A KOMMUNIZMUS

ÁLDOZATAINAK

EMLÉKNAPJA

– FEBRUÁR 25.

Az emléknapról1

Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott

határozatával minden év február 25-ét a

Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává

nyilvánította. 1947-ben ezen a napon Kovács Bélát,

a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló

szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták,

majd a Szovjetunióba hurcolták. A mentelmi jogától

megfosztott képviselő 8 évet töltött börtönökben

és munkatáborokban. Kovács Béla letartóztatása az

első állomása volt annak a tudatos folyamatnak,

amely során a kommunista párt az ellenszegülők

kiiktatásán keresztül a totális egypárti diktatúra

kiépítése felé haladt. A képviselő önkényes

fogvatartása jelképévé vált a demokratikus jogok

lábbal tiprásának, amely a pártállami rezsim

majdnem fél évszázados uralmát jellemezte. Sorsa

egyfajta típuspéldája lett azoknak, akiket ma már

a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon.

A kommunista diktatúrák halálos áldozatait

világviszonylatban 100 millióra becsülik. Kelet-

Közép-Európában a számuk eléri az 1 milliót.

Ennyien vesztették életüket éhínségben,

1 kommunizmusaldozatai.kormany.hu

kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzés

által. Jóval többre tehető azonban azok száma,

akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és

lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt

az is, akit vallattak és kínoztak, akit

megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe

zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása

miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a

szabad cselekvés és választás lehetőségétől.

Február 25-én emlékezzünk a több tízezer,

családjától elválasztott és kényszermunkatáborba

hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján

mészárszékre küldött emberekre, az ellenállóként

mártírhalált halt hősökre. Ezen a napon

emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakrendszer

áldozataivá váltak, családtagjaikra és

szeretteikre, akiket a kommunista rezsim

meghurcolt és kiszolgáltatott. És ezen a napon

emelt fővel emlékezhetünk minderre, mert egy

letűnt rendszer bűneit emlegetjük, amelyet a

nemzet kitartása és a szabadság iránti olthatatlan

vágya örökre eltemetett.

Odaütünk!

- A Kovács Béla-ügy2

Ahogy a bevezetőben (Az emléknapról) is

olvasható, a Kommunizmus Áldozatainak

Emléknapja dátumát egy szimbolikus fontosságú

esemény, Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt

főtitkárának

Szovjetunióba, Gulágra

való elhurcolása jelöli

ki. A következő sorokban

erről az eseményről

emlékezünk meg.

Miután Magyarországról

elvonult a második

világháború katartikus

frontvonala, az üszkös

romok, a Dunába rogyott

hidak, lebombázott Budapest díszletei között, a

körülményekről mintegy tudomást sem véve, a

magyarok nekifogtak országuk újjáépítéséhez.

Nem mindenki volt azonban biztos a reményteli

jövőben, hiszen a korábbi megszálló nácikat a

szovjet Vöröshadsereg váltotta, amely

2 Szerencsés Károly hasonló című cikke alapján (Rubicon 2012 (23) 3.sz. 30-33.

1. Kovács Béla szobra

fosztogatásával és kegyetlenkedéseivel rögtön

az első hónapokban ízelítőt adott az új

megszálló nagyhatalom módszereiből. Valóban

álomszerűnek tűnt egy korabeli politikus

gondolata: „Az éjjel azt álmodtam, hogy

kimentek a németek és nem jött be helyettük

senki.” Ennek ellenére a magyarság döntő

többsége bízott az új kibontakozásban és 1945-

ben 57 %-kal a polgári demokráciát hirdető

Független Kisgazdapártot juttatta kormányra,

míg a szovjet megszállóktól „pénzt, paripát,

fegyvert” igénybe vevő

Magyar Kommunista Párt

csupán 17 %-os eredményt

ért el.

