MÁRAI SÁNDOR – AZ IGAZI

© Márai Sándor jogutódaiVörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto)

ELSŐ RÉSZ

Te, nézd meg azt a férfit. Várj, ne figyelj most oda, fordulj felém, beszélgessünk. Nem szeretném, ha idepillantana, meglátna, nem szeretném, ha köszönne. Most nézheted megint... Az a kicsi, zömök, a nyestgalléros bundában? Nem, dehogyis. Az a magas, sápadt, a fekete téli kabátban, aki a szőke, sovány cukrászkisasszonnyal beszélget. Most cukrozott narancshéjat csomagoltat. Érdekes, nekem soha nem vett cukrozott narancshéjat. Mi az, drágám?... Semmi. Várj, kifújom az orrom.Elment már? Szólj, ha elment.Most fizet?... Mondd, milyen a pénztárcája? Figyelj jól, én nem akarok odanézni. Nem egy barna krokodilbőr tárca?... Igen?Látod, ennek örülök.Miért örülök? Csak. Hát persze, én adtam neki a tárcát, negyvenedik születésnapjára. Tíz éve ennek. Hogy szerettem-e?... Nehezet kérdezel, kedves. Igen, azt hiszem, szerettem. Elment már?...Akkor jó, ha elment. Várj, most bepúderezem az orrom. Látszik, hogy sírtam?... Ostobaság, de látod, ilyen ostoba az ember. Még mindig megdobog a szívem, ha látom. Hogy megmondhatom-e, ki volt? Megmondhatom, drágám, nem titok. Ez az ember volt a férjem.Te, rendeljünk egy pisztácia–fagylaltot. Nem értem, miért mondják, hogy télen nem lehet fagylaltot enni? Én télen járok legszívesebben ebbe a cukrászdába, fagylaltozni. Néha már azt hiszem, mindent lehet, nemcsak azért, mert jó vagy értelmes valami, hanem egyszerűen azért, mert lehet. De néhány éve, hogy egyedül vagyok, máskülönben is szeretek idejárni télen, öt és hét között. Szeretem ezt a vörös szalont, a múlt századbeli bútorokkal, az öreg cukrászkisasszonyokat, a tükörablakok előtt, a tér nagyvárosiasságát, az érkező embereket. Valami melegség van mindebben, egy leheletnyi századvég van az egészben. És itt legjobb a tea, észrevetted?... Tudom, az új nők már nem járnak cukrászdákba. Espressóba járnak, ahol sietni kell, nem lehet kényelmesen leülni, negyven fillér a fekete, salátát ebédelnek hozzá, ez az új világ. De én még a másik világból vagyok, nekem még kell ez a finom cukrászda, bútoraival, vörös selyemkárpitjával, öreg grófnéival és főhercegnőjével, tükrös szekrényeivel. Nem ülök itt mindennap, gondolhatod, de télen benézek néha, és jól érzem itt magam. És a férjemmel egy időben sűrűn találkoztunk itt, teaidőben, mikor jött a hivatalból, hat után.Most is a hivatalból jött, igen. Negyed hét múlt öt perccel, ez az ő ideje. Olyan pontosan ismerem minden lépését ma is, mintha én is az ő életét élném. Hat előtt öt perccel csönget az inasnak, lekefélik és feladják kabátját és kalapját, akkor elindul a hivatalból, előreküldi a kocsit, s gyalog jön utána, mert szellőzteti a fejét. Keveset jár, azért ilyen sápadt. Vagy talán más okból is, már nem tudom. Az okot nem ismerem, mert soha nem látom, nem beszélek vele, három éve nem beszéltem vele. Nem szeretem azokat a negédes válásokat, mikor a házasfelek karöltve távoznak a törvényszékről, együtt ebédelnek a városligeti híres vendéglőben, gyöngédek és figyelmesek egymáshoz, mintha nem történt volna semmi, s aztán, válás és ebéd után, mindegyik megy az útjára. Én másféle erkölcsű és másfajta vérmérsékletű asszony vagyok. Nem hiszek abban, hogy házasfelek a válás után is jó barátok tudnak maradni. A házasság, az házasság, s a válás, az válás. Ez a véleményem.Te mit gondolsz erről? Igaz, soha nem voltál férjnél.Látod, nem hiszem, hogy amit az emberek kitalálnak és évezredeken át tehetetlenül ismételnek, üres formaság. Én hiszek abban, hogy a házasság szentség. És hiszek abban is, hogy a válás szentségtörés. Így neveltek. De máskülönben is hiszem ezt, nemcsak a nevelés, a vallás parancsai kényszerítenek, hogy ezt higgyem. Hiszek ebben, mert nő vagyok, és a válás éppen olyan kevéssé formaság számomra, mint ahogy a szertartás az anyakönyvvezető előtt és a templomban nem üres formaság, hanem egészen összeköt testeket és lelkeket, végzetesen, vagy egészen elválaszt és szétszakít sorsokat. Mikor elváltunk, egy pillanatig sem áltattam magam, mintha „barátok” maradnánk férjemmel. Ő persze udvarias volt és figyelmes továbbra is, meg nagylelkű, ahogy illik és szokás. De én nem voltam udvarias, sem nagylelkű, elvittem a zongorát is, igen, úgy, ahogy kell, bosszút lihegtem, legszívesebben elvittem volna az egész lakást, a függönyöket is, mindent. Ellensége voltam a válás pillanatában, s az is maradok most már, amíg élek. Engem ne hívjon

1

barátságosan vacsorázni a városligeti vendéglőbe, nem vagyok hajlandó negédes asszonykát játszani, aki feljár volt férje lakására, és rendet csinál, ha az inas ellopja a fehérneműt. Én azt sem bánom, ha mindenét ellopják, s ha meghallom egy napon, hogy beteg, akkor sem megyek fel hozzá. Miért?... Mert elváltunk, érted? Ebbe nem lehet belenyugodni.Várj, azért inkább visszavonom, amit elébb a betegségről mondtam. Nem akarom, hogy megbetegedjen. Akkor mégiscsak elmennék hozzá, ha beteg lenne, felmennék a szanatóriumba. Most miért nevetsz?... Kinevetsz? Reménykedem, hogy beteg lesz és felmehetek hozzá? Hát persze hogy reménykedem. Amíg élek, reménykedni fogok. De azért ne legyen nagyon beteg. Milyen sápadt volt, láttad?... Néhány éve mindig ilyen sápadt.Elmondom neked az egészet. Ráérsz? Én nagyon ráérek, sajnos.No, itt a fagylalt. Tudod, az úgy volt, hogy én az intézet után hivatalba kerültem. Akkor egy ideig leveleztünk még, igaz? Te rögtön Amerikába utaztál, de egy ideig irtunk még egymásnak, három, négy évig, azt hiszem. Emlékszem, az az egészségtelen és ostoba bakfisszerelem volt közöttünk, amiről utólag nincs nagyon jó véleményem. Úgy látszik, szeretet nélkül nem lehet élni. Hát akkor téged szerettelek. Ti különben is gazdagok voltatok, mi pedig csak olyan három szoba, konyhás középosztály, bejárat a folyosóról. Felnéztem reád... s az ilyen csodálat fiatalok között már egyik fajtája az érzelmi kapcsolatnak. Nekem is volt kisasszonyom, de nálunk a kisasszony például second handből kapta a fürdővizet, utánam fürdött. Ezek a részletek nagyon fontosak. Szegénység és gazdagság között félelmesen sok árnyalat van. És a szegénységen belül, lefelé, mit gondolsz, hányféle árnyalat van?... Te gazdag vagy, nem tudhatod, milyen óriási különbség havi négyszáz és havi hatszáz. A havi kétezer és tízezer között nincsen ilyen nagy különbség. Most már sokat tudok erről. Nálunk, otthon, havi nyolcszáz volt. A férjem havi hatezer–ötszáz volt. Ehhez szokni kellett.Minden csak egy kicsit volt másféle náluk, otthon, mint nálunk.Mi bérlakásban laktunk, ők bérvillában. Nekünk erkélyünk volt, muskátlikkal, nekik kis kertjük, két virágággyal és egy öreg diófával. Nekünk közönséges jégszekrényünk volt, s vásároltuk bele a jeget nyáron, anyósoméknál kis villamos jégszekrény volt, amely szép, szabályos jégkockákat is gyártott. Nálunk mindenes volt, náluk egy házaspár, inas és szakácsné. Nekünk három szobánk volt, nekik négy, a hallal tulajdonképpen öt. De nekik halljuk volt, világos chiffonhuzatokkal az ajtókon, nekünk csak előszobánk volt, s ott állott a jégszekrény is – sötét, pesti előszoba, kefetartóval és régi divatú fogassal. Nálunk háromlámpás rádió volt, s ez a készülék, melyet részletre vásárolt apa, azt „fogta”, amihez éppen kedve volt; nekik szekrényszerű bútordarabjuk volt, rádió és gramofon egyszerre, mely villanyerőre forgatta, cserélte a zenelemezeket, és Japánt is megszólaltatta a szobában. Engem úgy neveltek, hogy meg kell élni. Őt úgy nevelték, hogy mindenekelőtt élni kell, finoman és illedelmesen, szabályosan és egyformán, s ez a fontosabb. Óriási különbségek ezek. Akkor még nem tudtam.Egyszer, házasságunk elején, reggelinél azt mondta nekem:– Az a mályvaszín huzat az ebédlőben kissé fárasztó. Olyan harsány, mintha örökké kiabálna valaki. Nézzen körül a városban, drágám, keressen őszre másféle huzatot.Tizenkét széket kellett volna áthúzni valamilyen „kevésbé fárasztó” huzattal. Zavartan néztem reá, azt hittem, tréfál. De nem tréfált, újságot olvasott, s komolyan nézett maga elé. Látszott rajta, hogy megfontolta, amit mond, csakugyan zavarja és idegesíti az a mályvaszín, amely – nem tagadom – kissé közönséges volt. Anyám választotta, vadonatúj huzat volt. Mikor elment, sírtam. Nem vagyok egészen ostoba, pontosan értettem, mit akar mondani ezzel... Azt akarta mondani, amit közvetlen, igaz és egyenes szavakkal soha nem lehet kifejezni, hogy van közöttünk egyfajta ízlésbeli különbség, más világból jövök, mindent tudok, mindent megtanultam, középosztálybeli vagyok én is, mint ő, csak éppen körülöttem minden más egy árnyalattal, egy leheletnyi színkülönbséggel, mint ahogy ő megszokta és szereti. A polgár sokkal érzékenyebb ezekre az árnyalati különbségekre, mint az arisztokrata. A polgárnak holtig be kell bizonyítani magát. Az arisztokrata már bebizonyította magát, mikor megszületett. A polgár örökké szerezni vagy megőrizni kénytelen. Ő már nem tartozott a szerző nemzedékhez, igazában a megőrző, második nemzedékhez sem tartozott többé. Egyszer beszélt erről. Egy német könyvet olvasott, és azt mondta, ebben a könyvben megtalálta a választ élete nagy kérdésére. Én nem szeretem az ilyen „nagy kérdéseket” – azt hiszem, egy ember körül millió kis kérdés volt és van örökké, s csak az egész, együtt fontos –, s kissé gúnyosan kérdeztem:– Komolyan hiszed, hogy most már ismered magad?... – Hogyne – felelte. – S a szemüvege mögül olyan gyermekes őszinteséggel és készséggel nézett reám, hogy megbántam a kérdést.

2

– Én művész vagyok, csak nincs műfajom. Polgároknál gyakori ez. Ilyenkor lesz vége egy családnak.Soha többé nem beszélt erről.Akkor nem értettem. Soha nem irt, nem festett, nem zenélt. Megvetette a műkedvelőket. De sokat olvasott, „rendszeresen” – ez volt a kedves szava –, az én ízlésem számára kissé túlságos rendszeresen. Én szenvedélyesen olvastam, ízlés és hangulat szerint. Ő úgy olvasott, mint aki az élet egyik fontos kötelességét teljesíti. Ha egyszer elkezdett egy könyvet, nem hagyott föl vele, amíg végig nem olvasta – akkor sem, ha bosszantotta vagy untatta a könyv. Szent kötelesség volt számára az olvasás, úgy tisztelte a betűt, mint a papok a szent könyvek szövegét. De így bánt képekkel is, így járt múzeumokba, színházba, hangversenyre.Mindehhez köze volt, igazi köze. Mindenhez köze volt, ami lélek. Nekem csak hozzá volt közöm.Csak éppen „műfaja” nem volt. Vezette a gyárat, sokat utazott, művészeket is foglalkoztatott, s ezeket különösen jól fizette.De nagyon vigyázott, hogy ízlését, amely sokkal különb volt, mint legtöbb alkalmazottjának és tanácsadójának ízlése, ne kényszerítse munkatársaira. Minden szavára hangfogót tett, mintha – nagyon gyöngéden, udvariasan – bocsánatot kérne valamiért, mintha tanácstalan lenne és segítségre szorulna. Amellett tudott konok lenni a fontos elhatározásokban, üzleti dolgokban is.Tudod, ki volt az én férjem? A legritkább tünemény az életben. Férfi volt.De nem úgy, a szónak színpadias, amorózós értelmében. Nem úgy, ahogy ökölvívóbajnokokra mondják, hogy férfiasak. A lelke volt férfias, tűnődő és következetes, nyugtalan, kutató és gyanakvó. Ezt sem tudtam még akkor. Rettenetes nehéz megtanulni az életben. Az intézetben ezt mind nem tanultuk, te meg én, igaz?…Talán ott kell kezdenem, hogy bemutatta egy napon barátját, Lázárt, az írót. Ismered?... Olvastad a könyveit?... Én most már minden könyvét olvastam. Valósággal feltúrtam műveit, mintha könyveiben elrejtett volna egyféle titkot, mely az én életem titka is. De végül is nem találtam a könyvekben semmiféle választ. Nincs válasz az ilyen titkokra. Az élet válaszol, néha egészen meglepően. Soha nem olvastam azelőtt ennek az írónak egyetlen sorát sem. A nevét ismertem, igen. De nem tudtam, hogy a férjem ismeri, nem tudtam, hogy barátok. Egy este hazamentem, s otthon találtam a férjem ezzel az emberrel. S akkor valami nagyon különös kezdődött. Ez volt az első pillanat, házasságunk harmadik évében, mikor megtudtam, hogy nem tudok az uramról semmit. Együtt élek egy emberrel, s nem tudok róla semmit. Már azt hiszem néha, hogy ismerem, s meg kell tudnom, hogy fogalmam sincsen igazi kedvteléseiről, ízléséről, vágyairól. Tudod, mit csináltak ők ketten, Lázár és a férjem, azon az estén?... Játszottak.De olyan különösen, nyugtalanítóan játszottak!Nem römiztek, szó sincs róla. Az uram különben is gyűlölt és megvetett mindenféle gépies szórakozást, a kártyajátékot is. Játszottak, de olyan torzan, kissé félelmesen, hogy én kezdetben meg sem értettem őket, féltem, szorongva hallgattam beszédjüket, mintha eszelősek közé tévedtem volna. Ennek az embernek társaságában egészen megváltozott a férjem. Három éve voltunk házasok, s egy este hazatértem, s a nappali szobában ott találtam férjem és egy idegen urat, aki barátságosan elém lépett, férjemre pillantott, és ezt mondta:– Isten hozott, Ilonka. Nem haragszol, hogy felhoztam Pétert?... És férjemre mutatott, aki zavart arccal állott fel és bocsánatkérően nézett reám. Azt hittem, megőrültek. De ők nem sokat törődtek velem. Az idegen ember ezt mondotta még, s közben férjem vállát veregette:– Az Aréna úton találkoztam vele. Képzeld, nem akart megállani, a bolond, csak úgy köszönt és odébb ment. Persze nem engedtem elmenni. Azt mondtam neki: „Péter, vén szamár, csak nem haragszol?... ” Aztán karon fogtam és felhoztam. No, gyerekek – mondta, és kitárta karjait –, öleljétek meg egymást. Egy puszit is engedélyezek.Elképzelheted, hogyan álltam ott. Kezemben kesztyűvel, táskával és kalappal, csak álltam a szoba közepén, mint a szürke csacsi, s bámészkodtam. Első érzésem az volt, hogy a telefonhoz szaladok és felhívom a háziorvost vagy a mentőket. Aztán a rendőrségre gondoltam. De férjem hozzám lépett, zavartan kezet csókolt, és lehajtott fejjel mondta:– Felejtsünk el mindent, Ilonka. Örülök a maguk boldogságának. Aztán leültünk vacsorázni. Az író ült Péter helyére, rendezkedett és rendelkezett, mintha ő lenne az úr a házban. Engem tegezett.A szobaleány természetesen azt hitte, hogy veszettség tört ki rajtunk, félelmében elejtette a salátás tálat. Nekem akkor este nem magyarázták meg a játékot. Mert éppen ez volt a játék értelme, hogy én nem tudok semmit. Ezt beszélték meg, ők ketten, amíg vártak reám, s oly tökéletesen játszottak, mint két hivatásos színész. A játék alapötlete szerint én már évek előtt elváltam Pétertől, és hozzámentem ehhez az íróhoz, férjem barátjához. Péter megsértődött, és mindent ott hagyott nekünk, az egész lakást, a bútorokat, mindent.

3

Egyszóval, most az író a férjem, s Péter találkozott vele az utcán, s az író karon fogta az én sértődött, elvált férjemet, és azt mondta neki: „Nézd, ne bolondozz, ami történt, megtörtént, jere fel hozzánk vacsorára, Ilonka is szeretne már látni”. És Péter feljött. És most együtt vagyunk, mind a hárman, a lakásban, ahol valamikor Péterrel éltem, s barátságosan vacsorázunk, s az író a férjem, ő alszik Péter ágyában, ő foglalta el helyét az életemben... Érted? Ezt játszották, mint az őrültek.De voltak finomságai is a játéknak.Péter azt játszotta, hogy zavarban van, mert kínozzák az emlékek. Az író azt játszotta, hogy túlságosan is fesztelen, elfogulatlan, mert igazában őt is feszélyezi a helyzet különössége, bűntudatot érez Péterrel szemben, ezért olyan hangos és joviális. Én azt játszottam... de nem, én nem játszottam semmit, csak ültem közöttük, s felváltva bámultam a két felnőtt, okos ember érthetetlen ostobaságait. Természetesen megértettem végül a játék finomabb árnyalatait, s beleegyeztem a különös társasjáték szabályaiba. De megértettem valami mást is ez este.Megértettem, hogy férjem, akiről azt hittem, teljesen az enyém, szőröstül és bőröstül, mint mondják, lelke minden titkával, egyáltalán nem az enyém, hanem idegen ember, kinek titkai vannak. Mintha megtudtam volna róla valamit; talán azt, hogy börtönben ült, vagy azt, hogy kóros szenvedélyei vannak, valamit, ami egyáltalán nem illett a képhez, melyet az elmúlt években föstögettem róla a lelkemben. Megtudtam, hogy a férjem csak egynéhány vonatkozásban bizalmasom, máskülönben éppen olyan rejtélyes, idegen ember, mint ez az író, akit felszedett az utcán és felhozott a lakásba, hogy aztán, kissé ellenem és a fejem fölött, valamilyen cinkosi, fonák, érthetetlen játékot játszanak. Megtudtam, hogy férjemnek más világa is van, nemcsak az, amelyet én ismerek.S megtudtam, hogy ennek az embernek, az írónak, hatalma van férjem lelke fölött.Mondd, mi a hatalom?... Most olyan sokat írnak, beszélnek erről. Mi a politikai hatalom, mi okozza, hogy egy ember át tudja adni az akaratát millióknak? És mi a tartalma a mi hatalmunknak, a nők erejének? Azt mondod, a szerelem. Hát lehet, hogy a szerelem. Én néha már kételkedem ebben a szóban. Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez. S mégis, néha úgy érzem, a férfiak, mikor szeretnek bennünket, mert nem tehetnek másként, kissé le is nézik az egészet. Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: „Eddig, kedves, és ne tovább. Itt, a hetedik szobában, egyedül akarok maradni.”A buta nők megpukkadnak ettől. Az okosak szomorúak, kíváncsiak lesznek, s aztán beletörődnek.És mi a hatalom, mi egy ember hatalma egy másik ember lelke fölött? Miért volt hatalma ennek a boldogtalan, nyugtalan, okos, félelmes, s ugyanakkor mégis tökéletlen, sebzett embernek, ennek az írónak az én férjem lelke fölött?Mert hatalma volt, később megtudtam, vészes, végzetes hatalma. Egyszer, sokkal később, azt mondta a férjem, hogy ez az ember életében „a szemtanú”. Iparkodott megmagyarázni ezt. Úgy mondotta, minden ember életében van egy szemtanú, akivel az ifjúkorban találkozott, s a másik erősebb, s mindent azért csinálunk, hogy valamit, ami bennünk szégyenletes, elrejtsünk e kegyetlen bíró elől. A szemtanú nem hisz nekünk. Tud rólunk valamit, amit más nem tud. Kineveznek miniszternek vagy megnyerjük a Nobel–díjat, de a szemtanú csak mosolyog. Te hiszel ebben?... S azt is mondta még, hogy kissé a szemtanú számára csinál az ember mindent az életben, őt akarja meggyőzni, neki akar bebizonyítani valamit. A pályafutás, az egyéni élet nagy erőfeszítései mindenekelőtt a szemtanú részére készülnek. Ismered azt a félszeg helyzetet, mikor fiatal férjek bemutatják feleségüknek „a” barátot, az ifjúkor nagy cimboráját, s izgatottan lesik a hatást, tetszik-e az asszony a barátnak, helyesli-e választásukat?... A barát természetesen fontoskodik és udvariaskodik, de titokban mindig féltékeny, mert az asszony mindenképpen őt túrja ki egy érzelmi kapcsolatból, a barátot. Valahogy ezzel a szemmel nézegettek akkor este engem. Csak sokkal tudatosabban; mert sokat tudtak, ők ketten, amiről nekem akkor még fogalmam sem volt.De ezen az estén megértettem beszélgetésükből, hogy ez a két cinkos, férjem és az író, tud valamit a nők és férfiak, az emberek kapcsolatairól, amiről férjem soha nem beszélt velem. Mintha nem lennék érdemes arra, hogy mindenről beszéljen velem. Mikor, éjfél után, elment a különös vendég, férjem elé álltam, és nyíltan megkérdeztem:– Mondd, ugye, te kissé lenézel engem?... Szivarjának füstje mögül, fáradtan, hunyorítva bámult reám, mintha valamilyen korhely dőzsölés után lenne, s most macskajajosan hallgatja szemrehányásaim. S csakugyan, ennek az estének, mikor férjem először hozta fel hozzánk az írót, s ezt a különös játékot játszották, rosszabb volt az utóíze, mint egy tivornya vagy dőzsölés után lehet. Mind elfáradtunk, s különös, keserű érzések szorongattak.

4

– Nem – mondta komolyan. – Nem nézlek le, dehogyis. Miért gondolod? Értelmed van, és erős ösztöneid vannak – mondta határozottan, meggyőződéssel.Gondolkoztam, s gyanakvással hallgattam szavait. Szemközt ültem vele a leszedett asztalnál – egész este asztalnál ültünk, vacsora után nem mentünk a társalgóba, rengeteg cigarettacsutka, üres borosüvegek között „tisliztünk”, mert a vendég így szerette –, s ezt mondtam, gyanakodva:– Értelmem és ösztönöm van, igen. De mit tartasz jellememről és lelkemről?... Éreztem, hogy a kérdés kissé patetikusan hangzik. Férjem figyelmesen nézett reám. De nem felelt a kérdésre.Mintha ezt mondta volna: „Ez az én titkom. Érd be azzal, hogy elismerem értelmed és ösztöneid”.Valahogy így kezdődött. Erre az estére sokáig emlékeztem még.Az író ritkán járt fel hozzánk. Férjemmel sem találkozott gyakran. De alkalmi találkozásaikat úgy megéreztem rajta, mint ahogy féltékeny nők megérzik a férfin egy futó találkozás illatait is, megérzik egy női kézfogásból a férfi kezére tapadt illatszernek páráját. Természetesen féltékeny voltam az íróra, s első időben unszoltam néha férjemet, hozza fel még egyszer vacsorára. Az uram ilyenkor zavartan elhárította a kérdést.– Nem jár emberek közé – mondta, és nem nézett a szemembe. – Különc. Író. Dolgozik.De megtudtam, hogy titokban néha találkoznak. Véletlenül láttam őket egy kávéházban. Az utcáról láttam őket, s először éreztem azt a beteg, vad érzést, mintha valaki megsebezne egy éles tárggyal, késsel vagy hegyes tűvel. Ők nem láthattak engem, a kávéház egyik páholyában ültek, férjem beszélt valamit, mindketten nevettek. Olyan idegen volt megint férjem arca, egészen más, mint otthon, más, mint ahogy én ismertem. Gyorsan odébb mentem, és éreztem, hogy sápadt vagyok. A vér leszaladt a fejemből.Őrült vagy – gondoltam. – Mit akarsz?... Ez az ember a barátja, híres író, különös, okos ember. Nincs abban semmi, ha találkoznak néha. Mit akarsz tőlük?... Miért dobog a szíved?... Félsz, hogy nem vesznek be harmadiknak a játékba, az ő különös, torz játékaik egyikébe?... Félsz, hogy nem vagy az ő szemükben elég okos vagy művelt? Féltékeny vagy? …Ezen nevetnem kellett. De a vad dobolás nem hallgatott el a mellemben. A szívem kalimpált, úgy, mint amikor a kicsit vártam és be kellett menni a szanatóriumba. De az édes, boldog érzés volt, az a vad szívdobogás, mikor a kicsit vártam. Mentem az utcán, amilyen gyorsan csak bírtam, s úgy éreztem, megcsaltak és kihagytak valamiből. Az értelmem mindent megértett, és helybenhagyott. Férjem nem akarta, hogy találkozzak ezzel a különös, idegen emberrel, akit csak ő ismert, az ifjúság jogán. Különben is hallgatag ember volt a férjem. S mégis úgy éreztem, becsapnak és megcsalnak kissé. Este férjem hazajött a szokott időben, s még mindig dobogott a szívem.– Hol voltál? – kérdeztem, mikor kezet csókolt.– Hol? – a levegőbe nézett. – Sehol. Hazajöttem.– Hazudsz – mondtam.Hosszan nézett reám. Közönyösen, csaknem unalommal mondta:– Igaz. El is feledtem. Lázárral találkoztam útközben. Bementünk egy kávéházba. Látod, elfeledtem. Láttál a kávéházban?Hangja őszinte volt, nyugodt és csodálkozó. Elszégyelltem magam.– Bocsáss meg – mondtam. – Rossz érzés, hogy nem tudok erről az emberről semmit. Azt hiszem, nem igazi barátod. S nekem sem barátom, nekünk sem. Hagyd el, kerüld el! – kérleltem.Férjem kíváncsian nézett reám:– Ó! – mondta, és szemüvegét törülgette, nagyon gondosan, ahogy szokta. – Lázárt nem kell elkerülni. Soha nem tolakszik. És nem beszélt többé erről az emberről.Most már mindent tudni akartam Lázárról. Könyveit elolvastam, férjem könyvtárában megtaláltam néhány könyvét, kézírásos, különös szövegű ajánlásokkal. Mi volt az ajánlásokban különös?... Olyan... hogy is mondjam... áhítatnélküli... nem, ez nem jó szó... olyan különösen gúnyos ajánlások voltak ezek. Mintha a szerző megvetné azt is, akinek könyvét ajánlja, megvetné a könyveit is, önmagát is, mert könyvet ír. Valami lekicsinylő, keserű, szomorú volt az ajánlásokban. Mintha a neve alá ezt írná: „Igen, igen, nem tehetek másként, de nem vagyok azonos”. Én úgy néztem eddig az írókra, mint afféle világi papokra. S könyveiben ez az ember olyan komolyan szólott a világhoz!... Nem értettem minden írását. Mintha nem méltatna arra engem, az olvasót, hogy mindent elmondjon nekem... de erről sokat írtak és beszéltek, a bírálók és olvasók. Mint minden híres embert, ezt az írót is sokan gyűlölték. Ő soha nem beszélt könyveiről, soha nem beszélt irodalomról. Mindenről szeretett volna tudni valamit: egyszer feljött hozzánk este, és magyaráznom kellett, hogyan készítik a nyúlpácot?... Hallottál ilyet?... Igen, a nyúlpácot. Mindent el kellett mondanom, amit a

5

nyúlpácról tudok, még a szakácsnét is behívatta. Aztán ő beszélt, a zsiráfokról, nagyon érdekesen. Mindenről beszélt, sokat tudott; csak az irodalomról nem beszélt soha.Azt mondod, ezek mind őrültek kissé?... Én is gondoltam ilyesfélét. De aztán meggyőződtem róla, hogy másképp van ez is, mint minden az életben. Nem őrültek, csak végtelenül szemérmesek. De aztán elmaradt Lázár. Csak a könyveit olvastuk, cikkeit. Néha hírbe hozták politikusokkal meg híres nőkkel; de erről nem lehetett semmi biztosat tudni. A politikusok esküdtek reá, hogy a híres ember az ő pártjukhoz tartozik, a nők hivalkodtak, hogy rabláncra fűzték ezt a különös fenevadat. De a fenevad elbújt végül az odvában. Esztendők múltak el, és nem láttuk. Mit csinált közben?... Nem tudom. Élt. Olvasott. Írt. Talán varázsolt is. Erről mondok még valamit.Öt esztendő következett még. Nyolc évig éltem együtt az urammal.A kicsi a harmadik évben született. Fiú volt, igen. Fényképét még elküldtem neked. Gyönyörű volt, tudom. Aztán nem írtam többé, neked sem, nem írtam senkinek, nem éltem másnak, csak a gyereknek. Mindenki elmaradt mellőlem, közel és távol. Nem szabad ennyire szeretni, senkit sem szabad ennyire szeretni, még a tulajdon gyermekünket sem. Minden szeretet vad önzés. Hát igen, mikor a gyerek megszületett, megszakadt a levelezésünk. Te voltál egyetlen barátnőm, de már reád sem volt szükségem, mert itt volt a gyerek. Igen, az a két év, amíg a gyerek élt, a boldogság volt a földön, valamilyen önkívületszerű nyugalom és féltés. Tudtam, hogy a gyerek nem marad meg. Honnan tudtam?... Az ember tudja az ilyesmit. Mindent érzünk, az egész sorsot. Tudtam, hogy ilyen boldogság, szépség és jóság, mint ez a kisgyerek, nem jár nekem. Tudtam, hogy meg fog halni. Ne szidjál, ne kárhoztass. Én ezt jobban tudom. De ez a két év a boldogság volt.Vörhenyben halt meg. Három héttel a második születésnapja után, télen.Mondd, miért halnak meg a bűntelen kisgyerekek? Gondolkoztál már ezen? Én sokat, sokszor. De Isten nem felel az ilyen kérdésekre. Nincs más dolgom az életben, hát ezen gondolkozom. Igen, még most is. Amíg élek. Ezt a fájdalmat nem heveri ki soha az ember. Ez az egyetlen valóságos fájdalom, egy gyerek halála. Minden más csak hasonlít erre az egyetlen fájdalomra. Te nem ismered, tudom. És látod, nem tudom, mit mondjak, irigyellek-e, vagy sajnállak, mert nem ismered?... Azt hiszem, sajnállak.Talán minden másképpen alakul, ha nem érkezik harmadik évben a gyerek. S talán minden más lesz, ha életben marad a kisgyerek. Talán... Mert a gyerek a legnagyobb csoda, az élet egyetlen értelme, de ugyanakkor ne csaljuk magunkat, soha és semmiben, s ezért rögtön megmondom neked azt is, nem hiszek benne, hogy a gyerek megoldja két ember között azt, ami lappangó feszültség, elintézhetetlen bonyodalom. De erről kár beszélni. A gyerek egy napon megszületett, két évig élt, s aztán meghalt. Én két évig éltem még az urammal, aztán elváltunk.Most már biztosan tudom, hogy elváltunk volna a harmadik évben, ha nem érkezik meg közben a gyerek. Miért?... Mert akkor már tudtam, hogy az urammal nem tudok élni. Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit és nem tud vele élni. Miért?... Ő megmondta egyszer, mikor faggattam, mi baj van közöttünk? Ezt mondta:– Maga azt kívánja tőlem, mondjak le az emberi rangomról. Én ezt nem tudom megtenni. Inkább meghalok.Rögtön megértettem. Ezt feleltem:– Ne halj meg. Inkább élj, és maradj idegen.Mert amit mondott, meg is tette; ilyen ember. Nem cselekedett rögtön, néha évekbe tellett, amíg valamelyik szava cselekedetté változott. Más csak úgy beszél, tervekről, lehetőségekről, vacsora után, mellékesen, s aztán rögtön el is felejti: az én uram minden következménnyel beszélt. Mintha belülről kötve lenne szavaihoz, amit egyszer kimondott, azt nem engedte el. Ha azt mondta: „Inkább meghalok” – akkor tudnom kellett, hogy ez az ember csakugyan nem hajlandó nekem megadni magát, inkább meghal. Ilyen a jelleme és a sorsa... Néha csak úgy elejtett beszélgetés közben néhány szót, ítélt egy ember fölött, megcsillogtatott egy tervet, s aztán múltak az évek, és ő nem beszélt többé erről, s egy napon látnom kellett, hogy az ember, akit elítélt, eltűnt az életünkből, a terv, melyet mellékesen megemlített, két év múlva valóság. A harmadik évben már tudtam, hogy velünk, kettőnkkel igen nagy baj van. A férjem udvarias, gyöngéd, szeret is. Nem csal meg, nem ismer más nőt, csak engem. És mégis... most vigyázz, ne nézz ide, mert azt hiszem, elpirulok... Mégis úgy éreztem magam házasságom első három és utolsó két esztendejében, mintha nem is a felesége lennék, hanem... Hát igen. Szeretett, hogyne. De ugyanakkor kissé megtűrt a lakásban, az életében. Volt a modorában egyfajta türelmes elnézés, mint aki nem tehet másként, s ezért belenyugszik, hogy én is ott élek, a harmadik szobában.Ez a világ rendje. S ő szívesen és nyájasan beszélget velem, leveszi szemüvegét, meghallgat, tanácsot ad, néha tréfálkozik is, elmegyünk színházba, emberek közé, s látom őt, amint hátrahajtott fejjel, összefont karokkal, kissé gyanakvó, jóindulatúan gúnyos és kételkedő arckifejezésekkel hallgatja az embereket. Mert

6

az embereknek sem adta oda teljesen magát. Meghallgatta őket, nagyon komolyan, felelősségteljesen, s aztán válaszolt, de volt a hangjában valamilyen szánalomszerű lejtés, mint aki tudja, hogy tehetetlenség, szenvedély, hazugság és tudatlanság is van az emberi dolgok mögött, nem kell mindent elhinni, akkor sem, ha jóhiszeműen beszél valaki. Ezt ő persze nem mondhatja meg az embereknek, s ezért hallgatja őket jóindulatú lenézéssel, komolyan, gyanakodva, s közben néha elmosolyodik és fejét rázza, mintha azt mondaná a másiknak: „Tessék csak folytatni. Tudom, amit tudok”.Azt kérdezted elébb, szerettem-e? Sokat szenvedtem mellette. De tudom, hogy szerettem, s azt is tudom, miért szerettem?... Mert szomorú volt és magányos, s nem tudott rajta senki segíteni, én sem. De mennyi idő kellett, s milyen sok szenvedés, míg ezt megtudtam és megértettem! Sokáig azt hittem, lenéz és kicsinyel... , de más is volt ebben a modorban. Ez az ember negyvenéves korában olyan magányos volt, mint egy szerzetes lehet a pusztában. Nagyvárosban éltünk, nagy módban, sok ismerősünk, nagy társaságunk volt. Csak éppen egyedül voltunk.Egyszer láttam másképp is, egyszer életében, egy pillanatra. Arra a másodpercre gondolok, mikor a gyerek megszületett, s ezt a sápadt, szomorú és magányos embert beengedték a szobába. Zavartan lépett be, mint aki valamilyen kínos, túlságosan emberi helyzet egyik szereplője, s kissé restelli az egészet. Megállt a bölcső előtt, bizonytalanul előrehajolt, ahogy szokta, hátán összefont karokkal, óvatosan és tartózkodóan. Nagyon fáradt voltam abban az órában, de nagyon figyeltem. A bölcső fölé hajolt, s akkor, egy pillanatra, átvilágosodott ez a sápadt arc, mintha belülről fényleni kezdene. De nem szólt semmit. Sokáig nézte a gyereket, talán húsz percen át, mozdulatlanul. Aztán hozzám lépett, kezét homlokomra tette, s így állott az ágy mellett, némán. Nem nézett reám, kibámult az ablakon. Ködös, októberi időben született a kicsi, hajnalban. Egy ideig állt még férjem az ágyam mellett, homlokom simogatta, és forró volt a tenyere. Aztán az orvossal kezdett beszélgetni; mint aki elintézett valamit és másról beszél.De most már tudom, hogy abban a pillanatban, talán először és utolszor életében, boldog volt. Talán arra is hajlott, hogy feladjon valamit abból a titokból, amit ő az emberek rangjának nevezett. Amíg a gyerek élt, másképpen beszélt velem, bizalmasabban. Éreznem kellett, hogy még mindig nem tartozom teljesen hozzá, tudnom kellett, hogy ez az ember viaskodik magával, le akar győzni önmagában egyfajta ellenállást, gőgnek, félelemnek, sértődésnek, bizalmatlanságnak azt a különös szövevényét, ami nem engedte meg neki, hogy olyan legyen, mint a többi ember. A gyerekért hajlandó lett volna kibékülni a világgal... Kissé. Egy időre legalább. Amíg a gyerek élt, vad reménykedéssel láttam, hogyan verekszik ez az ember jellemével. Mint egy idomító a fenevaddal, úgy verekedett önmagával. Ez a szótlan, büszke és szomorú ember iparkodott egészen bizalmas, egészen szerény, egészen alázatos lenni. Például ajándékot hozott, kis ajándékokat. Ezen sírni lehetett. Mert ez a szemérmes ember szégyellt apró ajándékot adni, karácsonyra, születésnapra mindig valamilyen drága, mutatós holmit kaptam tőle, egy szép utazást, valamilyen nemes prémet, új gépkocsit, ékszert... Ami örökké hiányzott, éppen az volt, hogy hazajöjjön egy este és hozzon húsz fillérért sült gesztenyét. Érted?... Vagy krumplicukrot, tudom is én. Hát most hozott. Mindent adott, a legjobb orvost, a legszebb gyerekszobát, ezt a gyűrűt is akkor kaptam tőle... Igen, értékes... De megéltem azt is, hogy hazajött egy este, s zavart mosollyal, restelkedve, finom horgolt babakabátot és fejkötőt bontott ki a selyempapírból. Letette a gyerekszoba asztalára ezt a gyerekholmit, bocsánatkérően mosolygott, aztán gyorsan kiment a szobából.Mondom, ilyenkor sírni tudtam volna. Az örömtől, a reménykedéstől. S valamilyen másféle érzés is vegyült mindebben: a félelem. Hogy nem bírja, nem tud megbirkózni önmagával, nem bírjuk együtt, az egészet, ő, a gyerek és én... valami itt nincsen rendben. De mi?... Templomba jártam, imádkoztam. Isten, segíts! – mondtam. De Isten tudja, hogy csak mi tudunk magunkon segíteni.Így verekedett magával, amíg élt a gyerek.Látod, most már te is nyugtalan leszel. Azt kérded, mi baj volt közöttünk, milyen ember volt a férjem?... Nehéz kérdés, drágám.Én nyolc éven át törtem a fejem. S azóta is, hogy elváltunk, gondolkozom ezen. Néha már azt hiszem, tudom az igazat. De minden elmélet gyanús. Csak a tüneteket tudom elmondani.Kérded, szeretett-e?... Hát igen, szeretett. De igazában azt hiszem, csak apját és a gyerekét szerette.Apjához gyöngéd volt, tiszteletteljes. Minden héten meglátogatta. Anyósom minden héten nálunk ebédelt. Anyós, rossz ízű szó! Ez a nő, férjem anyja, a legfinomabb emberi teremtések egyike volt, akit ismertem. Mikor apósom meghalt, s ez a gazdag, előkelő asszony egyedül maradt a nagy lakásban, féltem, hogy hozzánk szokik. Az ember tele van előítéletekkel. De ez az asszony csak tapintat volt, kímélet. Kis lakásba költözött, senkinek nem volt terhére, élete apró ügyes–bajos dolgait egyedül intézte, nagy körültekintéssel és okossággal. Nem kért szánalmat, sem könyörületet. Természetesen tudott valamit a fiáról, amit én sem

7

tudhattam. Csak az anyák tudják az igazat. Tudta, hogy a fia gyöngéd, tiszteletteljes, figyelmes, csak éppen... Nem szereti? Félelmes szó. De mondjuk ki nyugodtan, mert férjem oldalán megszoktam – ezt Lázártól tanultuk mind a ketten –, hogy az igaz szavaknak van valamilyen alakító és tisztító erejük. A két ember, anya és fiú között, soha nem volt vita, nézeteltérés. „Édesanyám” – mondta az egyik, és „Édes fiam” – így felelt a másik. Mindig kézcsók, bizonyos szertartásos udvariasság. Soha egy bizalmas szó. Ők ketten soha nem voltak hosszabb időn át együtt egy szobában; egyik mindig felállt, valamilyen ürüggyel elment, vagy behívott valakit. Féltek egyedül maradni, mintha akkor rögtön meg kellene beszélni valamit, s nagy baj lesz, igen nagy baj, kiderül a titok, melyről ők ketten, anya és fiú, nem beszélhetnek. Így éreztem. Így is volt, csakugyan?... Így volt, igen.Szerettem volna megbékíteni őket. De mikor nem is haragudtak egymásra!... Nagyon óvatosan, ahogy sebes tagokhoz nyúl az ember, megtapogattam néha ezt a viszonyt. De az első érintésre ijedten másról beszéltek. Mit is mondhattam?... A vád és panasz nem tudott megkapaszkodni semmilyen látható, érzékelhető tünetben. Mondhattam-e, hogy anya és fiú vétettek valahol egymás ellen? Nem mondhattam, mert mindketten „teljesítették kötelességüket”. Mintegy alibit igazoltak, életük hosszat.Névnap, születésnap, karácsony, a család törzsi életének apró és nagy ünnepélyességei, minden gondosan és aprólékosan sorra került nálunk. Anyácska megkapta az ajándékot, és anyácska elhozta az ajándékot. Férjem kezet csókolt, és anyósom megcsókolta férjem homlokát. Anyácska ebédnél vagy vacsoránál elfoglalta helyét a családi asztalnál, a fő helyen, s mindenki tiszteletteljesen beszélt vele, családi vagy világi kérdésekről, soha nem vitatkoztak, meghallgatták anyácska szabatos, udvarias és halk véleményét, s aztán ettek és másról beszéltek. Sajnos, mindig másról beszéltek... Ó, ezek a családi ebédek! Ezek a szünetek beszéd közben! Ez a „másról–beszélés”, ez az udvarias elhallgatás, örökké! Nem mondhattam nekik, leves és hús, születésnap és karácsony, ifjúság és öregedés között, hogy örökké másról beszélnek! Nem mondhattam nekik semmit, mert férjem velem is „másról beszélt”, én is ugyanattól a hallgatástól és elhallgatástól szenvedtem, mint anyósom, s néha már gondoltam arra is, hogy mindketten bűnösök vagyunk, az anyja is, én is, mert nem értünk hozzá, nem kerestük meg ennek a léleknek titkát, nem oldottuk meg a feladatot, életünk egyetlen, igazi feladatát. Nem értettünk ehhez az emberhez. Ő az életet adta neki, én egy gyermeket adtam neki... adhat-e többet egy nő egy embernek? Azt hiszed, nem adhat?... Nem tudom. Egy napon kételkedni kezdtem ebben. Ezt akarom elmondani neked, ma, mert találkoztunk, láttam őt, s most már érzem, megint felgyűlt bennem az egész, valakinek el kell mondani, hiszen örökké erre gondolok. Hát most elmondom. Nem fáraszt? Ráérsz egy félórán át? Figyelj ide, talán sikerül elmondani.Úgy lehetett, hogy ő mindkettőnket tisztelt, s bizonyosan szeretett is. De sem az anyja, sem én nem értettünk hozzá. Ez volt az életünk bukása.Azt mondod, hogy a szeretethez nem kell, nem is lehet „érteni”? Tévedsz, drágám. Én is ezt mondtam, sokáig, az égre kiáltottam ezt a feleletet és vádat. A szeretet vagy van, vagy nincs. Mit is lehet „érteni” ezen?... Mit ér az emberi érzés, mely mögött szándék van, tudatosság?... Te, mikor az ember öregszik, megtudja, hogy minden másképpen van, mindenhez „érteni” kell, mindent meg kell tanulni, a szeretetet is. Igen, ne rázd a fejed, ne mosolyogjál. Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek. Nem elég szeretni.Hát erről ne vitatkozzunk. Tudom, amit tudok. Elég nagy árat fizettem érette. Mit?... Az életet, drágám, az egész életet. Azt, hogy most itt ülök veled, ebben a cukrászdában, a vörös szalonban, s a férjem másnak csomagoltat cukrozott narancshéjat. Nem lep meg különben, hogy cukrozott narancshéjat visz most haza. Mindenben ilyen közönséges ízlése volt.Kinek?... Hát a másik nőnek. Nem szeretem a nevét kimondani. Annak, akit aztán elvett feleségül. Nem tudtad, hogy megnősült?... Azt hittem, elment a híre Bostonba is, hozzád, Amerikába. Látod, ilyen csacsi az ember. A magánügyekről, az igaziakról, hajlandó azt hinni, hogy világesemények. Amikor mindez megesett, a válás, férjem házassága, éppen nagy dolgok történtek a világban, és országokat szabdaltak széjjel, háborúra készülődtek, amíg aztán egy napon be is következett a háború... Ez nem volt meglepő, mert Lázár is azt mondta, hogy amire az emberek sokáig, nagy akarattal, kitartással, előrelátással és körültekintéssel készülődnek – például a háborúra –, végül is bekövetkezik. De engem nem lepett volna meg, ha azokban a hónapokban az újságok az első oldalon, nagy betűkkel az én háborúmról is közölnek híreket, az én ütközeteimről, vereségeimről, helyi győzelmeimről, s általában az egész arcvonalról, ami akkor az életem volt... De ez már másik történet. Mikor a gyerek született, messze voltunk még ettől.

8

Talán úgy mondhatnám, a két esztendőben, amíg a gyerek élt, férjem békét kötött velem és a világgal. Még nem igazi békét, csak olyan előkészítő békét, fegyverszünetet. Várt és figyelt. Iparkodott rendet teremteni lelkében. Mert ennek az embernek tiszta lelke volt. Már mondtam neked, hogy férfi volt. Valami más is volt még: úriember volt. Persze, nem olyan kaszinós értelemben, mint aki párbajozik vagy agyonlövi magát, mert nem tudja megfizetni a kártyaadósságot. Különben sem kártyázott. Egyszer azt mondta, úriember nem kártyázik, mert csak olyan pénzhez van joga, amit munkával keres. Ilyen értelemben volt úr. Tehát udvarias, türelmes a gyöngébbekkel. Szigorú és rangtartó az egyenrangúakkal szemben. Mert másféle rangot nem ismert, önmaga fölött nem ismert el társadalmi, világi rangot. Csak a művészeket tisztelte még. Azt mondta, ezek Isten gyermekei, akik a legnehezebb részt választották. Senki mást nem ismert el önmaga fölött.S mert úriember volt, mikor a gyerek megszületett, iparkodott feloldani lelkében azt a félelmes idegenséget, amitől szenvedtem, s iparkodott közeledni hozzám és a gyerekhez, megható módon. Mintha egy tigris elhatározná, hogy holnaptól Gerson–diétát tart és beiratkozik az üdvhadseregbe. Jaj, de nehéz élni, embernek lenni!... De két évig így éltünk. Nem egészen jól, nem boldogan. Csak csöndesen. Rettenetes erővel élhetett ő e két esztendőben. Emberfeletti erő kell hozzá, hogy valaki a természete ellen éljen. Fogcsikorgatva akart boldog lenni. Valamilyen merevgörcsben akart felszabadulni, könnyű és gondtalan, bizalmas lenni. Szegény!... Talán nem szenvedett volna így, ha én akkor elengedem belülről, s minden igényt, minden szeretet-szükségletemet reáteszem a gyerekre. De közben bennem is történt valami, amit nem értettem akkor. Én a gyereket csak férjemen keresztül szerettem. Lehet, hogy ezért büntetett meg az Isten. Miért nézel ilyen tágra nyitott szemekkel?... Nem hiszel nekem?... Vagy megijedtél?... Hát igen, drágám, ez az én történetem nem éppen nyájas történet. Rajongtam a gyerekért, csak neki éltem, csak e két esztendőben éreztem, hogy az életemnek célja és értelme van... , de a gyereket miatta szerettem, neki szerettem, érted már? Azt akartam, hogy a gyerek kösse hozzám, belülről is egészen. Talán förtelmes kimondani, de most már tudom, hogy a gyerek, akit örökké gyászolok, eszköz volt csak, ürügy arra, hogy a férjemet szeretetre kényszerítsem. Ha a gyóntatószékben kell alkonyatig vallanom erről, nem tudtam volna szavakkal megmondani. De ő tudta ezt, szavak nélkül is, s titokban, egészen belülről, én is tudtam, a hozzávaló szavak nélkül, mert akkor még nem voltak az élet tüneményeihez szavaim... Később érkeznek, az igazi szavak, rettenetesen kell fizetni érettük. A szavak akkor még Lázárnál voltak. Egy napon ideadta a szavakat, mellékes mozdulattal, mint aki megigazít egy szerkezetet, felnyit egy titkos fiókot. De akkor még nem tudtunk egymásról semmit. Minden a legnagyobb rendben volt, kifelé, körülöttünk. A bébit reggel behozta a nörsz a reggeliző asztalhoz, világoskékben és rózsaszínben. Férjem beszélt a gyerekkel és velem, aztán kocsijába ült és elment a gyárba. Este a városban vacsoráztunk, vendégeink voltak, akik ünnepelték boldogságunkat, a szép otthont, a fiatal mamát, a gyönyörű kisgyereket, a gondtalan légkört. Mit gondoltak, mikor elmentek?... Azt hiszem, tudom. Az ostobák irigykedtek.Az okosak és érzékenyek föllélegeztek, mikor kiléptek házunk kapuján, ezt gondolták: „Végre, egyedül!... ”A legnemesebb konyha volt nálunk, ritka, külföldi borok, csendes, gondos társalgás. Csak valami hiányzott mindenből, s a vendég örült, mikor a kapun kívül került. Anyósom is olyan finom riadtsággal érkezett, s olyan különös sietséggel ment el. Ezt mind éreztük, de nem tudtuk. Férjem talán tudta, ő igen... De akkor nem tehetett mást, összeszorított fogakkal, tehetetlenül kénytelen volt boldognak lenni.Én nem engedtem el, belülről, egyetlen pillanatra sem. Tartottam a gyerekkel, szótlanul zsaroltam egy érzelmi igénnyel. Ilyen erők vannak emberek között?... Csak ilyenek vannak. Minden pillanatom a gyereké volt, de csak azért, mert tudtam, hogy amíg a gyerek van, ő is van, és csak az enyém. Isten nem bocsátja meg az ilyesmit. Nem lehet szándékkal szeretni. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni. Azt mondod, csak így lehet?... Hát én így szerettem.Éltünk a gyerek élete fölött, s harcoltunk egymással. Mosollyal és udvariassággal, szenvedéllyel és szótlanul harcoltunk. Egy napon történt valami. Elfáradtam. Mintha a kezem–lábam elzsibbadt volna. Mert én is rettenetes erővel éltem ez években, nemcsak ő.Elfáradtam, mint aki beteg lesz. Ősz elején volt ez, sok év előtt. Langyos, édeskés ősz volt. A gyerek elmúlt már kétéves, s kezdett olyan érdekes lenni, olyan édes és szívet megejtően egyéniség, valaki... Egy este a kertben ültünk. A gyereket már lefektették. Azt mondta a férjem:– Akarsz eljönni hat hétre, Meránba?... Két év előtt én kértem tőle, hogy elmehessünk ősz elején Meránba. Babonás vagyok, szeretek egy kicsit kuruzsolni is, hittem azokban a szőlőkúrákban. Akkor nem jött velem, valamilyen ürüggyel elhárította a kérést. Én tudtam, hogy nem szeret velem utazni, mert fél az utazás túlságos bizalmasságától, a napoktól,

9

mikor két ember az idegenben, szállodaszobákban, teljesen egymásnak él. Otthon közöttünk volt a lakás, a munka, a társaság, az életünk üzeme. De most fizetni akart, ahogy tudott.Elmentünk Meránba. Anyósom erre az időre – szabályosan, ahogy ez szokás – lakásunkba költözött. Vigyázott a kicsire.Különös utazás volt ez. Nászút, búcsú, ismerkedés, vesszőfutás, minden együtt, amit akarsz. Iparkodott megnyílni előttem. Mert az bizonyos, fiam, nem volt unalmas ennek az embernek társaságában élni. Sokat szenvedtem, csaknem belehaltam, néha megsemmisültem, néha újjászülettem a társaságában, de egyetlen pillanatra sem unatkoztam. Ezt csak úgy mondom, mellékesen. Hát egy napon elutaztunk Meránba.Arany ősz volt, sűrű, nagy élet, pompás világ. Kocsival mentünk.A fák tele voltak sárga gyümölcsökkel. A levegő olyan dunsztos, illatos volt, mint egy kertben, mikor hervadni kezdenek a növények. Az emberek, gazdag, gondtalan emberek, úgy dünnyögtek, úsztak, duruzsoltak ebben a meleg, súlyos fényben, mint a pohos darazsak. Amerikaiak sütkéreztek itt a mustszagú napban, szitakötőszerű francia nők, óvatos angolok. Akkor még nem deszkázták be a világot, egy pillanatra nagy fényben állott minden, Európa, az élet. De volt valamilyen veszett sietség, habzsolás is az egészben. Az emberek tudják sorsukat. A legjobb szállodában szállottunk meg, versenyekre jártunk, zenét hallgattunk, két szobánk volt egymás mellett, kilátással a hegyekre.Mi volt ennek a hat hétnek az alján? Miféle várakozás?... Reménykedés?... Nagy csend volt körülöttünk. Férjem könyveket hozott, tökéletes irodalmi hallása volt, úgy különböztette meg az igaz hangot a hamistól, mint Lázár, vagy mint egy nagy zenész. Alkonyatkor az erkélyen ültünk, francia verseket olvastam fel neki, angol regényeket, súlyos, német prózát, Goethét, s néhány jelenetet Hauptmann darabjából, a Flórian Geyerből. Ezt a darabot nagyon szerette. Egyszer látta színpadon, Berlinben, s mindig emlékezett reá. Aztán Büchner Dantonját is szerette. S a Hamletet, meg III. Richardot. Arany János verseit is fel kellett olvasnom neki, az Őszikéket. Aztán felöltöztünk, elmentünk a nagy vendéglőkbe vacsorázni, édes olasz bort ittunk, tengeri rákot ettünk.Kissé úgy éltünk, mint az újgazdagok, akik mindent egyszerre akarnak pótolni és megízlelni, amit az életben elmulasztottak, Beethovent hallgatnak, s kappant rágcsálnak és francia pezsgőt szürcsölnek a zenéhez. De kissé úgy is éltünk, mint aki búcsúzik valamitől. Ezek az utolsó évek, a háború előtt, megteltek ezzel az öntudatlan búcsúhangulattal. Férjem mondta így, én csak hallgattam. Én nem Európától búcsúztam – nők vagyunk, egymás között vagyunk, bevallhatjuk, hogy nincs igazi közünk ilyen fogalmakhoz –, hanem egy érzéstől, amelytől, egészen belülről, még mindig nem volt erőm elszakadni. Néha fuldokoltam a tehetetlenségtől.Egy éjjel a szállodaszoba erkélyén ültünk. Az asztalon szőlő állott üvegtálon, nagy, sárga almák, mert akkor volt az almaszüret Meránban. A levegő olyan édes volt, gyümölcsszagú, mintha nyitva felejtettek volna valahol egy nagy befőttesüveget.A földszinten francia szalonzenekar játszott régi olasz operákból. Férjem bort hozatott, a bor – Lacrima Christi – sötétbarna volt, kristályüvegben állott az asztalon. Mindebben, még a zenében is, volt valami cukros, túlérett, kissé émelyítő. Férjem érezte ezt, és kimondta:– Holnap hazautazunk.– Igen – mondtam –, utazzunk.Egyszerre ezt mondta, azon a magányos, mély hangon, amely mindig úgy érintett meg, mintha egy ismeretlen, primitív törzs komor hangszere szólalna meg:– Mondd, Ilonka, mi legyen ezután?... Tudtam, miről beszél? Az életünkről. Az éjszaka csillagos volt.A csillagokat néztem, az olasz ég őszi csillagjait, s borzongtam. Éreztem, hogy eljött a pillanat, mikor nincs értelme az erőlködésnek, igazat kell szólni. Kezem, lábam hideg volt e pillanatban, de a tenyerem izzadt az izgalomtól. Ezt mondtam:– Nem tudom, nem tudom. Nem bírlak elhagyni. Nem tudom nélküled elképzelni az életet.– Tudom, hogy ez nagyon nehéz – mondta nyugodtan. – Nem is kívánom tőled. Talán nincs még itt az ideje. Talán soha nem is lesz itt az ideje. De ebben az együttlétben, ebben az utazásban is, egész életünkben van valami megalázó és szégyenletes. Nem merjük megmondani egymásnak, mi a baj közöttünk?Végre kimondta. Behunytam a szemem, szédültem. Így hallgattam, csukott szemekkel. Ennyit mondtam:– Hát mondd meg végre, mi baj van közöttünk?Sokáig hallgatott, gondolkozott. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Nehéz angol cigarettákat szívott ebben az időben, ópiumos dohányt, melynek füstjétől mindig elszédültem kissé. De ez a szag is hozzátartozott, mint a fehérneműs szekrényének széna–szaga, mert ruháit, fehérneműjét ezzel a keserű angol

