallgatást mindaddig, amíg valami bibliai csoda által világosság derül a babonás ügyre.

Nem, sehogy se állott jól a zsidók ügye ezelőtt ötven esztendővel

Magyarországon. A legszabadelvűbb korszakban, amikor az öreg Tisza Kálmán már látszólag mindent jól elrendezett, hogy új fejlődés új ideáljaira helyezze Magyarország sorsát, kiépítse a „Ferenc József-i korszakot” a maga nagy tennivalóival, nemzeti fellendülésével, a magyarságnak alaposan szilárd elhelyezkedésével a Monarchiában: a „Ferenc József-i” gondolat kapott treffert, a hajó süllyedni kezdett, az égboltozat beborult, és vallási gyűlölködés nagypénteki szele ringatott árnyakat a faágakon, mintha akasztott emberek pörgetnék a bokáikat.

Ma, ötven év múlva, kevesen emlékeznek már a magyar társadalom zavaros, rémlátó és kísértetekkel viaskodó hangulataira. A lázmérő néha a legmagasabb fokot mutatta, amelyet emberi szervezet (és lelki konstruáltság) elbír. Az öreg

- 377-


Tisza nemegyszer érezhette, hogy reng alatta a föld, megmozdulnak az elnökség öreg íróasztalai, amelyeken már oly nyugodalmasan gyűlögettek az aktacsomók, mintha többé sohase lenne másról szó Magyarországon, mint közszolgálati jutalmak kiosztásáról. De egyszer csak eljött az idő, amikor büntetni kell e barátságos Magyarországon, mégpedig „érzés szerint” ártatlan embereket… – Mert igazában nagyon kevesen hittek még ötven esztendő előtt is abban a rémregényben, amelyet Scharf Móric, az egyházfi kamaszodó fia, az eszlári templomban történtekről úgy vallott, mintha leckét mondana fel.

Nézzük, hogyan tudta az a néhány okos ember, akinek az esze még ebben a shakespeare-i éjszakában is helyén volt: megállítani a már közelről morajló földrengést, hogy igazában nagyobb érték el ne vesszen az ország javából?

2. A DALIÁS FÜGGETLENSÉGI KÖVETEK

A függetlenségi párti követséghez abban az időben még elengedhetetlen kellék volt a testi kiválóság is. Ha nem is vetekedhettek a korabeli követek a legszebb férfival, Kossuth Lajossal, akit magyar anya szült, de külsőleg „mutatós embernek” kellett annak lenni, akire a negyvennyolcas érzelmű kerületek a maguk és az ország dolgát rábízták.

Kicsit cigányos képű, kicsit himlőhelyes, de igen férfias tekintetű, Kinizsi-vállú férfiú volt Polónyi Géza, akibe minden női kliens kicsit szerelmes is volt – talán ezért foglalkoztatta ügyvédi irodáját annyi nőies természetű ügy, hogy a legkülönbözőbb hölgyekkel kapcsolatosan emlegették nevét.

Megtermett férfiú volt R. Eötvös Károly is, igaz, hogy még nem potrohos és kopasz, amint a mai nemzedék emlékezne rá, hanem dús fürtökkel ékesített, testhezálló, magyaros szabású ruhát viselő, költői tekintetű férfiú, amint a fiatal Kisfaludyt látjuk a régi dunántúli arcképalbumokban.

Korának egyik legdélcegebb férfia volt Verhovay Gyula, akiről, sajnos, női emlékezetek már aligha mondhatnak bármit (nagy politikai csatái után falura visszavonulva, egyetlen nőnek, akit szeretettel „Néni”-nek szólított, szentelte életét, és már régen meghalt ő is, a Néni is). De homlokán lévő kardvágására, amelyet éppen az eszlári pör idején kapott Polónyi Gézától, mindvégig büszke volt. A függetlenségi képviselők egymás között párbajoztak, miután a kormánypárton nem találtak megfelelő ellenfelet.

Jóképű ember volt Istóczy Győző, aki bíróból lett képviselővé, mégpedig azért, mert egy ítéletét a felsőbíróság megváltoztatta; természetes elkeseredéssel a függetlenségi oldalra állva, ott is a legszélsőbb sarokba.

- 378-


De közismerten szép megjelenésű férfi, mint a legenda mondja: egykor gárdatiszt Ónody Géza, a tiszaeszlári kerület országgyűlési képviselője, aki leghamarabb kapott lángra a leányka „meggyilkolása” miatt, miután éppen választói panaszolták el a helyszínén a vérlázító esetet. Lehetséges, hogy kissé zavaros lelkiállapotú úriember volt Ó. Géza, de bizonyosan közérdek is hevítette, midőn választói bizalmából a rendkívüli eset kivizsgálását sürgette.

A tiszaeszlári bűnperhez, amely rövidesen megindult, félig-meddig köze volt minden országgyűlési képviselőnek, aki a nép bizalmából élvezte kivételes helyzetét. A „szent öreg”, Mocsáry Lajos, a függetlenségi párt elnöke, éppen úgy nem vonhatta ki magát az alkalmi nyilatkozatok előtt, mint akár a tréfás Meszlényi Lulu, vagy Kossuth palatínusa, Helfy Ignác. Meg kellett szólalni az európai Hoitsy Pálnak, de a függetlenségi párt „katonai szakértőjének”, Lits Gyulának is. Kiben bízzon az ország ilyen felháborító eset megbüntetésénél, ha nem az ellenzéki követekben, akiknek szinte kötelességük volt tapéton tartani a hosszadalmas vizsgálat alatt elhalkuló ügyet. Íme, csak a pozsonyiak mertek egyszer megmozdulni tüntetőleg a zsidók ellen: Tisza Kálmán már idegen katonaságot küldött rájuk! A kormány oldaláról tehát nem volt várható semmi olyan intézkedés, amely a kedélyeket lecsillapíthatná. Az öreg Vidliczkayt, a híres „éjféli szónokot”, aki először destruált Magyarországon: nyaggatták nyíregyházi választói, hogy a boldogtalan csángókon kívül (akiket akkor akartak betelepíteni Bukovinából Magyarországba), beszéljen már másról is a képviselőházban, amelynek elnöki székében ugyancsak a szemrevaló Péchy Tamás ült, mellette jegyzői, megannyi daliák: Rakovszky István, Berzeviczy Albert, Fenyvessy Ferenc.

Nyilvánvaló, hogy Tisza Kálmán csak húzza, halasztgatja a vizsgálatot (majdnem tizenöt hónapig), Budavárában a róla elnevezett szivart szívogatva, a geszti kastélyban pedig hosszúszárúval sétálgatván.

Kibe ne bízzon már a nép, ha a lelkéből való követekben se, akiket bizony sokszor zsandárral és finánccal, hatalommal és erőszakkal szembeszállva választott meg, hogy aztán ilyen dolog történhessék Magyarországon, mint a tiszaeszlári, amely eseményre a legnyugodtabbak is elveszítik flegmájukat?

Nem volt könnyű dolguk ez idő tájt a „nép lelkétől sarjadzott” függetlenségi követeknek, amidőn húsvéti vagy pünkösdi vakációra ellátogattak a kerületekbe. Száz kérdéssel elhalmozták őket.

Légióként a tiszaeszlári ügyről akartak valamely megnyugtató értesülést kapni a választók.

- 379-


3. A KIRÁLYTELEKI GRÓF SORSDÖNTŐ KÖZBELÉPÉSE

– Talán még manapság is folyna a vizsgálat a hullaúsztató, hullacsempésző mármarosi tutajosok dolgában (amely körülmény annak idejében valóban megakasztotta a nyírségi csendbiztosok befejezettnek látszó munkáját, Scharf Móric és a többi tanúk kihallgatása után), amikor az aluszékony vármegye és legfeljebb félfüllel hallgatódzó kormány tétlenségébe külföldi kéz avatkozott.

(Így mondták abban az időben. Legjobb a kifejezések formalitásához ragaszkodni, ha az ember pontos tükörképét akarja látni az eseményeknek.)

Ez a külföldi kéz pedig nem volt más, mint a Párizsban megjelenő Figaro című újság, amelynek akkoriban még Magyarországon is nagy tekintélye volt, bár itt kevesebben olvasták elterjedtségéhez mérten, mint más országokban.

A Figaro egy májusi számában bécsi tudósítója tollából levél látott napvilágot, amely levél szerint a tiszaeszlári bűnpör vádlottjainak kihallgatásánál, így legalább a könnyen megfélemlíthető felső-tiszai tutajosok, e jámbor emberek kihallgatásánál nagy szerepe volt a „szeges svéd ostornak”. (Ma sem lehet tudni, honnan vette ezt a kifejezést a párizsi újság; Szmilovics Jankel és Herskó Dániel tutajkormányosok, akiket elsőrendű vádlottakként gyanúsítottak, bizonyára nem nyilatkoztak a Figaro bécsi levelezője előtt megkínoztatásukról.)

Megszólalt azonban a Figaro tudósítására a francia újság egy Szabolcs megyei olvasója, aki nem volt más, mint Dessewffy gróf, akit „királytelki gróf” néven ismertek a vármegyében.

Nevezetes volt arról, hogy csak külföldi újságokat olvasott, főúri zárkózottságában élt, és a megye legnagyobb földbirtokosa volt.

Ugyan ki hitte volna, hogy A. de Dessewffy még valaha is megszólaljon egy újságokban is tárgyalt ügyben, mikor összes mondanivalói évenként egyszer a Felső-Tiszái Ármentesítő Társulat gyűlésén hangzottak el, ahol a makrancos folyó megrendszabályozására terjesztett elő indítványokat, amelyeket rendszerint készpénzletétbe való elhelyezésével is megerősített.

Kissé különcnek mondták a királyteleki grófot Tisza-szabályozási terveiért, amelyekhez a magot külföldi mérnökszemlékből vette. Még az amerikai Mississippi folyóval is összehasonlította néha a mi andalgó Tiszánkat, amikor annak megfékezéséről volt szó a társulati gyűléseken.

És éppen ez a zárkózott életet élő, jóformán csak tudományokkal és „különös bogaraival” törődő Dessewffy gróf nyilatkozott a Figaro tudósítójának közleményére a „használatba vett szöges svéd ostorról” (amelyet talán magyarul karikásnak is nevezhettek), valamint az egész tiszaeszlári komplexumról.

- 380-


A. de Dessewffy nyilatkozata a Figaro szerkesztőjéhez intézett levél formájában megjelent, és lesújtó volt azokra, akik halovány reménységgel még a tiszaeszlári zsidók ártatlanságában reménykedtek.

Soha annyi Figaro nem fogyott el Magyarországon, mint abból a májusi számból, amelyben Dessewffy Aurél gróf, Szabolcs megyei nagybirtokos levele napvilágot látott.

„Az igaz, hogy Magyarországon az antiszemitizmus fenyegető mérveket öltött, és – elismerem – provokálta a zavargókat – írja a gróf –, de Tisza úr kezében a biztonság záloga, és remélhető, hogy a pozsonyi zavargások nem ismétlődnek többé.

Az is igaz, hogy a reakció, melyet zsidó hazánkfiainak kizárólagos, önző és gyakran ellenséges viselkedése okozott, már azokban a körökben is minden kétségen kívül érezhető, amelyek még nem felejtették el az utóbbi tizenöt év történetét.

Mindenesetre szükséges, hogy a közeledés megtörténjék, és lassanként meg is fog történni; de azalatt a pohár csordultig telik, és nagyon vigyázva kell hozzányúlni, hogy ki ne csorduljon.

Izraelitáink utánozzák francia és angol hitsorsosaikat, és jó tulajdonságaik, sok tehetségük kétségkívül biztosítani fogják számukra a jóakaratot és elismerést.

A. de Dessewffy” …A királytelki gróf levele elindult a párizsi Figaro útján a maga útjára, a

közvéleménybe. A legelső hatása az volt, hogy a bebörtönzött zsidókat vád alá helyezték, és

részükre törvényszéki tárgyalási napot tűztek ki. – Most már aztán itt volt a baj, amit egy különcködő gróf magatartása

idézett elő – mondogatták az okos emberek, akik még a vizsgálat alatt szerették volna elsimítani valahogy a dolgot, mielőtt európai botránnyá dagadt volna a tiszaeszlári húsvét története.

4. KOSSUTH LAJOS LEVELEIBEN VÉDELMEZI AZ ÁRTATLANOKAT

A turini remete akkoriban a magyar vármegyék alispánjaihoz írott levelekben nyilatkozott a közérdekű kérdésekről.

Ezek a Kossuth-levelek többnyire válaszai voltak azoknak a születésnapi üdvözlő iratoknak, amelyekkel Kossuth Lajost nyolcvanadik esztendejében Magyarországból és az egész világból elárasztották.

- 381-


Nyolcvanesztendős lett Kossuth ebben az esztendőben, minden szava szentségként hangzott, mint a bibliai szó.

És az volt a csodálatos, hogy minden levele más és más volt, talán egyetlenszer se ismételte meg magát, se mondatait, se kifejezéseit.

„Az ember élete terjedjen bármily hosszúra, csak egy röpke pillanat” – írja például Fehér megye alispánjának küldött levelében, amelyben a kuriózumkedvelőknek azt is kiszámítja, hogy 29 270 napot élt eddig.

„De a nyolcvan év igen nagy idő abban a ,röpke pillanatban’, amelynek neve emberélet. A számtáblán, amelyre az idő nyolcvanszor írta fel az életszámot, a ,remény’ számára hely nem maradt.”

…Kossuth külön-külön válaszol a törvényhatóságoknak, amelyek nyolcvanadik születési évében üdvözölték; így Budapest főváros tanácsának is. „Magasztalással beszél Budapestről minden idegen, ki azt meglátogatja…” „Én gyönyörrel merengek el ama kép szemléletében, amelyet Budapestről bírok…” „amikor én utolszor láttam (fájdalom, ,utolszor’), nemcsak büszkeséget érzek a bámulatos fejlődés felett, hanem hódolattal is hajtok fejet…”

De Zemplén megye alispánjához (szülővármegyéje alispánjához) írott levelében már közelebbi dolgokról is beszél az udvariassági tényeken kívül. Családiasabb hangja van a máskor lendületes Kossuth-levélnek, amelyet szülőföldjére küld; bizalmasabb az egyébként udvarias hang, amellyel „egy szegény száműzött hazájabeliekkel beszélhet”. Óva inti a zsidókérdés rosszindulatú és gonosz kihasználásától vármegyéjét, mert hiszen a vád oly gonosz, hogy az ártatlanságnak előbb-utóbb ki kell derülni…

De Kossuth levele már nem állíthatta meg az eseményeket, a nyíregyházi törvényszék gyilkosság bűntette miatt vád alá helyezte Schwarcz Salamont, eszlári saktert, Buxbaum Ábrahám ibrányi tanítót, Braun Lipót udvari saktert és Volner Hermann napszámost. Gyilkosság bűntettében való részesség és bűnpártolás vétsége miatt még tizenegy embert, köztük Scharf Józsefet (a koronatanú Scharf Móric apját), összesen tizenöt egyént, akiket azzal vádolt a bíróság, hogy a gyilkosságot részint „végrehajtották metszőkéssel”, részben segítettek a bűn elpalástolásában, a hulla szekéren és tutajon való elszállításában. Tizenöt fogoly ült a nyíregyházi börtönben, aki sorsára várakozott.

- 382-


5. HOGYAN VÉDETT EÖTVÖS KÁROLY?

A foglyok csak növesztették a szakállukat a börtönben, mint ez a foglyoknak a világ fennállása óta szokása, de a külső világ annál inkább megrendült a törvényszék vádhatározata miatt.

A „tiszaeszlári hecc”, amelynek valóságában (a gyilkosság rituális célból való elkövetésében: komolyan talán csak párszáz ember hitt Magyarországon, aki a meghamisított „Talmudnak” is hitelt adott, amikor azt ebben az időben Rohling kiadta), a „tiszaeszlári hecc” a királyi törvényszék határozata folytán fenyegető árnyként kezdett növekedni a szemhatáron, mint valami ismeretlen, földöntúli fekete szellemalak, amely nagy pusztításokat végezhet az addigi, elég nyugalmasnak mondható civilizált életben. Ha valóban kiderül, hogy a sakterek csakugyan vallási okból, húsvéti rituális törvény értelmében vették vérét a keresztény leánykának!… Ha a kótyagos Scharf Móric vallomásai igaznak bizonyulnak!… Ha bebizonyosodik, hogy egy egész zsidó hitközség szövetkezett egy senkinek sem vétett cselédleányka elpusztítására, eltüntetésére, hullájának úsztatására!… Kiszámíthatatlan dolgok következnek a világon.

