Wayne Chapman

Karnevál(1. kötet)

És szemünk gyakran hiába néz szét,zárva minden, minden oldalon,hát mámorba fojtjuk életünk java részét,nincs vihar, sem nyugalom.Ami tegnap vonzott, ma taszít már,émelyed hogy örökös legyen,s téged a világ még vágyra szít, bár,megcsalt szüntelen.S hogy jól ment a sorod, ha rosszul,állt közönnyel, indulatlan;lásd, a szellem itt magába fordul,és szívünk oda – zárva van.

Wayne Chapman Karnevál I.

ELSŐRÉSZ

Az álomhozó

A Pyarron szerinti 3697. esztendő őszénDreina Tercének második havában,

valahol a Quiron-tengeren.

2

Wayne Chapman Karnevál I.

1.

A dagadó vitorlákkal sikló karavel koros volt, megviselt, mégis gyönyörű, abból a fajtából való, mely emberöltőkön át járja Antoh birodalmát, a föld és a mennybolt határán háborgó vizeket. Építői tapasztalatból tudták, miféle megpróbáltatásokra kell felkészíteniük. Egy részük nem is köznapi szerszá-mokkal, acéllal és fával, hanem abbit vésővel, mágikus viasszal dolgozott - így kerültek a gerendákra, az árbocok tövébe az óvó hatalommal telített rajzolatok. Sikerrel tartották távol Anselmo Tüzét, a villámokat, a lidércfényeket; a jármű gerince a legvadabb viharokban sem roppant meg, kormánya szinte magától tartotta az irányt, a fedélzetén át-átcsapó hullámok egyetlen áldozatot sem követeltek tőle, megajándékozták ellenben a tenger, az élet átható illatával. Sinemos szorosán túlra, a Keletióceán roppant térségeire sosem merészkedett: az ilyen expedíciók hajóóriásokat, dicsőségre szomjas megszállottakat kívántak, és felettébb ritkán tértek meg Ynev partjaira. Az áruszállítás, a zarándokok, zsoldosok utaz-tatása örök dicsőséget nem, csupán tisztes hasznot, biztos megélhetést ígért - a karavel legénysége és tulajdonosa beérte ennyivel.

A Zászlóháborút követő első békeév a Hetedkor új némelyek szerint csalóka - tavasza volt. Észak népei rémálomból ébredő emberek módján szemlélték a teremtett világ csodáit, és eleik példáját követve feledésre ítélték a fájós emlékeket. Előmerészkedtek búvóhelyükről a gyávák, távlatokat kerestek a bátrak. A polgárok ismét forgatni kezdték vagyonukat, a kalmárok ajándékai számos flottatisztet nyertek meg a kalózok elleni harc ügyének. A hadihajók persze késtek néha - ilyen alkalmakkor a karavel felvonta Caedon zöld-arany lobogóját, a deszkákat vederszám locsolták tengervízzel a kérges matrózkezek, aztán előkerültek a széles pengéjű kardok, hálók és szigonyok is; a kézitusában minden fegyverbíró utas részt vett, ám a hónapok múlásával mind kevesebbnek kellett vérét áldoznia a szabad kereskedelemért.

Ha Észak és az embernem számára az újrakezdés, a régi vágású tengeri rablók számára kétségtelenül a hanyatlás ideje volt ez. A helyzet csak azoknak a kétlábú fenevadaknak kedvezett, akik avas helyett a mérget, nyílt küzdelem helyett a piszkos trükköket választották. A déli part városállamaiban ijesztő mendemondák terjengtek kísértetbárkákról, melyek óvatlanok közeledtére megelevenednek; sodródó csónakokban lelt nemes hölgyekről, akik az első adandó alkalommal átvágják megmentőik torkát; örök álmot hozó párafelhőkről, melyeket elvetemült varázstudók irányítanak - s gyakorta emlegettek bizonyos briggeket, amelyek holdtalan éjszakákon, ködös hajnalokon bukkannak fel, hogy gyomrukba fogadják a gyilkosokat és a zsákmányt. Sokan hallottak efféle történeteket, biztosat azonban kevesen tudtak, azt tették hát, amit az idők kezdete óta tesz a hajósnép: kedvező szélért fohászkodva virrasztottak, és gondosan óvták a nedvességtől széles pengéiket.

A Narvanba tartó karavel kapitánya sem véletlenül kémlelte a horizontot, kettőzte meg az őrséget nap nap után. Nagy értéket,, ráadásul főrangú személyt szállított; biztosra vette, hogy a briggek a nyomában járnak, s hogy a közrendű utasok közül sem mindenki az, akinek mondja magát. Bár a nemesenszületett hölgy kíséretét tucatnyi fegyveres alkotta, nem táplált illúziókat: ha harcra kerül sor, a hagyományos módon verekedőknek annyi esélyük sincs; mint egyetlen toroni karakkának tíz abasziszi szkogg ellenében. Valahányszor többet ivott a kelleténél - márpedig majd' minden este így történt -, a Kitaszított poklába kívánta a dámát és társaságát. Elképzelte, ahogy megmártóznak olvadt aranyukban, aztán pokrócába burkolózott, és kardját markolna bóbiskolt egészen a második kiáltásig. Pihennie egyáltalán nem sikerült volna, ha nincs a lantos. A lantos és az ő bűvös zeneszerszáma...

A kapitány aludt. Álmában nem volt többé elnehezült testű, csorba fogú, de még himlőhelyes sem. Vitéz volt, az óidők daliája, aki hatalmas gálya parancsnoki hídjáról figyelte a Keleti-óceán tajtékzó vizét. Szeme előtt erdőkkel benőtt hátú cetek gyanánt vonultak el a legendák kincses szigetei, sosem látott csillagképek garmadájától sziporkázott az éjszakai ég. Százszor nyugodott és kelt a nap, mire rőt fényű lámpásként függve maradt Anvaria partjai felett; a kikötő tornyában szöghaját fésülte egy világszép leány - és a kapitány mosolygott, mert megadatott neki néhány óra a gondtalan boldogságból.

Csak azt bánta, hogy napközben - míg a horizontot kémlelte, és pofonvert kölyök módjára könnyezett az erős szélben - hiába próbálta felidézni a ringató dallamot.

Az, aki a lantot pengette, ritkán mutatkozott a fedélzeten. Az utasok közül jó páran tettek így: egyeseket a fegyveresek közelsége riasztott, másokat a hullámok látványa, megint másokat a vitorlákat

3

Wayne Chapman Karnevál I.cibáló orkán. Egyesek pihentek, takarékoskodni igyekeztek erejükkel, mások utolsó tartalékaikat élték fel öklendezés közben megint mások csak arra vártak, hogy eljöjjön az ő idejük.

Valamennyi közt legnyugodtabbnak a félkarú zarándok látszott, noha valósággal forrt benne az indulat. Szokása szerint nappal aludt, így minden éjjel hallotta a muzsikát. Hallania kellett, pedig a dallam felidézte képek az ő esetében lidércesek voltak, nem idilliek. Küzdött ellenük, ám csak jöttek, áradtak megállíthatatlanul, és...

...és ott volt megint az Ibara mélyén, abban a dzsadok és patkányok lakta porfészekben, melyet El Hamednek neveznek. Tűzött a nap, forrósága utat talált a karavánszeráj ponyvája alatt gubbasztó, hat ével ifjabb zarándokhoz, aki a kolduló dervisek köntösét viselte, és csak a kedvező alkalomra várt.

- Thueeth! Kheb-thueeth na ooha 'saksa! Szobordémon jön! - szálltak a kiáltások. - Fegyverbe, igazhitűek! Eltorlaszolni a déli kaput!

Rajta, igazhitűek! kajánkodott a zarándok, pillantásával követve a halálra szánt sereg útját. Fussatok, hősködjetek, harapjatok a homokba, ha tetszik - én inkább dolgozom.

Elég ostoba volt ahhoz, hogy hálát érezzen az amundok és úrhatnám istenük iránt. Nemrég érkezett a városba, csak a helyi lehetőségeket ismerte, a helyi viszonyokat nem. A sivatagban dúló háborúról, a Manifesztáció ébredéséről egy átutazó szerencsevadász beszélt neki Erionban. Ámult, borzongott, de csakhamar felkerekedett, akár a többiek: ösztönei azt súgták, ezt az alkalmat botorság lenne elszalasztania. A háború zűrzavart jelent, a zűrzavar pedig a legravaszabb kalmárokat is könnyelművé, a legjobban őrzött palotákat is átjáróházzá teszi. A városőrök a falakat, a kapukat vigyázzák. Mire a kárvallottak felocsúdnak, az élelmes tolvaj már messze jár, arról meg, hogy hamar elfelejtsék, Amhe Ramun és szörnyszülöttei gondoskodnak, nemdebár?

El Hamed elestének napján egy ezüstműves műhelyében tett látogatást: Mikor kilépett onnét, menekülő polgárokat, fellahokat és fegyvereseket pillantott meg az utca mindkét oldalán. A katonák alig vonszolták magukat, testükön szörnyű sebek éktelenkedtek - s a zarándok megértette, hogy a szobordémon ezúttal nem egyedül jött. Hogy amundok kísérik, holdkék szemű, acélos izmú fajzatok, akiknek fogazott pengéje húst szaggat és csontot zúz, akiket nem lehet pusztán a szavak erejével le-fegyverezni; amundok, akik elpusztítanak mindent és mindenkit, ahogy a folyó egész hosszában, legutóbb Al Avdalban tették. Hallotta a híreket, sokáig nem tulajdonított jelentőséget nekik, akkor és ott azonban szinte megbénította a rémület. Későn vette észre a hadzsikat, akik a ház előtt elrúgtatva felfigyeltek rá, és a nyeregből leugorva körbevették. A messziről jött ember ekkor követte el a második hibát: felrezzent, szitkozódva a falig hátrált, és tőrt rántott köntöse alól.

Egy perccel később zsákmányától, fegyverétől megfosztva hevert a porban, hátán vérző, a dühtől és a szégyentől félőrült dzsadok térdepeltek. Durva kézzel kutatták át öltözékét, szanaszét szórták nehezen összegyűjtött rúpiáit, aztán zihálva, egymás szavába vágva ítéletet hirdettek felette isteneik és egész mocskos fajtájuk nevében. Hiába küzdött, hanyatt fordították, két csapással megfosztották jobb karjától, aztán lóra pattantak és elporzottak onnét; többé sosem látta őket.

Élete legkomiszabb fertályóráját töltötte a műhely falának tövében. Nem mert sem szitkozódni, sem üvölteni; némán fohászkodott Ranagolhoz, míg El Hamed bástyái, templomai a démon lépteitől rengtek. S mert a Kosfejű úgy akarta, ezúttal rámosolygott a szerencse: a várost utolsóként elhagyó aszisz haramiák földijükre ismertek benne, és a nyelve alatt dugdosott drágakőért cserébe kocsijukra emelték. "Szorítsd össze a fogad", sziszegte a véres kaftánok halmán kuporgó banya. Tüzet bocsátott a kar csonkjára; a zarándok vonaglott pokoli fájdalmában, aztán, ahogy a vénasszony hozzáhajolt, hogy megízlelje a homlokán kiütközött verejtéket, okádni kezdett. A többiek röhögtek; nyilván a megkönnyebbüléstől, hogy sikerült kijutniuk, a sebesült azonban nem tudott, nem akart megbocsátani nekik. Felgyógyulása után egyenként végzett velük, és különös élvezettel ölt meg minden útjába kerülő dzsadot, nem irgalmazva a szukáknak, a kölyköknek sem. A -bosszúért és az aranyért élt, számos lelket ajándékozott Ranagolnak, mióta az Idinal árnyékában új kezét kikovácsolták - s most, a horogban vég-ződő készségre sandítva úgy érezte, nem csak ő, a Kosfejű is örömét leli majd a lantos halálsikolyában.

A zarándok és társai - valódi zarándokokkal, kispénzű diákokkal együtt - a fedélközben utaztak. Megbízójuk., a Gazda akarta így, aki Caedon kikötőjén kívülről, mágiával fürkészte meg a karavelt, és üzenetében a narvani zsoldosok kapitányát jelölte meg fő veszélyforrásként. A széles vállú, kese hajú barbár, akit emberei Kalidarnak szólítottak, a kifutás utáni harmadik napon ismerkedett. meg a nővel, aki

4

Wayne Chapman Karnevál I.azóta vele hált a tatbástya egy apró kabinjában - s akinek maga a zarándok nyújtotta át a tőrt, hogy adott jelre "kedvese" szívébe döfje.

- Csak vigyázz - sziszegte a hajnali találkozón. - A pengén ott a Gazda mérge; ha hibázol; ha megsebzed magad, rögvest a pokolra kerülsz!

- Mind oda kerülünk, nem igaz? - suttogta a nő. Mosolygott, üres tekintete megborzongatta a félkarút. - A barbár miatt kár aggódnod. Gyanútlan és ostoba; ha üt az óra, aludni fog.

A férfi a tengert bámulta, szemei tükrözték a víz és a hajnali ég szürkeségét.- Az őrök senkik - mormolta. - Nem lesznek utadban, mire elvégzed, amit el kell végezned. A

barbár kabinjából egyenest a rangosak szállására mégy, és átvágod a hermelinpalástú némber torkát.- Miért?- A Gazda szerint kész Antoh kegyelmére bízni városa aranyát; ha nem térhet haza vele, ne legyen

másoké sem. Ha kiadja a parancsot...- Nem fogj a kiadni. A zarándok bólintott.- Elárulta-e a barbár, hol őrzik a kincset? - Ő maga sem tudja.- Megtaláljuk - dünnyögte bosszúsan a férfi. - Mire a Gazda hajói megérkeznek, a kezünkben lesz.A nő megborzongott a sós permetet sodró szélben.- A Gazda... - suttogta vékony, már-már panaszos hangon. - Te ismered őt, te közel állsz hozzá.

Ugye betartja, amit ígér? Ugye nem szed rá engem?A zarándok, mert jó orra volt, érezte a nő testének kesernyés-idegen illatát, és eltűnődött, vajon

hányszor folyamodott bódítószerhez indulás óta. Vigyáznia kell, mit felel neki: a szikrafű rabjai sosem szolgálnak két úrnál kevesebbet, a bizonytalansággal tetézett fájdalom pedig hamar elveszi az asszonyállatok eszét.

- A Gazda irgalmas. Ha híven szolgálod, teljesíti a kérésedet.Hisz teljesítette a te kérésedet is, nemde? Vagy mondjuk inkább könyörgésnek, hisz ahhoz sokkal

jobban értesz. A Gazda irgalmas, ó igen; érted nyúlt, mikor azt hitted, nincs menekvés, mikor Ranagol kisszerűségeden felbőszülve elfordult tőled - az életeddel ajándékozott meg, és pár szívességet kért cserébe...

...hosszú ideje figyelhetett, az öböl felett csapongó sirályok pillantásával kísért, ahogy a tengerparti város, Tadzeh utcáit róttad. Egy dzsad szukára vadásztál, akit napokkal korábban pillantottál meg egy hintó függönyének résén át. Megláttad és elhagyott a józan ész, nem maradt más, csak a düh, az őrület - a vágy, hogy megcsonkítsd, hogy a vérét ontsd, ahogyan az övéi tették veled. Hogy hatalmasabb nálad, és hogy akit a test örömeivel halmoz el, még hatalmasabb lehet, keveset számított; a vadászszenvedély csak muszájt ismer, lehetetlent nem. Követted mindennapos útjain, a dombokon bérelt háztól az öbölben horgonyzó hajóig és vissza; bámultad, remegtél, torkod kiszáradt a türelmetlenségtől.

Egy szűk alléban rohantál rá alkonyattájt. Meglepted, de megsebezned, meggyötörnöd, elpusztítanod nem sikerült: aki őrizte, fejvadász, netán kardművész lehetett, mert úgy tört rád, mint valami láthatatlan förgeteg, meggondolatlanságodat kis híján bal karod bánta. Sarkon fordultál és futottál. Vérnyomokat hagytál magad után, ahogy elnyelt a szürkület, azok meg - hisz percről percre többen lettek - utánad iramodtak, Dul Mordak hercegkapitány, a nagykirály kegyeltje nevében tépve fel ajtót és ablakot. Futottál előlük, ahogy azelőtt soha; menekültél sikátorokon és putrikon, a bűn és a járvány fészkein át. Te nem tétováztál, ők nem hátráltak meg, végezni akartak veled. A dzsad szuka a hercegkapitány játékszere volt persze, a háború elől menekülő ribancok rendre ilyen hatalmasságok ágyában kerestek és találtak menedéket, amit te hiába kutattál világéletedben. Tadzeh alvilága kitaszított, Ranagol helyi temploma zárva maradt előtted:, Dul Mordak aranykeze érted nyúlt, áthatolt a falakon is, hogy megragadjon és összeroppantson.

A dokkokig menekültél, utóbb, pirkadatkor, a hajók közé. Elkötöttél egy csónakot, tőrödet egy okvetetlenkedő oldalába törted, aztán csak eveztél, bár magad sem hitted komolyan, hogy egérutat nyerhetsz. Üldözőid sajkákat kerítettek, füttyentésekkel, torokhangú kiáltásokkal szólongatták egymást a víz felett terjengő ködben. Az öböl kijárata felé tartottál, melyet a Kegyelmes Otlokir szobra vigyázott, de tudtad, elérni aligha fogod: a tengeri szél hamarosan eloszlatja a párát, üldözőid lőni kezdenek - és védőhálók ide, mágikus jelek oda, jaj annak, aki dagály idején vérző sebekkel a vízbe hull!

Sorsod csaknem beteljesedett már, mikor szemközt felbukkant a brigg.

5

Wayne Chapman Karnevál I.Oly közel került hozzád, hogy nem próbálkozhattál manőverezéssel. Elengedted az evezőt, a

gyomrodat görcsbe rántotta a rémület; biztosra vetted, hogy le akar gázolni, és mikor nem tette meg, csak bámultad, mint aki csodát lát. Hatalmas volt és vén, oldalát vízvonal alatt sűrű hínárszakáll borította, tőkéje surrogva szelte az ólomszín hullámokat, fedélzetén azonban nem mozdult semmi, csak a szél zúgott a feszülő kötelek, toldozott-foltozott vásznak között. Majd hirtelen hosszú nyelű csáklyák nyúltak feléd odafentről, egy, kettő, három és négy; csónakod a brigghez ütődött, megbillent, pereme felett át-átcsaptak a hullámok, a ködfüggönyön túl az üldözők kiáltásai visszhangzottak, és te úgy találtad, nincs mit veszítened: megragadtad a legközelebbi kötelet, és hagytad, hogy a csáklyások a magasba emeljenek.

A bűzt, a kámzsák árnyékában égő szemeket, a lomhán, ám céltudatosan mozgó élőholtak képét többé sosem felejted el. Tagjaidból kiszállt az erő, mikor izarokra és zaurakokra ismertél bennük; könnyűszerrel szétszaggathattak volna, ha ez a céljuk, de egy ujjal sem érintettek. Két toroni tengerészkatona, két megfeketedett láncinges, rothadó tetem fogott közre, és a hajó gyomrába, a sós nyirkosság, a bénító rettegés kamráiba kísért. Mintha maga a természet javította volna ki a bordázat sérüléseit: a deszkák réseiben kagylók tanyáztak, a bokán felül érő vízben a hínárszakáll nyúlványai tekeregtek, a rothadás hányingert keltő bűze erősödött ugyan, de mind kevésbé zavart. Valami beférkőzött az elmédbe, s megmutatta, mi rajlik odafent: a vitorlákat friss szél dagasztotta, a sajkák elmaradoztak, ahogy a brigg maga mögött hagyta Tadzeh ködülte öblét, és a nyílt tenger felé siklott tovább.

- Fájdalom lakozik benned - mormolta a kormányfülkében gubbasztó rémség. A tengerészkatonák fejet hajtottak előtte, valami azt súgta, ugyanezt kéne tenned, de moccanni sem tudtál a döbbenettől; nem minden nap kerül szembe az ember a legendák szörnyével, a rettegett yamm-haikannal.

- Sötét, tiszta fájdalom - folytatta a lény. Hónapos vízihullának látszott, de eleven volt, nagyon is eleven; hangjából mintha elégedettség csendült volna ki. - Alatta harag és keserűség lappang. Nem reméltem a sorstól efféle ajándékot.

- Mit akarsz tőlem? - ziháltad, bár azt hitted, tudod a választ. - Megölsz?A szörny kacagott.- Miért tenném? Haragodból és fájdalmadból több erőt meríthetek annál, amennyit lelkedtől

kaphatnék; nem azért szereztelek meg, hogy ostobán lemondjak rólad. Hiányos vagy. Én a teljességet kínálom neked.

- Hogyan?- Vihar készül a felvilágban - mormolta a lény. Mindent elsöprő vihar. Csak akarnunk kell, és

mindkettőnket a szárnyára vesz. - Rád függesztette éjfekete szemét, bőrén opálos nyákcseppek ültek. - Az idők változnak, melegvérű, akár a legendák. Azt akarom, hogy élve szolgálj nekem...!

A zarándok mereven bámult a világosodó keleti horizontra. No igen, egy ideje két úrnak tartozik hűséggel ő is, bár választása aligha Ranagol kedve ellen való: a yamm-haikanok népe - egy a világot hajdanán uraló ősi népek közül - kedvenceivel, az aquirokkal rokon. Élt és szolgált hát, ahogy erejéből telt; a Kosfejű kedvét lelkekkel, a Gazdáét ravaszsággal és drágaságokkal kereste. Embereket toborzott, híreket szerzett neki; ő hajtotta fel a nőt is, aki komédiás volt valaha Erionban, és aszisz férjét követve telepedett meg a Quiron-tenger partján. A zászlóhábarúban elesett semmirekellő után csak egy kacatokkal teli ház és egy kölyök maradt - a kölyök, aki egy óvatlan pillanatban vízbe fúlt, akit a yamm-halkan magához emelt, s azt ígérte a nőnek, hogy bizonyos szolgálatok fejében visszaadja az életét.

A zarándok mindenkinél jobban tudta persze, hogy a szörny az életet csupán elvenni képes, visszaadni nem; olyan igazság ez, mellyel a szukának is szembe kell néznie hamarosan.

De nem most.Nem ez előtt a munka előtt, hisz itt az igazságnál sokkal többről, a dúsgazdag városállam, Narvan

aranyáról van szó. A kincsről, melyet a Zászlóháború éveiben menekített Délre az óvatos hercegi család, s mely a Manifesztáció ébredése, a bankházairól híres El Hamed eleste után kezdte meg kalandos útját visszafelé. Számos haramia és kalóz próbálkozott a megszerzésével, sokan rajtavesztettek, mert... nos, mert forrófejűek voltak, mint ő. A félkarút megborzongatta a bizonyosság, hogy azon az átkozott hat évvel korábbi napon nem csak a halálhoz járt közel, de a nagy fogáshoz is: ha drágakövek és rúpiák helyett értesüléseket gyűjt, minden másként alakul. Milyen ostoba volt! Milyen szánandó, milyen kicsinyes és gyenge a cél nélkül, amit a Gazda adott neki! A ribanc nem túlzott, valóban közelről ismeri a szörnyet. Kapcsolatuk több szövetségnél vagy barátságnál; ő, a semmiből jött senki, az utált nyomorék táplálja a yamm-haikant, esztendőkön át érlelt indulataival, fájdalmával önt erőt belé, így állva bosszút

6

Wayne Chapman Karnevál I.nyomorultakon és hatalmasokon, szépeken és tehetőseken - mindenkin, akit az ódon brigg vezette flotta elér!

Összerezzent.Hátrasandított a válla felett, és a karavel túloldali korlátjánál egy alakot pillantott meg. Különös

figura volt, a fedélközi utasok közül való; a félkarú nem először látta, s szántszándékkal nem figyelt rá jobban, mert attól tar-, tolt, elveszíti önuralmát a diákforma idegen örökös mosolyú képe, asszonyhoz illő öltözéke láttán. Fiatal volt, talán húsz esztendős; egyenes szálú fekete haját varkocsba kötötte a tarkóján; ferde metszésű szemeiben derűs érdeklődés fészkelt; akár a hullámokat, akár a kötélzeten fel-alá kúszó matrózokat nézte. A zarándok megfigyelte, hogy reggelenként mosakszik, és undort érzett iránta; úgy találta, a jövevény ezzel is megvetését fejezi ki a kultúra iránt, melyet - nyilván felsőbb parancsra - tanulmányoznia rendeltetett.

- Mit bámulsz, enoszukei kutya? - mordult rá most. Már korábban észrevette, hogy csak kézjelekből és hangsúlyokból ért, ezért megtoldotta kifakadását egy rémisztő grimasszal is. - Eredj innét, mielőtt a vízbe hajítalak!

A diákforma félrebillentett fejjel figyelt, aztán - szokása szerint - elmosolyodott. Gesztusa balsejtelemmel töltötte el a félkarút. Nyugtalanító volt ez a fickó a maga mindenütt jelenlévő; mindent megbámuló módján, valahogy úgy, ahogy minden járni épp megtanult kölyök az. Úgy rémlett, szemei többet látnak a kívánatosnál, és a zarándok azt fontolgatta, hogy a támadás nyitányaként ezt is eltünteti - a cápáknak és a rákoknak jár ennyi ráadás a lantos, a barbár meg a többi mellé. A nőre pillantott, aki a kelő napra bámult: Talán azt hitte, a .fény növénnyé változtatja és megszabadítja a fájdalomtól: a szikrafű rabjai gyakran dédelgettek efféle képzeteket:

A vágottszemű időközben leemelte válláról azt az összecsavart takarót, melyet mindenhová magával cipelt. Leterítette a fedélzetre, kisimította ráncait, aztán megszabadult könnyű lábbelijétől és a takaró közepére állt.

Fokozatosan bal lábára helyezte testsúlyát, arcára ismét k i ült az a bizonyos mosoly.- Takarodj ! - dörrent rá a félkarú. - Ma reggel máshol gyakorold a családi táncodat, te vigyorgó

korcs!A fiatalember meghökkent. Tűnődni látszott, aztán mindegyre mosolyogva bólintott, s odébbállt,

hogy szokásos testgyakorlatához alkalmasabb helyet keressen. A zarándok komor elégtétellel figyelte távozását, aztán ráncok mélyültek el vörhenyesre égett homlokán. A tatbástya felől muzsikát hozott a szél: a lantos borongó, egyszerű dallammal köszöntötte a reggelt.

- Különös - suttogta a nő, aki változatlanul a korlátot markolta. - Megindító, amit játszik. Lebilincsel és elszomorít, mintha csak nekem szólna; mintha...

A zarándok a fának feszítette acélkampója hegyét, tehetetlen dühében mély barázdát tépett rajta. Küzdött a késztetéssel, hogy megüsse a nőt, hogy a földre sújtsa, rátaposson és megölje, ahogy az efféle ringyókat szokás, aztán mély lélegzetet vett és hátat fordított neki. A tétlenség, az őrjíti meg: A tétlenség meg az álmok. Szerencsére nem tart már soká, és Ranagol legyen a tanúja, az utasok jobban járnak, ha a yamm-haikan megérkezik végre, és lakomát rendez fölös indulataiból.

- Holnap - súgta a nőnek, s baljával elbocsátó mozdulatot tett, ahogyan a Gazdától látta. - Mihelyt partközelbe érünk. Figyeld a sirályok rikoltását!

- Holnap - visszhangozta üres tekintettel a nő.Mielőtt visszaindult volna a tatbástyához, felnézett még egyszer, szemében könnyek csillogtak. A

félkarú nézte, gyűlölte - és egy cseppet sem irigyelte az álmokért, melyeket a lantos küld majd neki.

7

Wayne Chapman Karnevál I.

2.

A fiú, akit a zarándok kutyának nevezett, hosszan kereste a megfelelő helyet gyakorlata számára. Nem sietett, nem kötötte az idő. Mint rendesen, ezúttal is a keresés volt a lényeg, az út, mely a tapaszta-láson át a megismerésig vezet. Bár neveltetése az önteltség minden formáját elutasította, jóleső érzéssel állapította meg: álcája tökéletes, és nem tévedett akkor sem, mikor a Caedonban horgonyzó hajók közül épp ezt választotta.

Sok tapasztalatot szerzett a tengermelléki városállamokban, jó néhány értékes tanulságot sikerült levonnia, ám mióta átkelt a hegyeken, most érezte először azt a sajátos kisugárzást, melyet mestere emlegetett mindig. "Tanulni csak a nagyoktól lehet", ismételgette, s a fiú úgy sejtette, oly sok hiábavaló próbálkozás után meglelte végre a maga nagy emberét.

Takaróját az orrárboc tövében terítette le ismét. Elhelyezkedett, aprókat lélegezve készült a "táncra". Eszébe jutott, hogy Enoszuke szülöttei alkalmanként pénzért mutogatják kanzanjukat - hiába, akik az északi népek ellenében Toront támogatják; nem riadnak vissza az efféle aljasságtól sem. Az Igaz Út vándorai számára a formagyakorlat személyes dolog, szertartás, mely halhatatlanok járta magasságokba röpít.

Felidézte magában első mestereit, az Ezer Szó Kolostorának ráncos, öreg szerzetes-papjait. A kép élesebb volt bármely közönséges halandó emlékénél: a fiút már egészen kicsiny gyermekkorában megtanították rá, hogy miképpen őrizze meg a múlt számára fontos momentumait, a valóság teljességében. Mégis látomásra hasonlítottak inkább, semmint a régvolt egyszerű újrateremtésére. Elevenen és tisztán jelentek meg ezek a képek, olykor beszéltek hozzá, néha másképp peregtek le, mint ahogy megtörténtek - tanácsot adtak, vagy figyelmeztettek, de előhívásuk mindannyiszor megnyugvást és békét hozott számára.

A vénséges tang, a kolostor vezetője apró biccentéssel fogadta a fiú köszöntését, arcára, akárha az idő pókja szőtte volna, ezer ráncot varázsolt a könnyed mosoly.

A fiú felemelte két karját. Meghajlásából egy valóban hozzáértő kiérezhette volna a harmónia fenségét, s talán felfedezi a kristálytisztára csiszolt mozdulatokban szunnyadó erők nagyságát, a hajón utazók azonban csak a vásári komédiások figyelemfelkeltő hajbókolását láthatták benne.

A kanzan légzéssel kezdődött; lassú igazodással az istenek idejéhez. A megfelelő lelkiállapot elérése olykor csak pillanatokig, máskor percekig, megint máskor órákig tartott; a fiú megtanulta, hogy felesleges a változást siettetnie. Amint a tenger moraja elhalkult körülötte, és érezte, hogy a mindenségben ható erők akadálytalanul áramlanak át testén, nekilátott, hogy emberi mivoltát a maga sajátos módszerével bizonyítsa.

Állása lassan mélyült, majd egy pillanatnyi mozdulatlanság következett. Két karját nyitott tenyérrel keresztezte maga előtt - az első tartás, melyet a Csend szavának neveztek. Hirtelen lépett előre: az avatatlanok nem veszik észre a mozdulat kezdetét, és mire felocsúdhatnának, már csak a három rövid, látszólag könnyedén leadott, egyenes ütést ismerik fel. A legelső gyakorlat, amit egy slan elsajátít. Egyszerűsége, látszólagos kiszámíthatósága sok könnyelmű mosolyt csalt már elő, s a fiú sosem felejtette el annak az aszisz bokszbajnoknak a megrökönyödését, aki könnyű győzelmet remélve, egy shuluri vendégházban belékötött.

Az abasziszi magas volt, északihoz képest meglepően laza és .ruganyos, gyorsaságát pedig egynémely shadoni bajvívó is megirigyelhette volna. Az egyik pusztakezes aréna csillagának számított, megszámolhatatlanul sok küzdelmet vívott már kézzel és lábbal, s úgy gondolta, a fiatal, vágottszemű kölyök látványos legyőzése kellemes bemelegítés lesz az esti fellépéséhez. Ügynöke és új, drága pénzen fogadott szeretője társaságában ülve figyelt fel az éjfekete haját lófarokban hordó, kissé együgyűnek tűnő fiúra. Jó megfigyelő volt, felfedezte mozgásán a testüket fegyverként használók semmivel össze nem té-veszthető kisugárzását. Talán úgy hitte, a kölyök valamelyik aréna újonc tanulója, s egy gyors verés még jót is tesz neki. Elvégre annak idején ő maga is így tanulta meg, mi a különbség a fárasztó és unalmas gyakorlatokat követő küzdelmek és a valóság között. Ha tehette, szívesen járta a kikötőnegyedet, hogy éles - gyakran vérre menő - harcokban képezze magát, ahol nem a látványosság, hanem egyedül a hatékonyság a döntő.

8

Wayne Chapman Karnevál I.A fiú mindezt az ügynöktől tudta meg később, mert az abasziszi soha többet nem léphetett az aréna

homokkal felszórt nagy körébe. A kötözködésre ugyan ügyet sem vetett, s a maga különös, olykor megalázkodónak tűnő udvariasságával próbálta elkerülni a hangoskodó bajnokot, aztán észrevette; hogy az csupán meg akar verekedni vele, és mert a küzdelmeket sosem kerülte el - noha egészen más okból, mint a helybéli -, felállt kihívójával szemben. Tartása - akárcsak most - a Csend szava volt, s mikor érzékei jelezték, hogy ellenfele felé mozdul, megindította a három rövid ütést. Ha valamivel régebben járja Észak kikötővárosait, megálljt parancsol magának, de a fickó rémült és döbbent arckifejezése kevés volt ahhoz, hogy megértse: győzött. Az egyenes ütések pedig már önmagukban is elegendőek bizonyultak: a csípő alig látható mozdulata megsokszorozta a csapások erejét, s a pontos időzítés meghozta eredményét. A fiú azonban nem érezte saját tökéletességének harmóniáját - így bármely kolostorabéli elviselte volna a támadást -, hát folytatta kanzanját. A felrántott felsőkézél már ájultan találta az asziszt, s mert ernyedt izmai nem védték, szétzúzta hónalj alatt a lapockacsontokat. A formagyakorlat következő eleme, egy lefelé csapó kalapácsütés megbénította a bokszoló teljes jobb oldalát, míg az ezt követő oldalrúgás a falnak röpítette.

A fiú csak ekkor vette észre, hogy akaratlanul is túlzásba esett, körülményes bocsánatkérését, és jól látható kétségbeesését azonban senki sem értette.

Az ügynök előbb dühöngött, meg óvatosan szentségelt, azután hirtelen ötlettől vezérelve merész ajánlatot tett. A fiú, mert egyéb dolga úgysem akadt - a tudás megszerzésének különös útjai vannak - elfogadta az ajánlatot, és egy teljes szezonra a shuluri pusztakezes arénák ünnepelt hőse lett. Ez idő alatt töménytelen - számára teljesen értéktelen - pénzt, és néhány igazán fontos tapasztalatot szerzett; veszteségei sorába csupán a nőkkel kapcsolatos illúzióit sorolhatta. Elvesztette szüzességét is, a néhai bajnok szeretője vitte ágyába, mindjárt az első éjszaka, de a fiú ezt egy csöppet sem bánta, noha minden kicsit másképp történt, mint ahogy elképzelte.

Az emlékek - a vén tang békét sugárzó látomásával ellentétben - egy pillanat alatt éledtek fel benne, s mire a Kígyófarok csapásnak nevezett rúgáshoz ért, már tova is illantak.

Simán, visszafogottan mozgott; azt, aki távolabbról figyelte, .csakugyan táncra emlékeztethette a dolog. Csapásaiban, lendítéseiben és hajlásaiban sárkányok ereje lakozott, a fenevadak azonban ősi álmukat aludták: nem tomboltak, léteztek csupán, ahogyan ő. A kanzan lényege az indulatok megzabolázása, a nyers erőszak elutasítása volt, törekvés a tökéletességre, mely több is, kevesebb is a szépségnél. A fiú táncolt, s közben - mint rendesen átengedte magát a tatbástya felől szállongó dallam varázsának, mely távoli otthonába, a kristályos csend; a gleccsermordulások és emberarcú szelek birodalmába ragadta.

Az északi szél homályos fehérség volt: egy asszony arca, aki életet adott neki, aztán meghalt érte, mikor az áruló hoan csapatai a városra zúdultak - a fiú villámsebesen fordult a képzeletbeli gyilkosok felé, és támadó párduc módján, kimeresztett karmokkal tépett a torkukba. Csapás, gyors fordulat, újabb csapás - aztán a csend.

Dél jádeszín szeléből Gomen kolostorának vénje nézett rá. Ezüsttenyér, aki mosolyogva halt meg, mert álmai megmutatták neki az áruló végzetét - a fiú balja képzeletbeli lándzsát markolt, bal lába, mintha súlyát vesztette volna, a magasba lendült. Teljes fordulat a tengely körül, fogak és karmok: a párduc lecsap.

Az orsómozdulat befejeztével meghajtotta térdét, alázattal fogadta a császár vonásait hordozó rőt nyugati szelet. Amit tett, áhogyan tette, megfelelt a húszezer esztendős hagyománynak, egyidős volt a hegyvidéki templomokkal, melyeknek lakói Kaorakut hiszik, de tisztelik és szolgálják a Menny Fiát.

A fiú negyedfordulatot tett, alkarvédői összecsattantak verítékes arca előtt. A keleti szél maga volt a rejtelem, s mert oly ritkán támadt fel, mindig mást és mást hozott.

Színe az ég kékje, ura a szeszélyes Sian-Siel; a fiú, miközben utat engedett neki; ismét hallani vélte mestere szavát, a Hópárducét, aki számos testben élt számos életet, és aki elindította a megismerés Igaz Útján: "Menj a hegyeken túlra! Gyors vagy és erős, de bölcsességet csak a nagyvilág adhat neked!"

A fiú mozdulatlanná dermedt. Jobb mutatóujja az ég, balja a föld felé mutatott: maga volt a megtestesült egyensúly, a szemlélődő magány. Mellkasa alig észrevehetően emelkedett-süllyedt, alakja körül szelek örvénylettek. Emlékekkel ostromolták, belső harmóniája mégsem bomlott meg. Fokozatosan tért vissza a halandók idejébe, a benyomások azonban vele maradtak: hálás volt értük a lantosnak. Mióta átkelt a hegyeken, a csend zavarta leginkább. Mert számára csend honolt mindenütt, még a városi

9

Wayne Chapman Karnevál I.sokadalmakban is. A kövek, a fák és a vizek ezen a tájon némák maradtak, a kiröppenő lelkek elillantak, nem kísérték figyelemmel leszármazottaik és a világ sorsát. Az újjászületés üteme szabálytalan volt, a visszatérők a feledés hamujába temették hajdani fájdalmaik és örömeik hevét. Nehezen fogadták el helyüket a Mindenség rendjében; a fiú csodálta őket kitartásukért, de gyanította, képtelen lenne örökké úgy élni és halni, ahogyan ők.

A lantos, akit a leginkább csodált, valamiképp eltávolodott ettől a világtól, de nem közeledett az istenek és lelkek világához sem. A fiú, akinek volt füle az ilyesmihez, kiérezte dallamaiból a keserűséget. Ez óvatossá tette: nem akarta megharagítani, nehogy tőle is elforduljon, és magára hagyja megválaszolatlan kérdéseivel.

Kifújta magát, szertartásosan megmosdott, ujjast váltott, és sétára indult a fedélzeten. Az északiak zöme - a félkarúhoz hasonlóan - néma enoszukeit látott benne, és nem zavartatta magát a jelenlétében. Fültanúja volt két matróz aszisz nyelvű civódásának, a kapitány közös nyelvű zsörtölődésének, egy beszélgetésnek a hajót bérlő dáma két erv komornája közt, akik azt próbálták eldönteni, melyiküket szereti voltaképp az az átkozott lantos. A fiú értette valamennyiük szavát, bár nem tartozott egyikük népéhez sem. Sajátos tehetség lakozott benne, a különféle nyelvek hamar életre keltek ajkán. Kétévi ván-dorlás után meglehetős biztonsággal határozta meg bárki származását, a lantoson azonban ő sem tudott kiigazodni. Két hete figyelte gesztusait, elejtett mondatait, ám éppoly titokzatosnak látta most is, mint az indulás napján. A küszöbön álló beszélgetés nehéznek ígérkezett, de belátta, nem várhat vele tovább.

Déltájban felhők sötétítették el az eget; a mennydörgés és ~ nyomában érkező zápor még azokat is fedél alá kergette, akik gyomorral még győzték a hajóút viszontagságait. A fiú a fedélközbe húzódott, leshelyet foglalt el a lovak és más négylábúak számára elkeritett rész bejáratánál: tudta, hogy a lantos előbb-utóbb megjelenik. Nap mint nap maga ellenőrizte hátasát, e robosztus fehér mént, melynek szépségét a fiú - bár lovaktól idegenkedő nemzet sarja volt - készséggel elismerte. Nézte a fehér sörényű, sötét szemű jószágot, és azon kapta magát, hogy tart a gazdájával való találkozástól, a pillanattól, mikor beszélnie, kérdeznie és kérnie kell. A lantos az alakoskodás kifinomult fogásaival élt, magától értetődő természetességgel rejtegette valódi arcát - a helyi kultúra sajátsága lehetett ez is, mint az erkölcstelenségbe hajló szabadosság, mely kezdettől lenyűgözte a fiút. Mihez kezd, ha ez a furcsa ember elutasitja? Ha idegenkedik attól, hogy egy messzi földről idevetődött kölyök tanítója legyen?

A kilátás megrémítette.Valami azt súgta neki, térdig járhatja a lábát a tengermelléki országutakon, mig a feketébe öltözött

lantoshoz fogható mesterre lel.

10

Wayne Chapman Karnevál I.

3.

Délutánra északkeleti szél seperte tisztára az eget. Erős volt, már-már könyörtelen, a messzi óceán lehelete érzett benne; a tengerészeknek, akik a kötélzeten néztek szembe vele, nem csupán tagjaik, gon-dolataik is elgémberedtek. Össze-összesúgtak, ellenséges pillantásokkal méregették a tüzükhöz húzódó narvani fegyvereseket; úgy érezték; úrnőjük vakmerősége felelős Antoh fogyatkozó kegyéért.

A fiú, aki a lantosra várt, többet tudott náluk. Napokkal korábban átlátta a helyzetet, minden mozzanatnak helyet talált a dolgok rendjében, de mert fő feladatául a szemlélődést választotta, tovább hallgatott. Szívverése csak akkor gyorsult fel valamelyest, mikor a fedélközi lépcsőn megjelent a fekete köpenybe burkolózó alak.

A zápor és a szél elől ide húzódott utasok rendre végigmérték a jövevényt - és nem találtak benne semmi különöset. A lantos szokásos maszkjainak egyikét, a jöttment komédiás arcát fordította feléjük, könnyedén vezette félre őket, de (a fiú világosan érzékelte ezt is) nem lelte örömét benne. Ártalmatlannak látszott, pedig vérbeli ragadozó volt: azok járnak így, akik tudják, nincs méltó ellenfelük a nap és a holdak alatt. A fiú nézte, ahogy közelít, igyekezett felmérni hangulatát - saját félelmeiről egészen megfeledkezett közben. Úgy sejtette, a lantost nyomasztja valami. Tudatát pajzsok oltalmazták, olyan erősek, oly összetettek, hogy az avatatlan elme fel sem ismerhette bennük a pajzsokat. A Mennyei Biro-dalom szülötte csak kiterjedésüket érzékelte, és rádöbbent: egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy áttörjön rajtuk.

A férfi a karámhoz ért. Látszólag hátasának szentelte figyelmét, szelleme azonban nem is lehetett volna éberebb.

- Vártál rám - szólt halkan, és a fiúra emelte fellegszürke szemét. Bal arcfelén fehér vonásként húzódott egy elcikázó penge nyoma. - Caedon óta kísér a tekinteted, de nem közelítesz, nem beszélsz. Miért?

A fiú várt, hagyta, hogy a rég várt pillanat a szárnyára vegye. Igyekezett olyanná válni, amilyen Gomen kolostorának tava volt, mely derült éjszakákon a Mindenség tükrévé változott; biztosra vette, ha elhibázza a választ, nem lesz lehetősége újabb próbálkozásra.

- Különös ember vagy - mondta. - Különös és nagy tudású, de titkolni próbálod. Miért?A lantos elmosolyodott. Akik távolabbról figyelték a jelenetet, egy megfáradt utazó grimaszát látták

csupán, és nem ismerték fel jelentőségét sem: kérdésre kérdéssel csak őszintén kíváncsi ember felel.- A narvani karneválra tartok - közölte, miközben megtöltötte az abrakzsákot. - Vigyáznom kell a

látszatra: ünnepek idején sehol nem látják szívesen a magamfajta különös embereket.- Kalandozó vagy - bólintott a fiú. - A köznép szerint vész és felfordulás jár a nyomodban. Okod

van rá, hogy elrejtsd az arcodat, de nem te vagy az egyetlen a hajón, aki ezt teszi.A lantos a fehér mén sörényének fonataival játszadozott.- Mit akarsz tőlem?- Egy helyet az árnyékodban - felelte a fiú, és szertartásosan fejet hajtott előtte. - Lehetőséget, hogy

továbbléphessek a megismerés útján. Módot arra, hogy melletted harcolhassak, ha elérkezik az idő.- Várj! - emelte fel jobbját a férfi, ajkán azonban változatlanul ott derengett a mosoly. - Miféle

harcról beszélsz?A fiú szemei résnyire szűkültek.- Azok az emberek, akik hozzád hasonlóan titkolóznak, nem kalandozók: Nem tisztelnek sem

törvényt, 'sem ünnepet. Azért utaznak velünk, hogy a vérünket ontsák egy hatalmas és kegyetlen úr nevében, akit egymás közt sem mernek megnevezni. Tucatnyian vannak, és még többen ólálkodnak a közelünkben. Az első naptól fogva tudod, mire készülnek. Próbáltad eltéríteni őket a szándékuktól, de hiába: a dallamok és az álmok ereje kevés ehhez. Figyelmeztethetted volna a kapitányt, mégsem tetted, és nem járultál a hermelines hölgy színe elé sem - vagyis egymagad óhajtasz megküzdeni velük. - Közelebb lépett, másodszor is fejet hajtott a lantos előtt. - Hazámban főként küzdeni tanítottak. Hiszem az igazságot, az életet és a sorsot. Ne tilts el harcodtól, uram!

A feketébe öltözött férfi alaposabban szemügyre vette, s mintha elámult volna a tudatában lappangó távlatokon. - Nem vagyok az urad, nem tilthatok meg neked semmit - mondta. - És ha azt hiszed, nem

11

Wayne Chapman Karnevál I.szorulok segítségre, tévedsz. Rég elmúlt az idő, amikor szerettem verekedni. - Láttam, ahogy megütötted a zsoldosok parancsnokát - vallotta be a fiú. - Gyors és kemény a kezed.

- A parancsnok régi ismerősöm. Ha az én kezemet keménynek hiszed, ne adják az istenek, hogy valaha megtapasztald az ő erejét!

- Mikor megütötted, nevetett - folytatta a fiú. - Erre megütötted megint. Elhallgatott, de nem alélt el. Kőből faragott ember.

- Szívós és lassú - ingatta fejét a lantos. - Jobban vág a kardja, mint az esze. Valahogy el kellett érnem, hogy ne keltsen feltűnést. Elvégre az életéről van szó.

- Észrevetted hát ezt is! Mindent tudsz a terveikről. Hogy lehet, hogy a kalózok ura nem számolt veled?

- Elkerültem a figyelmét. Sokak figyelmét elkerülöm, és jól is van ez így. Kedvelem a magányt.A fiú összerezzent, zavartan emelte arca elé összekulcsolt kezét.- Bocsánatodért esedezem - suttogta. - Bár két esztendeje járom ezt a világot, szokásaitok egy részét

még nem ismerem. Ha olyasmit tettem...- Nem tettél semmi olyasmit, amiért szégyenkezned kellene - mondta a lantos. - Azért fordultál

hozzám, hogy az életedet kockáztathasd mások életéért: elképzelni is nehéz ennél magasztosabb célt. Bizonyára jó harcostárs leszel.

A fiú arca kigyúlt.- Megtisztelsz - suttogta, aztán ismét a szénatörekes padlóra szegezte tekintetét. - Imo va sikada ru.

Fogadj tanítványodul, kérlek!A lantos meghökkent. - Az ég szerelmére... !- Mester vagy - mondta konokul a fiú. - A nagyok közül való. Én magam senki vagyok, csak általad

válhatok valakivé a hegyek innenső oldalán.A férfi tűnődve veregette a fehér mén nyakát.- Ha mellettem akarsz maradni - dünnyögte -, megteheted. Életéről és haláláról ki-ki maga dönt, ez

mifelénk az első számú szabály. Ami pedig a többit illeti... nos, pár nap alatt belátod, milyen pocsék tanító vagyok. - Elmosolyodott. - Honnét jössz és hogy hívnak, kölyök?

A fiú felemelte fejét. Széles járomcsontú arcán lázrózsák égtek.- Niarében születtem és nevelkedtem. Első -mesterem a Liu nevet ajándékozta nekem.- Liu - ízlelgette a szót a lantos. - Beszélő név?- Egy vad neve, uram. A fehérbundás párducé, mely a Világ Gerincén, az örök jég honában él.

Éjnek idején lehunyt szemmel jár, hogy meg ne vakítsa a csillagok ragyogása. Liu gai a havasi vadász, liu lun a völgyek szelleme, akinek...

- Liu - biccentett a férfi. Tekintetében megértés és derű fészkelt; a fiú hálás volt neki mindkettőért. - Ne szólíts többé uradnak, rendben? Kóborló árny vagyok, nem szolgáltam rá ilyen tisztességre.

- Mester...?A lantos sóhajtott, aztán megint felvillantotta mosolyát. - Tier - mondta. - Tier Nan Gorduin.

12

Wayne Chapman Karnevál I.

4.

Napszálltakor Liu kiállta a második próbát is: olyan szakértelemmel osont a bárd kabinjába a tatbástyán, hogy jövetele az ugrásra kész narvani őröknek sem szúrt szemet. Gorduint az utazóládából rögtönzött íróasztalnál találta: a karavel vázlatrajzán dolgozott éppen. Mellette, hátát a deszkafalnak vetve, az öles termetű zsoldoskapitány gubbasztott, akinek képén ott kéklettek a két nappal korábbi viszontlátás emlékei. Mikor a fiú benyitott, a kardjához nyúlt, aztán mordult egyet, és visszahúzta a kezét.

- Nem mondtad, hogy kölkökkel is foglalkozol mostanság, igric - dünnyögte. - Az istenek szent nevére, egyre cifrább az ügy!

- Kalidar, bemutatom Liut - pillantott fel az ilanori. Idősebb annál, amennyinek látszik, és a gyakorlataiból ítélve sokkal veszedelmesebb. A fejébe vette, hogy tanulni fog tőlem.

- Tanulni? - hüledezett a nagydarab ember. - Egy keletről jött verekedő? Mit tanulhat ő tőled?- Magam sem tudom - ingatta fejét a bárd. - De kiderül hamarosan. - Helyet mutatott a fiúnak maga

mellett, és átvette Kalidartól a karcos toroni pálinkával félig telt kulacsot. - Beszéltél a hercegnével?A kesehajú bólintott.- Hallani sem akar irányváltoztatásról, ahogy arról sem, hogy idő előtt horgonyt vessünk a part

mentén. Bízik a katonáiban, a varázstudójában, meg annak a fél font aranynak az erejében, amit nekem ígért, ha a rakományt Narvanig juttatom. Nem említettelek se téged, se a vizidémont; ha a vajákosa tényleg olyan jó, amilyennek hiszi, csapjon zajt miatta ő.

- Láttad azt az alakot?- Csak egyszer. Külön kabinja van a hölgyeké mellett, indulás óta az orrát se dugta ki onnét. A

matrózok szerint különös táplálékon él. Ami engem illet, kinézem belőle a dögevést is...A fiú egyikükről a másikukra nézett. Ragyogott az arca, de nem nyúlt a felkínált kulacs után,

kiérdemelve Kalidar lesújtó pillantását. A bárd időközben végzett a vázlattal. Bejelölte rajta az őrök helyét a lépcsőknél és az átjárókban, majd a zsoldosnak nyújtotta.

- Parancsold meg nekik, hogy maradjanak egymás közelében! Ha nem hagyják el a posztjukat, ha nem hajigálják el a fegyvert, és a fejüket se vesztik el, megúszhatják élve.

- Hát a nő? - firtatta Kalidar. Gorduin lapos pillantást vetett rá. - Megkedvelted, nem igaz?- És ha igen?- Akkor húzz a fejedre vizet, amíg nem késő! A szerelmed mindenestől az ellenségé; ha nem

vetődöm erre, lelkifurdalás nélkül végez veled.- Nem ismered - mormolta a zsoldos. - Nem közülük való.- Valóban - bólintott a fiú. Gorduin fel sem figyelt rögtön a halk hangra. - Kész gyilkolni, de nem a

gazdagságért. Kétségek és fájdalmak között él.Kalidar ezúttal hálásan pillantott rá, a bárd képe azonban rezzenetlen maradt. Lerítt róla, hogy

szeretne valahol másutt lenni: a háromnapnyi jövőben, narvani parton; ahol karneváli muzsika szól, ahol könnyű és lényegtelen minden döntés.

- Elég, ha ártalmatlanná teszed - mondta végül. - Nélküle is lesz gondunk bőven.- Minek veszel részt benne, ha nincs kedved hozzá? morogta Kalidar.- Mert Alyr Arkhon szerint erre van szükségem. Hogy a kalandozók életét éljem, ahogy azelőtt.- Sanyarú lehet a dorani nekromanták sorsa, ha kuruzslást is vállalnak mostanság - dünnyögte a

zsoldos. Annyit vacakol veled, mintha a fél lábadat hagytad volna Vinalinál, pedig ha jól tudom, megúsztad a dolgot pár karcolással.

- Ez azért fájdalmas karcolás volt - mondta Gorduin, ahogy végighúzta ujját a bal halántékától az álláig húzódó sebhelyen. Képe zordabb, mosolya féloldalasabb és fenyegetőbb volt tőle, mint valaha, mégsem vitte rá a lélek, hogy kirurgus helyett paphoz forduljon, és eltüntettesse. Egy férfinak emlékeznie illik a hibáira, arra, hagy az efféle hibák többnyire végzetesek - még akkor is, ha egyszer-másszor sikerül a bajból apróbb hegekkel kikerülnie.

Apróbb hegek...Gondolatai a Zászlóháború első esztendejében jártak, abban a vészterhes időszakban, mikor a

Szövetség követeként testőri feladatokat látott el Calyd Karnelian hercegkapitány jövendőbelije oldalán. A sors úgy rendelte, hogy Salinával együtt részt vegyen a Vörös Hadurak kilencedik lobogójának

13

Wayne Chapman Karnevál I.visszaszerzésében is - és merészségéért csaknem az életével fizetett a toroni főváros közelében, ameddig - ezt első shuluri utazásának tapasztalataiból szűrte le - északi kalandozónak botorság elmerészkednie. Közel járt a halálhoz, nem reménykedhetett a menekülésben, a rettegett Boszorkánymesterek egyike azonban, ahelyett, hogy porrá égette volna, testvérének nevezte, és megóvta társai dühétől is...

- Hé - lökte meg a vállát Kalidar. - Figyelsz egyáltalán? A bárd felrezzent, oldalra pillantott, és Liu sötéten csillogó szemével találkozott a tekintete.

- Vinalinál csak a felderítő voltam - mondta. - Rosanna és Lord Ranga intézte a többit.- Én nem így hallottam - vigyorgott a zsoldos.- Az emberek háborús időkben még több ostobaságot beszélnek, mint egyébként.- A dwoonok lovagi címet és birtokot ajánlottak neked. Ez is ostobaság?Gorduin elhúzta a száját.- A javából. A gazdálkodás nem nekem való.- Akkor csináld, amire születtél! - fakadt ki Kalidar. És ne borongj nekem, mint egy könyvmoly, a

fenébe is: egy rakás kalóz várja a pillanatot odakint, hogy a torkunknak essen!- Pompás kilátás - dünnyögte az ilanori. - Vajon mikor fognak hozzá?- Holnap. Holnapután. Kiderül, mihelyt a nő tőrt húz, hogy belém döfje.- Liu szerint a penge mérgezett - közölte a bárd. - Ha teheted, ne az alkaroddal háríts, és tedd

harcképtelenné nyomban! Ha kidől, indulj a hercegné szállására; ha a rakományra fáj a foga, a tengeri ördögnek először őt kell a hatalmába kerítenie. A félkarú és a többiek támadni fognak. A te dolgod, hogy feltartóztasd őket. A Gazdával - ehelyütt a fiúra pillantott - mi ketten foglalkozunk.

- Légy észnél! - intette Kalidar. - A kölök túl fiatal, a yamm-haikan meg nem az a fajta, amivel packázni lehet. Komisz egy dög, tán a legkomiszabb mind közül.

Gorduin bólintott, aztán gondolataiba mélyedt megint. Eleget tudott a tengeri ördögökről ahhoz, hogy megszívelje a figyelmeztetést. Ám a yamm-haikan legalább olyasvalami, amire kardot emelhet, amit meglephet és elpusztíthat az ember - nem úgy, mint saját balsejtelmeit.

14

Wayne Chapman Karnevál I.

5.

Az éjszaka közepén. fordult a szél. Hat láb magas hullámokat hozott, új felhőket és makacsul szakadó esőt; a matrózok és az őrt álló katonák alig mozdultak víztől elnehezült köpenyükben, s mert a lantos ezen az estén nem játszott, az utasok zöme saját álmait álmodta a tatbástya és a fedélköz megannyi derékalján.

Gorduin lehunyt szemmel feküdt a hátán. Utolsó tudatos gondolata a hála volt Liu iránt, aki türelmes házőrző módján virrasztott mellette - aztán alámerült ő is, az istenek idejének folyamán, távoli mennydörgés hangjai mellett tért vissza oda, ahonnét alig pár hete indult útnak: az esőverte Erionba.

Dreina Tercének első havában a Sheral felett születő fellegek záport zápor után zúdítanak a kalandozók városára. A sok százezres metropolisz az évnek ebben a szakában az elhagyatottság látszatát kelti. A délvidéki szerencsekatonák - s mindazok, akik jobban szeretik száraz, verőfényes időben kockára tenni életüket - ilyenkor nagy ívben kerülik Eriont. A falak közt zömmel lábadozók, bujdosók és naplopók időznek, no meg olyanok, akik a Fogadalmak heteit kihasználva próbálnak meghittebb kapcsolatba kerülni isteneikkel.

A Zászlóháborút követő első békeév ősze a szokásosnál is nyugodtabban telt. Az Ibarában folyó csatározások vonzotta söpredék odébbállt már, a lézengőknek a hosszú expedíciókból visszatért hajók kirakása és javítása adott munkát, a kereskedők mesés hasznon osztozkodtak Godora hercegével. A békesség minden természetes vagy mágikus elixírnél hatékonyabban enyhítette a sebesültek fájdalmát, de - s ezt Gorduin személyesen tapasztalta nem kínált gyógyírt a lélek kínjaira.

A bárd nyárutó óta élt Torozon tavernájának számára fenntartott emeleti szobájában. Legutóbbi útjának fáradalmait igyekezett kiheverni - azaz nem is a fáradalmakat, inkább a kudarc keserűségét. Calyd Karnelian menyegzője óta harmadszor próbált eljutni Shulurig, kísérletei azonban rendre kudarcba fulladtak. Az első alkalommal hajón indult a toroni partok felé, ám az aszisz szkoggot vihar nyomorította meg, mihelyt a horizonton felködlött Szindvil vulkáni kúpja. Gorduin, aki a teljes viteldíjat kifizette, rászoríthatta volna a kapitányt, hogy próbálkozzon tovább, de letett róla: harmadik szeme eleget látott ahhoz, hogy megértse, hiába kockáztatná a derék martalócok életét. Másodjára egy Shulurba igyekvő kalmár emberei közt próbált elvegyülni, a toroni határtól egynapi járóföldre azonban Ikrek jelentek meg a táborban, és a Nemes Házaknál bevett ősi formula szerint távozásra szólitották fel. Nem húztak kardot, így ő sem emelt fegyvert rájuk - ha megteszi, aligha jut vissza sértetlenül szövetségi területre.

A harmadik kísérlettel már csak arról akart meggyőződni, miféle erőkkel áll szemben. Erioni szállásáról egyenest a Kapuk terére ment, kiválasztotta a Shulurba vezetőt, leszurkolta az átkelés díját, és előrelépett a sötétségbe - hogy egy szempillantás múlva ugyanott, a szürke godorai égbolt alatt találja magát. A Kaput felügyelő varázstudók ámélkodva ingatták fejüket, megtanácskozták a dolgot, aztán kelletlenül bár, de kibökték: "Úgy fest, valaki nagyon nem kedvel téged odaát, uram..."

Gorduin, aki tisztában volt vele, milyen mágiaelméleti problémát jelent egy térkaput valaki előtt úgy lezárni, hogy az bárki más számára nyitva maradjon, nem kérte vissza a pénzét. Megtért Torozonhoz, ebédet és egy butélia predoci óbort rendelt, alkonyattájt pedig asztalhoz ült, és levelet írt Alyr Arkhonnak.

A nekromanta két hétre rá, a Fogadalmak időszakának utolsó napján érkezett. Rowonból jött, melyet nemrég foglaltak vissza a Fekete Haduraktól Airun al Marerri és Alex con Arvioni dartonita lovagjai. Az újabb győzelem látható elégedettséggel töltötte el, vértelen ajkáról csak akkor hervadt le a mosoly, mikor a bárd beszámolt neki a történtekről.

- Az az ember lát engem, Alyr. Tudja, merre járok, mire készülök; néha már úgy rémlik, olvas a gondolatamban!

- Daumyr nagyjai nem emberek - emlékeztette a félelf. - Ami pedig a gondolataidba való bepillantást illeti, ne feledd: elég bensőséges kapcsolatba kerültetek annak idején.

Az ilanori bólintott. Valahányszor emlékezetébe idézte a történteket, egész valóját átjárta a Boszorkányerőd magasából rácsapó tűzgolyó heve. Salina védelmében döntött csekély varázserejének bevetése mellett, és mikor sikerült magára vonnia a lövedéket irányító toroni figyelmét, felkészült az agóniára, a pusztulásra - csak az érte készületlenül, ami ezután történt.

15

Wayne Chapman Karnevál I.Testét izzó fájdalom, ezer és ezer tőrdöfés kínja marcangolta. Izmai elernyedtek, magatehetetlenül

rogyott a felázott fedélzetre. Sötétség borult rá, sírüregek homálya - és ebben a homályban lámpásként világított egy kék szempár.

Gyors vagy, testvér. Gyors és veszedelmes. A hatalmad azonban - megbocsáss - édeskevés az ilyesmihez.

A bárd szörnyű görcsökben vonaglott. Lezárt szemhéja mögött ott parázslott a tűzgolyó, és minden gondolatát elemésztette.

Egy ízben könyörületes voltál hozzám, sugallta a kék szempár. Rég történt, de nem felejtettem el. Megkímélem hát az életedet, és megkímélem a társaidat is - elvégre összeakadhatunk még. Őrizz meg jó emlékezetedben, ahogyan én tettem! Egy mosoly árnyéka. Ugyan mi lehet előbbrevaló a testvéri szeretetnél?

A tűzgömb a felhőkbe vágott, kihunyt. Gorduin felemelte fejét, káprázó szeme Alyr Arkhon tekintetét kereste.

- Nem engedi, hogy visszatérjek oda - mormolta. - Nem akarja, hogy választ találjak a kérdéseimre.A nekromanta a kandalló előtt ülve válogatott a parázskotrók között.- Ismered a pyarroni mondást: istenek ellen való dolog valamennyi kérdésünkre még életünkben

választ kapnunk.Gorduin nagyot nyelt.- Nem tudok mit kezdeni ezzel a bizonytalansággal. Épp te ne értenéd?- Értem - dünnyögte a félelf. - Ismerlek úgy, mint az az ősöreg gonosztevő, aki a kegyelmével így

meggyötör; velem nem csak a gondolataidat, az álmaidat is megosztottad. - Felnézett a bárdra. - De nem ez aggaszt igazán, ugye? Inkább a Jóslat, amit a Di Maren-i orákulum árnyékpapjaitól kaptál, és azóta sem tudsz papírra vetni.

- Igen! - Gorduin az asztalra csapott. - A pokolba, Alyr, hisz hallottam, értettem minden egyes szavát! Emlékszem a döbbenetre, amit a megvilágosodás okozott hirtelen átláttam az egészet, olyan tisztán, mintha valami drágakövön át nézném. Láttam a tervet a dolgok rendszerében, amit ti, gnosztikusok a Teremtés Művének neveztek, most mégsem vagyok képes számot adni róla. Mintha megzavarodtam volna, mintha...

