1. fejezet – Az új nemzetközi gazdasági rendA gazdasági globalizáció számos kulcsfontosságú változással járt: kereskedelem, pénzügyek, multinacionális cégek külföldi beruházásai →1) A nemzetközi kereskedelem gyorsabban bővült, mint a globális gazdasági kibocsátás.2) Az árukereskedelem nagyarányú terjedése mellett a szolgáltatások kereskedelme is jelentősen megnőtt.3) A közlekedés csökkenő költségeivel egyre több árú vált „külkereskedelembe kerülő” termékké.4) intenzifikálódott a nemzetközi verseny.A globális kereskedelem WWII utáni elterjedését több tényező is segítette:1) GATT és WTO fordulók jelentősen csökkentették a kereskedelmi akadályokat.2) vámtarifa szint az ipari országokban 40%-ról 6%-ra csökkent3) csökkentek a szolgáltatások kereskedelmi akadályai4) 1970-től: dereguláció és privatizáció hulláma még nyitottabbakká tették a nemzetgazdaságokat5) A technológiai haladás, a kommunikáció és a közlekedés terén csökkentek a költségek = jelentős kereskedelmi bővülés-A gazdasági regionalizmus korunk egyik legismertebb válasza az ismertetett politikai, gazdasági és technológiai változásokra. A 21. században a gazdasági regionalizmus együtt jár a külföldi beruházás, a termelés és más gazdasági tevékenység blokkosodásával. A gazdasági regionalizmusban résztvevő államok nemzeti és kollektív gazdasági és politikai célkitűzéseiket kívánják ily módon előmozdítani. A gazdasági regionalizmus az egyes államok azon erőfeszítéseinek megtestesülése, hogy képesek legyenek együttesen előmozdítani alapvető nemzeti érdekeik és ambícióik érvényesülését. Iskolások, irányzatok a nemzetközi politikai gazdaságtanban-Marxizmus:Mint a gazdaság irányítását kijelölő doktrína hitele megtépázódott. Mégis, a marxizmus, mint kritikai elemzési eszköz tovább él, addig amíg a kapitalista rendszer hibái fennmaradnak.-Nacionalizmus:A gazdasági nacionalizmus analitikus és normatív elemekből áll össze. Felismeri a nemzetközi kapcsolatok anarchikus természetét és hangsúlyozza az állami érdekek érvényesülésének elsődlegességét és a hatalom fontosságát a nemzetközi és államközi kapcsolatokban. Saját normatív álláspontját a gazdasági liberalizmusban találja meg. Támogatja a szabadkereskedelmet és a nemzeti határokon átnyúló áru-, szolgáltatás- és tőkeáramlást, de nem zárkózik el a nacionalista gazdaságpolitikáktól sem: kereskedelmi protekcionizmus vagy iparpolitika.Elválasztásra kerül a gazdasági nacionalizmus és a politikai realizmus, pl.: míg minden (gazdasági) nacionalista (politikai) realistának tekinthető abban az értelemben, hogy az állam döntő szerepét és az erő befolyását hangsúlyozza a biztonsági érdekek érvényesítésében és a nemzetközi kapcsolatokban, addig nem minden realista nacionalista a nemzetközi kapcsolatok normatív nézőpontját tekintve. Gilpin módszere: államközpontú realizmus.Az államközpontú realizmus az államot a nemzetközi kapcsolatok elsődleges szereplőjének tekinti és vallja, hogy nem létezik az állam, mint szuverén politikai egység felett álló hatalom. A rendszerközpontú realista (Waltz) felfogás egy nemzetközi rendszeren belül az államok közötti hatalommegosztást tekinti az állam viselkedése fő meghatározójának. Az államközpontú realista értelmezése feltételezi, hogy a nemzetközi rendszer anarchikus, ez az értelmezés az államot a nemzetközi kapcsolatok fő szereplőjének tekinti. Az államok nyilvánvalóan együttműködnek és számos területen intézményeket hoznak létre. Az anarchia inkább azt jelenti, hogy nem létezik olyan magasabb autoritás, amelyhez az állam segítségért fordulhatna vészhelyzet esetén. A realizmusnak a nemzetközi kapcsolatok meghatározásában az olyan nem-állami szereplők fontosságát is el kellene ismernie, mint a multinacionális vállalatok, a nemzetközi intézmények és a nem-

kormányzati szervezetek (NGO-k). A realizmus azonban ragaszkodik ahhoz, hogy az állam a nemzetközi kapcsolatok alakításának meghatározó egysége.-A realizmus egyik jelenkori legerősebb kritikája a konstruktivizmus. Eszerint a nemzetközi politika inkább társadalmilag megkonstruált, mintsem objektív realitás. Wendt meghatározása szerint a konstruktivizmus két alapvető tétele:1) az emberi struktúrákat a materiális erők helyett inkább a közös eszmék határozzák me 2) az emberek identitását és érdekeit ezen közös eszmék konstruálják. // A konstruktivizmus legfőbb kritikája a realizmussal szemben, hogy a realizmus tisztán materialista és a politika világát csak technológiai erők, fizikai körülmények, és más objektív faktorok szemszögéből vizsgálja. A konstruktivizmus az eszmék, társadalmi struktúrák, és az emberi akarat szerepét hangsúlyozzák a politikai kapcsolatok alakításában, következésképpen véleményük szerint az emberek a realisták által leírtnál jobb és humánusabb világot is képesek lennének létrehozni. A konstruktivizmus ugyanakkor túl nagy különbséget tesz a realizmus és a konstruktivizmus között az eszmék, az ideológia és az elméletek tekintetében. A klasszikus realisták hangsúlyozzák az ideák és az identitások szerepét a politikai kapcsolatokban. A konstruktivizmusnak természetesen igaza van a közös eszmék és a világ társadalmi felépítése fontosságának hangsúlyozásában, azonban egyáltalán nem világos milyen messze volnának hajlandók elmenni ebben. Bármely elméletnek, amely a világ megértésére törekszik integrálnia kell az eszméket és a materiális erőket.A politikai vagy gazdasági identitások és ideológiák erős befolyással lehetnek a nemzetek viselkedésére. A realisták is elismerik az identitás fontosságát a társadalmi érdek és magatartás formálásában, azzal már nem értenek egyet, hogy az identitás volna a nemzeti külpolitika legfontosabb vagy egyedüli meghatározója, amint azt a konstruktivisták állítják.2. fejezet – A politikai gazdaságtan természeteLionel Robbins 1932: Definíció: Politikai gazdaságtan = A közgazdaságtan az emberi viselkedés megismerésének az a tudománya, amely a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások és az alternatívák felhasználások közötti kapcsolatot vizsgálja. Ez azt jelenti, hogy a közgazdaságtan a kényszerek és a szűkösség feltételei melletti döntéshozatal univerzális tudománya. A közgazdaságtan politikai gazdaságtana azt a célt tűzte ki maga elé, hogy endogénné tegye a társadalmi jelenségek azon változóit és magyarázatait, amelyeket hagyományosan exogénnek tételeztek. -Endogén alatt a közgazdászok azt értik, hogy egy bizonyos emberi tett teljességgel megmagyarázható, mint olyan tudatos erőfeszítés, amely az egyén saját gazdasági érdekeinek maximalizálása érdekében történik. -Exogén tényező alatt azt értik a közgazdászok, hogy egy bizonyos cselekedetet a továbbiakban már nem gazdasági motivációkkal magyarázhatunk, hanem valami mással.A közgazdászok legalább 3 különböző iskolája alkalmaz gazdasági megközelítést az emberi viselkedés leírására: neoklasszikus alapú intézményi gazdaságtan, a public choice elmélet és az „új gazdaságtan”.-A neoklasszikus institucionalizmus az intézmények minden (társadalmi, politikai és gazdasági) típusának eredetét, fejlődését és működését úgy próbálja meg magyarázni, mint a racionális egyének haszonmaximalizáló törekvéseinek eredményét.-A public choice elmélet szintén a hivatalosnak elfogadott közgazdságtani módszertant alkalmazza, főként a politikai viselkedés, illetve az intézmények, különösen a szabad emberek politikai szervezeteinek elemzésekor.-Az új politikai gazdaságtan a gazdaságpolitikai politikai természetű meghatározottságai foglalkoztatják.-A neoklasszikus institucionalizmus (új intézményi gazdaságtan) közgazdászai szerint a gazdasági intézmények (pl. az állam) és jellemzőik a neoklasszikus közgazdaságtan módszereivel megfelelően magyarázhatók. Douglass c. North hangsúlyozza, hogy a

gazdasági intézmények a gazdasági érdekeiket maximalizálni akaró racionális egyének nemzetközi tevékenységének következményei.-Anne Krueger nevével fémjelzett új politikai gazdaságtani iskola szerint a nemzeti közpolitika leggyakrabban az egyének vagy csoportok azon erőfeszítéseinek eredménye, melyeknek célja a közösség eszközeinek és vagyonának saját személyes érdekek szolgálatába történő állítása. Szerintük a közpolitika a legkevésbé sem a közjó növelésére tett önzetlen erőfeszítések terméke. Az állami forrás-újraelosztás sem egyéb, mint erős érdekcsoportok közötti verseny privát haszon lefölözésért.-A neoklasszikus közgazdasági értelmezés szerint a gazdaság olyan személytelen gazdasági erőkből álló piac, amely felett az egyéni szereplőknek csekély vagy semmilyen ellenőrzésük nincsen. A gazdaság egy önszabályozó és független rendszer, amelyben a az árak és a mennyiségek változásaira a gazdasági szereplők válaszolnak.-A politikai gazdaságtan értelmezése a gazdaságot erős gazdasági szereplők vagy intézmények társadalmi-politikai rendszereként definiálja, amelyben a szereplők azért versengenek egymással, hogy saját érdekeiknek megfelelően alakítsák az adózást, vámokat és egyéb kormányzati eszközöket, politikákat. A befolyásos, erős szereplők közül a legfontosabb az állam, vagyis a nemzeti kormányok.3. fejezet – A gazdaság neoklasszikus felfogásaA neoklasszikus közgazdaságtan diszciplínája-A neoklasszikus szintézis a neoklasszikus ökonómia legtöbb képviselője által használt és elfogadott módszerek és elméletek összességeként definiálható.A neoklasszikus közgazdaságtan a közgazdászok által definiált gazdasági kapcsolatok szisztematikus vizsgálatából áll, de bizonyos korlátokat is rejt magában. A társadalmi valóság nem korlátozható kizárólag a közgazdaságtan ár és mennyiség kategóriáira, mégha mások próbálkoznak is ennek ellentétének bebizonyításáról.Ricardo alkotta meg a csökkenő hozadék elvét a nemzeti jövedelem elosztásának magyarázatára, illetve kereskedelem iránya és nagysága komparatív előnyök szerinti alakulásának indoklására.-A korlátozott optimalizáció doktrínája szerint, mivel minden egyén a szűkösség és a korlátok világában él, egy gazdasági szereplő a rendelkezésre álló korlátozott források leghatékonyabb kihasználását szeretné elérni. Ez a racionális választás csak az erőfeszítésre vonatkozik, és nem az eredményre. Azonban az egyének a költség-haszon vagy eszközök-célok számbavétele alapján döntenek és cselekednek.-A szabadpiaci versenyző egyensúly akkor válik hatékonnyá, amikor a kereslet és a kínálat minden piacon egyenlő, és a gazdaság minden erőforrását teljes mértékben kihasználják. Ez az egyensúly akkor áll elő, amikor egyetlen egyén vagy vállalat sem képes nagyobb jólétet elérni a forráselosztás megváltoztatásával, anélkül, hogy legalább egy valaki jólétét ne csökkentené. Ezt a helyzetet Pareto-optimumnak nevezzük. A legtöbb közgazdász szerint az államnak minimális szerepet kellene vállalnia a gazdasági folyamatok alakításában.-A közgazdaságtanban a piacról vallott felfogás a következő: olyan önszabályozó és önmagát korrigáló akadály nélkül működő gépezet, amelyet objektív törvények és egyetemes elvek irányítanak. Következménye, hogy a szabadpiaci rendszer az adott erőforrások optimális elosztásához vezet.-. A kereslet törvénye a legfontosabb a gazdaságot szabályozó elvek közül. A kereslet törvénye értelmében az emberek többet fognak vásárolni egy termékből, ha a relatív ár (azaz egy másik termékhez, vagy termékcsoporthoz viszonyított ár) csökken, és kevesebbet, ha a relatív ár növekszik. Az emberek akkor is többet fognak vásárolni egy termékből, ha relatív jövedelmük nő, és értelemszerűen kevesebbet, ha csökken.-A közgazdászok által alkalmazott egyik legfontosabb törvény a piac működésének megértésére a statikus egyensúly koncepciója. Egyensúly akkor jön létre egy gazdaságban,

amikor az olyan egymással szoros kapcsolatban álló változók, mint az árak és mennyiségek közötti megfelelés nem változik. Tehát az egyensúly azt jelenti, hogy egyetlen gazdasági szereplőnek sincs indítéka viselkedése megváltoztatására és a fennálló (egyensúlyi) helyzet költségei és hasznai ez egyén által ésszerűen elvárható legjobb megoldást biztosítják számára. Az érdekharmónia doktrínája feltételezi, hogy amennyiben a piacot magára hagyják, és az árak helyesek, az erőforrások elosztása hatékony lesz és hosszú távon minden szereplő jóléte emelkedni fog, következésképpen az állam ne avatkozzon be a gazdaság rendes menetébe.4. fejezet – A nemzetközi politikai gazdaságtan tudománya- Keohane fektette le a rezsimelmélet pontos magyarázatát és klasszikus igazolását. Úgy érvel, hogy a nemzetközi rezsimek a világgazdaság szükséges alkotóelemei és kívánatosak a nemzetközi gazdaság hatékony működésének elősegítésében. A rezsimek feladatai közé tartozik a bizonytalanság csökkentése, a tranzakciós költségek minimalizálása, valamint a piaci kudarcok megelőzése – nemzetközi rezsimek szükségesek a nemzetközi gazdaság fenntartásához és stabilizálásához.-A rezsimelmélet egy válasz a „hegemón stabilitás elmélet”-re. E szerint a háború utáni liberális nemzetközi gazdaság az USA gazdasági és politikai vezetésén alapult.A nemzetközi rezsimek lényegeA rezsimelmélet hangsúlyozza a nemzetközi együttműködés hatékonyságát és eredményességét, a közös problémamegoldást, valamint hogy a rezsimeket az államok közötti együttműködés és információcsere elérésére, a tranzakciós költségek csökkentésére és a közös problémák megoldása végett hívták életre. Az intézményi megközelítés hívei azt hangsúlyozzák, hogy bár ezek a célok léteznek, de az is igaz, hogy az intézmények egyenlőtlenségeket is teremtenek vagy tartanak fenn. Sőt, a rezsimeknek újraelosztó funkciójuk is lehet.Teljesítés A teljesítési vagy kikényszerítés problémának több oka van: egyrészt gond, ha nincsen irányadó, autoritással bíró nemzetközi kormány, világkormány, másrészt probléma az is, hogy az egyes államok gyakran nagyobb hangsúlyt helyeznek relatív előnyeikre és nemzeti autonómiájukra, és harmadrészt kollektív cselekvési probléma is fennáll, amely szerint az egyes szereplők csalást vagy potyázást kísérelhetnek meg. A teljesítési probléma csekély jelentőséggel bír, mégis nagy fontosságot tulajdonítanak neki, ha egy nemzetközi rezsim szabályai és elvei komoly elosztási hatással bírnak az államok és meghatározó hazai érdekcsoportok számára, vagy amikor jelentős hatással vannak az államok autonómiájára és biztonságára.Fogolydilemma lényege: 2 foglyot vádolnak egy bűntény elkövetésével és külön cellában tartják őket fogva. Ha mindketten bevallják a bűntényt, amivel vádolják őket, mindkettőjüket megbüntetik. Ha egyikük sem vall – azaz ha együttműködnek, kooperálnak egymással – szintén mindkettőjüket megbüntetik, de kevésbé szigorúan. Ugyanakkor, ha csak egyikük vall, de a másik nem, az utóbbit jobban megbüntetik. Ennél fogva mindegyiküknek van motivációja a másikkal való együttműködésre és a bűntény be nem vallására, de mindkettőjüknek van motivációja van arra is, hogy valljanak, azaz becsapják a másikat.-A hegemón stabilitás elmélete A hegemón stabilitás elmélete azt állítja, hogy a vezető vagy hegemón elősegíti a nemzetközi együttműködést és megelőzi a rezsim szabályaitól való eltérést járulékos költségek, szankciók és/vagy más eszközök útján, de csak ritkán képes az ellenkező államokat a liberális nemzetközi gazdasági rend szabályainak betartására kényszeríteni.5. fejezet – Új gazdasági elméletekoligopol verseny feltételezésén alapul, vagyis olyan piacok létét tételezik fel, ahol néhány nagyvállalat dominanciája jellemzi a piacot. Felismerik azoknak a befolyásos szereplőknek a létét, akik ellenőrzést gyakorolnak a piaci erők felett.