Kellő védőkről kellett tehát gondoskodni a bebörtönzött áldozatok mellé, akik a tárgyalás lelki tortúrái alatt is figyelmezzenek, hogy az igazság el ne homályosodjék.

Odáig igazában csak Heumann, egy széles vállú és eszes nyíregyházi ügyvéd foglalkozott a zsidók dolgaival. Ő jelent meg a bíróságoknál, a tanúkihallgatásoknál, koldusok ügyét vitte, akiktől ügyvédi honoráriumra nem számíthatott. Ellenben annál több része volt bántalmazásban, amikor a „svarc auf veisz” bebizonyosult gyilkossági ügyet „hátráltatta” közbelépéseivel. Nem a legszerencsésebben mentek a dolgok kezében; hónapról hónapra újabb nyomokat talált a hatóság a zsidók bűnössége mellett (a tutajosok vallomása volt talán a megrendítőbb, akik bevallották, hogy hullaúsztatást bíztak rájuk az eszlári zsidók küldöncei, sőt látták is a szekéren a tutajhoz szállított hullát); másrészről tanúi jóformán csak a vádhatóságoknak voltak a legkülönbözőbb eseményekre.

Heumann-nak ugyan segédkezett még egy fiatal pesti ügyvéd, bizonyos Székely Miksa, akinek az a nexusa volt e vidékkel, hogy a nyíregyházi főtrafikosnak volt a fia.

De nyilvánvaló volt, hogy ketten nem bírják a tizenöt vádlott védelmét, bár Heumann kősziklából faragott, félelem nélküli, ragyogó eszű védőnek bizonyult a zuhatagként ömlő csapások alatt is. (Hátramaradt iratai, levelezései, amelyeket e

- 383-


sorok írójának volt alkalma áttanulmányozni, bizonyítják, hogy nem ijedt meg az üldözésektől, háza ablakainak gyakori beverésétől, sőt az életveszélyes fenyegetésektől se, amelyek a vizsgálati fogságban levő zsidók védelme között érték. Fanatikusan bízott az igazság kiderülésében, bár az mindig távolodni látszott az újabban történő nyomozások révén.)

Végre, csaknem másfél évi bebörtönzés után, a végtárgyalás kitűzése előtt, mint abban az időben mondták: „az akasztófa árnyékában”, eszükbe jutott az ártatlanul szenvedő „hitsorsosainak”, hogy az eszlári pörben hatékony védelemről is gondoskodjanak.

Volt akkoriban valamely zsidó egyesület, amelyet különböző neveken emlegettek; mondták zsidók általános szövetségének is. Ennek a szövetségnek volt egy budapesti megbízottja, aki kutatni kezdett megfelelő, országos nevű védőügyvédek után, akik majd a bíróság előtt a vérvád gyanúsítottjait megvédelmezik az igazságtalanságtól. Hol lehet találni ilyen bátor és köztiszteletben álló védőt? Csak a függetlenségi pártban, amelynek hőseiről már előbb beszéltünk. Ott voltak azok a férfiak, akik az országos bajokban, a nemzeti veszedelmek idején, de a nagy igazságtalanságoknál is fel mertek szólalni. Ott volt Polónyi Géza, Eötvös Károly és más híres ügyvédek; igaz, hogy ezen a párton voltak Verhovay, Istóczy Győző, Ónody Géza és a többiek is, de másabb világfelfogással és világszemlélettel, mint a függetlenségi párti képviselők nagyrésze. (Polónyi Géza Nemzeti Újság címen napilapot indított Verhovay Gyula Függetlenség-e ellen, míg Eötvös Károly a legokosabb „újságkirály”, Csávolszky Lajos Egyetértés-ének volt munkatársa Ágai Adolffal együtt, ahol a függetlenségi politikát pompásan keverték a szabadelvű eszmékkel. Megnyugtató érzés e kor történelmének tanulmányozói részére, hogy az újságírók akkor is tudták a magukét, mit kell írni lapjaikba, ezelőtt ötven esztendővel, amikor látszólag megzavarodott volt a világ. Céltudatosság nélkül sohase jelentek meg sorok a korabeli sajtóban!)

Az eszlári védők csoportjának összeállításánál legelsősorban Eötvös Károly

neve került kombinációba. Valahogyan higgadtabbnak, megbízhatóbbnak, sőt tekintélyesebbnek látszott ez a függetlenségi követ, mint az egyéni harcokban sokszor elvakult, legkülönbözőbb ellenségekkel küzdő, nagyeszű Polónyi Géza, aki éppen akkor volt belekeveredve valamely ügybe, amelyet „gráci postarablás” néven emleget a kriminalisztika. Arról volt szó, hogy a gráci postahivatalban kiraboltak egy öregurat, aki éppen pénzküldeményt akart bízni a császári postahivatalra. A tettesek Budapestre menekültek, és Polónyi Géza, a híres ügyvéd védelmét kérték.

- 384-


A korszak ítélete szerint az ügyvédnek, bármilyen csodatevő hírében állott is, válogatni kellett volna azok között az ügyek között, amelyekben szereplést, pláne védői tisztséget vállal. Holott a bűnösöknek és ártatlanoknak mindig szükségük van a jó ügyvédekre! Polónyi Géza elvállalta a gráci postarablók védelmét, és ezért maradt ki az eszlári kombinációból, holott az eszlári pörben éppen régi ellenfelével, a végzetes és perkeverő Verhovay Gyulával vehette volna fel a harcot újra régi bajvívó módjára, aki szeretett körömszakadásig küzdeni.

Eötvös Károly ebben az időben még többnyire csizmában és szűk magyar nadrágban, Deák Ferencről nevezett térdig érő, zsinóros kabátban, csokorra kötött, rojtos nyakkendőben, nyitott gallérban mutatkozott a külvilág előtt, a nyolcvanas évekbeli tekintélyt tartó, vidéki urak ruházkodásában. Ilyen ruhában járt a képviselőházba vagy a függetlenségi párt szenvedélyes gyűléseire, mert természetesen a pártbeli veszekedések, az igazán szenvedélyes gyűlölködések, a drágalátos személyeskedések – „ki a legény a csárdában?”, a „tök a tromf”, az „állok elébe”, a „kutya ugat, karaván halad” és hasonló című megszólalások a függetlenségi párt családias, belső gyűlésein történtek. Az öregségére oly félisteni flegmájú Eötvös Károly többször is megdöngette az asztalt, mint erről a hivatalos história tud. Mindig volt kéznél egy-két régi példája, öreg táblabírák vagy nemzeti, többnyire dunántúli régi nevezetességek, akikre vitáiban hivatkozhatott.

Mikor azonban a tiszaeszlári vádlottak védelmére felkérte volt az a bizonyos egyesület, amely a szegény zsidók dolgával törődni kezdett: Eötvös Károly a védői megbízással (és a védelem szervezésével) történt esemény után nyomban felcsapott doktornak. „Vén fejjel”, mint mondogatta, a törvényszéki orvostant kezdte tanulmányozni, a hullák változatait vizsgálgatni, a boncolások jegyzőkönyveit tanulmányozni. Lassan, meggondolkozva, mint egy táblabíró-világbeli úriemberhez illik, haladgatott előre tanulmányaiban. Apránként, délutáni sziesztálás közben, olvasgatta a régi törvényszéki levéltárakból való orvosi „bonc-jegyzőkönyveket”, néha kétszáz esztendőseket, majd meglátogatta a gorombaságáról híres Kovács professzort, az orvosdiákok anekdotabeli rémségét, és kezdett tőle vitatkozás ürügye alatt egyet-mást megtudni; ugyancsak a törvényszéki hullák és a róluk felvett hivatalos jegyzőkönyvek szapora olvasgatása után látogatott el Scheuthaler orvosprofesszor úrhoz (aki később a nyíregyházi tárgyaláson, ahol szakértőként meghallgatták, azt vágta ki a bíróság előtt, hogy életében legalább negyvenezer hullát látott).

A nyíregyházi börtönben időző zsidókkal – védettjeivel – egyetlen szót sem váltott Eötvös Károly ez idő alatt. Heumann-nak, védőtársának, három levelet írt az ügy állása felől tájékozódva. Apró betűs levelei szinte jelentéktelen kérdésekkel vannak spékelve. Az egész gyilkossági ügy nem látszott őt érdekelni

- 385-


tennivalóiban. Hullákat tanulmányozott, hogy majd bizonyíthassa a nyíregyházi kir. törvényszék előtt, hogy a megtalált tiszai hulla (amelyen persze gyilkosság nyomát felfedezni nem lehetett) azonos a keresett Solymosi Eszterével és a halál vízbefulladás útján „jött létre”. Nem mindennapi figuráját a korszak híres védőügyvédjének gyakran lehetett látni a régi klinikákon, ahol holttesteket boncoltak ifjú orvosnövendékek tanulása céljából. Körszakállával, magasodó homlokával, vitézkötéses ruhájában ott álldogált a doktorandusok között, és nyelte a professzorok előadásait, különösen olyankor, midőn vízihulla került a boncolóasztalra. De vizsgálta öreg apácák és ifjú rózsalányok holttesteit is, hogy belelásson a halál után bekövetkezendő rejtelmekbe. Talán egyetlen törvényparagrafust se nézett meg egész idő alatt, amíg a védelemre készült, hónapok munkájával, ellenben annál bőségesebben olvasott orvosi könyveket… Mint az anekdotázó nyelvek mondták: olyan óriási tudásra tett szert nem mindennapi észbeli tehetségével, hogy egy százesztendős anyókáról is bebizonyíthatta volna, hogy azonos Solymosi Eszterrel.

…Szerencsére, erre nem került sor, mert a nyíregyházi törvényszék nem

adott hitelt a „gyilkosság” koronatanújának, a gyengeelméjű Scharf Móricnak, az eskütevést tőle megvonta, és a végtárgyalás alatt kivilágosodott igazság révén a vádlottakat a terhükre rótt bűncselekmény alól felmentette.

(1932)

Magyar urak a pokolban

1. ÉJFÉLI BESZÉLGETÉS A RÉGI „KORONA” KÁVÉHÁZBAN

Bethlen gróf, aki a Nemzeti Szállodában lakott, és mindig este nyolc órakor kelt fel, mint valami kronométer, egy napon így szólott barátjához, Barkóczy nyugalmazott alezredeshez:

– Volna kedve önnek a mostanában divatos ázsiai és afrikai expedíciók helyett egy komolyabb kirándulásban részt venni, amely életveszedelem dolgában vetekszik bármely indiai expedícióval?

– Nagyon szívesen, úgy sincs Pesten sok tennivalóm – felelt Barkóczy alezredes, aki törzsvendége volt a Váci utcai „Korona” kávéháznak, ahol ezüstgombos cipőiben, bársonymellényében, fekete selyemsapkájában mindig a

- 386-


legkülönbözőbb külföldi képes újságokra vadászott, miután más dolga nem volt esténkint, mint újságok olvasgatása.

– Vajon hová tervezné, kedves gróf, az expedíciót? – kérdezte darab idő múlva Barkóczy alezredes, miután egy újságtömeg közül sikerült kihúznia a londoni Graphicsnek legújabb számát, amelyet odáig nem látott.

– A pokolba szerveznék egy kis expedíciót – felelt Bethlen gróf. – Nem rossz gondolat – felelt az alezredes, és a fekete selyemsapkáját

megigazította fején, mintha huszárosan félrecsapta volna. Ezt a selyemsapkát azért viselte, mert ezzel takargatta azt az ezüstlapot,

amelyet fején csont helyett hordott. Tallér nagyságú lyuk keletkezett ugyanis feje búbján valahol, valamerre (talán Königgrätznél vagy Olaszországban, amerre háborúban járt, ezt a lyukat fedte az ezüstlap).

Bethlen gróf, ez a különc uraság, feketekávéját kavargatta, és úgy folytatta szavait.

– Darab időre meguntam a szállodai életet. Csak az tudja, hogy milyen rossz szagok vannak a szállodában, aki harminc esztendeje kénytelen szagolni a Nemzeti Szállodát. Elmegyek szívesen a pokolba is, csak azért, hogy más levegővel megismerkedjem.

– Ami azt illeti, én is meglehetősen ráuntam a „Korona” kávéház szagaira – mond elgondolkozva az alezredes.

Kompolti, aki a közelben álldogált egy biliárddákóra támaszkodva, mint többnyire azok a gavallérok szokták, akik Liszka Kornéllal egy biliárdjátszmát kezdettek, és a jó úr nemigen hagyott nekik tennivalót, mert többnyire egymaga bökdöste a golyókat, lévén művésze a játéknak – Kompolti fél füllel hallgatta Bethlen gróf és Barkóczy alezredes beszélgetését. Nem is nagyon csodálkozott, mert megszokta a legkülönösebb beszélgetéseket hallani a régi „Korona” kávéházban, ahol mindenkinek volt valamely egyéni ötlete boldogulására, jövendőjére nézve. Lenézőleg senki se akarta azt csinálni, amit már mások is kipróbáltak. Sem nyakkendő-, se kalaposboltot nyitni, amely ez idő tájt jól jövedelmezett. Péchy Andor, a „Korona” kávéház törzsvendége istállótulajdonos akart lenni, Bethlen Miklós gróf a pokolba kívánkozott…

2. ÚTIKÖNYVEK A POKOLRÓL

– Néhány régi könyvem van, amely a pokolbeli életet pontosan leírja, mert hiszen már jártak elegen a pokolban, akik ott körülnéztek – mond a gróf az

- 387-


alezredesnek. – Oda, ahová más is elmerészkedett már: azt hiszem, nyugodt lélekkel mehetek magam is.

– Ez természetes! – felelte az alezredes. – Nem beszélek Dantéról, aki talán a legrészletesebb leírást adta a pokolról,

mert hiszen egyházi férfiú volt, és értett a másvilági földrajzi viszonyokhoz, mint ahogy talán mindmáig is értenek az igazi szerzetesek, akik a lelkeket a különböző országokba küldözgetik az utolsó kenet feladásakor; egy Mélacsai nevű régi író feljegyzései keltettek bennem különös érdeklődést – folytatta Bethlen Miklós, és végre levetette szarvasbőr kesztyűit, amelyek mind ez ideig kezén voltak, amint lovagló helyzetben ült a kávéházi széken.

– Magyar ember lehetett az illető! – mond az alezredes, aki mind feszültebb figyelemmel áldozott az éjféli gróf előadásának.

– Minden valószínűség szerint magyar ember volt, mert ugyancsak az említett Mélacsai művei között találtam meg a Pohárköszöntők Könyvét, amelyet csak vérbeli magyar ember írhatott. Ez a Mélacsai megjárta volna a poklot is, mint egy másik könyvében előadja. Talán éppen hazug pohárköszöntői miatt, amelyek annak idején annyi zavart csináltak a helybeli lakosság között. Különösen azokat az embereket szerette felköszönteni, akiknek valami vaj volt a fejükön, így azokat is, akik hamis pénz csinálása miatt darab ideig börtönben ültek – mond igen komolyan (mint abban az időben mondják, „kaszinóarccal” a gróf), hogy szavainak okvetlenül hitelt kellett adni mindazoknak, akik nem akartak esetleg pisztolya elé kerülni.

– Őszintén megvallva… – kezdte volna az alezredes mondókáját, amelyet azonban nem fejezhetett be, mert Kompolti, miután a biliárdjátszmát időközben amúgy is elvesztette ellenfele tevékenysége folytán, az asztalhoz lépett, és kézszorítással biztosította az urakat, hogy életre-halálra velük érez, szolgálatukra áll, sőt életét is felajánlja a szóban forgó szent ügy érdekében, mint akkoriban még ez a szokás dívott a belvárosi gavallérok között, akik már a barátságok elején örök hűséget fogadtak egymásnak. A lovagság kora tért vissza a század elején egy kis időre.