- Tudom, mennyire félted a józan eszedet - mondta Alyr. - Biztosíthatlak, nem veszítetted el. Az árnyékapuk csak felerészben e világ lakói, ezért kinyilatkoztatásaik is éteri természetűek. Nem untatlak mágiaelméleti részletekkel, legyen elég annyi, hogy nem az anyagi testben lakozó értelemhez, hanem a szellem princípiumához szólnak. Az, ami valódból elpusztíthatatlan és örökkévaló, ismeri a Jóslatot, mely nem arra rendeltetett, hogy halandó kezek papírra vessék.

- Mintha Airun barátodat hallanám - bosszankodott az ilanori. - Képtelen vagy a változatosság okáért valami megnyugtatót mondani?

- A Jóslat szavai benned lakoznak - mormolta Alyr. Következésképp az igazság forrása leszel, amíg csak élsz. Kívánhat-e bárki ennél többet?

- Én ma akarom ismerni az igazságot! Épp eleget küzdöttem érte.- Meglehet. - A félelf a fahasábokat nyaldosó lángokba bámult. - Különös szerzet vagy, tán maguk

az istenek sem tudják, milyen sorsra rendeltettél. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az újjászületés körforgásában fontos szerep jutott neked. A toroni partoknál és a halott városban történtek is erre vallanak.

Gorduin kortyolt a predoci óborból.- Mit láttál az álmaimban azon az éjszakán?- A közeli és a távoli múlt képeit - felelte a nekromanta. - Semmi olyasmit, amit te magad ne

láthattál volna.- Mégis megrémültél, pedig téged nem könnyű megrémíteni.A félelf elmélyülten kotorta a parazsat. Nem válaszolt. - Segítségre van szükségem, Alyr - folytatta

csendesena bárd. - És mert a toroni boszorkányúr nem hajlandó tárgyalni velem, te vagy az egyetlen, akitől

megkaphatom.A félelf a szemébe nézett.

16

Wayne Chapman Karnevál I.- A bizonytalanság rendszerint kínzóbb az igazságnál - suttogta -, de akadnak kivételek. Ha

folytatod a kutatást, előbb-utóbb rátalálsz a válaszokra, és megeshet, hogy nagy árat kell fizetned értük.Gorduin állta a tekintetét. - Vállalom a kockázatot.Alyr visszafordult a tűzhöz, szemében kék és sárga lángok visszfénye táncolt.- Legyen - mormolta. - Holnaptól megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kiderüljön, ki vagy

valójában.A bárd bólintott.Valami az ablaknak csapódott. Sirály rikoltott odakint.Gorduin azzal a nyugtalanító érzéssel riadt fel, hogy lekésett valamiről. A második rikoltásra

zökkent csak vissza a valóságba, és megborzongott: ösztönei azt súgták, odakint nem madár kiált. Jobbra fordult, a fegyveréért nyúlt. Liu, hátán két rövidkarddal, némán egyenesedett- fel mellette. Tökéletesen nyugodtnak látszott, asztrál- és mentálteste körül felragyogtak a tudatát védő pajzsok.

- Pirkad - suttogta. - Közel a part. Kezdődik a harc. Gorduin bólintott. Szeme égett, torka száraz volt, kezei azonban tétovaság nélkül dolgoztak. A kahrei számszeríj tárja a helyére került, a závárzaton megcsillant a hajnali fény.

- Gyerünk!Csend volt, mikor a folyosóra léptek. A víz felett sűrű köd terült szét, eltompította a bordázat és a

kötelek recsegését, a tatbástyán lobogó tűz pattogását - e baljóslatú némaságba késként hasított a harmadik rikoltás.

Valaki Gorduinnak rontott a homályban, Liu azonban egy ütéssel megfékezte; a fickó magatehetetlenül a földre zuhant. Kalidar kabinjának ajtaja egy szemvillanással később vágódott ki. A zsoldos széles pengéjű kardját markolva oldalazott elő, baljával a kábának látszó nő csuklóját szorította.

- Egy patkány meghalt odabent - közölte. - Az ablakon át figyelte, mi történik, aztán bepofátlankodott, és ő is szúrni akart.

A bárd tekintete a nőre villant. Szívesen álomba bűvölte volna, mielőtt újra bajt kever, de nem vesztegethette rá energiait: fontosabb dolga volt most. A tatfedélzetre vezető átjáróban narvani katona zihált. Sebesült volt vére feketén ütött át ujjasa bíbor szövetén.

- Sodródunk - nyögte. - A kapitány az első rikoltásra... elvesztette a fejét, és rohamra küldte az embereit. Hiába próbáltuk visszafogni őket... A sakálok gyorsak. Levágták Vorsot, Tifudot és egy tucat hajóst. A többiek... Gorduin nem várta meg a folytatást: tovább törtetett, s

Liu árnyékként követte. A tatbástyáról kétoldalt levezető lépcsők alján elesettek hevertek, de nem lehetett megállapítani, milyen fegyver végzett velük. A köd hullámokban csapott át a karavel palánkján, a bárd kénytelen volt harmadik szemére hagyatkozni, ahogy a legénységi szállás felé iramodott. Egyszerre átkozta magát meg a kapitányt, azt a derék bolondot, akiből ő csinált hőst és áldozatot. Az álmokkal sosem lehet elég óvatos az ember. Elejét akarta venni a bajnak, ehelyett a sokszorosára növelte, és most már nem tehet mást, el kell hárítania ha egyáltalán képes lesz rá.

Az előfedélzet közepe táján járt, mikor felfigyelt a surrogásra, és rádöbbent, hogy a kötélzet magasában orvlövészek rejtőznek.

- Balra - sziszegte Liu. - Három.Gorduin féltucat acélhegyet röpített a főárboc keresztrúdján gubbasztó kalózok felé, majd a

kardjáért nyúlt. Eleven fémből kovácsolt pengéje - a tiadlani Dorcha ajándéka - éledezett, a markolat hűvösen simult a tenyerébe.

- Mögém! - kiáltotta a ködből felé botladozó katonáknak. - Mozogjatok!- Sokan vannak - hörögte a narvaniak egyike, akinek a bal vállát zúzta szét egy csapás. - Túl

sokan...A szellőzőrács felcsapódott, a fedélköz homályból kettesével-hármasával szökkentek elő a támadók.

Hangtalanul és sebesen mozogtak, jobbjukban csáklya vagy . buzogány, baljukban fogazott élű tőr. Gorduin félfordulattal hárította az első csapást, átszökkent az első pár hagyta résen, és lesújtott a legveszedelmesebbnek látszó ellenfélre. A kalóz holtan zuhant hátra, de a nyomában ott tolongott a többi. Liu négy martalóc gyűrűjében járta különös táncát: csak kezét és lábát használta, nem nyúlt a hátára szíjazott rövidkardokért.

Három fegyveres rontott most Gorduinra. Ketten hosszú nyelű szigonyt szegeztek a mellének, egy szőrcsuhás bolond hálót pörgetve igyekezett az oldalába kerülni. A bárd a legközelebbi szigonyos torkába

17

Wayne Chapman Karnevál I.hajította tőrét, társa pillanatnyi döbbenetét kihasználva végzett a csuhással, aztán újabb félfordulatot tett, és mozdulatlanná dermedt: kardja hegye a második szigonyos szívére mutatott. A kalóz eltorzult arccal bámult rá. Felismerte a helyzetet, de nem hátrálhatott; a körülállók tüstént visszalökték volna.

- Uy' zadah! - üvöltötte. - Nah aru gadas! Kiválasztott! A Liut támadó csoportból ketten visszakoztak, a fedélköziek kerek pajzsokat, szigonyokat adtak kézről kézre. Gorduin nem várta meg, hogy az acélgyűrű bezáruljon körülötte: a leggyengébb ponton intézett támadást az alakzat ellen. Egy embert leterített, egy másikat megnyomorított, és mihelyt levegőhöz jutott, eleven, bosszúért lihegő V forma csúcsán találta magát. A szárak - öt-öt kalóz alkotta mindkettőt - kezdtek összezárulni. A bárd most már nem csodálkozott rajta, hogy a tengerészek és a zsoldosok alulmaradtak a posztokért vívott küzdelemben: hosszú pályafutása során abasziszi falanxharcosokat látott csak ilyen összehangoltan verekedni.

Igazított belső idején, és a haladékot kihasználva másképp kezdte szemlélni a vele szemben állókat. Azt látta, amire számított: a fegyveresek mentálteste mágikus energiahálóban vonaglott, minden gondolatukat, minden mozdulatukat az a valami irányította, mely a ködfüggönyön túlról lesett a karavelre. Gorduin a legközelebbi martalóc szemébe nézett. Tudta, hogy a yamm-haikan most már látja őt - látja és gyűlöli, ahogy egy tengeri ördög csak gyűlölni képes, mert rádöbbent, kivel hozta össze a rosszsors.

Szigonyhegy hasította a levegőt, a döfés azonban elakadt a fekete ujjas alatt rejtőző láncingben. A bárd megragadta a nyelet, rántott rajta egyet. A kalóz kiperdült , a sorból, s egy szemvillanással utóbb élettelenül hanyatlott le: a tiadlani penge a torkát metszette át. Társai, mintha nem is látták volna vesztét, minden oldalról közelebb nyomultak.

- Lövess, Kalidar! - sziszegte a bárd. - Lövess már, te tulok, nincs elég helyem!A tatbástya felől féltucat nyílvessző vágódott a kalózok közé. Egy pajzsos az ágyékához kapott és

elzuhant, egy szigonyos átlőtt vállal dőlt ki a sorból, egy másik sebzett nyakkal is végighasította Gorduin bal combját. A bárd birokra kelt a fájdalommal, az elnyomására tett erőfeszí tés elvakította. Mire kitisztult a tekintete, a V szárai közt ott termett Liu. Puszta kézzel hárította a kétfelől rázúduló támadásokat, egy csáklyást köríves rúgással penderített odébb, egy lándzsás kezéből kiragadta a fanyelet, kettétörte, és a két botdarabbal mestere mellé szökkent.

- Nem használod a nyílpuskádat - biccentett elismerően. - Megszégyeníted őket!- Vagy ők engem - dünnyögte a bárd. Lábában tompán lüktetett a fájdalom, a vérzés sokkal

lassabban csillapult a kelleténél. - Elég ebből! Nincs időnk...Rés támadt a V szárai közt, a színen tengerészkardot forgató, torzonborz férfi jelent meg. Gorduin

érezte rajta a yamm-haikan erejét, s érezte a nyomást is, ahogy a pusztító energiák a tudatát óvó torlasznak feszültek. Zsibbadást érzett a tarkójában; nem tűnt veszélyesnek, de biztosra vette, hogy a percek múlásával fokozódni fog.

A tengerészkardos nekirontott, gyilkos erejű csapásával hátrálásra kényszeríttette. Liu körbetáncolt, fedezni igyekezett az ilanorit a szigony- és lándzsahegyektől. A kalóz felfigyelt rá, odasújtott, és két gyors botütést kapott válaszképpen. Gorduin élt az alkalommal: szélmalomvágása sötétlő keresztet rajzolt a férfi homlokára. Nem figyelte, hová zuhan; ahogy a tudatára nehezedő nyomás fokozódott, bensőjében méreg gyanánt áradt szét a harag.

Játszani akarsz? sugározta a yamm-haikan felé. Nem bánom; lássuk, mire vagy képes!A kalózok meghökkenve észlelték tartásának változását. Utazóból most vedlett csak vissza

kalandozóvá; veszedelmes volt, és a fájdalom még veszedelmesebbé tette. Villámsebesen szakítatta át a V alakzat csúcsát, két ugrással a fedélközi lejárónál termett. Baljával emelte lövésre a kahrei halálosztót: a felfelé törekvők közül hárman hanyatlottak alá, egy negyediket rúgással penderített vissza, aztán maga is leszökkent. A matrózokat őrző kalóz markából a nyílpuska tusával csapta ki a lándzsát. A fickónak szitkozódni sem maradt ideje: a gyilkos szerszámot megkaparintó tengerész egyetlen döféssel a főárbocnak szegezte.

Gorduin végignézett a caedoniakon. Ketten haldokoltak, a többiek sebeik dacára is állták a sarat. Rendre feltápászkodtak, szemük dühödt elszánástól csillogott.

- A kapitány?- Vége, uram - mormolta egy vörös szakállú alak. Idősebb volt társainál, bálnabőr mellényt és

kihajtott gallérú inget viselt. A bárd látta néhányszor a kormánynál, és hálát rebegett a sorsnak, amiért

18

Wayne Chapman Karnevál I.megkímélte; tapasztalt hajós nélkül sokkal súlyosabb volna a helyzetük. Felpillantott. A kalózok nem követték, a hangokból ítélve a tatbástya ellen készültek új támadásra. A jószágok pihenőhelyét az utasok gyékényeitől elválasztó deszkákon áldozatok - zarándokok, diákok -hevertek: a yammhaikan emberei ritkán hagytak hátra szem- és fültanúkat.

- Akad itt pap? - kiáltotta Gorduin. - Hát fegyverforgató?A matrózok tanácstalanul néztek össze, a tetemek közül azonban két férfi is felemelkedett. Az egyik

ösztövér volt és hosszú hajú, a másik rongyos, jóképű és nagyon fiatal. Öltözékük vértől feketéllett, és pengéik sem maradtak makulátlanok: a bárd érkezését követő zűrzavarban forgatták meg meg őket két óvatlan haramia oldalában.

- Magiszter vagyok - dünnyögte az ösztövér.A bárd előbb rá majd a halottakra pillantott. Gyanította, melyik tartomány beavatottja lehet, de

hallgatott; nem szenvedhette, ha inkvizitornak nézik- Hát te? - fordult a fiatalemberhez. - Te mihez konyítasz a túlélésen kívül?- Arelt szolgálom, és...- Remek. Imádkozz és kavarj szelet; ha sikerül megszabadulnunk a ködtől, meg partot érhetünk!- Óhajod parancs. - Az ifjú lekuporodott, imába mélyedt. Körös-körül felhorkantak, kötőféküket

rángatták a lovak; minden teremtett lény közül ők érezték meg elsőként a változást. Az ösztövér alak, aki magiszternek mondta magát, sercintett, aztán munkához látott ő is: elsőként az erszényt vette magához az árbocnak szegezett kalóz övéből.

- A ruhád északi - sandított Gorduinra -, de a külsőd és a harcmodorod nemesebb származásra vall. A császárt szolgálod?

- Nem.- Csak magadat? Az sem utolsó foglalatosság. - A boszorkánymester vigyorgott. - Hogyan tovább,

mortor? - A sebesültek mellett maradsz. A tőröddel és a mágiáddal őrzöd őket. Te - fordult a bárd a vörös szakállúhoz - velem jössz. Maradt valaki a köteleken a tieid közül?

- Meglehet.- Hányan kellenek ahhoz, hogy vitorlát bontsunk? - Hatan-nyolcan, de...- De?A kormányos megköszörülte a torkát.- Ha fejszét használunk, megteszi három ember is. Gorduin újratöltötte nyílpuskáját.- A legfürgébbeket válaszd, és ne törődj a költségekkel: az úrasszony megtéríti majd a károtokat.

Milyen messze járunk a parttól?- Vagy két mérföldnyire.- Ismered Narvan kikötőjét? - Úgy-ahogy, uram.A bárd beérte ennyivel; fokozódó nyomás tudatta vele, hogy a yamm-haikan közeledik. Rajtuk akar

ütni, mielőtt elérik a hullámtörőt; ez nyilvánvaló. Vajon hány élőholt szorong a nyavalyás bárkáján? És hol a Kránban lehet az a kölyök, Liu?

- Felkészültetek? - pillantott hátra.A kormányos megemelte kétélű fejszéjét. A boszorkánymester bólintott; az Arel-papot

vadászkürttel sem lehetett volna meditációjából kizökkenteni. Gorduin próbaképp sebesült lábára nehezedett, foga megcsikordult a fájdalomtól. Vajon erre gondolt Alyr, mikor a kalandozók hétköznapjait emlegette...?

Arcát hűvös légáram legyintette meg. A szél kezdett erőre kapni, a ködfüggönyön túl valódi sirályok rikoltoztak.

A tatbástyán e percben ismét elszabadult a pokol.

19

Wayne Chapman Karnevál I.

6.

A zarándok négy emberétől kísérve araszolt végig a félfedélzet magasságában körbefutó pár-kányzaton, mely meredeken emelkedett a tatbástya felé, a főárbocon túl azonban kiszélesedett vala-melyest; itt rögzítették a kötélcsigákat, itt lapult a végszükség esetére tartogatott két dereglye is:

A zarándokot nem a lélekvesztők érdekelték. Iszonyú indulat feszült benne, mely akár egy tucat yamm-haikant jóllakatott volna; gyűlölte a narvaniakat, a caedoniakat és a barbár ágyába parancsolt nőt, mindazokat, akik megfosztották a könnyű győzelemtől. Amit a lantos iránt érzett, több volt köznapi gyűlöletnél. A feketébe öltözött fajankó rászedte valamennyiüket: báránynak mutatta magát, pedig farkas volt, s hozzá a legveszedelmesebbek közül való. A zarándok ismerte a fajtáját - épp elégszer került szembe velük ahhoz, hogy feltámadjon benne a félelem, s tovább szítsa dühét.

Egy átkos kalandozó!A mellvédbe fogódzott, igyekezett kordában tartani érzéseit. Bármi történt, még nem veszítettek; ha

észnél marad, még övék lehet a zsákmány. Lepillantott a vízre, melyet mostanra hullámok fodroztak. Szél kerekedett, birokra kelt a Gazda teremtette kőddel. Ha tovább erősödik, keresztülhúzza a számítását, kiszolgáltatja a tatbástyán lapuló lövészek kénye-kedvének. Nem szabad erősödnie! Arra a másik reggelre, a Tadzeh öblében felbukkanó briggre gondolt. Remélte, ura ezúttal is időben érkezik, és érdemeire való tekintettel megbocsátja minden vétkét.

Új fogódzót keresett és talált a fán, orrát enyv átható szaga csapfa meg. A galéria, mely előtte magasodott, a bordázatnál puhább anyagból készült, a túloldalán pedig. .

Hangok. A zarándok megálljt intett övéinek. Fülelt. Érzékei képekké alakították a neszeket, a fém csendülését, a fának feszülő bőr csikordulását, a sebesültek nyögéseit: Tudta, hogy a narvaniak kemény emberek, és hogy a veszteség még elszántabbá teszi őket. Ráadásul a parancsnokuk is él. Elképzelhető, hogy a fedélköziek újabb rohama sikerrel jár, de a tét túl nagy ahhoz, hogy erre az eshetőségre hagyatkozzék. Ha az erő kevés, az embernek érvekre - méghozzá nyomós érvekre - van szüksége.

Megvetette lábát a tajtéktól síkos peremen, és feljebb húzódzkodott. A tatbástya oldala számos fogódzót kínált, kétfelől üres szemekkel bámultak rá a cédrusból faragott sellők. A zarándok kampójával tépett a felvágódó permettől óvó vásznakba, átfordult a palánkon, és a nyitott taterkélyen találta magát. A főrangúak szállásának ablakait pára homályosította el, a ponyva alatti parázstartókból fehér füst gomolygott: a barbár a jelek szerint a tüzek kioltására adott parancsot. Nem ostoba a fickó. Kész szerencse, hogy nem lehet ott mindenütt - s hogy nincs elég fegyverese a háta biztosításához sem.

A kalózok sorra érkeztek, s meglapultak a zarándok oldalán. A kampókezű végignézett rajtuk, aztán hátrafelé, a tattükör irányába indult: a főrangú asszony szállásának falán készült rést szakítani. Ha foglyul ejti a hermelinpalástú némbert, megszabadul a barbártól is: a fickó aligha teszi kockára megbízója életét, mert ha az elvész, fizetség gyanánt legfeljebb hideg vasat kaphat Narvan hercegétől. A zsoldosok megzavarodnak, képtelenek lesznek szembeszegülni a Gazda hatalmával, aki érkeztekor tüstént a kalandozó ellen fordítja őket. A nyavalyás bajkeverő sarokba szorult kutyaként végzi majd, a többire örök kárhozat vár - s neki mindehhez csupán egy deszkafalat kell áttörnie!

A zarándok felhorkant, nagyot köpött a szélbe. A tatbástya sarkánál megállapodva rést keresett, ahová kampóját befeszítheti. Úgy rémlett, a léceket csak az imádság tartja össze: az egyik máris engedett; és középütt megroppanva kifelé hajolt. A túloldalon női sikoly harsant a kalózok erőt merítettek a belőle sugárzó rettenetből, és vigyorra ránduló ajakkal markolták fejszéjüket.

- Verjétek szét! - kiáltotta a zarándok a deszkafalra csapva. - Végezzetek a jöttmentekkel, kegyelmet csak a főrangú nő kaphat!

A fejszecsapások csak úgy zuhogtak, a szilánkok tömegével szálltak a széllel. Az első kalóz vállal-könyökkel nyomakodott át a folyvást táguló résen, aztán előregörnyedt, ahogy az erv komornák egyike kardot döfött az ágyékába. A törékenynek látszó, hosszú lábú dög gyors volt, mint a förgeteg: a másodikként érkező férfi arcán-nyakán is sikerült végigvágnia, mielőtt leteperték és megfojtották. A fájdalomtól elvakult sebesültet számszeríjvesszővel szegezte a falnak a második komorna; a szolgálók jajveszékelve futottak szét, tíz körömmel estek az elreteszelt ajtónak, ám mire a zarándok benyomakodott, újra két fegyveres nővel kellett számolnia: a hermelinpalástú némber, akinek sötét hajába itt-ott ősz szálak

20

Wayne Chapman Karnevál I.vegyültek, különös, ívelt pengét bűvölt elő, és ismeretlen nyelvű szitkokat szórva maga is szembefordult a támadókkal.

A kalózokat megdermesztette a döbbenet; késlekedtek; mikor vezérük a számszeríjjal bajlódó lány felé lódulva támadást parancsolt nekik. A főrangú asszony balja kurta, erőszakos ívben felfelé lendült, egy férfi hajítópengétől átjárt torokkal bukott hanyatt. Az ajtót egy szemvillanással később láthatatlan erő zúzta szilánkokra, és a padlóra taszította az első komorna épp tápászkodó gyilkosait. A zarándok káprázó szemmel bámult az új, a sötét kámzsás ellenfélre, akit korábban sosem látott, s akinek grimasza bénító, gyermeki rémülettel töltötte el: Ranagol beavatottjára ismert benne, és csontja velejéig átjárta a bizonyosság, hogy ütött az óra - hogy hűtlenségéért itt és most vezekelnie kell.

Tudta, mi következik, mikor a köpenyes feléjük mutatott, mégis hátrahőkölt, ahogy társai orrán-száján dőlni kezdett a vér. Az ő állán is forróság csordult végig, a Gazda hatalma azonban megnövelte kitartását, az egekig korbácsolta indulatait: a varázshasználóhoz ugrott, hogy megcsonkítsa és megölje, hogy visszaszerezze tőle a diadalt, amit már-már sikerült kivívnia. Kampója ragadozókaromként tépett a kámzsás mellébe. A csupa ránc homlokra tetovált kosfej mintha elhalványult volna, a fejszéseken azonban már ez sem segített: vöröslő verítékben vonaglottak, elerőtlenedő markukból kifordult a fegyver. A zarándok ismét nekihuzakodott, és másodjára sikerült áldozata gégéjét feltépnie. A tetovált homlokú megingott, a sebén át kirobbanó energiák a folyosóra röpítették a félkarút. Mire feltápászkodott, a szobában maradt kalózok már kiszenvedtek: egyikükkel a bűbáj, a másikkal az erv szuka végzett, aki tüstént kirántotta tőrét a halott tarkójából, és fordult; hogy az utolsó túlélő nyomába eredjen.

- Vissza!A lány engedelmeskedett úrnője parancsának, a zihálva hátráló zarándok bántatlanul jutott a

tatbástya folyosójának túlsó végéig. A padlón sötét foltok árulkodtak arról, hogy itt néhány perce még sebesültek hevertek társaik nyilván a harci zajra támogatták-vonszolták őket odébb. A félkarú próbát tett a kabinajtókkal, de zárva találta valamennyit. Átkot mormolt, aztán tovább sántikált az átjáró felé, melynek négyszögében verítéktől csillogó arcokat, haragtól és kíntól résnyire szűkült szemeket látott: a narvaniak, a legyőzöttekből lett győzők már vártak rá. Ott volt a kesehajú barbár, a vigyorgó korcs, sőt, a kölykéért vinnyogó némber is; ő sikoltott fel a jövevény szilánkok szabdalta, vértől és koromtól szennyes képe láttán. A zarándok úgy gyűlölte, ahogy korábban soha. Nem kért a szánalmából, csak azt sajnálta, hogy nincs módja maga- elé küldeni oda, ahová Ranagol akaratából mennie kell:

- Mire vártok? - förmedt az ugrásra kész katonákra. Fejezzétek be a munkát!A számszeríjak némelyike megemelkedett, de egyetlen nyílvessző sem repült ki; a barbár nyilván

arra számított, hogy foglyot ejthet, és válaszokat csikarhat ki tőle. A zarándok köpött. Eltökélte, hogy amit az úrasszonyról és játszótársáról megtudott, magával viszi a túlvilágra tartozik ennyivel a Kosfejűnek, aki végtelen kegyelmében kiragadta az ibarai pokolból, és árulása után még három esztendei élettel ajándékozta meg. Bánta, hogy egyetlen káosz-angyal nevére sem emlékszik, hogy nem suttoghat fohászt elvesztett és megtalált urához. Végső tettével kell majd a kedvére tennie: ha sikerrel jár, lerö-vidítheti vezeklése idejét, és jogot nyerhet arra, hogy gorviki; netán kráni hatalmasságként térjen vissza a Fátyol mögül.

- Ne bántsátok! - sikoltotta a barbár szorításában vergődő nő. - Ha meghal... sosem látom viszont a fiamat! A mereven mosolygó zarándokot már csak három lépésnyi - egy ugrásnyi - távolság választotta el a katonáktól. Látta a tatbástya feljáróján heverő elesetteket és haldoklókat, látta a feketébe öltözött kalandozót, aki a kötélzetre merészkedett hajósokat fedezte ördögi masinájával - és kacagásra ingerelte a felismerés, hogy bármit tesznek, nem menekülhetnek a Gazda elől.

-. A kölyköd kell, némber? - sziszegte. - Tőlem megkaphatod.A nő elnyílt szájjal bámult rá, a narvaniak tanácstalanul néztek össze. Az egymást követő

támadások megtizedelték őket; parancsnokuk erélye dacára rég megfutamodtak volna, ha ugyanez a csapás a szárazföldön zúdul rájuk. Tartottak a hátukban felbukkant magányos alaktól, attól, hogy úrnőjük halott, hogy ők maguk hiába kockáztatják az életüket idekint. Cselekedniük kellett volna, az alkalmat azonban elszalasztották - s ezért a hibáért nagy árat kellett fizetniük.

A zarándok ugrott. Baljának kaszáló mozdulatával két embert terített le, a jobbjában megvillanó tőrrel oldalba döfött egy harmadikat. A fegyveresek irtózva hátráltak, a barbár a kardjához kapott, és míg azon igyekezett, hogy megvesse a lábát, a nő kiszabadult szorításából, s a félkarú elé perdült, hogy testével fedezze a pengéktől és a nyílvesszőktől.

21

Wayne Chapman Karnevál I.- Hagyjátok! - sikoltotta. - Élnie kell...!A zarándok magához rántotta, és oldalazni kezdett vele. A legszívesebben megint felkacagott volna

a körülállók ábrázata láttán. Ha gyengék voltak ahhoz, hogy elpusztítsák, megállítani sem tudják majd. Amint elég közel kerül a palánkhoz, a vízbe veti magát: a köd még mindig elég sűrű, és a briggek sem járhatnak messze. Eléri őket, aztán visszatér, hogy leckét adjon túlélésből ezeknek a szánandó állatoknak, és nem feledkezik meg a nagyeszű kalandozóról sem, aki arra vetemedett, hogy munkájában megzavarja.

- Muzsikus! - rikoltotta, amint kikeveredett az embergyűrűből. - Ez vár a te szívedre is!Hátraszorította a nő fejét, és előbb a ruháját, aztán a bordáit tépte fel. A katonákat valósággal

megbénította a látvány: a számszeríjak nem kutatták többé a célt, a pengék megremegtek és lehanyatlottak; a zarándok útja szabaddá vált a palánk, a ködülte víz felé. Nevetett, és eltaszította magától a nő élettelen testét. Érezte, hogy a feketébe öltözött kalandozó ráemeli fegyverét, de tudta, hogy nem fog lőni, míg biztosak nem érzi a találatot, az pedig az erősödő szélben minden pillanattal valószínűt-lenebbnek rémlett.

A zarándok felkészült a második, a sorsdöntő ugrásra, jobbja azonban épp hogy támasztékot talált a korláton, mikor a fiú, akit kutyának nevezett, mellette termett és mindkét kardjával lesújtott rá. Utolsó élménye az ámulat volt: ezt, a kínba fúló döbbenetet vitte magával oda, ahol minden cselekedet, minden gondolat és szándék megméretik. A vitorlák kibomlását nem kísérte üdvrivalgás. Kalidar a nő mellett térdelt, a katonák sebesült társaikkal foglalatoskodtak, és némán dolgoztak a matrózok is: mindannyian tudták, hogy az igazi megpróbáltatás még előttük áll. Gorduin felhágott a tatbástyára, és a mereven álló Liu vállára tette a kezét.

Gyors vagy - mondta -, bizonyos dolgokkal mégsem jó az utolsó pillanatig várni.Liu sötét szeméből fájdalom sugárzott. Arcán és kezén madárkarom-nyomokat hagyott a

szétfröccsenő vér.- Megértettem - suttogta, de továbbra is a megbánás testtartásában állt: az ősök bocsánatát kérte,

amiért ölt, s amiért késlekedett, hogy egy másik gyilkosságnak elejét vegye. Tudta, hogy a történtek után nem csak a pengéket, a lelkét is meg kell tisztítania - a két feladat közül az utóbbi rémlett nehezebbnek. Ismét a feketébe öltözött férfira tekintett, és rádöbbent, hogy a soron következő leckék némelyike még ennél is fájdalmasabb lesz.

- Ébresztő, fiú - sziszegte Gorduin. - Szükségem van rád!Liu kifújta tüdejéből a levegőt, és hagyta, hogy Sian Siel szele végigsimítson égő arcán. A köd

mostanra visszahúzódott, falként örvénylett a karavel és úti célja között, a nyílt víz felett terjengő szürkeségben pedig mind nagyobbra nőtt három imbolygó folt.

- Briggek az oldalunkban! - harsant a kormányos kiáltása. - Szél ellen jönnek az alávalók!A bárd Kalidar mellé lépett, és lepillantott rá.- A nő már választott - mondta. - Most rajtad a sor. A korg lassan bólintott, majd felegyenesedett.- Tíznagyok!Az elgyötört katonák csoportjából egyetlen férfi lépett elő. Nehezen mozdult, a vállába fúródott

nyílvesszőt csak letörnie sikerült, kihúznia nem.- Uram...?- Szedd össze az embereidet, és nézz az úrasszony után! Ha életben találod, gondoskodj a

védelméről, aztán törődj a sebesültekkel, és tégy arról is, hogy mindenkinek jusson egy-egy deszkaszál-: közel a part, és megeshet, hogy végül úsznunk kell majd.

A tíznagy szívott egyet az orrán, aztán magához intette az épkézláb fegyvereseket, és a hercegné lakosztálya felé indult. Gorduin; akinek fejében mostanra állandósult a fájdalom, követte őket: látni akarta az asszonyt, akinek makacssága harcra kényszeríttette, tudni akarta, milyen büntetést mértek rá az égiek - és nem kis meglepetésére sértetlenül találta a tatra nyíló ablak előtt. A bal oldali falon fejszék vágta rés tátongott, jobbra néhány szolgáló reszketett, a padlón fakó arcú áldozatok hevertek; a bárd nagyot nyelt, mikor a két erv komornát is meglelte köztük. Az egyiket megfojtották, a másikat hátulról döfték e, a tőrt azonban, mellyel úrnőjét védelmezte; halálában sem engedte el. A kárpitokat, a bútorokat vér borította, a szél sehogysem boldogult a sarkokban megrekedt füsttel. A tíznagy fura kacskaringót rajzolt a szíve fölé: Egy fiatal katona a réshez támolyogva öklendezett.

- Vezessétek ki! - parancsolta a hercegné. - És küldjétek hozzám a kapitányt!

22

Wayne Chapman Karnevál I.Gorduin a déli származásra valló profilt nézte, a szarkalábakat a félholdformán metszett szemek

sarkában, és arra gondolt, hogy az asszony ifjúkorában éppoly csábító szépség lehetett, mint egy bizonyos Eriel.

- A kapitány halott, merice - közölte, nem minden malícia nélkül hangsúlyozva a tiszteletteljes formulát. A tisztek közül csak a kormányos maradt életben, és pillanatnyilag túl sok a dolga ahhoz, hogy a rendelkezésedre álljon. Sok a sebesült odakint, hasznát látnánk a varázstudód segítségének.

A hercegné odafordult és végigmérte; a bárd csak most ébredt rá, micsoda erőfeszítéssel őrzi önuralmát.

- Ki vagy?- Utazó, merice. A narvani karneválra igyekszem. - A neved?- Tier Nan Gorduin.Az asszony szemében az érdeklődés fénye lobbant.- Az őrparancsnokom nem említette, hogy kalandozó hajózik velünk.- Ha tehetem, kerülöm a feltűnést - dünnyögte a bárd. - És most, ha kegyeskednél...- Ó, a varázstudó! - A hercegné kelletlenül pillantott körül. - Harcban esett el, akár a többiek, de

olyan szörnyű sebet kapott, hogy jobbnak láttam a hullámokra bízni a testét. Nélküle kell boldogulnotok.Gorduin önkéntelenül a homlokához nyúlt: tudatát nyirkos zugok, tekergő csápok és parázsló

szemek rémképei ostromolták.- A veszély még nem múlt el, merice. Egy yamm-haikan jár a nyomunkban, vén és nagyhatalmú

szerzet. Gyorsan közeledik, a szél és a dagály azonban nekünk kedvez: eljuthatunk a hullámtörőig, mielőtt a zsoldjában álló élőholtakat is ránk zúdítaná.

- Értesz a hajózáshoz?- Kifaggattam a kormányost - mormolta Gorduin. - Ha megszabadulunk a rakománytól, két

lábnyival csökkenthetjük a karavel merülését. A zátonyokat ebben az órában hat lábnyi víz borítja; ha jól választjuk meg az irányt és a sebességet, a gerinc állja majd a próbát.

- Nem.A bárd meghökkent. - Hogyan?- Megtiltom - pillantott rá az asszony. - Tartsd távol a kormányost a hullámtörőtől, kalandozó, és

holnapra a partvidék leggazdagabb embere leszel!Gorduin mély lélegzetet vett.- Nem érted, merice. Ha a tengeri őrdög az öblön kívül támad ránk...- A herceg hajói felkészültek a fogadásunkra. Elég jeleznünk nekik, és a segítségünkre sietek.- A dagály már tetőzött - mondta a bárd. - A kedvező szelet egy kölyök kavarta, aki bármelyik

pillanatban az ereje végére érhet. Ha tétovázunk, sosem jutunk át a zátonyokon, és a herceg hajói sem találnak utat hozzánk. A yamm-haikan élőholtak tömegének parancsol, és könnyűszerrel a hatalmába keríti mindazokat, akikhez ötven lépésnél közelebb férkőzik. Az őrparancsnoknak csak -egy tucat embere maradt. Nem bocsátkozhatunk reménytelen...

- Tíznagy! - vágott a szavába a hercegné. -Úrnőm?- Kísérd ki a kalandozót, és közöld az őrparancsnokkal, hogy nyílt vízen várjuk be a segítséget. Ha

ellenkezik, a helyére állsz, ha támadás ér, harcolsz a társaiddal együtt - egy aranyat ajánlok nektek minden perc haladékért, és ha túlélitek, sosem kell többé fegyvert fognotok.

Gorduin a tíznagyra sandított, és megértette,. hogy felesleges minden további szó. Szánalmat érzett a narvaniak iránt, de legalább ennyire sajnálta magát is, mert tudta, hogy képtelen lesz a döntő pillanatban hátat fordítani nekik.

Mire visszatért a tatfedélzetre, a deszkákat már végigöntötték, a gazdátlan fegyvereket halomba hordták, és a caedoni után kibontották a fekete-bíbor narvani lobogót is. Az úrasszony ígérete szájról-szájra járt a túlélők közt, és mire Liu a bárd mellé zárkózott, a reggeli fény köröskörül vértől szennyes pengékre, halálra szánt arcokra hullt.

- Mennyit ígért nekik? - firtatta a zsoldos, aki kardjára támaszkodva figyelte a közelgő briggek sziluettjét.

- Eleget ahhoz, hogy egy józan ember gyanakodni kezdjen.

23

Wayne Chapman Karnevál I.- Szerinted akadnak még a világon józan emberek? sóhajtott Kalidar. - Bolondok ezek mind, és én

vagyok a parancsnokuk... - Megköszörülte a torkát, és elbődült: Semmirekellők, figyelem! Vízbe a halottakat! Valamennyit, ha nem akarjátok, hogy újra meggyűljön a bajunk velük!

A katonák kelletlenül engedelmeskedtek: előbb a kalózokat, aztán elesett társaikat emelték át a palánkon, és az ólomszín hullámok közé lökték őket. A fiatalok a fogukat csikorgatták, az idősebbek - akik tudták, miféle fajzat a yamm-haikan - fohászt mormoltak istenükhöz, véres ujjukkal jelet írtak a homlokukra, és a sirályok röptét firtatták kedvező előjelek után.

Gorduint bosszantotta, Liut hidegen hagyta a rikoltozás: a maguk módján készültek a küzdelemre mindketten. A fiú meditációs tartást vett fel, hogy bebocsátást nyerjen az istenek idejébe, a bárd pedig a középfedélzetre sietett, hogy kiadja a kormányosnak végső utasításait. A bőrmellényes férfi korához és tekintélyéhez méltóan fogadta a rossz híreket; úgy tetszett, a part közelsége bizakodással tölti el.

- A herceg hajói gyorsak - dünnyögte. - Ha kikeveredünk a ködből, ha sikerül észrevétetnünk magunkat, van még remény.

- Kötözd magad a kormányhoz - intette Gorduin. - A tengeri ördög hatalma öngyilkosságra csábítja a gyanútlanokat.

- Hallottam erről. Miért nem engedi az úrasszony, hogypróbát tegyünk a hullámtörővel?- Attól tart, hogy a megmaradt készletekkel együtt az aranyától is megszabadulnánk. - Gorduin

körülpillantott. - Hol vannak azok az istenverte ládák?- Fogalmam sincs, uram. A raktérben csak szurok és kagylómész akad.- Kagylómész?- A gardai malmokból - bólintott a kormányos. - A narvaniak a pincéiket fertőtlenítik vele.A bárd az állát dörzsölgette. Szemébe könnyek szöktek az erősödő szélben.- Hány hordó? - Tán két tucat.- Két tucat... - visszhangozta Gorduin, aztán hátrébb lépett, és kieresztette a hangját: - Kalidar!

Kalidar!- Mi kell?- Küldj három embert a raktérbe a viaszosvászonba burkolt hordókért! Vitess néhányat a

tatfedélzetre, de óvatosan: ha szétroppannak, a közelükben mindenki halálra ég.- Az istenek szerelmére! Mi van azokban a hordókban? - Oltatlan mész.Micsoda? - A tüzérségünk. Siess már!Megvárta, míg a zsoldos kiadja a szükséges parancsokat, aztán a fedélközi lejáróhoz sietett, és a

"magisztert" szólította. A boszorkánymester savanyú képpel támolygott elő: bármilyen főzeteket dugdosott is iszákjában, tengeribetegség ellen egyik sem vértezte fel. A fiatal Arel-pap még mindig fohászkodott, a karavel körül szeszélyesen. örvénylettek a szelek.

- Parancsolsz, mortor?- Egy yamm-haikan jön - közölte Gorduin szépítgetés nélkül. - Elvárom, hogy megtedd a magadét,

hogy mind végig fedezd a fiút: ha magára hagyod, nekem kell számot adnod róla.- Világos - bólintott az ösztövér alak. - És mi a helyzet a javadalmazással?- Minden harcban töltött perc egy aranyat ér. A toroni füttyentett.- Ha ezt tudom, családostul jövök.Gorduin próbálta maga elé képzelni az egész méregkeverő famíliát, és megkönnyebbülten sóhajtott,

mikor nem boldogult vele. Mondani akart még valamit, a yamm-haikan kisugárzása azonban beléfojtotta a szót; megszédült, torkát rothadó hínár és nedvedző, holt hús bűze kaparta.

- Vigyázva a hordókkal! - harsant a háta mögött Kalidar kiáltása. - A ponyva alá velük!- Part! - rikoltotta valaki. - Látni a partot!- A túloldalra figyeljetek, barmok! Hurkoljatok kötelet a derekatokra, és emlékezzetek: perceken

belül kívánni fogjátok a halált. Aki nem bír magával, üssétek le; ha nem teszitek, hamarosan vele is verekednetek kell!

A bárd még egyszer lepillantott a hajó gyomrába, aztán az imbolygó fedélzeten át a tatbástya felé indult. A halottak eltűntek, csak egy-egy vérfolt jelezte végzetük helyét, és az irányt, amerre eltávoztak az

24

Wayne Chapman Karnevál I.élők világából. Balra csakugyan látszott a part: darabos feketeség a kőd lebegő szürkéjében. A szél felőli, vörösen derengő fényfolt a nap, a túloldali, sárgán izzó a narvani öböl világítótornya lehetett; az előtte húzódó zátonysort Gorduin nem láthatta, túl mélyen volt még a szélborzolta víz alatt.

- Rögzítsétek azokat a csigákat! - bömbölte Kalidar. Vigyázzatok!A karavel, melynek vitorláit mostanra valóságos orkán dagasztotta, versenyfutásba kezdett a

briggekkel. Gorduin tudta, milyen sok múlik a kormányos tudásán és hidegvérén: ezekben a percekben nincs ember, aki a kötélzetre merészkedne, aki felcsévélné a felesleges vásznakat, vagyis megóvná a hajót az egyensúlyvesztéstől. Bizonyos elnézéssel gondolt Sinil Dialaid élőholt tengerészeire, akik a Zászlóháború első esztendejében Karkvintól Shulurig, onnét az abasziszi partokig vezették az alidaxi boszorkányúrnő galeaszát - és megborzongatta a tudat, hogy a bőrmellényes férfinak most hasonlóan precíz, hasonlóképp érzéketlen ellenfelekkel kell megmérkőznie, s hogy ha győz is, csak percekkel odázhatja el az újabb, minden korábbinál gyilkosabb összecsapást.

Lekanyarította válláról a csuklyás kalandozóköpenyt, és az épp mellé szökkenő Liunak nyújtotta.- Tartsd! - sziszegte, aztán féltérdre ereszkedett. - Ehhez a munkához két szabad kézre és

szélárnyékra lesz szükségem. .- Mester...?Gorduin sebesen dolgozott az iszákjából és övéből előkerült fémdarabokkal. Ujjain fegyverolaj

hagyott nyomot, tenyerét összekarcolták a csappantyúból kiálló szegek, de mire Kalidar ismét kiáltozni kezdett odafent, megnyugodott kissé: a kincset érő porból egy csipetnyi sem ment veszendőbe, és a fojtáshoz használt pergamen sem lett nedvesebb a kívánatosnál. Zihálva bámulta a végeredményt; az acélba és kőrisfába zárt, csendesen várakozó halált, aztán felpillantott a fiúra, akinek értetlensége mostanra hökkent ámulattá változott.

- Csatakígyó! De hogy lehet... ilyen apró?- Kahrei munka - vont vállat Gorduin, mielőtt végiggondolta volna, milyen keveset ad Liunak ezzel

a válasszal. - Egy régi barát ajándéka.- A hegyek innenső oldalán nem tilalmas ez a tudás? - Több annál - mormolta a bárd a közelgő briggekre meredve. - Második lecke: élj a szabályok

szerint, de tudd, mikor kell figyelmen kívül hagynod őket. - Nagy levegőt vett. - Érzed a szörnyeteget?- Igen:- Ellen tudsz állni a hívásának?- A zsigereimhez beszél - dünnyögte a fiú. - Ahhoz, hogy megérintsen, a szellememhez kell szólnia.- Képes lehet rá? - Nem.- Remek. - Gorduin az élen haladó brigget figyelte. Te fedezed majd a hátamat, mikor átmegyek

oda.

25

Wayne Chapman Karnevál I.

7.

Anarvani partoktól kétmérföldes távolságot tartó, félvitorlázattal sikló hajó kapitánya nem látta sem a karavelt, sem a briggeket, a yamm-haikan jelenléte és hatalma azonban éppoly nyilvánvaló volt számára, mint a tény, hogy gonddal kimunkált tervén változtatnia kell.

A felismerés nem rázta meg különösebben: tudta, milyen szeszélyes szerető a jószerencse, milyen kíméletlen ellenfél a végzet. Kora ifjúsága óta olyan embereknek parancsolt, akik hozzá hasonlóan veszélyes utakon jártak, és veszedelmes foglalatosságokat űztek; ha nem gondolkodott volna sebesebben és eredményesebben valamennyiüknél, még a vér jogán sem maradhatott volna az első közöttük. Gazdag volt, de nem eléggé ahhoz, hogy könnyelmű lehessen, hatalmas, de nem annyira, hogy megengedje magának a rátartiság luxusát. Egyesek a támogatását, mások a barátságát, megint mások a halálát kívánták - ha egyéb nem is, ez minduntalan az eszébe idézte, milyen szabályokhoz illik alkalmazkodnia. Apja, aki vándorló senkiből lett a tengermellék szerencsevadászainak fejedelmévé, egy sor véletlennek köszönhette életét és boldogságát. A kapitány csak az eredményeit tisztelte, a módszereit nem. Mindabból, amit mellette látott és tapasztalt, egyetlen következtetést vont le: egy uralkodó akkor cselekszik helyesen, ha a mában él, de a holnapban, sőt, a holnaputánban gondolkodik.

A múltat, a hagyományok tiszteletét a hajó jelképezte a kapitány életében. Abasziszi rendszerű szkogg volt, vénséges, sok vihart kiállt jármű, mely a Quiron-tenger összes valamirevaló kikötőjében megfordult már, és az évtizedek során afféle jelképpé nemesedett. A klánbéliek versengtek a tisztességért, hogy a fedélzetén szolgálhassanak, és a szezon végére megdicsőülten térhessenek vissza szülővárosukba. Idegenben rendszerint színészekként vagy mutatványosokként szerepeltek; akik látták őket, esküdtek rá, hogy igazi művészek, és voltaképp nem tévedtek: a Csodaművesek, Talavra legendás tolvajai élményekkel fizettek az erszényekből, otthonokból és raktárakból elemelt értékekért.

A kapitány - őszülő sörényű, kránkősárga szemű férfi - a ködbe bámult. Ahogy másokon, magán is tökéletesen uralkodott, nem mutatta keserűségét, pedig lett volna rá oka bőven: sokat áldozott a tervre, melyet pályafutása megkoronázásának szánt, és esztendőkőn át készített elő. Kémei a kráni és a pyarroni ügynökökkel együtt bukkantak fel Ibara városaiban, figyelték a Manifesztáció erőinek gyülekeztét, a dzsad bankházak kincseskamráinak kiürítését, az északnak induló karavánokat. Néhányuk elő sem került többé (értük mécsesek égtek a Talavra-fok Antoh-szentélyeiben), mások követték a narvani arany útját Erionon és Ifinen át a tengerig, és sólyomszárnyon menesztették a hírt a partközelben cirkáló szkoggra: „Az alkalom megfelelő."

A kapitány természetesen neril volt közönséges martalóc, ahogyan övéi is előbbrevalónak számítottak a közönséges tolvajoknál. Hajnaltájt, nyílt vízen akart ütközni a karavellel, hogy tüstént segítséget nyújtson neki - és hogy elég időt adjon búvárainak a másik, a fontosabb munka elvégzésére, mely Narvant egy vagyonnal és egy illúzióval szegényebbé teszi. Azok közé tartozott, akiket nem vezetett félre a látszat, a Zászlóháborút követő esztendő álságos nyugalma; tudta, milyen nehéz idők következnek; és a kockázattól sem riadt vissza annak érdekében, hogy fiára egy gazdagabb, azaz biztonságosabb Talavrát hagyhasson örökül. Az istenek azonban másként rendelkeztek, és válaszút elé állították: vagy lemond a zsákmányról, vagy két ellenféllel, holtakkal és elevenekkel küzd meg érte, s ha az életét nem is, a becsületét mindenképp elveszíti közben. A ködfüggönyön túl nem látott tűzfényt - ebből arra következtetett, hogy a karavel utasai és matrózai még harcolnak a rájuk tört iszonyattal. Kemény emberek. Kihasználhatná persze szorongatott helyzetüket, de ha megtenné, végeznie kellene mind-annyiukkal: egyetlen túlélő féltucat bosszúért lihegő leszármazottat jelent, a bosszúállók pedig rendszerint a legrosszabb pillanatban nyújtják be a számlát. Nem, egy ilyen bűntett nem szolgálná Talavra érdekeit: Városának ellenségek helyett barátokra van szűksége, olyanokra, akiket lekötelezett, és akikhez vész esetén segítségért folyamodhat, legyenek bár közrendűek vagy koronás fők. Eljátszott a gondolattal, hogy szívességet tesz Narvan kevély hercegének, és a kincs helyett beéri egy hosszú távú befektetéssel - aztán eszébe ötlött mindaz, amit az álmai súgtak, és rádöbbent, hogy ezt a jótéteményt nem lenne módja viszontszolgálatra váltani. Az idő egyre fogy; ha nem akarja, hogy Narvan aranya szétszóródjék a világban, vagy, ami, még rosszabb, illetéktelen kezekbe kerüljön, most kell cselekednie. A szél erősödött, a ködfalon rések nyíltak, az árbockosarakba rendelt őrök kiáltásokkal jelezték a cél feltűnését. A karavel a

26

Wayne Chapman Karnevál I.zátonysorral párhuzamosan haladt, de nem próbálkozott áttöréssel, pedig üldözői már közel jártak, s mind közelebb siklottak az ólomszín vízen.

Ahol két eshetőséget látsz, mondogatta az öreg Ramando, akadnia kell egy harmadiknak is.A kapitány elmosolyodott, ahogy az apjára gondolt. Tudta, hogy a közép- és az élőfedélzetről, a

katapultok és tűzköpők mellől tucatnyian lesik minden mozdulatát: útmutatásra várnak, ahogy századokon át, kalózvezérek és őrült zsarnokok keze alatt tették. Hiába szabadította meg őket Ramando, hiába igyekezett megosztani velük a döntések terhét, még mindig kaphatók bármire, amit egy Sichetti helyesnek ítél. Veszedelmesek, mint a skorpiók, és együgyűek, mint a gyerekek - kész szerencse, hogy mostanság (s remélhetőleg mindörökké) az okos önérdek irányítja Talavra népének cselekedeteit.

- Mihez kezdünk?A férfi az oldalán álló fiúhoz fordult; aki anyja tengerzöld szemével, a húszévesek csillapíthatatlan

tettvágyával pillantott rá. Eltiltotta ugyan a küzdelemtől, de a fedélzetről nem parancsolta le; még nem jött el az ideje, hogy ők ketten gyakorlópengéik mellett az elszántságukat is összemérjék.

- Harcolunk, Lai-Felip.- Értük vagy ellenük? - kérdezte a fiú. A kapitány figyelmét nem kerülte el, hogy ujjasa alatt

láncinget visel, és nem feledkezett meg a rontásűző amulettről sem; a rég elporladt kezek véste medál mágiától lüktetett, ahogy birokra kelt a yamm-haikan hatalmával. - Gazdasági vagy politikai döntést hoztál, apám?

- Döntsd el magad - mosolygott a sárgaszemű -, és bármi történjék, ne mozdulja közelemből! - Áthajolt a mellvéden, és kieresztette a hangját: - A helyetekre, fiúk! Ideje megmutatnunk, hogy kiérdemeljük a Csodaműves nevet!

27

Wayne Chapman Karnevál I.

8.

Az élen haladó brigg egy kötélhossznyira járt, mikor Gorduin körül ismét felharsantak a kiáltások. Tengerészek és fegyveresek, harcra kész, meglett férfiak bömböltek, ahogy a yamm-haikan kiterjesztette rájuk rontó hatalmát; a bárd csak abban reménykedett, hogy a tengeri ördög a történtek után vele is számol, és leggyilkosabb fogásait kettejük összecsapására tartogatja.

- Tartsatok ki! - harsogta Kalidar. - Gondoljatok a porontyaitokra vagy az aranyakra, és maradjatok a helyeteken; amit éreztek, nem tart soká!

A bárd egy sebesült narvanit látott, aki mindkét tenyerét a fülére szorítva tántorgott a palánk felé, és átbukott rajta, mielőtt társai odakaphattak volna. A csobbanást a csigák nyikorgása, a bordázat recsegése nyomta el: a kormányos tette a dolgát, a hullámtörő mentén keletnek vezette a karavelt. A vásznak és a kötelek pattanásig feszültek, kínban vonagló emberek sikolya feleselt a sirályok rikoltásaival. Gorduinnak úgy rémlett, ő maga is bömböl, és nem szégyenkezett miatta: tarkójába vastépte sebek fájdalma nyilallt, a rothadásszag orrán és száján át a torkába tolult, megkeserítette nyálát, elhomályosította tekintetét, és azon igyekezett, hogy minden erőt kiszipolyozzon a tagjaiból. Ösztönei tombolva követelték, hogy mozduljon, hogy a hullámok közt keressen enyhülést - aztán a mellette kuporgó Liura tévedt a pillantása, és különös megnyugvást érzett a sötéten csillogó, ferde vágású szemek láttán. A fiú nem tévedett: a szörny csakugyan a zsigerekhez beszél, a letűnt idők emberének félelmeit élesztgeti, a homály és a mágia irtózatát, hogy azok gyürkőzzenek helyette a gondolat hatalmával. Hang nélkül énekel, szavak nélkül hazudik, mert nem konyít máshoz, mert rothadt a lelke is, ahogy Narad és Adún regéiben áll. Megértette, hogy az ősi fajzatnak épp a legendák adják a legnagyobb erőt, a győzhetetlenség látszatát, s hogy ha valóban az volna, nem izarok és zaurakok serege élén riogatná a partmenti vizek hajósait.

Hűvös nyugalom szállta meg. Kiválasztott egyet az idegen akarat nyúlványai közül, és követte addig a nyirkos, hínár- és halálszagú kamráig, ahol a yamm-haikan lapult, s ahonnét most emésztő indulat sütött felé.

Ki vagy?Valaki, aki sosem látott, mégis ismer üzente Gorduin. Valaki, aki választást kínál neked. Távozz a

napvilágról, és é j - vagy maradj, és végezd úgy, ahogy az elődeid!A szörny felhördült, és eltaszította. Valami villant; Gorduin azon kapta magát, hogy az oldalán

fekszik a karavel fedélzetén, és remegő kézzel próbálja elmázolni a szemébe csordult verítéket.- Nem hátrál meg - suttogta Liu, aki változatlan egykedvűséggel kuporgott mellette. - Túl kegyes

vagy hozzá, mester.- Azt hiszed? - A bárd nyílpuskája után tapogatózott, aztán felegyenesedett. Kába volt, mint aki

hosszú álomból ébred, de szabadabban lélegzett, és a feje sem sajgott már. Körülpillantott. A megmaradt fegyveresek jobbfelé figyeltek: az első brigg lassan beérte a menekülőt, orrárboca épp az imént bukkant elő a tatbástya hajlata mögül.

- Elénk vágnak! - kiáltotta a kormányos. - A szél délről fúj, de gyengül; ha ütni akarsz rajtuk, ne várj tovább, uram!

Gorduin a tatbástya felé fordult.- A hordók, Kalidar! Üttesd ki a fedelüket, és bízd a többit a szélre!A barbár elég rég ismerte ahhoz, hogy ne ellenkezzék: emberei segítségével hordót hordó után

emelt a palánkra, és széles pengéjű tőrével hasította szét viaszosvászon burkolatukat. Gorduin látta, ahogy a rövid nyelű tengerészbalták felemelkednek, majd lecsapnak, hallotta a deszkák recsegését, és azért fohászkodott, nehogy az Arel-papot épp most érje baj odalent. Mozdulatlanná dermedt, ahogy a kagylómész pora szállni kezdett - görcsösen feszülő izmai csak akkor ernyedtek el, mikor a fehér uszály szétterült, és több apró örvénytölcsértől hajtva, egy támadó méhraj sebességével zúdult a briggre.

Füst csapott fel, mikor a kagylómész lassú tüze a csáklyát, görbe kardot szorongató élőholtakba mart. A nedves fa elfeketedett, az orrárboc vitorlái megbarnultak, úgy csavarodtak fel, akár a parázsra vetett pergamenlapok. Surrogás hallatszott, ahogy a tarcskötelek megadták magukat a forróságnak, s szálakra szakadozva kisiklottak kortól reves blokkjaikból. A főárboc keresztrúdja pár percig állta a megnövekedett nyomást, aztán megbillent, és újabb vásznakat széthasítva végigvágott a fedélzeten. A kígyózó pányvák tucatnyi izart és zaurakot kaszáltak el - a bomlás gázainak kék lángja lobbant mindenütt,

28

Wayne Chapman Karnevál I.ahol testük a sistergő deszkákra rogyott. Megsérülhetett a kormánymű is, mert a brigget csakhamar oldalba kapták a hullámok, mind erősebben megdöntötték a tomboló szelek. A yamm-haikan heves ellenlökésekkel próbálta egyenesbe hozni, de bármit tett, csak a véget siettette: a vitorláit vesztett jármű keresztbe fordult, átbukott egy vízdomb gerincén, és mennydörgő robajjal zúzódott szét a következőn; a túloldalra szétforgácsolt bordák, csigák és kötelek zápora hullt.

- Elkaptuk őket, igric! - kacagott Kalidar. - Elkaptuk, hogy az istenek áldják meg a tudományodat!Gorduin felelni akart, de nem jutott ideje rá: a tengeri ördög válasza a vártnál is hamarabb érkezett a

megmaradt briggek valamelyikéről. A kiürült hordókkal bajlódó emberek közül hárman összecsuklottak, és habzó szájjal, szörnyű görcsökben vonaglottak. A kormányos nagyot kiáltott, ahogy a part felőli oldalon újabb árboc bukkant fel, aztán felhördült, mert nyílvesszők fúródtak a vállába, a hátába: a második üldöző palánkja mögött élőholt lövészek gyülekeztek, és a bárd szeme láttára ismét meg-feszítették íjukat. .

- Fedezékbe!Gorduin hallotta a húrok pendülését, az acélhegyek kopogását a karvasakhoz kapcsolt pajzsokon. A

narvaniak vérveszteségtől kába tíznagya késlekedett, és átlőtt torokkal hanyatlott le Kalidar oldalán. A túloldalról az újabb sorozat után csáklyák szálltak, és nedves csattanásokkal vágódtak a karavel párkányzatába. A zsoldosok hajítólándzsákkal és gyújtónyilakkal feleltek, a kötelek közül azonban csak kettőt sikerült elmetélniük; Liu, aki fedezékéből kiugorva csapott le egy harmadikra, az utolsó pillanatban tért ki egy szigonydöfés elől: az élőholtak pányvákba fogódzva, tucatszám rohamozták meg a középfedélzetet.

- Olajat! - bömbölt a korg. - Olajat á pokolfajzatokra! Gorduin kardot rántott, és nyílpuskáját hátrahagyva a kormányállás felé iramodott. A bőrmellényes férfit két izar szorongatta, a tatbástyára vezető lépcsőről leszelt fejjel zuhant hanyatt egy zaurak. A bárd csattanást hallott, s nyomban ezután meglegyintette az égő olaj forrósága: a kötélzetre menekült tengerészek tűzfallal próbálták elzárni a támadók útját. Az ösztövér alakok némelyike fáklyaként lángolt, mások fegyverüket, olykor végtagjaikat veszítették a küzdelemben, megint mások a bíbor ujjasú katonákra rontottak, és azon voltak, hogy befejezzék a zarándok kezdte munkát; az egymásnak ütődő hajótestek recsegése sem nyomhatta el a füstben fel-felharsanó sikolyokat.

Gorduin áttört a lángfüggönyön, és a kormányost fenyegető élőholtakra vetette magát. Első csapása egy hamuszürke fejet hasított ketté, a második egy szigonyhegyet térített el - aztán jött Liu, a nesztelenül mozgó, fürge Liu, és elvégezte a többit. A kormányos vérzett, de élt; jobbja a nagy kereket markolta, a bal tétován babrált a derekára hurkolt szíjakkal.

- Étekadó és őriző... életadó és elvevő... csábító és megbocsátó Antoh... irgalmazz nekünk!Gorduin megvizsgálta a tengerész hátába tört vesszőket, és úgy találta, botor dolog volna

bármelyiket megmozdítania.- Ki kell tartanod - sziszegte. - Úton a segítség! A bőrmellényes beleszimatolt a szélbe.- Tűz...?- Megfékezzük. Te csak az irányra figyelj; ha eltávolodunk a zátonyoktól, vagy ha az oldalunkba

kapjuk a hullámokat, végünk. - A bárd lecsatolta nagyobbik kulacsát, és megitatta a sebesültet. A kormányos állán és nyakán végigcsorgó vízerek rózsaszínre váltak. - Gazdag ember vagy, patrior, és minden múló perccel gazdagabb leszel - erre gondolj, ha a karod lankadni kezd!

A bőrmellényes nehézkesen bólintott, és mindkét kezével megragadta a kereket.- Szerettem a muzsikádat - suttogta. - Valahányszor rákezdtél, az enyéimet láttam... azokat is, akik

rég eltávoztak már. - Sötét szemei tompán fénylettek. - A dalaidban mind tovább élhetünk, igaz-e?- Igaz - felelte Gorduin. - Igaz.A tatbástyáról figyelmeztető kiáltások szálltak: a harmadik brigg is a karavel mellé zárkózott, és

nyílvesszőkkel árasztotta el Kalidar állásait. Az ódon alkotmány minden eresztékében megrázkódott az újabb ütközésre; a yamm-haikan megint lecsapott tudata korbácsával, remélve, hogy a rettegés megbénítja megmaradt ellenfeleit. Ahogy a bárd nekilendült, hirtelen elült a szél: egy halódó matróz, akit társai irgalomból a fedélközben hagytak, kiszenvedett, aztán megrázkódott, talpra állt, és a gazdátlan pengék egyikével átvágta a fiatal Arel-pap torkát. A boszorkánymester, akit Gorduin a kölyök őrzésével bízott meg, hat láb hosszú villámával a szemközti falig röpítette, aztán szitkozódva felfelé iramodott: minden aggályt kilúgozott belőle a bizonyosság, hogy menekülnie kell földije, a feketébe öltözött gyilkos

29

Wayne Chapman Karnevál I.dühe elől. Ledobta hosszú köpenyét, két ugrással a jobb oldali palánknál termett, onnét bámult a tatbástyán dúló harc forgatagába.

- Remélem elpatkolsz, mortor - dünnyögte. - Ha pedig élned rendeltetett, hát azt, hogy ne találkozzunk soha többé!

Nagy levegőt vett, és a vízbe vetette magát. Holmija súlyos volt, de valahogy elboldogult vele, és kegyébe fogadta a szerencse is: egyetlen szigony sem repült utána, egyetlen cápa sem keresztezte az útját, a baleknak pedig, aki a parton rálelve házába fogadta, takaros asszonya, ráadásnak tisztes készlete volt helyben vert ezüstökből.

Gorduin nem hallotta a hangot, nem láthatta a gyorsan oszló tajtékcsíkot a hullámokon szétterülő füstben, a szélcsend azonban megértette vele, hogy valami végzetes történt odalent. A karavel vásznai egy élettelen ember izmaiként ernyedtek el, a briggek lassan közrefogták menekülni képtelen zsákmányukat. A kiszaggatott csáklyák helyén újak csattantak a fába, az elmetéltek helyén új kötelek feszültek. A védők olaja elfogyott, jobbról ismét rohamra indultak az élőholtak, balról nyilak záporoztak Kalidar pajzsfala mögé, s a bárd rádöbbent, hogy ha nem kíván osztozni az Arel-pap sorsában, ha nem akarja elmulasztani a helyi - és az összes többi - mulatságot, cselekednie kell.