Miután a magyar nép

nem az új megszállók és

hazai képviselőik

akaratának megfelelően

szavazott, kezdetét vette

a választói akarat

„korrigálása”. 1946

végéig ugyan a Kommunista

Párt és szovjet támogatói

(Vorosilov marsall) a

fennálló, egyelőre demokratikus jogi keretek

2. Kovács Béla (FKgP főtitákra)

között mindent megtettek, hogy a

kulcspozíciókat (politikai rendőrség,

bíróságok, gazdasági vezetés) megszerezzék,

valamint felbomlasszák a leginkább útjukban

álló Kisgazdapártot, azonban egyes kisebb

eredmények ellenére döntő fordulatot nem

sikerült elérniük. Bár ekkoriban fogadtatták el

a parlamenttel a nevezetes hóhértörvényt

(1946:VII. tc. – „a demokratikus államrend és a

köztársaság büntetőjogi védelméről”), mely

kimondta, hogy büntetendő, aki a demokratikus

államrend vagy köztársaság ellen mozgalmat

indít, ilyenben részt vesz, vagy akár csak

állást foglal ellene. Azt pedig, hogy mi és ki

képviseli a demokratikus államrendet, a

kommunista politikai rendőrök döntötték el.

Később szinte minden útjukban álló politikust

erre a törvényre hivatkozva likvidálták.

Mindennek ellenére tehát a politikai harc

eszközeivel nem sikerült a kommunistáknak

átvenni a hatalmat, így találóan fogalmazta meg

egyik vezérük, Révai József: „Minden jel arra

mutat, hogy a bármennyire is van puhulás

bizonyos [kisgazda] vezetőkben […] megbomlani

ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, és

mi kezdjük el a pucolást”. Az „odaütéssel” nem

is késlekedtek sokat. A Péter Gábor vezette

Államvédelmi Osztály (ÁVO) szállította a

bizonyítékokat egy (természetesen valójában nem

létező) óriási demokrácia-ellenes össze-

esküvésről, melybe igyekeztek belekeverni a

legfőbb ellenfél, a Kisgazdapárt vezéreit is.

Közülük is főképp a kommunistáknak

leghatározottabban ellenálló Kovács Bélát, a

Kisgazdapárt főtitkárát, parlamenti képviselőt.

A vád azonban sehogyan sem állt meg a lábán,

ráadásul a Kisgazdapárt nem volt hajlandó

Kovács Béla mentelmi jogát sem felfüggeszteni.

Így végül valóban „odaütöttek” és 1947. február

25-én este 8 körül szovjet katonák jelentek meg

Kovács Béla Váci utcai lakása előtt és

ellentmondást nem tűrve

hurcolták el a

Szovjetunióba, őt is

elnyelte a végelát-

hatatlan GULAG sziget-

világ, ugyanúgy ahogy sok

más ismeretlen magyar

embert.

A hír rögtön

elterjedt. Az üzenet

világos volt. Ha a legnagyobb demokratikus párt

vezető politikusát, parlamenti képviselőjét,

mentelmi jogával nem törődve elhurcolták a

szovjetek, akkor az átlagembernek felesleges az

ellenállás. Másnap reggel a parlamentben Kovács

Béla közeli barátja, párttársa, a házelnök

Varga Béla rövid bejelentéssel kezdte az ülést:

„Tisztelt Nemzetgyűlés! A Nemzetgyűlés

tudomására hozom azt a közismert tényt, hogy

Kovács Béla nemzetgyűlési képviselőt a szovjet

katonai hatóságok folyó hó 25-én őrizetbe

vették. Ezt a tényt közültem a kormánnyal.” A

Nemzetgyűlés az ügyet egy szó nélkül tudomásul

vette, az üzenet célba ért kisgazda

képviselőknél is… Rákosi Mátyás kommunista

pártvezér az egész kérdést sommásan fogalmazta

meg: „A reakció azon nyomban behúzta fülét-

farkát […] Csakhamar magam is beláttam, hogy a

szovjet elvtársaknak volt igazuk, amikor a

saját kezükbe vették az ügyet.” Ezek után már,

nem volt meglepő, hogy pár hónapon belül a

kommunisták lemondatták és emigrációba

kényszerítették a kisgazda miniszterelnököt,

majd pedig a magyar történelem legnagyobb

választási csalásával átvették a hatalmat, hogy

megkezdjék a több tízezer áldozatot szedő

rendszer kiépítését Magyarországon.