10

szénaillattal kellett mindig szagosítani, így szerette. Mennyi mindenféle részlet alkot egy embert! Végre ezt mondta:– Nekem nincsen igazi szükségem arra, hogy szeressenek.– Nem lehet – mondtam fogvacogva. – Ember vagy. Föltétlenül szükséged van neked is szeretetre.– Ez az, amit a nők nem hisznek el, nem tudhatnak, nem értenek – mondta, mintha a csillagoknak beszélne. – Hogy van egyfajta férfi, akinek nincs szüksége szeretetre. Megvan anélkül is.Pátosz nélkül beszélt, nagyon messziről, de nagyon természetesen. Tudtam, hogy igazat szól, most is, mindenben. Vagy legalább azt hiszi, hogy igazat beszél. Alkudni kezdtem:– Nem tudhatsz mindent magadról. Talán csak nincs bátorságod ahhoz, hogy elviselj egy érzést. Szerényebbnek kell lenni, alázatosabbnak – mondtam könyörögve.Eldobta a cigarettát. Felállott. Magas volt – láttad, milyen magas? –, fejjel magasabb, mint én. De most egészen felmagasodott fölöttem, az erkély korlátjának dőlt, s szomorúan megnőtt, a csillagok alatt, az idegen éjszakában, szívében azzal a szomorú, idegen titokkal, amit úgy szerettem volna megfejteni. Így mondta, összefont karokkal:– Mi egy női élet értelme? Egy érzés, melynek teljesen átadja magát, tetőtől talpig. Én ezt tudom, de csak az értelmemmel tudom követni. Én nem tudom átadni magam egy érzésnek.– És a gyerek? – kérdeztem most már támadó hangon.– Éppen erről van szó – mondta élénken, nyugtalan remegéssel hangjában. – A gyerekért hajlandó vagyok sok mindent elviselni. A gyereket szeretem. És a gyereken át szeretlek téged.– És én... – kezdtem. De elhallgattam.Nem mertem megmondani neki, hogy én a gyerekben is csak őt szeretem.Sokáig beszéltünk és hallgattunk ezen az éjszakán. Néha úgy jut eszembe az egész, mintha minden szóra emlékeznék. Ezt is mondta: Nő ezt nem értheti. Egy férfi megél a lelkéből is. A többi csak ráadás, melléktermék. És a gyerek, ez a különös csoda. Itt megalkuszik az ember. Alkudjunk meg. Maradjunk együtt, de szeress kevésbé. Inkább a gyereket szeresd jobban – mondta különös hangon, fojtottan, csaknem fenyegetően. – Engem engedj el, belülről. Tudod, hogy nem kérek mást, nincs mellékgondolatom, titkos tervem, mikor ezt mondom. De nem tudok ilyen érzelmi feszültségben élni. Vannak férfiak, akik nőiesek, s akiknek éppen ez kell, hogy szeressék őket. De aztán vannak másfajta férfiak, akik legfeljebb csak elviselik a szeretetet, úgy, ahogy. Én is ilyen vagyok. Minden igazi férfi szemérmes, ha nem tudnád.– Mit akarsz? – mondtam kínlódva. – Mit tehetek?... – Valamilyen szövetséget – mondta. – A gyerekért. Hogy együtt maradhassunk. Tudod te pontosan, mit akarok – mondta még, nagyon komolyan. – Csak te segíthetsz. Csak te tudod meglazítani ezt a kötöttséget. Ha el akarnék menni, elmennék. De nem akarok elmenni tőled, sem a gyerektől. Többet kérek, talán a lehetetlent. Azt, hogy maradjunk együtt, de ne ilyen nagyon, ne ilyen föltétlenül, ne ilyen életre–halálra. Mert én ezt nem bírom. Sajnállak, de nem bírom – mondta udvariasan.Most valami ostobaságot kérdeztem.– Akkor miért vettél el?... Félelmesen felelt. Ezt mondta:– Mikor elvettelek, én már majdnem mindent tudtam magamról. De nem tudtam eleget rólad. Elvettelek, mert nem tudtam, hogy ennyire szeretsz.– Bűn ez? – kérdeztem. – Olyan nagy bűn, hogy ennyire szeretlek?... Nevetett. Állt a sötétben, cigarettázott, halkan nevetett. De szomorúan nevetett, egyáltalán nem volt cinikus, sem fölényes e pillanatban. – Több, mint bűn – felelte. – Hiba.Aztán ezt mondta még:– Ezt a választ nem én találtam fel. Talleyrand mondta először, mikor megtudta, hogy Napóleon megölette az enghieni herceget. Közhely, ha nem tudnád – mondta barátságosan.De bántam is én Napóleont és az enghieni herceget! Pontosan tudtam, éreztem, mit akar mindezzel mondani. Alkudni kezdtem:– Nézd csak – mondtam –, mindez talán nem is olyan elviselhetetlen. Majd jön az öregség. Nem is lesz olyan rossz, melegedni valahol, ha minden hűvösebb lesz körülötted.– Éppen ez az – mondta csendesen. – Ez is ott lappang minden mögött, hogy jön az öregség.Negyvennyolc éves volt, mikor ezt mondotta. Negyvennyolc múlt azon az őszön. De sokkal fiatalabbnak látszott. Egyszerre öregedett meg, a válásunk után.De aznap éjjel nem beszéltünk többé erről. Másnap sem, soha többé. Két nappal később hazautaztunk. Mikor hazaérkeztünk, a gyereket már lázasan találtuk. Egy hét múlva meghalt a kicsi. Aztán egyáltalán nem

11

beszéltünk többé semmiféle személyes dologról. Csak éltünk egymás mellett, és vártunk valamire. Talán a csodára. De hát csodák nincsenek.Néhány héttel a gyerek halála után egy délután hazajöttem a temetőből, s bementem a gyerekszobába. A sötét szobában ott állott a férjem.– Mit akarsz itt? – kérdezte nyersen.Aztán észbe kapott, gyorsan kiment.– Bocsáss meg – mondta félvállról, a küszöbről.Ezt a szobát ő rendezte be. Minden bútordarabot személyesen válogatott, ő rendezett el mindent, még a bútorok helyét is kijelölte. Igaz, a gyerek életében ritkán lépett be ide: akkor is mindig kissé zavartan állott meg a küszöbön, mint aki fél egy érzelmes helyzet finnyás nevetségességétől. De a gyereket mindennap magához kérette, szobájába, s minden reggel és este jelenteni kellett neki, hogyan aludt a kicsi, eszik-e, egészséges-e? Aztán egyetlenegyszer lépett még be a gyerekszobába, néhány héttel a temetés után. Különben is lecsuktuk a szobát, nálam volt a kulcs, három évig, amíg el nem váltunk, fel sem nyitottuk, minden úgy maradt, mint volt a pillanatban, mikor elvittük a gyereket a klinikára. Csak én jártam be néha, takarítani, meg... szóval, bementem néha, mikor nem tudott erről senki.Azokban a hetekben, a temetés után, félőrült voltam. De valamilyen eszelős erővel vonszoltam magam, nem akartam összeesni. Tudtam, hogy ő talán betegebb, mint én, közel van a teljes összeomláshoz, s ha tagadja is, szüksége van reám. Ezekben a hetekben történt valami, köztem és közötte, vagy közte és a világ között... nem tudom ezt ilyen pontosan megmondani. Valami eltört benne. Mindez természetesen szavak nélkül történt, mint a nagy és veszélyes dolgok általában. Mikor az ember beszél, sír vagy kiabál, már minden könnyebb.A temetésen is egészen nyugodt volt, szótlan. Nyugalma engem is áthatott. Egyenesen szótlanul, könnycsepp nélkül mentünk a kis, fehér–arany koporsó után. Tudod, hogy aztán egyszer, egyetlenegyszer sem jött ki velem a temetőbe, a sírhoz?... Egyedül talán kiment, nem tudom.Egyszer azt mondta:– Mikor az ember sírni kezd, már csal. Akkor a folyamat már lezajlott. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan.Mi történt bennem azokban a hetekben?... Most utólag úgy mondhatnám, bosszút esküdtem. Bosszút, ki ellen?... A sors ellen? Emberek ellen? Ostoba szavak. A gyereket a város legjobb orvosai kezelték, gondolhatod. Ilyenkor azt szokták mondani: „Minden megtörtént, amire emberi erő képes”. Ezek olyan szavak. Először is nem történt meg minden, amire emberi erő képes. Az emberek mindenfélével foglalkoztak azokban a napokban, mikor a kicsi haldoklott, s kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy az én gyerekemet megmentsék. Ezt természetesen nem tudom megbocsátani az embereknek, ma sem. De másféleképpen is bosszút esküdtem, nem az eszemmel, hanem az érzéseimmel. Valamilyen különös közöny és megvetés vad, hideg lángja lobogott bennem. Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.Azokban a hetekben is jártam gyónni, mint azelőtt. De mit gyónhattam én? Hol volt az én bűnöm, miben?... Úgy éreztem, nincs ártatlanabb teremtés a földön. Most már nem érzem így... A bűn nemcsak az, amit a katekizmus annak nevez. A bűn nemcsak az, amit megteszünk. Bűn az is, amit szeretnénk, de nem vagyunk hozzá elég erősek. Mikor férjem – először és utoljára életében – azon a különös, nyers hangon rivallt reám a gyerekszobában, megértettem, hogy bűnös vagyok szemében, mert nem tudtam megmenteni a gyereket.Látom, hallgatsz, kínos zavarban meredsz magad elé. Úgy érzed, csak a megsértett érzés igazságtalan túlzása mondhat ilyesmit, a kétségbeesés. Én egy pillanatig sem éreztem jogosulatlannak ezt a vádat. Te azt mondod, hogy „minden megtörtént”. Hát igen, a vizsgálóbíró nem tud letartóztatni, mert minden megtörtént, aminek az emberek véleménye szerint meg kellett történnie. Ott ültem nyolc napon át a gyerek ágya mellett, ott aludtam, én ápoltam, én voltam az, aki fütyült az orvosi etikára, s hívott más orvosokat, mikor az első, a második nem tudott segíteni. Minden megtörtént, igen. De közben minden azért történt, hogy a férjem éljen, a férjem maradjon meg nekem, a férjem szeressen engem, ha másképpen nem megy, hát a gyereken át. Érted?... A férjemért imádkoztam, mikor a gyerekért imádkoztam. Csak az ő élete volt fontos, a gyerek élete is csak ezért volt fontos. Bűn, mondod!... Mi a bűn? Én már tudom, mi a bűn! Egy embert egészen kell szeretni és tartani, belülről, minden erőnkkel. Hát ez mind összeomlott, mikor a gyerek meghalt. S tudtam, hogy a férjem elvesztettem, mert, szavak nélkül is, engem vádol. Képtelen vád, igazságtalan, mondod...

12

Nem tudom. Nem bírok erről beszélni. Akkor, a gyerek halálát követő időben, nagyon elfáradtam. Természetesen rögtön megbetegedtem én is, tüdőgyulladásban feküdtem, meggyógyultam, aztán visszaestem. Hónapokon át betegeskedtem. Szanatóriumban feküdtem, férjem virágokat küldött, s mindennap meglátogatott, délben és este, mikor a gyárból jött. Ápolónőm volt, oly gyenge voltam, hogy etetni kellett. Tudtam, hogy ez mind nem segít rajtam, férjem nem bocsát meg, a betegség sem tudja megengesztelni. Változatlanul udvarias és gyöngéd volt, olyan félelmesen korrekt és gyöngéd... mikor elment, mindig sírtam.Ebben az időben sokat járt hozzám anyósom. Egyszer, tavasz felé, mikor már erőre kaptam, ott ült a fekvőszékem mellett, kötögetett és hallgatott, amint szokott. Aztán letette a kötést, levette szemüvegét, barátságosan mosolygott reám, és bizalmasan mondotta: Mit akarsz a bosszúval, Ilonka?... – Miért? – kérdeztem riadtan, és elvörösödtem. – Milyen bosszúról tetszik beszélni?– Mikor lázas voltál, ezt hajtogattad: „Bosszú, bosszú”. Nincs bosszú, lelkem. Csak türelem van.Izgatottan figyeltem. A gyerek halála óta talán először figyeltem valamire. Aztán beszélni kezdtem:– Nem lehet ezt kibírni, mama. Mi az én bűnöm? Tudom, hogy nem vagyok ártatlan, de nem bírom megérteni, hol bűnöztem, mi a hibám? Nem vagyok hozzávaló? Váljunk el? Ha mama is azt hiszi, hogy jobb lesz, elválok tőle. Tudja, hogy nincs más gondolatom, nincs más érzésem, csak ő. De ha nem tudok segíteni rajta, inkább elválok. Tessék tanácsot adni, mama.Komolyan nézett reám, okosan és szomorúan:– Ne izgasd magad, kicsikém. Tudod jól, hogy nincs tanács. Élni kell, el kell viselni az életet.– Élni, élni! – kiabáltam. – Én nem tudok csak úgy élni, mint egy fa. Élni csak akkor lehet, ha van miért élni. Megismerkedtem vele, megszerettem, egyszerre volt értelme az életnek. Aztán minden olyan különösen alakult... Azt sem mondhatom, hogy megváltozott. Nem mondhatom, hogy kevésbé szeret most, mint az első évben. Most is szeret, de haragszik reám.Anyósom hallgatott. Úgy hallgatott, mint aki nem helyesli, amit mondok, de nem is ellenkezik.– Igaz? – kérdeztem nyugtalanul.– Ez így talán nem igaz – mondta óvatosan. – Nem hiszem, hogy haragszik reád. Pontosabban, nem hiszem, hogy reád haragszik.– Hát kire? – kérdeztem vadul. – Ki bántotta meg?Most nagyon komolyan nézett reám ez az okos, öreg asszony.– Nehéz – mondta –, nehéz erre felelni.Sóhajtott. Félretette a kötést.– Soha nem beszélt neked a fiatalságáról?– De igen – mondtam. – Néha. Már ahogy ő szokott... Azzal a különös, ideges nevetéssel, mint aki restell személyes dolgokról beszélni. Emberekről, barátokról. De azt nem mondta soha, hogy megbántotta valaki.– Nem, dehogyis, – mondta mellékesen, csaknem közömbös hangon anyósom. – Így nem is lehet azt kifejezni. Bántani... sokféleképpen bántja az embert az élet.– Lázár – mondtam. – Az író... Ismeri, mama? Talán ő az egyetlen, aki tud róla valamit.– Igen – mondta anyósom. – Őt szerette egy időben. Ez az ember tud róla valamit. De ezzel hiába beszélsz. Nem jó ember.– Érdekes – mondtam. – Én is így érzem.Most megint kötni kezdett. Szelíden mosolygott, mellékesen mondta:– Nyugodj meg, kislányom. Most minden nagyon fáj még. Majd jön az élet, és csodálatosan eligazít mindent, amiről azt hiszed, hogy elviselhetetlen. Hazamégy innen, elutaztok, a kicsi helyett jön egy másik... – Nem hiszem – mondtam, és a szívemet összeszorította a kétségbeesés. – Olyan rossz érzésem van. Azt hiszem, vége van valaminek. Tessék mondani: ugye, ez a mi házasságunk, ez az igazi rossz házasság?Összehúzott szempillák mögül, szúrós pillantással nézett reám a szemüvegén át. Tárgyilagosan mondta:– Nem hiszem, hogy a ti házasságotok rossz házasság.– Érdekes – mondtam keserűen. – Én azt hiszem néha, a legrosszabb. Anyuka ismer jobbat?... – Jobbat? – kérdezte tűnődő hangon, s mint aki messzire néz, elfordította fejét. – Talán. Nem tudom. A boldogság, az igazi, nem árulkodik. De rosszabbat biztosan ismerek. Például... Elhallgatott. Mint aki megijedt, megbánta, hogy beszélni kezdett. De most már nem engedtem el. Felültem a fekvőszékben, ledobtam a takarót, követelő hangon mondtam:– Például?...– Hát igen – mondta, és sóhajtott. Megint kötni kezdett. – Sajnálom, hogy erről beszélünk. De ha ez megvigasztal, elmondhatom, hogy az én házasságom rosszabb volt, mert én nem szerettem a férjem.

13

Oly nyugodtan mondta ezt, csaknem közömbösen, ahogy csak az öreg búcsúzó emberek tudnak beszélni, akik már ismerik a szavak igazi értelmét, nem félnek többé semmitől, s az emberi megegyezéseket nem tisztelik jobban, mint az igazságot. Kissé elsápadtam erre a vallomásra.– Lehetetlen – mondtam együgyűen, zavartan. – Olyan szépen éltek.– Nem éltünk rosszul – mondta szárazon, és szorgalmasan kötött. – Én a gyárat hoztam, tudod. Ő szeretett engem. Mindig így van: az egyik jobban szeret, mint a másik. De könnyebb annak, aki szeret. Te szereted a férjed, s ezért neked könnyebb, még ha szenvedsz is ettől. Nekem el kellett viselnem egy érzést, amelyhez nem volt belülről semmiféle közöm. Ez sokkal nehezebb. Elviseltem, egy életen át, látod, itt vagyok. Mindig ennyi az élet. Aki mást akar, lázas, rajongó. Én nem voltam soha rajongó. De neked jobb, hidd el. Csaknem irigyellek.Oldalt hajtotta fejét, így nézett reám:– Azért ne hidd, hogy szenvedtem. Éltem, mint a többi ember. Csak feleltem most neked, mert olyan lázas vagy, nyugtalan. Hát most tudod. Azt kérded, a ti házasságotok a legrosszabb-e?... Nem hiszem. Házasság – mondta nyugodtan, szigorúan, mint egy ítéletet.– Anyuka azt tanácsolja, maradjunk együtt? – kérdeztem, és nagyon féltem.– Természetesen – felelte. – Hát mit képzelsz?... Mi a házasság? Hangulat? Ötlet?... Szentség és az élet törvénye. Ezen gondolkozni sem szabad – mondta kissé sértődötten, ellenségesen. Sokáig hallgattunk. Néztem csontos kezét, ügyes, gyors ujjait, a kötés mintáját, néztem a sápadt, fehér hajzattal övezett, nyugodt és sima vonású arcot. Nem láttam szenvedések nyomait ezen az arcon. Ha szenvedett is – gondoltam –, sikerült neki a legnehezebb emberi feladat, nem rokkant bele, sikerült becsülettel túlesni a legnehezebb vizsgán. Többet talán nem is tehet ember. Minden más – vágyak, nyugtalanságok – olyan semmis, ha ehhez mérjük. Így okoskodtam. De a valóságban tudtam, hogy nem bírok belenyugodni. Kimondtam:– Nekem nem kell az ő boldogtalansága. Ha nem tud velem boldog lenni, menjen el, keresse meg a másikat.– Kit? – kérdezte anyósom, és nagyon gondosan vizsgálta a kötés szemeit, mintha ez lenne a legfontosabb.– Az igazit – mondtam nyersen.– Te tudsz róla?... – kérdezte csendesen anyósom, és nem nézett reám.Tudod, most megint én voltam az, aki megzavarodott. Ezzel a két emberrel, anyával és a fiúval szemben mindig kiskorúnak éreztem magam, olyan valakinek, mint akit nem avattak be teljesen az élet titkaiba.– Kiről? – kérdeztem mohón. – Kiről kellene tudnom?... – Hát róla – mondta anyósom tétován. – Te mondtad ki az elébb... Az igaziról.– Hát van valahol? Él valahol?... – kérdeztem most nagyon hangosan.Anyósom mélyen a kötés fölé hajolt. Így mondta csendesen:– Mindig él valahol az igazi.Aztán elhallgatott. S minderről egy szavát nem hallottam többé. Olyan volt, mint a fia, volt benne valami a végzetből.De akkor, néhány nappal e beszélgetés után, ijedtemben meggyógyultam. Első pillanatban nem is értettem jól anyósom szavait. Nehéz is volt komolyan gyanakodni, általánosságban beszélt, jelképesen. Hát persze, mindig él valahol az igazi. De én, hát én, ki vagyok én?... – kérdeztem, mikor magamhoz tértem. Ki az igazi, ha nem én? Hol él? Milyen? Fiatalabb? Szőke?... Mit tud? Rettenetesen megijedtem. Kapkodtam, gyorsan meggyógyultam, hazaköltöztem, ruhákat csináltattam, szaladgáltam a fodrászhoz, teniszezni, úszni.Otthon mindent rendben találtam... no igen, olyasféle rendben, mintha kiköltözött volna a lakásból valaki. Vagy valami, tudod... az a viszonylagos boldogság, melyben az utolsó években éltem, szenvedtem, nyugtalankodtam, amiről azt hittem, hogy elviselhetetlen, s most, mikor elillant, nem volt többé – egyszerre megtudtam –, ez volt a legtöbb, amit az élet nekem adhatott. Minden helyén volt a lakásban, csak éppen üres volt minden szoba, mintha a végrehajtó járt volna ott, mintha a fontosabb bútorokat – finoman és sok tapintattal – elcipelték volna. Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket.Férjem olyan messze élt már ebben az időben tőlem, mintha külföldre utazott volna. Nem lepődöm meg, ha egy napon – a szomszéd szobából – levelet kapok tőle.Régebben, nagyon óvatosan, mint aki még kísérletezik, beszélt velem néha a gyárról, terveiről, s aztán oldalt hajtott fejjel várta a választ, mintha vizsgáztatna. De most már nem beszélt velem terveiről; úgy látszik, nem volt az életben semmiféle különösebb terve többé. Lázárt sem hívta, esztendő múlt el, és nem láttuk, csak könyveit, cikkeit olvastuk.Egy napon – pontosan emlékszem, áprilisi reggel volt, április tizennegyedikén, vasárnap – künn ültem a tornácon, szemközt a kutyatejes, sárga virágokkal beültetett, bátortalanul tavaszias kerttel, könyvet

14

olvastam, s úgy éreztem, történik velem valami. Kérlek, nevess ki. Nem akarok itt Orléans–i Johannát játszani előtted. Nem hallottam égi szózatot. De egy hang, mely olyan erős volt, mint az élet leghevesebb érzése, azt mondta nekem, hogy így csakugyan nem lehet tovább élni, nincs értelme semminek, ez a helyzet megalázó, kegyetlen, embertelen. Változtatnom kell, csodát kell tennem. Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés.Megrázkódtam, egész testem lúdbőrzött, fázni kezdtem. Néztem a kertet, és szemem megtelt könnyekkel.Mit éreztem?... Hogy én vagyok felelős sorsomért. Rajtam múlik minden. Nem lehet várni a sült galambot, a magánéletben sem, az emberi vonatkozásokban sem. Köztem és férjem között valamilyen baj van. Nem értek a férjemhez. Nem az enyém, nem akar egészen az enyém lenni. Tudom, hogy nincs más nő az életében... én szép vagyok, fiatal vagyok, szeretem őt. Nekem is van hatalmam, nemcsak Lázárnak, a vajákosnak. Élni akarok ezzel a hatalommal. Olyan kegyetlen erőt éreztem, mellyel ölni lehet, világot lehet építeni. Talán csak férfiak érzik ezt az erőt igazán, tudatosan, életük végzetes pillanataiban. Mi, nők, megrettenünk ilyenkor, tétovák leszünk.De én nem akartam meghátrálni. Ezen a napon, április tizennegyedikén, vasárnap, néhány hónappal a gyerek halála után, elhatároztam életem egyetlen öntudatos vállalkozását. Igen, hiába nézel olyan nagy szemekkel. Figyelj jól. Neked megmondom. Elhatároztam, hogy meghódítom a férjem.Miért nem nevetsz?... Ugye, nem is nevetséges? Én sem éreztem annak.De a feladat nagyságától megdöbbentem. Lélegzetem is elállt, úgy megijedtem. Mert éreztem azt is, hogy ez a feladat az én életem értelme, s most már nem lehet visszafordulni, s nem lehet többé semmit az időre vagy a véletlenre bízni, nem lehet várni, hogy majd csak lesz valami, s nem is lehet belenyugodni, hogy addig is, amíg lesz valami, én csak élek így tovább... Most már tudtam, hogy nemcsak én határoztam el a feladatot, a feladat is elhatározott engem. Most már megfogtuk egymást, életre–halálra, s nem engedjük el többé egymást, amíg nem történik valami közöttünk, valami végleges. Vagy visszajön hozzám ez az ember, belülről és egészen, tartózkodás és szégyenérzet nélkül, vagy én megyek el tőle. Vagy van valamilyen titka, melyet én nem ismerek, s akkor kiásom ezt a titkot, ha kell, kikaparom tíz körmömmel, a föld alól is, mint a kutyák az elásott csontot, mint az őrült szerelmesek elhalt kedvesük tetemét, vagy megbuktam, és félre kell állnom. Ezt így nem csinálom tovább. Mondom, elhatároztam, hogy meghódítom a férjem.Ez így elég egyszerűen hangzik. De te nő vagy, tudod, hogy ez a legnehezebb feladatok egyike a világon. Igen, néha már azt hiszem, talán a legnehezebb.Mikor egy férfi elhatározza, hogy végbevisz valamit, akkor is, ha egy világ áll közte, terve, szándéka és akarata között... hát igen, ez lehet ilyesféle helyzet, hasonló lelkiállapot. A mi világunk az ember, akit szeretünk. Mikor Napóleon, akiről különben ma sem tudok sokkal többet, csak azt, hogy a világ ura volt egy ideig, és megölette az enghieni herceget –, s ez több volt, mint bűn, hiba volt, mondtam már?... – szóval, mikor Napóleon elhatározta, hogy meghódítja Európát, nem vállalkozott sokkal nehezebb feladatra, mint én azon a szeles áprilisi vasárnapon.Talán egy kutató érez hasonlót, mikor elhatározza, hogy elmegy Afrikába, vagy az északi sarköv hazájába, s nem törődik fenevadakkal és az éghajlattal, s felfedez valamit, megtud valamit, amit előtte még nem tudott ember, nem fedezett fel kutató... Igen, ez lehet hasonló feladat, mint mikor egy nő elhatározza, hogy felfedezi egy férfi titkát. Elmegy a pokolba is, de kiássa belőle ezt a titkot. Hát ezt határoztam el.Vagy ez a szándék határozott el engem... nem lehet az ilyesmit egészen pontosan tudni. Az ember ilyenkor kényszerhelyzetben cselekszik. Így indulnak el az alvajárók, a forráskutatók, a falusi ördöngősök, akik elől babonás áhítatban kitér mindenki, a népség, még a hatóságok is, mert a nézésükben van valami, amivel nem jó tréfálni, mert jegy van a homlokukon, valamilyen veszedelmes és egyszeri dolguk van a világban, s most már nem nyugosznak, amíg el nem végzik azt... Így vártam őt haza aznap, mikor ezt megtudtam és elhatároztam. Ezzel az érzéssel fogadtam, mikor délben, vasárnapi sétájáról hazajött a férjem.Kutyájával járt a Hűvösvölgyben, azzal a zsemlyeszín vizslával, melyet szívlelt és minden sétájára magával cipelt. Beléptek a kertajtón, ott álltam a tornác felső lépcsőfokán, mozdulatlanul, összefont karokkal. Tavasz volt, nagy fény, a szél lobogott a fák között, hajam zilálta. Erre a pillanatra mindig emlékezni fogok: hideg világosság volt körös–körül, a tájban, a kertben, s bennem is, mint a megszállottakban.Megálltak a gazda és a kutya, önkéntelenül és figyelmesen, ahogy a természeti tünemények előtt torpan meg és kezd figyelni az ember, ösztönösen, védekező tartással. „Jertek csak” – gondoltam nyugodtan. – „Jertek mind, idegen nők, barátok, gyermekkori emlékek, család, az egész idegen, ellenséges emberi világ, jertek

15

csak. Én elveszem tőletek ezt az embert.” Így ültünk le ebédelni. Ebéd után kissé megfájdult a fejem. Szobámba mentem, lefeküdtem, estig feküdtem az elsötétített szobában.Nem vagyok író, mint Lázár, s ezért nem tudom elmondani neked, mi történt velem ezen a délutánon, mit gondoltam, mi kóválygott a fejemben?... Csak a feladatot láttam, s csak azt tudtam, nem szabad gyöngének lennem, el kell végeznem, amire vállalkoztam.De tudtam azt is, hogy nincs ember, aki segíthet nekem, s fogalmam sincsen, mit kell csinálni, hol kell elkezdeni... Érted? Voltak pillanatok, mikor nevetségesnek éreztem magam, mert ilyen lehetetlenségre vállalkoztam.Mit tehetek?... Ezt kérdeztem magamtól, százszor és ezerszer. Végre is nem írhattam a lapoknak levelet, s nem kérhettem tanácsot és útbaigazítást, „Csalódott asszony” jeligére. Ismerem ezeket a leveleket és válaszokat, melyek a szerkesztői üzenetek között jelennek meg, s biztatják a csalódott asszonyt, ne csüggedjen, férjét valószínűleg elfoglalja a sok munka, vigyázzon a háztartásra és használjon ilyen vagy olyan kenőcsöt és rizsport éjszakára, mert akkor üde lesz az arcbőre, és férje megint beleszeret. Hát ilyen egyszerűen nem lehet segíteni rajtam. Kenőcs és rizspor sem segít rajtam, ezt is tudtam. Különben is kitűnő háztartásom volt, házunkban pontosan a helyén volt minden. S akkor még szép is voltam, talán soha nem voltam olyan szép, mint abban az évben. Liba, gondoltam. Liba vagyok, hogy ilyesmi eszembe jut. Másról volt szó.Nem mehettem jósokhoz és bölcsekhez a kérdéssel, nem írhattam levelet a híres íróknak, nem teregethettem ki barátnék és családtagok előtt ezt az útszéli, örök s számomra mégis végzetesen fontos kérdést, nem kérdezhettem a világtól, hogyan lehet meghódítani egy férfit?... Fejfájásom estére szabályos, dühös és mérges érgörccsé változott. De bevettem két port, nem szóltam férjemnek semmit az érgörcsről, elmentünk színházba s aztán vacsorázni.Másnap, hétfőn, április tizenötödikén – láthatod, milyen pontosan emlékezem ezekre a napokra, életveszélyre emlékezik ilyen részletesen az ember! – hajnalban keltem, s elmentem abba a kis tabáni templomba, ahol talán tíz év előtt jártam utoljára. Máskülönben mindig a krisztinavárosi templomba jártam, ott is esküdtünk. Széchenyi István gróf is ott esküdött örök hűséget Seilern Crescenciának. Ha nem tudtad volna eddig, most megmondom. Azt mondják, ez a házasság sem sikerült különösebben. De én már nem hiszek ilyesmiben, az emberek mindenfélét beszélnek.A tabáni templom ezen a reggelen egészen üres volt. Azt mondtam a sekrestyésnek, gyónni szeretnék. Kis ideig vártam, magányosan ültem a homályos templom egyik padsorában. Aztán megjelent egy öreg, ismeretlen, komoly arcú, fehér hajú pap, bement a gyóntatószékbe, és intett, térdepeljek oda én is. Ennek az idegen papnak, akit soha nem láttam, azelőtt sem, azóta sem, mindent elmondtam.Úgy mondtam el, ahogy csak egyszer tud gyónni életében az ember. Magamról, a gyerekről, férjemről. Elmondtam, hogy vissza akarom szerezni férjem szívét, s nem tudom, mit csináljak, Isten segítségét kérem ehhez. Elmondtam, hogy tiszta életű asszony vagyok, álmomban nem volt soha más gondolatom, mint a férjem szerelme. Elmondtam, hogy nem tudom, hol a hiba, bennem vagy benne?... Egyszóval mindent elmondtam. Nem úgy, mint most, neked. Most már nem tudok mindent elmondani, restelleném is... De abban a homályos templomban, azon a reggelen, ennek az ismeretlen, öreg papnak megmutattam magam.Sokáig gyóntam. A pap hallgatott.Jártál te Firenzében?... Ismered Michelangelo szobrát, tudod, azt a csodálatos négyes alakzatot, ott áll a Dómban... várj csak, mi is a neve? Igen, Piéta. A főalakban saját magát mintázta, az aggastyán Michelangelo arca ez. Egyszer férjemmel voltam abban a városban, ő mutatta ezt a szobrot. És azt is mondta, hogy ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit. Azt mondta akkor férjem a szobor előtt, hogy ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szemben... Ezt mondta. Mikor gyóntam, felnéztem néha a pap arcába, s könnyes szemekkel is láttam, hogy ez az arc félelmesen emlékeztet a Piéta főalakjának márványarcára.Félig csukott szemekkel ült, mellén összefont karokkal. Kezeit elrejtette a karing fodrai között. Nem nézett reám, fejét kissé oldalt hajtotta, olyan vaksin, különösen hallgatott, mintha nem is figyelne. Mintha mindezt nagyon sokszor hallotta volna. Mintha tudná, hogy minden, amit mondok, fölösleges és reménytelen. Így hallgatott. De jól hallgatott, egészen, különös, zömök lényével.S az arca, igen... Olyan volt az arca, mint valakié lehet, aki mindezt tudja, mindent tud, amit az emberek elmondhatnak szenvedésről és nyomorúságról, s ezen felül tud még valamit, amit lehetetlen megmondani. Mikor elhallgattam, ő is hallgatott, sokáig.Aztán ezt mondta:

16

– Hinni kell, leányom.– Hiszek, főtisztelendő atyám – mondtam gépiesen.– Nem – mondta, s a nyugodt arc, ez a tetszhalott arc most élni kezdett, az enyves, öreg szemek egy pillanatra villogni kezdtek. – Másképpen kell hinni. Ne törje fejét ilyen mesterkedéseken. Csak hinni kell, hinni – motyogta.Nagyon öreg lehetett már, úgy látszott, fárasztotta a sok beszéd. Azt hittem, nem akar vagy nem tud mást mondani, s ezért hallgattam, vártam a penitenciát és a feloldozást. Úgy éreztem, hogy nincsen több mondanivalónk egymásnak. De hosszú hallgatás után, mikor csukott szemekkel, mintha bóbiskolna, meredt maga elé, átmenet nélkül, élénken beszélgetni kezdett.Hallgattam, és elteltem bámulattal. Így még soha nem beszéltek velem, különösen gyóntatószékben nem. Egyszerűen beszélt, természetes, társalgó hangon, mintha nem is a gyóntatószékből szólana hozzám, hanem csak diskurálnánk valahol, társaságban. Egyszerűen beszélt, kenetteljes hangsúly nélkül, néha aprókat sóhajtott, mintha panaszkodna, öregesen, nagyon kedvesen. Olyan természetesen beszélt, mintha az egész világ Isten temploma lenne, s minden emberi dolog Istenhez tartozna, nem kell Isten előtt ünnepélyeskedni és szemünket forgatni, sem mellünket verni, csak igazat szólni, de aztán egészen, nagyon... Így beszélt. Beszélt?... Mondom, nem is beszélt, inkább társalgott, elfogulatlanul, félhangosan. Hangjának kissé szlávos csengése volt. Utoljára Zemplénben hallottam ezt a lejtést és tájszólást, gyerekkoromban.– Kedves lélek – mondta. – Szeretnék segíteni magának. Egyszer jött hozzám egy asszony, szeretett egy férfit, annyira szerette, hogy megölte. Nem késsel ölte meg, nem is méreggel, csak azzal, hogy nem engedett, egészen akarta azt a férfit, el akarta venni a világtól. Sokáig verekedtek. Egy napon elfáradt a férfi és meghalt. Az asszony tudta ezt. Elment a férfi, mert elfáradt a verekedésben. Tudja, lányom, sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni, lelkem. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára. Érti, lányom? – kérdezte oly kedvesen, mint ahogy egy öreg tanító oktathat az ábécére egy kisgyereket.– Azt hiszem, értem – mondtam kissé ijedten.– Majd megérti egyszer, de sokat fog szenvedni. Az ilyen szenvedélyes lelkek büszkék, sokat szenvednek. Azt mondja, meg akarja hódítani a férje szívét. Azt is mondja, hogy a maga férje igaz ember, nem valami csélcsap szoknyabolond, hanem komoly, tisztaszívű ember, akinek titka van. Mi lehet ez a titok?... Ezért vívódik maga, kedves lélek, ezt szeretné megtudni. És nem tudja, hogy Isten az embernek tulajdon lelkét adta? Lelkét, amely tele van titokkal, mint a világegyetem. Miért akar maga megtudni valamit, amit Isten elrejtett egy lélekben? Talán ez a maga életének értelme, ez a maga küldetése, hogy elviselje ezt a helyzetet. Talán megsebezné, talán tönkretenné a férjét, ha egyszer felbontaná ezt a lelket, ha olyan életre, olyan érzésekre kényszerítené, amelyek ellen védekezik. Nem szabad erőszakosan szeretni. Az az asszony, akiről beszéltem, szép volt és fiatal, mint maga, s mindenféle ostobaságot csinált, hogy visszakapja férje szerelmét, más férfiakkal kacérkodott, hogy a férje féltékeny legyen, eszeveszetten élt, csinosította magát, vagyont költött bécsi rongyra, puccos ruhákra, ahogy ezt szerencsétlen asszonyok szokták, mikor nincs már hit a lelkükben s megbomlik lelki egyensúlyuk. Aztán a világba rohant, mulatókba, estélyekre, mindenhová, ahol a lámpák égnek, ahol az emberek tolonganak, mert menekülnek életük üressége, a hiúság és a reménytelen szenvedélyek elől. Ahol feledkezni akarnak. Milyen reménytelen ez – mondta, inkább magának, csendesen. – Nincs feledkezés. Így beszélt. Most már nagyon figyeltem. De ő mintha nem is figyelt volna reám. Dohogott, mintha szólna valakihez, az öreg emberek dohogásával. Mintha a világgal vitatkozna. Ezt is mondta:– Nem, nincs feledkezés. Isten nem engedi, hogy szenvedélyekbe öljük azt a kérdést, amivel az élet szól hozzánk. Magában a láz van, lányom. A hiúság és az önzés láza. Lehet, hogy a férje másképpen érez maga iránt, mint szeretné, lehet, hogy csak büszke, vagy magányos lélek, aki nem tudja, vagy talán nem meri megmutatni az érzéseit, mert egyszer megsértették. Sok ilyen sértődött ember él a világban. Nem tudom felmenteni a férjét, kedves lélek, mert ő sem ismeri az alázatot. Két ilyen büszke ember sokat szenvedhet egymás mellett. De a maga lelkében most olyan mohóság van, ami a bűnre emlékeztet. Maga el akar rabolni egy emberi lelket. Mindig ezt akarják a szerelmesek. Ez bűn.– Nem tudtam, hogy ez bűn – mondtam, és ahogy ott térdepeltem előtte, dideregni és reszketni kezdtem.– Mindig bűn, ha nem érjük be azzal, amit a világ önként ad, amit egy ember magától nyújt, mindig bűn, ha mohó kezekkel hozzányúlunk egy másik ember titkához. Miért nem tud szerényebben élni? Kevesebb érzelmi igénnyel?... A szeretet, az igazi, türelmes, kedves lányom. A szeretet végtelen és tud várni.

17

Lehetetlen vállalkozás ez, embertelen. Meg akarja hódítani a férjét... De mikor Isten már elrendezte a maguk dolgát itt a földön. Nem érti ezt?... – Sokat szenvedek, főtisztelendő atyám – mondtam, és féltem, hogy sírni kezdek.– Hát szenvedjen – mondta most, tompán, csaknem közömbösen.– Miért fél a szenvedéstől? – mondta még később. – Olyan láng az, amelyben kiég magából az önzés, a hiúság. Ki boldog?... És milyen jogon akar maga boldog lenni? Bizonyos benne, hogy csakugyan olyan önzetlen a maga vágya és szeretete, s megérdemli a boldogságot? Ha olyan lenne, akkor most nem térdelne itt, hanem élne a körben, ahová az élet állította, végezné munkáját, várná az élet parancsait – mondta szigorúan, és reám nézett.Most nézett először reám. Villogó, fényes, apró szemekkel. Aztán rögtön elfordult, lehunyta szempilláit.Még ezt mondta, hosszú hallgatás után:– Azt mondja, férje haragszik magára a kisgyermek halála miatt?– Így érzem – feleltem.– Igen – mondta, és elgondolkozott. – Lehet.Látszott rajta, hogy nem lepi meg ez a feltevés, s mindent lehetségesnek tart emberek között. Mintha közömbös kérdéssel fordulna hozzám, oly tompán és mellékesen kérdezte:– És maga nem érezte soha ezt az önvádat?... Így mondta: „Mágá” – kissé tótosan. Nem tudom, miért, de ez a tájszólásos hanglejtés csaknem megvigasztalt abban a pillanatban.– Hogyan felelhetnék erre, tisztelendő atyám?... Ki tud ilyen kérdésekre felelni?– Mert tessék csak nézni – mondta most egyszerre, olyan kedvesen és közvetlenül, hogy csaknem kezet csókoltam neki. Buzgalommal beszélt s olyan vidékiesen, ahogy csak öreg, falusi papok tudnak emberhez szólani. – Nem tudhatom, mi van a maga lelkében, amíg maga nem mondja, s amit maga gyónt nekem, lányom, az csak terv és szándék. De az én Uram azt súgja nekem, hogy ez mind nem az igazság. Egy hang azt súgja nekem, hogy maga tele van önváddal, ezért vagy másért. Lehet, hogy tévedek – mondta még mentegetődző hangon, és gyorsan elhallgatott, elharapta a szót. Látszott rajta, hogy megbánt valamit.– De az a jó – mondta később halkan, szemérmesen – az jó, ha önvád bántja. Akkor talán, egyszer, meggyógyul még.– Mit tegyek? – kérdeztem.– Imádkozzon – mondta egyszerűen. – És dolgozzon. Ezt parancsolja a vallás. Én sem tudok többet. Szánja és bánja bűneit? – kérdezte most, mint aki másról beszél, gyorsan és gépiesen.– Szánom és bánom – mondtam én is hadarva.– Öt Miatyánkot és öt Ávét – mondta. – Feloldozlak... S imádkozni kezdett. Nem akart többet hallani rólam.Két hét múlva, egy reggel, megtaláltam férjem pénztárcájában azt a lila szalagot.Akár hiszed, akár nem, soha nem turkáltam férjem tárcájában, zsebeiben. Még lopni sem szoktam tőle, akármilyen hihetetlen ez. Mindent ideadott, amit kértem, miért loptam volna?... Tudom, sok asszony lop a férjétől, kötelességből, virtusból. Általában sok mindent csinálnak a nők virtusból. „Én sem vagyok olyan trampli” – mondják, és megteszik azt is, amihez semmi kedvük nincsen. Hát én nem vagyok ilyen. Nem dicsekszem, de ez az igazság.Akkor reggel is csak azért néztem a tárcájába, mert hazatelefonált, hogy otthon felejtette, és elküldi érette az altisztet. Ez persze még nem ok, mondod. De volt a hangjában valami idegen, sietős, csaknem izgatott. Nyugtalan volt a hangja a telefonban. Érzett a hangon, hogy fontos számára ez a kis feledékenység, jelent valamit. Az ilyesmit az ember nem a fülével hallja, hanem a szívével.Az a bizonyos krokodilbőr tárca volt ez, melyet láttál az elébb. Tőlem kapta, mondtam?... Hordta is, hűségesen. Mert valamit meg kell mondanom neked: ez az ember lelkében maga volt a hűség. Úgy értem, nem tudott hűtlen lenni, akkor sem, ha akart volna. Még tárgyakhoz is hűséges volt. Mindent megtartani, megőrizni akart. Ez volt a polgári benne, nemesen polgári. Nemcsak tárgyakat akart megőrizni, hanem mindent, ami az életben kedves, szép, értékes és értelmes, az egészet, tudod... a szép szokásokat, az életformákat, a bútorokat, a keresztény erkölcsöt, a hidakat, a világot, úgy, ahogy az emberek felépítették, rengeteg munkával, ötlettel és szenvedéssel, a lángeszűek és a kérges tenyerűek... Ez neki mind egy és ugyanaz volt, a világ, melyet szeretett és meg akart menteni valamitől. Ezt az egészet ők, a férfiak, úgy nevezik, kultúra. Mi, nők, négyszemközt, talán ne használjunk ilyen nagy szavakat, elég már az is, ha okosan hallgatunk, mikor ők latin szavakkal beszélnek hozzánk. Mi a lényeget tudjuk. Ők a fogalmakat ismerik. A kettő gyakran nem ugyanaz.Hát a krokodilbőr tárca. Azt is megőrizte. Mert szép volt, nemes anyag, mert tőlem kapta. Mikor a varrása fesleni kezdett, megfoldoztatta. Pedáns volt, igen. Egyszer azt mondta, nevetve, hogy ő az igazi kalandor,

18

mert a kaland is csak akkor valósítható meg, ha rendtartás van körülötte, műgond... Csodálkozol? Igen, én is csodálkoztam, sokszor, mikor ilyesfélét mondott. Nagyon nehéz egy férfival, fiam, mert lelke van.Akarsz egy cigarettát?... Rágyújtok, mert izgatott vagyok. Most, hogy eszembe jutott a lila szalag, megint érzem azt a remegést, izgatottságot.Mondom, volt a hangjában aznap valami. Nem szokott ő ilyen csip–csup dolgok miatt hazatelefonálni. Én még felajánlottam, hogy beviszem délben, a gyárba, ha akarja. De ő megköszönte és elutasította ezt az ajánlatot. Zárjam borítékba, mondta, azonnal küldi az altisztet.Hát most aztán átnéztem ezt a tárcát, minden rekeszét megvizsgáltam. Először életemben csináltam ilyesmit. Alaposan megnéztem, gondolhatod.A külső rekeszben pénz volt, a mérnöki kamara tagsági igazolványa, nyolc darab tízfilléres és öt darab húszfilléres bélyeg, aztán gépkocsivezetői igazolványa, aztán egy fényképes szigeti belépő. A fénykép tíz év előtt készülhetett, közvetlenül nyiratkozás után, mikor a férfiak olyan nevetségesen megfiatalodnak, mindegyik olyan, mintha éppen megbukott volna az érettségin. Aztán néhány névjegy, csak a neve, címer és rangjelzés nélkül. Nagyon vigyázott ilyesmire. Azt sem tűrte, hogy fehérneműjébe, vagy az ezüstneműbe nemesi koronát hímeztessek vagy vésessek. Nem becsülte le ezeket a dolgokat, de gondosan elrejtette a világ elől. Azt mondta, egy embernek egyféle rangja van csak, a jelleme. Mondott néha ilyen büszkéket, sértődötteket.A tárca külső reteszeiben nem találtam semmit. Nagy rend volt itt, mint életében, fiókjaiban, szekrényeiben, feljegyzései között. Mindenütt rend volt körülötte, természetesen a pénztárcájában is. Talán csak a lelkében nem volt tökéletes rend és összhang, tudod... úgy látszik, a külső rendtartással az ember mindig leplez valamit, ami mélyen, belül, rendetlen. De hát akkor nem értem reá bölcselkedni. Túrtam a levéltárcában, mint egy vakondok a porhanyós földben.A belső reteszben egy fényképet találtam, a gyerek fényképét. Nyolcórás volt a kicsi ezen a képen. Sok haja volt, tudod, és a kis ökleit összeszorította és a magasba emelte, három kiló nyolcvan deka volt, és aludt... akkor fényképezték le. Mondd, meddig fáj ez? Amíg él az ember?... Azt hiszem, igen.Ezt a fényképet találtam a tárca belsejében. És a lila szalagot. Kézbe vettem, megtapogattam, természetesen megszagoltam. Nem volt semmiféle szaga. Öreg szalag volt, sötétlila. Krokodilbőr szaga volt. Négy centiméter hosszú volt – megmértem –, és egy centi széles. Ollóval vágták le, szabályosan.Ijedtemben leültem.Így ültem, kezemben a szalaggal, szívemben a szent elhatározással, hogy meghódítom a férjem, mint Napóleon Angliát, így ültem, olyan megdöbbenéssel, mintha a déli lapban azt olvastam volna, férjemet elfogták Rákosszentmihály határában a csendőrök, mert kiderült, hogy rablógyilkosságot követett el.Vagy mint ahogy a düsseldorfi rém felesége érezhette magát, mikor megtudta egy este, hogy férjét letartóztatták, mert ez a derék ember, kitűnő apa, pontos adófizető, vacsora után, mikor lement kis időre a sörházba, útközben mindig felvágta valakinek a hasát. Ilyesfélét éreztem én abban a pillanatban, mikor megpillantottam és kézbe vettem a lila szalagot.Most látom, azt gondolod, hisztérikus liba vagyok. Nem, fiam, én nő vagyok, tehát egyszerre indián és mesterdetektív, szent és kémnő, minden egyszerre, ha arról a férfiról van szó, akit szeretek. Nem szégyenlem ezt. Ilyennek alkotott az Isten. Ez a dolgom a földön. A szoba forgott velem, s erre jó okom volt, nem is egy.Az egyik ok, hogy nekem ehhez a szalaghoz semmi közöm nem volt, soha. Egy nő tudja az ilyesmit. Sem ruhámon, sem kalapomon, soha, sehol nem fityegett ilyen szalag. Különben sem viseltem soha ilyen gyászos, komoly színeket. Hát ez biztos volt, kár beszélni erről, a szalag nem volt soha az enyém, nem az én vackomon nőtt, nem az én kalapomról vagy ruhámról nyeste le férjem, hogy aztán kegyelettel és áhítattal őrizze. Sajnos. Ezt gondoltam, így éreztem.A másik ok, amiért zsibbadni kezdett kezem és lábam, mert a szalag nemcsak hozzám nem illett, hanem férjemhez sem. Úgy értem, egy tárgy, anyag, melyet ilyen ember, mint az én férjem, olyan becsben tart, hogy tárcájában őrzi éveken át, hazatelefonál miatta izgatottan az irodából –, mert a szalag miatt telefonált, ezt neked sem kell magyarázni, hiszen pénzre, névjegyre, vagy kamarai tagsági igazolványra nem lehetett délelőtt, a gyárban, ilyen égetően szüksége – több, mint emlék, kegytárgy. Nem, ez már bűnjel volt. Ezért zsibbadt el kezem-lábam.Férjemnek tehát van egy emléke, amely fontosabb, mint én. Ezt jelentette a lila szalag.De jelenthetett mást is. A szalag nem fakult el, csak kissé megöregedett, olyan különösen, ahogy a halottak tárgyai öregednek. Tudod, ahogy a halottak kalapjai, zsebkendői öregednek meg, nagyon gyorsan, úgyszólván a pillanatban, mikor meghal, aki viselte e tárgyakat valamikor... valahogy színüket vesztik, mint

19

a falevél, melyet letépnek a fáról, s rögtön halványodni kezd a leszakított növényben az élet színe, az a zöld vízfesték... Úgy látszik, egy emberben áram is van, mely áthat mindent, ami hozzá tartozik, mint a napsütés a világot.Ez a lila szalag már alig élt. Mintha nagyon régen viselte volna valaki. Talán halott már, aki viselte... vagy legalábbis férjem számára halott. Így reménykedtem. Néztem, szagoltam, két ujjal dörzsöltem, faggattam... , de a szalag nem adta ide titkát. Makacson hallgatott, az oktalan tárgyak dacos némaságával.De ugyanakkor, némán árulkodott is. Kárörvendő volt és fölényes. Olyan volt ez a szalag, mintha egy gúnyos krampusz kiöltötte volna gutaütéses, lilaszín nyelvét, hogy csúfolódjék és kinevesse. Ezt mondta a krampusz nyelve: „Látod, valahol voltam, a szép, a rendezett külszín mögött. Voltam, és vagyok. Én vagyok az alvilág, a titok, az igazság”. Megértettem, amit mondott?... Olyan izgalom ejtett meg, olyan csalódást, megdöbbenést éreztem, ugyanakkor olyan düh és kíváncsiság lobogott bennem, hogy legszívesebben lerohantam volna az utcára, megkeresni azt a nőt, aki ezt a szalagot viselte valamikor, hajában vagy fűzőjében... elvörösödtem a sértődöttségtől és az indulattól. Látod, most is egészen meleg az arcom, tüzel és piros, mert eszembe jutott a lila szalag. Várj, adj egy kis púdert, rendbe hozom magam, így, köszönöm, most már jobban vagyok. Hát aztán eljött az altiszt, s én szép rendben visszaraktam mindent a tárcába; a névjegyeket, az igazolványokat, a pénzt és a lila szalagot, mely oly fontos volt az én férjem számára, hogy egy délelőtt izgatottan hazatelefonált miatta a gyárból és elküldte érette az altisztet... Aztán ott állottam, szívemben a nagy elhatározással és a lobogó indulattal, s nem értettem az egész életet.Pontosabban, valamit mégis értettem.Ez az ember nem volt érzelmes diák, sem vénülő, szánalmas kéjenc. Férfi volt, tehát cselekedeteinek oka és értelme volt. Az én férjem nem visel ok nélkül tárcájában, elrejtve, lila női szalagot – ennyit értettem az egészből, de ezt aztán oly tökéletesen, mint ahogy tulajdon élete titkait érti az ember.Ha mégis megteszi, és hord magánál, éveken át, ilyen érzelmes kacatot, erre nagyon komoly oka lehet. Akkor az a valaki, akihez ez a kis rongy egyszer tartozott, mindenkinél fontosabb lehetett számára.Fontosabb, mint én, ez bizonyos. Mert az én fényképem például nem viselte a tárcájában. Erre azt feleled – látom az orrod hegyén, ha most hallgatsz is –, hogy nem volt szüksége fényképre, látott engem éppen eleget, nappal és éjszaka. De hát ez mind kevés.Akkor is lásson, ha nem vagyok mellette. S ha tárcájába nyúl, az én fényképem keresse ott, nem pedig idegen, lila szalagokat. Nem igaz?... No látod. Ez a legkevesebb.Így füstölögtem, mint mikor egy véletlen, eldobott gyufaszállal felgyújtanak egy békés, családi házat. Mert akármi volt is odabenn, a mi életünk homlokzata mögött, az egész, mindenestől, mégis szilárd kötés volt, építmény, az élet valóságos alakzata, volt térfogata és tetőzete... Erre a tetőzetre hullott most az a gyufaszálnyi lila láng.Délben nem jött haza a férjem. Este társaságba mentünk. Nagyon szépen felöltöztem ez este, minden erőmmel és akaratommal szép akartam lenni. Fehér ruhát vettem föl, nagyestélyit. Olyan volt ez a fehér selyemruha, mint egy fogadalom. Ünnepélyes, méltóságteljes. Két teljes órát ültem délután a fodrásznál. S nem voltam rest, bementem még a belvárosba estefelé, s egy divatkereskedésben vásároltam egy kis lila szalagcsokrot, afféle ibolyautánzatot, kedves és esztelen mütyürkét, amilyet abban az évben szívesen viseltek, s mindenféle változatban ruhájukra tűztek a nők. Ezt a kis csokrot, melynek szalagja hajszálra olyan színű volt, mint a szalag, melyet férjem tárcájában rejtegetett, odatűztem a fehér ruha kivágásához. Olyan gonddal öltöztem ez estére, mint egy színésznő a díszelőadásra. Mikor férjem megjött, én már keppben vártam. Sebtiben öltözött át, mert elkésett. Most az egyszer én vártam reá, türelmesen.A kocsiban szótlanul ültünk. Láttam, hogy fáradt, másra gondol. Szívem dobogott, de ugyanakkor félelmes, komoly nyugalmat is éreztem. Én csak azt tudtam, hogy ez az este eldönti az életem. Udvariasan ültem mellette, gyönyörűen megcsinált hajzatommal, kékróka keppemben, fehér selyemruhámban, illatosan és halálos nyugodtan, szívem fölött a lila szalagcsokorral. Nagy házba mentünk, a kapuban svájci állott, az előcsarnokban komornyikok fogadtak. Férjem, mikor levetette és átadta az inasnak a kabátját, megpillantott a tükörben és mosolygott.Olyan szép voltam ez este, hogy még ő is észrevette.Ledobta átmeneti kabátját és nyakkendőjét igazította a tükörben, azzal a szórakozott, sietős, kissé restelkedő mozdulattal, mintha zavarná a komor arccal várakozó inas jelenléte, s ahogy férfiak, akik nem sokat adnak a ruhaviseletre és sietősen öltöznek, az esti ruha csokornyakkendőjét, mely mindig elcsúszik a helyéről, általában igazítani szokták. Átmosolygott felém a tükörből, nagyon kedvesen, udvariasan, mint aki ezt mondja: „Igen, tudom, nagyon szép vagy. Talán te vagy a legszebb. Csak ez, sajnos, nem segít. Másról van szó.”