Felmérte az élőholt lövészek pozícióját, aztán a karavel előfedélzete felé indult. Bal combjában minden lépéssel erősödött a fájdalom - el tudta képzelni, mit érez majd az első ugrás után, s jó előre torkig volt vele. Kránba a büszkeséggel, pokolba az éretlenekkel, akik a tapasztalatot a hegek számával mérik! Egy szoba kéne most, egy napfényes szoba valahol a Délvidéken, szoros kötés a sebre, egy kancsó predoci a keze ügyébe, és egy lány az ágyába, aki elég eszes ahhoz, hogy ne a híres kalandozót, a trófeát lássa benne. Arcokat idézett maga elé, arcokat odafentről és odalentről, táborhelyekről, fogadókból, báltermekből és hálószobákból; arcokat, melyekhez érzések és nevek tartoztak, ez utóbbiak közül azonban csak egy-kettőt sikerült észben tartania. Ráébredt, hogy évről évre több gyanakvással tekint rájuk, hogy lelke mélyén ellenséget sejt valamennyiben. Nem a boszorkányok miatt, akik hosszú pályafutása során a vesztére törtek, nem Eriel miatt, aki szerette, aztán faképnél hagyta egy kékvérű gorviki kedvéért. Attól a pillanattól rettegett, mely minden két lábon járó trófea életében elkövetkezik egyszer: a pillanattól, mikor áhított prédából eleven relikviává válik, akit nagyobb dicsőség elutasítani, mint megszerezni. Ifjúkora nagy kalandozóira, Erion és a világ császáraira gondolt - azokra, akik deresedő halántékkal magukra maradva elszántan keresték, s többnyire meglelték a dicső halált, aztán azokra, akik hozzá hasonlóan a hosszú életet választották, és uralkodókká, egyházfőkké, prófétákká magasztosultak. Hibázott vajon, mikor letért az útjukról? Igaza lenne Alyr Arkhonnak, aki szerint az önállóság egy bizonyos kor után erényből hibává, majd nyűggé válik...?

- Mester!A bárd összehúzott szemmel pillantott az oldalán felbukkanó Liura. Irigyelte az eltökéltségéért, a

könnyedségéért, a kitartásáért - mindazért, amit a tapasztalat nem, csak az ifjúság adhat az embernek.- A kardod, mester - lehelte a fiú. - A ti pengéitek rendszerint némák, de ez...- Beszél - bólintott Gorduin. - Tiadlan... a Veleriantenger mellett élő nép első asszonya ajándékozta

nekem a nagy háború idején. Eleven, akár mi magunk, de szilárdabb, nemesebb valamennyiünknél; tartozom annyival a készítőinek, hogy csak végszükség esetén húzzam elő.

Liu az ellenséget nézte, a parázsló tekintetű holtakat az imbolygó köteleken túl, a brigg mellvédje mögött.

- Nem látnak minket?Amint nekivágunk, látni fognak. Törődj velük, míg én a gazdájukkal foglalkozom!- Ahogy kívánod.Nem fél, állapította meg Gorduin. Vakon bízik a mesterében az istenadta. Pedig ha elszámítottam

magam, ha az a fenevad csínján bánt a hatalmával, biztos kudarc, hosszú szolgálat vár ránk odaát...- Ne feledd, kikkel van dolgod - sziszegte. - Tartsd távol őket a fedélzeti nyílásoktól, de ha a

kardom halált kiált odalent, ne várj tovább, ússz a partra nyomban!- Én... .Gorduin egy intéssel beléfojtotta a szót. Megint igazított belső idején, és mikor a combjából sugárzó

fájdalom elég távolivá, kellőképp személytelenné vált, a mellvédre, onnét a brigg kötélzetére szökkent. Parázsló tekintetek szegeződtek rá, nyíl- és szigonyhegyek próbálták követni, ám jelenlegi állapotában nem állhatták útját. Ahogy elcikázott köztük, újra megcsapta az elmúlás szaga, és megborzongatta valami

30

Wayne Chapman Karnevál I.más is: a homályban rejtőző fajzat dühe. A yamm-haikané, aki hasztalan kutatta ellenfelét a tatbástya védői közt, s aki most rádöbbent, hogy képtelen lesz a puszta akaratával halálos csapást mérni rá.

A bárd elérte a brigg felépítményének bejáratát. Számumsüvöltésként érzékelte Liu pengéjének szelét, égzengésként a fémen elvásó fém csendüléseit. Fokozatosan távolodott a fiú szférájától; hogy belépjen a másikba, a tengeri ördögébe: ösztönei azt súgták, csak így birkózhat meg az ősemlékezet kútjából áradó iszonyattal.

Mikor betaszította az ajtót, a sötétségével együtt a bűz fogalma is új értelmet nyert. A lakókamrák csak dohosak voltak, a fedélközben azonban térdig ért a víz; a bordázat résein betüremlő hínárszakáll, a falakon megtapadt kagylótömeg elárulta, hogy a brigg emberöltőkön át hevert valahol a sekélyesben, mielőtt a szörny rátalált, és otthonául választotta. Gorduin, aki egész lényével figyelt, hallotta a falak közt rekedt fuldoklók nyögését, aztán megpillantotta az Örök Körforgásból kiszakított lelkeket is: pőrén, sosem szűnő kínban vonaglottak, és a yammhaikan rendelkezett felettük. Rohamra küldte őket, a bárd asztráltestét övező védfalak azonban állták a próbát: Gorduin bástya volt, eleven jégszobor, aki a tiadlani penge útmutatását követve törtetett tovább a szörny búvóhelye felé.

A kormányfülkében kerültek szemtől szembe néhány perc - más szemszögből egész örökkévalóság - után. A lény a helyén maradt, pedig elég időt kapott a visszavonulásra; a sarkából kiforduló ajtótól öt lépésnyire lapult a homályban, és lassan a jövevényre emelte pillantását.

- Itt vagy hát. Eljöttél, hogy lássam végre a láthatatlant, érzékeljem az érzékelhetetlent... hogy megismerjem a félelmet, amit a magamfajták ajándékoztak nektek az idők hajnalán. - A közös nyelvet használta, hangjában sötét hatalom, gyilkos indulat lappangott. - Megzavartál és megrémítettél, de nem győztél le; csak addig élhetsz, míg kicsikarom a titkaidat. - Elmosolyodott. - Méltó ellenfélre vágytál, kalandozó? Örvendezz, sikerült rátalálnod.

Gorduin egy kráni boncmester alaposságával vizsgálta érzéseit. Közelebb járt a halálhoz, mint Shulur óta bármikor, félelme azonban - bár visszazökkent már a létezés valós idejébe - távoli és személytelen maradt, akár a combjában lüktető fájdalom. A yamm-haikan átlátott rajta, feltárt és szavakba öntött egyet ittlétének okai közül, de nem boldogult a teljes igazsággal - ahogyan nem boldogult vele ő maga sem.

- Arra tanítottak - kezdte -, hogy minden új fogás próbát kíván. Némelyiket könnyű, másokat bajos, ha ugyan nem lehetetlen megejteni; az ember évekig vár a pillanatra, és . tudja, hogy az alkalmat, ha egyszer elérkezik, mindenképp ki kell használnia. - A holtfehér vénemberarcba bámulva számlálta szíve dobbanásait. - Amikor először hallottam a fajtádról, rettegtem tőletek. Később jött a gyűlölet, aztán az érdeklődés, ami sosem érett tiszteletté, hisz nem ellenfelek vagytok, hanem gyilkosok. Gyanútlanokat és védteleneket öltök, nem tisztelitek sem az emberek, sem az istenek békéjét. Halandók és halhatatlanok közös akarata, hogy kivesszetek, de nem ezért jöttem el hozzád. -Előrelépett, kardjának hegye a yamm-haikan szívére mutatott. - Bizonyosságot akarok, mielőtt egyikünk pokolra száll, mélységlakó. Próbát, ami eldönti, ki vagy, mi vagy valójában. Egy barátom, tengerjáró nép fia, különös fogást hagyományozott rám. Ha kiállod, a szolgáddá tehetsz, és bevégezheted a munkádat odafent, ha nem, visszakerülsz oda, ahonnét szalajtottak, és a tenger elmossa még az emlékedet is.

- A kardoddal akarsz legyőzni? Netán a puszta kezeddel?- Tudom, milyen erők lakoznak benned - mondta Gorduin, s balja felfelé mozdult a fekete köpeny

rejtekén. Tudom, hogy a közelharcban tíz magamfajtával érsz fel, hogy az érintésed ragályt terjeszt, hogy a hangod halált hoz az óvatlanokra... ezért hasonló fegyverrel készültem ellened.

A yamm-haikan szeme nagyot villant, ajak nélküli szája résnyire nyílt, Gorduin azonban gyorsabb volt nála. Elkiáltotta Adún Szavát, az ódon bűvigét, melyre Calyd Karnelian, Abaszisz partmenti szigeteinek hercegkapitánya tanította egy két évvel korábbi éjszakán; a szót, mely egyidős volt a legendákkal, és hatalmat adott őseinek a mélységlakók akarata felett.

A tengeri ördög felhördült, és egy fenevad esztelen dühével, kimeresztett karmokkal rontott Gorduinra. A bárd, aki mostanra szemmagasságba emelte csatakígyót szorító balját, visszafojtott lélegzettel meghúzta a ravaszt.

A dördülés megsüketítette, a kőrisfa markolat majd' kifordult az ujjai közül. A yamm-haikan koponyája a hátsó fal kéttenyérnyi darabjával együtt szétrepült, a kamrába utat talált a szürke nappali fény. A fejetlen test megingott és hanyatt zuhant, véres vízzel fröcskölte be a mennyezetet, aztán csak

31

Wayne Chapman Karnevál I.vonaglott-verdesett a szétfutó hullámgyűrűk közepén. Gorduin két gyors döféssel csendesítette el végképp, majd térdre hullott és öklendezett; fülében fokozatosan morajjá tompultak a lövés visszhangjai.

- Talman, te nyavalyás - zihálta. - Ezért mindketten elkárhozunk... !Ahogy kimondta; máris szégyenkezett: nem először köszönhette győzelmét Kahréból elszármazott

barátja "pokoli" szerkezeteinek. A muskétára gondolt, melynek harmadik - s egyben utolsó - lövése Hella Riquillel, a kontinens legnagyobb hatalmú igézőjével végzett, a sánta puskaművesre, aki az isteneket káromolta a hosszában végigrepedt cső, a serpenyővel összeolvadt csappantyú láttán, aztán kamrájába vonult, hogy új, megbízhatóbb fegyvert készítsen. Az eredmény őt igazolta, Gorduin mégsem érzett kedvet a további kísérletezéshez: elnézte az ölében füstölgő csatakígyót, a szennyes vízen szétterülő fekete köpenyt, és kacagásra ingerelte a tudat, hogy ezekben a pillanatokban még a yamm-haikannál is szánalmasabb látványt nyújt. Nem mintha aggasztotta volna - ahhoz túl jól ismerte a szájhagyomány természetét: Tudta, hogy az útszéli fogadókban és a fényes vacsorákon egy tengeri ördög helyett háromról, három brigg helyett másfél tucatról beszélnek majd, évről évre nagyobb tisztelettel emlegetve az északi bajnok, a szörnyigázó hős nevét. Szót sem vesztegetnek a karavel himlőghelyes kapitányára és a rőtszakállú kormányosra, a fiatal Arel-papra és az űzött szemű nőre, mindazokra, akik elhullottak, vagy még harcban állnak végzetükkel - s mikor idáig jutott, rádöbbent, ideje maga helyett velük törődnie.

Feltápászkodott, övébe dugta a fegyvert, és az ajtó felé fordult. A mágikus nyomás megszűntével a feje is kitisztult, a combján ejtett seb szélei azonban kezdtek összeszáradni, a fájdalom pedig, melyet saját hatalma riasztott el, hiénaként ólálkodott körülötte, s csak idő kérdése volt, hogy ismét belemarjon. Ha nem talál papot vagy kirurgust, hetekig húzhatja a lábát, és még annyi örömét sem leli a narvani kiruccanásban, mint legrosszabb pillanataiban gondolta. A Gazda tetemére bámult, és arra az igazságra gondolt, amit a bűvige mellé kapott Calyd Karneliantól: "Hiába az alattomossága, hiába az ereje, a yamm-haikan csak a halak, és nem az aquirok közt számít nagynak!"

Már-már felnevetett, mikor meghallotta a hangot, az elsőt, ami a dörrenés óta a tudatáig jutott. Surrogás volt, olyasféle, mint a csatateret árnyékba vonó nyílfellegé; ösztönei azt súgták, bármi kelti, egyenest felé száguld az egek magasából.

Kiugrott a folyosóra, és épp futásnak eredt, mikor a brigget elérte, minden eresztékében megremegtette a csapás: orra felfelé lendült, a fenékben egymásra zuhantak a százados kacattal teli ládák. Gorduin megtántorodott, de a kardot nem engedte el, és sikerült valahogy megint nekirugaszkodnia. Fájdalmát feledve rohant a fedélközi lépcsőhöz; újra hallotta a hangot, egy távoli katapult gyújtólövedékének süvítését, és beleborzongott a gondolatba, mi vár rá, ha az újabb találat idelent, a rekeszfalak és közajtók csapdájában éri.

A második bomba átszakította a felépítmény tetejét, és éktelen sistergéssel a kormányfülkébe vágódott. A padlódeszkák meghasadtak, a folyosón törmeléközön söpört végig, a raktérbe sötét áradatként zúdult a tengervíz - a bárd azonban biztos fogást talált a lépcső korlátján, s már csak a tűztől kellett tartania. A forróság utánakapott, zöld lángokkal perzselte meg haját és köpenyét, korommal homályosította el pengéje tükrét; naftabűzt préselt a tüdejébe, mely nem tágított azután sem, hogy Gorduin a füstöt okádó felépítmény ablakán kivetődve friss levegőhöz jutott.

Kránra... !A brigg tatja mostanra fáklyaként égett, zöld lángok kúsztak felfelé a kötélzeten, hogy az árbocokat,

a keresztrudakat, a vásznakat is megízleljék. A tengeri ördög tanyája a karavel felé dőlt, mintha arra készült volna, hogy magával rántsa a pusztulásba a nagyobb hajót, melyet csak beérnie sikerült, legyőznie nem. Az élőholtak eltűntek: a yamm-haikan pusztulása után akarat és cél nélküli bábokként, vérnyomokat, rángó tagokat hátrahagyva tértek meg nyughelyűkre, a mélybe.

Gorduin a nyílt víz felé sandított, és egy magas építésű szkoggot pillantott meg a füstfüggönyön túl. Nem sikerült felfedeznie rajta Narvan hercegének színeit, összerezzent hát, ahogy ismét tüzelt, s csak akkor lélegzett fel, mikor a zöld csillag a karavel jobb oldala mellől elsodródó második briggre hullt. Mindennél jobban vágyott a pihenésre, az erősödő ropogás azonban sietségre sarkallta: a Gazda tanyája döglődő cetként fújtatott, fedélzeti nyílásain ki-kicsaptak a lángok. A bárd az orr felé indult, és meg sem lepődött, mikor Liut találta ott - belátta már, hogy a kölyök számára a kitartás igazi passzió, mely nem tűr korlátokat.

- Jól vagy, mester?

32

Wayne Chapman Karnevál I.- Odaát eltöprengek rajta - dünnyögte az ilanori, aztán összerezzent megint: az élő fém jelezte, hogy

igényt tart napi adagjára teste és szelleme erejéből. Az ár elhanyagolható volt a penge értékéhez és szolgálataihoz képest - de nem itt és most, nem ezen az átkozott reggelen. - Te pedig kivárod, míg sor kerül rád!

Liu nem firtatta, kihez beszél, felfelé indult inkább az előárboc futókötelén. Gorduin hüvelybe lökte a kardot, és a hágcsón át követte. Ahogy a fedélközi kamrák megteltek, a brigg orra mind magasabbra emelkedett. A szennyes lé okádékként buzogott fel a szellőzőrácsokon, de nem boldogult a nafta tüzével; a menekülők körül kátrányos füst gomolygott, a karavel mellvédje felett átívelő ugrást azonban egyikük sem vétette el. A katonák kiáltásokkal jelezték érkezésüket a matrózoknak, akik tüstént munkához láttak: póznákkal taszították el járművüket a roncstól, fejszékkel törték derékba a kötélzet épségét fenyegető keresztrudakat.

- Fel a vitorlákkal! Tovább, fiúk, tovább!A bárd, ahogy sík fedélzetet érzett a lába alatt, megkönnyebbült valamelyest.- A kormányos? - fordult a futva érkező Kalidarhoz. - Eszméletlen. Ha elég erős, tán kihúzza

holnapig.- Az Arel-pap...?- Halott - legyintett a korg. - A kóbor dögöt, aki megölte, a karámnál aprítottuk fel. A

boszorkánymester odébbállt; vízbe fúlt-e, vagy a partról röhög rajtunk, nem tudom. - Tetőtől talpig végigmérte az ilanorit. - Szánalmasan festesz, igric. Mikor azok a jótét lelkek lőni kezdtek, azt. hittem, elhagyott a híres szerencséd. A főférget elkaptad legalább?

Gorduin bólintott. - És most?- Várunk. - Kalidar a tatbástya felé sandított. - A hercegné nem adott új parancsot. Az emberek a

perceket számlálják, és mindent megtesznek, hogy életben maradjanak. Boldogulunk valahogy a narvaniak kirajzásáig, meglásd! - Megerősítést várt, s hogy nem kapta meg, homlokráncolva pillantott a bárdra. - Hisz győztünk, az istenek verjék meg! Győztünk, gazdagok vagyunk, és más dolgunk sincs, mint a víz színén maradni. Vagy te másképp gondolod?

A yamm-haikan briggje gyorsan süllyedt, a karavel vitorlái forró fuvallattól dagadoztak. A túlélők némelyike zokogott, mások hisztérikus kacajjal kapdostak a magasból hulló pernye-pillangók után.

- Hogy én mit gondolok, nem számít. - Gorduin a lobogó nélküli szkoggot figyelte, mely egy sor apró vásznat kibontva a szélbe feküdt, és enyhe ívű fordulóval feléjük vette az irányt. - A fontos csak az, mit forgatnak a fejükben ők.

33

Wayne Chapman Karnevál I.

9.

A sárgaszemű férfi fejcsóválva tért vissza a hidra a katapultok mellől. Bár célját elérte, továbbra sem volt virágos kedvében; ha mosolygott is, kényszeredetten tette, nehogy övéi gyengének lássák.

- Láttad azt a két embert? - lelkendezett a korlátnál álló Lai-Felip. - Láttad, mit műveltek?- Kalandozók - dünnyögte a kapitány, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. Pár perccel korábban ő

is ámulva figyelte a süllyedő brigg előárbocán felkapaszkodó, onnét a karavelre átszökkenő alakokat, és mind biztosabb lett benne, hogy a sugallatok nem hazudtak - hogy hamarosan szót válthat a férfival, aki némelyik álmában a szövetségese, némelyikben a gyilkosa lett. - Noir az égben, hogy rühellem a fajtájukat!

- De hiszen...- Tudom - emelte fel a kezét a sárgaszemű. - Menedéket adunk nekik, ha a partjainkra vetődnek,

mert remek fegyverforgatók, ráadásul az emlékezetük sem olyan rövid, mint egynémely szomszédunké. Számíthattunk rájuk a háború idején, itt és most viszont csak bonyolítják a dolgunkat: hallani sem akarnak majd arról, hogy vontára vegyük a hajót, és ügyelni fognak a búvárokra is. Homlokráncolva délnek fordult, amerre Narvan öblének világítótornya derengett. - Ha ezt előre tudom, bombák helyett szelencékkel lövetek, és nem ügyelek úgy a célra. - Azt hittem, lemondtunk a zsákmányról, és...

- Kölyök vagy még - dünnyögte a férfi. - Emlékszel-e, mit mondott nagyapád, mikor az ifini nagykirály sarcot követelt tőlünk?

- Hogy harcolni ostobaság, engedni vétek volna. - És mit tett azután? .- Vacsorára hívta a foknál járőröző toroni rajok parancsnokait, és ajándékokkal halmozta el őket.- Úgy, úgy - dünnyögte a kapitány. - És mi történt a nagykirály ellenünk küldött hajóival?- A jelentés szerint viharba kerültek, és...- Pontosan. - A sárgaszemű lapos üveget kotort elő nadrágja combzsebéből, és kortyolt belőle. -

Hiszed vagy sem, ugyanebből az okból osztottunk ajándékot mi is. Remélem, értékelik odaát, és az udvariasság szabályai szerint szóba elegyednek velünk.

- Szóval a jutalomra utazunk.- Megsüthetik a jutalmukat. A karneválra utazunk, fiam, hogy méltóképp búcsúztassuk a lupári

óévet, hogy megugassuk az első hold fényes ábrázatát, vagy hogy találjunk neked egy kékvérű nőszemélyt, aki az örege vagyonával együtt a karodba hull: se szeri, se száma a lehetőségeknek. Ha elég meggyőzően alakítunk, ha nem próbálunk ajtóstul a házba rontani, idővel alábbhagy a háziak ébersége, és akkor...

- Támadjunk most! - fakadt ki Lai-Felip. - Nanran rothadó szemétdomb, és nekem semmi kedvem egy kékvérű feleséghez.

A kapitány ezúttal szívből mosolygott; eszébe jutott, hogy pár évtizede hasonló gyanakvással tekintett a "rangjabéli" nőkre.

- Nem olyan komiszak, mint képzeled. Odahaza legalább az illemet megtanítják nekik.- Köpök az illemre - közölte a fiú. - Az életem csak az enyém; neked legyen elég a terved meg a

dinasztiád!A sárgaszemű tűnődve simított végig a bal arcfelét éktelenítő forradáson. Arra a vitára gondolt,

melyet az öreg Ramandóval ugyanezen a hajón, ugyanerről a témáról folytatott, s melyben végül felülkerekedett, noha egy hasonló kifakadásért némi vérrel, hetekig tartó fájdalommal kellett fizetnie. Hiába, apja éppúgy értett a süvölvények nyelvén, mint az asszonyokén és a férfiakén - s a kapitánynak hirtelen kétségei támadtak, nem silányították-e végképp politikussá a talavrai trónon töltött esztendők.

- Mi lesz? -.firtatta a fiú. - Kihúzod végre azt a kardot, vagy mehetek a dolgom után?A férfi sóhajtott. Ő ragaszkodott hozzá, hogy Lai-Felip nagyvilági nevelést kapjon; és nem

kárhoztathatta mestereit, amiért sok egyéb mellett az alvilági testvériségek belső rendjéről is kiokosították. Hogy bizonyos dolgokat komolyabban vesz a kelleténél, életkori sajátság lehet talán kinő belőle, mielőtt a hiénatörvények a rögeszméjévé válnak, és arra kényszerítik fejedelmi atyját, hogy a város és a nép érdekében végezzen vele.

- El tudlak kapni, kölyök - szólt higgadtan. - Elintézlek bárhol, bármikor; ha tükörbe nézel, és tetszik, amit látsz, emlékezz erre.

34

Wayne Chapman Karnevál I.Lai-Felip a helyén maradt, de hallgatott; a kapitány nem minden büszkeség nélkül állapította meg,

hogy helyén az esze, a profilja meg - akár a szeme - az anyjára emlékeztet. Három esztendeje játszotta már a háztáji szörnyeteg, a mosolygó gyilkos szerepét, hogy kordában tartsa a fiút, és hogy át ne adhassa magát a másik szerepnek, a párját vesztett férfiénak: egy magányában mélabússá vált . uralkodó nem szolgálná megfelelőképp Talavra érdekeit.

- Közelebb megyünk, és szót váltunk velük - mondta a karavelre sandítva, és kívánta, bár érezné azt a magabiztosságot, mely szavaiból árad. - Megnézheted magadnak a kalandozókat, gyakorolhatod a szemforgatás, az ámítás fogásait a hajóstiszteken - és a szeme közé nézhetsz egy igazi mesternek, ha sikerül a partra lépünk.

- Ki lenne az? Te magad?- Ördögöt - dünnyögte a férfi. - A narvani herceg.

35

Wayne Chapman Karnevál I.

10.

Gorduin úgy-ahogy kifújta magát, mire a közeledők színt vallottak - és felnyögött, mert amit látott, még a hallgatásnál is kevésbé szolgált örömére.

- Nem - suttogta. - Bármit, csak ezt ne!A szkogg tatján kibomló zöld lobogón két ezüst sáv mellett tört bilincs csillogott, s ahogy a

selyembe belekapott a szél, "beszélni" kezdtek odaát a jelzőzászlók. Liu, aki nem ismerte ezt a nyelvet, mosolyogva fordult a tünemény felé, Kalidar ellenben szitkot mormolt, és gondterhelten pillantott az ilanorira:

- Csodaművesek! Mi a nyavalyát keresnek ezek itt?- Nyilván ugyanazt, amit a tengeri ördög. - Gorduin végignézett a megtépázott, sebesültekkel teli

fedélzeten. - Segítséget nyújtottak nekünk, forma szerint jutalmat érdemelnek - és bármit kérjenek, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nemet mondjunk nekik.

- Hallottál felőlük, mester?- Mindenki hallott felőlük - válaszolt a bárd helyett a zsoldos. - Tolvajok és bajkeverők, akik felett

két nemzedék óta egy istenektől elrugaszkodott délvidéki família uralkodik. Városukat, Talavrát valóságos erődítménnyé alakították, kitanulták a bűvharc és az alakoskodás összes fortélyát; ha a híreknek hinni lehet, veszedelmesebbek még a tisztavérű gorvikiaknál is.

- Gorvikiak? - értetlenkedett Liu.- Mandulaszemű fenevadak, akiket a szattyángatyájukról, a selyemkendőikről és a trükkös

kardjukról ismerhetsz fel. Távoli országukat családi háborúk dúlják, ezért sokan közülük a mi partjainkon keresik a boldogulást. Kalmárfejedelmek és klánfőnökök válnak belőlük; de némelyik még ennél is többre viszi... - Kalidar homlokráncolva figyelte a közelgő szkoggot. - A Csodaművesek jelenlegi kapitányának apja közönséges orgyilkos volt, egy talavrai kalózvezér bérelte fel, hogy vetélytársaival leszámoljon. Azok közben egy abasziszi boszorkánymesterhez fordultak segítségért, és ha a mendemondáknak hinni lehet, a két fickó egyidőben, sőt, ugyanazon a hajón érkezett a városba. Persze felismerték egymást, és kikötés előtt titkos egyezségre léptek: közösen végeznek a bandákkal, majd halálig tartó párviadalban döntik el, kié legyen Talavra kincse.

- Különös - vonta fel szemöldökét a fiatalember. - És nem sújtottak le rájuk az isteneik?- Ahogy vesszük. Csak a megbízóikhoz voltak hűtlenek, egymásnak adott szavukhoz nem: jókora

vérfürdőt rendeztek. A gorviki - bizonyos Sichetti - még arra is talált alkalmat, hogy egy helyi céhmester lányával összeszűrekezzen, aztán folytatta, ahol abbahagyta; pár hét múltán egyetlen kalóz, egyetlen bálványimádó korcs sem rontotta többé a város levegőjét, a győzők pedig a Talavra-fok romos Antoh-templomába vonultak, hogy rendezzék a fizetség kérdését. A kardforgató Sichetti nem boldogult az abasziszi mágiájával - alulmaradt volna, ha a románcától meghatott helybéliek be nem avatkoznak az oldalán. A boszorkánymestert agyonverték, aztán szép temetést rendeztek a számára, és imáikba foglalták kimondhatatlan nevét: a déli parton már csak így intézik a dolgokat. Legenda vált belőle, Ramando Sichettiből meg a nép első választott vezetője, férj és fejedelem.

- Becsületére legyen mondva, sosem engedte, hogy megkoronázzák - szólt közbe Gorduin -, és felgyógyulása után sem állt odébb az őrizetére bízott kincsekkel. Viszontszerette a céhmester lányát, szívébe zárta a városlakókat, és úgy döntött, hogy boldogságáért cserébe gondoskodik biztos megélhetésükről. Életének hátralévő részét saját klánja létrehozásának szentelte - és bárhová szállt a lelke, elégedett lehet az eredménnyel. Manapság Talavra minden lakója Csodaművesnek számít, tolvajai, csepűrágói és kurtizánjai pedig akkora vagyont halmoztak fel, ami párját ritkítja a városállamok között. Sok a bámulójuk, de sok az ellenségük is; nyilván ez magyarázza, hogy ha tehetik, kitöröltetik magukat a térképekről, és a tengeren is csak akkor vallanak színt, ha nyomós okuk van rá.

- A narvani aranykészlet elég nyomós ok - dünnyögte a korg. - Szerinted?- Kalidar parancsnok! - harsant a kiáltás a tatbástyán. A nagyasszony hívat, kegyelmes úr!Gorduin a nagydarab emberre sandított.- Hát megértjük ezt is! Ne késlekedj, kegyelmes úr, és légy szilárd, ha pénzről esik szó - a

jótevőinket bízd nyugodtan rám.- Értesz a zászlók nyelvén is? - ámuldozott Liu.

36

Wayne Chapman Karnevál I.- A vagabundokén ért - mondta Kalidar az állát dörzsölgetve. - De azt a nyelvet senki nem beszéli

nála jobban.

37

Wayne Chapman Karnevál I.

11.

Miután Kalidar eltűnt a hercegné szállására vezető folyosóban, Gorduin erőt vett magán, és az előfedélzetre sietett. Felázott, itt-ott vérfoltos deszkákon járt, a korlátokon, kötélcsigákon barázdák mutatták a félresikló pengék nyomát: a karavel birtoklásáért vívott harc itt kezdődött, és a bárd azért fohászkodott az égi - s még inkább a földi - hatalmakhoz, hogy segítsenek befejezni, mielőtt a többiekhez hasonlóan ő is ereje végére ér. Az árboctő mellett matrózok gyülekeztek: izzadt, véres és fásult volt valamennyi. A jelzőzászlók már előkerültek vízhatlan tokjukból, de senki nem érzett magában elegendő elszántságot ahhoz, hogy munkába vegye őket. Az ódon jármű oldalról kapta a szelet, a nyílt víz felé forduló arcokra tajték záporozott.

- Jól küzdöttél, kalandozó - mondta a legidősebb tengerész, akinek barázdált képe a legvénebb törpékére emlékeztette az ilanorit. - A katonák elmondták, hogy még a nagyasszonnyal is vitába szálltál az érdekünkben. Ezt nem felejtjük el.

- Remélem, emlékezetes lesz a jutalmatok is... - A bárd a mellvédbe fogódzva figyelte a szemközt feszülő vitorlaszárnyakat. - Mit tudunk a megmentőnkről azon kívül, hogy átkozottul pontosak a katapultjai?

- A Narvál az, uram. A talavrai zászlóshajó.Gorduin, aki szilárdan hitte, a Csodaművesek felbukkanása után több meglepetés már nem érheti,

összerezzent. Mozdulatlanul állt, merőn bámult a szkoggra, és megborzongatta a hajósokat tekintete hidegével.

- Uram...Eddig csak a kimerültség gyötörte, most már a balsejtelem is. Nem tudott szabadulni az érzéstől,

hogy az események szándéka és igyekezete ellenére kedvezőtlen fordulatot vettek, s hogy nincs módja többé a helyes irányba terelni őket. Olyan volt, mint egy gyermekkori álom, vágyódással és félelemmel a majdani távlatok helyén; aztán ráébredt, hogy volt ilyen álom, hogy nem véletlenül találja ismerősnek a Narvál nevet - és belévillant, hogy a maga személyre szabott bannaráját senki nem kerülheti el.

- Jól vagy, uram?Az öreg tengerészre pillantott és igent intett, pedig gyomrába jeges kézzel markolt a félelem: az

ilyen pillanatokban érezte a legsúlyosabbnak évei terhét. Persze nincs miért szégyenkeznie, hisz vénebb mindazoknál, akik a déli partnak ebben az istenektől elrugaszkodott szögletében vele együtt hányódnak a hullámokon: maholnap nyolcvan esztendős. Az elixírre gondolt, melyet negyvenéves fejjel, egy kupa savanyú borba keverten hajtott fel, hogy kijátssza legkomiszabb ellenségét, a halált - aztán arra, hogy csalással meghosszabbított pályája miatt az égiek mind gyakrabban kénytelenek ismétlésekhez folyamodni. Mégsem tisztességes, hogy épp ezt a bárkát küldik ellene: a Narvál apja és anyja történetéhez tartozott, a románchoz, mely az efféle históriák szabályai szerint szomorú véget ért, és csak arra volt jó, hogy beleégesse egy vézna északi kölyökbe önnön mulandóságának tudatát. A nő a toroni Nemes Házak örökletes nyavalyáinak egyikétől pusztult el a gyermekágyban, a férfi Ilanor gyepűire húzódott a thánok haragja, övéi megvetése elől, s végül eltávozott ő is; arcok jöttek és mentek, évek szálltak, a kölyökből siheder lett, aki előbb az istentagadó Gerum, majd a nagy Haygar Brish keze alatt ismerkedett a túlélés fortélyaival. Megtalálta és elvesztette első szerelmét Erion szürke ege alatt, aztán délnek ment, hogy Pyarron katedrálisaiban Shadon és Gorvik fogadóiban keresse a feledést, de csak önmagára sikerült rátalálnia. Hét embernek is elegendő csapást állt ki, szemei körül kirajzolódtak már az első szarkalábak, mire visszatért a Quiron-tenger mellékére, hogy a gyógyvizéről és gátlástalan felhajtóiról híres Caedonban üsse fel tanyáját. Innét kerekedett fel egy aszisz família halálra szánt sarjának megsegítésére, ekkor ismerte meg az igazi gyűlöletet, de az igazi félelmet is; ekkor hajtotta fel az elixírt, mely pályája delelőjén örök ifjúsággal áldotta (vagy átkozta) meg. Útja a veszély ösvényein vezetett, Anakadán és a Liorokon, erdőkön, hegyeken és tengereken át Ibaráig, onnét az Elátkozott Vidékre, sőt azon is túl. A Narvál, Ramando Sichetti szkoggja mindeközben Antoh birodalmát járta, viharokkal küzdött, terhet cipelt a menny és a föld határán háborgó vizeken - s most, majd' két emberöltő múltán felbukkant ismét, hogy egy meglett férfit, egy neves kalandozót tartozására figyelmeztessen.

- Kérjetek ismétlést! - fordult Gorduin a matrózokhoz. - A válasszal ne siessetek; közöljétek, kik vagyunk és hová tartunk, de semmi többet: át kell gondolnom a dolgokat.

38

Wayne Chapman Karnevál I.Biztosra vette, hogy a szkogg az aranynyomában jár, és nem táplált illúziókat saját szerepével

kapcsolatban sem. Ha a Csodaművesek felismerik, tüstént benyújtják a számlát: híresek arról, hogy sosem felejtenek, és hogy - mint a félvilági szervezeteknek általában - remek a könyvelésük. Feljegyzik mindazok nevét, akiken segítenek, akiknek menedéket adnak, vagy úgy vonszolnak partra a sekélyesben hányódó roncsok közül, és lábadozásuk közben tapintatosan utalnak rá, mivel tartoznak Talavra népének és nagylelkű kapitányának. Szívességnek szívesség, életnek szolgálat az ára; többnyire egészen apró szolgálat, egy idejekorán elküldött levél, egy gazdag porta alaprajza, máskor fedél egy-egy átutazó komédiáscsapat feje fölé, ritkábban egy zug, ahol a zsákmányt vagy makacs ellenségeiket elföldelhetik - és senki nem tesz fel kérdéseket. Így megy ez emberemlékezet óta, és így folyik majd tovább azután is, hogy az ilanori bárd emléke feledésbe merül, hisz nincs igazibb halhatatlanság a világon, mint a vagabund testvériségeké. S ha vezetőjük ereiben ráadásul gorviki vér csörgedezik... Gorduin ráébredt, hogy az elkövetkező percekben éppoly óvatosnak kell lennie, amilyen az Elátkozott Vidék vadonjában, a vinali ütközet viharában, vagy épp egy fertályórával korábban, a yamm-haikan tanyáján volt.

- A Narvál a sérüléseinkről kérdez, uram - tolmácsolta a zászlójeleket az öreg tengerész. - Azt tudakolja, nem szorulunk-e vontatásra, és embereket ajánl a vásznak kezeléséhez, ha magunkban nem boldogulnánk.

- Ügyes - dünnyögte Gorduin. - Közöljétek velük, hogy a vitorlázatunk megfelelő, képesek vagyunk tartani az irányt, a szükséges javításokat pedig az öbölben fogjuk elvégezni. Hívjátok fel a figyelmüket, hogy narvani felségvizeken járunk, és utaljatok arra is, hogy a kormánymű állapota miatt nem garantálhatjuk a biztonságukat, ha közelebb jönnek!

A kijelölt matróz összeszorított szájjal, merev karral dolgozott, a szürke ég alatt sárga, kék és vörös színfoltok villantak fel. A bárd megpillantotta a második holdat a nyugati horizont felett: rég sarlóvá keskenyedett, fényét is elvesztette, a vizeknek azonban változatlanul parancsolt, és Gorduin tudta, hogy lassan, de biztosan lecsupaszítja a hullámtörőt, s hogy a cápafogakként meredező szirtek csakhamar elzárják az öbölbe tartó, vagy onnét kifelé igyekvő hajók útját.

- A Narvát még mindig közeledik - jelentette az öreg. - Sichetti kapitány látni kívánja a hősöket, akik... harcra kényszerítették a legendák szörnyét, és némi segítséggel... legyőzték őt.

Gorduin beleborzongott az égből alázúduló tűz, az átszakadó rekeszfalók emlékébe.Te kurafi - mormolta. - Hát sosem adod fel?A történtek után nem szándékozott levonulni a fedélzetről, és gyanította, hogy a nevét sem lesz

képes eltagadni, ha kérdezik. Ugyan miért tenné? Sichetti nem a barátja, nem a jótevője, ha azonosítja is, semmire nem kényszerítheti. Végigjátssza a komédiát, aztán megszabadul az egésztől, lemossa magáról az első fogadóban a vérrel és a verítékkel együtt -- a Csodaművesek aligha merészkednek utána a zátonyokon túlra, hogy majd' százéves tartozás miatt. .

Ennek ellenére aggasztotta az ügy, és míg a túloldalra figyelt, elmulasztotta a város feltűnését. A matrózok kiáltozására fordult hátra, hogy szemügyre vegye az öblön túl szürkéllő házrengeteget, a tetők fölé magasló tornyokat és kupolákat, a vízzel elöntött utcák felett átívelő hidakat - és az volt az első gondolata, hogy a mulatság híréhez tisztább, levegősebb, és főként vidámabb helyszín illenék. Kísértést érzett, hogy felnyissa harmadik szemét, ereje azonban úgy megfogyatkozott, hogy inkább letett róla; lesz ideje szörnyülködni és gyönyörködni bőven, mihelyt az utazás véget ér.

- Sichetti kapitány a nevedet kérdi, uram - szólt a barázdált képű tengerész, s a szkogg tatja felé mutatott, ahol egy őszülő sörényű, borvörös ujjasú alak dacolt a széllel és a hullámveréssel. - Kívánod, hogy válaszoljunk neki? Gorduin kisöpörte homlokából a nedves hajtincseket, és lerángatta baljáról a kesztyűt. Hogy a jobbjáról hová tűnt, elképzelni sem tudta: éppúgy heverhetett a fedélközben; ahogy a yamm-haikan briggjének roncsában, útban a tengerfenék felé.

- Közöljétek a piócával, hogy az erioni falka tagja, Tier Nan Gorduin tisztelteti, és további jó utat kíván neki. - A bárd körülpillantott. - Hol késnek azok az átkozott narvani hajók?

A szkogg nyíllövésnyire megközelítette a karavelt. Az ilanori tisztán látta a kötelekkel bajlódók izmainak feszülését, a fényreflexeket a mellvédhez gyűlt férfiak pengéin, és látta a tengeri unikornist formázó orrdíszt is, melyről oly sokat hallott, s mely gyakorta jelent meg gyermekkora álmaiban.

Tűzcsóva söpör végig egy horgonyon álló karakka fedélzetén. A kötelek és a vitorlák sercegve égnek, lángköntösbe öltözött alakok hullanak a magasból, akár az égholton koronként átcikázó, népek végzetét hírlelő üstökösök. A második csóva a tatfedélzetet tarolja le, a harmadik a palánk felett elcikázva

39

Wayne Chapman Karnevál I.egy még sértetlen karakka vásznaiba mar. Az ilanori harcos, Gorduin apja meggyőződik arról, hogy a tömlők üresek, aztán kivonja kardját, és választottja felé indul a vadkanfejes címert viselő toroniak sorfalán át. Egyetlen penge sem éri el, egyetlen nyílvessző sem árthat neki: célhoz ér, kacag, tépett köpönyege sólyomszárnyként csapkod mögötte.

- Őrült vagy - suttogja a lány, Gorduin anyja, akinek arca éppoly keskeny, hajzuhataga éppoly fakó, mint a deszkákon heverő elesetteké. - Mit művelsz?

- Elviszlek innét.Összefogóznak a lángok leheletétől forró, pernyét sodró szélben. A pusztulás füstfellege körül

járművek rajzanak - hadihajó nem akad köztük. A legmerészebb - egy szkogg - parancsnoki hídján szikár férfi áll, és kék sipkáját lengetve átkiált:

- Ahoj, űzött szerelmesek! Mérsékelt árakkal, puha derékaljjal és fűszeres borral vár benneteket a Narvál, Talavra nagyszívű kapitányának tulajdona! A kikötő e percben még nyitva áll. Éljünk az alkalommal, és távozzunk együtt - ez a legkevesebb, amit a jövőnkért tehetünk!

Az északi kardforgató a mellvédre szökken. Választottjának keskeny ujjai hűvösen simulnak a tenyerébe. A Narvál közeledik, pedig a pusztuló karakka lángjai mind magasabbra csapnak, s míg perzselten hull alá a Lyalmur-lobogó, az ilanori és társnője felé tucatjával nyúlnak a segítő kezek.

- Ugorj! - kiáltja a férfi.És a lány engedelmeskedik.Gorduin felrezzent, a szkoggra bámult. A kör bezárult, ez volt a végpont, az elszámolás ideje -

akkor és ott, Narvan partjaitól fél mérföldnyire legalábbis így rémlett, és a bárd némán átkozta Kalidart, amiért az tudtán és akaratán kívül egy haramia irgalmára bízta őt.

Rágódj csak rajtam, Csodaműves, gondolta, ahogy a szállongó vízpor függönyén át farkasszemet nézett a falavraival. És bár nem vagyok épp közkedvelt odafent, adják az istenek, hogy torkodon akadjon a falat!

40

Wayne Chapman Karnevál I.

12.

Briar Sichetti, a nagy Ramando fia, Talavra és a Narvál kapitánya merev arccal figyelte a zász-lójeleket. Alárendeltjei ámultak volna, ha megsejtik, micsoda bizonytalanság gyötri - bizonytalanság, mely a kalandozó neve láttán félelembe csapott át, és egész testét megborzongatta.

Sichetti - mint á legtöbb Csodaműves - praktikus szempontok alapján választotta istenét, és döntése mellett tűzön-vizen át kitartott, noha a politika alkalmanként mást követelt volna tőle. Felújíttatta a város és a fok ódon Antoh-templomait, kövenként hordatta el a kalózok emelte bálványszentélyeket, fogcsikorgató türelemmel viseltetett a kyr panteon azon halhatatlanjai iránt, akik finoman szólva nem élvezték az ifjabb civilizációk rokonszenvét - saját imái azonban kölyökkora óta Noirhoz, az álmok urához szóltak, aki a jövőbelátás ígéretével kecsegtette, s akiben az eltelt évtizedek során egyetlenegyszer sem kellett csalódnia. Az éji sugallatok lehetséges jövők sokaságát tárták elé, neki csupán választania kellett közülük, s ugyanolyan makacssággal követnie a lassanként megvilágosodó utat, ahogyan hitéhez ragaszkodott valaha az atyai pofonok viharában - Ramando haláláig vallotta, hogy egy tengermelléki nép urának tengeristen dukál, és az erőszaktói sem riadt vissza, hogy érvényesítse akaratát. Briar csendesen 'túrt, mert álmai megmutatták neki mindazon holnapokat, melyekben engedett az öregnek: azt, amelyikben tüzes tekintetű déli szajhát vett feleségül, akinek szájával még az ágyban is Pyarron szólt hozzá; azt, amelyikben nem boldogult többé a Vizek Úrnőjének papjai nélkül, s végül a Karnelian família csatlósává vált; azt, amelyikben a nagykirály és a császár csapatai győzedelmeskedtek a Szövetség erőin, majd egész flottát küldtek Talavra ellen, és minden lakóját ,kardélre hányták. Az álmok megértették vele, hogy semlegességét minden körülmények közt meg kell őriznie, s hogy ennek érdekében messzebbre kell látnia a többieknél - ezért vett maga mellé közrendű leányt, ezért érte be Antoh hatalma helyett Noir álmaival, és nem átkozta választását akkor sem, mikor asszonyát Tharr akaratából elragadta a halál: volt ideje belenyugodni a megmásíthatatlanba, abba, hogy a boldogság minden további esztendejéért függetlenségének egy-egy darabja volna az ár.

Most, a Narvál parancsnoki hídján állva csak két lehetséges jövőt látott maga előtt. Mindkettőben szembekerült a kalandozóval, akinek vére az ő vérének köszönhette életét, és míg az egyikben sikerült megalkudnia vele, a másikban eleven fémből vert penge járta át a szívét, s minden további holnap üvöltő lángviharba veszett. Noir elétárt persze egy harmadik lehetőséget is, azt, melyben lemondott a zsákmányról, és dolgavégezetlenül tért haza, ám ez csak arra volt jó, hogy eredeti elhatározását meg-erősítse: tudta, hogy a kudarc Lai-Felip pozícióját erősítené, hogy a hülye vakarcs még az idén megpróbálkozna a hatalomátvétellel, neki pedig meg kéne ölnie, mielőtt a fejébe verhetné, mennyire szereti őt.

- Tier Nan Gorduin - ámuldozott a mellette álló fiú. Csak nem az a Gorduin, akit a dwoonok Sum Yalorisszal tüntettek ki, és aki a Zászlóháború alatt...?

- Személyesen. Nincs olyan ostoba szélhámos, aki elbitorolná a nevét: ahhoz túl számosak a csodálói és az ellenségei. Veszedelmes alak, aki a világ majd' minden harcmezején megfordult már, és aki hasonlóan veszedelmes alakok barátságával dicsekedhet.

Lai-Felip elhúzta a száját.- Tényleg tartasz tőle, vagy a képzeletem játszik velem?A sárgaszemű férfi nem vette fel a kesztyűt, és álságos nyugalmából sem zökkent ki; megérezte,

hogy ez a pimaszság a lehetséges jövendők soron következő elágazását jelzi. Figyelte a karavel előfedélzetén álló kalandozót, akinek fehér inge ki-kivillant tépett ujjasa alól, és aki híréhez képest szemérmetlenül fiatalnak látszott, aztán, ahogy bizonyságot nyert a változásról, a korlátba fogódzott, és ugyanolyan zord képpel fordult embereihez, ahogy álmaiban látta.

- Vitorlákat kurtítani, balfordulóra felkészülni! Eltávolodunk a caedoniaktól, nehogy a szándékainkat félreértelmezzék.

- Félreértelmezzék? - visszhangozta Lai-Felip. - Ugyan kicsodák, apám?- Ők - mormolta Sichetti, és baljával az öböl kijárata felé mutatott.A hercegség három hadihajója ebben a pillanatban bukkant elő a keletnek húzódó földnyelv mögül.

41

Wayne Chapman Karnevál I.

13.

Mire a narvaniak a földnyelvet megkerülve szélhez jutottak, Liu csatlakozott Gorduinhoz a karavel előfedélzetén. Együtt figyelték, ahogy a honi rajt vezető jármű - egy bigand féltucat toldatvitorlát bont ki, és a talavraiakat kötélhossznyira megközelítve fordulóba kezd. Társai követték példáját, bonyolult manőverekre késztették a szkoggot, a bárd azonban megérezte, hogy a játék ezúttal nem vérre megy; nem bevezeti, pótolja csupán a küzdelmet, melybe egyik fél sem szándékszik belebocsátkozni. A hadihajók feltűnésekor a Narvál kurtított vásznain, balra fordult, és újabb zászlójeleket adott le a karavelt közrefogó bigandoknak. Gorduin látta a narvani tűzköpők fémtorkában kilobbanó őrlángokat, hallotta a fegyvere-seket nyugalomra intő altisztek kiáltásait - és összerezzent a roppanásra, ahogy az első csapóhíd rögzítőkarmai a mellvédbe martak. Árnyék borult a világra, futó léptek dobbantak a deszkákon: a közép- és az előfedélzet bíbor ujjasú, csillogó láncingű katonákkal telt meg, akik öltözékük és fegyverzetük dacára alig emlékeztettek tatbástyán szorongó, megviselt társaikra.

- Hányan maradtatok? - mordult Liura egy fiatal tiszt. Látható könnyebbséget szerzett neki, hogy egy vele egyivásúhoz szólhat; s nem vette észre a hátára szíjazott kardokat. - Hányan szorulnak ápolásra közületek?

- A tengerészeket kérdezd - mosolygott udvariasan a niarei. - A mester és én még álljuk a sarat.- Mester? Ki az ördögről beszélsz?- Rólam - mormolta Gorduin, noha tudta, hogy jelenlegi állapotában inkább útonállóra emlékeztet. -

A fedélközben sok sebesültet és halottat találsz. Egy pap is akad kőztük. Bánjatok vele olyan tisztességgel, mintha a sajátotok volna; a segítsége nélkül sosem jutottunk volna el idáig.

Bár halkan beszélt, a fiatal tiszt önkéntelenül hátralépett: megérintette és megborzongatta az idegenből áradó fenyegetés. Egyik emberének ütközött, leteremtette, aztán összeszedte magát, és szemügyre vette a sötét hajú, tépett öltözetű férfit. Rácsodálkozott az arca bal felén húzódó, a száj sarkát érintő sebhelyre, a széles fegyverövre; a különös, keresztvas nélküli pengére - és rádöbbent; hogy akit a vágott szemű kölyök mesterként tisztel, csakis kalandozó - más szavakkal veszedelmes gyilkos lehet.

- Ki vagy, uram?- Az őrparancsnok barátja - felelte Gorduin. - Utas voltam ezen a hajón a... a tanítványommal

együtt, mikor a tengeri ördög briggjei nekünk támadtak.A narvani fegyelmezni próbálta vonásait, tekintetéből azonban csak úgy sütött az iszonyat.- Yamm-haikan! Tehát nem tévedtek a papjaink...! Körülpillantott, hátha akad egy feljebbvalója a

közelben, aztán ismét az ilanorihoz fordult. - Hogyan sikerült megszabadulnotok az átkozottól?Gorduin egy intéssel csendet parancsolt Liunak; tudta, hogy elkövetkező napjaik nyugalmát

kockáztatná az őszinte válasszal.- A talavraiak idejében érkeztek - mondta. - Biztosra veszem, hogy a Csodaműves kapitány

számlalevelében részletesen beszámol majd a történtekről, és szerét ejti a költségek felsorolásának is.A fiatal tiszt mellett újabb alak jelent meg: feketére edzett lemezpáncélt viselő, hideg tekintetű,

horgas orrú nemesember.- Az úrasszony...?- Biztonságban van - közölte a bárd, akinek kezdett elege lenni a kérdésekből. - És nem kell

aggódnotok az arany miatt sem; a kalózok és az élőholtak főleg velünk foglalkoztak, a kutatásra később kerítettek volna sort.

A vértes tiszt szeme nagyot villant. - Mit tudsz az aranyról?- Sárga - sóhajtott Gorduin. - És mint általában, most is egy rakás nyomorult pusztult el miatta.- Te senkiházi! Van fogalmad róla, kivel beszélsz? Az öreg tengerész közelebb lépett, hogy

lecsillapítsa a kedélyeket, a vértes tiszt azonban félrelökte; készült a küzdelemre, és nem akart beletörődni, hogy .ezúttal későn érkezett. Liu a bárdra sandított, majd oldalt lépett, bal lába támasztékot keresett a fedélzeten. A fiatal narvani csak most vette észre nála a lakkfa hüvelyű kardokat. Felszisszent, és több se kellett, hogy a nemesember a fegyveréhez kapjon - a helyzet olyan ismerős, a végkimenetel oly nyilvánvaló volt, hogy Gorduin már-már

felkacagott; bizonyára meg is teszi, ha a fájdalom-hiéna egy percre félbehagyja munkáját sebesült lábán.

42

Wayne Chapman Karnevál I.- Elnézést kérsz, jöttment - sziszegte a vértes. - Féltérdre ereszkedsz, úgy esdekelsz a

bocsánatomért, különben...A katonák soraiban zavar támadt: mintha álló búzában tört volna utat egy forgószél portölcsére.

Kalidar közeledett, vállal-könyökkel taszigálta félre a bámészkodókat, s mintha csak véletlenül történne, nekitántorodott a bajkeverő tisztnek. Bár a kezét sem emelte fel, a vértes szemei elkerekedtek; levegő után kapkodva ő maga zuhant térdre, és kétrét görnyedt az ágyékát szaggató fájdalomtól.

- Maradj így, kandúr - intette a korg. - Bármit érzel most, egy fertályóra múlva hálás leszel érte!- Parancsnok - suttogta a fiatalember. - Remélni sem mertük, hogy...- Tudom én, mit reméltetek: hogy a halakkal vacsorázom, mielőtt a béremért jelentkeznék. Ezt a

szívességet nem teszem meg nektek. - Kalidar vállon ragadta a bárdot, és távolabb vonszolta a csődülettől. - Uralkodj magadon, igric, az istenekre kérlek! Párbajt akarsz a fél narvani hadsereggel? Mostanáig kellett győzködnöm a hercegnét arról, hogy derék fickó vagy, aki nem puszta kedvtelésből, hanem holmiféle erkölcsök nevében mondott ellent neki. - Savószín szemét elsötétítette az aggodalom. - Ő meg a férje igazi nagykutyának számít errefelé. Ezek itt az ő felségvizeik, a város az ő városuk, az arany az ő aranyuk, ráadásul egy rakás pénzzel tartoznak nekem; semmi kedvem ezt a vagyont épp miattad kockára tenni!

Gorduin szánalom nélkül nézte, ahogy övéi eltámogatják a vasba öltözött tisztet.- Eldöntötte már a némber, felköttet vagy lenyakaztat azért, amit érte meg az aranyáért tettem?Kalidar fújt egyet.- Csak vigyázz! Sokkal veszedelmesebb annál, amilyennek látszik, és lelkifurdalás nélkül a halálba

küld bárkit, ha az érdekei úgy kívánják.- Észrevettem. - A bárd a tatbástya felé sandított, ahol hangyamód nyüzsögtek a bíbor ujjasú

katonák. - Az ígéreteit betartja legalább?- Bár tudnám! - sóhajtott Kalidar. Tekintetével a szkoggot kereste; és felnevetett, mikor rátalált. -

Hát a Csodaművesek? A finom modorod riasztotta el őket, vagy a narvani ármádia?- Döntsd el magad. A legvalószínűbb, hogy rájöttek végre: nem is létezik az az átkozott arany.- Pedig létezik - dünnyögte a korg. - Ott voltam Giuste Navidában, ahová a karaván érkezett.

Magam vizsgáltam át a hajót egy falkára való aszisz mérnökkel, akik végül megállapították, hogy alkalmas a feladatra. Furcsállottam, hogy a hercegné nem a raktér, hanem a járgányok és a szivattyúk megerősítését rendelte el, de nem kérdezősködtem, sőt, még meg is könnyebbültem, mikor a munka végeztével elmart minket a dokkok közeléből: csak a jutalomra vágytam, a titkára nem. Egy darabig azt hittem, fedélközi rácsot, kötélcsigát és más effélét öntetett az aranyából, később azt, hogy valami bűbájossággal a mészhez keverte; míg a hordókkal vacakoltunk, minden percben vártam, hogy közbelépjen - és mikor semmi sem történt, rájöttem, egyáltalán nem ismerem őt.

Gorduin csíkokra tépte bal ingujját, és kötést rögtönzött belőle a szigonytépte sebre.- Ki vele, hová rejtették?- Gyaníthattam volna - görgette tovább a gondolatot Kalidar. - Már Ichanasban, ahol a kapitány sót

és homokot rakatott ki, mert nyugtalanította a merülésünk. "Mélyebben ülünk a kelleténél", így mondta. Később, mikor azt javasoltad, tegyünk próbát a hullámtörővel, a hercegné pedig elutasított, kezdett derengeni a dolog, de nem vesztegethettem az időt töprengéssel. - A lába elé nézett, mintha keresztül akarna látni a kátrányos deszkák rétegein, le a karavel gerincéig, melyet nemzedékek óta védelmeztek eredményesen a mágikus rúnajelek.

- Itt van, igric - dünnyögte. - Itt, a talpunk alatt. Giuste Navidától vonszoljuk magunkkal a tőkesúlyhoz erősítve. Régi trükk, használták már a kyrek idejében is, de mostanság inkább a déli tengereken dívik. A yamm-haikail jobban járt volna, ha kalózok helyett sellőket fogad, vagy épp ő maga száll le a kincsért; jobban járt volna, ha...

Gorduin lassan ingatta szédülő fejét.- Szóval ezért kellett a zátonyokon kívül maradnunk? Ezért kellett még egy tucat embernek

nyomorultul elpusztulnia?- Tudom, mit érzel. Azért jöttem, hogy tőlem tudd meg, és ne a macskaszemű szukától; azért, hogy

észhez térítselek, mielőtt a színe elé járulsz.

43

Wayne Chapman Karnevál I.- A színe elé? - Gorduin szorosra húzta az utolsó bogot, és felszisszent fájdalmában. Ezt a

restségemért. - Tévedsz, barátom: sem őrzője, sem gyóntatója nem vagyok, és eszem ágában sincs a módszereiről vagy bármi másról társalogni vele.

- Pedig meg kell tenned - sóhajtott a korg. - Így akarja, és a helyedben nem dacolnék az akaratával: ha feldühíted, még eltilt a partraszállástól.

- Hát ez remek. Van felhatalmazásod arra is, hogy vasra veress, ha ellenállok?- Akad - bólintott Kalidar -, de remélem, nem lesz szükség rá. - Halkabbra fogta a hangját. - Nagy

pénzt sejtek a dologban, és azt akarom, hogy jó szívvel gondolj rám, világos?A bárd felsóhajtott, és Liu felé pillantott, akit változatlanul gyűrűbe fogtak, kérdésekkel ostromoltak

a narvani katonák. Eszébe jutott, hogy mesteri minőségében felelősséggel tartozik érte, hogy nincs joga egyik veszedelemből a másikba sodorni - igazán megérdemel köztük egy kis pihenést is.

- Legyen - mormolta, s ahogy a kesehajú zsoldos vállára támaszkodva a hercegné lakosztálya felé indult, eszébe ötlött: Ezt pedig a bűneimért.

A kötélzet mostanra pihent matrózokkal népesült be, akik üdvrivalgással köszöntötték kimerülten elvánszorgó sorstársaikat, majd elnémultak a fedélközből kihordott áldozatok láttán. A fiatal Arel-pap tetemét katonák adták kézről-kézre, s vászonba göngyölték, hogy a bigandra vigyék. Szent szimbólumáról az elsőként érkezett narvani tiszt törölte le a vért, azután ráhajlította a merevedő ujjakat, és sóhajtva nézett a menet után. Gyanította, napokba telik majd, míg ruhájából kiszellőzik a rothadó hínár bűze, mely - akár a feketébe öltözött; sebhelyes képű férfi pillantása - különös balsejtelemmel töltötte el. Könnyebbséget keresve a part felé nézett, elgyönyörködött az öböl bejáratát vigyázó szárnyas angyalszobrokban, aztán keletnek, az erősödő ragyogásba bámult: a nap mind magasabbra hágott az égen, s mintha a nincstelenek imáira felelt volna, bőven juttatott nekik az égiek aranyából.

A karavel átvágott kötelei helyén újak feszültek, sorra bomlottak ki az eddig használatlan vitorlák, és a herceg mérnökei működésbe hozták a járgányokat is, hogy vízvonalig emeljék a becses rakományt, mielőtt a raj áthalad a hullámtörő felett. A fiatal narvani teleszívta tüdejét a friss, sós levegővel, majd azt a csinos fehércselédet kezdte figyelni, aki sápadtan, bátorítást várva fogódzott a tatbástya korlátjába - és arra gondolt, hogy ennek a pocsékul indult napnak a folytatása lehet akár kellemes is.

A lázasan dolgozó matrózok, bámészkodó fegyveresek közül kevesen vesztegettek egy-egy pillantásnál többet a Narválra, mely kitérő manővereit bevégezve ismét szélirányba állt, és a hadihajók fedezte karavel példáját követve Narvan kikötője felé fordította orrát:

44

Wayne Chapman Karnevál I.

14.

Bár a katonák minden ajtót, minden ablakot sarkig tártak, a tatbástya folyosóján változatlanul ott érzett a vér és félelem szaga. A tisztogatást vezénylő hadnagy Gorduin közeledtére megálljt parancsolt embereinek; és borzongva mérte végig a sötét hajú kalandozót, aki a túlélők állítása szerint tíz férfi helyett harcolt, és fegyverként használta még az égzengést is. Ami napvilágnál babonás fecsegésnek hangzott, idebent, a lámpások gyér fényét tükröző, nedvesen csillogó` falak közt cáfolhatatlan igazsággá vált; a hadnagy nyelt egyet, és minden bátorságát összeszedve fordult az istentelen erőkkel bíró jövevényhez:

- A nagyasszony a szállásán vár, uram. Remélem, méltóképp megjutalmaz szolgálataidért, és hogy a parton módunkban áll majd...

- Köszönöm - dünnyögte a bárd. A folyosóra vonszolt, ponyvával félig takart saroglyán ismerős arcokat pillantott meg: az erv komornák, a gyönyörűséges ragadozók hevertek ott, akik meglepő módon ellágyultak a karjaiban, és elalvás előtt haonwelli gyermekéveikről meséltek neki: Emlékezett a pillanatra, mikor rájuk talált odabent, s megint erőt vett rajta a keserűség a fiatalabb hátán vöröslő seb láttán; arra gondolt, hogy az égiek nem érdem szerint osztják a harcoshoz illő halált.

A főrangú személy kabinjának ajtajából csak a sarokvasak maradtak épen; Gorduin ezek egyikéhez koccantotta tőre keresztvasát, ahogy a folyosó végére ért. A csendülésre a tattükör bezúzott ablaksoránál álló nő felszegte fejét, s elbocsátólag intett a rést vigyázó, törmelék közt tallózó fegyvereseknek.

- Lépj közelebb, kalandozó - mondta, s fázósan húzta fel vállait a rekeszfalak közt síró szélben. - Keress helyet magadnak, ha tetszik, és fogyassz az enciánból, amit az asztalon találsz; köpenyt is hozathatok, mielőtt egészen átfagynál.

- Megtisztelsz, merice - sóhajtott Gorduin, aki a történtek után nem efféle fogadtatásra számított. - Örömömre szolgál, hogy jó egészségben láthatlak viszont.

- Gúnyolódsz - állapította meg az asszony. Cetprém bundája ezüstszürke volt, macskaszemei obszidiánkövekként csillogtak sápadt arcában. - Törvények felett állónak, legyőzhetetlennek hiszed magad, mint a többi világjáró... - Az asztalhoz lépett, beleszagolt ónfödeles poharába, és elmosolyodott. - Nem említette a parancsnok, hogy reggelenként embervért iszom?

- Célzott rá.- Hozzátette-e, hogy annak, aki a partjainkra lép, illik a mi szabályaink szerint játszania?- Kalidar alapos fickó - mondta Gorduin. - Nem az a fajta, aki megfeledkezik a részletekről.- A megmenekülését mégis neked köszönheti. - A hercegné kortyolt a szeszből. - Sokat

köszönhetünk neked valamennyien, és mert a bátorság mindig előbbrevaló volt az udvariasságnál, kemény szavak helyett jutalmat, fenyegetés helyett őszinteséget érdemelsz. - A bárd felé nyújtotta a másik poharat. - Elfogadod az italt a kezemből?

Hangja oly különös, gesztusa oly emberi volt, hogy Gorduin nem ellenkezett: átvette és megízlelte az adagját, hagyta, hogy az encián melege szétáradjon tagjaiban.