Kommunizmus:

eszme és gyakorlat

A 19. században, amikor a

szocialista eszme kialakult,

bizonyára sokan meglepődtek volna, ha

megtudják, hogy mindez egy évszázad

múlva a tömeggyilkosságokkal, totális

diktatúrával és terrorral fog

összeforrni. Kezdetben a szocializmus

népszerű, forradalmi eszmeként

terjedt világ szerte, kimondva, hogy

minden társadalmi probléma okozója a

vagyoni különbség, így ha ezt

megszűntetik, a gazdagok vagyonát

elkobozzák és az állam mindenkinek

ugyanolyan szolgáltatásokat nyújt, ugyanannyi munkáért akkor a

problémák megszűnnek, a társadalmi ellentétek, de még a

nemzetek is eltűnnek. A gondolat már ebben az elvi formájában

is hordozott némi ellentmondást, hiszen az emberek

természetszerűleg különbözőek, ki erősebb fizikummal bír, ki

intelligensebb, ki szorgalmasabb, ki pedig lustább. Így

valójában egyenlőség nehezen tud magától kialakulni. Éppen

ezért a szocializmus gondolkodásában kezdettől fogva benne

volt, hogy az egyenlőséget erőszakos úton kell megteremteni.

Később itt vált szét a szocializmus két ágra: míg a

mérsékeltebbek (később: szociáldemokraták, máig létező

irányzat) kijelentették, hogy nem kell erőszakot alkalmazni,

demokratikus keretek között is lehet az egyenlőségért tenni, a

szegényebbek érdekében politizálni, addig a szélsőségesebbek

(kommunisták) továbbra is hittek benne, hogy csak erőszakkal

3. Karl Marx, a szocializmus atyja

lehet felszámolni az egyenlőtlenséget, a gazdagabbak vagyonát

kisajátítani.

Mindez azonban csak egy eszme vagy egy politikai párt

gondolata volt, addig, amíg Oroszországban a kommunisták 1917-

ben át nem vették a hatalmat. Hamar kiderült, hogy az

elméletben békés egyenlőséget

hirdető eszmét valójában csak

terrorral és diktatúrával lehet a

létrehozni és fenntartani. A

történelem folyamán először mindezt

Joszif Viszarionovics Sztálin

hajtotta végre, emberek millióinak

halála árán. A kommunizmus azonban

nem maradt meg a Szovjetunió

határain belül, a második

világháború győzteseként a szovjetek

számos kelet-közép-európai országban

juttatták győzelemre a helyi

kommunista pártokat, melyek

engedelmes végrehajtói lettek Sztálin, majd később utódai

akaratának. De nem csak Európában, hanem távolabbi

országokban, úgy mint Kínában, Észak-Koreában, Vietnámban vagy

éppen Kubában (Fidel Castro) is kommunisták vették át a

hatalmat, esetenként még több áldozatot szedve, mint

Európában. Napjainkra ezek a rendszerek a Szovjetunióval

együtt jórészt már megbuktak, de még mindig van pár ország

ahol létezik (pl. Észak-Korea) és továbbra is tömegével szedi

áldozatait. Európából immár több mint 25 év távlatából

visszatekintve mindez szerencsére már egy lidérces álomnak

tűnik, hiszen a rendszer immár majd’ negyed évszázada

megbukott, ugyanakkor szomorú gazdasági-társadalmi öröksége,

az áldozatok kitörölhetetlen, fájó emléke még hosszú ideig

kísérteni fog.

4. Joszif Viszarionovics Sztálin

J. V. Sztálin

Világszerte számos országban alakultak ki kommunista

rendszerek, egyes vélemények szerint akár még több áldozatot

is szedtek, mint a Szovjetunióban (pl. Mao Ce-tung Kínában),

mégis aki ennek az eszmének a jegyében először hajtott végre

tömeggyilkosságokat, likvidált hidegvérrel milliókat, ezzel

példát nyújtva ilyen méretű kegyetlenségre, az Joszif

Viszarionovics Sztálin volt.