Az új elméletek mindegyikét erősen befolyásolták a piaci szerkezetek (IO) területéhez köthető kutatási eredmények. Ez a kutatási irány a méretgazdaságosság és a nem-tökéletes verseny fontosságát hangsúlyozza.Egy növekvő nyereséggel működő iparban a kezdeti előnnyel bíró vállalat sokkal gyorsabban növelheti kibocsátását, mint a termelést éppen elkezdő versenytársai. A növekvő skálahozadék folytán fellépő költségelőny a hazai vállalatot arra ösztönzi, hogy monopol piaci helyzetet alakítson ki. Ráadásul azok a régiók és államok, amelyekben oligopol vállalatok találhatók, maguk is gyorsabban növekedhetnek, lehagyva más régiókat és nemzeteket.

Technológiai újítás

Az új elméletek erősen hangsúlyozzák a technológiai fejlődésnek a gazdasági növekedésben, a gazdasági tevékenységek térbeli elosztásában és a nemzetközi versenyképesség alakulásában játszott kiemelkedő szerepét. A technológiai újítás így válhatott a fejlett országok gazdasági növekedésének, valamint az ipari gazdaságok nemzetközi versenyképességének elsődleges meghatározójává. Az új elméletek a technológiát, illetve a tudást külön termelési tényezőnek tekintik.„Technonacionalizmus” – kormányok erőfeszítése a legfontosabb technológiák továbbterjedése ellen

Az új gazdasági elméletek

Az új elméletek azt feltételezik, hogy a történelem és a földrajz döntő fontosságúak a gazdaság természetének és működésének meghatározásában. Vallják, hogy a gazdasági múlt nagyban befolyásolja a gazdasági jelent.

Az endogén növekedési elméletek

Az NPG dinamikájának megértésében nagy lehetőségeket kínál az új növekedési elmélet ( = endogén növekedési elmélet). Romer és Lucas – 1980-as évek végén vázolták fel.

Az új növekedési elmélet olyan következtetésekre jut, amelyek szemben állnak a neoklasszikus közgazdaságtan állításaival az állam gazdaságban betöltött szerepét, a gazdasági tevékenységek intézményi kereteit és a vagyon egyenlőtlen nemzetközi elosztását illetően.

A technológiai újítás és a tudás terén való haladás adják a neoklasszikus modell és az új endogén növekedési elmélet közötti meghatározó különbségek lényegét. A neoklasszikus modell csak két tényezőre épít (munka és tőke), a technológiát vagy tudást exogénként kezeli. Az új növekedési elmélet ezzel szemben endogén tényezőként vonja be a technológiai és a tudásban tapasztalható haladást a növekedési modellbe. A technológiai haladás azért endogén az új elméletekben, mert technológiai újítások a vállalkozók és egyes vállalatok által hozott tudatos beruházási döntések eredményei. Feltételezik, hogy a vállalatok ugyanazért fektetnek kutatás-fejlesztésbe, amiért mások termelési tényezőkbe: a beruházás várt hasznossága alapján. Az új növekedési elmélet azt feltételezi, hogy a tudás a technológia és a know-how a termelés egy külön tényezője a tőke és munka mellett.A tőkébe és a tudásba való beruházás egymást ösztönözhetik, és kölcsönösen erősíthetik. A kumulatív folyamatokban a tőkebefektetés arányának növelése emelheti az egy főre jutó jövedelem hosszú távú növekedését. Az új elmélet a növekvő méretgazdaságosság feltételezésére épít.

Az új gazdasági elmélet, szemben a hagyományossal, megengedi és támogatja a kormányzati gazdaságpolitikák alkalmazását abból a célból, hogy a gazdasági növekedés hosszú távú ütemét növelni lehessen.Az endogén növekedési elmélet egyértelműen azt sugallja, hogy a nemzeti megtakarításokat és a beruházások bővítését támogató kormányzati politikák, valamint a kutatás-fejlesztés kiemelt támogatása a gazdasági növekedés hosszú távon is fenntartható, magasabb üteméhez vezethetnek.1) A profitcéllal működő vállalatok tudásfejlesztésbe és kutatás-fejlesztési tevékenységekbe való beruházásai a gazdasági növekedés fontos meghatározói.2) A kutatás-fejlesztés eredményeit a beruházó vállalat csak részben szerzi meg és sajátítja ki, mert tovagyűrűznek. Közjavakként más vállalatok számára is hozzáférhetővé válhatnak, ily módon ösztönözve a nemzetgazdaság és termelékenység növekedését.3) Az új technológia legtöbb előnyét a beruházó vállalat szerzi meg, és ez kompetitív előnyt biztosít számára a versenytársaival szemben, ami oligopol piac kialakulásához vezethet.4) A vállalatok hajlamosak az optimálisnál kevesebbet beruházni a kutatás-fejlesztési tevékenységekbe, ezért a kormányoknak megfelelő lépéseket kell tenniük a piaci kudarc leküzdéséért.5) Egy nemzet humántőke állománya, illetve szakértelme meghatározza gazdasága hosszú távú növekedési rátáját és sikeres gazdasági fejlődését.

Az új gazdaságföldrajz

Az új gazdaságföldrajz elméletének központi kérdése az, hogy a gazdasági tevékenységek, különösen egyes iparágakban, miért koncentrálódnak bizonyos földrajzi egységekben és miért állandósulnak viszonylag hosszabb távon is az agglomerációk.A komparatív előnyök tana alapján egy ipar elhelyezkedését elsősorban a tényezőellátottság határozza meg.Az új gazdaságföldrajz nem tagadja ugyan a komparatív előnyök relevanciáját, de képviselői úgy látják, hogy a feldolgozóipar és egyéb gazdasági tevékenységek eredetét és koncentrációját gyakorta a különféle nem-gazdasági tényezők, az útfüggőség, a véletlenszerűségek és a kumulatív folyamatok magyarázzák.Az új gazdaságföldrajz azt állítja, hogy a gazdasági tevékenységek kezdeti helyzete és bizonyos régióiban történő koncentrációja ugyan gyakran csak a vak szerencse vagy történelmi véletlenszerűség következménye, de ha egy ipar vagy gazdasági tevékenység egyszer már kiépült, akkor kumulatív erők és visszacsatolási mechanizmusok hosszú időre biztosítják a gazdasági tevékenységek koncentrációját az érintett régióban.Az útfüggőség azt jelenti, hogy egy régió vagy nemzet domináns pozícióba kerülhet egy bizonyos iparágban pusztán történelmi okokból. Az ipari koncentráció, illetve egy nemzet kereskedelmi szerkezete és iránya nem egyszerűen a tényezőellátottság következményei, hanem annak a véletlennek is betudható, hogy a régió kezdeti előnyt ért el egy bizonyos szektorban.Az új gazdaságföldrajz nem-tökéletes versennyel helyettesíti az állandó skálahozadék és a tökéletes verseny neoklasszikus feltevéseit. Feltételezi a tényezőmobilitást és a szállítási költségek csökkenését a periféria és a magrégió között. A kezdeti előnyökkel bíró régiók más régiókból is odavonzzák az iparokat és gazdasági tevékenységeket. A keresleti-kínálati tényezők egymást erősítik, mivel a beszállítók közvetlenül a nagy felvevőpiacok mellett akarnak megjelenni. A szállítók koncentrálódása növeli a helyi keresletet. A kialakult gazdasági szerkezetet egy, a hatalmas oligopol vállalatokat koncentráló domináns mag, és egy kevésbé fejlett, gazdaságilag a centrumtól függő periféria alkotja. Ez a modern gazdasági rendszerek egyik fő jellemzője.

A centrum-periféria szerkezetet elsősorban a méretgazdaságosság és a szállítási költségek kölcsönhatása határozza meg. A centrifugális hatások (a centrumban tapasztalható növekvő bérek és földhasználati díjak) az iparokat az alacsonyabb költségű periféria felé mozdítják. A centrifugális erők ily módon ellensúlyozni próbálják a koncentráció és centralizáció irányába mutató ún. centripetális erőket, amelyek a gazdasági tevékenységeket a centrum felé húzzák.Az a nemzet, amely egy vagy akár több erős regionális maggal rendelkezik, elsöprő és állandósuló kompetitív fölényre tehet szert a többiekkel szemben.Minden társadalom alapvető célkitűzése a gazdasági függőség minimalizálása és a politikai függetlenség biztosítása. Kettős folyamat zajlik: a centrum-országok fenn kívánják tartani domináns pozíciójukat, miközben a perifériára szorult államok maguk is maggazdaságokká szeretnének válni. A világgazdaság dinamikáját tehát egyaránt meghatározzák 1) a magországok azon törekvései, hogy fenntartsák domináns pozíciójukat, illetve 2) a függő helyzetben lévő, perifériára szorult gazdaságok erőfeszítései arra, hogy kiszabaduljanak a regionális centrumok uralma alól.

Stratégiai kereskedelemelmélet

Az új (stratégiai) kereskedelemelmélet több korábbi, hagyományos kereskedelemelméletet módosít. A hagyományos elmélet tényezőellátottságon és a komparatív előnyök elvén alapul. Ez a modell a neoklasszikus feltevéseken alapult és azt állította, hogy egy ország azon termékek és szolgáltatások termelésére szakosodik, amelyben relatív költségelőnnyel bír a többi országgal szemben.Az új (stratégiai) kereskedelemelmélet megszületését annak köszönheti, hogy a közgazdászok mind nagyobb figyelmet szenteltek a nem-tökéletes verseny, a méretgazdaságosság, a know-how, a kutatás-fejlesztés, a kumulatív folyamatok és a technológiai tovagyűrűző hatások jelentőségének.Az új (stratégiai) kereskedelemelmélet logikai alapot nyújt a nemzetgazdaságoknak protekcionista eszközök használatára, bizonyos iparágak támogatására, és az iparpolitika egyéb formáira abból a célból, hogy a hazai vállalatok döntő előnnyel bírjanak a hazai és a világpiacon egyaránt.Az új stratégiai kereskedelemelmélet központi elgondolása az volt, hogy a vállalatok és kormányok magatartása stratégiaivá válik a nem tökéletesen működő piacokon, ami által javítható az ország kereskedelmi mérlege, növelhető nemzeti jóléte. Az elmélet szerint léteznek olyan piacok, amelyeket nem-tökéletes vagy oligopol verseny jellemez, és ez a szituáció olyan stratégiai környezetet teremt, amelyben csak kisszámú játékos van.A vállalatok által az oligopol piac hosszú távú uralmáért folytatott legfontosabb stratégiák közül az egyik a dömping (költség alatti árusítás a versenytársak piacról való kiszorítása céljából), a másik az elrettentés (óriási beruházások foganatosítása a termelési kapacitásokban azért, hogy elrettentsen másokat a piacra lépéstől).Az oligopol verseny legvalószínűbb előfordulási helye a csúcstechnológiai ipar.

Az új stratégiai kereskedelemelméletből egyebek mellett az következik, hogy a nemzeti kormányoknak célszerű támogatniuk nemzeti vállalatikat a pozitív externáliák (azaz technológiai spilloverek) megteremtése céljából, illetve azért, hogy a nyereség a külföldi vállalatoktól a hazai vállalatokhoz kerüljön.

Az új (stratégiai) kereskedelemelmélet abban is eltér a hagyományos kereskedelemelmélettől, hogy feltételezi, bizonyos gazdasági szektorok fontosabbak, mint mások, és ekképpen kormányzati támogatásuk indokolt lehet. A feldolgozóipart például a kormányok rendszerint fontosabbnak tartják, mint a szolgáltató szektort. A csúcstechnológiai iparágak különösen

fontosak, mivel tovagyűrűző hatásokat és további pozitív externáliákat termelnek, amik előnyösek a gazdaság egésze számára.

Összegzés

Az új gazdasági elméletek jelentős hozzájárulást nyújtanak a világgazdaság dinamikájának, a nemzetközi gazdaságban megtermelt javak eloszlásának, az államok nemzeti autonómiájuk megőrzésére tett erőfeszítéseinek, valamint az államok között kialakuló konfliktusok megértéséhez.Az új gazdasági elméletek tették egyértelművé azt a felismerést, hogy a gazdasági-technológiai erők és a nagy befolyással bíró szereplők közötti kölcsönhatások olyan elmozdulásokhoz vezethetnek a gazdasági tevékenységek globális eloszlásában, amelyek megváltoztatják a komparatív előnyök struktúráját, a nemzetgazdaságok közötti kereskedelem irányát és nagyságát, valamint átalakítják a gazdasági és katonai hatalom nemzetközi egyensúlyát.

6. fejezet – Az új gazdasági elméletek politikai jelentősége

A nemzeti kormányok gazdasági kapcsolatokban játszott központi szerepének hangsúlyozása mellett, az új gazdasági elméletek az oligopol-verseny alapvető természetét és a technológiai újítás fontosságát is kiemelik, mint a nemzetközi gazdasági kapcsolatok meghatározóit.

Nemzeti kormányok és hazai gazdaságok

A modern gazdaságban a nemzeti kormányok és politikáik messze a legfontosabb meghatározói a piacot irányító szabályoknak és intézményeknek. Minden egyes állam felállít olyan korlátokat, amelyek meghatározzák a piacok és más tényezők be- illetve kiáramlását a gazdaságba; a kormányok megpróbálják befolyásolni a piacot saját állampolgáraik hasznára, valamint előmozdítani az ország nemzeti érdekeit.Az új elméletek felhívják a figyelmet a nemzeti kormányok és a hazai gazdaságok világgazdaságban játszott szerepének jelentőségére. Segítenek megmagyarázni, hogy a neoliberalizmus és az erősödő globalizáció látható győzelme ellenére miért létezik még mindig a gazdaságba történő állami beavatkozás. Ipari, stratégiai és más beavatkozó politikákon keresztül minden állam megpróbál hatást gyakorolni a nemzetközi munkamegosztásra.A nemzet kormányok nem szívesen hagyják a gazdasági eredmények meghatározását teljes mértékben a piaci erőkre. Ezt tükrözi a nemzetgazdaságok közötti különbség abban a tekintetben, hogy az állam és a piac egymáshoz képest mennyire tekinthetők fontosnak a nemzetgazdaság struktúráiban és eredményeiben.A politikai gazdaság nemzeti rendszere kifejezés a gazdasági tevékenységeket befolyásoló hazai struktúrákra és intézményekre vonatkozik. A nemzeti gazdaságok legfőbb céljai determinálják az egyes rendszereket és jellemzőiket. Az állam a gazdaságban betöltött szerepe minden nemzeti rendszer különösen fontos aspektusa: a piacgazdaságok közötti különbségek az USA kormányának általánosan laissez-faire nem beavatkozó hozzáállásától a japán államnak a gazdaság irányításában betöltött központi szerepéig terjedhetnek.A technológiai újítás nemzeti rendszere egy adott nemzet politikai gazdaságának egy újabb meghatározó aspektusa. A technológia fejlődésének jelentős előrelépései nem csak a termelés, hanem a gazdaság szélesebb társadalmi-politikai kapcsolatrendszerének átalakulását foglalja magában. „Techno-gazdasági paradigma” kifejezést sok szakértő a technológiai változással összefüggő gazdasági és intézményi átalakulás leírására használja.

Az új növekedési elmélet azt sugallja, hogy a nemzeti és nemzetközi gazdasági struktúrák és intézmények a technológiai fejlődés és a gazdasági növekedés fontos meghatározói. Szakértők kiemelik, hogy az innováció nemzeti rendszere döntő fontosságú a technológiai haladásban. A Nyugat gazdasági prosperitása és technológiai sikere elsősorban a különleges gazdasági, politikai és egyéb intézményi újításoknak volt köszönhető, amik nagyban hozzájárultak a technológiai haladáshoz, a tőkefelhalmozódáshoz és a gyors gazdasági növekedéshez.Azok a társadalmak lesznek az adott korszak gazdasági vezetői, amelyek alkalmazkodnak a gazdasági növekedés és a technológiai újítás kívánalmaihoz – azok a társadalmak pedig, amelyek képtelenek igazodni a kihívásokhoz, lemaradnak.

Az oligopólium és a hatalom szerepe a gazdasági teljesítményben

Az új növekedési elméletek gazdasági világát alapvetően oligopol verseny jellemzi. Az oligopol piacon a gazdasági teljesítmény egyik meghatározója a hatalom és a stratégia, ezért sok nemzetközi piac a neoklasszikus közgazdaságtan előrejelzéseitől eltérően fog működni. A hatalmas vállalatok nem árelfogadókként, hanem áralakítókként jelennek meg a piacon. Egy oligopol piacon több lehetséges racionális gazdasági kimenet is megvalósulhat. Az oligopóliumok alapvetően változtatják meg a piacok természetét és működését.Az oligopol verseny világa a játékelmélet alkalmazásával érthető meg.

A játékelmélet szerint minden egyes játékos olyan stratégiát választ, amely egyértelműen maximalizálja a hasznát, illetve minimalizálja veszteségeit. A játék eredménye lehet veszteség vagy nyereség az egyik játékosnak, de akár mindkettőnek is. Míg egyes esetekben a stratégiai játék eredménye könnyen megjósolható, más esetekben ez szinte lehetetlen.A legtöbb stratégiai helyzet, amelyben az államok és a vállalatok élnek, több lehetséges egyensúlyi ponttal rendelkezik = többszörös egyensúlyi helyzet. Ahelyett, hogy mind a két fél számára csak egy elrendeződés volna, valójában stratégiai lehetőségek sora áll a játékosok rendelkezésére. Az ilyen esetekben szinte lehetetlen meghatározni, hogy a stratégiák milyen elrendezését fogják választani a játékosok. Következtetésképpen még kooperatív magatartást választó játékosok esetében is nehéz lehet kölcsönösen kielégítő megoldást találni.