- Azt gondolod, gyilkos vagyok - folytatta az asszony. - Érzéketlen fenevad, akit csak az aranya érdekel, aki nem kéri, hanem megköveteli mások, a közrendűek, a fegyverforgatók áldozatát. Azt hiszed, szabadon dönthetek, hogy az északi koronás fők módszere helyett a magam örömére választottam ezt... de igazában semmit sem tudsz rólunk. A család... - tekintete elkalandozott a bárd válla felett - ...a családom a Délvidékről települt át az utolsó shadleki boszorkányüldözés idején. Emberöltők óta harcolunk az előítéletekkel, szomszédaink ellenséges közönyével, a mendemondákkal és gyanúsításokkal, melyek nem csak a mi életünket keserítik meg, de az egyszerű városlakókét is pokollá teszik. Az itteniek éppúgy sátánimádókat látnak bennünk, mint a gorvikiakban, akik a századelő óta lakják Abaszisz tengermelléki tartományait - pedig nem bűnözők és csempészek vagyunk, hanem shadpni nemesek, akiknek ősei a Fekete Határon és Corma-Dina szigetein verekedtek az Egyetlenért, és akiket csak hitszegő mesterkedés tudott hazájukból eltávolítani. Fóliánsainkban megtalálod hányattatásunk történetét: a tíz évig tartó vándorlásét Ibarán és Sheralanon át, a harcét, melyet obasz kalózokkal, nomád portyázókkal vívtunk, míg megszereztük tőlük a várost és a környező vidéket. - Keserűen felkacagott. - A Teremtés művéből egy ingoványra épült romhalmaz és pár száz hold terméketlen föld jutott nekünk. Sokat áldoztunk azért, hogy Narvan visszanyerje régi fényét, hogy az legyen megint, ami hajdanán, a crantai beözönlés előtt volt: az

45

Wayne Chapman Karnevál I.áhitat és a mulatság hona a víz és a föld, a ma és a tegnap határmezsgyéjén. Hogy célunkat elérhessük, harcosokból alkuszok, a hit védelmezőiből kalmárok lettünk, s ahogy gyarapodtunk, úgy kérgesedett a lelkünk; hogy kiállhassuk a temérdek megaláztatást. Nem csak az élelemért, nem csak az építőanyagért és a szerszámokért, a nyugalomért is arannyal kellett fizetnünk. Az első félszáz évben csak hajótöröttek és kóborlók vetődtek ide a Maszkok Ünnepén, Domvik azonban kegyes volt hozzánk: megengedte, hogy vendégeink hosszú életet éljenek, messzi országokba látogassanak, és mindenüvé elvigyék a narvani karnevál hírét. Manapság éppúgy jönnek egyszerű lelkek, mint hősök, szibillák és uralkodók; néhány esztendeje Yllinor királya is megfordult nálunk, s mint mondják, igen elégedetten távozott. A hercegné odaintette egyik emberét, vaskos posztóköpenyt vett át tőle, és Gorduinnak hajította. - Öltözz fel, kalandozó! A szél hideg, a sebed mély, nekem pedig még szükségem van rád.

A bárd csak a köpeny melegében lelte örömét, a célzásban nem.- Kalidar túlzott. Nincs komoly bajom. - Beéred két nap pihenővel?- Igen.- Ezt örömmel hallom. - Az asszony két kézre fogta poharát, a part felé nézett. - És örülök annak is,

hogy velünk utaztál. Az arany... a mulatságokból származó bevétel az életet jelenti Narvan számára; a Manifesztáció ébredése óta nem volt egyetlen nyugodt napunk, egyetlen nyugodt éjszakánk sem: Mikor az amundok átkeltek a

Shibarán, a dzsad bankházak többé nem garantálták a letétek biztonságát. A herceg maga akart délre utazni, de bizonyos okok miatt... végül én vágtam neki. Az év elején még száz embernek parancsoltam. A sivatag peremétől Erionig harmincheten vesztek oda közülük. A maradékot az ifini bandák tizedelték meg, az utolsó tiszt a Vadvízbe fulladt Lammun mellett - ha össze nem akadunk a barbárral, legfeljebb a hírünk jut el Giusta Navidáig. Kerülnünk kellett a feltűnést, ezért nem béreltem ki az egész haj ót; reméltem, hogy a kalózok a hercegi bigándot követik majd, mely előttünk futott ki Caedon felé. Nem számoltam a tengeri ördöggel, és... - megint mosolygott - ...nem számoltam veled.

Gorduin nyelt egyet. Zavarta a hullámverés, a falakból, a padlóból áradó vérszag, az asszony hangjában lappangó feszültség. Igazat beszélt, tónusa azonban hamis volt, fenyegető, akár a táncmuzsika, melybe dobpergés vegyül; a bárd biztosra vette, hogy akar valamit, és hogy mindannak, amit ad, sokszorosan megkéri majd az árát.

- Egymagában senki sem győzhet; merice. A katonák és a tengerészek...- Tudom, tudom - intett türelmetlenül a hercegné. Megkapják a járandóságukat, szót se többet róluk.

hagyd el a hősi pózt, és figyelj: egy fertályóra alatt temérdek pénzt kerestél, de most még többet ajánlok neked.

- Többet?- Én beszélek-- mondta az asszony. Most csakugyan félelmetesnek látszott; Gorduin meglepetten

látta macskaszemeiben a gyilkos villanást. -Amit hallasz, köztünk marad. Mielőtt választ adsz, gondosan mérlegelsz minden tényezőt, és nem felejted el, amit a barbártól hallottál: veszedelmes lehet csalódást okozni nekem. - Megkerülte az asztalt, és mély lélegzetet vett, mintha nehezére esne visszazökkenni a nemesenszületett hölgy szerepébe. - Amit Narvan felemelkedéséről mondtam, része csak a teljes igazságnak. A dinasztia számos áldozatot hozott a városért, tekintélyes vagyonra tett szert, ám vele együtt gyarapodtak azok a családok is, melyek nemesi címet és kiváltságokat kaptak szolgálataik jutalmául. Egyik-másik déli eredetű, akár mi magunk, az asziszok, a lupárok és a dolaminok azonban többségben vannak, és a századok multával mind vadabb gyűlölettel tekintenek, ránk.

Kétségbe vonják érdemeinket Narvan felvirágoztatásában, a nyavalyák visszaszorításában, a védelmi rendszere kiépítésében - gyakorta hangoztatják, hogy bármit tettünk, jövevények maradunk, és hogy negyedkori bálványaik parancsára maga a föld fordul majd ellenünk, és halált hoz ránk, míg el nem hagyjuk ezeket a partokat. A bárdra pillantott. - Mit tudsz a negyedkori bálványokról, kalandozó?

- Keveset. Cranta istenei együtt pusztultak a hozzájuk könyörgő eszelősökkel, a nomádok védszellemei keletre húzódtak a kyr áradat elől, a sötét népek démonai pedig már akkor sem mutatkozhattak büntetlenül a napvilágon. Az a família, mely ősi sámánnemzetségek leszármazottjának vallja magát, nem tisztes polgárokból, hanem szélhámosokból áll, akik...

- Mi is így gondoljuk - bólintott a hercegné. - Elég ideje élünk Domvik fényében ahhoz, hogy elutasítsuk a babonaságot. Tagadjuk a rúnakövek és a rontások hatalmát, nem hisszük, hogy a dinasztiát ért tragédiák hátterében természetfeletti erők állnak. - Ajka megremegett. - Igen, történtek tragédiák.

46

Wayne Chapman Karnevál I.Másfél évszázad alatt tucatnyi alkalommal. Az egyszerű lelkek átkot emlegetnek, beteljesült jóslatról, isteni rendelésről, szörnyű vétkekről zagyválnak, ám ez mit sem változtat a lényegen: családunk főága szabályos időközönként elveszíti elsőszülöttjét, egy ártatlan gyermeket, akit sem a fegyverek, sem a mágia ereje nem képes gyilkosaitól megvédelmezni. A halál mindig más módon érkezik, és mikor odébbáll, hiába keressük a tetthelyen a bűnös - vagy bűnösök nyomát: sosem maradnak utánuk földrögök, sárfoltok, vércseppek vagy pengeszilánkok. Próbálkoztunk ajtókkal, melyek csak beavatottak érintésére nyílnak, próbálkoztunk testőrökkel, akik mindenkinél jobban értették a mesterségüket; és próbálkoztunk az Egyetlen igéivel is, hasztalan. Akik a csapás éjjelén az elsőszülött mellett maradnak, együtt pusztulnak vele - így veszett oda a jelenlegi herceg anyja is, aki testével védte férjem bátyját a dinasztia ellenségeitől. - Az asszony felszegte állát. Kegyetlen játék, nemde, kalandozó?

- Kegyetlen - mormolta Gorduin. - Kérdőre vontátok azokat, akik a legtöbb hasznot húzzák belőle?- Megtettük. Éveken, évtizedeken, nemzedékeken át figyeltettük a gyanúba került családok

vezetőinek minden lépését, szerét ejtettük, hogy bepillanthassunk üzleti könyveikbe, és nem feledkeztünk meg az elméjükről sem. Emberöltőkön át tartó munkával kizártuk azokat, akiknek biztosan nincs közük a gyalázathoz, a lehetséges jelöltek névsora azonban még mindig túl hosszú, és mi mostanáig nem vállalhattuk egy tévedés... és az azt követő vérontás gyalázatát. - A hercegné fel s alá járt a puszta falak között, bundájának szegélye minden fordulatra csörgőkígyónesszel simított végig a padlón. - Mióta tudom, hogy a következő elsőszülöttet nekem kell elveszítenem, készülök a küzdelemre. Bármilyen nehezemre esett, megismerkedtem az összes korábbi gyilkosság részleteivel. Ismerem az óvintézkedéseket, melyek nem vezettek eredményre, ismerem a harcmesterek és varázstudók nevét, akik a szolgálatunkban vesztek oda. Mióta az eszemet tudom; azért élek, hogy megtaláljam a magam módszerét - a módszert, ami megóv a csapástól, és talán a tettesekhez is elvezet.

Gorduin megköszörülte a torkát. - Ezek szerint...- A gyilkosságok - folytatta az asszony - a Maszkok Ünnepe alatt történnek: A karnevál harmadik és

negyedik napjának fordulóján, a Csillagok órájában, mihelyt az Éjközép sötétje a világra hull. Annyira iszonyodom ettől az időszaktól, hogy ha csak tehetem, másutt várok az elmúltára; nem bírok ilyenkor sem a férjem, sem a gyermekem szemébe nézni. Ez lehetett az egyik ok, amiért vállaltam az ibarai utat. A másikra, a fontosabbra csak Lammun után döbbentem rá, mikor a barbár a szemem láttára vágta át magát egy sereg aszisz haramián. Mindvégig azt reméltem, találok valakit, embert vagy démont, akivel paktumot köthetek... aki mellém áll, velem küzd a győzelemért. Csodára vártam, bár magamnak sem mertem bevallani - és Domvik, az Ő végtelen irgalmában, megkönyörült rajtam.

A bárd felsóhajtott.- Hiszel a csodákban? - firtatta a hercegné, és nem várta meg a választ. - Hinned kell bennük, hisz

ez a mesterséged!- Nem ilyen egyszerű a dolog. - Mit beszélsz?Gorduin nem mozdult, a szeme sem rezdült. Nyugalom, parancsolt magára. Munkáról van szó, nem

érzelmekről; addig lehetsz eredményes, míg ezt észben tartod.- Nincsenek csodák - mondta halkan -, ahogyan nincsenek tökéletes gyilkosok és tévedhetetlen

kalandozók sem. Eriontól a Fehér-tengerig százával találhatsz olyan alakokat, aki a megfelelő összeg fejében kezeskednek a sikerért - én nem tartozom közéjük.

Az asszony megtorpant, merőn bámult rá az asztal túlfeléről.- Állítsd meg őket - suttogta - Meg kell állítanod! Az arany itt van, egyetlen morzsáját sem

hagytunk a dzsadok kezén. A dinasztia gazdag, és minden esztendővel nő a befolyása - hálája sokat jelenthet a számodra még akkor is, ha királyként tisztelnek a magadfajták közt. Megkapsz minden segítséget. Ellátunk értesülésekkel, bántatlanságot biztosítunk számodra uradalmunk egész területén; hogy sose kelljen tetteid következményeit latolgatnod. Nem várok tőled ígéreteket, csupán annyit, hogy úgy harcolj az elsőszülöttemért; ahogy a tengeri ördög ellen harcoltál. Yaria... nemrég töltötte be a huszonhármat.

Alig látott valamit a nagyvilágból, nem volt alkalma rá, hogy emberhez méltó életet éljen: a gyermekkorát máris elrabolták tőle. Azt akarom, hogy ne gyötörhessék tovább, azt akarom, hogy megvédelmezd azoktól a fenevadaktól, és nem érdekel, hányat gyilkolsz le közben! Előrehajolt,

47

Wayne Chapman Karnevál I.fahéjillatú leheletének heve megérintette Gorduint. - Segíts nekem, kalandozó! Mentsd meg a lányomat, és én a szokásos béred százszorosát, jutalom helyett egész vagyont fizetek neked!

48

Wayne Chapman Karnevál I.

15.

Mire a bárd visszatért a tatfedélzetre, a kikötőt vigyázó angyalszobrok óriásokként magasodtak a karavel fölé. Szárnyaik árnyékában szeszélyesen örvénylett a szél: á sokat tűrt jármű eleven lényként rázkódott össze, ahogy a hullámok féloldalasan terhelt testéhez csapódtak. A raj átsiklott a zátonyok résén, maga mögött hagyta az épp előtűnt sziklatűket, a tajtékzó vizet; a hercegi bigandok egyike már az öbölben járt, körülötte kisebb alkotmányok, barkok, szkúnok rajzottak, a halászok és a városbeliek üdvrivalgása morajként szállt a part hosszában. A sebesült katonák, az ibarai vesszőfutás, a yamm-haikannal vívott csata hősei kicsorbult pengéiket rázták, és teli torokból kiáltoztak - számukra az arany csakugyan életet - s hozzá új életet - jelentett.

- Szóval megmaradtál, igric - vigyorgott a tatbástya oldalát támasztó Kalidar. Mellette Liu várakozott, mint valami nyurga, készséges árny. - Értsem úgy, hogy ezzel a nővel is sikerült szót értened?

- Igen - mormolta Gorduin. - Megállapodtam vele.- És miben, ha szabad kérdeznem?- Hogy kivárom a mulatság végét. Hogy úgy figyelek valakire, mint még soha, és gondoskodom

róla, hogy jövőre is itt lehessen. - Az ilanorinak eszébe ötlött, hogy a hercegné voltaképp jó vásárt csinált: az ígért vagyonért cserébe nem egy, de három kalandozó - két sokat tapasztalt férfi meg egy életveszélyes kölyök - szolgál majd neki. Feltekintett az árbocvégek körül csapongó sirályokra, melyek versenyt rikoltoztak a lidércnyomást átvészelt emberekkel, majd tovarebbentek a vidéken elömlő aranyfényben - és megborzongott, ahogy pillantása a kikötő szárnyas kőszobrainak arcára tévedt.

Az angyalok mosolyogtak, üres szemgödreikbe azonban nem talált utat az égi ragyogás.

49

Wayne Chapman Karnevál I.

MÁSODIKRÉSZ

AZ ENGESZTELHETETLEN

Dreina Tercének derekán, Abaszisztól északkeletre,

városállamokba vezető karavánút mentén

50

Wayne Chapman Karnevál I.

1.

Az Idinal ormai megkövült óriásokként komorlanak a nagykirály és hercegkapitányok birodalmának keleti határán, hűvös árnyékba vonva a Sasta-szorost, melyen át a kereskedők és a vándorok útja vezet, s melynek kijáratát a helybéliek csak a Viharkapuként emlegetik. A hegyi ösvényekről lélegzetelállító látvány tárul a szemlélődő elé: mintha a világot teremtő Nagyok épp itt fáradtak volna bele munkájukba, s ahelyett, hogy újabb vonulatokat gyűrtek volna fel, s körmeikkel vagy karmaikkal újabb völgyeket vájtak volna az engedelmes sziklába, öklük egy-egy csapásával görgetegeket, azokon túl roppant síkságot alkottak, mely északkeleten a Sinemos-, délkeleten a Duaron-öbölig húzódik, s melynek végtelenjét azóta sem tekinti otthonának más a vadakon és a nomádokon kívül. A geográfusok persze más véleményen vannak: állítják, hogy a Nagyok igenis bevégezték művüket, hogy az Onpor, az Idinal és K'Harkad csúcsai a Teremtés hajnalán Ynev második gerinceként követték a Sheral vonulatát, s csak utóbb töredeztek szét, váltak a Kwyn Lior fűtengerének erdős szigeteivé - de hát szerintük a vidéket dúló viharokért sem az istenek, hanem holmiféle felszálló légtömegek a felelősek.

A Sasta-szorosban tanyázó amulettgyártók, áldásosztó szent emberek üzletének sem a viharok, sem az elméletek nem ártottak. Épp ellenkezőleg: a Pyarron szerinti 3697. esztendőben, a Zászlóháborút követő első békeévben valamennyien százados rekordot könyvelhettek el. Jól kerestek a karavánkísérő zsoldosok is, akik azzal kecsegtették megrendelőiket, hogy puszta hírnevük elriasztja az utak mentén leselkedő haramiákat és szörnyetegeket. Ennél könnyebben talán csak az örömlányok jutottak bevételhez: a városállamok fosztogatói sosem merészkedtek idáig megszokott sikátoraikból, a barbár törzsek a Vinalinál elszenvedett vereség után a Keleti-óceán partjáig húzódtak vissza, a legveszedelmesebb bestiák-nak pedig azok a nagymacskák számítottak, melyek a fegyveres csapatoktól jókora távolságban; a lomhán kanyargó Deft folyó mentén kutattak zsákmány után.

Aki mind az áldásosztók, mind a zsoldosok, mind az örömlányok szolgálatait elutasította, és nem pályázott a nagy vadölők babérjaira sem, barátságtalan búcsúszavakra, nyolcheti utazásra, szélre, záporesőre, csillagfényre és semmittevésre készülhetett, mielőtt megpillantotta a messzeségben az első tornyokat, és tábortüze mellett számtalanszor eszébe idézhette Igrain Reval szavait a Geoframia idevágó fejezetéből: "A Kwyn Lior fakókék ege alatt - s még inkább a vidékre boruló határtalan éjben - magunk maradunk gondolatainkkal, s koronként olybá tűnik, a világot sem lakja más szerzet kívülünk..."

A Viharkaputól háromszáz mérföldnyije kezdődött az igazi megpróbáltatás, a Rossz Földek vidéke, melyet századok óta öntöztek sós vízzel a tenger felett születő fellegek. A kontinens bőre itt fakó volt és repedezett, akár egy élőholté, a fű napszítta csontként sárgállott, az itt-ott porladó valódi csontokon baljós futamokat fütyült a szél. Igazi sírkert volt ez, madarak, vadak, esztelen emberek temetője, átszelésére a kereskedőkön kívül csak olyanok vállalkoztak, akik jobban irtóztak a hegymagas hullámoktól, a Kapuk homályától - vagy jó okuk volt rá, hogy se Ifinben, se Abaszisz partmenti városaiban ne mutassák meg arcukat.

Azok a vándorok, akik a Fogadalmak havának hetedik napján, kevéssel szürkület előtt bukkantak fel itt, nem tartoztak egyetlen fenti kategóriába sem. Hirtelen jöttek, mint a viharok - egymás után bukkantak elő a villódzó örvényből, melyet egy mágiahasználó kavart, hogy segítségével rést hasítson a valóság szövedékén, s mely égzengésmorajjal foszlott semmivé a menetet záró nehéz batár mögött. A paták és kerekek felverte por uszályként szállt nyugat felé, a lovasok és a kocsik azonban északkeletnek tartottak: az élen haladó férfi szemei a K'Harkad fölé kúszó vörös hold fényét tükrözték.

Magas volt és szíjas izmú, széles válla, vaskos nyaka olyan emberre vallott, aki ideje javát súlyos páncélban tölti. Most nomád útiruhát és puha nemezcsizmát viselt, napszítta szőke haját bőrszalaggal fogta hátra. Fekete lova - Yllinorban nevelt stellire, csillagos homlokú, táncos léptű bestia - úgy tört előre, mintha nem is érezné terhét, a harcost, a nyeregkápán himbálódzó, sisakot, kesztyűt rejtő csomagot, és az ezüsttel kivert ikertokban lapuló, széles pengéjű kardokat.

Nyomában kétkerekű kocsi gördült. Hajtójának szemöldöke vaskos, gubája piszkosszürke volt, gyeplőt markoló kezeit - s ami azt illeti, egész testét - rontásűző tetoválások borították. Shadon legdélibb csücskében, a veszett hírű Ronna-gellán látta meg a napvilágot, és az otthonát sújtó Átkokat leszámítva nem tisztelt mást, csak a napszítta hajú harcost: erchinnek, azaz embernek szólította, míg mindenki mást - tulajdon fejedelmét is csupán úrnak címezett.

51

Wayne Chapman Karnevál I.A különös készségekkel zsúfolt kétkerekű mellett három lovas rúgtatott: a jó megfigyelő szél

ellenében felismerhette bennük a nomád származékot. Feszes bőrruhájuk, ívelt pengéjű, kétélű kardjuk, lemezberakásos íjuk a legendás város-erőd, Enysmon falai közt készült, ők hárman azonban nem a honi pusztákon, hanem Új-Pyaronban nevelkedtek, és a fegyverforgatás tudománya mellett sok egyéb fortélyt sajátítottak el mestereiktől. Homlokcsontjukba - noha ezt a legélesebb szemű megfigyelő sem állapíthatta meg - egy-egy apró smaragdszilánkot ültettek, mely a vér kötelét felülmúló erősséggel fűzte őket egymáshoz és Ynev-szerte kóborló társaikhoz. Valahányszor harcba szálltak, zöld szikrák villództak sötét szemükben, míg el nem nyomta őket a másik, az ősi . lobogás, a szellemek dühe, mely messze földön rettegetté tette a Szent Város küldötteinek nasti származású testőreit. "

Az, akire a kétélű kardok és a remekbe készült íjak vigyáztak, dünnyögött valamit a súlyos batár elfüggönyzött ablaka mögött. Javakorabeli, finom vonású, fehér bőrű férfi volt, akinek elődei tíz nemzedék óta tanácsnokként vagy diplomataként, a szellem és a mágia eszközeivel szolgálták Pyarron érdekeit, akinek ifjúkora óta saját lakosztálya volt Lar-Bor legelőkelőbb fogadójában, s akit a nehézségek nem, csak a kényelmetlenségek tudtak nyugalmából kizökkenteni. Jelenlegi megbízatásáért nem rajongott különösebben, ezért a kényelmetlenséget a szokásosnál is nehezebben állta: a Sasta szorosba települt zsibvásár, a mutatványosok, időjósok és jól-rosszul kimosdatott útonállók forgataga számára földi pokol volt, s mikor térképét böngészve a Rossz Földek sárga foltjaira lelt, megfogadta: nem takarékoskodik az erejével, s azon lesz, hogy útjuk legkomiszabb szakaszát mielőbb maguk mögött hagyják.

- Parancsolsz, uram? - hajolt előre titoknoka, egy vékonydongájú fiatalember, aki először járt komoly küldetésben, és izgékonyságával egyszer fárasztotta, másszor dühítette a magisztert. Úgy gubbasztott a térképtartók és a bordás fedelű fóliánsok között, mint egy hosszú karú nganga kedvenc fájának ágain. A lapján az állt, hogy tíz nyelven beszél, s ez tovább fokozta iránta a férfi ellenszenvét: a megismerés az ő idejében transzcendens tevékenységnek számított, a régi város pusztulása után vált csak a kenyérharc, a szürke hétköznapok részévé.

- Hol is szerezted a diplomádat?- A Keleti iskolában, uram - felelte a titoknok készségesen. - Maldon mester, az északi dialektusok

szakértője volt oly kegyes...- Ismerem Maldont és a munkáit - biccentett a férfi. Középszerűek egytől-egyig. Megbízhatatlan

adatokból indul ki, és védhetetlen következtetéseket von le belőlük.- Engedelmeddel - suttogta a fiatalember - az obaszok eredetére vonatkozó elméletét északi

gondolkodók is megerősítették.A magiszter elhúzta a száját.- Északi gondolkodók! Mióta szokás Lar-Borban kardcsiszárokból lett historikusok véleményét

készpénznek venni?- Maldon mester huszonöt évet szánt Narad és Adún krónikáinak forráskritikai elemzésére.

Kiküszöbölte az Otlokir utáni aszisz történetírás ferdítéseit, visszakövette a honfoglalók útját a Sinemos-szoros nyugati szigeteiig, ahol tudtommal maga Igrain Reval lelte fel...

A férfi csendre intette, aztán fújt egyet, és hátradőlt az átkozottul kemény ülésen. Nem kételkedett benne, hogy a kölyök oda-vissza fújja a leckét: íme a nemzedék, melyet Pyarron urai új eszmék jegyében hagytak felnövekedni, s akik egy északi kalandornép kétes származásával foglalkoznak ahelyett, hogy a tér- vagy a zónamágia titkait kutatnák.

- Ismered Lar-Borban a Fehér szárnyak házát?- Fehér szárnyak háza? - visszhangozta a titoknok. - A hírét sem hallottam, uram.- Na persze - dünnyögte a magiszter; aztán megint legyintett. Lehet, hogy nem is áll már az a ház;

ebben a sivár világban mind kevesebben akadnak, akik tudják: nem tanácsos megtagadnunk magunktól sem a lélek, sem a test örömeit. Eszébe jutott az a telt ajkú, fekete szemű lány, akivel akolitává avatásának éjszakáját töltötte, s akit utóbb órákon át nézett egy tavon ringó csónakon: éppúgy nem tudott betelni vele, ahogyan az élettel, a napfénnyel meg az árnyakkal a loncillatú sétányok hosszában, a tegnap és a ma titkaival a nyári fák alatt. Elmosolyodott, mert a világ egy pillanatra megint ifjú volt, Lar-Bor a béke szigeteként zöldellt az idő tengerén - és hirtelen rokonszenvet érzett a kölyök iránt, akinek megadatott, hogy részesüljön mindezen csodákból. - Ne törődj velem, Tich. Fáradt vagyok, ennyi az egész.

52

Wayne Chapman Karnevál I.A fiatalember jártas lehetett a mentalizmus tudományában is, mert nem kérdezett többet, félrehúzta

inkább a batár portól fakó bársonyfüggönyét. Odaintett a legközelebbi bőrruhásnak, aki biccentett, s nekieresztette lovát, hogy felzárkózzék a napszítta hajú harcos mellé.

- A gyerekember pihenőt javasol - szólította meg a Pajzs-országok nyelvén, mely csak annyira különbözött a pyarronitól, amennyire az Államszövetség zászlajára varrt címerek. Körülpillantott, szemei szögletében kétkét apró ránc volt a mosoly. - Mi a véleményed a választásáról, Nogren Praedarmon?

- Jó hely ez - mondta a stellire gazdája, noha arckifejezése egészen mást sugallt. - Ha valaki szereti a magányt.:.

Ő maga irtózott tőle. Tudta, hogy a pusztai homály különös gondolatokat, nehéz álmokat szül, s hogy az álmok visszaragadják az embert oda, ahová a legkevésbé vágyik: a tegnapi fájdalmak, tegnapi sérelmek közé, melyeket sem kiheverni, sem megbocsátani nem lehet. Bátor ember hírében állt. Fegyvert forgatott, mióta az eszét tudta, bőven kijutott neki a test és a lélek kínjaiból - de még más szívesebben nézett farkasszemet tucatnyi hús-vér ellenféllel, mint a múlt árnyaival, szívesebben hullatta vérét homályos célokért, mint olyan csatákban, melyeket a sors akaratából egyszer elveszített már. Most a továbbhaladásért készült megküzdeni, és úgy érezte, sosem volt fontosabb a diadal: remélte, hogy a pyarroni legátus következő Kapuján át nem csak a tengerhez, de egy rég húzódó játszma befejezéséhez is közelebb juthat.

Messze Délen, egy Sempyer környéki udvarházban látta meg a napvilágot, ám az Államszövetség békéjéből alig tizennégy esztendőnyi adatott meg neki: a Pyarron szerinti 3675. őszén a Krán feltüzelte ork és nomád hordák a Fekete Határ egész hosszában támadásra indultak, és a Szent Városéval együtt megpecsételődött a Praedarmon-család sorsa is. Birtokát felégette, vagyonát széthordta a keletnek zúduló ellenség, Nogren apját acélforgatag sodorta el, anyját menekülőkkel zsúfolt szekér gázolta le a Syburrba vezető országúton. A gyásztól eltompult fiút csatlósok és pórok vonszolták magukkal a Nyugati Pajzs végeláthatatlan erdeibe, ahol a lakosság maradéka kunyhókban és vermekben húzta meg magát, a tél beálltával pedig barlangokba vonult, és karóval, vasvillával, vagy ha kellett, puszta kézzel küzdött a kétes négylábú ragadozók ellen. Nogren sosem felejtette el azt a telet, a véres nyomokat az összedúlt hóban, á sziklák alatt lelt félnomád kóborló arcát, aki ereje maradékával az íját nyújtotta neki, a pillanatot, mikor apja pengéjével egy bömbölve rárontó ork torkába döfött. Az első diadalt követte a második, majd a harmadik és a negyedik - az ötödik azonban már nem tűnt győzelemnek. Egyszerű mozdulatsor volt, egy az izmok és az akarat köznapi csodái közül, melyek lehetővé tették, hogy megérje a tavaszt, az Égi Fény 3676. esztendejét, az évet, mely elpusztította Pyarront, és fűsttel meg pernyével fátyolozta a látóhatárt. A vadon csapásain sebesültek és eszelősök vánszorogtak, sarkukban mind gyakrabban tűntek fel a fekete páncélba öltözött kráni kóborlovagok. A fiú, aki mostanra elsajátította már a rejtőzködés és a csapdaállítás tudományát, és egész csapatot gyűjtött maga köré fegyverbíró sorstársaiból, le-lecsapott, nyilakat szórt rájuk, összeszűkült szemmel rángatta le a szörnyábrázatú sisakokat halott ellenfeleiről, és ádáz vigyorral húzódott vissza a fák közé, valahányszor az őrszemek új, népesebb alakzat közeledtére figyelmeztették. Nyár derekára minden bujdosó szedett-vedett vértezetet viselt: darabjait birodalmi légiósoktól, külső tartománybéli fosztogatóktól szerezték, miután annak rendje és módja szerint átvágták a torkukat. Mikor az ellenség kora ősszel visszavonta portyázóit, hogy keletnek, az erőltetett menetben közeledő shadoniak ellen forduljon, Nogren szabadcsapata nomád íjászokat csalt tőrbe, és a zsákmányolt lovak nyergében a Pajzs-országok gyepűiig hajszolta a lemaradozókat. Ekkor kezdtek seregként beszélni róluk, pedig fegyelem dolgában nem sokban különböztek a hordáktól, melyeket ritkítottak, s ez a fogyatékosság lombhullás idején a vesztüket okozta: orkok helyett krániakkal kerültek szembe, és majd' egy szálig odavesztek. A vérveszteségtől kába Nogrent shadoni equesterek ragadták ki a harc sűrűjéből, és saroglyán cipelték magukkal Syburr falai alá, ahol a királyi sereg az ostromgyűrű áttörése után tábort ütött. A fiú nagy bajszú várbeli gyalogosoktól tanulta el a bárd és a buzogány; a lándzsa és az alabárd kezelésének fortélyait, míg megmentői a lovagi harcmodor titkaiba igyekeztek beavatni. Egy öles termetű, fekete sörényű nemesember, aki Rudrig néven mutatkozott be, s akit övéi csak Vadkanként emlegettek, posztóköpenyt és aquir szavak ellen védő talizmánt ajándékozott neki. "Látnod kell a szemük fehérjét, hogy odavághass nekik" magyarázta. "És ha egyszer odavágtál, vágj oda újra meg újra, míg fel nem fordulnak az átkozottak"

Ez járt az eszében, míg a zászlaja alá gyűlt önkéntesek élén Sempyer felé gázolt a párálló sárban. Erre gondolt, míg halottnak hitt apját ölelte a város-erőd falain, és utóbb, ahogy a szemét zárta le a

53

Wayne Chapman Karnevál I.gyilokjárókra záporozó tűzgolyók fényénél. A shadoniak ostromgépei a keleti falat törték, a diadal órák kérdése volt csupán, a szabadcsapatokat azonban elszigetelte egy váratlan ork ellentámadás: az A1 bahra kahremtől felajzott sokaság a pusztai tornádó morajával zúdult a bástya felé, melyre alig egy napja tűzték ki ismét Pyarron színeit. A sötét kavargásból nyílvesszők záporoztak, a lándzsások, a fejszések lapultak, a vértesek karvasukhoz kapcsolt pajzzsal óvták magukat, és aki hibázott, holtan vagy halódva bukott fel, ez volt a csúcspont, az utolsó ütközet, mely immár nem birodalmak vagy hitek, hanem nekidühödött fegyverforgatók közt folyt az utolsó lélegzetig. Nogren a bástya falának vetette hátát, s bár remegni érezte a köveket is, egy tapodtat sem mozdult onnét: várta az ellenséget, és mikor azok végre megérkeztek, közel, egészen közel E engedte őket, hogy a szemükbe nézhessen.

Bár nem tudott róla, Elorand nagymester és Selmo atya után ő is legendává vált ezen az éj szakán. Nem tudhatta, mert nem gondolt a jövővel, csak harcolt, mint akibe démonok költöztek, és ölt, bár társai sorra elestek, s már a bástya is rogyadozott a nekifeszülő ezrek súlyától. Verekedett a szeretteiért, akik nem voltak többé, a hazájáért, amit meggyaláztak, és a gyermekkoráért, amit az örökségével együtt raboltak el tőle - és az orkok, akik minden nemzetségüket a Farkas-szellemtől származtatják, felismerték benne az éjben vonító szent fenevadat, és mikor a pillanat elérkezett, visszariadtak attól, hogy a vérét vegyék.

Fogsága esztendeiről, a csuklót-bokát dörzsölő lánc, az összefagyott testen végigvágó ostor, az éhség és a rettegés kínjairól egyetlen legenda sem beszélt. Övéi számára dicsősége teljében tűnt el, semmivé vált, akár a Dúlás előtti századok összes illúziója, s bár a bányamunka minden izmát sziklakeménnyé, minden gondolatát pengeélessé edzette, nem kételkedett abban, hogy győzelme dacára voltaképp alulmaradt - hogy bár alakját megőrzi a hagyomány, testére és szellemére örök kárhozat vár Shackallor birodalmának hegyei közt.

Az orkok, akik két külső tartomány mezsgyéjén, emberek és ősi fajzatok kolóniái közé ékelődve küzdöttek a fennmaradásért, többre becsülték a közönséges hadifoglyoknál. Sosem csonkították meg büntetésül, sosem kényszerítették párviadalra sorstársaival: amit a sempyeri éj szakán mutatott nekik, egyszer s mindenkorra kielégítette kíváncsiságukat. Szokásaik jó része felfoghatatlan vagy visszataszító volt Nogren számára, ám épp ezek óvták meg attól, hogy a jeles személyek után kutató lovagrendek, bosszúszomjas klánok prédája legyen. Rabtartói emberek vagy elfek közeledtére a legsötétebb üregekbe rejtették - nem látta, csak hallotta, mit művelnek odakint a khayness bajnokai, és a fogát csikorgatta a sikolyok hallatán, mert biztosra vette, hogy előbb-utóbb ő is sorra kerül.

De nem arra rendeltetett, hogy holmi vértestvériség hóhérainak keze közt végezze. Nem arra, hogy harc nélkül, áldozati állatként pusztuljon el. Azt hitte, mindent elveszített már, és a sors, a legkegyetlenebb kínzómester mind közül, nekilátott, hogy új eszközökkel bizonyítsa, mekkorát tévedett.

A nyugati vadon és Sempyer hősét krániak helyett shadoniak ismerték fel. Ketten azok közül, akikkel együtt telelt Syburr falainál, s akik - sok egyéb mellett - a fegyverforgatás bevett módozataira tanították. A hosszú fogság csak a testüket gyötörte meg, az akaratukat érintetlenül hagyta: tudtak hallgatni, ha kellett, és kevés szóval sokat mondani, ha alkalom adódott rá. Fél esztendő alatt csak négy ilyen alkalom adódott, ám ennél többre nem is volt szükség; a rákövetkező őszön, míg az emberkolóniák a Vér, az elfek és más ősi fajzatok Gor Hannain ünnepét ülték, a bányatelep környékén pedig meg-meg-csuszamlott a záporok áztatta föld, a három férfi együtt vergődött a napvilágra. Puszta kézzel végeztek ugyanennyi fegyveres orkkal, és a gonoszul szagló irhákba burkolózva délnek, a Fekete Határ felé vették az irányt.

Káosz-Muthmu hava már a hegységgyűrű végeláthatatlan fenyveseiben érte őket. Éppúgy viselkedtek, mint azok a vadak, akiknek látszani akartak: lapultak, ha ellenség közeledett, és támadtak, ha könnyűnek ígérkezett a zsákmány. Elkerülték a hágók fejvadász-közösségeit, de tucatnyi pásztorkunyhót forgattak fel táplálék és fegyver után; ha ellenállásba ütköztek, nem irgalmaztak senkinek, és ha tehették, orkokra utaló nyomokat hagytak hátra. Káosz-Khakht havában a shadoniak egyike halálos sebet kapott a kráni határvadászokkal vívott küzdelemben, majd hátramaradva maga döntött sorsa felől: társai hallották végső kiáltását, mellyel lavinát zúdított magára és legyőzőire, a moraj hosszan visszhangzott a csúcsok között, s Nogren, noha csak egyszer pillantott hátra, úgy érezte, haláláig mindenéjjel látni fogja a kavargó kékséget a hóba fúlt völgyek felett.

Három napon át loholtak étlen-szomjan dél felé, mire az embernépek istenei megkönyörültek rajtuk: vihart küldtek, mely úgy tűntette el nyomaikat, mint tajtékcsíkokat a tengeri szelek. A menekülők egy

54

Wayne Chapman Karnevál I.kiugró szikla oltalmában, szorosan egymáshoz húzódva őrizték testük veszendő melegét, s másnap reggel tovább gázoltak a friss hóban, melynek felszínén jégdara-tölcséreket hajtott az orkán. Mind feljebb hágtak a Sötétség Gerincén, a hegyomlást követő ötödik alkony már a felhők alatt találta őket, ahol ritka és keserű a levegő, s az élőknek rejtőzniük kell a csillagok dermesztő tekintete elől. Tőrüket és kardjukat rég elvesztették; acélnál keményebb, embernyi jégszilánkok voltak a fegyvereik, mikor a végzet - vagy valamely kráni praktika - egy ogárt szabadított rögtönzött táborukra. Nogren vállcsontját darabokra zúzta egy csapás, társa sánta lábbal és fél szemmel került ki a küzdelemből, a szörnyeteg vére azonban hajnalig sem hűlt ki, a tőle - és belőle - nyert táplálékon pedig a következő napokat is átvészelhették. A shadoni szánfélét eszkábált az ogár csontjaiból, azon vonszolta tovább a sempyerit, akinek vállára gyorsan szikkadó bőrdarabokból készített kötést. Mikor Yllinor határvadászai KáoszGaraul havának utolsó napján - másként Darton Tercének derekán - rájuk találtak, orkoknak vélték, és kis híján kardéke hányták mindkettőjüket. Nogrent ekkorra úgy elgyengítette a sebláz, hogy alig érzékelt valamit a felfordulásból. Sápadt arcok lebegtek fölötte: az anyjáé, akire ébren már nem emlékezett, az apjáé, akiben valami okból Kradra ismert, a halódó nasti kóborlóé, aki íjat ajándékozott neki, aztán a shadoniaké, akik közül az egyik már a Fátyol túloldalán járt, de igencsak emlékeztetett arra a másikra, aki mellette térdelt az összedúlt hóban, és a kezét szorongatta. Ismeretlen nyelv szavai jutottak a füléig; és mert túl dallamosak voltak ahhoz, hogy krániak legyenek, felkacagott a megkönnyebbüléstől - aztán elveszítette az eszméletét, és a rászakadt homályban újra látta az eltemetett; messzi völgyeket.

Ser Varisban, a gyepűk hadigazdaságainak egyikében eszmélt fel legközelebb. Vihar dúlt odakint, a szél bebocsátásért esdeklőn rázott ajtót és ablakot, az ispotály kemencéjében azonban csendesen lobogott a tűz; a hangok még mindig lágyak, dallamosak voltak, és szekfűszeg meg felcsercsarab illata érzett a levegőben.

- Túléled - suttogta a shadoni, aki sínbe tett lábbal hevert a szomszédos derékaljon. - Beszélik, a Mogorva személyesen érdeklődött irántunk, és ha elárulod a nevedet...

De nem árulta el. Ahogy erősödött, belátta, hogy nem szolgálná vele sem az élők, sem a holtak érdekeit: Nogren Praedarmon nemesebb eszméket képvisel annál, hogysem az ő képében, remegő kezű, fakó szakállú madárijesztőként térjen vissza. Bármit tesz, bármit mond, csak szegényebbé teheti a mítoszt, mely a maga módján éppoly tökéletes, mint Selmo utolsó éjszakájának, Elorand végső küzdelmének története; ami volt, elmúlt, a hősöknek a pantheonban, az embereknek a való világban a helyük. Hallgatást kért a shadonitól, és a lovag - hisz sokat tapasztalt férfi volt - teljesítette óhaját. Nogren egy elesett harcostársa nevében mondott köszönetet a birtok urának, a Chei királyhoz küldött levélre ugyanezt a nevet írta, az Államszövetség területén átutazva mindvégig kocsin maradt, s a szakállát is csak az első shadoni fogadóban, otthonától jó háromezer mérföldnyire nyírta le.

Bár a Shadlekkel határos Verione tartományban nemigen kellett ismerősök felbukkanásától tartania, csak a társa birtokán töltött első esztendő végén egyezett bele, hogy ismét Praedarmonnak szólítsák. Egy lány, a shadoni unokahúga vitte végbe a csodát - a fekete hajú, ragyogó szemű Noel, akiért hamarosan minden más áldozatra is kapható volt. A szerelem visszaadta Nogren hitét az istenek jóságában, a második év közepére pedig teste sem tiltakozott már a kemény munka ellen. A Dúlás rémálmából lassan ocsúdó Pyarron építőanyagot, élelmet és némi fényűzést kívánt, s a határszéli tartományok gazdaságai azon igyekeztek, hogy teljesítsék óhaját: a kereskedelmi utakon és Ren-Shadlek nagy teherkikötőjén át szakadatlanul áramlott az áru, melyért Pyarron csengő aranyakkal és tőle szokatlan alázattal fizetett. Nogren társa, a Dia-Godo nemzetség utolsó sarja, aki fogyatékosságai dacára sem szenvedett a női társaság hiányától, az asztal mellett gyakorta emlegette, hogy ha minden jól megy, három esztendő múltán kastély áll majd az udvarházzal szemközti dombtetőn, Noel, Nogren és a többiek pedig kacagtak, mert nem sejtették, hogy a sors egészen mást tartogat nekik..:

A Rossz Földek porában rúgtató harcos konokul rázta fejét, emlékeitől azonban nem szabadulhatott: a boldogság és az iszonyat képei éppúgy hozzá tartoztak, mint a sebhelyek, a mágia összeforrasztotta csontok fájdalma zivatar idején, a kard, melynek markolatát éjjelente sem engedte el - és a bizonyosság, hogy ezen a világon csak a gyűlölet, a bosszú és a küzdelem örök.

Emlékezett rá, hogy ragyogtak a holdak az utolsó éjszakán.Emlékezett, hogy Noel hajnaltájt hozzáhajolt, és mosolyogva szép álmokat kívánt neki.Emlékezett a hirtelen ébredésre, a léptek zajára, a kutyaugatásra és a kiáltásokra odalentről. A

mozdulatra, mellyel a kardja után nyílt, és a csörrenésre, mellyel a dísztelen hüvely a padlóra hullt.

55

Wayne Chapman Karnevál I.Emlékezett a döbbenetre, melyet az ajtóban megjelenő alak láttán érzett, a pillanatnyi tétovázásra, mielőtt lecsapott rá, s arra, .hogy a ramierát markoló férfi bal karja véres nyomot hagyott a fehérre meszelt falon. Emlékezett a kétségbeesett dühre, mellyel eltaszította magától; hogy Noel nevét kiáltsa, de hívására senki nem válaszolt; az őrök, a szolgálók, még a gyermekek is holtan vagy halódva hevertek az udvarház körül, és ahogy Nogren a folyosóra szökkent, meghallotta a tetőn elharapódzó tűz ropogását.

A lépcsőn újabb fegyveresek rontottak rá. Arcukat kék kendővel takarták, s bár némán küzdöttek, mozgásuk és technikájuk minden szónál ékesebben beszélt: Halak voltak, egy Shadlekben székelő vértestvériség orgyilkosai, akik rendszerint Gorvik szekerét tolták, de nem riadtak vissza a Kránnak tett szolgálatoktól sem. Nogren kettőt levágott, egyet kibelezett közülük, mire az első mérgezett tőr a nyakába tépett. Egész testén zsibbadás kúszott végig, kardját azonban nem engedte el. Kétségbeesett erőfeszítéssel még két maszkost sújtott agyon, az utolsót zuhantában sodorta magával a megroppanó korláton át. Ahogy földet értek, egy pillanatra elfeketedett előtte a világ, az eszméletét azonban nem vesztette el: szétmorzsolta a fickó gégéjét, mielőtt az tőrt emelhetett volna rá, s félig vakon tapogatózott tovább saját pengéje után.

- Noel! Noel!Ütések és rúgások záporoztak rá. Előrezuhant, aztán oldalt hengeredett, s már csak nyögésre futotta

az erejéből, ahogy támadói megragadták és vonszolni kezdték. Összeszűkült szemébe lándzsaként döfött a napfény, orrában-szájában érezte a veríték, a füst és a vér szagát. Fogai közt homok csikordult, ahogy az áldozatok mellé hajították az udvar porába, könnyein át azonban még mindig látta a körülötte mozgó alakokat.

Látta, hogy a kaput betörték, a lovakat szétzavarták, s hogy a Halak a gazdasági épületekben is tüzeket gyújtanak. Látta, hogy a kút mellett fekete páncélba öltözött, sápadt férfi áll, s baljával magasra emeli a házigazda fejét; amit a jobbjában tartott, félholdformán elkeskenyedő kráni penge volt, a szót pedig, melyet az égbe rikoltott, Nogren az elsők közt tanulta meg az ellenség földjén, és gyakran hallotta visszhangozni legkomiszabb rémálmaiban.

Khayness. A sötét törvények szerinti elégtétel, a vérbosszú ősi szava.Nogren levegőért kapkodva meredt a sápadt férfira. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy amit

lát, újabb rossz álom csupán; várt az ébredésre, várta, hogy Noel halk szavai kioltsák a fájdalmat, az udvaron elömlő kegyetlen ragyogást. Tudta, hogy az Enysmon falai alatt vívott ütközetben nomádok ezrei mellett néhány száz kráni lovag is odaveszett, tudta, hogy a külső tartománybéli rendek némelyike bosszút fogadott a shadoniak ellen, és kirívó kegyetlenséggel pusztította a Domvik-hitű foglyokat, de sem a tudás, sem a tapasztalat nem készítette fel erre, a végső igazságtalanságra mind közül. Fojtogatta a bizonyosság, hogy hibáztak, hogy a Fekete Határ mögött töltött esztendők alatt sem ismerték ki eléggé az ellenséget. Hátat fordítottak a múltnak, hitték, hogy kötelességüket teljesítve immár nincs mitő1 tartaniuk - a rendek azonban örök időkre emlékezetükbe vésték a Dia-Godo nevet, parancsot adtak shadleki hitsorsosaiknak a "vétkes" felkutatására, s azok jó fél évtized alatt bár, de teljesítették feladatukat.

Nogren a fogát csikorgatta, arcát égette a méregtől bűzlő veríték. Messzebb kellett volna menniük. Messzebb, a királyi birtokokon, Bierrán és Gordozán túlra, egy olyan zugba, ahová sem a Sötét Angyalok, sem a Halak keze nem ér el - ha ugyan létezik ilyen zug a világon. Egyszerre rádöbbent, hogy nem álmodik, hogy barátja és szerelme halott, s hogy rá is pusztulás vár; a zsibbadás az ágyékán át a szíve felé kúszott, vérbe borult szemei alig pár lépésnyire láttak. A fekete páncélos gyilkos közeledett, mosolyogva tekintett rá - és Nogren, akit mostanra cserben hagytak a szavak, ereje maradékával ugyanazt tette, amit a krániak tettek Dia-Godo nevével, emlékezetébe véste a sápadt férfi minden vonását, minden rezdülését, hogy soha többé ne felejtse el. Úgy kapaszkodott az iránta érzett gyűlöletbe, mintha sejtette volna, hogy ez az érzés meneküléshez segítheti, és ~ az istenekhez fohászkodott könyörületért: időt akart, haladékot, hogy megfizethessen neki Pyarron és Shadon, az élők és a holtak kínjaiért.

- Idegen - hallotta valahonnét. - Nem közülük való.A félholdforma kráni penge megvillant, hüvelybe siklott. A gyilkos feltette sisakját: a finom

vonású, fakó bőrű arcot obszidiánfekete szörnymaszk takarta el Nogren szeme elől. A homlokon és az agyarakon tűzfény vöröse táncolt.

- Khayness - zendült tompán. - A jöttmenttel semmi dolgunk. Hagyjátok feküdni: a kutyák vagy a keselyűk majd bevégzik rajta a munkát.

- Látott bennünket.

56

Wayne Chapman Karnevál I.- Helyes - bólintott a szörnyeteg, ahogy lovára szállt. A kisszerű lélek csak a kemény leckékből

tanul. Szedd össze az embereidet, primoculis, és távozz üres -kézzel: a vidék népének tudnia kell, hogy ami itt történt, nem haramiák műve volt.

- Hát ti, uram?- Délkeletnek megyünk. Akad még tennivalónk ezen a földön.-Emlékezz meg rólam, ha hazatérsz - kérte a shadleki. - Világéletemben híven szolgáltam a

mesterek mestereit és a dieurokat.- Ne félj ! - A fekete alak a porban heverő Nogrent nézte, aztán a kapu felé fordította lovát. - Urunk

kegyelmében részelteti az arra érdemeseket: a jobbján állhatsz majd, ha kitelik az időd. 'A shadleki ideje az Égi Fény 3689. esztendejében telt ki: Nogren, aki egész vagyonát a Halak elleni

háborúra fordította, egy sikátorban köszönt rá, s míg Szürkecsuklyás íjászai a kíséret tagjait ritkították, nyaktól ágyékig széthasította a primoculis testét. Emlékezett erre az érzésre is, a tízévnyi múltban, a lángoló udvarház előtt heverve azonban még nem meríthetett erőt belőle; akkor és ott csak a fájdalom meg a kétségbeesés létezett, mely lassan közönnyé oldódott a mérgezés görcseiben.

Alkonyatig hevert ott, és mire a szomszédos birtok fegyveresei rátaláltak, félig elborította már a szállongó hamu. Máshová vitték, tejjel itatták, tartották a fejét, míg öklendezett. Ágyba fektették, őröket állítottak az ajtaja elé, és sem másnap, sem később nem engedték a romok közelébe; Fra Lanieri, a tartomány taleiona, akit a történtek kivizsgálásával bíztak meg, hetek múltán vezette el Noel és Dia-Godo sírjához. Meg sem kísérelt az elméjébe tekinteni: az első alkalommal olyan dühöt és elszánást talált ott, mely még a lelkek kirurgusait is visszariasztotta volna, s melyet oly gyakran látni a Domvik Hetedik Arcának hasonlatosságára formált szobrokon. Alavero bölcs férfiú volt, megértette, hogy az idegen cselekedeteit immár a Fekete Angyal irányítja, és nem támasztott nehézségeket, mikor Nogren bejelentette távozási szándékát.

- Que vade, fiam?- Délkeletre, atyám - felelte Nogren, ahogy nyeregbe szállt. - Ronna-gella földjén valakinek

szüksége van rám. A Domviktól elrugaszkodott tartomány említésére azinkvizítor összerezzent, aztán lassan bólintott, és állta a Hetedik Arc villámló tekintetét.- "Örökkévaló vagyok, mert az igazság a fegyverem" - idézte. - "Lesújtok ellenségeitekre, és

magasra emelem mindazok szívét, akiket lobogóm alatt ér a halál." Eleresztette a zablát. - Menj, sempyeri, menj ! Az Egyetlen áldása kísér majd, bármerre jársz.

Nogren, fülében az ima szavai csengtek, ahogy keletnek rúgtatott Irgannán és Bierrán, a főatya és a király birtokain át; a gyász és a magány csak akkor szakadt rá, mikor a tavaradolai keresztútnál délnek fordult, hogy átszelje a csontok tömegét rejtő lapályt, e szégyenfoltot a shadoni belháborúk krónikájának vérrel írt lapjain. Mire a Gordozai-öbölben hajóra szállt, elszánása gyémántkeménnyé edződött már a fájdalom tüzében, s mire a tűz parazsa is kihunyt, nem maradt más, csak a bizonyosság: Domvik vele harcol majd, ha egyszer célhoz ér.

A vitorlázat gyenge, a kapitány kontár volt, az idő azonban mindvégig derült maradt, s a lélekvesztő két hét múltán sértetlenül vetett horgonyt Kasagella partjainál. Nogren tájékozódott a helyzetről, a sötét praktikákat űző fejedelem és a ronna-gellai nemesség háborúvá mérgesedett viszályáról, a vidéket sújtó Átkokról és a Fekete Rendről, mellyel a közhiedelem szerint a maguk a Tizenhármak vigyáztatják Godonra nyitott Kapujukat. Megtudta, hogy eszes ember csak a szentelt kardokkal kijelölt utakon jár, hogy a vidék népe változatlanul rettegi a hajdan itt csatázó aquirokat és mágusokat, hogy napszállta után fekete rendit ölni nagy szerencsétlenséget jelent - s hogy azért a férfiért, aki a minap mégis ezt tette, hamarosan eljönnek a démonok.

A férfit Alex con Arvioninak hívták. Nogren egy fogadóban érte be Kassagella és Gorrano határán, a hanga borította dombok aljában, ahol kalandozó társaival az éjszakára, a Fekete Rend megtorló támadására várt. Vállt vállnak vetve küzdöttek, utóbb fej fej mellett menekültek a völgyön végigsöprő tűzvihar elől, s hajnaltájt, egy másik völgy másik fogadójában áldomással pecsételték meg a lángokból született szövetséget. Arvioni titkos küldetésben, istene dolgában járt, de hajlott rá, hogy kitérőt tegyen, és elkísérte Nogrent a Dúlás felföldi veteránja, Aldus Mabren várába, melyet kétfelől szorongattak az alattvalóit vesztett fejedelem zsoldosai. Az ostromgyűrűt egy hónap múltán törték át a nemesi segéd-csapatok - Mabren ez idő alatt megtanulta becsülni a sempyerit, és hajlott rá, hogy figyelmeztetését komolyan vegye. Vára kapujában meztelen karddal, kő- meg nyilzáporral fogadta a Fekete Rend hozzá

57

Wayne Chapman Karnevál I.menesztett "követeit", és mikor a halottak közt kráni fejvadászokra ismert, tűzre dobatta a zászlójukat is. Aznap este - miután hajdani és majdani vétkeiért Javea bocsánatát kérte - díjat tűzött ki a sápadt férfi fejére, és munkát ajánlott a kalandozóknak. Északnyugat felé küldte őket: a Vaskezű és csapata egész télen udvarházak és erődök körül hadakozott, kémekkel és zsoldosokkal, verekedett, de mire beköszöntött a tavasz, a fejedelemnek nemhogy serege, koronája sem volt már, s mert jobban tartott legyőzőitől, mint a tömlöctől, mely Shadonban várt rá, egy királyi hadihajó parancsnokának adta meg magát ugyanabban az öbölben, ahol Nogren egy esztendővel korábban partra lépett. Mabren, az új tartományúr birtokot adományozott hőseinek, és tűrt vallássá nyilváníttatta Darton hitét - így eshetett, hogy a beiktatására érkező fekete rendieket Airun al Marem és dartonita lovagjai fogadták Eskebal mezején. Dequator Marses rendfőnöknek alig tucatnyi hívével sikerült kitörnie az acélgyűrűből, Nogren azonban hiába kutatott az elesettek közt a sápadt képű gyilkos után: csak a felföldiek bosszúját sikerült beteljesítenie, a magáét nem. Mabren otthont kínált neki, Arvioniék a soraikba invitálták, ő azonban elutasított minden felkérést, és jutalmát bezsebelve északnak fordult, hogy ismét prédája nyomára leljen.

Kassagella kikötőjében kufároktól váltott meg egy dzsad lányt, aki fekete szemével és csikósörényével Noelre emlékeztette: örömét lelte abban, hogy egy esztendő után mást is oszthat, nem csak halált. Felgyógyíttatta, felruházta, és Domvik-szerzetesekre bízta, hogy épségben hazajuttassák. A lány apjának megbízottai - Noel-fekete szemű, párducmozgású férfiak - hónapokkal később találtak rá Irgano városában. Tolmácsolták a Kara Nidal bankház fejének nagyrabecsülését, és egy füst alatt meg-szabadították Nogrent azoktól a haramiáktól, akik a sápadt férfi megbízásából akaszkodtak rá, s már-már átvágták a torkát. Váltókat hoztak, a lánytól pedig egy vörössel lepecsételt, illatos levelet, melyet Nogren az ingébe rejtett, és azóta sem bontott fel - sejtette, mi áll benne, de nem engedhette, hogy bármi elterelje figyelmét az előtte álló feladatról.

Néhány váltót pénzzé tett, kapcsolatba lépett a helyi alvilágot uraló Szürkecsuklyásokkal, és értesüléseket vásárolt tőlük. Shadonba ment, onnét Shadlekbe, Carappóba. Az udvarházra támadó Halak közül már csak ketten éltek, és a klán is elvesztette befolyását, mire a Cormasai-öböl egy eldugott kikötőjébe ért. Megölt egy férfit, aki az életéért cserébe örök hűséget ajánlott neki, és egy másikat, aki rémülettől elkerekedett szemmel kézi számszeríjat emelt rá, aztán kirángatta vállából a vesszőt, felhajtotta az ellenmérgét, és tovább csörtetett a móló végében ringó árbocok felé. Itt, Domvik és Antoh biro-dalmának határán látta utoljára a sápadt férfit, aki egy parttól távolodó gallo orrában állva odaintett neki. Már nem mosolygott, de ez sem enyhített Nogren kínjain: a láthatár peremén gorviki kalózhajó várakozott, hogy ellenségét a Zátonyvizeken, Domvik hatalmának körén túlra ragadja.

- Hagyd, uram! - sziszegte Nogren fülébe a vén Szürkecsuklyás, aki Carappo óta, közel egy esztendeje dolgozott a keze alá. - Megtetted, amit megtehettél, de innét nincs tovább; ezen a vidéken sem az arany, sem a könyörgés nem segít, ha odakint siedonok ólálkodnak: Most már magunkkal kell törődnünk: ha a tartomány csendbiztosai itt érnek minket, magyarázkodhatunk életünk végéig!

- Gorvik - dünnyögte a sempyeri. - Gorvikba kell jutnom.- Felejtsd el! Ha az embered csakugyan Kránt szolgája, nagyobb erők védelmezik majd odaát, mint

képzeled. Légy eszednél, és kövess; tudok egy helyet a közelben, ahol kérdezősködés nélkül látják el a sebesülteket.

Nogren csak akkor adta be a derekát, mikor a gallo vitorlája fehér háromszöggé zsugorodott a messzeségben. Szótlanul követte a Szürkecsuklyást, némán tűrte a megpróbáltatásokat a klán búvóhelyén, aztán rendezte tartozását, és nekiindult, hogy kerítsen valakit, aki eljuttatja Corma-dina gorviki kézen lévő szigeteiig. Shadon alvilágával együtt azonban mintha a szerencse is elpártolt volna tőle: a halászok kerülték a pillantását, a tengeri rablók a fejüket csóválták á háta mögött, míg egy jótét lélek fel nem világosította: "Háború készül, uram. Hamarosan kifut a királyi flotta, és ha mi ott leszünk a szigeteken, ott lesznek a sátánimádók is - Domvik irgalmazzon annak, aki mostanság a vizeikre merészkedik!"

Nogren néhány hét alatt belátta, hogy a Gorvikba vezető utak lezárultak előtte, és mikor Corma-dina felől megindult a sebesültek áradata, végképp maga mögött hagyta a partvidéket. Száraz szemmel, üres szívvel délnyugatnak lovagolt, egy határszéli fogadóban adott találkát felföldi szabadosának, akire a holmiját bízta, és az Égi Fény 3690. esztendejének utolsó napján vele együtt távozott Domvik birodalmából. Ötezer mérföldes útjuk első szakaszán nem tartottak hosszabb pihenőt, nem időztek el a Dúlás csatamezőin, ahol közös nyelvű feliratokkal ellátott emlékoszlopok emelkedtek a hamuba ágyazott

58

Wayne Chapman Karnevál I.csontok felett, s csak távolról látták a kolostorokat Ó-Pyarron árkokkal és járatokkal át- meg átszőtt romjain. Téli táborukat a Gyűrűhegységből alázúduló

Dorlan mellett ütötték fel, és csak az olvadás után kerekedtek fel ismét. Az Új-Pyarronig hátralévő távolságot nyár derekára sikerült leküzdeniük: Nogren Adron Kvartjának első havában nyittatott szobát egy deltavidéki tavernában, hogy átgondolja a dolgokat, és az elkövetkezőkhöz némi erőt gyűjtsön.

Rendbehozatta páncélját és fegyvereit, elrongyolódott ruháit helyben készültekre cserélte, majd nekiindult, hogy felfedezze a várost, ezt a diadalmas újszülöttet, mely nem rendelkezett valódi múlttal, hagyományait tekintve azonban gazdagabb volt bármely északi vagy déli metropolisznál. Borzongató volt a felismerés, hogy utcáinak és tereinek, templomainak és palotáinak helyét az évszázados térképek alapján jelölték ki, borzongató volt látni a magasban lebegő Gömbszentélyt, melynek márványfehér falai a Geoframia idevágó fejezetének leírása szerint tükrözték a fényt; a jövevénynek az a benyomása támadt, hogy az oltárok és fóliánsok mellett Selmo atya elhagyott dolgozószobáját is megtalálná odafent.

Hat álló napon át kóborolt, hat álló napig készült a lépésre, melyet egy porcikája sem kívánt, de mert tudta, hogy a sápadt képű gyilkoshoz a maga erejéből nem juthat közelebb, a hetedik nap reggelén a Papi Szék ítészei elé járult - és megmondta a nevét.

- Nogren Praedarmon...?A stellire gazdája felrezzent, a bőrruhás testőrre pillantott megint. Az első hold hatalmasan

ragyogott K'Harkad ikerhegyei felett, a paták és a kerekek nyomán rőten kavargott a Rossz Földek pora. Vas íze volt az utazók arcába vágó szélnek, de aki egész lényével figyelt, kiérezhetett belőle valami mást is: a tenger fanyar illatát, az északkelet felől áradó élet- és halálszagot.

Közelebb, minden pillanattal közelebb...- Tolmácsold nagyrabecsülésemet a titoknoknak - szólt Nogren, és a félvér meglepetten fedezte fel a

könyörtelen izzást világos szemeiben. - És győzd meg Gennarin magisztert, hogy nyisson új Kaput mielőbb; értesd meg vele, hogy ezen a vidéken csak a csontok pihenhetnek háborítatlanul.

- A legátus kimerült. Talán helyesebb volna...- A legátusnak puha derékaljra és friss táplálékra van szüksége. Alig félezer mérföldnyire

mindkettőt megtaláljuk, és a viharoktól sem kell tartanunk többé.- Bölcs vagy, uram - hajtott fejet a testőr, s ahogy ismét a batár felé rúgtatott, arra gondolt, hogy

nem szeretne a szőke férfi lekötelezettje, szolgája... vagy épp az ellensége lenni.

59

Wayne Chapman Karnevál I.

2.