Norman Davies brit történész a következőket írja róla:

„Joszif Viszarionovics

Dzsugasvili (1879-1953),

más néven Koba, vagy

ahogy a világ ismeri,

Sztálin, a patologikus

bűnöző legkirívóbb

példája a történelemben,

aki bűnözői tehetsége

révén került hatalomra. A

Guinness rekordok

könyvében az első helyet

foglalja el a tömeggyilkos kategóriában. […] Egyetlen ember

akadt, aki gonoszságban hozzá fogható volt, egy alacsony,

másféle bajuszt viselő férfi, akivel Sztálin sohasem

találkozott, és aki közel sem volt olyan sikeres, mint ő. […]

[Vele kapcsolatban egyesek] úgy tartják: „anélkül, hogy

összetörnénk a tojást, nem lehet rántottát sütni.” De Sztálin

nem a tojásokat, hanem azokat az embereket törte össze,

akiknek az életén állítólag javítani akart, s a végén a

rántotta ehetetlenre sikerült. […] Sztálinnak Hitlertől

eltérően, nem kellett a nyilvánosság ítélőszéke elé állnia.

Áldozatainak számát lehetetlen pontosan kiszámítani; de nagy

valószínűséggel nem sokkal marad el az ötvenmilliótól. ”

A kommunizmus bűnei

Magyarországon

A kommunizmus Magyarországon két ízben is hatalomra

került. Először 1919-ben, 133 napig Kun Béla vezetésével adtak

ízelítőt az országnak (Tanácsköztársaság), hogy miként valósul

meg az elméletben sokakban reményt keltő eszme. A vörös terror

országszerte több száz áldozatot szedett. Salamon Konrád

könyvében így ír erről: „Június 6-án Szombathelyre érkezett

Szamuely Tibor népbiztos különvonata, hogy rendet tegyen.

Csornán és Kapuváron az egész falu szeme láttára akasztatott.

Pestre a jelentést a következő szavakkal küldték: „Szamuely

hét függvény hátrahagyásával Csornáról Sopronba visszament.”

[…] Szamuely Dunapatajon egy terhes fiatalasszonnyal rúgatta

ki a széket fiatal férje alól… Kalocsán a főút menti fák ágai

túl magasan voltak, ezért a fatörzsekbe szögeket kellett

beverni az akasztáshoz, így Szamuely csak ennyit mondott az

ítéletekkor: „Szeget neki!”. Az akasztások mértékét jól

mutatja, hogy az előkészített fák beteltek, így a maradék

kivégzendő „bűnöst” sortűzzel végezték ki.”

5. A szónokló Kun Béla

Második alkalommal, 1948-tól szovjet segítséggel, már nem

„csak” 133 napra, hanem 40 évre vették át a hatalmat és

építették ki a sztálini minta alapján a magyarországi

kommunizmust. A rendszer vezére Rákosi Mátyás volt, aki

mindenben hűen követte a „Gazda”, Sztálin példáját. Több

tízezer embert zártak internáló táborokba, vagy telepítettek

ki elviselhetetlen körülmények közé, pusztán származása miatt.

A politikai rendőrség (ÁVH) jelenléte rettegést eredményezett

a mindennapokban, az ember nem tudhatta, hogy melyik

megjegyzése miatt jön érte az ÁVH „nagy fekete autója”. Éppen

ezért írja Márai Sándor egy helyütt: „Az ország átmenet a

koncentrációs tábor és az őrültek háza között”

10. Rákosi Mátyás arcai

A magyar nép ellenállása végül az 1956-os forradalomban

tört elő elsöprő erővel, azonban a bevonuló szovjet csapatok

nem hagytak kétséget a felől, hogy Magyarországnak nincs más

választása, mint beletörődni a kommunista rendszerbe. Ennek

megfelelően a forradalom áldozatai és a megtorlás során

kivégzettek is a kommunista diktatúra számlájára írhatók.

A Katyń-i mészárlás (1940)

A kommunizmus áldozatainak emléknapján az elmúlt években

részletesebben körüljártuk már a borzalmas ukrán éhínséget

(holodomor), az egész Magyarországot rettegésben tartó ÁVH

rémtetteit, tavaly pedig a szovjet munkatáborok, a GULAG

fagyos és kegyetlen világát. Idén, az egyik legcinikusabb és

legtudatosabb, a sztálini szovjet kommunizmus által elkövetett

bűntett, a Katyń-i tömegmészárlás kerül részletesebb

bemutatásra.

A megszállt Lengyelország

1939-ben, történelme során nem először kellett

Lengyelországnak szembenéznie keleti és nyugati szomszédjának

hódító törekvéseivel. Augusztus végén a 20. század két

borzalmas eszméjét képviselő náci Németország és kommunista

Szovjetunió szövetséget kötött egymással, többek között

Lengyelország megsemmisítésének céljával. Szeptember 1-én a

náci seregek hadüzenet nélkül támadták meg Lengyelországot.

