Legszebb versek

DSIDA JENŐ

Messzire jöttem

Kedvesemtől, aki csókolt,messzire jöttem,

piros szirmok maradtak mögöttema kék hegyeken s a völgyek útain.

Csupa bodzavirág minden,kilombosodtam én is

a szomorúság tartós melegébens bodzavirág-szaga lett a szónak.

Miért nem félnek tőlem az őzeks a rengeteg agancsú szarvasok?

Tenyeremből hűs vizetcsorgatok üszkös sebeikre.

Éjszaka meglátogategy fényes, szárnyas ifjú.Mosolyogva viszi előre

fehér ujjával az óra mutatóját.

*

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,akarsz-e mindig, mindig játszani,akarsz-e együtt a sötétbe menni,gyerekszívvel fontosnak látszani,nagykomolyan az asztalfõre ülni,borból-vízbõl mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,havas telet és hosszú-hosszú õszt,

lehet-e némán téát inni véled,rubin-téát és sárga páragõzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,hallgatni hosszan, néha-néha félni,hogy a körúton járkál a november,

ez utcaseprõ, szegény, beteg ember,ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?Akarsz játszani boldog szeretõt,színlelni sírást, cifra temetõt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,s akarsz, akarsz-e játszani halált?

*

FRIEDRICH HÖLDERLIN

Menon panasza Diotimáért

Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben, csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,

míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt.Így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak

intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,lombját sírta az ág, és szálltak a szélben az essők, csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv

és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,

téged vettek el és véled a két szememet.Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,

mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

Radnóti Miklós

*

LUIS DE CAMÕES

Remény, mit remélsz?

Remény, mit remélsz? - Semmit, soha többé. Miért? - Valami megváltoztatott.

Élet, mi vagy? - Csak gyötrelem vagyok. Mit mondasz, szív? - Szeretek, mindörökké.

Lélek, mit érzel? - Így kell tönkremenni. Hogy élsz? - Nem várva semmi jót, szerencsét.

Mégis, mi éltet? - Csak a múlt, az emlék. Csak ennyi a fény életedben? - Ennyi.

Látsz végső célt? - Csak egy gondolatot. Mire gondolsz? - Hogy várom a halált.

Jó lesz? - Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Mért kényszerít? - Mert tudom ki vagyok. Ki vagy? – Az, aki megadta magát. Kinek? - A fájó, örök szerelemnek.

Szabó Lőrinc

*

WILLIAM BUTLER YEATS

A világ rózsája

A tűnő szépség, jaj, ki álma volt?S hogy elfakul e gőgös ajkakon,

Mert csoda nem terem, se irgalom:A pompás-gyászú Trója is halott,

És Usna háza: rom.

Veled múlunk, fájdalmas földgolyó.Imbolygó lelkek árja útat ad.Ahogy sápadt téli víz szalad,

Tününk a csillag-tajtékkal folyó,Magányos ég alatt.

Még arkangyal-sereg se tündökölt, S más szív se vert, de egy fáradt-szelíd

Valaki már, művébe kezdve itt,Akarta: füves út legyen a föld,

Felfogni lépteid.

Rab Zsuzsa

*

GEORG TRAKL

Hohenburg

Kihalt a ház. A szobákban ősz;holdvilágos szonáta

és ébredés alkonyi erdőszélen.

Folyton a sápadt emberi arcra gondolsz, zajgó időktől távol;

örömest hajlik álmodó fölé a zöld ágkorona,

kereszt és est;a szólalót bíbor karjaival lakatlan ablakokig felszálló

csillaga öleli magához.

Így reszket a jövevény a sötétben,ha távoli emberi lényre

nyitja szemét; a pitvarban ezüstös szél susogása.

Erdélyi Z. János

*

WILLIAM SHAKESPEARE

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

Az vagy nekem, mi testnek a kenyérs tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;arcod varázsa csordultig betölt,s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,részeg vagyok és mindig szomjazom.

Szabó Lőrinc

*

SZERGEJ JESZENYIN

Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda.

Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére - szép voltál, te kedves, illanó!

Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messzeszállt.

Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal

vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene.

De tudom - aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha.

Rab Zsuzsa

*

GUILLAUME APOLLINAIRE

Rád gondolok

Rád gondolok kis Lou szíved az én kaszárnyámÉrzékem a lovad emléked meg az én lucernám

Csupa sarkantyú kard fénylik az egekenTüzérek árnya száll fürgén s nehézkesen

De képed nem hagy el örökre téged látlakBátorság lángoló sebe ez a te szájad

Éjben a trombitánk szól a te hangodonLovon ülök s te léptetsz mellettem angyalom

75-öseink szépek mint alakodA hajad vöröses akár a gránáttűz mely északon felragyog

Szeretlek a kezed s az én emlékeimFújják a harsonát boldogan s örökre

Ragyognak a napok sorba nyerítve mindVagyunk a rúd amelyhez a csillagok vannak kikötve

Vas István

*

EMLIY DICKINSON

Minden teremtett lény közül

Minden teremtett lény közülEgy kellett volna csak.

Mikor lélektől fut az észS kibúvó sem marad;

Mikor lényeg szerint, különMered a volt s a van,

S a hús rövid tragédiájaHomokként elsuhan,

S a dolgok királyi szinénFelszakad már a köd –

Látom, mily atomot szerettemMinden porszem fölött!

Tótfalusi István

*

JÓZSEF ATTILA

Bánat

Futtam, mint a szarvasok,lágy bánat a szememben.

Famardosó farkasokűznek vala szivemben.

Agancsom rég elhagyám,törötten ing az ágon.

Szarvas voltam hajdanán,farkas leszek, azt bánom.

Farkas leszek, takaros.Varázs-üttön megállok,

ordas társam mind habos;mosolyogni próbálok.

S ünőszóra fülelek.Hunyom szemem álomra,

setét eperlevelekhullanak a vállamra.

*

CHRISTIAN MORGENSTERN

Koratavasz

Nyújtózó nyárfák, rügyet sem nyitók,fakó ég alján állnak tétován.

Források hangján zengnek a rigók;a föld pihen, halk vágyak vánkosán.

Felhő-kísértet nyirkos haja leng,söpri a még csillagtalan homályt,s az elhanyatló fényen átdereng

hegy, föld s egy álom, részeg és zilált.

Rab Zsuzsa

*

GEORG TRAKL

Este

Dületeg kunyhók körül ösvény, kék patak és est.Sötét cserjés mögött gyermekek játszanak kék s piros golyókkal;

néhányuk homlokot cserél s a kezek elenyésznek a barna lombban.

Csont-csendben a magányos szíve ragyog,csónak ring feketült vizeken.

Sötét ligeten át barna cselédek haja s nevetése röpköd.

Vének árnyai keresztezik madárka röptét;homlokukon titok-kék virágok.

Mások fekete padokon hintáznak az esti szélben.

Aranyló sóhajok hamvadnak halkan a gesztenyefatar gallyai közt; a nyár sötét cimbalmának zengése,

ha az idegen feltűnik a lépcső-romokon.

Erdélyi Z. János

*

EDUARD MÖRIKE

Éjfél

Megjött az éj, s merengve álla hegynek támaszkodva már,s a nagy idő aranyló mérlege

nem leng. Egyenlő súllyal van tele.

S hetykén duruzsolnak, - a hold kiragyog –anyjuknak, az éjnek, a friss patakok

a napról,az elpihenő mai napról.

Egy ős gyerekdalt döngicséla víz, de únja már az éj,

a csengő égi kék, az vonzza őt,azt kedveli, az illanó időt.

S álmos patakok medreikentovább duruzsolnak azért szeliden

a napról,az elpihenő mai napról.

Radnóti Miklós

*

MIHAIL EMINESCU

Ó, jössz-e már

Látod: a fecske útra kél, hull a sápadt diólevél;

deres a szőlő, őszre jár - ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint, míg szemem szomjan rád tekint,

s fejem válladon elpihen szép szeliden, szép szeliden.

Hányszor bolyongtunk, édesem, e völgy ölén s a réteken! s fölemeltelek, drága társ,

hogy messze láss, hogy messze láss.

Vannak e földön mindenütt szép nők: szikrákat szór szemük,

de mint te, oly kedves, komoly nincsen sehol, nincsen sehol.

Te vagy a lelkem, életem: tündökölsz tisztán, fényesen:

hol is találnék csillagot, mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér, halkan csörren a holt levél,

didereg a puszta határ - ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Képes Géza

*

STEPHANÉ MALLARMÉ

Sóhaj

A lelkem homlokod felé mereng, aholó álmodó leány, egy szeplős ősz honol

s a bolygó égre száll csodálatos szemedből,akár a mélabús kertből esengenek föl

a tág Azúr felé fehér szökőkutak!- A lágy Azúr felé, mely tükröket kutat

s bágyadtan bánatát csillantja lent a vízben,hol hűs barázdát váj, míg rőt uszálya zizzen,

a széltől fútt avar s hol minden oly halott,vonszolja most az ég a sárga nagy napot.

Radnóti Miklós

*


Ha ősz leszel és öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyedpillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,s imádták hű vagy hamis szerelemmel,

de én zarándok lelkedet szerettemés változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött

a Szerelem, suhan a hegy fölött,s elrejti arcát fátylas csillagokba.

Csillag Tibor

*

DSIDA JENŐ

Rövid napló

Bárányfelhőt tartok az óljaimban,emlékeimet nevükön szólítom,

szeretem az embereket.A csillagok fényes esője alattbőjtölök és imádkozom este

és a Halálnak minden vacsoránálkülön tányért teszek asztalomhoz.

Ha kérdeznek, halkan felelek,hiszem a föltámadást.

Márványba vések egy fehér nevets eltemetem mélyen a föld alá.

*


Az élet fele

Sárga körtéivel csüngs vadrózsákkal befutvaa tóba a part,ti szépséges hattyúk,és csóktól ittasan merítitekfejetek a józanság szent vizébe.

Jaj nekem, hol lelekvirágot télen, és holnapsugarats árnyékot a földön?Szótlan s ridega fal, s csörgése hallikszélkakasoknak.