Technológiai újítás

A növekedés, a gazdaságföldrajz és stratégiai kereskedelem új elméletei kiemelt szerepet tulajdonítanak a technológiai változásnak a világgazdaság természete és dinamikája meghatározásában.A technológiai újítás gazdasági kapcsolatokban érvényesülő megnövekedett jelentősége a következő változásokat eredményezte.

Technológiai fejlődés és nemzetközi versenyképesség

Az elektronikán alapuló tervezés, gyártás és elosztás drasztikusan csökkentette az új termék kifejlesztése és termelése, marketingje közötti időtávot => növekedett a termék, diverzifikáció és jelentőséget nyert a tervezés, a disztribúció és a szolgáltatás. A termelési költségek aránya csökkent, így az alacsony termelési költségű gyártók elveszíthetik korábbi kompetitív előnyük egy részét.

Termelésszervezés és technológiai újítás

Az 1970-es évektől kezdődően a japán vállalatok mind több termelési szektorban jutottak nemzetközi vezető szerephez, nagyrészt az alkalmazkodó termelés technológiájának bevezetése révén. Japánban így megjelentek olyan technikák, mint a számítógépes robottechnika. Később ezek a technikák más országokban is használatossá váltak, de a japán ipar azon képességével, hogy alacsonyan tartotta a termelési költségeket és magasan a termékek minőségét, illetve versenytársainál sokkal gyorsabban volt képes termékkínálatát változtatni, határozott vezető szerepet szerzett sok csúcstechnológiai és más magas hozzáadott értéket termelő szektorban.Az 1990-es években az amerikai vállalatok költséglefaragással (racionalizálással), leépítésekkel, átszervezésekkel, az információs technológiába való nagyarányú beruházásokkal és új vállalati formák kifejlesztésével visszanyerték a korábbi évtizedben elveszített versenyképességüket és piacvezető pozícióikat.

Globalizáció, verseny-intenzifikálódás és transznacionális szövetségek

Az 1990-es évek fejleményei felgyorsították és kiszélesítették a világgazdaság globalizálódását és több módon is intenzívebbé tették a nemzetközi versenyt. A csökkenő szállítási és kommunikációs költségek nagyban lendítették előre a globalizálódás folyamatát. A hatalmas multinacionális vállalatok egyre meghatározóbb szerepet játszanak a kereskedelem irányításában és a termelés megszervezésében szerte a világon. A kutatás-fejlesztés növekvő költségei, akárcsak a méretgazdaságosság növekvő jelentősége és a piacra jutás szükségessége egyre több vállalatot késztetett a nemzetközi piacokra történő betörésre, így egyre több vállalat kényszerült partnert vagy partnereket keresni más országokban.

Technológiai fejlődés és nemzetközi munkamegosztás

A technológiai fejlődés jelentős hatással van a fejlett és fejlődő országok komparatív előnyeinek alakulására. A 20. század utolsó évtizedeiben a fejlett államok (pl.: USA) szolgáltató gazdaságokká vagy poszt-indusztriális társadalmakká váltak. Egyre több hagyományos feldolgozóipar a kevésbé fejlett távol-keleti, illetve egyéb, korábban a harmadik világnak nevezett részei felé tolódik. A 20. század végére sok fejlődő állam nyersanyag exportáló országból feldolgozott terméket előállító és exportáló ország lett.

A vezető technológiához valókorlátozott hozzáférésA neoklasszikus közgazdaságtan azt feltételezi, hogy a technológiák közjavak, így minden vállalat számára hozzáférhetők.Az új növekedési, gazdaságföldrajzi és kereskedelmi elméleteke ezzel szemben azt feltételezik, hogy a technológiát annak kifejlesztői, újítói képesek kisajátítani és monopolizálni → technonacionalizmushoz vezethetnek, hiszen a nemzeti kormányok megkísérelhetik lelassítani a legfejlettebb technológia nemzetközi áramlását.

Technológiai áttörés

Időről-időre egy gazdaság hirtelen a technológiai fejlődés és termelési hatékonyság egy magasabb szintjére ugrik. Az ilyen technológiai bakugrások komoly és nem ritkán zavaró következményekkel járhatnak a nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolatok vonatkozásában.Ha a technológiai haladás forradalmi, akkor előfordulhat, hogy egy korábbi technológiai vezető hirtelen jelentős hátrányt szenved → lehet, hogy újra kell kezdenie bizonyos technológiák kifejlesztését vagy jelentős beruházásokat kell végrehajtania az új technológia

terén. Értelemszerűen egy technológiai vezetőnek kevés vagy talán semmi motivációja nem lesz egy újabb forradalmi technológiából előnyt szerezni; ezzel szemben egy technológiailag lemaradt ország az új technológiát valószínűleg ígéretes eszköznek fogja tekintetni abban, hogy legyőzze a vezetőt. Normális esetben, azaz fokozatos technológiai változás idején, a növekvő skálahozadék általában a gazdasági vezetőknek kedvez.

Intenzív verseny a technológiai vezető szerep megszerzéséért

Történelmi távlatban erős korreláció mutatkozik a technológiai, gazdasági vezetés egyfelől és a politikai hatalom között másfelől. A nagy gazdasági hatalmak közötti mind intenzívebbé váló verseny azonban immár a jövőbeli domináns politikai hatalom megszerzéséért is folyik.Az új technológiák annyira központi szerepet töltenek be a gazdasági versenyképesség megteremtésében és a nemzeti hatalom gyakorlásában, hogy rendkívül intenzívvé vált forradalmi technológiák kifejlesztésében és kihasználásában való domináns szerepért folytatott harc.

Konvergáló és divergáló gazdasági növekedés

Az új gazdasági elméletek által leírt világgazdaságot a nemzetgazdaságok és az egyes nemzetgazdaságok különböző régiói közötti divergáló és konvergáló gazdasági fejlődés jellemzi. A nemzetgazdaságokon belüli és azok közötti növekedési-fejlődési folyamat erősen egyenlőtlen marad.A humántőke rendelkezésre állása és a tudás felhasználásának képessége a gazdasági fejlődés legfontosabb determinánsai. Az oktatási, intézményi és/vagy egyéb más tényezők mind okai lehetnek annak, hogy a kevésbé fejlett országok nehezen felelnek meg a gazdasági fejlődés kívánalmainak. A nemzetgazdaságok csak akkor konvergálnak, ha hasonló társadalmi képességekkel bírnak. A társadalmi képesség kifejezése egy adott társadalom azon intézményi és humán összetevőire utal, amelyek csak lassan, a technológiai lehetőségekre adott oktatási és szervezeti válaszokon keresztül fejlődnek ki.A nemzetek között a társadalmi képesség szintjében megmutatkozó különbségek egyfajta centrum-periféria struktúrához vezetnek.A centrum-periféria szerkezetet a kölcsönös függőség tartja össze. Mégis, majdnem minden esetben a periféria sokkal inkább függ a magtól, mint fordítva. A centrum a periféria fő tőke és beruházási forrása, valamint hatalmas piac is a periféria exporttermékei számára. A periféria elsősorban az árucikkek, az alacsonyabb értékű termékek, vagy néha a munkaerő forrása.Lehetetlen megjósolni, hogy melyik gazdaság válik egyszer majd maggazdasággá vagy melyik ország csúszik le a periféria táborába. Mindezek ellenére a gazdasági fejlődés globális folyamatát illetően több általánosítás is tehető az új gazdaságföldrajzi elméletek kapcsán:1) A koncentráció, vagy agglomerálódás, folyamata fejlett és kevésbé fejlett régiókra bontja a világgazdaságot. A gazdasági tevékenységek koncentrációja különösen a gyártásra jellemző, mivel a vállalatok igyekeznek közel kerülni a nagy piacokhoz és a közbülső termékek szállítóihoz.2) A felhalmozódás elsősorban egyes fejlett gazdaságok régióira korlátozódik. Az egyenlőtlen növekedés és az ebből fakadó centrum-periféria struktúra átterjed a nemzeti határokon túlra is → a globális gazdaság ezért divergál3) A gazdasági növekedés folyamatosan és mindig egyenlőtlenül következik be, ahogyan a gazdasági tevékenységek csoportjai az iparosodott országokból az iparosodók felé áramlanak.

Az új gazdasági elméletekről általánosságban elmondható, hogy hozzájárulnak a világgazdaság dinamikájának jobb megértéséhez; azonban hiányoznak belőle kulcselemek. Krugman centrum-periféria modellje nem vesz tudomást a struktúra világgazdaságra vonatkozó gazdasági, és különösen politikai hatásairól. Krugman centrum-periféria modelljének egyik következtetése az, hogy valamiféle hierarchikus globális gazdasági és politikai struktúra fog létrejönni, amelyben a maggazdaságok birtokolják a legfontosabb gazdasági tevékenységeket és a függő periférián helyezkednek el az alacsonyabb hozzáadott-értékű gazdasági tevékenységek. Egy ilyen helyzet elkerülhetetlenül gazdasági feszültség, sőt akár politikai konfliktus forrásává válhat.

A nemzetek azért törekednek magrégiók kialakítására, mert az egyszerre jelent viszonylag magas béreket, gazdasági hatalmat és nemzeti autonómiát. Következésképpen szinte az összes kormány tudatos erőfeszítéseket tesz ennek érdekében, hogy protekcionista intézkedésekkel védje iparait, vagy új iparokat vonzzon magához.

Az új gazdaságföldrajz egy másik jelentős következtetése, hogy a kereskedelmi, illetve egyéb gazdasági akadályok lebontása előbb-utóbb a nemzeti határokon átnyúló gazdasági integrációhoz és a nemzetgazdaságok jelentős újrastrukturálódásához fog vezetni. A világgazdaságban mind erőteljesebben érvényre jutó gazdasági interdependencia a gazdasági tevékenységek földrajzilag is kimutatható eltolódásait fogják eredményezni, pl.: EU, NAFTA.

A világgazdaság egyenletes fejlődésének neoklasszikus feltételezése kétséget kizáróan irreális. A valóság sajnos az, hogy a fejlett és fejlődő gazdaságok közötti konvergenciával párhuzamosan a két tábor között feszülő konfliktus is éleződik.

7. fejezet – A politikai gazdaságtan nemzeti rendszerei

A nemzetgazdasági rendszerek közötti különbségek növekvő jelentőségére az 1980-as évek fejleményei irányították rá a figyelmet. A szocialista gazdaságok és a legkevésbé fejlett országok gyenge gazdasági teljesítménye azt eredményezte, hogy számos megfigyelő elismerte a piacgazdasági rendszerek fölényét. Szakértők hangsúlyozták, hogy a gazdasági sikerekhez vezető legmegfelelőbb út a kapitalista fejlesztési állam modelljének követése. A nemzetgazdaságok közötti különbségek jelentőségére világított rá az a tény is, hogy nőtt a nemzetközi gazdasági konfliktusok intenzitása.A nemzetgazdaságok közötti különbségek

A politikai gazdaságtan nemzeti rendszerei között számos lényeges különbségre lehet bukkanni, a figyelemreméltóak:1) az adott állam gazdasági tevékenységének elsődleges céljai2) az állam gazdaságban betöltött szerepe3) a vállalati szektor és a magánvállalkozások üzleti gyakorlata

Bár minden modern gazdaság alapvető feladata, hogy növelje állampolgárai jólétét, az egyes társadalmak más-más hangsúlyt fektetnek a lehetséges prioritásokra. Ezek a prioritások a fogyasztók jólétének növelésétől a nemzet erejének, hatalmának fokozásáig terjedően igen széles skálán mozognak, és erőteljesen befolyásolják a nemzetgazdaság olyan egyéb tényezőit is, mint az állam gazdasági szerepvállalása vagy a gazdaság szerkezete, amelyek vissza is hatnak az előbbiekre.

Egy ország gazdasági tevékenységének célja jelentős mértékben meghatározza az állam gazdaságban betöltött szerepét. A fogyasztói jólétet és a piaci autonómiát hangsúlyozó liberális társadalmakban az állam szerepe minimális, de legalábbis korlátozott. A liberális társadalmak különböző mértékben tekintik közösségi célnak a társadalmi jólétet, ugyanakkor valamennyiükben alapvető állami kötelezettségnek számít a piaci zavarok kiigazítása és a közjavak előállítása. Azokban a társadalmakban viszont, amelyekben túlsúlyban vannak a kollektív célok, az állam erőteljesebben avatkozik be a gazdaság működésébe és jellemzően intervenciós szerepet tölt be. E beavatkozás mélysége a japánok adminisztratív irányításától a Szovjetunió tervutasításos rendszeréig terjedően különböző szintű és mértékű lehet.

A piaci kapitalizmus amerikai rendszere

A politikai gazdaságtan amerikai rendszere azon az alapelven nyugszik, hogy a gazdasági tevékenység elsődleges célja a fogyasztó hasznosság növelése a jólét maximalizálása útján, míg e jólét eloszlása másodlagos jelentőséggel bír. Az amerikai gazdaság a kompetitív piacgazdaság neoklasszikus modelljét követi, amelynek kiindulópontja az egyének saját hasznossága, míg az üzleti vállalkozások nyereségük maximalizálására való törekvése. Az amerikai modell azon a feltételezésen alapul, hogy a piacok versenypiacnak minősülnek (a piaci verseny tökéletes) ahol pedig nem, ott a versenyt trösztellenes és egyéb politikákkal ösztönzik. Szinte bármilyen gazdasági tevékenység megengedett, amit explicit módon törvény nem tilt.Az amerikai gazdaságot helyesen jellemzik a menedzserkapitalizmus rendszereként. A vállalati menedzsment elvált a tulajdonosi szerkezettől, a vállalatot vezető elit gyakorlatilag öntörvényűvé vált.

Az állam gazdasági szerepe az USAban

Az amerikai kormányzat gazdaságban játszott szerepét nemcsak a neoklasszikus modell amerikai gondolkodásra gyakorolt befolyása határozza meg. Jelentős szerepe van ebben az amerikai politikai rendszer számos alapvető vonásának is. A gazdaság feletti hatósági funkciók a szövetségi kormányzat három ága között, valamint a szövetségi kormányzat és 50 állam között van megosztva. Az USAban a pénzügyi rendszer feletti fennhatóság, a Kincstár, a FED és számos független ügynökség között oszlik meg. Ezeket az ügynökségeket jelentős mértékben befolyásolják a szövetségi kormányzat törvényhozási és igazságszolgáltatási ágainak döntései, azok tevékenysége.Az amerikai állam gazdasági szerepkörét tovább korlátozzák a magán- és a közszféra között meghúzódó ellentétek. Az amerikai kormányzat gazdasági szerepe korlátozott. Ez alól kivételnek számít a makrogazdasági politika: a Kongresszus és a végrehajtó szervek felelősek a fiskális politikáért, míg a monetáris politika feletti ellenőrzés jogával a FED rendelkezik, a FED-funkciók pedig többnyire függetlenek a szövetségi állam többi funkciójától.Az amerikai kormányzat gazdasági szerepköre a gazdasági szabályozásban, a közjavak biztosításában és piaci zavarok elhárításában merül ki.Az iparpolitika eltérést mutat, hiszen az olyan célzott kormányzati eszköz, amely a gazdaság szerkezetét pénzügyi támogatások, a kereskedelem védelme és közbeszerzésének útján alakítja.Meghatározott iparágakat vagy vállalatokat azért választanak ki, mert feltételezik, hogy jobb munkahelyeket teremtenek, pl. feldolgozóiparok, vagy az egész gazdaságot érintő technológiai vagy egyéb tovagyűrűző hatásokat generálnak, illetve magasabb hozzáadott érték elérését teszik lehetővé. Ezek az iparágak többnyire a hadi vagy védelmi iparokhoz kapcsolódnak.