Ugyan a lengyel hadsereg hősiesen védekezett, de amikor bő két

hét múlva keletről a Szovjetunió támadása is megindult, a

nyugati hatalmak pedig tétlenek maradtak, a két tűz közé

szorult lenyelek beszüntették az értelmetlen ellenállást. Aki

tudott, Magyarország és Románia felé menekült, mások

hadifogságba estek.

Lengyelország megszállása 1939 szeptemberében. Nyugatról

(pirossal) a németek, keletről (kékkel) a szovjetek.

Lengyelországot hat évig tartotta megszállva a két

totalitárius birodalom. Ennek következtében a népesség

egészéhez viszonyítva arányaiban messze kiemelkedően

Lengyelország szenvedte el a legnagyobb vérveszteséget a

világháborúban, összesen 6 millió áldozattal. A két ellenség

által megszállt ország mindkét felében borzalmasak voltak a

körülmények. A német uralom alatt álló területen a lengyeleket

másodrendű állampolgárként kezelték, egytől egyig mindenkit

fizikai munkára kényszerítve, középkori egyetemüket

bezáratták, a zsidóság és az ellenállók összegyűjtése pedig

rögtön megkezdődött. A helyzet a szovjet fennhatóság alá

került területeken sem volt sokkal jobb...

Német-szovjet katonai parádé Breszt-Litovszkban, ünnepelve

Lengyelország ismételt felosztását. A kép közepén Guderian

német tábornok, jobbra Krivoszein szovjet dandártábornok.

Lengyel katonák szovjet fogságban

1939. szeptember közepén, a szovjet támadás

kétségbeejtő pillanatában, minthogy a Szovjetunió sem

küldött hadüzenetet, a lengyel kormány úgy döntött, hogy

nem tekinti magát hadban állónak a Szovjetunióval. Ilyen

módon katonáit arra utasította, hogy a keletről érkező

támadásra ne válaszoljanak, hanem vonuljanak vissza

Magyarország irányába, vagy ha nincs más lehetőség, harc

nélkül adják meg magukat. Ilyen módon mintegy 250 000

lengyel katona került a szovjetek fogságába. Ám mivel

hivatalosan nem voltak egymással hadban álló hadviselő

felek, ezért a nemzetközi jog értelmében nem számítottak

hadifogolynak és így nem is védték őket az ilyen esetekben

elfogadott nemzetközi szabályok. Ennek megfelelően a

szovjetek úgy döntöttek, hogy a Vöröshadsereg helyett a

hírhedt és rettegett Belügyi Népbiztosság, az NKVD vette

át a lenyel foglyok őrzését, őket hadifogoly helyett

politikai okokból internáltként kezelve.

A foglyokat egyelőre a mai Nyugat-Ukrajna és

Belarusszia területén található táborokban (Szmolenszk,

Kozelszk, Sztarobjelszk, Osztaskov) helyezték el. Ezek az

épületek korábban – a kommunizmus előtti cári időkben –

ortodox kolostorok voltak, ám ekkor óriási lágerekké

alakították át őket, a templomok magas belső terében sok

emeletes fa priccs rendszereket kiépítve. Ettől eltekintve

azonban kezdetben viszonylag megfelelő ellátásban volt

részük, így okkal reménykedthettek abban, hogy a háború

után kiszabadulva visszatérhetnek otthonaikba,

családjaikhoz. Nem sejtették – jobban mondva el sem tudták

volna képzelni – hogy a szovjet vezérek teljesen más

sorsot szántak nekik.

A Kozelszk-i fogolytáborban. Jelenet a Katyń c. filmből.

A Sztarobjelszk-i fogolytábor helyszínéül szolgáló kolostor.

A deportálás és tömeggyilkosság helyszínei a mai orosz és

ukrán területeken.