– Tudjuk nagyon jól, hogy a pokolnak minden országban külön kapuja van, mert nem is lehetne azt megérteni, hogy mindenféle nemzetbeli ember ugyanezen az egy ajtón tolakodjon be halála után a részére megfelelő helyre. Egy lusta hindunak vagy más, köldökét nézegető ázsiai embernek például sokáig volna ideje várakozhatni a helyen, ahová a magyarok rohammal mennek, mint ahogy egész földi életükben megszokták. Így van külön kapuja minden nemzetnek, ahol a választottak leszállnak a pokolba. Rendszerint ember nem lakta, vadon, elhagyatott helyen szokott az lenni. Az olaszok pláne az ő Vezúvjukat mondják

- 388-


annak a helynek, ahol egyenesen a pokolba lehet jutni. A franciák kősziklás tengerpartjaikat ajánlják. Például Bretagne-t. Az oroszok valahol Szibéria felé jelölik meg a kaput, amely a legmulatságosabb helyre visz. Mélacsai a budai hegyeket mondja, talán, mert közel vannak a fővároshoz, ahol a magyar pokol bejárása van. Tanuljunk az öregektől, ne vitatkozzunk az ő kipróbált bölcsességükkel.

– Ne vitázzunk – mond nyomban az alezredes. Bethlen gróf erre felemelkedett ültéből, és a prémes, erdélyies kabátját is

levetette, és szokott fogasára akasztotta a „Korona” kávéházban, pedig ezt ritkán szokta tenni, mert járó-kelő természetű úriember volt, aki éjszakáit a legkülönbözőbb játékkal szokta eltölteni. Akkor levegőzött, amikor, véleménye szerint, nem kellett megosztani a levegőt mindenféle olyan emberekkel, akiket látni se nagyon szeretett. Akkor sétált Pest utcáin, amikor senkivel se találkozott.

3. BÁTOR SZÍV A FONTOS

– Kompolti úr, nem volna kedve velünk tartani? – kérdezte most Bethlen gróf, miután a biliárdjátszma befejeződött, anélkül hogy Kompolti egyetlenegyszer is használhatta volna lökőbotját.

– Ami engem illet, részemről a legteljesebb odaadásra számíthatnak, uraim – felelt Kompolti, azzal a gavalléros udvariassággal, amelyet hajdanában a belvárosi úriemberek alkalmaztak egymás között.

– Azt hiszem: turistaruhára és felszerelésre is lesz szükségünk – aggodalmaskodott Barkóczy alezredes, aki idáig még nem láthatta Kompoltit másként öltözve, mint szokásos zsakettjében.

– A bátor szív a fontos! – vágta közbe Bethlen gróf. – Én akár frakkban is elmennék vizitelni az ördöghöz, miután annyira se félek tőle, mint Luther Márton vagy Fauszt doktor. Nemigen tudhat többet nálam, aki negyvenezer könyvet olvasott végig.

Kompolti tiszteletteljesen nézett kitűnő barátaira, az éjféli grófra és a selyemsapkájával feje búbját legyezgető alezredesre.

– Ismétlem, a dolgaim úgy alakultak, hogy bizonyos ideig minden ráérő időmmel rendelkezésére állhatok mélyen tisztelt uraimnak – felelt Kompolti oly meggondolással, mint szokott azokban az ügyekben, amelyekről a „Korona” kávéházban véleményét kérték. – Csak azt vagyok bátor megjegyezni, hogy azon a kirándulóhelyen, ahová készülődünk, majdnem teljes bizonyossággal találkozhatunk a női nem képviselőivel is. Vajon nem volna célirányos a kellő

- 389-


társadalmi érintkezés megkönnyítése céljából egy úrnőt is meghívnunk az expedícióhoz, aki mintegy lady patronesse fungálna az összejövetelen?

Kompolti előterjesztésére Bethlen gróf és az alezredes megbeszélőleg néztek egymásra. Az alezredes érthetetlenül hümmögött magában, mint olyankor szokta, amikor nem akart nyilatkozni a kérdésben. Bethlen gróf ellenben rövid gondolkozás után rántott egyet a vállán:

– Sohase voltam kimondottan ellensége a női nemnek. Azt hiszem, erre csak ostoba ember képes, aki a maga szerencsétlensége miatt egy egész emberi nemet meggyűlöl. Legyen meg Kompolti barátunk akarata, akinek bizonyára van valamely elfogadható jelöltje is a lady patronesse-i állás betöltésére. Ismétlem, nem idegenkedem a gondolattól, hogy egy hölgy is részt vehessen az expedícióban. Utóvégre európai nevelésű emberek vagyunk, nem kannibálok.

– Nem vagyunk emberevők – mondta Bethlen szavai után az alezredes. S ezzel a kényesnek látszó kérdés már el is volt intézve.

(Az olvasó fantáziájára se kell bízni, hiszen a történet folyományából önként értetődik, hogy kire gondolt Kompolti, aki nélkül még a pokolba se akart eljutni. Kikericsy kisasszony volt ő, aki most valahol, az éjféli órában, amikor ez a beszélgetés folyt a füst- és a cikóriaszagú „Korona” kávéházban, csendesen szunnyadozott párnáin. De Kompolti ismervén a hölgy jellemét és bátorságát, egy pillanatig se gondolkozott azon, hogy őt az érdekesnek látszó kirándulásból kihagyja. Sőt talán Kikericsy kisasszony lett volna érzékenyen megsértve, ha Kompolti nélküle indult volna el az expedícióba.)

– Mikor találkozunk legközelebb? – kérdezte az alezredes, akinek ezüstlapja meglehetősen tüzelt a beszélgetés után, mintha valamely váratlan, erős szeszt fogyasztott volna.

– Legközelebb az indulásnál találkozunk, mert hiszen sok megbeszélnivalónk nincs már ebben az ügyben – felelt az „éjféli gróf” azzal a határozottsággal, amellyel ügyeit intézni szokta. – Talán mondanom se kell az uraknak, hogy a dolog teljesen köztünk marad, mert nem lehetne közömbösen elviselni, ha mások is érdeklődni kezdenének az expedíció iránt. Sőt talán előfordulhatna, hogy igyekeznének utánunk jönni, mint néhány utazóval, például Kolumbus Kristóffal is megtörtént.

– Ó, a poklot már nagyon sokan felfedezték előttünk – sóhajtotta Kompolti őszintén.

– De nem a magyar poklot – kiáltotta Bethlen gróf. – Mondjon egy magyar embert, Kompolti úr, az utóbbi évszázadokból, aki elmondhatná magáról, hogy valóban járt a pokolban, és ott részt vett a szertartásokban, tennivalókban, a

- 390-


mindennapi életben, amelyet bizonyosan a pokolban is meg lehet unni, mint akár a Nemzeti Szállodában?

(B. gróf valóban gyakran küszködött az életuntság nevű betegséggel, mint más ember a köszvénnyel.)

4. AZ ÖRDÖG VIZITJE PESTEN

– A jelenleg élők között itt volna például Szemere Miklós, akiről mindenki tudja, hogy esztendőnként bizonyos időre mindig eltűnik Budapestről, az újságok szerint valamely külföldi fürdőhelyre, de igazában az ördög társaságába, akitől a legújabb kártyajátékokat megtanulja, hogy mindennel tisztában legyen. Kalábriászt például magától Belzebubtól tanult, amikor ez a játék jött divatba – felelt Kompolti a maga egyszerű észjárása és a „Korona” kávéházban hallott értesülések szerint, amelyek a korszak szerencsés kártyásának módszerét ördöginek vélték. (Pedig igazában leginkább azért nyert a különböző játékok űzésével, mert többnyire higgadtabb, meggondoltabb, hidegvérűbb volt játékostársainál.)

Bethlen gróf némi gúnyos elgondolkozással hallgatott Kompolti, az érzelmes fiatalember szavaira, míg az alezredes hevesen bólongatott:

– Az ördög nem lehet csúnyább, mint ez a sátánképű Szemere, aki néha déltájban ide is bejár, a „Koroná”-ba, és a legújabb híreket akarja hallani a Belvárosban, a Váci utcában. Ha egy új boltot nyitnak az Aranykéz utcában, azt szeretné tudni, miféle pénzen nyitották.

Kompolti az alezredestől biztatást nyervén, tovább folytatta: – A fekete hintós lovagnak, ennek a sötét képű, magányos, baráttalan, szinte

emberfölötti egyedüllétben élő Freystädtler lovagnak is lehet valamely köze az ördöghöz. Nemigen tudni Budapesten olyan emberről, akinek üzletet sikerült volna vele kötni. Folyton gazdagodik, holott nincsen ügynöke a városban.

Az éjféli gróf kézlegyintéssel fogadta a fiatalember előadását. Mint a múlt idők tudományaiból élő ember, nemigen adott hitelt a jelen idők mesemondásainak. Darab idő múlva tehát elég gúnyosan szólalt meg:

– Nem hinném, hogy az említett uraknak volna bármely összeköttetésük az ördöggel, mert az mostanában nemigen jár Pestre, magam is hiába idézgetem őkelmét, holott a szabályzatokkal eléggé tisztában vagyok. Azt mondhatnám, hogy az ördögöt mostanában Pestre hívni bármely szokásos varázslat útján: jóformán egyenlő a lehetetlenséggel. Nagyon is igénybe vették segítségét a városban, jóformán minden dolgukat az emberek az ő közbenjárásaival intéztek

- 391-


el. Az ördög is megunja a folytonos munkát, pihenni vágyik, miután annyi lehetetlen teendőt lebonyolított Budapesten. Utoljára a hatvanas években járt az ördög Budapesten, mégpedig az általam is kultivált Nemzeti Szállóban, ahol egy francia lovag lakott, aki egyszerűen Napóleon hercegnek hívatta magát.

Az „éjféli gróf” szavaira az alezredes levette fejéről fekete selyemsapkáját, mintha valamely szelepet nyitna meg, amelyen át Bethlen Miklós mondanivalói a kellő helyre eljuthatnak. Kompolti viselkedéséből is úgy látszott, hogy szívesen visszavonná eddigi állításait a komoly szakértő előtt, aki már elbeszélése kezdetén így szólt a vendégek háta mögött settenkedő Fridolinhoz, a kis, púpos markőrhöz:

– Ön emlékszik a chevalier-ra, akiről beszélek. – Mintha most látnám a herceg urat a makaókártyákat keverni. Többnyire

bankot adott hajnalban az üvegfal mögött. A Váci utcai férfi- és nőszabók, de még a kalaposok is az ő bankjába hordták a pénzüket – felelt Fridolin abból a szempontból, amelyből ő ismerte Napóleon herceget.

– Ez csak amolyan átmeneti tevékenysége volt a hercegnek, amelyet unaloműzés ellen folytatott, mint ahogy az úriemberek akkoriban valóban unalomból kártyáztak – felelt az „éjféli gróf” a történettudós alaposságával. – Vajon mit is csinálhatott volna egy hazájától számkivetésben élő herceg a „Korona” kávéházban? Makaóbankot adott a Párisi utcai susztereknek, akik meglehetős módos emberek voltak, mert ők csinálták a legjobb cipőket! A hercegnek azonban más dolga is volt Pesten, amelynek elintézéséhez szüksége volt az ördögre. Addig idézgette a szálloda sarokszobájába, a Nr. 10-be, amíg a föld alatti gavallér valóban megjelent, mint akár a többi uraknál, akik vele barátságot kötöttek.

Az alezredes homlokát legyezgette sapkájával, Fridolin régi markőrszokás szerint fél lábon állott, míg a másik lábával segített „húzni” a biliárdgolyót, ha valamely ritka reküzét produkálnak a zöld posztón. Kompolti, aki belvárosi történetekből már hallott Napóleon hercegről, természetesen nem vette le szemét az „éjféli gróf” szájáról.

– Napóleon herceg révén volt darab ideig lakója az ördög a Nemzeti Szállónak. Kénkő- és puskaporszaga, morgás, vonítás, éjféli beszélgetés, szobalányok sikoltozása, öreg bérszolgák reszketése, a legkorábban fekvő és reggelig hortyogó vendégeknek az álmatlansága, a szokásos családias csend megbomlása, a lábtyűknek az ajtóhoz való csapkodása, az ajtók vagdosása, éjszakai ordítozások a portás, szobapincér után, a tulajdonos felköltése, sőt a „Kék Macská”-ban rendszerint reggelig mulatozó, úgynevezett „terrorista gavallérok” korábbi hazatérése, lesben állása, zajossága volt egybekötve az ördög Nemzeti Szállóbeli megjelenésével. Nők, legfeljebb vidéki és nem ijedős

- 392-


vendégasszonyságok szoktak ideig-óráig lakni a szállodában, akik akkor sem sikoltottak segítségért, ha valamely beborozott vendég éjféltájban rájuk kopogtatta az ajtót, elintézték maguk a tolakodó vendég dolgát egy edény víz kiloccsantásával. Meg kell adni, hogy a női vendégek akkoriban se csináltak kravált, amikor az ördög a szállodában lakott.

– Hm – mond az alezredes –, a mai nőknek gyengébbek az idegeik. – Megszokás dolga. Például az az asszonyság, akinek több mulatóhelye,

kártyaszalonja, sőt divatboltja volt a fővárosban, és éppen akkor jutott özvegységre, amikor Napóleon herceg Pesten járt, nem hallgatott az ördög tanácsaira, aki segíteni akart a herceg terveinek keresztülvitelében. Hiába mutatta fel a herceg papirosait, útlevelét, ajánlásait, egyéb iratait, amilyenekkel az ilyen bujdosó úriember felszerelve szokott lenni. Az asszonyság egy jónevű belvárosi ügyvéd és Parányi István rendőrügyész úr védelmét kérte a herceg ellen. Ezek az urak beleavatkozván a dolgokba, az ördög machinációjával operáló gavallér ellen megvédtek a jómódú asszonyságot, ugyanezért nem lett soha háziúr Pesten Napóleon herceg, a házak maradtak a telekkönyvben az asszonyság nevén.

– Ki tudja, hogyan lett volna jobb! – szólt most az ábrándosságra hajlamos Kompolti, aki mindig a szerelmi csalódásban szenvedő férfiak pártján volt.

Az „éjféli gróf” azonban sietett a történet befejezésével (mert még adós volt éjszakai sétájával).

– Sőt, Napóleon hercegnek csaknem a Nemzeti Szállót is el kellett hagynia a sikertelensége miatt. Ez ellen azonban úgy védekezett a herceg, hogy az ördögtől darab ideig megszállott szobájában misét mondatott az asztalnál (súlyos betegségben feküdvén), amelyhez joga volt, mert valamiképpen birtokában volt egy aranygyapjas rendjelnek, amelynek tulajdonosa azt a kivételt élvezheti, hogy a misét a szobájában hallgathatja. Talált is egy papot, aki a rendjelet meglátván, egyházi öltönyben kereste fel a nagybeteget, aki persze az ördöggel való barátkozásaiba betegedett bele. A főtisztelendő úr megjelenésére az ördög elpárolgott a szállóból, mai napig se jelentkezett, ezért kell nekünk felkeresni őt, ha beszélni akarunk vele.

Az éjféli beszélgetők ezután szétoszlottak, azzal a gondolatukkal, hogy elég élvezetes estéjük volt a különc gróf társaságában.

(1932)

- 393-


A számozatlan fiáker regénye

1. ELINDULÁS A „SZÁMOZATLANON”

Schmetterling-Pávaszem Cornél, egy bizonyos úriember, akinek már a nevéből látszott, hogy együtt haladt a korral, midőn a kettős családi és vezetéknevek lettek divatosak: igazság szerint svindler volt Pesten, aki a legfurfangosabb dolgokon törte fejét, hogy boldogulását megtalálja.

Nem azt a módját választotta az érvényesülésnek, amely ebben az időben szokásos volt: asztaloknál elnökölni, gyűléseken kikapni a szót a szónok szájából, és helyette verdesni tovább az asztalt, amely módszer mindig hatékony volt arra nézve, hogy az embert észrevegyék.

Pávaszem-Schmetterling Cornél egész egyszerűen számozatlan bérkocsin járt-kelt Pest utcáin, lehetőleg mindenfelé, ahol úri népek megfordulnak, egymás bámulásával töltik az időt, külszínes felületességgel megbeszélik a látnivalókat.