Bernáth István

*


146-os magaslat

Nincs több virág és különös jelekHadonásznak a kék éjeken

A rajongó imádatban szép kis Loum amelyben a júliusi alacsony fellegekhez hasonló lényem egészen meghajlik emléked előttOlyan ő mint egy észvesztően fehér gipsz-fej egy arany gyűrű mellett

A mélyben eltávoznak a vágyak s olykor visszatérnek

Hallgasd ezt a mindig azonos zenét amely egész nap szólLépes magányomat ahová csak a szerelem távoli

És hatalmas fényszórója világítHallom a német nehéztüzérség súlyos hangjait

Előttem a futóárkok irányábanVan egy temető ahol negyvenhatezer katonát vetettek el

Micsoda magvetés amelynek aratását félelem nélkül kell kivárni Ez előtt az isten háta mögötti hely előtt kellett lennie

Amíg levelemet írom egy cementlapon a papírraKözben egy fényképet is nézegetek egy nagykalaposat

S néhányan a bajtársak közül akik meglátták arcképedet Joggal hihették hogy ismerlek

S megtudakolták Kit ábrázol a kép

És én nem tudtam mit felelni nekik Mert rá kellett jönnöm hirtelen

Hogy még ma sem ismerlek eléggéS te a fénykép mélyén akár a fény örökkön csak mosolyogsz

Somlyó György

*

TU FU

Tizenhetedikén éjjel

Kerek ma éjjel még az őszi hold.Falumban élek, árván, öregen.

Kunyhóm sötétjén a hold áthavaz.Sétálok egyet: világít nekem.

Ragyog a vízre: sárkányt fölzavar.Álmából rebben a madársereg.

Nádkunyhóm karcsú narancsfákra dől.Szirmon a harmat mint a könny pereg.

Kormos István

*

GIOSUÉ CARDUCCI

Szerelem itt az úr

Hol vagy, ó asszonyom? Derűs szemednekkit kápráztat mosoly-szép ragyogása?

Kivel csendülsz össze, lágy hangra válva; legbensőbb, titkos dallamán szivednek?

Füvek, virágok közt heversz-e, lelked friss szellőn leng, a merengő, a drága?

Vagy testedet ringató, kedves ábra,szenvedélyes szelíd habokba rejted?

Ó bárhol is vagy, én gyönyörűségem,ha fuvalom, hullám válladra csorranvagy hó-arcod simítja lenge-szépen:

szerelmem az! Egész valómmal érzem,ott él s téged les minden szép dologban,

s téged övez örökös ölelésben.

Majtényi Zoltán

*

REVICZKY GYULA

Ősz felé

Vágy, szenvedély bevonja szárnyát;Dalaim immár csendesek;

Bennük csak néha-néha zendülEgy álom, egy emlékezet.

A szép tavasznak álma őszkor;Virágokról édes regék.

A szív, mely lemondásra készülS úgy megzokog: Ne még! ne még!

Lehajtja szép fejét a rózsa;Nem éli túl a hév nyarat.

S az édes vágyak, a virágok,Szivemben is hullonganak.

Bágyadt a nap, bágyadt a tájék;A télre fázva gondolok,

S a langyos őszi napsugárnálVérem még egyszer föllobog.

Tavasz mosolyg reám keresztülEgy rózsaszínű fátyolon.Látom virulni a világot,

S csak álmodom, csak álmodom...

*

ADY ENDRE

Valaki útravált belőlünk

Unatkozók s halálra-untak,Bolondosan furcsák vagyunk,

Fájdalmasak és búcsuzókS milyen furcsán nézzük magunkat

S milyen furcsán néznek most minket.Csalódás-kő ránk nem zuhant

S mégis sújtódottan, szédülten,Sustorgó ázott-fák a tűzben,Panasszal égünk, hangtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,Mint falnak forditott tükör,

Olyan a lelkünk, kér, marasztalValakit, ki már nincs velünk,Ki után ájult búval nézünk.

Egy régi, kényes, édes dámát,Kegyetlen szépet siratunk,

Bennünk sarjadtat: asszony-részünk.Valakit, kiért hiúk voltunk,Apródok s cifra dalnokok

S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,Nagy termeink üresen kongnak,

Kölykösen úszók szemeink:Valaki útravált belőlünk

S nem veszi észre senki más,Milyen magános férfi-porta

Lett a szemünk, lett a szivünk,Szemünknek és szivünknek sorsa,Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkatÉs nem hisszük el, hogy szeretnek,

Ákombákomos szépeketIdegen, váró embereknekA régi tussal nem irunk.

Mert mi csak magunknak bókoltunk,Asszony-énünkért, szertelen,

Érte voltunk jók, ha jók voltunkÉs kacérok és hűtlenek

És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyügSiránkozik pityergő szánkon

S omladozó, árva szivünkEzer fájást talál, hogy fájjonS ezeregy fájás fáj nekünk.

Kopott az arcunk, kopott minden,Kopott a világ s a szivünk

S minden világ a szemeinkben:Mi hírért, sikerért szalasszon,

Ösztönzőnk, igazi valónk,Kiszakadt belőlünk, az asszony.

*

PERCY BYSSHE SHELLEY

A szerelem filozófiája

Forrás folyóba ömlik,Folyó az óceánba;

Az egeknek folyton özönlikVegyülő suhogása;

Magány sehol; isteni jelS rend, hogy minden tünemény

Keveredjék valamivel -Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,Habot hab ölel, szorít, átfog;Egymást ringatva, becézve

Hajlonganak a virágok;A földet a nap sugara,A hold a tengereket:

Minden csókol... - S te sohaEngemet?

Szabó Lőrinc

*

GEORG TRAKL

Esti dal

Ha sötét ösvényeken járunk az estben,sápadt árny-alakunk jelenik meg előttünk.

Ha szomjazunk,isszuk a tó fehér vizeit,

édességét szomorú gyerekkorunknak.

Holtan pihenünk bodzabokor tövén,nézünk szürke sirályok után.

Tavasz-felhők tolulnak a sötét város fölé,mely szerzetesek nemesebb korába mereng.

Amint megfogtam vékony kezedet,halkan rám kerekült a szemed.

Régen volt.

De hogyha sötét harmónia sújtja a lelket,feltűnsz te fehéren barátod őszi vidékén.

Erdélyi Z. János

*

SZERGEJ JESZENYIN

Dűlők álmodnak

Dűlők álmodnak piros alkonyokról,bokrok tövén kék kutat ás a köd.

Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,szérűskert alján lopva lépeget.

Kéklő ablakból szöghajú legény lessuttogva szálló seregélyeket.

Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,veresen izzik a kemence-mély.

Kutatva jár a szél, sehol se lelvevalakit, akit elnyelt rég az éj.

Valaki elment. Cserjés sűrűjébennem jár zörögve csorbult lomb alatt.Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,

s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

A csend sűrűl, már szunnyadoz a pajta,deres út hímzi a síkos mezőt.

Zizegve sír a vékony árpaszalmael-elbólintó tehénkék előtt.

Rab Zsuzsa

*

GABRIELE D’ANNUNZIO

Az idő homokja

Ahogy tölcsérén tétlen tenyeremneksebesen pergett a forró föveny le, megéreztem: a napok rövidebbek.

S gyors félelem szívemet megrohanta:festvén a sós part aranyát sötétre,

már közeledik az esők uralma.

Edényként mértem a homok Időt énmarkomban, és szívem vert, mint az óra,

s minden mulandó szár volt, árnya nőttén,a néma számlap árnyék-mutatója.

Rába György

*

JÓZSEF ATTILA

Judit

Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már, be kell gyújtani.

Lecipeled a kályhát, egyedül hozod, mint a hajdani

hidegek idejében, még mikor, kedves, nem öleltelek,

mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy nem vagyok veled.

Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ s félelmetesebb.

Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett.

Hideg csillagok égnek tar fák ága közt. Merengsz még? Aludj,

egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze s rám ne haragudj.

*

RAINER MARIA RILKE

Őszi nap

Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.A napórákon árnyadat terítsd el,

engedd rohanni orkánjaidat.

Érleld be még fanyar gyümölcseid,két délies napot még adj fölébük,

nehéz borrá hadd forrjon sűrü mézük,beteljesítve őszöd ízeit.

Ki most hazátlan, nem lesz háza már.Ki társtalan, soká marad magára,virraszt, olvas, levelet ír, hiába;sötét fasorban űzve-hajtva jár,

míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

Rab Zsuzsa

*

FERNANDO PESSOA

Mint azt a sorsot

Mind azt a sorsot éljük, amit élünk,s vágyni arra vágyunk, amire vágyunk;

nem a vágyottat éljük,és nem az életre vágyunk.

Mint kövek sorban virágágyak szélén,ott maradunk, ahova rak a Végzet;

hol a helyünk kiméri,ott kell helyünkre lelnünk.

Mért is tudnánk jobban a ránkszabottnál

azt, ami végül is ránk van kiszabva?Legyünk, amik vagyunk. Más

úgysem juthat e földön.

Somlyó György

*

WILLIAM SHAKESPEARE

De komor tél volt tőled távol élnem

De komor tél volt tőled távol élnem,Ki a futó év boldogsága vagy!

Hogy dideregtem, nappal is sötétben,A vén December tar ege alatt!Pedig nyár volt ez az eltolt idő:

A terhes ősz nehéz kincsgarmadát,Május kéjét hordozta, mint a nő

Özvegy méhe a holt férj magzatát:E dús özön mégis szinte apátlan

Gyümölcs és csak árvák reménye volt,Hisz minden csak veled örül a nyárban,S ahol nem vagy, ott a madár se szól;

Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lombSápad, telet sejt és borzongva bólong.

Szabó Lőrinc

*


Tündértiszta vízbe szálltál

A tündértiszta vízbe szálltálTekintetedbe fúltam énEgy katona jön Ő előre

Hajlik elnéz egy ágat tör le

Lebegsz az éjszakai habbanFölforgatott szívem a láng

S mint egy fésű gyöngyház szinű leszA víz tükre míg benne fürdesz

Rónay György

*

STEFAN GEORGE

Júliusi bánat

Virágos nyár, még gazdag illatod:fanyar vetés-szag kél, s te, piciny szulák,

a száraz karfán te nyulsz itt utánam, nem kell többé szezám és büszke kert.

Felejtett álom ébredez: a gyereka búzaföldek szűz rögein pihen,

körötte munka, meztelen aratók ésapadt korsó és tündöklő kasza.

Álmos darázsraj dongta a dél daláts az ő kipirult homlokára a

kalászok gyönge árny-rácsán keresztülnagy vércsöppekben hullott a pipacs.

Ami enyém volt, sohase múlik el.Szomjan, mint akkor, fekszem a szomjú mezőn,

s ajkam bágyadtan suttogja: de fáraszta sok virág, a sok-sok szép virág.