Vállalatirányítás és üzleti gyakorlat

A szigorú trösztellenes és versenyt támogató szabályok feladata a vállalati hatalom és irányítás koncentrációjának meggátolása. Az amerikai üzleti vállalkozások közötti információáramlás, a technológiai és egyéb erőforrások megosztása, valamint a közös stratégiai együttműködés jóval korlátozottabb, ami rontja az amerikai vállalatok globális versenyképességét.Az amerikai vállalatok részvényeseik érdekei iránt jóval nagyobb felelősséggel viseltetnek, mint a japán vagy a német társaságok, de a legnagyobb részvényesek az amerikai nagyvállalatok többsége esetében csupán a vállalati tőke 1-2 százalékát birtokolhatják.A vállalat, mint gazdasági formáció és a vállalatok társadalmi szerepének alapvetően eltérő koncepciójában lelhetők fel az amerikai típusú „részvényesi” kapitalizmus és a japán vagy német típusú érdekeltségi kapitalizmus közötti eltérés gyökerei. A részvényesi kapitalizmus amerikai rendszerében a vállalat alapvető érdeke, hogy nyereséget termeljen befektetői és részvényesei számára. Az általános elv az, hogy a vállalatot az alkalmazottai vagy a termelő egységei helyén élő közösségek irányában mnimális kötelezettségek terhelik.Az USA-ban a versenyző piacokon szereplő vállalatok feletti ellenőrzés semlegességét és a tisztességes ügymenetet a jogrendszer biztosítja. Japánban és Németországban viszont a gazdasági stabilitás fontosabb, mint a nyereségesség

A fejlesztő államkapitalizmus Japán modellje

Japánban a gazdaság alá van rendelve a társadalom szociális és politikai céljainak. WWII után Japán erejét arra összpontosította, hogy erős technológiai és ipari hatalommá váljon, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetett a japán társadalom harmonikus belső fejlődésére is. A japán állam igyekezett úgy irányítani a gazdaság működését és fejlődését, hogy az mindig megfeleljen ezeknek a társadalompolitikai céloknak.Japán politikai célját egy neomerkantilista jellegű nemzeti gazdaságpolitikával támogatták: a gazdaság aktív állami beavatkozást és szabályozást, valamint bizonyos iparágak nemzetközi versenyképességének növelése és világgazdasági vezető szerepének megteremtése érdekében iparvédelmi politikát igényelt.A japán gazdasági rendszer meghatározó elemei: gazdasági fejlődés, nagyvállalatok kulcsszerepe a gazdasági és társadalmi élet szervezésében, az egyén közösséggel szembeni alárendeltsége, a termelő fogyasztóval szembeni elsőbbsége, a kormány a vállalkozói szféra és a munkásság szoros viszonya és együttműködése. Japán = fejlesztő államkapitalizmus → állam központi szerepben a nemzetgazdaság fejlősésében.

Az állam gazdasági szerepe Japánban

Az 1868-as Meiji-restauráció óta a japán állam központi szerepet játszik a gazdaságban. WWII után a politikai elit és a japán nagyvállalatok erőteljesen törekedtek Japán nyugati felzárkózásának elérésére. Ennek érdekében az elit gyors iparosításba kezdett. Az alkalmazott stratégia protekcionista intézkedéseket, export vezérelte gyors növekedést és hasonló politikákat tartalmazott. A japán társadalom támogatta az állam széleskörű beavatkozását. A gyors iparosodás érdekében a japán állam támogatott és létrehozott bizonyos társadalmi jellemzőket, pl.: szorgalmas és magasan képzett munkaerőt. A japán állam beavatkozásának árnyoldala: a külföldi beruházások messze elkerülték az országot.

A japán állam további megkülönböztető vonása volt a kormányzati hivatalok szokatlan függetlensége és hatalma; a kormányzat gazdasági és egyéb hivatalai gyakorlatilag függetleneknek tekinthetők.A japán társadalom megkülönböztető vonása, hogy rengeteg közfeladatot a magánszféra lát el, a társadalom jelentős hányadának szociális jólétével kapcsolatos feladatokat például magánvállalatok látnak el.Az iparpolitika a japán politikai gazdaságtan legellentmondásosabb területe. WWII utáni évtizedekben a japán kormány leginkább protekcionista intézkedésekkel, és bőkezű támogatásokkal segítette a kiváltságos iparágakat, pl.: csúcstechnológia. A japán sikerek az ország páratlan gazdasági rendszerének és a kormány aktív gazdasági szerepének köszönhetőek.

A japán iparpolitika kulcsfontosságú és a japán gazdasági sikerekhez nagymértékben hozzájáruló eleme az új, kialakulóban lévő iparágak támogatása volt. Az új iparágakat Japánban az alábbi politikák keretében támogatták: adó- és pénzügypolitika → magas megtakarítások és befektetések, fiskális politika → magasan tartotta a fogyasztói árakat, stratégiai kereskedelempolitika és importkorlátozások, a kulcsiparok (acélipar) és az általános technológia kifejlesztésének kormányzati támogatása, vállalatközi együttműködést támogató versenypolitika és trösztellenes politika.

Vállalatirányítás és üzleti gyakorlat

Az ipari rendszert Japánban duális munkaerőpiac jellemzi. A nagy és igen versenyképes vállalatok munkavállalóinak derékhadát alkotó dolgozók egy életen át alkalmazásban állnak, fizetésüket a munkában eltöltött évek száma alapján kapják, és a vállalat közvetlen érintettjei közé tartoznak, ami azt jelenti, hogy a vállalat szociális felelőséggel tartozik irántuk.A japán cégek elsősorban érintettjeik (vállalatok dolgozói) iránt éreznek felelősséget. Az amerikai vállalatok profit maximalizálásra törekszenek, japán vállalatok ezzel szemben az értékesítés maximalizálására és a vállalati növekedésre törekednek.A japán vállalati rendszer különösen fontos eleme a keiretsu, egy olyan üzleti csoport vagy konglomerátum, melynek tagjait a kölcsönös bizalom köti össze és számos nagyvállalat kapcsolatrendszereként írható le.

A német szociális piacgazdaság rendszere

Németországban az export és a nemzeti megtakarítások és beruházások jóval nagyobb hangsúlyt kapnak mint a fogyasztás. A piacot meglehetősen szabadon hagyják működni Németországban, jóval kevésbé avatkozik be a gazdaságba a német állam. A német gazdasági rendszer igyekszik egyensúlyban tartani a társadalmi szempontokat és a piaci hatékonyságot. A német állam és a magánszektor a jóléti társadalom magasan fejlett rendszerét biztosítja.A német gazdasági rendszer ún. korporatista vagy jóléti államkapitalizmus megjelenítője, ahol a gazdaság szervezésében együttműködik a tőke, a szervezett munka és a kormányzat. Németországra jellemző, hogy a nagybankok létfontosságú szerepet töltenek be az ipar tőkeigényének kielégítésében. Az ún. együttdöntési jog egyenlő képviseleti jogosultságokat biztosít a felügyelő bizottságokban a munkavállalók és a menedzsment számára. Németország = szociális piacgazdaság.

Az állam gazdasági szerepe az Németországban

A politikai gazdaságtan német rendszerének középpontjában a központi bank, a Bundesbank áll. A Bundesbank a világháború utáni német gazdasági életben játszott kiemelkedően fontos szerepet. A Bundesbanknak sikerült stabil makrogazdasági környezetet teremtenie, az inflációs rátát is alacsonyan tartotta. Minden alapvetően hozzájárult a német ipar háború utáni versenyképességi sikereihez.A német kormányzat nem avatkozik be jelentősen a gazdasági életbe, azonban nyújt állami támogatásokat, védi a hanyatló iparágakat, mint pl. a Lufthansa.Mindezek ellenére az 1990-es évektől a német gazdasági rendszer hasonlít az amerikaihoz.

Vállalatirányítás és üzleti gyakorlat

A nagy és befolyásos szervezetek nemzeti szinten képviselik az üzleti szféra érdekeit, és a munkavállalók is jól szervezettek nemzeti szinten.A német piaci szerkezet egyik alapvető jellemzője, hogy a magánkézben levő középvállalatok igen fontos szerepet játszanak benne. A nemzetközi szinten kiemelkedő német nagyvállalatok, pl. Siemens vagy Daimler-Benz, jelenléte ellenére a német gazdasági sikerek alapvető forrása a középvállalatok szintje.A német vállalatirányítás egyik alapvonása mindig is a pénzügyi élet és az ipar integrációja volt. Különös figyelmet érdemelnek a legjelentősebb univerzális bankok (amelyek valamennyi létező pénzügyi szolgáltatással foglalkoznak), mint pl. Deutsche Bank vagy a Commerzbank, mivel e bankok és a nagy német multinacionális vállalatok képviselői egymás felügyelő bizottságaiban foglalnak helyet. A rendszer elősegíti az alapvető információk áramlását, a legkedvezőbb és legolcsóbb beruházási tőkék megszerzését és biztosítását, valamint a koordinált gazdasági tervezést.Németországban van egyrészről egy az amerikai igazgatóságokhoz hasonló felügyelő bizottság, és van az ügyvezető igazgatóból és a felső vezetőkből álló, ún. menedzsment igazgatóság.Németországban igen ritkák a vállalatfelvásárlások és a vállalatirányításért folytatott harcok, és a német bankok is igen ritkán adják el a német vállalatokban fennálló részesedéseiket.

A nemzetek közötti különbségek jelentősége

Az amerikai rendszer a fogyasztói igények maximalizálására törekvő és a változásokhoz igazodni képes gazdaságszervezés és működés neoklasszikus tanaira épült.A japán rendszer nagy hangsúlyt fektet a társadalmi harmóniára és a nemzeti hatalomra, ám a kritikusok szerint a rendszer túl rugalmatlan, merkantilista és nincs tekintettel más nemzetekre.A szociális piacgazdaság német modellje az amerikai és a japán rendszer számos előnyét de egyben hátrányát is tartalmazza.

Jobb-e valamelyik rendszer a többinél?

Függetlenül attól, hogy a szabadpiaci mechanizmus vagy az állami beavatkozás valamilyen formájában, a társadalomnak ösztönöznie kell a vállalkozási kedvet. Az innovációt, a felhalmozást és az alapvető termelési tényezők hatékony felhasználását (főként a tőkeberuházások és alapvető termelési tényezők hatékony felhasználását). A társadalomnak értékelnie kell az innovációs tevékenységet, és javítani kell a nemzetgazdaság alkalmazkodóképességét a gazdasági, technológiai és egyéb változásokhoz.Veszélyes lehet kijelenteni, hogy bármelyik gazdasági rendszer modellje jobb, mint a másik.

Versengenek-e egymással a nemzetek?

A mainstreamhez tartozó közgazdászok úgy képzelik, hogy a nemzetek nemzetekként egy zéró-összegű játszmában versenyeznek a piaci részesedésért. Paul Krugman úgy érvelt, hogy a nemzetközi gazdasági verseny individuális üzleti vállalkozások, vállalatok között, és nem nemzetgazdaságok között áll fenn. Ugyanakkor úgy érvelnek, hogy a szabad kereskedelem és a nemzetközi verseny mindenki számára előnyös.Krugman arra figyelmeztetett, hogy a versenyképesség hangsúlyozása elvonja a figyelmet olyan alapvető amerikai problémákról, mint az alacsony megtakarítási ráták és a munkaerő-állomány vészesen nagy arányára jellemzően egyre csökkenő képzettségi szint.Valamennyi gazdaság teljesítményének legmegfelelőbb mutatószáma a nemzet termelékenysége és nem kereskedelmi vagy nemzetközi fizetési mérlegének egyenlege.A versenyképesség egy nemzet önmaga megújítására való képességeként definiálható. Ebben az értelemben a versenyképesség végül is a társadalom azon képességét jelenti, hogy folyamatosan képes önmagát a gazdasági, politikai és technológiai változásoknak megfelelően átalakítani.

Konvergencia, harmonizáció vagy kölcsönös elismerés?

A világgazdaság kiegyensúlyozott működésének és teljes fejlődésének gátat szabó problémákra számos megoldási lehetőség adódik. A különbségek kiküszöbölhetők vagy legalábbis csökkenthetők piaci mechanizmusok útján, ahogy azt a neoklasszikus konvergencia-elmélet javasolja, de az eltérő nemzeti megoldások és gyakorlatok politikai tárgyalások során harmonizálhatók. A nemzeti különbségek kezelésének harmadik módszere, a kölcsönös-elismerés módszere, amely azt jelenti, hogy a nemzetek tiszteletben tartják egymás gazdasági és üzleti módszereit, eljárását. A kölcsönös elismerés elve központi szerepet játszott az európai regionalizmus folyamatában.

Konvergencia

A neoklasszikus konvergencia-elmélet szerint a kölcsönös gazdasági függőség önmagában is a nemzetgazdasági teljesítmények konvergenciájához vezet, mivel az egyes nemzetek gazdasági növekedésének mértéke, termelékenységük és nemzeti jövedelmük szintje egymáshoz közelít. A piac végül valamennyi gazdaságban egyre inkább központi szerephez fog jutni. A neoklasszikus közgazdaságtan gazdaságpolitikai követelményei, a gazdasági nyitottság, a be nem avatkozás etc, válnak majd az adott társadalom gazdasági tevékenységének vezérelvévé.Tényleg létezik-e intézményi konvergencia, közelítenek-e egymáshoz az egyes országok intézményei vagy nem?A nemzeti intézmények között csekély konvergencia tapasztalható a globalizáció ellenére. A nemzeti intézmények konvergenciája nemzetközi tárgyalások függvénye. A globalizáció hazai hatásai többnyire az adott államtól függenek. Németország a német újraegyesítés után kénytelen volt hatalmas pénzösszegeket pumpálni a kelet-német hátországba, meg kellett küzdenie az igen magas munkerőköltségekkel, valamint jelentős mértékben ki kellett vennie a részét az egységes európai valuta bevezetésének költségeiből. A német jóléti rendszer költségei és a gazdasági hatékonyság javítása érdekében a német vállalatokat arra ösztönözte, hogy termelésüket Kelet-Európába vagy máshová telepítsék át.A német gazdaságot az információs forradalom korának követelményeihez kellett igazítani, amihez komoly reformokra és strukturális változásokra, elsősorban a vállalatok és a bankok

közötti igen szoros kapcsolatok felszámolására vagy legalábbis határozott gyengítésére volt szükség. Azzal, hogy jelentős tőkemennyiséget kötöttek le a tradicionális szektorokban és gyengítették az egyéni vállalkozásokat. Németországnak óriási mennyiségű tőkét kellett új iparágakba invesztálnia azért, hogy magát csúcstechnológiára épülő információs gazdasággá alakítsa.Japánban szintén sürgetővé váltak az intézményi változások. 1990-es évek eleje: bankkrízis, buborékgazdaság összeomlott, 1997: délkelet-ázsiai gazdasági válság → 1998: mély krízis amelyből az exportvezérlet gazdaságpolitika sem jelentett megoldást. Öregedő társadalom, nem-exportáló szektorokban alacsony termelékenységi ráták → gazdasági szerkezetváltás kell, gazdasági reformok szükségesek: exportorientált gazdasági berendezkedésről át kell térni a belső piac vezérelte növekedési stratégiára, a gazdaságot meg kell nyitni a feldolgozott termékek növekvő importja és a közvetlen külföldi beruházások előtt, valamint széleskörű és jelentős mértékű gazdasági deregulációra van szükség.

Harmonizáció

A nemzeti különbségekből adódó problémák megoldásának másik lehetséges módja a harmonizáció.

A harmonizáció koncepciója szerint a jelentős eltérések megszüntetéséről nemzetközi tárgyalások keretében kell dönteni. A harmonizációt célzó kormányzati politikák jó része a WTO és sok más nemzetközi intézmény kompetenciájába tartozik.GATT – 1980-as fordulója: reciprocitás elve – speciális kölcsönösség elve alapszabállyá válik. A nemzetek széles körű engedményeket nyújtanak kereskedelmi partnereiknek, ha azok viszonzásképpen ugyanilyen mértékben biztosítanak nekik valamilyen kedvezményeket.A versenypolitika egyike a gazdaságpolitika legsarkalatosabb és legkritikusabb pontjainak, és a legtöbb súrlódást okozza a gazdasági élet szereplői között. Közgazdászok szerint a transznacionális vállalatok korlátozó üzleti gyakorlata akadályozza a gazdasági növekedést, a kereskedelem-bővítést és általában a gazdasági célok elérését. USA versenypolitikájának középpontjában a trösztellenes intézkedések állnak, amelyek a vállalatok összejátszását és a vállalati hatalom koncentrálását hivatottak megelőzni, ezért az amerikai versenypolitika kifejezetten a külföldi vállalatok amerikai piacra lépését segíti elő.A japán versenypolitika tolerálja, támogatja a hatalmi koncentrációt.

Kölcsönös elismerés

A nemzeti különbségek kezelésének és áthidalásának legegyszerűbb módja a kölcsönös elismerés módszere.Lényege, hogy minden nemzet köteles legitimnek elfogadni azokat a szabályokat, amelyekkel más nemzetek gazdaságukat szabályozzák. Az a multinacionális vállalat például, amelyik leányvállalatot alapít egy másik országban, szabadon folytathatja tevékenységét ott, úgy, mintha saját országában végezné. Az eljárást az EU vezette be először.

Összegzés

A nemzetgazdaságok közötti fokozódó interdependencia következtében a társadalmak közötti jogi, politikai és strukturális különbségek egyre fontosabbá váltak, mivel gyakori feszültségforrások, s esetenként politikai konfliktusok kiváltó okai is voltak. A politikai gazdaságtan eltérő nemzeti rendszerei komolyan akadályozzák a mainál nyitottabb multilaterális világgazdaság kifejlődésének folyamatát. Az egyes országok versenypolitikája,

üzleti gyakorlata és vállalati struktúrái közötti különbségek a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások alapvető vitatémájává váltak.