– Megálljunk! – intézkedett a számozatlan bérkocsiból Schmetterling-Pávaszem Cornél, ha nagyobb csoportosulást vett észre a Kossuth Lajos utcában vagy az Andrássy úton. Kényelmes dőltéből, a fiáker párnáiról megmozdult, a lábtakarót, amely télen színes teveszőrből, nyáron kockás szövetből volt: átadta a kalapját jobb kezével emelő kocsis bal kezébe, a hintó lépcsőjére helyezte lábát, és némileg csodálkozva nézett körül, hogy senki nem siet fogadtatására az utcai publikumból, a közeli bankok kocsisai közül, de még a boltosok sem, akik pedig mindig helyükön vannak, ha egy számozatlan bérkocsi megáll üzletük közelében.

Pávaszem-Schmetterling Cornél bizonyos méltatlankodással kezdte gyalogsétáját, miközben a számozatlan bérkocsi lépésben hajtott utána az úttesten. (Meg kell adni, hogy Pávaszem értette a módját, hogyan kell kiszállni a kocsiból, amelybe beszállni se tud bárki. Nagyon kell vigyázni a megelégedettségre valló lassú testmozdulatokra, mert sietni csak a hordár szokott a zálogházba, vigyázni kellett a nadrág gyűretlenségére, a hintó sarkában való elhelyezkedésre, ahonnan köszöntgetni lehet a gyalogjáróknak.)

A „számozatlan bérkocsi” budapesti álom volt. A tündérregékből – a régi pestieknek az ifjú pestieknek előadott mesemondásaiból, az öregek csemcsegve elmondott emlékezéseiből és a kávéházak cikóriaszagú, cigarettafüstös álmaiból való volt ő. A jövő, a váratlan szerencse, az előkelőség, anyagi függetlenség, gondtalan élet és tagadhatatlanul mindenki által észrevehető jólét volt a

- 394-


számozatlan bérkocsi, amilyent bérelt Pesten jártában a perzsa sah, az angol trónörökös, Takowa grófja (az egykori szerb király), de Agliardi nuncius-bíbornok őeminenciája is, amikor a polgári házasság ügyében Pesten járt.

Ezenkívül számozatlan bérkocsija volt Pesten minden valamirevaló úriembernek, aki általában számítani akart valamit a fővárosi életben, amint ez majd történetünk folyamán kitűnik.

2. MILYEN VOLT A „SZÁMOZATLAN”?

A számozatlan hetyke volt, mint egy bécsiesen félrecsapott keménykalap. Mintha mindennap újonnan festették volna, irigységre való alkalmat

sugárzott ki magából. Olyan másvilágias könnyedséggel, szinte emberfeletti eleganciával gurult

gumiabroncsain a pesti kövezeten, hogy a legtöbb nő utánasóhajtott, pedig nem is tudta, hogy ki ül a zárt hintóban.

Szerették négy kerekét pirosra festeni, hogy sokan észrevegyék azok közül, akiknek a pesti utcákon van dolguk.

Szerették, ha olyan kocsislegény hajtotta, akinek a háta kissé púpos volt, mert a legenda szerint a púpos emberek a legjobb lóhajtók. (L. „Puklis Béla”, lovag Wachtler stb.)

Voltak, akik a szürkéknek (simliknek) adtak előnyt, de a szürkék inkább a zárt kupéhoz voltak alkalmasak, miután szőrük hullani szokott. Schlauch Lőrinc, a nagyváradi bíbornok, amikor Pestre jövet megszállott Zerge utcai palotájában: táviratában mindig barna lovakat rendelt bérkocsisánál. Zichy Nándor, aki ugyancsak számozatlanon járt-kelt a fővárosban, amikor a polgári házasság ellen kellett harcolni: gyászfekete lovakat fogatott be. És kupéja is inkább egy öreg espereséhez hasonlított, mint az aranygyapjas rend lovagjáéhoz.

Általában azok a „számozatlanok”, amelyek a Múzeum körül álldogáltak a polgári házasság reformjának tárgyalása idején, a főrendi urakra várakozván: jelentőségesen komolyabb külsejű, megtermettebb, lassú ringatásra alkalmatos hintók voltak, mint az utcákon szaladgáló „számozatlanok”.

Kölberék, akiknek kocsigyáruk volt Pesten, a bolondos, játékos fecskekocsik mellett csináltak bőséges hintókat, amelyek már megjelenésükkel dokumentálták, hogy olyan embereket visznek belsejükben, akik nyugodtan szeretnek utazni a nagy városban, a kocsiablakon se azért tekingetnek ki, hogy ismerősöket fedezzenek fel, hanem csak megszokásból, hogy vajon helyükön

- 395-


vannak-e még a régi utcák, terek, házak, boltok, amelyek előtt emberemlékezet óta kocsijukon elhajtattak.

Így Andrássy Manó gróf is, amikor ezüstszakállával, a földkerekség legkényelmesebb „számozatlanjával” elhajtatott délutánonként az operai művésznő, Szilágyi Arabella tisztelgésére, hogy legújabb énekleckéit meghallgassa, mindig kipillantott az Ó utca sarkán a földszintes „Napóleon” kávéházra. Bár a gróf sohase fordult meg a kávéházban, távolból érdeklődött sorsa iránt. Ugyanis Szilágyi Arabella háza a kávéház szomszédjában állott.

De pohos „számozatlan” még pohosabb lóhajtóval garnírozva állott a Nemzeti Kaszinó udvarán is, ott a szökőkút mellett, mint egyetlen jármű, amelynek joga volt a Kaszinó területén tartózkodni. Ez a „számozatlan” arról volt nevezetes, hogy éjjel-nappal a kaszinói tagok szolgálatára állt. Jártak vele a közeli régi Nemzeti Színház előadásainak látogatásaira, de a távolocskás Népszínházba is, egyébként a Karrioll csak a Borz utcába, a ház mögötti Reáltanoda utcába, a Koronaherceg és Váci utcákba szeretett járni éjszaka, amikor kinyitották előtte a Szép utcai kaput, a meggypiros huszár sarkantyúját pengette az öreg kaszinói tag tiszteletére: vajon visszajön-e valaha? (Valóban, a Nemzeti Kaszinó évkönyveiből sok megunt kaszinói tagról tudunk, akik a Szép utcai kapun hajtattak ki éjfélkor a külvilágba, palotájuk helyét amúgy is ismerte a „számozatlan” kocsisa, de a Halál is, aki ott várakozott rájuk otthonukban, mint egy konok hitelező, akit fizetség nélkül nem lehet elküldeni.

3. KIK ÜLTEK A „SZÁMOZATLANON”?

Ámde Pávaszem-Schmetterling Cornélról lévén szó: nézzük más oldalról is a „számozatlant”.

Itt voltak az ünnepelt színművésznők, akik mindig a divattal tartanak, sohase maradnak ki az újságközleményekből, mert amelyekben nevük elő nem fordul, azokat az újsághasábokat ásítva szokás letenni a kézből. („Már megint milyen unalmasak a lapok” – mond a művésznő, aki valóban úgy hevert sezlonján, tarka papucsaiban, hódító pongyolájában, mint ezt a korabeli regények előírták.)

Az ünnepelt színművésznők ugyancsak a „számozatlanokat” vették igénybe, mert hiszen a divattal kellett tartani.

Az igen óvatosan hajtó Béla számozatlan kocsijával például Meszlényi Adrienne Nemzeti Színházbeli művésznő háza előtt várakozott a Rákóczi úton. Igaz, hogy közben kisebb utakra, vizitekre, lóversenytérre elvitte Szemere Miklóst

- 396-


(a gazdáját) is. De leginkább mégis a művésznő szolgálatára szeretett lenni. A művésznő beült a kipödrött Béla hintójába, végigvitette magát a Stefánia úton, a magasra nőtt lovak meglehetős jól mentek, a Víztoronynál megfordultak, és új iramban vették a Stefánia utat, mintha valahol, valamerre a legsürgősebb dolguk volna. Pedig csak úgynevezett sétakocsizást rendeztek a művésznővel, aki szőkén, bágyadtan – a színházi előadásoktól –, de szívélyesen nézdelt át a szomszédos kocsikba, amelyek fogatával versenyt futottak.

No de itt volt Pálmay Ilka is, akinek kedvéért gróf Cziráky Jancsi kocsis lett… A korabeli művésznők közül talán Pálmay volt az, aki legjobban tudta a módját, hogyan kell különböző kocsikban ülni.

Jóformán egész életét kocsin töltötte, fiatal korát a vándorszínészek szekerén, világhírű művésznő korát Londonban, rendszerint azokon a nagy vadászkocsikon, amilyeneken Londonban az idő tájt divat volt trombitaszóval hajtani, ahol nagyobb társaság foglalhatott helyet a díva körül. Pesten a művésznő Cziráky Jancsi gróf kocsiján járt. Az ifjú gróf néha fiákeresnek öltözött, ha a „számozatlant” kellett hajtani, máskor vidéki úrfit játszott, ha négy lóval és homokfutóval állt meg a népszínházi színészbejáró előtt; de jött egy lovas giggel, amilyenen a huszártisztek jártak az időben, talyigával és omnibusszal, mert az volt a célja, hogy mindennap más és más meglepetésben részesítse a primadonnát. Pálmay mindenféle közlekedési eszközhöz egyénien tudott öltözködni (még a léghajóhoz is, amelybe elsőnek szállott be a pesti hölgyek közül), tudott helyet foglalni a batárban, mint Kinsky grófnéhoz illett, de felugrott a bakra is, mint Serpolette. Tőle lehetett megtanulni, hogyan kell a kocsissal bánni, hogy az mindig jókedvűen hajtson.

Schmetterling-Pávaszem Cornél „számozatlanján” nem művésznőket vagy előkelő dámákat (mint például Freystädtler Flóra bárónő, aki a fiáker rajongói közé tartozott) fuvarozott, hanem aktatáskát. Abban az időben csak a minisztereknek voltak táskáik, amelyeket a titkárok cipeltek utánuk. Pávaszem „számozatlanon” vitte az irattáskát. Maga mellé ültette, kényeztette, néha felnyitotta, hogy kivegyen belőle valamely fontos ügyiratot, amelyet kocsijában is tanulmányozott.

Ennek a kocsin hordott irattáskának a régi Pesten legalábbis annyi bámulója volt, mint egy művésznőnek, ha a városon végighajtatott. Mi lehet a táskában, amelyhez kétfogatú kocsi kell? Mily nagyszerű iratok lehetnek azok, amelyeket Schmetterling-Pávaszem még útközben is tanulmányoz?

- 397-


4. A „SZÁMOZATLAN” VÉGE

A „számozatlan”-ban pedig egy bankalapítási terv készült, mint körülbelül minden kávéházban ez idő tájt Pesten.

Lehetőleg minden házban bankot akartak nyitni, hogy legyen helye a lakosságnak, hová a pénzét betehesse.

Pávaszem-Schmetterling Cornél azonban más szempontból akarta megalapítani bankját. Ő pénzt akart adni a lakosságnak, olcsó hitelt, könnyű kamatot… Terve szerint minden embert megilletett a fővárosban az a körülmény, hogy pénz csörögjön az erszényében, amelyet Schmetterling szétoszt.

Midőn a „számozatlan” terve kipattant (mert hiszen az emberek előbb-utóbb mindent megtudnak), Schmetterlinget, a kocsit, a lovakat megéljenezték az utcán, akár az Andrássy úton, akár a Nagykörúton. Népszerűség kísérte minden megjelenését. Megsimogatták a lovait, a kocsisnak pohár bort nyújtottak fel a bakra, mindig akadtak, akik a táskát vitték volna Schmetterling-Pávaszem után. De ő nem adta ki a kezéből…

Később a rendőrségnek kellett tőle elvenni, miután több alapos feljelentés érkezett a bankalapító úriember ellen. Táska nélkül nem is ült többé „számozatlan”-ba. Különben is ez a régi közlekedési eszköz teljesen kiment a divatból.

(1932)

Megváltozott szívek Levél a szerkesztőhöz

– Ültél már a szívfényképész előtt? Mezítláb és ing nélkül, mint egy mai magyar emberhez illik, akinek nincs

más ősi atillája, se Ferenc József-kabátja, de már csizmája sincs, amelynek ugyancsak rá kellett kerülni a fotográfiára, mert hiszen nem azért varrattuk, hogy eldugjuk.

– Ültél már szívfényképész előtt, aki a tudomány mai állása szerint készült (londoni) masinájával a legrejtettebb dologról, a valóságos szívről, annak munkálkodásáról készíti el a fotográfiát, mert már nem lehet hinni másként az embereknek?

Nem elegendők többé a pontos fényképhez azok a meghatott arcok, amelyek egy fotográfiáról meghódítottak női szíveket. De nem fejeznek ki többé hűséges

- 398-


megbízhatóságot azok a komoly, férfias arcok se, amelyek éppen elegendők voltak, hogy az életben boldogulhassunk. Magyarországon, ebben a hitét és illúzióját vesztett országban most már a szív fotográfiájára van szükség, hogy hitele lehessen valakinek.

És a szívfényképészek dolgoznak is szorgalmasan, „Elektrokardio-graphológiának” hívják az új fényképezést. Most már annyira vitték, hogy pontosan meg lehet állapítani a fölvételből a szív szokásos munkálkodását, becsületes szorgalmát, de megbízhatatlan kalimpálásait, úgynevezett kilengéseit is.

A szív, amely eddig a legnagyobb titkunk volt, éppen úgy árulkodónk lett az újmódi, orvosi köpenyegben dolgozó fotográfus előtt, mint városszerte kidobolt szegénységünk, végrehajtó szekerére rakott ágyunk, nem titkolható fizetésképtelenségünk.

Csak ez kellett még! – mondjuk magunkban, amikor a fényképész gépe elől fölkelünk. – Hogyan hivatkozhatunk a kellő helyeken szívünk tisztaságára, megbízhatóságára?

– Nagyon elromlottak a szívek Magyarországon – feleli a fényképész. – Éppen azért volt szükség az új találmányra.

…A piros folyadék fölszaladt, főtt, buzgott, hullámzott az

üveggömböcskében, ha egy meleg tenyér megfogta az üveggömböcske párját: ilyen szerkezettel járták hajdanán a házalók a pesti vendéglőkerteket, ahol szerelmesek szoktak üldögélni. „Meleg a szív, meleg a szerelem” – mondták a házalók. Nem is igen lehetett panaszkodni a szívek hidegségére. A szívmérő igazat beszélt.

…Tetőtől talpig a szív embere – mondtuk Jancsi bácsira, akit a végén ugyan becsuktak, de akkor is a jó szíve miatt. – „Nem bírja már a szívem az érzelmeket!” – mond a széptevő hölgyének, bár talán már szökést tervezett. – „A hazafias bánat ölte meg szívét” – írtuk régi szép magyar emberek fejfájára, akik még megéltek abból, hogy hazájukat szerették. – „A tizenkilencedik század a szív százada volt! Szabadság és szerelem dobogtatta a szíveket” – olvastuk a történelmi könyvekben.

De még sok-sok egyéb száz esztendő és benne élő emberiség igazodott mindig a szív hangjaihoz: nem temettünk egy lépést sem szív és érzelem nélkül. Szívünkre szorított kézzel jöttünk a világra, így esküdtünk, így éltünk és haltunk.

– Szívem! – volt utolsó és első szavunk. Az életünk. És most itt áll előttünk a leleplezett szívünk, akit a legmodernebb tudomány, a szívfényképezés módszerével előhívnak (egyelőre a hozzáértő tudós urak) a romantika, az illúzió,

- 399-


a költészet és az eddigi világfölfogás bűvköréből; mintha egy földi istenséget, egy vérünkké válott vallást, egy húsunkká lett hitünket, egy örök emberi imádságot döntenének föl bennünk, amikor fényképen (filmen) megmutatják minden kezük alá került szívről, hogy az mit tud. Tud-e szép szökőkutakat vetni a magasba, tudja-e a völgyeket, ahonnan megint az egyenes útra kell térnie?

Nincs hazugság, nincs ámítás, de még csak félreértés se ezeken az új szívfényképeken. Megmutatnak mindent a hozzáértő előtt, szabálytalan ugrándozásaikban és szabályos menetükben egyaránt színt vallanak.

Néha azt hihetni róluk, mintha a szívrendőrség műterméből kerültek volna elő. Máskor úgy látjuk ezeket a fényképeket, mint egy szenvedő ország történetét, ahol mindenkinek beteg némileg a szíve.