Szabó Lőrinc

*

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,van gyermekem és feleségem.Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.Van kertem, a kertre rogyó fák

suttogva hajolnak utamra,és benn a dió, mogyoró, mák

terhétõl öregbül a kamra.Van egyszerű, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,van jó-szivű jót-akaróm is,

s nem kell kegyekért könyörögnöm.Nem többet az egykori köd-kép,részegje a ködnek, a könnynek,ha néha magam köszönök még,

már sokszor előre köszönnek.Van villanyom, izzik a villany,tárcám van igaz színezüstbõl,tollam, ceruzám vigan illan,szájamban öreg pipa füstöl.Fürdõ van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegeimnek,ha járok a bús Budapesten,

nem tudnak egész idegennek.Mit eldalolok, az a bánat

könnyekbe borít nem egy orcát,és énekes ifjú fiának

vall engem a vén Magyarország.De néha megállok az éjen,

gyötrődve, halálba hanyatlón,úgy ásom a kincset a mélyen,

a kincset, a régit, a padlón,mint lázbeteg, aki föleszmél,álmát hüvelyezve, zavartan,kezem kotorászva keresgél,

hogy jaj, valaha mit akartam.Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem.Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.

*

EMLIY DICKINSON

Ha nézed, képnek látod

Ha nézed, képnek látod,Ha meghallod, zene, És júniusi bódulat,

Ha ismerkedsz vele.Csapás nem tudni róla,

És hogyha jóbarát,Meleg, akárha nap hevét

Kezedben tartanád.

Károlyi Amy

*

CHARLES BAUDELAIRE

A macska

Szép macskám, jöjj szomjas szívemre, jöjj;éles karmaid húzd be szépen,

hadd merüljek szemedbe, mely tükör:fém- és achát-alkotta éden,

míg ujjammal hosszan simogatomfejed s ruganyos, sima hátad,

s kezem táncol a furcsa mámoron,mely villamos testedből árad,

látom szerelmem. Hasonlít szeme,kisértő állat, a tiédhez:

hideg és mély s fullánkként szúr vele

s lábától-fejéig veszélyes illat s finom dallam íve feszülszép, bronzbarna teste körűl.

Tornyai József

*

FEDERICO GARCÍA LORCA

Noktürn-dallam

Félek én erősena halott levéltől,félem én a rétet

harmattal betelten.Ha föl nem riasztasz,el is alszom végül,

jégre válott szívem az öledbe ejtem.

Ugyan mi az, mi zenga messze?

A vágy. A szél az ablaktáblán,szép szerelmem!

Nyakláncod kiraktamhajnal-ékkövekkel.Most ezen a dűlőn

mért veszítsz el engem?Kis madárkám sír, ha

nagy-messze eredsz el,

s ahány tőke zöldel,bort nem érlel egy sem.

Ugyan mi az, mit zenga messze?


Sohase tudod meg,hó-formázta bálvány,

míly határtalanszerelmedre keltem

ama reggelelnekzápor-vert magányán,mikor hullt a fészekholt ágról leverten.

Ugyan mi az, mit zenga messze?


Molnár Imre

*

SZERGEJ JESZENYIN

Alkony lágyít éles színeket

Alkony lágyít éles színeket.Megint, megint útra készülődöm.

Fehér ujjam szánt sötét vizet,régi évek mély taván tünődöm.

Sorsom kék-ölű hullámainhideg hab jár sustorogva táncot.

Néma rabság ver szívemre láncot,arcomon redőt hasít a kín.

Idegen vagyok már, jól tudom,magamnak, meg annak, kit szerettem.

Sík mezőn, poros dűlőutonárnyékomat szélnek eresztettem.

Ment az árnyék mezítelenül,vállam ívét rajzolta a porba.

Valahol most, lágyan elomolva,hűtlenül más láb elé terül,

szolgamód osonva más mögöttengem talán elfelejtett régen.

Kutatja a kóválygó ködöt,s új ránc mélyül ajka szögletében.

Néha még köröttem kóborog,régi hangok szárnyán visszajár még.

S én, sötét, szederjes ajku árnyék,egy fakó arcképet csókolok.

Rab Zsuzsa

*

HUGO VON HOFMANNSTAHL

Tavaszest

Ment, ment. A házak mind-mind oly nagyok.A csillagok kiültek már remegve.A tél elmúlt, először nem fagyott.Ujból torkában érezte a hangját,és végre a kezét megint szerette.

Fáradt volt, ám csak úgy, mint egy gyerek.Az esti utca tele volt lovakkal.

Megsímogatta volna homlokuk,hivogatva múlt életük magáhoztitkos cirógató mozdulatokkal.

Jékely Zoltán

*

GEORG TRAKL

Nyugalom és csend

Tar erdőn pásztorok temették a Napot.Szőr-hálóban

fogta ki egy halász fagyos tóból a Holdat.

Kék kristályban éla sápadt ember, csillagának támasztva arcát;

avagy fejét bíbor álomra hajtja.

De mindig meghatja a szemlélőtmadarak sötét röpte, kék virágok szentsége,

a közeli csend feledett dolgokra, kilobbant angyalokra gondol.

Holdas kőben éjjeledik megint a homlok;sugárzó ifjú,

őszben s komor enyészetben feltűnik a nővér.

Erdélyi Z. János

*

FRIEDRICH NIETZSCHE

Rég volt reggel

Rég volt reggel, dél verifőnket forró sugarával,

üljünk árnyas lugasokban,s a barátságról daloljunk:az volt hajnalpírja, az leszalkonypírja életünknek.

Hanem délben csak a dalszól: a reggel nem igérhet

esténknek szebb nyereséget.

Lator László

*

JÓZSEF ATTILA

Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyonhelyezkedik a csontozott uton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyénszerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,de áttetsző, mint minden látomás.

*

DSIDA JENŐ

Leselkedő magány

És egyszer, tudom, te is elmégya nyughatatlan árnyak útján.

Mogorva lesz, üres és értelmetlena hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.Küntről beszitál, borzongat a köd

s az esti szél bezúg, besíra végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedetfelakasztom a deszkafalra,

örökmécsest gyújtok elébe...És csöndesen a küszöbre ülök.

*


Búcsú

Letéptem ezt a hangaszálatMár tudhatod az ősz halottE földön többé sose látlakÓ idő szaga hangaszálakÉs várlak téged tudhatod

Vas István

*

RAINER MARIA RILKE

Már egyedül…

Már egyedül a szív hegyein. Nézd csak, milyen apróott a szavak végtelepülése, és magasabban- s ó, de parányi az is – ott még egy utolsó

érzelmi majorság. Ráismersz-e?

Már egyedül a szív hegyein. Követ érezmaga alatt a kéz. Kivirágzik egy s más

itt még. A szótlan meredélyből egy-egy tudatlan gyom dalolva virágzik.

De aki tudva tud? Jaj, a tudni kezdőhallgat most, egyedül a szív hegyein.

Jár, igaz, errefelé ép ésszel,jár fel-alá ez s az, védett hegyi állat,

jön s elidőz. S a nagy madár nem félve körözgeta csúcsok tisztult tagadása körül. – Devédtelenül, itt fent, a szív hegyein…

Vas István*

ADY ENDRE

Vörös tele-Hold emléke

Hegy mögül mikor vörös tele-HoldÉbredt,

Az alkonyon (már három éve lesz)Elébed

Csöndesen beteg szivem lehullott.

Mennyi minden száguldozott közénkS űzte

Vörös Holdkor, sok tévedt alkonyonA tűzbe:

Hamvadunk még, vagy már elhamvadtunk?

*


A szerelmes a szívében nyiladozó rózsáról beszél

Minden dolog árva, szegényes és ostoba, szárnyaszegett.Gyermek zsivajog, buta nesz jő a roskadozó kocsirul,

A gazada topog az ekével a téli barázda felett,S mind rontja szivemben a képed, mely mint csodarózsa virul.

Úgy fáj ez a csúnya világ itt, úgy szenved a hű szeretet,Jó volna teremteni újat, zöld dombra heverni ki túl

S formálni a vízből, az égből szép tiszta-arany keretet,Megvédve szívemben a képed, mely mint csodarózsa virul.

Kosztolányi Dezső

*

GEORG TRAKL

Homlok kéklő estje…

Homlok kéklő estje, vedd magadhoz csendbenaz őszi fák, az arany felhő alatt szunnyadozót.

Őt nézi az erdő: mintha a fiú, kék vad,ott lakna a hűs forrás kristály-tarajában,jácint-alkonyban oly halkan ver a szíve,

búsul a nővér árnya, bíbor haja is,mely röpdöz az éji szélben. Süppedt ösvényeken

megy utána a férfi, s piros szája enyészőfák alatt álmodik; némán fogja körül

halastó hűse az alvót, feketéllőszeme fölé úszik a romos Hold.

Csillagok merülnek el barna tölgykoronában.

Erdélyi Z. János

*

ARTHUR RIMBAUD

Tetvésző lányok

A gyermek homloka viharzó, lüktető vér,s torz álmok halovány rajához esd vakon,s ágyához jő puhán két drága, deli nővér,

a körmük színezüst a karcsu ujjakon.

Ablakhoz ültetik, az ablak nyitva-tárva,kék égben fürdik ott kavargó lomb, szirom,

s busa és harmatos üstökét ringva járjasétáló szép kezük, az ádáz és finom.

Lebbenni hallja halk sóhajuk: zengve repdes,rózsálló, illatos és sűrü, mint a méz,

és néha szisszenő jajuk szakad s a nedves,sistergő ajkakon csókok vágyába vész.

S rebbenni hallja éj-pilláikat a lomhaillatos csendben - és villanyos és kecses

ujjuk motoz hanyag és szürke unalommal,s királyi körmükön apró tetű recseg.

S őt, érzi, elteli a tunyaságnak asszúbora, és érzi, hogy tébolygó vágya - vad

zengő vágy: sírni! - benn, hullámozva a lassúujjak lágy ütemén mint árad és apad.

Kardos László

*

EMLIY DICKINSON

Halódva hallom, légy donog

Halódva hallom, légy donog.A szobában csend,

Mint két viharlökés közöttA lég, ha megpihent.

Körül szárazra gyúrt szemek,S a lélegzet eláll,

Hogy az utolsó ostromonJelen lesz a király.

Hagyatkoztam, átadtam a Részt, mi belőlem még

Átadható; és azutánKözénk repült egy légy.

Bizonytalan kék zümmögésKöztem s a fénysugár

Között; az ablak elborúlt,S nem láttam látni már.

Károlyi Amy

*

REVICZKY GYULA

Magamról

Rossznak mondod a világot,Dőresége bosszuságod;Siratod az élet álmát,

Földi gondok durva jármát;Felpanaszlod lázban égve:Bölcs elméje, jók erénye

S fényt sugárzó lángod, ég,Csak hiúság, búborék.