20

De nem szólt semmit. Én meg azon törtem a fejem, szebb vagyok-e, mint az a másik, akinek szalagját őrzi? Aztán beléptünk a nagy terembe, ahol már együtt volt a vendégsereg, nagyhírű férfiak, politikusok, az ország első emberei közül néhány, férfiak és híres, szép nők, akik mind úgy beszéltek egymással, mintha rokonok volnának, mintha a másik mindent tudna, amit az előadók és társalgók csak mellékes célzásokkal sejtetnek, mintha mindenki teljesen beavatott volna – beavatott, mibe?... Hát abba a finom, romlott és izgalmas, fülledt és fölényes, reménytelen és hideg cinkosságba, ami a másik világ, a társaság élete. Nagy terem volt ez, vörösmárvány oszlopokkal. Fehér harisnyás, térdnadrágos lakájok jártak a vendégek között és kristály tálcákon erős, mérges, színes kotyvalékot, koktélt kínáltak. Én csak megízleltem egy ilyen pohár tarka mérget, mert nem bírom a szeszes italt, rögtön forogni kezd velem és körülöttem a világ.De máskülönben sem volt szükségem izgatószerekre ezen az estén. Azt az oktalan, nevetséges és gyermekes feszültséget éreztem, mintha valamilyen nehéz, személyes feladatra jelölt volna ki sorsom a földön, mintha engem, pontosan engem figyelne ma este mindenki, ezek a szép és érdekes nők, híres, hatalmas és okos férfiak... Mindegyre nevetgéltem. Mindenkihez nagyon kedves voltam, mint egy múlt századokbeli hajporos, vendéghajas főhercegnő, mikor cercle–t tart. S csakugyan, akkor este rólam volt szó abban a társaságban... ilyen erős életérzés ellenállhatatlanul kisugárzik másokra is, nem tud senki közömbösen kitérni előle. Egyszerre láttam magam, amint ott állok a vörösmárvány oszlopok között, a terem közepén, s nők és férfiak állanak körül, én vagyok a társaság középpontja, bókolnak nekem, sikere van mindennek, amit mondok. Félelmes biztonságérzet áradt belőlem ezen az estén. Sikerem volt, igen... Mi a siker? Akarat, úgy látszik, eszelős akarat, amely mindent és mindenkit megperzsel. S mindez csak azért volt így, mert meg kellett tudnom, él-e valaki, aki egyszer lila szalagot viselt egyik ruháján vagy kalapján, s talán fontosabb férjem számára, mint én vagyok?... Nem ittam én egy csöpp koktélt sem akkor este. Később a vacsoránál ittam egy fél pohár fanyar, francia pezsgőt. S mégis úgy viselkedtem, mint aki mámoros kissé... de olyan különösen, tudod, olyan józanon, hidegen mámorosan.A tálalásra vártunk, a teremben kialakultak a csoportok, mint egy színpadon. Férjem a könyvtárszoba ajtajában állott, és egy zongoraművésszel beszélgetett. Néha megéreztem egy-egy pillantását, tudtam, hogy aggódva pislog felém, nem érti sikeremet, ezt a hirtelen kerekedett, oktalan sikert, örül is neki, de aggódik is. Zavartan nézett, és én büszkén éreztem zavarát. Most már biztos voltam a dolgomban, tudtam, hogy ez az este az enyém.Ezek a legkülönösebb pillanatok az életben. Egyszerre kinyílik a világ, minden szem reád figyel. Nem lepődtem volna meg, ha kérőim akadnak ez este. Tudnod kell, hogy a világ, a másik, a társaság és a nagyvilág reménytelenül nem az én hazám. Férjem vezetett oda, s én mindig lámpalázas voltam ott, oly óvatosan lépdeltem, mint a Városligetben a forgóparketten... minden pillanatban féltem, hogy elcsúszom és felbukom. Évek múltak, s még mindig túlságosan figyelmes és udvarias voltam társaságban, vagy túlságosan természetes... egyszóval, valamilyen voltam, ijedt, fagyos, közvetlen, csak az nem, aki vagyok. Mintha merevgörcsöt kaptam volna ilyenkor a félelemtől. De ma este feloldotta valami ezt a merevgörcsöt. Mindent ködön át láttam, a fényt, az emberek arcát. Nem csodálkozom, ha időnként megtapsolnak.Aztán megéreztem, hogy erősen néz valaki. Lassan megfordultam, megkerestem az embert, aki ezt az érintésszerű, villanyos sugárzást küldte felém. Lázár volt, egyik oszlop mellett állott, a háziasszonnyal beszélgetett, de engem nézett. Esztendeje nem láttuk már egymást.Mikor az inasok szétnyitották a tükrös, szárnyas ajtókat, s bevonultunk, mint egy színpadi menet, a félhomályos, templomi gyertyákkal világított ebédlőbe, hozzám lépett.– Mi van magával? – kérdezte, csaknem tiszteletteljesen, fojtott hangon.– Miért? – kérdeztem kissé rekedten, és szédültem a sikeremtől.– Valami történik magával – mondta. – Már restellem, lássa, hogy akkor este azzal az olcsó tréfával fogadtuk. Emlékszik még?– Emlékszem – mondtam. – Ne restelljen semmit. Nagy emberek szeretnek játszani.– Szerelmes valakibe? – kérdezte nyugodtan, komolyan, és egyenesen a szemem közé, homlokomra nézett.– Igen – mondtam ugyanolyan elszántan, nyugodtan. – Az uramba. Az ebédlő küszöbén állottunk. Végignézett, tetőtől talpig.Halkan, mély részvéttel mondta:– Szegény.S karját nyújtotta és az asztalhoz vezetett.Asztalnál ő volt egyik szomszédom. A másik egy öreg gróf volt, kinek fogalma sem lehetett, ki vagyok, s afféle tizennyolcadik századbeli bókokkal hódolt vacsora közben. Lázár balján egy híres diplomata felesége

21

ült, aki csak franciául értett. A konyha is franciás volt ebben a házban. A fogások és a társalgás francia fordulatai között néha felém fordult Lázár, s nagyon halkan, hogy más ne érthesse, természetesen és átmenet nélkül, mintha régen elkezdett vitát folytatnánk, ezt mondotta:– És mit határozott el?A szárnyassal és a befőttel bajlódtam. A tányér fölé hajolva, kezemben késsel és villával, mosolyogva feleltem, mintha valamilyen ártalmatlan, derűs társasági kérdésre válaszolnék:– Elhatároztam, hogy meghódítom és visszaszerzem.– Lehetetlen – mondta. – Soha nem ment el magától. Ezért lehetetlen. Vissza lehet hozni valakit, aki hűtlen. Vissza lehet szerezni valakit, aki elment. De aki igazán és véglegesen meg sem érkezett, soha... Nem, ez lehetetlen.– Akkor miért vett feleségül? – kérdeztem.– Mert különben elpusztult volna.– Miben?– Egy érzésben, mely erősebb volt, mint ő, s méltatlan volt hozzá.– Az érzésben – kérdeztem nyugodtan, csendesen, az asztal felett, de úgy, hogy más nem érthette –, mely a lila szalagos nőhöz kötötte?– Maga tud erről? – kérdezte, és idegesen felkapta a fejét.– Csak annyit tudok, amennyire szükségem van – mondtam őszintén.– Ki beszélt magának erről? Péter?... – Nem – mondtam. – De az ember mindent tud arról, akit szeret.– Ez igaz – mondta komolyan.– És maga – kérdeztem most, s csodálkoztam, hogy nem remeg a hangom. – Maga ismeri a lila szalagos nőt?... – Én?... – mormogta, és lehajtotta kopasz fejét, a tányért nézte, rosszkedvűen. – Igen, ismerem.– Látja néha?– Ritkán. Majdnem soha. – A levegőbe bámult. – Már nagyon régen nem láttam.Csontos, hosszú ujjaival idegesen dobolni kezdett az asztalkendőn. Most a diplomata felesége kérdezett valamit franciául, s én az öreg grófnak felelgettem, aki – miért, miért nem? – váratlanul egy kínai példabeszéddel kezdett szórakoztatni. De én abban a pillanatban nem nagyon tudtam kínai példabeszédekre figyelni. Pezsgőt hoztak és gyümölcsöt. Mikor a halványrózsaszín pezsgőből az első kortyot lehajtottam, s asztalszomszédom, a gróf, nagy kínosan, üggyel–bajjal kimászott valahogyan a kínai példabeszéd hínárjából, Lázár megint felém fordult:– Ezt a lila szalagcsokrot miért viseli ma este?– Magának feltűnt? – kérdeztem, és egy fürt szőlőt csipegettem.– Rögtön, mikor beléptek a szobába.– Mit gondol, Péternek is feltűnt?– Vigyázzon – mondta komolyan. – Nagyon veszélyes, amit csinál.Egyszerre néztünk Péter felé, mint az összeesküvők. A nagy teremben, a lobogó gyertyafényben, a fojtott szavakban, szavaink tartalmában és még inkább hangulatában volt valami kísérteties. Egyenesen ültem, mozdulatlanul, mereven pillantottam magam elé, és mosolyogtam, mintha asztalszomszédaim kitűnő tréfákkal, érdekes történetekkel szórakoztatnának. Hát szó se róla, érdekes volt, amit hallottam. Soha életemben, azelőtt sem, azután sem hallottam semmit, ami igazibban érdekelt volna, mint Lázár szavai az estélyen.Mikor felálltunk az asztaltól, Péter hozzánk lépett:– Sokat nevettél vacsora közben – mondta. – Sápadt vagy. Akarsz kijönni a kertbe?– Nem – mondtam. – Nincs semmi bajom. Rossz a világítás.– Jöjjön – mondta Lázár – a télikertbe. Ott is kapunk egy csésze feketét.– Vigyetek engem is – mondta Péter, tréfásan és nyugtalanul. – Én is szeretnék nevetni.– Nem – mondtam. És Lázár is ezt mondta: „Nem. Ma másképpen játszunk, mint legutóbb. Ketten játszunk, és kizárunk téged. Menj a grófnőidhez.”Ebben a pillanatban férjem észrevette a lila szalagcsokrot. Rövidlátóan hunyorgatott, ahogy szokta, s önkéntelenül felém hajolt, mintha zavartan vizsgálna valamit. Most karon fogott Lázár és elvitt magával.A télikert küszöbéről visszanéztem. Férjem még mindig ott állott az ebédlő ajtajában, az asztalbontás tolongásában, s rövidlátóan bámult utánunk. Annyi szomorúság, tanácstalanság, igen, kétségbeesés volt

22

arcában, hogy meg kellett állnom, vissza kellett néznem. Néztem, és azt hittem, megszakad a szívem. Talán soha nem szerettem úgy, mint ebben a pillanatban.Hát aztán ott ültünk Lázárral a télikertben... Nem fáraszt ez a történet? Szólj, ha unod. De nem untatlak már sokáig. Tudod, ez este után olyan gyorsan történt minden, mint az álomban.A télikertben párás, illatos, tikkadt hőség lappangott, mint a dzsungelben. Egy pálma alatt ültünk, a nyitott ajtókon át láttuk a szikrázóan kivilágított termeket... Valahol messze, a harmadik terem szögletében, zene szólt, nagyon csendesen és érzékien; a vendégek táncoltak, egyik szobában kártyáztak is.Nagy estély volt ez, pompás és lelketlen, mint minden abban a házban.Lázár cigarettázott, hallgatott, nézte a táncolókat. Esztendeje nem láttam, s most olyan különösen idegen volt... Olyan magányt éreztem körülötte, mintha az Északi–sarkon élne ez az ember. Magányt és nyugalmat, szomorú nyugalmat. Egyszerre megértettem, hogy ez az ember már nem akart semmit, nem akar boldogságot, sem sikereket, igen, talán írni sem akar már, csak megismerni és megérteni a világot, csak az igazat akarja... Kopasz volt és mindig olyan kissé, mintha udvariasan unatkozna. De olyan is volt, mint egy buddhista szerzetes, kissé ferde szemű, aki csak nézi a világot, és nem lehet tudni, mit gondol az egészről?Mikor megittuk a feketét, ezt mondta:– Nem fél az őszinteségtől?... – Semmitől sem félek – mondtam.– Figyeljen ide – mondta keményen, határozottan. – Senkinek sincs joga beavatkozni mások életébe. Nekem sem. De Péter barátom... nemcsak a szó olcsó értelmében, ahogy ezt az emberek szajkolják. Nagyon kevés emberhez van közöm. Ez az ember, a maga férje, ifjúságunk titkát és varázsos emlékét őrzi. Hát most mondok magának valamit. Kicsit dramatikusan hangzik, amit mondanom kell.Egyenesen ültem, fehéren, mint egy szobor, mint egy kis állam jótékony uralkodónőjének fehérmárványba faragott szobra.– Mondja – kértem.– Egészen közönségesen így mondhatnám: el a kezekkel!... – Ez elég közönséges, csakugyan – mondtam. – De nem értem. El a kezekkel, mitől?– Pétertől, a lila szalagtól és attól, aki viseli. Érti már?... Ilyen durván mondom, mint a moziban. El a kezekkel... Nem tudja, mihez nyúl. Már kezdett gyógyulni, amihez nyúl, már megalvadt, kocsonyás. Finom hártya tapad rajta. Öt éve figyelem a maguk életét, figyelem ezt a sarjadási folyamatot. Maga most hozzá akar nyúlni ehhez a sebhez. De figyelmeztetem, ha feltépi, ha körömheggyel megsérti, vérzékeny lesz az egész... Lehet, hogy elvérzik benne valami, vagy valaki.– Ennyire veszedelmes? – kérdeztem, és a táncolókat néztem.– Azt hiszem – mondta megfontoltan, óvatosan. – Ennyire veszedelmes.– Akkor meg kell csinálni – mondtam.Valami volt a hangomban, egyfajta rekedt csengés, remegés... Megfogta a kezem.– Viselje el – mondta nagyon melegen, kérlelő hangon.– Nem – mondtam –, nem viselem el. Engem öt éve megcsalnak. Rosszabb a sorom, mint az olyan asszonyok sorsa, kiknek férje hűtlen, csélcsap, szoknyabolond. Öt éve verekszem valakivel, akinek nincsen arca, és mégis közöttünk él, a lakásban, mint egy tünemény. Hát ebből elég volt. Én nem tudok érzésekkel verekedni. Inkább legyen húsból és vérből az ellenfelem, mint lázkép... Maga mondta egyszer, hogy a valóság mindig egyszerűbb.– Egyszerűbb – mondta nyugtató hangon –, és végtelenül veszélyes.– Hát legyen veszélyes – mondtam. – Mi rosszabb történhet velem, mint az, hogy élek valakivel, aki nem az enyém?... Aki őriz egy emléket, és szabadulni akar általam egy emléktől és érzéstől, csak, mert méltatlan hozzá ez az emlék és érzés, ez a vágyakozás... Maga mondta így az elébb, igaz? Hát vállalja ezt a méltatlan vágyat. Szálljon le hozzá, adja fel a rangját, méltóságát.– Lehetetlen – mondta rekedten, izgatottan. – Belepusztul.– Így is belepusztulunk – mondtam nyugodtan. – Már a gyerek is ebbe pusztult bele. Most olyan vagyok, mint az alvajáró. Biztosan megyek valami felé, az élet és a halál peremén. Ne zavarjon, ne kiáltson reám, mert lezuhanok... Ha tud, segítsen. Én hozzámentem egy emberhez, mert szerettem. Azt hittem, hogy szeret... Öt éve élek egy emberrel, aki nem adja egészen nekem a szívét. Mindent elkövettem, hogy az enyém legyen. Iparkodtam megérteni. Lehetetlen magyarázatokkal nyugtattam magam. Férfi, mondtam, és: büszke, mondtam, és: polgár, magányos. De ez mind hazugság. Aztán iparkodtam magamhoz kötni a legerősebb emberi kötelékkel, a gyerekkel. Nem sikerült. Miért? Maga tudja?... Végzet?... Vagy valami más

23

is?... Maga az író, a bölcs, maga a cinkos, Péter életének szemtanúja... Most miért hallgat? Néha már azt hiszem, magának része van mindabban, ami történt. Hatalma van Péter lelke fölött.– Csak volt – mondta. – Meg kellett osztoznom ebben a hatalomban. Osztozzon maga is. Így talán mindenki megmenekül – mondta bátortalanul, zavartan.Soha nem láttam ezt a magányos és magabiztos embert ilyen tétovának, mint e pillanatokban. A buddhista pap most egészen közönséges ember volt, aki legszívesebben kereket oldott volna, hogy ne kelljen e kínos és veszélyes kérdésekre felelni. De most már nem engedtem el.– Maga tudja legjobban, hogy szerelemben nem lehet osztozkodni – mondtam.– Közhely – felelte rosszkedvűen, és rágyújtott. – Mindent lehet. Éppen a szerelemben lehet mindent.– Mi marad nekem az életből, ha megosztozom? – kérdeztem olyan szenvedélyesen, hogy megijedtem a hangom csengésétől. – Egy lakás? Társadalmi helyzet? Valaki, akivel ebédelek és vacsorázom, s időnként megajándékoz a gyöngédségével is, mintha egy fejfájós, nyűgös betegnek kanál vízben beadna egy demalgont?... Mit gondol, van megalázóbb, embertelenebb helyzet, mint az ilyen fél élet valakivel? Nekem egy ember kell, egészen! – mondtam csaknem hangosan.Így szavaltam, ilyen kétségbeesetten, s ugyanakkor színpadiasan.A szenvedély mindig színpadias kissé.Valaki éppen átment a télikertben, egy katonatiszt... megállt, riadtan visszanézett, sietősen odébb ment, fejét csóválta. Elszégyelltem magam. Bocsánatkérő hangon, csendesebben folytattam:– Egy ember, akin nem osztozom senkivel. Olyan lehetetlen ez?... – Nem – mondta, és a pálmát nézte, nagyon figyelmesen. – Csak nagyon veszélyes.– És ez az élet, a mi életünk, így, ahogy van, nem veszélyes?... Mit gondol? Életveszélyes – mondtam határozottan, és most, mikor kimondtam ezt a szót, elsápadtam, mert éreztem, hogy igaz.– Az életnek ez a sajátsága – felelte most hűvösen, udvariasan, mint aki hazatér elemébe, a szenvedélyek forró világából megtér a gondolatok és pontos fogalmazások hűvösebb és szelídebb légkörébe, s a megfelelő, ismerős szavakkal gondolkozik. – Ez a sajátsága, hogy életveszélyes. De a veszélyen belül sokféleképpen lehet élni: van, aki úgy él, mintha örökké sík földön sétálna, kezében sétabottal. És van, aki úgy él, mintha örökké fejest ugrana az Atlanti–óceánba. Túl kell élni a veszélyeket – mondotta komolyan. – Ez a legnehezebb, néha a legnagyobb hősiesség.Kis szökőkút csobogott a télikertben; a víz langyos, eleven zenéjét hallgattuk, s a másik, a világi zene divatos, vademberi böffeneteit.– Még azt sem tudom – mondtam a hallgatás után –, kivel vagy mivel kell osztoznom? Egy személlyel? Vagy egy emlékkel?– Közömbös ez – mondotta, és vállat vont. – A személy inkább emlék már, mint élő személy. Nem akar semmit. Csak... – Csak van – mondtam.– Igen – felelte.Felálltam.– Hát akkor végezni kell vele – mondtam, és a kesztyűm kerestem.– Vele? A személlyel?... – kérdezte és lassan, kelletlenül felállott ő is.– A személlyel, az emlékkel, ezzel az élettel – mondtam. – El tud vezetni ehhez a nőhöz?– Nem vezetem el – mondta. Megindultunk, lassan, a táncolok felé.– Akkor megtalálom egyedül – mondtam. – Ebben a városban millió ember él és az országban még sok millió. Nincs más bizonyíték a kezemben, csak egy lila rongy. Nem láttam a fényképét, nem tudom a nevét. És mégis olyan biztosan tudom, mint a forráskutató, aki a végtelen síkságon is megérzi a földben a vizet, vagy az érckutató, aki megtorpan séta közben, mert megérzi, mélyen a földben, az elrejtett fémeket... olyan biztosan tudom, hogy meg fogom találni őt, ezt a valakit, ezt az emléket vagy hús–vér személyt, aki miatt nem lehetek boldog. Nem hiszi?Vállat vont. Hosszan vizsgált, fürkésző és szomorú tekintettel: Talán – mondta. – Nagyjából mindent elhiszek az emberekről, ha szabadjára engedik ösztöneiket. Minden rosszat és minden csodálatosat... Elhiszem, hogy megtalálja millió és millió ember között azt a valakit, aki úgy felel majd a maga hívására, mint a rövidhullámú adó a másik állomás jelentkezésére. Nincs ebben semmi misztikus. Erős érzések érintkeznek... De mit gondol, mi lesz aztán?– Aztán? – kérdeztem bizonytalanul. – Tisztább helyzet lesz. Meg kell néznem őt, meg kell vizsgálnom... S ha csakugyan ő az…– Ő, kicsoda? – kérdezte türelmetlenül.

24

– Hát ő – feleltem én is, éppen olyan türelmetlenül. – A másik, az ellenfél... Ha csakugyan ő az, ha miatta nem lehet boldog a férjem, ha ő okozza, hogy férjem nem lehet egészen az enyém, mert köti egy vágy, egy emlék, egy érzelmes téveszme, tudom is én... hát akkor sorsukra hagyom őket.– Akkor is, ha ez végzetes Péterre?... – Viselje el – mondtam haragosan –, ha ez a végzete.Már a nagy terem ajtajában álltunk. Még ezt mondta:– Mindent elkövetett, hogy elviselje. Maga nem tudja, milyen erővel élt az elmúlt években ez az ember. Hegyeket lehetne elmozdítani azzal az erővel, amellyel ő megtagadta ezt az emléket. Azt hiszem, mindent tudok erről. Néha csodáltam. A legnehezebbet kísérelte meg, amire ember vállalkozhat az életben. Tudja, mit csinált? Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket. Mintha azt mondanám, hogy valaki szavakkal és érvekkel reábeszélt egy darab dinamitot, ne robbanjon fel többé.– Nem – mondtam zavartan. – Ezt lehetetlen.– Csaknem lehetetlen – mondta nyugodtan és komolyan. – S ez az ember mégis megkísérelte. Miért?... Hogy megmentse a lelkét. Hogy megmentse önbecsülését, amely nélkül nem tud egy férfi élni. És magáért is tette, s aztán, minden erejével, ami megmaradt, a gyerekért... Mert magát is szereti, remélem, tudja ezt?– Tudom – mondtam. – Máskülönben nem verekednék így érette... De nem szeret egészen, föltétel nélkül. Valaki közöttünk áll. Elkergetem ezt a valakit, vagy én megyek el. Csakugyan olyan erős, olyan félelmes ez a valaki, aki a lila szalagot viseli?... – Ha megtalálja – mondta, és messzire nézett, fáradt, hunyorító szemekkel –, csodálkozni fog. Csodálkozik majd, mennyivel egyszerűbb a valóság, mint képzeli, mennyivel útszélibb, közönségesebb, s ugyanakkor milyen torz és veszélyes.– S maga nem mondja meg a nevét, semmi áron?... Hallgatott. Látszott a szemén és érzett a hangján, hogy nyugtalan és nem tud dönteni.– Szívesen jár az anyósa házába? – kérdezte hirtelen.– Anyósomhoz? – és mélyen elcsodálkoztam. – Hogyne, szívesen. De mi köze neki mindehhez?– Péter mindenesetre otthon van anyja házában is – mondta zavartan. – Ha az ember keres valamit, mindenekelőtt keresse otthon a nyomokat... Az élet néha éppen olyan közönségesen és fölényesen rendez, mint a detektívregényekben... Tudja, a rendőrök mindenütt lázasan keresik a bűnjelet, kalaptűvel szúrják át a falakat, s a levél, melyet keresnek, közben ott hever előttük, az áldozat íróasztalán. De erre senki sem gondol.– Péter anyjától kérjek tanácsot a lila szalagos nő ügyében? – kérdeztem egyre tanácstalanabbul.– Én csak azt mondhatom – felelte óvatosan, és nem nézett reám –, hogy mielőtt elindul a világba, megkeresni Péter titkát, nézzen körül Péter másik otthonában, anyósa lakásán is. Bizonyos, hogy talál ott valamit, ami útbaigazítja. A szülői ház mindig a tett színhelye kissé. Ott együtt van minden, ami egy emberre tartozik.– Köszönöm – mondtam. – Holnap reggel elmegyek anyósomhoz és körülnézek... Csak nem értem, mit vagy kit keressek ott?– Maga akarta így – mondta, mint aki elhárít minden felelősséget. Most vijjogni kezdett a zene. Beléptünk a terembe, a táncolok közé. Férfiak szólottak hozzám, egy idő múltán férjem karon fogott és elvezetett. Egyenesen hazamentünk. Ez történt április tizenötödikén, hétfőn este, házasságunk ötödik évében.Ezen az éjszakán mélyen aludtam. Mint akin nagyon erős áram fut át, a vezetékben kiolvad az ellenállás ólma, a lélek elsötétedik. Mikor felébredtem és kimentem a kertbe – sirokkós, meleg, kora tavaszi reggelek voltak, néhány napja a kertben terítettek reggelire –, férjem már elment. Egyedül reggeliztem, kortyoltam a keserű, üres teát, étvágytalanul.A reggeliző asztalon újságok hevertek. Az egyik újságlap nagybetűs címeit szórakozottan elolvastam. Aznap éppen eltűnt egy kisebb állam a világ térképéről. Iparkodtam elképzelni, mit érezhetnek abban az idegen országban az emberek, kik hajnalban fölébredtek, és megtudták, hogy életük, életformáik, minden, amiben hittek, amire esküdtek, egyik napról a másikra eltűnt, érvénytelen, s most valami egészen más kezdődik – talán jobb, talán rosszabb, de mindenesetre olyan igazán, olyan végzetesen más, mintha az ország, mely hazájuk volt, a tengerbe süllyedt volna, s most ott kellene élni, egészen új életfeltételek mellett, a víz alatt?... Erre gondoltam. És arra is, hogy mit akarok én?... Miféle parancsot kaptam, milyen égi üzenetet? Mi az értelme szívemben e nem szűnő izgalomnak? Mi az én gondom, sértődésem, bánatom, odamérve millió és millió ember gondjához és bánatához, akik arra ébredtek ma reggel, hogy elvesztették a legbecsesebbet, amit az élet adott nekik, hazájukat, azt a titkos, édes családiasságot és házirendet, ami a haza?... De szórakozottan lapoztam az újságot, nem tudtam egész

25

lélekkel odafigyelni a világrengető hírekre. Kérdeztem magamtól, van-e jogom ebben a világban ilyen görcsösen, ilyen megszállottan azzal törődni, hogy mi lesz velem, van-e jogom a magam életével törődni?... Millió és millió ember gondja és nyomorúsága között jogom van-e azzal törődni, hogy nem enyém a férjem egészen és igazán? Mit számít az én férjem életének titka, mit számít az én egyéni boldogtalanságom, odamérve a világ titkaihoz és nyomorúságához? Van-e jogom titkok után nyomozni e vad világban, mely egészében éppen eléggé félelmes és titokzatos?... De ezek olyan álkérdések, tudod... Egy nő nem tud a világ helyett érezni. Aztán arra gondoltam, talán igaza volt az öreg gyóntató papnak. Talán csakugyan nem hiszek eléggé mélyen, elég alázatosan... Talán van valami dölyfös és emberhez, keresztényhez, nőhöz nem méltó ebben az eszeveszett vállalkozásban, ebben a detektívfeladatban, ahogyan ki akarom kaparni a világ sűrűjéből férjem életének titkát, a lila szalagos valakit. Talán... , de sok ilyen talán dörömbölt akkor bennem. Nem tudom jól elmondani. Ültem a kertben, a tea kihűlt, sütött a nap. Már nyugtalankodtak, fecsegtek a madarak. Tavaszodott. Arra is gondoltam, hogy Lázár nem szereti a tavaszt, azt mondja, ez az erjedő, gőzölgő évszak fokozza a gyomorsavat és megbontja az értelem és az érzések egyensúlyát... Így mondta. Aztán egyszerre eszembe jutott minden, amit néhány óra előtt beszéltünk, éjjel, zene mellett, szökőkút mellett, a gazdag és dölyfös, hideg házban, a télikert fülledt dzsungelillatában. Eszembe jutott, és most úgy emlékeztem az egészre, mintha olvastam volna valahol.Ismered az érzést, mikor az ember az élet legtragikusabb helyzetében, túl a fájdalmon és kétségbeesésen, egyszerre különösen józan lesz, közömbös, csaknem jókedvű? Például, mikor legkedvesebb valakijét temetik, s egyszerre eszébe jut, hogy otthon nyitva felejtették a jégszekrény ajtaját, s a kutya megeheti a hideg húst, melyet a torhoz készítettek?... S a pillanatban, mikor a koporsó fölött már énekelnek, egyszerre intézkedni kezd, súgva és nagyon nyugodtan, a jégszekrény miatt?... Mert ez is van bennünk, ilyen végtelen partok és távolságok között élünk. Ültem a napsütésben, s mintha idegen emberek balsorsán törném fejem, hidegen és nyugodtan gondolkoztam mindarról, ami történt. Lázár minden szava eszembe jutott; de most nem villanyoztak meg ezek a szavak. Az elmúlt nap feszültsége kialudt bennem. Az estélyre úgy gondoltam, mintha nem is én ültem volna a télikertben az íróval. A lila szalagra úgy gondoltam, mintha társasági pletykát hallottam volna. Elvégre azt, ami az én életem tartalma és végzete volt, mások így is szövegezhették, teánál vagy vacsora közben: „Ismeritek X.–éket?... Igen, a gyárost és feleségét. A Rózsadombon laknak. Nem élnek jól. Az asszony megtudta, hogy férje mást szeret. Képzeld, talált a tárcájában egy lila szalagot, s aztán mindent megtudott... Igen, válnak.” Így is lehet beszélni arról, ami velem, velünk történt. Milyen sokszor hallottam ilyesmit, fél füllel, társaságban, s oda sem figyeltem... Lehet, hogy mi is társasági pletyka leszünk egy napon, a férjem, én és a lila szalagos nő?Behunytam szemem, hátradőltem a napsütésben, s mint a falusi látóasszonyok, iparkodtam elképzelni a lila szalagos nő arcát. Mert valahol élt ez az arc, a szomszéd utcában, vagy a világűrben. Mit tudok róla? Mit lehet egy emberről tudni? Öt éve élek férjemmel, azt hittem, tökéletesen ismerem, minden szokását, kézmozdulatát, ahogy kezet mos étkezés előtt, sietősen, a tükörbe sem nézve, fél kézzel fésülködik, ahogy elmosolyodik néha, szórakozottan és bosszúsan, s nem mondja meg, mi jutott eszébe?... és mást is, mindent, egy ember testének és lelkének minden félelmes és közönséges, megható és lehangoló, nagyszerű és unalmas bizalmasságát. Mindezt tudtam, és azt hittem, már mindent tudok róla. S egy napon észrevettem, hogy semmit nem tudok róla... igen, kevesebbet tudok, mint Lázár, ez az idegen, csalódott és fanyar ember, akinek hatalma van férjem lelke fölött. Milyen hatalma?... Emberi. Különb, mint az enyém, erősebb, mint az én női hatalmam. Ezt nem tudom megmagyarázni, csak érzem, mindig éreztem, mikor együtt láttam őket. De ez az ember azt is mondta tegnap, hogy ebben a hatalomban most már osztoznia kell a lila szalagos nővel... És én tudom, hiába történnek a világban nagyszerű és ijesztő események, hasztalan vádolom magam önzéssel és azzal, hogy nincs bennem igazi hit és alázat, hasztalan szeretném odamérni a magam gondjait a világ bajához, nemzetek és embermilliók sorscsapásaihoz, mégsem tehetek mást, mint útra kelni, elindulni ebben a városban, kicsinyesen és önzően, vaksin és megszállottan, s megkeresni azt, akivel nekem személy szerint dolgom van az életben, akivel meg kell beszélnem valamit. Látnom kell, hangját kell hallanom, szemébe kell néznem, bőrét, homlokát, kezét kell látnom. Lázár azt mondta – s most csukott szemekkel, a napsütésben megint hallottam hangját, mintha itt ülne szemközt velem, s megint az estély, a zene, a beszélgetés szédülős, valószínűtlen hangulata áradt el bennem –, hogy ez a valóság veszélyes, de ugyanakkor sokkal közönségesebb, útszélibb, mint képzelem. Milyen lehet ez a „közönséges” valóság? Mit akart mondani ezzel?Mindenesetre megmutatta az utat, merre menjek, megmondta, hol keressem? Elhatároztam, hogy még délelőtt elmegyek anyósomhoz, és komolyan beszélek vele.Hőség áradt el bennem. Megint úgy éreztem magam, mint aki száraz, forró légáramba lépett.

26

Iparkodtam józan és mesterséges gondolatokkal lehűteni ezt a lelki hőséget. Mert azt a forró vérhullámot éreztem, mint a pillanatokban, mikor felnyitottam – nagyon régen, tegnap ilyenkor – férjem tárcájának titkos reteszét. Lázár azt mondta, ne nyúljak semmihez, várjak... Nem lehet az, hogy rémképeket látok? Talán nincs is olyan nagy jelentősége a bűnjelnek, a lila szalagnak, mint én képzelem. Vagy talán megint játszott Lázár, olyan különösen és érthetetlenül, mint akkor este, évek előtt? Lehet, hogy ennek az embernek az élet csak egyfajta borzalmas és különös játék, kísérleti anyag, mellyel ötletszerűen játszik, mint a vegyész a veszedelmes savakkal és vegyszerekkel, s nem bánja azt sem, ha egy napon felrobban a világ?... Volt valamilyen hideg sugárzás a nézésében, ebben a kegyetlenül tárgyilagos, nyugodt, közömbös és mégis végtelenül kíváncsi tekintetben, mikor azt mondta, menjek el anyósom lakására és keressem „a helyszínen” Péter titkát... És mégis tudtam, hogy tegnap este igazat szólt, és nem játszott ez az ember. Tudtam, hogy valóságos veszélyben élek... tudod, vannak ilyen napok, mikor az ember nem szívesen mozdul ki a szobából. Mikor az ég, a csillagok, a környezet, minden szól hozzád, minden reád tartozik és mondani akar valamit. Nem, a lila szalag és ami mögötte van, anyósom lakásán, vagy máshol, valóság.Akkor kijött a kertbe a szakácsnő, átadta a háztartáskönyvet, és elszámoltunk, megbeszéltük az ebédet, a vacsorát.Abban az időben férjem sokat keresett és számolatlanul adta nekem a pénzt. Csekk-könyvem volt, tetszés szerint költhettem. Természetesen nagyon vigyáztam, éppen ebben az időben, hogy csak a legszükségesebbet költsem. De ez a „legszükségesebb” olyan tágítható fogalom... Észre kellett vennem, hogy számomra a „legszükségesebb” most már minden, ami néhány esztendő előtt még elérhetetlen fényűzés volt. A legdrágább belvárosi csemegeüzlet szállította most nekünk a halat, a szárnyast, melyet látatlanba, telefonon rendeltünk. Piacra nem jártam már évek óta, sem a szakácsnéval, sem nélküle. Nem tudtam pontosan, mibe kerül a tavaszi gyümölcs, a primőr, csak éppen megköveteltem a személyzettől, hogy minden a legjobb és a legdrágább legyen... Valóságérzékem megzavarodott ez években. És akkor reggel, kezemben a háztartáskönyvvel, melybe szakácsnőm, ez a mohó szarka, természetesen olyan számjegyeket írt be, amilyent akart, hosszú ideje először gondoltam arra, hogy mindez, ami most bánt és kétségbe ejt, talán csak a pénz gonosz és félelmes varázslatán át lesz ilyen elsőrendűen fontos számomra?... Arra gondoltam, ha szegény lennék, talán kevesebbet törődnék férjemmel, magammal és kósza lila szalagokkal?... A szegénység és a betegség csodálatosan megváltoztatják az érzések és lelki bonyodalmak értékeit. De hát nem voltam szegény, sem beteg, a szó háziorvosi értelmében... Ezért ezt mondtam a szakácsnőnek:– Estére csináljanak majonézes hideg csirkét. De csak a melle húsát adják be. És fejes salátát hozzá.S bementem a házba, öltözni és útra kelni a világban, hogy megkeressem a lila szalagos nőt. Ez volt a dolgom akkor a világban. Nem terveztem én ezt, nem akartam semmit, csak engedelmeskedtem egy parancsnak.Mentem az utcán, sütött a nap, s természetesen fogalmam sem volt, hová megyek és kit keresek? Anyósomhoz kell mennem, ennyit tudtam. De ugyanakkor nem kételkedtem abban sem, hogy megtalálom, akit keresek. Csak azt nem tudtam, hogy Lázár egy szavával, az utolsóval, már mindent eligazított, s rögtön megtalálom, első kézmozdulattal kihúzom ezt a titkot a világ szövevényéből.S mégsem csodálkoztam, mikor megtaláltam. Olyan olcsó szó ez a „találtam”... Én is csak eszköz voltam azokban a napokban, a megérett végzet egyik szereplője és eszköze. Ha visszagondolok, elszédülök és mély alázatot érzek, mert csodálatos rend volt e napokban, minden részlet gyorsan és pontosan következett egymásból, minden hajszálfinoman összeillett. Mintha rendezte volna valaki az egészet, olyan ütemesen, olyan érthetetlenül, olyan megnyugtatóan következett minden... Igen, azokban a napokban tanultam meg igazán hinni. Tudod, mint a tengeren, viharban, a kishitűek... Akkor tudtam meg, hogy a külső világ zűrzavara mögött belső rend van, olyan értelmes és csodálatos, mint a zenében. Ez a helyzet, melynek tartalma a mi sorsunk volt, hármunk sorsa és végzete, egyszerre megérett. És minden, ami benne volt, egyszerre kibomlott, megmutatkozott, mint egy érett, mérges gyümölcsű növény fülledt szépsége. Én csak néztem az egészet.De akkor azt hittem, hogy cselekszem. Felültem egy társas kocsira, és elmentem, ahogy Lázár megparancsolta, anyósom lakására.Úgy képzeltem, helyszíni szemlére, óvatos látogatóba megyek csak hozzá. Kissé megpihenek ennek a tiszta életnek levegőjében, magamhoz térek abból a fülledt, zsúfolt élményből, amivel megtelt az életem, s talán elmondom, amit megtudtam, bőgök egy sort, kérem, hogy erősítsen és vigasztaljon... Ha tud valamit Péter múltjáról, majd elmondja. Így képzeltem. Ültem a társas–kocsiban, és úgy gondoltam anyósom lakására, mint egy magaslati gyógyhelyre. Mintha gőzölgő, lápos mocsárból érkeznék erre a gyógyhelyre. Így csöngettem be a lakás ajtaján.

27

A belvárosban lakott egy százéves, öreg bérház második emeletén. Olyan angol levendulavízszaga volt itt a lépcsőháznak is, mint egy fehérneműs szekrénynek. Mikor csöngettem és a felvonóra vártam, megérintett ez a hűvös illat, és elmondhatatlan honvágyat éreztem egy másik élet, egy hűvösebb, tisztább, indulat-mentesebb élet iránt. Amíg a felvonó a magasba vitt, megtelt szemem könnyekkel. És még mindig nem tudtam, hogy az erő, mely mindezt elrendelte, e pillanatokban is rendelkezik velem. Csöngettem, és a házvezetőnő nyitott ajtót.– Milyen kár – mondta, mikor megismert. – A méltóságos asszony nincs itthon.Hirtelen, gyakorlott cselédmozdulattal elkapta kezem, megcsókolta.– Hagyja – mondtam, de már késő volt. – Hagyja, Juditka. Majd megvárom.Mosolyogva néztem a nyitott, nyugodt, büszke arcba. Ez a nő, Judit, anyósom házvezetőnője, tizenöt éve szolgált a házban. Dunántúli parasztleány volt, s még a régi nagy háztartásban kezdte anyósomnál a szolgálatot. Pesztonka volt akkor. Egészen fiatalon került a házba, tizenöt éves lehetett. Mikor apósom meghalt és a nagy lakást feladták, ez a lány is átköltözött anyósommal a belvárosi lakásba. Juditot, aki közben vénleánnyá öregedett – elmúlt harminc éves –, akkor előléptették és házvezetőnőnek nevezték.A homályos előszobában álltunk. Judit most felgyújtotta a villanyt. Ebben a pillanatban reszketni kezdtem. Lábam reszketett, a vér leszaladt fejemből, de azért egyenesen álltam.A házvezetőnő színes kartonruhát viselt akkor reggel, kivágott dirndlit, olcsó munkaruhát. Fejét kendővel kötötte be; takarított még, mikor érkeztem. És fehér, inas, vastag paraszt nyakán, lila szalagon, egy amulett lógott; olcsó érmecske, amilyet vásárokon árulnak.Kinyújtottam a kezem, gondolkozás és tétovázás nélkül, s egyetlen mozdulattal letéptem a nyakáról a szalagot és az amulettet. Az érme a földre hullott, kettényílott. Tudod, mi volt a legkülönösebb? Judit nem nyúlt utána. Egyenesen állott, és – nagyon lassú, nyugodt mozdulatokkal, sudáran és kiegyenesedve – összefonta mellén karjait. Így nézte, a magasból, mozdulatlanul, amint lehajolok, fölemelem az érmét, s megismerem a két beragasztott fényképet. Mindkét kép férjemet ábrázolta. Az egyik nagyon régi felvétel volt, tizenhat év előtt készült. Férjem huszonhat éves volt akkor, Judit tizenöt. A másik tavaly készült, állítólag anyjának csináltatta, karácsonyra.Sokáig álltunk, mozdulatlanul.– Kérem – mondta végül, csaknem nagyvilágian, udvariasan. – Ne álljunk itt. Tessék, jöjjön be hozzám.Kinyitotta az ajtót, mely szobájába vezetett, s tessékelő mozdulattal utat mutatott. Szótlanul mentem be a szobába. A küszöbön megállt, becsukta az ajtót, és kétszer – biztos, határozott mozdulatokkal – reáfordította a kulcsot.Soha nem jártam azelőtt a szobájában. Mit is kerestem volna ott?... Te, akár hiszed, akár nem, én soha nem néztem azelőtt úgy igazán, minden következménnyel ennek a nőnek az arcába.Hát most aztán megnéztem.A szoba közepén fehérre mázolt asztal állott, két székkel. Gyönge voltam, féltem, hogy elszédülök, ezért lassan az egyik székhez mentem, és leültem. Judit nem ült le; a kulcsra csukott ajtó előtt állott, összefont karokkal, nyugodtan és határozottan, mintha meg akarná akadályozni, hogy valaki belépjen a szobába és zavarjon bennünket.Körülnéztem, alaposan, mint aki nagyon ráér és tudja, hogy minden tárgy, minden apró hulladék fontos itt, a „tett színhelyén” – homályosan ez a kifejezés is eszembe jutott, Lázár nevezte így a szobát, ahol most állottam, s mindennap olvastam az újságban, hogy a rendőri bizottság a tettes elfogatása után kiszállott a tett színhelyére és helyszíni szemlét tartott... Ilyesféle szemmel néztem én is körül a szobában; mintha itt történt volna valami, itt, vagy hasonló helyen, nagyon régen, az élet ősidejében... s most egyszerre én vagyok a vizsgálóbíró, a tanú és talán az áldozat is. Így néztem körül. Judit nem szólt, nem zavart, pontosan értette, hogy számomra minden fontos ebben a szobában.De nem láttam semmi meglepőt. A szoba berendezése nem volt szegényes, de nem is volt kényelmes. Zárdákban lát az ember ilyen vendégszobákat, előkelőbb világi vendégek részére berendezett szállóhelyeket. Tudod, mi volt ebben a szobában, a rézágyban, a fehér bútorokban, a fehér függönyben, a csíkos parasztszőnyegben, a rózsafüzéres Mária–képben, mely az ágy fölött lógott, az éjjeliszekrényre állított virágcserépben, a mosdó üvegpolcára állított, nagyon szerény, de öntudatosan összeválogatott pipereszerekben? Lemondás. A tudatos lemondás levegőjét lélegezte az ember ebben a szobában... S a pillanatban, mikor ezt megéreztem, már nem volt többé harag a szívemben, csak szomorúság és nagy-nagy félelem.Mindenfélét éreztem, érzékeltem, tapasztaltam e hosszú percekben. Mindent láttam, és azt is érzékeltem, ami e tárgyak mögött él, lappang – egy sorsot, egy életet. Mondom, egyszerre félni kezdtem. Most megint

28

tisztán, élesen hallottam Lázár rekedt, szomorú hangját, amint megjósolja, hogy csodálkozni fogok, mennyivel egyszerűbb, közönségesebb és ugyanakkor félelmesebb a valóság, mint képzeltem. Hát igen, mindez elég közönséges volt.S ugyanakkor félelmes is. Várj, szeretném sorjába elmondani.Az elébb azt mondtam, hogy a lemondás levegőjét éreztem ebben a szobában. De ugyanakkor éreztem az ármány, a merénylet levegőjét is. Ne hidd, hogy valamilyen vacok volt ez, pesti alom, ahol meghúzzák magukat a szegény cselédek. Kényelmes és tiszta szoba volt; anyósom házában nem is lehetett másféle egy cselédszoba.Azt is mondtam elébb, hogy zárdákban vannak ilyen vendégszobák: kissé cellák is, ahol a vendég nemcsak él, alszik, mosdik, hanem a lelkével is foglalkozni kénytelen. Egyfajta magasabb rendű és szigorú parancsra is emlékeztet az ilyen szobákban minden tárgy és a helyiség légköre is... Illatszernek, kölnivíz vagy szagos szappan illatának nyoma sem volt a szobában. A mosdó peremén közönséges, faggyús mosószappan hevert. És szájvíz, fogkefe, fésű és hajkefe. Egy doboz rizsport is láttam, kis darab szarvasbőr arctörlőt. Ez volt minden világi kelléke ennek a nőnek. Mindezt megnéztem, apróra.Az éjjeliszekrényen csoportkép állott, keretben. Két kisleány, két ravasz kamasz fiú – az egyik katonaruhában –, s két ijedt arcú, öreg ember, férfi és asszony, ünneplőben. Egyszóval, a család, valahol Dunántúlon. Egy pohár vízben friss barka.Az asztalon, varrókosárban, foltozatlan harisnyák hevertek és egy idegenforgalmi folyóirat egyik régi példánya, melynek színes címlapján a tenger fodrozott és gyermekek játszottak a homokban.A folyóirat gyűrött, szamárfüles példány volt, látszott rajta, hogy sokszor forgatták. S az ajtón, a fogason, fehér kötényes fekete munkazubbony lógott. Ez volt minden, amit a szobában láttam.De ezekben a közönséges tárgyakban tudatos fegyelem volt. Érezni lehetett, hogy olyan valaki él itt, akit nem kellett idomítani a rendtartásra: a szoba lakója önmagát fegyelmezte, nevelte.Tudod jól, mivel tömik meg szobájukat a cselédek? Lehetetlen tárgyakkal. Mindazzal, amire szert tesznek a maguk világán belül, mézeskalácsszívvel, színes levelezőlapokkal, eldobott, ócska díványpárnákkal, vacak, filléres álműtárgyakkal, mindennel, ami hulladékszerűen eljut hozzájuk a másik világból, az urak világából... Volt egy szobaleányom, aki gyűjtötte üres rizsporos dobozaimat, megőrizte eldobált, üres illatszeres üvegeimet; ezt a lomot úgy gyűjtötte, ahogy a gazdagok tubákosszelencét, gótikus faragásokat vagy francia impresszionista festők képeit gyűjtik.Az ő világukban ezek a tárgyak pótolják és jelentik mindazt, ami számunkra a szépség és a művészet. Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk. A szegények is ilyenek.De ez itt, aki szemközt állott velem a szobában, melynek ajtaját kulcsra csukta, nem volt ilyen.A nő, aki ebben a szobában élt, öntudatosan és szándékosan mondott le minden apró kényelemről, minden filléres fényűzésről, minden olcsó csillogásról. Érezni kellett, hogy olyan ember él ebben a szobában, aki szigorúsággal és könyörtelenül megtagad magától mindent, amit a világ az ő számára is elhullajtana fölöslegben. Igen, szigorú volt ez a szoba. Itt nem ábrándoztak, nem lustálkodtak, nem heverésztek. Egy nő élt itt, mintha fogadalomban élne. De ez a fogadalom, ez a nő, ez a szoba nem volt rokonszenves. Ezért ijedtem meg.Ez nem a kacér szobacicus lakószobája volt, aki úrnője selyemharisnyáit és eldobott ruhadarabjait viseli, titokban a házikisasszony francia illatszerével keni magát és incselkedik a nagyságos úrral. Ez a nő, aki itt állott szemközt velem, nem volt háztartásbeli démon, alvilági szerető, fertőzött és megromlott polgári otthonok szirénje. Nem, ez a nő nem volt férjem kedvese, még ha ott őrizte is nyakán, a lila szalagra kötött amulettben férjem fényképeit. Tudod, milyen volt ez a nő? Megmondom, ahogy éreztem: ellenszenves, de egyenrangú. Nő volt, valaki, éppen olyan lelkes, érzelmes, erős, jellemes, érző és szenvedő valaki, mint én, mint minden ember, aki tart a rangjára. Ültem a széken, kezemben a lila szalagos amulettel, és egy szót sem bírtam kiejteni.Ő sem szólt. Nem volt izgatott. Egyenesen állott, mint én. Vállas volt, nem karcsú, nem is éppen sovány, de nagyon arányos. Ha belép abba a házba, előző este, a híres férfiak és szép nők közé, utánanéznek és ezt mondják: ki ez a nő?... És mindenki érzi: valaki... Olyan alakja, termete volt, amelyre azt szokták mondani: hercegnői. Én láttam már hercegnőket, nem is egyet, de egyiknek sem volt hercegnői alakja. Ennek, igen. És még valami volt szemében, arcában, körülötte, a tárgyakban, a szoba berendezésében és légkörében: ezért ijedtem meg. Az elébb azt mondtam: tudatos lemondás... De ennek a lemondásnak alján görcsös várakozás

29

volt. Készenlét. A követelés, hogy minden vagy semmi. Ösztön, mely lesben áll, nem lankad el, éveken, évtizedeken át. Figyelem, mely nem fárad el. Lemondás, mely nem önzetlen, nem alázatos, hanem büszke és gőgös. Miért szajkolják, hogy a főrangúak gőgösek?... Én annyi grófot, hercegnőt ismertem, egy sem volt gőgös. Inkább bizonytalanok voltak, kissé bűntudatosak, mint minden igazi nagyúr... De ez a dunántúli zsellérleány, aki most farkasszemet nézett velem, nem volt alázatos, sem bűntudatos. Olyan hideg, csillogó volt a pillantása... vadászkések villognak így. Amellett teljesen fegyelmezett és tisztességtudó volt. Nem szólt, nem mozdult, szempillája sem rebbent. Nő volt, élete legnagyobb pillanatát élte most. Egész testével, lelkével, teljes sorsával élte ezt a pillanatot. Vendégszoba egy zárdában, azt mondtam?... Hát igen, az is. De ketrec is, egy fenevad ketrece. Tizenhat éve élt, keringett, járt körbe, ilyen vagy hasonló ketrecben, egy finom fenevad, amelynek szenvedély és várakozás a neve. És most beléptem hozzá, a ketrecbe, néztük egymást. Nem, ennek a nőnek nem kellett semmiféle olcsó mütyürke, ami kárpótolhatja, megvesztegetheti. Ennek az egész kellett, az egész élet, a sors, minden veszélyével. Ez tudott várni. Jól várt – gondoltam elismeréssel, és megborzongtam.Még mindig ölemben hevert az amulett és a lila szalag. Úgy ültem, mint a szélütött.– Kérem – mondta végre –, adja vissza a képet.S mikor nem mozdultam:– Az egyiket – mondta –, a tavalyit visszaadhatom, ha akarja. De a másik az enyém.A birtokos hangján mondta ezt, ítéletszerűen. Igen, a másik kép tizenhat év előtt készült, mikor még nem ismertem Pétert. De ő már ismerte akkor, valószínűleg jobban, mint én valaha is. Még egyszer megnéztem a képeket, aztán szótlanul átnyújtottam és visszaadtam az amulettet.Ő is megnézte a fényképeket, alaposan és gondosan, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem esett kár bennük. Az ablakhoz ment, az ágy alól kopott, szegényes útitáskát húzott elő, az éjjeliszekrény fiókjából apró kulcsot keresett elő, felnyitotta a vedlett bőröndöt és elzárta az amulettet. Mindezt lassan, izgalom és sietség nélkül, mint aki ráér. Figyelmesen néztem minden mozdulatát. Homályosan arra is gondoltam, hogy az elébb, mikor megszólított és elkérte a fényképeket, nem nagyságos asszonyozott többé.

Még valamit éreztem e pillanatokban. Sok év elmúlt már, pontosabban látom az egészet. Ez az érzés teljesen eltöltött, és azt mondta nekem, hogy mindabban, amit most megélek, nincsen semmi rendkívüli. Mintha mindezt előre tudtam volna.Természetesen elcsodálkozom, ha tegnap Lázár egyszerűen megmondja, hogy a lila szalagos nő, akit életre–halálra keresek, itt él egészen közel, néhány utcával arrébb, anyósom lakásában, gyakran láttam már, beszéltem is vele, s mikor egy napon elindulok, mint egy megszállott, hogy megkeressem életem egyetlen ellenfelét, első utam rögtön hozzá vezet majd... Szó se róla, ha tegnap ezt megjósolja nekem valaki, szelíden megkérem, beszéljünk másról, mert nem szeretem az élet komoly dolgaiban a tréfát. De most már, mikor mindez ilyen egyszerűen megtörtént és bekövetkezett, nem csodálkoztam többé. A rendezés nem lepett meg. A személy sem. Juditról annyit tudtam csak ez években, hogy van és „kitűnő”, anyósom támasza, majdnem családtag, és az idomítás csodája. De e pillanatokban éreztem, hogy mást is tudtam az idő múlása közben róla: mindent. Nem szavakkal és nem az eszemmel. Érzéseimmel, sorsommal tudtam mindent, róla és magamról, ezekben az években, mikor soha nem szólottam másképp hozzá, mint jó napot!–tal és itthon vannak?–kal és kérek egy pohár vizet!–tel. Mindent tudtam, és talán ezért nem néztem az arcába soha. Valószínűleg féltem ettől az arctól. Egy nő élt, az élet másik partján, végezte dolgát, várt és öregedett, mint én... s én is éltem, a túlsó parton, s nem tudtam, miért tökéletlen és elviselhetetlen az életem, mit jelent az a „valami nincsen rendben” érzés, mely napjaimat és éjszakáimat áthatotta, mint valamilyen titkos, gonosz sugár... Nem tudtam semmit férjemről, sem Juditról. De vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek el, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában... S mindenestől csakugyan olyan is volt az egész, mint Lázár mondta: útszéli.Egy parasztleány nyakába kötött amulettben őrzi férjem fényképeit. Tizenöt éves volt, mikor faluról városba, a nagyúri házba került. Természetesen beleszeretett a fiatalúrba. És a fiatalúr közben felnőtt, megnősült. Néha látják egymást, de már semmi közük egymáshoz. A leány és a férfi között egyre mélyebb szakadék az osztálykülönbség. S mindkettejük felett eljár az idő. A férfi öregszik. A lány már csaknem vénleány. Nem ment férjhez. Miért nem ment férjhez?... Mintha hangosan gondolkoztam volna, felelt a kérdésemre:

30

– El fogok menni innen. Sajnálom az öreg méltóságát, de el fogok menni innen.– Hová, Juditka? – kérdeztem. És nem esett nehezemre ez a kedveskedő megszólítás.– Elmegyek szolgálni – mondta. – Vidékre.– Haza nem mehetne? – és a csoportképre néztem.Vállat vont:– Szegények – mondta hangsúly nélkül, tompán.A szó egy ideig visszhangzott még a szobában, rekedt kongással. Mintha végül is ez lenne mindennek az alján, amit beszélhetünk még. Csaknem utánanéztünk ennek a szónak, mintha egy tárgy repült volna be az ablakon: én kíváncsian, ő tárgyilagosan és közönyösen. Ismerte ezt a szót.– Nem hiszem – mondtam aztán –, nem hiszem, hogy ez segít. Miért menne el innen? Nem bántja senki. És miért maradt eddig? Látja – mondtam, mintha vitatkoznék vele, s nagy érvet leltem volna –, ha eddig maradt, most már maradhat tovább is. Nem történt semmi.– Nem – mondta –, elmegyek.Halkan beszéltünk, két nő, félszavakkal.– Miért?– Mert most már tudni fogja.– Ki?– Hát ő.– A férjem?– Igen.– Eddig nem tudta?– Tudta – mondta –, de már elfeledte.– Biztos ebben?– Igen.– És – kérdeztem – ki mondja meg neki, ha már elfeledte?– A nagysága – mondta egyszerűen.Kezem szívemre szorítottam:– Lányom – mondtam. – Mit beszél maga? Lázálom ez. Miért gondolja, hogy én elmondom neki? És mit mondhatok?... Most már zavar nélkül, leplezetlen kíváncsisággal bámultunk egymás arcába, oly mohón és élesen, mintha évek óta lesütöttük volna egymás előtt szemünket, s most nem tudunk betelni azzal, amit látunk. S csakugyan, most már tudtuk, hogy éveken át nem mertünk igazán és bátor pillantással egymás szemébe nézni. Félrenéztünk, másról beszéltünk. Éltünk, mindegyik a maga helyén. Csak éppen mindketten őriztünk egy titkot szívünkben – s ez a titok volt kettőnk életének értelme. És most kimondtuk.Milyen volt az arca? Talán el tudom mondani.De elébb iszom egy pohár vizet, jó?... Kiszáradt a torkom. Kisasszony kérem, egy pohár vizet. Köszönöm. Te, itt már kezdik oltogatni a lámpákat... De most már hamar végzek. Még egy cigarettát, akarod?Hát nagy homloka volt, fehér, nyitott arca és kékesfekete haja. Feltűzve, kontyban viselte haját és középen választotta. Tömpe, szlávos orra volt. És az egész arc sima volt, nyílt, olyan határozottan megrajzolt, mint egy falusi templom oltárképén a jászol előtt térdeplő Mária arca, melyet vándor, névtelen falusi mester festett. Büszke arc volt, nagyon fehér. A kékesfekete haj úgy övezte ezt a fehérséget, mint... de nem értek hasonlatokhoz. Mit is mondhatnék? Ez Lázár dolga. De ő nem szólna semmit, mosolyogna, mert lenézi a hasonlatokat. Csak a tényeket szereti, a tőmondatokat.A tényeket mondom, ha nem unod.Gőgös, szép parasztarca volt. Miért paraszt?... Csak. Hiányzott az a jellegzetes bonyodalom vonásaiból, ami a polgári arcokban olyan félreérthetetlenül tükrözik. Az a keserű, sértődött feszültség. Ez az arc sima volt és engesztelhetetlen. Ezt nem lehet olcsó bókkal, kedveskedéssel mosolygásra bírni. Ennek az arcnak emlékei voltak, nagyon régről való emlékei. Talán nem is személyesek... egy törzs emlékei éltek ebben az arcban. A száj és a szem külön élt. Kékesfekete szeme volt, olyan színű, mint a haja. Egyszer láttam egy pumát a drezdai állatkertben. Hát annak volt ilyen szeme.Ez a szempár most úgy meredt reám, mint a vízbefúló nézhet arra, aki a parton áll, s talán gyilkosa, talán megmentője. Nekem is macskaszemem van, meleg fényű, világosbarna... Tudom, az én szemeim is fénylettek abban a pillanatban, kutattak, mint a fénycsóvák, mikor támadás készül az otthon ellen. Hát így néztük egymást, de legfélelmetesebb a szája volt. Puha és sértődött. Egy nemes vadállat szája, mely leszokott a húsevésről. És a fogai, ez a hófehér, erős csontozat. Mert erős nő volt, arányos és izmos. Most

31

mintha árnyék esett volna erre a fehér arcra. De nem panaszkodott. Ugyanolyan halkan felelt, bizalmasan, nem a cseléd, hanem a másik nő hangján.– Ezt – mondta. – A képeket. Most már tudni fogja. Elmegyek – mondta még egyszer, makacson, kissé eszelősen.– Lehet az, hogy eddig nem tudta?– Ó – mondta –, már régen nem néz reám.– Maga mindig viseli ezt az amulettet?– Nem mindig – mondta. – Csak, ha egyedül vagyok.– Ha felszolgál, és ő itt van – kérdeztem bizalmasan –, akkor nem viseli?– Nem – mondta, ugyanolyan bizalmasan. – Mert nem akarom, hogy eszébe jusson.– Miért? – kérdeztem.– Csak – mondta, és tágra nyitotta kékesfekete szemét, mintha egy kútba, a múltba nézne. – Minek jusson eszébe, ha már elfeledte.Nagyon csendesen, kérlelő hangon, bizalmasan kérdeztem:– Mit, Judit? Mit kellett elfelejteni?– Semmit – mondta keményen, nyersen.– A szeretője volt? Mondja meg.– Nem voltam a szeretője – mondta erős, tiszta hangon; s mintha vádat emelt volna.Hallgattunk. Ezzel a hanggal nem lehetett vitatkozni; tudtam, hogy igazat szól. S vess meg, ítélj el, ugyanakkor, amikor megkönnyebbültem, egy titkos, szorongó belső hang ezt mondta nekem: „Sajnos, igazat szól. Mennyivel egyszerűbb lenne minden…”– Hát akkor mi volt?... – kérdeztem.Vállat vont, nagy zavarban, aztán a düh, az indulat, a kétségbeesés fénye villan át arcán, mint a villámcsapás egy halott táj felett.– Hallgat a nagyságos asszony? – kérdezte fenyegető hangon, nyersen és rekedten.– Miről?– Ha megmondom, hallgat?... Szemébe néztem. Tudtam, hogy meg kell tartanom, amit ígérek. Ez a nő megöl, ha most hazudok neki.– Ha az igazat mondja – feleltem végre –, akkor hallgatok.– Esküdjön meg – mondta komoran, bizalmatlanul.Az ágyhoz lépett, leemelte a falról a rózsafüzért, kezembe adta: Megesküszik? – kérdezte.– Esküszöm – mondtam.– Hogy soha nem mondja el az urának, amit Áldozó Judittól hallott.– Soha – mondtam. – Esküszöm.Látom, hogy nem érted mindezt. Ha visszagondolok, talán én sem értem. De akkor olyan természetes volt az egész, olyan egyszerű... Anyósom cselédjének szobájában álltam, s megesküdtem egy cselédnek, hogy soha nem mondom el férjemnek, amit hallok tőle. Egyszerű ez? Azt hiszem, igen.Megesküdtem.– Jó – mondta, és mintha megnyugodott volna. – Hát most elmondom. Nagy fáradtság volt a hangjában. A rózsafüzért visszaakasztotta a falra. Kétszer végigment a szobán, hosszú, könnyű léptekkel... igen, mint a puma a ketrecben. A szekrénynek támaszkodott. Most magas volt, sokkal magasabb, mint én. Fejét hátrahajtotta, karjait összefonta, a mennyezetre nézett:– Honnan tudta, ki?... – kérdezte gyanakvóan, sok megvetéssel, ezzel az olcsó, külvárosias, cselédes tájszólással.– Csak – mondtam én is, ugyanúgy. – Megtudtam.– Ő beszélt róla?... Ebben az „Ő”–ben sok bizalmas cinkosság volt, de sok tisztelet is az „Ő” iránt. Látszott rajta, hogy még mindig gyanakszik; valamilyen bonyolult ármányt sejt minden mögött, fél, hogy becsapom. A mesterdetektív vagy a vizsgálóbíró előtt hallgatnak ilyen tétován a vádlottak, utolsó pillanatban, mikor – a „bizonyítékok súlya alatt” – már megtörtek és vallani akarnak, de aztán még egyszer megtorpannak... Félnek, hogy a vizsgálóbíró becsapja őket, talán nem is tudja az igazat, csak úgy tesz... s valamilyen mesterfogással, színlelt jóindulattal kicsalja most belőlük a vallomást, a végső igazságot... De ugyanakkor tudják, hogy már nem hallgathatnak többé. Egy folyamat elkezdődött a lélekben, s ezt nem lehet megállítani többé; most már ők akarnak vallani.– Jó – mondta, és egy pillanatra behunyta a szemét. – Elhiszem.