– Éppen a megváltozott szívek miatt jöttünk az új találmánnyal – mondja a fényképész, amikor vállunkra segíti a huszármentét, amelyben fotografíroztatni akartuk magunkat.

(1932)

Asszony, aki szőlőfürt lett Levél Tokaj képviselőjéhez

Vajon a hegyaljai szüretnapok ezernyi gondjai közül nem feledtük a „taposó asszonyt”, akit megint csak elő kell vennünk, talán éppen azért is, mert a modern női foglalkozások között ritkán találkozunk a taposó foglalkozással? És azért se feledkezzünk meg a taposó asszonyról, mert az édes hegyaljai fürt éppen úgy odaillik az asszonyok lábához, mint akár az annyiszor fölajánlott férfiszív.

Ugyan mindenkor van keletje a gömbölyű, görögdinnye bélű

menyecskének, lánynak – szüretkor azonban szinte megbecsülhetetlen értéket jelent az a fiatalasszonyka, akinek súlya nem messzire esik a mázsától.

Hetven-, nyolcvan-, sőt kilencvenkilósnak kell lenni annak a menyecskének, akire szőlőfürtöknek megtaposását nyugodt lélekkel rábízhatjuk. Mert nemcsak egy esztendőnk bora, kedve, jóléte függ a menyecske taposásától, mozgékonyságától, hanem sok messzi esztendőnk hangulata is, amikor a borunkat már érdemes üvegbe szűrni, az üveget évszámmal ellátni és kivételes napokon elővenni a sárga homokból.

Nincsen olyan száraz szív, akinek a régi bor kóstolgatásánál eszébe ne ötlene egyszerre a menyecske képe is, aki valaha a hegyoldalban együtt jelent meg a napsugárral az őszi ködön át, és szemérmes lábával taposta szőlőnket…

- 400-


Ejnye, mi is volt a neve a szentemnek? – kérdjük magunkban a pókhálós palack színeiben gyönyörködve. Kati volt a neve. És nem is olyan sok esztendőnek kellett elmúlni, tíznek, húsznak, huszonötnek, hogy elhitessük magunkkal, hogy ő volt a legszebb menyecske, aki valaha szőlőt taposott.

Vigyázzunk tehát ebben az esztendőben is, hogy kivel tapostatjuk termésünket, ha adunk valamit arra, hogy borunk ókorában is kedves emlékekkel kedveskedjen, márványfehér női lábak, kagyló rózsaszínéből való női térdek, álombéli lábszárak emlékeivel, amelyek frissen jönnek elő a múlt időkből, amikor majd megint köd üli meg a fák koronáját, megint szüreti nóta hangzik, megint kedvünk kerekednék ringó-rengő női derékot szemlélni a taposókádban.

Asszony nélkül nem sokat ér a legszebb szüret se. Az asszonynak ott kell

lenni valahol a szüretnél, mert ízét ő adja a szüretnek, akár a szőlőfürtök megszedésénél, amikor bibliai mozdulattal kuporodnak le a vén tőke mellé, hogy fürteit gyöngéden megszedjék a roskadozó öregnek; akár a régi diófa levelei közül előkanyargó jó szagú füstnél, a szilvafával és venyigével élesztett tűznél, ahol a gulyás és a pörkölt rotyog, hogy a forró lacipecsenye pirosodásáról ne is beszéljünk; de főleg a taposókádnál, ahol egy-egy menyecske száz esztendőre szóló időre adhatja meg a bornak a minőségét…

Az asszonyok vétetik észre a ködre bámuló, elrévülő férfiakkal, hogy a szüretnek, az ősznek mennyi színei, csodálatosságai és nótái vannak. Nincs annál kedvesebb asszonyhang, amely a szüreten szólal meg! Ők még a gyermekek a gondba merült férfiak mellett napjainkban is, mert kacagni, nevetni, az élet apró örömeinek örvendezni valóban ők tudnak a búba esett szőlősgazda mellett. A dörmögő hangú országban az asszonyhang még mindig vidáman csilingel. Megszólalt már a cinke, megérett a fürt, jöhetnek a taposó asszonyok, hogy emlékezetessé tegyék az 1932-iki esztendő borait. Lehet, hogy száz esztendő múlva előveszi egy kéz a pince sarkából az ott alvó 1932-iki palackot.

– A történelem szerint rossz világ volt akkor, de az asszonyok akkor is értettek a szőlőtaposáshoz – mondja majd egy hang az idei termés fölött.

Már csak a száz esztendő múlva jövő ivó kedvéért se feledkezzél meg, Képviselő Barátom, a Tokaj-hegyaljai szüreten a taposó asszonyról.

(1932)

- 401-


Beszéd a láthatatlan emberhez A rádióban

Aki a rádiónál ül: énekel, szaval, szónokol vagy fölolvas: úgy ül ott, mintha az Északi-sarkon ülne, egymagában, körülötte egy vaksötét világban, jeges emberrengetegben, amelyből egyetlen szó sem hallatszik el hozzá.

Egymagában danol, deklamál, mesét mond vagy tréfálkozik, bukfencet vet vagy sírdogál; más szóval: az Északi-sarkon ül egy ember, egy szódombon, és onnan beszél az egész világhoz.

Bármit mond: választ nem kaphat a szavaira. Dalolhat a legőrjítőbb szerelemről, amelyet versében érez, mint akár a világ

legjobb költője, Petőfi Sándor. Agitálhat, mint Kossuth Lajos a ceglédi piacon. Rettenthetetlenül mesélhet, mint Shakespeare. És intézkedik, mint a régi spanyol király, akinek birtokai a napfölkeltétől a nap lenyugvásáig terjednek. – Választ sehonnan se kap, mintha jéggé, köddé, kővé vagy levegővé válottak volna körülötte az emberek, akik hallgatják szavát, de elnémultak.

Mintha a legtávolibb csillagok lakóihoz beszélne, aki a rádiókészülék elé ül, és elméje, érzése és hangja érzeteivel akarná meghódítani a láthatatlan embereket. (Mert hiszen minden előadásnak ez a célja.)

A rádiónál ülni és fölolvasni egy villamoslámpának a magános szobában (mint egy mécsvilágnak a régi költők), gondolkozóba ejti azt az embert, aki először próbálja.

Körülbelül azt gondolja magában, amikor meghallja a saját hangját a némaságban, hogy most érkezett el élete legkritikusabb percéhez. Száz- és százezer hallgató előtt vizsgázik, hogy ismeri a betűket, nincs haragban a rö betűvel, nem füttyent, amikor az ef betűt kell kimondani, és tudja, hogy a vesszőnél, pontosvesszőnél és pontnál miféle szünetet kell tartani.

Egymagában ül egy szobában, a tenyérnyi fényt vető lámpással – himbálódzhatna a széken, fütyörészhetne, dörmöghetne, föl-fölsóhajthatna, mint a mai emberek szokták, ha egyedül vannak. Tán még magánbeszélgetést is folytathatna, mint mostanában mind gyakrabban látjuk az utcai járókelők magaviseletében. A magános szoba mindezekre a tennivalókra alkalmas volna…

De nem lehet megmoccanni sem, mert százezer láthatatlan ember hallgatódzik valamerre a sötétségben. (A többi letette a fülkagylót, miután nem kedvenc dalosa szólalt meg.)

- 402-


Ott ülnek az emberek a magános, párnás ajtóval, jól elzárt ablakkal ellátott szoba sötétjében, mindenfelé, elöl és hátul, jobbra és balra, beláthatatlan távolságokra és a szomszéd szobában.

Mintha egy csillagtestről szónokolna az ember a ködbe borult világnak, amely alatta és fölötte terül, és a hangja nagy messzeségre elhallatszik, oda is, ahol már azt hinné, hogy nem is laknak emberek.

Talán Jézus Krisztus kezdte így szavait, amikor még senki se értette, amikor a láthatatlan embereknek beszélt.

(1932)

Levél egy fiatalemberhez

Kedves öcsém! Azt hiszed, a „békeidőben” olyan könnyű volt? Igaz, hogy kilencvenkilencszer könnyebb, mint ma, de akkor is volt egy jó

százalék, amely különböző bizonyítványokkal a zsebében, még különbözőbb tehetségekkel lelkében talán jobban küzdött, mint te mégse csüggedt, mégse vesztette el a fejét, mégse nevezte magát szerencsétlennek a sors legundorabb fordulatai közben sem, mert előtte volt a jövendő – mint akár előtted is, szegény kedves öcsém, aki már évek óta hangsúlyozod, hogy csak akkor érdemes élni, ha az élet iskoláját végigjárt, a szenvedéseket és küzdelmeket megtapasztalt „öregeket” egy új Szent Bertalan-éjszakán elmulasztják a földről.

Öregek akkor is voltak, amikor a „béke boldog évei” terjesztették ki szárnyaikat a földre, de nem jutott eszébe az ifjúságnak emiatt zúgolódni.

Nem akart minden valódi küzdelem nélkül, csak tehetségtelen nyomorgás árán belehuppanni meleg, kipárnázott karosszékekbe; eszébe nem jutott a maga szegénysége miatt okolni azt a világot, amelyik egykor körömmel és emberfölötti szorgalommal, sugárzó ésszel és nemzetünket jellemző vasakarattal emelkedett ki a maga szegénységéből. Az állásokat a legbékésebb időben sem vagdalták az álláskeresők fejéhez. Nem hívtak be senkit az utcáról, hogy foglalja el az igazgatói helyet. Várni, iparkodni, verejtékezve dolgozni kellett minden talpalatnyi helyért – és főleg egy percre se elcsüggedni, a legkritikusabb helyzetekben sem.

Róna József szobrászunk havat lapátolt egy bús éjszakán; a főváros mostani legnagyobb restauratőrje sajtügynök volt Berlinben; Cholnoky Viktor nyomdai korrektor; Lányi Pipi szobrocskákat árult az éji dámáknak; e sorok írója könyveket árult, amikor még másképp meg nem élhetett, és sohase lesz többé

- 403-


olyan boldog életében, mint akkor volt, amikor, csengős szánon utazva a Kárpátok között, egy-egy falucskában sikerült valamely üzletecskét „csinálni”. Úgy tudom, a fölsoroltak közül egyik se akart mindjárt püspök vagy hivatalfőnök lenni, amikor elvégezte iskoláit, és általában nem csodálkozott azon, hogy milyen nehéz az élet iskolája. Mint szabad pályán lévők, kissé tán le is nézték magukban azokat, akik az úgynevezett „szamárlétrán” kapaszkodtak fölfelé.

Mindennap új ötlettel, új furfanggal, új találékonysággal fölvenni a harcot az életért… elbukni és talpra ugrani… nem ijedni meg a kenyértelenségben bármely becsületes kenyérkeresettől… az intelligencia fölényével nevetni a sors rossz tréfáin, és újra és századszor is nekimenni valamely kitűzött célnak, a megélhetésnek. Ez volt az a nemzedék, kedves öcsém, amelynek helyére egyszerű (és igaz, nagyon kínzó) koplalás útján kívánkozol!

Nincsen olyan helyzet az életben, amely reménytelennek volna mondható – pláne kedves öcsémuram életkorában.

A múlt időkből ne azokról vegyünk példát, akik a kávéházban biliárdozva várták, mikor engedik át nekik helyüket az öregek, hanem az intelligenciának azt a hőskorát nézzük, amely megteremtette és a maga boldogtalanságában, sorscsapások mennydörgései közepette is még tartja a régi Magyarországot, foggal és körömmel, mert kora fiatalsága óta megszokta a csüggedés nélküli küzdelmet.

Nem szabad csüggedni, kedves öcsém, mert elveszett ember az, aki még mindig kávéházi, vicces ötleteken, hiábavaló beszélgetéseken, társaságbeli anekdotákon át kergeti az érvényesülés lehetőségeit. Munka nélkül lenni: rettenetes, de toborozták-e valaha az intelligencia munkásait, mint a kubikosokat? Az ifjú intelligenciának a sorsa nehezebb, mint a régié volt, de ha kiválóságát, helyzetfölényét, életrevalóságát bebizonyíthatja, ha ötletei, elképzelései túlérnek a szokásos mindennapiakon: akkor nyert ügye van még e szörnyeteg életben is.

Az ördög vigye el azt, aki fél az élettől. Ha rákerül a sor, elmegyek újra könyvet árulni, öreg bátyád:

Krúdy Gyula (1932)

- 404-


1933

A piros orrú ember

Az 1933-ik esztendő terjedelmes farsangjának a divatja a piros orr – nemritkán a magas fokú láz vagy a kificamított vagy törött láb, de hát mikor törje el a lábát az ember, ha nem farsangban?

Az influenza nevű betegség paprikázza meg az orrokat, szemeket; ólmot önt az agyvelőkbe, a csontokba; köhintet vagy földhöz vág; lázba visz, mint valami pokoli mámor, vagy rád térdepel, hogy erőtlenné tegyen. Honnan jött?

Annyi bizonyos, hogy már a múlt században itt volt, miatta maradt el egy télen az orosz háború, mikor a kozákezredek már a galíciai határon álltak. Stílszerűen: muszkanátha volt a neve, de az akkori emberek, a múlt század táplálkozási hiányt alig ismert emberei könnyen kibírták. Volt olyan, aki kétszer is túlesett rajta. De hol van a mai, elképzelhetetlen viszontagságokon, háborúkon, forradalmakon, nélkülözéseken átment emberi szervezet a régitől?

A nagyon okosak azt mondják: nem szabad vele törődni, mert járványok mindig voltak és lesznek a világon. A mostani járvány ellen a legjobb szer a jókedv, gondtalanság, életvidámság, mert a betegség csak a borult embert meri megközelíteni. „Fel a fejjel, bátran a veszélyes helyeken!” – idézik a dickensi örökkapitányt. Talán igazuk is van, mert még mindig találkozhatunk emberekkel, akiknek nem piros az orruk. Ezek bizonyosan a nagyon okos emberek közül valók, akik egyébként is komázni szoktak a hőemelkedésekkel, náthákkal, köhögésekkel, ágyba csak alvás szempontjából fekszenek, derűsen néznek bele a mínusz ötfokos időjárásba, mert volt már hidegebb is.

De ezek a rendkívüli emberek csak addig ilyen rendkívüliek, míg egy kézfogás, egy érintés, egy lehelet vagy egy hátuk mögött elhangzó köhintés révén maguk is nem válnak pirosorrúakká. Kezd valami nem stimmelni a gerinc egyenesen tartásában, a láb mintha térdig érő bozótban, csalánban járna, a kéz nem oda nyúl, ahová belülről megparancsolnánk neki, hanem irányt téveszt, az öt perc előtti vidám életképek helyett látni és ami rosszabb: valami lelki nyomás alakjában érezni kezdjük a világ szomorúságait. Az ember nem tudja, hogy mi feküdt a szívére, de jött valami belső felleg, valamely ónos, sötét, nyomasztó

- 405-


felleg – ilyen lehet tán az annyiszor emlegetett gáztámadás –, amely apránként szétfolyik a szervezetben.

Persze, mint legérzékenyebb műszer: a szív érzi meg először, bágyadtan adja át magát a rossz hangulatnak. Aztán jön a gyomor, amely elnehezedik, hogy az erős szesszel se lehet felébreszteni (mert némelyek, elég botorul, alkoholfogyasztással is védekeznek a járvány ellen). Valami „megakadt” a torokban, mert a lélegzés visszafojtottabb lesz, mintha valami szomorú eseményt éreznénk meg előre. Mindjárt történik valamely kellemetlenség, bánat, szomorúság: mondja lélegzetvételünk.

És ha még tovább is van kedvünk figyelni önmagunkat (holott éppen elég utálatosak lehetünk önmagunk előtt), megleshetjük, hogyan indul el a láz az erekben, az egészségtelen forróság a testben, hogyan melegszik neki a márványhomlok, és micsoda muzsika hangzik a fülben a vér áramlásával. Valahol, nagyon messzire, muzsikálnak, csak azt nem lehet tudni, hogy mit. De erre a muzsikaszóra táncol a sok beteg ember a világon. Piros orral, farsangosan, kínlódva és sóhajtozva.

Mégiscsak le kell feküdni valahová, mert egyszerre évek fáradtságát érzik a tagok, a lábak, kezek, vállak. Ez volna az influenza?