Óh, pedig hány perced, órádVolt, midőn e sujtoló vádKönnyeidben elviharzott

S kiderült rá szíved, arcod.Gyönyörűség volt az élet,Megáldottad születésed';

Rózsák közt jársz, azt hivéd,S mi okozta? ... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved,Semmiségek üdvezítnek.

Hogy jön, nem tudod, csak érzed,Hogy e bűnös-bűvös élet,

Mely ma szennyes, ronda börtön,Holnap éden kertje rögtön.

Ma a békét áhítod,S holnap küzdve élni jobb.

Ember! önző vágy vezérel.Bánatával, örömével

Ezt az undok szép világotSorsodon át nézve látod.

Hogyha gondok elcsigáznak:A világot éri vádad,

S ha örömre gyúl szived:Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;Te sötétben, feketében

Látsz mindent, ha bánatod van;Míg, ha kedved lángra lobban,

Minden érted van teremtve;Télen is jársz rózsakertbe';A nap is csak rád ragyog,S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,Ha világod búban éled;

S csak ha lelked szenvedőnekVallod, sajnálsz szenvedőt meg.

Mit törődöl a világgal,Szenvedő szív sóhajával,

Ha egy édes pillanatTeljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedbenA világ és rendje ellen...

Úgy tekints az emberekre,Hogy a föld se jó, se ferde;Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.Ki sóhajtoz, ki mulat.

A világ csak - hangulat.

*

FERNANDO PESSOA

Behúzódom

Behúzódom és magamra zárom az ablakot.Behozzák a gyertyát és jóéjszakát kivánnak,

s én is elégedetten jóéjszakát kivánok.Bárcsak mindig ilyen lehetne életem:

napfényes, esõ-puha nap,vagy viharos, mintha a Világ összedõlne,

puha este és a járókelõk,akiket érdeklõdve nézek ablakomból,

egy utolsó barátságos pillantás a néma fákra,aztán bezárni az ablakot, meggyújtani a gyertyát,

nem olvasni, nem is gondolni semmire, nem aludni,csak érezni, hogy áramlik át rajtam az élet, mint folyó a medrében,

s odakint, mint egy alvó isten, az óriási csönd.

Somlyó György

*

ALEKSZANDR BLOK

Fenn már a házorom

Fenn már a házorom ködös homályba ér,fenn fénylő ablakok s fénylő csend. Nesz se rebben

a lépcsőházban, ott már sűrüdik az éj,ismerős remegés bolyong a szegletekben.

Fény csillan, remegő, kékebb az alkonyat.Az utcán egyre nő a nyüzsgés és a lárma.S én várlak, kései barátném, egyre csak, alkonyodó szivem utolsó boldog álma.

Lator László

*

ROBERT BURNS

Ha mennél hideg szélben

Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át,

rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen, rémségesen: szívemben volna házad,

oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét, veszett;

mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled!

S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt:

koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad!

Weöres Sándor

*

GEORG TRAKL

Ó, a nyári alkony…

Ó, a nyári alkony oly komoly.Megfáradt szájról

arany leheleted ernyed a völgybepásztori lakhoz,

s elsüllyed a lombban.Erdőszélen keselyű emeli

megkövült fejét –sas-tekintet

szürke felhőkben felfénylikaz éj.

Vörös rózsák vadul lángolnak a sövényen

felizzón hamvadszerelem zöld hullámába

egy fakó rózsa.

Erdélyi Z. János

*

EMILY BRONTË

Vége. Én tudva éltem át

Vége. Én tudva éltem át.Kín a szívembe rejtenem.

Fölidézem az éjszakát,amit még látva lát szemem.

Este a nap felhőtelennyárégbolton alábukott,

vak árnyak keltek idelenn,s fenn a mélykékben csillagok,

s fenyéren, zord hegy tetején,kívül az emberek körén

szívem elszorult, s könnyesenjárt szemem a baljós egen.

Kiss Zsuzsa

*


Az éj úgy száll le…

Az éj úgy száll le mint a földre visszavert füstSzomorú vagyok e hideg szomorú estén

Még nem mentek fel a katonák és dalolnak

Kik holnap meghalnak talán dalolnak mint a gyermekekMások komolykodón salátát válogatnak

Én új tetvekre és új riadóra várokRemélem lesz elég bátorságom megtenni azt amit kell

Várom a lő-padokatS az éji őrszolgálatot

Várom hogy engem is elönt katonáim egyszerüségeVárom a pálinkás grogot Melytől a lövészárok

Egy kicsit melegebb leszAz éj úgy száll le mint a földre visszavert füstHím- és nőstény-nyulak bakzanak kint a tarlón

Az éj úgy száll le mint ha valaki letérdelS kik holnap halni indulnak letérdepelnek

JámboranA havon lágy az árnyék

Mosolytalan száll le az éjIdők árnyéka mely követi s megelőzi a jövőt

Somlyó György

*

TÓTH ÁRPÁD

Ez a nap is

Ez a nap is,Mint a többi.Elmúlt. Vége.Ez az est is,Mint a többi.Eljött. Béke.

Szerény béke,De hálával

Veszem ezt is,Jó pihenni,

Ha az emberCsatát veszt is.

Furcsa béke:Hallgat, talpig

Feketében,Mint egy titkos

Esti virág,Mely az ében

AlkonyatbanNem egyéb, csak

Néma illat,Mit az ember

Behunyt szemmelMélyre szívhat,

Elmosódva,Álmosodva,

Nem keresve,Milyen lehetAz illatnak

Szirom-teste:

Szép virág-e,Mint az ifjú,Mint a pőre

RózsabimbókHajnalszínű,Gyenge bőre,

Vagy csak fáradt,Régi rózsa,

Mely reggelreSzéthull némán,

Föld porávalElkeverve?

*


Elmúlt

Egy messzi pontragyermekek figyelnek.

Kihúnynak mind a mécsek.Világtalan leányok

a hold után kutatnak,és fénylő könny-spirálokkerengenek a magasba.

Egy messzi pontra nagy hegyek figyelnek.

Rab Zsuzsa

*

WILLIAM SHAKESPEARE

Csak ne kérkedj, Idő, hogy más leszek

Csak ne kérkedj, Idő, hogy más leszek;Friss hatalmad nagy gúlái nekemSe nem újak, se nem különösek:

Ruhák csak már volt jelenségeken.

Létünk rövid: ez csodáltatja megElénk csempészett ócskaságaid,

S áltatni, hogy most s értünk születettA sok szépség, csak ezért tud a hit.

Ahogy téged, megvetem híreid,Jelen vagy múlt többé nem érdekel,Mert pennád s amit látunk, hazudik,

S mindent folytonos röptöd súlyt s emel.De fogadom, s ez így lesz mindig: én

Hű leszek s győzök kaszád erején.

Szabó Lőrinc

*

JÓZSEF ATTILA

(Talán eltünök hirtelen…)

Talán eltünök hirtelen,akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemetszem-maró füstön száritottam.

Bánat szedi szét eszemet,ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogáta vágy, mely idegenbe tévedt.Most rezge megbánás fog át:várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl sohaértelmét az anyai szónak.

Majd árva lettem, mostohas kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadontszabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,a száraz ágak hogy zörögnek.

*

JOHANN WOLFGANG GOETHE

Vándor éji dala

Immár minden bércetcsend ül,

halk lomb, alig érzed,lendül:

sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka,

te is nemsokára nyugszol, ne félj...

Tóth Árpád

*

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Ha negyvenéves

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,egyszer fölébredsz és aztán sokáignem bírsz aludni. Nézed a szobádat

ott a sötétben. Lassan eltűnődölezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,

mint majd a sírban. Ez a forduló az,mikor az életed új útra tér.

Csodálkozol, hogy föld és csillagok köztéltél. Eszedbe jut egy semmiség is.Babrálsz vele. Megúnod és elejted.

Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.Minden zajról tudod, hogy mit jelent.

Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.

A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

*

LI TAJ-PO

Vándor

Éjjel ocsudok föl idegen ágyon.A zúzmara künn a tájat befútta.

Föl a fejet – tekints a holdra vágyón.Le a fejet – gondolj a vándorútra.

Kosztolányi Dezső

*

CHARLES BAUDELAIRE

Bánatos holdvilág

A fáradt holdvilág oly rest és álmatag ma,mint bájos, lanyha hölgy elomló vánkoson

ha elalvás előtt langy ujja simogatvaszép keble vonalán könnyeden átoson.

Lágy felleglavinák színselyem síma hátánkörülnéz elhalón, s bágyatag elhever,

hosszan alélva a sok fehér csoda láttánmely dús virág gyanánt a kék egen kikel.

S ha néha-néha, rest búvában, lopva, rejtve,földünkre lankatag egy néma könnyet ejt le,

egy bús poéta, ki jámborul fennviraszt,

e könny sápadt vizét hűs tenyerébe kapja,ahol színjátszva ég, mint egy opáldarabka,

s hová nem lát a nap: szivébe rejti azt.

Babits Mihály

*


Kenyér és bor

Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.

Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,vesztett, nyert-e vajon, méri tünődve az ész,

s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.

Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, otttán szerető dala szól, vagy csak a férfimagány

méláz ifjukorán meg a messze baráton; a kútbanfrissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,

halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,óráink idejét szertekiáltja az őr.

Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold

ott kél rejtekezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már;csillaggal tele és mit se törődve velünk,

ámúló, idegen e világban, felragyog, íme,pompásan szomorún, nagy hegyek íve fölött.

Nemes Nagy Ágnes

*

GEORG TRAKL

Szonja

Estre vágyó régi tar kert, Szonja kéklő, tiszta csendje. Vadmadárraj száll, viharvert.

Lombtalan fa őszi csendje.

Szonja hószín életére napraforgó szirma lankad. Bíbor sebnek hull a vére,

mord szobákban egyre lankad,

ahol halkan kék harang szól, Szonja lépte, lanyha csendje,

vad halódik, elbarangol. Lombtalan fa őszi csendje.

Vén nap fényét rávetíti Szonja ősz szemöldökére.

Orcáját hó nedvesíti s hull vadon szemöldökére.

Dsida Jenő

*


A búcsúzás

Sírásuk szállt csak vészesebbenS arcuk volt megtört fehér

Mint tisztaszirmu hó ha lebbenVagy két kezed A sok levél

Csókomra hullt a rőt ligetben

Radnóti Miklós

*

DSIDA JENŐ

Laterna magica

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadts kék úton jártam ődöngőn, magamban.

Kezemre néztem: hamvas, túlvilágikékség imbolygott bőröm bársonyán is.Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.

Aranycselló mély húrjain zenélta végtelen magány. Akkor megálltam

kinyújtott karral, mint világtalankéregető s utánad tapogattam.

Milyen voltál és milyen volt a hangod?hogyan néztél rám és hogyan szerettél?