32

– Hát megmondom – mondta aztán, és nehezen lélegzett. – Ő feleségül akart engem.– Igen – mondtam, mintha ez volna a legtermészetesebb. – Mikor volt ez?– Tizenkét év előtt, decemberben. Még később is. Még két éven át.– Maga hány éves volt akkor?– Tizennyolc múltam.Férjem tehát harminckét éves volt abban az évben. Átmenet nélkül barátságosan kérdeztem:– Van fényképe ebből az időből?– Róla? – kérdezte csodálkozva. – Igen. Látta az elébb.– Nem – mondtam. – Magáról, Judit.– Ja – mondta kellemetlenül, valamilyen rosszkedvű, cselédes, közönséges hanglejtéssel. – Van éppen.Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, s elővett egy pepita fedeles iskolásfüzetet, tudod, olyan beszéd– és értelemgyakorlat füzetet, amilyenbe a La Fontaine–mesék francia szavait preparáltuk az intézetben... Ebben a füzetben keresgélt. Akadt itt szentkép, újságokból kivágott hirdetések... Felálltam, odaléptem hozzá, s vállán át néztem, amint lapoz a füzetben.A szentképek Páduai Szent Antalt és Szent Józsefet ábrázolták.De máskülönben, valamilyen távoli vagy közvetlen vonatkozásban, minden a férjemre tartozott itt. Az újságokból kivágta férjem gyárának hirdetéseit. Egy cilinderszámla hevert itt, valamelyik belvárosi kalapos küldte. Aztán a gyászjelentés apósom haláláról. S a merített papírra nyomtatott értesítés, mely hírül adta eljegyzésünket.Mindezt csaknem közönnyel lapozgatta, kissé fáradtan, mint aki már sokszor látta ezt a kacatot, s talán unja is, de nem tud szabadulni tőle. Most néztem meg először kezét: erős, csontos és hosszú kéz volt, gondosan nyesett, de nem éppen manikűrözött körmökkel. Hosszú, erős csontú ujjai voltak. Két ujjal magasba emelt egy fényképet.– Ez az – mondta, és kesernyésen, elbiggyesztett szájjal mosolygott.A fénykép Áldozó Juditot ábrázolta, tizennyolc esztendős korában, mikor férjem el akarta venni feleségül.A belvárosban készült a kép, kispolgári fényképésznél, aki aranybetűkkel hirdette műve hátlapján, hogy pontosan megörökít minden örvendetes családi eseményt. A fénykép szabályos mű volt, mesterkélt és beállított: láthatatlan vasrudak kényszerítettek egy leányfejet, hogy bizonyos irányba forduljon, s egy láthatatlan pontra bámuljon, riadt szemekkel, üveges pillantással. Áldozó Judit ezen a képen két hajfonatát feje köré csavarta, mint Erzsébet királyné. Büszke és ijedt parasztleányarca segítségkérően nézett a képen.– Adja ide – mondta aztán keményen, és elvette a képet, visszacsúsztatta a pepita füzetbe, mint aki elzár a világ elől egy magánügyet.– Hát ilyen voltam – mondta. – Akkor már három éve voltam itt. Soha nem beszélt velem. Egyszer kérdezte, tudok-e olvasni? Mondtam, tudok. Azt mondta, jó. De könyvet nem adott, soha. Nem beszéltünk.– Hát mi volt? – kérdeztem.– Semmi – mondta és vállat vont. – Az.– Maga tudta?– Az ember tudja.– Igaz – sóhajtottam. – És aztán?... – A harmadik év végén – mondta, és most lassan, akadozva beszélt, hátrahajtott fejjel, a szekrénynek támaszkodva, s azzal az üveges, kissé riadt pillantással bámult maga elé, a múltba, az életbe, mint a régi fényképen. – Karácsony napján beszélt velem. A szalonban volt, délután. Sokat beszélt. Nagyon ideges volt. Én hallgattam.– Igen – mondtam, és nyeltem egyet.– Igen – folytatta, és ő is nyelt. – Azt mondta, ő tudja, hogy ez nagyon nehéz. És nem akarja, hogy a szeretője legyek. Azt akarta, menjünk el együtt külföldre. Olaszországba – mondta most, és egyszerre megenyhült görcsösen feszült, merev arca fénylő szemekkel mosolyogni kezdett, mintha értené ennek a csodálatos szónak teljes tartalmát, mintha ez lenne a legtöbb, minden, amit az életben mondhat és remélhet az ember.És mind a ketten, önkéntelenül, az asztalon heverő, szamárfüles idegenforgalmi újság címlapjára pillantottunk, melyen a tenger fodrozott és gyermekek játszottak a homokban... Ennyi jutott neki, Olaszországból.– És maga nem akart?– Nem – mondta, és elkomorodott.– Miért?...

33

– Csak – mondta szigorúan. Aztán, bizonytalanabbul: – Féltem.– Mitől?... – Az egésztől – és vállat vont.– Attól, hogy ő úr és maga cseléd?... – Attól is – mondta engedelmesen, s most csaknem hálásan pillantott reám, mintha megköszönné, hogy kimondtam helyette és megszövegeztem ezt a vallomást. – Mindig féltem. De mástól is. Éreztem, hogy az egész nincs rendjén. Túl magasan állott ő fölöttem – és megrázta a fejét.– A méltóságos asszonytól félt?... – Tőle?... Nem – mondta, és megint mosolygott. Látszott, hogy kissé nehézfejűnek tart, olyan valakinek, aki tökéletesen tájékozatlan az élet valóságos titkaiban, s ezért egyszerűen, magyarázó hangon kezdett beszélni velem, mint egy gyerekkel. – Tőle nem féltem, hiszen ő tudta.– A méltóságos asszony?... – Igen.– Ki tudta még?... – Csak ő és a barátja. Az író.– Lázár?...– Igen.– Beszélt magával erről?... – Az író?... Igen. Voltam a lakásán.– Miért?...– Mert Ő akarta... A nagyságos asszony férje.Ez a megjelölés kitérő volt, ugyanakkor gúnyos és engesztelhetetlen. Ezt is mondotta: „Nekem „Ő” az, aki. Én tudom. Neked csak a férjed.”– Hát igen – mondtam. – Egyszóval, ketten tudtak róla. Az anyósom és az író. És mit beszélt az író?Megint vállat vont:– Nem beszélt – mondta. – Csak leültetett, aztán nézett és hallgatott.– Sokáig?– Elég sokáig. Ő – megint ez az elnyújtott „Ő” – azt akarta, hogy beszéljen velem, nézzen meg engem. Beszéljen reá. De hát nem szólt semmit. Sok könyv volt a szobájában. Én még nem is láttam annyi könyvet... Ő nem ült le, állt, a kályhának támaszkodott. Csak nézett és cigarettázott. Addig nézett, amíg besötétedett. Csak akkor szólt.– Mit mondott? – kérdeztem. Élesen láttam őket, Lázárt és Áldozó Juditot, amint némán állanak a sötétedő szobában, s férjem lelkéért verekednek, szavak nélkül, a „sok könyv között”.– Nem mondott semmit. Csak azt kérdezte, mennyi földünk van.– Hát mennyi van?– Nyolc hold.– Hol?– Zalában.– És erre ?... – Azt mondta, kevés. Mert négyen vagyunk reá.– Igen – mondtam zavartan, gyorsan. Nem értek ehhez. De annyit én is értettem, hogy ez kevés. – És aztán?– Hát csengetett, és azt mondta: „Elmehet, Áldozó Judit”. Egy szót sem szólt többet. De én akkor már tudtam, hogy nem lesz semmi.– Mert ő nem engedi?– Ő, az egész világ. Meg másért is. S mert én nem akarom. Mint a betegség – mondta most, és az asztalra ütött. Most nem ismertem reá. Mintha fölrobbant volna ez a test. A tagok villanyosán megrándultak. Olyan erő volt benne, mint egy vízesésben. Halkan szólt, s mégis, mintha kiabált volna. – Mint a betegség, olyan volt az egész... Aztán nem ettem, egy évig, csak úgy, teát. De ne tessék elhinni, hogy ráéheztem – mondta gyorsan, és kezét szívéhez emelte.– Mi az? – kérdeztem mély csodálkozással. – Mit jelent az, ráéhezni valakire?– A faluban csinálták, régen – mondta, és lesütötte a szemét –, mintha nem lenne egészen helyénvaló, kiadni egy idegennek a törzs titkait. – Valaki hallgatni kezd, és nem eszik, amíg egy másik meg nem teszi.– Mit?– Hát amit a másik akar tőle.– S ez ér valamit?

34

Vállat vont:– Ér. De bűn.– Igen – mondtam, és tudtam, hogy akármit beszél is most, valószínűleg mégis „ráéhezett” titokban Áldozó Judit a férjemre.– De maga nem követte el ezt a bűnt?– Nem, én nem – mondta gyorsan, és megrázta a fejét, s elpirult, mintha bevallaná. – Mert én akkor már nem akartam semmit. Mert olyan volt az egész, mint a betegség. Nem aludtam, kiütést is kaptam, az arcomon és a combomon. És kivert a láz, sokáig. A méltóságos asszony ápolt.– És ő mit mondott?– Semmit – mondta csendesen, ábrándozva, megenyhülten. – Sírt. De nem szólt. Mikor lázas voltam, cukros vizet adott és orvosságot, kanálban. Egyszer megcsókolt – mondta, és szelíden nézett maga elé, mintha ez lenne a legszebb, ami életében történt vele.– Mikor? – kérdeztem.– Hát mikor az úr elutazott.– Hová?– Külországba – mondta egyszerűen. – Négy évre.Hallgattam. Ez volt az idő, melyet férjem Londonban, Párizsban, Északon és az olasz városokban töltött. Négy évig járt külföldön, harminchat éves volt, mikor hazatért és átvette a gyárat. Néha mesélt erről az időről; azt mondta, ezek voltak a vándorévek... Csak arról nem beszélt, hogy Áldozó Judit miatt volt távol négy esztendeig, miatta járta a világot.– És akkor, elutazás előtt, beszéltek még?– Nem – mondta. – Mert akkor én már meggyógyultam. Igazán csak egyszer beszéltünk. Először, karácsony előtt. Akkor kaptam tőle a medaliont a képpel és a lila szalaggal. De abból levágott egy darabot. Dobozban volt – mondta magyarázó, komoly hangon, mintha ez változtatna az ajándék jelentőségén valamit, vagy mintha minden részlet nagyon fontos lenne, például az is, hogy az érme, amelyet férjem Áldozó Juditnak adott ajándékba, dobozban volt... És akkor én is úgy éreztem, hogy minden részlet nagyon fontos.– A másik képet is tőle kapta?– A korosabbat? Nem – és lesütötte a szemét. – Azt vettem.– Hol?– A fényképésznél. Egy pengő volt – mondta.– Értem – mondtam. – Mást nem kapott tőle?– Mást?... – kérdezte csodálkozva. – De igen. Egyszer kaptam, cukrozott narancshéjat.– Azt szereti?... Megint lesütötte a szemét. Láthatóan szégyellte ezt a gyengeséget.– Igen – mondta. – De nem ettem meg – mondta még, mentegetődző hangon. – Megmutassam?... Megvan, stanicliben.És a szekrény felé fordult, készségesen, mint aki alibit igazol. Gyorsan kinyújtottam feléje kezem.– Nem, hagyja, Judit – mondtam. – Elhiszem. És aztán később, mi volt?... – Nem volt semmi – mondta most, mesélő hangon, egyszerűen. – Ő elutazott és én meggyógyultam. A méltóságos asszony elküldött haza, három hónapra. Nyár volt, arattunk. De teljes fizetést is kaptam – mondta dicsekvő hangon. – Aztán visszajöttem. Ő sokáig maradt el, négy évig. Én is megnyugodtam. Visszajött ő is, de már nem lakott nálunk. Nem is beszéltünk többé. Nem írt, soha. Igen, betegség volt ez – mondta okosan, komolyan, mintha önmagával vitatkozna, már nagyon régen, s makacson bizonygatna valamit.– És aztán vége volt? – kérdeztem.– Vége. Megnősült. Aztán megszületett a kisgyerek. És meghalt. Akkor nagyon sírtam és sajnáltam a nagyságos asszonyt.– Igen, igen. Hagyja csak – mondtam idegesen és szórakozottan, mintha elhárítanám ezt az udvarias részvétet. – Azt mondja meg, Judit, soha, de soha nem beszéltek később?– Soha – és a szemembe nézett.– Arról, soha?– Másról sem – mondta szigorúan.Tudnom kellett, hogy mindez igazság, kőre lehet vésni. Ezek ketten nem hazudnak. Émelyegni kezdtem a félelemtől, az ijedtségtől és a rosszulléttől. Rosszabb hírt már nem is mondhatott volna, minthogy soha többé nem beszéltek egymással. Tizenkét éven át hallgattak, ez volt minden. S közben az egyik nyakában hordta

35

az amulettet a másik fényképével, s a másik tárcája titkos reteszében hordta a lila kacatot, melyet az amulett szalagjáról vágott le. S az egyik megnősült, engem vett el feleségül, s nem jött hozzám soha egészen haza, mert a másik várta. Ez volt minden. Kezem, lábam kihűlt, fáztam.– Most még valamire feleljen – kértem. – Lássa, én nem kívánom, hogy megesküdjék. Amire esküdtem, megtartom: nem szólok a férjemnek. De most szóljon igazat, Judit: megbánta?– Mit?– Hogy akkor nem ment hozzá feleségül?Összefont karokkal az ablakhoz ment, lebámult a belvárosi bérház homályos udvarára. Így mondta, hosszú hallgatás után, a vállán át.– Igen.Ez a szó úgy zuhant közénk, mint mikor bombát dobnak egy szobába, pokolgépet, mely nem robban fel rögtön. Némán hallgattuk szívünk dobolását és a láthatatlan pokolgép ketyegését. Sokáig ketyegett... eltelt még két esztendő, akkor robbant csak fel.Az előszobában motoztak, anyósom érkezett. Judit, lábujjhegyen, az ajtóhoz ment s nesztelenül, óvatosan, egy betörő kézügyességével megfordította a zárban a kulcsot. Az ajtó felnyílt, és anyósom állott a küszöbön, bundában, kalapban, ahogy a városból érkezett.– Te itt vagy – mondta, és láttam, hogy elsápad.– Beszélgettünk, anyuka – és felálltam.Úgy álltunk a cselédszobában, anyósom, Judit és én – a három nő, kiknek az életben közük volt hozzá –, mint a három párka egy élő képcsoportozatban. Ez jutott eszembe és kínomban, idegesen, nevetni kezdtem. De aztán rögtön elment a kedvem a nevetéstől, mert anyósom, nagyon sápadtan, belépett a szobába, leült Judit ágya szélére, arcát két kesztyűs kezébe temette, s hangtalanul, rángatódzó vállakkal, sírni kezdett.– Ne tessék sírni – mondta Judit. – Megesküdött, hogy nem szól neki.Lassan, figyelmesen, tetőtől talpig végignézett, és kiment a szobából.Ebéd után felhívtam Lázárt. Nem volt otthon, az inas felelt. Fél öt felé megszólalt a telefon: Lázár jelentkezett, a városból beszélt. Hosszan hallgatott a telefonba, mintha nagyon messziről beszélne, más csillagzatról, s kérésemet, mely igazán egyszerű volt – beszélni akartam vele, mégpedig azonnal – alaposan meg kellene fontolni.– Feljöjjek magukhoz? – kérdezte aztán, rosszkedvűen.De ennek a megoldásnak nem volt célja, mert férjem minden pillanatban hazajöhetett. Kávéházban vagy cukrászdában sem adhattam neki találkát. Végre ezt mondta, nagyon kelletlenül:– Ha parancsolja, hazamegyek és megvárom a lakásomon.A meghívást örömmel elfogadtam. Igazán nem gondoltam közben semmit. Én azokban a napokban, s különösen azokban az órákban, melyek a délelőtti beszélgetést követték, olyan rendkívüli lelkiállapotban voltam, mintha állandóan az élet veszélyes külterületein mozognék, valahol fegyházak és kórházak között, másvilágon, ahol az élet szabályai másként érvényesek, mint a szalonokban vagy a belvárosi házakban. Lázár lakásába is úgy mentem, mint aki élete rendkívüli pillanataiban a mentőkhöz megy vagy a rendőrségre... Csak, amikor becsöngettem a lakás ajtaján, kezem remegése figyelmeztetett, hogy szokatlan, s talán nem egészen helyes úton járok.Ő nyitott ajtót, szótlanul kezet csókolt, bevezetett egy nagy szobába.A ház ötödik emeletén lakott, a Duna–parton. Minden vadonatúj volt ebben a házban, kényelmes és korszerű. Csak a lakás berendezése volt divatjamúlt, ósdi, vidékies. Körülnéztem, s mélyen elcsodálkoztam. Elfogódott és izgatott voltam, de ugyanakkor figyelni kezdtem a berendezés részleteire is, mert az ember olyan furcsa, tudod, azt hiszem, amikor akasztani viszik, akkor is érzékel még valami részlegeset, egy madarat egy fán vagy egy bibircsókot az ügyész állán, aki felolvassa a halálos ítéletet... Hát ez a lakás. Mintha rossz helyen csöngettem volna. Titokban, lelkem mélyén már régen elképzeltem Lázár lakását, tudom is én, talán indián bútorokat vártam, valamilyen wig-wamot, nagyon sok könyvvel, szép nők és pályatársak skalpjaival. De nem láttam itt semmi hasonlót. Szabályos, fehér pitykés, múlt századbeli cseresznyefa bútorok állottak itt, amilyenek vidéki szalonokban fogadják a belépőt, tudod, azok a bizonyos kényelmetlen, lant–alakzatszerűen kiképzett támlás székek, üvegszekrény, megrakva mindenféle kispolgári kacattal, marienbadi üvegpohárral, holicsi porcelánnal... Olyan volt ez a társalgó, mint egy közepesen kereső, vidékről fővárosba került ügyvéd nappali szobája; a bútorokat az asszony kapta hozományba, s még nem volt módjuk újat venni... De itt nem láttam semmiféle asszonynak a keze nyomát, és Lázár, úgy tudtam, gazdag volt.

36

Engem nem vezetett be a szobába, ahol „sok könyv volt”, s ahol Áldozó Juditot fogadta. Udvariasan és kínos figyelmesen bánt velem, körülbelül úgy, mint egy orvos az első rendelésen egy beteggel. Leültetett, természetesen nem kínált semmivel.Mindvégig ilyen várakozó, figyelmes és tartózkodó maradt, mint aki már megélt ilyen helyzeteket, tudja, hogy minden ilyenfajta beszélgetés teljesen reménytelen, mint ahogy az orvos is tudja egy gyógyíthatatlan beteggel szemközt, hogy nincs orvosság, de azért meghallgatja panaszait, bólogat, esetleg felír valamilyen port vagy szirupot... Mit tudott? Csak azt, hogy az érzelem dolgaiban nincs tanács. Ezt én is sejtettem, homályosan. S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvűen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs „tanács” az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész.– Megtalálta? – kérdezte, átmenet nélkül.– Igen – mondtam, mert ennek az embernek nem kellett sokat magyarázni.– Most már nyugodtabb?– Nem mondhatom. Éppen azért jöttem fel, hogy megkérdezzem, mi legyen ezután?– Erre nem tudok felelni – mondta nyugodtan. – Lehet, hogy nem lesz semmi. Ha emlékezik, mondtam magának, hogy ezt a dolgot nem jó bolygatni. Már egészen szépen megalvadt, ahogy az orvosok mondják: eltokosodott. Most persze hozzányúltak, kissé felvágták.Nem lepett meg, hogy ilyen orvosi hasonlatokat használ. Úgy is éreztem magam, mint egy orvos várószobájában, vagy inkább rendelőjében. Tudod, semmi nem volt „irodalmi” itt, semmi nem hasonlított arra a képre, ahogyan az ember egy híres író lakását elképzeli... Inkább polgári volt minden, kispolgári, nagyon rendbe rakott és szerény. Elfogta egy pillantásomat – általában kissé kényelmetlen érzés volt szemközt ülni vele, mert mindent észrevett, s az ember úgy érezte magát, hogy egyszer terítékre kerül, mint minden és mindenki, aki útjába téved, egy napon majd megír... – és nyugodtan mondta:– Nekem szükségem van a polgári rendre. Az ember befelé éppen eléggé kalandos. Kifelé éljen úgy, mint egy postafőtanácsos. A rendtartás életszükséglet, mert különben nem tudok odafigyelni... Nem mondta meg, mi az, amire különben nem tud odafigyelni; valószínűleg az egészre, az életre... a külvilágra és az alvilágra, ahol lila szalagok lobognak.– Meg kellett esküdnöm – mondtam –, hogy nem szólok az uramnak.– Igen – mondta. – Úgyis megtudja.– Kitől?– Magától. Ilyesmiről nem lehet hallgatni. Az ember nemcsak a szájával hallgat vagy beszél valamiről, hanem a lelkével is. A férje mindent megtud, nemsokára.Elhallgatott. Csaknem udvariatlanul, nyersen kérdezte:– Mit parancsol tőlem, asszonyom?– Pontos és tiszta választ kérek – mondtam, és meglepett, milyen nyugodtan, világosan, pontosan beszélek én is. – Magának volt igaza, valami itt felrobbant. Én robbantottam fel vagy egy véletlen?... Most már mindegy. Különben sincsenek ilyen véletlenek. A házasságom nem sikerült. Úgy verekedtem, mint egy őrült, egész életem reááldoztam. Nem tudtam, mi a bűnöm?... Most találtam egy nyomot, jeleket, beszéltem valakivel, aki azt állítja, hogy több köze volt a férjemhez, mint nekem.Az asztalnak dőlt, hallgatott, cigarettázott.– Maga csakugyan azt hiszi, hogy ennek a nőnek ilyen végzetes emléke maradt a férjem szívében, idegeiben?... Van ez, egyáltalán? Mi a szerelem?– Kérem – mondta udvariasan, kissé gúnyosan –, én csak író és férfi vagyok. Én nem tudok ilyen nehéz kérdésekre felelni.– Hisz abban – kérdeztem –, hogy egy szerelem elhatalmasodik egy lélekben, s aztán nem tud többé mást szeretni az ember?– Talán – mondta óvatosan, nagyon lelkiismeretesen, igazán úgy, mint egy jó orvos, aki sok mindent látott, és nem szeret elhamarkodott véleményt mondani. – Hallottam ilyet? Igen. Gyakran?... Nem.– Mi történik a lélekben, mikor az ember szerelmes? – kérdeztem, mint egy iskolás lány.– A lélekben nem történik semmi – mondta készségesen. – Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen.– Egy okos, értelmes ember meg tudja állítani az ilyen áradást? – kérdeztem.– Kérem szépen – mondta élénken –, a kérdés elég érdekes. Sokat foglalkoztam vele. Azt kell felelnem, hogy bizonyos határig igen. Úgy értem... az értelem nem tud elindítani, sem megállítani érzelmeket. De tudja szabályozni azokat. Az érzelmeket, ha közveszélyesek, ketrecbe lehet helyezni.– Mint egy pumát?... – mondtam önkéntelenül.

37

– Mint egy pumát – mondta, és vállat vont. – Ott aztán kering szegény érzelem, bömböl, fogait vicsorgatja, tépi a rácsot... de végül is megtörik, kihull a szőre és foga, megöregszik, nyájas és szomorú lesz. Ezt lehet... Láttam már ilyet. Ez az értelem műve. Az érzelmet lehet szelídíteni és idomítani. Persze – mondta óvatosan –, nem jó idő előtt kinyitni a ketrec ajtaját. Mert a puma kisétál, s ha nem elég szelíd még, sok kellemetlenséget tud okozni.– Mondja ezt egyszerűbben – kértem.– Már nem tudom egyszerűbben mondani – felelte türelmesen. – Maga azt szeretné tudni tőlem, lehet-e érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni?... Erre kereken azt felelem, hogy nem. De megvigasztalhatom, hogy az érzéseket, néha, szerencsés esetekben, meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani. Nézzen meg engem. Túléltem.Nem tudom neked megmondani, mit éreztem; de abban a pillanatban nem tudtam a szemébe nézni. Egyszerre eszembe jutott az este, mikor megismertem, s elvörösödtem. Eszembe jutott az a különös játék... Olyan zavart éreztem, mint egy süldőleány. Ő sem nézett reám, az asztalnak támaszkodva állt előttem, összefont karokkal és az ablak felé pillantott, mintha a szemközti házat vizsgálná. Ez a zavar kettőnk között eltartott egy ideig. Életem egyik legkínosabb pillanata volt.– Maga annak idején – folytattam aztán, kapkodva és gyorsan, mint aki sietősen másról beszél – nem tanácsolta Péternek, hogy elvegye ezt a leányt?– Minden erőmmel – mondta – megakadályoztam, hogy elvegye feleségül. Akkor még volt hatalmam fölötte.– Most már nincs?... – Nincs.– Ez a nő hatalmasabb ma?... – Ez a nő? – kérdezte, és hátrahajtotta fejét, szája hangtalanul mozgott, mintha számolgatná, megbecsülné az erőviszonyokat. – Azt hiszem.– Anyósom segített akkor magának?Fejét csóválta, komolyan, mint aki egy rossz emlékű jelenséget idéz föl:– Nem nagyon.– Csak nem képzeli – kérdeztem indulatosan –, hogy ez a büszke, nemes és előkelő asszony pártolta volna ezt az őrültséget?– Nem képzelek semmit – mondta óvatosan. – Csak azt tudom, hogy ez a büszke, nemes és előkelő asszony hosszú életen át olyan ridegségben élt, mintha nem is lakásban, hanem egy hűtőházban lakott volna. Az ilyen átfázott emberek hamarább megértik, ha valaki melegedni akar.– És maga miért nem engedte, hogy Péter... mint maga mondja... melegedjék ennek a különös vonzalomnak a levegőjében?– Mert nem szeretem – mondta türelmesen, megint azon az oktató hangon – az olyan melegedőket, ahol közben nyárson sütik az embert.– Ilyen veszélyesnek látja Áldozó Juditot?– A személyt?... Erre nehéz felelni. A helyzetet, amely kialakult volna, igen.– És ez a másik helyzet, amely aztán kialakult, kevésbé veszélyes?... – kérdeztem, és nagyon vigyáztam, hogy csendesen, fegyelmezetten beszéljek.– Mindenesetre szabályosabb – mondta.Ezt nem értettem. Hallgattam, csodálkozva bámultam reá.– Asszonyom – mondta –, maga nem is hiszi, milyen maradi, régimódi és törvénytisztelő ember vagyok én. Talán csak mi, írók vagyunk már igazán törvénytisztelők. A polgár sokkal kalandosabb, igen, forradalmibb lény, mint általában hiszik. Nem véletlen, hogy minden nagy forradalmi mozgalomnak az elkallódott polgár a zászlóvivője. De mi, írók nem engedhetjük meg magunknak a lázadás fényűzését. Mi vagyunk a megőrzők. Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani. Én nem engedhetem meg az embereknek, hogy a törvények ellen lázadjanak, melyek a könyvekben és az emberi szívekben élnek. Vigyáznom kell, hogy egy világban, amikor mindenki lázasan el akarja pusztítani a régit, és újat akar építeni, őrködjék az íratlan emberi megegyezések fölött, melyeknek végső értelme az emberi világ mélyebb rendje és összhangja. Vadorzók között élek, és én vagyok a csősz. Helyzetem veszélyes... Új világ! – mondta, olyan csalódott és fájdalmas megvetéssel, hogy kerekre nyitott szemekkel bámultam arcába. – Mintha az emberek újak lennének!... – Ezért nem engedte, hogy Péter elvegye Áldozó Juditot?...

38

– Természetesen nemcsak ezért nem engedtem. Péter polgár. Nagyon értékes polgár... ilyen már kevés van. Őriz egy kultúrát, amely fontos számomra. Egyszer azt mondta, tréfásan, én vagyok számára a szemtanú... Én azt feleltem, tréfásan, de talán nem is olyan komolytalanul, mint első hallásra tetszik, hogy vigyáznom kell reá, üzleti érdekből, mert meg kell mentenem őt, az olvasót. Most természetesen nem könyveim példányszámára gondolok, hanem arra a néhány lélekre, akikben él még az én világom felelőssége. Ezeknek írok... máskülönben nincsen munkámnak semmiféle értelme. Péter egy a kevesek közül. Nincsenek már sokan, nálunk sem, a világban sem... A többi nem érdekel.De nem ez volt az igazi ok, pontosabban ez sem. Egyszerűen féltettem, mert szerettem. Nem szerettem átadni magam érzéseknek... De ez az érzés, a barátság, sokkal finomabb és bonyolultabb, mint a szerelem. Ez a legerősebb emberi érzés... igazán érdekmentes. Nők nem ismerik.– Miért féltette Pétert ettől a nőtől? – kérdeztem makacson. Minden szavára figyeltem, s közben mégis úgy éreztem, elkerüli az egyenes választ, másról beszél.– Mert nem szeretem az érzelmi hősöket – mondta végre lemondóan, mint aki belenyugszik, hogy meg kell mondani az igazságot. – Először is, szeretek mindent és mindenkit helyén látni az életben. De nemcsak az osztálykülönbségtől féltettem. Nők hamar tanulnak, pillanatok alatt pótolják a fejlődés évszázadait... Nem kételkedem benne, hogy ez a nő Péter oldalán villámgyorsan megtanulja a leckét, s éppen olyan szabályosan és kifogástalanul viselkedett volna tegnap este abban a főúri házban, mint maga vagy én... A nők általában magasan felette állanak ízlésben és viselkedésben az osztályukbeli férfiaknak. De Péter mégis hősnek érezte volna magát, hősnek, aki reggel felkel és estig hős, mert vállal a világával szemben egy helyzetet, amely nagyon emberi, Isten és a világ előtt tökéletesen jogos, s mégis olyan helyzet, amelyet vállalni kell. Aztán volt itt más is. A nő. Ez a nő soha nem bocsátotta meg Péternek, hogy polgár.– Ezt nem hiszem – mondtam tanácstalanul.– Ezt tudom – mondta szigorúan. – De mindez nem dönti el a maguk ügyét. Ami itt eldőlt, egy érzés sorsa volt. Mi volt ebben az érzésben Péter számára? Micsoda vágy, miféle indulatok... Nem tudom. De láttam ezt a földrengést, legveszélyesebb pillanatában. Minden megmozdult egy ember lelkében, az osztály, amelyhez tartozott, az alapok, amelyekre felépült egy élet és a hozzátartozó életforma. Ez az életforma nemcsak magánügy. Ha egy ilyen ember, aki őrzi és kifejezi egy kultúrának minden értelmét, összeomlik, nemcsak ő pusztul el, hanem vele pusztul egy részlet abból a világból is, amelyben élni érdemes... Én ezt a nőt jól megnéztem. Nem az a baj, hogy más osztályból való. Talán a legszerencsésebb folyamat a világ számára is, ha különféle osztályok gyermekei egy nagy szenvedély örvényében összemosódnak... Nem, a nő személyében volt valami, amit nagyon erősen éreztem, amivel nem tudtam megbékülni, aminek nem mertem odadobni Pétert. Valamilyen vad akarat, barbár erő... Maga nem érezte ezt?... Álmos és fáradt szeme hirtelen villant egyet, mikor most felém fordult. Mintha keresné a szavakat, bizonytalanul mondta:– Vannak emberek, akik valamilyen vad, őserdei erővel tudják elszívni a maguk számára a környező világból mindazt, ami az életet jelenti, mint bizonyos indák a dzsungelben, melyek elszívják a nagy fák elől több száz méternyi körzetben a talaj nedvességét, a föld savait és tápláléktartalmát. Ez a törvényük, ez a sajátságuk. Nem rosszak ezek, csak ilyenek... Azzal, aki rossz, lehet vitatkozni, talán meg lehet békíteni, talán fel lehet oldani lelkében azt, amitől szenved, amit meg akar bosszulni másokon, az életen. Ezek a szerencsésebb emberek... De aztán vannak másfélék, ezek az indafélék, akik nem rosszindulatúak, csak éppen halálos, makacs szomjúsággal ölelik magukhoz a környező világot, s kiszívnak belőle minden életerőt. Barbár, elemi végzet az ilyen ember. Férfiak között ritka... Nők között gyakoribb. Az erő, amely árad belőlük, ellenállóbb lelkeket is megsemmisít, mint Péter. Nem érezte ezt, mikor beszélt vele? Mintha a számummal vagy egy vadvízzel beszélne.– Én csak egy nővel beszéltem – mondtam, és sóhajtottam. – Egy nővel, akiben sok erő van.– Hát igen, nőknek más a hallásuk egymás iránt – mondta készségesen. – Én tisztelem ezt az erőt és félek tőle. És most kezdje tisztelni Pétert. Iparkodjék elképzelni, milyen ellenállással élt ebben az évtizedben, mi kellett hozzá, hogy leszakítsa magát ennek a veszélyes erőnek láthatatlan öleléséből. Mert ez aztán mindent akar, tudja. Ennek nem kell a backstreet, nem kell a kétszobás garzonlakás egy mellékutcában, az ezüstróka és a háromhetes nyaralások, titokban, a kedvessel... Ennek az egész kell, mert ez nem álnő, hanem igazi. Ezt nem érezte?... – Igen – mondtam. – Ez inkább ráéhezik.– Mit csinál? – kérdezte, és most ő csodálkozott.

39

– Ráéhezik – mondtam. – Tőle hallottam. Gonosz és ostoba babona. Valaki éhezni kezd, koplal, amíg nem látja, hogy elérte célját.– Ezt mondta? – kérdezte elnyújtott hangon. – Keleten van ilyesmi. Az akaratátvitel egy formája. – Felnevetett, idegesen, rosszkedvűen. – Hát igen, Áldozó Judit a veszélyesebb fajta. Mert vannak nők, akiket el lehet vinni vacsorázni, fényűző helyekre, ahol rákot esznek és pezsgőt isznak; ezek a veszélytelenek. S aztán vannak másfélék, akik inkább koplalnak... ezek a veszélyesebbek. Mégis attól félek, hogy fölöslegesen nyúlt hozzá. Már kezdett elfáradni... Régen láttam utoljára, évek előtt, de akkor úgy éreztem, a csillagképek megváltoztak a maguk sorsa felett, kezd közömbös és pudvás lenni az egész... Mert nemcsak áradás van az életben, nemcsak barbár erők vannak... Van más is. Uralkodik egy tehetetlenségi törvény is. Tisztelje ezt a törvényt.– Nem tisztelhetek semmit – mondtam –, mert nem akarok így élni. Nem értek Áldozó Judithoz, nem tudom megítélni, mit jelentett valaha is férjem számára, mit jelent még, e pillanatban, mennyire veszélyes?... Nem bírom elhinni, hogy vannak szenvedélyek, melyek egy életen át füstölögnek a lélekben, fojtott lánggal és füsttel, mint azok az alvilági égések, mint a bányatűz. Lehet, hogy van ez is; de én azt hiszem, az élet kioltja az ilyen tüzeket. Nem gondolja?... – Igen, igen – mondta, túlságosan gyorsan és készségesen, s cigarettája tüzét bámulta.– Látom, nem hiszi – folytattam. – Hát lehet, hogy nincs igazam. Talán erősebb egy-egy szenvedély, mint az élet, az értelem, az idő. Mindent megperzsel, mindent eléget?... Lehet... De akkor legyen erősebb. Ne lappangjon, hanem törjön ki. Én nem szeretek családi házat építeni a Stromboli tövében. Békét akarok, nyugalmat. Ezért nem bánom, ami történt. Az én életem teljes bukás, elviselhetetlen így, ahogy van. Bennem is van erő, én is tudok várni és akarni, nemcsak Áldozó Judit, ha nem is éhezem reá semmire és senkire, hanem majonézes hideg csirkét vacsorázom közben, salátával... Ennek a néma párbajnak pedig legyen vége. Maga volt az egyik párbajsegéd, ezért beszélek magával. Maga hisz abban, hogy Péternek még mindig köze van ehhez a nőhöz?– Igen – mondta egyszerűen.– Akkor nincs igazi köze hozzám – mondtam hangosan, nyugodtan. – Akkor csináljon valamit, vegye el, vagy ne vegye el, menjen tönkre vele, vagy boldoguljon, de nyugodjon meg. Nekem ez az élet nem kell így... Én megesküdtem a nőnek, hogy hallgatok Péter előtt, s meg is tartom eskümet. De nem fogok haragudni, ha maga egyszer... nemsokára, a közeli napokban... óvatosan, vagy nem is olyan óvatosan, beszélgetni kezd vele. Megteszi?... – Ha parancsolja – mondta kelletlenül.– Nagyon kérem – mondtam, és felálltam, kesztyűm húzogattam. – Most látom, szeretné megkérdezni, mi lesz velem?... Felelek a kérdésére. Elviselem a döntéseket. Nem szeretem az ilyen évtizedes, néma drámákat, láthatatlan ellenfelekkel, vértelen és sápadt feszültségekkel. Ha dráma, legyen jó hangos, verekedéssel, halottakkal, tapssal és füttyel. Meg akarom tudni, ki vagyok és mit érek még ebben a drámában. Ha megbuktam, elmegyek. Akkor aztán lesz, ami lesz, nem érdekel többé Péter és Áldozó Judit sorsa.– Ez nem igaz – mondta nyugodtan.– De igaz – mondtam –, mert megteszem. Ha ő nem tudott dönteni tizenkét éven át, majd döntök én, sokkal rövidebben. Ha ő nem tudta megtalálni az igazit, majd megtalálom én helyette.– Kit, kérem? – kérdezte most, olyan felvillanó, derűs, hirtelen érdeklődéssel, ahogyan egyszer sem láttam beszélgetés közben. Mintha valamilyen különösen meglepő és tréfás kijelentést hallott volna. – Kit akar megtalálni?... – Mondtam már – feleltem, és kissé megzavarodtam. – Miért néz reám ilyen hitetlenül és mosolyogva?... Anyósom mondta egyszer, hogy mindig él valahol az igazi. Lehet, hogy Áldozó Judit, lehet, hogy én vagyok az igazi, de lehet, hogy valaki más. Hát majd megtalálom, helyette.– Igen – mondta.A szőnyegre nézett, mint aki nem akar vitatkozni.Szótlanul kísért az ajtóhoz. Kezet csókolt, még mindig azzal a furcsa mosollyal. Lassú mozdulattal nyitotta ki előttem az ajtót, és mélyen meghajolt.No, de most már fizessünk, ezek komolyan csuknak itten. Kisasszony, volt két teám és két pisztáciafagylaltom. Nem, drágám, ma az én vendégem vagy. Ne tiltakozz. És ne is sajnálj. Hónap vége van, de ez a szerény vendéglátás nem tesz tönkre. Független és gondtalan életem van, a tartáspénzt pontosan kapom minden elsején, jóval többet, mint amennyire szükségem van. Te, nincs nekem most olyan nagyon rossz életem.

40

Csak éppen nincs semmiféle értelme, azt gondolod?... Ez sem igaz. Annyi minden van az életben. Az elébb, mikor ide siettem, hogy veled találkozzak, egy belvárosi utcán mentem, s egyszerre esni kezdett a hó. Olyan tiszta és boldog öröm volt ez. Első hó... Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot. Szerény csere, így gondolod?... Nem tudom. Lehet, hogy igazad van.Nincsen már sok mesélnivalóm. A többit végül is tudod. Elváltam férjemtől, egyedül élek. Ő is egyedül élt egy ideig, aztán feleségül vette Áldozó Juditot. De ez már egy másik történet. Mindez persze nem következett olyan gyorsan, mint Lázár lakásán képzeltem. A beszélgetés után még két éven át éltem férjemmel.Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet „dönteni”, csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek... Minden más erőszakolt, esztelen, embertelen, talán erkölcstelen is. Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen... s akkor minden olyan egyszerű és természetes.Hazamentem Lázár lakásáról, és nem szóltam férjemnek semmit Áldozó Juditról. Tudott ő már akkor, szegény, mindent. Csak a legfontosabbat nem tudta. És én nem mondhattam meg neki, mert akkor és még sokáig aztán én sem tudtam... Csak Lázár tudta, igen, s a búcsú pillanatában, mikor olyan különösen elhallgatott, erre gondolt. De ő sem szólt, mert a legfontosabbat nem lehet senkinek megmondani. Mindenki egyedül tanulja meg.Mi a legfontosabb?... Nézd, nem akarlak bántani. Ugye, te most egy kicsit szerelmes vagy abba a svéd tanárba?... Igen?... Jó, nem kérek vallomásokat. De engedd meg, hogy én is hallgassak, nem akarom rontani ezt a szép, nagy érzést, nem akarok megsérteni benned valamit.Nem tudom, mikor beszélt férjem Lázárral, másnap, vagy hetek múltán, s azt sem tudom, mit beszéltek?... – csak éppen úgy volt minden, ahogy Lázár mondotta. Férjem tudott mindent, tudta, hogy megtaláltam a lila szalagot és azt is, aki az amulettet viselte. Tudta, hogy beszéltem Áldozó Judittal, aki a következő elsején csakugyan elment anyósom házából. Két éven át nem hallott róla senki. Férjem magánnyomozókkal kerestette, de aztán elfáradt és megbetegedett. Akkor már nem is kerestette. Tudod, mit csinált férjem e két esztendőben, amíg eltűnt Áldozó Judit?... Várt.Soha nem tudtam, hogy így is lehet várni. Mintha kényszermunkát végezne az ember. Mintha bányában követ törne. Ilyen erővel, ilyen rendszeresen, ilyen elszántan és kétségbeesetten. S akkor már én sem tudtam segíteni neki... ha igazat kell szólnom, a halálos ágyamon, be kell majd vallanom, hogy nem is akartam segíteni. Az én szívem is megtelt már akkor keserűséggel, reménytelenséggel. Néztem ezt a szörnyű erőfeszítést, két éven át. Ezt a mosolygó, szótlan, udvarias, egyre sápadtabb, egyre némább vitát valakivel vagy valamivel... Ezt a mozdulatot, amint valaki reggel a posta után nyúl, mint ahogy egy ember, aki bódítószerek rabja, kinyújtja kezét a fiola után, s aztán látja, hogy nincs benne semmi, s a keze megáll a levegőben, a fiola üres... Ezt a fejmozdulatot, mikor megszólal a telefon. Ezt a vállrándítást, mikor csöngetnek az előszobaajtón. A körülnézést egy étteremben vagy egy színház előcsarnokában, ezt a pillantást, mely örökké keres valamit a világűrben. Két évig éltünk így. De Áldozó Juditnak nyoma veszett.Később megtudtuk, hogy külföldre utazott, cselédnek szegődött egy angol orvos házába, Liverpoolba. Akkoriban keresték Angliában a magyar cselédeket.Családja sem tudott róla, anyósom sem. Én e két évben gyakran feljártam anyósomhoz, egész délutánokat nála töltöttem. Akkor már betegeskedett szegény, trombózisa volt, mozdulatlanul kellett feküdnie hónapokon át. Hát ültem mellette. Nagyon megszerettem. Ültünk, olvastunk, kötöttünk, beszélgettünk, majdnem azt mondhatnám, hogy tépést csináltunk, mint a régi nők, mikor a férfi, akit szerettek, elment a csatába. Tudtam, hogy az ütközetben elég veszedelmes beosztást kapott a férjem... Minden pillanatban eleshetett. Anyósom is tudta ezt. De nem segíthettünk már neki. Eljön egy pillanat mindenki életében, amikor egyedül marad és nem tud már segíteni senki. Férjem is idejutott... Egyedül maradt, kissé, vagy talán nem is olyan kissé életveszélyben volt és várt.Mi ketten pedig, anyósom és én, lábujjhegyen jártunk, éltünk, kötögettünk körülötte. Mint a betegápolók. Másról beszéltünk, néha derűsen és elfogulatlanul. Valamilyen különös tapintat vagy szemérem okozhatta, de anyósom később soha nem beszélt arról, ami történt. Akkor délben, hogy leült velünk szemközt, és sírni kezdett a cselédszobában, szavak nélkül szerződést kötöttünk, hogy segítünk egymásnak, amiben csak lehet, s nem beszélünk fölöslegesen és reménytelenül arról, ami történt. Férjemről is csak úgy beszéltünk, mint egy nagyon kedves, rokonszenves betegről, akinek állapota aggasztó ugyan, de közvetlen veszélytől nem kell tartani... Tudod, mint aki sokáig elélhet így... A mi dolgunk mindössze annyi, hogy megigazítsunk egy

41

párnát a feje alatt, vagy befőttet bontsunk számára, vagy szórakoztassuk a világ híreivel. És csakugyan, ebben a két évben nyugodtan és csendesen éltünk odahaza, férjem és én, keveset jártunk társaságba. Férjem akkor már nekilátott lebontani mindent, ami a világhoz, a társasághoz kötözte. Két éven át, finoman és tapintatosan, kivándorolt a maga világából, de úgy, hogy ne sértsen meg senkit. Lassan mindenki elmaradt tőlünk, és egyedül maradtunk. Ez nem is volt olyan rossz, mint képzeled... A hétből öt estét odahaza töltöttünk; zenét hallgattunk vagy olvastunk. Lázár soha többé nem jött el hozzánk. Ő is külföldre utazott azokban az években, sokáig Rómában élt.Hát így éltünk. Mindhárman vártunk valamire: anyósom a halálra, férjem Áldozó Juditra és én arra, hogy a halál, vagy Áldozó Judit, vagy valamilyen más, kényszerítő fordulat megérkezzen egy napon az életembe, s én végre tudjam, mi lesz velem és kihez tartozom?... Azt kérded, miért nem hagytam el a férjemet? Hogyan lehet élni valakivel, aki mást vár, minden ajtónyílásra felfigyel, sápadt, elkerüli az embereket, szakít világával, betege egy érzésnek, megszállottja egy eszelős várakozásnak? Hát nem könnyű feladat, szó se róla. Nem éppen kellemes helyzet az ilyesmi. De a felesége voltam, és nem hagyhattam el, mert bajba jutott és veszélyben volt. A felesége voltam, és megesküdtem az oltár előtt, hogy vele leszek és kitartok mellette, jóban, rosszban, amíg ő akarja, amíg szüksége van reám. Hát most szüksége volt reám. Ha abban a két esztendőben egyedül marad, belepusztul. Éltünk és vártunk valamilyen égi vagy földi jeladást, vártuk vissza Áldozó Juditot.Mert a pillanattól, mikor megtudta, hogy ez a nő elhagyta a várost és Angliába utazott – csak éppen az angliai címét nem tudta senki, családja és pereputtya sem –, férjem ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést... Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod, mint a légszomjas asztmatikusok. Kinyújtja kezét a sötétben és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel, például azzal, hogy kitört a világháború vagy elpusztult egy milliós főváros néhány utcasora... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket, fél füllel odafigyel, azt mondja: „Ugyan?... Igazán?... Nagyon érdekes”. Vagy: „Milyen szomorú”. De közben nem érez semmit. Egy szép, okos és szomorú spanyol könyvben – már elfelejtettem a szerző nevét, olyan neve van, mint egy torreádornak, olyan hosszú, sok keresztnévvel – azt olvastam, hogy ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelkiállapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult–tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet.De egy napon felébrednek.Nézz meg engem.Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Egy templomtornyot látnak, egy erdőt, képet, egy könyvet, más emberek arcát, a világ végtelenségét. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy. Ilyesmit gondolsz: „Becsinált csirke”. Vagy: „Nürnbergi mesterdalnokok”. Vagy: „Új égőt kell vásárolni az asztali lámpába”. S mindez valóság és egyformán fontos. Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volt a valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül.Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik.Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben.Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökéletes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked. A régi férfiak ilyenkor levelet írtak szerelmesüknek, s ilyesféleképpen kezdték: „Tisztelt Nagysád”. Ebben minden benne volt, tudod... Az volt benne: „Nem tudsz többé fájdalmat szerezni”. Okos nő ilyenkor kezd zokogni. Vagy azt sem. Okos férfi ilyenkor küldi el a nagy ajándékot, a rózsacsokrot vagy az életjáradékot... miért ne?Most már lehet, mert nem fáj.

42

Hát ez így van. Ismerem. Egy reggel felébredtem, és élni, járni kezdtem.De a férjem, szegény, nem ébredt fel. Nem is tudom, meggyógyul-e valaha még? Néha imádkozom érette. Így múlt el két év. Mit csináltunk? Éltünk, férjem búcsúzott a világtól, körétől, az emberektől, szavak nélkül, mint a sikkasztó, aki titokban külföldre készül, de addig is lelkiismeretesen végzi napi dolgát. A külföld ő volt, a másik, az igazi. Vártunk. Nem éltünk rosszul, egészen jóban voltunk e két évben, igazán... Néha, asztalnál vagy olvasás közben, lopva néztem az arcát, ahogy a betegek arcát figyelik a hozzátartozók, s amíg belülről elszörnyednek, mert az arcon ott van a kór kinyomata, nyájasan mosolyognak és vígan mondják: „Ma sokkal jobb a színed”. Vártunk áldozó Juditra, aki nyom nélkül eltűnt a városból, a bestia... Mert tudta, hogy ez a legrosszabb, amit tehet... Nem hiszed? Talán nem is bestia? Végre is, ő is megfizetett, ő is harcolt, ő is nő, talán érez ő is valamit, nem?... Vigasztalj, mert most már szeretném hinni, hogy így van. Tizenkét évig várt, s aztán elment Angliába. S megtanult angolul, és megtanult enni, és látta a tengert. S aztán egy napon hazajött, és volt hetven fontja, mint megtudtam, és kockás skót szoknyája és Atkinson-kölnije. Hát akkor aztán elváltunk.Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni?... Kibírod?... Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam?... Hát ha akarod. De ne haragudj reám aztán. Nézd, drágám, engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?... Hát azt, szívem, hogy nincsen igazi.Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden... Lázár tudta ezt, mikor lakása ajtajában elbúcsúztam tőle és hallgatott, mosolygott, mert azt mondtam, hogy elmegyek és megkeresem férjem számára az igazit. Ő tudta, hogy nincsen sehol... De hallgatott, s aztán elment Rómába, és könyvet írt. Írók a végén mindig ezt csinálják.Férjem, szegény, nem volt író; polgár volt és művész, akinek nem volt műfaja. Ezért szenvedett. S mikor egy napon megjelent Áldozó Judit, akiről ő azt hitte, hogy az igazi, s Atkinson-kölnije volt, és így szólt, angolosan, a telefonba: „Hello!” – akkor aztán elváltunk. Nehéz válás volt, mondom, elvittem a zongorát is.Nem vette el rögtön, csak esztendő múltán. Hogyan élnek?... Azt hiszem, jól. Láttad az elébb, cukrozott narancshéjat visz haza neki.Csak éppen megöregedett. Nem nagyon, csak olyan szomorúan. Mit gondolsz, tudja már?... Félek, hogy késő lesz, mire megtudja; elmúlik közben az élet.Te, ezek itt igazán csuknak.Tessék?... Mit kérdezel? Hogy miért sírtam el magam az elébb, mikor megláttam? Ha egyszer nincs igazi, és mindennek vége, és teljesen meggyógyul az ember, miért kezdtem púderezni az orrom, mikor meghallottam, hogy még mindig őrzi azt a barna krokodilbőr tárcát? Várj csak, gondolkozom. Azt hiszem, tudok felelni. Azért kezdtem púderezni zavaromban az orrom, mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja. Tudniillik, azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el. De ennek nincs már semmiféle gyakorlati jelentősége.Csókollak, drágám. Jövő kedden megint itt, akarod?... Olyan jól elbeszélgettünk. Negyed hét felé, ha alkalmas neked. Ne sokkal később. Én biztosan itt leszek már negyed hétre.

43

MÁSODIK RÉSZ

Te, nézd meg ezt a nőt. Most érnek a forgó üvegajtóhoz. A szőke, kerekkalapos?... Nem, a magas, nercbundás – igen, az a barna, magas nő, aki nem visel kalapot. Most kocsiba szállanak. A köpcös férfi segíti be, igaz? Elébb még együtt ültek a sarokasztalnál. Már belépéskor észrevettem őket, de nem akartam szólni; azt hiszem, ők nem is láttak. De most, hogy elmentek, megmondhatom, ez volt a férfi, akivel az a kínos, ostoba párbajom volt.A nő miatt?... Hát persze, a nő miatt.De ez sem egészen biztos. Valakit meg akartam ölni akkor. Talán nem is ezt a köpcös kis embert. Ehhez semmi közöm nem volt. De hát ő volt akkor kéznél.Elmondhatom-e, ki a nő?... Elmondhatom, öregem. Ez a nő volt a feleségem. Nem az első, hanem a második. Három éve, hogy elváltunk. Mindjárt a párbaj után.Igyunk még egy üveg kéknyelűt, akarod?... Éjfél után váratlanul üres és hideg lesz ez a kávéház. Utoljára technikus koromban jártam ide, farsangi időben. Akkor nők is látogatták ezeket a híres termeket, színes, mulatságos, villogó éjszakai madarak. Aztán évtizedeken át nem voltam itt. Az idő múlt, a helyiséget felcicomázták, megváltozott a közönsége is. Most a nagyvilági, éjszakai közönség jár ide... tudod, az a népség, melyet így neveznek. Persze, nem tudtam, hogy a volt feleségem is látogatja ezt a helyiséget.Szép bor ez. Olyan halványzöld, mint a Balaton, vihar előtt.Isten éltessen.Elmondjam?... Ha akarod.Talán nem is lesz rossz, ha egyszer elmondom valakinek.Te nem ismerted az első feleségem? Nem, hiszen akkor Peruban éltél, vasutat építettél. Szerencséd volt, nagy és vad világba kerültél, rögtön az első évben, mikor megkaptuk a diplomát. Bevallom, néha irigyeltelek. Ha engem is elhív akkor a világ, talán boldogabb ember vagyok ma. Így itt maradtam, és őriztem valamit... Egy napon elfáradtam, s most már nem őrzök semmit. Mit őriztem? A gyárat? Egy életformát? Nem is tudom. Volt egy barátom, Lázár, az író, ismered? Nem hallottál róla? Boldog ember, Peruban! Én jól ismertem. Egy időben azt hittem, hogy a barátom. Ez az ember bizonygatta, hogy csősz vagyok, egy megszűnő életforma baktere, polgár. Ezért maradtam idehaza, szerinte. De ez sem egészen biztos.Csak a tények biztosak, a valóság... mindaz, amivel magyarázzuk a tényeket, reménytelenül szépirodalmi. Tudnod kell, nem vagyok már nagy barátja a szépirodalomnak. Egy időben sokat olvastam, mindent, ami kezem ügyébe került. Tartok tőle, hogy a rossz irodalom hazudja tele a férfiak és nők fejét álérzésekkel. Az emberi világ mesterséges tragédiáinak nagy részét annak a hazug tanításnak köszönhetjük, mellyel a gyanús könyvek hatnak az emberekre. Az önsajnálat, az érzelmes hazugságok, a mesterséges bonyodalmak nagyrészt a hamis és tudatlan vagy egyszerűen csak rosszhiszemű irodalom tanításainak következményei. Az újságban, a vonal alatt, közlik a hazug regényt, a másik oldalon, a napihírek között, már olvashatod a regény következményeit, a varróleány tragédiáját, aki lúgot ivott, mert elhagyta az asztalos, vagy a kormányfőtanácsosné balesetét, aki Veronált hörpölt, mert a híres színész nem jött el a találkára. Miért nézel ilyen riadtan? Kérded, mit vetek meg jobban? Az irodalmat? A szerelemnek nevezett tragikus félreértést? Vagy egyszerűen csak az embereket?... Nehéz kérdés. Nem vetek meg senkit és semmit, nincs jogom ehhez. De életem hátralevő részében én is átadom magam egyfajta szenvedélynek. Ez a szenvedély az igazság. Nem tűröm többé, hogy hazudjanak nekem, sem az irodalom, sem a nők, s egyáltalán nem tűröm el, hogy én hazudjak magamnak.Te most azt mondod, sértett ember vagyok. Valaki megsértett.Talán ez a nő, második feleségem. Vagy az első. Valami nem sikerült. Magányos maradtam, nagy érzelmi megrázkódtatáson estem át. Haragszom. Nem hiszek a nőkben, a szerelemben, az emberekben. Nevetséges és szánalmas alak az ilyen, gondolod. Óvatosan figyelmeztetni akarsz, hogy van más is az emberek között, mint szenvedély és boldogság. Van szeretet is, türelem, részvét, megbocsátás. Fejemre akarod olvasni a vádat, hogy nem voltam elég bátor vagy türelmes az emberekhez, akik utamba akadtak, s most, mikor magányos dúvad vagyok, most sincs elég bátorságom beismerni, hogy bennem volt a hiba. Öregem, ezeket a vádakat hallottam, és megvizsgáltam. A kínpadon nem lehet őszintébb az ember, mint én voltam magamhoz. Megvizsgáltam minden életet, melyhez közel tudtam jutni, benéztem idegen életek ablakain, nem voltam szemérmes, sem tartózkodó, kutattam és figyeltem. Én is azt hittem, hogy bennem a hiba. Magyaráztam mohósággal, önzéssel, kéjvággyal, aztán társadalmi akadályokkal, a világ szerkezetével... mit? Hát a bukást. A magányt, melybe elébb–utóbb minden élet belezuhan, mint az éjszakai vándor a gödörbe. Férfiak számára

44

nincs segítség, nem érted? Férfiak vagyunk, egyedül kell élni, mindenért pontosan és igazságosan fizetni kell, hallgatni kell, el kell viselni a magányt, jellemünket, az élet férfitörvényét.És a család? Látom, ezt akarod kérdezni. Nem hiszem-e, hogy a család valamilyen személytelenített, felsőbb értelme az emberi életnek, magasabb összhang? Az ember nem azért él, hogy boldog legyen. Az ember azért él, hogy családját eltartsa, tisztességes embereket neveljen, s mindezért ne várjon hálát, sem boldogságot. Erre a kérdésre őszintén felelek. Azt felelem, igazad van. Nem hiszek abban, hogy a család „boldogít”. Semmi nem boldogít. De a család olyan nagy feladat, önmagunkkal és a világgal szemben is, hogy érdemes e feladatért elviselni az élet érthetetlen gondjait, fölösleges szenvedéseit is. Nem hiszek „boldog” családokban. De láttam bizonyos összhangot, emberi közösségeket, ahol mindenki kissé a többiek ellen is élt, mindenki a maga életét élte... s mégis, az egész, a család, egymásért is élt, akkor is, ha a családtagok farkaséhséggel harcoltak egymás ellen. Család... Nagy szó. Igen, a család talán életcél.De nem old meg semmit. S nekem különben sem volt ebben az értelemben családom.Sokat figyeltem én, hallgatóztam. Hallgattam a zord, korszerű prédikátorokat, akik bizonygatták, hogy ez a magány polgári betegség. A közösségre hivatkoztak, a nagyszerű közösségre, mely magába zárja és felemeli az egyént, egyszerre célja van életednek, mert tudod, hogy nem magadért, nem is a szűkebb családért élsz, hanem egy emberfeletti eszményért, az emberi közösségért. Ezt a vádat alaposan megvizsgáltam. Nem elméletben, hanem úgy és ott, ahol tetten értem, az életben. Vizsgáltam az úgynevezett „szegények” életét – végre is ők a legnagyobb közösség –, csakugyan olyan forró és teljes életérzést nyújt nekik a tudat, hogy ugyanegy közösséghez tartoznak, mondjuk a vasasok szakszervezetéhez vagy a magánalkalmazottak nyugdíj egyesületéhez, s képviselőik vannak a parlamentben, akik helyettük írnak és beszélnek – csakugyan olyan forró–hevítő érzés, tudni, hogy megszámlálhatatlan sok vasas és magánalkalmazott van a világon, akik mind szeretnének jobban, emberibben élni, s nagyon lassan, keserves verekedések, nyugtalan okfejtések árán csakugyan javul néha földi helyzetük... már nem száznyolcvan pengőt keresnek, hanem kétszáztízet... igen, lefelé nincs határ. Lefelé nagyon tud örülni az ember mindennek, ami enyhíti az élet kegyetlen szigorát. De a boldog, heves életérzést nem találtam azokban sem, akik hivatalból, vagy hivatásból a „nagy közösségek” együttérzésében élnek… Sértődött, szomorú, kielégületlen, acsarkodó, szívósan harcoló, rezignált, félkegyelmű, okosan és agyafúrtan verekedő embereket találtam. Embereket, akik hittek abban, hogy nagyon lassan, kiszámíthatatlan fordulatok árán, csakugyan javul valamennyire az emberek sorsa az időben. Ezt jó tudni. De ez a tudat nem oszlatja el az élet magányát. Nem igaz, hogy csak a polgár magányos. Tisza–vidéki kubikusok tudnak olyan magányosak lenni, mint egy fogorvos Antwerpenben.Aztán olvastam, és gondoltam én is, hogy talán a civilizáció magánya ez.Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes. Talán a görögök, igen, talán ők boldogok voltak... Gyilkolták egymást és az idegeneket, irdatlan hosszú és félelmesen véres háborúkat viseltek, de bennük csakugyan élt valamilyen jókedvű és áradó közösségérzés, mert mind műveltek voltak, a szó mélyebb, írástudatlanabb értelmében, a fazekasok is... De mi nem műveltségben élünk, hanem egy általános, titkos, gépi civilizációban. Mindenkinek része van már ebből, és senkinek nincs igazi öröme. Mindenki megfürödhet, ha nagyon akar, meleg vízben, bámulhat képeket, hallgathat zenét, beszélhet földrészeken át, a törvény az újabb korban éppen úgy védi a szegények, mint a gazdagok jogait és érdekeit... de nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és a nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... Ismerek hatgyermekes anyákat, ugyanezzel a magánnyal és a hozzá tartozó görcsös, ellenkező arckifejezéssel, s polgári agglegényeket, akik már a kesztyűt is oly műgonddal húzzák le, mintha kényszercselekedetek sorozata lenne életük. És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről.Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez. Nem társadalmi kérdés. A másféle nevelés, az ébresztés kérdése. Oly üveges ma az emberek pillantása, mintha delejes álomban vándorolnának. Üveges és gyanakvó... Csak éppen nincsen ilyen mesterségem.