8. fejezet – A kereskedelmi rendszer

A közgazdasági iskolák nagy része a kereskedelmi protekcionizmussal szemben a szabadkereskedelem felsőbbrendűségét hirdeti. A szabad kereskedelmet tartják a leghatásosabb gazdaságpolitikának egy ország számára, még akkor is, ha minden más ország kereskedelmi korlátozásokat alkalmaz. Érvelésük szerint ugyanis, ha más országok kereskedelmi védelemhez folyamodnak, az egyedüliként nyitott gazdaság még mindig többet nyer az olcsóbb importból, mint amennyit veszít az elzárt piacok elveszítéséből. A szabadkereskedelem történelmileg mindig is inkább a protekcionizmus szabálya alóli kivétel volt. A nemzetállamok legtöbbször úgy próbálnak meg hasznot húzni a külföldi piacokból, hogy saját gazdaságukat nem hajlandóak megnyitni.

A szabadkereskedelem és a nemzetközi laissez-faire klasszikus időszaka kevesebb, mint három évtizedig tartott kb. az 1870-es évekig, amikor a védelmi vámok jelentősen növekedtek. A kereskedelmi protekcionizmus a 19. század utolsó évtizedeitől a 30-as évek nagy válságáig egyre elterjedtebb lett és a WWII utáni évekig folyamatosan erősödött. A GATT védnöksége alatt és az amerikai vezetés erős támogatásával megrendezett egymást követő kereskedelmi fordulók eredményeként a WWII után a világ ismét a kereskedelmi liberalizáció és növekedés korszakát élte. A nemzetközi kereskedelem még a nemzetgazdaságoknál is gyorsabban növekedett. Ez a nemzetállamok közötti gazdasági kapcsolatok megsokszorozódását, a gazdasági integráció mélyülését eredményezte. Az 1970-es évek közepén tapasztalt globális stagfláció, valamint az új protekcionizmus lelassították és olykor vissza is fordították a liberalizációs folyamatot. Az új protekcionizmus elindításában az USA járt az élen, hiszen olyan nem vámjellegű akadályokat állított fel, mint pl. az önkéntes exportkorlátozás, amelyek célja elsősorban a japán import kiszorítása volt.

A nemzetközi közösség a kereskedelmi tárgyalások újabb fordulóival, különösen a kereskedelmi tárgyalások uruguay-i fordulójának (1993) sikeres lezárásával további jelentős lépéseket tett a kereskedelmi liberalizáció irányába. Ez a forduló hozta létre a WTO-t, hogy felváltsa az elavuló GATT-ot. Mindeközben újabb veszélyek bukkantak fel: az irányított kereskedelem, a gazdasági regionalizmus, a kereskedelmet érintő munkaügyi előírások és környezetvédelmi problémák kérdése.Azonban a szabadkereskedelem és a protekcionizmus közötti feszültség tovább éleződik. A 21. század elején a szabadkereskedelmi rezsimet a szellemi, a gazdasági és a politikai szféra különböző fejleményei egyaránt fenyegetik.A kereskedelem hatásairól szóló vita egyre inkább a kultúrára, a nemzeti szuverenitásra, és más önmagában is komplex kérdéskörökre terjedt ki. A probléma ezzel nyilvánvalóan az, hogy összetettségüknél fogva az alkufolyamatok nem eredményeznek kompromisszumos megoldásokat. Ráadásul a szabadkereskedelemmel szembeni politikai ellenállás erősödött a munkások jogait, a környezetvédelmet és az emberi jogokat képviselő csoportok körében. Sok kevésbé fejlett ország ma is úgy véli, hogy a kereskedelmi rendszer számukra nem szolgál előnyökkel. Az USA, NYEU és Japán visszautasítja egyes kereskedelmi akadályok felszámolását: a kereskedelmi nyitás politikai költségei számukra elfogadhatatlanok. A kereskedelmi liberalizáció válsága 1999-es WTO ülésen jutott el csúcspontjára.

A szabadkereskedelmről szóló vita

A szabadkereskedelem liberális elmélete a klasszikus közgazdászok által megfogalmazott piaci rendszer elvein alapszik. Adam Smith és David Ricardo érvelése szerint a javak szabad áramlása előtti akadályok eltörlése lehetővé teszi a nemzetgazdaságok szakosodását, illetve a világ szűkös erőforrásainak optimális kihasználását. A szabadkereskedelem ugyanis a komparatív előnyök elvének, azaz a relatív tényezőáraknak (föld, tőke, munka ára) megfelelően hatékony kereskedelmi szerkezethez vezet. A komparatív előny vagy komparatív költségek elvének alkalmazása következtében egy ország nagyobb gazdasági jólétet ér el a külkereskedelemben való részvétellel, mint gazdaságának külföldi piacokkal szembeni védelmével. A kereskedelmi liberalizáció maximalizálja a fogyasztó rendelkezésére álló termékválasztási lehetőségeket, csökkenti az árakat, valamint elősegíti a világ szűkös erőforrásainak hatékony kihasználását.

A kereskedelmi liberalizáció számos egyéb előnnyel jár:

1) Növeli a versenyt a hazai piacokon, ezáltal aláássa a verseny elleni tevékenységet, csökkenti az árakat, maximalizálja a fogyasztói választás lehetőségét, és növeli a nemzetgazdaság hatékonyságát.

2) A szabadkereskedelem a gazdasági szakosodáson keresztül a nemzeti és a globális jólétet egyaránt növeli azáltal, hogy a nemzetállamok számára lehetővé teszi azon termékek és szolgáltatások exportálását, amelyekben komparatív előnnyel rendelkeznek, illetve azon termékek és szolgáltatások behozatalát, amelyekben nem rendelkeznek komparatív előnnyel.

3) A szabadkereskedelem a technológia és know-how nemzetközi áramlását is ösztönzi világszerte. Ezáltal lehetőséget nyújt a fejlődő államoknak, hogy a jövedelem és a termelékenység terén a fejlettebb gazdaságokhoz felzárkózzanak.

4) A szabadkereskedelem és az annak eredményeképpen létrejött nemzetközi együttműködés javítják a világbéke kialakításának lehetőségeit.

A szabadkereskedelem felsőbbrendűsége alól egyes közgazdászok szerint egyetlen kivétel engedhető meg: a kialakulóban lévő hazai iparágak külső piacokkal szembeni védelme.

A kereskedelmi korlátozás hívei legtöbbször bizonyos politikai, gazdasági és egyéb célkitűzéseket kívánnak elérni.

A kevésbé fejlett országok képviselői szerint az iparosodott országokkal folytatott kereskedelem az imperializmus egyik formája, ezért úgy tartják, hogy a szabadkereskedelem csak a fejlett országoknak kedvez, hiszen a kevésbé fejlett országok fejlettektől való függőségéhez vezet.A fejlődő országokban a protekcionizmus híveinek táborát erősítik a fejlesztő állam koncepciójának támogatói, akik szerint a szabadpiaccal szemben az államnak kell vezető szerepet játszania a gazdaság fejlesztésében.A fejlett gazdaságokban viszont a kereskedelmi korlátozás harcosai a globalizáció egyéb megnyilvánulásaihoz hasonlóan elutasítják a szabad kereskedelmet, mivel azok veszélyeztetik a munkahelyeket, a béreket és a hazai társadalom jólétét. Az iparosodott országok szakszervezetei egyre inkább szorgalmazzák az alacsony munkabérű, a munkaügyi előírásoknak nem megfelelő gazdaságokból érkező importtal szembeni védelmet.

A gazdasági nacionalizmus és a kereskedelem védelme melletti legátfogóbb elmélet Friedrich List német közgazdász nevéhez köthető. List szerint a fejlett iparral rendelkező országok is akkor csökkentették kereskedelmi korlátozásaikat, amikor iparágaik már elég fejlettnek bizonyultak ahhoz, hogy kiállják a világpiaci verseny próbáját. Az iparosodott országok csak ezután lettek a szabadkereskedelem lelkes hívei. A szabadkereskedelem List szerint az erős államok politikája volt. Ha megpróbálnánk List szavait modern szóhasználatra lefordítani, azt mondhatnánk, hogy minden sikeres ipari hatalom történelmének egy pontján aktív iparpolitikát folytatott

Nemzeti iparpolitikán a 20. század elején sokan a csúcstechnológiai és más kitüntetett szektorok támogatását és védelmét értik, amelyek célja végső soron a nemzet ipari erejének növelése, versenyképességének javítása. A sikeres aktív állam a rendelkezésre álló eszközrendszer minél szélesebb skáláját fel kell használnia: így a kereskedelemkorlátozást, az aktív iparpolitikát, és a kormányzati beavatkozás egyéb formáit.

A kereskedelmi liberalizáció melletti érvek ellenére a protekcionizmus tovább él, ráadásul hívei meglehetősen gyakran sikerrel járnak a védelmi akadályok kivetésében.Az endogén kereskedelmi elmélet szerint a protekcionizmust sikerének oka elsősorban a politikai döntéshozatal természetéből fakad. Egy ilyen politikai folyamat sokkal inkább kedvez a protekcionizmust támogató szervezett érdekcsoportoknak, mint a szervezetlen és elszórt fogyasztói érdekeknek. A szabadkereskedelem előnyei szétszóródnak a számtalan fogyasztó között, míg a védelem előnyei a termelők kis csoportjánál koncentrálódnak.

A hagyományos kereskedelmi elmélet felülvizsgálata

A komparatív költségek vagy előny H-O modellje szerint egy ország azon termékek termelésére és exportálására szakosodik, amelyekben költségelőnye van más országokkal szemben. A H-O modell szerint egy ország komparatív előnyét és kereskedelmi szerkezetét az adott ország tényezőellátottsága és az iparágak tényezőintenzitása határozza meg. Ez azt jelenti, hogy:

1) Egy ország azon termékek termelésére és exportálására szakosodik, amelyek a relatíve bőségesen rendelkezésre álló tényezőben intenzívek, azaz egy tőkegazdag ország tőkeintenzív termékeket fog exportálni.2) A kereskedelem azoknak kedvez, akik helyi szinten bővében vannak a tényezőknek, és azokat fogja károsítani, akik a szűkös forrásokkal bírnak. A kereskedelmi liberalizáció a tényezőjövedelmek eloszlására fontos hatást gyakorol.3) A termelési tényezők (tőke és munka) és termékek nemzetközi áramlása azonos törvények szerint megy végbe és tökéletesen helyettesítik egymást.4) Bizonyos feltételek mellett a termékek kereskedelme minden termelési tényezőre nézve idővel kiegyenlíti a béreket és a profitot.

A H-O modellel az alapvető probléma az, hogy a valóságban kialakuló kereskedelmi szerkezetek legtöbbször eltérnek az elméletben megjósolttól. Valójában az iparosodott országok közötti kereskedelem nagy része azonos szektorokban zajlik.

Az emberi tőke fogalma

Az USA-nak meglepő módon a munkaintenzív termékek exportálásában van komparatív előnye – különösen a mezőgazdasági termékek és egyéb árucikkek esetében. Ez az empirikus

felfedezés a H-O tételnek ellentmond, hiszen eszerint a tőkegazdag USA-nak tőkeintenzív termékek termelésére kellett volna szakosodnia. Ezt az anomáliát úgy oldották meg, hogy a kereskedelemelméletbe és neoklasszikus növekedéselméletbe is integrálták a humán tőke és a méretgazdaságosság fogalmát. A képzésbe, oktatásba és know-how-ba történő beruházás jelentőségének és hatásának a felismerése, valamint a munkások szakképzettségének és termelékenységének ebből következő növekedése adott választ a paradoxonra.

Az iparon belüli kereskedelem bővülése

Nyugat-Európa újjáépítése és az egymást követő GATT fordulók eredményeképpen szabadabbá vált kereskedelem következtében a termék- és tényezőáramlás nagyobb részben a hasonló tényezőellátottságú országok között folyt, hiszen az iparosodott gazdaságok exportjának jelentős része más iparosodott országokba irányul. Az ilyen iparon belüli kereskedelem azt jelenti, hogy egy gazdaság ugyanabban a gazdasági szektorban exportál és importál termékeket. Ezzel szemben az iparok közötti kereskedelem azt jelenti, hogy teljesen eltérő gazdasági szektorokban exportálnak és importálnak termékeket.

A nemzetközi kereskedelem és a külföldi beruházások összefonódása

A háború utáni időszak fontos fejleménye volt, hogy a multinacionális vállalatok (MNC-k) jelentőségének növekedése következtében egyre inkább összefonódott a nemzetközi kereskedelem és a közvetlen külföldi beruházás (FDI).

A komparatívtól a kompetitív előnyig

A közgazdászok fokozatos a kompetitív előnyt kezdték hangsúlyozni – különösen a csúcstechnológia területén. A nemzetközi versenyképesség gyakran a növekvő hozadék elvén alapuló tetszőleges szakosodás eredménye.Michael Porter szintén a kompetitív előnyök segítségével magyarázza bizonyos szektorokban az amerikai vállalatok külföldi versenytársaikkal szembeni előnyét. Pl. az USA kompetitív előnye a repülőgépgyártásban vagy Japán előnye az elektronikában és gépkocsigyártásban megkérdőjelezhetetlennek tűnik.

Porter empirikus kutatásainak eredményei szerint egy nemzetgazdaság belső jellemzői határozzák meg a kompetitív előnyök kifejlődését bizonyos iparágakban: a nemzeti kultúra szerepe a gazdasági tevékenységekben, a tőke és a munka helyzete, a kereslet jellege, a támogató iparágak állapota és a gazdaság ipari szerkezete. Ezek a tényezők határozzák meg a hazai versenyfeltételeket, amelyek ugyanakkor befolyásolják a gazdaság bizonyos szektorainak nemzetközi versenyképességét.

Az új kereskedelemelmélet

Új kereskedelem elmélete = stratégiai kereskedelemelmélet. Ez magában foglalja a tökéletes verseny, a méretgazdaságosság, a választékgazdaságosság, a tapasztalatszerzés, a kutatás-fejlesztés jelentőségének és a technológia tovagyűrűző hatásainak elismerését. A stratégiai kereskedelemelmélet azért jelentős, mert megkérdőjelezi a szabadkereskedelem elméleti alapjait.

A stratégiai kereskedelemelmélet tökéletlen vagy oligopol verseny létét egy lépéssel továbbviszi, és amellett érvel, hogy a kormány igenis tehet bizonyos lépéseket saját oligopol vállalatai megsegítésére. A gazdaságpolitikai segítheti a hazai vállalatokat pozitív extern hatások (pl. technológiai tovagyűrűző hatások) generálásban, valamint abban, hogy a profitot a külföldi vállalatok felől a hazaiak felé tereljék. A stratégiai kereskedelemelmélet elismeri, hogy az állam aránytalanul magas megtérülés reményében kereskedelmi kérdésekben hatékonyan beavatkozhat. Ilyen stratégiai kereskedelempolitika lehet egy hazai vállalat termelési kapacitásbővítésének (megelőzés vagy elrettentés) vagy akár csak kapacitásbővítéssel kapcsolatos jelzésének támogatása.

A stratégiai kereskedelemelmélet elsősorban abban különbözik a hagyományos kereskedelemelmélettől, hogy feltételezi: bizonyos gazdasági szektorok a gazdaság egészének működésében kitüntetett szerepet játszanak. Ez a kitüntetett szerep az, amely a kormányzati támogatást indokolja.

A háború utáni kereskedelmi rezsim

WWII utáni kereskedelmi rendszer az amerikai és brit tárgyaló felek közötti konfliktust lezáró kompromisszum eredménye. Az amerikai fél a nemzeti piacok minél gyorsabb megnyitása és a szabadkereskedelem mellett érvelt. Bár a britek is pártolták ezt, azonban féltek a teljes foglalkoztatottságot elsődleges célként kitűző nemzeti gazdasági autonómiájuk elvesztésétől.

Az USA és főbb gazdasági partnerei 1948-ban életre hívták a GATT-ot, hogy elősegítsék a szabadabb és tisztességesebb kereskedelmet, elsősorban a vámakadályok tárgyalásos úton történő csökkentésén keresztül. A GATT lett a világ fő kereskedelmi szervezete, amely rögzített szabályokkal működő kereskedelmi rendszer. A GATT a multilaterializmus elvén alapult, a kereskedelmi szabályokat diszkrimináció nélkül kiterjesztették a GATT minden tagjára, míg az unilaterializmust, a bilaterializmust és a kereskedelmi blokkokat az egyezmény rendkívüli helyzeteket kivéve tiltotta. A rendszer másik jellemzője a reciprocitás elve volt. Ez azt jelentette, hogy a szabályokat a felek kölcsönösen kiegyensúlyozott eredmények alapján határozták meg.

A GATT nem volt több egy tárgyalási fórumnál, vagyis nem volt nemzetközi szervezet, a szabályalkotás nem tartozott hatáskörébe. A GATT-nak nem volt felhatalmazása mezőgazdasággal, szolgáltatásokkal, szellemi tulajdonjogokkal vagy külföldi közvetlen beruházásokkal foglalkozni. A kereskedelmi viták elrendezésében hatalma korlátozott volt. WTO felelőssége és autoritása sokkal szélesebb, hiszen a korábbi titkársággal (GATT) szemben teljes jogú nemzetközi szervezetnek tekinthető.

A GATT és utóda, a WTO, célja a kereskedelmi akadályok csökkentése. A WTO logikája arra a feltételezésre épül, hogy mivel a szabadkereskedelem valamilyen érdeket mindig károsítani fog, ezért a liberalizációnak elkerülhetetlenül mindig lesznek ellenzői, következésképpen a liberalizációt koordináltan, lépésről lépésre, engedményről engedményre kell végrehajtani.