- jaj, elfeledtem. Csak az éjszakameredt felém a térben és időben,

csak tücskök szóltak fekete mezőnés hajladozó nyárfák sugdosódtak.

...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,mint nagy vászonra berregő motor,

zúgó, öles nyalábbal vetítettetünődő lelkem - lassú reszketéssel -

lehúnyt pillájú, alvó arcodat...

*

SZERGEJ JESZENYIN

Aranylik, őszül

Aranylik, őszül már a nyíres, hallgata levél-nyelven suttogó liget.

S a szomorúan messzehúzó darvaknem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangolaz ember: megtér, s útrakél megint.

A kenderáztató az elmenőkre gondol,sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.Elring a széllel a darúcsapat.Víg ifjuságom tájait idézem,

de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,se lelkem habzó virágfürtjeit.

Kint őszi berkenyék máglyái égnek,de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,csak sárgulnak, de élnek a füvek.Mint vetkező fa lombjait dobálja,bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,lom lesz belőlük, száraz garmada,mondjátok így: elhallgatott örökreaz arany nyíres szép levél-szava.

Rab Zsuzsa

*

ADY ENDRE

Egyre hosszabb napok

Csak egy napig fáj minden fájás,Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,

De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,Sötét vas-mázsák hullva, rengve

Verik a fájást a szivembe.

Tudom a kínnak múló sorsátS olyan rövid volt egy nap eddig:

Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,Nemesebben, halkabban, jobban,Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettemKedvem torát és kedvem nászát,

E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óraS rossz nap után már nem jön rosszabb,

Óh, de ez a nap egyre hosszabb.

*


A vándor Aengus éneke

Fejem tüzelt, kimentem a Nagy mogyoróbokrok alá,Egy vesszőt lehántottam és

Szamócát kötöttem reá;S mikor a fehér lepke szálltS szikráztak lepke csillagok,

A folyóból bogyós botomEgy ezüst pisztrángot fogott.

A földre tettem: de mikor Szítani kezdtem a tüzet,

Zizzent mellettem valamiÉs hallottam a nevemet:A hal tündérré változott, Hajában friss almavirág,

Nevemet mondta s elfutottA levegő fényein át.

Öreg vagyok már, jártam aSivatagban s a dombokon,

De kifürkésztem, hova ment,S kézenfogom, megcsókolom; S virágok közt járok, s nekem

Termi majd örök ég alattSzép ezüst almáit a hold,Szép arany almáit a nap.

Szabó Lőrinc*

KIS JÓZSEF

Ó, mért oly későn…

Ó, mért oly későn, levelek hullása,Daru távozása idején:

Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe’A pacsirtát lesbe’ te meg én?

Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,Az ifju álmok idején!...

*

RAINER MARIA RILKE

Búcsú

Hogy éreztem a búcsú erejét,s hogy tudom, mily sötét, sebezhetetleniszonyat ez – a szép kötést frigyedben

még egyszer odatartja s tépi szét.

Midőn hívott, hogy aztán elszalasszon,s csak néztem védtelen, hogy elmarad,

úgy tűnt nekem, akár megannyi asszony,mégis kicsiny, fehér és ennyi csak:

intés, de mintha nem felém lobogna,ez más, mi ily halkan gyűrűz tovább,mintha néznék egy párás szilvafát,

amelyről egy kakukk szállt el suhogva.

Görgey Gábor

*

EMLIY DICKINSON

Nem várhattam be a halált

Nem várhattam be a halált, bevárt hát szépen ő,

mi voltunk csak a kocsijáns a mérhetetlen Idő.

Lassan mentünk, nem sietett,s mert kedves volt velem,

félretettem gondjaimats vágyam is elpihent.

Láttuk, iskola udvaránbírkóznak a fiúk,

láttuk, mezőn kalász köszönt,s láttunk nyugvó napot.

Álltunk egy háznál, mely talaj-dudornak tűnt csupán,

teteje alig látható,a párkány csöpp halom.

Sok százada már, de egy se voltoly hosszú, mint a nap,

melyen láttam: az Öröklétnekrobognak a lovak.

Tótfalusi István

*

FERNANDO PESSOA

Hogy nagy légy, légy teljes önmagad: semmit

Hogy nagy légy, légy teljes önmagad: semmitNe túlozz és zárj ki.

Minden dologban légy, amennyi vagy,Egész bármily kevésben.

Minden tóban teljes Hold ragyog,Mert él magasan.

Takács Zsuzsa

*

GEORG TRAKL

Nyárutó

A zöldellő nyár, kristály-arcodoly halk lett. Az esti tónála virágok halálba hulltak,s a rigó rémült szava is.

Hasztalan élet-remény. Már készülődikházunkban útjára a fecske,

s a domb mögött elmerül a Nap;csillag-utazáshoz int már az éj.

Falusi csend; körben zúgnak

az elhagyott erdők. Te szív,hajolj szerelmesebben

a békén alvó lányka fölé.

Úgy elhalkult a zöldellő nyár,s a jövevény léptei csengnek

az ezüstlő éjen át. Mintha ösvényére, lélek-éveinek

összhangjára gondolna a kék vad.

Erdélyi Z. János

*


Bölcsődal

Ím, alszik, mély az álma.A part alatt bolyong a fűzfabárka.

Sosem-volt leány fehérenalszik sötét éj ölében.

Föld a teste, hó a teste.Alszik, hajnal nyíl felette.

Tovább sodorja álma.Mint ködgomoly, dereng a fűzfabárka.

Rab Zsuzsa

*

MIHAIL EMINESCU

Kint megremeg a nyárfa-ág…

Kint megremeg a nyárfa-ág;És ablakomra koppan -

Úgy érzem most: a kerten átTe jössz felém titokban.

A tóba csillag fénye hull,

S lent megdereng a mélyvíz.Úgy érzem: kínom elcsitul,

S már megbékélek én is.

A hold szikrázik fényesen,a felhő szerteszéled.

Úgy érzem: rád emlékezemMindig, amíg csak élek.

Képes Géza

*


Délen

Zenit zengő panasz sugár remeg a kertenAhol a nagy varangy azúr hangon merengA szenvedélyes csönd ünője fut ijedtenS egy sebzett szívű kis csalogány füttye lengCsókommal illetett tested szép rózsabokránA gránátalmafán hintáznak szíveinkS hogy nézzük épp kihajt egy ág szirom pereg rámS a gyöngye szélben már az út felé kering

Radnóti Miklós

*

ERNST ENNO

A vándor esti dala

Megyek szürke, végtelen úton,érik a rozs már kinn a határban –

határtalan úton megyek, megyek – szerettem az utakat már mint gyerek:daloltak az utak az esti homályban.

Kemények az utak, mint drágakövek,mégis mindegyik csupa alázat.

Fürgén futnak, de félszemük rajtad,megpihenni nem is akarnakezek a vándor lakóházak.

Már kisfiuként az utakat szerettem,

lelkem halk esti meséiket itta.Céltalanul kószálni szerettem

s míg dalaimat dudorásztam: előttemkitárult a táj valamennyi titka.

Most énekel ez a kései óra –portalan partot keres a szem.

Szürke az út és kemény, mint az ékkő:csalogat, mintha ő vinne a végsőcélhoz, de nem visz sehova sem.

Megyek poros, végtelen útonnehéz kalászokat ringat a mezsgye.

Megyek a zsibbadt réteken át,hallgatom az utak esti dalát

és minden, minden csendes, mint az este.

Képes Géza

*

DINO ÇAMPANA

Utóhang

A víz ezüst sörényevissza nem tér a vágyunk

a vágy fehér csikójaaranyszinű a szőröd

Vágyunk mely vissza nem tér.

Végh György*

ALEXANDER BLOK

Oly ismerős vagy

Oly ismerős vagy, mintha hajdan éltél is volna már velem.

Másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen.

Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem, ott vagy te, bárhol is legyek. Hallom kopogni éji csöndben

közelgő könnyű léptedet. Nem te suhansz el láthatatlan

mellettem, ha ajtót nyitok,

légből, párából szőtt alakban, te álmaimból támadott?

El-eltűnődöm néha: nem te ültél a szérűskert alatt,

egy sír gyöpén, a cinteremben, kartonkendődben, hallgatag?

Egy pillanat - még ott pihentél, s tűntél, suhantál már tova. Dalolva a patakra mentél... Az estharang szelíd szava

választ zúgott dalodra messze, s én sírtam, s vártam csüggeteg,

hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e, de elhalt édes éneked.

Kartonkendőd egy percre túlnan megvillan még a part felett,

s eltűnsz. De érzem szomorúan, hogy még találkozom veled.

Lator László

*

GEORG TRAKL

Gyermekkor

Terméstől roskad a bodza; kék barlangban békénélt a gyerekkor. Pusztult ösvény felett,

hol most barnán surrog a vadfű,némán tűnődik a gally; a lombzizegés,

mint kéklő víz zúgása sziklaüregben.Lágy a rigó jaja. Pásztor

kíséri szótlan az őszi dombról gördülő Napot.

A kék pillanat már csak lélek.Erdőszélen riadt vad tűnik elő, s messzebékén pihennek a harangok, sötét tanyák.

Tűrőbben ismered fel zord évek értelmét,hűs és ősz – magányos szobákban,

s a szent kékségben csengenek a fénylő léptek.

Tárt ablak csörren meg halkan; a dombonomladozó temető látványa, regélt mondák

emlékei könnyre fakasztanak, ám felragyog olykor a lélek,ha boldog emberekre, sötétarany tavasz-napokra gondol.

Erdélyi Z. János

*

PAUL VERLAINE

Nagy fekete éj

Nagy fekete éjszáll szivemre lágyan:

aludj, minden kéj,aludj, minden vágyam!

Már semmi se fáj,ó szomorú óra!

nem gondolok márse rosszra, se jóra.

Bölcső vagyok én,ringat egy kéz engem

sírom peremén -Hallga, hallga, csendben...

Babits Mihály

*

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöketüvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák máraranykezükkel intenek nekem.

*


Pipafüst

Nincs az útnak fénye se árnyaMely csillagok közé halad

Mentem s a tejutat homálybaNem vonta semmi mozdulat

Olykor saruját kötni lábraVagy szedni pogány szirmokat

Az égtől távol egy-egy társaVándorutamnak elmaradt

Bíbor karok mennyei fénybenTérdreestek ártatlanul

Szentek s költők voltak az égen

Bolyongva keresztül-kasulNekem a bagoly volt vezérem

Én álltam mozdulatlanul

Rónay György

*

EMLIY DICKINSON

Ritka a szó, mi test lett

Ritka a szó, mi test lett,Remegve vett remény,

Tán nem szólt róla senki, De ha jól sejtem én,

Titkolt gyönyörrel ettükAz ételt sorra mind,

Melyet annyit vitattunkEszünk s erőnk szerint.