45

De egyszer találkoztam egy arccal, melyből hiányzott ez a görcsös, kielégületlen, gyanakvó, álomkóros feszültség.Igen, láttad az elébb. De az arc, melyet most láttál, csak álarc már, egy szerep mesterséges álarca. Mikor én láttam, először, tizenöt év előtt, nyitott volt ez az arc, olyan várakozó, sugárzó és nyitott, mint az élet elején lehetett az emberek arca, mikor nem ettek a tudás fájáról, nem ismerték a fájdalmat és a félelmet. Aztán, lassan elkomolyodott ez az arc. A szemek figyelni kezdtek, a száj, ez a hasadt, önfeledten nyitott száj összecsukódott, keményebb lett. Áldozó Judit, ez volt a neve. Parasztleány volt. Tizenhat éves korában került hozzánk, ott szolgált szüléink házában. Nem volt viszonyunk. Ez volt a baj, mondod?... Nem hiszem. Az ember mond ilyesmit, de az élet nem tűri az útszéli okosságokat. Valószínűleg nem véletlen, hogy nem volt viszonyom ezzel a parasztleánnyal, akit később aztán feleségül vettem.De ez a második nő volt. Te az elsőről szeretnél hallani. Hát, barátom, az első, az pompás teremtés volt. Okos, becsületes, szép, művelt. Látod, úgy beszélek róla, mint az apróhirdetésben. Vagy, mint Othello, mikor elindul megölni Desdemonát. „Mesterien hímezett... Dalával a medvéket is elbűvölte volna...” Mondjam még azt is, hogy zenekedvelő volt és szerette a természetet? Mert elmondhatom róla, nyugodt lélekkel. Vidéki lapokban nyugalmazott főerdészek hirdetik így húgukat, kis testi hibával. De ennek, az elsőnek, testi hibája sem volt. Fiatal volt, szép és érzékeny... Mi baja volt hát? Miért nem tudtam vele élni? Mi hiányzott? A testi öröm? Nem igaz, hazudok, ha ezt mondom. Legalább annyi boldog pillanatot megéltem vele ágyban, mint más nőkkel, a szerelem nagy párbajának hivatásos bajvívónőivel. Nem hiszek a Don Juánokban, nem hiszek abban, hogy egyszerre több nővel is szabad élni. Egyetlenegy emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud. Néha sajnálom az embereket: oly esztelenül, reménytelenül kapkodnak... az ember szeretne kezükre ütni és ezt mondani: „Ne kapkodj, te! Ne nyúlkálj! Ülj illedelmesen, rendesen. Sorjában, mindenki megkapja a magáét!” Igazán olyanok, mint a pákosztos gyermekek. Nem tudják, hogy néha csak türelmen múlik életük nyugalma, egészen egyszerű műfogásokon múlik az összhang, amit oly görcsös–figyelmesen keresnek, s zavaros szóval boldogságnak neveznek... Mondd csak, miért nem tanítják a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Egészen komolyan kérdem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy– és vízrajza vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra... Arra gondolok, hogy értelmes emberek, költők, orvosok, idejében beszéljenek az emberekhez az örömről, a férfiak és nők együttélésének emberi lehetőségeiről... tehát nem a „nemi élet”-ről, hanem az örömről, a türelemről, a szerénységről, a kielégülésről. Ha megvetem az embereket, talán ezt a gyávaságot vetem meg leginkább – a gyávaságot, mellyel életük titkát eltakarják önmaguk és a világ elől.Ne érts félre. Én sem szeretem a habzó szájú, nyálat sercegő önmutogatást, a kóros és beteges vallomásokat. De az igazat szeretem. Természetesen legtöbbször hallgat az ember az igazságról, mert fölöslegesen csak a betegek vagy a hivalkodók és dicsekvők, e nőies hajlamú lények mutogatják titkaikat. De még mindig jobb igazat hallgatni, mint hazugot beszélni. Sajnos, amerre néztem az életben, legtöbbször csak hazugságot hallottam. Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.Alázat, talán túlságosan nagy szó. Ehhez már kegyelem kell, kivételes lelkiállapot. Hétköznap beérhetjük azzal is, hogy szerények vagyunk, és iparkodunk megismerni igazi vágyainkat és hajlamainkat. S azokat szégyenérzés nélkül bevalljuk magunknak.S iparkodunk megegyezni vágyainkkal és a világ lehetőségeivel. Látom, mosolyogsz. Azt mondod, ha ilyen egyszerű az egész, ha van kaptafája az életnek, miért nem sikerült nekem? Végül is, két asszonnyal kísérleteztem életemben, úgy igazán, életre és halálra. Nem mondhatom, hogy az élet nem küldte el hozzám őrangyalait. S mégis megbuktam, mindkettővel, magányos maradtam. Hiába volt az önismeret, az alázat, a nagy fogadkozás. Megbuktam, s most csak úgy papolok itt... ezt gondolod, igaz?Hát akkor el kell mondanom, milyen volt az első és miért bukott meg? Az első tökéletes volt. Nem mondhatom azt sem, hogy nem szerettem. Egyetlenegy kis hibája volt, de erről igazán nem tehetett. Ne gondolj semmiféle lelki eltévelyedésre. Egyszerűen az volt a baj, hogy polgár volt szegényke, polgári nő. Ne érts félre, én magam is polgár vagyok. Tudatosan vagyok az, pontosan ismerem az osztály hibáit és bűneit, s vállalom ezt az osztályt, vállalom a sorsot, mely a polgári sors. Nem szeretem a szalonforradalmárokat. Az ember maradjon hűséges azokhoz, akikkel származás, nevelés, érdek, emlék összekötözte. Mindenem a polgárságnak köszönhetem, nevelésem, életmódom, igényeim, életem legtisztább pillanatait is, a közös műveltség, a nemes beavatottság nagy pillanatait... Most sokat beszélnek arról, hogy ez az osztály megszűnik, elsorvad, teljesítette hivatását, s nem alkalmas többé a vezető szerepre, mely az elmúlt

46

századokban az övé volt. Ehhez nem értek. Egy érzés azt mondja nekem, hogy kissé mohón és türelmetlenül temetik a polgárságot; talán van ebben az osztályban még valamilyen maradék erő, talán még szerepe lesz a világban, talán éppen a polgárság lesz az a híd, ahol a forradalom még egyszer találkozik a renddel... Mikor azt mondom, hogy az első feleségem polgári nő volt, nem vádat emelek, csak megállapítok egy lelkiállapotot. Én is polgár vagyok, reménytelenül. Hűséges vagyok osztályomhoz. Védem is, mikor támadják. De nem védem vakon, sem elfogultan. Azt akarom, hogy tisztán lássak ebben a társadalmi sorsban, mely nekem jutott, s ezért tudnom kell, mi volt a bűnünk, volt-e csakugyan valamilyen polgári betegség, mely elsorvasztotta ezt az osztályt? De a feleségemmel erről persze nem beszéltünk.Mi volt a baj? Várj csak. Először is az, hogy én magam olyan polgár voltam, aki pontosan ismerte a szertartásokat.Én gazdag voltam, a feleségem családja szegény volt. De a polgárság nem pénzkérdés. Igen, azt tapasztaltam, éppen a szegény polgárok, a vagyontalanok óvják görcsösen, minden erejükkel a polgári magatartást és életformákat. A gazdag ember soha nem tud olyan kínos–figyelmes akarattal ragaszkodni a társadalmi szokásokhoz, polgári rendtartáshoz, illemszabályokhoz, tiszteletadáshoz, mindahhoz, ami a kispolgárság létének igazolását jelenti az élet minden pillanatában, mint a segédhivatali igazgató, aki pontosan számon tartja a fizetési osztályokkal párhuzamosan emelkedő lakásigényeket, öltözködési divatot, a társas élet előírásait... A gazdag ember mindig hajlandó egyfajta finom kalandorságra, hajlandó álszakállt ragasztani és kötélhágcsón megszökni, hosszabb–rövidebb időre, a birtoklás előkelő és unalmas börtönéből. Titkos meggyőződésem, hogy a gazdag ember reggeltől estig unja magát. De a polgár, akinek csak rangja van, pénze nincsen, egy keresztes lovag aggályos hősiességével óvja a rendet, amelyhez tartozik, a polgári rangot és elvet. Csak a kispolgár szertartásos. Szüksége van reá, élete végéig be kell bizonyítani valamit.Feleségem gondosan nevelték. Tanult nyelveket, pontosan ismerte a különbséget a jó zene és az áldallamok, az irodalom és a hazug, olcsó álirodalom között. Tudta, miért szép egy Botticelli–kép, s mit akart mondani Michelangelo a Pietával? Pontosabban, mindezt talán inkább tőlem tudta meg... utazás, olvasás, bizalmas beszélgetés közben... a nevelésből, melyet otthon és az iskolában kapott, a műveltség csak úgy maradt meg, mint egyfajta szigorú lecke emléke. Iparkodtam feloldani benne ennek a leckének görcsösen őrzött adatait, szerettem volna a leckéből eleven és meleg élményt teremteni számára. Ez nem volt könnyű. Kitűnő hallása volt, a szó emberi értelmében is; megérezte, hogy nevelem, s megsértődött. Sokféle sértődöttség van az emberek között. Tudod, azok a kis különbségek... az egyik tud valamit, mert szerencsésebben született, alkalma volt belenézni abba a finom titokba, ami az igazi műveltség... a másik csak megtanulta a leckét. Ez is van. Eltelik az élet, mire mindezt megtanuljuk.A kispolgár számára, öregem, a műveltség s mindaz, ami ezzel együtt jár, nem élmény, hanem értesültség. Aztán van egy felső rétege a polgárságnak, a művészek, az alkotók. Én ezekhez tartoztam. Nem gőgösen mondom ezt, hanem szomorúan. Mert végül is nem alkottam semmit. Hiányzott belőle valami... micsoda is? Lázár azt mondta, a Szentlélek. De ezt nem magyarázta meg közelebbről.Mi volt a baj, az elsővel? Sértődés, hiúság. Az emberi nyavalyák és balesetek alján legtöbbször ezt találod. A hiúságot. A gőgöt.A félelmet, mert hiúságból nem merik elfogadni a szeretet ajándékát. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát... Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság. Legalábbis ezt hittem, sokáig. Most már nem bizonygatom ezt ilyen föltétlenül, mert öregszem és megbuktam. Hol buktam meg? De mondom, ebben, éppen ebben. Nem voltam elég bátor a nőhöz, aki szeretett, nem tudtam elfogadni gyöngédségét, restelltem magam, kissé le is néztem őt, mert másféle ember volt, kispolgár volt, más ízlése és életritmusa volt, s aztán féltettem magam, a hiúságom, féltem attól, hogy megadom magam ennek a nemes és bonyolult zsarolásnak, mellyel a szeretet ajándékát akarták tőlem. Akkor még nem tudtam, amit ma tudok... nem tudtam, hogy nincs szégyellnivaló az életben. Csak a gyávaság szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni vagy nem mer elfogadni érzéseket. Csaknem becsület dolga ez. S a becsületben hiszek. Gyalázatban nem lehet élni.Isten éltessen. Szeretem ezt a bort, pedig van egy kis fátyolos édessége. Utolsó időben rászoktam, kinyitok esténként egy üveget. Parancsolj tüzet, öregem.Egyszóval, az elsővel az volt a baj, hogy másféle életritmusunk volt. A kispolgárban mindig van valami merev, riadt, mesterkélt, megrettent, túlságosan szerepszerű, sértődött, különösen, ha kiemelik otthonából és légköréből. Nem ismerek még egy osztályt, melynek gyermekei ilyen riadt gyanakvással mászkálnak a

47

világban. Ettől a nőtől, az elsőtől, talán mindent megkaptam volna, amit férfi egy nőtől kaphat, ha szerencsésebben születik, egy lépcsőfokkal lejjebb vagy följebb, tehát szabadabban. Tudod, ő olyan tökéletesen ismert és tudott mindent... Tudta, milyen virág illik a régi firenzei vázába ősszel és tavasszal, helyesen és mértéktartással öltözködött, társaságban soha nem vallottam vele szégyent, pontosan azt mondta, felelte, amit kellett, háztartásunk mintaszerű volt, a cselédek zajtalanul végezték dolgukat, mert feleségem így nevelte őket. Úgy éltünk, mint egy illemtanban. De kissé így éltünk az életünk másik térfogatában is, az igaziban, abban az őserdőben és vízesésben, ami a másik élet. Most nemcsak az ágyra gondolok... arra is, természetesen. Az ágy is őserdő és vízesés, emlék valami ősiről, föltétlenről, egy élményről, melynek tartalma és értelme az élet. Ha ezt parkírozzák és gyomlálják, marad helyében valami nagyon szép, ápolt és tetszetős, kellemes illatú virágok, mutatós fa és bokorcsoportozatok, csörgedező, színes sugarú szökőkutak, de az őserdőnek és vízesésnek, ahová örökké visszavágyunk, vége. Nagy szerep, polgárnak lenni. Talán senki nem fizet olyan sokat a műveltségért, mint a polgár. Nagy szerep, s mint minden igazán hősies szerepért, ezért is teljes árat kell fizetni. A bátorságot, a boldogsághoz való bátorságot. A művésznek élménye a műveltség. A polgár számára az idomítás csodája a műveltség. Erről, persze, nem beszéltek sokat odaát, a boldog, fajtáktól és kezdetleges életformáktól erjedő, bugyborékoló Peruban. De hát én Pesten éltem, a Rózsadombon. Az ember vessen számot élete éghajlatának feltételeivel.Aztán sok minden történt, amit nem mondhatok el. Ez az asszony él még, egyedül él. Néha látom. Nem találkozunk, mert még mindig szeret. Tudod, ő nem volt az a fajta, akitől elválsz, s elsején pontosan elküldöd a tartásdíjat, s karácsonyra és születésnapra egy bundát vagy egy ékszert, s ezzel aztán meg is tetted kötelességed. Ez még mindig szeret, nem is fog mást szeretni soha. Nem haragszik, mert emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen. Él, talán nem is vár reám többé. Él, és lassan meghal. Szépen hal meg, finoman, polgárian, csendesen. Meghal, mert az életének nem lehet új tartalmat adni, mert nem lehet az érzés nélkül élni, hogy szükség van reá a világban, valakinek, annak az egynek, elsőrendűen szüksége van reá. Valószínűleg nem tudja ezt. Talán azt hiszi, hogy megbékélt már. Egyszer utamba futott egy nő, amolyan báléjszakai kaland volt, feleségem egyik ifjúkori barátnéja, aki nemrégen tért haza Amerikából, s találkoztunk egy farsangi éjszakán, megismerkedtünk, s csaknem hívás nélkül feljött a lakásomra. Reggel felé elmondta, hogy Ilonka beszélt egyszer rólam. Tudod, milyen szorgalmasak a barátnők... Hát ez is elmondott mindent. Elmondotta, barátnéja volt férjének ágyában, az ismerkedést követő reggelen, hogy az intézetben mindig féltékeny volt Ilonkára, elmondotta, hogy egyszer látott engem a belvárosi cukrászdában, ahol együtt ült az első feleségemmel, s egyszerre bejöttem és cukrozott narancshéjat vásároltam a második feleségemnek, s egy barna krokodilbőr pénztárcából fizettem. Ezt a tárcát ajándékba kaptam az elsőtől, negyvenedik születésnapomon. Már nem viselem, ne nyomozzál ilyen kétkedő mosollyal. Hát ez volt. S akkor a két nő, az első és a barátnő, megbeszéltek mindent. S az első olyasfélét mondott a barátnőnek, hogy nagyon szeretett, csaknem belehalt, mikor elváltunk, de aztán megnyugodott, mert megtudta, hogy nem én voltam az igazi, pontosabban én sem voltam az igazi, s még pontosabban, ha lehet, megtudta, hogy nincsen igazi. Ezt mondta el a barátnő, reggel, az ágyamban. Kissé lenéztem, mert mindezt tudta, és mégis a nyakamba vetette magát; szerelmi dolgokban nem sokat tartok a nők szolidaritásáról, de ezt a nőt akkor megvetettem kissé, s finoman és udvariasan kidobtam. Úgy éreztem, ennyivel tartozom az elsőnek. S aztán hosszan elgondolkoztam. S ahogy múlt az idő, úgy éreztem, Ilonka hazudott. Nem igaz, hogy nincsen igazi. Neki én voltam az a valaki, az egyetlen. Nekem nem volt senkim, aki ennyire fontos lenne, sem ő, sem a második, sem a többi. De ezt akkor nem tudtam még. Rettenetes lassan tanulja meg az ember a leckét.Hát az elsőről nem tudok többet mondani.Már nem fáj az egész, és nincs bűntudatom, ha reágondolok. Tudom, hogy kissé megöltük, én, az élet, a véletlen, az, hogy meghalt a gyerek... mindez megölte kissé. Így öl az élet. Amit az újságokban olvasol, már csak durva túlzás, kontármunka. Az élet bonyolultabban is teremt. És rettenetes pazarlással is dolgozik. Nem törődhet az Ilonkákkal... mindig csak az egésszel törődhet, az összes Ilonkákkal, Juditokkal és Péterekkel, az egésszel akar elmondani és kifejezni valamit. Olcsó felismerés ez, de sokáig tart, amíg az ember megtudja és belenyugszik. Gondolkoztam, s lassan elszállt szívemből minden érzés és indulat. Nem maradt más, csak a felelősség. Ennyi marad végül minden élményből, egy férfiben. Élők és holtak között járunk, s felelősek vagyunk… Segíteni nem tudunk. De én a másodikról akartam beszélni. Igen, arról, aki az elébb kiment itt az ajtón, a köpcös úr társaságában.Ki volt ez a második?... Hát ez nem volt polgár, fiam. Ez proli volt. Proli nő.Elmondjam?... Jó, elmondom. Figyelj. Az igazat akarom mondani.

48

Ez a nő cseléd volt. Tizenhat éves volt, mikor megismertem. Házunkban szolgált, pesztonka volt. Nem akarlak diákszerelmekkel untatni. De elmondom neked, hogyan kezdődött és hogyan végződött. Ami közben volt, azt talán magam sem látom még egészen tisztán. Úgy kezdődött, hogy nálunk otthon senki nem merte szeretni a másikat. Apám és anyám „eszményi” házaséletet éltek, szóval förtelmeset. Soha egy hangos szó. Édesem, mihez van kedved? Drágám, mit tehetek érdekedben? Így éltek. Nem is tudom, rosszul éltek-e? Csak éppen nem jól éltek. Apa büszke volt és hiú. Anyám polgári nő volt, a szó legmélyebb értelmében. Felelősség és tartózkodás. Úgy éltek, haltak, úgy szerették egymást, úgy szültek és neveltek engem, mintha állandóan valamilyen emberfeletti szertartás papjai és hívői lennének. Nálunk minden szertartás volt, a reggeli és a vacsora, a társas élet, a szülők és a gyermekek érintkezése – azt hiszem, kettejük között a szerelem is, vagy amit már annak neveznek, valamilyen személyfölötti szertartás volt. Mintha állandóan számot kellene adni valamiről. Szigorúan meghatározott tervek szerint éltünk. Újabban nagy népek készítenek olyan négy– és ötéves terveket, a fajta és a nemzet boldogulása érdekében, terveket, melyeket aztán könyörtelenül, tűzzel–vassal végrehajtanak, tekintet nélkül az állampolgárok tetszésére vagy nemtetszésére. Mert nem az a fontos, hogy az egyén jól érezze magát vagy éppen boldog legyen, hanem, hogy a négy- vagy ötéves terv végrehajtása árán a nagy közösség, a nép vagy nemzet boldoguljon. Sok ilyen példát láttunk a közelmúltban. Hát így éltünk mi is, odahaza, nem is négy– vagy ötéves tervek, hanem negyven– és ötvenéves tervek szerint, tekintet nélkül egymás és a magunk boldogságára. Mert a szertartásoknak, a munkának, a kézfogónak, a halálnak, mindennek mélyebb értelme volt, a család és a polgári rend fenntartása és boldogulása.Ha megnézem gyermekkorom emlékeit, mindennek alján ezt a kínos, komor céltudatosságot találom. Robotmunkát végeztünk, gazdag és finom, könyörtelen és érzéstelen robotmunkát. Meg kellett menteni valamit, mindennap, minden cselekedetünkkel be kellett bizonyítani valamit. Azt, hogy osztály vagyunk. Polgárok. Megőrzők. Fontos dolgunk van, rangot és módot kell mutatnunk, nem szabad engedni az ösztönök és a plebejusok lázadásának, nem szabad meghőkölni, nem szabad az egyéni boldogság vágyának engedni. Azt kérded, tudatos-e az ilyen magatartás?... Hát nem mondom éppen, hogy apám vagy anyám programbeszédeket tartottak vasárnaponként, a családi asztalnál, beszédeket, melyekben feltárták a család ötvenéves tervének vázlatát. De nem mondhatom azt sem, hogy csak a helyzet és a származás együgyű kényszerének engedelmeskedtünk. Tudtuk mi jól, hogy kemény feladatra jelölt ki az élet. Nemcsak a házat és a szép életformákat és a couponokat, meg a gyárat kellett megmenteni, hanem azt az ellenállást, mely életünk mélyebb értelme és parancsa volt. Az ellenállást a világ plebejusi erejével szemben, mely meg akarta fertőzni önérzetünket, s állandóan szabadosságokra csábított. Az ellenállást, mellyel le kellett küzdenünk minden lázadási hajlamot, nemcsak a világban, hanem önmagunkban is. Minden gyanús volt és veszélyes. A társadalom finnyás és kegyetlen szerkezetének zavartalan működésére mi is vigyáztunk, odahaza, a móddal, ahogy megítéltük a világ jelenségeit, amint elintéztük vágyainkat, fegyelmeztük hajlamainkat. Polgárnak lenni állandó erőfeszítés. Most az alkotó és megőrző fajtáról beszélek, tehát nem a stréber kispolgárságról, amely egyszerűen csak kényelmesebben, szélesebben akar élni. Mi nem is akartunk kényelmesebben, sem bőségesen élni. Magatartásunk, életszokásaink alján volt valamilyen tudatos önmegtagadás. Kissé szerzeteseknek is éreztük magunkat, valamilyen pogány, világi rend felesküdöttjeinek. Akik őriznek, egy eskü és egy rendtartás szabályai szerint, titkokat és szabályokat, olyan időben, mikor veszély fenyegeti mindazt, amire emberek felesküdtek. Így ebédeltünk. Így mentünk, minden héten egyszer, színházba, az Operába vagy a Nemzetibe. Így fogadtuk vendégeinket, a többi polgárokat, akik sötét ruhában érkeztek, leültek a társalgóban vagy a gyertyákkal megvilágított, nemes ezüsttel és porcelánnal terített, választékos ételekkel megrakott ebédlőben, s beszéltek valamit, aminél meddőbbet és feleslegesebbet nem is lehet beszélni –, de e meddő társalgásoknak mélyebb értelmük is volt. Mintha latinul beszélnének a barbárok között. Az udvarias mondatokon, a közömbös és semmitmondó vitákon és elmefuttatásokon túl, a társasági csevegésen túl az együttlétek és beszélgetések értelme mindig az volt, hogy a polgárok összegyűltek a szertartáshoz, a nemes összeesküvéshez, s most jelbeszéddel – mert mindig másról beszéltek – fogadják és bizonyítják, hogy a lázadókkal szemben őrzik a titkot és a megegyezést. Így éltünk. Egymás között is mindig bizonyítottunk valamit. Tízéves koromban már olyan öntudatos és csendes, figyelő és fegyelmezett voltam, mint egy nagybank elnöke.Látom, csodálkozva hallgatsz. Te nem ismerted ezt a világot. Alkotó ember vagy, te kezded elölről családodban ezt a leckét, te vagy az első, aki egy osztállyal feljebb lépett... Benned csak becsvágy van. Bennem csak emlék volt, hagyomány, kötelesség. Talán nem is érted, amit mondok. Ne haragudj.Hát elmondom, ahogy tudom.

49

A lakás mindig sötét volt kissé. Szép lakás volt ez, ház és kert, mindig építették és csinosították. Külön szobám volt az emeleten, ott laktam, nevelőnők és nevelők aludtak a szomszéd szobában. Azt hiszem, soha nem voltam gyermekkoromban és ifjúkoromban egészen egyedül. Otthon éppen úgy idomítottak, mint később az intézetben. A fenevadat idomították bennem, az embert, hogy jó polgár legyen és tökéletesen végezze el a mutatványt. Talán ezért vágytam olyan sötét és makacs erővel a magányosságra. Most egyedül élek, egy ideje inast sem tartok. Csak egy bejárónő jön el néha lakásomba, mikor nem vagyok otthon, s rendbe rakja szobámban az élet hulladékait. Végre nincs senki körülöttem, aki ellenőriz, megfigyel és számon tart... Te, vannak az életben nagy elégtételek és örömök is. Későn jönnek, torz és váratlan alakban. De eljönnek. Mikor a mostani lakásomban, a szülői ház, két házasság és válás után, egyedül maradtam, először életemben éreztem azt a szomorú megkönnyebbülést, hogy végére jártam valaminek, elértem, amit akartam. Tudod, mint akit életfogytiglani rabságból hirtelen szabadon bocsátanak, mert megkegyelmeztek, hiszen jól viselkedett a börtönben... s évtizedek óta először alszik úgy, hogy nem kell félni az őrtől, aki ellenőrző sétája közben éjszaka is benéz a fegyenc fülkéjének kémlelő nyílásán... Ilyen örömöket is ad az élet. Sokat kell fizetni érette, de végül is ideadja.Öröm, persze ez nem egészen pontos szó... Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette. Mondom, otthon, a szülői házban mi csaknem tudatosan, szerepszerűen voltunk polgárok. Ha visszagondolok gyermekkoromra, sötét szobákat látok. A szobákban pompás bútorok sorakoznak, mint egy múzeumban. Örökké takarítanak ebben a lakásban. Néha hangosan, villamos gépekkel, tárt ablakok mellett, idegenből kölcsönkért, szakszerű személyzet segítségével, néha láthatatlanul és zajtalanul, de mindig úgy, mintha az, aki belép egy szobába, cseléd vagy családtag, rögtön a helyére tenne valamit, lefújna egy porszemet a zongoráról, végigsimítana egy tárgyat, helyére illesztené egy függöny rojtjait. Örökké óvtuk ezt a lakást, mintha az egész, a bútorok, a függönyök, a képek és a szokások, az egész együtt afféle kiállítási tárgy lenne, egyszerre múzeum és műtárgy, valami, amit állandóan óvni, tatarozni, tisztítani kell, s hozzá lábujjhegyen kell járni a termekben, mert nem illik hangosan és fesztelenül járkálni és beszélgetni e kegyeletes műtárgyak között. Sok függöny volt az ablakok előtt, s ezek a függönyök nyáron is elnyelték a világosságot. A csillárok magasan függtek a mennyezeten, s a nyolckarú égők fényüket céltalanul szórták el a szobában, ahol minden kissé elmosódott a félhomályban.A falak mentén üvegszekrények állottak, tele tárgyakkal, melyek előtt áhítattal haladt el a személyzet és a házinép, de soha senki nem vette kézbe, nem nézte meg közelebbről e tárgyakat.Volt itt aranyozott szegélyű altwien porcelánfindzsa, meg kínai váza, meg csontra festett képek, teljesen ismeretlen külföldi dámák és urak arcképei, meg elefántcsont legyezők, melyekkel soha senki nem legyezte magát, meg apró arany–, ezüst– és bronztárgyak, kancsók, állatok, tálkák, melyeket soha nem használtak. Egy szekrényben tartották „az” ezüstöt, mint a frigyládákban a szent tekercseket. Ezt az ezüstöt köznapon soha nem használtuk, mint ahogy a damaszt asztalkendőket, a finom porcelánt sem használtuk: mindent megőriztünk, a ház titkos törvénye szerint, valamilyen érthetetlen és nehezen elképzelhető ünnepség számára, amikor majd huszonnégy személy részére terítenek... De soha nem terítenek huszonnégy személy részére. Természetesen érkeztek hozzánk is vendégek, s ilyenkor előszedték a szekrényből „az” ezüstöt és a damasztot, a porcelán és üveg műtárgyakat, s az ebéd vagy a vacsora oly aggályos–gondos szertartások szerint zajlott le, mintha a jelenlevők legnagyobb gondja nem is az étkezés és beszélgetés lenne, hanem egy bonyolult feladat véghezvitele: talán az, hogy ne kövessenek el társalgás közben semmiféle hibát vagy ne törjenek el egy tányért, poharat…A tényeket te is megismerted életedben; én most az érzésről beszélek, mely e lakásban, a szülői ház szobáiban állandóan eltöltött, gyermekkoromban és később, férfikoromban is. Igen, érkeztek vendégek, vacsorára vagy látogatóba, éltünk a lakásban és „használtuk” is, de a gyakorlat és a köznapok mögött a lakásnak mélyebb értelme és feladata is volt: úgy őriztük, szívünkben, mint egy végvárat.Apám szobájára örökké emlékezem. Ez a szoba hosszú volt, valóságos terem. Az ajtókat vastag keleti függönyök takarták. Mindenféle képek lógtak a falakon, drága festmények, aranykeretben, festmények, melyek idegen, soha nem látott erdőket, keleti kikötőket és múlt századbeli, ismeretlen, többnyire szakállas férfiakat ábrázoltak, fekete ruhában. Óriási íróasztal állott a szoba egyik sarkában, úgynevezett diplomataasztal, három méter hosszú és másfél méter széles, megrakva földgömbbel, réz gyertyatartóval, ón tintatartóval, velencei bőr irattáskával, s mindenféle más kegytárggyal és kacattal. Aztán súlyos bőr

50

karosszékek sorakoztak egy kerek asztal körül. A kandalló párkányán két bronzbika viaskodott egymással. A könyves szekrények oromzatán is bronztárgyak állottak, sasok és lovak bronzból, meg egy tigris, mely fél méter hosszú volt, és éppen ugrásra készült. Ezt is bronzból öntötték. És a falak mentén, az üvegajtós szekrényekben a könyvek. Rengeteg könyv sorakozott itt, talán négy– vagy ötezer, nem is tudom pontosan. Külön szekrényben a szépirodalom, aztán a vallásos, bölcseleti, társadalmi művek, angol bölcselők kék vászonba kötött művei, s mindenféle sorozatok, melyeket az ügynök adott el. E könyveket tulajdonképpen senki nem olvasta. Apám legszívesebben csak újságot olvasott és útleírásokat. Anyám olvasott, de csak német regényeket. A könyvkereskedők időnként elküldték az újdonságokat, s a könyvek aztán ott maradtak nyakunkon, s az inas néha elkérte apámtól a kulcsot és elhelyezte a polcokon a felgyűlt könyvpéldányokat. Mert a szekrényeket gondosan csukták, állítólag abból a célból, hogy megóvják a könyveket. A valóságban inkább az olvasástól óvták a könyveket, a veszélytől, hogy valakinek eszébe juthat megnézni és megismerni azt a titkos és veszedelmes anyagot, melyet a könyvek rejtegettek.Ezt a szobát így nevezték: apa munkaszobája. A munkaszobában emberemlékezet óta nem dolgozott senki, legritkábban apám. Ő a gyárban dolgozott és a kaszinóban, ahová délután felment, a gyárosok és tőkepénzesek közé, csendesen kártyázgatott, a lapokat olvasta, s vitatkozott üzletről és politikáról. Apám kétségtelenül okos és gyakorlati érzékű ember volt. A gyárat ő fejlesztette nagyapám műhelyéből nagyüzemmé, az ő keze alatt nőtt, változott át az ország egyik legelső ipartelepévé. Ehhez a vállalkozáshoz erő kellett, ravaszság, sok könyörtelenség, előrelátás, egyszóval mindaz, ami általában kell egy vállalkozáshoz, ahol az emeleten ül egy szobában egy ember, s szimattal és tapasztalattal elhatározza, hogy a vállalkozás egyéb szobáiban és termeiben mit dolgozzanak az emberek. Ebben a szobában, a mi gyárunkban, apám ült négy évtizeden át. Helyén volt ott, tisztelték, féltek tőle, az üzleti világban respektussal emlegették nevét. Kétségtelen, hogy apám üzleti erkölcsei, felfogása pénzről és munkáról, haszonról és vagyonról pontosan olyan volt, mint ahogy azt elvárta tőle a világ, üzlettársai és családja. Alkotó szellemű ember volt, tehát nem a zord és szűkkeblű nagytőkés, aki ül a pénzen és kiuzsorázza alkalmazottait, hanem vállalkozó és teremtő tehetség, aki megbecsülte a munkát, a rátermettséget, jobban fizette a tehetséget, mint a robotost. De ez megint egy másik szövetség volt, apa, a gyár és a klub – ami a lakásban, odahaza, szertartás volt, az odakünn, a gyárban és a világban, nyersebb és titkosabb szövetségnek számított. A társas kör, melynek apám egyik alapító tagja volt, csak milliomosokat fogadott tagjai közé, mindig csak kétszáz milliomost, soha többet. Ha meghalt a tagok valamelyike, nagy gonddal és finnyássággal, úgy, ahogy a Francia Akadémia választ új tagot, vagy ahogy a tibeti papok megkeresik az új dalai lámát a tibeti fennsík gyermekei között, kerestek egy milliomost, aki alkalmas volt a szerepre, s betöltötte közöttük az elköltözött helyét. Mindezt, a válogatást és meghívást, meglehetős titokzatossággal művelték. A kétszáz érezte, hogy rang és cím nélkül is hatalom ők, talán fontosabb szövetkezés, mint egy minisztérium. Ők voltak a másik hatalom, a láthatatlan, mellyel nemritkán a hivatalos hatalom is tárgyalni és egyezkedni kényszerült. Apám is közéjük tartozott.Mi tudtuk ezt, odahaza. Mindig áhítattal, elfogódottan léptem be a „munkaszobába”, megálltam a diplomata íróasztal előtt, melyen emberemlékezet óta nem dolgozott soha senki, csak a műtárgyakat és írószereket rakta minden reggel gondosan rendbe az inas, bámultam az ismeretlen, szakállas férfiak arcképeit, s elképzeltem, hogy ezek a szúrós pillantású, komor férfiak a maguk korában és idejében éppen olyan szigorú, kétszázas szövetségben éltek, mint apám és barátai a klubban; bányák, erdők és műhelyek fölött uralkodtak, s van itt valamilyen íratlan megegyezés az élet és az idő mögött, egyfajta emberek örök vérszerződése, s ezek az emberek erősebbek és hatalmasabbak, mint a többiek. Bizonyos szorongó büszkeséggel gondoltam reá, hogy apám is ez időtlenül hatalmas emberek társaságába tartozik. Szorongó becsvággyal, mert én is szerettem volna elfoglalni később egyszer apám helyét ebben a büszke társaságban –, ötven évbe tellett, amíg megtudtam, hogy nem vagyok közülük és közibük való, amíg a múlt évben végre kiléptem a társas körből, ahová apám halála után engem is beválasztottak, lemondtam a gyárban viselt állásomról, s „visszavonultam”, mint mondani szokás, mindenféle „üzleti tevékenységtől”, de akkor ezt persze nem tudhattam még. Ezért csak bámészkodtam a szentélyben, a könyvek címét betűzgettem, melyeket senki nem olvasott, s homályosan gyanítottam, hogy e szigorú formák és kellékek mögött rendszeresen és alig érzékelhetően történik valami, kemény törvények szerint, s ez valószínűleg nem lehet másként, mint ahogy volt, van és lesz is mindig, de az egész talán mégsem tökéletesen rendben való, mert senki nem beszél róla... Mihelyst a munkára, a pénzre, a gyárra, a kétszázak társas körére fordult otthon vagy társaságban a szó, apám és barátai különösen elhallgattak, szigorúan néztek maguk elé, s másról kezdettek beszélni. Volt itt egy határ, tudod, valamilyen láthatatlan sorompó... hát persze hogy tudod. Csak elmondom, mert ha elkezdtem már, mindent el akarok mondani.

51

Nem mondhatom azt sem, hogy életünk rideg, minden szívélyesség nélkül való volt. A családi ünnepeket például gondosan, aggályosan megtartottuk. Minden évben négyszer–ötször volt karácsony nálunk. Ezek a napok, melyeket nem jelzett piros betűvel a naptár, a család íratlan gregoriánusi naprendjében fontosabbak voltak, mint a húsvét vagy karácsony. Rosszul mondom, mert a családnak is volt írott naptára: egy bőrbe kötött könyv, melyben pontosan feljegyezték a születéseket, kézfogókat és elhalálozásokat, oly gondosan, ahogy talán az anyakönyvben sem örökítik meg az állampolgárok nevét. Ezt a könyvet, a család törzskönyvét vagy aranykönyvét – nevezd, hogy akarod –, mindig a családfő tartotta rendben. Dédapám vásárolta ezt a könyvet százhúsz év előtt, dédapám a sujtásos mentében, a család első neves, szerző és gyarapító tagja, aki molnár volt az Alföldön.Ő írta be először az aranyszegélyes, fekete bőrbe kötött, csont–papírlapokkal megtömött könyvbe a család nevét, In nomine Dei. Ő volt Johannes II., a molnár és alapító. Ő kapta a nemességet is.Egyszer, egyetlenegyszer én is írtam ebbe a könyvbe, mikor megszületett a fiam. Ezt a napot nem fogom soha elfelejteni. Szép nap volt, február végi, napsütéses. A szanatóriumból jöttem haza, abban a kínos–boldog, gyámoltalan hangulatban, amit az ember egyszer érez csak az életben, mikor megszületik a fia... Apám nem élt már akkor. Bementem a munkaszobába, ahol én éppen olyan ritkán dolgoztam, mint apám, megkerestem a diplomata íróasztal alsó fiókjában a kapcsos könyvet, felnyitottam, elővettem a töltőtollat, s nagyon gondosan, rajzolva a betűket, beírtam: Matthias I., – s a napot és az órát. Ez nagy pillanat volt, ünnepély. Mennyi hiúság, mennyi másodrendű anyag van minden emberi érzésben! Úgy éreztem, a család megy tovább, egyszerre értelme van mindennek, a gyárnak és a bútoroknak, a képeknek a falon, a pénznek a bankban. Fiam elfoglalja majd helyem ebben a lakásban, a gyárban, a kétszázak társas körében... De hát nem foglalta el. Te, sokat gondolkoztam ezen. Nem biztos, hogy a gyermek, az utód megoldja az egyén életének mélyebb válságát. Ez a törvény, igen, de az élet nem ismer törvényeket. Hagyjuk ezt. Miről is beszéltünk?... Igen, Áldozó Juditról.Hát így éltünk. Ilyen volt a gyerekkorom. Tudom, van rosszabb is. De az ilyesmi viszonylagos.Az ünnepeket, különösen a család ünnepeit megtartottuk. Volt Apa Születésnapja, Anya Névnapja, s más ilyen, hétszer szent törzsi ünnepek, ajándékkal, zenével, étkezéssel, felköszöntőkkel és lobogó gyertyákkal. E napokon a nevelőnők gondosan felöltöztettek, kék bársony matrózruhába, nyakam körül csipkegallérral, tudod, a la kis lord. Mindez előírás volt, minta katonaságnál. Apa Születésnapja volt természetesen a főünnep. Ilyenkor verset kellett tanulni, a háznép összegyűlt a társalgóban, mindenki ünneplőruhát viselt, a szemek csillogtak, a cselédek sunyi elragadtatással, megcsókolták apám kezét és megköszöntek valamit, nem is tudom, mit?... Valószínűleg azt, hogy ők cselédek, és apám nem az. Mindenesetre kezet csókoltak. Aztán nagy ebéd vagy vacsora következett. A család kincsestárából előkeresték a szép tányérokat, a ritka ezüstöket. Rokonok érkeztek, a gazdag és befolyásos családfőt megillető tisztelettel ünnepelték Apa Születésnapját, s természetesen irigykedtek. Mi voltunk a családban az elsők. A szegény rokonok minden hónapban pénzt kaptak apától, rendes hópénzt, nyugdíjat. Ezt a pénzt, titokban, egymás között, kevesellték. Volt egy öreg néni, bizonyos Mária néni, aki olyannyira kevesellte a pénzt, melyet apám könyörületből juttatott neki, hogy a családi ünnepeken nem akart soha bejönni a szobába, nem akart odaülni a díszesen megterített ebédlőasztalhoz. „Jó lesz nekem a konyhában is” – mondta. – „Majd csak egy kis kávét iszom a konyhában.” Ennyire kevesellte a pénzt, melyet apám önként, kötelezettség nélkül adott neki minden hónapban. Úgy kellett bevonszolni a társalgóba, odaültetni ebédnél a főhelyre. Nagyon nehéz eligazodni a szegény rokonok vágyai és követelései között. Igazában nem is lehet. Valószínűleg nagyság, rendkívüli emberi nagyság kell ahhoz, hogy elviseljük egy közeli rokonunk sikerét. A legtöbb ember képtelen erre, s bolond, aki haragszik, mikor azt látja, hogy a család valamilyen finom, gúnyból, haragból, ellenérzésből szőtt szövetséggel fordul a sikeres családtag ellen. Mert mindig van egy ember a családban, akinek pénze van vagy híre, vagy befolyása, s a többi, a törzs, ezt az egyet gyűlöli aztán és fosztogatja. Apám tudta ezt, megadta nekik, amennyit adni helyesnek tartott, s máskülönben közönyösen tűrte ellenszenvüket. Erős ember volt apám. A pénz nem csinált belőle érzelmes, sem bűntudatos embert. Pontosan tudta, kinek mennyi jár, s nem adott többet. Érzésben sem adott többet. Kedves szava ez volt: „Jár neki.” Vagy ezt mondta: „Nem jár neki.” Ezt a véleményét megfontolta. S ha egyszer kimondta, az kemény szó volt, mint egy kúriai ítélet. Nem lehetett többé vitatkozni vele. Biztos, hogy ő is magányos volt, sok vágyát, kedvtelését elfojtotta a család tekintélye érdekében. De elfojtotta, s erős maradt, egyensúlyban maradt. „Nem jár neki” mondta néha, hosszas hallgatás után, mikor anyám vagy valamelyik rokon bonyolult tárgyalások és célozgatások múltával előterjesztett egyik családtagunk érdekében valamilyen kérést. Nem, apám nem volt szűkkeblű. Csak ismerte az embereket, és ismerte a pénzt, ez volt minden.Isten éltessen.

52

Kitűnő bor ez, öregem. Mennyi esze, ereje van ennek a bornak! Éppen elég öreg, hatéves. Kutyában és borban ez a legjobb idő. Tizenhét évvel meghal a fehér bor, színét, illatát veszti, olyan halott lesz, mint az üveg. Most tanultam ezt, Badacsonyban, egy vincellértől. Ne hatódj meg, ha a sznobok nagyon öreg borral itatnak. Mindent meg kell tanulni.Hol hagytam el?... Igen, a pénz.Mondd, miért írnak az írók olyan felületesen a pénzről?Mindegyre a szerelemről írnak, meg a fönségről, a végzetről, a társadalomról, csak a pénzről nem beszélnek, mintha az valamilyen másodrendű kellék lenne, afféle színpadi jancsibankó, melyet a cselekmény érdekében elhelyez a szereplők ruhazsebeiben a kellékes. A valóságban sokkal több a feszültség a pénz körül, mint ezt bevalljuk magunknak. Most nem „gazdagságról” és a „szegénységről” beszélek, tehát nem az eszményi alapfogalmakról, hanem a pénzről, erről a köznapi, végtelenül veszélyes és különös anyagról, dinamitnál is robbanékonyabb valamiről, a tizennyolc pengőkről és háromszázötven pengőkről, melyeket megszerzünk, vagy nem szerzünk meg, odaadunk, vagy megtagadunk, mástól vagy magunktól... Erről nem beszélnek. Az élet mindennapos feszültségei mégis e szánalmas összegek körül gyűlnek fel, a köznapi összeesküvések, fondorlatok, árulások, apró hősiességek, lemondások és önmegtagadások, áldozatok ilyen háromszáz pengős lehetőségeken belül lesznek tragédiák, vagy elintézi a feszültségeket az élet valahogyan. A gazdagságról úgy beszél az irodalom, mint egyfajta összeesküvésről. Az is, a szó mélyebb értelmében... – De a gazdagságon belül, mint a szegénységen belül, van a pénz, az emberek viszonya a pénzhez, jellemek megalkuvása vagy hősiessége a pénz körül, tehát nem nagybetűvel, nem a Pénz, hanem a délelőtti, vagy délutáni, vagy éjszakai összegek körül. Apám gazdag volt, tehát tisztelte a pénzt. Egy pengőt éppen olyan megfontoltan adott ki, mint százezer pengőt. Egyszer azt mondotta valakiről, hogy nem tiszteli, mert már elmúlt negyvenéves, és nincs pénze.Ez a kijelentés megdöbbentett. Szívtelennek, igazságtalannak éreztem.– Szegény – mentegettem. – Nem tehet róla.– Nem igaz – mondta szigorúan apám. – Tehet róla. Hiszen nem nyomorék, nem is beteg. Akinek negyvenéves korában nincsen annyi pénze, amennyit az ő viszonyai között föltétlenül meg lehetett szerezni, az gyáva, vagy lusta, vagy semmirekellő. Nem tisztelem az ilyen embert.Nézd csak, én már elmúltam ötvenéves. Öregszem. Rosszul alszom, fél éjszakákon át nyitott szemmel fekszem az ágyban, a sötétben, mint a kezdő, gyakorló halottak. Azt hiszem, ismerem a valóságot. Minek csaljam magam?... Nem tartozom többé senkinek semmivel. Csak magamnak tartozom az igazsággal. Azt hiszem, apámnak igaza volt. Fiatalon nem érti ezt az ember. Fiatalon úgy vélekedtem, apám a kegyetlen, szigorú pénzember, akinek istene a pénz, s az embereket – igazságtalanul – pénzszerzési képességeik szerint ítéli meg. Ezt a felfogást lenéztem, kicsinyesnek, embertelennek éreztem. De aztán múlt az idő, s mindent meg kellett tanulni, a szerelmet, a szeretetet, a hősiességet, a gyávaságot, az őszinteséget, mindent, tehát a pénzt is. S most már értem apámat és nem tudok neheztelni reá e szigorú ítélet miatt.Értem, hogy lenézte azokat, akik nem betegek, nem nyomorékok, elmúltak negyvenévesek, s gyávák, vagy lusták, vagy semmirekellők ahhoz, hogy pénzt szerezzenek. Természetesen nem sokat, mert ahhoz szerencse kell, vagy végtelen élelmesség, vagy durva önzés vagy vak véletlen. De pénzt, annyit, amennyit egy ember erőviszonyain belül, egy ember életének és láthatárának lehetőségein belül meg lehet szerezni, csak azok mulasztanak el, akik valamiben gyöngék vagy gyávák. Nem szeretem az érzelmes széplelkeket, akik e vád hallatára a világot emlegetik, a gonosz, kegyetlen, önző világot, mely nem engedte, hogy ők is szép kis házban lakjanak életük alkonyán, öntözőkannával kezükben, papucsosan és szalmakalapban sétáljanak nyári alkonyatkor kertjükben, ahogy ez a békés és elégedett kistőkéshez illik, aki a munka és az élet végeztével megpihen a gyűjtés és szorgalom babérjain. A világ mindig, mindenkihez gonosz. Amit ad, rögtön vagy később vissza is veszi, legalábbis megkísérli visszavenni. Az ember hősiessége éppen ez a harc, amellyel megvédi saját és hozzátartozói érdekeit. Nem szeretem a szenvelgő érzelmeseket, akik a többieket vádolják, a zord, mohó pénzembereket, a kegyetlen vállalkozókat, a nyers és durva versenyt, mely nem engedte, hogy álmaikat aprópénzre váltsák. Tessék erősebbnek, ha kell, kegyetlenebbnek lenni. Ez volt apám erkölcse. Ezért nem tisztelte ő a szegényeket – tehát nem a szerencsétlen, nagy tömeget, hanem az egyest, aki nem volt elég erős és tehetséges, hogy kitörjön a tömeg sorsából.Kegyetlen szemlélet, azt mondod. Én is ezt mondtam, sokáig.De most már nem mondom. Egyáltalán, nem mondok semmiről ítéletet. Csak élek és gondolkozom; ez minden, amit tehetek. Az igazság, hogy nem szereztem életemben soha egyetlen lyukas fillért sem. Csak éppen megóvtam azt, amit apám és őseim reám hagytak. Ez sem könnyű, megóvni a pénzt, mert iszonyú erők támadnak állandóan minden tulajdon ellen. Néha úgy harcoltam látható és láthatatlan ellenfeleim ellen,

53

mint az ősök, a szerzők, olyan elszántan, éberen. De a valóságban már nem voltam alkotó, mert nem volt igazi, közvetlen közöm a pénzhez. A második, az utolsó előtti nemzedék voltam, aki már csak megőrizni szeretné, amit kapott, becsületből.A szegények pénzéről is beszélt néha apám. Mert ő a pénzt nem az összegszerűség szerint becsülte. Azt mondta, az ember, aki segédmunkás egy életen át a gyárban, s élete végére mégis szerez egy telket, egy kis házat, egy gyümölcsöst, ahol él, melynek hozadékából eltengődik, nagyobb hős, mint a hadvezérek. Tisztelte azt a csodálatos akaratot, mellyel éppen a szegények között az egészségesek és kiválóak, kiknek esélyeik oly fájdalmasan csekélyek, magukhoz tudnak ragadni egy élet vad és szívós erőfeszítéseivel a világ javaiból valamit. Oda tudnak ragasztani cipőjük sarkához egy rög földet, filléreikből házat tudnak emelni, fedelet építenek. Ezeket tisztelte. Máskülönben nem tisztelt senkit és semmit a világon. „Semmi ember” – mondta néha, és vállat vont, mikor a gyámoltalanok és erőtlenek sorsát ecsetelték előtte. Ez is kedves szava volt. Megsemmisítő erővel tudta kiejteni.Én tulajdonképpen zsugori voltam és vagyok. Mint minden ember, aki nem tud már alkotni és szerezni, s csak annyi a szerepe, hogy megóvja, amit az élettől és elődeitől kapott. Apám nem volt zsugori, ő csak tisztelte a pénzt: csinálta, halmozta, s aztán, ha itt volt a pillanat, biztos és nyugodt kézzel ki is adta. Láttam egyszer apámat, amint kiírt egy milliós csekket, olyan határozott és egyszerű mozdulattal, mintha borravalót adna egy pincérnek. Akkor leégett a gyár, a biztosító nem fizetett, mert üzemi gondatlanság volt a tűz oka, s apámnak dönteni kellett, felépíti-e még egyszer a gyárat, vagy feloszlat mindent, s él békében és nyugodtan vagyona kamataiból? Már nem volt fiatal ember apám életének e pillanatában: elmúlt hatvanéves. Oka lett volna, hogy ne építsen még egyszer gyárat. Módja volt hozzá, hogy munka nélkül éljen, élete hátralevő szakában sétáljon, olvasson és nézelődjön. De egy pillanatig sem tűnődött, megállapodott a vállalkozókkal, a külföldi mérnökökkel, s aztán kiírta a csekket, és egyszerű mozdulattal átadta minden pénzét a mérnöknek, aki az új vállalkozást felépítette és vezette. S neki volt igaza. Apám két esztendő múltán meghalt, de a gyár ma is áll, dolgozik, hasznos munkát végez. Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek.Csak ez nem segít az alkotón, úgy gondolod?... Tudom, a magányra gondolsz. Arra a mély, sűrű magányra, mely minden teremtő lelkű embert körülvesz, a magányra, mely légköre az ilyen életeknek, mint a földnek a levegő. Hát igen. Akinek dolga van, magányos.De nem olyan biztos, hogy ez a magány szenvedés is. Én mindig többet szenvedtem az emberek közeledésétől, a társas együttléttől, mint az igazi magánytól. Egy ideig büntetésnek érezzük a magányt, mint a gyerek, akit egyedül hagytak a sötét szobában, amíg a felnőttek a szomszédban beszélgetnek és mulatnak. De aztán mi is felnőttek leszünk egy napon, s megtudjuk, hogy a magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot. S akkor már nem is olyan nehéz elviselni. Mintha örökké nagy és tiszta levegőben élnél.Hát ilyen volt apám. Ilyen volt a világ nálunk odahaza. A pénz, a munka, a rend, a polgár világa volt ez. Mintha örök életre rendezték volna be a lakást, a gyárat. A munkához és élethez való szertartásokat az életen túl tervezték. Csönd volt nálunk otthon. Én is korán megszoktam a csöndet, a hallgatást. Aki sokat beszél, leplez valamit. Aki következetesen hallgat, meggyőződött valamiről. Ezt is apámtól tanultam. De gyermekkoromban szenvedtem e tanulságoktól. Úgy éreztem, valami hiányzik életünkből. A szeretet, mondod... Az áldozatkész szeretet. Te, olyan könnyű ezt kimondani. Később azt tapasztaltam, hogy a rosszul értelmezett, helytelen igénnyel követelt szeretet többet gyilkol az életben, mint a lúg, a gépkocsi és a tüdőrák együttesen. Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan, halálos sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát? Nézz, körül, nézz be a lakások ablakán, nézz a szemekbe, hallgasd panaszaikat, s mindenütt ugyanazt a kétségbeesett feszültséget találod. Nem bírják elviselni a környezet szeretetigényét. Egy ideig viselik, alkudoznak, aztán elfáradnak. Akkor következik a gyomorsav. A gyomorfekély. A cukor. A szívzavarok. A halál.Te láttál összhangot, békét?... Egyszer, Peruban, azt mondod?... Hát lehet, talán Peruban. De itt, nálunk, a mérsékelt égöv alatt, nem tud kivirulni ez a csodálatos virág. Kibontja néha szirmait, aztán gyorsan elfonnyad. Talán a civilizáció légkörét nem bírja el. Lázár azt mondta, a gépi civilizáció futószalagon termeli az emberi magányosságot is. Azt is mondotta, hogy Paphnucius nem volt olyan magányos a sivatagban, az oszlop tetején, madárganéjjal hajában, mint egy milliós nagyváros emberei, vasárnap délután, tömegben, a kávéházakban és mozgóképszínházakban. Ő is magányos volt, de tudatosan volt az, mint a

54

szerzetesek a kolostorban. Egyszer közelített hozzá valaki, s akkor gyorsan elutazott. Ezt én talán pontosabban tudom, mint ő és az, aki közelített hozzá. De ezek magánügyek, idegen emberek ügye, nincs jogom erről beszélni.Hát nálunk otthon ez a fennkölt, komor és ünnepélyes magány uralkodott. Gyermekkorom magánya úgy tér vissza néha, mint egy szomorú és riadt álom emléke... tudod, az a szorongásos álom, amilyent vizsga előtt álmodik az ember. Mi is valamilyen állandó, szívszorítóan izgalmas és veszélyes vizsgára készültünk odahaza, gyermekkoromban. Ez a vizsga a polgárság volt. Mindegyre magoltunk. Biflázva ismételtük a leckét. Mindennap elölről kezdődött a vizsga. Feszültség volt cselekedeteinkben, szavainkban és álmainkban is. Magány volt körülöttünk, melyet még a cselédek és azok is éreztek, akik csak rövid időre léptek a házba, a csomagkihordók is. A sötét, elfüggönyözött szobákban várakozással telt el a gyermekkor és az ifjúkor. Tizennyolc éves koromban már nagyon elfáradtam a magánytól és szorongásos várakozástól. Szerettem volna megismerni valamit, ami nem egészen szabályos. De még sok idő telt el addig.Ebbe a magányba lépett be egy napon Áldozó Judit.Parancsolj tüzet. Te hogyan bírod ezt a harcot a cigarettával?... Én nem bírom sehogy, de már feladtam. Nem a cigarettát, hanem a harcot. Egy napon számot kell vetni ezzel is. Az ember megvizsgálja, érdemes-e öt vagy tíz évvel tovább élni, cigaretta nélkül, vagy átadni magát ennek a szégyenletes, kicsinyes szenvedélynek, mely megöl ugyan, de addig megtölti az életet különös, békítő és izgató anyaggal. Ötven után az élet egyik komoly kérdése ez. Én feleltem, koszorúérgörcsökkel, s az elhatározással, hogy ezt már így csinálom, halálig. Nem adom ki kezemből ezt a keserű mérget, mert nem érdemes. Azt mondod, nem olyan nehéz leszokni?... Persze hogy nem olyan nehéz. Én is megcsináltam, nem is egyszer, amíg érdemes volt. Csak éppen az egész nap azzal telt el, hogy nem cigarettáztam. Ezzel is szembe kell nézni egy napon. Az ember törődjön bele, hogy nem bír el valamit, szüksége van bódítószerekre, s fizesse meg e szerek árát. Akkor minden egyszerűbb. Erre azt mondják: „Nem vagy hős”.S én azt felelem: „Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez”.Hát így gondolom.Most kételkedve bámulsz reám. Látom, azt akarod kérdezni, volt-e bátorságom mindig, minden vonatkozásban szenvedélyeimhez? Például Áldozó Judithoz?... Hát igen, fiam. Bebizonyítottam. Befizettem, ahogy itt a körúton mondják. Életem nyugalmát reáfizettem, s egy másik ember életének nyugalmát is. Sokkal többet talán nem is tehet az ember. Most azt akarod kérdezni: megérte?... Szónoki kérdés ez. Nem lehet az élet nagy vállalkozásait ilyen kereskedelmi bölcsességgel megítélni. Nem arról van szó, hogy megérte valami, vagy nem érte meg, hanem arról, hogy az embernek meg kell csinálni valamit, mert így parancsolja ezt a sorsa, vagy a helyzet, vagy vérmérséklete, vagy mirigyműködése... mindez valószínűleg összejátszik... s akkor nem gyáva, hanem megcsinálja. Csak ez számít. A többi elmélet.Hát én megcsináltam.Elmondom neked, milyen volt, mikor Áldozó Judit egy délelőtt beállított hozzánk, abba a sötét és pompás lakásba? Batyuval kezében érkezett, mint a népmesékben a szegény leány. A népmesék általában elég pontosak. Én a teniszpályáról jöttem haza, megálltam az előszobában, egy székre dobtam a labdaütőt, felhevülten álltam ott, s éppen le akartam húzni azt a kötött ujjast, melyet játékhoz visel az ember. E pillanatban észrevettem, hogy a félhomályos előszobában, a gótikus láda előtt áll egy idegen nő. Megkérdeztem, mit akar?De nem felelt. Szemmel láthatóan zavarban volt. Akkor azt hittem, az új helyzet zavarta meg, elfogódottságát egyszerű cselédzavarnak láttam. Később tudtam meg, hogy nem a lakás nagyszerűsége, nem is a fiatalúr érkezése zavarta, hanem valami más. A találkozás. Az, hogy találkozott velem, s az is, hogy én reánéztem, s történt valami. Természetesen én is tudtam azokban a pillanatokban, hogy történik valami, de nem ilyen bensőségesen. Nők, ösztönös és erős nők, amilyen ez is volt, pontosabban tudják mindazt, ami fontos és döntő, mint mi, férfiak, akik a lényeges találkozásokat mindig hajlandók vagyunk félreérteni, mással magyarázni. Ez a nő abban a pillanatban tudta, hogy velem találkozott, azzal az emberrel, akinek végzetes köze lesz életéhez. Én is tudtam, de másról beszéltem.S mert nem felelt a kérdésemre, elhallgattam, kissé sértődötten és fölényesen. Egy ideig némán állottunk egymással szemben, az előszobában, s néztük egymást.Olyan figyelmesen néztük egymást, ahogyan csak ritkán bámul meg valamilyen tüneményt az ember. Semmi esetre sem az új cselédet bámultam azokban a pillanatokban. A nőt bámultam, aki valamilyen módon, érthetetlen okból, lehetetlen feltételek mellett, nagyon fontos szerepet játszik majd életemben. Tudja ezt az ember?... Bizonyosan tudja. Nem az eszével, hanem egész sorsával. Közben másra is gondol,

55

szórakozottan. Gondold csak el, milyen valószínűtlen helyzet volt ez. Gondold el, hogy azokban a pillanatokban hozzám lép valaki és megmondja, ez a nő, akit egy napon el kell majd vennem feleségül; de elébb sok minden történik, előbb egy másik nőt kell feleségül vennem, aki gyermeket is szül nekem, s ez a nő, aki itt áll velem szemben a homályos előszobában, évekre elutazik, külföldre, s aztán visszajön, s akkor elválok a feleségemtől és elveszem, én, a finnyás polgár, a választékos és gazdag úr, ezt a kis cselédet, aki batyuját szorongatja, s ugyanolyan aggályos figyelemmel bámul reám, mint én bámészkodom... Figyelemmel, mintha először látnék valamit az életben, amit csakugyan érdemes szemügyre venni... Hát mindez kevéssé volt valószínű, abban a pillanatban. Ha megjósolja valaki, csodálkozva és hitetlenül hallgatom. De most, utólag, évtizedek távolságából, szeretnék felelni magamnak a kérdésre, tudtam-e abban a pillanatban, hogy mindez így lesz?... S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?... Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?... Az igazi, mint a regényekben?... Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behunyom szemem, és emlékezem. Hát igen, valami történt akkor. Áram?... Sugárzás?... Titkos érintés?... Szavak ezek.De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanák, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom... Nem akarok becsapni senkit, sem téged, sem magamat.Ezért csak azt mondhatom, hogy a pillanatban, mikor először láttam Áldozó Juditot, nem tudtam odébb menni, s akármilyen lehetetlen volt is a helyzet, ott állottam az idegen cseléddel szemközt, nem mozdultam, néztük egymást, sokáig.– Mi a neve?... – kérdeztem.Megmondta. Ez is olyan ismerősen hangzott. Áldozat volt benne, valami ünnepélyesség. És a keresztneve is, Judit, olyan bibliai volt. Mintha a múltból lépett volna elő ez a leány, abból a bibliai egyszerűségből és sűrűségből, ami a másik élet, az örök, az igazi. Mintha nem is faluról érkezett volna, hanem a létezésnek egy mélyebb térfogatából. Nem sokat törődtem, helyes-e, amit csinálok; az ajtóhoz léptem és felgyújtottam a villanyt, hogy jobban lássam. Ez a hirtelen mozdulatom sem lepte meg.Készségesen és engedelmesen – de már nem a cseléd, hanem a nő mozdulatával, aki szavak nélkül is engedelmeskedik a férfinak, annak, aki egyedül jogosult parancsolni neki – oldalt fordult, hogy jobban lássam, a fény felé fordította arcát. Mint aki azt mondja: „Tessék, nézz meg jól. Ilyen vagyok. Tudom, gyönyörű vagyok. Nézz csak meg figyelmesen, ne siess. Ez az arc, amelyre majd emlékezel, halálos ágyadon is.” Így állt, a villanyfényben, nyugodtan és mozdulatlanul, kezében a batyuval, mint egy modell a festő előtt, néma készséggel.Hát akkor megnéztem.Nem tudom, láttad-e az elébb?... Későn figyelmeztettelek. Csak az alakját láttad. Olyan magas, mint én. Arányosan magas, nem kövér és nem sovány, ilyen volt tizenhat éves korában is, mikor először láttam. Soha nem hízott, nem is fogyott. Tudod, az ilyesmit belső erők, titkos egyensúlyok szabályozzák. Ez a szervezet mindig egyforma hőfokon égett. Arcába néztem, és hunyorogtam ettől a szépségtől, mint aki sokáig homályban élt, s aztán egyszerre fénybe bámult. Te nem láthattad most az arcát. Máskülönben is álarcot visel már jó ideje, nagyvilági álarcot, szempillából, festékből, rizsporból, mesterségesen megrajzolt szájból, aláfestett szemekből, hazug és csinált vonalakból. De akkor, az első találkozás riadt pillanatában, még új és sértetlen volt ez az arc, olyan, mint ahogy a műhelyből kikerült. Még érzett rajta az Alkotó kezevonása. Szív alakú arca volt, nagyon arányos. Minden vonal összhangban illett a másik vonalhoz ebben az arcban. Ennyi a szépség. Fekete szeme volt, olyan különösen fekete, tudod, mintha sötétkék is vegyülne a szeme színében. Haja is ilyen volt, kékesfekete. S az ember érezte, hogy ez a test arányos és magabiztos. Ezért állott ilyen öntudatosan előttem.A névtelenségből lépett elő, a mélyből, a tömegből, s valami rendkívülit hozott, az arányt, a biztonságot és a szépséget. Mindezt persze csak homályosan éreztem akkor. Már nem volt gyerek, még nem volt egészen nő. Teste már kifejlett, a lelke még aluszékonyan ébredezett. Azóta sem találkoztam nővel, aki ilyen halálosan biztos lenne testében, teste erejében, mint Áldozó Judit.Olcsó városias ruhát viselt, fekete félcipőt. Minden olyan tudatosan és szemérmesen összeválogatott volt rajta, mint mikor a parasztleány felöltözik városi viseletbe és nem akar elmaradni a kisasszonyok mögött. Megnéztem a kezét. Reménykedtem, hogy találok rajta valamit, ami elkedvetlenít. Valószínűleg tömpe, mezei munkától vörös kezeket reméltem. De keze fehér volt és hosszúkás. Ezt a kezet nem törte fel a munka. Később megtudtam, hogy otthon is kényeztették, anyja nem fogta soha durva munkára.