Félezer mérfölddel északkeletebbre csendes este, márgaszínre sápadt hold és erős tengerillat várt rájuk. Magaslatok itt sem akadtak: a Városállamok határán élők a hajdani folyómedrek oltalmában építették meg hajlékaikat, falvaikból az utazó csak egy-egy fényfüzért láthatott, melyek fokozatosan olvadtak át a félelmes Kwyn Lior-i éjszakába. A települések peremén magányos őrlángok dacoltak a sötétséggel, a köréjük gyűlt helybéliek kelletlenül pillantottak fel a lódobogás, a kerékcsikorgás hallatán - tudnivaló volt, hogy nem csupán javaikat, lelkük üdvét is féltik a délnyugat felől érkező jövevényektől.

- Dolaminok - mormolta a titoknok, alig mozdítva a batár ablakát takaró bársonyfüggönyön. - Kérges lel ", bizalmatlan népség: a kyr, majd az obasz beözönlés egyszer s mindenkorra a kedvüket szegte. Erőszakkal letelepített nomádoknak mondják magukat, de Maldon mester szerint egy hétig sem húznák az igazi pusztaságban... - Észbe kapott, a legátusra pillantott, de helytelenítés helyett csak kimerültséget látott az idősebb férfi arcán. - A tekintélyt, az erőt mindazonáltal tisztelik: Praedarmon úr szerint jó pénzért megfelelő szállást és ellátást remélhetünk tőlük.

- Ajánlom, hogy igaza legyen - sóhajtott Gennarin. Amit akart, megkapta, most rajtunk a sor.A fiatalember feszengett.- Megengedsz egy kérdést, magiszter? - Akár kettőt is.- Miért ilyen sietős az utunk?- Nogren Praedarmon útja sietős, fiam. Elszámolnivalója van egy sátánimádóval, aki fájdalmat

okozott neki és mert Nogren Praedarmon Pyarron hőse, sem a Papi Szék, sem a Smaragd Társasága nem mond nemet, ha a segítségükért folyamodik.

- Igaz, hogy hat esztendőt töltött Krán fogságában, és másodmagával jutott ki onnét?- Igaz.- De hogyan...?- Ez már a harmadik kérdés - mosolygott a legátus, és kortyolt valamit abból a lapos ezüstpalackból,

melyet épp ilyen alkalmakra tartogatott. Úgy érezte, éveket öregedett az elmúlt hét során. Az igazán megerőltető feladatot nem a Kapuk megnyitása, hanem az átkeléskor ébredő erők kordában tartása jelentette; álmaiban gyakorta kísértett a lehetőség, hogy hibázik, és társaival együtt a Semmi örvényébe hull. - Érd be annyival, Tich, hogy Praedarmon különleges ember, akit legfelsőbb helyen alkalmasnak találtak arra, hogy Új-Pyarron harci erényeinek megtestesítője legyen. Bosszúszomjas nemességünk keresve sem találhatott volna nála jobb médiumot. - Elkomorult. - De tartsd észben, hogy az efféle nagyvadak nem csak fenségesek, veszedelmesek is; ha jót akarsz, csak annyit tégy, amennyit a munkád megkövetel, és tartsd magad távol tőle!

- Úgy lesz, magiszter.- Rendben van. Most pedig nézz utána, merre járunk, és közöld a sempyerivel, hogy fürdőre és

alvásra van szükségem az újabb rugaszkodás előtt!A fiatalember félrehúzta a függönyt, s bár eltökélte, hogy a feladatra összpontosít, jó darabig bámult

lenyűgözve a távolban vándorló fényekre. Minden nehézség dacára kedvére való volt ez a megbízatás, az első azok közül, melyeket Pyarron és az embernem dicsőségére teljesít - s melyek során minden bizonnyal megtalálja majd igazi életcélját is. Tisztában volt vele, hogy mindenkinek csak egy sorsa van, melynek alakításában legalább olyan fontos szerepet játszik az isteni rendelés, mint a karmatikus teher, és ahogy a csillagok alatt lobogó tüzeket nézte, úgy érezte, máris közelebb jutott létezése fenyegető és nagyszerű értelméhez.

Arra rezzent fel, hogy a kiszáradt folyómeder felől vágtában közelít az egyik bőrruhás testőr: Társai elérúgtattak, s bámulatos összehangoltsággal zabolázták meg lovaikat; Tich füléig sietős párbeszéd foszlányait sodorta a szél.

- Mi az? - hajolt előre a legátus. - Dreina szerelmére, mi az már megint?- A faluban történhetett valami - válaszolta a titoknok. - A mieink fegyveres csoportokról beszélnek,

és úgy vélik, üdvös lenne kerülőt tennünk.

60

Wayne Chapman Karnevál I.- Azt már nem! Bármi okozza a felfordulást, nekünk semmi részünk benne, és nem fogunk bűnösök

módján elosonni innét. A harcosok dolga, hogy tisztázzák a helyzetet - emlékeztesd erre a sempyerit, és célozz arra is, hogy az újabb ugrásért cserébe nyugalmat ígért nekem !

Tich magához intette a legközelebbi testőrt. - Praedarmon úr...?- A faluba tart - mutatott északkeletnek a félvér. - Azt parancsolta, itt várakozzunk, és csak akkor

kövessük, ha jelt ad rá.- Szokatlan előzékenység - mormolta a legátus. - Sejtitek már, mi zajlik odalent?- Gyilkosság történt, uram. A dolaminok zaklatottak, és a szokottnál nagyobb gyanakvással

tekintenek minden idegenre.A batár vészjósló csikorgással állapodott meg a homályban. A testőr, aki a titoknokkal és a

magiszterrel beszélt, nyergéből máris a tetőre szökkent, és lőállást vett fel. A kocsis lekászálódott a bakról, sisakot és pajzsot kotort elő, majd, hogy egy darabig semmi sem történt, szöszmötölni kezdett saját lovaival. Nogren felföldi szabadosa valamivel távolabb, a kétkerekű ponyvája alatt gubbasztva tömte pipáját; nem izgatták sem a kiáltások, sem az őrtüzek füstkígyói körül rajzó fáklyafények.

- Láttok valamit? - firtatta Gennarin. - Beszéljetek, az ördögbe is!A batár tetején guggoló bőrruhás a távolba kémlelt.- A dolaminok gyülekeznek. Tömeg verődött össze a mélyút kijáratánál.- Ez az az út - lehelte a titoknok. - A mi utunk, igaz? Senki sem válaszolt neki. A súlyos léptű

predoci telivérek fel-felhorkantak, a hámot rángatták. Szemközt új tüzek lobbantak, itt-ott fegyverek fémjén csillant a tájon elömlő holdfény.

- Lovas jön - jelentette a testőr, aztán érezhető megkönnyebbüléssel fújta ki a levegőt. - Praedarmon úr.

A stellire fújtató démonként bontakozott ki a homályból. Nogren közvetlenül a batár mellett fékezte meg, és homlokráncolva tekintett a pyarroniakra.

- A szállással nem lesz gond - mondta. - Ma éjjel a kelleténél is több az üres derékalj odalent.- Megtalálták a gyilkosokat?- Nem - ingatta fejét a fakószőke férfi. - És nem is kutatnak utánuk tovább.- Nem? Miért nem?- A dolamin babonás fajta, magiszter - sietett közölni Tich. - Amit láttak, nyilván...-Amit láttak - dünnyögte Nogren -, túl sok volt nekik. Az elöljárók rontást emlegetnek, a

javasemberek ósdi praktikákkal próbálják elhárítani az újabb csapást, de maguk sem hiszik, hogy sikerülhet.

- Beszéled a nyelvüket, uram?- Látom a kétségbeesést a szemükben. Nekik segítség kell, nekünk szállás, élelem és bizonyosság. -

A sempyeri a falu felé sandított. - Ha készen álltok, indulhatunk.A titoknok a magiszterre pillantott. - Rontás! De hisz mi ketten nem...- Nem vagytok papok - bólintott Nogren. - De erősen kétlem, hogy a bűntetteket démonok követték

el.- Egy pillanat - emelte fel jobbját a legátus. - Több haláleset történt?- Kettő.- Rituális gyilkosságok?- A javából. - Nogren megtáncoltatta, majd a fények felé fordította lovát. - Kövessetek!A felföldi kétkerekű már a mederben járt, mire kocsis visszakapaszkodott a bakra, s a batár jókora

zökkenéssel ismét nekiindult. A tetőn őrködő íjász füttyentéssel szólította magához hátasát, nyeregbe szökkent, majd elporzott Nogren nyomában: nem sejtette, miféle szörnyűség várja őket a mélyúton, de övéi közül elsőként akart szembenézni vele. Gennarin magiszter hallgatott, Tich a szája szélét rágta - egy ideig nem is tehetett egyebet. A batár rugói meg-megnyikordultak, a szél csípős füstöt sodort az utasok szemébe. A kiáltozás mind harsányabbá vált. A titoknok összerezzent, mikor a függönyökre elnyúló árnyak vetültek: fáklyás alakok rajzottak odakint, morajuk fenyegetőnek rémlett, akár a tengermoraj. A fiatalember igyekezett mondatokká fűzni az elkapott szavakat, s míg az értelmüket hüvelyezte, nőttön-nőtt benne a bizonytalanság. Rádöbbent, hogy minden tudása ellenére idegen ezen a földön, és hogy sem neveltetése, sem hite nem vértezte fel megfelelőképp az ellen, ami előtte áll.

- Miről beszélnek? - tudakolta a magiszter.

61

Wayne Chapman Karnevál I.- Két eltűnt gyermekről, azt hiszem. Zavaros... nagyon zavaros minden. Jövevényeket emlegetnek,

délről északnak tartó lovasokat. Sok bennük a fájdalom... a harag. Tich érezte a gerincén kiütközött verítiék hidegét. - Mi lesz, ha ellenünk fordulnak, uram?

- Praedarmon tudja, mit csinál.- De ők vajon tudják-e? - A titoknok a függöny résén át eltorzult arcokra, füstösen lobogó fáklyákra,

sárból tapasztott kunyhókra látott, melyek fecskefészkekként sorakoztak a meredek part oldalában. - Mosdatlanok és kétségbeesettek. Kétlem, hogy ismernék a diplomácia nyelvét. Elég egyszer hibáznunk, és...

- Milyen mostanság a sétány? - Uram...?- A tóparti sétány Lar-dorban. Loncok és fűzek a két oldalán. - A legátus elmosolyodott. - Ismerned

kell, Tich. Beszélj róla!- A sétány... - A titoknok nagyot nyelt. - Reggelente, mielőtt a köd felszáll, olyan, akár az élet: az

ember nem tudja, csak sejti, hogy minden út... minden út más-más mólóhoz vezet. Nincsenek falak, nincsenek épületek. Teremtés előtti világ. Fehér. Bűntelen. Mikor átjárja a fény, .mintha megvénülne, de addig... maga az eleven, a színtiszta prima materia, és magában hordozza... az összes lehetséges változás ígéretét. Maldon mester szerint...

- Maldon nincs itt, fiú - suttogta a legátus. - És akkor sem segíthetne, ha itt volna; kétlem, hogy látott valaha eleven asziszt.

- Az itteniek... a dolamint beszélik, uram. - És miféle nyelv a dolamin?- Flektáló. Determinatívumok, változó nyomatékú középhangzók. Eredetét a Harmadkorig szokás

visszavezetni, abba az időbe, amikor mi, emberek még falkákban kóboroltunk, és eszközök voltunk csupán a... - A fiatalember hirtelen észbe kapott, és nagy szemeket meresztett a magiszterre. - A félelem, uram.

- Igen?- Elmúlt. Elmúlt, mintha sosem lett volna. De hiszen ez...- Az értelem mágiája, Tich. Meg a sétányé. - A legátus megdörzsölte borostás állát. - Olykor még

beszélned sem kell, elég, ha gondolsz rá. Eszedbe juttatja, hogy bizonyos akadályokat könnyebb megkerülni, mint átugrani. Különösen hasznos, ha olyan úton jársz, aminek nem ismerheted minden buktatóját.

A titoknok eltűnődött. - Uram...?- Hallgatlak.- Köszönöm, uram. Gennarin a szemébe nézett.- Pyarroniak vagyunk - mondta. - Bárki bármit állít, ebben a korban mi állunk az emberiségnek

nevezett falka élén, és a feladathoz mért a felelősségünk is. Az ittenieknek bátorításra van szükségük. Elég erős a lelked ahhoz, hogy segítséget nyújts nekik?

- Azt hiszem.- Ez már valami - dünnyögte az idősebb férfi, s nem mondta ki, amit eközben gondolt: És ahol a hit

véget ér, ott kezdődik a remény.A batár lassan haladt a partfalak közt. A hajdanvolt gázlónál most kaptató húzódott, két oldalán

lapos kövek, csenevész bokrok dacoltak a tengeri szelekkel. A mélyút északkeleti kijáratánál a helybéliek elnagyolt obeliszket állítottak, melyet az egymást követő nemzedékek óvó rúnákkal, démonűző igékkel vésték tele. Szent hely volt ez, és minden eltelt esztendővel szentebbé vált: az utazók többsége itt mondott köszönetet istenének azért, hogy átsegítette a nagy pusztaságon, itt helyezte el fogadalmi ajándékait. A dolaminok ezeket az adományokat éppoly nagy becsben tartották, mint a békét és a földjeikre hulló esőt - Nogren az obeliszk felé közeledve át tudta érezni döbbenetüket, s metsző hideg nyilallt a gyomrába a na-gyon is evilági iszonyat láttán.

Az obeliszk csúcsán két ruhátlan alak függött, két vértől vöröslő testű, fénytelen szemű gyermek. Bal csuklójuknál és bokájuknál összekötözték, azután módszeres kegyetlenséggel kizsigerelték őket; most úgy nyújtóztak természetellenes pozíciójukban, mint csillogó kígyók seregétől környékezett, magasba törekvő angyalok. Nogren, bár volt alkalma hozzáedződni az efféle megpróbáltatásokhoz, keményen markolta a kantárt, és érezte, hogy torkában felgyűlik a keserű nyál. Az emberi gyarlóság összes megnyilvánulása közül az értelmetlen pusztítást gyűlölte leginkább. Nem voltak kétségei a tettesek kilétét és indítékait illetően; bár az idevezető úton kevés nyomot hagytak, áldozati ajándékuk minden szónál

62

Wayne Chapman Karnevál I.ékesebben beszélt. A rémtett nyilatkozat és kihívás volt, az üldözők arcába hajított kesztyű és istentelen önvallomás. Akik kiagyalták, művészi eszköznek tekintették a halált, és olyan elragadtatással. idézték meg, ahogyan a kontinens orkjai teszik törzsi szellemeikkel a sempyeri azonban tudta, hogy ilyen munkára sem orkok, sem más fajzatok nem képesek; ez a perverzió az embernem sajátja, még akkor is, ha csak örökölte a romlottság kútfőinek számító aquiroktól.

- Dreina, könyörülj...!A legátus a batár mellett állt, felfelé forduló arca viaszos-sárga volt a fáklyafényben. Titoknoka az

ajtóba fogódzott, és látható erőfeszítéssel küzdött a hányingerrel. A falubeliek tág félkörben gyülekeztek, és szélzúgásszerű sóhajokkal, majdhogynem egyszerre vették a levegőt. A moraj halkult, a kaptató hosszában ítéletnapi zajnak rémlett a lángok perzselte éji rovarok dunnyogása.

- Tich - suttogta a magiszter. - Segíts Praedarmonnak! A fiatalember merev arccal indult meg. A sétány és Pyarron járt az eszében; tudta, most nem szabad másra gondolnia. .

- Mikor? - fordult az elöljárókhoz Nogren, akik az első sorban álltak fehérrel szegett barna köntösükben. - Mikor találtatok rájuk?

A titoknok félrebillentett fejjel hallgatta a több szólamú tirádát, aztán a torkát köszörülte.- A gyermekeket... tegnap látták utoljára. A felnőttek a földeken dolgoztak, ők pedig... az idegenek

nyomában jártak a többiekkel, hogy tanúi legyenek... az áldozatuknak. Az idegenek nem ütöttek tábort, csak várakoztak az obeliszknél. Alkonyattájt a környékbeli kölykök elszállingóztak, de ők ketten... elrejtőztek a sziklák között, mert... mert ilyen különös jövevényekkel sosem találkoztak még. A szüleik kora este indultak utánuk, és a meredély felől... démonok kacaját hallották. Egyiküket megrohanta és megölte a sötétség, a többi á faluba menekült, és ma délig mozdulni sem mert. Az elöljárók... fegyve -resekért küldtek más falvakba, és... velük együtt kutattak tovább a gyermekek után. Előbb az apát találták meg, akit a sötétség pusztított el. Nem volt szeme és nem volt vére; a démonok... - Tich nagyot nyelt - ...így ragadják el az ember lelkét. A sziklák közül nyomok vezettek az obeliszkhez. A gyermekeket... alig egy órája fedezték fel, és mikor mi megjelentünk... azt hitték, az idegenek tértek vissza, hogy ismét öljenek.

- A harmadik áldozat?A titoknok küszködött az ismerős nyelv szavaival.- A pusztában temették el, és rúnakövet helyeztek fölé, hogy a teste... nyugalmat találjon.Nogren újra felpillantott az obeliszkre.- Mondd nekik, hogy segítünk - szólt száraz torokkal. - Mondd, hogy az igéinkkel... Pyarron

isteneinek kegyelme száll otthonaikra.A fiatalember fordított, és kissé megütközve hallgatta a dolaminok válaszát.- Az elöljárók azt tudakolják... elég hatalmasak-e Pyarron istenei. Hallottak a Próféta haláláról, és

úgy vélik, hogy az égiek, akik veszni hagyták... aligha törődnek majd az ő üdvösségükkel.Nogren bólintott, aztán sima mozdulattal kivonta kardját. A kétélű penge hosszában táncot j árt a

fáklyafény.- Mondd nekik - dünnyögte -, hogy Krad és Dreina áldását hordom a fegyveremen, a ti imáitok

pedig még ennél is nagyobb erejűek. Mondd, hogy pihenésre van szükségünk, de holnap hajnalban tovább követjük az idegeneket, és ha beérjük őket, bosszút állunk a dolaminok halottaiért is.

Az elöljárók össze-összesúgva figyelték az előttük forgolódó lovast. Akadtak köztük vajákosok, akik a szemeken át mélyre láttak az emberi lelkekbe, s tudták, hogy a szegletes állú, napszítta hajú jövevény igazat beszél. Megérezték, hogy az oldalán állók hatalma vetekszik a démonokéval, s mert övéik bátorításra, égi támaszra szorultak, belátták, hogy ezt a lehetőséget nem hagyhatják kihasználatlanul.

- Megosztják velünk mindazt, amit a nyártól kaptak - fordította válaszukat a titoknok -, és Pyarron isteneinek oltalmába ajánlják lelküket.

Nogren megint bólintott, de a kardot nem engedte le. - Ismered Krad himnuszát az igazság diadaláról?

- Igen, uram.- Tanítsd meg nekik, és vezesd vissza őket a falujukba! Két testőr elkísér, és a kocsissal együtt a

segítségedre lesz. Egyetek, készítsétek elő a magiszter szállását, aztán aludjatok: holnap sem lesz könnyű napunk.

63

Wayne Chapman Karnevál I.A fiatalember, oldalán a két bőrruhással, a némán várakozó tömeget nézte, majd a legátusra

pillantott.- Ti maradtok még, uram?- Rendet teszünk, Tich - szólt az idősebb férfi. - Valakinek ezt is el kell végeznie.- Ezek a boldogtalanok eleget láttak - tette hozzá Nogren. - Rajta, fiú, vezesd haza őket!A titoknok sóhajtott, aztán intett a testőröknek, és belevágott. Bár léptei nem voltak igazán

magabiztosak (neki 'ügy rémlett, ködülte sétányon botorkál) a helybeliek utat nyitottak előtte, majd a nyomába szegődtek; morajuk élénkült, és pár perc múltán átolvadt az ősi himnusz dallamába.

Gennarin a távolodó batár lámpását figyelte, aztán Nogren és a harmadik bőrruhás felé fordult, akik a nyeregből leszállva bajlódtak a közelben halódó őrtűzzel. A szabados megköpte tenyerét, és szó nélkül munkához látott, ásója jókora darabokat fordított ki a földből a kaptató tetején: Ronna-gella szülötte lévén természetesnek vélte, hogy a holtak idefent, Jahvea arcához a lehető legközelebb leljenek örök nyugalomra. Az út hosszában füstöt kavart a szél, a hold és a lángok pírjával csak a zeniten álló Igram Azeb fénye feleselt.

- Istentelenség - dünnyögte a pyarroni, összehúzott szemmel pillantva a vérben ázó testekre. - Mi indíthat anyaszülte lényeket arra, hogy ilyesmit tegyenek?

- Az unalom - közölte Nogren. - A gorviki kultúra sok hasonló meglepetést tartogat még a gyanútlan világ számara.

- Tudom, hogy a gorvikiak zöme lelkifurdalás nélkül öl, de ez... más. Céltalan és irtóztató.- Számunkra. A Dea Macula beavatottjai műalkotásnak nevezik, - és órákat szánnak a

tökéletesítésére, ha alkalmuk adódik rá.Az idősebb férfi fejcsóválva lépett közelebb, s bár nehezére esett, ismét szemügyre vette a kötélen

függő áldozatokat. Csak most tűnt fel neki, hogy a kőhasáb oldalát gonddal ráncolt fekete selyemköpeny borítja, s hogy a csúcsra, egy arasszal a vértelen csuklók fölé egy, a Rossz Földeken elhullott utazó koponyáját erősítették. Mikor a szél örvényleni kezdett az obeliszk körül, a koponya vigyora késként hasított a szemlélő lelkébe, a köpeny pedig úgy dagadozott, mintha maga a halál bontogatná odafent roppant szárnyait.

- Úgy érted - suttogta a magiszter -, hogy csak ezért vertek tábort? Hogy vártak ezekre a nyomorultakra, és addig próbálkoztak velük, míg el nem érték a kívánt összhatást?

- Gyerekekre volt szükségük - mondta Nogren, és a stellire felé indult a nyeregkápán lógó kötéltekercsért. Ha nem jönnek ki, elragadják őket a faluból, tekintet nélkül arra, hány felnőttet kell levágniuk közben.

- Dreina szent nevére... !- Minden csinálmányuk üzenetet hordoz - folytatta Nogren. - Némelyik többfélét is. Az első

rendszerint nyilvánvaló, a többiért a romlott lélek pöcegödrének mélységeibe kell alászállni, bár kétlem, hogy megérné a fáradtságot. Azzal, amit tegnap műveltek, egyetlen céljuk volt: kinyilatkoztatni, hogysem istentől, sem embertől nem félnek a Sheral innenső oldalán. Mintha hazafelé tartanának, mintha...

A legátus nem várta, hogy befejezze. Neveltetése és jobb meggyőződése dacára mind közelebb sodródott ehhez az emberhez, aki dúvadként rótta köreit a pyarroni tanácstermekben, míg meg nem kapta, amit akart: fegyvereseket, tolmácsot és varázstudót az északi expedícióhoz, melynek az otthoniak nem sok értelmét látták, mégis igent mondtak, nehogy elveszítsék a sempyerit - az egyetlen hőst; aki a Dúlás idejéből megmaradt nekik.

- Igazad volt, Praedarmon uram, igazad az első perctől fogva. Ellenfeled méltó a- Papi Szék figyelmére... azokkal együtt, akikkel Gorvikból útnak indult. Követjük őket, megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy az inkvizítorok kezére jussanak - és tiszta lelkiismerettel nézünk a dolaminok szemébe, ha visszafelé is erre visz az utunk.

- Tegyük fel - dünnyögte Nogren -; hogy Narvanban nem akad egyetlen inkvizítor sem.- Képtelenség! A város uralkodócsaládja shadoni származású, nemzedékek szívós munkájával tette

birtokát a Domvik-hit északi bástyájává. A jelenlegi herceg fia az óhazában nevelkedett, és a hírek szerint a Fekete Határ közelében tűnt el - vagy rangrejtve tért haza, hogy megtévessze ellenségeit, és véráldozat nélkül léphessen trónra. A sápadt képű kráni lovag talán épp az ő nyomában jár. Hisz azt mondtad...

- Peral am Narvan tizenhét esztendős korában, 3693 tavaszán tűnt el.- Valóban. De miért fontos ez?

64

Wayne Chapman Karnevál I.- Mert még a krániak sem esküsznek bosszút olyasvalaki ellen, aki a Dúlás évében született.... Akkor hát ki a célpont?- Sejtelmem sincs - vont vállat Nogren. - De nem fogom sajnálni a fáradságot, hogy felkutassam és

figyelmeztessem, arra mérget vehetsz.A bőrruhás időközben átvette a kötéltekercset, hurkot vetett az obeliszkre, és fogai közé kapta tőrét:

csak utasításra várt, hogy felkapaszkodjon az áldozatokért.- A koponyát se hagyd a helyén! - intette a szőke férfi. - Most már tudjuk, hogy jó nyomon járunk,

és ha a mű megsemmisül, előbb-utóbb elenyészik az emléke is.A legátus önkéntelenül pillantott a magasba megint: fogva tartotta, szinte megbénította az undor

igézete.- Érzem az üzenetet - suttogta -, de nem visz rá a lélek, hogy szavakba öntsem.Nogren elhúzta a száját.- A kezdet a legnehezebb. Az ember úgy érzi, bemocskolódik, ha megteszi; hogy ha formát ad a

gondolataiknak, menthetetlenül olyanná válik, mint ők.- Te képes vagy...?- Jó ideje hidegen hagynak a vérfilozófiai allegóriák dünnyögte Nogren, és ahogy megfeszítette a

kötelet, újra feltekintett a sápadt férfi hagyta üzenetre. - Amanovik intelmei a Szent Föld népéhez, első vers, első stáció. Az Ifjúság hódol az Elmúlás előtt.

65

Wayne Chapman Karnevál I.

HARMADIK RÉSZA REJTŐZKÖDŐDreina Tercében,a Maszkok Ünnepe előtt és alatt, narvani parton

66

Wayne Chapman Karnevál I.

1.

A kétnapos pihenőből végül egyheti lábadozás lett, és Gorduin, noha teste-lelke lázadt a tétlenség ellen, hasznát látta minden percének.

A hercegi család a kikötő és a Templomtér nyüzsgésétől távoli, mérsékelten előkelő Barena negyedben biztosított szállást neki. A fogadót errefelé tequisnek, azaz vendégháznak nevezték, ám ez voltaképp átjáróházat jelentett: a hét közepére a bárd ismerte a környék összes kalmárának, hajómesterének és pénzváltójának nevét, s a zajok alapján fogalmat alkothatott modorukról is. Narvan nem a kifinomultság, hanem a kitartás, nem a jelen, hanem a múlt városa volt; Gorduin, míg a szegletes orrú sajka a dokkoktól a tequisig siklott vele, megcsodálhatta már különös színeváltozását. Mihelyt a nap a felhők mögé bújt, a víziút mentén sorakozó polgárházak fehérből szürkék, képtárakból erődítmények lettek. A távolból légiesnek tűnő hidak kőtüskés gerincükkel, szörnyreliefek borította talapzatukkal riogatták az érkezőt. A családi címerekkel ékes kikötőbakok, a gyertyafényes közszentélyek, az otthonok bejáratát vigyázó angyalszobrok mind a maguk történetét meséltek, s a bárd önpusztító élvezettel szívta be a sikátorok falai mentén felgyűlt hulladék, a sötét titkok és régi bűnök szagát; igen, ez a múlt parfümje volt, Erioné és az ifjúságé, melynek a fél évszázada elkövetett csalással csak a látszatát sikerült megőriznie. Mosolygott, ahogy a vendégház nagytermébe lépett, még a fájdalom sem tudta kedvét szegni: hálás volt Alyr Arkhonnak, aki a narvani utat ajánlotta, Liunak és Kalidarnak, akik a lépcsőn támogatták, sőt, a néhai yamm-haikannak is, aki lehetővé tette, hogy fontos személyként részesüljön a karnevál csodáiból.

- Túladagoltuk a patikaszert - dünnyögte a korg, miközben átvizsgálta a szobát, és friss lepedőkért meg ágymelegítőért küldetett. - Ezt a szemétdombot csak a toroni pálinka láttatja szépnek vele. - A fiúra sandított. Tedd le azokat a nyavalyás kardokat, és segíts! Nem akarom, hogy az udvari kuruzsló ilyen állapotban találja.

A "kuruzsló" Narvan hercegének halk szavú, biztos kezű kirurgusa volt. Kora délután érkezett, és figyelemreméltó alapossággal végezte a dolgát: ellátta a szigonytépte sebet, tucatnyi fém- és faszilánkot távolított el Gorduin hátából és oldalából, balzsamot kent a bal kéz megperzselt ujjaira, és nem faggatózott az alkar bőrébe égett fekete szemcsék láttán. Mire az utolsó flastrom is a helyére került, a bárd mélyen aludt már; a kirurgus mögött Kalidar húzta be az ajtót, Liu pedig macskaléptekkel osont a tequis konyhájába, hogy az elkövetkező napok étrendjéről gondoskodjék.

Gorduin harminc órát aludt egyhuzamban. Kalidar a fiún és a kirurguson kívül egy lelket sem engedett a közelébe; a vendégház tulajdonosát, aki a láz ellen újborban oldott igazgyöngyöt, a seb megtisztítására nyüveket ajánlott, úgy kellett a markából kiszabadítani. Caedoni gyógyvízről hallani sem akart - túl jól ismerte a partvidék . gorviki bevándorlóinak praktikáit -, és homlokráncolva figyelte a teafűvel és gyanús magvakkal bíbelődő Liut, aki csak reggelenként, egy-egy kanzan erejéig mozdult el a bárd ágya mellől. A néma vetélkedés niarei győzelemmel zárult: a korg a huszonhatodik órában morgott valamit és kidőlt, a fiúnak pedig még mosolyogni is volt ereje, mikor mesterét ébredezni látta.

Gorduin sokáig hevert mozdulatlanul, tekintetével egy aranyló napfénysáv útját követte az ablakkal szemközti falon át az ajtó felé. Mikor eszébe jutott, hol van és mi a dolga, mozdított egyet a jobb karján, aztán a bal lábával tett próbát. A fájdalom-hiéna nem mutatkozott, még izmai megfeszítésével sem sikerült előcsalogatnia. A bárd oldalt fordult, és megpillantotta a szőnyegén kuporgó, mindkét tenyerén egy-egy cseréptálkát tartó Liut. A fiú kőmerev arccal bámult maga elé, aztán különös, hosszú sóhajt hallatott, és lejjebb engedte karját. Gorduin döbbenten látta, hogy a tálkák felett lassú táncot jár a forró levegő.

- Mi a...?- Szárnyashús és barna rizs, mester - közölte Liu. Erőre kapsz tőle.A bárd csakugyan erőre kapott, a lakosztályt azonban még napokig nem hagyta el. Ablakából

figyelte a Barena házait és csatornáit, ágyán végigheverve hallgatta a nagyteremben zajló beszélgetéseket: hagyta, hogy a mozdulatok üteme; a szavak zenéje utat találjon hozzá, és lassan, szinte észrevétlenül igazítsa belső idejét a város ritmusához. Emlékezett az első benyomásokra, az épületek színeváltozására, és eleget tapasztalt életében ahhoz, hogy beérje ezzel a leckével. Narvan nem Erion. Minden átjáróháznak

67

Wayne Chapman Karnevál I.megvannak a maga törvényei, és aki a túlélésre játszik, nem csupán ismeri, alakítani is képes őket. Első számú szabály: verd ki a fejedből Eriont.

A második: ne feledd el soha.Az ötödik napon felderítő útra küldte Liut és Kalidart, aztán a fürdőkamrába vonult, és órákig állt a

forró víz alatt - szüksége volt erre a fényűzésre a következő; a legfontosabb lépés előtt. Mire száraz ruhát öltött, a nagyteremben alábbhagyott a zaj: a helybéliek, akik déltájban tértek be egy tál hallevesre és újborra, rég odébbálltak, a Maszkok Ünnepére érkezett idegenek pedig odakint bolyongtak még, és jutányos áron vásárolt térképeiket átkozták saját tévedéseikért. Az idő tiszta volt, Gorduin a tetők felett Domvik nagytemplomára, azon túl a kézművesek lakta Tegusa fő közlekedőcsatornájára látott, és az állát dörzsölgette a köpenyeket, álarcokat és talizmánokat kínáló árusok láttán. Tudta, hogy Narvan küszöbön álló újabb színeváltozásával vége szakad majd az álságos nyugalomnak, s hogy ha teljes képet akar a helyzetről, végig kell tekintenie a létezés párhuzamos síkjain is.

A városra nyitotta harmadik szemét, az asztrál- és mentálvilág kavargása helyett azonban csak rőt derengést látott maga előtt. Meghökkent. Igyekezett kiterjeszteni tudatát, de így sem jutott a szférák határánál tovább: az éteri közeg megsűrűsödött körülötte, s mielőtt eltaszította volna, szűkölő rémületet csiholt ki belőle egy nap és holdak nélküli táj, egy miazmás párát izzadó lápvidék képeivel. Ordítani akart, kiöklendezni a szájába toluló sarat - és arra ocsúdott, hogy féltérdre zuhan az ablak előtt. Szédült. Émelygett. Percekbe telt, míg sikerült a sarokban álló karosszékig jutnia; belezuhant, és fuldoklóként kapkodott levegő után.

Kránra! . Olyan pocsékul érezte magát, hogy szinte várta, mikor bukkan fel a Jel, mely mindig a legrosszabbkor szólt hozzá, s legutóbb, a thekszeli Tharr-szentélynél valóságba vetett hitét is sikerült megrendítenie homályos kinyilatkoztatásaival. Várt, és hogy tudatában változatlanul csend honolt, fújt egyet, aztán kortyolt Liu gyógyteájából, melyet az alkalomra nemi szesszel bolondított meg. Orrnyerge felett egyujjnyival még mindig sajgott a homloka. Ráébredt, hogy harmadik szemének egy darabig nem veheti hasznát, hogy vak lesz, míg a városban időzik - maga Narvan, ez a crantai alapokra épült förtelem akarja így. Sejthette volna, mi áll a háttérben, mikor a hercegné az ősi gyökerekről, a rémtörténetekről és a viszályokról beszélt: Narvan lakóinak olyan szellemi terhet kell kiállniuk, mely a náluk nemesebb fajzatokat is acsargó fenevadakká tenné. Próbálta elképzelni, mi minden rejtőzik odalent, az épületek cölöplábai körül sötétlő iszapban - és megint beleszédült a rőt derengés, az üres ég és a szétpattanó gázbuborékok emlékébe. Hogy képes bárki ilyen baljóslatú helyen élni? Hogyan alkalmazkodnak a nyomáshoz a mágiahasználók, hogyan birkóznak meg vele a Domvikhoz fohászkodó papok? Már nem csodálkozott azon, hogy a helybéliek angyalszobrokkal vigyáztatják portájukat, hogy készek hitelt adni a legképtelenebb mendemondáknak is, és hogy a hercegi család mentalisták helyett kémekkel figyelteti ellenlábasait. Eszébe ötlött, hogy amit tudni akart, voltaképp megtudta: Narvan sokszorta veszedelmesebb annál, amilyennek látszik, és viszonyaival csak azoknak kedvez, akik hetedik érzékük helyett az ösztö-neikre, az asztrál- és mentálvilág üzenetei helyett a zsigerek szavára hagyatkoznak.

Mint az eszelősök. Mint a gyilkosok.A felismerés kiölt belőle minden maradék lelkesedést. Ösztönei követelték, hogy szedje össze a

holmiját, és még ma győzze meg a többieket a távozás szükségességéről, de tudta, hogy sem most, sem később nem fog engedni efféle sugallatoknak. Életének utóbbi öt esztendeje szakadatlan meneküléssel telt: futott az istenek, a halál és az eleve elrendelés elől, mert irtóztatta a gondolat; hogy mások jelöljék ki az útját. Azért jött Narvanba, hogy a múltba rejtőzzék kétségei elől - nem hibáztathatott senkit, hogy az alászállás túl jól sikerült; tudta, hogy ha megint meghátrálna, önmagának fordítana hátat, és az újabb haladékért maradék tartásával, a becsületével kellene fizetnie.

Kalandozónak való feladatra, veszélyre és küzdelemre vágytál gondolta. Örvendezz hát: az égiek teljesítették az óhajodat. Amúgy hová az ördögbe mennél innét? Tovább keletnek, a nagy óceánra? Vagy északnak, hogy é j a másik, a kézenfekvőbb lehetőséggel, amit Alyr kínált neked?

Nem kellett erőlködnie, hogy felidézze azt a bizonyos beszélgetést. Különleges volt a téma, de különleges az alkalom is; Gorduin gyanította, hogy a kontinensen rajta kívül alig egy tucat olyan ember és egyéb szerzet akad, aki a rettegett nekromantát, a dorani nagytanács kémszolgálatának vezetőjét szitkozódni látta.

A Staverni labdaház nem tartozott Erion nevezetességei közé: utolsó felújítása óta - vagy kétszáz esztendeje - ijedt állatként lapult a díszesebb épületek közt a Fogadónegyed nyugati peremén. Az

68

Wayne Chapman Karnevál I.időtöltés, melynek otthont adott, különös volt, kimerítő, ám talán épp ezért vált kedveltté a tapasztalt kalandozók körében, akik értékelték a fegyvertelen testgyakorlatok minden formáját, nemkülönben azt, hogy a labdaház mész- és csónaklakkszagú termeiben sem "tisztelőik", sem ifjabb pályatársaik jelenlététől nem kellett szenvedniük.

Arról, hogy Alyr az önsanyargatás e kifinomult módszerének hódol, Gorduin csak a találkozó reggelén szerzett tudomást. A nekromanta, aki napok óta nem mutatkozott, szűkszavú üzenetet hagyott számára Torozonnál, melyben e különös helyre invitálta, mi több, gondoskodott az odajutásáról is: a bárdot a taverna kapujában csukott kocsi és szótlan hajtó várta, hogy az épp ébredező nagyvároson, kövezett utakon, hidakon át a kék-szürke kupolájú hodályig zötykölődjön vele.

Gorduin nem minden aggodalom nélkül pillantott fel borús égre, mielőtt átlépte a küszöböt, és könnyelműségét átkozta, amiért jobb meggyőződése ellenére a szobájában hagyta láncruháját és nyílpuskáját. A személyzet, mely mintha kizárólag némákból állt volna, ünnepélyesen viselkedett, mint holmi tabernákulumban: kézjelekkel értették meg a jövevénnyel, hogy ingujjra kell vetkőznie, s hogy a pihenőből csak úgy juthat tovább, ha megválik pengéitől, csizmáját pedig bocskorforma, szíjakkal feszesre húzott lábbelire cseréli. Gorduin nem szállt vitába velük, de meztelennek és ostobának érezte magát, ahogy kalauza nyomában nekivágott egy tölgyfapadlatú és -burkolatú folyosónak. A kétoldalt sorakozó ajtók mögül duhogás, nyögés és átkozódás hallatszott; a bárd kelepcétől tartott, s fellélegzett, mikor az utolsó helyiségben nem holmi fejvadászbanda, hanem a bő vászonruhás, hátrafogott hajú félelf várt rá.

- Az ég szerelmére...Alyr nem zavartatta magát: odabiccentett neki, aztán a hátsó falig sétált az előkészített ütőkért.- Remélem, pihenéssel töltötted az éjszakát - dünnyögte visszatérőben -, és nincs baj a taktikai

érzékeddel sem; ez nem az a játék, amiben a nyers erő szükségképp diadalmaskodik. - Borostyánszín szeme nagyot villant. Kezdhetjük?

Gorduin suhintott párat az ütővel, mely a magas északon és a déli pusztaságokban használatos hótalpakra emlékeztette.

- Ki vele, Alyr - sóhajtott. - Mit forgatsz a fejedben? - Megizzasztalak reggeli előtt. Aki fáradt, csak a lényeggel törődik, és nem kell tartania attól, hogy a beidegződései tévútra vezetik. - A nekromanta feldobta az ökölnyi labdát, suhintott egyet; Gorduin csak a páros csattanást hallotta, ahogy a bőrbe kötött lövedék a szemközti falnak, onnét visszapattanva a bal lábának ütközött.

- El kell ütnöd, mielőtt megállapodna a térfeleden magyarázta Alyr. - A falra kell céloznod, a fehér vonal fölé.

- És?- Nincs és - vont vállat a félelf. - Ez a játék.- Szívesen a szeme közé néznék annak, aki kitalálta. - Ne siess vele.- Miért?- Mert a hagyomány szerint maga Darton volt az. - Alyr lehajolt a labdáért, és visszatért vele a maga

oldalára. Olyan időtöltést akart az igazaknak, ami közelről elég megerőltető, odafentről pedig elég mulatságosnak látszik.

- Tréfálsz.- Nem szokásom. - A nekromanta ismét útjára küldte a labdát, és Gorduin nem mozdult elég

gyorsan ahhoz, hogy visszaüsse. - Csak szólj, ha a kihívást túl nagynak érzed!A bárd felgyűrte inge ujját, és összeszorított fogakkal a fehér vonal felé fordult. Egy órába telt, mire

felvette a játék ritmusát, s kénytelen-kelletlen fejet hajtott Darton zsenialitása előtt: arra, hogy ilyen kis területen ennyi szenvedést, indulatot és botlást zsúfoljon össze, csak a sötét tréfák istene lehetett képes. Alyr ismerte a dürgést, és mert jó húsz fonttal könnyebb volt az ilanorinál, sokáig az övé maradt a kezdeményezés; Gorduinnak a második óra közepe táján sikerült kicsalnia belőle az első ötbetűs szót, melyet csakhamar újabbak, hosszadalmasabbak követtek. Az idő mintha megszűnt volna körülöttük; nem létezett más, csak a zihálás és a labdaduhogás, a magasan vágott ablakok ólomüvegén doboló eső és az égzengés távoli moraja. A második óra végén, ahogy mindketten kidőltek, és a hátukon fekve kapkodtak levegő után, a falak mintha a Varjak Urának kacaját visszhangozták volna.

- Gyorsan tanulsz - állapította meg Alyr, mihelyt lélegzethez jutott. - Legközelebb homokkal bélelt mellényt adatok rád, vagy jobb meggyőződésem ellenére... mágiát használok ellened.

69

Wayne Chapman Karnevál I.Gorduin nagy kínkeservvel az oldalára fordult. Káprázott a szeme. A padló gőzölgött körülötte, a

meszelt falon szürke foltok mutatták a friss találatokat. - Most, hogy megizzasztottál... elárulod végre, mit forralsz ellenem?- Kapcsolatba léptem néhány... régi ismerősömmel. Némelyiküktől szívességet kértem az

érdekedben; remélem, ezt akkor sem felejted el, ha legközelebb... játszani támad kedvünk.- Megőrültél? A közelébe se jövök többé ennek a mészárszéknek!- Eleinte mindenki így beszél: - Alyr mind szabályosabban vette a levegőt, baljával kisimította

arcából hajtincseit. - Később ki-ki belátja; hogy az igazi mészárszékekhez képest ez... Godora világszép függőkertje. - Eltolta magától az ütőt. - Hagyjuk. Hogy könyörületesleszel-e vagy sem, a te dolgod. Az én dolgom az volt, hogy szakértőket találjak, akik segítenek eloszlatni a kétségeidet, és sikerrel jártam: Arvin Tallorel, a sigranomói egyetem neves kirurgusa és bizonyos... egyházi személyek vállalkoztak rá, hogy holnap ugyanebben az időben felkeresnek, és az elvárható legnagyobb alapossággal megvizsgálnak téged.

- Megvizsgálnak? Minek?- Azt akarod tudni, ki vagy, ők pedig égnek a vágytól, hogy kiderítsék. Stigmákat keresnek majd a

testeden és a lelkeden, olyan jegyeket, melyeket a maguk eszközeivel észlelni képesek. - Alyr várt, kerülte a bárd tekintetét. - A híredet sokan hallották, jókor kérdezni és hosszan hallgatni azonban csak ők, a kiválasztott kevesek tudnak, és jobb, ha felkészülsz rá, hogy egyiküket sem lehet aprópénzzel megfizetni.

- Úgy érted, holnap délig a tönk szélére jutok?- Úgy értem - mormolta a nekromanta -, hogy minden szolgálatnak ára van. A magaméért cserébe

arra kérlek, végy fontolóra egy ajánlatot, amit hamarosan tolmácsolok neked.Gorduin újonnan támadt érdeklődéssel pillantott rá; Alyr azonban nem fordult feléje: egyenest a

mennyezetre bámult.- A Manifesztáció ébredésekor - kezdte - változások történtek a Sheral mindkét oldalán. Korábban

elképzelhetetlen lett volna, hogy kráni és pyarroni csapatok együtt vonuljanak hadba, nemkülönben az, hogy Észak szabad államai egy nemzedéknyi fegyvernyugvást, afféle Concordiát javasoljanak Toronnak abban a reményben, hogy erejüket eztán az Amhe Ramun elleni háborúra összpontosíthatják. - Felült, kibontotta haját, a fürtök óezüst zuhatagként omlottak a vállára. Nem verítékezett, úgy tűnt, lélegzetet sem vesz; borostyánszín szemei a távolba néztek. - Ynev népei a Hatodkor óta rettegnek attól, ami 3691 derekán végül bekövetkezett. Óvintézkedéseket tettek, hogy egy újabb katasztrófának elejét vegyék, de mert Orwella visszatértére számítottak, Amhe Ramun felbukkanása készületlenül érte őket. Az Ősi Egyezmény megszegése ritka tünemény, és azok, akiknek az a szerencsétlenség jutott osztályrészül, hogy megérhették, éppoly bizonytalanok, mint a maguk idejében a kyrek voltak. Igazság szerint - sandított Gorduinra - még bizonytalanabbak. A Rettenet Asszonyának közeledtére álmok, előjelek figyelmeztették a világot, ám arra, ami mostanság Ibarában zajlik, még a rivai apokrif jövendölései közt sem találni utalásokat. A Sonionba vetődött kalandozók történeteire, a dzsad mendemondákra későn figyeltünk fel, és vigyázatlanságunkért kamatostul kell fizetnünk: j áratlan útra tévedtünk, nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra a jövő.

- Milliók élnek így - emlékeztette a bárd. - Az emberek többsége elviselni sem lenne képes a gondolatot, hogy pályája már születése előtt kijelöltetett. Mitől féltek, Alyr? Ha az istenek valóban olyan bölcsek és irgalmasak, amilyennek a skolasztikusaitok tartják őket, ismerik a megoldást a gondotokra, és tudásukat hamarosan megosztják veletek - ha pedig nem, csak a másik illúzióban, a szabad akarat hatalmában reménykedhettek. - Elmosolyodott. - Gerum szerint azok, akik magasra törnek, fölös teherként cipelik magukkal a hitet.

- A mestered középszerű költő volt.- De nagy gondolkodó. - Gorduin a könyökére támaszkodott. - Nem értem, miért aggaszt ennyire a

holnap. Hisz dartonita vagy, Darton pedig világi diadalt, biztos révet ígért mindazoknak, akik felsorakoznák Airun barátod zászlaja alá.

- A kinyilatkoztatás homályos - dünnyögte a félelf. Egyébként olyan elképzelhetetlen, hogy egy magamfajta mások, a kívülállók iránt is felelősséget érez?

A bárd felsóhajtott; erre nem tudott mit felelni. Ha bajba került, ha kétségek gyötörték, Alyrra mindig számíthatott: a nekromanta kalandozó igaz barátként viselkedett, az északi politikus azonban nem épp önzetlenségéről vált nevezetessé.

70

Wayne Chapman Karnevál I.- Folytasd!- Van egy elméletem a származásodról - közölte a félelf. - Azóta foglalkoztatsz, mióta tudom, hogy

szokványos mágikus eszközökkel képtelenség a jelenlétedet érzékelni, sőt, észlelhetetlenné teszed mindazokat, akik a társaságodat élvezik. Mikor az Elátkozott Vidéken történtek után megjelentél Doranban, és a Jelet emlegetted, az Árnyjárókra gondoltam, akik a kedvedért megkíméltek bennünket, a föld csontjára, melynek érintésekor Kyria múltjába szálltál alá, és arra, hogy túl könnyen ragadtalak ki a rémálmok viharából: ilyen csodát még néhai megbízónk, az arich segítségével sem tudtam volna végbevinni. - Eltűnődött. - Később, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Onpor-hegység romvárosában is megfordultál már, és ismered a Kapuk Palotájának titkát...

- Együtt érkeztünk oda, te nyavalyás szemfényvesztő! Engem lepett meg a legjobban, mikor a segítségemet kérted, és fogalmam sincs, mit tudtál az elmémből kiolvasni azon az éjszakán!

- Erről már beszéltünk - ingatta a fejét Alyr. - Magadban hordoztad a tudást, de sosem állítottam, hogy a jelenlegi valódban tettél szert rá. A Jel véleményem szerint nem egyéb karmatikus bélyegnél, melyet a kyrek a maguk nyelvén Athalayként, a Nagyok Érintéseként emlegettek. Athalayt hordozott Jahrn-on Kryel, a második Gra-Tinoli csata hőse, Jaering-Yd Garun, a lázadó toroni Hatalmasok vezetője, sőt, az utolsó császár, ShriEn Igron is: a sors nem mérlegel, nem ítél, csak azzal törődik, hogy érvényesítse az akaratát. Akiket megjelöl, egytől-egyig fontos emberek - örülnöd kellene, hogy közéjük tartozol.

- Athalay - suttogta Gorduin. - Hallottam már ezt a szót...- Kyria múltjában, a nagytanács előtt. A táncosnő, akivel Doranban háltál, leírta nekem; álmodban

gyakran hajtogattad, és alaposan megrémítetted vele. - A nekromanta a bárd szemébe nézett. - Ezek az apró, de korántsem jelentéktelen mozzanatok vezettek rá, hogy származásod titkát az óidők, közelebbről Kyria hanyatlásának századai rejtik. Úgy vélem, egy ötödkori hatalmasság, anyr vagy hadvezér reinkarnációja vagy: Athalay, aki valami okból nem juthatott összes hajdani képessége birtokába. Nem, ne tiltakozz... ezt illik hideg fővel végig gondolnod. Tudjuk, hogy a nő, aki a világra hozott, a Nemes Házak egyikének szülötte volt, és hogy apád helyett valaki másnak tartogatták - nyilván annak a shuluri trendnek, aki a lélekszikra másik felét, a teljesség ígéretét hordozta. Ez megmagyarázná...

- ...a hiányos voltomat - bólintott Gorduin kedvetlenül. - A Jel mégis egészként beszélt rólam.- A Jel kinyilatkoztatásai homályosabbak Darton próféciáinál. A hiányosságod amúgy

viszonylagos: meglévő adottságaid - a higgadtságod, az észlelhetetlenséged, az erőd - temérdek feladatra, akár seregek vezetésére is alkalmassá tesznek. Aligha véletlen, hogy felbukkantál ebben a korban. Jöttél, mert elérkezett az időd - ezen még a véletlen, az anyádéval elkeveredő ilanori vér sem tudott változtatni. Jönnöd kellett, de eltértél a számodra rendelt iránytól. Toron helyett a nagyvilág lett a hazád, a birodalom bajnoka, a Boszorkánymesterek vak eszköze helyett kalandozó vált belőled. Az Athalay-képességek lehetővé tették, hogy átvészeld az erioni éveket, hogy beteljesítsd apád félbemaradt küldetését, hogy bejárd a világot, hogy igaz embert juttass a Szigetbirtok trónjára... és hogy megszerezd az elixírt, aminek jóvoltából harminc ével később ott lehettél a Shuluri-öbölben, ahol Jaering-Yd Garun egyik leszármazottja felismert, és - a látszat ellenére - mindent elkövetett, hogy a pályádat derékba törje. Kétségeket plántált beléd, de megállítania nem sikerült: amit vállaltál, elvégezted, leleplezted Doran árulóját, sőt, megmentetted Salinát is - Calyd Karneliannak így sosem kell bánnia, hogy a Vörös Hadurak oldalára állt, és voltaképp megnyerte nekünk a tizennegyedik Zászlóháborút.

- Ha Rosanna itt lenne - dünnyögte Gorduin -, kikaparná a szemedet ezért az elemzésért.- És te hogy vélekedsz róla?A bárd feltápászkodott és járkálni kezdett; bánta már, hogy elfogadta az ártatlanul hangzó

meghívást, és Alyr bársonybélésű csapdájába sétált.- Van képed azt állítani, hogy minden cselekedetem... az egész életem magasabb célokat szolgált, és

hogy igazában a jövőmmel sem rendelkezem?- Épp ellenkezőleg. Szerintem azon kevesek közé tartozol, akik eredményesen szegültek szembe az

eleve elrendeléssel, és képesek arra is, hogy érdemben formáljanak... ha tetszik, jobbítsanak a jövőn. Az erők, melyek visszatérésre bírtak, kozmikus, és nem szakrális természetűek. Ez magyarázza, hogy nem tartozol egyetlen isten befolyása alá sem, és hogy következmények nélkül dacolhatsz bármelyikük akaratával, köztük egy olyanéval, aki a maga idejében egy nép és egy birodalom vesztét okozta.

- Orwella...

71

Wayne Chapman Karnevál I.- Orwella - bólintott Alyr. - Gyakorta gondolok rá, hogy ha a fekete tőr akkor és ott, az Elátkozott

Vidéken nálam marad, utóbb menthetetlenül Wolkum Naizerd kezére jut, aki egy percig sem habozott volna a benne rejlő hatalmat toroni barátai vagy épp a maga javára felhasználni. - Az ajtóhoz lépett, alkoholba áztatott kendőket emelt ki a ráerősített dobozból. - Azzal, hogy eltávolítottad, súlyos csapásoknak vetted elejét. Bárki légy is, Doran hálával tartozik a szolgálataidért... és a számmal most további együttműködést kínál neked.

Gorduin megtorpant, a félelfre bámult, aztán elnevette magát.- Doran ügynöke legyek? Ez az ajánlatod?- Miért ne? - vonta fel szemöldökét a nekromanta. Noha valószínűleg ősi mesterkedés eredménye

vagy, világéletedben Észak és az embernem javáért küzdöttél. Magasra jutottál, de a nagyvilágtól és az önállóságtól többé semmi jót nem remélhetsz: a híred fordul ellened, és előbb-utóbb ugyanúgy sarokba szorít, ahogy egy falkányi nekivadult Iker tenné. A Boszorkánymester esete bizonyítja, hogy a birodalom felfigyelt rád, hogy a toroniak ellenség helyett immár - vagy ismét? - lehetőséget látnak benned. Azt remélik, hamarosan mindenre

.: hajlandó leszel, hogy választ kapj bizonyos kérdésekre még arra is, hogy a nyugalomért cserébe a lelkeddel fizess nekik. - Gorduinnak nyújtotta az egyik kendőt. Ha tovább kutatsz, fájdalmas meglepetésekre kell felkészülnöd. Kiderülhet például, hogy a hang, amit Jelként tisztelsz, a daumyri Boszorkányerőd homályából szól hozzád.

- Azt reméled, hogy dorani szolgálatban elnémul majd? Hogy a tieid megkímélhetnek a kétségektől és a fájdalomtól?

- Talán. Talán nem. De számíthatsz a nagytanács megértésére és védelmére, ha a helyzet komolyra fordul, és biztos lehetsz abban, hogy képességeidnek és hajlandóságodnak megfelelő feladatok várnak rád.

- Ibarában?- Miből gondolod?- Az az érzésem - mormolta Gorduin -, hogy balekra van szükségetek, akit Amhe Ramun ellen

küldhettek, és akiért senki nem sír, ha homoki sakálok hordják szét a csontjait.- Aggódom érted - pillantott rá mosolytalanul Alyr. Bármit mondasz, a lelked mélyén ott kísért a

gondolat, hogy megküzdj egy testet öltött istennel, sőt, . talán még az is megfordul a fejedben, hogy nem te lennél az, akinek a csontjait sakálok hordják szét. - A fejét ingatta. - Túl eszes vagy ahhoz, hogy kevély légy, barátom, ezért az álszerénységet választottad - hidd el, ez sem kevésbé veszedelmes gyarlóság. Dorannak esze ágában sincs egy halandót küldeni a sivatagi bestia ellen. Amhe Ramun űzött vadként fog elpusztulni, mert Krán és Pyarron,

Toron és a Szövetség, egész Ynev a bukását kívánja, de ebben a játszmában másoké a főszerep, és nincs kétségem afelől, hogy a siker nagy árat követel majd tőlük. Szünetet tartott Gorduin arckifejezése láttán, és így folytatta: - Ha ez vigasztal, máris ütöttél egyet a Manifesztáción. Tudod-e, ki az a férfi, aki Musztadzsin emír halála után a dzsadok honvédő harcának élére állt?

- Fogalmam sincs.- Rahim el-Haszra. Az a fura kis fickó, aki `9I-ben Erionig zarándokolt, hogy felbéreljen holmi

babramunkára, és akiből saját kezűleg csináltál vezírt, miután lekaszaboltad az elődjét El Hamed kapujában.

- Rahim? - hüledezett a bárd. - Rahim harcol az amundokkal? ~ az, akit idefent Uma Ahnatként emlegetnek? - Csakugyan .ravasz, ha nem is annyira, mint a neve sugallja. A dzsadok az irányítása alatt két újabb Amhedémont pusztítottak el, és hónapokra kiszorították az ellenséget a folyó menti oázisokból. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, századok óta Rahim az első ember, aki dzsenneknek parancsol, és egyszerre bírja Krán, Pyarron és Észak rokonszenvét. - A nekromanta halványan, vérfagyasztóan elmosolyodott. - A Nagytanács szerint több különleges képességgel rendelkezel, mint sejtenéd: amihez érsz, menten arannyá válik.

- Nagyon mulatságos.- Lefogadom, hogy Amhe Ramun nem találja annak. Alyr a dobozba gyűrte a törlőkendőt, majd

ismét a bárdra pillantott. - Nos, mi a válaszod?Gorduin elhúzta a száját.

72

Wayne Chapman Karnevál I.- Eljutok élve a reggelizőasztalig, ha nemet mondok? - A barátom vagy - emlékeztette a

nekromanta. - Megtisztelhetnél azzal, hogy végre-valahára tudomásul veszed.- Ez lesz a véleményed akkor is, ha a szakértőid egy elbitangolt toroni hekkára ismernek bennem?- Ostoba kérdés - dünnyögte Alyr, és az ajtó felé fordult. - Különös tekintettel arra, hogy tudod a

választ. - Hová mégy?- Találkám van.- A szakértőiddel?- Egy hölggyel. Felsőbb körökben így mondják, azt hiszem.- Felsőbb körökben...?- Az illető a shuluri követ lánya - ismerte be a félelf. A lázadás korát éli, különös öröme telik abban,

hogy megszegheti fajtája legősibb törvényeit. - Vértelen ajkán mintha mosoly derengett volna. - Hol titkokat cserélünk, hol azt játszuk, én vagyok a halál.

Gorduin azon kapta magát, hogy szorong. Időbe telt, míg felismerte: az egyedüllét kilátása rémíti meg.

- Ott leszel holnap a vizsgálaton?- Igen. És bármilyen eredményt hoz, megismétlem az ajánlatomat.- Akkor is, ha tudod, hogy ugyanez lesz a felelet?- Természetesen. Darton arra ,tanít, hogy keressünk szépséget a reménytelen küzdelmekben.- Reménytelennek tartasz?- Inkább féltelek. - Alyr megkocogtatta az ajtót gyűrűje kövével. - Bízzunk benne, hogy a jövő

csalódás helyett megvilágosodást, kudarc helyett új tapasztalatokat tartogat számodra...Gorduin a kopogásra rezzent fel, és kábán pillantott a narvani vendégház szobájának ajtaján belépő

Kalidarra. A nagyteremben mostanra megélénkült a zsivaj: a karneválra érkezett látogatók az utcák labirintusából kikeveredve híreket cseréltek, és egymás szavába vágva rendeltek a helyi specialitásokból.

- Lám, lám - vigyorgott a nagydarab zsoldos, ahogy végigmérte társát. - Egészen olyan vagy, mintha élnél, igric. Lehet, hogy maholnap mégis táncolni fogsz?

- Talán. - Gorduin hátrasimította a haját. - Hol hagytad a fiút?- A konyhán van. Széthordatja azt a sok undokságot, amit a szabadkikötőtől idáig cipeltetett velem.

- A korg halkabbra fogta a hangját. - Hé, mondta már neked, hogy a hazájában egy párduc tanította verekedni? Valami hegyi bestia, amiben egy vénember szelleme lakozott?

- Lassabban! Úgy érted, igazi párduc?- Ha mondom. - Kalidar úgy ragyogott, mintha örömhírt kapott volna. - Gondold csak meg: az első

mestere vadállat volt, és amikor erre a tájra vetődve választania kellett...- Értem, azt hiszem - dünnyögte a bárd. - Érdekes lesz látni, megfelelek-e a kívánalmaknak; a

párduc bizonyára sokkal gyorsabb, kitartóbb... és megértőbb volt nálam.- Bizonyára. Talán még szebb és szaporább is! - Kalidar hahotázott. - De lantot nem pengetett, és

nem tartott maga mellett egy olyan igáslovat, mint én, az hétszentség. Ha valaki csak a csomagokat látta, azt hiheti, kettő helyett zabálsz, és...

- Ennek most vége.A kesehajú meghökkent. - Vége?Liu ebben a pillanatban érkezett. Nem mosolygott, de a szemei ragyogtak: álmában sem gondolta,

hogy a város ennyi bámulni- és éreznivalót kínál majd neki.- Utánanéztem a lovadnak, mester - sietett közölni. Az istálló levegős, a szalma száraz, és a szolgák

sem olyan restek, amilyennek kiváló barátod véli őket.- Mert tegnap a lelkükre beszéltem - szólt Kalidar. Kilátásba helyeztem, hogy ha nem igyekeznek,

rózsavíz helyett a vérűkben fogok megfürdeni a mulatság előtt.- Engedelmeddel, mester... Biztos, hogy ez a legcélravezetőbb megoldás?- Figyeled? - sandított Gorduinra a korg. - A nagymacskának humora sem volt.A bárd elnyomott egy mosolyt.- Gyere beljebb és ülj le, Liu. Beszélnünk kell.

73

Wayne Chapman Karnevál I.A fiatalember komolyan bólintott, lábait maga alá húzva a szőnyegre telepedett, és az ilanorira

függesztette mandulavágású, sötét szemét.- Hálás vagyok mindazért, amit értem tettél - kezdte Gorduin. - És ennek a tuskónak is, aki csak

piszkoskodással képes kimutatni a rokonszenvét. Örülök, hogy összeakadtam veletek, örülök, hogy együtt verekedhettünk, és hogy szép pénzt kerestünk vele: ilyen üzletek utoljára a háború előtt köttettek, hasonló szerencsében talán évekig nem lesz részünk. Azt reméltem, hasonló lesz a folytatás is, de... - Az ablak felé fordult, és megint beleborzongott a nap és holdak nélküli világ, a szellemi síkokat borító ingovány emlékébe. - Nos, ez a hely korántsem olyan festői, amilyennek első pillantásra látszik. Elvállaltam itt egy megbízatást, és egyre világosabb, hogy nehéz lesz a dolgom - olyan nehéz, hogy mellette nem vehetek a nyakamba újabb terheket. Nem vagyok jó tanító, sem megfelelő példakép olyasvalakinek, aki a tökéletesedés útján jár. - A torkát köszörülte. Keveset tudok Niare népéről, kölyök. Ha csak egy kicsit hasonlítanak rád, remek fickók mind egy szálig. Előnyömre válna, ha mellettem maradnál - de nem sértődöm meg, ha napkelte előtt faképnél hagysz, és más, alkalmasabb útitársat keresel.

Liu arca rezzenéstelen maradt.- Mester vagy - szólt halk, ám határozott hangon. Sian-Siel jegyét viseled; tudom, hogy . nem

kezeskedhetsz az életemért. Nagyra becsüllek téged és kiváló barátodat, tiszteletben tartom a sors és az északi istenek akaratát - ne tilts el harcodtól, kérlek!

- Reménytelen eset - dünnyögte Kalidar. - Pedig milyen fiatal még!Gorduin azonban, aki többet tudott a reménytelen esetekről; nem figyelt rá: térdre ereszkedett a fiú

mellett, és egészen közel hajolt hozzá.- Órákig jártad a várost - suttogta. - Milyennek látod... a te szemeiddel?- Hidegnek - felelte Liu. - Öregnek és könyörtelennek. Temérdek szellem lakja, és kevés köztük a

jóindulatú. Olyan szenvedély izzik bennük, ami lenyűgöz, megrémít és elszomorít; mintha idő előtt kellett volna távozniuk az élők világából. - A sötét szemek a bárd tekintetét keresték. - Előtted is megmutatkoztak, uram?