(1933)

Mit igényel az ember az élettől? Levél a szerkesztőhöz

(A nagy író hátrahagyott írásaiból)

Mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom! A mai igénytelen ember után bátor vagyok emlékezetedbe idézni, mint

valamely délibábot, amelyet félig álmélkodva láttunk valahol: azt a békebeli úriembert is, aki helyzeténél fogva megfelelő igényekkel lépett fel az élettel szemben:

szeretett frissen, üdén, lehetőleg mindennap megfürödve, borbéllyal érintkezve, ragyogó fehérneműben és dohányszagmentes ruhában, váltakozó cipőben, sőt az időjáráshoz szabott kalapban elindulni otthonából;

mindennap felvidámodva kezdvén az életet, bizakodva szállott be a sarkon álló komfortáblisba, a reggeli utáni szivarjának füstjét szép karikákban engedte ki a kocsi nyitott ablakán, nézdelte a reggelenként megújhodott várost, a tiszta utcákat, a májusi lombokat, a barátságos, friss arcokat, a dolgaik után sietők ruganyos lépteit;

- 406-


elgondolkozhatott, hogy az élet tulajdonképpen mindennap kezdődik, a szegényekből egy szerencsés ötlet révén másnapra gazdag emberek lehetnek, egy jó találkozás megváltoztathatja a sorsokat, egy mosoly, egy barátság, egy vonzalom felfrissítheti a legpetyhüdtebbeket is;

szeretett hivatalába menni, boltjába megérkezni, üzleti íróasztala mellé ülni, mert körülbelül tudta előre, hogy főnökétől csak megelégedést kifejező nyilatkozatot hall, a boltjában a vevők már elkezdték mindennapi látogatásaikat, az íróasztalán olyan leveleket talált, amelyekre kellemes volt válaszolni;

szeretett napközben sétát tenni a városban, hogy megnézegesse a legutolsó divatot, a kedves embereket, sétálás közben fecsegni nőkkel csekélységekről, és az utcai kirakatok áruiból megvásárolgatni a kedvére valókat;

szerette megtudakolni, hová lehet kora tavasszal elutazni, hogy megelőzze az időjárást, esetleg beállott az Egyiptomba kirándulók közé, de akkor már bizonyosan tudta, hogy a közelgő nyarat mely fürdőhelyen töltendi, ahol a meghatározott napra várta szállása;

szeretett ebéd után lepihenni, délután hölgyekkel kirándulni a tavaszi budai hegyek közé, amikor az egyfogatú bérkocsit kétfogatú pótolta, mert hölggyel ilyenbe kell szállni, felvidulni a természet szépségein, a nők csacskaságain, a kirándulóhelyek uzsonnáin, majd estve átöltözni a színházi előadáshoz vagy a megszokott vacsorához, a klubban vagy a Duna-parti hotelben;

szeretett álmodozni arról, hogy ez vagy amaz a terve beválik, és megvásárolhatja azt a kis budai palotát vagy Andrássy úti házat, ahol megfelelő nyugdíjas korában, a világtól kissé félrevonultan, csupán régészeti, művészeti, irodalmi hajlamainak áldozva, antik tárgyakat, kiszemelt képeket, régi, jó könyveket vagy ritka perzsaszőnyegeket gyűjtögetve, barátságos környezetben, mindig inkább a holnapnak élve, mint a mának, jó konyha, jó pince mellett, adósságmentesség nélkül töltheti életét, amelynek befejezésére nem is számított;

de ha mégis elkövetkezett volna valamely olyan idő, amikor rendelkeznie kellett lelkéről, nem mulasztotta el az engesztelő gyászmisék megrendelését, lehetőleg személyesen is ösmert plébánosuknak, valamint a földi javairól való intézkedést több napon és éjszakán át megkoncipiált végrendelkezésben, amikor pontosan felsorolta ingóit és ingatlanait, amelyeket az életben gyűjtött, osztozkodott családjával, hozzátartozóival, barátaival, a jótékonysági egyletekkel, akadémiával, társadalmi szövetséggel és mindenkivel, akivel az életben kellemes összeköttetése volt.

Voltaképpen nem akart mást az élettől, mint azt gondtalanul eltölteni, és barátságos emléket hagyni maga után. (1932 tavasz.)

Megjelent: 1933. május 14-én.

- 407-


KIS KRÚDY-SZÓTÁR Közismert, hogy Krúdy Gyula világa valóságos kortörténeti múzeum.

Fellelhető benne a századforduló, a századelő és a két világháború közötti magyar valóság szinte minden jellegzetes politikai, közéleti, társadalmi figurája, minden érdekes (főleg fővárosi) színhelye, az akkori élet sok-sok jellegzetes szituációja. Krúdy írásaiban a kor karakterisztikus fogalmazása, szólásai, mondásai, üdvözlései is szinte teljes választékban fellelhetők. Ezért a közelmúltban a sajtóban valamint számos korábbi kiadás kapcsán többször is felmerült, hogy egy Krúdy szótár összeállítása kortörténeti dokumentummal érne fel: egyfelől híven mutatná be az író világának gazdagságát, másfelől a mai olvasó számára megkönnyítené Krúdy Gyula műveinek olvasását.

A következő lapokon kísérletet teszünk egy ilyen szótár megalapozására. Minthogy azonban kevés a helyünk és e kiadvány elsőrendű feladata a Krúdy-szövegek, a publicisztika közreadása: ezúttal elsősorban a legnehezebben megfejthető címszavak magyarázatára szorítkozunk. Igyekeztünk röviden és tömören fogalmazni, mégpedig abban a reményben, hogy ezek a jegyzetek nemcsak egy-egy ismeretlen személy, hely vagy kifejezés megismertetését szolgálják, hanem annak az olvasónak, aki egyvégtében futja végig összeállításunkat, egyfajta sajátos olvasmányélményt is nyújtanak.

A Krúdy-publicisztikában fel-felbukkanó személyek közül csak azokról készítettünk jegyzetet, akik (jobbára jelentéktelen voltuk miatt) nem szerepelnek Kenyeres Ágnes 1967-ben megjelent Magyar Életrajzi Lexikonában, illetve annak 1981-es kiegészítő kötetében. Elhagytuk azoknak a nevét is, akiknek kilétét az író a kötetünkben közölt cikkben maga fedi fel vagy akiről külön cikket is írt. (Itt jegyezzük meg, hogy a főszövegben közölt néhány lábjegyzet Krúdytól származik.)

Lehetőleg teljességre törekedtünk a régi utcanevek mai megfelelőinek közlésében, valamint az egykori kávéházak, vendéglők, szállodák és szórakozóhelyek topográfiai, helyrajzi leírásában. Itt (természetesen) csak a költött neveket hagytuk el, és azoknak az intézményeknek, vendéglőknek a nevét, amelyek ma is ugyanazzal a névvel működnek (pl. Kárpátia, Disznófő stb.).

Az idegen szavak közül csak a ma ritkán használatosakat, azokat jegyzeteltük, amelyek a szövegösszefüggésből nem „fejthetők meg” és azokat, amelyek Bakos Ferenc 1973-as kiadású Idegen Szavak Szótárában nem lelhetők fel.

- 408-


A kötet szerkesztője ezúton mond köszönetet Fehér Bélának, aki a Krúdy-szótár címszavainak megfejtéséhez értékes segítséget nyújtott.

Abbázia kávéház

Steuer Gyula alapította 1888-ban. A főváros egyik legfényesebb kávéháza; itt volt Eötvös Károly híres törzsasztala, s idejártak a Pesti Hírlap szerkesztői is. Később Vázsonyi Vilmos vezérletével a demokraták legkedveltebb helye.

Alice

Carrol Lewis (valódi nevén: Charles Lutwidge Dodgson) angol író Alice Csodaországban című ifjúsági regényének főhőse.

Almásy László

1878-ban fordításában jelent meg Gogol Bulyba Tárász című műve.

Andrássy út

Lásd: Sugár út.

A Nap

1904 végén megindult délutáni újság, a fővárosi szenzációsajtó első képviselője, példányszáma meghaladta a 110 ezret. Főszerkesztő és kiadótulajdonos: Braun Sándor. A lap szerkesztősége a mai Somogyi Béla utca 9. alatt volt. 1922-ben szűnt meg.

Angol Királynő Szálló

A mai Deák Ferenc u. és a Vigadó tér sarkán 1790-ben épült kétemeletes Kemnitzer-házat 1839-ben alakították át szállodává. Berendezése

- 409-


világszínvonalon állt. Barokk, rokokó és biedermeier szobáiban fejedelmek is megfordultak. Itt jelent meg először bútoraival a később híressé vált angol Thonet cég. E szállodában lakott 15 évig Deák Ferenc. A szállodát 1916-ban bezárták, s a vendégek egy része – a lakosztálybérlők – megvásárolták szobáik berendezését. Deáké a Nemzeti Múzeumba került. Az épületet 1940-ben lebontották.

Arabs Szürke

Üllői úti vendéglő, fénykorát a múlt század második felében élte. Földbe süllyedt épülete 1933-ban még állt. 1900-ban Cholnoky Viktor itt alapította meg a Titánok asztaltársaságát.

Arany Sas

Fogadó a mai Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán. Az egyemeletes, hosszú, sárga épület földszintjén volt az étkező, a szobák az emeleti körfolyosóról nyíltak. Népszerűségét a Pestre látogató vidéki nemesurak alapozták meg. Számos híresség tartozott vendégei közé, egy ideig itt lakott Szemere Miklós is. Több más asztaltársaság mellett itt alakult meg Királyi Pál, Kaas Ivor, Ráth Károly és Gerlóczy Károly vezetésével a Sas Kör, melynek tagjai nagy szerepet játszottak a főváros politikai életében. Az épületet 1893-ban bontották le. Az Országos Kaszinó épült a helyére.

Aréna út

Ma: Dózsa György út.

Az Újság

1903 decemberében megindult napilap, Tisza István reakciós politikájának szószólója. 1925-től neve: Újság. 1944-ben szűnt meg. Szerkesztősége a Rákóczi út 54. sz. alatt volt. Alapítója és főszerkesztője 1919-ben bekövetkezett haláláig: Gajári Ödön.

- 410-


Balaton kávéház

1894-ben nyitotta meg Tihanyi József a Rákóczi út 17. sz. alatt a Schramek vendéglő helyén. A giccses, keleti pompába öltöztetett kávéház a század első évtizedében „belpolitikai boszorkánykonyha” volt, újságírók, politikusok, államférfiak népesítették be.

Baltához címzett vendégfogadó

A várbeli Balta közben volt, nevét Hackl (Balta) vendéglősről kapta. Főként a várbeli német polgárok látogatták híres borkimérése és „pájslija” miatt. Az 1920-as években itt volt a Muskátli asztaltársaság, amelynek tisztviselők, írók és papok voltak a tagjai.

Barátok tere

Lásd: Ferenciek tere.

Barokaldi cirkusz

Barokaldi József olasz származású artista és bohóc nyitotta meg a Városligetben 1870 körül.

Benczi Gyula

Híres nyírségi cigányprímás. Meghalt 1918-ban.

Bessenyei Géza húsboltja

A mai Népköztársaság útja 37. sz. alatt volt.

- 411-


Budapesti Hírlap

Konzervatív politikai napilap, a szélsőséges, nacionalista eszmék propagálója. Rákosi Jenő alapította 1881-ben, s ő volt a lap főszerkesztője és szellemi irányítója 1925-ig. A lap 1939-ben szűnt meg. Szerkesztősége a mai Somogyi Béla u. 4. sz. alatt volt.

Biasini Kajetán

Kolozsvári üzletember, aki 1836-ban megalapította az első hazai magán gyorskocsi vállalatot. Ötlovas fogatai Pest, Debrecen, Várad és Kolozsvár között közlekedtek.

Bizay Mihály

Békés megyei gazdag kereskedőcsaládból származott. Egész életében a semmittevést kedvelte, kártyaasztalok körül lődörgő, urak társaságát kereső ingyenélő volt. A nyarakat Balatonfüreden töltötte a fürdőhelytulajdonos Benedek-rend költségén. 1888-ban halt meg.

Blondin, Charles

Francia származású kötéltáncos, aki kifeszített kötélen átkelt a Niagara felett.

Borz utca

Később Kaas Ivor, ma: V. Nyáry Pál utca.

- 412-


Brauch Ferenc hentesüzlete

A Nagymező u. 32. sz. alatt volt. Később a XIII. Szent István krt. és XIII. Pozsonyi út sarkán.

Braun étterem

Az 1913-ban megnyílt Ritz Szálló (Dunapalota) helyén állt, ott, ahol ma a Hotel Fórum. Vendégei a közeli gabonatőzsde üzletembereiből kerültek ki.

Budapesti Értéktőzsde (Tőzsdepalota)

1902 és 1905 között épült Alpár Ignác tervei szerint a mai Szabadság téren. Jelenleg a Magyar Televízió központi épülete.

Buda Városához

Vendéglő a jelenlegi Százéves Étterem épületében, a Pesti Barnabás u. 2. sz. alatt. Előtte terült el a régi Városház tér. Az idők folyamán viselte még a Fehér Hajó és a Kriszt nevet. 1864 előtt és 1923 után cégérezték Buda Városához.

Burger Jeremiás

Híres nagybirtokos volt a századforduló előtt Nyíregyházán.

Bunkó Ferenc

Neves cigányprímás (1814–1889). A szabadságharcban mint honvéd karmester vett részt. Egerben, majd Pesten muzsikált.

- 413-


Camelot

rikkancs.

Carlyle, Thomas

Skót származású angol történetíró és irodalomtörténész (1795–1881). A hőskultusz hirdetésével teremtett iskolát, idealizálta a középkort. A francia forradalomról írt háromkötetes műve magyarul is megjelent.

Carola Cecília

Családi nevén: Szabó Karola. Népszerű varietédíva az 1890-es években. Először a Purgmayer Orfeumban lépett fel, majd a Somossy Orfeum koronázatlan királynője lett. Legnagyobb sikerét a Frauenbatallion című operettben aratta, amelyet évekig nem is vettek le a műsorról.

Cinspenner

Fél virsli, lében.

Csalányi-féle vendéglő

A Ferenciek Bazára nevet viselő átjáróházban nyílt meg 1877-ben. Kedvelt villásreggeliző hely, müncheni söre is sok vendéget vonzott. A tulajdonos neve után hivatalosan Holzwarth vendéglőként szerepelt (később a Neusiedler, végül a Spolarich család birtokolta), de az első üzletvezető, Csalányi Károly neve annyira belevésődött a pestiekbe, hogy a vendéglőt mindig így emlegették. Helyén ma a Kárpátia Étterem található, a Károlyi Mihály utcában.

Csáky utca

Ma: XIII. Hegedűs Gyula u.

- 414-


Csiga vendéglő

A régi belvárosban állt a Sebestyén téren, kb. a mai Irányi és a Veres Pálné u. sarkán. A múlt század derekán élte virágkorát. Megfordult itt Petőfi, Jókai és Vörösmarty is.

De Caux Mimi

Színésznő (1825–1906). Pályáját Kolozsvárott kezdte, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött, elsősorban népszínművekben aratott sikert. Végül nemzetközi karriert futott be, Európa több fővárosában énekelt.

Don Gunárosz

A Sas-körhöz tartozó Lauka Gusztáv írói álneve.

Dökker Ferenc

A mai Marx téren állt London Szálló vendéglőse, majd tulajdonosa.

Drexler vendéglője

A Népköztársaság útja 25. sz. alatt működött, a mai Balettintézet helyén. 1885-ben alapította Drechsler Béla vendéglős. A századforduló után Upor kávéház lett.

Drótsziget

A városligeti tó szigetének régi neve. Ma: Széchenyi sziget.

- 415-


Egyetértés

Politikai napilap. Csávolszky Lajos alapította 1874-ben. A Függetlenségi és 48-as párt lapja volt, népszerűségét annak köszönhette, hogy támadó hangjával kihasználta az olvasók ellenzéki hangulatát. A század elejére népszerűségét elvesztette, s 1913-ban megszűnt. 1904-től 1913-ig Purjesz Lajos volt a lap felelős szerkesztője. Szerkesztősége az Eötvös u. 32. sz. alatt volt.

Elek Gusztáv

Honvéd huszárezredes, nagy párbajhős. Reviczky Szavér újságíró párbajban ölte meg.