56

Így állt, nyugodtan, és tűrte, hogy nézzem az erős fényben. Szemembe nézett, egyszerű és figyelő pillantással.Magatartásában, nézésében nem volt semmi kihívó, semmi kacér. Ez nem a kis ringyó volt, aki városba kerül és neszeli helyzetét az urak között, szemezni kezd a városi lakásban a fiatalúrral. Nem, ez nő volt, aki jól megnéz egy férfit, mert úgy érzi, köze van hozzá. De nem túlozta el ezt az érzést: akkor sem, később sem. Kettőnk viszonya soha nem alakult át benne kényszerképzetekké. Mikor én már nem tudtam nélküle enni, sem aludni, sem munkám végezni, mikor a bőrömben és álmaimban, reflexeimben is benne volt, mint a halálos méreg, ő még mindig nyugodtan és öntudatosan határozott, maradt vagy elment. Nem szeretett, azt hiszed?... Én is azt hittem, egy ideig. De nem akarok szigorúan ítélni. Szeretett, csak másképp, földiebben, gyakorlatiabban, óvatosabban. Hiszen éppen erről volt szó.Ezért volt ő a proli nő. S én a polgár. Ezt akarom neked elmondani.Hogy mi történt aztán?... Semmi, öregem. Az ilyesmi, mint az én rabságom Áldozó Judittal, nem „történik” olyan eseményszerűen, mint egy regényben vagy színdarabban. Az élet döntő eseményei az időben történnek, tehát nagyon lassan. Alig van látható cselekményük. Az ember él... ennyi a cselekménye mindennek, ami fontos életünkben. Nem mondhatom, hogy Áldozó Judit belépett egy napon házunkba, s másnap vagy egy fél év múltán ez vagy az történt. Azt sem mondhatom, hogy a pillanattól, mikor megláttam, emésztő szenvedély ejtett meg, nem tudtam enni, sem aludni, s egy ismeretlen parasztleányról ábrándoztam, aki itt élt közelemben, mindennap belépett szobámba, egyformán viselkedett, felelt kérdéseimre, s élt és növekedett, mint egy fa, a maga egyszerű és meglepő kifejezési eszközeivel közölt valami lényegeset, azt és annyit csak, hogy ő is él ezen a földön... Mindez így volt, de mindez egyáltalán nem volt eseményszerű. Még sokáig nem volt eseményszerű.Mégis, erre az első időre különös érzékenységgel emlékezem. A lánynak nem volt fontosabb szerepe házunkban, ritkán láttam.Anyám szobaleánynak nevelte, de nem engedték még asztalhoz, felszolgálni, mert a családi szertartások értelmében nem tudott semmit. Inkább csak az inas után kullogott, takarítás közben, mint a bohóc a cirkuszban, mikor utánozza a mutatványt. Néha találkoztam vele, a lépcsőházban vagy a társalgóban, néha bejött az én szobámba is, köszönt, megállt a küszöbön, átadott egy üzenetet. Tudnod kell, hogy én harmincéves voltam abban az időben, mikor Áldozó Judit házunkhoz került. Harmincéves, sok mindenben a magam ura. Cégtárs voltam a gyárban, apám – nagyon óvatosan – kezdett már önállósághoz szoktatni. Nagy jövedelmem volt, de nem költöztem el hazulról. Az emeleten laktam, két szobában. Külön feljárata volt e lakásrésznek. Esténként, ha éppen nem volt dolgom a városban, szüleimmel ebédeltem. Mindezt azért mondom el, hogy lássad, nem volt sok alkalmam találkozni ezzel a lánnyal. De első pillanattól, mikor a házba lépett, s megpillantottam az előszobában, lappangott találkozásainkban egyfajta feszültség, melyet nem lehetett félreérteni.Ez a nő mindig a szemembe nézett. Úgy, mint aki kérdez valamit. Nem a kezdő szobacicus volt ez, a falusi ártatlanság, aki lesüti szemét, ha találkozik a fiatalúrral. Nem pirult el, nem illegette magát. Mikor találkoztunk, megállt, mintha megérintették volna. Úgy, mint a pillanatban, mikor felgyújtottam a villanyt, hogy jobban lássam, s ő engedelmesen forgatta és mutatta arcát. Szemembe nézett, de olyan különösen... nem kihívóan, nem hívogatóan, hanem komolyan, nagyon komolyan, kerekre nyitott szemekkel, mint aki kérdez valamit. Örökké ezzel a kérdő, nyitott pillantással nézett reám. Örökké ez a kérdés.A teremtmény kérdése, mondotta egyszer Lázár. Hogy van egy kérdés a kreatúra öntudatának alján, s ez a kérdés így hangzik: „Miért?” Ezt kérdezte Áldozó Judit is. Miért élek, mi az értelme az egésznek?... Valahogy ezt. A különös csak az volt, hogy ezt tőlem kérdezte.S mert félelmesen szép volt, olyan méltóságteljesen, szűziesen és vad teljességgel szép, mint egy remekbe készült példánya a Teremtőnek, valami vagy valaki, akit csak egyszer sikerül ilyen tökéletesen megmintázni és anyagba önteni: természetesen hatni kezdett szépsége is a házban, életünkben, mint valamilyen állandó, makacs és néma zene. A szépség valószínűleg erő, éppen úgy erő, mint a hő, a fény vagy az emberi akarat. Kezdem hinni, hogy akarat is van mögötte: természetesen nem kozmetikus akarat, mert nem sokat tartok a szépségről, melyet mesterséges eszközökkel állítanak elő, mintegy cserzik és kikészítik, mint a dögöket. Nem, a szépség mögött, mely végre is múlandó és törékeny anyagból készül, erős akarat lobog. Egy ember mirigyeivel és szívével, értelmével és ösztöneivel, jellemével és testével tartja azt az összhangot, azt a szerencsés és csodálatos vegyítési képletet, melynek végső következése és hatása a szépség. Mondom, harmincéves voltam.

57

Látom a pillantásodon, hogy okos és romlott férfikérdéssel ezt kérded most: de mi volt itt a bonyodalom? Nem egyszerűbb, ha ilyen esetben az ember vérére és hajlamaira hallgat? Egy harmincéves férfi végre is tudja már az igazat. Tudja, hogy nincs az a nő, akit ne fektethetne ágyába, ha a nő éppen szabad, szívét és eszméletét nem foglalkoztatja más férfi, nincs semmiféle testi vagy ízlésbeli akadály közöttük, s van alkalmuk találkozni, ismerik egymást... Ez az igazság. Én is tudtam ezt az igazságot, s éltem is vele, bőségesen. Mint minden korombeli férfi, aki hozzá még nem is siralmas megjelenésű, s a tetejébe vagyonos is, éltem a nők kínálkozásával, nem tértem ki ajánlataik elől. Egy tehetős férfi körül pontosan olyan körtánc van, mint egy tetszetős nő körül. Nem szól ez a személynek: a nők magányosak, gyöngédségre, szórakozásra és szeretetre vágynak, minden európai nagyvárosban több nő él, mint férfi, s én végül is nem voltam torz, sem ostoba, finom környezetben éltem, tudták rólam, hogy gazdag vagyok: úgy éltem, mint mindenki más az én helyemben. Meggyőződésem, hogy az első hetek zavara és elfogódottsága után egyetlen barátságos szó megszelídítette és felém hajlította volna Áldozó Judit szívét. De ezt a szót nem mondtam ki. Az én számomra ez az ismeretség, ha szabad így neveznem egy fiatal cseléd jelenlétét a szülői házban, abban a pillanatban kezdett gyanús, veszélyes, érthetetlen és izgalmas lenni, mikor megtudtam, hogy ez a nő nem szeretőnek kell nekem, nem akarom ágyamba fektetni, mint mind a többieket előtte, nem akarok ötven kiló elsőrendű húst vásárolni és elfogyasztani, nem. Mit akarok?... Sokáig tartott, amíg megtudtam. Nem bántottam, mert valamit reméltem tőle. Valamit vártam tőle. Nem kalandot. Mit is?... Választ egy kérdésre, mely áthatotta addig életem.Közben éltünk, ahogy illett. Természetesen gondoltam arra is, hogy kiveszem ezt a leányt a mi környezetünkből, felnevelem, valamilyen egészségesebb kapcsolatot teremtek vele, lakást veszek neki, szeretőm lesz, aztán majd élünk, ahogy lehet. De meg kell mondanom neked, hogy mindez sokkal később, évek múltán jutott csak eszembe. S akkor már késő volt, akkor ez a nő már tudta erejét, ismerte dolgát, erősebb volt. Akkor már menekültem előle. Az első években csak azt éreztem, hogy valami történik a házban. Éjjel hazajöttem, s mély csend fogadott a lakásban, csend és rend, mint egy kolostorban. Felmentem lakásomba, az emeletre, ahol az inas pontosan előkészített mindent éjszakára, hőpalackban a hideg narancslevet, olvasmányomat és cigarettáimat. Sok virág állott mindig asztalomon, ruháim, könyveim, műtárgyaim, minden a helyén volt. Megálltam a langyos szobában és hallgatóztam. Természetesen nem gondoltam rendszeresen erre a leányra, nem gondoltam kényszerképzetszerűen arra, hogy itt van a közelben, itt alszik valahol, a személyzeti szobákban. Eltelt egy év, kettő, s annyit éreztem csak, hogy a háznak valamilyen értelme van. Mindössze annyit tudtam, hogy Áldozó Judit itt él, s nagyon szép –, mindenki tudta ezt, az inast el kellett bocsátani, s a szakácsnőt, egy magányos, öregebb asszonyt is el kellett küldeni, mert beleszeretett Juditba, s szerelmének nem tudott másként kifejezést adni, mint veszekedéssel és zsörtölődéssel –, de minderről nem beszélt senki. Talán csak anyám tudta az igazat, de ő hallgatott. Sokat gondolkoztam később hallgatásán. Anyám ösztönös volt és tapasztalt, tudott ő mindent, szavak nélkül is. Senki nem tudta a házban az inas és a szakácsnő szerelmének titkát, csak anyám, akinek bizonyosan nem voltak különösebb tapasztalatai a szerelemben, s olyan torz vágyakról, mint Judit és az öreg szakácsnő reménytelen kapcsolata, talán soha nem olvasott... De az igazat, a valóságot tudta. Öregasszony volt már, mindent tudott, semmin nem csodálkozott. Tudta azt is, hogy Judit veszélyes a házban, s nemcsak az inas és a szakácsnő számára veszélyes... Tudta, hogy mindenki számára veszélyes, aki a házban él. De apámat már nem féltette, mert apám akkor már öreg és beteg volt, s különben sem szerették egymást. Engem szeretett anyám, s később csodálkoztam, miért nem küldte el idejében a veszélyt a házból, mikor mindent tudott?... Elmúlt az élet, vagy majdnem elmúlt, amíg végre megértettem.Hajolj közelebb. Anyám kívánta számomra ezt a veszélyt.Úgy lehetett az, hogy ő nagyobb veszélytől féltett engem. Tudod mitől?... Nem is gyanítod?... A magánytól, attól a félelmes magánytól, melyben eltelt életük, apám és anyám élete, az egész diadalmas, beérkezett, szertartásos osztály élete. Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb... a magányosodás folyamata ez. Mikor olyanok lesznek, mint a gépek. Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend, aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük, de rendje van szórakozásaiknak, hajlamaiknak, szerelmi életüknek is, előre tudják, melyik órában öltözködnek, reggeliznek, dolgoznak, szeretnek, szórakoznak, művelődnek... Rend van körülöttük, eszelős rend. S ebben a nagy rendben lassan megfagy körülöttük az élet, mint ahogy egy expedíció körül, mely messzire készült, virágzó tájak felé, egyszerre befagy a tenger és a világ, s akkor nincs többé terv és szándék, csak hideg és mozdulatlanság. S ennyi a halál, a hideg és a mozdulatlanság. Ez a folyamat lassú és feltartóztathatatlan. Egy napon megkocsonyásodik a család élete. Minden fontos lesz, minden részlet, de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet... Oly gondosan öltöznek reggel és este, mintha valamilyen vészes

58

ünnepélyességhez öltenének köntöst, temetéshez, vagy esküvőhöz, vagy bírói ítélethirdetéshez. Társaságba járnak és vendégeket fogadnak, de minden mögött a magány van. S amíg várakozás él e magány mögött a szívekben és a lelkekben, addig elbírják valahogyan az életet, élnek... nem jól, nem emberhez méltóan, de élnek, van értelme, felhúzni reggel a gépezetet, hogy estig ketyegjen.Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt mívelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?... – tudják jól, hogy a több pénz, a tökéletesebb rovargyűjtemény, az új szerető, az érdekes ismeretség, a kitűnően sikerült estély és a még sokkal kitűnőbben viszonzott garden party, mindez nem segíthet... Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan „intéznek” valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Gyorsan, embereket! Vagy kutyákat! Vagy gobelineket! Vagy részvényeket! Vagy gótikus tárgyakat! Vagy szeretőket! Gyorsan, mielőtt kiderül... Így élnek. Így éltünk. És nagyon gondosan öltözködtünk. Ötvenéves korában apám már olyan gondosan öltözött, mint egy presbiter vagy katolikus pap, mise előtt. Inasa hajszálpontosan ismerte szokásait, már korán hajnalban előkészítette egy sekrestyés gondosságával a ruhát, cipőt, nyakkendőt, s apám, aki bizonyosan nem volt hiú ember, s nem sokat törődött külsejével, egy napon rögeszmés aprólékossággal kezdett vigyázni, hogy öreguras és méltóságteljes ruházata kifogástalan legyen, soha egy porszem a kabáton, soha egy gyűrődés a nadrágon, soha egy folt vagy ránc az ingen, a galléron, soha egy rojtos nyakkendő... igen, mint egy pap, mikor beöltözik a szertartáshoz, úgy vigyázott. S aztán, öltözés után, kezdődött a másik rendtartás, a reggeli, vagy a kocsi előállt rendtartása, az újságolvasás, a posta, az iroda, a tisztelgő és beszámoló hivatalnokok és üzletfelek, a klub és a társas élet... s mindezt olyan feszült figyelemmel, olyan aggályos műgonddal, mintha figyelné az egészet valaki, mintha este számot kellene adni e szakrális cselekedetekről. Ettől félt anyám. Mert e rendtartás és öltözködés, e gobelingyűjtés és klublátogatás, e társas élet és vendéglátás mögött már a magány rémei mutatkoztak, mint a jéghegyek a meleg tengerben. Tudod, bizonyos életmódokon és társadalmi rendszereken belül úgy jelentkezik a hozzávaló életkorban a magány, mint a betegség az elkopott szervezetben. Az ilyesmi nem történik napra, az élet igazi válságai, a betegség, a szakítás, a végzetes emberi kapcsolás, mindez nem úgy történik, hogy egy bizonyos órában kijelentenek, vagy megállapítanak, vagy észlelnek valamit. Mikor észleljük a döntő eseményeket, legtöbbször már meg is történt minden, s már nincs is más dolgunk, mint beleegyezni, az ügyvédhez szaladni vagy orvost, papot hívatni. Mert a magány is a betegség egy neme. Pontosabban, a magány már nem is betegség, hanem állapot, melyben elhelyezkedett az, akit a magány körülzár, mint a kitömött állat a ketrecben. Nem, a betegség a magányt megelőző folyamat, melyet én a jegesedés folyamatának neveztem el. S ettől féltett anyám.Tudod, bizonyos gépiesedés következik be az életben. Minden kihűl. A szobák egyformán melegek, tested hőmérséklete még mindig harminchat egész hattized, érlökésed nyolcvan, s van pénzed a bankban vagy a vállalatban. Hetenként egyszer elmégy az operába is, vagy egy színházba, lehetőleg olyan színházba, ahol derűs darabokat játszanak. A vendéglőkben könnyen étkezel, a bort ásványvízzel kevered, mert megtanultad az egészség leckéjét.Nincs itt semmi baj. Háziorvosod, ha csak jó orvos, de nem igazi – a kettő nem ugyanaz –, a féléves vizsgálat után elégedetten szorongatja kezedet. De ha igazi orvos a háziorvosod, tehát olyan másíthatatlanul és figyelmesen orvos, mint ahogy egy pelikán semmi más, csak pelikán, s egy hadvezér akkor is hadvezér, amikor éppen nincs csatában és lombfűrészel vagy keresztrejtvényt fejt: ha így orvos, akkor nem lesz nyugodt a féléves vizsgálat után és nem szorongatja elégedetten kezedet, mert a szív, a tüdő, a vese és a máj működése hiába kielégítő, életed működése nem kielégítő, mert már érezni rajtad a magány hűvösségét, mint ahogy a tengerjáró hajókon a finom műszerek megérzik az egyenlítő környékén is, balzsamos hőségben, hogy veszély közeledik a szürkéskék tengeren, közeledik a hideg halál, a jéghegy. Nem jut másféle hasonlat eszembe, azért ismétlem ezt a jéghegyet. De talán azt is mondhatnám – Lázár bizonyosan különb hasonlatokat mondana –, hogy olyasféle hűvösség ez, mint amilyent nyáron érzel, a lakásokban, melyeket elhagytak az otthoniak, nyaralni mentek, a lakást behintették kámforral, a szőnyegeket és prémeket újságpapírba csavarták, s künn nyár volt, forróság és perzselő lobogás, s a csukott zsaluk mögött a magányos

59

bútorok, az árnyas szobák teleszívták magukat azzal a hűvös szomorúsággal, melyet az élettelen holmik is érzékelnek, melyet minden és mindenki érzékel, felszív és kisugároz magából, minden és mindenki, aki egyedül marad.S az ember azért marad egyedül, mert gőgös, és nem meri elfogadni a szeretet kissé félelmes ajándékát. Mert szerepe van, amit fontosabbnak érez, mint a szeretet élményét. Mert hiú. Minden polgár hiú, ha igazi. Most nem a kontár polgárokról beszélek, akik éppen csak viselik ezt a címet és rangot, mert pénzük van vagy kinevezték őket egy magasabb rangosztályba. Ezek csak bugrisok. Az alkotó és megóvó polgárokról beszélek, az igaziakról. Ezek körül egy napon kristályosodni kezd a magány.S akkor fázni kezdenek. Aztán ünnepélyesek lesznek, mint a nemes műtárgyak, a kínai vázák vagy a reneszánsz asztalok. Ünnepélyesek lesznek, gyűjteni kezdenek merőben ostoba, felesleges címeket és kitüntetéseket, mindent elkövetnek, hogy méltóságosak vagy kegyelmesek lehessenek, bonyolult vállalkozásokkal töltik idejüket, hogy megszerezhessenek egy érdemrendet, vagy egy új címet, hogy alelnökök vagy valóságos elnökök, vagy éppen díszelnökök lehessenek... Ez már mind a magány. Boldog népeknek nincsen történelmük, így tanítják, boldog embereknek nincs címük, rangjuk, nincs fölösleges világi szerepük.Ezért féltett anyám. Talán ezért tűrte el a házban Áldozó Juditot, akkor is, amikor már érezni kellett azt a veszélyes sugárzást, mely jelenlétéből áradt. Mondom, nem „történt” semmi... majdnem azt mondhatnám, sajnos, nem történt semmi. Csak éppen eltelt három év. S egy este, karácsony előtt – a gyárból jöttem haza, s felmentem kedvesemhez, az énekesnőhöz, aki egyedül volt otthon e délután, a szép, meleg és unalmas lakásban, melyet én rendeztem be neki, s átadtam ajándékomat, mely éppen olyan szép és unalmas volt, mint kedvesem, az énekesnő, s mind a többi kedvesek és lakások és ajándékok, melyekkel azelőtt is bíbelődtem már – mondom hazajöttem, mert karácsony délutánja volt, s este nálunk vacsorázott a család. S akkor megtörtént. Bementem a társalgóba, a zongorán már ott állott az ünnepélyesen feldíszített, csillogó fa, s máskülönben félhomály volt a szobában, csak Áldozó Judit térdelt a kandalló előtt.Karácsony délutánja volt, s én a szülői házban, karácsony estéjét megelőző órákban, feszélyezetten és egyedül éreztem magam. S ugyanakkor tudtam azt is, hogy ez most már mindig így lesz, egész életemben, mindig, ha nem történik valamilyen csoda. Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.De ezt a délutánt természetesen nagyon sok délután, éjszaka és reggel előzte meg, napok, amikor láttam Áldozó Juditot, s nem gondoltam láttára semmi különöset. Az ember, ha a tenger mellett él, nem gondol mindig arra, hogy a tengeren el is lehet utazni Indiába, vagy bele is ölheti magát a fürdőző. Legtöbbször csak él az ember a tenger mellett, fürdik vagy könyvet olvas. De ezen a délutánon megálltam a sötét szobában, s néztem Juditot – fekete szobalány egyenruhát viselt, ahogy én szürke fiatal–gyáros egyenruhát viseltem, s éppen készültem szobámba, hogy felöltsem az esti ünnephez való fekete egyenruhát: – ezen a délutánon megálltam a félsötét szobában, néztem a karácsonyfát, a térdelő nőalakot, s egyszerre megértettem mindazt, ami három év alatt történt. Megértettem, hogy a nagy cselekmények egészen szótlanok és mozdulatlanok, a látható és érzékelhető cselekmények mögött van egy másik, mely olyan lomha, mintha egy szörny aludna valahol, a tengerek és az erdők mögött, egy ember szívében, egy lomha szörny, valamilyen őslény, s ez ritkán mozdul csak, nyújtózik, ritkán nyúl valami után, s ez is te vagy, ez a másik szörny. S van valamilyen rend is a mindennapok mögött, mint a zenében vagy a számtanban... kissé romantikus rend. Nem érted?... Így éreztem. Mondom, hogy művész vagyok, csak nincs hangszerem.A lány elrendezte a kandallóban a fahasábokat, s megérezte, hogy ott állok mögötte és nézem, de nem mozdult. Nem fordította felém fejét. Térdelt és előrehajolt, s ez a testtartás mindig érzéki is. Egy nő, ha térdel és előrehajol, még munka közben is átalakul érzéki jelenséggé. Ezen nevetni kezdtem. De nem nevettem frivolan, inkább csak jókedvűen, mint aki megörül annak, hogy a nagy pillanatokban, a döntő és válságos másodpercekben is számolnunk kell azzal, hogy van bennünk s egymáshoz való kapcsolatainkban egyfajta otromba emberiesség, valamilyen tuskószerű idétlenség, s a nagy indulatok, patetikus érzések ilyen testtartásokkal és mozdulatokkal függenek össze, mint például ez is volt, ez a térdelő nő a félhomályos szobában. Az ilyesmi nevetséges és szánalmas. De az érzékiség, az a nagy erő, mely megújítja a világot, melynek minden élőlény rabszolgája és alkatrésze, ilyen nevetséges mozdulatokból áll össze fenséges tüneménnyé. Erre is gondoltam, abban a pillanatban. S természetesen arra, hogy én kívánom ezt a testet, s ebben van valami feszült sorsszerűség, van benne valami aljas és megvetni való is, de a valóság az, hogy kívánom. S a valóság az is, hogy nemcsak a testet kívánom, mely ilyen otromba helyzetben mutogatja most magát, hanem azt is, ami e test mögött van, sorsát, érzéseit és titkait. S mert nagyon sokat éltem nőkkel, mint

60

minden korombeli, gazdag és nagyjából semmittevő fiatalember, tudtam azt is, hogy érzéki megoldások véglegesen és hosszú időre nincsenek nők és férfiak között, az érzéki pillanatok önmagukban újulnak meg és omlanak el a semmiben, a megszokásban és a közönyben. S ez a szép test, ez a tömör far, ez a karcsú derék, ez a széles és mégis arányos váll, ez a kedves, kissé oldalt hajlított nyaka gesztenyebarna pihékkel, ezek a húsos, kellemes formájú lábszárak, ez a női test nem a legszebb a világon, s én magam ismertem, birtokoltam és ágyamba cipeltem már arányosabb, szebb, izgalmasabb testeket is – de most nem erről volt szó. S tudtam azt is, hogy az a hullám és lengés, mely a vágyakozás és a kielégülés, a szomjúság és a csömör között örökké mozgatja az embert, vonzza és taszítja az emberi természetet, nem ismeri a békét és a megoldást. Mindezt tudtam, ha nem is olyan biztosan, mint most tudom, mikor már öregszem. Lehet, hogy akkor még reménykedtem, szívem mélyén reménykedtem, hogy van egy test, egyetlenegy, mely teljes összhanggal felel a másik testre, s fel tudja oldani a vágyakozás szomjúságát és a kielégülés csömörét is valamilyen szelídebb békében – ez az álom, melyet az emberek általában boldogságnak neveznek. De a valóságban ez nincsen, s ezt még nem tudtam akkor.A valóságban csak néha történik meg, hogy a vágyakozás feszültségét, az ingert nem követi ugyanolyan bensőségű ellenőrzés, a kielégülés lehangoltsága. Aztán vannak emberek, kik olyanok, mint a disznók, minden mindegy nekik, vágy és kielégülés valamilyen közönyös síkban történik számukra. Lehet, hogy ezek az elégedettek. Én nem vágyom erre az elégedettségre. Mondom, mindezt akkor még nem tudtam olyan biztosan; lehet, hogy reménykedtem, s biztos az is, hogy kissé lenéztem magam és kinevettem ezt a helyzetet és az érzéseket, melyek e nevetséges helyzettel kapcsolatban is elevenek voltak bennem. Sok mindent nem tudtam akkor még, s azt sem tudtam, hogy emberek körül soha nem nevetséges egy helyzet, mikor testi és lelki végzetüknek engedelmeskednek. Ezt nem tudtam.Akkor megszólítottam a leányt. A szavakra már nem emlékszem. De a helyzetet nagyon élesen látom, mintha keskenyfilmre fényképezte volna valaki, úgy látom, mint azokat a családi mozgóképjeleneteket, melyeket gyöngéd lények és apák készítenek a nászútról vagy a kicsi első lépéseiről... Judit lassan felállt, szoknyája zsebéből előhúzta zsebkendőjét, s megtörülte a hamutól és a fahasábok fűrészporos kérgétől piszkos kezét. Ezt a jelenetet élesen látom. Akkor rögtön beszélgetni kezdtünk, félhangon és sebesen, mintha tartani kellene attól, hogy valaki belép a szobába, mint az összeesküvők, nem is, mint a tolvaj és cinkosa... Mert most meg kell neked mondanom valamit. Szeretném őszintén elmondani az egészet, s mindjárt megérted, hogy ez nem könnyű... Mert nem valamilyen szoknyadolog, öregem, amit elmesélek itt, nem gáláns történet, nem. Annál valamivel rosszkedvűbb ez a történetem, s csak annyira az enyém, mert én is szereplője voltam... nagyobb erők hatottak abban a pillanatban közöttünk, nagyobb erők mérkőztek a mi sorsunkon át. Hát mondom, csendesen beszéltünk. Ez, végre is, természetes volt: én voltam az úr, ő a cseléd, bizalmasan beszéltünk a házban, ahol ő a személyzethez tartozott, bizalmas és nagyon komoly dologról váltottunk szavakat, minden pillanatban beléphetett valaki, anyám, vagy más, az inas, aki féltékeny is volt Juditra... egyszóval a helyzet és a tapintat is megparancsolta, hogy csendesen beszéljünk. Ő is érezte, természetesen, hogy itt és most csak suttogni lehetett.De én éreztem valami mást is. Beszélgetésünk első pillanatától éreztem, hogy itt most másról van szó: nemcsak egy férfi szól egy nőhöz, aki tetszik neki, akitől akar valamit, akit meg akar szerezni a maga kedvtelése számára, nem. Még csak nem is azt éreztem elsőrendűen, hogy szerelmes vagyok ebbe a jól megtermett, szép és fiatal nőbe, bomlok utána, kitört rajtam a kandüh, vér tódul a fejembe, szétütöm a világot, de megszerzem, megveszem, elveszem magamnak ezt a nőt. Ez mind elég unalmas. Minden férfi életében megesik, nem is egyszer. A nemi éhség tud olyan csikaró és kegyetlen lenni, mint a gyomor éhsége. Nem, ennek a suttogásnak más oka volt... tudod, soha nem éreztem azelőtt ezt az elővigyázatot. Mert én most nemcsak a magam ügyéért kezdettem szólani, hanem valaki vagy valakik ellen... s ezért beszéltem ilyen halkan. Ez már komoly volt, komolyabb, mint a fiatal nagyságos úr és a szemrevaló szobacicus gáláns regénye. Mert amikor ez a nő felállott, s a zavar legcsekélyebb jele nélkül, mint mondani szokták, kezeit törölgette és szembenézett velem, kerekre nyitott szemekkel, nagyon figyelmesen – már felöltözött az esti felszolgáláshoz, fekete ruhát viselt, fehér kötényt és fehér bóbitát, olyan volt, mint az operettekben a szobaleány, nevetségesen olyan – éreztem, hogy a szövetség, amit kínálok, nemcsak egy vágy kielégülésének szövetsége, hanem mindenekelőtt szövetség valami és valakik ellen. S ő is érezte ezt. Rögtön a lényegesről beszéltünk, átmenet és kertelés nélkül, igazán úgy, ahogy egy főúri palotában vagy egy fontos hivatalban, mondjuk egy minisztériumban, ahol nagy jelentőségű okmányokat és titkos iratokat őriznek, beszélhet a két összeesküvő, az egyik, aki alkalmazott e hivatalban, s a másik, aki bejáratos ide, s most végre van két percük, hogy megbeszélhessék a közös vállalkozást, suttogva, úgy, mintha másról beszélnének, nagy

61

izgalomban, de mégis úgy, mintha az egyik dolgát végezné közben, s a másik éppen csak átment a szobán és megszólította... Nincs sok idejük. Minden pillanatban beléphet a főnök vagy átmehet a szobán egy gyanakvó hivatalnok, s ha együtt látják ezeket ketten, rögtön gyanús lesz a vállalkozás. Ezért a lényegesről beszélgettünk, első pillanattól, s Áldozó Judit közben néha a tűzre nézett, mert a nagy fahasábok nedvesek voltak, s nem fogtak rögtön tüzet. Ezért még egyszer letérdelt a kandalló elé, s a fújtatóval éleszteni kezdte a lángot, s én is melléje térdeltem és eligazítottam a sárgaréz tűzkutyákat, ahogy kellett és segítettem éleszteni a tüzet. S közben beszéltem.Mit mondtam neki?... Várj, rágyújtok. Nem, most már mindegy. Ilyenkor már nem számolom a cigarettát. Különben is, sok minden mindegy.De hát akkor úgy éreztem, hogy minden nagyon fontos, amit mondok és ami történik majd. Nem volt időm udvarolni neki, negédeskedni vele. Mindez fölösleges is volt. Azt mondtam, hogy élni szeretnék vele, bejelentésem nem lepte meg. Nyugodtan hallgatott, a tüzet nézte, aztán szembe nézett, nagyon komolyan, de csodálkozás nélkül. Utólag úgy érzem, méregetett abban a pillanatban, mintegy megmérte erőimet, ahogy a parasztleány nézheti a legényt, aki hetvenkedik előtte, s azt mondja, fel tud emelni ilyen meg olyan súlyokat is, teli zsák búzát, vagy valami hasonlót. Ő is méregetett, de nem izmaim vizsgálgatta, hanem a lelkemet. Mondom, most úgy érzem, mintha kissé gúnyos pillantással vizsgált volna, néma és szelíd gúnnyal. Mint aki ezt mondja: „Nem vagy te olyan erős. Nagy erő kell ahhoz, barátom, hogy te velem élhess. Beleszakad a derekad.” Ezt mondta a pillantása. Éreztem ezt, s még halkabban és még gyorsabban beszéltem. Azt mondtam, hogy mindez nagyon nehéz lesz, mert az egész helyzet lehetetlen, apám soha nem egyezne bele, hogy elvegyem, s valószínű, hogy más nehézségek is akadnának. Például, mondottam, az is valószínű, hogy engem feszélyezne egy ilyen házasság családommal és a világgal szemben, s nem igaz, hogy egészen meg lehet tagadni a világot, amelyhez tartozunk, melytől mindenfélét kaptunk. S valószínű, hogy ez a feszélyezettség, ez a rossz alapérzés előbb-utóbb megrontaná kettőnk viszonyát is. Láttam ilyesmit, ismertem embereket az én világomban, akik mélyen rangjukon alul kötöttek házasságot, s ezek a kapcsolatok mind szerencsétlenek voltak.Ilyen ostobaságokat beszéltem. Mindezt természetesen komolyan gondoltam, nem gyávaságból beszéltem így, nem kerestem kibúvókat. S ő megértette, hogy őszintén beszélek, komolyan nézett reám, intett, hogy ő is így gondolkodik. Mintegy biztatott, hogy keressek még érveket, melyek rögtön, az első pillanatban bizonyítják, mennyire lehetetlen ez az ötlet, mennyire képtelenség az egész: érvekkel, meggyőző igazságokkal bizonyítsam, hogy az egész őrültség. S csakugyan kerestem is ilyen érveket. Ő nem szólt, egyetlen szót sem, pontosabban, csak a végén szólt, s akkor nagyon röviden. Engedte, hogy beszéljek. Magam sem értem, hogyan történt, de másfél órán át beszéltem vele, a kandalló előtt, s ő mindvégig térdelő helyzetben maradt, s én ott ültem mellette az alacsony angol bőr karosszékben, a tűzbe néztem és beszéltem, s nem jött be senki a szobába, nem zavart senki. Van valamilyen láthatatlan rendezés az életben: mikor egy helyzet úgy alakul az emberek életében, hogy valamit véghez kell vinni vagy meg kell csinálni, az életkörülmények is cinkosok lesznek, igen, a helyszín és a tárgyak is, a közelben élő emberek is öntudatlan cinkosai lesznek az ilyen helyzetnek. Nem zavart bennünket senki. Már este volt, hazajött apám, Juditot már bizonyosan keresték a tálalóban, ahol vacsorához készítették elő a tálakat és evőeszközöket, a házban már mindenki felöltözött az estéhez, de bennünket nem zavart senki. Később megértettem, hogy ez nem is olyan csodálatos. Az élet tökéletesen rendez minden helyzetet, ha alkotni akar.Én úgy éreztem abban a másfél órában, mintha először beszélnék valakivel, először életemben. Együtt akarok élni vele. Nem vehetem el, de ezt még nem tudom magam sem pontosan, mondtam. Mindenesetre együtt kell élnünk. Kérdeztem, emlékezik-e első találkozásunkra, mikor belépett házunkba? Nem felelt, csak bólintott, hogy emlékszik. Nagyon szép volt a félhomályos szobában, amint a tűz előtt térdelt, a vörhenyes, lombszínű fényben, csillogó hajával, fejét, szép nyakát kissé oldalt hajtva, amint figyelt reám, kezében a piszkafával. Nagyon szép volt és egészen ismerős. Azt mondtam, hagyja el ezt a házat, mondjon fel, mondjon valamit, hogy haza kell utaznia, s aztán várjon meg valahol, néhány nap múlva végzek dolgaimmal, s akkor elutazunk együtt, Olaszországba, s ott maradunk sokáig, talán évekig is. Kérdeztem, szeretné-e látni Olaszországot?... Némán intett, komolyan, hogy nem – valószínűleg nem is értette kérdésemet, éppen úgy hatott reá ez a kérdés, mintha azt kérdezném, akarja-e látni IV. Henriket? Nem értette. De nagyon figyelt. A tüzet nézte, egyenes testtartással térdelt, mint a vezeklők, egészen közel hozzám, csak a kezem kellett kinyújtani. Egyszer ki is nyújtottam, megfogtam a kezét, de elvonta – nem kacéran, nem is sértődötten, nagyon természetes és egyszerű tiltakozással, mint aki társaságban, beszélgetés közben, kis mozdulattal, mellékes közbeszólással helyesbít egy elszólást.

62

Csak most láttam, hogy ez a nő a maga módján előkelő is. Az emberi anyag volt előkelő, amelyből készült. Ez meglepett, de ugyanakkor valahogyan természetesnek is éreztem. Annyit már tudtam akkor is, hogy az embereket nem a rang, a születés avatja előkelővé, hanem a jellem és az értelem. Úgy térdelt a kandalló előtt, a halvány vörös tűzben, mint egy hercegnő, sudáran, természetesen, nem büszkén, de nem is alázatosan, a zavar, az elfogódottság szemrebbenésnyi jele nélkül, mintha ez a beszélgetés lenne a legtermészetesebb dolog a világon. S az egész fölött a karácsonyfa, tudod. Később mindig nevetnem kellett, ha a karácsonyfa eszembe jutott – de kissé fanyaron nevettem, megmondhatom... S Judit a karácsonyfa alatt, mint valamilyen érthetetlen és különös ajándék.S mert nem felelt semmit, végül is elhallgattam. Nem felelt kérdésemre, hogy akar-e velem élni, s arra sem, akarja-e, hogy elutazzunk, évekre, Olaszországba? S mert nem jutott más eszembe, s mert végre is, ha már eljutottam oda, hogy beszélni tudtam valakivel, mint a vevő, tudod, aki a makacs eladóval szemben mindent megkísérel, először kevesebbet ígér, aztán, mikor látja, hogy a másik hajthatatlan, az alkut nem lehet megkötni, a teljes vételárat ígéri; megkérdeztem, akar-e a feleségem lenni?... Erre a kérdésre felelt.Nem rögtön, ez igaz. Először különösen viselkedett. Haragosan nézett reám, csaknem gyűlölködve. Láttam, hogy valamilyen indulat rázza most ezt a testet, mint a rángógörcs. Reszketni kezdett; térdelt előttem és reszketett. A piszkavasat visszaakasztotta helyére, a kandalló oldalfalára, a fújtató mellé. Két karját összefonta mellén. Most olyan volt, mint egy fiatal növendék, akit a szigorú tanár térdelésre ítélt. Komoran, kínlódó arckifejezéssel bámult a tűzbe. Aztán felállt, lesimította ruháját, és ennyit mondott:– Nem.– Miért?... – kérdeztem.– Mert maga gyáva – mondta, és végignézett, nagyon lassan, nagyon alaposan, felülről lefelé. S kiment a szobából.Proszit. Hát így kezdődött. Aztán lementem az utcára, az üzleteket már csukták, az emberek karácsonyi csomagokkal siettek hazafelé. Bementem egy kis órásüzletbe, ahol apró, olcsó ékszereket is árultak. Vettem egy aranyérmét, tudod, olyan olcsó, vacak kis medaliont, amilyenben nők elhalt kedveseik vagy eleven szerelmeik arcképét viselik. Tárcámban találtam egy fényképes igazolványt, valamilyen bérletet, amely éppen lejárt az esztendő utolsó napján: a fényképet kitéptem, elhelyeztem az érmében, a kereskedőt megkértem, csomagolja be mindezt, szabályosan, mint egy ajándéktárgyat. Mikor hazamentem, Judit nyitott ajtót.A csomagot kezébe nyomtam. Nemsokára elutaztam, évekig nem tértem haza, sokkal később tudtam csak meg, hogy az érmét attól a pillanattól viselte, lila szalagon, a nyakában, s nem vette le, csak, amikor mosakodott, vagy szalagot kellett cserélni, mert a régi elkopott.Akkor minden úgy történt tovább, mintha nem is beszéltünk volna ilyen sorsdöntő dolgokról karácsony délutánján. Judit este felszolgált az inassal, másnap takarított szobámban, mint azelőtt. Természetesen már akkor is tudtam, hogy én aznap délután önkívületi állapotban voltam. Úgy tudtam ezt, mint ahogy a dühöngő elmebajosok is tudják, miközben falba verik fejüket, birkóznak az ápolóval, vagy kiszedik éjszaka egy rozsdás szeggel néhány fogukat, mind e műveletek közben tudják azért, hogy az, amit ilyen habzó szájjal elkövetnek önmaguk ellen, rendkívül káros, szégyenletes, önmagukhoz és a társadalomhoz méltatlan cselekedet. Tudják ezt, nemcsak utólag, mikor a roham már elmúlt, hanem a pillanatokban is, mikor e tébolyult és fájdalmas cselekedeteket művelik. Én is tudtam, akkor délután, a kandalló előtt, hogy amit mondok, tervelek, tökéletes esztelenség, különösen a mód, ahogyan elképzelem a dolgokat, esztelen és méltatlan hozzám, helyzetemhez. Később úgyis láttam mindig ezt a pillanatot, mint a roham pillanatát, mikor az ember elveszti az uralmat az akarat mögött, az érzékek és az érzékszervek önkényesen működnek, a lélek bíráló és fékező ereje megbénul ilyen pillanatokban. Kétségtelen, hogy életem egyetlen, komoly és szabályos idegrohamának pillanatait éltem át akkor karácsony délutánján, a karácsonyfa alatt. Judit is tudta ezt, ezért hallgatott olyan figyelmesen, mint egy családtag, aki egy napon észreveszi egy másik családtagon az idegösszeomlás jeleit. Természetesen tudott ő valami mást is: ismerte és tudta a roham okát. Ha engem valaki hallgat akkor délután – idegen vagy családtag –, feltétlenül orvost küld a nyakamra.Mindez azért volt meglepő számomra is, mert máskülönben nagyon megfontoltan intéztem addig, s azután is mindent az életben.Kissé talán túlságos megfontoltsággal is. Talán éppen az hiányzott cselekedeteimből, amit hirtelen elhatározásnak, spontánságnak neveznek. Soha nem cselekedtem közvetlenül, csak úgy az ötlet, vagy a pillanat kedvéért, mert hajlam, vagy lehetőség kínáltak, vagy követeltek valamit. A gyárban, az üzleti életben is az volt a hírem, hogy megfontolt ember vagyok, aki sokáig tűnődik, amíg elszánja magát

63

valamire. Életemnek ez az egyetlen idegrohama tehát legjobban engem lepett meg, mert hiszen pontosan tudtam beszélgetés közben, hogy őrültség, amit mondok, s mindez nem így lesz, ahogy tervezem, s egészen másképpen kellene cselekednem, ravaszabban, vagy óvatosabban, vagy erőszakosabban. Tudod, én a szerelemben addig a cash and carry törvényének elve szerint cselekedtem, mint az amerikaiak a háborúban: fizess és vidd el... Így gondolkoztam. Ez a gondolkozás nem volt előkelő, de föltétlenül egészségesen önző volt. Most azonban nem fizettem és nem vittem el, amit akartam, hanem kértem, magyaráztam, mégpedig lehetetlen módon, olyan helyzetben, amely feltétlenül megalázott.De az önkívületre nincsen magyarázat. Egyszer betör minden életbe... s talán nagyon szegény az olyan élet, mely fölött nem rohan el legalább egyszer az ilyen rohamok szélvihara, nem rázza meg az efféle földrengés egy élet épületének alapfalait, nem tépi föl a tetőzet cserepeit ez a tornádó, melynek süvöltése mindent elmozdít egy pillanatra, amit az értelem és a jellem addig rendben tartottak. Velem megtörtént... Azt kérded, bánom-e? Nem bánom. De azt sem mondom, hogy ez volt életem értelme, ez a pillanat. Megtörtént ez is, mint egy betegség, s mikor az ember heveny betegségen esik át, a lábadozót legokosabb utazni küldeni, külföldre. Ezt cselekedtem én is. Az ilyen utazás természetesen mindig menekülés. De elébb, mint aki biztosat akar tudni, megkértem Lázárt, barátomat, az írót, fogadja egyszer ezt a leányt, nézze meg, beszéljen vele. S megkértem Juditot, menjen el Lázárhoz. Most már tudom, hogy neki volt igaza, gyáva voltam, ezért cselekedtem így. Tudod, mintha orvoshoz küldtem volna, hogy vizsgálja meg, egészséges-e... Végre is, csaknem az utcán szedtem föl, valahol a világban, mint az újkori hadijelentések mondják. Szánalommal hallgatott meg, mikor ezt kértem tőle. De nem tiltakozott, elment Lázárhoz, ahogy kértem, némán és bizonyosan megsértve, mint aki ezt mondja: „Rendben van, ha akarod, elmegyek az orvoshoz és tűröm, hogy megvizsgáljanak”. Lázár, igen. Különös viszony volt ez közöttünk.Egykorúak voltunk, iskolatársak. Harmincöt éves elmúlt már, amikor felkapta nevét a hír; addig úgyszólván nem is hallottak felőle. Kis, reménytelen folyóiratokba írt rövid, különös írásokat, melyek mindig úgy hatottak reám, mintha a szerző kinevetné az olvasókat, mélyen megvetné az egész találmányt, az írást, a nyomtatást, az olvasót és bírálatot is. Nem írt le soha egyetlen szót sem, melyből ilyesféle véleményére lehetett volna következtetni. Miről is írt? A tengerről vagy egy régi könyvről, vagy egy jellemről, nagyon röviden, két–három oldalt egy folyóiratban, mely mindössze néhány száz, talán ezer példányban jelent meg. Ezek az írások oly zártak voltak, mintha idegen, különös néptörzs nyelvén mondaná el valaki észrevételeit a világról és arról, ami a világ mögött van. Ez a néptörzs – így éreztem, mikor első írásait olvasgattam – kivesző, már kevesen élnek csak, nagyon kevesen beszélik ezt a nyelvet, Lázár írásainak anyanyelvét. Amellett hűvösen, szépen beszélt és írt magyarul, szabályosan és tisztán; ő mondotta nekem, hogy mindennap, reggel és este olvassa Arany Jánost, mint ahogy az ember mindennap többször szájat mos… De írásai mégis inkább erről a másik nyelvről adtak hírt.Aztán egyszerre híres lett. Miért?... Nem lehetett megmagyarázni. Kezek nyúltak feléje, először szalonokban, aztán vitadobogókon, majd napilapokban, mindenfelé találkoztál nevével. Egyszerre utánozni is kezdték, a lapok és folyóiratok megteltek Lázár-könyvekkel és -cikkekkel, melyeket nem ő írt, s mégis ő volt titkos szerzőjük. Különösképpen a nagyközönség is érdeklődött iránta: ezt senki nem értette, mert írásaiból minden hiányzott, ami szórakoztatja vagy elringatja, megnyugtatja vagy kielégíti az embereket: mintha szóba sem állana az olvasóval. De ezt is megbocsátották neki. Néhány év múltán az elsők között volt abban a különös versenyben, ami a szellemi élet világi része; szövegeit úgy magyarázták, mint a keleti, ősrégi szövegeket a felsőbb iskolákban. Mindez nem változtatott rajta. Egyszer, a siker pillanatában, megkérdeztem tőle, mit érez, nem bántja-e fülét ez a zsivajgás, melyben természetesen sok volt a gáncs rikoltozása is, a gyűlölet és irigység jogos, vagy jogosulatlan vádbeszéde. De az egész hangzavar összemosódott, s az egészből élesen és tisztán kihallatszott a neve, mint az első hegedű hangja a zenekarból. Kérdésemet figyelmesen meghallgatta, és elgondolkozott. Azt mondta, nagyon komolyan: „Ez az író bosszúja”. Semmi mást nem mondott.Én tudtam róla valamit, amit a világ nem tudott: ez az ember játszott. Mindennel játszott, emberekkel, helyzetekkel, könyvekkel, azzal a titokzatos tüneménnyel is, amit általában irodalomnak neveznek. Ő egyszer, mikor megvádoltam ezzel, azt mondotta, vállát vonogatva, hogy a művészet, titokban és mélyen, a művész lelkében, semmi egyéb, mint a játékösztön egyik megnyilvánulása. És az irodalom? – kérdeztem akkor. – Az irodalom mégiscsak több, mint a művészet, az irodalom válasz és erkölcsi magatartás... Komolyan és udvariasan meghallgatott, mint mindig, ha mesterségét hoztam szóba előtte, s aztán annyit mondott, hogy ez igaz, de az ösztön, mely a magatartást táplálja, játékos ösztön, s máskülönben is, az irodalomnak, mint a vallásnak, végső értelme mégiscsak a forma, s ami forma, az már művészet is. Kitért a kérdés elől. A nagyközönség és a bírálók természetesen nem tudhatták, hogy ez az ember egyforma

64

komolysággal tud eljátszani egy kismacskával, mely cérnagombolyagot kerget a napfényben, s egy bölcseleti vagy erkölcsi problémával: egyforma komolysággal, tehát belülről egyformán kötetlenül, egészen odaadva figyelmét a tüneménynek, vagy a gondolatnak, s nem adva oda szívét semminek. Ő volt a játszótárs. Ezt nem tudták róla... S ő volt a szemtanú is életemben: ezt sokszor megbeszéltük, teljes nyíltsággal. Tudod, minden embernek van valakije, aki ügyésze, ellenőre, bírája, s ugyanakkor kissé cinkosa is abban a rejtelmes és félelmes perben, ami az élet. Ez az ember a szemtanú. Ő az a valaki, aki teljesen lát és ismer téged. Minden, amit csinálsz, kissé az ő számára is készül, mikor sikered van, ezt gondolod: „Vajon ő elhiszi-e?... ” A szemtanú a háttérben áll, életünk hosszat. Kényelmetlen játszótárs az ilyen. De szabadulni nem tudsz, talán nem is akarsz tőle.Ez az ember volt az én életemben Lázár, az író, akivel végigjátszottuk az ifjúság és a férfikor különös, mások számára érthetetlen játékait. Ő volt az egyetlen, aki tudta, s akiről én is tudtam, egyedül, hogy hasztalan vagyunk a világ szemében felnőtt emberek, komoly gyáros és híres író, hiába vagyunk a nők szemében izgatott, vagy bánatos, vagy szenvedélyes férfiak... a valóságban a legtöbb és a legjobb, amit meg tudtunk őrizni az életben, ez a szeszélyes, bátor és könyörtelen játékvágy volt, amellyel eltorzítottuk, s ugyanakkor megszépítettük egymás számára az élet hazug és ünnepélyes színjátékát.Ha összekerültünk, mint a gonosztevők az emberi társaságban, titkos jeladás nélkül is megértettük egymást, és játszani kezdtünk.Sok játékunk volt. Volt a Kovács úr-játék: ezt elmondom, hogy megértsed, mi volt közöttünk? Ezt a játékot úgy kellett játszani, átmenet nélkül, társaságban, a többi Kovácsnék és Kovácsok között, hogy semmit ne észleljenek, ne is gyanítsák a játékot. Tehát találkoztunk valahol, emberek között, s azonnal rákezdtük. Mit mond Kovács úr a másik Kovács úrnak, ha éppen arról beszélnek a társaságban, hogy a kormány megbukott, vagy kiöntött a Duna és elsöpört községeket, vagy a híres színésznő válik, vagy a neves politikusról kiderül, hogy sápot húzott a közpénzekből, vagy a nagy erénycsősz agyonlőtte magát egy találkahelyen?... Kovács úr ilyenkor hümmög. Aztán ezt mondja: „Mert az úgy van, kérem”.S most mond valamilyen bődületes közhelyet, például ezt: „a víznek egyik sajátsága, hogy nedves”, vagy ezt: „az emberi lábnak az a sajátsága, ha vízbe helyezi az ember, akkora láb nedves lesz”. Vagy ezt mondja: „Hát van ilyen is, meg olyan is, kérem”. Az összes Kovácsnék és Kovács urak ezt mondják, a világ teremtése óta. S ha a vonat elindul, ők ezt mondják: „Elindult”. S ha megáll a vonat Füzesabonyban, ők ezt mondják, nagyon komolyan és ünnepélyesen: „Füzesabony”. S mindig igazuk van. S a világ talán azért olyan felfoghatatlanul aljas és reménytelen, mert a közhelynek mindig igaza van, s csak a lángész és a művész mer fricskát adni a közhelynek, feltárni a közhelyben azt, ami halott és életellenes benne, megmutatni, hogy az illedelmes és tételes Kovács úrféle igazság mögött van egy másik, örökké, s ez a másik igazság tótágast áll és fütyül Füzesabonyra, s nem lepődik meg, ha az erénycsőszt, a magas rangú hivatalnokot rózsaszín kombinéban találják meg a titkosrendőrök, amint éppen ott lóg a találkahely ablakkilincsén... A Kovács úr–játékot igazán tökéletesen játszottuk Lázárral, a Kovács urak nem gyanítottak semmit, mindig lépre mentek. Ha politikáról beszélt Kovács úr, Lázár vagy én habozás nélkül feleltük: „Mert az úgy van, kérem: az egyiknek is igaza van, de a másiknak is van valami igaza. Mindenkit meg kell hallgatni, kérem.” Aztán volt „a mi időnkben”-játék, s ez sem volt rossz. A mi időnkben tudniillik, ugyebár, minden jobb volt, a cukor édesebb volt, a víz vizesebb és a levegő levegősebb volt, a nők nem szaladtak ölelkezni a szeretőjükkel, hanem inkább sulykoltak egész nap a folyóban, napszállatig, s ha a nap lement, akkor még tovább sulykoltak egy kis ideig. S a férfiak, ha pénzt láttak, nem óhajtották megszerezni a pénzt, hanem eltolták a bankókat, és ezt mondták: „Ugyan, vigyék már innen ezt a pénzt. Adják a szegényeknek.” Ilyenek voltak a nők és a férfiak, a mi időnkben, kérem.Sokféle játékunk volt. Ehhez az emberhez küldtem, elutazásom előtt, Áldozó Juditot, hogy nézze meg. Mondom, mint egy orvoshoz. Judit délután járt fenn nála; este aztán találkoztam Lázárral. „Nézd” – mondta. – „Mit akarsz? Ez most már megtörtént”. Gyanakodva hallgattam. Féltem, hogy most is játszik. Belvárosi kávéházban ültünk, mint most veled. Cigarettaszipkáját forgatta mindig hosszú szipkákból szívta a cigarettát, mert állandóan nikotinmérgezése volt, s bonyolult terveken és találmányokon törte fejét, melyek segítségével megválthatja az emberiséget e méreg kínos következményeitől –, s oly komolyan, figyelmesen nézett reám, hogy gyanakodni kezdtem. Féltem, hogy ugrat, kitalált valamilyen új játékot, megjátssza, hogy ez a dolog csakugyan fontos, életbevágó, s aztán a szemembe nevet, mint annyiszor már, s bebizonyítja, hogy semmi nem fontos és életbevágó, mindez csak olyan Kovács úr–dolog: csak a kispolgár hiszi, hogy a világegyetem miatta forog, s a csillagképek szabályosan eligazodnak az ő sorsa körül. Tudtam, hogy polgárnak tart – nem éppen a szó lenéző és megvető értelmében tart annak; mint ez ma divatos, nem, elismeri, hogy polgárnak lenni erőfeszítést is jelent, nem néz le származásom, modorom és meggyőződéseim

65

miatt, mert neki is nagy véleménye van a polgárságról –, csak éppen reménytelenül tart annak. Úgy érzi, van helyzetemben valami reménytelen. Azt mondotta, a polgár mindig menekül. De Áldozó Juditról nem volt hajlandó beszélni többet. Másról beszélt, udvariasan és határozottan.Később sokat gondoltam erre a beszélgetésre. Tudod, úgy emlékeztem vissza erre, mint a beteg, mikor később egyszer megtudja az igazat, megismeri betegsége igazi nevét és természetét, s aztán eszébe jut a délután, mikor először járt betegségével a híres orvosnál. S a tanár, a híres belgyógyász megvizsgálta, nagyon alaposan és gondosan, mindenféle műszerekkel, s aztán udvariasan másról kezdett beszélni – megkérdezte, nincs-e kedvünk elutazni, érdeklődött, láttuk-e az új, divatos színdarabot, közös ismerősökről beszél. Csak éppen arról nem beszél, amit hallani szeretnénk tőle. Végre is azért jöttünk fel hozzá, azért szenvedtük el a vizsgálat kényelmetlenségét és feszültségét, mert biztosat szeretnénk hallani – hiszen magunk sem tudjuk, mi bajunk, panaszaink általánosak, inkább csak apró tünetek, s bizonyos szorongó, általános rossz közérzés figyelmeztet, hogy valami nincsen rendben szervezetünkben és életütemünkben, s talán még reménykedünk is, hogy egy napon rendbe jöhet minden, s ugyanakkor homályosan, de félreérthetetlenül gyanítjuk, hogy a tanár már tudja az igazat, de nem mondhatja meg nekünk. S most már várni kell, amíg a tünetekből, a betegség vészjeleiből, a kezelés módszereiből megismerjük mi is, a betegek is az igazságot, melyet a tudós orvos kénytelen elhallgatni előttünk. S közben mindenki tud mindent, a beteg tudja, hogy nagyon beteg, s a tanár is tudja ugyanezt, s még azt is tudja, hogy a beteg gyanítja baját, és tudja azt is, hogy az orvos most elhallgatja előtte a betegséget. De senki nem tehet semmit, várni kell, amíg a betegség megszólal. S akkor majd gyógyítani kell, ahogy lehet.Így hallgattam Lázárt, aznap este, mikor Judit nála járt. Mindenféléről beszélt: Rómáról, egy új könyvről, az évszakok és az irodalom viszonyáról. Aztán felállt, kezet nyújtott és elment. Akkor éreztem, hogy ez nem volt játék. Szívem nyugtalanul dobolt. Éreztem, hogy sorsomra hagyott, most már egyedül kell csinálnom mindent. E pillanatban kezdettem először tisztelni kissé ezt a nőt, aki ilyen hatással volt Lázárra. Tiszteltem, féltem tőle... Néhány nap múltán elutaztam.Aztán sok idő telt el, kérlek. Erre az időre homályosan emlékezem csak. Tudod, ez volt a közjáték ideje. Nem akarlak untatni ennek az időnek emlékeivel.Négy évig utaztam, mindenfelé Európában. Apám nem tudott ennek az utazásnak igazi értelméről semmi biztosat. Anyám talán tudta az igazat, de hallgatott. Én sokáig nem észleltem semmi különöset. Fiatal voltam, s mint mondani szokás, enyém volt a világ.Akkor még béke volt... ha nem is olyan igazi béke. Két háború közötti átmenet ideje volt. A határokat nem nyitották föl egészen, de a vonatok már csak rövid ideig álldogáltak a különböző színekre festett határsorompók előtt. Az emberek, csodálatos bizalommal és önfeledtséggel, hosszú lejáratú kölcsönöket kértek egymástól –, nemcsak az emberek, hanem az országok is, s ami még csodálatosabb, nemcsak kértek, hanem kaptak is ilyen hosszú lejáratú kölcsönöket –, nagy és kis házakat építettek, s általában úgy viselkedtek, mintha az emberi élet egy fájdalmas és borzalmas időszaka tökéletesen véget ért volna, s elkövetkezett a másik időszak, amikor minden a helyén van, megint lehet tervezgetni, gyermekeket nevelni, messzire nézni, s általában mindennel foglalkozni, ami egyéni, kellemes és kissé fölösleges. Ebben a világban kezdettem utazni, két háború között. Nem mondhatom, hogy az érzés, mellyel útra keltem, s mely utam egyes állomáshelyein eltöltött, a teljes biztonság alapérzése volt. Mint akit egyszer váratlanul és alaposan kiraboltak, mind kissé gyanakvóan viselkedtünk e rövid időszakban, két háború között, Európában: mind, egyének és nemzetek is, iparkodtunk szívélyesek, nagyvonalúak és nagylelkűek lenni, de titokban – mindenesetre – revolvert szorongattunk nadrágzsebünkben, s pénztárcánkat időnként felijedt mozdulattal megkerestük kabátunk belső zsebében, szívünk fölött. Valószínű, hogy nemcsak pénztárcánkat, hanem szívünket és eszméletünket is féltettük ez években. Mégis, már lehetett utazni... Mindenfelé új házakat, városnegyedeket, új városokat, igen, új országokat is építettek. Először Északra mentem, aztán Délre, majd Nyugatra. Végül is Nyugat városaiban maradtam, több éven át. Amit szerettem, amiben hittem, itt volt olyan közvetlenül ismerős: tudod, mint mikor az ember megtanul az iskolában egy nyelvet, s aztán elutazik az országba, ahol a nyelv, melyet mi könyvből tanultunk, a bennszülöttek anyanyelve. Nyugaton igazi polgárok között éltem, akik szemmel láthatóan nem érezték szerepnek és jelszónak, sem feladatnak a polgárságot, hanem csak éltek ebben az állapotban, mint ahogy él valaki egy házban, melyet őseitől örökölt, s amely kissé szűk, homályos és divatjamúlt ugyan, de mégis a legjobb, amit ismer, nem érdemes lebontani és újat építeni helyette. Inkább csak tatarozták ezt az életformát, ímmel-ámmal. Mi, odahaza, még mindegyre építettük ezt a házat, a polgárság otthonát; a paloták és a kunyhók között építettünk egy szélesebb, bőségesebb életformát, amelyben mindenki otthonosan érezhette magát; Áldozó Judit is, talán még én is.