- A maguk módján. - Gorduin felegyenesedett. Fogalma sem volt, ki az a Sian-Siel, akinek jegyéről a fiú beszélt, de úgy sejtette, az őrültek patrónusa lehet, és tudta, hogy Liut a történtek után legfeljebb erőszakkal, vagy még úgy sem távolíthatná el maga mellől.

- Mester...?Az ilanori nagy levegőt vett.- Ha maradni akarsz - mondta -, meg kell fogadnod, hogy az ösztöneid helyett az eszedre hallgatsz,

és hogy engedelmeskedsz az utasításaimnak, akár egyetértesz velük, akár nem. Meg kell fogadnod, hogy túlélésre játszol; ha elrendelem a visszavonulást, úgy füstölsz el, mint parázsról a kránkő, még akkor is, ha felétek az ilyesmi nem divat.

- De mi...?- Esküdj! - sziszegte Kalidar. - Esküdj, te semmirekellő, hogy vacsorázhassunk végre!Gorduin gyilkos pillantást vetett rá, Liu szemében azonban felderengett a megértés fénye:

rádöbbent, hogy újabb kérdéseivel csak a nagydarab ember gondjait szaporítaná, s hogy a bölcsesség útja nem tartogat számára könnyű válaszokat.

- A szavamat adom, mester - mondta, és fejet hajtott a feketébe öltözött férfi előtt. - Kívánod, hogy felhozzam a vacsorát?

Gorduin a fejét rázta.- Nincs több barna rizs, kölyök. Ma este baradát és mote patissadit, rákot és tésztában sült

nyelvhalat eszünk odalent a többiekkel, jóféle predocit iszunk rá, és korán visszavonulunk, hogy kialudjuk a mámorunkat, mielőtt munkához látnánk. A hajnali első kiáltás után legyetek a szobámban mindketten; a tennivalókat ott osztjuk el, és egy füst alatt... - mosolygott - ...ellenőrzöm az ünnepi öltözéketeket is.

- A micsodánkat? - hüledezett Kalidar.- Az ünnepi öltözéketeket - ismételte -a bárd. - A hercegnő testőrsége reggel bemutatkozó látogatást

tesz az udvarnál.

74

Wayne Chapman Karnevál I.

2.

A nap vörösen izzott a nyugati látóhatár felett, Narvan utcái azonban elmerültek már az alkonyi homályban, és ahogy a kapubejárók, köz oltárok lámpásai sorra kigyúltak, ahogy a száraz lábbal járható utak hosszában vándorolni kezdtek a fáklyalángok, beköszöntött a vadászat ideje is.

A Vadász, aki a látogatókkal és a helybéliekkel együtt figyelte a díszlobogók kibomlását Domvik nagytemplomának tornyán, látszólag ugyanolyan volt, mint bárki más: posztóföveget és aszisz kelméből varrt ujjast viselt, két kezét fázósan rejtette bő köpenyének ráncai közé. A neki jutott feladatot csak úgy végezhette eredményesen, ha farkas helyett báránynak látszott, s igazi valójában csak áldozatainak, az utolsó előtti pillanatban mutatkozott meg. Még így sem volt könnyű dolga - nem a bárányok miatt, akik közt csak elvétve akadt képzett fegyverforgató, hanem azért, amit a halál sosem változó rítusai, a görcsbe ránduló, majd végképp elernyedő izmok, az elhomályosuló szemek láttán érzett. Nem lelte örömét a vadászatban, és mert nagy múltú, szellemi értékeire sokat adó nép fia volt, tudta, hogy minden tettével magából is legyilkol valamit; keveset ahhoz, hogy végül alulmaradjon a küzdelemben, de eleget ahhoz, hogy maradék józansága szélbe szórt homokként enyésszen el. A gyakorlatiasságot, az érett megfontolást már most sem sorolhatta erényei közé: amit művelt, az örökölt és szerzett képességek, a századok során felhalmozott tapasztalatok diadala volt, a végeredmény pedig mind a világtól, mind saját valójától megundorította. Áhítozott a nyugalomra, a bizonyosságra, hogy vezeklésének eónjai után megpihenhet a Teremtő árnyékában. Jó ideje ez a vágy éltette, és visszarettentette attól, hogy maga ellen fordítsa a fegyvert: övéi arra tanították, hogy a Teremtő akaratát ezen a módon kijátszani képtelenség, hogy annak, aki ilyesmire vetemedik, a világtól és a hazatérés lehetőségétől egyaránt búcsúznia kell. Noha a Vadász számtalanszor megszegte népe törvényeit, a hagyományokat változatlanul tiszteletben tartotta; érezte, lelkét csak ez a ragaszkodás vezetheti át a világok közt süvöltő Förgetegen. Századok óta várt valakire, aki a formák ismeretében megszabadítja a létezés kínjaitól, de mert népe számára taszító és gyűlöletes volt mindaz, ami őt idevonzotta, úgy sejtette, a várakozás - s vele a vadászat - még nagyon sokáig tarthat.

Ezen az estén - mint majd' minden este - együtt mozgott prédáival, közéjük vegyülve nézte a katedrális zászlódíszes homlokzatát. A kőcsipkéken, a vízköpőkön máig látszottak az egy évtizede tombolt tűzvész nyomai. A belső teret természetesen rég rendbe hozták, a Vadász azonban azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy újraszentelni sosem sikerült: a Shadonból kért papokat az idevezető úton támadások érték, az utolsó hárommal Narvan hercegi ispotályában végzett valami nyavalya. A Vadász megvetéssel gondolt arra a helybéli férfira, akire vezetőjük halála óráján a bíbornoki méltóságot ruházta - hatalom és befolyás nélküli báb volt, méltatlan még arra is, hogy egy ködös reggelen átvágott torokkal találják. A szertartásban, amit a tisztelendők temetése előtt celebrált, csak egy beavatott ismerhette volna fel a szemfényvesztést, ám ilyenek közel-távol nem akadtak; az egyszerű lelkek megnyugodva fohászkodhattak tovább az Egyetlenhez, a Vadász pedig szokott alaposságával némította el az évente-kétévente idevetődő misszionáriusokat. Többet tudott annál, hogy a szárazföldi kapunál vagy a kikötőben lessen rájuk: a Maszkok Ünnepének előestéje esztendőről esztendőre a Templomtéren találta, és mosolygott, ha a bámészkodók sorában földbarna csuhás, imáiba feledkezett alakra lelt. Domvik szolgáit úgy vonzotta a katedrális, mint bogarat a lámpafény - még szállásuk felé menet is az élmény hatása alatt álltak, és értetlenül, ellenállásra képtelenül fogadták a halált. Hogy végzetük ne keltsen gyanút, városszerte megszaporodtak a gyilkosságok, melyeket a hatóságok éppúgy a narvani alvilág számlájára írtak, mint az év más szakaszaiban történt bűneseteket.

Narvani alvilág természetesen rég nem létezett, utolsó hírmondója, egy sánta vén bolond a tűzvész esztendejében pusztult el a Vadász kezétől. Olyan hitvány volt, hogy tüstént a vízbe került; maradványai jól megfértek a csontokkal és a kövekkel az észak-déli főcsatorna fenekén. Narvan biztonságos város volt, mintaváros. Lakóinak volt alkalma kitapasztalni, milyen szabályok szerint arat falai közt a halál, és mihelyt a nap leszállt, sietve hazaindultak, hogy zárt ajtók és ablakok mögött, saját bálványaikhoz fohászkodva várják ki a reggelt. A Vadász a nyomukba szegődött, meg-megfogódzott beszélgetéseik peremében, és beleolvadt a sötétbe, ha nagynéha felé pillantottak: határozott cél nélkül, ragadozóként kó-borolt az általa uralt területen, remélve, hogy ösztöne, vagy a köpenye alatt rejtőző fegyver - a megfelelő irányba vezeti.

75

Wayne Chapman Karnevál I.Tudta, hogy a fegyver a maga módján figyeli, ellenőrzi őt. Az alku része volt ez is, akár a

bizonyosság, hogy a városőrök mindig másfelé néznek, és nem húznak hasznot esetleges hibáiból: a fegyver vele marad, és szavak nélkül, éteri sugallatokkal vezeti a célig, melyet elpusztít, hogy tovább élhessen. Mikor az alkut kötötte, a Vadász még ragaszkodott az élethez, és úgy rettegett üldözőitől, hogy vita nélkül elfogadott volna bármilyen feltételt; pihenésre, menedékre vágyott, és nem törődött a követ-kezményekkel. Az évtizedek során persze változott a véleménye, egy alkalommal a fegyvert is elhajította, ám a penge a rákövetkező éjjelen visszakerült a küszöbére, és amint kézbe vette, olyan fájdalmat érzett, hogy órákig vonaglott magatehetetlenül festék- és patikaszagú műhelye padlóján. Megbízói hajnalban keresték fel, valahogy talpra állították, aztán komoran figyelmeztették, hogy nyugat felé hetente indul postahajó, s hogy azok, akiket illet, egy hónapon belül értesülhetnek ittlétéről. Bámult rájuk, gyűlölte őket, de nem mert ellentmondani nekik: biztosra vette, hogy övéi keze közt ennél is mostohább sors várna rá.

A fegyver most ismét "beszélni" kezdett. A Vadász a hallottakhoz igazította léptei ritmusát: kísérteties búcsút intett a hazafelé igyekvő polgároknak, és a kikötő felé indult a régi városfal mentén, melyet itt-ott embermagasságig borított a foltokban burjánzó moha. A fal és a sikátor köveihez képest ő sem számított többnek percnyi létű ázalagnál, a neki jutott századok kavicsként hulltak volna Cranta múltjának kútjába; ahogy osont, hallani vélte a csobbanások távoli visszhangjait, és elmosolyodott, mert tudta, hogy a vízen szétfutó hullámgyűrűk akár a rémtettek emlékei - az idők teljességében nyom nélkül enyésznek el.

Nem futott, nem sietett, bár a fegyver erre ösztökélte: rég megtanulta örömét lelni az apró engedetlenségekkel járó fájdalomban, mely második szívként lüktetett a homloka mögött. Valaha az ellensége volt, mostanság mindent átélhetőbbé, világosabbá... gyönyörűbbé tett. Hatása alatt gyönyörűnek látta a mohos falakat, az emeleti párkányokon guggoló vízköpőket, a rég elporladt királyok reliefjeit, melyek az oszlopokat díszítették talán még saját magát is gyönyörűnek látta volna, ha veszi a fáradtságot, hogy ellenőrizze. Abban, amit napközben látott, kevés öröme telt. Mind gyakrabban küzdött a késztetéssel, hogy fejtetőtől nyakig felhasítsa a tükörből rámeredő arcot, de mert mindvégig érezte, hogy ettől a maszktól csak az élete árán szabadulhat, újra meg újra visszafogta a kezét. Maradtak az éjszakák és az álöltözetek. A bizonyosság, hogy a fájdalom és a sötétség gyönyörűvé teszi, s hogy míg ezt a fegyvert forgatja, nem egyedül felelős az általa okozott szenvedésért.

Már a város keleti részében, az Arknumoy család birodalmának határán járt. Az Arknumoyok borkereskedőknek vallották magukat, de nyílt titoknak számított, hogy vagyonukat és bárói címüket az angolnáknak köszönhetik: a sikamlós dögök minden fontjáért ugyanennyi ezüsttel fizettek nekik Abaszisz és a környező városállamok ínyencei. Narvanban emberemlékezet óta suttogtak titkos telephelyekről is, ahol fegyveresek őrizete mellett halálos mérgű mocsári fajzatok növekszenek, a hercegi család azonban hiába kutatott szavahihető tanúk, kóbor toroni alkimisták és hasonló fantomok után, a szőlőindákkal ékes Arknumoy-címer pedig mind több lakó- és raktárépületen tűnt fel a város legősibb, kikötővel szomszédos negyedében. A Vadászt; aki majd' mindent tudott a helyi hatalmasságok viszályáról, megmosolyogtatták a híresztelések. Gyanította, hogy az elkövetkezőkben gyakran kell majd ezt az utat megtennie, s hogy idővel - mihelyt fegyvere úgy akarja - eljut a nevezetes telephelyekig is. Egy szikrányit sem foglalkoztatta a titkuk: ismerte Lathan Arknumoyt, rég megtanulta, miféle meglepetésekre számíthat tőle. Igazában minden narvani családfőt ismert. Számon tartotta nagy- és kisszerű tetteiket, sikereiket és kudarcaikat; tisztában volt törekvéseikkel és félelmeikkel, hogy ha a pillanat elérkezik, hatékonyan tolmácsolhassa nekik megbízói üzenetét.

Megtorpant, mikor neszt hallott egy közeli kapualjból: hajlott hátú koldus osztozkodott valami maradékon a környék macskáival. Nem fordult a Vadász felé, aki fintorgott, ahogy elsuhant onnét; fájdalma mind követelőzőbbé, világa mind gyönyörűbbé vált, megértette vele, hogy egészen közel jár már kijelölt prédájához. Megkerült egy sarkot, s mikor a vízben álló lábazatú raktárépületek túlfeléről emberi hangokat hallott, megszaporázta lépteit. Rálelt a dokkokhoz vezető meredek lépcsőre, és lefelé indult. Az Arknumoy-birodalom indigószín árnyékba merült körülötte, a parti házak teteje, a szárazra vont csónakok gerince alkonyvörösben égett. A fájdalom fokozódott, ahogy megpillantotta a beszélgetőket. Egy férfi és egy nő: Szorosan egymás mellett haladtak, olykor meg-megálltak -és összenevettek valami semmiségen; a Vadász biztosra vette, hogy nagyon fiatalok, és nem túl rég élvezik egymás társaságát: mozdulataik bizonytalanok, gesztusaik félbemaradók voltak, mintha nem tudnák, mire számíthatnak viszonzásul. A

76

Wayne Chapman Karnevál I.férfi a városi gárda bíbor ujjasát viselte, a n8 vadvirágcsokrot tartott a bal kezében. Mindketten a főcsatorna torkolatánál horgonyzó, magas építésű szkogg felé néztek. Az esti szél a Vadászig sodorta a nő illatának foszlányait. Nyilvánvalóvá vált, hogy polgárcsaládból származik, s hogy a maga módján készült az alkalomra: a tisztálkodáshoz dzsad balzsamot használt, melyhez csak a hercegné kíséretében juthatott hozzá. Csinos volt, és a Vadász - aki egyenesen gyönyörűnek látta - hirtelen megundorodott mindattól, amit tenni készült. Haragudott a férfira, akivel nem volt semmi dolga; haragudott rá, amiért ilyen helyre hozta a lányt. Nyilván a környéket akarta megmutatni neki, ahol felnőtt, ahol kölyökkorában fakardot forgatott, és ahonnét sosem mert száz mérföldnél jobban eltávolodni - ha megteszi, elkerülhette volna ezt, az értelem és méltóság nélküli halált, mely korok óta osztályrésze a hozzá hasonlóknak.

Támadásba lendült, és a kétélű penge egyetlen csapásával átmetszette a fiatalember torkát. A lány nem sikoltott, csak a virágcsokrot ejtette el, ahogy az élettelen test megingott és a földre zuhant; néhány szirom felrebbent, és éji rovarként szállongott-körözött a szélben. A Vadász, akinek homloka szinte izzott a fájdalomtól, oldalt lépett, és a lány felé fordult. Észrevette, hogy vacog, s mert továbbra is gyönyörűnek látta, védelmezőn terítette be köpenye szárnyaival.

- Ne félj - suttogta, ahogy szabad kezével eltakarta a szemét. - Sosem hibázom el.Távozóban csak sötét ürességet érzett, és a világ is levedlette ünnepi színeit: hideg volt és halott,

mint azok ketten, akik után csak néhány vércsepp és pár szirmafosztott vadvirág maradt a rakpart kövén. A Vadász visszahúzódott a sikátorok homályába, és két háztömbbel távolabb megölt egy részeg hajómestert, aki balszerencséjére az útjába tévedt: gyors és tiszta munka volt, a fickó övének bélése pedig csak úgy dagadozott az ezüstöktől. Mire a tetemet felfedezték, és a helyszínen rajzani kezdtek a fények, a posztóföveges, bő köpenyt viselő alak már messze járt - combtokjába csúsztatta a fegyvert, és várta, hogy ösztöne, ez a régi és megbízható kalauz, hazáig vezesse.

A két idegent, akik azt a különös, semmihez sem hasonlítható érzést keltették benne, a kézművesnegyed peremén pillantotta meg. Kimért léptekkel közeledtek a szabadpiac felől, ahol a városbeli caitók és a környék halászai kínálták portékájukat - napszállta óta ezek is szedelőzködtek már, hogy egymás hátát fedezve iszkoljanak biztonságosnak vélt zugaikba -, és különbözőségük dacára látszott, hogy ugyanabból az anyagból gyúrták mindkettőt. Az egyik alacsony volt és macskaléptű, a másik vállas és kesehajú; nem beszéltek, nem néztek egymásra, mégis a megértés eltéphetetlen szálai feszültek köztük. A Vadász, aki messze tűnt ifjúságát efféle alakok körében töltötte, nyomban felismerte bennük a kalandozókat, de nem ez korbácsolta fel érzelmeit: a karnevál minden esztendőben szerencsevadászok sokaságát vonzotta ide Erionból és a tengermelléki gyülekezőhelyekről. Jöttek, hogy mindent szemügyre vegyenek és kipróbáljanak, hogy felmérjék a városőrség, az "alvilág" erejét, és á Vadász csak végszükség esetén emelt kezet rájuk, mert tudta, hogy minden kalandozónak akadnak barátai, akik nem nyughatnak, míg bosszút nem állnak (vagy maguk is oda nem vesznek) halottjukért. Ha tehette, kerülte a kalandozókat, e kettő láttán azonban olyasmit érzett, ami egész testében megborzongatta, s kis híján feledtette vele az óvatosságot: valami lassú rezgést, valami fájdalmasan csábító zöngét a szantálfüsttől szagló levegőben. A közeli változás előszelét, melyet nem e kettő kavart, de minden kétséget kizáróan kapcsolatban állt vele - és mielőtt végiggondolta volna, mit tesz, máris az övékhez igazította léptei ritmusát.

Árnyékként követte őket a Tegusa hídjain és utcáin át, bíbor és fekete selyemfüzérekkel ékes szobrok, olvadt gyertyaviasztól csillogó oltárok mellett a főcsatorna bal partjáig, ahol a kalandozók hosszan alkudtak egy csónakossal, aztán mégis gyalog folytatták útjukat. Az öles termetű, akiben a Vadász az északkeleti magasföldek szülöttére ismert, könnyedén hordozta terhét, a macskaléptű pedig maga volt a megtestesült kíváncsiság, az elfojtott, ám bármikor kitörni kész életöröm. Mozdulataiban mitikus lények ereje feszült, s bár öltözéke enoszukeire vallott, a Vadász érzékelte, hogy sokkal messzebbről, a Világ Gerincén túlról érkezett e falak közé. Sem ő, sem társa nem félte a naplementét: meg-megálltak, itt-ott elidőztek, hogy a látnivalók mellett a város légkörét is magukba szívják, és a Vadász a Barena határán végre rádöbbent, hogy az élelmiszer beszerzése mellett a felderítés a másik feladatuk, és hogy aki küldte őket, a hercegi család védelmét élvező vendégházak egyikében tanyázik.

Noha mellére kínos nyomásként nehezedett az izgalom, a szokott fürgeséggel váltott tempót, és helyismeretét kihasználva a kalandozók elé került. Már nem látni vagy hallani, hanem ismerni akarta őket, ismerni indítékaikat és céljaikat, egész életüket, mert tudta, hogy ez a tudás a háttérbe húzódó harmadikhoz, a kisugárzás forrásához is közelebb vezeti. Hosszú életében mindössze kétszer érzett

77

Wayne Chapman Karnevál I.hasonlót, ám az az izgalom árnyéka volt csupán a mostaninak, egy-egy rezdülés a végeláthatatlan várakozás közönyében, s mikor azok, akikhez az ösztönök vezették, csalódást okoztak, a Vadász az igazi vadak dühével támadt nekik: ízekre szaggatta őket, hogy zsigereikből csikarj a ki a választ a kérdésekre, melyek minden emléknél, minden nyavalyánál jobban gyötörték: "Kik vagytok? Mi a különleges bennetek? Mi az, amit talán megadhattatok volna nekem?"

Megelőzte a két kalandozót, és betért Veldono tequisébe, mely alkonyat után a vámszedők és a révkalauzok találkahelye volt, s állandó elfoglaltságot biztosított a város közrendű kéjnőinek. Érkezése nem keltett feltűnést, egyetlen felé forduló arc sem tükrözött igazi valójának kijáró érzelmeket: a bárányok farkas helyett egy közülük valót láttak, aki fáradtságot mímelt, és nagyot sóhajtott, ahogy lezökkent egy üresen álló sarokasztal mellé.

- Forralt bort - dünnyögte egy középkorú, sokat betegeskedő férfi hangján, és álcája gondoskodott róla, hogy az odasiető kölyök csakugyan azt lásson benne. - Egy kupával a jobbikból, és szólj a gazdádnak, hogy tegyen hozzá mézet is; úgy kapar a torkom, mintha az ebéddel szöget nyeltem volna.

- Rögvest, uram... - A fiú elsietett, a Vadász pedig, mint aki az elméjét pihenteti, végigpillantott a helyiségen. Úgy tekintett körül, ahogy csak egy magafajta volt képes, népének ősi mágiája olyan szolgálatot tett neki, mint senki másnak Narvan crantai romok fertőzte, eltorzult aurájában:, látott mindent, ami a vendégház fedele alatt történt, a sós párát izzadó kelmék, a sárfoltos köpenyek, az évente meszelt falak megnyíltak, a szekrények, az utazóládák és az emberszívek feltárták előtte titkaikat - s mert nem ütközött számottevő ellenállásba, megértette, hogy az érzés forrását másutt kell keresnie.

- A bor, uram - szólt a fiú, és a Vadász összerezzent, ahogy az ónfödeles kupa nagyot koppant az asztalon. Mézzel és forrón, ahogy óhajtottad.

A jövevény kesztyűs bal tenyerében ezüstpénz csillant, a jobb rejtve maradt a bő köpeny redői közt. A szolgának az az érzése támadt, hogy az érme véres, de mikor felemelte, nem látott rajta semmi különöset: éppoly tisztán ragyogott a gyertyafényben, mint az asztalnál ülő férfi szeme.

- Köszönöm - mormolta a Vadász. - Köszönöm nektek. Kortyolt a borból, de a kupát nem ürítette ki, s mire a fiú újabb ezüstök reményében ismét az asztalához settenkedett, odébb is állt már. Ellenőrizte, merre járnak a kalandozók, aztán egy másik vendégházat szemelt ki, és megint aláereszkedett a bárányok rettegéstől és kisszerűségtől bűzlő világába - a világba, melyet úgy ismert, hogy akár bekötött szemmel is követhette benne prédái nyomát, akár segítette a fegyver, akár nem. Újabb kupa bort rendelt, várt és figyelt, s mert ismét csalódnia kellett, alakját hamar elnyelte a sűrűsödő homály. Házról házra, nagyteremről nagyteremre járt, s mert előnyét minden kudarccal fogyatkozni érezte, elhatalmasodott rajta a nyugtalanság; iszonytatta a gondolat, hogy a történtek után vesztesként térjen haza.

Az ötödik tequis küszöbén átlépve tüstént megérezte a változást: a kisugárzás fehér lángot gyújtott megrebbenő szemhéja mögött. Megint torkon ragadta az izgalom, hasonló a vágyakozáshoz, melyet a fajtájabeli nők keltettek benne, mielőtt testét és lelkét elcsúfították a hegek; szíve bolondul vert, minden erejét össze kellett szednie, hogy ne lóduljon nyomban az emeletre vezető lépcső felé.

Odafent. Közel. Szelleme kinyúlt a gyönyörteli rezgés felé, és mikor sikerült ráhangolódnia, hullámként csapott át rajta a bársonyos sötétség, a tökéletes semmi élménye, a halálé, mely eszközként használta, enyhet adó mélységeit azonban megtagadta tőle - az elmúlásé, melynek szakadékán túl a Teremtő kegyelme várt rá.

Megszédült, egy szék karfájába kellett fogódznia, nehogy előre bukjon. A felszolgálók egyike, aki öltözéke alapján jó - vagyis bőkezű - vendégnek vélte, máris odalépett, hellyel kínálta, és azt tudakolta, miképp segíthetne. Nem rejtette véka alá, micsoda szerencséje van az uraságnak: a földszinti lakosztályok egyikében maga a hercegi kirurgus szállt meg, hogy a nap és az éjszaka bármely órájában az idegen fegyverforgatók rendelkezésére álljon, de bizonyára nem tagadja meg szolgálatait a város tisztes... Hogy az uraság máris jobban van? Remek, remek! Parancsol valamit? Egy csésze meleg levest, netán valami erőset? Persze, később; van még idő bőven reggelig. Hogy az uraság nem hallott az idegen fegyver-forgatókról, mert a hajója csak ma délben kötött ki? Sebaj, itt megtudhat róluk minden lényegeset. Nem köznapi emberek, annyi szent; azt suttogják, a hercegnével érkeztek, és véres küzdelemben mentették meg a város aranyát egy tengeri ördög vezette kalózbandától. De becsben is tartják őket a magasságosék! Az egyik, szép szál fekete ember, megsebesült; őrá ügyel a kirurgus idelent. A társai? Kora délután lófráltak el, hogy beszerezzék, amit az a fura külországi gyomruk kíván. Biztos benne az uraság; hogy nincs szüksége patikaszerre? Az arca egész fehér, a szemei meg...

78

Wayne Chapman Karnevál I.A Vadász nemet intett és mosolygott, ahogy az erejéből telt; egyszerre félni kezdett, hogy a

felszolgáló - azaz inkább a benne lakozó bárány - felismeri a farkast, és a lármájával mindent tönkretesz. Most elsősorban nyugalomra volt szüksége, időre, hogy átgondolja a dolgokat. Végül pálinkát rendelt, bár utálta a szagát, és újabb ezüstön adott túl, hogy a fickó gyanakvását végképp elaltassa. Ahogy ivott, ismét fehér tűz lobbant benne, s bár nem az örök hideg, hanem az evilági forróság tüze volt, a szokottnál nagyobb élvezetet okozott neki. Torkában és gyomrában sajogtak a sebek, tagjait azonban átjárta és elzsibbasztotta az emeleten időző alakból sugárzó fenyegetés, a kegyelem ígérete.

A Vadász mosolygott.A bal lábára szíjazott combtokban némán közönyösen lapult a penge.A nagytermet percekkel a két kalandozó érkezése előtt hagyta el, de nem ment messzire: a

szemközti ház árkádjai alá húzódva várakozott, bámulta a fényt a tequis emeleti ablakában, hátha sikerül megpillantania odafent a hercegné kegyeltjének sziluettjét. A férfiét, akit felismert, akihez minden más lénynél inkább kívánkozott, a harcosét, aki a sors akaratából vetődött ide - s aki képesnek és érdemesnek találtatott arra, hogy végre-valahára megölje őt.

79

Wayne Chapman Karnevál I.

3.

A hajnali megbeszélés után Gorduin küldöncöt menesztett a palotába, annak visszatértéig meg-reggelizett, majd a vendégház hátsó bejáratánál ladikba szállt társaival. Az értük küldött canoce tatján vászontetős felépítmény is helyet kapott, az utasoknak így sem a szemerkélő esőtől, sem a kíváncsi tekintetektől nem kellett tartaniuk - a bárd belement a játékba, noha gyanította, hogy az ellenség mindent tud már, amit róla, Kalidarról és Liuról tudni érdemes. Látni nem látta, és érzékelni sem érzékelte őket, de biztosra vette, hogy minden lépését figyelik: a szokásos eljárás, ő sem csinálná másképp. Ha ki akarja egyenlíteni az esélyeket, új szállást kell keresnie, és az arcát sem mutogathatja tovább boldog-boldogtalannak Narvan utcáin. A Maszkok Ünnepén ez utóbbi nem lesz túl nehéz, ami viszont az előbbit illeti...

Töprengett, az állát dörzsölgette. Az érkezés napja óta motoszkált benne egy gondolat, de mindeddig nem foglalkozott vele komolyabban, mert tartott tőle, hogy reményei tévútra vezetik: Most, hogy nincs vesztenivalója, akár meg is győződhet az igazáról. Első számú szabály: csak abban bízz, akiben feltétlenül bíznod kell. Második szabály: őrizd a titkaidat, még szükséged lehet rájuk. Harmadik szabály: tiszteld a lány szüleit, de ne engedd a hátad mögé őket; a kétségbeesés rossz tanácsadó, a leg -derekabb embert is kiszámíthatatlanná teszi.

A felépítmény ponyvájának hasítékán át nézte a várost, mely a szürke ég alatt még vigasztalanabbnak látszott, mint az alkonyat óráiban, és gonosz kipárolgásával napról napra mérgezte lakói lelkét. Ha a hercegi famíliába szorult volna némi felelősségérzet, rég elmenekítették volna innét azt a boldogtalan kölyköt. Neveltethették volna északon, Ifinben, vagy akár Shadonban, egy olyan tartományban, ahol a nevüket egy lélek sem ismeri. Amit ehelyett művelnek, az esztelen büszkeség diadala, vérlázító ostobaság... vagy része csupán egy nagyobb játszmának, melynek szabályait a helybéliek alkották, és bármi áron érvényesítik. Hisz Narvan minden nemesi családja jól megél a maga üzletéből. Hisz századok óta együtt küzdenek ezért a kietlen földdarabért, és közösen élesztették fel a legendáját, hogy itt ünnepelni transzcendens élmény, melyet minden utazónak, gondolkodónak és életművésznek illik megtapasztalnia: Hercegek és bárók, grófok és lovagok valamennyien, talán oklevelüket, címerüket és családfájukat is ugyanannál az ifini kontárnál rendelték meg. Honnét ez a viszály, ez a nemzedékeken átívelő, gyilkos indulat? Mit rejt ez az ingovány, amiről csak ők tudhatnak, amiért maradni - és meghalni - érdemes

Megborzongatta a tudat, hogy az itteniek összes gondjára létezik egyszerű megoldás, ők hárman mégis a bonyolult megoldást képviselik: fegyverrel próbálják majd megakadályozni azt, aminek az előző alkalommal sem kellett volna megtörténnie. Délszaki makacsság, délszaki temperamentum - a régi nóta. Az érvek, a fohászok itt hatástalanok, nincs megállás; míg egész Narvan vér- és tűztengerben nem vész. Hogy a lány nem vétkes, mit sem számít; az ellentábor rajta akar bosszút állni az ősök és a szülők hibáiért.

Egyes számú hadparancs: a lánynak élnie kell. Magától adódó következtetés: úgy - ha nem jobban -kell ismerned az ellenséget, ahogy az ellenség ismer téged.

Kettes számú hadparancs: húzz hasznot a tekintélyedből, gyűjts információkat!Gorduin a mellette dolgozó evezősre sandított, akinek barázdált arcában sötéten, majdhogynem

feketén csillantak a szemek.- A herceget szolgálod? - Őt és a baelót, uram.- A nemesi tanácsot?A vén csónakos bólintott.Ennyit a titoktartásról, gondolta a bárd, és nem tudta eldönteni, derüljön-e vagy bosszankodjék.- Mindig te szállítod a fontos vendégeket?- Hát. - A narvani büszkén düllesztette ki a mellét. Harminc esztendeje járom ezeket a vizeket, és

soha egyetlen uraságnak sem volt panasza rám.- Ismered a hercegnőt?- Merice Yariát mindenki ismeri. - Kedveled?- Fiatal még - mormolta az evezős. - Nem képes uralkodni sem a szavain, sem az érzésein.- Az anyja annál inkább. A narvani lassan bólintott.

80

Wayne Chapman Karnevál I.- A nagyasszony nem mindennapi teremtés. Méltó párja a hercegnek, és kemény ellenfél bárkinek,

aki Narvanban hatalomra tör.- Bárkikben pedig nincs hiány, igaz?- Ez nem az én dolgom - ingatta fejét a csónakos, és nagyot nyelt a bárd tenyerén megjelenő

aranypénz láttán. - Irgalom angyala! Miért épp engem választottál, uram?- Mert harminc esztendeje járod ezeket a vizeket, de soha senkinek nem volt még panasza rád. -

Gorduin az öreg övébe dugta az érmét. - És mert elég korosnak látszol ahhoz, hogy különbséget tégy merészség és esztelenség között. - Várt. - Én az előbbiből akarok vásárolni tőled.

A csónakos viharvertképén elmélyültek a ráncok.- A baelo nagyjai megfizethettek, hogy hazudjak neked.- Külországi vagyok - közölte a bárd. - Kalandozó: Hallottál arról, ami a hercegné hajóján történt?- Persze, de...- Sejted már, miért hiszem, hogy őszinte leszel?A narvani egy darabig szótlanul húzta az evezőt. Körös-körül sirályok csapongtak, apróhalakra

lestek a canoce nyomdokvizén.- Kérdezz, uram.- Kik a tanács legbefolyásosabb tagjai?- Lathan Arknumoy báró és Ammar an Nafrael lovag. Mindenki más úgy táncol, ahogy ők

fütyülnek; a vagyonukkal és az erejükkel csak a hercegé ér fel.- Mindkettő ősi származék?- Nafrael családja a szóbeszéd szerint száz nemzedék óta él ezeken a partokon. Az Arknumoyok

később érkeztek, de a gyökereiket annál mélyebbre eresztették. Azt tartják róluk, hogy lupár vérből valók, s hogy a kíméletlenségük... a keleti puszták lakóiéval vetekszik.

- Mit tudsz a vagyonok eredetéről?- A Nafraelek századokon át szedték a vámot a szárazföldi utak mentén, és a jövedelmüket...

kalmárkodással sokszorozták meg. Építőműhelyeiket, raktáraikat innét Toronig mindenütt megtalálod; mondják, szoros a kapcsolatuk a Magános Házakkal, és hogy régente kölcsönökkel támogatták Abaszisz nagykirályát. A rangjukat mindenesetre egy Otlokirtól nyerték, és az Abbitflotta pusztulásáig... egyetlen hajó sem futhatott be Narvanba az ő tudtuk és engedelmük nélkül. A herceg a Raggfoknál történtek óta alaposan megnyirbálta az előjogaikat. Egész vagyont vesztettek a tíz év előtti tűzvészben: a műhelyeik és a raktáraik... dzsad pénzből épültek újjá, és a korona rendelkezik felettük. Ammar Nafrael egy ízben gyilkosokat fogadott a herceg ellen, az Arknumoyok azonban megakadályozták a merényletet, és az

Angolnavég meg a mocsárföldek haszonbérletét kapták `x jutalmul. A lovag azóta a bárót is gyűlöli. Minden esztendőben bevádolja, hogy Toronnal paktál, hogy markában tart]a a város gonosztevőit, és sápot húz működésük hasznából... de bizonyítania ezidáig semmit nem sikerült. - A csónakos nagy levegőt vett. - Lathan Arknumoy borral, hallal és cetprémmel kereskedik. A herceg tart tőle, mert rövid idő alatt jókora hatalomra tett szert, és mert a katonái... közel-távol a legjobb úszók és fegyverforgatók. Harci öltözéküket angolnazsírral dörzsölik be: olyan síkosak, hogy az acél sem árt nekik. Mesterei a lopakodásnak és a cselvetésnek. Senki sem tudja, hányan vannak, de sokak szerint órák alatt felmorzsolnák a városi gárdát, ha összecsapásra kerülne sor. A herceg mostanság zsoldosokkal egészíti ki a maga sorait. A külországi tiszteknek... nemesi címet, kiváltságokat adományoz. Kényszerűségből teszi, a helyi családok mégis árulást emlegetnek, és mind nyíltabban a báróhoz húznak. Úgy tartják, a hercegi família vére átkozott vér. A fiatalabbak szerint az elsőszülötteiket ők maguk áldozzák fel holmi démonfajzatnak, az idősebbek, akik látták, hogyan gyászoltak a legutóbbi merénylet után... az őshonos családok bűnét emlegetik. Sokan tartanak attól, hogy ha merice Yaria erőszakos halált hal, a herceg elveszíti a józan eszét, és háborút kezd a lovag, a báró.:. vagy mindkettő ellen. Narvan érdeke, hogy a vétkesek mielőbb kézre kerüljenek, de mert a baelo a történtek után nem gyanút, hanem bizonyságot akar...

- ...a merényletnek meg kell történnie - dünnyögte Gorduin -, és ránk vár a feladat, hogy az utolsó pillanatban csodát tegyünk.

- Ilyesmit hallani.- És a hercegnek ehhez egy szava sincs?- A herceg tiszteletben tartja a tanács véleményét mondta a csónakos. - Mást nemigen tehet.

81

Wayne Chapman Karnevál I.- A baelótok tagjai lelketlen gazemberek! - Ők a kalandozókat tartják annak, uram. A bárd

igyekezett megzabolázni dühét.- Mihez fognak, ha mégis nyomozni kezdünk? Ránk uszítják a báró angolnáit?- Lathan Arknumoy veszedelmes ember - suttogta az öreg. - Ha kedves az életed, őrizkedsz tőle. Az

elsők közt értesült a fajtátok jöveteléről... és mint mondják, vöröset látott haragjábán. .- Hát a másik? Az a Nafrael?- A palotájába zárkózott, egy álló hete nem mutatkozik. Fogatlan oroszlánnak tartják, de aki

ilyesmit mond, nem ismeri őt: bármire képes, és a családját ért csapások ellenére sem szűkölködik támogatókban. Ha aszisz orgyilkosokat küld ellenetek...

- Elbűvölő társaság - sóhajtott a bárd. - Mi a fenét keresek én itt?- Uram...?- Felejtsd el! Akad valaki a tanácsban, akivel tárgyalhatunk?- A herceg hallgatott rólatok a baelo előtt - vont vállat a csónakos. - A tanácstagok csapdától

tartanak. Ha egyikük fogad benneteket, idő előtt vall színt, és cselekvésre kényszeríti a többieket - ilyen kockázatot manapság nem vállal senki. Akik részt vesznek az udvari bálokon, éjjelnappal viselik majd az astesi-maszkot és a csuklyás köpenyt, és ha megkörnyékeznek is, tagadni fogják, hogy valaha szót váltottak veletek.

- Szép - mormolta Kalidar, Gorduinra villanó tekintete azonban egészen mást sugallt. - És ha nem válik be a számításuk? Ha a várt bizonyság helyett még egy áldozatot kapnak?

- Ránk hárítják a felelősséget - felelte az öreg helyett a bárd. - És megvetésük jeléül a tengerbe szórják mindazt, amit a hercegi család meghagy belőlünk.

Kikeveredtek a háztömbök útvesztőjéből, és egy darabig az észak-déli főcsatornán folytatták útjukat. A canoce uszályok mellett haladt el, Gorduint azonban inkább a partközelben manőverező sajkák és utasaik foglalkoztatták. Újra meg újra Liura sandított, aki rezzenetlen arccal nézett vissza rá: nem érzett veszedelmet, netán ébrén álmodott - a bárd gyanította, hogy képes ilyesmire is. Vajon megbízhat az ítéletében? Vagy csak azért a gyanakvás, mert ő maga asztrálisan világtalannak számít?

Az újabb forduló előtt nyíllövésnyire megközelítették a kikötőt. A horgonyon álló hajók árbocai faóriásokként magasodtak előttük, a szél idáig sodorta a bogokkal vesződő, rosszlányokkal alkudozó matrózok kiáltásait. Hajnal óta megháromszorozódott a forgalom, egyre-másra érkeztek a jövevények, hogy Narvant néhány emlékezetes napra világvárossá, a tengermellék királynőjévé tegyék. A ladikokban, a mólókon és a sétányokon máris astesi-köpenyek színfoltjai feleseltek a felhők és a víz szürkéjével, a Templomtéren vidám muzsika szólt, a Tegusa sikátorai azonban sötétek maradtak, s Gorduin, ahogy a közelebbi part felé nézett, helybélieket látott bajlódni két fakó arcú, elnyílt szájú holttesttel. Az egyik halott nő volt. Fénytelen szemmel bámult az égre, haja csapzottan terült szét a köveken.

- Hát ez?- Szerelmesek - dünnyögte a csónakos, és tempósan a homlokára rótta övéi rontásűző jelét. - Ha

nem kelhetnek egybe, a halált választják; ünnep idején különösen gyakori az ilyesmi. A Feledés Ösvényének nevezzük, mert az áldozatokat hamar és messzire viszi az apály. Ez a kettő az éjjel indulhatott: még nem kezdték ki őket a halak.

- Vért látok a ruhájukon.- Meglehet, uram. Az évnek ebben a szakában gyakoribbak a gonosztettek is.A halottak csakhamar kordéra kerültek. A polgárok lerángatták a férfi bíbor ujjasát - nem akadt

más, amivel a nő arcát elfödhették volna. Kalidar sápadtan figyelte a jelenetet.- Fiatalok... Az istenekre, milyen fiatalok!- Boldogok - vélte a csónakos. - Nekik már nem fáj semmi.A canoce balfordulóba kezdett. Gorduin még mindig a közelebbi part felé bámult, és nem vette

észre a főcsatorna torkolatánál horgonyzó szkoggot, melynek orrdísze tengeri unikornist formázott, s melynek tatfedélzetéről őszülő sörényű férfi fürkészte őt - mire úrrá lett émelygésén és körülpillantott, a szkoggtól és gazdájától ismét háztömbök választották el, a hercegi palota pedig úgy terpeszkedett előtte, mint valami lapos korallzátony, mely az eget nem, legfeljebb a szomszédos épületeket fenyegeti torony-tüskéivel.

Terebélyes volt, de rideg, és mint a város, csupán a látszatból élt: a bárd hamar felmérte, hogy a tornyok voltaképp külön erődítmények, hogy a falak művészi kőcsipkéi valójában a támadók dolgát

82

Wayne Chapman Karnevál I.hivatottak megnehezíteni, s hogy a csúcsíves ablakok, melyek a palota eleganciáját kölcsönzik, túlontúl keskenyek ahhoz, hogy bárki beférkőzhessen rajtuk. A látható veszélyeken túl nyilván akadtak láthatatlanok is; Gorduin tisztelettel gondolt azokra, akik e bonyolult védműrendszert megálmodták, nemkülönben azokra, akik kiépítését szükségessé tették. Az intrikák és a tragédiák, a Nafrael-bérencek és az Arknumoy-katonák a védekezés mestereivé edzették a délieket, ám a legfájóbb csapásoknak így sem sikerült elejét venni. Gyermekek haltak meg; mert szüleik a változatlant állították szembe a folyvást változóval, az acélt és a követ az emberi találékonysággal - s míg a canoce a lomhán nyíló kapuszárnyak közt a palota csendes vizű öblébe siklott, a bárd eszébe idézte, hogy mostantól - úgy az elsőszülött, mint a maga érdekében - nem a testőr, hanem a gyilkos fejével kell gondolkodnia.

- Igazsággal fizettem az aranyadért - suttogta a csónakos. - Kívánsz még valamit, uram?Gorduin felpillantott rá.- Nem többet, mint a gazdáid. Elég, ha híven számolsz be nekik mindarról, ami elhangzott köztünk.- Uram...?- Egy hete érkeztem hozzátok, de annyit már tudok, hogy a Barenától a kikötőig jó néhány rövidebb

út akad. Úgy hordoztál körül minket, mint a véres kardot, hátha egyesek könnyelműségre ragadtatják magukat, és levetik azt a bizonyos álarcot. - Gorduin felemelkedett; a kahrei nyílpuska, melyet mindeddig lövésre készen tartott a térdén, kivillant köpenye alól. - Mi a rangod a hercegi gárdában, öreg?

A narvani tovább dolgozott az evezővel. - Valaha számagy voltam.- Ki parancsolta, hogy ránk ijessz a kihallgatás előtt?- A nagyasszony. Meg kellett győződnöm róla, hogy nem riasztanak a nehézségek, és hogy a

társaid... méltók a bizalomra, amit beléjük vetettél.- És ha nem szerepeltünk volna elég meggyőzően?- Már nem élnétek - mormolta a csónakos. Lefelé nézett, és Gorduin követte a pillantását: a canoce

oldala mellett előbb buborékok törtek a felszínre, aztán előbukkantak a bálnabőr csuklyás fejek. Kezek fogództak a jármű peremébe; négy, hat, nyolc, tizenkét kéz. Az öblöt bevilágító lámpások fénye kétélű; hosszú pengéken csillant, melyek a tiszt intésére hangtalanul siklottak vissza hüvelyükbe. - De kiálltátok a próbát, és most itt vagytok: fogadd elismerésemet, uram.

Kalidar előbb a búvárokra, majd az ilanorira meredt.- Te tudtad...?- Gyanítottam - felelte Gorduin -, és mikor Liu hiába keresett ellenséget odakint, már biztos voltam

benne. Ha az összeesküvők sejtenék, mi a feladatunk, réges-rég megkörnyékeztek vagy megtámadtak volna - aki ilyen munkára adja a fejét, és ilyen sikeresen végzi, minden eshetőséggel számol, és nem szenvedheti, ha megnehezítik a dolgát. Abból, hogy nem mutatkoznak, két következtetés adódik: vagy az esztelenségig magabiztosak, vagy mások kötik le a figyelmüket... például azok a kalandozók, akiket a hercegi család az elsőszülött őrzésével bízott meg.

- Az istenekre, hisz minket béreltek fel!- Minket is - helyesbített a bárd. - Tudhatnád, hogy a hercegné nem bíz a véletlenre semmit. A

városban tucatszám rajzanak a magunkfajták. Egy hete volt; hogy válogasson közülük - akár valamennyiüket megfizethette, hogy elterelje a figyelmet rólunk. - A csónakosra sandított. - Nyilván a hátsó kapun járatja őket, kikötötte, hogy éjjel-nappal fekete incognót kell viselniük, és nem bánja, ha összekapnak a városőrökkel; minél nagyobb a hírük, annál valószínűbb, hogy megkavarják az állóvizet. Történtek már halálesetek, száznagy? Akadnak vendégek, akikkel nem tudtok elszámolni... akik egyesével vagy párosával a Feledés Ösvényére léptek?

Az öreg félrenézett.- Erről nem beszélhetek.- Figyelj és tanulj, Liu - fordult a fiúhoz Gorduin. Az ilyet köntörfalazásnak nevezzük, és akkor

élünk vele, ha visszarettenünk az igazmondás következményeitől.A narvani előkotorta övéből az aranypénzt. - Vedd vissza, ha azt hiszed, hazudtam neked.- Tartsd meg, ha úgy hiszed, rászolgáltál - dünnyögte a bárd. A búvárokat nézte, akik pihenőjük

végeztével az öblöt lezáró lépcsősor felé tempóztak. A kikötőbakok mellett két férfi várta, hogy megragadhassa és rögzíthesse a canoce orrát. A lépcsőn bíbor ujjasú, fényes sisakú lándzsások őrködtek, feljebb, a kapubolt alatt fekete bársonyruhás nő várakozott, aki hibátlan alakjával, ragyogó szemével és lunirvörös hajával mindenki másnál jobban vonzotta Gorduin tekintetét.

83

Wayne Chapman Karnevál I.Vörös. Vörös és fekete.Meg hét kard. Hét kard és hét név, legvégül pedig valami világos, tiszta......fájdalom? A búvárok már szárazra láboltak, a katonák már az érkezők felé néztek, mire a bárd

ráébredt; hol jár és mi a dolga. Kalidarra, majd Liura sandított, s miközben észrevétlenül módosított valamit a nyílpuska mechanikáján, baljával a készenlét egyezményes jelét mutatta nekik.

A canoce megrázkódott, az orrát rögzítő kötelek megfeszültek.- Helyben vagyunk - szólt a csónakos.- Helyben - bólintott Gorduin. Meglepte kissé, hogy az ugrás előtti pillanatban a fekete ruhás

ismeretlenre gondol - és sosem bánta jobban, hogy a magáé helyett egy gyilkos fejével kell rá gondolnia.

84

Wayne Chapman Karnevál I.

4.

Mikor a három kalandozó mozgásba lendült, a lépcsőn és a lépcső körül húsz-egynéhány fegyveres várakozott. Pihent, a terepet jól ismerő férfiak voltak, kemény ellenfelek bárki számára - a támadás azonban készületlenül érte őket, és pillanatnyi döbbenetük ebben a helyzetben felért egy vereséggel.

Gorduin ugrás közben szabadjára engedte energiáit. A búvárok vakító villanást láttak, aztán ahogy a manaörvény lecsapott rájuk, nem láttak többé semmit: a varázslat éteri szikrákká robbantotta a fénysugarakat, a homály astesi-maszkját erőltette a körülállókra, és utat nyitott a bárd számára a kapubolt, a feketébe öltözött nő felé. A lándzsások hátrálni kezdtek, ahogy a csatornára nyíló kaput roppant hullám szakította be, és piszkosfehér tajtékot görgetve, ítéletnapi dübörgéssel zúdult rájuk. A canoce Liuval és a csónakossal együtt eltűnt, mintha sosem lett volna. Az áradat tíz lábbal a lépcsősor fölé magasodott, tucatnyi fiók-hullámot növesztett, mintha egy elfeledett istenség nyújtaná sószagú csápjait a narvaniak felé - aztán jéggé dermedt, és ahogy összeroskadt, húszlábnyi körben terítette szét tőrpengényi szilánkjait. Az őrök többsége mostanra a földre kushadt, úgy fohászkodott gyors és könnyű halálért; Kalidart, aki nehéz kardját lóbálva tört át a párafüggönyön, mindössze négyen próbálták megállítani. A korg gáncsot vetett az elsőnek, balkezes ökölcsapással terítette le a másodikat, és addig hátrált a megmaradt kettő elől, míg meg nem hallotta a kahrei nyílpuska húrjának páros pendülését: a tompa hegyű vesszők, melyek a szokásos sebesség harmadával csapódtak célba, mindkét lándzsást az eszméletlenség homályába taszították.

Gorduin megtorpant a lépcsősor tetején, és visszanézett arra, amerről jöttek. A hullám látomása mostanra szertefoszlott, a canoce a barázdált képű evezőssel ott ringott megint az öböl csendes vizén. Liu nem mutatkozott, körös-körül azonban úgy hevertek az ájult, harcképtelen és zokogó emberek, mintha démoni forgószél kaszálta volna el őket. Egy búvárnak sikerült előhúznia pengéjét, és most derékig a vízben állva, átkokat mormolva tapogatózott ellenségei után - Gorduin az osztag rangidősét sejtette benne, s mert tudta, hogy a látása hamarosan kitisztul, úgy döntött, egy darabig kerüli majd a társaságát. Újratöltötte a nyílpuskát, odabiccentett a falhoz lapuló nőnek - nem tudta nem észrevenni, milyen szépek a kezei -, aztán ahogy a küszöbön túlról súlyos léptek zaját hallotta, Kalidar felé fordult és intett: második menet.

A palotából kirontó számszeríjászok még annyi esélyt sem kaptak az ellenállásra, mint őrt álló társaik. Az egyik pillanatban hitetlenkedve bámulták a dúlás nyomait, a következőben úgy zuhantak a földre, mintha falba ütköztek volna. Négy bíbor ujjasú gárdista dőlt már ki a sorból, mire az ötödik lőni tudott - a vessző a bárd válla felett cikázott el, és a szép ismeretlen feje mellett vetett szikrát a falon. Gorduinnak minden önuralmára szüksége volt, hogy életben hagyja a fickót, pedig igazában a nőre haragudott. Mi az ördögöt keres itt? És ha már bámészkodni támadt kedve, miért nem egy biztonságos helyről, ablakból vagy erkélyről teszi?

- El innen! - kiáltott rá a közös nyelven, aztán felütött egy kardot markoló jobbot, és sajnálkozva bár, de állon vágta támadóját a nyílpuska tusával. - Az oszlopok mögé, mielőtt bajod esik!

A nő, ha értette is a figyelmeztetést, a helyén maradt: Szaporán szedte a levegőt, pillantása izgalmat és élvezet tükrözött. A bárd ámult rajta, és ámult saját magán: rádöbbent, hogy csak a megjelenése vall igazi gyilkosra, a tevékenysége nem. Ha az lenne, akivé válni akart, saját kezével tette volna ártalmatlanná ezt az ostobát. Ha az Tenne, akinek lennie kell, nem engedné, hogy egy nő a hátába kerüljön, különösen nem most, hogy az övé mellett két másik élet is kockán forog. Összeszorította a fogát, és tőrt vágott egy ősz bajuszú lövész vállába, aki a küszöbön túlról Kálidarra célzott. Örült, hogy a bársonyruhás bestia nem látja a vért - valami azt súgta neki, megvadulna tőle. Oldalt lépett, hogy elkerült egy döfést, aztán villódzó, folyvást változó mintázatot szőtt maga köré az engedelmes fénysugarakból. Akik látták, rémülten hőköltek hátra, és felordítottak, mikor a jelenés bal tenyeréből tízlábnyi lángcsóva csapott feléjük - a korg élt az alkalommal, s újabb három őrt elsodorva az előcsarnokba rontott, ahonnét folyosók és termek tucatjai nyíltak. Gorduin négy lövéssel két alabárdost lökött hanyatt, a mintázat maradékát pókhálóként röpítette egy halálra vált kamarás felé, majd egy ugrással maga is ott termett, és megkaparintotta a férfi övén függő kulcsokat.

- Elfogytak - zihálta a korg egy szobor talapzatának dőlve. - Halljam, igric, mi a következő esztelenség?

85

Wayne Chapman Karnevál I.A bárd mosolyogva pillantott fel, és összerezzent, mikor valakit mozdulni látott a szobor

árnyékában. Az alak túl széles, túl magas volt ahhoz, hogy Liu lehessen. Bíborvörös köpenyt és feketére edzett lemezpáncélt viselt, oldalról közelített Kalidarhoz, mögé érve pedig magasra emelte kardját, hogy a fejét vegye.

- Vigyázz!Olyan volt, mint valami lidércálom, melyben a gleccsertempóban vánszorog az idő. A barbár

mozdulatlanná dermedt, képére ráfagyott a döbbenet grimasza. Gorduin hanyatt vetette magát, és tágra nyílt szemmel útjára küldte két megmaradt lövedékét - a vesszők, melyek ilyen távolságból tojáshéjként zúzták volna szét Kalidar koponyáját, fémes döndüléssel az orvtámadó mellébe vágódtak. A vasba öltözött férfi hanyatt zuhant, kardja pár lépéssel odébb csendült a kövön. Az idő folyása gyorsult: a korg elbődült, megperdült a sarkán és lecsapott, pengéje azonban elakadt a szobor, egy hajdanvolt narvani hatalmasság előrenyújtott karján. A második csapásra a kar szilánkok záporában engedett, harmadikra azonban nem került sor: a bárd némi lökdösődés árán megfékezte a barbárt, aztán tőrrel a kezében leterített ellenfelük fölé hajolt. A férfi lehunyt szemmel feküdt, de élt; összeharapott ajkából az állára csorgott a vér. Horgas orra, éles vonású arca ismerősnek rémlett, és Gorduin csakhamar rádöbbent, hol is találkozott vele - az a nemesember volt, aki egy héttel korábban, a caedoni karavel fedélzetén jöttmentnek nevezte, s gyilkos dacot csiholt ki belőle pillantásának hidegével.

- Ki a veszett fene ez? - méltatlankodott Kalidar. - A védenced a hajóról.- Kicsoda?- A narvani kandúr - sóhajtott a bárd. - Úgy fest, mégsem hálás neked.- Meghalt?- Nem.- Sebaj - dünnyögte a korg, és ökölbe szorította hatalmas kezét. - Ebben is segíthetek neki.Elég! A kiáltás ostorszíjként csattant, élét a csarnok falai mentén sorakozó díszpáncélok, a falakra

aggatott pajzsok visszhangozták. A két fém hunyorogva pillantott fel: az emeletre vezető lépcsősor fordulójában, a magas ablakok előtt a hercegné állt, a folyosón bíbor ujjasú katonák, lándzsások, számszeríjasok közeledtek, és iszonyattal vegyes dühvel a behatolókra szegezték fegyverüket.

- Elég - ismételte a hercegné, ahogy lefelé indult. Szürke ruhát viselt, mely csak szabásában és a prémszegély színében különbözött úti öltözékétől. Aurája oly erőteljes, megjelenése olyan tiszteletet parancsoló volt, hogy a sorok szétváltak előtte, mint Mogorva Chei szavára a Quiron-tenger hullámai; járása, tartása a ragadozókéra emlékeztette a bárdot, aki társát nyugalomra intve felegyenesedett, és fejet hajtott előtte.

- Itt vagy hát - szólt az asszony, és átható pillantásával hátrébb parancsolta a palotaőröket. - Nem egyedül,, és a legjobb egészségben, ahogy az üzenetedben állt. - Végignézett a szanaszét heverő, jajveszékelő vagy csendesen nyögő alakokon. - Sikerült véleményt alkotnod otthonunk védelméről, kalandozó?

- Óhajod szerint, merice - bólintott Gorduin. - Mint látod, elég sötét a kép.A folyosók hosszában ajtók nyíltak-csukódtak, egyre újabb alakok, fegyvernökök, vászoncselédek

bukkantak fel, hogy megbámulják a jövevényeket, s hogy a kamarások szavára- sápadtan visszahúzódjanak. A közrendű sebesülteket borbélyok vették gondjaikba, a tisztek panaszait a bárd által már ismert kirurgus hallgatta meg - a zúzódásokra kígyóbalzsamot, a lélek kínjaira óbort javasolt, aztán engedelmet kérve az utolsó áldozathoz térdelt, és kitapintotta szívverését a vérmocskos vállvas alatt.

- Hamarosan magához tér - közölte a körülállókkal. A sors könyörületes volt hozzá.- Nem - rázta fejét a hercegné. - A fegyverforgatók sorsa akkor könyörületes, ha engedi, hogy jó

harcban vesszenek el. Erre itt békés öregkor, polgárhalál és örök feledés vár. Locsoljátok fel, értessétek meg vele, hogy nem testőrkapitány többé, és hogy kotródjon innét a szajhájával együtt; Narvanban nincs hely az olyanok számárat akik egész nemükre szégyent hoznak. - Ismét Gorduinhoz fordult. - Egyetértesz az ítéletemmel, kalandozó?

- A kint történtekért nem a kapitány felelős - vélte az ilanori. - Az első komoly hibát idebent követte el.

Az asszony szemei összeszűkültek.

86

Wayne Chapman Karnevál I.- Azt állítod, hogy szükségképp szenvedett vereséget? - Ez az igazság. Mágia és acél ellen acéllal

védekezni reménytelen; csak a véráldozat lett volna súlyosabb, ha két tucat helyett félszáz fegyveres vár ránk.

- Az előcsarnokig jutottatok - emlékeztette a hercegné. - Az előcsarnokig, nem tovább. Hogy a kapitány elvesztette a fejét, és megszegte a szabályokat, az ő dolga - én megállítottalak benneteket, mielőtt...

- ...mielőtt meghaltál, merice - szólt közbe Gorduin. Mert halott vagy az embereiddel együtt, és ha nem tévedek, befellegzett valaki másnak is. - Mély lélegzetet vett, és szabadjára engedte az akaratának engedelmeskedő fénysugarak maradékát. A hercegné mögött hullámzás kezdődött a levegőben, fokozatosan láthatóvá vált a varázslat álcázta Liu. Jobbjában rövid pengét, baljában drágaköves ivókupát tartott, melyet a döbbent tekintetek kereszttüzében nyújtott a szürkébe öltözött dáma felé.

- Ajándék a herceg asztaláról - magyarázta a bárd. Társam azt az utasítást kapta, hogy derítse fel az emeleti szobákat, aztán észrevétlenül térjen vissza hozzánk. Ha ártó szándékkal érkezünk, Narvan mostanra uralkodó és trónörökös nélkül maradt volna - pedig csak hárman vagyunk, és a kontinensen se szeri, se száma a miénknél összeszokottabb csapatoknak.

A hercegné nem nézett Liura, nem nyúlt a drágaköves kupáért: úgy tűnt, a fordulat kiölt belőle minden maradék illúziót.

- Három ember - suttogta. - Három.- Húsz sebesültet láttunk el - jelentette a kirurgus. Zúzódásók, ficamok; néhány törött borda és

végtag. Egyikük állapota sem aggasztó: a kalandozók tartották magukat a megállapodáshoz.- Nem várunk köszönetet - közölte Gorduin. - Azt várjuk, hogy a gárda tisztjei és katonái okuljanak

a leckéből, és a tanácsainkat, minden szavunkat komolyan vegyék. Ha sikerül megakadályoznunk a merényletet, nem véreztek hiába, ami pedig a kapitányt illeti... szünetet tartott, ahogy megérezte, hogy a kapu négyszögében megjelenik a vöröshajú nő - ..járhatott volna rosszabbul is. Megértem; hogy szabadulni akarsz tőle, merice, de nem javaslom, hogy megalázd: gyűlöl bennünket, és az újabb csapás ellenségeitek oldalára állítaná.

Az asszony a feketébe öltözött "szajhára" pillantott, aki merev arccal állt a kapuban, és egy lépést sem tett a leterített kapitány felé.

- Mit javasolsz, kalandozó?- Fizess a nőnek. Állítsd a magad oldalára, mielőtt a kedvese feleszmél, és kísértesd figyelemmel

minden lépésüket; amíg van mit remélniük, aligha marnak beléd.- Effélével nem tárgyalok - jelentette ki a hercegné. Akkor sem, ha az uram véréből való, akkor

sem, ha holnap reggel egy Arknumoy ágyában ébred. - Odaintett egy holtsápadt palotatisztet. - Kettőzd meg az őrséget, aztán menj a herceghez, és közöld vele, hogy hamarosan ott leszünk! Ha nem tűnt fel a kupa eltűnése, gondoskodj róla, hogy csendben a helyére kerüljön, ha feltűnt, mondd, hogy elmúlt a veszély - és ígérj húsz korbácsütést az egész személyzetnek, ha bárki szájalni mer!

A tiszt bólintott és elsietett; láthatólag megkönnyebbült, hogy távolabb kerülhet a kalandozóktól. A szolgálók és kamarások már visszahúzódtak, a sebesültszállítók egyre-másra tűntek el a sarkok mögött - Gorduin tapasztalatból tudta, hogy némelyikük beszélni fog, és hogy estére valamennyien kiveszik részüket a lecke kínjaiból.

- Engedelmeddel, merice - fordult az asszonyhoz -, én szót váltanék nemzetséged megtévedt tagjával. Többet látott, többet árthat az ügynek bárki másnál, de nem hinném, hogy ennyire ostoba; ha az együttműködését nem is, a hallgatását talán sikerül megvásárolnom.

A hercegné szép arcán árnyék suhant át.- Öt percet kapsz - mondta. - Tovább nem várathatom az uramat.A bárd biccentett, és a szétszórt pengéket kerülgetve a vöröshajú szajha felé indult. Magán érezte

mindkét nő pillantását, és minden erejére szüksége volt, hogy el ne mosolyodjék: ha az ismeretlen a narvani uralkodócsalád véréből való, nyilván örökölte büszkeségüket és makacsságukat is. A kapuhoz érve fejet hajtott, azután a mélytüzű szemekbe nézett - és visszarettent a bennük megnyíló mélységektől. Az, amit tízlépésnyi távolságból, a harc hevében izgalomként érzékelt, most vad, már-már állati vonzerőként sugárzott felé. Megsejtette a nőben a ragadozót, a veszedelmet, mely kalandozóként éltette, s melyre férfiként minden más praktikánál fogékonyabb volt; támadás és menekülés, gyönyör és fájdalom - mindez és még több rejtőzött a vörös haj keretezte maszk mögött.

87

Wayne Chapman Karnevál I.- Fegyverrel jössz - mondta a nő. Gorduin csak most döbbent rá, milyen fiatal - és milyen keserű.

Ilyen közelségből azt is megérezte, hogy a szépséges kezeken nem puszta díszek a karperecek és a gyűrűk; aki ennyi aranyat visel a testén, minden percben új életet kezdhet, folytathatja a menekülést önmaga és végzete elől. - Mit ajánlott a koronás némber? Mennyit ér meg neki, hogy megszabaduljon tőlem?

- Nem vagyok gyilkos.- Igazán? - A nő, ez a különös és félelmetes gyermekasszony a canoce felé nézett, ahonnét két

fegyvernök próbálta kisegíteni a döbbenettől kába száznagyot. Amit láttam, többnek tűnt puszta érzékcsalódásnál. Ha nem...

- Nincs időnk - vágott közbe Gorduin nyersen, mert pillanatról pillanatra jobban rettegett tulajdon ösztöneitől, a birtoklás szomjától, melyet a lány közelsége ébresztett benne. Bánta már, hogy megálljt parancsolt Kalidarnak; a gondolat, hogy a kapitány él, és bármikor megérintheti ezt a fiatal testet, elviselhetetlen volt számára. Senkit sem öltünk meg, és senki sem küldött. A magam jószántából jöttem, hogy alkut kínáljak neked.