A külön élő szóbanMeghalni nincs erő.

Tartós az, mint a Szellem,De elmúlik, ha Ő –

„Ki test lett, élt közöttünk” – Úgy él majd újra lenn,

Mint ez a kedves szó-kincs,E nyelvi „úgy legyen”.

Tábor Eszter

*


Alvajáró románc

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.Zöld szél. Zöldbe borult ágak.

Bárka ring a tenger fodrán,ló és lovas hegyre hágnak.

Lány álmodoz könyöklőben,árnyék borul derekára,

zöld a haja, zöld a húsa,hült ezüst a szeme-párja.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.Cigányhold süt cigánylányra.

Már minden a leányt nézi,ő nem érzi, nem is látja.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.Dércsillagok vonulása,

uszonya a homály-halnakvirradatot hoz világra.

Ím, a szelet, mint a smirgli,érdes füge-lomb sikálja,a hegy agavé-bozontja

nagy vadmacska borzas háta.Ó, ki jönne? Honnan jönne?Könyöklőben a lány árva.Zöld a haja, zöld a húsa,ecet-özön lett az álma.

Cimbora, én elcserélnémhátasomat a házával,

tükrével a kantárt, nyerget,késemet a pokrócával,

mert én vérben lovagoltama cabrai hegyen által.

Kis cimbora, ha tehetném,egyezséget kötnék bátran,

de én nem én vagyok immár,és a házam se a házam.

Cimbora, a magam ágyánillőn várnék a halálra,

vaságyra, ha ledűlhetnék,jó hollandi gyolcs havába!Mellem torkig fölhasítva,

ekkora a sebem, látja.Lát a szemem barna rózsátfehér ingen háromszázat.

Övkendőd is vértől büdös,dagadozik vérben ázva.

De én nem én vagyok immárés a házam se a házam.

Akkor menjünk föl a hegyre,hegy-párkányok határába.

Hadd menjek föl a magasba,föl a magas kő-hazába,

hold-párkányok alá menjünk,vízömlésbe, zuhogásba!

Két cimbora megy a hegyre,föl a magas kő-hazába,

elcsöppent könnyük, vérükazt az utat kicifrázza.

Imbolyognak bádog-lámpák,borítják a tetőt lázba.

Fölsebzi a hajnal bőrétüvegdobok roppanása.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.Zöld szél. Zöldbe borult ágak.Két cimbora megy a hegyre,

hosszú ott a szél fuvása -epe, ménta, bazsalikom

ízét szárítja a szájba.Cimbora! A lányod hol van?

Hol a kesergő, az árva?Várt az téged számtalanszor,

szűntelenül jöttöd várta.Zöld könyöklőn arca harmat,

fekete volt haja sátra!

Ciszternában a cigánylány.Síma vízen ring az árva.Zöld a haja, zöld a húsa,hűlt ezüst a szeme-párja.

Fönn lebeg, mert a hold vettefényes-jeges agyarára.Édes lett az éj is végül,

mint egy kedves tér magánya.Künn a kapun részeg zsaruk

zörömböltek, de hiába.Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.Zöld szél. Zöldbe borult ágak.

Bárka ring a tenger fodrán,ló és lovas hegyre hágnak.

Nagy László

*

VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ

Szeretlek (részlet)

Végkövetkeztetés

Nem mossa el szerelmema mérföldek soka,

de civódás szeszélye sem.Átgondolt, megfontolt,

újat nem tanul.A verssoroknak ujjait emelve ünnepélyesen,

esküszöm –szeretlek

híven és változatlanul.

Devecseri Gábor

*

JAROSLAV VRCHLICKÝ

Esőben

S megint esik! Öt nap óta zuhogva!Varrsz; én olvasok – így köt össze halkan

a magány, két levelet, mely lepattans közösen hull a szélben egy sarokba.

Aranyhajad álmomat átlobogja;majd dalt dúdolsz, s zümmögve száll a dallam,

mint méh, mely féltve lesi a viharban:hol van menedék, tető vagy fa odva.

S tünnék el mind a nap, hidd meg, nekem nemvolna veszteség, olyan fény remeg föl

és nő és árad tündöklő szemedben:

lelkemnek tőle új májusa lángol,s éjenkint több boldog könny hull szememből,

mint ahány csepp esőzik most a fákról.

Szabó Lőrinc

*

GAIUS VALERIUS CATULLUS

Lesbiához

Életem, esküdözöl ma nekem, hogy víg szerelemben élsz te örökre velem s élhetek én teveled.

Istenek, adjátok, hogy igaz legyen ez,- ne igéret, mondja ma őszintén, lelke lehellje a szót,

hogy le ne hulljon e szent kötelék rólunk soha többé, tartson e hű szerelem, védjen egy életen át.

Radnóti Miklós

*

JOHANN WOLFGANG GOETHE

Búcsú

Ezernyi csók után mohó maradtam,s egy csókkal kellett búcsút venni kurtán!

A válás mélyen sajgó kínja múltánkéjes kinccsé lett, melytől elszakadtam,

a part, míg láthattam világosabban,s házak, hegyek, dombok, folyón a hullám;

majd délibábbá, messzi kékben úszván,távolodó, áttetsző árnyalakban.

S hogy nem nézhettem már, csak a habokra,rátört megint a forró vágy szivemre,

s az eltűntet kívántam keserűen.

Majd, mintha csak az égbolt felragyogna,úgy tetszett, nincsen semmi, semmi veszve,s enyém mindaz, miben csak részesültem.

Kálnoky László

*


Gyümölcsös vagy

Gyümölcsös vagy csupa kísértéssel teliAz éhes vándorok számára fájvirágok

Vadszőlő a golgotavirág töviseiKínálnak kedvesen két töviskoronát ott

Gyümölcsös vagy tavasz s ősz van egyszerre bennedFáid a mindig-egy ég felé kerekednek

És együtt ontja dús illatát éjszakaGyümölcsök ősze és virágok tavasza

Sziromként a gyümölcsfaágakról kegyetlenÉs gyöngyvirágszinű körmeid hullanak

S szemhéjad a szirom ha már hervadva rebbenÓ te tiszta tavasz te őszi ájulat

Rónay György

*

GEORG TRAKL

Év

A gyermekkor sötét csendje. Zöld kőrisek alattkéklő pillantás szelídsége legel; arany nyugalom.

Ibolyák illata sötét lényt igéz; lengő kalászok,magok az estben, s a bú aranyló árnyai.Gerendát farag az ács; derengő távolban

malom őröl; mogyorólombban bíbor száj boltozódik,vöröslő férfialak hajlik hallgatag víz fölé.

Csendes az ősz, az erdő szelleme; arany felhő,az utód fekete árnya kíséri a magányost.

Elmúlódás kő-szoba mélyén; vén ciprusok aljánkönnyek éji képei gyűlnek a forráshoz;

aranyló szemű kezdet, sötét türelmű vég.

Erdélyi Z. János

*

MIHAI EMINESCU

A tegnapokkal fogy az élet...

A tegnapokkal fogy az élet, A holnapokkal egyre nő,

S szemedben mégis mindörökké A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről, Helyére nyomban más hatol,

S az esti nap, mikor lenyugszik, Egyúttal fölkél valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló, Csak rajta más hullám suhan,

Úgy látod: mindig minden ősz más, Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel, A szép királyasszony lebeg; Még a halál is csalfa látszat,

Úgy életünket őrzi meg.

Egy ős igazságról beszélnek Parányi percek, nagy korok: Halhatatlan az Universum, S a végtelen körül forog.

Ezért ha illan ez az év is, S a múltba szállva szétomolt, Lelkedben ott a kincs örökre,

Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet, A holnapokkal egyre nő,

S szemedben mégis folyva-folyvást A mának arca tűn elő.

A csillogó és változó táj, Az elszáguldó földkerek:

A Gondolat fényzáporában Örök-egyformán szendereg.

Dsida Jenő

*

JÓZSEF ATTILA

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztettharminc csikorgó télen át a kín.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykéts menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.

Az éveket, mik sorsom összetörték,reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.Ostoba vagyok - foglalkozz velem.Hiányod átjár, mint huzat a házon.Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -magamba bujtam volna, nem lehet -

alattam kő és üresség fölöttem.Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,kinek szeméből mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szinténnagyon meg tudtam szeretni veled.

*

REINER MARIA RILKE

Záró vers

A Halál nagy.S bár nevet a szánk,

el nem ereszt.Ha életünk dele köszönt reánk:

merészen a szívünkbe rángs zokogni kezd.

Szabó Ede

*

JUHÁSZ GYULA

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtálEmlékeimből lassan, elfakult

Arcképed a szívemben, elmosódottA vállaidnak íve, elsuhant

A hangod és én nem mentem utánadAz élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,Ne hidd, szívem, hogy ez hiába volt,És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszottNyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésbenÉs minden összetépett levelemben,

És egész elhibázott életembenÉlsz és uralkodol örökkön, Amen.

*

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghaltés itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.Akár a föld.

Jaj, összedőlta kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.Ilyen az ember. Egyedüli példány.Nem élt belőle több és most sem éls mint fán se nő egyforma két levél,a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételts szólt ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigarettafüstjére és futott, telefonált,

és szõtte álmát, mint színes fonált:a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőbenakárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé sohanem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.Szegény a forgandó, tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez épen,mint az az ember ottan a mesében.Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

*

EMLIY DICKINSON

Mint tenger ha nyílik

Mint tenger ha nyílikMutatni másikat,

S ez: távolabbit, és e háromKödös sejtése csak

Tengerek tengerének,Mely parton nem pihen,

Leendő tenger széle mind – Az öröklét: ilyen.

Tábor Eszter

*

DSIDA JENŐ

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késéstjeleztek és a fullatag sötétbenhat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.Testem törött volt és nehéz a lelkem,mint ki sötétben titkos útnak indult,végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssals finom ideggel érzi messzirőlnyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalomfogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhányszót váltani jó, meghitt emberekkel,de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakabaludt, Máté aludt és mind aludtak...

Kövér csöppek indultak homlokomróls végigcsurogtak gyűrött arcomon.