A tömeggyilkosság

A lengyel hadsereg tiszti karának gerincét a hivatásos

katonák adták, de a háború miatt behívott tartalékosok között

szép számmal voltak orvosok, jogászok, mérnökök, művészek,

kutatók és tanárok is, egy szóval a lengyel értelmiség krémje,

akik a háború után az új Lengyelroszág felépítői lehettek

volna. Ám a Szovjetuniónak ekkor már más tervei voltak. A

világháború végén ki akarta terjeszteni hatalmát egész Közép-

Európára, amely szükségszerűen együtt járt a szovjet

megszállással és sztálini kommunizmus bevezetésével. Éppen

ezért terjesztette elő 1940. március 5-én Lavrentyij Pavlovics

Berija, a Szovjetunió véreskezű belügyi népbiztosa, azóta

elhíresült indítványát. Ebben kifejtette, hogy a fogvatartott

lengyel tisztek megrögzött szovjet- és kommunizmus

ellenességük miatt a világháború után komoly ellenerőt

képeznének az ország szovjetizálásával szemben, ezért – tehát

egyértelműen a társadalmi hovatartozásuk alapján – a

legveszélyesebbnek ítélt mintegy 25 000 lengyel fogoly

iparszerű kivégzését javasolta. Az előterjesztés tárgyalására

összeült a Szovjetunió legfőbb vezető testülete, a Szovjetunió

Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának Politikai

Irodája (a hírhedt Politbüro), ám e testületben ekkor már csak

Sztálin akarat nélküli bábjai ültek, így természetesen a

diktátor mondta ki a döntő szót: végrehajtani!

A tömeggyilkosság végrehajtása – jelenet a Katyń c. filmből.

Berija orosz nyelvű, ciril betűs, Sztálinnak címzett

előterjesztése a lengyel foglyok meggyilkolásáról. A papíron

sorban láthatók az egyetértő aláírások: Sztálin, Vorosilov,

Molotov, Mikojan. Baloldalt a margón megjegyezve: „Kalinyin és

Kaganovics: igen.”

Az NKVD terrorgépezete begyakorlott rend szerint látott

hozzá 1940. április 3-án a tömeggyilkosság végrehajtásához,

ami precíz megvalósítás mellett is két hónapon keresztül

tartott. A mészárlás több helyszínen zajlott: az NKVD szovjet-

ukrajnai és belarussziai börtöneiben, valamint a

leghírhedtebbé vált Katyń-i erdőben, Gnyezdovo vasútállomás

közelében, Szmolenszktől nem messze, ahova a Kozelszki

foglyokat vitték. A foglyokat iparszerű módon, egyenként,

egyszerűen tarkólövéssel végezték ki és holttestüket jeltelen

tömegsírokba dobálták. 1940. júniusára mintegy 22 000 lengyel

foglyot gyilkoltak le ilyen módon. Az NKVD azonban nem

elégedett meg az említett katonatisztek elpusztításával, hanem

rendelkeztek arról is, hogy a szovjet megszállás alatt álló

lengyel területekről a kivégzett katonák családját is

deportálni kell. Az akciót meglepetésszerűen, 1940. április

13-án éjjel bonyolították le. Ennek keretében közel 66 000

embert (feleségek, gyerekek, szülők, testvérek) vittek el a

Szovjetunió közepébe, a kazahsztáni pusztaságba. Az akció

során a gyerekek körében 20 % volt a halálozási arány!

Az 1943-ban föltárt tömegsírok.

Összekötött kezek a tömegsírban: könnyebb kivégzés érdekében...

A tömeggyilkosság utóélete

A borzalmas bűntény természetesen teljes titoktartás

mellett ment végbe, így a Szovjetuniónak nem kellett attól

tartania, hogy az ügy kiderül. Ám 1941 júniusában felbomlott a

náci-szovjet bűnszövetség és a hitleri német seregek

megtámadták a Szovjetuniót. Ennek köszönhetően a nyugati

szövetségesek, a németek ellen küzdő emigráns lengyelek és a

szovjetek hirtelen egy oldalra kerültek. Ennek megfelelően

megállapodtak egy németek ellen harcoló lengyel hadsereg

felállításáról a szovjet fogságba került katonákból. Amikor a

hadsereg szervezése közben kiderült, hogy többezer lengyel

tisztről nem volt hír, Sztálin hihetetlen cinizmussal úgy

nyilatkozott, hogy nincs információja róluk, valószínűleg

Mandzsúriába (!!!) (Kínai tartomány a szovjet határ mellett, a

Csendes-óceánnál) szöktek.

Az azonosításhoz kiásott holttestek koponyái. A tarkólövés

után a golyó legtöbbször a homloknál távozott.