A lány szélfútta haján vízpermet csillogott.- Alku - suttogta. - Gyönyörű szó. Mi, szajhák rajongunk érte: lehetőségeket rejt, akár a szelence,

aminek csak az értékét ismered, a tartalmát nem. - Merőn nézte a bárdot. Szemének sötétje rubinárnyalatú volt, tiszta, mint a legnemesebb predoci bor. - Beszélj tovább, kérlek! Valami azt súgja, képes leszel örömet okozni nekem.

- Nem láttál semmit. Miután a kedvesed feleszmél, elhagyjátok a palotát, de a városban maradtok, és zárva tartjátok az ajtótokat. Ha a baelo tagjai közül bárki kapcsolatot keres veletek, elutasítjátok, ha makacskodik, üzensz, és hálára kötelezed a véreidet. Ha a dolgok kedvezően alakulnak, ünnep után jutalmat kapsz - hogy mihez kezdesz vele, csak rajtad áll. - Gorduin a karpereceket és a gyűrűket, a vagyont érő drágaságokat nézte a lány kezén. - A herceg rokona vagy, de ha a tragédia bekövetkezik, ez sem óvhat meg a hercegné haragjától. Gyűlöl téged, mert...

- ...mert a nemzetség szégyenének tart. Szörnyetegnek, aki sokszorosan rászolgált a pusztulásra, és aki helyett mégis a szép szüzet fenyegeti veszély. - A lány felkacagott. - Az élet ribanc, kalandozó. Ha ismernéd Yariát, te sem gondolnád másképp. - Közelebb lépett, szélfútta hajtincsei végigsimítottak a bárd arcán. - Légy óvatos vele! Ne lankadjon a figyelmed, ne tágíts mellőle... és még véletlenül se szeress bele! A munkád józanságot kíván. Mihez kezdesz, ha a döntő pillanatban megremeg a kezed? Hogy nézel tükörbe, ha Narvan angyalát a szemed láttára ragadja el a halál?

Gorduin nem kis erőfeszítéssel uralkodott magán.- Elfogadod az ajánlatot?- Még nem tudom, mi van a szelencében. - Az életed. A többi csak ráadás.- Fenyegetsz?- A hercegné fenyeget. És bármi történjék, jobban teszed, ha már most helyet foglaltatsz magadnak

egy gyors járatú hajón. Ha a karnevál után nyomban elutazol valahová. Bárhová.- Mindenütt jártam már. Azt hiszed, önszántamból választottam ezt az elbűvölő várost? Ahhoz túl

jól ismerem.- Itt születtél?- Ó, kezd személyessé válni a dolog - mosolygott a lány. - Mondjuk úgy, hogy a közelben jöttem a

világra, de idegenben nevelkedtem, és váltam azzá, ami manapság vagyok. - A szeme ragyogott. - Mi egyébre vagy kíváncsi, kalandozó?

- Hagyd abba. - Mit?- Ezt - suttogta Gorduin. - A játékodat.- Nehéz lesz. Mi, szajhák szeretjük látni ezt a dühödt lobogást a férfiszemekben. Erőre kapunk tőle.

Abaszisz boszorkáinak szavuk is van az ilyesmire: obalahnak, a szenvedés gyönyörének nevezik. Veszélytelen, csak tudni kell a módját, mikor és hogyan vegyítsük... más játékokkal.

- Ha maradsz, megölnek. .- Kedves, hogy aggódsz értem. A szelencémet is tőled kapom meg?- Talán.

88

Wayne Chapman Karnevál I.- Talán - visszhangozta a lány. - Szép, távlatokkal teli szó. Mi a neved?- Athalay.- Kyr hangzása van. Toronból jössz?: - Nem.- Falakat emelsz közénk. Félsz valamitől?- Sok mindentől félek.- Ügyesen titkolod... - A lány összerezzent a közelgő léptek zajára. Ajkáról lehervadt a mosoly. -

Elfogadom az ajánlatot, Athalay. Az egyetlen feltételem...Gorduin balján ekkor jelent meg a lemezpáncélos nemes. Álláról úgy-ahogy letörölték a vért, a

kardját azonban nem kapta vissza, és féltucat hercegi számszeríjász fígyelte minden mozdulatát. Arca a számító indulat maszkjává torzult, ahogy a bárdra ismert, de nem akart, vagy nem mert a torkának ugrani - dühét a veszélytelenebb ellenfélre összpontosította, és vasmarokkal ragadta meg a karját.

- Mit merészelsz?- Obalahot játszom a kalandozóval - felelte a lány. Megvitatjuk a védelem gyenge pontjait.A kapitány balja nekilendült, Gorduin azonban gyorsabb volt nála: egyik kezével az ütést akasztotta

meg, a másikkal a nyílpuska tusát vágta a férfi térdhajlatába. A horgas orrú a falnak tántorodott, megrázta a fejét, ocsmány szitkot mormolva az ilanori ellen fordult - és visszahőkölt a mellmagasságba emelt nehéz ismétlőfegyver láttán.

- A legerősebb fokozat - hazudta a bárd. - Elől-hátul átüti a páncélodat, és az ajtószárnnyal együtt szegez a falnak; a cselédek a halálukig emlegetik majd, mit kellett eltakarítaniuk innét.

A horgas orrú zihálva meredt a narvaniakra. - Mire vártok? Végezzetek az átkozottal!A lövészek tíznagya egyik lábáról a másikra állt zavarában.- A nagyasszony megfosztott a rangodtól, uram. Azért vagyunk itt, hogy az idegen biztonságát

szavatoljuk. Mit zagyválsz?- Arra céloz, hogy okosan kell viselkedned - magyarázta a lány. - Jobban teszed, ha szép csendben

odébbállsz velem.- Veled? - hökkent meg a kapitány.- Hát persze. A hercegné nem tart igényt a szolgálataidra, holtan akar látni engem, de csinos

végkielégítést helyezett kilátásba arra az esetre, ha nem szaporítjuk tovább a család gondjait. - A lány a horgas orrához lépett, és az állát meg a homlokát kezdte törölgetni fátyla szegélyével. - Nehézkes vagy, kedvesem: Csak nem képzeled, hogy ilyen helyzetben egy senkit, egy nincstelen szerencsevadászt választok helyetted?

Gorduin nem várta meg, hogy a kapitány dühödt grimasza diadalittas vigyorrá változzon: nagyot nyelt, és leengedte a kiürült tárú fegyvert.

- Feltételt emlegettél, hölgyem.- Feltételt? Ó, persze... - A lány bájos fintort vágott, homlokán ráncok mélyültek el á színlelt

töprengéstől. Egy rubin mindenképp kerüljön a szelencébe. Hibátlan, legalább negyven. karátos kő legyen, olyan, amit sosem érintett még vajákos keze. Ha megkapom, elégedett leszek - következésképp az lehet Narvan első némbere is.

- A hátsó kapunál csónak vár benneteket - mondta a tíznagy feszülten. - Egy kamarás veletek tart, és gondoskodik a szükségleteitekről. A nagyasszony óhaja, hogy szem előtt maradjatok, és együtt jelenjetek meg minden rendezvényen, amit az udvar...

- Tudjuk a leckét - biztosította a lány, aztán a bárdra villantotta mosolyát. - Te nem kísérsz el egy darabon, Athalay?

- A külországi harcmestert - folytatta a tíznagy -, várja a herceg. Csatlakoznia kell a társaihoz odafent - ez a parancs.

- Milyen kár - sóhajtott a bársonyruhás ragadozó. Társaloghattunk volna a toroni költészetről, az elválás és a magány kínjairól; így olyan felemás, olyan lehangoló az egész! Légy boldog, Athalay - charsag nah kor' da rachin carnac, ahogy felétek mondják. Kívánom, hogy sikerüljön a terved, és hogy megtaláld, amit keresel.

- Úgy lesz - hajtott fejet Gorduin. - Ég veled, hölgyem. A horgas orrú mindent elkövetett, hogy méltóságát megőrizze: távozóban egyenként mért végig minden fegyverest, a bárd mellé érve pedig ki-kivillanó fogakkal sziszegte:

89

Wayne Chapman Karnevál I.- Háromszor keresztezted az utamat, jöttment. Imádkozz az isteneidhez, hogy kimenekítsenek innét,

mielőtt fajból összeakadunk!Erre Gorduinnak már nem volt mit felelnie; hallgatott és várt, míg a pár eltávozott, majd vállára

vetette nyílpuskáját, s a katonákkal együtt a lépcső felé indult.- Obalah - dünnyögte. - Jól ismered a kapitányt, tíznagy?- Meglehetősen, uram. A nagy tűzvész után, jó tíz esztendeje érkezett a városunkba.- Délről?- A Gályák tengerének mellékéről. A nagyapja egész flottának parancsolt valaha, az apja meg...- Ennyi elég. Beszéli Toron nyelvét?- Nemigen, uram. Kevesen tanulják azt mifelénk. A bölcsek szerint a kyrek vérében és szavaiban...

rontás lakozik.- Badarság - somolygott a bárd. - Éreztél valami furcsát az imént?- Nem.- A hölgy egy toroni költeményt idézett búcsúzóul.- Hölgy? - visszhangozta az altiszt. - Nem hölgy az, hanem a Puta Scarada, uram. Rosszféle nő.

Csak az aranyért meg az ékkövekért lángol, és a vérét is kiszipolyozza a boldogtalanoknak, akiket a hatalmába kerít. Mikor hazatért, a bíbornok óva intette tőle a férfinépet, és megtiltotta neki, hogy napszállta előtt Domvik házába lépjen. Mérges a lehelete, kárhozatos a pillantása - örülhetsz, hogy ilyen gyorsan megszabadultál tőle!

- Örülök - hagyta rá Gorduin, de a hercegi fogadóterem felé tartva újra meg újra megbizsergette a rég tapasztalt várakozás. Tudta, hogy fontos találkozónak néz elébe, hogy minden itt kapott hírmorzsa emberéletet menthet gondolatai mégis a vörös hajú bestia körül kalandoztak, akinek hirtelen ötlettel a Jel nevén mutatkozott be, és aki utolsó mondatával. ezt üzente neki: "Éjközépkor, túl a Mennyek Kapuján."

90

Wayne Chapman Karnevál I.

5.

A rákövetkező óra valóságos lidércnyomás volt. Gorduint és két társát a fogadóterembe vezették, melyet baljós derengésbe vont a magas ablakokon beáradó nappali fény. A kandallóban lobogott a tűz, a trónemelvény körül gyülekező tisztek verítékszaga a füstölőszerek édeskés illatával keveredett. A falikár-pitokon csatázó, hajót ácsoló, katedrálist emelő és térden hódoló alakok sorjáztak, s akár hús-vér utódaik, szenvedni látszottak a kövek izzadta nedvességtől. A bárd sosem érezte vénebbnek a várost, fojtogatóbbnak a sűrű levegőt. Feszélyezték a fürkésző pillantások, aggasztotta a kilátás, hogy a lelkek helyett a szemekbe tekintve kell tájékozódnia - a narvani szemek sötétek voltak, mintha a teremtés előtti sötétség tükröződött volna bennük.

A herceg sem méltóság, sem megjelenés dolgában nem vetekedhetett a feleségével: úgy gubbasztott kitárt szárnyú angyalt formázó trónusán, mint aki sokallja évei és díszes öltözéke súlyát. Gorduin nem tudta eldönteni, gondjai hatalmasodtak-e el rajta, vagy az a búskomorság, ami az Északra települt délvidékiek jó részét önmaguk és környezetük elkeseredett ellenségévé teszi. A herceg arcát mély ráncok szabdalták, a vékony nyak és a prémes gallér jobban illett volna holmi dögmadárhoz, mint Narvan uralkodójához, akinek törékeny teste szinte elveszett a lépcsők aljáig érő vörös-arany palást alatt. Gorduin magán érezte a hercegné tekintetét, és kénytelen-kelletlen féltérdre ereszkedett; kézjelére követte példáját Liu és Kalidar is.

- Hallottam rólatok - kezdte a herceg. Hangja fakó, arca viaszos volt, ajkai alig, kezei egyáltalán nem mozdultak a trónszék aranyborítású karfáin. - Hallottam, mire vagytok képesek. Tudok a hajón történtekről, arról, hogy könnyűszerrel átverekedtétek magatokat a testőreimen odalent... és hogy egyikőtök idefent járt, bárhogy titkolják is a tisztek. Hitvesem szerint - pillantott az asszonyra, aki ruganyos testével és tiszta homlokával inkább a lányának rémlett, és idomított nagyragadozóként, szinte hallható dorombolással simult az oldalához - képesek lesztek csodát tenni ott, ahol még senkinek sem sikerült. Bízik bennetek, és mert felettébb ritkán téved, én sem tehetek mást: kész vagyok teljesíteni a feltételeiteket, megadni nektek minden segítséget, hogy a mi elsőszülöttünknek... né kelljen vérei sorsára jutnia. Emelkedjetek fel, és foglaljatok helyet az asztalomnál - magam sosem ebédelek, de számotokra néhány igazi különlegességet készíttettem elő.

- Megtisztelsz, mirac - biccentett Gorduin, bár teste lelke lázadt az ellen, hogy a trónusán gubbasztó alak szeme láttára bármiféle táplálékot magához vegyen. Tudta, hogy a déli népek vendégbarátságról alkotott fogalma alapjaiban különbözik a Sheral innenső oldalán megszokottól - és remélte, hogy a narvaniak igazi odaadást csak a szolgálatban várnak el tőle. Társaival együtt a kényelmetlen, magas támlájú székekre telepedett, elnézte az étekfogók sürgés-forgását a szemközti falból nyíló akna körül. Arra gondolt, hogy a tálakat emelő szerkezetet emberek készítették, akiknek a javítások alkalmával le is kell bocsátkozniuk azon a bizonyos aknán. Vajon hány hasonló berendezés, hány hasonló rejtekút akad a palotában? És hány órányi vita, hányféle fenyegetés árán érheti el, hogy a bálok idejére valamennyit eltorlaszolják?

- Bocsáss meg, mester - suttogta Liu. - Hibáztam megint.- Mindannyian hibázunk néha, kölyök. Mi a baj? - Nem észleltem az ellenséget a vízben.- A kisugárzás az oka. Erős és gonosz; elvakítaná, félrevezetné a legkülönb mentalistákat is:- Te érzékelted a veszélyt:- Csak sejtettem a közelségét, ez nagy különbség. Vegyük úgy, hogy a kupával kiköszörülted a

csorbát. Egyébként - sandított a bárd a narvaniakra, akik sorra járultak az asztalhoz a túloldalon - az én vétkem súlyosabb. A konyhát kellett volna felgyújtatnom veled.

A fiatalember elmosolyodott, és Gorduin arra gondolt, hogy a nevelése talán mégsem egészen reménytelen feladat. Ismét a hercegre pillantott, akit felesége és két szolgája vezetett a trónemelvénytől az asztalfőig. A fekete szemű, bíbor ujjasú tisztek kihúzták magukat, majd miután az uralkodó odaintett nekik, elfoglalták a nekik jutott helyeket. A szürkébe öltözött nő fenyegető gepárdköröket rótt az asztal körül, meg-megérintette a vállukat, utasításokat súgott a fülükbe - a jelenlévők közül ő volt a legmutatósabb, de sem ez, sem a tűz meghitt ropogása nem enyhített a bárd kínjain, aki irtózott a diplomáciai manőverektől, és még mindig nem tudta eldönteni; csapdát vagy újabb próbát sejtsen-e a meghívás mögött.

91

Wayne Chapman Karnevál I.- Azok számára, akik itt összegyűltek - kezdte a herceg, akinek kupáját maga a hercegné töltötte tele

a város pezsgő újborával -, ezzel az alkalommal kezdődik és végződik a Maszkok Ünnepe. A város alkonyatra karneváli díszbe öltözik, lakói álarccal és köntössel leplezik mindazt, ami alantas, ami rút - mi eközben kardot kötünk, hogy bajra hívjuk és legyőzzük a körülöttünk ólálkodó halált. - Kortyolt a kupából, és a fekete-vörös lemezeket villogtató fahasábokra bámult. - Kegyetlen küzdelem lesz. Akadnak majd, akik nem érik meg a végét - családjukról ugyanolyan figyelemmel gondoskodunk majd, ahogyan ők tennék, azoknak pedig, akik átvészelik a megpróbáltatások idejét, sosem kell szűkölködniük többé. Háborúba megyünk, és bár a rohamot itt nem jelzi kürt- vagy dobszó, a harc épp olyan véresnek ígérkezik, amilyen az elmúlt esztendőkben, a tengeren túli csatatereken volt. Ismerjük ellenségeinket, és ellenségeink is ismernek minket; tudniuk kell, hogy nem engedünk, nem fogunk az irgalmukért könyörögni. Háborúba megyünk, és a kalandozók segítségével... urunk akaratából... győzni fogunk. Az iszap mocska visszasüllyed oda, ahonnét az örvény feldobta, falaink közt oly sok emberöltő múltán helyreáll a béke - én erre, és nem a diadal ígéretére ürítem poharamat! .

- Kiről beszél? - súgta Gorduin fülébe Kalidar.- Arknumoyról, Nafraelről, esetleg mindkettőről. Ismered a szabályt: ahol az ember ellenséget

keres, előbb-utóbb sikerül rátalálnia.A herceg kortyolt a kupából, és végighordozta pillantását a tisztek során.- Yariától... a lányunktól, akinek hűséget fogadtatok, hagyomány követeli, hogy részt vegyen a

szertartásokon szertartásokon. Alattvalóink szerint a város lassan hűlő szíve lüktet benne: amíg él, eleven a remény is, hogy a holnap szépséget és bőséget tartogat nekünk. - Baljával az asztalra támaszkodott, kézfején kék hálóként dagadtak ki az erek. - A halászok és a földművesek, a mesteremberek és a polgárok... fohászaikba foglalják Narvan angyalának nevét. Akik Yaria ellen támadnak, valójában a hitünket akarják kikezdeni, és ezért éppúgy halált érdemelnek, mint azok, akik a múlt bálványai nevében pusztítják szentségeinket, és a crantai újév napján... nem átallják vérrel beszennyezni templomunk kapuit. A démon-istenek halottak, szobraik elporladtak - Yehud és Uriach, Enush-Keshda és Mesharu már csak a veszettek álmaiban él. Mutassuk meg nekik, hogy az igazak kezében fegyverré válik a szeretet is; mutassuk meg, hogy az Úr, aki idáig vezérelte és minden vésztől megoltalmazta nemzetségünket, kerubokat állított őrül az Ő angyala mellé! - A kupa a magasba lendült, a kámeákon megcsil lant a tűzfény. - Most a külországi bajnokokra iszom, akik megőrzik nekünk a reményt.

A tisztek helyeslő morajjal ürítették ki poharukat, s csak bámultak, ahogy a hercegné rendre megnevezte mindhárom kalandozót - Gorduin arra gondolt, hogy kölyökkorában ő meresztett ilyen szemeket a Főnixek Parkjának borzongató és különös lakóira. Tűrte a megpróbáltatást, mosolygott, pedig a fogadóterem melege, a jelenet kimódoltsága percről percre jobban zavarta. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendjén, hogy az igazságok mögött újabb igazságok, a maszkok mögött újabb maszkok rejlenek - az asztrál- és mentálvilág azonban zárva maradt előtte, a narvaniak sötét szemében pedig hiába kutatott válaszok után.

- Nézzétek őket! - parancsolt övéire a herceg. - Úgy kell bíznotok bennük, ahogyan én bízom, engedelmeskednetek kell nekik, mert olyan titkok tudói, melyek a család és a város hasznára válnak majd a küzdelem napjaiban. És mindenek felett hallgatnotok kell az ittlétükről - ha az ellenség megretten, Yariát a karnevál utolsó napjáig sem tudhatjuk biztonságban, nekünk pedig időre van szükségünk, hogy megtehessük a szükséges lépéseket. - Körülpillantott, de senki nem firtatta, milyen lépésekről beszél. - Ez az alkalom, ez az egy órányi béke ajándék valamennyiünknek... az első és utolsó az ünnep idején, amiért nem kell küzdenünk. Egyetek, fegyverforgatók! Élvezzétek a föld és a tenger adományait!

Az étekfogók szerencsére értették a dolgukat, azok pedig, akik a fogásokat összeállították, igyekeztek megfelelni a látogatók ízlésének. Gorduin elfogadott egy csésze sűrű levest, melynek dió- és zöldségzamata üdítően hatott rá a halételek nyersebb ízei után. A levest tejfeles lángos és narvani lugganega, rozstésztában sült, erősen fűszerezett bárányhús követte, melyet a jelenlévők újabb adag borral öblítettek le. A bárd gyanította, hogy az utolsó tálon érkező főtt burgonya ezeken a partokon igazi ínyencségnek számít - a békesség kedvéért belekóstolt, de nem vitte rá a lélek, hogy Kalidar példáját kövesse, aki gátlástalanul csillapította éhét, és nem zavartatta magát a tisztek némaságától.

Újabb fertályóra telt el, mire a szolgák eltakarították az ebéd maradékát. Az utolsó távozóban friss hasábokat rakott a tűzre, és újabb ablakok elől húzta el a súlyos bársonyfüggönyöket: szürke fény palástja vetült az asztalfőre, és még vékonyabbnak, már-már csontvázszerűnek mutatta a herceg alakját.

92

Wayne Chapman Karnevál I.- Tetszel nekem, ilanori - fordult Gorduinhoz. - Kiálltad ezt a próbát is: képes vagy hallgatni, mikor

szólnod, kérdezned kellene, és tökéletesen kézben tartod a társaidat: igazi parancsnok vagy, aki méltó az alárendeltek bizalmára, és vállalja a súlyos döntések terhét, ha arra kerül a sor.

A bárd elengedte a füle mellett a nyilvánvaló bókot.- Értünk a várakozáshoz, mirac - mondta. - Az ünnep a te szavadra kezdődött meg ennél az

asztalnál, és akkor ér véget, amikor te jónak látod.Mindannyian beleborzongtak a herceg örömtelen mosolyába.- A próbák ideje lejárt - szólta viaszos arcú férfi. - Akár az ünneplésé. Helyénvaló, hogy komolyan

beszéljünk, és hogy megadjuk nektek az ígért segítséget. Lépésről lépésre fogunk haladni - csak így remélhetjük, hogy minden tényezőt, minden részletet mérlegeltek, és helyes döntésekkel szolgáljátok városunk ügyét. - Fénytelen szemei a bárd tekintetét keresték. - Kielégítő tájékoztatást kaptál megbízottunktól az ideúton, kalandozó?

- Sokat mondott - dünnyögte Gorduin -, de korántsem eleget. Ti ismeritek az ellenséget, mi csak a hírét hallottuk. Számotokra ismerős a terep, ahol csatáznunk kell, mi csak találgathatunk, merről várjuk a támadást. Az elsőszülöttet halál fenyegeti, mégsem vezettek hozzá, mi több, tiszteket vontok el a védelmétől, és nem ügyeltek rá, lány új ellenséget szereztek neki. - A menesztett testőrkapitányra gondolt, de a fekete ruhás, ragyogó szemű bestiát látta maga előtt. - Szertartásokról beszélsz, mirac, de egy szót sem ejtesz arról, milyen engedményekre hajlasz a lányod biztonsága érdekében. Valami azt súgja, nincs tisztában a helyzetével - pedig hatékonyan csak úgy szolgálhatjuk, ha mindent tud; és a szüleihez hasonlóan bízik bennünk.

- Helytállóak az észrevételeid - bólintott a herceg -, aggódnod azonban felesleges: hamarosan megtudtok mindent, amire a győzelemhez szükségetek lehet, rosszakaróinkat szemmel tartjuk, Yariát pedig, aki épp annyit tud, amennyit tudnia kell, egy pillanatra sem hagyjuk őrizetlenül. A sorsdöntő napig magatokfajták vigyáznak rá - benneteket, a legkiválóbbakat a válságos órákra, a végső küzdelemre tartogatunk.

Kalidar összerezzent.- Értsük úgy, hogy akadnak a palotában más kalandozók is?- Értsd úgy, hogy igazam volt - mormolta Gorduin, aztán a hercegnéhez fordult, aki merőn bámult

rá az asztal túlfeléről. - Hány embert sikerült felfogadnod, merice?- Két csoportot négy-négy fegyverforgatóval. Varázshasználó nem akad köztük - az okot nyilván

ismered már. A titkos tudományok ismerőit taszítja a kisugárzás. Akik állják, jobbára sötétpraktikákat űznek, és bár a szolgálataiknak nagy hasznát látnánk, úgy ítéltük, vétek lenne a városra szabadítani őket.

- Súlyos döntés.- Ahogy vesszük - ingatta fejét az asszony. - Az óhaza papjai nem tesznek különbséget vajákos és

vajákos között: boszorkánymesternek bélyegzik és szent irtózattal üldözik valamennyit. Mi más utakon járunk, de velük együtt valljuk, hogy a legjobb szándékú varázshasználó sem lehet veszélytelen - nincs hite, csak meggyőződése, nem tiszteli a tekintélyt, csak a maga tudományát... és kifürkészhet olyan titkokat is, melyeket nem neki szántak. A fegyverforgatókkal egyszerűbb a dolog. A jutalom reményében pontosan azt teszik, amit várunk tőlük, és a miértek helyett inkább a hogyanokkal törődnek.

- Tudnak rólunk?- Nem. Egyszerű vendégeknek tartanak majd benneteket... következésképp nem leplezhetnek le

akkor sem, ha bármelyiküket fogságba ejti, netán lekenyerezi az ellenség.- Tartasz az árulásuktól?- Számítok rá - felelte a hercegné. - Mint egy eshetőséggel a sok közül. A hazavezető úton nem volt

alkalmam válogatni, istenem azonban kegyében részeltetett, és nem hagyott el a múlt héten sem, míg jelöltek után kutattam a korona birtokain. Olyan embereket kerítettem, akikben nem nehéz felismerni a szerencsevadászokat. Ellenetek nincs sok esélyük, a köznapi merénylőkkel azonban jól elboldogulnak - s talán a gyilkosok dolgát is megnehezítik annyira, hogy a ti munkátok könnyebb legyen.

- Célpontok - dünnyögte Gorduin. - Célpontot csináltok belőlük.- Tudják, mire vállalkoztak - biztosította a herceg, akinek orcáin vörös foltokat gyújtott az izgalom

vagy a bor. - Hisz ebből és ezért élnek, nemde? Különben sem érdemesek a szánalmadra: közönséges gonosztevők, akik a jóvoltunkból még egy esélyt kaptak. Kettőnek a pénze fogyott el, mire eljutott idáig, és kapva kapott az ajánlaton, egy harmadikat, aki magiszternek mondja magát, de minden valószínűség

93

Wayne Chapman Karnevál I.szerint méregkeverő, a környékbeli halászok kezéből szabadítottak ki a katonáim. A negyedik és az ötödik fosztogatásért került a városi tömlöcbe, a hatodik a bitó elől menekült ide Abasziszból, ahol fizetett párbajhősként tengette napjait, és tucatnyi nyomorultat küldött a túlvilágra. - Megint mosolygott, keskeny ajkai közt fémes-sötéten csillantak a fogak. Kívánod, hogy ismertessem az utolsó kettő bűnlajstromát is?

- Nem szükséges.A hercegné jobbja férje vállán pihent.- Sepe nere, kalandozó. Apróhalak, melyek előcsalogatják a mélyből a ragadozókat, és módot adnak

nekünk, hogy horogra kerítsük őket. Bármi történjék, a tévelygők mostantól magasztos célt szolgálnak - bízzunk benne, hogy sikerül kiérdemelniük az Egyetlen bocsánatát.

A bárd és a barbár tekintete összevillant.- Ha az a bizonyos magiszter magas, csontos és Toronból való - mormolta Gorduin -, semmiképp ne

hagyjátok kettesben a lánnyal! Hamar lankad a figyelme, és az ilyen hibák többnyire végzetesek.- Tudjuk - bólintott a herceg. - Senki sem tudja nálunk jobban.- A hibákra is felkészültetek?- Igyekszünk kiküszöbölni őket.- Akkor miért kockáztattok? Miért nem halasztjátok el ezt a komédiát?- Ez a komédia - dünnyögte a viaszos arcú férfi - a hagyományunk. Ha tudnád, mennyit küzdöttünk,

mi mindent veszítettünk, mire a sajátunk lett, nem furcsállnád, hogy ragaszkodunk hozzá. Ha elfelejtjük, kik vagyunk... ha a múltunk után lemondunk a jelenünkről is, ugyanaz a sors vár ránk, mint a crantaiakra, akik hatalmuk teljében úgy hitték, isteneik helyett elég az uralkodóikat tisztelniük. A hagyomány - folytatta kenetes lassúsággal - hozzásegített minket, hogy Narvant menedékből otthonná, hullámverte romhalmazból a Quirontenger királynőjévé tegyük. A hagyomány nemzetségünk védszelleme: ott él mindazokban, akik ünnep idején a partjainkra lépnek, és ott él Yariában, akit Narvan angyalaként tisztel a nép. A hagyomány nem engedi, hogy a karnevál napjaiban elzárkózzunk a világ elől, tiltja, hogy palotánkat száz öl magas falakkal övezzük, és állig felfegyverzett külhoniakkal zsúfoljuk tele. Kényes helyzetben vagyunk, az efféle lépésekkel csak gyengeségünket bizonyítanánk. Nem rendelhetünk el ostromállapotot, nem tilthatjuk el lányunkat a nyilvános szerepléstől akkor sem, ha a józan ész ezt parancsolja. Astesi-maszk mögé kell rejtenünk félelmünket és haragunkat, sodródnunk kell az árral egészen az utolsó pillanatig - csak így játszhatjuk ki a végzetet, mely eddig minden elsőszülöttre ugyanazt a sorsot szabta.

- Kamra kell ide - dünnyögte Kalidar a hirtelen támadt csendben. - Egy rejtett zug vasalt ajtóval és jó szellőzéssel, ahová visszavonulhatunk, mihelyt komolyra fordul a dolog, és ahová azok a pokolfajzatok csak a testünkön keresztül juthatnak be. Ilyen helyen játszva kitarthatunk, míg a palotaőrség...

- Nem - vágott közbe a hercegné, és Gorduin megborzongott a tekintetéből sugárzó fájdalomtól. Az asszony az uralkodóra nézett, aki némán bólintott, és intett - két szolgája tüstént mellette termett, hogy az asztaltól a trónszékig támogassa. A tisztek a helyükön maradtak: úgy tűnt, a szürkébe öltözött fenevad figyelmének lankadtával akarat nélküli bábokká váltak mind.

- Merice... ?A hercegné a kalandozók felé fordult. Pillantása acélként vágott, diadémjának ékkövei

állatszemekként tükrözték a lángok vörösét.- Mutatok valamit - mondta. - Ami következik, nem ebéd utánra való, mégsem várhatunk: látnotok

kell, mielőtt folytatjuk a beszélgetést; látnotok kell, hogy megértsük egymást végre. Kövessetek!A kalandozók egyszerre emelkedtek fel a narvaniakkal. A bíbor ujjasú tisztek biccentettek, aztán

utat engedtek az idegeneknek, és hosszan bámultak utánuk: Gorduin még a folyosón is érezni vélte tekintetük súlyát. Az oldaljáratokból kamarások rajzottak elő, két fegyvernök lámpást emelt a magasba, úgy zárkózott a hercegné mellé. Sietős léptek kopogtak, ahogy valaki előresietett a menet indulásának hírével; a bárd kulcsok csörgését, zárak és reteszek csikorgását hallotta a folyosó távolában. Arra számított, hogy visszatérnek az előcsarnokba, de csalódnia kellett: útjuk az ellenkező irányba, a palota halolajtól és füstölőszerektől szagló gyomrába vezetett. Áthaladtak egy ajtónyíláson, és lefelé indultak egy keskeny, sóvirágtól deres lépcsősoron. A hercegné nem szólt, nem pillantott hátra, s mind gyorsabb iramot diktált a sűrűsödő homályban; az egyik fegyvernök lemaradt, míg feljebb csavarta lámpása lángját, s most szinte futva igyekezett az asszony nyomába érni. Az ötödik forduló után - Gorduin úgy becsülte,

94

Wayne Chapman Karnevál I.már talaj-, sőt vízszint alatt járnak - fáklyafény derengett fel egy újabb folyosó végén. A halolaj bűze faggyú- és dohszaggal keveredve vágott az érkezők arcába, ahogy szemközt feltárult egy vaskos tölgyajtó. Küszöbén túl néhány fegyveres várakozott, s vigyázzba merevedett az élen haladó alak dia-démja és gyűrűi láttán.

- Az úrnő - szállt a suttogás az imbolygó árnyak közül. - Talpra! A csigákhoz, emberek!Mire Gorduin az ajtón belülre, az asszony mellé ért, egy oldalsó kamrából alacsony homlokú,

hajlott hátú férfi sántikált elő. Vállát nem éveinek, inkább felelősségének súlya húzta: már-már védekezőn tartotta maga elé a karikára fűzött, arasznyi kulcsokat. Hátrább darócba öltözött alakok vesződtek valamiféle szerkezettel. Recsegve lendült mozgásba egy jókora kerék, a mennyezeten tátongó nyílásokban láncok feszültek, a fáklyák és lámpások fénykörében kavargó por rőtes árnyalatot kapott - és a hátsó fal a bárd bámuló szeme láttára lassan balra siklott, hogy szabaddá tegye az utat egy újabb, az előzőnél is masszívabb ajtó felé.

- Mi ez? - dünnyögte Kalidar rosszat sejtve:- A kamrád bejárata - felelte a hercegné. - Gyönyörködj benne, kalandozó!A mozgó torlasz éle már-már egybeolvadt a baloldali fal síkjával, mikor a recsegés tompa

döndüléssel abbamaradt. A rezgések fokozatosan ültek el, a padlón húzódó vágatba, a görgők tépte friss fém-sebekre rozsdazúzalék szitált.

- A reteszeket és a lakatokat!Gorduin ellépett a narvaniak útjából, és Liura sandított, aki olyan szemeket meresztett az ajtóra,

mintha léte fenyegető és nagyszerű értelmét sejtené mögötte.- Mi baj, kölyök?- Nem jó - suttogta a niarei. - Hideg. Hideg és élettelen. Kalidar savószín szemei összeszűkültek.- Mit zagyvál?- Nem lélegzik - nyögte Liu. - Nem mozdul, nem él... csak sikolt. - Fogai összekoccantak, ahogy

birokra kelt a tudatát ostromló iszonyattal. Úgy érezte, kitárt karokkal hull az örökkévalóság fekete vizeibe - s csak az utolsó pillanatban döbbent rá, hogy az a sötét folt, ami felé zuhan, nem tó, hanem egy halott férfi - egy aszisz bokszoló? - fénytelen szeme. - Csont. Vér - buktak ki belőle a szavak. - Düh és fájdalom: Rossz hely, mester. Maradj távol tőle!

Gorduin kétszer is a nevén szólította, de a fiú csak az érintésére rezzent fel: szaggatottan lélegzett, és mielőtt észbe kapott, a falig hátrált, onnét bámult a reteszekkel és lakatokkal bajlódó narvaniakra.

- Jól vagy, kölyök? - Semmi bajom.- Mit érzel az ajtó mögött?- Halált. - Liu mind egyenletesebben vette a 1evegőt, szeme azonban zavaros volt még. - Valami

szörnyűség történt a túloldalon. Valami...A bárd jelezte, hogy takarékoskodjék az erejével. A növekvő feszültség érzékeléséhez nem volt

szüksége harmadik szemre: a kamarások és a fegyvernökök, a palotaszolgák és a katonák kelletlenül tették a dolgukat, tekintetükből, mozdulataikból csak úgy sütött a félsz. A hercegné puszta jelenlétével tartotta féken őket - úgy rémlett, az ő akarata mozdítja a keresztrudakat, az ő keze fordítja el a kulcsokat, de minden jelenlévő felsóhajtott a kattanások hallatán. A fáklyák lángját léghuzat lebegtette meg. Egy lámpás kilobbant, a falakra és a mennyezetre vetülő árnyak némelyike szertefoszlott, a többi némán hajladozott tovább; a várakozásteljes csendben ki-ki megszámlálhatta önnön szívének súlyos dobbanásait.

- Hol vagyunk? - suttogta Kalidar. - Miféle pokolüreg ez?- Ez - pillantott rá a hercegné - az a rejtett zug, melyet nagyszüleink idejében az akkori elsőszülött

számára készítettek. A kamra vasalt ajtóval és jó szellőzéssel, melyben egy maroknyi elszánt fegyverforgatónak tízszeres túlerőtől sem kell tartania... - Merev mosollyal indult előre, hosszú körmű keze megpihent az oroszlánfejet formázó bronzkilincsen. - A hajdani karnevál utolsó napján öt enoszukei kardművész, .ugyanennyi aszisz zsoldos, a narvani bíbornok és egy végsőkig elszánt asszony, a jelenlegi herceg anyja vonult vissza ide a trónörökössel. Magukra zárták és kiékelték az ajtót. A folyosón a sereg legjobb katonái álltak készenlétben, akik óvatosságból még a lépcső felőli bejáratot is elfalazták - elég élelmük, vizük és lámpaolajuk volt ahhoz, hogy kihúzzák az ünnep végéig. A sarkokban vajákosok és kirurgusok lapultak: családunk több eshetőséggel számolt, de valami... nos, valami minden bizonnyal elkerülte a figyelmüket.

Gorduin tarkójában az összpontosítás tompa fájdalma lüktetett.

95

Wayne Chapman Karnevál I.- Mi történt?- Éjközép előtt, a Csillagok órájában a katonák furcsa zajt hallottak odabentről. Riadót fújtak, aztán

megpróbálták betörni a kamra ajtaját. Tarini módra készült, erős ajtó volt, a szekercések egy órán át küszködtek, mire sikerült szétverniük. A küszöbön túl holtan találták az enoszukeieket, az asziszokat, a hercegnét, a bíbornokot és az elsőszülöttet. - A szürkébe öltözött nő lassan ingatta fejét. - A tizenharmadik áldozat a palotaőrség kapitánya lett: ura színe elé járult, beszámolt neki a történtekről, és a szeme láttára ürítette ki a bürökpoharat. A herceg eleinte követni akarta a halálba, aztán mást gondolt, és méreg helyett szikrafűvel enyhített kínjain. Belátta, hogy övéiért már semmit nem tehet, s mert bölcs uralkodó volt, arra törekedett, hogy ezt a csapást... ezt a leckét valami

képe az utódok javára fordítsa. Magához kérette, és addig szorongatta a vajákosokat, míg azok teljesítették óhaját: varázsjelekkel rótták tele a kamra köveit, praktikáikkal megálljt parancsoltak az idő múlásának a rémtett színhelyén. Megőrizték számunkra a múlt egy darabját, hogy tanulmányozzuk és okuljunk belőle. A hiú remények mementóját hagyták ránk, hogy emlékezzünk, iszonyodjunk... és sose essünk többé a kevélység bűnébe. - Hangja fakó volt, tekintete hideg. - A tizenhárom testből tizenegy ma is úgy hever az ajtó mögött, ahogy azon a negyven esztendővel ezelőtti éjjelen. A herceg csak a feleségét és a fiát szállíttatta el, de gyászában is ügyelt rá, hogy a nyomok érintetlenek maradjanak. Kora legjobb mérnökeivel terveztette meg a kamra védműveit: szilárdan hitte, hogy a falak közt fontos bizonyítékokra lelhetünk még. Élete hátralévő részét a gyilkosok felkutatásának szentelte. Írnokai száz meg száz vallomást rögzítettek, ügynökei bejárták a környező városállamokat, megfordultak Ifinben, Shulurban és Erionban, mindenütt, ahol ellenségeink kapcsolatokkal rendelkeznek. A hagyatékot magam dolgoztam fel, és közben - legutóbb az ibarai expedíció indulása előtt - órákat töltöttem idelent. Amit láttam, megkeményítette a szívemet. Hozzásegített, hogy átvészeljek minden megpróbáltatást. Szavak nélkül követelte, hogy a végveszély napjaiban veletek együtt térjek vissza, és beteljesítsem ezt a küldetést is. - Lenyomta a kilincset; a lámpás- és fáklyahordozók, a kamarások és a kalandozók egy emberként rezzentek össze a csikorgás hallatán. - Tudni akarjátok, kikkel állunk szemben? Ha igen, kerüljetek beljebb: a látvány minden szónál ékesebben beszél ellenségeinkről.

Gorduin nagy levegőt vett, és követte az asszonyt. A küszöböt összeszorított fogakkal lépte át, de nem ütközött ellenállásba; inkább sejtette, mint érzékelte, hogy a védőmágia szövedéke utat enged neki, majd egy szemvillanás alatt összezárul a háta mögött. Elernyesztette izmait, kortyolt a levegőből, mely hűvös volt, mozdulatlan, ám itt is, ott is baljós rozsdaszínben derengett - s a bárd borzongva ébredt rá, hogy az évtizedekkel korábban kiontott vér gőzében jár.

- Nézd - suttogta a hercegné. - Nézd csak, mit műveltek a szörnyetegek!A kamra - alacsony mennyezetű, márványpadlatú, ablaktalan helyiség - a crantai település

lakótornyának alapzata lehetett: a gránit szürkéjében világosabb foltok mutatták az elbontott lépcsők, levert frízek és megroggyant keresztgerendák nyomát. A szellőzőnyílásokat védelmező rácsok körül kettős gyűrűben, olajos-fekete cápafogakként meredeztek a tüskék. Szikla, habarcs és abbitacél. Gorduin pillantása elidőzött a falakba vésett pentagrammákon, az ismert és ismeretlen varázsjelek oszlopain, melyek beteges-sárga fénnyel izzottak, s különös mintázatukkal eltorzították a valóság törvényeit. Nem látta, de érzékelte a lassú mozgást, a mágikus örvénylést a torony tengelyében: a világra boruló manaháló legközelebbi csomópontjából szakadatlanul áramlott az energia. Áthatolt a falakon, a vérpermet fellegén, a felkavart por mozdulatlanságba dermedt tölcsérein, megszabott útját rótta a rajzolatokban, hogy örökkévalóvá tegye az iszonyú idillt, és mindazt, ami a szertartás befejezésekor hozzá tartozott. Gorduin arcára fekete foltként vetült a világ legvénebb döglegyének árnya, mely lehetett volna akár ördögi bélyeg is. A mágia húsz-láb átmérőjű buborékjában nem léteztek sem szagok, sem neszek, köröskörül semmi nem moccant, semmi nem lázadt a néhai herceg rendelése ellen. A bárd a halottakat nézte, akik majd' egy emberöltő óta hevertek a mindenség felsőbb szféráira nyíló ablak alatt, de nem tudtak mit kezdeni a lehetőséggel - a veszteseket, akik nem ragadhattak meg többé egyetlen lehetőséget sem. Pályafutásuk akkortájt érhetett véget, mikor ő, a caedoni falka kalandozója hosszú haladékot nyert egy magát Szkaldnak nevező toroni gyilkolóművész kezéből. Itt feküdtek, míg ő az elixír, az élet mámorában járta kacskaringós útját, álomtalan álmukat aludták, miközben a kontinensen járványok és háborúk dúltak, románcok szövődtek, nem riadtak fel Pyarron elestére, a Hadurak öldöklő küzdelmére, a Manifesztáció érkeztére sem. Tartozékai voltak csupán a világnak, s ha várták is, nem siettették ébredésük, a nagy visszatérés pillanatát: isteneikre bízták, mikor válhatnak megint Ynev teljes jogú lakóivá.

96

Wayne Chapman Karnevál I.- Irgalom atyja - dünnyögte Kalidar. Tőle szokatlan óvatossággal nyomult beljebb, elhúzódott Liu

útjából, aztán csak állt, és a derengő véseteket méregette. - Hát erről beszélt a kölyök!Gorduin a legközelebbi halott mellé guggolt. A férfi az enoszukeiek egyike - a hátán feküdt,

fénytelen szemei egyenest a manaörvénybe néztek. Vállát és nyakát nehéz számszeríj lövedékei ütötték át, arcát rőt kalligráfiával, családi címerét sötét foltokkal éktelenítette a vér. Szorítása nem lazult kardja markolatán, pengéje tükre azonban makulátlan maradt: egyetlen csapásra sem voltalkalma, életétől és becsületétől egyszerre fosztotta meg a villámgyors támadás. A bárd közelebb hajolt a bő ujjas ráncai közül kimeredő vesszőkhöz. A szárak hosszában bevágásokat, körbefutó rovátkákat fedezett fel, és töprengenie sem kellett, honnét ismerősek: épp elég barrast, kyr szerencsejelet látott hosszú élete során. A háborút megjárt aszisz lövészek - toroni társaik intelme dacára fegyverükre, sőt, olykor a képükre is felpingálták őket, mert úgy tartották, áldásból sosem lehet elég. Csata előtt tussal és cinóberrel, tetoválótűvel vagy zsebkéssel gyalázták az ősi hagyományt, fohászkodtak egy sort, aztán dologhoz láttak, Gorduin pedig szorongva kísérte tekintetével a vesszők röptét. Figyelte őket borús időben és napsütésben, mellvédek, rönktorlaszok és pajzsfalak mögül, várt, hogy közelebb érjenek, hogy surrogva alázúduljanak, megsebezzék és elpusztítsák - a barras azonban rendre hozzá pártolt, és megkímélte a narvani sziklakamra padlóján heverő kardművész végzetétől.

Talán mert kezdettől mást tartogatott a számára. " Talán mert tudta, milyen sokszor próbálkozhat még vele.

Felegyenesedett, balra nézett, és négy-öt lépésnyire, a fal tövében megpillantotta a kardművész gyilkosának tetemét. Az aszisz egyik szeme kifordult, arcán és kezén csíkokban lógott az összeszabdalt hús: az enoszukeiek valamelyike elég közel állt hozzá, és nem késett bosszút állni rajta utolsó hibájáért. Mert hiba történt itt, egy sor fájdalmasan nyilvánvaló hiba. A bárd szinte látta a kétségbeesetten forgolódó, fájdalomtól és dühtől félőrült alakokat, akik ellenfelet keresve marták, pusztították egymást, mielőtt a kamrában tomboló erő valamennyiüket lesöpörte a létezés színpadáról. Némelyek vérben úszva, némelyek nyakaszegetten, lehetetlen szögekbe csavarodott végtagokkal feküdtek a padlót borító vérben. Gorduin vért látott mindenütt: tenyér- és ujjnyomokat a falon, sokszorosan elágazó nyúlvány-hidakat a tócsák között. Az elesettek mintha vért izzadtak, vért okádtak és vért zokogtak volna, mint...

Mint a kalózok a karavel tatbástyájának hátsó szobájában:Mint azok, akikkel fekete mágia végez, és akiknek többnyire esélyük sincs a védekezésre.Felsóhajtott. A párhuzam nyilvánvaló, de előrébb aligha vezet: egy varázshasználónak, hogy ilyen

eredményességgel pusztítson, a falakon belülre, áldozatai közvetlen közelébe kell férkőznie. A vérmágia legocsmányabb fogásai, ha nem aquirok alkalmazzák őket, időt és összpontosítást igényelnek. Aki enoszukei pengék és aszisz számszeríjak ellen ilyen eszközökkel harcol, az esztelenségig magabiztos, esetleg őrült, az őrültek pedig ritkán végeznek ennyire alapos munkát. Nem, aki ezt művelte, nagyon is józan volt - józan és roppant veszedelmes, hisz puszta megjelenésével mért halálos csapást azokra, akik az útjában álltak. Szerafizmus? Szakrális mágia? Górduin rádöbbent, milyen keveset tud a délvidéki praktikákról, és percről percre jobban bánta, hogy odalent járva kolostorok helyett lebujokban, könyvtárak helyett hálószobákban múlatta a drága időt.

- Kérdezz - suttogta a hercegné, mintha olvasott volna a gondolataiban. A távolság nem csökkent köztük, csak árnyékuk olvadt össze a kamra vérmocskos hátsó falán. - Ne feledd: bizalmat és őszinteséget ígértünk neked.

- A menedék mágikus védelme mindvégig működött? - A feljegyzések szerint igen. Aszisz vajákosok készítették, azok leszármazottai, akik a palota építésekor segédkeztek Narvan első hercegének. A család vakon bízott bennük, a bíbornok annál kevésbé. Sarlatánoknak tartotta őket, pedig hozzásegítették, hogy azt tehesse, amit világéletében tenni akart - hogy harcba szállhasson az igazakért Domvik igéivel. - Az asszony félrenézett. Talán nem volt elég erős a hite.

- Talán - mormolta Gorduin. Intett Liunak, hogy nézzen körül a jobb oldalon; bár nem rokonszenvezett Domvik egyházával, megborzongatta a gondolat; hogy a falnál sötétlő halomban egy pap teteme hever. - Ez a palota legalsó szintje?

- Igen.- Megvizsgálták annak idején a falakat? Átfüstölték a szellőzőkürtőket?A hercegné ajka fájdalmas-sértett mosolyra görbült.

97

Wayne Chapman Karnevál I.- Ostobának hiszel minket - mondta. - Biztosíthatlak, nem vagyunk azok. Elődeink órákat kaptak

csak a szertartásra készülő vajákosoktól, de végignéztek minden illesztést, pengét erőltettek minden gyanús résbe, és...

- Jutottak őrök a kürtők túlsó végére is? Az asszony bosszúsnak látszott.- A kürtők szűkek. Egy gyermek sem lenne képes átférkőzni rajtúk.- Bizalmat és őszinteséget ígértél - emlékeztette a bárd. - A kürtőkről semmit sem tudok. Az

építészeket kérdezd, a herceg mérnökeit. '- A mérnökök nincsenek itt. Saját kútja van a palotának, vagy tároljátok és szűritek a vizet?- Akadnak itt-ott régi aknák, de...- Ennyi elég - sóhajtott Gorduin. - Megbocsáss, merice, amit teszek, csak azért teszem, mert

egyetértek veled: okulnunk kell az elődök hibáiból. Minél több eshetőséggel számolunk, annál valószínűbb, hogy sikerül megelőznünk a bajt. Ki kell adnod a parancsot a kürtők ellenőrzésére, az aknák bejárására. Olyanokat küldj, akiknek jól vág az eszük, adj melléjük fegyvereseket, búvárokat. Ha csak egy olyan járatot találnak, ami nem szerepel a térképeken, zárják le, árasszák el valamennyit - bizakodjunk, hogy akik legutóbb a kürtőn át jöttek, nincsenek köztünk máris!

A hercegné a rácsokra pillantott, aztán sarkon fordult és kisietett. Az örökkévaló pillanat buborékjába sem a távolodó léptek zaja, sem a nyomában támadó moraj nem talált utat - a bárd Kalidar krákogására rezzent fel, és mikor odafodult, undorral vegyes aggodalmat látott a korg savószín szemeiben.

- Korcs aquirokra számítasz, igric? Azokra a bőreváltó förtelmekre, amikről a legendák szólnak?- Arra számítok - dünnyögte Gorduin -, hogy egy darabig nyugtunk lesz ettől a hamis bestiától.

Arra, hogy ha csak percekig is, de nyugodtan beszélhetünk, és tisztázhatjuk a helyzetet.- Micsoda?A bárd ismét leguggolt,, egy csepp vért mázolt el jobbjának hüvelyk- és mutatóujja között.- Egészen friss - sandított a zsoldosra. - A színét sem veszítette el.- Hát aztán?- A hercegné szerint a szertartást órákkal a támadás után végezték. Hogy mennyivel később, nem

tudhatjuk: ismertem egy fickót, aki napokig meditált egy vinkóaszú transzmutáción, és egy másikat, aki a szeretője megfiatalításárá sem szánt többet két-három óránál. Egy pillanatzárvány létrehozása persze más lapra tartozik; a herceg "vajákosai" félnapos felkészülésnél aligha adták alább. A jelek sorrendjét, a vésetek mélységét, feltöltésük módját szigorú szabályok határozzák meg, és aki. hibázik, nem próbálkozhat újra - Torozon Doranban nevelkedett fia hetekig traktált minket lábon elrothadt temporistákról szóló történetekkel a háború előtt.

- Legyen tizenkét óra - vont vállat Kalidar. - A magunkfajtáknál csak a hullák értenek jobban a várakozáshoz.

- Ők várhatnak, a vér nem. Az sokkal hamarabb alvadni kezd. - Gorduin a rozsdaszín felhőben sötétlő pontot, a kontinens legvénebb legyét nézte, torkában lassan gyűlt a keserű nyál. - Amit magad körül látsz, miattunk, ha tetszik, a kedvünkért locsolták szét. Hogy azt lássuk, amit az ajtót beszakító fejszések láttak azon a bizonyos éjszakán... és hogy pontosan úgy gondoljunk az ellenségre, ahogy a herceg meg az asszonya szeretné.

Kalidar az állát dörzsölgette.- Mit számít ez? Háború idején csak egyvalamit érezhetsz az ellenség iránt.- Még nem állunk háborúban - közölte a bárd -, a halottak pedig már elveszítették a magukét.

Elbuktak, amint érezni kezdtek... mihelyt az ellenség megmutatkozott előttük.- Félsz ezektől a mészárosoktól? - A tévedésektől félek."Nem akarni, nem érezni, nem belebonyolódni" darálta a korg: - Az évek során jócskán

megváltozott a leckéd. Tényleg sivárabb lett, vagy csak a képzeletem játszik velem?- Döntsd el magad. Én beérem a tudással, hogy a szenvedélyes történetek többnyire csúf véget

érnek. Kalidar a vizslaként kutakodó Liu felé pillantott.- Őt is erre tanítod majd? - És ha igen?- Ez a vének bölcsessége, igric. Ha szegény kölyök ilyesmire vágyna, elő sem bújt volna a hegyei

mögül.

98

Wayne Chapman Karnevál I.Amit mondott, oly nyilvánvaló, olyan fájdalmasan igaz volt, hogy Gorduin adósa maradt a

visszavágással. Talált valami torokszorítót a bizonyosságban, hogy az élet sorra igazolja majd legkomiszabb félelmeit. Hogy eljön a pillanat, mikor sem barátainak, sem önmagának nem lesz képes többé újat mondani, hogy fogyatkoznak a célok, melyek felé törekedhet, ha ugyan el nem fogytak máris, hogy alig akad eszme, amelyért tiszta szívvel lelkesedne - és mikor idáig jutott, arra gondolt, amire ilyen alkalmakkor mindig: Többet éltél annál, amennyit halandónak élnie szabad, fafej. Kagylóhéj vagy, üresebb, halottabb a közönséges hulláknál, akik körülötted hevernek, és ez a meghitt pillanat az otthonuk. Még mindig menekülsz, hiába titkolod - azok után, ami Erionban történt, rettegsz magadtól, és napról napra jobban féled a jövőt. Bár az istenek megtűrtek, a sors megkímélt, a csillagaid sokáig kegyesek voltak hozzád, most, az időfolyam partján állva újabb kegyre vársz: egy jelre a való világból, egy nyomós érvre, hogy érdemes legyen visszatérned oda.

- Kalandozó...?A három férfi egyszerre fordult az ajtó felé.A kamra küszöbén kárminvörösbe öltözött, kisírt szemű lány, a világ egyik legnyomósabb érve állt.

99

Wayne Chapman Karnevál I.

6.

Az istenekre! - fakadt ki Kalidar, akit a lány felbukkanása talán még a holtak látványánál is jobban szíven ütött. - Alaposan eltévedtél, szentem. Ez a hely nem a magadfajtáknak való. Eredj innét, mielőtt...

Gorduin leintette, és közelebb lépett a szép ismeretlenhez.- Merice Yaria, ha nem tévedek - mondta. Hirtelen feltámadt benne a vágy, hogy kikerüljön innét,

ki ebből az átkos buborékból a másik, tágasabb buborékba, ahol távollétében valakik egyre újabb hibákat követnek el. Úgy hittük, a nap és az éjszaka minden percében ügyelnek rád, felség. Hová lettek a testőreid? Hol maradnak a kalandozók?

- Megtévesztettem őket - zihálta a lány. Nem volt olyan izgató szépség, mint a Puta Scarada, akinek minden mozdulata a gyönyör és a fájdalom ígéretét hordozta: kyr módi szerint fakított hajával, sápadt szívarcával a városi portákat vigyázó angyalszobrokra emlékeztetett. Őzbarna szemének pillantása ide-oda rebbent, a vérmocskos alakról az áldozatokra, onnét az elevenekre, s végül a bárdon állapodott meg. - Akadnak bizalmasaim a cselédek között. Tőlük tudtam meg, hogy ide indultatok... és úgy döntöttem, nem várok tovább; jönnöm kellett, hogy szót váltsak veletek.

Gorduin elnézett a válla felett. Az ajtórésben árnyak mozogtak, de nem merészkedtek beljebb: nagyasszonyuk távoztával a narvaniak riadt nyájjá változtak vissza, s nyilván épp azon tanakodtak, melyikük tiszte idecsődíteni a testőröket.

- Rendelkezz képességeinkkel - hajtott fejet Yaria előtt, aki két arasszal alacsonyabb, és majd' két emberöltővel fiatalabb volt nála. Az ősi formula megtette a magáét, a lány valamivel egyenletesebben szedte a levegőt, és hősies erőfeszítést tett, hogy elmosolyodjék: szája két oldalán apró gödrök mélyültek el, szeme sarkából azonban nem tűntek el a korai szarkalábak. Látványuk szánalmat és mély, önzetlen szeretetet ébresztett Gorduinban - ismerős és veszedelmes érzés volt mindkettő. Eszébe ötlött, miféle helyzetekbe sodorták legutóbb Calyd Karnelian jövendőbelije oldalán, eszébe ötlöttek a fekete ruhás bestia intelmei, az incselkedő, csak félig tréfás szavak... és ráébredt, hogy ha ez a találkozás mégsem a véletlen műve, megbízói épp most fordítják a maguk javára apai ösztöneit.

- Küldd ki! - sziszegte Kalidar. Továbbra is a rejtnyelvet használta, hogy jelezze: nem tekinti lezártnak a vitát. - Ha jobban körülnéz, rókázni kezd vagy megháborodik.

- Várjunk - intette a bárd, aztán közösre fordította a szót: - Miben állhatunk a szolgálatodra, merice?- Vigyetek magatokkal!- A városba? - hökkent meg a korg.- Külországba. A hazátokba, a kalandozók birodalmába... bárhová, ahol biztonságban lehetek!- Biztonságban vagy - mondta Gorduin elszoruló torokkal. - A háznép és a fegyverforgatók...- Itt vagyok. - Yaria tekintetéből kétségbeesésbe hajló konokság sütött. - Itt vagyok, pedig azok a

fegyverforgatók egy tapodtat sem mozdultak az ajtóm elől. Itt vagyok, pedig tucatnyian látták, merre tartok... és nem is próbáltak megállítani. A palota olyan, akár a féregrágta alma: egymást érik benne az ősi járatok, némelyikről azt sem tudni, honnét hová vezet. Bármerre nézek, idegen arcok vesznek körül. Újra meg újra eszembe juttatják, mi vár rám... hogy három-négy napnál tovább nem élhetek. Az apám hideg kőszobor, az anyám érzéketlen fenevad. Mindketten gyűlölnek, érzem - várják, hogy megtörténjen végre, hogy a halálommal megoldjam a gondjaikat. Beljebb lépett volna, Kalidar azonban vele mozdult, és eleven falként zárta el az útját. - Tízéves lehettem, mikor először hallottam a történeteket. A cselédek sem hallgatni, sem hazudni nem képesek: apránként elmondtak mindent, amit a családi átokról tudni érdemes. Beszéltek a múltbéli vérfürdőkről, a városban terjengő mendemondákról, a Kacagó Vadászról és az Álarcos Gyilkosról... még erről a helyről is. Eleget hallottam ahhoz, hogy megértsem, mi vár rám. Tombolnom, sikoltoznom kellett volna, de nem tettem soha - a szüleim azt hitték, komoly felnőtt leszek, pedig csak rettegtem... és évről évre jobban rettegek. - A lány az ajtóig hátrált, és nekivetette hátát; talán azt remélte, hogy a palotaszolgákkal együtt odakint rekednek félelmei is. - Tizenöt évesen levelet írtam a baelo tagjainak, Arknumoynak, Nafraelnek és a többieknek. Arra kértem őket, engedjenek élni... azt ígértem, kiegyezünk, ha trónra kerülök, és közösen gyógyítjuk be a régi sebeket. Két évig vártam a választ, egy szót, egy jelet... két évig reménykedtem, mire megtudtam, hogy a levelek anyámhoz kerültek, aki elolvasta, aztán elégette valamennyit. A szüleim nem békét, hanem hosszút akarnak. Bosszút az angyalukért, az oltárok és a lobogók angyaláért, a város szentjéért, akit nem ismeraek, mert sosem

100

Wayne Chapman Karnevál I.próbáltak megismerni. Fogantatásom pillanatától halott vagyok a számukra. Nem részesültem átkos imádatukból, amivel az öcsémet elüldözték, de nem méltatnak arra a nyíltságra sem, amivel vetélytársa-ikat gyűlölik - miért, ugyan miért ne fordíthatnék hátat nekik? - Arca angyalarc volt, őzbarna szemeiből azonban nagyon is emberi keserűség áradt. - Mikor közölték, hogy az idei ünnepen nem hagyhatom el a várost, tudtam, hogy közeleg az időm. A kikötőbe mentem, hogy lekenyerezaek valami hajóst... hogy arannyal vagy a testemmel fizessek annak, aki meneküléshez segít. Találtam egy fiatal asziszt, de a palotaőrök beértek és visszarángattak, mielőtt megalkudtunk volna. Annak a szerencsétlennek minden csontját összetörték, azóta talán meg is halt már... A szüleim megértést színleltek persze. Próbáltak a lel-kemre beszélni: "Ne feledd; ki vagy, Yaria! Ha megfutamodsz, nem csak a család nevére hozol szégyent; a városlakókat is cserben hagyod!" Domvik nevére esküdtek, hogy megvédelmeznek - aztán harcosok helyett haramiákat állítottak az ajtóm elé. Parancsba adták a kirurgusnak, hogy keverjen szikrafüvet az italomba, és...

- Mi is itt vagyunk - szólt közbe Gorduin -, és szintén az ő jóvoltukból.A lány éles hangú kacajra fakadt.- Igazságtalannak tartasz, ugye? Azt hiszed, eszemet vesztettem a félelemtől. "Szép, de féktelen" -

valami effélét híresztelnek rólam mostanság. - Vállai megereszkedtek, szemében könnyek csillogtak a varázsjelek derengő fényénél. - Mikor a fülembe jutott, hogy anyám hajóján kalandozók érkeztek a városba, biztosra vettem, hogy ők... hogy ti lesztek a gyilkosaim. Mikor a falak suttogni kezdték, hogy az enyémek béreltek fel benneteket, gondolkodóba estem, és... igen, újraéledt bennem a remény. Érdeklődtem felőletek. Kideritettem, hogy ketten közületek megjárták a nagy északi háborút - hogy kiválasztottak vagytok, akik csak a képességeiket bocsátják áruba, a lelküket soha. - Szeme összeszűkült, ajka vonássá keskenyedett, a bárdot mégsem emlékeztette a szüleire: még így, az elszánás maszkjában is esendőbbnek, sebezhetőbbnek tűnt náluk. - Tudtam, hogy nem eresztenek majd a közeletekbe, hogy olyan alakokkal vesznek körül, akiktől Narvan minden aranyáért sem várhatok egyenességet. Nem akarják, hogy az angyal barátokra leljen. Rettegnek attól, hogy szárnyra kap, mint az öccse; tudják, hogy ha egyszer nekiindul, meg sem áll a világ túlsó végéig. - Felszegte állát, egyenest a bárd szemébe nézett. - Félek a haláltól, kalandozó, de nem vagyok sem gyáva, sem igazságtalan, sem szent: megfizetek a segítségetekért, ha magatokkal visztek!

Kalidar hüledezve bámult Gorduinra, Liu azonban egy pillanatra sem vette le a szemét Yariáról, és elsőként rezzent össze a tompa döndülés hallatán. Vállak feszültek a csukott ajtónak, hatalmasat taszítottak rajta - a lány meglepett sikollyal a niarei kórjába zuhant, a korg kardot rántott, és Gorduin is célra emelte már nyílpuskáját, mire narvani katonákra ismert a betóduló alakokban. A bíbor ujjasú fegyverforgatók sarkában maga a hercegné érkezett: szeme szikrákat szórt, prémszegélyű köpenye úgy hullámzott mögötte, mint vihar nyomán a porrengeteg. - Yaria!