*


Háborús rózsák

Te ki szerelmesen súgtál igéretetDicsőségedre lásd már hadban a poétaÖrök-friss rózsa te ó rózsa ajándékbaA harcok iszonyú szagát adom neked

Te aki roskadol bár szirmod nem vetedÖrök-friss rózsa te akit a szél vesz célbaGázmaszkos szeretők óhajtnak elalélvaHitét hogy ékesítsd zihál egy hadsereg

A gyöngéd éjnek ád a halk eső nyugalmatVégzetes illat-ár feltör lelkünkben ím

Én maszkos muzsikus akit senki sem hallhat

Játszom szerelmi dalt kristály-szűz húrjainAz égnek s elcsitul kimúl bennem a kín

S csak hull szeliden ránk a csöndes égi harmat

Nagy László

*

WILFRID SCHAWEN BLUNT

Notturno

Nem látni holdvilágotjó órája már.

Elbújtak a Plejádoklenn, hol zúg az ár.Órák osonnak ott

az éjfél lábnyomán.Szerelmes fölzokog

párja után.Teknősként ballagó órák, maradnotok

kell-e míg kibújhatarany keleti

égen börtönéből az új nap,s tűnnek a csillagok,

mint nászlakoma rest vendégei?Az éj enyészni fog,

s nyugodni ti.

Kálnoky László

*

REVICZKY GYULA

Altató

Álom, álom, édes álom,Suhanj végig szempillámon,

S ráterítve csoda-fátylad,Népesítsd be éjszakámat.

Vessétek meg már az ágyat!Árva szívem holtra bágyad.

Hadd öleljen jó barátom,A szelíd, a csöndes álom.

A nap zaja, súlya, gondjaPihenésem elrabolja.

Álom, álom, édes álom,Érkezésed mindig áldom.

Te boríts be fátyoloddal,Te kábits el mákonyoddal.Szerelemrül légyen álmomS rólad, eltünt ifjuságom.

Te cirógass karjaidban,Födj be lágyan holtomiglan,

Ama hosszu, ama másikÁlomtalan éjszakáig.

Álom, álom, édes álom!Szemem íme már lezárom.Áldva légyen érkezésed;Éltem álom, álmom élet.

*

STEPHANÉ MALLARMÉ

Tünemény

A hold elszomorult. Könnyezve, álmodó szeráfok, gőzölgő virágokban, vonó

ujjuk közt, siklatón csalták elő a pártákazúrján elhaló violák zokogását,

- Első csókod örök-szent napja volt e nap.Ábrándom, mely mohón kedveli kínomat,

szakértőn ittasult a bánat illatától,melyet émely s panasz nélkül hagy ott magából

az álomszüret a szüretelő szivén.Bolyongtam hát, szemem a földre szegve én,

midőn az estben és az utcán, napsütöttehajaddal, nevetőn te toppantál előmbe,mint a fénybóbitás tündér, aki a szép,kényeztetett gyerek-álmokat járta rég,

és kezéből, melyet nem zárt össze egészen,havaztak illatos csillag-csokrok fehéren.

Rónay György

*

EMILY BRONTË

Stancák

Bár megtagadva, mindig visszatérekaz érzéshez, mely velem-született;tudás-, vagyonszerzés hiú kísérlet,

maradjon annak, ami: képzelet;

ma nem kutatom az árnyékvilágot,birodalma bírhatatlan sivár,

s ha csapatostul kelnek látomások,túl közel jön a földöntúli táj.

Megyek, de nem hősök nyomába járva,s nem erény taposta ösvényeken,

nem fél-arcok között, kiket homálybaburkolt a régfakult történelem.

Saját természetem vezérel engem,másnak az útját nem fogadom el,

hol vad szélvihar süvölt a hegyekben,hol páfrányos völgyekben nyáj legel.

Magányos hegyormok ugyan mit érnek?Rajtuk mondhatatlan kín s üdv honol –s a földön, hol csak egyetlen szív ébred

érzésre: egyesül Menny és Pokol.

Ferencz Győző

*

GEORG TRAKL

Nyár

Este kakukk panaszahallgat az erdőn.Megdől a kalász,

a vörös mák.

A domb felett sötétzivatar fenyeget.

Régi tücsökdal aléla mezőre.

A gesztenye lombjase rezdül.

Csigalépcsőn ruhádsuhog alá.

Szoba sötétjéncsöndesen ég a gyertya;

lángját ezüstös kézkoppantotta el;

szélcsend, csillagtalan éj.

Erdélyi Z. János

*

FERNANDO PESSOA

Boldog hajók, kik csöndes révre leltek

Boldog hajók, kik csöndes révre leltekA tenger éji útjait bejárva,

A vész nyomán, ha hajnal fénye leng -Szívem halott tó, melynek partja mellett,

A bús vizek fölött, álomba zárva,Egy középkori várkastély mereng.

S e kastélyban, hol álmodik bolondul,Nem tudja, ó, a hókarú, a halvány,

Szép várúrnő, kit lankadt búja nyom,Nem tudja, hogy van kikötő amott, túl,Honnan sötét hajók, halkan suhanván

Indulnak útnak minden hajnalon.

A kastélyról se tud, hol egyre bágyad,S hol álmodik... Szerzetes lelke holt ág:Nem érzi azt, mi test, mi durva, pőre...

S amíg borongva önmagába árad,Jönnek a vízen, messze, tárt vitorlák,

Hajók a középkori kikötőbe...

Szőnyi Ferenc

*

WILLIAM BLAKE

Láss világnak…

Láss világnak egy homokszemetés mennyországnak a rózsát;tarts a tenyeredben végtelent

és öröklétnek egy órát.

Tornai József

*


A Mirabeau-híd

A Mirabeau-híd alatt fut a SzajnaS szerelmeink

Emléke mért zavar maMi volt az öröm ráadás a jajra

Jöjj el éj az óra verjenSzáll az idő itthagy engem

Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnámHogy karjaink

Hídja alatt a hullámFut az örök tekinteteket unván


Mint ez a víz elfolyó messzeség lettA szerelem

Milyen lassú az életS milyen erőszakosak a remények


Jön napra nap új év válik tavalyraNincs ami a

Szerelmet visszacsaljaA Mirabeau-híd alatt fut a Szajna


Vas István

*

WILLIAM SHAKESPEARE

Szívedbe gyűlt, kincstárba, mind a szív

Szívedbe gyűlt, kincstárba, mind a szív,Mit, vesztve, holtnak hittem: egymagad

Őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,És sírbaképzelt sok barátomat.

Szememből a szerelem álma hánySzent gyászkönnyet lopott, adóul, aSok halottnak, kit, ím, éltet s csupánMessze múltban rejt szíved otthona!

Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,Volt kedveseim száz jele díszít,

Amim övék volt, most mind rád maradt;A sokak kincse már csak a tiéd:Benned látom szeretett arcukat,

És te (ők mind) mindenem ura vagy.

Szabó Lőrinc

*

ADY ENDRE

Vajon milyennek láttál?

Nagy és derűs kópéságomVéletlen, napos mezébenJobb szerettél volna látni?

Csupán egyszer látni engem:Gondolod, hogy mindent láttál

S hitted-e, hogy szivig-láthatsz?

Minden vagyok, amit vártál,Minden vagyok, amit nem sejtsz,

Minden vagyok, mi lehetnék.

S minden vagy, mi lehetséges,Minden lehetsz, mire vágyok,Talán semmi, talán Minden.

*

GEORG TRAKL

Napfelkelte előtt

Sok-sok madárhang riog a sötétben,hangosan zúgnak források s a fák,

a felhőkben izzás zeng rózsaszínen,korai vágyként. Az ég kékre vált –

Szerelem fekhelyét, mely láztól lángolt,simítja hajnal félénk, lágy keze,

s a félig-ébren, lankadt csókú mámortálomba hullva teljesíti be.

Erdélyi Z. János

*

JULIUSZ SŁOWACZKI

Távolból

Elszakadtunk, messze vagy – mégis él az emlék,Röpdös köztünk bánatunk, hószin tollu gerle,

S híreket hord. Jól tudom, mikor lépsz a kertbe,S mikor veri fel a jaj szobád sűrü csendjét.

Tudom, mikor hull reád kínod, mint a hullám,És a könny az emberek mely szavára önt el,

Látlak mint a csillagot, mely amott kigyúlván,Rózsaszínű könnyel ég, s kék szikraözönnel.

S bárha szemem el nem ér, s bárha messze estem,Ismerem virágaid, házad és a fákat,

Alakodat, szemedet tudom, hova fessem,S mely fák árnyán leshetem hófehér ruhádat.

De te nem tudsz tájakat rajzolni körébem,Holdat ezüstözni rá, és hajnalodó fényt,

Nem tudod te az eget földre tépni, s kéken Tenni ablakom alá szétterülve tóként.

Aztán tavat és eget félbe vágni, nappalHegyfüggönnyel és zafír sziklasorral éjjel,

Holdvilággal kötni át – lengő gyászszalaggal -,S koszorúzni szirteket eső üstökével.

Nem tudod, mily hegy fölött villog az a gyöngyszem,Amit őrzőcsillagul szemeltem ki néked,

Nem tudod, hogy odatúl, valahol a ködben,Két kis ablakfény dereng – s mily szépek e fények.

Én szeretem ezt a két csillagát a tónak, Véresek, homályosak, így festi a távol,

Láttam őket tegnap, és látom újra holnap,Bágyadt, bánatos tüzük szüntelen világol…

Te – a bolyongó fölött kihunytál örökre,S bár nem látlak soha tán, hangunk messze szárnyal,

Elcsuklik, magasba csap, esdve, égbe szökve,Mint párját csalogató, síró csalogánydal.

Nemes Nagy Ágnes

*

EMLIY DICKINSON

Túl-boldogság elpárolog

Túl-boldogság elpárolog,Ha megy, nincs maradék.

A szorongásnak tolla nincs,Hogy szálljon, túl nehéz.

Károlyi Amy

*


Egy régi dal visszhangja

Találkoztunk a fák közt, a kertben, ő meg én.Jött hófehér kis lábbal a kerten át felém.

Kért, hogy könnyen szeressem, mint a rügy nő ág hegyén,de ifjan és bolondul ezt nem hihettem én.

És álltunk a folyónál, hol véget ért a rét.Vállamra tette akkor kis hófehér kezét.

És kért, hogy könnyen éljek, miként a fű, ha ragyog:de bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok.

Vas István

*

CHARLES BAUDELAIRE

Találkozás egy ismeretlennel

A kába utcazaj vad hangokat vetélt.Mély gyászban karcsu hölgy, arcán szent szenvedéssel

suhant egyszerre el előttem, lusta kézzelemelve ringatón a fodrot és szegélyt.

Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előregörbedve, mint különc, ittam én, elbüvölt,

a kába mézet és a gyilkoló gyönyörtszeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

Egy villám... s újra éj! - Óh, illanó csoda,kinek tekintete lelkem újjászülötté

igézte - az örök időn látlak-e többé?