A német hatóságok 1943-ban tárták föl a Katyń-i tömegsírokat.

Német propaganda plakát 1943-ból, a Katyń-i mészárlásról. Nem

sikerült elérni a remélt célt: a nyugati hatalmak továbbra is

fenntartották a szövetséget a Szovjetunióval.

A németek kezdeti gyors győzelmeiknek köszönhetően gyorsan

elfoglalták az 1940-es mészárlás helyszíneit. Ennek

megfelelően ráakadtak a tömegsírokra, melyekről 1943

áprilisában tájékoztatták a világot, óriási propaganda

hadjáratot indítva annak érdekében, hogy a borzalmas szovjet

bűntett okán szétbomlasszák az ellenük harcoló szövetséget,

vagy legalábbis eltávolítsák egymástól a szovjeteket és a

nyugatiakat. Nemzetközi orvosszakértői csoporttal (köztük a

magyar akadémikus Orsós Ferenc professzor) vizsgáltatták meg a

tömegsírokat és minden kétséget kizáróan kiderült, hogy 1940-

ben a szovjetek iparszerű kegyetlenséggel végezték ki többezer

áldozatukat. A szovjetek a legegyszerűbb módszert

választották: a hírt a „német fasiszta gyilkosok

koholmányának” minősítették és a bűntett elkövetésével magukat

a németeket vádolták – ami a korszakban, ismerve a hasonló

német kegyetlenkedéseket nem volt elképzelhetetlen. A brit és

amerikai kormány, annak ellenére, hogy több, mint valószínű,

hogy volt hitelt érdemlő információjuk arról, hogy a

tömeggyilkosságot a szovjetek követték el, inkább úgy

döntöttek, hogy ezzel nem veszélyeztetik a szovjetekkel

fennálló szövetséget és mindenkit aki felvetette Katyń

kérdését, hallgatásra kényszerítettek.

A foglyokkal a Gnyezdovo állomásra érkező vonat – jelenet a

Katyń c. filmből

„A német-fasiszta hóhérok alattomos koholmányai” címmel jelent

meg a Pravda 1943. április 15-is számának egyik cikke.

A hadiszerencse fordultával 1943 őszére a szovjetek

visszafoglalták Nyugat-Ukrajnát és Belarussziát. Azonnal

megérkeztek Katyńba az NKVD és az NKGB operatív

nyomozóalakulatai azzal a feladattal, hogy a szovjetekre nézve

terhelő bizonyítékokat eltüntessék és előkészítsék a németekre

utaló jeleket. Csak ezen előkészületek után, 1944. januárjában

hívtak nemzetközi bizottságot a helyszníre, melynek

bizonyítania kellett, hogy a németek követték el a bűntettet.

Ezen megállapításokat közleményben hozták nyilvánosságra és

egészen 1990-ig ez maradt a hivatalos álláspont.

Lengyelországban tilos volt az igazságot kimondani, a

rendszerhez való hűség próbakövének tekintették, a német

felelősség elfogadását. Végül Mihail Szergejevics Gorbacsov

ismerte el hivatalosan az SZK(b)P KB határozatával, 1990-ben,

hogy a Szovjetunió hajtotta végre a Katyń-i tömeggyilkosságot.

A Katyń-i mészárlás napjainkban már a kommunizmus egyik

legközismertebb bűntényének számít. A tömegsírok helyén

emlékművek állnak, a kivégzett tiszteket pedig méltóképpen

újratemették, többségüket név szerint megjelölve. A

világhíres, többszörös Oscar-díjas lengyel Andrzej Wajda –

akinek apját is a Katyńban gyilkolták meg – pedig filmet is

rendezett a tragédiáról. Hogy nem csak Lengyelországban

emlékeznek meg a borzalmas tömeggyilkosságról, azt jól jelzi,

hogy Óbudán – iskolánk előtt – egy tér is viseli a „Katyń-i

mártírok” nevet.

A meggyilkolt katonatisztek emlékműve a helyszínen.

Emlékmű Budapesten, a Katyń-i mártírok parkjában. Az emlékmű

egyszerre szimbolizálja az erdőt és az áldozatok emlékének

állított kereszteket.

Három nyelvű emléktábla Katyń-i mártírok parkjában.