A GATT létrehozott egy szabály alapú kereskedelmi rendszert, ami diszkriminációmentesség, a feltétlen reciprocitás és az átláthatóság elvére épült. Mivel a kereskedelmi kapcsolatok fogolydilemma típusú helyzetek, a konfliktusok megakadályozására félreérthetetlen szabályrendszer kialakítása szükséges.

A nemzetközi kereskedelem liberalizálására jelentős kezdeményezés a Tokiói-forduló (1973-1979) volt, amely több éves küzdelem után minden addiginál átfogóbbnak bizonyult. A legtöbb ipari termék esetében jelentős vámcsökkentéseket foglalt magában, liberalizálta a mezőgazdasági kereskedelmet és csökkentette a nem vámjellegű akadályokat. Az ipari országok ígéretet tettek arra is, hogy nagyobb figyelmet szentelnek a legkevésbé fejlett országok exportjával kapcsolatos különleges elbánásra irányuló követeléseiknek. A Tokiói-forduló legfontosabb feladata ugyanakkor az volt, hogy magatartási kódexet dolgozzon ki a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlattal szemben.

Az Uruguay-i forduló és a világkereskedelmi szervezet

Az 1980-as évek közepére a Bretton Woods-i kereskedelmi rezsim már nem felelt meg az erősen integrált világgazdaság szabályozásának, amelyet már az oligopol verseny, a méretgazdaságosság és a dinamikus komparatív előnyök jellemeztek. 1986-1993: Uruguay-i forduló → multilaterális kereskedelmi rendszer érdekében kereskedelmi tárgyalások USA nyomására.

Az Uruguay-i fordulón kidolgozott szerződés, amely 1995 jan. 1-én lép életbe, csökkentette az ipari termékek vámját, és több területen is csökkentette a kereskedelmi akadályokat, továbbá csökkentette az importkvótákat és eltörölt bizonyos kereskedelmi támogatásokat. A kereskedelmi szabályokat sikerült olyan területekre is kiterjeszteni, mint a mezőgazdaság, a textilipar, a szolgáltatások, a szellemi tulajdonjogok és a külföldi beruházás.

Az Uruguay-i forduló legjelentősebb teljesítménye a WTO létrehozása volt. A WTO szabályai kiterjedtebbek és kötelező érvénnyel bírnak. WTO = amerikai teremtmény.

A nyitott kereskedelmi rendszerre leselkedő új veszélyek

1999 – Seattle → vitatott pontok megvitatása a WTO kereskedelmi-miniszteri konferencián. Összeomlik a konferencia – sok eltérő nézőpont, utcai tüntetések.

Az új kereskedelem agenda

A világkereskedelem volumenének növekedésével, illetve a kereskedelem mélyülésével együtt politikai és kereskedelmi kérdések egyre nagyobb mértékben fonónak össze. A szabadkereskedelem egyre gyakrabban kerül ellentétbe jelentős hazai érdekekkel. Ezek a kereskedelemtermészetét érintő változások olyan új kereskedelmi agenda megalkotását feltételezték, amely a legvitatottabb kérdésekkel is foglalkozik. Olyan kérdésekkel, mint pl. a munkaügyi szabályozások, az emberi jogok, a környezetvédelem vagy a nemzeti szuverenitás.

Összegzés

A kereskedelmi rezsim a 20. század második felének egyik legfontosabb eredménye volt. A döntési körüli heves viták ellenére a WTO vitarendezési mechanizmusa eddig jól működött.

9. fejezet – A nemzetközi monetáris rendszer

WWII utáni évtizedekben a pénzügyi és a monetáris kapcsolatok elkülönültek egymástól. A mai értelemben vett nemzetközi pénzügyi rendszer nem létezett, mivel minden állam önálló,

független tőkeellenőrzési rendszerrel rendelkezett. A nemzetközi pénzügyi rendszer az 1973-as első olajválság és az OPEC felhalmozódott óriási pénzügyi többlet eredménye. Ezután indult meg a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszer integrációja.

A nemzetközi monetáris rendszer alapvető funkciója a reálgazdasági tranzakciók (kereskedelem, termelés stb.) előmozdítása, addig a nemzetközi pénzügyi rendszer a gazdasági tevékenységekhez és a gazdasági fejlődéshez szükséges beruházási tőkét biztosítja szerte a világon. A monetáris és pénzügyi rendszer sikere vagy bukása kihat a világgazdaság hatékonyságára és globális jólétre, de működésük összefonódott mára és rendkívül bonyolulttá vált.

Az 1970-es években a rögzített árfolyamrendszer összeomlott, s azóta sem sikerült a világon stabil és megfelelően működő nemzetközi monetáris rendszert kialakítani.

A WWII utáni nemzetközi monetáris rendszer

A WWII utáni nemzetközi monetáris rendszer 1944-ben alakult ki, és arra az elvre épült, ami szerint az árfolyamokat rögzíteni kell, különben a világgazdaság elkerülhetetlenül anarchiába süllyed, és ismét elterjed a 30-es évek rossz politikája. Ezért hozták lére az IMF-et, amelynek elsődleges feladata a tagországok kormányai számára megfelelő devizatartalékokat biztosítson azért, hogy a valutájuk árfolyamát előre meghatározott szinten tudják tartani. IMF működésének lényege, hogy a tagországok hozzájárulásaiból kialakított tartalékalapból hiteleket folyósít a nemzetközi fizetési problémákkal küzdő országoknak. Plusz, a globális infláció vagy leértékelés elkerülése érdekében a tagországok pénzügypolitikáját sztenderd, objektív követelményekhez kötötte.

A monetáris rendszer stabilizációja általában úgy biztosítható, hogy az egyes valutákat valamilyen nem monetáris eszközhöz kötik, mint amilyen az arany is volt, koordinálják az egyes országok nemzeti pénzügypolitikáját vagy kiválasztanak egy olyan országok, amely a múltban olyan gazdaságpolitikát folytatott, amely a jövőre nézve is kívánatos szintű gazdasági stabilitást tud biztosítani tud biztosítani, a többi állam pedig ezt követi. WWII után egyszerre alkalmazták mindhárom módszert: 1) a nemzeti valutákat a dollárhoz kötötték, 2) a dollárt pedig az aranyhoz, 3) a nagyhatalmak pedig informális úton egyeztették, összehangolták gazdaságpolitikájukat.

WWII után tehát rögzített árfolyamokra épülő monetáris rendszer jött létre, amely egészen a 70-es évek elejéig fennállt, s igen sikeresen működött. A rendszer lényege az volt, hogy egyszerre biztosította a nemzeti politikák autonómiáját és a nemzetközi monetáris stabilitást. Ez egy olyan kompromisszum volt, ami átmenetet képzett egy szigorú 19. századi aranysztenderd rendszer és az 1930-as évek pénzügyi anarchiája között.

A rendszer a következő alapelvekre épült: rögzített árfolyamok, az egyes államok számára megfelelő mozgástér biztosítása a különleges helyzetek kivédésére, a nemzetközi fizetési nehézségek esetére megbízható hitelek a tartalékalap terhére; az államok megállapodása, hogy valutájukat a dollárhoz kötik és elfogadják, hogy az arany unciánkénti értékét 35 dolláron rögzítik. A rendszer működéséért az IMF volt felelős: valamely nemzet fizetési mérlegének súlyos egyensúlytalansága esetén kiigazíthatta az árfolyamokat, s a mérleghiánnyal küzdő államok rendelkezésére bocsáthatta devizatartalékait. 30 évig ezek sikeresen működtek.

Azonban a rendszer nem váltotta be az alapítók reményeit. A leglényegesebb eltérés az volt, hogy bár a devizatartalékolásért az IMF felelt, a valóságban a tagállamok dollárt tartalékoltak, így a nemzetközi monetáris rendszer alapja a dollár lett → 1971-ig szükségtelen volt az IMF közbelépése. 1960-as években azonban az USA az árstabilitást már nem tudta fenntartani és az infláció emelkedése, valamint a háború oda vezetett, hogy Nixon-kormányzat 1971. augusztusában feladta a rögzített árfolyamrendszert, de a rendszer centruma ennek ellenére is a dollár és az USA maradt.

A dollár szerepe a nemzetközi monetáris rendszerben hozzájárult az amerikai szövetségi rendszer és a világgazdaság működésének fenntartásához; a dollár nemzetközi szerepe megalapozta az USA globális gazdasági és politikai pozícióit. Mivel az USA szövetségesei és legfőbb üzleti partnerei politikai és gazdasági okokból kitartottak a dollár mellett, így a dollár nemzetközi szerepe biztosítani tudta az USA számára a szenioritás jogát. A szenioritás azt jelenti, hogy az aki, biztosítja valamely gazdaság valutáját, privilégiumokat élvez.

A dollár rendszerének paradoxona: NYEU, Japán újjáépítése + Vietnám és koreai háború → hatalmas összegek áramlanak ki az USA-ból → ez azt hordozta magában, hogy az USA egy idő után nem tudhatta biztosítani az unciánkénti 35 dolláros aranyárfolyamot a befektetők számára visszafizetni.

A dollár iránti bizalom csökkenésének volt köszönhető a megindult aranyspekuláció is, s a nemzetközi közösség minden, a rendszer helyreállításáért tett erőfeszítése hiábavaló volt.Az USA hidegháború szövetségesei rettegtek attól, hogy a dollár összeomlása miatt az USA visszahívja tengerentúli csapatait és politikailag izolálódik, ezért továbbra is inkább dollárt tartalékoltak, még ha az túl is volt értékelve. Ahogy azonban a folyamatos infláció miatt a dollár értéke csökkenni kezdett, nyilvánvalóvá vált, hogy a probléma csak alapvető gazdasági reformokkal oldható meg.

A rögzített árfolyamrendszer csődje

Az 1970-es évek elején a dollár megrendült helyzete a világgazdaság legsarkalatosabb problémája volt. Globális szintű inflációnövekedést indított el a vietnámi háború és LBJ nagy társadalompolitikája és ez súlyosan veszélyeztette a dollár értékállóságát is. Az amerikai kormányzat inflációs gazdaságpolitikát folytatott, hogy háborús politikáját és jóléti kiadásait finanszírozni tudja. Nixon alatt az inflációs probléma súlyosbodott. A túlértékelt dollár miatt spekulációs roham kezdődött, ami felduzzasztotta az amerikai kereskedelmi és fizetési mérleghiányt → Nixon 1971. augusztus 15-én leértékelte a dollárt.

Annak érdekében, hogy a dollár devalvációjával elérje célját és a külföldi exportérdekek ellenállását is legyőzze, az USA bejelentette, hogy beszünteti a dollár aranyra váltását. Ezzel egyidőben a kormányzat 10%-os importilletéket vetett ki az amerikai piacra érkező árukra, amivel a célja az volt, hogy a többi országot valutájának felértékelésére kényszerítse, és egyben bejelentette, hogy az illetéket csak a dollár megfelelő mértékű leértékelését követően vonja csak vissza. 1971. december a dollárt újból leértékelték, ezzel de facto megváltozott a nemzetközi monetáris rendszer, hiszen a rögzített árfolyamrendszert a rugalmas árfolyamrendszer váltotta fel.

Ezután egy nemzetközi bizottság igyekezett kialakítani egy stabil árfolyamrendszert, de minden próbálkozás a tőke növekvő mobilitásába ütközött. A nagyhatalmak elfogadták a Jamaikai Konferencián (1976) létrehozott rugalmas árfolyamrendszert, de ez már nem igen

tekinthető rendszernek, mivel nem létezik egy a nemzetközi monetáris kapcsolatokat szabályozó monetáris rezsim.

Technikai és politikai kérdések

Egy hatékonyan működő nemzetközi monetáris rendszer valamennyi ország számára előnyös, annak kialakítása vagy a fennálló rendszer megreformálása mégis komoly politikai és gazdasági akadályokba ütközött. A különféle technikai megoldások más-más hatással vannak egyes nemzetekre és azok belső, önálló és erős politikai egységeire, amelyek komoly ellenállást tanúsítanak az újabb pénzügyi intézkedésekkel szemben, mivel a költségek ls hasznok eloszlása korántsem egyenletes.

A nemzetközi monetáris rendszer kialakítása és/vagy reformja bonyolult technikai megoldásokat igényel. A rendszer hatékony működését biztosító mechanizmusok különbözőképpen hatnak az egyes nemzeti érdekekre, a nemzetgazdaságokon belül nagy hatalommal bíró csoportok érdekeiről nem is beszélve. A technikai mechanizmusok politikailag ritkán semlegesek: hatnak a nemzeti jövedelemre, a politikai autonómiára, országok presztízsére, de hatással vannak a belföldi tőke-, munka, és egyéb érdekeltségekre is. Minden állam hatékonyan és jól működő nemzetközi monetáris rendszer létrehozását kívánja. Azonban bizonyos specifikus kérdésekben igencsak eltérő lehet az egyes államok és az azokon belüli erős csoportosulások álláspontja.

A technikai problémák megoldásainak szerteágazó hatása leginkább a likviditást illetően jelentkezik, amely ugyanakkor szoros összefüggésben áll a szenioritás kérdésével is, mivel a gazdasági előnyök annál az országnál jelentkeznek, amely a nemzetközi monetáris rendszer alapját képező valutát szolgáltatja.

A politikai különbségek alapja az, hogy a nemzetközi monetáris rendszer megfelelő működéséhez egy olyan nemzet vagy nemzetek csoportjának irányítása szükséges, amelynek érdekében áll a rendszer fenntartása. A vezetőknek kezdeményező szerepük van a nagy technikai problémák megoldásában, és ők felelősek a tartalékvaluta biztosításáért és kezeléséért, a gazdasági tranzakciókért és likviditásért. Emellett a vezetők államoknak a végső hitelező szerepét is be kell tölteniük és folyamatosan kötelesek pénzügyi segítséget nyújtani a komoly pénzügyi gondokkal küzdő államoknak.

Kiigazítás

A nemzetközi monetáris rezsimen belül meg kell határozni azokat a módszereket, amelyek alkalmazásával a nemzetgazdaságok helyre tudják állítani nemzetközi fizetési mérlegük egyensúlyát. A nemzetközi monetáris rendszer akkor tekinthető hatékonynak, ha minimalizálni tudja a kiigazítási költségeket.

A fizetési mérleghiánnyal vagy többlettel rendelkező országok rövidtávon csökkenthetik vagy növelhetik nemzeti tartalékait. Néhány kivételtől eltekintve azonban egy deficites ország nem sokáig tudja hiányát tartalékaiból finanszírozni, s adott esetben az adós országnak a hiány okainak megszüntetéséről kell intézkednie. A többlettel rendelkező országok a többletükből elég sokáig bővíthetik tartalékaikat. Deficites és szufficites országok az egyensúlytalanságok megszüntetésére további módszereket is alkalmazhat, pl.: a valuta leértékelése (deficites esetén), vagy felértékelésével (szufficites esetén) okozott szándékos árfolyamkorrekció. Egy

másik módszer a gazdaságpolitika módosítása: deficites ország esetén deflációs, míg többlettel bíró ország esetén inflációs gazdaságpolitikai irányvonal követése.

Bizonyos valuták egyensúlyi árfolyamai elkerülhetetlenül változnak. Számos nemzet túlköltekezik és inflációs politikát folytat, mások fizetési mérlegtöbblettel rendelkeznek és lehetőségeihez képest visszafogottabban gazdálkodtak (deflációs politika). A nemzetek közötti különbségek valutájuk értékének változásához vezetnek, ezért a valuták egyensúlyi helyzetének helyreállítása alkalmas és mindenki számára elfogadható módszereket kell kidolgozni. Természetesen, minden deficites országgal szemben lennie kell valahol egy többlettel bíró országnak is.

Egy deficites ország számára az árfolyam-kiigazítás azt jelenti, hogy csökkentenie kell életszínvonalát vagy legalábbis vissza kell fognia nemzeti jövedelmét és/vagy a hazai foglalkoztatási szintjét. A nemzetközi monetáris rezsim szabályrendszere határozza meg, hogy melyik a kiigazítás adott esetben elfogadott módszere. Egy lehetőségeihez képest túlköltekező ország számára valutája leértékelése és/vagy a gazdaság deflációja egyaránt fájdalmas, mivel az előbbi módszer következtében csökken nemzeti jövedelme, az utóbbi miatt pedig nő a munkanélküliség.Egy többlettel rendelkező ország valutájának felértékelése exportágazatai számára fájdalmas esemény, míg az importőrök és a fogyasztók tekintetében igen-igen kedvező helyzetet teremt, s azt se felejtsük el, hogy a gazdaság makroszintű élénkítése inflációs kockázattal jár.

Likviditás

Egy hatékonyan működő nemzetközi monetáris rendszernek a nemzetközi likviditást is biztosítania kell. A résztvevő országoknak elegendő pénztartalékkal kell rendelkezniük ahhoz, hogy kezelni tudják az olyan gazdasági válságok által okozott fizetési mérleghiányt, mint amilyet az olajárak 1973-as emelkedése okozott vagy amilyet az inflációs gazdaságpolitikák, illetve a túlértékelt valuták okoznak. A tartalékképzés azért is fontos, mert a deficites országok e tartalékok terhére legalább rövidtávon ki tudják egyenlíteni fizetési mérlegüket, és időt nyernek és lehetőséget kapnak arra, hogy hiányukra hosszú távú megoldást találjanak. Az országok tartalékaik felhasználásával késleltethetik valutájuk költséges leértékelését is. A tartalékok képezhetők aranyban, külföldi konvertibilis valutában vagy az IMF-nél elhelyezett betétek formájában.