66

Ezekben az években homályosan gondoltam csak Juditra. Utam elején eszembe jutott még néha, mint egy heveny, lázas állapot emléke. Igen, egyszer beteg voltam és önkívületben beszéltem, behunyt szemekkel. A magányt éreztem, amint beárad jeges hullámaival életembe, féltem a magánytól, s egy emberhez menekültem előle, kinek lénye, sugárzása, mosolya azt ígérte, el tudja oszlatni ezt a félelmet. Erre emlékeztem. De most kinyílt a világ, és nagyon érdekes volt. Mindenféle szobrokat láttam, gőzturbinákat, magányos embereket, amint egy verssor zenéjének boldog derűjét élvezték, gazdasági rendszereket, melyek méltányosságot és nagylelkűséget ígértek, óriási városokat, hegycsúcsokat, gyönyörű középkori kutakat platánokkal övezett német kisvárosok négyszögletes főterén, székesegyházak tornyait, tengerpartokat, aranyszín homokkal és sötétkék óceánnal, s meztelen női testeket a parton. A világot láttam. Áldozó Judit emléke természetesen nem tudott versenyre kelni a világgal... Pontosabban: akkor még nem tudtam, hogy az erőviszonyok az efféle párbajban egyenlőtlenek. Áldozó Judit csakugyan árnyéknál is kevesebb volt a világ valóságával szemben, az élet mindent megmutatott és megígért azokban az években, kínálta a nagy végzetet, azt, hogy kiszakadva az otthon kicsinyes és szomorú díszletei közül, levetve az otthoni szerep jelmezeit, elmerüljek az élet másféle térfogataiban. S nőket is kínált az élet, mindenféle minőségben, rengeteg nőt, a világ minden nőjét, gesztenyeszín hajú, álmos–forró pillantású flamand nőket, ragyogó szemű franciákat és alázatos németeket... hát igen, mindenfélét. Éltem a világban, férfi voltam, s a nők úgy vándoroltak körülöttem is, mint minden férfi körül, üzentek és hívtak, a kacérok és a tisztességesek, akik az egész életet ígérték, vagy az egyszeri, kancsi és vad önkívületet, a titokzatos társulást, nem örökre, de nem is egy pillanatra, inkább csak egy hosszabb és rejtelmes ismerkedés idejére.A nők. Megfigyelted, milyen óvatos–bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót? Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódított, de meg nem tört, rebellis néptörzsről beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom? „A nők?... ” Mit várunk tőlük?... Gyermeket? Segítséget?... Békét? Örömet? Mindent? Semmit? Pillanatokat? Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban... De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak, nincs órával, vagy naptárral mérhető ideje?... –, s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden?S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez... S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra, testet ölt? S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.Nézz körül a világban, mindenütt ez a mesterséges vonzás sugárzik, az irodalomból és a képekből, a színpadról és az utcán... Menj be egy színházba, a nézőtéren férfiak és nők ülnek, a színpadon férfiak és nők ágálnak, beszélnek, esküdöznek, s a nézőtéren köhögnek és krákognak... De ha kiejtik ezt a szót: „szeretlek”, vagy ezt a másikat: „kívánlak”, vagy bármi hasonlót, ami a szerelemre, a birtoklásra vagy a szakításra, a boldogságra vagy a boldogtalanságra emlékeztet, abban a pillanatban halálos csend lesz a nézőtéren, ezer és ezer ember visszafojtja lélegzetét. S ezzel ügyeskednek az írók, ezzel az érzéssel zsarolják az embereket a nézőtéren. S ahová mégy, ez a mesterséges izgalom, az illatszerek, a tarka rongyok, a drága prémek, a félmeztelen testek, a testszín harisnyák, mindaz, amire semmi szükség nincsen igazában, hiszen télen sem öltöznek melegebben, mert mutogatni akarják a selyemharisnyás térdüket, s nyáron, a vizek partján csak azért öltenek fel valamilyen lágyéktakarót, mert így sejtelmesebb és izgalmasabb a női jelenség, s a festékek, a piros lábkörmök, a kék szemfesték, az aranyszín hajzatok, mindaz a sok kóc és csepű, mellyel bekenik és cicomázzák magukat... mindez egészségtelen.Te, én már ötven felé jártam, mikor megértettem Tolsztojt. Tudod, a Kreutzer–szonátát. Ő a féltékenységről beszél, de nem ez a lényeges mindabban, amit mond. A féltékenységről beszél ebben a remekműben,

67

valószínűleg, mert ő maga kínlódóan érzéki és féltékeny természet volt. De a féltékenység semmi más, csak szánalmas, megvetnivaló hiúság. Ismerem ezt az érzést is, igen... Jól ismerem. Majdnem belepusztultam. Már nem vagyok féltékeny. Érted? Elhiszed? Nézz reám. Nem, öregem, már nem vagyok féltékeny, mert nagy áron, de leküzdöttem a hiúságot. Tolsztoj még azt hitte, hogy van valamilyen megoldás, s afféle fél–állati sorsot szánt a nőknek; szüljenek és öltözzenek darócba. Ez a megoldás embertelen, beteges. De embertelen és beteges a másik is, mely a nőből mutatványos dísztárgyat csinál, érzéki remekművet. Hogyan tiszteljek valakit, hogyan adjam neki érzéseimet és gondolataimat, mikor felkeléstől a lefekvésig egyebet sem csinál, mint öltözteti, keni és feni magát, hogy tessék... állítólag nekem akar tetszeni, tollaival, prémeivel és illataival... de ez sem igaz. Mindenkinek tetszeni akar, azt akarja, hogy vágyak maradjanak megjelenése után a férfiak, minden férfi idegeiben. Így élünk. Mozi, színház, utca, kávéház, étterem, a strandok, a hegyek, mindenütt ez az egészségtelen izgatás. Azt hiszed, a természetnek szüksége van erre?... Ördögöt, fiam. Erre csak egy termelési rendnek és egy társadalmi berendezésnek van szüksége, melyen belül a nő önmagát árucikknek tekinti.Igen, igazad van, én sem tudok jobbat, mint ez a termelési és társadalmi rend... minden más kísérlet, melyet feltaláltak helyette, megbukott. Az igazság, hogy e renden belül a nő állandóan el akarja adni magát: néha tudatosan, gyakrabban tudatlanul, elismerem. Nem mondom, hogy minden nő tudatosan árucikknek érzi magát... , de nem merem hinni, hogy a nagy szabályt megcáfolják a kivételek. Nem is vádolom a nőket, nem tehetnek másként. Néha olyan halálosan szomorú ez a kínálkozás, ez a gőgös–buta, fanyaron kacér magakelletés, különösen, mikor a nő érzi, hogy nehéz a dolga, vannak szebbek, olcsóbbak és izgalmasabbak, a verseny félelmes méreteket öltött, Európa minden városában több nő él, mint férfi, a szabad pályákon nem bírnak elhelyezkedni, mit is kezdhetnek szegény, szomorú női és emberi életükkel?... Kínálják magukat. Néha erényesen, lesütött szemmel, reszkető nebáncsvirágok, akik titokban csakugyan reszketnek, hogy végül nem bántjuk őket... S aztán az öntudatosabbak, akik kemény léptekkel indulnak el mindennap e harcba, mint a római légiók katonái, akik tudják, hogy mindig egy birodalomért harcolnak a barbárok ellen... Nem, barátom, nincs jogunk szigorúan ítélni a nők felett. Csak sajnálkozni van jogunk, s talán nem is őket sajnáljuk, hanem magunkat, a férfiakat, akik nem tudják megoldani a civilizáció nagy vásárán belül ezt a lappangó, kínos válságot. Mindig ez a tudatos nyugtalanítás. Ahová mégy. Ahová nézel. S minden mögött a pénz, ha nem is mindig, de száz emberi nyomorúság mögött kilencvenkilenc esetben. Ez az, amiről nem beszélt a szent és a bölcs, mikor elmondta haragos vádbeszédét a Kreutzer–szonátában.A féltékenységről beszélt. Szidta a nőket, a divatot, a zenét, a társas élet csábításait. Csak arról nem beszélt, hogy lelkünk békéjét nem adhatja semmiféle társadalmi vagy termelési rend, nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz. Te, elfárad az ember. Én már örülök néha, hogy kopogtat az öregség. Már vágyom néha az esős napokra, amikor odaülök a kályhához, egy üveg vörösborral s egy régi könyvvel, mely régi vágyakról és csalódásokról beszél... De akkor még fiatal voltam. Utaztam, négy évig. Nők karjai között ébredtem fel, csapzott hajjal, idegen városok szobáiban. Megtanultam, amennyire tudtam a mesterségem. Megcsodáltam a világ szépségeit. Nem, igazán nem gondoltam közben Áldozó Juditra. Legalábbis nem sokat, nem tudatosan... Csak úgy, ahogy az otthon utcáira, szobáira, az otthon maradt emberekre gondolunk idegenben, az elhagyottakra, akik az emlékezés aranyfürdőjéből úgy válnak elő, mintha finom módon kissé meghaltak volna. Volt egy lázas óra, magányos voltam, polgár, megjelent egy vad és fiatal szépség ebben a magányban, beszéltem hozzá... aztán elfeledtem az egészet. Utaztam, elteltek a vándor–évek, s hazamentem. Nem történt semmi.Csak éppen annyi történt, hogy Áldozó Judit közben várt reám.Ezt természetesen nem mondta meg, mikor hazaértem és találkoztunk. Elém lépett, elvette kabátom, kalapom, kesztyűm, udvariasan és tartózkodóan mosolygott, ahogy illik, mikor a ház fiatalabb ura hazatér; olyan személyzeti mosollyal mosolygott. Szóltam hozzá, ahogy illett, mosolyogva és zavar nélkül. Éppen csak nem veregettem meg az arcát, jóindulatúan és atyásan... Várt a család. Judit ment az inassal tálalni, mert az elveszett fiú hazatért. Mindenki hangosan örvendezett; én is, hogy végre itthon lehetek.Apám még abban az évben visszavonult, s én átvettem a gyárat. Elköltöztem hazulról, villalakást béreltem a hegyoldalon, a város közelében. Most már ritkábban láttam családom, hetek múltak el, s nem találkoztam Judittal. Két év múltán meghalt apám. A nagy lakásból elköltözött anyám; a régi személyzetet szélnek eresztették. Csak Juditot vitte magával, akit most már házvezetőnőnek neveztek. Anyámhoz minden héten egyszer elmentem, vasárnap együtt ebédeltünk. Ilyenkor láttam Juditot, de soha nem beszéltünk egymással. Nyájas és udvarias viszony volt közöttünk, néha Juditkának neveztem, bizalmas jóindulattal, mint afféle

68

vénülő leányt, aki itt öregedik a házban. Igaz, valamikor, nagyon régen, volt egy bolondos óra, mikor mindenféléről beszélgettünk... Ilyesmin csak mosolyog később az ember. Fiatalság, bolondság. Ha eszembe jutott ez az óra, így gondolkoztam. S ez nagyon kényelmes volt. Nem volt őszinte, de kényelmes. Minden és mindenki a helyére került. S én megnősültem. Feleségemmel szépen, udvariasan éltünk. Később, mikor meghalt a fiam, úgy éreztem, becsaptak. A magány lappangott bennem, körülöttem, mint egy kezdődő betegség. Anyám kémlelt, de nem szólt. Aztán múltak az évek, öregedtem. Lázár is elmaradt mellőlem, néha találkoztunk még, de már nem játszottuk a régi játékokat. Úgy látszik, felnőttünk. Aki felnő, magányos. A magányos ember vagy megsértődik, s akkor elbukik, vagy köt valamilyen derűs békét a világgal. Minthogy én egy házasságon és egy családon belül voltam magányos, kissé nehéz volt megkötni ezt a derűs békét környezetemmel. Mindenesetre elfoglalt a munkám, a társaság, az utazások. Feleségem mindent elkövetett, hogy békésen és összhangban éljünk. Kissé úgy követett el mindent a béke és összhang érdekében, ahogy követ tör az ember, kétségbeesve. Nem tudtam segíteni neki. Egyszer megkíséreltem, hogy kibéküljünk, elutaztam vele Meránba... Régen volt ez.Akkor, útközben, megtudtam, hogy mindez reménytelen, nincs béke, s az életem, úgy, ahogy felépítettem, elviselhető ugyan, de csaknem értelem nélkül való. Talán egy nagy művész elviseli az ilyen magányt, rettenetes árat fizet érette, de munkája kárpótolja valamennyire. Munkája, melyet senki nem végezhet el helyette. Munkája, mely ad valami egyszerit, el nem múlót, csodálatosat az embereknek. Talán... így mondják. Így képzeltem. Lázár, akivel beszéltem egyszer erről, másképpen vélekedett. Azt mondta, a magány mindenképpen idő előtti megsemmisüléshez vezet. Nincs menekvés, ez a szabály. Nem tudom, így van-e?... Én nem voltam művész, tehát sokszorosan magányos voltam életemben és munkámban, mely nem adott az embereknek semmi különöset. Használati tárgyakat gyártottam, futószalagon állítottam elő a civilizált élet bizonyos kellékeit. Tisztességes árut gyártottam, de ezt az árut végre is nélkülem állították elő gépek és erre a célra idomított, erre a munkára betanított és fegyelmezett emberek. Mit is csináltam én a gyárban, melyet apám épített, s az ő mérnökei rendeztek be?... Pontosan bementem kilencre, mint a többi magasabb rangú hivatalnok, mert példát kell mutatni. Elolvastam a postát. Titkárom elmondta, kik kerestek telefonon, kik óhajtanak beszélni velem. Aztán a mérnökök, az eladók érkeztek, beszámoltak az üzletmenetről, felszólítottak, mondjam el véleményem egy új anyag gyártási lehetőségeiről. A kitűnően választott hivatalnokok és mérnökök – nagy részüket még apám nevelte – természetesen kész tervekkel léptek elém, melyeket én legjobb esetben kissé kifogásoltam, módosítottam. De legtöbbször csak beleegyeztem, helyeseltem. A gyár termelt, reggeltől estig, az eladók eladták az árut, a jövedelmet könyvelték, s én egész nap ott ültem hivatalomban, s mindez nagyon hasznos, szükséges és becsületes volt. Nem csaptunk be senkit, sem egymást, sem a vevőket, sem az államot, a világot. Csak magam csaptam be.Mert azt hittem, hogy mindehhez igazi, feltétlen közöm van. Ez az én munkaköröm, mint mondani szokták. Néztem a környezetemben élő emberek arcát, hallgattam beszédjüket, s iparkodtam megfejteni a titkot, vajon csakugyan kitölti-e ez a munka életüket, elégedettek-e, vagy titokban mégis úgy érzik, valami vagy valaki elhasználja őket, elszívja belőlük a legjobbat, az élet egyetlen értelmét... Akadtak közöttük, kik nem nyugodtak bele munkakörükbe, iparkodtak mindent jobban vagy csak másképpen csinálni, s ez a „másképpen” nem is volt mindig a legjobb, leghelyesebb módszer. De ezek legalább akartak valamit. Módosítani akartak a világ rendjén. Új tartalmat akartak adni munkájuknak. Úgy látszik, erről van szó. Az emberek nem érik be azzal, hogy kenyeret keresnek, eltartják családjukat, van munkájuk, és azt tisztességesen elvégzik... nem, az emberek többet akarnak. Ki akarják fejezni azt, ami bennük ötlet, szándék. Az emberek nemcsak kenyeret és állást akarnak, nemcsak munkát akarnak, hanem hivatást. Máskülönben nincs értelme az életüknek. Azt az érzést akarják, hogy szükség van reájuk, másképpen is, mint ahogy egy gyárban felhasználják az emberi munkaerőt, vagy egy hivatalban, általános megelégedésre... azt akarják, hogy csináljanak valamit, úgy, ahogy más nem tudja megcsinálni. Persze, csak a tehetségesek akarják ezt. A nagy többség tunya. Talán ezek lelkében is pislákol a homályos világosság, hogy nem a hetibérről van szó, Isten mást is tervezett velük... de oly régen volt ez! S ők oly sokan vannak, a többiek, akikben elsorvadt ez az emlék. Ezek gyűlölték a tehetségeseket. Strébernek nézték azt, aki másképpen akart élni és dolgozni, mint ők, akik a szirénajelre rohantak a munka robothelyeiről az élet robothelyei felé. Nagyon finom és bonyolult, emberi módszerekkel iparkodtak elvenni a tehetségesek kedvét az egyéni munkától. Gúnyolták, akadályozták, gyanúsították őket.Ezt is láttam, szobámból, ahol fogadtam a munkásokat, mérnököket és az üzleti világ látogatóit.És én, mit csináltam én?... Főnök voltam. Úgy ültem helyemen, mint egy bakter. Vigyáztam, hogy méltányos, emberies, igazságos legyek. Ugyanakkor természetesen arra is ügyeltem, hogy megkapjam a gyártól és az alkalmazottaktól mindazt, ami engem haszonban és előnyben megilletett. Nagyon pontosan

69

megtartottam a magam munkarendjét a gyáron belül, pontosabban, mint a munkások és hivatalnokok. Így iparkodtam megszolgálni a vagyont és a jövedelmet, mely megilletett. De belülről olyan félelmesen üres volt mindez... Mit is csinálhattam én ebben a gyárban? Elfogadhattam egy tervet vagy elutasíthattam, új munkarendet szervezhettem, új piacokat kereshettem az áru részére. Örültem a nagy jövedelemnek?... Örültem, ez nem a megfelelő szó. Megelégedéssel töltött el, hogy teljesíthetem kötelességeim a világgal szemben, a pénz módot adott, hogy becsületes, előkelő, nagylelkű és lelkiismeretesen pártatlan legyek. Úgy emlegettek a gyárban és az üzleti világban, mint a pontos üzletember mintaképét. Tudtam méltányos lenni, tudtam sok embernek kenyeret és kenyérnél többet is adni... Jó dolog, adni. Csak én nem kaptam mindebből igazi örömet. Kényelemben éltem, becsületben teltek napjaim. Nem voltam munkátlan, legalábbis a világ szemében nem voltam tétlen, sem henye. Én voltam a jó főnök: így emlegettek a gyárban is.De mindez nem adott semmit, mindez csak kínos, gondos, lelkiismeretes időtöltés maradt. Az élet üres marad, ha nem töltőd meg valamilyen veszélyes és izgalmas feladattal. Ez a feladat természetesen csak egy lehet: a munka. A másik munka, a láthatatlan, a lélek és a szellem, a tehetség munkája, melynek alkotásaitól gazdagabb, igazibb és emberibb a világ. Sokat olvastam. De az olvasással is úgy van az ember, tudod... csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz adni is olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni, és meggyőződni, s aztán gazdagodva attól, amit tanult a könyvből, életben, vagy munkában építeni abból valamit... Egy napon észrevettem, hogy olvasmányaimhoz nincs már igazi közöm. Úgy olvastam, ahogy idegen városban, időtöltésből, elmegy egy múzeumba is az ember, ahol udvarias közömbösséggel bámulja a kiállított tárgyakat. Úgy olvastam, mint aki kötelességet teljesít: megjelent egy új könyv, beszélnek róla, el kell olvasni. Vagy: ezt a híres, régi könyvet még nem olvastam, műveltségem tökéletlen és hiányos lesz nélküle, minden reggel és este reászánok egy órát, s elolvasom. Így olvastam... Valamikor az olvasás élmény volt számomra, ismerős írók új könyveit szívdobogva fogtam kézbe, olyan volt az új könyv, mint találkozás egy emberrel, veszélyes együttlét, melyből mindenféle boldogító, jó dolog, de nyugtalanító, aggályos következmények is származhatnak. Most már úgy olvastam, ahogy a gyárba is jártam, ahogy elmentem hetenként kétszer vagy többször is társaságba, ahogy színházba jártam, s ahogyan otthon éltem, feleségemmel, figyelmesen és udvariasan, s szívemben azzal a mind nyomasztóbb, mind izgalmasabb, kiabáló és rekedt kérdéssel, hogy valamilyen nagy baj van velem, nagy veszély fenyeget, talán beteg vagyok, talán valamilyen ármány, összeesküvés készül ellenem, s én nem tudok semmi biztosat, s egy napon arra ébredek, hogy minden, amit felépítettem, ez a kínos és gondos rendtartás, a tekintély, a jó modor és udvarias együttélés remekműve összeomlik... Ezzel az érzéssel éltem. S egy napon megtaláltam pénztárcámban, egy barna krokodilbőr tárcában, melyet feleségemtől kaptam negyvenedik születésnapomra, egy darab fakult lila szalagot. Akkor megtudtam, hogy Áldozó Judit mind ez években várt reám. Várta, hogy ne legyek gyáva. De ez sokára történt, tíz évvel a karácsonyi beszélgetés után.A lila szalagot – már nincs meg, elkallódott, mint a pénztárca, s mint minden az életben, mint az emberek is, akik a babonás és jelentős tárgyakat valamikor viselték – tárcám belső rekeszében találtam meg, ahol nem őriztem semmi mást, csak elhalt kisfiam hajának egy fürtjét. Időbe tellett, míg egyáltalán megértettem, mi ez a szalag, hogyan került hozzám, ki viselte, mikor csempészte Judit ezt a rongyot pénztárcámba?... Úgy történt ez, hogy feleségem fürdőhelyre utazott, én egyedül maradtam a lakásban, s anyám néhány napon át elküldte hozzánk Juditot, hogy vezesse a nyári nagytakarítást. A fürdőszobában lehettem, mikor belépett a hálóba és elrejtette a szalagot pénztárcámban, mely ott hevert az asztalon. Későbben legalább így mondotta el.Mit akart ezzel? Semmit. Minden nő vajákos, ha szeret. Azt akarta, hogy állandóan magamnál hordjak valamit, amit ő addig testén viselt. Ezzel akart kötni, üzenni. Helyzetéhez és viszonyaihoz képest valóságos merénylet volt ez a babonás csempészet. De megcsinálta, mert várt.Mikor én mindezt megértettem –, mert a lila szalag üzent és beszélt –, emlékezem, különös bosszúságot éreztem. Felfedeztem ezt a kis merényletet, és bosszúsan néztem magam elé. Tudod, mint mikor az ember megtudja, hogy mindaz, amit kitervelt, érvénytelen, megzavarták terveit. Megtudtam, hogy ez a nő, aki itt él a szomszéd városnegyedben, tíz éve vár reám; s a bosszúságon túl különös nyugalmat is éreztem. Nem akarom eltúlozni ezt az érzést. Nem csináltam terveket. Nem mondtam magamnak: „ahá, ez volt az évek mögött, ez az, amit nem vallottál be magadnak, van valaki vagy valami, ami fontosabb, mint az életrended, szereped, munkád, családod, van az életedben egy nagy és torz szenvedély, melyet megtagadtál... , de a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Most vége a nyugtalanságnak. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet”. Nem mondtam ezt. De nem tagadhatom, hogy e pillanattól megnyugodtam. Hol zajlanak le bennünk a nagy, tartós érzelmi folyamatok,

70

idegeinkben vagy értelmünkben is?... Értelmemmel mindent megtagadtam, régen. De idegeimmel emlékeztem. S most, mikor a másik izent, ilyen szabályosan és cselédesen – minden nő cselédes kissé a szerelemben, legszívesebben mindegyik olyan levélpapíron írna szerelmes levelet, melynek felső sarkába színes rózsákat préseltek, két összefonódott kéz szorítja egymást és galambok csókolódznak, legszívesebben megtömné mindegyik a kiválasztott lény zsebeit hajfürtökkel, keszkenőkkel, babonás szerelmi kegytárgyakkal! – végül is megnyugodtam. Mintha rejtélyes módon valamilyen homályos, nehezen érthető, váratlan értelmet kapott volna minden: munkám, az életem, igen, még a házasságom is... Érted ezt?Én most már értem. Tudod, az életben meg kell történni mindennek, helyére kell kerülni mindennek. S ez nagyon lassú folyamat. Elhatározás, ábránd, szándék itt nem segít sokat. Megfigyelted már, milyen nehéz egy lakásban véglegesen helyére tenni a bútorokat? Évek telnek el, s már azt hiszed, minden a helyén áll, s közben homályosan és kényelmetlen gyanakvással mégis érzed, hogy valami nincsen egészen rendben, talán a karosszékek nem állanak helyükön, talán a pohárszék helyébe kellene állítani egy asztalt... S aztán tíz vagy húsz év után, egy napon átmégy a szobán, ahol addig nem érezted jól magad, ahol a tér és a bútorok nem találták meg egymást, s egyszerre látod a hibát, látod a szoba belső rajzát és titkos rendjét, s eltolsz néhány bútort, s akkor úgy látod, azt hiszed, most már véglegesen helyére került minden. S néhány éven át csakugyan úgy érzed, ez a szoba most végre tökéletes és sikerült. S később, talán tíz év múltán, megint elégedetlenkedsz a szoba rendjével, mert ahogy mi változunk, úgy változnak az élet térfogatai is körülöttünk, s nincsen soha végleges rend egy ember körül. S így vagyunk az életrenddel is, felépítünk módszereket, sokáig azt hisszük, életünk órarendje tökéletes, délelőtt dolgozunk, délután sétálunk, este művelődünk... s egy napon megtudjuk, hogy mindez csak fordított sorrendben elviselhető és értelmes, nem is értjük, hogyan tudtuk éveken át megtartani az esztelen életrend szabályait?... Így változik bennünk és körülöttünk minden. S mindez csak időleges, az új rend, a belső megnyugvás, mert mindez a változás törvényének jegyében alakul, s érvénytelen lesz egy napon... Miért? Talán, mert mi magunk is érvénytelenek leszünk egy napon. S minden, ami hozzánk tartozik.Nem, ez nem volt a „nagy szenvedély”. Csak éppen értésemre adta valaki, hogy van, itt él a közelben és vár reám. Ilyen otrombamódon. Ilyen cselédesen. Mintha két szem nézne a sötétben. S nem volt rossz ez az érzés, nem feszélyezett, hogy két szem néz a sötétben. Titkom volt, s ez a titok egyszerre tartást és feszültséget adott az életnek. Nem akartam visszaélni ezzel a titokkal, nem akartam esztelen, kínos vagy tisztátalan helyzeteket. Csak nyugodtabban éltem e pillanattól.Egészen a napig, amíg Áldozó Judit egy napon eltűnt anyám házából.Évek történetét mesélem el, sok minden elmosódott már, nem is fontos... A proli nőről akarok beszélni neked, arról, ami fontos volt vele kapcsolatban. A történet rendőri részét talán engedd el. Mert minden ilyen történetnek van egy rendőri, vizsgálóbíró elé tartozó része is. Az élet bűntett kissé, ha nem tudnád... Lázár mondta ezt egyszer, s először megsértődtem e feltevéstől, de később, mikor az én perem kezdődött, megértettem. Mert nem vagyunk ártatlanok az életben, s egy napon perbe fognak.Elítélnek vagy felmentenek, s közben tudjuk, hogy nem vagyunk ártatlanok.Mondom, eltűnt, mint akit zsákba varrtak és a Dunába dobtak.Egy ideig rejtegették előlem távozását. Anyám akkor már egyedül élt, esztendők óta Judit gondoskodott róla. Egy délután felmentem anyámhoz, s idegen személy nyitott ajtót. Akkor megtudtam.Megértettem, hogy csak így mondhatta meg. Végre is, nem volt semmiféle köze hozzám, nem voltak jogai. Évtizedes pereket emberek között nem lehet nagy jelenetekkel, vitákkal elintézni.A végén cselekedni kell, így vagy úgy. Lehet, hogy történt közben valami, s én nem tudtam erről. A három nő – anyám, feleségem és Judit – hallgatott. Közös ügyük volt, melyet egymás között intéztek el valahogyan, velem már csak elhatározásaik eredményét közölték. Az eredmény annyi volt, hogy Judit elhagyta anyám házát, külföldre utazott. De ezt is később tudtam csak meg, egy rendőrtiszt ismerősöm nyomozott az útlevél osztályon ebben az ügyben. Angliába ment. Megtudtam azt is, hogy nem hirtelen, ötletszerű elhatározás indította erre az útra, hanem megfontolás és érett szándék.A három nő hallgatott. Az egyik elment. A másik – anyám – nem beszélt, szenvedett. A harmadik, feleségem, várt és figyelt.Akkor mindent tudott már, csaknem mindent. Okosan viselkedett, úgy, ahogy az ő helyzetében, az ő vérmérséklete, ízlése, értelme követelte. Tudod, olyan művelten viselkedett. Mit csinál egy finom ízlésű, művelt asszony, ha megtudja, hogy férjével nagy baj van, s nem tegnaptól van baj vele, hogy nincs köze hozzá, nincs köze alapjában senkihez, magányos, reménytelenül kötetlen, s talán, talán él valahol egy nő, aki az élet rövid idejére el tudja oszlatni ezt a baljós magányt?... Természetesen harcol.

71

Vár, figyel, reménykedik. Mindent elkövet, hogy elsőrendű köze legyen férjéhez. Aztán elfárad. Aztán elveszti önuralmát. Vannak pillanatok, mikor minden nő fenevad lesz... ilyenkor már a hiúság, ez a vadállat kezd üvöltözni. Aztán megnyugszik, beletörődik, mert nem tehet mást. Megállj csak, azt hiszem, soha nem törődik bele egészen... , de ezek már csak érzelmi részletek. De nem tehet mást, egy napon elengedi a férfit.Judit eltűnt, és nem beszélt róla többé senki. Mondom, mintha zsákba varrták volna. Olyan feltűnően nem beszéltek erről a nőről, aki végre is életének nagyobb felét anyám házában töltötte el, mintha csak felmondtak volna egy kósza mindenesnek. Volt, nincs. Cselédek változnak. Hogyan is mondják a sopánkodó háziasszonyok?... „Kérlek, ezek mind fizetett ellenségek. S a különös az, hogy mindenük megvan nekik. De ezeknek semmi nem elég...” Nem, Juditnak semmi nem volt elég. Egy napon felébredt, emlékezett, történt valami, s az egészet akarta. Ezért ment el.Én akkor megbetegedtem. Nem rögtön, csak a távozást követő fél esztendő múltán. S nem nagyon, csak olyan életveszélyesen. De az orvos például nem tehetett semmit. Senki nem tehetett már akkor semmit. Egy ideig úgy éreztem, én sem. Mi bajom volt?... Nehéz elmondani. Természetesen a legegyszerűbb volna, ha bevallanám, hogy a pillanatban, mikor ez a nő, aki környezetemben töltötte el az ifjúságát, s akinek testéből és lényéből szólt hozzám egyfajta személyes hívás, távozásával felrobbantott bennem egy lappangó érzelmi folyamatot... igen, meggyújtotta a bányatüzet, melyhez minden gyúanyag együtt volt már a lélek tárnáiban... Ez nagyon szépen hangzik. De ez sem egészen igaz... Mondjam azt, hogy a csodálkozáson, az idegenkedő elképedésen túl valamilyen finom, meglepő és óvatos megkönnyebbülést is éreztem?... Ez is az igazság, ha nem is föltétlen, amint igazság az is, hogy inkább csak hiúságom miatt szenvedtem az első időben. Pontosan tudtam, hogy ez a nő miattam ment el külföldre, titokban megkönnyebbültem, mint aki veszélyes fenevadat őriz elrejtve egy városi lakásban, s egy napon azt hallja, hogy a fenevad fellázadt, megszökött és visszament az őserdőbe... s ugyanakkor megsértődtem, mert úgy éreztem, nem volt joga elmenni. Mintha személyes tulajdonom fellázadt volna. Igen, hiú voltam. Aztán múlt az idő.Egy napon felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik.Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. Átrendezed szobádat... nem erről volt szó? Nem. Elutazol. A város, melyet már régen szerettél volna látni, teljes és komor pompával fogad. Korán felkelsz az idegen városban, lesietsz az utcákra, kézikönyvvel és térképpel, megkeresed a híres képet egy templom oltára fölött, megbámulod a híres híd ívhajlatát, a vendéglőben a pincér kérésedre a helyi hazafi büszkeségével tálalja fel az idegen város jellegzetes főztjét. Bor terem itt a közelben, oly mámorító, mint sehol másutt. Nagy művészek éltek itt, akik, pazaron és bőkezűen, megtömték szülővárosukat remekművek sorozatával. Ablakok, kapuk, ereszek között jársz, melyeknek szépségét és nemes vonalát világhírű könyvekben hosszú tanulmányok ismertetik. Délben és este megtelnek az utcák szép szemű és könnyű járású lányokkal és asszonyokkal. Büszke fajta él itt, büszke, öntudatosan szép és érzéki. Pillantások szállanak feléd, jóindulatú vagy magányodat szelíd fölénnyel gúnyoló, hívó és általánosan üzenő, apró szikrákat vető női pillantások. Éjjel zene szól a folyó partján, színes papírlámpások fénye mellett dalolnak, édes bort isznak és táncolnak a párok. E sűrű zenével és nyájas fénnyel üzenő helyiségekben téged is vár egy asztal, egy kedves beszédű nő. Mindent megnézel, mint egy szorgalmas diák, kora hajnaltól járod a várost, útikönyvvel kezedben, szorgos figyelemmel, aggályos buzgalommal, mintha tartanál tőle, hogy elmulasztasz valamit. Egyáltalán, megváltozik időérzéked. Mint aki szorongásos rendtartásban cselekszik, percre ébredsz; mintha várna valaki. Nyilván erről van szó, de ezt sokáig nem mered bevallani magadnak: azt hiszed, e rendtartás mögött vár reád valaki. S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol.A rendőrtiszt annyit tud csak, hogy elutazott, valahová Angliába.Az angol követségen sem tudnak többet, vagy nem akarnak mást, közelebbit mondani... A világ titokzatos spanyolfala áll közted és az eltűnt között. Negyvenhét millió ember él Angliában, itt vannak a világ legsűrűbben lakott városai... Hol keressed? ..S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod. Még egy üveggel, akarod?... Tiszta bor ez, reggel éberen, fejfájás nélkül ébredsz utána. Ismerem jól... Pincér, még egy üveg kéknyelűt.Most már hideg a füst ebben a helyiségben. Csak ilyenkor érzem itt jól magam. Már csak az éjszakai emberek maradtak, látod. A magányosak és bölcsek, vagy reménytelenek és kétségbeesettek, kiknek minden

72

mindegy, csak maradhassanak valahol, ahol lámpák égnek és idegenek ülnek a közelben, ahol magányosak maradhatnak, de úgy, hogy nem kell hazamenni... Nehéz dolog, hazamenni, bizonyos korban, bizonyos tapasztalatok után. Még a legjobb így, idegen emberek között, magányosan, kapcsolatok nélkül. Kert és barátok, mondta Epikureus; nincs más megoldás. Azt hiszem, igaza van. De kertből sem kell sok, elég néhány cserép virág egy kávéházi teraszon. S barátból elég egy-kettő.– Pincér, jeget... Isten éltessen.Hol is hagytam el?Igen. Az idő, mikor vártam.Én csak annyit észleltem, hogy az emberek kezdenek figyelni. Először a feleségem. Aztán a gyárban, a klubban, a világban. Feleségem akkor már csak ritkán látott. Néha ebédnél. Ritkábban este. Vendégeket már jó ideje nem fogadtunk. Kezdetben idegesen, később tudatosan elhárítottam mindenféle meghívást, s én sem tűrtem, hogy vendégeket hívjanak hozzánk. Mert az egész olyan kínos és valószínűtlen volt... az egész otthon és háztartás, tudod. Minden nagyon szép volt és pontosan olyan, amint kell és illik, a szobák, a becses képek, a műtárgyak, az inas és a szobaleány, a porcelán és az ezüst, a finom ételek és italok... csak én nem éreztem háziúrnak magam, nem éreztem otthon magam, nem hittem, soha, egy pillanatra sem, hogy ez az én igazi otthonom, ahol szívesen látok idegeneket. Mintha színházat játszottunk volna, feleségem és én állandóan bizonyítottunk a vendégek előtt valamit: hogy ez itt igazi lakás, valóságos. De mikor nem volt az!... Miért? A tényekkel nem lehet vitatkozni. De nem is kell magyarázni az egyszerű és erős tényeket.Kezdtünk egyedül maradni. A világ hallása finnyás. Elég néhány jel, mozdulat, s az irigység, kíváncsiság és rosszindulat finom kémhálózata már gyanít valamit a világban. Elég lemondani néhány meghívást, elég nem hívni vissza idejében néhány embert, kiknek meghívását valamikor elfogadtad, s e jelbeszédből már értesül a társadalmi szerkezet, hogy valaki szökni készül az uralkodó rendszerből, már tudja, hogy ezzel vagy azzal a családdal, házaspárral valami baj van. Ez a „valami baj van” úgy érzik egy bomló családon, mintha fertőző beteget őriznének a lakásban, mintha a tiszti orvos vörös cédulát ragasztott volna a lakás ajtajára. Az emberek modora az ilyen család tagjaival szemben tapintatosabb, kissé gúnyos, tartózkodó. Természetesen a botrányt remélik ilyenkor. Semmit nem áhítanak oly mohón, mint a másik otthonának bomlását. Valóságos láz ez a társadalomban, a járványos betegség egy neme. Belépsz egyedül egy kávéházba vagy étterembe, és összesúgnak: „Hallottad?... Baj van velük, válnak, a férfi megcsalta az asszonyt legjobb barátnőjével.” – így reménykednek. De ha feleségeddel mégy valahová, akkor is pislognak, összehajolnak, s tudós hangon mondják: „Együtt járnak, de ez nem jelent semmit. Csak alibit igazolnak a világ előtt.”S lassan megérted, hogy az embereknek igazuk van, akkor is, ha nem tudják az igazat, ha a részletek otromba hazugságok.Lényeges, emberi dolgokban a társadalom értesültsége rejtélyes és megbízható. Lázár azt mondta egyszer, félig tréfásan, félig komolyan, hogy semmi nem igaz, csak a rágalom. Általában nincs titok az emberek között. Rövidhullámú értesültséggel tudunk egymásról, legtitkosabb gondolatainkról is: a szavak és cselekedetek már csak következmények... Ebben hiszek. Hát így éltünk. Kezdődött az a finom bomlás. Mintha kivándorolni készülnék, tudod. Azt hiszed, a munkahelyen, a családban még nem gyanítanak semmit; de a valóságban már mindenki tudja, hogy jelentkeztél az idegen követségen vízumért és sorszámért.Családod türelmesen és figyelmesen beszél veled, mint egy őrülttel vagy gonosztevővel, akit sajnálnak is, de titokban már szóltak a háziorvosnak és egy magániroda titkos rendőrének is… Egy napon megtudod, hogy a házi őrizet és az orvosi megfigyelés egyfajta állapotában élsz.Az ember tud erről, s gyanakvó lesz. Nagyon óvatosan cselekszik, megfontolja minden szavát. Nincs nehezebb, mint lebontani kialakult helyzeteket az életben. Olyan bonyolult munka ez, mint lebontani egy székesegyházat. Sok mindent sajnál az ember... persze válságos helyzetekben nincs nagyobb bűn önmagunkkal és élettársainkkal szemben, mint az érzelmesség. Sokáig tart, amíg megérted, mi az, amihez jogod van az életben?... Milyen mértékben rendelkezel életeddel, mennyire adtad el magad és sorsod érzéseknek és emlékeknek? Látod, reménytelenül polgár vagyok: számomra valahogy jogi kérdés volt az egész, a válás, az a csendes lázadás, melyet családommal és világi helyzetemmel szemben elkövettem. Jogi kérdés, természetesen nemcsak a válóper és a tartásdíj értelmében. Van másféle jog is emberek között. Ilyenkor azt kérded, hosszú éjszakákon vagy tömegben, utcán, mikor hirtelen megérted az összefüggéseket: mit kaptam? Mit adtam? Mivel tartozom?... Kínos kérdések ezek. Nálam évekbe tellett, amíg megértettem, hogy van egyfajta jog a kötelességek között, jog, melyet nem az emberek alkottak, hanem a Teremtő. Jogom van egyedül meghalni, érted?…

73

Nagy jog ez. Minden más tartozás. A családnak tartozol, vagy a társadalomnak, mely adott sok jót is, vagy egy érzésnek, emlékeidnek. De aztán eljön egy pillanat, mikor lelked megtelik a magányosság vágyával. Mikor nem akarsz már semmi egyebet, csak csendben, emberhez méltóan felkészülni az utolsó pillanatra, az utolsó emberi feladatra, a halálra. Vigyázz ilyenkor, hogy ne csaljál. Mert máskülönben nincsen jogod cselekedni. Amíg önzésből cselekszel, amíg csak kényelemből, vagy sértődöttségből, vagy hiú vágyból keresed a magányt, még adósa vagy a világnak s mindazoknak, akik a világot jelentik számodra. Amíg vágyaid vannak, kötelességeid is vannak. De eljön egy nap, mikor a lélek egészen megtelik a magány vágyával. Mikor nem akarsz már egyebet, csak kidobálni lelkedből mindent, ami fölösleges, ami hazug, ami mellékes. Mikor az ember veszélyes és hosszú útra megy, nagyon gondosan kezd csomagolni. Minden tárgyat sokszor megvizsgál, mindenféle szempontból bírál és méreget, s csak aztán helyezi a szerény málhába. Mikor már tudja, hogy föltétlenül szüksége lesz reá. A kínai remeték, hatvan felé, így hagyják el a családot. Kis batyut visznek csak magukkal. Mosolyogva mennek el egy hajnalban, szótlanul. Nem a változás felé mennek, hanem a hegyekbe, a halál és a magány felé. Ez az utolsó, emberi út. Ehhez jogod van. A poggyász, melyet ez útra magaddal viszel, könnyű lehet csak... fél kézzel viszed. Nincs benne semmi hiú, semmi fölösleges. És ez a vágy nagyon erős a lélekben, bizonyos életkorban. Egyszerre hallod a magány zúgását, s ez a hang ismerős. Mint aki a tenger mellett született, s aztán a zajos városokban élt, s egy napon, álmában, megint hallja a tengert. Egyedül élni, cél nélkül. Megadni mindenkinek mindent, amihez joga van, s aztán elmenni. Megtisztítani lelked és várni.Először nehéz a magány, mint egy ítélet. Vannak órák, mikor azt hiszed, nem is lehet elbírni. S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel, méltatlan társakkal, idegen nőkkel.Vannak ilyen órák, a gyöngeség ideje ez. De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben minden történik.Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet. Minden emberi beszéd hiú, a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, nem vársz a nőktől segítséget, a pénz, a hatalom, a siker gyanús árát és félelmes következményeit ismered, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is, mint az idő partjain... akkor jogod van elmenni. Mert ehhez jogod van.Minden embernek joga van egyedül, templomi csendben készülni fel a búcsúra és a halálra. Még egyszer kiüríteni lelkét, olyan üressé és áhítatossá varázsolni az emberi lelket, mint az idők kezdetén volt, a gyermekkorban. Így ment el Lázár egy napon Rómába. Én most jutottam el oda, hogy egyedül vagyok. De elébb hosszú utat kellett megjárnom. Sokáig reménykedtem, hogy van valamilyen másféle megoldás. Hát nincsen. A végén vagy kevéssel a vége előtt, egyedül kell maradni.De elébb feleségül vettem Áldozó Juditot. Mert ez volt a rendje az én dolgaimnak.Egy napon, délután négykor, megszólalt szobámban a telefon. Feleségem emelte fel a kagylót. Akkor ő már mindent tudott, tudta, hogy betege vagyok ennek az eszelős várakozásnak. Úgy bánt velem, mint egy nagybeteggel, készen minden áldozatra. Persze mikor aztán reákerült a sor, nem tudott igazi áldozatot hozni: utolsó pillanatban még mindig védekezett, meg akart tartani. De a másik akkor már erősebb volt, s én elmentem vele. Felemelte a kagylót, valamit kérdezett. Könyveim között ültem, háttal a telefonnak, olvastam. Hangja remegésén hallottam, hogy ez a pillanat, mikor történik valami, mikor a várakozásnak, a feszültségnek vége, s most megtörténik, amire mindannyian készülünk, évek óta. Kezében a készülékkel, szótlanul hozzám lépett, letette elém a kis asztalra a telefont, s kiment a szobából.– „Hello” – mondta egy ismerős hang, Judit hangja. Ilyen modorosan mondta, mint aki már elfelejtett magyarul.Aztán hallgatott. Megkérdeztem, hol van most? Egy pályaudvar környéki szálloda címét mondta a telefonba. Letettem a kagylót, kalapom, kesztyűm kerestem, lementem a lépcsőkön, s mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy most megyek le életemben utolszor házam lépcsőin. Akkor még kocsit tartottam, a kocsi mindig ott várt a ház előtt. Elmentem a kissé gyanús, külvárosi szállodába. Judit a társalgóban várt, poggyászok között. Kockás szoknyát viselt, halványkék gyapjú blúzt, finom kesztyűt, úti kalapot. Olyan ismerősen ült a harmadrangú szálloda társalgójában, mintha az egész helyzet, elutazása és hazatérése, valamilyen megbeszélt fordulat lenne kettőnk életében. Kezet adott, egészen hölgy volt.

74

– Itt maradjak?... – kérdezte, és körülnézett, a környezetre mutatott, tanácstalanul, mint aki úgy határozott, hogy én döntök mindenben.Pénzt adtam a portásnak, intettem, helyezzék poggyászát kocsimba. Szótlanul követett, beült mellém a kormánykerék mellé. Szép poggyásza volt, bőrtáskák, angol holmi, kevéssé ismert külföldi szállodák címkéivel. Emlékezem, hogy első pillanatokban ez a tetszetős úti holmi valamilyen torz elégtétellel töltött el. Örültem, hogy nem kell szégyenkeznem Judit poggyásza miatt. A szigeti szálloda elé hajtattam, szobát nyittattam neki. Én egy Duna–parti szállodába mentem, onnan telefonáltam haza, küldjenek ruhát, bőröndöket. Nem mentem többé a lakásomba. Hat hónapig éltünk így, feleségem otthon, Judit a szigeti szállodában, én a Duna–parti fogadóban. Akkor kimondták a válást, s én másnap elvettem Juditot feleségül.Ebben a hat hónapban természetesen megszakadt minden kapcsolatom a világgal, melyhez nem régen oly közvetlenül tartoztam még, mint ahogy családjához tartozik az ember. A gyárban végeztem dolgom, de a társas körben és a „világ”-nak nevezett másik, zavarosabb és általánosabb társaságban nem láttak többé. Egy ideig hívogattak még, hazug jóindulattal, nem is titkolt kárörömmel és kíváncsisággal. Látni akarták a lázadót. Szalonokba akartak cipelni, ahol majd másról beszélnek és közben gúnyosan figyelnek, mint egy elmebajost, aki minden pillanatban meglepőt mondhat vagy cselekedhet: az ilyen ember kissé félelmes, de érdekes is, szórakoztatja a társaságot. Emberek, akik barátomnak mondották magukat, titokzatos komolysággal keresték társaságom: komoran elhatározták, hogy „megmentenek”, leveleket írtak és felkerestek irodámban, lelkemre beszéltek. Aztán mindenki megsértődött, és sorsomra hagytak. Kis idő múltán úgy beszéltek már rólam a világban, mint aki sikkasztott vagy erkölcsi kicsapongásokat követett el.Ez a hat hónap, mégis, mindenestől, életem nyugodt, csaknem elégedett időszaka volt. A valóság mindig egyszerű és megnyugtató. Judit a szigeten lakott, s minden este velem vacsorázott. Közömbös volt és várakozó. Nem sietett, mint aki megértett valamit, s most már tudja, hogy nem érdemes sietni, nem kell kapkodni, minden eljön idejében. Figyeltük egymást, mint két bajvívó, mérkőzés előtt. Mert akkor még azt hittük, ez a kettőnk dolga életünk nagy párbaja lesz... életre–halálra viaskodunk, s a végén, talán sebekkel borítva, de lovagiasan békét kötünk. Én odaadtam érette társadalmi helyzetem, polgári megegyezéseim, családom, s egy nőt, aki szeretett. Ő nem adott érettem semmit, de kész volt minden áldozatra. Mindenesetre cselekedett. Egy napon az élet megtelik várakozás helyett cselekedettel.Nagyon lassan értettem csak meg, mi történik a valóságban, kettőnk között?... Ő is lassan értette meg. Nem volt közöttünk, sem körülöttünk senki, aki figyelmeztessen; Lázár akkor már külföldön élt, kissé úgy, mint aki megsértődött és meghalt. S egy napon csakugyan meg is halt, Rómában, ötvenkét éves korában, két esztendő előtt. Nem volt többé szemtanú, senki nem feszélyezett.A pillanattól, mikor találkoztunk a pályaudvar környékén abban a harmadrangú szállodában, mindketten úgy éltünk, mint a kivándorlók, akik vadidegen világba érkeztek meg, iparkodnak feltűnés nélkül elvegyülni az új szokások, újfajta emberek tömegében, mindent elkövetnek, hogy ne tűnjenek föl, s lehetőleg nem érzelegnek, nem gondolnak többé az elhagyott otthonra, sem az elvesztett kedvesekre. Nem beszéltünk erről, de mindketten tudtuk, hogy vége mindannak, ami volt. Vártunk és figyeltünk. Elmondjam sorjában?... Nem fáraszt?... A lényegeset mondom, amennyire tudom. Az első megrázkódtatás után, mikor a Duna–parti szállodaszobában egyedül maradtam, s elhozták a poggyászom is, elaludtam. Sokáig aludtam, kimerültén, késő este volt már, mikor felébredtem. A telefon egyszer sem szólt, nem keresett Judit, sem feleségem. Mit csinálhattak ezekben az órákban, mikor az egyik már biztosan tudta, hogy elvesztett, s a másiknak oka volt hinni, hogy megnyerte a maga kis, néma, többéves háborúját? Ültek a város két végén, két szobában, s természetesen nem reám gondoltak, hanem egymásra. Tudták, hogy semminek nincsen vége, kettejük párharcának nehezebb fordulata most kezdődik. Én aludtam, mint akit elkábítottak. Este volt már, mikor felébredtem, felhívtam Juditot. Nyugodtan felelt; kértem, várjon meg, érte jövök, beszélni akarok vele.Ezen az estén elkezdődött ismerkedésem ezzel a különös nővel. Vacsorázni mentünk, egy belvárosi vendéglőbe, ahol kevés ismerős akadt. Leültünk a terített asztalhoz, a pincér elhozta az étlapot, megrendeltem a vacsorát, halkan beszélgettünk, közömbös dolgokról. Étkezés közben óvatosan figyeltem Judit mozdulatait.Ő tudta, hogy figyelem, s néha, kissé gúnyosan, elmosolyodott.Ez a mosoly később sem tűnt el arcáról. Mint aki ezt mondja: „Tudom, figyelsz. Csak figyelj jól. Megtanultam a leckét”. Csakugyan, tökéletesen megtanulta a leckét. Kissé túlságosan is. Ez úgy történt, kérlek, hogy ez a nő a maga erejéből megtanult néhány esztendő alatt mindent, amit mi, többiek, életmódnak, társas érintkezésnek, jó modornak, nagyvilági életszabálynak nevezünk, s amit mi készen kaptunk, környezetünktől és nevelésünktől, mint az idomított állatok. Tudott bejönni, köszönni, nem nézni a pincérre, nem figyelni a rendelésre, s ugyanakkor értett hozzá kiszolgáltatni magát, fölényesen és tudatosan.