Elked Antal kocsmája

A Kecskeméti u. 14. sz. alatt volt.

Emmerling Vilmos Károly

Hirdetési vállalkozó, a század elején az utcai hirdetések bérlője és korlátlan ura, a Magyar u. 12–14 sz. alatti Hirdetési Oszlop Vállalat tulajdonosa.

Erdélyi Borozó

A mai Révay u. és a Dalszínház u. sarkán állt. 1896-ban alapította Speigel Ignác, aki Róza nővérével közösen vezette az üzletet. A konyhájáról híres vendéglőben a késő esti órákban indult meg az élet. Írók, színészek és nyomdászok törzshelye.

Erzsébet körút

A mai Lenin körútnak a Majakovszkij u. és a Rákóczi út közötti szakasza.

- 416-


Erzsébet tér

Ma: V. Engels tér.

Érsek utca

Ma: VI. Labda u.

Fasor

Pontos nevén Városligeti fasor. 1920-tól Vilma királynő út, ma: VII. Gorkij fasor.

Fácán

Mulatóhely a Zugligetben. Hild József tervezte épülete jelenleg is áll a mai Béla király út 61. sz. alatt. Még századunk elején is divatos nyári mulatóhely volt.

Fehér Farkas

Fogadó a régi Tabánban, a Döbrentei tér fölött, az elpusztult rác templom szomszédságában.

Ferenciek tere

A mai Károlyi Mihály u. és a Kossuth Lajos u. találkozásának helyét hívták így 1875 és 1953 között.

Ferenczi kávéház

A mai Semmelweis u. és a Gerlóczy u. sarkán állt. Költők, katonák és prostituáltak találkahelye. 1900-tól Casino Kávéház néven működött.

- 417-


Fiume kávéház

1883-ban alapította Steuer Gyula a mai Múzeum körút és a Ferenczy István u. sarkán. Akkoriban Pest legmodernebb kávéháza, az első, amely éjjel-nappal nyitva tartott. Írók, színészek és politikusok törzshelye. A korlátlanul hitelező Muki főpincérnek országos híre volt. Az alapító Steuer család 1907-ben eladta egy francia autógyárnak, majd 1925-ben Gundel Ferenc ismét feltámasztotta a Fiumét, amely 1934-ig fennállt.

Fortuna

A Fortuna u. 4. sz. alatti Közigazgatási bíróság és börtön. 1944-ben szűnt meg.

Főherceg Sándor utca

Ma: VIII. Bródy Sándor u.

Frauenbatallion

Azaz: Hölgyzászlóalj. Rajna Ferenc operettje, amelyet évekig sikerrel adtak elő a Somossy Orfeumban.

Freystädtler Jenő lovag

Budapest legszebb vívótermét építette meg 1912-ben, Múzeum utcai palotájában.

Friedmann Adolf

Mulatós, a millenniumra felépült városligeti mulatókomplexum, az Ősbudavára üzletvezetője.

- 418-


Gaál Elek

A Szabolcs megyei honvédegylet alelnöke.

Gasparone

Gáspár Imre írói álneve.

Gálos Kálmán

Közgazdász (1870–1925). Vezérigazgatója volt az Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt.-nek. A Belvárosi Polgári Kör elnöke. A Magyarország és a Nagy Világ c. lap főszerkesztője.

Glasner Miksa

Híres pesti kenyérgyáros. 1912-ben bekövetkezett halála után fiai, Ferenc és Ede vezették tovább az üzletet. Több pékáru boltjuk volt a fővárosban. Legutóbb a XIII. Szent István krt. és a mai XIII. Fürst Sándor u. sarkán.

Griff

Lásd: Pannónia Szálló.

Gyár utca

Ma: VI. Jókai u.

Gyep utca

Ma: IX. Thaly Kálmán u.

- 419-


Gyolcs-féle vendéglő

A mai Múzeum körút 27. sz. alatt volt.

Gyöngytyúk utca

1912 óta Gyulai Pál u. Itt volt a fiatal Krúdy első lakása, a 18. számú házban egy szabómesternél bérelt szobát.

Hatvani-féle vendéglő

A mai Dohány utcában nyitotta meg egy Hatvani nevű színész. A vendéglő népszerűségét Újházi Ede és asztaltársasága alapozta meg. Fénykora rövid ideig tartott.

Hatvani utca

1894 óta Kossuth Lajos u.

Heuman Ignác

Nyíregyházi ügyvéd, a tiaszaeszlári vérvád végtárgyalásán a vádlottak egyik védője.

Hoffmannsegg, Joachim C. von

Természetbúvár német gróf, aki 1793–94-ben utazást tett Magyarországon, s élményeiről könyvet írt.

Hofrát

Gerstl Vilmosnak, a Vigadó előtti Hangli Kioszk rendkívül népszerű pincérének beceneve. (Hofrath = udvari tanácsos).

- 420-


Honvéd menház

1873-ban hozták létre a Soroksári út 62. sz. alatt. 45 szobájában 8 tisztet és 142 közlegényt tudtak elhelyezni. Utolsó lakói az 1920-as években haltak ki. Hosszú ideig volt a menház parancsnoka id. Krúdy Gyula szabadságharcos százados, az író nagyapja.

Hölgyfutár

Irodalmi napilap, amelyet Nagy Ignác alapított 1849-ben. Elsősorban az ellenzéki fiatalok csoportosultak a lap köré, bátor írásaik miatt gyakran kerültek összeütközésbe a hatóságokkal. Később enyhült a lap hangja, s a közönséget divatképek közlésével próbálta megtartani. 1864-ben szűnt meg.

Hungária Szálloda

1871-ben nyílt meg a Türr István u. 1. sz. alatt. Pest legmodernebb, világvárosi színvonalú szállodája, 294 szobával. A város első ötemeletes épülete. Elegáns étterme és díszudvara a kor egyik nevezetessége volt. Ma a Duna-Intercontinental áll a helyén.

Ivkof kocsmája

A József utcában volt. A századforduló táján itt bérelt szobát Gáspár Imre.

Józsa György

Földbirtokos (1793–1847). Nevét az egész ország ismerte. Korának kifejező típusa, gazdag nagyúr, sajátos, olykor durva kedvtelésekkel, mulatozásokkal. Tiszafüreden lakott, kastélyát sem ő, sem örökösei nem építették fel egészen soha. Közismert jótevő, a nincsteleneknek ingyen kenyeret süttetett, a tűzkárosultakat kárpótolta.

- 421-


Kalap utca

1897 óta Irányi u.

Kassay Adolf

Ügyvéd és földbirtokos, számos jogi könyv szerzője. Mélyacsai álnéven szerelmi levelezőt és pohárköszöntőket tartalmazó kötetet is írt.

Kállay András

Szabolcs megye főispánja.

Kálnay László

Ügyvéd és író. Rimaszombaton született 1849-ben. 1874-ben kapta meg az ügyvédi oklevelet, s Nyíregyházán nyitott irodát. Elmúlt negyvenéves, amikor első írásai megjelentek a fővárosi lapok hasábjain. Neve országosan ismertté vált, ám dicsősége hamar lehanyatlott, egyre kevesebbet írt. A század végén megpróbált Nyíregyházán szépirodalmi lapot indítani, a Szabolcsi Híradó azonban csak egy évig élt. Később Rahóra került közjegyzőnek, az írást teljesen abbahagyta. Az első világháború után Pestre sodródott és sokat találkozott Krúdyval, akire a múlt század 90-es éveinek közepén döntő hatással volt. Az írói terveket szövögető diák bűvkörébe került a bohém, kocsmajáró írónak. Alakját a Hét bagoly című regény Szomjas Gusztijában örökítette meg.

Károly kaszárnya

A Fővárosi Tanács mai épülete, amely eredetileg a háborúban megrokkant katonák és családtagjaik részére létesített invalidus palota volt. 1783-tól 1894-ig Károly kaszárnya.

- 422-


Kerepesi út

A mai Baross tértől a Múzeum körútig terjedő szakaszát 1906-ban Rákóczi útra keresztelték át.

Kék Macska

Zenés mulatóhely a mai Majakovszkij u. 17. sz. táján. A hazai varieté ősének tekinthető. 1861-től Feuchtinger Dalcsarnok név alatt mutatta be műsorait állandó társulat közreműködésével, német nyelven. Népszerűsége a századfordulóig tartott, amikor a közönség a megnyíló kabarék és orfeumok felé fordult.

Képviselőház

A mai Bródy Sándor u. 9. sz. alatt épült 1866-ban Ybl Miklós tervei szerint. 1901-ig, a Parlament felépültéig tartották itt az országgyűléseket. 1918-ban itt ült össze a Katonatanács. 1920-tól filmszínháznak használták.

Király utca

Nevét 1860-ban kapta. 1951 óta Majakovszkij u.

Kis Pipa

A mai Martinelli tér 3. sz. alatti bolthajtásos étterem, amely 1859-ben nyílt meg. Kedvelt volt olcsó ételei miatt. Tulajdonosa, Karikás Mihály az elsők között írt magyar nyelvű étlapot. Ifj. Ábrányi Kornél és Mikszáth kedves helye, de sokszor megfordult itt később Ady is. A századforduló idején az éttermet Karikás fia vezette, míg az épületet 1907-ben le nem bontották.

- 423-


Kis Viczay Péter

XVIII. században élt lelkész. A tanulóifjúság számára latin–magyar nyelvű közmondásgyűjteményt adott ki Bártfán.

Klivényi vendéglője

A mai Tolbuchin krt. 1–3. sz. alatt.

Kohányi Tihamér

Több helyen volt hírlapíró, így Nyíregyházán a Nyírvidéknél is. 1885-ben szerkesztette az Újpest és Vidékét, s munkatársa volt az Egyetértésnek. Kivándorolt Amerikába, ahol Clevelandben megalapította és szerkesztette a Szabadság c. lapot.

Komóciós

Kényelmes.

Komptoárista

Irodista.

Korona (Magyar Korona) kávéház

A mai Váci u. és a Régiposta u. sarkán nyílt meg 1783-ban. Írók és művészek kedvelt találkozóhelye, egyik asztaltársaságát Mikszáth Kálmán alapította. 1900-ben nagy botrány színhelye volt: detektívek rajtaütöttek a kávéház titkos kártyaszobáján, ahol csupa magas állású személyt találtak. Patinás épületét 1912-ben bontották le.

- 424-


Koronaherceg utca

Nevét 1875-ben kapta, azelőtt Urak utcája volt. 1918-ban Hajnóczy u., 1919 végétől Ismét Koronaherceg u., 1923 óta Petőfi Sándor u.

Kutyavilla

Duna-parti vendéglő volt Budafokon.

Lájtinant

Hadnagy, a francia lieutenant németesített formája.

Lipót körút

Nevét 1876-ban kapta. Ma: Szent István körút.

Lippert-féle vendéglő

A mai Lenin krt. 13. sz. alatt.

London Szálloda

A mai Marx téren állt, 1859-ben épült. A századforduló idején a későbbi tulajdonos, Dökker Ferenc volt a vendéglőse. A város másik végéből is idejártak hagymás rostélyosáért, cigánypecsenyéjéért és kitűnő söréért. Krúdy is szívesen felkereste. „A London volt a XIX. század utolsó végvára” – írták róla, amikor 1936 táján lebontották a teljesen tönkrement épületet.

- 425-


Mágnás Elza

Ismert pesti kokott, egy varrónő leánya. Törzshelye Somossy Télikertjében volt, ahol fensőbbséges viselkedése miatt ragasztották rá a Mágnás Elza nevet. Schmidt Miksa pesti bútorgyáros vette feleségül. Szakácsnője, Kóbor Rózsi és Nick Gusztáv gyilkolta meg.

Makró

Strici.

Mária Valéria utca

Ma: Apáczai Csere János u.

Mayerlingi katasztrófa

Rudolf osztrák trónörökös, I. Ferenc József és Erzsébet királyné egyetlen fia 1889-ben tisztázatlan körülmények között Vetsera Mária bárónővel együtt öngyilkosságot követett el mayerlingi vadászkastélyában.

Mélyacsai

Lásd: Kassay Adolf.

Meszlényi Adrienne

Valódi nevén: Meiszlinger Adél (1872–1926). A Nemzeti Színház tagja 1890-től. Évtizedekig Szemere Miklós szerelme és pártfogoltja, a nábob intézi el a színházi szerződést, ő találja ki a Meszlényi Adrienne színpadi nevet is, sőt, megvette neki a Fővárosi Lapok c. újságot, amelyet 1897-ben fél évig a színésznő szerkesztett. Krúdy számos írásában foglalkozik Meszlényi Adrienne alakjával,

- 426-


róla szól a Lujza utazásai c. novellafüzér, s felbukkan alakja a Vörös postakocsiban is.

Metropol Szálló

1895-ben épült fel a mai Rákóczi út 58. sz. alatt. Országszerte híres konyhája volt, éttermében a század elején Banda Marci muzsikált. Tulajdonosa Petanovits József, a főváros népszerű embere.

Mikádó kert

Vendéglő a mai Vas u. 11. sz. alatt. Színészek törzshelye. Nevét az 1886-ban színre került sikeres operettről kapta. Segédszínész korában itt lakott Hegedűs Gyula.

Mikecz József

Szabolcs megyei hírlapíró, nyíregyházi lapok munkatársa. Szerkesztette a Szabolcsmegyei és a Hajdúkerületi Közlönyt, a Nyíregyháza c. lapot és 1884-től az Ébredjünk c. újságot. Krúdy több helyen gúnyosan Puczér Jóska néven említi.

Mokány Berci

Ágai Adolf élclapjában, a Borsszem Jankóban a vidéki földesúr alakja.

Montgolfier testvérek

Jacques-Étienne (1745–1799) és Joseph-Michel (1740–1810). A léghajózás úttörői. Kísérleteik eredményeként 1783-ban emelkedett fel az első, meleg levegővel töltött, embereket is szállító léggömb.

- 427-


Morzsányi

A Margitpark vendéglőse 1920 után a mai Mártírok u. 1. sz. alatt.

Munczy Lajos

Híres cigányprímás.

Nagy János utca

Ma: Benczúr u.

Nemzeti Kaszinó

Széchenyi István alapította 1827-ben. A múlt század derekán költözött végleges helyiségeibe a mai Kossuth Lajos u. és a Szép u. sarkán állt Cziráky palotába. Az arisztokrácia zárt klubja, taglétszáma pl. 1913-ban: 700 fő. 1944 őszén szűnt meg, épülete 1945-ben romba dőlt. Helyén ma a Hungarotex irodaháza áll.

Népszínház

Színházi vállalkozás a mai Blaha Lujza téren. Rákosi Jenő kezdeményezésére és igazgatása alatt 1875-ben nyílt meg. 1897 után, Evva Lajos igazgatása alatt élte fénykorát. Épületébe, amelyet 1965-ben bontottak le, 1908-ban a Nemzeti Színház költözött. A Népszínház ekkor megszűnt.

New York Kávéház

1884-ben nyílt meg a New York palota földszintjén. Díszesen kialakított, fényűzően berendezett kávéház, Lotz freskókkal, csavart márványoszlopokkal, szobrokkal, mélyített biliárdcsarnokkal, kártyaszobákkal. Megnyitásakor az egész

- 428-


országból csodájára jártak. Mindvégig a művészvilág kedvelt törzshelye. Irodalomtörténeti jelentőségű kávéház, többek között itt volt a Nyugat szerkesztőségi asztala. Helyiségeiben ma a Hungária Kávéház található.

New York palota

1891–95-ig épült a mai Lenin krt. 9–11. sz. alatt Hauszmann Alajos tervei alapján egy amerikai biztosítótársaság részére.

Norinberga

Nürnberg régies, latinból eredő magyar neve.

Oktogon

Ma: November 7. tér.

Orient

1871-ben épült háromemeletes szálloda a mai Rákóczi út és az Akácfa u. sarkán. Vendéglőjének nevezetessége a Pósa asztaltársaság, melynek tagjai között írók, festők, cigányzenészek, színészek és újságírók voltak. Foltin Nepomuk Keresztély vendéglős valóságos kultúrtörténeti múzeumot létesített itt, ahol például minden asztaltársasági tagnak külön, a nevével megjelölt pohara volt. Az első világháború előtt élte fénykorát.