Másutt - óh, messze majd! későn! talán soha...Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?

Te, kivel - s tudtad ezt! - lehettem volna boldog!

Babits Mihály

*

KEMÉNY ISTVÁN

Úti dal

A vadludak is mást terveztek őszreÖsszeálltak mégis, és utaznakNem akartam hallgatózni rájuk

Nem akartam semmit, ami már volt

Ahol voltam, ott már csomagolnakAhol leszek nem vár oda senki

Ahol vagyok, a köd visszagágogEl akarlak hagyni mindörökre

*


Kaszída a rózsáról

A rózsasose vágyik a pirkadásra:szinte örökké válva ágán,

vágyik valami másra.

A rózsa sose vágyik az árnyra, tudásra:

test és álom határánvágyik valami másra.

A rózsasose vágyik a rózsára:

lebegve az ég símaságán,vágyik valami másra.

Weöres Sándor

*

JOHN KEATS

Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -Nem a magas ég magányos tüze,Hogy türelmesen a világ fölött

Vigyázzam, mint álmatlan remete,A mozgó tengert, mely papként szelíden

Mossa a föld emberi partjaitVagy nézi a friss havat, melynek ingyen

Fehérébe hegy s mocsár öltözik -Nem - én kedvesem érő kebelén

Vágynék lenni szilárd s változhatatlan,Hogy annak lágy, lélekző melegénŐrködjem örök-édes izgalomban:

Azt szeretném, azt hallgatni, örökkön, Ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

Szabó Lőrinc

*

GEORG TRAKL

Este II.

Még sárga a fű, feketéll és szürke az erdő,de az estben fel-felsejlik a zöld.

A folyó tisztán s hidegen jön alá a hegyekből,sziklaodút zendít; így hangzik az is,

ha a lábad mámorosan lépdel; vad sétaa kékségben; s a madárkák lelkes csivegése.

Mind mélyebbre hajol a nagyon besötétült homlokkéklő asszonyi vízhez,

esteli gallyak zöldje között lenyugodva megint.Egy ütemet ver a bíbor Napban a bú meg a lépes.

Erdélyi Z. János

*

OSZIP MANDELSTAM

Ott lenni vágyok én

Ott lenni vágyok én,hol nincs, ki szimatol,

Repülni fény ölén,hol nem vagyok sehol.

S fénykörben égj te fent – más üdvöd sose lesz,

Hogy a fény mit jelent,tanítja csillag-nesz.

Ó én úgy akarom,Füledbe rebegnem,

sugárra suttogónrábízlak, gyermekem.

Sugár úgy glóriás, s fény fény csak úgy lehet,

ha nesztől óriásés gügyögés-meleg.

Erdődi Gábor

*

SZERGEJ JESZENYIN

Hullnak a lombok

Hullnak a lombok, hullnak özönnel.Távoli-tompánjajgat a szél.

Senki se tölt be örömmel,ó, ma velem szeliden ki beszél?

Elnehezült a tekintet.Nézem a holdat az ég tetején.

Most a kakasszó messzirül intett,csend sürüjén, puha ősz elején.

E kék, korahajnali óra,sürü hullócsillagot ont.

Valamit kívánni, ha volna,jó volna - de mit, te bolond?

Mire vágyjam, árva leroskadó,keserülve a sorsomat?Talán egy szemrevaló

lányt lássak az ablak alatt?

Buzakék szeme csak nekem intene,egyedül nekem és

soha másnak -járása, szelíd szava, kelleme

nyugodalmat adna a vágynak.

A hold özönében, az éjbenne sírjam az énekemet,dícsérjem a végzetemet,másnak fiatal delejében

sose bánjam: erőm odalett.

Weöres Sándor

*

DSIDA JENŐ

Vallomás

Élek, mint szigeten.Mindennap térdre kell

hullanom. Kivüledsemmi sem érdekel.Kihülhet már a nap,

lehullhat már a hold,e zengő túlvilág

magába szív, felold.Édes illatai,

különös fényeivannak. És szigorúboldog törvényei.

Mit máshol ketyegőkis óra méreget,itt melled dobajaméri az éveket

s ha szólasz, mindegyikpuhán, révedezőnejtett igéd ezüst

virág lesz kék mezőnés sóhajod a szél,

mely fürtjeimbe kapés arcod itt a holdés arcod itt a nap.

*

EDGAR ALLAN POE

Eldorádó

Valaha régEgy drága-szép

Lovag nagy útra szállott.Ment, mendegélt,

Száz útra tért,Kereste Eldorádot.

Azóta aggA szép lovag,

Szívében átok, átok.Bármerre ment,Se fönt se lent,

Nem lelte Eldorádot.

És végtireLankadt szive,

Egy árny eléje állott.Szólt: „Áldalak,bús árny-alak,

Mutasd meg Eldorádot.”

„Ott messzi túl,A Hold kigyúl,

Az Árnyak völgye vár ott.Vágtass el, el”,Az árny felel,

„Eléred Eldorádot.”

Kosztolányi Dezső

*

VICTOR HUGO

Alkonyra hajlik…

Alkonyra hajlik már az évszak, nő a homály, fogy a derű,

a dombra hűvös-szárnyú szél csap, fél a madár, fázik a fű.

Augusztus küzd az őszi haddal;

nem ringat jégmadárt a hab;

egy percet elveszít a nappal, és egy sugárt a pirkadat.

Némán tapad a mennyezetre

a légy, mint akit csapda zár, s mint földre hullott hópehelyke,

apránként olvad szét a nyár.

Nemes Nagy Ágnes

*


Elégia

Ég és madarak elültek a ciprusokLombján miket a langy szél egybefont akárcsak

A szeretőket az utolsó búcsucsókA Rajnaparton oly regényes volt a ház nagy

Ablakokkal hegyes tetővel mely felettIdőnkint szélkakas kiáltott búsan egyet

Ha szelíden a szél így szólt Mi van veledÉs az ajtó fölé egy kuvikot szögeztek

Alacsony fal előtt beszélgettünk SzaladtA szél s mi egy kövön - egy réges-régi bűntett

Egy gyilkosság jele volt amelyen sokatÜltél tűnődve már - böngésztük a betűket

- Hatszázharmincban a brühli Gottfriedra támadt A gyilkos Szíve itt pihen

Porig sújtotta szép menyasszonyát a bánatDona ei Domine aeternam requiem

A hanyatló nap a hegyet bíborba vontaMint ribizkebokor szerelmünk csupa vér

Volt s a bús német őszt sűrűn becsillagozvaFényt sírt úgy haldokolt lábunk előtt az éj

És szerelmünkbe így egy csöpp halál jutottTávolabb tűz körül cigányok énekeltek

A túlparton nyitott szemmel vonat futottS mi a városokat néztük a Rajna mellett

Rónay György

*

JÓZSEF ATTILA

(Drága barátim…)

Drága barátim, kik gondoltok még a bolonddalnektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.

Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegévelbennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva

rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

*

CHARLES BAUDELAIRE

A szeretők halála

Lesz majd könnyű illattal teli ágyunk,diványunk öle, mint sírok gödre, mély

s a polcokon sok különös virágunk,mely nekünk nyilik szebb égtáj ölén.

S versenyre kel utolsó lobogásunk,szívünk két fáklya lesz, nagy fáklyafény,s két éles csóvát majd visszasugárzunk

a lelkünk ragyogó iker-tükörén.

Egy misztikus-kék, rózsaszínű estesose-volt fénnyel villanunk össze,

mint ki búcsúzik s könnye fölszakad,

s hogy kaput nyisson, jön aztán egy Angyals a vak tükröket, kihalt lángokatéletre kelti újra játszi gonddal.

Tornyai József

*

MIHAIL EMINESCU

Ereszkedjék alá a nap

Ereszkedjék alá a nap,És kezdődjék az éjjel;

A hold keljen föl hallgatag,Vízből felrezgő fénnyel;

Az ösvényt szórják be csodásSzikrák a halk berekben;

S míg szirmokkal esőz a hárs,Álljunk alatta ketten.

S szemed fényében – ó, e szemElmondhatatlan édes! –

Karodhoz simuljon fejem,Mit gondok karma tépdes.

Hogy újra jó legyek, derék,Mert eltölt tiszta lényed,Miként ha tóba néz az égS betölti lent a mélyet.

A lelkem járja át a fényHűs fényednek varázsa:

Örök nyugalmat önts az én Vágy dúlta éjszakámba.

S maradj fölöttem, légy velem,S tedd, hogy ne kelljen fájnom,

És légy az első szerelmemÉs az utolsó álmom.

Kiss Jenő

*

RAINER MARIA RILKE

Mindig és újra

Mindig és újra, hiába ha jártuk a szerelemnektájait és a kis temetőt, a nevek panaszával

teltet, a rémtitkú szakadékot, melyben a többi végzi – mindig és újra kijártuk ketten

és letanyáztunk vén fák alján, mindig és újra,fekve, virágok közt és szemben a széllel.

Vas István

*

GEORG TRAKL

Ősz

Ha a harangok békét bongnak este,madarak szálltát ámuldozva nézem,

jámbor zarándokok a tágas égen,tündöklő őszi távolokba veszve.

Az éj-pecsétű kerten tévedezvekutatok sorsuk tiszta végzetében,

a mutató se mozdul, vagy csak éppen –követem őket felhőn túli mennybe.

És meglegyint enyészet szárnyatolla.Madár csivogja tar gally közt keservét;piros szőlő leng rozsdás rácsra fonva,

s mint haláltáncban halovány gyereknép,omló, sötét kút mellett őszirózsa

szélben vacogva hintáztatja kelyhét.

Erdélyi Z. János

*

GIOSUÉ CARDUCCI

Búcsú

Ó halvány orgona!A csillagok a tengerárba hullnak,s kihűl szívem, a dalnak otthona.

Kosztolányi Dezső

*


Ezek felhők a bukó nap körül

Ezek felhők a bukó nap körül,A fenség lecsukja égő szemét;A nagy mű kicsik kezére kerül,

Míg meg nem dől a magas; majd a szépÖsszhangba mind több csikorgás vegyűl

S közös szintbe terűl a törmelék.Így hát, barátom, ha majd kiderűl

A nagy harc után, hogy ez lett a vég,Légy még büszkébb nagy társadra s örülj,

Noha gyerekek gyűlnek csak köréd:Ezek a felhők a bukó nap körül,

A fenség körül, mely csukja szemét.

Szabó Lőrinc

*

PILINSZKY JÁNOS

Levél

Szállást adtál egy éjszakáramegosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.

Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;megszálltál mindörökre.

*

Documents

Legszebb versek