75

Tudott enni, hibátlanul. Kést, villát, poharat, asztalkendőt, mindent úgy érintett meg, mint aki soha nem étkezett másképp, másféle kellékekkel és feltételek mellett. Megcsodáltam az első este – s később is – ruháját: nem értek női ruhákhoz, s mint a legtöbb férfi, annyit tudok csak, hibátlanul öltözködik-e a nő, akivel a világ elé lépek, vagy akad-e öltözetében valamilyen ízlésbeli hiba, modorosság?... Ez a nő, fekete ruhájában, fekete kalapjával, oly szép volt, oly egyszerűen és félelmesen szép, hogy a pincérek is szájtátva nézték. Mozgása, ahogyan helyet foglalt az asztalnál, lehúzta kesztyűjét, mosolyogva és félvállról hallgatta, amint felolvastam neki az étlapot, bólintott és beleegyezett, s aztán rögtön másról beszélt, kedvesen és felém hajolva: mindez nagy vizsga volt, a jeles tanuló vizsgája. Ezen az első estén, vacsora közben, Judit kitüntetéssel vizsgázott.Én aggodalmat éreztem, drukkoltam neki: s aztán valamilyen vad örömet, elégtételt, megkönnyebbülést. Tudod, mint mikor megérti az ember, hogy a dolgok nincsenek ok nélkül. Mindaz, ami történt kettőnk között, nem volt ok nélkül: ez a nő kivételes teremtés. Rögtön el is szégyelltem magam aggodalmaim miatt. Ő megérezte ezt, és néha – mondom, kissé gúnyosan – elmosolyodott. Úgy viselkedett az étteremben, mint egy nagyvilági hölgy, aki egész életét hasonló helyeken töltötte el. Nem, sokkal jobban viselkedett. Nagyvilági hölgyek nem tudnak ilyen szépen enni, ilyen hibátlanul forgatni kést és villát, ilyen tökéletes fegyelemmel viselkedni. Aki beleszületett valamilyen helyzetbe, kissé állandóan lázad is származása és nevelése rabsága ellen. Judit még vizsgázott; igaz, feltűnés nélkül, de következetesen. Ezen estén, s mind a következő napokban, hónapokon és éveken át este, reggel, emberek között és egyedül, asztalnál és társaságban, majd később ágyban, az élet mindenféle helyzetében kezdődött ez a félelmes, reménytelen vizsga. Judit mindennap kitüntetéssel vizsgázott: csak éppen mind a ketten belebuktunk a kísérletbe.Igaz, én is hibáztam. Úgy figyeltük egymást, mint a fenevad és idomítója, mutatvány közben. Soha, egyetlen szóval nem bíráltam Juditot, nem kértem, hogy öltözködjön másképp, viselkedjék egy mozdulattal, hanghordozással másképp, mint ahogy ő akarta. Nem „neveltem”. Én ezt a lelket készen kaptam, ajándékba, úgy, ahogy megteremtették, s aztán úgy is, ahogy az élet megmintázta. Nem vártam tőle semmi rendkívülit. Nem akartam hölgyet, társadalmi csodapókot. Egy nőt reméltem, aki eloszlatja életem magányát. De ez a nő oly félelmesen becsvágyó volt, mint egy fiatal katona, aki el akarja foglalni, meg akarja hódítani a világot. S ezért egész nap magol, gyakorol, edzi magát... Nem félt ez senkitől és semmitől. Csak egytől félt: tulajdon sértődöttségétől, attól a halálos, mély sértéstől, mely ennek az életnek, e léleknek mélységeiben parázslott. Ettől félt, mindent ez ellen csinált, szóval, hallgatással és cselekedettel.Én ezt nem értettem. Elmentünk a vendéglőbe és megvacsoráztunk. Miről is beszéltünk?... Természetesen Londonról. Hogyan beszéltünk Londonról?... Hát igen, kissé úgy, mint aki felel a vizsgán. London nagyváros. Számtalan ember lakja. A szegényebb lakosság ürüfaggyúval főz. Az angolok lassan gondolkoznak és cselekszenek. Aztán, a közhelyek között, váratlanul valami lényeges: az angolok tudják, hogy a dolgokat túl kell élni. Mikor ezt mondta – talán ez volt az első személyes mondat, melyet életében hozzám intézett, az első igazság, melyet személyesen fedezett fel és kimondott előttem –, lobbant egyet, s aztán rögtön kialudt a szeme. Mint aki nem bírja türtőztetni magát, kimondja véleményét, de aztán rögtön megbánja, hogy elárult valamit magából, megmutatta egy titkát, azt, hogy neki is van véleménye a világról, ő magáról, rólam és az angolokról, s ezt ki is mondja... Az ember nem beszél az ellenség előtt tapasztalatairól. Valamit megéreztem abban a pillanatban... nem tudtam volna megmondani, mit?... Egy pillanatig elhallgatott. Aztán visszamenekült a közhelyek közé. Folytattuk a vizsgát.Igen, az angoloknak humoruk van, szeretik Dickenst és a zenét. Judit olvasta a Copperfield Dávidot. Mit olvasott még?... Nyugodtan felelt. Az új Huxley–regényt magával hozta az útra. Point Counter Point a címe. Útközben olvasta, még nem fejezte be... Ha akarom, kölcsönadja.Hát itt tartottunk. Ültem Áldozó Judittal a belvárosi étteremben, rákot ettünk és spárgát, nehéz vörösbort ittunk, s az új Huxley–regényről beszéltünk. Zsebkendőjének, melyet kibontott előttem, nehéz, kellemes illata volt. Megkérdeztem, milyen illatszert használ?... Egy amerikai szépségápoló intézet nevét mondotta ki, hibátlan angolsággal. Azt mondotta, jobban szereti az amerikai illatszereket, mint a franciákat, mert azok kissé fülledtek... Gyanakodva néztem reá, nem ugrat-e? De nem tréfált, komolyan beszélt, ez volt a véleménye. S úgy mondotta el véleményét, mint aki leszűrt bizonyos igazságokat, mert tapasztalatai vannak. Nem mertem megkérdezni, hol szerezte ez a dunántúli parasztleány tapasztalatait, honnan tudja ilyen bizonyosan, hogy a francia illatszerek „kissé fülledtek”…S egyáltalán, mit csinált Londonban azon túl, hogy cseléd volt egy angol házban? Valamennyire én is megismertem Londont és az angol házakat, s tudtam, hogy szegénynek és cselédnek lenni Londonban sem magasztos állapot. Judit nyugodtan nézett reám, mint aki várja kérdéseimet. S már első este észrevettem valamit; s aztán később is, végig, minden este... Tudod, minden javaslatom elfogadta. Menjünk ide vagy

76

oda, mondtam; s ő bólintott, jó, menjünk. De aztán, mikor a kocsi már elindult, csendesen ezt mondta: „Talán jobb lenne...” S megnevezett egy másik éttermet, mely semmivel nem volt jobb, sem előkelőbb, mint amelyet én ajánlottam. S végül odamentünk. S ha rendeltem valamit, s elhozták az ételt, megkóstolta, s aztán eltolta a tányért, és ezt mondta: „Talán jobb lenne...” S akkor valamilyen más ételt vagy italt hoztak a szolgálatkész pincérek.S mindig más kellett neki. És mindig máshová akart menni. Azt hittem, zavar és félelem okozza ezt a kapkodást. S lassan megértettem, hogy az édes nem volt eléggé édes számára és a sós nem volt eléggé sós. S a csirkét, melyet a kitűnő vendéglő szakácsa remekbe sütött, roston, hirtelen eltolta a tányérral együtt, és azt mondta, csendesen, de nagyon határozottan: „Nem jó. Kérek valami mást.” És a tejszínhab nem volt elég tejszínhabos és a kávé nem volt elég erős, soha, sehol.Azt hittem, szeszélyes. Nézd csak, nézd, gondoltam. S figyeltem. Még mulattatott is ez a szeszély.De aztán megértettem, hogy ez a szeszély olyan mély forrásból fakad, ahová én nem tudok levilágítani. Ez a forrás a szegénység volt. Judit küzdött emlékei ellen. Néha meghatott, mennyire szeretne erősebb és fegyelmezettebb lenni, mint emlékei. De valami eláradt ebben a lélekben, most, mikor elszakadtak a gátak, melyek a szegénység és a világ között emelkedtek számára. Nem akart többet, sem jobbat, sem csillogóbbat, mint amit én önként nyújtottam neki: mást akart... Érted? Mint a nagybeteg, aki reméli, hogy a másik szobában jobb lesz, vagy él valahol egy orvos, aki többet tud, mint kezelőorvosa, vagy árulnak valahol egy orvosságot, amely hatásosabb, mint a gyógyszerek, melyeket mostanáig szedett. Mást akart, valami mást. S néha bocsánatot kért ezért. Nem szólt, csak reám nézett, s talán ezek voltak a pillanatok, amikor igazán közel éreztem magamhoz ezt a gőgös és sértődött lelket: csaknem tehetetlenül nézett reám, mint aki nem tehet szegénységéről és emlékeiről. S aztán nagy erővel szólani kezdett benne egy hang, és túlkiabálta e néma könyörgést. Mást akart a hang. Ez elkezdődött, első este.Mit akart? A bosszút és mindent. Hogyan akarta? Ő maga sem tudta, valószínűleg nem dolgozott ki haditerveket e célból. Tudod, nem jó megbolygatni azt a süppedt, mély, tunya rendet, amibe az emberek beleszülettek. Néha történik valamilyen baleset, emberi kapcsolat, véletlen fordulat, s egy ember felébred és körülnéz a világban. S aztán egyszerre nem találja többé helyét. Már nem is tudja, mit keres, hol tudja megfékezni vágyait, mi az, amire igazán vágyik?... Már nem tudja meghatározni és belátni megbolygatott képzelete láthatárát. Egyszerre nem jó semmi.Tegnap még örült egy szelet csokoládénak, vagy egy színes szalagnak, vagy az élet valamilyen egyszerű tényének, a napsütésnek vagy az egészségnek. Tiszta vizet ivott, csorba pohárból, s örült, mert a víz hűs volt és oltotta szomját. Este állt a bérház rácsos folyosóján, hallgatott a sötétben, s valahol zene szólt, és csaknem boldog volt. Egy virágot nézett, és mosolygott. A világ csodálatosan ki tud elégíteni néha. De aztán megtörténik a baleset, s egy lélek elveszti nyugalmát.Mit csinált Judit? Egyfajta osztályharcot kezdett ellenem, a maga módján.Talán nem is ellenem, személyesen. Csak éppen bennem öltött testet az a világ, melyre oly mérhetetlenül vágyott, melyet oly kétségbeesetten és betegesen irigyelt, melyre oly szerencsétlenül és józan, hideg eszelősséggel tört, hogy amikor reám tudta tenni végre mind e vágyakat, nem volt többé nyugalma. Először nyűgös volt, kapkodó. Az ételt visszaküldte. Aztán – csendes meglepetésemre – csereberélni kezdte a szállodában a szobákat.A parkra néző, fürdőszobás kis lakosztályt elcserélte egy nagyobbal, mely a folyóra nézett, s volt szalonja és hálófülkéje is. Azt mondta, „ez csendesebb”; mint egy átutazó díva, aki nyűgösködik. Meghallgattam panaszait, és mosolyogtam. Számláit természetesen én rendeztem, de feltűnés nélkül: csekk–könyvet adtam neki, s kértem, fizessen ő maga mindenért. A bank meglepő gyorsan, három hónap múltán értesített, hogy a tekintélyes folyószámla, melyet Judit számára nyitottam, kimerült. Mire, hogyan költötte el a pénzt, mely az ő fogalmai szerint jelentékeny összeg volt, valóságos kis vagyon? Erre a kérdésre, melyet persze nem intéztem hozzá, valószínűleg nem is tudott felelni. Egy lélek fékjei elszakadtak, ennyi volt az egész. Szekrényei megteltek nagyon drága, meglepően finom ízléssel összeválogatott, nagyrészt teljesen felesleges női rongyokkal.A város legjobb szalonjában vásárolt, gondtalanul, csekkel fizetett, kalapok, ruhák, szőrmék, divatos újdonságok, kisebb, majd nagyobb ékszerek, mindezt vonzotta magához, különös éhséggel, mely az ő helyzetében nem volt természetes. S legtöbbször nem is viselte mindazt, amit így összevásárolt.Éhezők esnek így a terített asztalnak, s nem törődnek vele, hogy a természet csodálatos gyorsan megszabja vágyaink határát, nem fékezi őket a gyomorrontás veszélye sem.Semmi nem volt elég jó. Semmi nem volt elég színes, édes, sós, meleg, hideg. Valamit keresett még ez a lélek, szomjasan, lelkendező izgalomban és sietséggel. Délelőtt a belváros drága üzleteiben kutatott,

77

lélekszakadva, mintha tartani kellene tőle, hogy a kereskedő túlad a portékán, melyet Judit akart megszerezni. Mi volt ez a portéka? Még egy bunda? Még egy színes rongy, divatos rongy, divatos ékszer, idénymütyürke?... Igen, mindez, s aztán a lehetetlen és esztelen dolgok is, az ízléstelenség határán. Egy napon szólnom kellett. Akkor megtorpant, mint az ámokfutó. Körülnézett, mint aki delejes álomból ébred. Sírni kezdett. Napokig sírdogált. Aztán, hosszú időn át, nem vásárolt többé semmit.De akkor megint olyan különösen hallgatott. Mint aki messzire néz, emlékezik. Ez a hallgatás meghatott. Velem volt, amikor akartam, s mint a tetten ért házi tolvaj, olyan töredelmesen viselkedett, oly megszeppenten, szégyenkezően. Elhatároztam, hogy többé nem szólok neki, nem fegyelmezem. A pénz végül is nem számított; akkor még csakugyan gazdag voltam; de nem számított más okból sem: már tudtam, hogy hiába mentem meg a pénzt, az egészet vagy annak egy részét, ha ennek árán elvesztem magamat. Mert én is nagy veszélyben éltem azokban a hónapokban. Mindhárman életveszélyben éltünk, Judit is, feleségem is, én is. Életveszélyben, a szó nagyon egyszerű értelmében: minden felborult, amibe kapaszkodtunk, életünk egyetlen árterület volt, a szennyes áradás úsztatott mindent, emléket, biztonságot, otthont... néha kiemeltük fejünket az árból, és kémleltünk a part felé. De a part nem látszott sehol. Végre is, valamilyen formát kell adni mindennek az életben, a lázadásoknak is. Végül minden beleömlik az élet nagy közhelyeibe. Mit számított az én pénzem ebben a csendes földrengésben?... Hadd ússzon a pénz is a többivel, a nyugalommal, a vágyakkal, az önbecsüléssel, a hiúsággal. Egy napon olyan egyszerű lesz minden. Ezért nem szóltam többé Juditnak, bármit csinált is. Egy ideig fegyelmezte ezt a kóros vásárlási hajlamot, riadtan figyelt engem, egészen úgy, mint a cseléd, akit torkosságon, hűtlenségen vagy pazarláson értek.Hát mindent odaadtam neki, egy mozdulattal. S ő újrakezdte a szaladgálást a városban, szabónők, régiségkereskedők, divatárusok üzleteiben. Várj, megfájdult a fejem. Pincér, egy pohár vizet. S egy pyramidont. Köszönöm.Most, mikor erről beszélünk, megint érzem azt a szédülést. Mintha zuhatag fölé hajolna az ember. S nincsen korlát sehol, nincs egy kéz, mely után kinyújthatnád kezed. Csak a víz zuhog és a mélység hív, s egyszerre érzed azt a mély, félelmes, vonzó szédülést... s tudod, hogy minden erődre szükséged van, ha vissza akarsz fordulni, meg akarsz menekülni. Még rajtad múlik, egy lépést kell csak hátralépned. Egy szót kimondani. Egy levelet írni, cselekedni. Lenn zúg a víz. Ez az érzés.Erre gondoltam, s megfájdult a fejem. Most élesen látom ennek az időnek néhány pillanatát. Például azt, mikor megmondta, hogy Londonban egy görög énektanárnak a szeretője volt. A vége felé történt ez, mikor már elhatározta, hogy hazajön. De elébb ruhákat akart, cipőt, szép málhát. A görög énektanár mindezt megvette neki. Akkor hazautazott, s megszállt a pályaudvar közelében, felvette a kagylót, és ezt mondta a telefonba: „Hello!... ” – mintha már nem is tudna jól magyarul.Hogyan hatott reám ez a hír? Szeretnék őszintén beszélni. Emlékezem, magamba nézek, megvizsgálom emlékeim, s egyetlen szóval felelhetek csak: sehogy. Az emberi cselekedetek és vonatkozások igazi jelentőségét nehezen érti csak meg az ember. Például meghal valaki, és nem érted. Már eltemették, és még mindig nem érzel semmit. A világ előtt gyászt viselsz, ünnepélyes komorsággal bámulsz magad elé társaságban, de aztán otthon, egyedül, ásítsz, orrod vakarod, egy könyvet olvasol, mindenre és mindenkire inkább gondolsz, mint a halottra, aki miatt gyászt viselsz. Kifelé élsz egy állapotban, komoran és gyászosan, befelé csodálkozva észleled, hogy egyáltalán nem érzel semmit, legföljebb valamilyen bűntudatos elégtételt és megkönnyebbülést.S közönyt, mély közönyt. Ez eltart egy ideig, napokig, talán hónapokig. Csalod a világot, sunyi közönnyel élsz. Aztán egy napon, sokkal később, esztendő múltán, mikor a halottnak már leesett az orra, mégy az utcán, s elszédülsz, a falnak dőlsz, mert megérted. Mit? Hát az érzést, mely a halotthoz kötözött. A halál jelentőségét. A tényt, a valóságot, azt, hogy hasztalan kaparod ki tíz körmöddel a föld alól mindazt, ami maradt belőle, soha többé nem tudod viszontlátni mosolyát, s a világ minden bölcsessége és hatalma erőtlen ahhoz, hogy ő, a halott, szemközt jöjjön veled az utcán, és reád mosolyogjon. Elfoglalhatod hadsereggel az összes földrészeket, mindez nem segít. Akkor felordítsz. Vagy azt sem, csak állsz az utcán, sápadtan, s olyan hiányérzetet érzel, mintha a világ értelme kihunyt volna, mintha egyedül maradtál volna a világon.S a féltékenység. Mi az értelme?... Mi van mögötte? Természetesen hiúság. Az emberi test hetven százalékát folyadékok alkotják, csak a maradék harminc százalék áll össze embernek és testnek szilárd anyagokból. Az emberi jellemet így alkotja hetven százalékban a hiúság: a maradékon osztoznak a vágy, a nagylelkűség, a halálfélelem, a becsület. Mikor a szerelmes ember vérben forgó szemekkel sétál az utcákon, mert attól tart, hogy egy nő, aki éppen olyan hiú, vágyódó, magányos és boldogságra éhes, szerencsétlen teremtés, mint minden ember, más férfi karjai között pihenhet egy órára, valahol a városban, nem a nő testét és lelkét akarja

78

megmenteni valamilyen képzelt veszélytől és gyalázattól, hanem a saját hiúságát szeretné megkímélni minden karcolástól. Judit megmondta nekem, hogy szeretője volt a görög énektanárnak, s én udvariasan bólintottam, mintha ez így lenne rendjén; s másról beszéltem. S csakugyan, abban a pillanatban nem éreztem semmit. Sokkal később, mikor már elváltam tőle, s mikor már tudtam, hogy mások is szerették, mikor már egyedül éltem, egy délután eszembe jutott a görög énektanár, s felnyögtem a dühtől és kétségbeeséstől. Akkor megölöm őket, Juditot és a görög énektanárt, ha valahol a kezem ügyébe kerülnek. Úgy szenvedtem, mint egy tomporon lőtt fenevad, mert egy nő, akihez már nem volt semmi közöm, akinek társaságát kerültem, mert minden vonatkozásban megbuktunk egymás számára, valamikor egy férfihoz tartozott, akire ő, Judit, valószínűleg már csak homályosan emlékezett, ahogy a mellékesebb halottakra emlékezik egy idő múltán az ember. De akkor, a pillanatban, mikor bevallotta, nem éreztem semmit. Almát hámoztam, és olyan udvariasan, beleegyezően néztem magam elé, mintha pontosan ezt a hírt vártam volna, s nagyon örülök, hogy végre azt hallom, amit akartam, így ismerkedtünk.Aztán belakott Judit mindazzal, amit pénzem nyújthatott neki; belakott, mint egy torkos gyerek, csömörig. Most valami más következett: a csalódás és a közöny. Egy napon megsértődött, nem tőlem, nem is a világtól, hanem attól, hogy az életben senki nem futhat versenyt büntetlenül vágyaival. Megtudtam, hogy gyermekkorában, odahaza, a tanyán, olyan valószínűtlenül, olyan lehetetlenül és illetlenül szegények voltak, mint ahogy ezt a célzatos irodalom néha leírja. Volt egy kis házuk, s néhány hold földjük, de a földet elvitte alóluk a sok gyerek és az adósság. Aztán nem maradt más, csak a viskó s egy kert. Itt éltek, apja, anyja, egy hűdéses nővér. A gyerekek világgá széledtek, de a leányok is, legények is cselédsorban maradtak. Gyermekkoráról érzelgés nélkül, hűvös tárgyilagossággal beszélt. Jó idő eltelt, mikor végre beszélni kezdett a szegénységről. Soha nem vádolt – ehhez túlságosan nő volt, tehát okos és szakszerű az élet lényeges kérdéseiben. Az ember nem pöröl a végzettel a halál, a betegség és a szegénység miatt, hanem elfogadja és elviseli: – ezért mindig csak megállapított. Elmondta, hogy egy télen át a föld alatt laktak, ő és a család. Judit hatéves lehetett akkor, s a családot elűzte az éhség hazulról, elmentek a Nyírségre, dinnyésnek állottak, és a föld alatt laktak. Nem jelképesen, hanem valóságosan: nagy gödröt ástak a földbe, náddal befödték, s ott tanyáztak egész télen át. Elmondta azt is – nagyon részletesen, szemmel láthatóan közel állott szívéhez ez a gyermekkori emlék –, hogy azon a télen kegyetlen fagyok uralkodtak, s a hideg bekergette a mezei egerek ezreit a földalatti gödörbe, ahol Judit szüleivel és testvéreivel tanyázott. „Ez nagyon kellemetlen volt” – mondta emlékező hangon, de különösebb panaszos hangsúly nélkül.Tudod, ott ült velem szemközt a fényűző étteremben ez a gyönyörű nő, nyakában drága prémekkel, ujjain villogó ékszerekkel, férfi nem tudott elmenni mellette anélkül, hogy tetőtől talpig meg ne érintse tekintetével: s csendesen, mesélő hangon arról beszélt, hogy a fagyos földben nagyon kellemetlen volt lakni, mert egerek ezrei ugráltak át fekvőhelyeiken. Ilyenkor némán ültem mellette, néztem és hallgattam. Néha nem csodálkoztam volna, ha arcul üt, minden ok nélkül, csak úgy, mert eszébe jutott valami. De ő, Judit, minderről nagyon természetesen beszélt. Többet tudott ő szegénységről, világról, emberi együttélésről, mint az összes társadalmi szakkönyvek. Nem vádolt senkit és semmit; emlékezett és figyelt. Mondom, egy napon belakott, megcsömörlött. Talán eszébe jutott valami. Talán megértette, hogy nem lehet belvárosi üzletekben kárpótolni magát mindazért, ami történt, vele és mind a többiekkel, emberek százmillióival – megértette, hogy minden egyéni megoldás fölösleges és reménytelen. A nagy dolgokat másképpen intézi el az élet, nem egyénien. Nincs személyes kárpótlás azért, ami általában az emberekkel történt és történik ma és ezer éve. S mindazok, akik egy pillanatra kitörnek a homályból, megfürödnek a fényben, a boldog pillanatokban is őrzik emlékét a bűntudatos hűtlenségnek – mintha örökké eljegyezték volna magukat azokkal, akik odalenn maradtak... Tudta ő mindezt? Nem beszélt róla. Az ember nem beszél arról, hogy ezért vagy azért szegény. Úgy emlékezett meg a szegénységről, mint a világűr egyik természetes tüneményéről. És nem vádolta soha a gazdagokat. Inkább a szegényeket vádolta, kissé gúnyosan emlékezett meg mindenről, ami a szegénységhez tartozik. Mintha tehetnének a szegények valamiről. Mintha valamilyen betegség lenne a szegénység, s mindazok, akik szenvednek ebben a nyavalyában, tehetnek erről: talán nem vigyáztak eléggé magukra, sokat ettek, vagy nem öltöttek este meleg kabátot. Családtagok beszélnek ilyen vádoló hangon a nyűgös betegekről, mintha a halódó, akinek vészes vérszegénysége van, és már csak hetekig élhet, tehetne arról, hogy mindez így történt – talán, ha idejében beveszi a kanalas orvosságot vagy tűri, hogy kinyissák az ablakot, vagy nem eszik életében olyan szívesen és készséggel mákos metéltet, talán akkor nem is kap a végén vészes vérszegénységet... Valahogy így látta Judit a szegényeket és a szegénységet. Mintha azt mondta volna: „Valaki tehet róla”. De nem vádolta a gazdagokat. Többet tudott ő erről.Többet tudott, s most, mikor a világ asztala megterült előtte, csömört kapott, mert két kézzel nyúlt minden után. De az emlékek erősebbek. Az emlékek mindig erősebbek.

79

Ez a nő nem volt érzelmes... , de az emlékek még őt is legyűrték. Látszott, hogy küzd e gyöngeség ellen. Vannak egészségesek és betegek, szegények és gazdagok, mióta világ a világ. Lehet enyhíteni a szegénységet, lehet arányosítani az elosztást, lehet fékezni az önzést, a nyerészkedést és a kapzsiságot, de nem lehet a tehetségtelenekből lángeszű embereket nevelni, nem lehet a botfülűeket megtanítani arra, hogy isteni muzsika is van az emberi lélekben, nem lehet a kapzsiakat, a két pofára zabáló hörcsögöket nagylelkűségre szoktatni. Minderről már nem is beszélt Judit, annyira tudta. A nap felkél és lenyugszik, s valahol vannak a szegények: így gondolkozott. S ő kitört a szegények köréből, mert nő volt, szép volt, s engem megérintett egy szenvedély. S ő tudott valamit rólam. Ezért körülnézett, mint aki kábulatból ocsúdik. Figyelni kezdett.Meg kellett tudnom, hogy eddig nem mert igazán megnézni. Az ember nem néz az eszmények, e természetfölötti lények arcába, akik megszabják sorsunkat. Az ő szemében valamilyen fényesség és derengés lehetett ez években az én személyem körül. Ebben a fényben csak vaksi pislogással merte tekintetét arcomra emelni. Nem az én személyem, nemcsak társadalmi helyzetem, nem is férfiúi vagy egyéni különösségem hatott így reá. Számára én a titkosírás voltam, melyet az ember nem mer megfejteni, mert minden boldogság és boldogtalanság értelmét zárják magukba a rejtelmes jegyek. Számára én voltam az állapot, melyre az ember egész életében vágyik, s mikor elérkezik a lehetősége annak, hogy megvalósítsa vágyát, visszahőköl, bosszús lesz és csalódik. Lázár nagyon szerette Strindbergnek egy színdarabját, az Álomjátékot. Ismered?... Én nem láttam soha. Ő gyakran idézte néhány sorát, jelenetét. Azt mondotta, ebben a drámában föllép egy ember, akinek minden vágya, hogy az élet egy „zöld halászó ládikával” ajándékozza meg, tudod, olyan zöld dobozzal, melyben a halász a horgot, a fonalat, a csalétket tartja. S ez az ember megöregszik, elmúlik felette az élet, amikor az istenek végre megszánják és elküldik neki ajándékba a halászó ládikát... S akkor ez a szereplő, kezében az élete hosszat áhított ajándékkal, a szín elejére lép, hosszan vizsgálja a ládikát, és mélységes szomorúsággal mondja: „Ez nem olyan zöld ...” Lázár idézte néha ezt a mondatot, mikor az emberek vágyaikról beszéltek. S mikor Judit lassan ismergetni kezdett, éreztem, hogy „nem az a zöld” vagyok számára. Sokáig nem mert úgy látni engem, amilyen vagyok. Az ember soha nem meri emberszabásúvá kicsinyíteni azt, amire nagyon vágyik, akiből eszményt csinált. Már együtt éltünk, már megszűnt az a tűrhetetlen feszültség közöttünk, amely úgy járta át életünk elmúlt éveit, mint egy lázas betegség fertőzése, már emberek, férfi és nő voltunk egymás számára, emberek, testi gyöngékkel és egyszerű, emberi megoldásokkal... s még mindig szeretett volna úgy látni, ahogy én nem láttam soha magam. Mint valamilyen más világból való papot vagy főrangú lényt... De én csak egy magányos ember voltam, aki reménykedett.Már üres ez a kávéház. Hideg a füst. Mi is megyünk, ha akarod.Még elmondom neked a végét. Adj tüzet. Köszönöm... Elmondom, ha elkezdtem, és nem unod, miben reménykedtem, s hogyan tudtam meg és viseltem el az igazat?Most figyelj jól. Én is figyelek. Lelkembe nézek, és nagyon figyelek. Igazságot hirdetek, az igazat kell vallanom.Én, fiam, a csodában reménykedtem. Mi a csoda?... Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol. Így nyúltam én Judit után.Mikor az első zavar, feszültség és ingerült várakozás ideje elmúlt, természetesen a szerelem mozdulatával nyúltunk egymás felé. Aztán elvettem feleségül, és vártam a csodát.Úgy képzeltem, a csoda nagyon egyszerű lesz. Azt hittem, a szerelem olvasztótégelyében felolvad közöttünk mindenféle ellentét. Úgy feküdtem le ezzel a nővel az ágyba, mint ahogy a vándor hosszú külföldi bolyongás és száműzetés után végre hazamegy. Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek. Ez az élmény a gyermekkor. A várakozás emléke. Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk, akkor is, amikor később egyszer a Gaurizankárt látjuk vagy a Michigan–tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömek és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába. Ezt szeretjük, ezt keressük örökké. S a felnőtt ember számára talán már csak a szerelem hoz valamit vissza ebből a remegő és reménykedő várakozásból... a szerelem, tehát nemcsak az ágy, s ami és aki az ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert. Judittal lefeküdtünk az ágyba, és szerettük egymást. Szenvedélyesen, várakozóan, lelkesen, csodálkozva, reménykedve szerettük egymást. Valószínűleg azt reméltük, hogy amit a világ és az emberek

80

elrontottak, azt ebben a másik, tisztább és ősibb hazában, az ágyban, a szerelem ez örök és területen kívüli birodalmában jóvátehetjük majd egymással szemben. Minden szerelem, melyet nagy várakozás előz meg – s talán nem is szerelem, amely elébb nem égetett ki önmagából minden salakot a várakozás tisztítótüzében –, a csodát reméli a másiktól és önmagától. Bizonyos korban – s Judit és én ebben az időben már nem voltunk fiatalok, de nem is voltunk öregek sem, nő és férfi voltunk, a szó emberi, betelt, végzetes értelmében –, az ember már nem a kéjt, nem a boldogságot, nem a feloldást reméli a másiktól az ágyban, hanem azt az egyszerű és komoly igazságot, melyet a hazugság és a hiúság addig eltakartak a szerelem pillanataiban is, az igazságot és tudatosságot, hogy emberek vagyunk, férfiak és nők, s van egy közös vállalkozásunk, feladatunk a földön, amely talán nem is olyan személyes, mint hisszük. Megkerülni nem lehet ezt a feladatot, de rengeteget lehet belehazudni. Ha az ember elég idős, mindenben az igazságot akarja, tehát az ágyban, a szerelem testi, alvilági térfogataiban is. Nem az a fontos, hogy szép legyen – egy idő múltán úgy sem látod már szépségét –, nem az a fontos, hogy ilyen vagy olyan nagyszerű, izgalmas, okos, beavatott, kíváncsi, sóvár és viszonzó legyen. Mi fontos?... Az igazság. Tehát ugyanaz, ami az irodalomban s minden emberi dologban: a spontaneitás, az önkéntesség, a készség arra, hogy az ember terv és szándék nélkül meglepje magát az öröm csodálatos ajándékával, s ugyanakkor, amikor önző és kapni akar, terv és agyafúrt becsvágy nélkül adni is tudjon, szinte szórakozottan és mellékesen... Ez az igazság, az ágyban. Nem, öregem, a szerelemben nincsenek pjetiletkák, nincsenek négy– és ötéves tervek. Az érzésnek, mely két embert egymáshoz kerget, nem lehet terve. Az ágy vadon, őserdő, tele meglepetéssel, a kiszámíthatatlannal, s ugyanakkor telítve a dzsungel forró hőfokával, különös virágok és folyondárok halálos illatával és ölelésével, s a homályban ólálkodó, parázsló szemű fenevadakkal, a vágy és a szenvedély örökké ugrásra kész vadállataival. Ez is az ágy, bizonyos értelemben. Dzsungel. Félhomály. Különös hangok, a messziből – nem tudod, egy ember sikolt-e, akit torkon harapott a forrásnál a fenevad, vagy maga a természet sikolt-e, a természet, amely egyszerre emberi, állati és embertelen... Ez a nő ismerte a titkot, az élet, a test, az öntudat és az öntudatlanság titkait. Számára a szerelem nem alkalmi együttlétek sorozata volt, hanem állandó hazatérés egy ismerős gyermekkorba, ami egyszerre szülőváros és ünnep, sötétbarna alkonyat egy táj fölött és ételek bizalmas íze, izgalom és várakozás, s mindennek alján a bizonyosság, hogy később, mikor este lesz, nem kell félni a denevérektől, az ember hazamegy, mert alkonyodik és elfáradt a játéktól, s otthon lámpa ég, meleg étel és vetett ágy várja. Ez volt Judit számára a szerelem.Mondom, reménykedtem.De a remény soha nem más, mint félelem attól, amire nagyon vágyunk, s amiben nem bízunk és nem hiszünk igazán. Ami van, tudod, abban nem reménykedik az ember... az csak úgy van, majdnem mellékesen. Egy időre elutaztunk. Aztán hazatértünk, és házat béreltünk, a városon kívül. Mindezt nem én rendeztem így, hanem Judit. Én természetesen elviszem a „társaságba” is, ha ő így kívánja, mindenesetre kerestem volna házunk számára értelmes embereket, akik nem sznobok, s mindabban, ami történt, mást is látnak, mint társadalmi pletykaanyagot... Mert a „társaság”, az a másik világ, melyben én kevéssel azelőtt egyenrangú ember voltam, s ahol Judit nemrégen még cseléd volt, természetesen nagy érdeklődéssel fogadta és méltányolta mindazt, ami történt. Csak ez élteti őket, ilyenkor villanyosan fürgék lesznek, felüdülnek, szemük csillogni kezd, s reggeltől estig nem adják ki a telefonkagylót kezükből... Senkit nem lepett volna meg ebben a társaságban, ha a lapok vezércikkben foglalkoznak „ügyünkkel”, melyet nemsokára már úgy emlegettek, részleteztek, tárgyaltak, mint valamilyen bűnesetet. S ki tudja, nem volt-e igazuk, a törvények értelmében, melyekre a társadalom felépült? Az emberek nem ok nélkül viselik el a szervezett együttélés kínos unalmát, nem ok nélkül viszolyognak megunt kapcsolatok gyötrelmes fogdáiban, s nem vállalják egészen meggyőződés nélkül a lemondásokat, melyeket a társadalmi megegyezések reájuk kényszerítenek. Az emberek úgy érzik, senkinek nincsen joga kielégülést, nyugalmat és örömet keresni a maga egyéni képlete szerint, mikor ők, a többiek, nagyon sokan, beleegyeznek abba, hogy elviselik érzéseik és vágyaik cenzúráját, s e cenzúrák összességét, a civilizációt... Ezért hördülnek föl, ezért röffennek össze, ezért alakítanak vészbíróságokat és hirdetnek ítéletet pletyka formájában, valahányszor arról értesülnek, hogy valaki lázadni mert, s a maga elképzelése szerint keresett az élet magánya ellen orvosságot. S én most már, mikor egyedül vagyok, néha tűnődöm, csakugyan olyan igazságtalan-e az emberek tiltakozása, mikor azt látják, hogy valaki szabálytalanul szeretne megoldást találni az életére?... Ezt csak így kérdem, éjfél után, négyszemközt.Nők ezt nem értik. Csak férfi érti, hogy van más is, mint a boldogság. S talán ez a nagy és reménytelen nézeteltérés férfiak és nők között, minden helyzetben és örökké. A nő számára, ha igazi nő, egyetlenegy igazi haza van: az a terület, melyet a férfi, akihez tartozik, elfoglal a világban. A férfi számára van a másik haza, a nagy, az örök, a személytelen, a tragikus, zászlókkal és ország–határral. Ezzel nem mondom, hogy a

81

nők nem ragaszkodnak a közösséghez, melybe születtek, a nyelvhez, melyen esküdöznek, hazudnak és bevásárolnak, a tájhoz, ahol nevelkedtek, s nem mondom azt sem, hogy nem él bennük ragaszkodás, áldozatkészség, hűség, néha talán hősiesség is a másik haza, a férfiak hazája iránt. De igazán, végzetesen a nők soha nem egy hazáért halnak meg: mindig csak egy férfiért. Jeanne d'Arc, s mind a többiek, a kivételek, férfias nők... Most egyre több él ebből a fajtából. Tudod, a nők hazafisága sokkal csendesebb, jelszótlanabb, mint a férfiaké. Ők Goethével tartanak, aki azt mondotta, ha egy parasztház leég, az valóságos tragédia, de mikor egy haza tönkremegy, az legtöbbször csak jelszó. A nők örökké ebben a parasztházban élnek. Ezt féltik, ennek élnek, dolgoznak, ezért hajlandók minden áldozatra. Ebben a házban van ágy, asztal, egy férfi, néha egy vagy több gyerek. Ez a nők igazi hazája. Mondom, szerettük egymást. S most mondok neked valamit, ha nem tudnád: a szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan–holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar semmit megtartani magának, nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha... Ezek óvatosak; nem irigylem őket. S aztán vannak a falánkok és kotnyelesek, akik csak belekóstolnak minden ibrikbe, amely mellett elmennek... Ezek szánalomra méltók. S aztán vannak az elszántak és agyafúrtak, a szerelem zsebtolvajai, akik villámgyorsan ellopnak egy érzést, kiemelnek a test rejtekeiből egy gyöngédséget, s már odébb is állnak a sötétben és a tömegben, ami az élet, kárörömmel és röhögve. Aztán vannak a gyávák és a megfontoltak, akik úgy számítanak ki mindent a szerelemben, mint az üzleti életben, határidőnaplójuk van a szerelmek számára, pontos feljegyzések szerint élnek. A legtöbbje ilyen; ezek a vacakok. S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?... A természet nem jóságos.A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos „ünnep van” érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel.Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt... s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzőén elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély. Nem véletlen, hogy az emberiség történetében a nagy szerelmes párokat csaknem ugyanolyan áhítatos és megszeppent tisztelet övezi, mint a hősöket, a merész vállalkozókat, akik valamilyen reménytelen és nagyszerű emberi ügyért kéretlenül vásárra vitték a bőrüket. Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan, s ez a vállalkozás, ahol a nő éppen úgy alkotó, mint a férfi, a nő éppen úgy hős és lovag, mint a férfi, mikor elindul a Szent Sír meghódítására a csatába. Bátor és igaz szeretők is ezt az örök, rejtelmes Szent Sírt keresik, ezért vándorolnak és harcolnak, ezért kapnak sebet és pusztulnak el... mit is akarnak mást?Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymás felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. A többi csak egy nőt remél, mint egy igás állatot, vagy egy órát fehér és kedves karok között, s azt, hogy legyezgessék férfiúi vagy női hiúságát, vagy eleget tesz egy élettani törvény követelésének... Ez nem a szerelem. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan. Talán ezért tisztelik a szerelmeseket, a régi vallások és a régi, hősi költemények és

82

énekek... Az emberek öntudatának mélyén él az emlék, hogy a szerelem valamikor több és más is volt, mint a társadalmi adásvételi szerződések egyik válfaja, s más is, mint időtöltés, játék és szórakozás, a bridzsnek és a társasági táncnak egyik módozata... Emlékeznek, hogy volt egyfajta félelmes feladat minden élőlény számára, s ez a feladat a szerelem volt, tehát teljes kifejezése az életnek, tökéletes átérzése a létezésnek, s ennek természetes következménye, a megsemmisülés. De ezt csak nagyon későn tudja meg az ember. S milyen közömbös ilyenkor a feladat másik megjelöltjének erénye vagy erkölcse, vagy szépsége vagy jó tulajdonságai! Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.De az emberek száz és százmilliói csak segítséget remélnek, karitatív megoldásokat várnak szerelmesüktől, gyöngédséget, türelmet, elnézést, babusgatást... S nem tudják, hogy amit így kapnak, közömbös; csak ők adhatnak, feltétel nélkül, ez az értelme ennek a játéknak.Így kezdtük a szerelmet, Áldozó Judit és én, mikor élni kezdtünk, egy házban, a város határában.Legalábbis így kezdtem én. Ilyesfélét éreztem. Ezt reméltem. Még bejártam a hivatalba, de olyan kevés közöm volt már mindenhez, mint egy sikkasztónak, aki tudja, hogy egy napon minden kiderül, s akkor ott kell hagyni állását, környezetét... Mi derül ki? Hát az, hogy nincs már semmi közöm a szerephez, melyet a világban játszom. De az órarendet és a szabályokat még mindig betartottam, pontosan. Elsőnek érkeztem a gyárba, s délután hatkor mentem el, mikor már csak a kapus maradt őrhelyén. Gyalog mentem végig a városon, mint azelőtt. Egyszer bementem a régi cukrászdába is, s néha láttam ott a feleségemet, az elsőt, majdnem azt mondtam: a valóságosat. Mert Juditot soha, egy pillanatig sem éreztem feleségemnek. Ő volt a másik. Mit éreztem ilyenkor, ha viszontláttam az elsőt, a valóságosat? Nem érzelegtem. De a vér mindig lefutott kissé a fejemből, s zavartan köszöntem és szigorúan másfelé néztem. Mert a test emlékezik, tudod, örökké, mint a tenger és a föld, melyek összetartoztak valamikor.De nem is erről akartam beszélni, most, mikor már elmondtam majdnem mindent. E történet befejezése olyan ostoba, mint amilyen együgyű minden emberi történet befejezése. Akarod hallani?... Hát persze, most már, ha elkezdtem, akarod hallani, s be kell fejeznem. Öregem, egy évig éltünk ebben a valószínűtlen testi és lelki állapotban. Egy évig éltem úgy, mintha az őserdőben élnék, pumák, halálos fojtogatású indák, kígyókkal bélelt kövek és bokrok között. Ez az év talán megérte. Azt is, ami előtte volt és azt is, ami utána következett.Ami előtte volt, azt nagyjából tudod. Ami utána volt, engem is meglepett kissé. Látom, arra gondolsz, egy napon megtudtam, hogy Judit megcsal. Nem, öregem, ezt sokkal később tudtam meg. Ő csak akkor csalt meg, amikor már nem tehetett másként.Egy évbe tellett, amíg megtudtam, hogy Áldozó Judit engem meglop. Ne bámulj ilyen hitetlenül. Nem képletesen értem ezt. Nem érzéseimet lopta meg, hanem a pénztárcámat. Szabályosan, úgy, ahogy ezt rendőri jelentésekben írják.Mikor lopott meg?... De rögtön, az első pillanattól. Várj, gondolkozom. Nem, az első időben még nem lopott, csak becsapott. Mondtam neked, hogy az elején, mikor szállodában laktunk, számlát nyittattam számára a bankomnál, csekk–könyvet kapott. Ez a számla meglepően rövid idő alatt kimerült... Csaknem érthetetlen volt ez a költekezés, ez a pazarlás. Igaz, sok mindent vásárolt, prémeket, rongyokat, s én nem figyeltem oda, nem érdekelt a vásárolt áru mennyisége és minősége, inkább csak ez a kóros mohóság érdekelt, ez a beteges kárpótlási düh nyugtalanított... Egyszóval, a bank egy napon értesített, hogy Judit számlája kimerült. Természetesen új összeget fizettem be nevére, most már valamivel kevesebbet. Néhány hét múltán ez a pénz is elfogyott. Akkor, inkább tréfásan, mint komolyan, figyelmeztettem, hogy nem ismeri eléggé vagyoni helyzetünket, Angliában kissé megváltoztak a pénzről és vagyonról alkotott fogalmai, mi, idehaza, sokkal szerényebben és igénytelenebbül vagyunk gazdagok, mint ő képzeli. A leckét figyelmesen hallgatta. Nem kért több pénzt. Aztán a kertes házba költöztünk, s én minden hónapban rendelkezésére bocsátottam egy összeget, melyből gazdagon és fölösen futotta a háztartásra és az ő személyes igényeire is. Pénzről nem beszéltünk többé.De egy napon felbontottam egy levelet, melyben a bank értesíti Juditot, feleségemet, hogy ilyen és ilyen keltezéssel jóváírtak számláján huszonhatezer pengőt. Forgattam a levelet, szemem dörzsöltem. Első pillanatban vérhullám öntötte el agyamat: féltékeny voltam. Úgy képzeltem, Judit ezt a pénzt még Angliából hozta, ahol szeretője volt valakinek vagy valakiknek, nemcsak a görög énektanárnak, akiről beszélt egyszer, hanem a jó ég tudja, miféle nagyuraknak, akik bőségesen megfizették szerelmi szolgálatait... Ez az érzés, ez az elképzelés úgy fájt, hogy öklömmel az íróasztal lapját csapkodtam. Aztán elmentem a bankba. Ott megtudtam, hogy Judit ezt az összeget nem Angliából hozta, hanem apró tételekben fizette be. Az első befizetést azon a napon keltezték, mikor átadtam Juditnak a csekk-könyvet.

83

Női dolog, mondod, s mosolyogsz. Én is ezt mondtam, első pillanatban, s megkönnyebbülten mosolyogtam. Most már bizonyosnak látszott – a befizetése sorrendje is ezt mutatta –, hogy Judit tőlem kérte, előlem titkolta el ezt a pénzt, eldugta előlem. Én azt hittem, rongyokra költi, szórja a pénzt, esztelenül... Hát szórta is, de nem egészen esztelenül. Mint később megtudtam, életre–halálra alkudott vásárlás közben, a számlákat magasabb összegre íratta ki, mint a valóságos vételár volt. Lokálnők bánnak így a könnyelmű és félhülye gavallérokkal. Mondom, első pillanatban, mikor megtudtam, hogy Judit az én pénzem rejtegeti, megkönnyebbülten mosolyogtam.A bank értesítését visszatettem a borítékba, leragasztottam a levelet, eljuttattam Judithoz. Felfedezésemről mélyen hallgattam. De most a féltékenységnek egy új válfaja kezdődött számomra.Éltem egy nővel, akinek titka volt. Éppen úgy volt titka, mint a gonosz nőknek, akik nyájasan ebédelnek urukkal és családtagjaikkal, s amíg bizalmasan beszélgetnek emberekkel, akik hisznek bennük, elfogadnak áldozatokat és ajándékokat egy embertől, aki bízik bennük, már a délutáni találkán törik a fejüket, amikor beosonnak majd egy idegen férfi lakásába, s néhány órán át szemérmetlenül bepiszkolnak minden emberi érzést, elárulják azokat, akik bíznak bennük, kik gondoskodnak róluk. Tudnod kell, hogy én még régimódi ember vagyok, s mérhetetlenül megvetem a házasságtörő nőket. Megvetésem oly mély, hogy azt semmiféle divatos érveléssel nem lehet eloszlatni. Senkinek nincs joga ahhoz a gyanús, maszatos és vacak kalandhoz, amit ezek a nők boldogságnak neveznek, azon az áron, hogy titokban, vagy nyíltan megsértik más ember érzéseit... Én is voltam szenvedő és cselekvő hőse ilyen undokságoknak, s ha van valami az életemben, amit mélyen szégyellek és bánok, az a házasságtörés. Megértek nemi dolgokban minden eltévelyedést, megértem, hogy valaki elmerül a test vágyainak félelmes mélységeiben, megértem a szenvedély önkívületeit és torz alakzatait is... A vágy ezer nyelven szól hozzánk. Mindezt megértem. De csak szabad emberek vethetik magukat ezekbe az áradó mély vizekbe... Minden más aljas csalás, rosszabb, mint a tudatos kegyetlenség. Emberek, akiknek közük van egymáshoz, nem élhetnek titokkal a szívükben. Ez a csalás értelme. A többi csaknem mellékes... a test dolga, legtöbbször szomorú kapkodás, semmi más. Ezek a kiszámított szerelmek, kiszámított időben, kijelölt helyen, spontaneitás nélkül... milyen szomorú és szegényes mindez. S minden mögött a vinnyogó, vacak titok. Ami átfertőzi az együttélést, mintha egy hulla rohadna valahol a szép lakásban, a kanapé alatt.De Juditnak attól a naptól, mikor megtaláltam a bank levelét, titka volt. S ő tudatosan, jól őrizte ezt a titkot.Jól őrizte, s én alaposan figyeltem. Ha magánkutatókkal őrzöm lépéseit, akkor sem figyelhetem jobban. Éltünk, nyájasan, bizalmasan, a férfiak és nők együttélésének törvényei szerint, s hazudtunk egymásnak. Ő azt hazudta, hogy nincs titka előttem, s én, hogy ezt elhiszem neki. Figyeltem és gondolkoztam. Később arra is gondoltam, talán másképpen történik, ha megrohanom őt fölfedezésemmel, vallomásra kényszerítem. Talán tisztább helyzet marad az ilyen vallomás után, mint ahogy fülledt nyári napokon üdébb a levegő, ha elvonul a táj fölött egy alkalmi vihar. De úgy lehet, titokban féltem ettől a vallomástól. Túlságosan nyugtalanított, hogy ennek a nőnek, akivel megosztottam sorsomat, titka van, melyet rejteget előttem. Huszonhatezer pengő egy nő számára, aki gyermekkorában teleket töltött egerek között, egy földbe vájt gödörben, s aztán később cseléd volt: átkozottul sok pénz, egész vagyon. S ez a pénz gyűlt, szaporodott. Ha csak arról van szó, hogy Judit a nők örök, olcsó és gyakorlati okosságával félretesz a háztartási pénzből, zsebpénzt csinál magának, és elvesz valamit a maga számára életünk közös üzemköltségéből... Ilyesmin csak nevetni lehet. Minden nő így cselekszik, mert a nők szívében él az örök kétely, hogy a férfi nem ért az élet valóságához, a férfi csak szerezni tud, megtartani nem. Minden nő készül az esős napokra. Talpig tisztességes asszonyok úgy csalják férjüket pénzdolgokban, mint a háziszarkák, mint a besurranó tolvajok. Tudják, hogy az élet legnagyobb titka, megtartani valamit: befőttet, embert, pénzt, egyszóval mindent, ami fontos, hogy megmaradjon... Ezért csalnak és lopnak, filléreket és pengőket. Amolyan női virtus ez, kicsinyes és szívós okosság. De Judit nem filléreket és pengőket csent. Judit, szépen, hangtalanul, mosolyogva, rendszeresen meglopott engem, hamis számlákat mutatott, s rejtegette a pénzt.Csendesen, nyájasan éltünk, Judit lopott, és én figyeltem. Így kezdődött a vége ennek a történetnek.Egyszer aztán megtudtam, hogy nemcsak a pénzemet fosztogatja, hanem azt a rejtélyes valamit, ami egy ember életének alapfeltétele: önbecsülésemet. Nézd csak, tudom jól, hogy ennek a fogalomnak igazi tartalma alig több, mint hiúság. Férfiszó ez, a nők vállat vonnak, ha kiejti előttük valaki. A nők ugyanis, ha nem tudnád, nem „becsülik” önmagukat. Becsülik talán a férfit, akihez tartoznak, társadalmi vagy családi rangjukat, világi hírüket. Mindez áttétel, külsőség. De önmagukat, azt a jellemből és öntudatból összeragasztott tüneményt, akinek „én”, személyiség a neve, a nők jóindulatú és kissé lenéző cinkossággal érzékelik csak.

84

Megtudtam, hogy ez a nő tudatosan és szabályosan kifoszt engem, legalábbis mindent elkövet, amennyire ezt feltűnés nélkül tehette, hogy jókora karéjt szeljen a maga számára az én kenyeremből. Tudod, abból a kenyérből, amelyről én azt hittem, hogy kettőnkké, s ami akkor igazán kalács volt még, különösen az ő számára... De ezt nem a világban tudtam meg, nem is a bankban, ahol – tudatlan jóindulattal – rendszeresen értesítettek Judit vagyoni állapotának örvendetes fejleményeiről. Nem, fiam, az ágyban tudtam meg. S ez úgy fájt... hát igen, ez az, amire mi férfiak azt mondjuk, hogy önbecsülés nélkül nem lehet élni.Az ágyban tudtam meg, s akkor már jó ideje figyeltem. Azt hittem, családjának kell a pénz. Nagy családja volt, férfiak és nők, valahol a mélyben, mintegy a történelemben éltek, abban a mélységben, melyről agyammal mindent tudtam, de szívemmel nem voltam eléggé bátor, utánanézni e mélység titkainak. Azt hittem, Judit e titokzatos és alvilági közösség megbízásából fosztogat engem. Talán eladósodott a család, talán földet akarnak venni… Azt kérded, miért nem szólt? Én is kérdeztem ezt magamtól. S rögtön feleltem is, hogy nem szólt, mert szégyelli a szegénységet, mert a szegénység összeesküvés is, titkos szövetség, örök és néma fogadalom. A szegények nemcsak jobb életet akarnak, nem, a szegények önérzetet is akarnak, azt a tudatot, hogy nagy igazságtalanságot viselnek el, s ezért tiszteli őket a világ, mint a hősöket. S csakugyan hősök is; most már, mikor öregszem, tudom, hogy ők az egyetlen, az igazi hősök. Minden más hősiesség alkalmi, vagy kényszerült, vagy hiú. De szegénynek lenni hatvan éven át, s némán teljesíteni minden kötelességet, amelyet a család, a társadalom reá mér egy emberre, s közben embernek, méltányosnak, talán még jókedvűnek és irgalmasnak is maradni: ez az igazi hősiesség.Azt hittem, családjának lop. De nem, Judit nem volt érzelmes. Saját magának lopott, különösebb cél nélkül, olyan szorgalommal, komolysággal és körültekintéssel, mint aki évezredes tapasztalatból tudja, hogy a hét kövér esztendő nem tart sokáig, az urak szeszélyesek és a szerencse forgandó, s ha az embert a bohóc jó sors egyszer leültette a zsíros bödön mellé, tanácsos idejében és alaposan belakni, mert hamarosan elkövetkeznek a szűkös idők. Előrelátásból lopott, nem nagylelkűségből és szánalomból. Ha családján akart segíteni, egy szót kell szólania nekem: ezt tudta jól... De Judit a családtól ösztönösen félt, különösen most, mikor ő is a másik parton vetette meg lábát, a birtokosok partján. Védekező, szerző ösztöne nem ismerte az irgalmat.S közben figyelt engem, az urat. Mit csinálok?... Nem unom még?... Nem küldöm el? Akkor jó, akkor sebtiben szerez még a gyűjtött javakhoz valamit. Figyelt asztalnál és ágyban. S mikor ezt először megéreztem, elvörösödtem a szégyentől. Sötét volt a szobában, s talán ez volt Judit szerencséje. Az ember nem ismeri határait. Ha akkor nem fegyelmezem magam, talán megölöm... Talán. De erről meddő dolog beszélni.Egy pillantás volt minden, gyöngéd és bizalmas pillanatban, mikor én lehunytam s aztán váratlanul felnyitottam szemem. S egy arcot láttam, a félhomályban, egy ismerős és végzetes arcot, mely nagyon óvatosan, nagyon finoman, gúnyosan mosolygott. Akkor megtudtam, hogy ez a nő, most és máskor, elébb, mikor én azt hittem, hogy a föltétlen odaadás pillanatait élem meg valakinek társaságában, akivel kivándoroltam az emberi és társadalmi megegyezések közül: ez a nő éppen ilyen pillanatokban szelíd és félreérthetetlen gúnnyal figyel engem. Tudod, mint aki lesi, vizsgálja és kérdezi: „Mit csinál a fiatalúr?... ” S még ezt: „Aha, az urak.” S kiszolgál. Megtudtam, hogy Judit az ágyban és az ágyon kívül nem szeretett engem, hanem kiszolgált. Úgy, mint pesztonka korában, mikor házunkhoz került, s cipőm, ruhám tisztogatta. Úgy, mint amikor felszolgálta később nekem is az ebédet, ha néha elmentem anyámhoz ebédelni. Kiszolgált, mert ez volt a szerepe velem szemben, s a nagy, a végzetes, az igazi emberi szerepeken nem lehet erőszakosan változtatni. S mikor az ő különös párviadala velem és feleségemmel elkezdődött, egy pillanatig sem hitt abban, hogy azt a viszonyt, azt a szerepszerűséget, mely bennünket összeköt és elválaszt, belülről, igazán fel lehet oldani és meg lehet változtatni. Nem hitte, hogy valaha is más lesz szerepe körülöttem az életben, mint a szolgálat, a kiszolgálás, tehát a cselédszerep. S mert mindezt nemcsak az eszével tudta, hanem testével, idegeivel, álmaival, múltjával és származásával is, nem vitatkozott sokat a helyzetekkel, hanem úgy cselekedett, ahogy élete törvényei megparancsolták. Most már ezt is értem.Fájt-e, kérded?Nagyon.De nem küldtem el rögtön. Hiú voltam, és nem akartam, hogy tudjon a fájdalomról, melyet okozott. Engedtem, hogy szolgáljon még egy ideig körülöttem, ágyban és asztalnál, tűrtem, hogy meglopjon még egy ideig. Később sem mondtam meg neki, hogy tudtam gyanús és szomorú kis üzleteiről, s nem beszéltem arról sem, hogy óvatlan pillanatokban láttam gúnyos, lenéző, kíváncsi szemeit az ágyban... Két emberi dolgot mindig végig kell csinálni, egészen végig, ha másképp nem megy, a megsemmisülésig. Aztán egy idő múltán, mikor másféle okot adott reá, csendesen elküldtem. Lázadozás nélkül ment, nem volt hangos szó, vita közöttünk. Vette a batyuját – nagy batyu volt, akkor már ház és ékszer is akadt benne –, s elment. Olyan

85

némán, szótlanul, mint ahogy tizenhat éves korában érkezett. Úgy is nézett vissza a küszöbről, azzal a néma, kérdő és közömbös pillantással, mint amikor először láttam, az előszobában.A szeme volt a legszebb. Néha még látom a szemét, álomban. Igen, a köpcös vitte el. Párbajoztam is vele... szánalmas dolgok ezek, de néha nem lehet másképp.Öregem, innen kidobnak. Főúr fizetni. Volt... , de szó sem lehet róla! Ez az én estém volt, ha megengeded. Ne tiltakozz, vendégem voltál.Nem, nincs kedvem Peruba menni veled. Ha az ember eljutott oda, hogy magányos, miért menjen Peruba vagy máshová? Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... , de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.Hát ez volt, amíg te Peruban jártál.

* * * *

86