Oroszlán (Két Oroszlán) Fogadó

A mai Kálvin tér és a Ráday u. sarkán álló tekintélyes szálloda. Amíg működött a régi Soroksári úti lóversenytér, futtatáskor a szobákat zsokék és trénerek lakták, istállói versenylovakkal teltek meg. Itt volt elszállásolva Kincsem is. Fogadó része 1882-ben szűnt meg. Az épület ma is áll.

- 429-


Országos Kaszinó

1883-ban alakult meg a Hungária Szállóban. Végleges helyiségeit 1896-ban nyitották meg a mai Semmelweis u. 1–3. sz. alatt. Tagjai elsősorban dzsentrik, politikusok és állami tisztviselők voltak. 1932-ben pl. 1714 tagja volt. Az Országos Kaszinón belül alakult meg 1899-ben az első női kaszinó.

Ötpacsirta utca

1875-től Eszterházy u., 1950 óta Puskin u., ill. Pollack Mihály tér.

Ősbudavára

Közép- és törökkori mintára épült korhű házak együttese volt, mindegyikben egy-egy szórakozóhellyel, mulatóval. A régi Budavár hangulatát akarták feleleveníteni az ősmagyarkodás szellemében, a millennáris ünnepségekre. Felépítésére részvénytársaság alakult. Volt benne lacikonyha, borozó, kávéház, pezsgős pavilon, vendéglő, varieté és kabarészínház. Üzletvezetője, Friedmann Adolf számos világsztárt szerződtetett, s engedélye volt női személyzet alkalmazására. Rendkívül népszerű volt a fővárosiak körében. A vendéglős és kávés ipartársulatok évekig harcoltak a bezáratásáért. Helyén ma a Vidámpark áll.

Ősz utca

Ma: Szentkirályi u.

Pannónia Szálló

Az 1870-es években épült a leégett Griff Szálló helyén. Épülete ma is áll a Rákóczi út 5. sz. alatt. 1884-ben Glück Frigyes tulajdonába került, aki emeletráépítéssel 115 szobát alakított ki benne. A magyar közélet számos kitűnősége tartott itt fenn lakást, e szállodában lakott 1901-től 1909-ig Szemere Miklós is. Vendéglője, kávéháza és télikertje szívesen látogatott hely. Épülete 1945 után diákotthon lett.

- 430-


Papnevelde utca

Nevét 1800 körül kapta. Az 1920-as évek végétől Prohászka Ottokár u., a felszabadulás óta Eötvös Loránd u.

Partér

Földszint.

Patti, Adeline

Ismert figura a századforduló Budapestjén. Kártyabűvész, aki kávéházi asztaloknál pénzért csinált mutatványokat.

Pekáry ház

A mai Majakovszkij u. 47. számú romantikus stílusú sarokház, amely 1847–48-ban épült Pekáry Imre városi alkapitány részére. E házban lakott a századfordulón Krúdy Gyula, Spieglez Arrabellával, írói nevén Bogdán Bellával kötött házassága után.

Neues Pester Journal

A német nyelvű kispolgárság napilapja, megindult 1871-ben.

Pester Lloyd

1854-ben indult meg, s 1867 után a főváros legjelentősebb német nyelvű napilapja. Egy időben reggeli és esti kiadása is megjelent. Szerkesztősége a mai Apáczai Csere János u. 12. sz. alatt volt.

- 431-


Pesti Napló

Politikai napilap, 1851-ben indult a középnemesi ellenállást képviselve; 1875 után mérsékelten ellenzékivé vált. 1920-tól az Est konszern reggeli lapja. Szerkesztősége a mai Népköztársaság útja 27. sz. alatt volt.

Petánovits József

Vendéglős, csaknem három évtizedig a Metropol tulajdonosa, 1906-tól fővárosi bizottsági tag, az ipartársulat vezetőségi tagja. Érdemeket szerzett a pincérképzésben is.

Pilisi Róza

Valódi nevén: Schumayer Rozália (1857–1931). Pilisen született, 17 éves korában árva maradt. Virágárus lány Pesten, ahol legendás szépsége egyre több hódolót vonz. Batthyány Elemér gróf, a nagy lótenyésztő és utazó bérel számára lakást a mai Semmelweis utcában, s évekig taníttatja. Nagyvilági dáma válik belőle. 1894-ben sikertelen szerelmi öngyilkosságot követ el pisztollyal. Tárcákat, verseket ír, novelláskötete jelenik meg, 1898-ban munkatársa a Magyar Figarónak, összeadott pénzből, „részvénytársasági alapon” háromemeletes házat vásárol a Magyar utcában, a Károlyi kertnél, ahol nevezetes szalont nyit; a fővárosban tartózkodó uralkodók, külföldi politikusok, magasrangú katonatisztek, mágnások, költők és írók voltak állandó vendégei. Az első világháború után elvesztette népszerűségét. Krúdy regények, elbeszélések és újságcikkek tucatjaiban foglalkozik „Pest rózsájának” alakjával, akit ő maga is jól ismert. (Lásd e kötet „Pest rózsája” című cikkét is.)

Pongrácz Lajos

Híres cigányprímás. (1807–1879)

- 432-


Pongrácz Béla

Újságíró, költő. (1859–1904?) 1881-ben Gáspár Imrével megindítja az Új Nemzedék c. folyóiratot, melynek egyetlen száma jelent meg. Szerkesztette a székesfehérvári Darázs c. élclapot, majd ugyanott megindította és szerkesztette a Szabadság c. újságot. Sajtóvétségért – királysértés – kétszer szenvedett fogságot. 1885 után a budapesti Függetlenség vezércikkírója és a Nemzeti Hírlap munkatársa. Hat évet töltött külföldön, Oroszországban és Japánban.

Posztkiszli

Postakocsi

Prindl Nándor

Vendéglős, volt üzlete a Damjanich u.-ban és a mai November 7. téren.

Pöbli

A tömeg, népség

Prenumeráns

Előfizető

Próféta utca

Ma: Hegedű u.

Promontor

Budafok régi neve.

- 433-


Puczér Jóska

Lásd: Mikecz József.

Radocza kaszinó

Tulajdonképpen a mai Népköztársaság útja 39. sz. alatti Terézvárosi Kaszinó, amelynek egyik vezetője volt Radocza János ügyvéd, udvari tanácsos, Vázsonyi Vilmos előtt terézvárosi képviselő.

Rava Ruszka

Heves harcok színhelye 1914-ben, a galíciai hadszíntéren.

Recsky András

Országos hírű agarász, sportember (1813–1886). Tagja volt a parlamentnek 1848-ban, majd kormánybiztos. A szabadságharc bukása után Tóbik pusztai birtokára vonult vissza. Kalandos csínytevéseit országszerte ismerték, egy időben őt tartották Sobrinak.

Redout

A régi pesti Vigadó, a mai helyén. 1829-től 1832-ig épült, Pollack Mihály első kiemelkedő pesti alkotása volt. Ünnepségek, bálok, hangversenyek céljára szolgált. 1849-ben Hentzi ágyúinak esett áldozatul, kigyulladt és leégett.

Redout Kávéház

A Vigadó előtti Duna-parton volt, nyári helyisége a népszerű Hangli kioszk. Városatyák, közéleti méltóságok és az arisztokrácia találkozóhelye. Az 1910-es években a tulajdonosa Evva Lajos, a Népszínház korábbi igazgatója.

- 434-


Régi belváros

A városrendezés egyik legmerészebb vállalkozása a századforduló előtti években a régi Pestnek a mai belvárossal való cseréje, amelyre elsősorban az Erzsébet híd építése, illetve a hídra rávezető széles út (a mai Kossuth Lajos u.) kialakítása miatt volt szükség. A szabályozás nyomán tűnt el a mai pesti hídfő környékéről a Rózsa-, a Sebestyén- és a Hal tér, a Zöldfa-, a Lakat-, a Kötő-, a Zsibárus-, a Kéményseprő-, a Sebestyén- és az Iskola utca, majd később a régi Városháza, illetve az előtte elterülő Városház tér.

Rip van Winkle

Irving Washington amerikai író elbeszéléseinek alakja, aki egy emberöltőn át tartó álom után tér vissza az életbe, Planquette egykori igen népszerű operettjének hőse, címszereplője.

Rohonczy Gedeon

Szabadelvű párti képviselő a századforduló idején, földbirtokos, istállótulajdonos, nagy kártyás, rettegett bajvívó. A Kecskeméti utcában üzletet nyit, ahol kiárusítja törökbecsei mintagazdaságának terményeit, italait.

Sándor utca

Lásd: Főherceg Sándor u.

Sándor tér

Ma: Gutenberg tér.

Sas utca

Ma: Guszev u.

- 435-


Satanello

Márkus József újságíró és novellista írói álneve.

Schmittely József

A Pesti Hírlap egyik szerkesztője.

Schön kávéház

A mai Nagymező u. és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán állt. Nevezetessége egy női jazz-band zenekar volt. 1909-ben a kávéház átalakult, tulajdonosa cigányzenekart szerződtetett, s az üzletnek az Új Idők nevet adta.

Schreiber kávéház

Kettő volt, az egyik a mai Szabadság téri City, Schreiber Hugó tulajdonában, a másik a Dob u. 65. sz. alatti Genua, Schreiber Henrik vezetése alatt.

Sipulusz

Rákosi Viktor írói álneve.

Skelet

A francia squelette-ből: csontváz.

Somossy Orfeum

1894-ben nyílt meg a mai Fővárosi Operettszínház épületében. A belső kiképzés, a berendezés és a műsor egyaránt világszínvonalon állt. Tulajdonosa, Somossy Károly külföldi művészek szerződtetésével próbálta a műsort vonzóbbá

- 436-


tenni, fellépett itt Raden bárónő, a műlovarnő, Amelie Stoha amerikai és Josef Linzer bécsi énekes, Fregoli, az átváltozóművész, Cody, a trapézról lövöldöző ezredes, s a hat Barrison lány, akik a korabeli Pest nagy szenzációi voltak. Az orfeum nevezetes Télikertjében Munczy Lajos és Vörös Elek muzsikált. A vállalkozás a századfordulóra csődbe jutott, majd Fővárosi Orfeum néven működött tovább.

Stáció utca

1891 óta Baross u.

Stefánia út

Ma: Népstadion út. A század első évtizedeiben kedvelt kocsikorzó.

Sugár út

Ezt a nevét 1875 és 1885 között viselte. 1885-től 1950-ig Andrássy út. Ma: Népköztársaság útja.

St. Hermandad legényei.

A rendőrök.

Svengáli

Azaz: a magyar Szvengáli. Gály Lajost emlegették ezen a néven, aki egyike volt Európa legnagyobb és leghíresebb kártyásainak, s kiérdemelte a „rulettkirály” elnevezést is. 1877-ben lett a Nemzeti Kaszinó tagja, innen indult páratlanul sikeres nemzetközi szerencsejátékos pályafutása. Milliomossá vált. Végül 1916-ban halt meg Budapesten, teljesen elszegényedve.

- 437-


Sverteczky vendéglője

A Práter u. 26. sz. alatt volt. Korábban a Fehér Szegfűhöz nevet viselte. A tiszaeszlári vérvád idején az antiszemita mozgalom vezetőinek gyülekezőhelye. Nem messze, a 1 l-es számú házban bérelt szobát a fiatal Krúdy.

Szarka utca

Ma: Zrínyi u.

Szeiffert kávéház

A mai Mártírok útja 5 sz. alatt. Tulajdonosa: Szeiffert Antal kávésiparos.

Szép Juhászné vendéglő

A mai Ságvári Ligetnél (Budakeszi út 95.) már az 1770-es években állt. A XX. század elején a kirándulók kedvelt pihenőhelye, minden vasárnap zene és tánc volt.

Szikszay Ferenc

Vendéglős, 1875-ben nyitotta meg a Nemzeti Színházhoz cégérezett vendéglőjét a mai Rákóczi út és a Múzeum krt. sarkán, a régi Nemzeti Színházat körülölelő bérház földszintjén. Az éttermet külföldi uralkodók is felkeresték.

Szüts Gyula

Volt vidéki rendőrkapitány, később képviselőházi teremszolga, Szemere Miklós közeli, megbízható embere. A század eleji főváros közismert figurája.

- 438-


Tihanyi József

A mai Rákóczi út 17. sz. alatti egykori Balaton kávéház tulajdonosa.

Tiller Mór és Tsa.

Híres egyenruhaszabó, a mai Szabadsajtó úton és a Váci u. 35. sz. alatt volt üzlete.

Török Császár kávéház

Körülbelül a mai Váci u. 36. sz. ház helyén, az egykori Rózsa téren 1839-ben nyílt meg, évtizedekig fiatal művészek találkozóhelye. Utolsó tulajdonosa Némai Antal ellenzéki politikus, a Polonyi Géza köré tömörülő Sas-kör tagja, emiatt a rendőrség figyelte a kávéházat.

Turnér

A múlt század végén használatos öltözködési kellék, derékben elhelyezett tömítés, az alak teltségének fokozására.

Tyúkketrec kocsma

A mai Bajza u. és a Délibáb u. sarkán állt.

Új utca

Ma: Deák Ferenc u.

- 439-


Újvilág utca

1906 óta Semmelweis u.

Váci körút

1872-től a mai Bajcsy-Zsilinszky út és a Váci út együtt, 1876-tól a mai Deák tér és a Marx tér közötti szakasz, 1914-től ugyanez Vilmos császár út. Ma: Bajcsy-Zsilinszky út.

Vadászkürt Szálló

A mai Türr István u. 5. szám alatt. Az 1810-es évek végén nyílt meg. Fénykorát a kiegyezés után, Kammer Ernő vezetése alatt élte. Pest egyik legdrágább helyeinek egyike, nagyszerű konyhával, Radics Béla cigánymuzsikájával. 1928-ban modernizálták, 120 szobájába hideg-meleg vizet, központi fűtést és telefont vezettek. Az épületet súlyos háborús sérülései miatt a felszabadulás után lebontották.

Vájnburs

Borfiú, italos.

Vámház körút

Ma: Tolbuchin krt.

Vanderbilt

Amerikai milliárdos vasútkirály. Lányát Széchenyi László gróf vette feleségül.

- 440-


Vidliczkay József

Függetlenségi párti képviselő. (1819–1890) Budapesten tanult jogot, majd 1844-ben Nyíregyházán telepedett le. Élénken részt vett a közéletben, s előbb Szabolcs megye főjegyzőjévé, 1869-ben Nyíregyháza országgyűlési képviselőjévé választották.

Vikler

Női köpeny

Víztorony a Stefánián

A Népstadion építésének kezdetéig a mai Népstadion út és a Hungária körút találkozásánál állt.

Vörös Elek

Győrből elszármazott cigányprímás.

Vörös Macska mulató

Híres szórakozóhely a mai Majakovszkij u. 47. sz. táján.

Wagner söröző

A mai Opera Étterem helyén, a Népköztársaság útján nyílt meg 1904-ben Wagner Vilmos vezetése alatt.

- 441-


Wampetics Ferenc

Egyike a leghíresebb vendéglősöknek. Étterme a mai Gundel épületében a múlt század végének kedvelt helye volt, omnibusz járt idáig a városból.

Weisz Antal sörháza

A mai Majakovszkij u. 40. sz. alatt.

Winkler vendéglő

A mai Mártírok útja 2. sz. alatt, Winkler István vezetése alatt.

Wurm utca

Ma: V. Szende Pál u.

Zára városa

Zadar.

Zarándy (Alfréd) Gáspár

Bevándorolt német fia, aki soviniszta magyarrá vált. Számvevői és levéltárnoki oklevelet szerzett. A tiszaeszlári vérvád idején antiszemita pártot alakított, s valóságos forradalmat szított a fővárosban. Később írónak csapott fel, újságcikkei miatt sok peres ügye és párbaja volt. Foglalkozott genealógiával, Szemere Miklós megbízásából először Antonides álnéven írt a nábobról, majd Huba vére, Szemere címmel díszalbumot írt, amely franciául is megjelent. Alakja Remete G. Arnold néven több Krúdy műben is felbukkan.

- 442-


Zerge utca

1902-től Horánszky u, ma: VIII. Makarenko u.

Zöldfa utca

1906 óta V. Veres Pálné u.

Zsidó kávéház

a mai Majakovszkij u. és a Madách tér sarkán állt Gyertyánffy házban volt a múlt század második felében.

- 443-

Documents

Pesti Album