A világgazdaság működéséhez a nemzetközi likviditás fenntartása elengedhetetlen. Amennyiben a likviditás mértéke alacsony, ennek recessziós hatásai vannak, míg ha túl magas, akkor inflációs.

A szenioritás különösen fontos a likviditás témakörében. Ha valamely ország nemzeti valutáját választják a legfontosabb nemzetközi valutának, az nemcsak presztízsértékű az adott ország szempontjából, de a szenioritás miatt nőhet az adott ország nemzeti jövedelme, különösen, ami a bankrendszere bevételeit illeti. A szenioritás emellett növeli az ország gazdasági és politikai autonómiáját, mivel az ország egy időre megszabadul fizetésimérleg kényszereitől. A szenioritás ára, hogy a szenioritás jogával rendelkező ország kamatot fizet azoknak az országoknak, amelyek pénzeszközeiket valutájában tartják. A szenioritás fenntartása azt is jelenti, hogy az országnak minden erőfeszítésével azon kell lennie, hogy fenntartsa, vagy adott esetben helyreállítsa valutája értékét.

A nemzeti jövedelem növekedése és a nemzeti függetlenség vagy cselekvési szabadság a szenioritás fontos előnyei. A nemzetközi valutát szolgáltató ország bankrendszere versenytársaival szemben méretgazdaságosság előnyeit és egyéb költségelőnyöket élvez, pusztán azért, mert a nemzetközi tartalékképzés és általában a tranzakciók saját valutájában történnek.

A kulcsvaluta országa a szenioritás miatt jelentős mértékben mentesül a különféle gazdasági kényszerek alól és más országokhoz képest jóval nagyobb függetlenséget élvez.

Bizalom

A nemzetközi monetáris rendszer akkor tekinthető stabilnak, ha sikerül megoldást találni a bizalom (hitelesség) problémájára: az országokat biztosítani kell abban, hogy a tartalékvalutát nyújtó ország nem fog inflációs politikát folytatni, hiszen az tartalékaik leértékeléséhez vezet. Ha elvesztik bizalmukat, akkor tartalékaikat kénytelenek lesznek átstrukturálni. A tartalékvaluta országának kedvező kamatokat kell nyújtania a valutájára szóló pénzeszközökre, valamint bizalomépítő intézkedéseket kell hoznia annak érdekében, hogy a valutáját birtokló magán- és közszférát biztosítsa valutájának konvertibilitásáról, azaz, hogy bármikor átváltható más, biztonságos és értékes eszközökre, illetve arról, hogy valutájának értéke sem infláció, sem árfolyamváltozások hatására nem fog csökkenni.

A nemzetközi monetáris rendszer létrehozása

A monetáris rendszer létrehozását, továbbfejlesztését vagy módosítását megnehezítik és bonyolítják szubjektív értékítéletek és nagyfokú nézeteltérések, ezek lehetnek intellektuálisak vagy elméletiek.

Az árfolyamok stabilitásának problémáját azért nehéz megoldani, mert a nemzetgazdaságok inflációs és/vagy árstabilitási rátái igen eltérőek. Míg egyes államok nagy hangsúlyt fektetnek az árstabilitásra, mások a munkanélküliség csökkentése és a gazdasági növekedés ösztönzése érdekében inkább inflációs politikát folytatnak.

A stabil és politikailag elfogadható nemzetközi monetáris rendszer kialakításának problémáját tovább bonyolítja, hogy a következő egyformán kívánatos célok között előbb-utóbb kompromisszumos megoldást kell találni, a hivatkozott célok pedig: rögzített árfolyamok, nemzeti függetlenség a pénzügypolitikák terén és a tőkemobilitás → ez a lehetetlen szentháromság.A nemzetek stabil árfolyamokat szeretnének, mert ezzel csökkenthető a gazdasági bizonytalanság, ugyanakkor diszkrecionális jogukat is fenn kívánják tartani pénzügypolitikájuk terén, mert így maguk ösztönözhetik gazdasági növekedésüket és lavírozhatnak recesszió és infláció között. Emellett a kormányok a tőkeáramlást sem kívánják korlátozni, mivel a kereskedelem, a külföldi beruházások és egyéb nemzetközi vállalkozási tevékenységek a tőke szabad áramlása nélkül nem folytathatók.

Nincs olyan nemzetközi monetáris vagy pénzügyi rendszer, amely mindhárom kívánalomnak eleget tudna tenni, s legjobb esetben is csak 2őt lehetne alkalmazni. A bizonyos fokú monetáris mozgástérrel együtt járó rögzített és stabil árfolyamok rendszere például összeegyeztethetetlen a tőke szabad áramlásával, hiszen a tőke szabad áramlása felborítja a rögzített árfolyamokat és aláássa az országok pénzügyi függetlenségét is.

A rögzített árfolyamrendszer és a gazdaságpolitikai szabadság ösztönzően hat a gazdasági növekedésre és lehetőséget nyújt az adott kormánynak, hogy megoldást találjon a munkanélküliség problémájára. A rögzített árfolyamokon alapuló és a tőke szabad áramlását biztosító rendszer összeegyeztethetetlen a pénzügyi függetlenséggel.

A nemzetközi monetáris viszonyok reformja

A rögzített árfolyamrendszer 1970-es években összeomlik. A rögzített árfolyamok rendszerét felváltó referciasáv rendszere lényegében rendszernek nem is nevezhető árfolyam-lebegtetést jelentett, amelynek keretében a nemzetközi pénzügyi viszonyokat az árfolyam-kiigazítások és a likviditás fenntartásának mechanizmusai szabályozták. → nincs a nemzetközi pénzügyi viszonyokat szabályozó rend, azokat csak a referciasáv rendszertelensége szabályozza, amelyben három gazdasági nagyhatalom központi bankjai és pénzügyminiszterei közösen egyeztetik árfolyamaikat, vagy meghatározott módon módosítják azokat. A referciasávok mechanizmus a központi bankok nemzetközileg is központi szerepét reprezentálja.

A Bretton Woods-i árfolyamrendszer összeomlása óta a rögzített kontra rugalmas árfolyamok vitája a nemzetközi monetáris rendszer reformkérdéseinek középpontjában áll.

Érvek a stabilabb árfolyamok mellett

A stabilabb árfolyamokat támogatók azzal érvelek, hogy a tapasztalatok alapján a rugalmas (lebegtetett) árfolyamok gyakorlata kudarcba fulladt és szélsőséges devizaárfolyam- áringadozást eredményezett, destabilizálta a nemzetközi tőkeáramlást és inflációs gazdaságpolitikákhoz vezetett. A szélsőséges árfolyam-ingadozás növeli a bizonytalanságot és a nemzetközi kereskedelem és külföldi beruházások kockázatát, s mindez akadályozza a nemzetközi gazdasági integrációt is. Szakértők szerint a valuták értékének ingadozása a nemzetközi kereskedelemmel és külföldi beruházásokkal kapcsolatos döntéshozatal szempontjából fontos ármechanizmusok és komparatív előnyök hatékonyságát is csökkenti.

Érvek a rugalmas árfolyamok mellett

A rögzített vagy stabil árfolyamok fenntartása igen költséges egy olyan világban, amelyben nemzetközi szinten igen nagy mennyiségű pénz áramlik. Az árfolyamokat alapvetően a pénzáramlás határozza meg, ezt a szerepet a múltban a kereskedelmi forgalom töltötte be. Így tehát ha egy ország nem akar bezárkózni a nemzetközi beruházások előtt, illetve nem akarja feladni gazdaságpolitikai függetlenségét, akkor el kell fogadnia a rugalmas (lebegtetett) árfolyam-rendszert, amely által a legkisebb költségráfordítással alkalmazkodhat az olyan külső válságokhoz, mint az 1973-as olajválság.A rugalmas árfolyamok mellett érvelők azt mondják, hogy amennyiben egy állam fizetési mérlege nincs egyensúlyban, még mindig az a legjobb megoldás, ha leértékeli valutáját, mintsem hogy a deflációt válassza vagy ellenőrzése alá vonja a tőkemozgásokat. A valuta értékének rugalmasnak kell lennie, hogy így a sokkal fontosabb értékeket vagy reálváltozókat ne kelljen megváltoztatni.

A rugalmas árfolyamokkal kapcsolatban a támogatók ugyancsak kifejtik, hogy azok természetüknél fogva is kívánatosabbak, mivel hogy a valuta értéke a gazdaság többi szférája számára mintegy kiegyenlítő mechanizmusként működik, illetve azért is, mert a rugalmas árfolyamok megvédik a gazdaságot a világgazdasági zavaroktól. Azonban a rugalmas árfolyamok esetében is lehet némi bizonytalanság és felmerülhetnek inflációs problémák, ha

azonban abban bízunk, hogy e problémákat a rögzített árfolyamokkal elkerülhetjük, az adott esetben szükségessé váló kiigazítások sokkal költségesebbek és bonyolultabbak lesznek.

A 21. század küszöbén kevés kormányzat bízhat abban, hogy hosszú távon is szilárd és rendíthetetlen pénzügypolitikát folytathat. A legfontosabb változás mégis a világméretű tőkemobilitás, amit a tőkepiacok deregulációja, a technológiai fejlődés és az újfajta értékpapírok megjelenése segített elő.

Egységesül vagy fragmentálódik a monetáris rendszer?

Az európai monetáris rendszer és a közös valuta létrehozása komolyan fenyegeti a nemzetközi rendszer egységét.

10. fejezet – A nemzetközi pénzügyi rendszer

A hetvenes évek pénzügyi forradalma a világgazdaság WWII utáni legfontosabb fejlemény volt → megkezdődött a nemzetközi tőkepiacok integrációja és a globális pénzügyi rendszer kialakulása. A globális pénzügyi piac fejlődése nagyban hozzájárult a világ szűkös erőforrásainak hatékony felhasználásához, és a tőkeszegény elmaradott országokat a gazdasági növekedéshez elengedhetetlen tőkéhez juttatta. A nemzetközi tőkeáramlás bővülésével párhuzamosan a világgazdaság instabilitása is nőtt. Magát a nemzetközi pénzügyi rendszert is belső labilitás jellemzi és komoly válságoknak van kitéve.

A nemzetközi pénzügyek részleges globalizációja

A nemzetközi tőkeáramlás világszerte integrálta a gazdaságokat. Bár a pénzügyek nemzetköziesedése a világgazdaság igen fontos jellemzője lett, a nemzetközi pénzügyi rendszer máig inkább nemzeti alapokon szerveződik és egymáshoz igen szorosan kapcsolódó, de önálló nemzeti pénzügyi rendszerekből áll.

A pénzügyi válságok a világgazdaság vissza-visszatérő sajátosságaivá váltak. Az első az 1970-es évek végén és 1980-as éveke elején a fejlődő országok adósságproblémája okozta; a hetvenes évek közepén számos ország vett fel igen jelentős összegű hiteleket kereskedelmi bankoktól, ezért aztán érzékenyen érintette őket a 1970-es évek végén a globális recesszió. A második válság az ERM 1992-ES összeomlása volt, amely Nagy-Britanniát arra kényszeríttette, hogy kivonja magát a közös európai valuta létrehozásából, és ezáltal felhígította a monetáris unió kialakításának egységes irányvonalát. A harmadik krízis a mexikói peso 1994-95-ös összeomlása volt, ami egész Latin-Amerikára kiterjedő általános pénzügyi válsággal fenyegetett, s csak a Clinton-kormányzat gyors beavatkozása hárította el.A korábbi válságok egy-egy meghatározott régióra koncentrálódtak és viszonylag könnyen kezelhetők voltak egészen az 1997-es válságig, amely az egész világgazdaságra kiterjedt. → okkal állítható, hogy a válságot a modern pénzügyek globalizálódása és transzformációja okozta, plusz a kormányzatok is okolhatók meggondolatlan gazdaságpolitikájuk miatt.

A nemzetközi pénzügyi rendszer szabályozása

Számos kormány és közgazdász kívánatosnak tartaná, ha a nemzetközi tőkeáramlás valamelyest ellenőrzött keretek között folyna. Paul Krugman hangsúlyozza, hogy a pénzügyi nehézségekkel küzdő államok igenis kötelesek tőkeellenőrzési intézkedéseket foganatosítani.

11. fejezet – Az állam és a multinacionális vállalatok

Az MNC-k a globalizálódó világgazdaság kulcsfontosságú szereplői. Világszerte több tízezer MNC folytat üzleti tevékenységet leányvállalatain keresztül.

MNC = olyan társaság, amelyik legalább egy másik nemzetgazdaságban, egy vagy több részben vagy teljes egészben saját tulajdonú leányvállalattal rendelkezik.Ezek a társaságok nemzetközi befektetéseiket elsősorban külföldi közvetlen beruházások (FDI) révén valósítják meg. Az ilyen befektetések célja, hogy a beruházó multinacionális vállalat részleges vagy teljes ellenőrzése alá vonja a célország vállalatának marketing-, termelő-, vagy egyéb üzleti tevékenységét. A külföldi közvetlen beruházás megvalósulhat már meglévő, működő vállalatok felvásárlásán, illetve új gazdasági kapacitások kiépítésén keresztül. A nemzetközi terjeszkedés a célországban legtöbbször működő fúziók, vállalat-felvásárlások vagy az anyacég és a célország vállalatai közötti szövetségek útján valósul meg. Ezeknek a közvetlen külföldi beruházásoknak a célja a hosszú távú üzleti pozíciók megszerzése.

Az FDI és az MNC működésének közgazdasági magyarázatai

A mainstream közgazdaságtan és az MNC-k

Neoklasszikus közgazdászok MNC-kel szemben közönyösek, mert modelljeikben a vállalatok magatartását kizárólag a piaci jelzések határozzák meg → leértékelik az intézmények szerepét piacba vetett felsőbbrendűség miatt

Mundell-féle ekvivalencia tétel: a termelési tényezők (tőke, technológia stb.) külföldi közvetlen beruházások útján történő nemzetközi áramlása egyenértékű az áruk nemzetközi forgalmával → a nemzetközi kereskedelem és beruházás egymást tökéletesen helyettesítő folyamatok

A gazdasági tevékenységek földrajzi eloszlását és a kereskedelmi szakosodást a lokációs és a komparatív előnyök elméletével magyarázzák: a termelést oda telepítik, ahol az a leghatékonyabban folytatható → Egy multinacionális társaság azon döntése, hogy termékei iránt külföldi keresletét export vagy külföldi közvetlen beruházások révén szolgálja ki, döntően befolyásolja a termelés földrajzi eloszlását és az országok gazdasági növekedésének ütemét. Ily módon az MNC-k tevékenysége nagy hatással van a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alakulására is. Az MNC-k célja nem merül ki azonnali profitszerzésben, pozícióik hosszú távú erősítése érdekében a nemzetközi kereskedelmi- és versenyszabályok megváltoztatására és alakítására törekednek.

A vállalati gazdaságtan művelői és a multinacionális vállalatok

A vállalati gazdaságtan döntően empirikus alapokon nyugszik, s csak kevésbé hatottak rá a gazdasági- és társadalomelméletek.

A Vernon-féle termékciklus elméletA modell lényege, hogy minden termék egy életutat jár be a kifejlesztéstől az éretté váláson, majd a hanyatláson át az elavulásig. Vernon szerint az amerikai vállalatok komparatív előnye a termék innováció terén elsősorban az óriási méretű amerikai piacnak (keresleti oldal) és a kutatás-fejlesztés terén (kínálati oldal) betöltött amerikai vezető szerepnek köszönhető.

A termékciklus kezdeti szakaszában a vállalatok a hazai ipari bázisukról exportálják új termékeiket külföldre, ám a termék éretté válása idején bekövetkező változások nyomán a célpiacon megjelennek a termék külföldi imitátorai. Annak érdekében, hogy megelőzzék a külföldi vállalatok piacra lépését vagy ott monopolpozíciókhoz jutását, a vállalatok termelőkapacitásaikat külföldre helyezik át. Így Vernon termékciklus elmélete szerint a külföldi közvetlen beruházások révén a vállalatok a külpiaci verseny megelőzését és monopolhelyzetük megteremtését és megszilárdítását célozzák.

Dunning és Reading eklektikus elmélete

Ez az elmélet mérföldkő az MNC-k működésének, viselkedésének megértésében. Az MNC-k kialakulásában és fejlődésében Dunning a technológia szerepét emeli ki, mint meghatározó tényezőt. → A kommunikációs technikában és a szállításban történt forradalmi változások lehetővé tették, hogy a vállalatok globális méretekben szervezzék és irányítsák szolgáltatási és termelési rendszereiket. A technológiai fejlesztések következtében jelentősen csökkentek a társaságok nemzetköziesedésének tranzakciós és egyéb költségei.

Dunning szerint az MNC-k egyedi természete és páratlan gazdasági sikerei sajátos, az egyszerű hazai vállalatoktól eltérő és azokhoz képest jóval előnyösebb jellegzetességeikből fakadnak → tulajdonosi, lokációs és internalizációs előnyök.

Porter stratégiai elmélete

Az MNC-k megjelenésével a stratégiai menedzsment új korszaka kezdődött el. Porter a nemzetközi vállalkozásokat a kitermelési, gyártási és piaci (marketing) tevékenységek értékláncával jellemzi. A vállalatnak döntenie kell: e tevékenységek közül melyiket és a világ mely részén kívánja végezni. Ennek eldöntése a vállalat versenystratégiájától függ. Porter: egy vállalat stratégiája az, ami alapvetően meghatározza a vállalat struktúráját és gazdasági tevékenységének földrajzi eloszlását.

A politikai gazdaságtan és az MNC-k

A marxista és radikális kritikai elméletek

Stephen Hymer → MNC-k legrendszerezettebb kritikája. Az MNC-kre vonatkozó marxista vagy kvázi-marxista elméletében Hymer mindazokat a nézeteket bemutatja, amelyeket ma az MNC-k radikális kritikájával azonosítunk. Szerinte az a monopolkapitalizmust két alapvető törvény jellemzi. A nemzetközi kapitalizmus első törvénye a vállalati méretek növekedésének elve, ami azt jelenti, hogy a vállalatok a nemzeti határokon belüli és azokon túli terjeszkedése méretük növekedésével és működési, tevékenységi köreik bővülésével magyarázható. E terjeszkedés során világméretekben alakítják ki hierarchikus centrum-periféria struktúrájukat és a nemzetközi munkamegosztás rendszerét.A második törvénye az egyenlőtlen fejlődés elve. Az MNC-k hatalmas méreteiknek, mobilitásuknak és monopol hatalmuknak köszönhetően képesek az egész világ felett ellenőrzést gyakorolni és azt kizsákmányolni. Működésük a világgazdaságot két részre szakítja: Észak gazdag és kizsákmányoló, valamint DÉL elszegényedett és kizsákmányolt társadalmaira.

Államközpontú interpretáció

Az államközpontú tanulmányok azt hangsúlyozzák, hogy az MNC-k modern kori felemelkedése és sikerei a kedvező nemzetközi politikai környezetnek köszönhetők. Álláspontjuk szerint az MNC-k világa nem írható le kizárólag a piac mechanizmusával és/vagy a vállalati stratégiák fogalmi eszközeivel. Kétségtelen, hogy gazdasági tényezők is hozzájárulnak az MNC-k kialakulásához és sikereihez, azonban ezen tényezők csak egy olyan hegemón hatalom által kialakított kedvező politikai környezetben érvényesülhetnek, amelynek gazdasági és biztonsági érdekei elősegítik egy nyitott és liberális nemzetközi gazdaság kialakulását.Az MNC-k olyan nemzeti cégek, amelyek a világpiacon versengenek egymással.

A multinacionális vállalatok és a nemzetközi gazdaság viszonya

A világ legnagyobb multinacionális vállalatai a világ összetermelésének közel négyötödét adják, miközben összmunkaerejük kétharmadát az anyaországban alkalmazzák. A külföldi közvetlen beruházás tulajdonképpen a kereskedelmi rendszer meghatározó tényezőjévé vált. Azonban a külföldi közvetlen beruházások igen koncentráltan és egyenlőtlenül oszlik meg a világban: bár a fejlődő országokba irányuló volumene gyorsan növekszik, a beruházások nagy mértéke az USA-ba és NYEU-ba irányul.

Az MNC-k növekvő jelentősége alaposan megváltoztatta a világgazdaság szerkezetét és működését. Ezek a vállalatóriások és globális stratégiájuk határozzák meg a kereskedelmi forgalom irányát, az ipartelepítések és egyéb gazdasági tevékenységek földrajzi eloszlását. A külföldi közvetlen beruházás túlnyomórészt tőke- és technológia-intenzív iparágakban valósul meg. Mivel ezek a vállalatok központi szerepet játszanak mind a fejlett, mind a fejlődő országokba irányuló technológiaáramlás bővülésében, ezért számos nemzet gazdasági, politikai és társadalmi jólétére is hatást gyakorolnak. Az MNC-k ellenőrzést gyakorolnak a világ beruházási tőkevolumene, technológiai bázisa, valamint a globális piacok jó része felett. Ezért ezek a vállalatok nemcsak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jelentős szereplői, de befolyásuk a nemzetközi politikai viszonyokra is kiterjed, ami azonban számos országban ellenőrzéseket vált ki.

Az MNC-k és a nemzetállamok viszonyáról folytatott vita

A globális vállalatok és a határok nélküli világgazdaság

Az MNC-k külföldi tevékenysége korábban az otthon kifejlesztett termékek külföldi gyártására korlátozódott, így az irányítási láncolat és a vállalat nemzeti hovatartozása könnyen azonosítható volt. Később azonban a globális szintű vállalati tevékenységek megjelenésével, a termelés integrálásával és a feladatok kiszervezésének bővülésével a vállalatok természete megváltozott.A vállalatok közötti nemzetközi szövetségek elmosták a nemzeti határokat és olyan transznacionális kapcsolatrendszereket hoztak létre, amelyek áthidalják a nemzeti politikai különbségeket is; különös jelentőségre a csúcstechnológiai iparágakban tett szert, mivel ezekben az ágazatban igen költséges kutatásfejlesztés, a méretgazdaságosság terén igen nagy volumenű termelés és magas kockázatok jellemzik. Nemzetközi szinten tehát nem az egyes cégek, hanem a nagyvállalatok által kialakított ipari komplexumok versengenek egymással, s emiatt egy vállalat versenyképessége attól függ, milyen kapcsolatokat képes kialakítani más vállalatokkal.

Az MNC-k és a nemzetállam viszonya

Más álláspont szerint az MNC-k saját nemzetgazdaságuk termékei. Néhány kivételtől eltekintve a vállalatok elsődleges piacát a nemzeti piacok jelentik, ami egyben azt is jelenti, hogy a vállalatok döntéseit még mindig elsősorban a fogadó országgal szemben az anyaország gazdaságpolitikája határozza meg.Az államközpontú álláspont képviselői az MNC-ket olyan nemzeti vállalatoknak tekinti, amelyek nemzetközi ügyleteket folytatnak, hiszen ezek a vállalatok saját anyaországuk társadalmaiba továbbra is mélyen beágyazódnak.

A külföldi közvetlen beruházás és az MNC-k működésének nemzetközi szabályozása

Bár az MNC-k igen jelentős szerepet töltenek be a világgazdaság valamennyi szegmensében, nem létezik olyan átfogó szabályrendszer, amely szabályozná külföldi közvetlen beruházásokat. Bár léteznek bi-, tri- és multilaterális egyezmények, és történt áttörés az Uruguay-i forduló során a külföldi beruházásokat illetően, azonban nem beszélhetünk egy átfogó és megfelelő szabályrendszerről.

Összegzés

Az MNC-k szerepe a világgazdaság integrálásában és szervezésében jelentősen megnőtt, ugyanakkor a gazdasági tevékenységek javarészt még mindig nemzetállami alapokon szerveződnek. Éppen ezért téves az a nézet, miszerint az MNC-k a globális gazdaság irányítására törekednének. A globális gazdaságnak továbbra is szilárd társadalmi és politikai háttérre kell támaszkodnia, azonban nincsen garancia arra, hogy ezek a szilárd alapok az elkövetkezendő évtizedekben megőrizhetők lesznek.

12. fejezet – Az állam és a gazdasági fejlődés

A fejlődésgazdaságtan kialakulása és hanyatlása

A fejlődésgazdaságtan volt az első módszeres kísérlet, mely a kevésbé fejlett országok problémájával foglalkozott. Számos fejlődéselmélet jelent meg, melyek eltérően magyarázták a gazdasági fejletlenség okait, és különböző megoldásokat javasoltak a gazdasági problémák orvoslására.A fejlődéselmélet szerint a fejlődő országok alapvetően különböznek a fejlett országoktól, hiszen eltérő magyarázóváltozókkal írhatjuk le működésüket. A fejlődéselmélet hívei szerint a neoklasszikus közgazdaságtan elvei kizárólag a fejlett, iparosodott országokra érvényesek, míg a speciális körülmények miatt a fejlődő országokra nem alkalmazhatóak.A fejlődéselmélet képviselői szerint a fejlődő országok a túl kései fejlődés áldozatai. Úgy látták, hogy a 19. században jelentős fejlődésen keresztülment államok hasznosítani tudták a fejlődést korábban megvalósító országok tőkéjét, technológiáját és tapasztalatait. A 20. század második felében viszont túlságosan lemaradt fejlődő országok már olyan nagy késébe kerültek, hogy nem képesek a fejlett országokkal versenyezni, és nem tudják behozni a lemaradásukat rendkívüli beavatkozások nélkül. A fejlődéselmélet képviselői ezért úgy látták, hogy felzárkóztatásukban a nemzeti kormányoknak és a nemzetközi közösségnek kell kiemelt szerepet játszania.A fejlett országok gazdaságai annyira megerősödtek, hogy a fejlődő országok vállalatai nem képesek versenyre kelni velük → nem tudnak piaci részesedést szerezni a nemzetközi gazdaságban.

Myrdal: az elmaradást a szegénység által generált ördögi kör (körkörös és kumulatív folyamatok) magyarázza, melyből állami beavatkozás és nemzetközi segítségnyújtás nélkül nem lehet kilépni.Myrdal érvelése: A kevésbé fejlett országok természetüknél fogva elszegényedtek → megtakarítási rátájuk rendkívül alacsony, ami nagyon alacsony beruházási arányt eredményez. → az iparágak nem hatékonyak és nem versenyképesek a nemzetközi piacokon. Mivel az iparágak termelékenysége nagyon lassan növekszik és nem versenyképesek, az elszegényedés folyamata nem áll meg → és ezzel bezárul az ördögi kör.Rodan: nagy lökés stratégiája → a fejlődésgazdaságtan kiindulópontja.Az államnak sokkal jelentősebb (beavatkozó) szerepet kell játszania, mint a fejlett gazdaságokban. A fejlődő gazdaságokban az államnak kell úrrá lennie olyan piaci hiányosságokon, mint a vállalkozói kedv és hajlandóság hiánya, az alacsony megtakarítási ráták, és különböző gazdasági bizonytalansági tényezők.Szakértők véleménye szerint a fejlett országoknak jelentős pénzügyi támogatást és egyéb pénzügyi és műszaki támogatást kell nyújtaniuk.

A fejlesztő állam elmélete

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a fejlesztő állam koncepciója a neoliberalizmussal szembeni kritikaként bontakozott ki. Ez az új elmélet a délkelet-ázsiai újonnan iparosodott gazdaságok gyors és sikeres fejlődésére szeretett volna magyarázatot adni.→ az állam központilag irányítja a gazdasági fejlődést, és nem követi, hanem irányítja a piacot.

13. fejezet – A regionális integrációk politikai gazdaságtana

1980-as évek regionalizmusa: új regionalizmus → sokkal nagyobb hatása volt a világgazdaság működésére. A korábbi regionalizmus, melynek túlélője az EU, főleg a kereskedelemre és néhány egyéb területre korlátozódott. Az új regionalizmus globális méreteket ölt, és nemcsak kereskedelmi integrációt, de pénzügyeket és a külföldi közvetlen beruházásokat is magában foglalja. A regionális integráció fő célja NYEU-ban a régió politikai egyesítése és egyúttal az egységes piac létrehozása volt.

Regionális integráció motivációi: piac vezérelte vagy politika irányította gazdasági integráció

Az integrációk politikaelméleti megközelítése

A függetlenek gazdasági területek nagyobb gazdasági egységekbe való integrálódása kiemelten fontos jelenség. WWII utána nagy hatást gyakoroltak a következő elméletek az integráció iránt érdeklődők gondolkodásmódjára: föderalizmus, neofunkcionalizmus, neoinstitucionalizmus, integovernamentalizmus és a realizmus.

A föderalizmus

Az újkori történelem során az idealisták a háború problémájának megoldására különféle sémákat dolgoztak ki, amelyek középpontjában olyan föderális intézmények álltak, melyeknek a pártok tudatosan és önként átengedik politikai autonómiájukat és szuverén jogaikat.

Eddig a sikeres föderális kísérleteket elsősorban védelmi szempontok motiválták. Ezt támasztják alá, hogy két legsikeresebb föderális állam (Svájc és USA) létrehozását kifejezetten külső biztonsági fenyegetések indokolták.

A funkcionalizmus és a neofunkcionalizmus

1950-1960s: neofunkcionalizmus nagy hatással a politikai gondolkodókra → Ernest Haas.Haas a társadalomtudományokra építette neofunkcionalista elméletét. A neofunkcionalizmus központi gondolata az, hogy a 20. század gazdasági, technológiai és hasonló vívmányai az embereket és a nemzetállamokat békés gazdasági és politikai integrálódásra késztették regionális és globális szinten egyaránt.A neofunkcionalizmus alapja WWII előtt kialakult funkcionalista elmélet. A funkcionalista elmélet a Népszövetség bukása után jelent meg. David Mitrany brit szociáldemokrata politikus a háború problémájának megoldására alakította ki a funkcionalista elméletet.

Mitrany szerint a modern kor gazdasági, technológiai és más vívmányai lehetővé, sőt szükségszerűvé tették a világ politikai integrációját, mivel elkerülhetetlenné vált az egyre bonyolultabbá és integráltabbá váló globális gazdasági és társadalmi rendszer technokrata irányítása.Mitrany szerint funkcionális és technikai területek nemzetközi megállapodások keretében történő szabályozásával megoldható lenne a háborúk problémája, illetőleg felszámolható lenne a nemzetállamok háborúskodáson alapuló rendszere.Mitrany feltételezte, hogy egy gazdaságilag és technológiailag integrált világban számos olyan komplex technikai probléma jelenik meg, amelyeket az egymással önállóan versengő nemzetállamok nem képesek hatékonyan megoldani → a nemzetállamoknak nemzetközi szervezeteket kell létrehozniuk, amelyek majd ellátják a szükséges feladatokat.

Mitrany nézetei erősen hatottak Ernst Haas-ra. Haas is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a modern demokratikus államok vezetése racionális gazdaságirányítást és centralizált technokrata ellenőrzést igényel. Haas elsősorban saját gazdasági önérdekeit megvalósító hazai érdekcsoportokra és politikai pártokra összpontosított; emellett hangsúlyozta, hogy a korábbi integrációs erőfeszítések egyáltalán nem voltak szándékosak. Ahogy azonban az érdekcsoportok rájöttek, hogy az integráció saját önérdekeiket szolgálja, úgy az integráció automatikusan egyik területről a másikra terjed. Ezzel egyidejűleg ez a tovagyűrűző hatás politikai együttműködéshez és egy olyan transznacionális politikai közösség kialakulásához is vezethet, amely széleskörű és centralizált regionális vagy nemzetközi kormányzó mechanizmusokat kíván működtetni.A neofunkcionalizmus központi gondolata az, hogy a gazdasági és technológiai hajtóerők a világot a politikai integrálódás felé hajtják.

itucionalizmus, nemzeti politikák és intergovernmentalizmus

A neoinstitucionalizmus a gazdasági és egyéb problémák megoldásában az intézmények szerepét hangsúlyozza. Álláspontja szerint az intézmények a gazdasági és politikai integrációk keretében kijavíthatják a piac hibáit és zavarait, csökkenthetik a tranzakciós költségeket és kezelhetik a kollektív cselekvési problémákat.

A neofunkcionalizmus óta a gazdasági és politikai integráció elméletének legmarkánsabb politikai megközelítését az intergovernmentalizmusban, még pontosabban a liberális intergovernmentalizmusban találhatjuk. Ez a szemléletmód a neofunkcionalizmusból, neoinstitucionalizmusból és a politikai integrációk korábbi hasonló elméleteiből eredeztethető.A neoinstitucionalizmussal abban egyezik, hogy a nemzetközi, azaz regionális intézményeket szükséges eszközöknek tekinti az integrációs folyamat működéséhez és biztosításához. Eltér azonban a korábbi elméleti megközelítésekből abban, hogy a nemzeti kormányok központi szerepére, az erős és befolyásos hazai gazdasági érdekekre és a disztributív nemzeti kormányok közötti alkuhelyzetekre összpontosít.Andrew Moravcsik

A realizmus

Nincs általánosan elfogadott realista elmélet. Mindegyik realista elmélet a hatalom fontosságát, a nemzetpolitikai érdekeket és az államközi rivalizálást hangsúlyozza. A realizmus azt feltételezi, hogy a sikeres gazdasági és politikai integrációkat egy vagy több olyan vezető politikai entitás vezeti, amelyek hajlandóak hatalmukat és befolyásukat latba vetni az integrációs folyamat előrehaladásáért.A gazdasági realizmus azért terjed, mert a nemzetállamok egyszerre szeretnék realizálni a világgazdaság abszolút előnyeit és elérni saját relatív céljaikat, s emellett még a gazdasági jólétüket és nemzeti biztonságukat veszélyeztető külső fenyegetésektől is meg akarják magukat védeni.

14. fejezet – A nemzetállam szerepe a világgazdaságban

15. fejezet – A világgazdaság irányítása