A lány Liu karjába fogódzva fordult szembe vele. Mosolya sok minden volt; csak épp örömteli nem.

- Rossz színben vagy, anyám. Gondjaid támadtak odafent?- Mit művelsz? - sziszegte az asszony. - Ki engedte, hogy elhagyd a szobádat, ostoba?Gorduin lejjebb engedte a nyílpuskát, ahogy közéjük lépett, és elégedetten nyugtázta, hogy a

palotaőrök visszahátrálnak a folyosóra - a kahrei masina híre még Narvan angyalánál is gyorsabb szárnyakon járt a falak között.

- Merice...- Ez nem tartozik rátok - szólt a hercegné, de változatlanul a lányt bámulta. - Azonnal ki kellett

volna vezetnetek innét. Te! - Éjsötét szeme Liura villant. - Már eleresztheted.A fiú kínban volt: Yaria nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megszabaduljon tőle.- Nem is kérdezed, miről beszélgettünk?- Nem - suttogta a hercegné, és Gorduin fájdalmat látott a tekintetében. - Térj észhez, gondolj a

biztonságodra! Az ellenőrzés alatt a szobádban a helyed.- A kalandozók mellett nagyobb biztonságban érzem magam.- Megzavarodtál - suttogta az asszony. - Ki beszélt neked a kamráról? Hogy jutott eszedbe földre

fektetni az őreimet a lépcső tetején?- Az őreid hullajelöltek - mosolygott a lány. - És tudod mit? Az ajtónállóimnak is mellettük volna a

helyük.

101

Wayne Chapman Karnevál I.A hercegné még a választ fontolgatta, mikor szétváltak az előtér falán hajladozó árnyak:

aranyszegélyes ujjasú, Elorand-szakállas tiszt tört utat a katonák sorain át.- A kalandozók, nagyasszony... - zihálta, amint az ajtón belülre ért. - Épp az imént fedezték fel a

hercegnő eltűnését. Még egymás közt marakodnak, de a főkulcsár szerint hamarosan... felforgatják az egész palotát.

Gorduin egész valója belesajdult Yaria keserű kacajába.- Látod? - fordult a hercegnéhez a lány. - Érted már, anyám?Az idősebb nő arca, ez a szépséges és rideg báli maszk most megint félelmetesnek látszott.- Kísérd ki a hercegnőt - parancsolta a tisztnek. - Juttasd vissza a szobájába ugyanazon az úton,

amin át megszökött, és őriztesd a titkos folyosó kijáratát, míg el nem falazzák a kőművesek. Rendelj el harckészültséget odafent - a kalandozók a közelébe sem juthatnak a lépcsőnek, ami ehhez a kamrához vezet. Késleltesd, itasd vagy fenyegesd őket, ha kell; amint itt végzek, magam beszélek a lelkükre. - Éjsötét szeme Gorduinra villant. - Eleget láttatok, kalandozó? Ha igen, várakozzatok az előtérben - amint csitul a zaj, értetek küldetek, hogy a férjem jelenlétében tisztázhassuk a további teendőket. - Körül-pillantott, s mert a tiszt tétovázott, és ajtórésben szorongó alárendeltjei sem mozdultak, kieresztette a hangját: Gyerünk!

A hús-vér bábok tüstént megelevenedtek: a rozsdaszín levegőben fáklyafüst gomolygott, a kamra vérmocskos falai tompán visszhangozták a pattogó vezényszavakat. Yariát gyengéd erőszakkal elvonszolták Liu mellől, és szoros acélgyűrűbe fogták, mielőtt a folyosóra léptek vele. A lány nem tanúsított ellenállást, de a küszöbről visszafordult, és igyekezett elkapni a bárd tekintetét tartása, pillantása, még szótlansága is segítségért esdekelt, mielőtt a súlyos ajtó becsapódott mögötte.

- Fél - mondta a hercegné, ahogy ismét magára maradt a kalandozókkal. - Retteg a holnaptól, a holnaputántól... a sorstól, mely nemzetségünk jussa, és a haláltól, mely eddig minden elsőszülöttre rátalált. Az utóbbi években nagyon eltávolodott tőlünk; úgy érzi, bűnt követtünk el azzal, hogy itt tartottuk. Azt remélte, az óhazába menekítjük a testvére után - túl fiatal ahhoz, hogy belássa, ottani ellenségeink közt sem lenne nagyobb biztonságban.

- Találhattatok volna más megoldást - vélte Kalidar. Egy várost a tengeren túl, ahol egy lélek sem ismer benneteket, egy helyet, ahol...

- ...ahol eseménytelen évek és kisszerű gondok fenyegetnék? Ahol korán megőszülve, köszvényes csontokkal merülne el az örök feledésben? - Az asszony lassan ingatta fejét. - Yariának merőben más elképzelései vannak az életről, kalandozó, és sikerült félrevezetnie, ha azt hiszed, minden áldozatra képes. Arra neveltük, hogy uralkodó legyen... és ha Domvik kiáll érte, egy nap el is foglalja majd Narvan angyaltrónusát.

- Hát az öccse? - kérdezte Gorduin. - Neki milyen szerepet szántok az udvarnál?A hercegné összerándult, mintha ütés érte volna. Egy darabig némán, tompán fénylő szemmel

meredt a kalandozókra, aztán erőt vett magán, és az ajtót tárva-nyitva hagyva kisietett - a bárd látta, hogyan villódzik a fény a folyosó hosszában üdvözlésre emelt lándzsák hegyén.

- Pazar - dünnyögte a korg. - Te aztán értesz a kékvérűek nyelvén, igric. - Felsóhajtott. - Itt vagy odakint várjuk meg, hogy bakót küldjenek értünk?

Gorduin lassan végighúzta kézfejét reggel borotvált állán. Megállapította, hogy nem végzett tökéletes munkát - és eltűnődött, képes-e még tökéletes munkát végezni egyáltalán.

- Nincs válasz - mormolta. - Nincs bizalom. - Mit beszélsz?- Akad pár dolog, amit titkolnak, és körömszakadtáig titkolni fognak előlünk. - A bárd szemét

égette a füst, mely időközben sokcsápú polip-felleggé dermedt a levegőben. - Okkal vagy ok nélkül, az ő dolguk - ha győzni akarunk, nem tarthatjuk magunkat a szabályaikhoz. Hátrapillantott. - Halljam, Liu, mi mindent sikerült kiderítened?

- A szorítása kemény, a lehelete édes, mester. Az eredeti hajszíne fekete, a fürdővizéhez ámbrát kevertek, és...

- A kamráról beszélj !A fiú észbe kapott, hátralépett, és bűnbánóan emelte az arca elé két tenyerét.- Semmi sem bizonyos - szólt rekedten. - A lelkek rég eltávoztak, kevés nyomot hagytak maguk

után, a varázslat pedig nem rekesztette ki a köztes lényeket, melyek-az évek során mindent befogadtak, megemésztettek... mindent eltorzítottak idebent.

102

Wayne Chapman Karnevál I.- Köztes lények? - szusszantott Kalidar.- A belső síkok dögevői - mondta Gorduin. - A szellemnép, mely érzés- és gondolatfoszlányokon él.

- Ismét Liuhoz fordult. - Folytasd!- A köztes lények mohók - közölte a fiú -, és a hajdani bőség még mohóbbá tette őket. Mostanra a

saját hulladékukon tengődnek, és úgy elgyengültek, hogy képtelenek továbbállni. Mikor részt juttattam nekik gyermekkorom emlékeiből, marakodni kezdtek, és nyers rémületet meg vak dühöt okádtak felém. - Végighordozta pillantását az elesetteken. - Ezek az emberek rettegtek a haláluk előtt, mester. A támadó olyan sebesen mozgott, hogy néhányan egymást pusztították el közülük, és nekik volt nagyobb szerencséjük, azt hiszem. A többit a harag ölte meg. Annak a valaminek a haragja, ami szétszórta, szét-morzsolta őket, és minden vért kisajtolt a testükből. Kalidar elhúzta a száját.

- Varázslat?- Nem vitás - dünnyögte Gorduin. - A kérdés inkább az, egy vagy több ember műve-e.- Miből gondolod, hogy emberek tették?- A kamra áldott, a bibornok Domvik papja volt. Az ilyenek egy életen át készülnek a maguk

küzdelmére - és náluk többet csak a Kráni Tizenhárom tudhat a démoni praktikákról.A korg nagyot fújt.- Legyen: emberek voltak, nem démonok. De mi a biztosíték arra, hogy negyven év múltán

hozzájuk hasonlók jönnek, és ugyanolyan módszerrel támadnak majd? - A tapasztalat.- Hogy?- A hercegné szerint a gyilkosságok körülményei kezdettől fogva azonosak - mondta Gorduin. Liura

sandított, de a megértés fénye helyett valami mást, valami aggasztót látott a szemében: a fiú mintha még mindig a belső síkok örvényébe révedt volna. A bárd ráébredt, hogy alig tud valamit az országról, ahonnan érkezett, a gyermekkoráról, mely ugyancsak sanyarú lehetett - és csendben reménykedett, hogy mindaz, ami előttük áll, újabb fájdalmak helyett tapasztalatokat és bölcsességet tartogat neki. - A tettesek mindig a karnevál utolsó éjszakáján érkeznek, végeznek az őrökkel, az elsőszülöttel, és a zűrzavart kihasználva odébbállnak - hatékonyak és alaposak, mint minden hivatásos. Ha tehetik, mágiát alkal-maznak, mert a mana - a fegyverekkel ellentétben - nem hagy értékelhető nyomokat, és sosem siklik félre azok kezében, akik használatának fortélyait kitanulták. Külországiak; de elég közel tanyáznak ahhoz, hogy ismerjék a várost - hogy a magukénak érezzenek minden sarkot, minden zugot, fejből fújjanak, játszva kiaknázzanak minden mendemondát. Tisztában vannak a lehetőségekkel és a korlátokkal, boldogulnának akkor is, ha a hercegi család ellenségei nem támogatnák őket. Meglehet, valóban nem támogatják már. Nem kizárt, hogy egy idő óta kérés és fizetség nélkül, saját akaratukból szítják a viszályt, mert azt, amire vágynak, az erős Narvantól nem vehetik el. Akiket a merénylet végrehajtására az adott nemzedékből kiszemelnek, korosztályuk legjobbjai, és ez után a munka után sosem vállalnak hasonló feladatot - megélhetésükről és biztonságukról társaik gondoskodnak, nekik csak azzal kell törődniük, hogy utódaik is végbevigyék azt a bizonyos csodát...

Kalidar oldalra billentette busa fejét.- Csodát? - visszhangozta összehúzott szemmel. - Briar Sichetti népéről, a talavraiakról beszélsz?- Róluk - bólintott Gorduin. - Birtokában vannak a megfelelő emberanyagnak és a szükséges

képességeknek az erkölcseikről pedig jobb nem beszélni. A narvani baelo elégedetlenjei nyilván még a kalózfejedelmekkel kötöttek megállapodást, a Sichettiek csak örökölték az üzletágat, és felvirágoztatták a többivel együtt. - Homlokráncolva pillantott körül. - Ennek az idillnek kifejezett Gorvik-szaga van, a merényletet a néhai Ramando országlásának legszebb éveiben követték el, és most, hogy a végzet ideje ismét közeleg, Narvan előtt feltűnik a talavrai zászlóshajó. Sok ez nekem a véletlen egybeesésekből.

Kalidar nem mozdult, arca beteges-sápadtnak tűnt a varázsjelek fényében.- Sichetti segített rajtunk odakint!- Az aranyon segített, ami nélküle a yamm-haikan kezére jutott volna. Ő meg az elődei sokat

kockáztattak azért a kincsért - nyilván majd' belebetegedett a gondolatba, hogy elveszítheti.- Az istenekre - suttogta a korg, végre átlátva a helyzet komolyságát. - Elképzelhetőnek tartod, hogy

az az alak idejön, a szeme közé néz ennek a szegény gyereklánynak... aztán kiadja a parancsot az elpusztítására?

- Nem egyszer láthatta Yariát az évek során, és ha engem kérdezel; réges-rég kiadta azt a bizonyos parancsot. Valami azt súgja, a merényletre kiszemelt Csodaművesek jó ideje a városban élnek - nyilván

103

Wayne Chapman Karnevál I.beférkőztek már a palotába is, hogy a sorsdöntő éjjelen ne kelljen messzire menniük. - Gorduin a folyosón strázsáló fegyvereseket nézte, és örömét lelte a bizonyosságban, hogy azok nem hallhatják a szavát. - Ez az utolsó húzás, a kegyelemdöfés ideje: elég egy szikra, egyetlen újabb halál, és az egész város vértengerbe vész. A hercegi család bosszúhadjáratot indít a lupár és dolamin famíliák ellen, azok abasziszi és toroni üzletfeleik támogatását kérik - a marakodás évtizedekig tarthat, és mire véget ér, Sichetti az arany mellé megszerzi Talavrának Narvan összes kapcsolatát és kiváltságát, tán még a karnevál mítoszát is.

Hallgattak egy sort. A folyosón szemleútjukat járták, időről időre feléjük pillantottak a lándzsával, számszeríjjal felfegyverzett őrök.

- Mihez kezdünk most? - kérdezte Kalidar csendesen. - A herceg elé állunk az elméleteddel?- Nem.- Miért nem? Ha ilyen biztos vagy a dolgodban, felesleges és veszedelmes halogatni a döntést.

Sichetti látott téged a hajón, és ha megneszeli, hogy a nyomában jársz...- Meg fogja neszelni - mondta Gorduin. - Ha nem, majd én figyelmeztetem rá.- Mit beszélsz?- Tartozom a családjának - világosította fel a bárd. Egy élettel, egy lehetőséggel, rajtad áll, minek

nevezed. Ha a városban van, még ma üzenek neki, hogy adja fel, különben egy rakás téglaként zúdítom rá a hercegi ármádiát. Hogy ki vagyok, hogy kikkel dolgozom együtt, nem szükséges tudnia - be kell érnie az érveimmel és a szavammal, hogy ő sem sebezhetetlen... hogy lelkifurdalás nélkül végzek vele, ha rákényszerít.

- Az övéi vadászni fognak ránk.- Hadd próbálkozzanak - vont vállat Gorduin. - Nézzenek csak be minden köpönyeg alá, minden

astesi-maszk mögé, nyugtalanítsák csak egymást és azokat, akik Narvanra szabadították őket! Minél bizonytalanabbak, annál kevesebb idejük jut a lánnyal foglalkozni, és annál nagyobb az esélyük egy végzetes hibára - ha Sichetti valóban olyan dörzsölt, amilyennek mondják, nem kockáztat, inkább visszavonul.

- És ha mégsem teszi?- Baleset éri az udvari bálon.- Hát a gyilkosok? - firtatta Kalidar. - Őket hogy állítjuk meg?- A magunk módján gondoskodunk róla, hogy ne érhessék el a célpontjukat.- Meg akarod szöktetni a lányt?- Csak végső esetben - mondta Gorduin. - A megbízás úgy szól, hogy óvjuk az életét - hogy meddig

mehetünk el a siker érdekében, eddig nem korlátozták.- Őrült vagy - állapította meg a korg. - És őrült vagyok én is, hogy kitartok melletted. Ez az, amit

felétek józanságnak neveznek?A bárd nem felelt rögtön. Liura pillantott, aki úgy mosolygott, mint aki csábos muzsikát hall:

nyilván nem volt ellenére az ötlet, hogy együtt utazzon a szomorú szemű hercegnővel. Gondolatban máris messze járt, és a bárd hagyta, hadd álmodozzék - tudta, micsoda erőt kölcsönöznek a férfi embernek az ilyen pillanatok, és gyanította, hogy ha egyszer kilépnek innét, a niarei erejére és elszántságára mindhármuknak szüksége lesz. A folyosó végén ekkor bukkant fel ismét az Elorandszakállas palotatiszt: gyülekezőt parancsolt embereinek, aztán sietős léptekkel folytatta útját a borzalmak kamrája felé.

- Ajaj - dünnyögte Kalidar, akinek csak most szúrt szemet a Liu képét beragyogó mosoly. - Ismerem ezt a tekintetet, igric. Ismerem és tartok tőle, mert nagy bajt jelent. Ez a kölyök mostantól se lát, se hall, nem tisztel se istent, se embert; nem habozik, hogy a talavraiaknak, vagy akár egész Talavrának rontson, ha egy rossz pillanatodban ezt parancsolod neki. Mert ez a kölyök...

- Tudom - bólintott Gorduin. Vállára dobta nyílpuskáját, felhúzta kesztyűjét, úgy várta, hogy a tiszt a küszöbig érjen. - Remélem, nem csak a harcban számít a szerencse fiának, hogy túltesz majd a mesterén... vagy ha nem, hát jobban állja a nők osztogatta csapásokat.

104

Wayne Chapman Karnevál I.

HARMADIKRÉSZ

A rejtőzködő

Dreina Tercében,a Maszkok Ünnepe előtt és alatt,

narvani parton

105

Wayne Chapman Karnevál I.

7.

Nagy kerülővel tértek vissza a trónterembe. Lassan haladtak, és tolvajok módján lapultak meg, valahányszor az előttük járók Yaria kalandozó testőreinek közeledtét jelezték. Gorduinnak az emeleti kerengő egyik lőrés-ablakán át sikerült megpillantania az ösztövér boszorkánymestert: a toroni hatalmasra tágult orrlyukakkal szimatolt a levegőbe, s mielőtt társai unszolására ismét nekiindult volna, hegyeset köpött. A porlepte termek csendjét szitkozódás és lábdobogás verte fel, a fáklyafüstös folyosókon rémülten lapultak a szolgálók, izzadva markolták lándzsájukat a katonák - az idegenek jóvoltából máris a legutóbbi "véres" karnevál forgatagában érezték magukat, és a bárd gyanította, hogy nem ez az utolsó megpróbáltatás, amit ki kell állniuk.

A titkos testőrség a hercegi pár társaságában, dohszagú térképek és tervrajzok tanulmányozásával töltötte a délutánt. Egy étekfogó alma- és sajtszeleteket tett az asztalra, s maradt, hogy újra meg újra teletöltse a kupákat az ura szívének oly kedves treboléval - nem sejtette, hogy a bor vöröse egy közelgő találkát idéz Gorduin eszébe, és alaposan megnehezíti, hogy feladatára összpontosítson.

A hercegné különítményei sorra tértek vissza a palota csatornarendszeréből, a mérnökök a szükséges anyagok listáján dolgoztak; a Füstölők órájában, mikor az első szállítmány megérkezett, a folyosók követ, gerendát cipelő emberek kiáltásait visszhangozták. A bárdnak nem volt kétsége afelől, hogy az előkészületek híre utat talál az ellenséghez, de most, hogy a kép kezdett átláthatóvá válni, többé nem nyugtalankodott emiatt. Míg az erődítmény teknősbékaforma sziluettjét bámulta, hogy agyába vésse a legfontosabb útvonalakat, igyekezett felidézni magában mindazt, amit Talavráról és a talavraiakról tudott. Könnyebben boldogult a vártnál, elégedettséget azonban érzett: az emlékösvényen túlsó végén szakadt köpenyben, ócska csizmában az apja állt, és mint rendesen, megborzongatta keserű kacajával.

Az öreg Laver. Majd' hét évtizede távozott az élők sorából - elég idő ahhoz, hogy az emléke is elhalványuljon a földön, melynek dicsőségéért küzdött, s melynek nagyjai első és egyetlen hibájáért a szentséggyalázók sorsát szabták rá. A Dailadok jégkardjáért indult Shulurba, s mert az ereklye helyett pár kétes értékű hírrel és egy kyr nőszeméllyel tért meg, rangja és becsülete odaveszett: messzi északra, a Fehér-tenger partjára száműzték, ahol örökletes kórtól halódó asszonya fiút szült neki, aztán egy hajnalon -csendben elhagyta mindkettőjüket. Ez volt a második, a végzetes csapás. Laver arra ítéltetett, hogy haláláig rágódjon, mit tett, és mit kellett volna másként tennie. Arra, hogy napestig járja az erdőt, hogy Ikrek és Vihargárdisták helyett őzekre vadásszon, éjjelenként el-elakadó lélegzettel vedelje a vén bárd, Gerum lőréjét, és zúgó fejjel, átható szeder- és áfonyabűzben eszméljen fel néhány óra múltán Hogy tényleg értett-e a holtak nyelvén, vagy csak az ital beszélt belőle, sosem derült ki - a magas északon, a vadon és a víz mezsgyéjén, ahová vérbeli Lélekkel Szóló alig merészkedett, mindenesetre hasznát látták képességének. Tier első tudatos emléke apjának vad tánca volt a kényszerből Kradként emlegetett isten-ős, Kruh-Beran tüze körül: a szikrák az égig csaptak, a számkivetettek csapata farkasként üvöltött, s ő, az épp hogy járni tudó kölyök minden ízében remegve kapaszkodott nagybátyja, a doriani íjász-táinn nyergébe. Ha lehunyta szemét, ma is érezte a füst- és a verítékszagot: a táinn negyven órát vágtatott idáig, lova pofájára és oldalára csíkokban tapadt a szélfútta hab. A Győztes Csaták Ünnepét ülték, mint akkortájt mindenütt, Shenon nembéli Chei diadalát, aki a délvidéki Fekete Ország szomszédságában alapított új birodalmat kivándorló társaival. A part hosszában dobok duhogtak, a lángok vöröse meg-megvillant a magasba lendülő pengék tükrén, s bár a máglyát Kruh-Berannak rakták, a zeniten fényesen ragyogott a Szűz Vadász, Kai-Siyah szeme. "Ki vagy" - zengett a kórus, és Gorduin apja a holtak nevében megfelelt nekik: "Ran Dalath lelke, két világ vándora, ki voltam Etis és Narna fia, aquirölő hős Chei jobbja felől. Vért adtam a szomjazó földnek, farkast a zúgó rengetegnek, sólymot a végtelen égnek: Lugh vagyok, az Ember, a Bosszúálló, a Sebes, a Sosem Feledő, ki elvégezte, mi néki rendeltetett." A kórus pedig elismételte az áldozatok nevét, s sorra magához szólította a tűzfényben csapongó lelkeket: "Térj meg közénk, sólyom! Térjetek meg, Erian és Cadul' vérei, Boran és Giddas gyermekei, puszták és tengerek vándorai, kik legyőztétek a kétkedést, kivívtátok a diadalt és elnyertétek a halált! Legyetek egyek a földdel, a rengeteggel és a széllel; térjetek haza, mert amit tettetek, sosem feledjük el!" Az ifjabb Gorduin ettől az éjszakától fogva csodalényekként gondolt Ilanor harcosaira, és alig várta, hogy közéjük kerülhessen - Gerumnak nem kis erőfesztésébe került észre téríteni. Mire betöltötte a tízet, megismerte a csapások, a vereségek és árulások fekete krónikáját, a neveket, melyek szégyent hoztak a hazára, a

106

Wayne Chapman Karnevál I.történeteket, melyeket egyetlen tábortűznél sem énekeltek - a legfájóbb leckét azonban apjától kapta, aki nem is próbálta titkolni, hogy életét és hazatérését idegeneknek, Talavra lakóinak köszönheti...

.A bárd fújt egyet, kortyolt a herceg savanyú borából, és elámult azon, milyen nehezére esik uralkodni érzésein. Noha a Shuluri-öbölben történtek óta nemzedékek nőttek fel mindkét oldalon, noha apját kétségeivel együtt régesrég elnyelte Kruh-Beran fényessége, a család büszkeségén ejtett seb még mindig lüktetett, s Gorduint változatlanul ellentmondásos. viszony fűzte Talavrához és a Sichettiekhez. Hálát és gyűlöletet érzett irántuk; hálát, amiért lehetővé tették, hogy megszülessen, és gyűlöletet, amiért minden más köteléknél erősebb szálakat hurkoltak rá, még mielőtt a világra jött. Tartozott nekik, s most, hogy narvani tervük nyomára jutva tovább nem kerülhette őket, azt latolgatta, miképp nézhetne szembe velük.

Megkönnyebbültem? tűnődött, miközben a palota főépítésze, egy tar fejű, áll és nyak nélküli férfi a régi vízaknákról magyarázott neki. Nem, egyáltalán nem. Megkönnyebbülni akkor fogok, ha Sichetti vitorlát bont és eltűnik, mihelyt kézhez veszi az üzenetemet - esetleg akkor, ha marad, és jó okot ad rá, hogy végezzek vele.. Igen, ha elutasít, nem lesz más választásom: támadnom kelt, mielőtt ők támadnak, cselekednem kell, mielőtt ők cselekszenek - mert a mocskos varázslatuktól sem Yariát, sem magamat vagy a többieket nem tudom megvédeni.

Míg a főépítész a palota vízrendszerének árapály jelenségeit ecsetelte, míg a herceg merőn bámult a jelenlévőkre kupája pereme felett, a bárd sorra vette mindazt, amit a Csodaművesekről tudott. Tudta, hogy Talavra lakóiban a tengermelléki népek legkomiszabb tulajdonságai egyesülnek. Tudta, hogy mielőtt Ramando Sichetti "felkarolta" őket, bálványimádó kalózfejedelmek szolgái voltak - az ilyen sors hetedíziglen is megkeményíti az embert, és a helyzetet csak súlyosbítja a helyivel elkeveredő gorviki vér. Tudta, hogy mostanság szerencsevadászok, hogy utódaikat kivétel nélkül bűnre nevelik, s hogy idegenkedés nélkül alkalmazzák a mágikus praktikákat: a Zászlóháború éveiben legendák születtek Talavra "papjairól", akik megfelelő javadalmazás ellenében harcba szálltak a vidéken elharapódzó - s többnyire maguk terjesztette - nyavalyákkal, a "varázstudókról", akik órabérben szántottak, és ingyen ejtették teherbe az átmenetileg férfi nélkül maradt falvak asszonyait. Csodaművesekként emlegették őket, és aligha véletlenül; az a hír járta, hogy bármire kaphatók, mindenre készek, s ha más feladatuk nem akad, mutatványosként is megkeresik a napi betevőre valót. Gorduin számára az sem volt titok, hogy látszólagos felelőtlenségük dacára mindennél többre tartják otthonukat, élnek-halnak a Sichettiekért, összetartozásuk jelképét, a fejbőrbe tetovált bilincset pedig éppoly büszkén viselik, mint a szervezetük mintájául szolgáló gorviki vértestvériségek tagjai.

Vajon hány ilyen tetovált fejű beavatott jár-kel szabadon a hercegi palotában?Vajon hányan várják Narvan-szerte, hogy elérkezzen az ő idejük?A bárd rábólintott a főépítész udvarias kérdésére, noha rég nem követte már, miről folyik a szó. A

palota metszetrajzán kék tintával jelölték a másnapi ünnepség résztvevőinek vonulási irányát, zölddel a biztonságosnak vélt termeket, vörössel a gárda alakulatait. A bíborszín foltok szoros gyűrűt alkottak egy indigó sávok metszette smaragd ovális körül.

- A kupolaterem - magyarázta a herceg. - Yaria hagyományosan itt fogadja a baelo képviselőinek hódolatát.

- Pazar - dünnyögte a zsoldos, aki sok mindennek látszott, csak ~ épp elragadtatottnak nem: máris fázott a nyilvánvaló kockázattól. - Ez az ajtó hová nyílik?

- A díszkertbe, uram - válaszolt ura helyett a főépítész, miközben újabb pergament teregetett szét az asztallapon. - Az imapavilont a boldog emlékezetű első herceg hagyta ránk, a szökőkutat és a sövénylabirintust ötven esztendőre rá...

- Sövénylabirintus? - fakadt ki Kalidar. - Hatalmas istenek!- Az ünnepség előtt két tucat kutyát eresztünk szabadon odabent - közölte a hercegné. - Hastinokat,

onpori juhászebeket. Egy lélek sem jut át a kerten észrevétlenül.- Hacsak repülve nem - tódította elégedetten a főépítész.Gorduin nem szólt közbe, hagyta, hadd beszéljen a korg, hadd kezdje ki a narvaniak nyugalmát

szárnyas gyilkosokról, alakváltó szörnyekről szóló történeteivel. A szavak értelme helyett azok zenéjére figyelt, mert biztosra vette, hogy társa uralja a helyzetet: hozzáidomítja hallgatóságát a maga észjárásához, míg rá nem döbbennek, mit kell tenniük, így hálásak lesznek anélkül, hogy kétely vagy gyűlölet ébredne bennük - és valami büszkeségfélét érzett, hisz ő tanította erre a trükkre annak idején.

107

Wayne Chapman Karnevál I.Megtanította sok egyébre is: fogásokra, melyek élet és halál dolgában dönthettek, cselekre, melyekért vándorlásai során arannyal, olykor fájdalommal fizetett, s melyeket könnyű szívvel hagyományozott a korgra, valahányszor összeakadtak a széles nagyvilágban. A kesehajú, ocelotszőrbe öltözött kölyök mostanra vérbeli kalandozóvá érett, és Gorduin tudta, hogy egy szép napon - nem is túl sokára - Kalidar viszi majd be azt a bizonyos ütést, mely névleg éberségi gyakorlat, valójában néma vetélkedés kettejük között, s hogy azzal a vödör vízzel, melyet bűnbánó képpel önt végig az eszméletlen bárdon, minden tartozását kiegyenlíti.

Elmosolyodott. Hiába, Kalidar remek választás volt: született harcos, őszinte, akár egy haldokló, és szenvedélyes, mint mindenki a fajtájából. Nem létezik teher, amit a vállára ne venne, nincs az az eszme, aminek hátat fordítana, ha valaki elég időt szán rá, hogy az összefüggéseket világossá tegye; éppúgy kész az életét adni Yariáért, mint valami nevesincs ügyért, ha azt kellőképp esendő, vagy kellőképp szemrevaló alakok képviselik. Rokonszenvez a talavraiakkal, mert még most, a háború befejeztével is ellenségeinek ellenségeit látja bennük. Nem lenne ilyen, értékes, ha hamar változtatna a véleményén, nem lenne ilyen tiszta, ha egy szóra elhinné, hogy fordul a világ - hogy a készülő merénylet mögött a Tharr-papok által özveggyé tett Kapitány, Briar Sichetti áll.

Egy darabig rágódhat még az igazságon, mielőtt elfogadná: holnap reggelig, de egy perccel sem tovább. Készen kell állnia, mire az üzenet útnak indul, és tennie kell a dolgát, ha a Csodaművesektől rossz válasz érkezik, mert...

Gorduin összerezzent.Mert neki és a fiúnak kell végeznie Sichettivel, ha én kudarcot vallok.Nem az adottságaiban, nem is a fegyvereiben kételkedett - attól tartott, nem lesz képes élni a

kínálkozó alkalommal. Azelőtt, ha rákényszerült, gyorsan és lelkifurdalás nélkül ölt. Nem tört pálcát ellenségei felett, ritkán keresett, és még ritkábban talált elégtételt pusztulásukban - azelőtt hatékony volt, akár a kahrei nyílpuska, mely kontinensszerte híressé tette a nevét, azon a bizonyos napon, Daumyr közelében azonban megszakadt benne valami. Mintha a tűzgolyó, mely a Hatalmasok erődjének magasából zúdult a galeasz hidjára, az elszánását égette volna porrá. Értékrendje összezavarodott, a bizonyosságokból kétségek lettek; az a férfinak látszó aggastyán, aki a Boszorkánymester kegyé "1 maga mögött hagyta Toron partjait, csak sodródott az erősek és az ifjak, a Kalidarok és Liuk világában, mely esztendőről esztendőre idegenebbé vált számára. Most, a nagy hangon vitázó korgot, a csendben várakozó niareit szemlélve rádöbbent, milyen torz, milyen veszedelmes játékot űz: ahelyett, hogy Alyrra hallgatva a kalandot keresné, botor módon kísérti a haramiákban, yamm-haikanokban, angolnamód síkos merénylőkben megtestesülő halált. Úgy retteg az igazságtól, hogy a kockázat rabjává lett; áhítja, nem nélkülözheti a félelmet, mely valaha erőt adott neki, ám mostanság csak kételyeit szaporítja, és lassanként egész valóját áthatja mérgével.

Sichetti kígyó, győzködte magát. Erre gondolj, ahogy nekitámadsz; ne feledd, mit művelhet a lánnyal és a többiekkel!

Emlékezetébe idézte Yaria arcát, utóbb a kamrában heverő halottakét, s mikor harag helyett csak sajgó ürességet érzett, belátta: a fekete dalnok változatlanul nem boldogul legkomiszabb ellenfelével, Tier Nan Gorduinnal.

Csak abban bízhatott, hogy életösztöne a döntő pillanatban megint felülkerekedik.Hogy nem remeg majd a keze, ha ismét ölnie kell. Kalidarnak időközben sikerült alkut kötnie a nar-

vaniakkal: a kutyák maradnak, de nem kószálnak szabadon a díszkertben, és az ünnepség idején idomár felügyel rájuk. A hercegné, aki a gazdáik ellen forduló ebekről szóló tanmesét némán ülte végig, most férjéhez hajolt, és pár szót váltott vele. A csontsovány férfi bólintott, majd útjára engedte a főépítészt - úgy uralkodott arcvonásain és mozdulatain, mintha egyetlen kortyot sem ivott volna. A szoba keskeny ablakán vigasztalanul dobolt az eső, az asztalt körülálló tisztek homlokán veríték csillogott a lámpások fényében.

- Tudjátok a dolgotokat - pillantott rájuk az asszony. Távozzatok, készüljetek a holnapra!A bíbor ujjasú fegyveresek fejet hajtottak és kisorjáztak. Az étekfogó összeszedte az utánuk maradt

kupákat, aztán kioldalazott, s puhán, majdnem hangtalanul csukta be az ajtót; a falak közt csak két helybéli és egy maroknyi idegen, a hercegi pár és a három kalandozó maradt.

- Néhány apróság még - suttogta az uralkodó. Körültekintett, mintha az árnyak is aggasztanák, lehelete szélként borzolta súlyos palástja prémgallérját. - A karnevál utolsó napja előtt nem számítunk

108

Wayne Chapman Karnevál I.bonyodalmakra a palotában, a ti biztonságotokat azonban a falakon kívül is szavatolnunk kell. Ha katonákat adnánk mellétek, tüstént gyanút ébresztenénk ellenségeinkben, a rejtőzködni képes ügynököket pedig magunk sem nélkülözhetjük - jobb megoldás híján arról gondoskodtunk tehát, hogy minden éjszakát máshol, egy-egy koronahű család vendégházában tölthessetek. - Mindkét keze előkerült a palást alól. Jobbjának ujjai a bal tenyerén csillogó, apró szemű láncot morzsolgatták. - Arany, kalandozók. Annak a kincsnek a morzsáiból verettük, melyet megóvtatok a dinasztia és a város számára. A küzdelem napjaiban mindhárman ilyet viseltek majd - aki látja, tudni fogja, kikkel áll szemben, és hogy egyetlen kéréseteket, egyetlen parancsotokat sem tanácsos megtagadnia. A medál hű mása a hercegi nagypecsétnek. Kitárja a zárt kapukat, szóra bírja a szótlanokat, lehetővé teszi még a lehetetlent is; annak, aki effélét hordoz - húzta mosolyra vértelen ajkát - csak Domvik színe előtt kell számot adnia tetteiről. Értitek, ugye?

- Értjük, mirac.- Fordítsátok hasznotokra az engedelmességet - folytatta a herceg -, de ne bízzatok egyetlen

alattvalónkban sem: az összeesküvés elég ősi ahhoz, hogy gyökerei mélyre nyúljanak és messzire érjenek. Ha el akarjuk pusztítani a kórót, a tövénél kell támadást intéznünk ellene - a gyökerek táplálói persze tudják ezt, rettegnek az eshetőségtől, és ha kilétetekre fény derül, családunk ítéletvégrehajtóit látják majd bennetek. Odalent meggyőződhettetek róla, milyen gátlástalanok - legyetek óvatosak, fedezzétek a hátatokat, és ne habozzatok visszavágni, ha arra kerül a sor!

- Megteszünk minden tőlünk telhetőt - ígérte Gorduin. Elértette a célzásokat, tudta, hogy az uralkodó megelőző csapást óhajt, de nem akarta hitegetni: úgy ítélte, lesz elég gondja saját megelőző csapásával is. - Meghúzódunk a névtelenek közt, résen állunk... és nem kímélünk senkit, aki Narvan angyalának életére tör.

A herceg aszott koponyájából minden érzelem nélkül meredtek rá a hüllőszemek.- Jól beszélsz, mint mindig. Lépj közelebb, és vedd át az ajándékot a kezemből!A bárd engedelmeskedett. Ujjasa titkos zsebeinek egyikébe csúsztatta a láncra fűzött medált,

visszahúzódott; hogy utat engedjen a többieknek, és megrebbent a tekintete, mikor megérezte a hercegné közelségét: annak a nesztelen léptű ragadozónak valahogy sikerült a hátába kerülnie.

- Parancsolsz, merice?- Egy válasszal adósod maradtam odalent - suttogta az asszony. - Mikor a fiamról kérdeztél...- Tapintatlanul jártam el.- Valóban. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy jogod van a felelethez, és remélem, az

indítékaimhoz is közelebb jutsz általa. - A hercegné közelebb lépett, sötét szemei Gorduin profilját fürkészték. - Jó néhány esztendeje már, hogy Peral... elhagyott minket. Délre küldtük, hogy megismerje az óhaza hagyományait, hogy tanult ember, jó harcos váljon belőle, olyan ember, aki a helyünkre léphet, ha Yariát mégis elragadja a halál. Álnéven élt Shadonban, mert a magunkfajtának királyi rendelet tiltja a határ átlépését. Mikor nem jelentkezett a megszabott időben, azt hittük, rosszakaróink kezére került egy teljes év kellett, hogy tévedésünkre fény derüljön, de többet... többet azóta sem sikerült kiderítenünk. Fiunk elhagyta a rendházat, ahol nevelkedett, és nyugatnak, Pyarron vagy Krán felé indult néhány különös alakkal aztán elveszett, eltűnt, mintha .nem is létezett volna.

- Érdeklődtetek a Szent Város hatóságainál? Kerestettétek Yllinor földjén?- Mindenütt kerestettük - sóhajtott az asszony. - Ügynökeink megfordultak Ó- és Új-Pyarronban,

sorra vették a városállamokat a Gályák tengerének déli partján, különleges passzussal, elf kísérőkkel járták Chei király birodalmát, s csak a Fekete Határról fordultak vissza, de bocsánatkérésen kívül semmit nem kaptunk tőlük: nincs ember a Sheral túloldalán, aki látta volna Peralt, vagy tudná, pontosan merre vitt az útja. Úgy tartják, láncra verve tengődik valami tömlöc mélyén, netán' jeltelen sírban hever valahol, de én... én nem engedem, hogy elsirassák. Az anyja vagyok. Hiszem... hinni akarom, hogy szabadon él, és hogy egy napon...

- ...visszatér - dünnyögte Gorduin. Száraz volt a torka: sok ehhez hasonló tragédiában játszotta el a rossz hír hozójának szerepét. - Domvik adjon erőt és bizakodást az örömteli napig, asszonyom.

A hercegné szoborarcát meglágyította a mosoly.- Először szólsz az emberhez, mióta ismerjük egymást - suttogta. - Köszönöm. Köszönöm neked. -

Jobbja megemelkedett, mintha meg akarná érinteni a bárd arcát, aztán lehanyatlott megint. - Tudod, kalandozó... Peral fiam épp olyan idős lehet most, mint te.

109

Wayne Chapman Karnevál I.Gorduin rámosolygott, meghagyta ebben a hitében - és fellélegzett, mikor Kalidar, az öles termetű,

kesehajú mentőangyal hozzájuk lépett.- Ideje mennünk.- Csakugyan - bólintott a hercegné. Ahogy elhúzódott tőlük, ismét kifejezéstelenné, már-már

fenyegetővé vált az arca: ezekben a pillanatokban legfeljebb egy mentalista ismerhette volna fel benne az aggódó anyát. - Térjetek vissza a szállásotokra, pihenjetek, és legyetek holnap reggel a főkapunál, ahogy megbeszéltük: a maszkokat, a köpenyeket, és a címek jegyzékét a csónakos adja át odakint.

A kalandozók főhajtással búcsúztak a hercegi pártól, elhagyták a szobát, és szótlanul haladtak a kiürült folyosókon egy kamarás nyomában; aki a délelőtti összecsapás színhelyén át egyenest a kikötőlépcsőhöz vezette őket. A canoce, méllyel érkeztek, kihúzott vászontetővel ringott az ólomszín vizen, a rúdját markoló férfi azonban új ember volt, s mindent elkövetett, hogy derűs érdektelenséget tükrözzön a tekintete.

- Neved, rangod? - förmedt rá Kalidar, ahogy mindhárman elhelyezkedtek a keskeny keresztpadon.- Borsk, uram. Tengerészgyalogos tíznagy.- Nyugalom, Borsk - mormolta Gorduin, és a kamarást figyelte, aki eloldozta a kötelet, majd az

esőverte vízbe gázolt, s taszított egyet a canoce orrán. - Ne törődj semmivel, csak evezz: nem megyünk messzire.

- Uram...?A bárd megvárta, míg a kapuszárnyak résén át a szabadba érnek, aztán lenyúlt a pad alá, és

végigtapogatta az ott talált, viaszosvászonba burkolt csomagot.- Maszkok és köpenyek? - Igen, uram.A borús ég alatt szürkéllő házrengeteg éppoly vigasztalannak látszott megint, mint az érkezés

napján, s ezúttal a körvonalakat sem mosta el az alkohol mámora. Gorduin homlokráncolva figyelte a portékástul, segédestül árkádok alá húzódott caitókat, és azokat a külhoniakat, akik szitkozódva csavarták a vizet drága pénzen vett selymeikből. A két part hosszában szörnyfejes vízköpők torkából zubogott a szennylé, a tetők ónburkolata elveszítette csalóka fényét, az ablaktáblákról, cégérekről itt is, ott is pattogzott a festék, az ereszek túlcsordultak, az ajtónálló angyalszobrok rozsdakönnyeket sírtak: Narvan nem ünneplő város, nem a Quiron-tenger királynője volt most, hanem lassan halódó, kivénhedt ribanc, mely legszembetűnőbb fogyatékosságait sem takargatta megfakult rongyaival.

- A parthoz, Borsk - suttogta a bárd: - Melyikhez, uram?- A közelebbihez. Innen gyalog megyünk tovább. Kalidar nagy szemeket meresztett Gorduinra, de

hallgatott, a tíznagy pedig parancsba kaphatta, hogy ne ellenkezzék, mert tüstént jobbra fordult, és egy keskeny feljáróval szomszédos kikötőbakhoz kormányozta a canocét.

- Vannak kísérőink?- Nincsenek, uram.- Ha hazudsz - pillantott fel a korg -, átvágom a torkodat.A csónakos tekintete ide-oda rebbent.- Nem tudok róluk, uram.- Így már jobb - mosolygott Gorduin. Kiemelte a csomagot a pad alól, és a változatosság okáért Liu

gondjaira bízta. - Ha kérdezik, mondd, hogy sétálni támadt kedvünk, és hogy se ma, se később ne keressenek a tequisben: tartjuk magunkat a hercegi pár utasításaihoz.

- Intettem, uram - nyögte a férfi, és miután utasai partra léptek, alig győzött elevezni a közelükből - rettegett, hogy meggondolják magukat, hogy fejére idézik tisztjei haragját, s hogy puszta látványukkal különös, idegen üzelmeik részévé teszik.

- Miért, igric, miért? - Kalidar gyászos képpel bámult a canoce után, és eszébe sem jutott odébb parancsolni a teste szélárnyékába húzódó niareit. - A nagyfejűek egy szóval sem mondták, hogy bőrig kell áznunk vacsora előtt.

Gorduin válasz helyett a közeli árkádsor felé mutatott, melynek homályában jól láthatóan izzott néhány állati szempár. A korg tüstént futásnak eredt, elsőként mégis Liu ért fedél alá; a környék macskái fajtájukbélinek vélhették, mert a helyükön maradtak - s tüstént szétszaladtak a bárd és a zsoldos érkeztekor.

- Halljuk -fordult Gorduinhoz a kesehajú, mihelyt lélegzethez jutott. - Mit főztél ki megint?- Igazodom a narvani játékszabályok szelleméhez. - Hogy tudniillik...?

110

Wayne Chapman Karnevál I.- Gyakran változtatok rajtuk. - A bárd a vízgyűrűket bámulta egy közeli tócsa tükrén. - Amit láttunk

és hallottunk, szép volt, tanulságos - de nem győzött meg arról, hogy célszerű mindenben a hercegi pár szavára hagyatkozi. Figyeltél rájuk, Liu? Kivallattad őket a szellemeddel?

- Falak oltalmazták az elméjüket, mester. Észrevétlenül nem tudtam volna áthatolni rajtuk.- Nem a gondolataik érdekelnek, hanem a véleményed, kölyök. Milyennek láttad őket? Rézzel vagy

ezüsttel fogadnál az őszinteségükre?- Rézzel - felelte Liu. - Nagyon különösek. Az ajtók, melyeket megnyitnak előttünk, számunkra

berendezett szobákba vezetnek. A gondolatok, melyeket megosztanak velünk, az igazság oldalhajtásai csupán, az aggodalom pedig, melyet felénk sugároznak; része egy mélyebb, emésztőbb félelemnek, és nincs köze Yaria hercegnőhöz, sőt, a világhoz sem.

- Várj - dünnyögte a korg. - A világ... az világ. Minden érzésnek, minden félelemnek köze van hozzá.

Gorduin nagyot kortyolt a sószagú szélből.- Kivéve azt az iszonyatot, ami a városból árad. - Narvan talán nem része a világnak?- De igen. Az a valami viszont, ami a Teremtés hajnalán, az embernem felemelkedése előtt állt a

helyén... Miről beszélsz?- Egy hasadékról - mormolta a bárd. - Egy sebről, melyet az isteneknek magasztalt kontárok első

teremtményei ütöttek a valóság szövetén, és mely máig sem hegedt be egészen.Kalidar nagyot fújt, és lekanyarította a válláról átnedvesedett köpenyét. Keveset tudott a mágiáról

azon kívül, amit beavatott barátai tanítottak neki. Fenyegetést, jó esetben eszközt látott minden megnyilvánulásában: nyers energiát, mely a gyávák tenyeréből cikázik a bátrak felé, pengékbe és talizmánokba zárva pedig megvédelmez a démonoktól, büdösbogaraktól és más kártevőktől.

- Ha ti látjátok azt a hasadékot, a Shadlekieknek is látniuk kellett, mikor idevetődtek. Miért maradtak, ha ennyire fáznak tőle?

- Mert a félelem mellé kapnak még valamit. Valamit, ami másutt nem lehetne az övék, és elég értékes ahhoz, hogy vállalják a birtoklásával járó áldozatokat.

- Van fogalmad róla, mi az?- Nincs - sóhajtott Gorduin. - Az őslakosok, a dolamin és lupán famíliák annál jobban tudják, és a

századok során mindent elkövettek, hogy visszaszerezzék. Kiagyalták a csapás legendáját, külhoniakat fogadtak a gyilkosságok végrehajtására, hogy tiszta maradjon a kezük - ravasz fickóknak képzelik magukat, de a Csodaművesekkel szemben esélytelenek, és ha nem vigyáznak, mindannyian a hercegi családnak ásott verem alján végzik.

- Így jár, aki csak a kezeire ügyel.-Talán nem volt választásuk - tűnődött Liu. - Talán az a világon túli hatalom... irtózik a vétkesektől:- A jóság kútfője, mi? - vigyorgott a zsoldos. - Attól bűzlik úgy, hogy megzavarodtok tőle?- Elméletekkel dolgozunk, tiszteletreméltó barbár.- Rendben, kölyök. Szólj, ha unjátok már - az én dolgom tudniillik a fegyverforgatás, és valami azt

súgja, előbb-utóbb hasznossá tehetem magam.- Máris hasznossá teheted magad - közölte Gorduin. Kirázod a vizet a szakálladból, sajkát kerítesz a

tömb túloldalán, és megkeresed a palotát, ahol Chei király szállt meg pár évvel ezelőtt. Ha megtalálod, egy egész hónapra bérbe veszed anélkül, hogy a medált villogtatnád - mondd a tulajdonosnak, hogy a Mogorva rajongója vagy, és ne törődj a kifogásaival; holnap, legkésőbb holnapután szükségünk lesz arra a helyre, hogy nyugodtan alhassunk.

Kalidar meglepettnek látszott.- Miből gondolod, hogy a tulaj...- Tudom - közölte Gorduin. - Chei rossz vendég hírében áll; a házaknak, melyekben egy éjszakánál

többet tölt, nehezen akad bérlőjük újra. Menj, és ha végzel, siess vissza a tequisbe: hajnal előtt ott találkozunk.

- És én, mester? - kérdezte Liu csendesen.- Elkíséred Kalidart. Árnyékként követed, egyetlen jellel sem árulod el, hogy összetartoztok.

Gondoskodsz róla, hogy se oda-, se visszafelé ne követhessék. Egyszerű feladatnak tűnik, de sem veszélyesebbet, sem fontosabbat nem kaptál még tőlem: a győzelmünk és az életünk múlhat rajta.

- Megértettem - suttogta a fiú csillogó szemmel.

111

Wayne Chapman Karnevál I.- Hát te, igric? - firtatta a kesehajú, noha láthatóan megnyugodott már a sors döntésében. - Te merre

indulsz innét?- Rendbehozom magam a vendégházban, keresek egy helyet, ahol jó feketelevest főznek, aztán

körülszimatolok azokban a negyedekben; ahol a hercegi pár szerint biztonságban lehetünk. Akik a terveinkre kíváncsiak, engem fognak követni - a palotában többnyire én beszéltem, és ti sem játszottátok rosszul az ostoba fegyverforgatók szerepét. Megsétáltatom és lerázom őket, ha lehet, és vízbe hajigálom, ha kell; ennyit igazán megér, hogy a figyelmeztetésünket komolyan vegyék.

- Hajnalig akarsz szórakozni velük?- Nem egészen. Éjközép után az elcsapott testőrparancsnok szeretőjével találkozom.- Na tessék - dünnyögte Kalidar. - Kezdődik megint! - Üzletet kötök vele.- Csak nem?- Tisztességes üzletet - magyarázta a bárd, és átvette a viaszosvászon csomagot Liu kezéből. -

Megértetem vele, hogy arannyal fizetünk minden értesülésért, amit az ünnep alatt... magasabb körökből szállít nekünk.

- Van képed azt állítani, hogy csak a hírei érdekelnek? - A környéken született. Jól ismeri a várost, bejáratos volt az uralkodócsaládhoz, és talán a baelo tagjaihoz is. Amíg pénzt remél tőlünk, a hasznunkra lesz, mert minden nappal kevesebb a vesztenivalója. Láthattad; hogy gyűlöli a hercegné - ha Yariának baja esik, az elsők közt kerül tömlöcbe, onnét pedig már egyenes az út a máglyáig, amit a bíbornok rakat neki.

- Azt képzeled, segítségre szorul? - dünnyögte a korg. - Nem az a fajta.- Persze. Nekünk kell az ó segítsége, és valami azt súgja, nem te vagy az az ember, aki

együttműködésre bírhatja.Kalidar eltöprengett, aztán - hisz ismerte Gorduint ingatni kezdte a fejét.- Boldogulsz vele?- Könnyebben, mint képzeled.- Hát jó - vont vállat a kesehajú, és ismét magára kapta köpenyét. - Hajnalra visszaérsz, azt

mondod?- Mire a Holdak óráját kiáltják, a szobámban leszek. A korg a nedvesen csillogó utcát figyelte. Az

árkádsorral szomszédos téren angyalszobor magasodott, kitárt szárnyainak menedékéből utcagyerek pillogott a fegyveres férfiak felé. Az összehajló homlokzatú házak oldalában virágzott a penész, a közeli sikátor túlsó végében néhány canoce himbálta kékre mázolt hattyúnyakát - a csónakosok fémfogakkal mosolygó, olcsó maszkjait széles karimájú kalapok óvták az esőtől.

- A Holdak órája messze van még, igric. Rengeteg addig a tennivalónk. - Gyors pillantás Liura. - Belevágunk, kölyök?

- Készen állok, tiszteletreméltó barbár.Kalidar Gorduinra vigyorgott, aztán az utcagyerekre kacsintva jelt adott az indulásra. Ahogy a páros

távolodott, az árkádsor csendjét egyetlen ember lépteinek nesze verte fel: a megfigyelők - ha akadtak egyáltalán - igazi árnynak vélhették a fal mellett osonó niareit. A bárd egy darabig figyelt, s hogy sehol nem látott mozgást, sarkon fordult és fekete incognója csuklyáját felhajtva visszatért a lépcsőhöz, oda, ahol nemrég partra léptek. Erszényéből ifini veretű ezüstpénzt kotort elő, a csónakosok kedvéért leheletnyi fényaurával övezte, aztán csak várt; örömét lelte az egyedüllétben, az érzésben, hogy pontosan tudja, hová tart- s hogy mit kell fizetnie, ha egyszer eljut odáig.

A canoce, mely néhány perc múlva a fedélzetére vette, a Baréna felől érkezett. Tulajdonosának - egy rákvörös képű, maszk nélkül dolgozó lupárnak - nem volt ellenére, hogy tüstént visszatérhet oda: a nagy pénzt ilyentájt nem a kurtizánok, nem is az angyalkönnyel és szikrafűvel házaló csibészek, hanem az előkelő idegenek jelentették. A külhoni uraságok, akik nem traktálták mindennapi gondjaikkal, nem bámulták mohó állatszemekkel azt lesve, hol és mikor forgathatnák ki nehezen megszerzett garasaiból - az olyan emberek, mint a sebhelyes képű, fellegszürke szemű férfi, aki a nagykirály arcmásával ékesített ezüstöt sem törte félbe: egészben nyújtotta át, mikor célhoz értek, s még arra is ügyelt, hogy a lépcső magasából ne a szegény csónakosra rázza a köpenye ráncaiban meggyűlt vizet.

- Köszönöm, patrior - búcsúzott különös zengzetekben gazdag hangján, és a rákvörös képű férfit - aki ifjabb éveiben csakugyan a tengert járta - döbbenettel vegyes hála borzongatta meg. Viszonozni akarta a külhoni szívességét, aki így megtisztelte, aki meglátta benne azt, amit hosszú évek óta oly nehéz, ha

112

Wayne Chapman Karnevál I.ugyan nem lehetetlen észrevenni - és míg az idegen a vendégház bejárata felé tartott, áldást kért rá, s csonka baljának megmaradt ujjaival kígyóvonalat, ősi gondűző csaskát rótt a levegőbe.

Gorduin csak a nagyterembe érve döbbent rá, hogy kimerítette a reggel óta tartó színjáték. Nem törődött a lopva vagy nyíltan felé villanó tekintetekkel, alig hallotta az asztalok körül gyülekező helybéliek moraját. Fürdőre és egy pofa italra vágyott, arra, hogy alhasson pár órát indulásig, de tudta, hogy az utóbbiról mindenképp le kell mondania. Vállalta, hogy szemügyre veszi a hercegi pár listáján szereplő búvóhelyeket, és pontosan ezt fogja tenni. Akkor is, ha teste-lelke irtózik a kinti szürkeségétől, akkor is, ha csontjáig hatol a nyirkos hideg: nem dönthet tiszta lelkiismerettel Chei tanyája mellett, míg csak sejti, mi van a másik serpenyőben, nem kockáztathatja Kalidar és a fiú sikerét. Az ellenfelek közelsége, a veszedelem érzete átsegíti majd a következő buktatón mire Éjközépkor a Templomtérre ér, talán sikerül magában tisztáznia, mit vár a találkozótól és a Puta Scaradától.

Az istállóba ment, hogy a lovászok körmére nézzen, s bár nem így tervezte, végül maga vitte ki az abrakot a fehér ménnek. Súgott neki ezt-azt, és pár nyomatékos fejmozdulatot kapott válaszképpen: évtizedes szertartás volt ez, melynek szabályait éppoly jól ismerték, mint a magukét a hátrafelé táncoló dzsad dervisek. "Rossz hely" - üzente Gorduin a gesztusok nyelvén, a fehér mén pedig á vállához dörzsölte fejét, mintha azt felelné: "Tudom."

Mikor a várost járó külhoniak első csoportja átfázva és kiéhezve a nagyterembe zúdult, a bárd megkereste az udvari lépcsőt, és baljában a csomagot egyensúlyozva szobája ajtajáig osont. Tapogatódzott egy darabig a kulcs után, mire eszébe ötlött, hogy errefelé az ilyesmi nem divat - a tequis fedele alatt élők a hagyomány szerint egyetlen boldog családot alkotnak, a háziak pedig mindig kitalálnak valamit, hogy búcsúzás előtt ne kelljen a markukat nyújtaniuk vendégeik felé. Hol gyűjtik vajon az "adományokat?" Abban a jókora, fedeles urnában a bejárat mellett, ahová másnaponként az eleven egereket dobják? Abban, amelyikre odabentről a két ideges csörgőkígyó vigyáz? Gorduint megmosolyogtatta az urnából kiszűrődő neszek emléke. Szép hivatás ez két halálos mérgű hüllőnek akkor is, noha időnek előtte, aranyak; ezüstök és rezek záporában kell elpusztulniuk. Önkéntes áldozatot hoznak vajon, mint a betérők, vagy más, nemesebb indíték vezérli őket? És ha meggyőződésből dolgoznak, vajon hajlandók hegyen-völgyön, hét tengeren át követni a fizetés nélkül távozók nyomát...?

Térdével taszította be az ajtót, fordult egyet, hogy a csomagot az asztalra tegye - aztán a padlóra hajította az ágy mellett égő lámpás, a fénykörben álló emberi alak láttán. Jókedve a kételyekkel és félelmekkel együtt enyészett semmivé: két keze kígyósebesen mozdult, a nehéz nyílpuska szinte magától billent oldalra-előre, a feszítősín önnön súlyától szánkázott hátra, s mire a húr pattanásig feszült, a kőrisfa tus is biztos támaszra lelt a guggoló bárd vállgödrében.

- Várj - szólt közös nyelven a látogató. - Fegyvertelenül jöttem, és nem vagyok az ellenséged.Gorduin nem lőtt, de a nyílpuskát sem eresztette lejjebb. Pillantása végigsöpört a szobán.

Furcsállotta, hogy nem káprázik a szeme, s mire nyugtázta, hogy az ablak zárva maradt, hogy egyetlen bútort, egyetlen személyes tárgyat sem mozdítottak el, ráébredt, hogy a lámpás sem véletlenül került épp az ágya mellé: nem arra szánták, hogy elvakítsa, hanem arra, hogy azonnal láthatóvá tegye számára az ismeretlent.

- A társaid?- Egyedül vagyok - mondta a jövevény. - Megengeded, hogy...?- Tartsd a kezed az oldalad mellett - utasította a bárd, miközben felegyenesedett, és egész testsúlyát

ajtóig csúsztatott bal lábára helyezte. Nyugodtnak, már-már szenvtelennek látszott, fülében és halántékában azonban kahrei óraműként zakatolt a vér. - Indulj előre lassan, és ereszkedj térdre az ágy végében!

- Ha ártani akartam volna neked...- Hallgass - suttogta Gorduin. Lassan körbefordulva a falnak vetette hátát: most már a folyosóról

leadott lövésektől sem kellett tartania. - Engedelmeskedj !- Nem fenyegetsz - dünnyögte a másik, ahogy közelebb lépett. - Nem vesztegeted ilyesmire

egyetlen szavadat sem. Hivatásos vagy, és mert nincs más választásom, hiszem, hogy elég biztos a kezed. - Kelletlenül araszolt az ágy vége felé, s ahelyett, hogy a fénykör határán térdre ereszkedett volna, oldalt billentette őszülő sörényű fejét. - Így maradok, ilanori. Aki életében nem hajt térdet, megérdemli, hogy állva érje a halál.

113

Wayne Chapman Karnevál I.Gorduin szeme résnyire szűkült a nyílpuska irányzéka mögött. Az egyik ablaktábla megadta magát

a szél nyomásának, kicsapódott, s visszalendülve majd' bezúzta a vaskos üveget. A lámpás lángja vad táncot járt, de nem lobbant el, a tetőre zúduló esővíz csillámló sörényfonatpatakokban ömlött a mélybe odakint.

Az ágy végében álló férfi a talavrai Briar Sichetti volt.

114

Wayne Chapman Karnevál I.

8.

A Csodaműves kapitány minden izma megfeszült a csattanás hallatán. Ez volt a sorsdöntő pillanat, mellyel egy álló hét óta álmodott, valahányszor aludni tért: Noir az alkalom közeledtével mind több részletet tárt elé, talán hogy segítsen, talán hogy tovább nehezítse amúgy sem könnyű dolgát. Meg-mutatta. neki a tequis emeleti szobáját, a szétszórt holmikat a lámpás fénykörében. Megmutatta a szobába lépő kalandozó arcát, a gyilkos villanást a fellegszürke szemekben, a sima mozdulatsort, melynek végén a kahrei halálosztó a szívére szegeződött. Megízleltette vele a testébe csapódó acélhegy fájdalmát, a végső kudarc keserűségét is - és világossá tette, hogy minden kockázat ellenére egyedül kell jönnie.

Sichetti - hisz óvatos ember volt - nem fogadta el egykönnyen ezt a sugallatot. Narvanba érkezése óta minden alkalommal más-más elhatározással tért nyugovóra, s verítékben úszva, kétségbeesett zihálással eszmélt fel halállal végződő álmaiból. Az első változat szerint két lopakodója kísérte el, az ilanori azonban felfedezte őket, és hirtelen támadt indulatában mindhármukkal végzett. A második változatban egy sokat tapasztalt, medveerejű birkózó lapult az ajtó mögött, hogy lefegyverezze a bárdot, aki emberfeletti gyorsasággal vágott tőrt a combjába, és átmetszett torokkal lökte ki az ablakon; mielőtt Sichetti ellen fordult. A harmadik változat még fájóbb kudarccal végződött: a kapitány leggyönyörűbb táncosnőjét vett maga mellé, utasította, hogy fedetlen keblekkel várakozzék a lámpás fénykörében, a kalandozó azonban késlekedett, a lány pedig elunta a dolgot, fiatal testével ura ölébe fészkelt, és halvány, tudó mosollyal csókolni kezdte - ebből az álomból feleszmélve Sichetti gyalázatosnak és sebezhetőnek érezte magát, aztán - mert úgy érezte, másként valóban a lány ölében kötne ki - egy palacki pálinkát hozatott Lai-Felippel. Úgy itta, mint á vizet, és az eszméletlenség homályába szédülve feleségét látta maga előtt. Az asszony halódva hevert közös ágyukban, ahol oly sok gyönyörrel ajándékozták meg egymást az évek során, szépségesen szomorú arcát, kezét, egész testét elborították a mágikusan beléplántált kór fekélyei. Sichetti tudta, hogy nem segíthet rajta más, csak a Talavra-foknál horgonyzó karakka utasa, a kénsárga köntösű Tharr-pap, akinek hüllőtekintetével és torokhangú mormolásával oly gyakran álmodott akkortájt. Tudta, hogy egyetlen apró engedmény, egyetlen szívesség árán megválthatná felesége életét - s mert azt is tudta, milyen következményekkel járna, ha városa falai közt ismét tanyát vernének a. Háromfejű hívei, eltökélte, hogy válasz nélkül hagyja üzeneteiket. A fekélyek az órák múl-tával mind sötétebbé, az üzenetek mind sürgetőbbé váltak, Sichetti pedig ott térdelt az ágy mellett, asszonya kezét szorongatta, úgy ismételgette, mint valami litániát: "Bocsáss meg, Corra. Bocsáss meg nekem..."

Ebbe az emlékképbe fogódzott, míg a kalandozó szállása felé tartott az esőverte narvani utcákon át, ezt idézte az eszébe, mikor eltökélte, hogy talpon marad. Engedelmeskedett a sugallatnak, s most egykedvűen várta a halált, mely fellegszürke szemmel meredt rá a kahrei masina irányzéka mögül - várta a csapást, a megváltó kínt, mely Noir csarnokain át az ősökhöz és Corrához röpíti.

A kalandozó azonban nem lőtt. Az ide-oda verődő ablaktáblára, a zápor surrogására ügyet sem vetve állt a kapitánnyal szemben, és lassan, nagyon lassan lejjebb engedte fegyverét.

- Sejtettem - mormolta. - Egy álló hete sejtem, hogy rájöttél, ki vagyok.Sichetti mély lélegzetet vett, és elernyesztette izmait. Tengerészkabátot, lovaglónadrágot és puha

bőrcsizmát viselt. Bal halántékától az álláig keskeny forradás húzódott végig, mely minden eltérés dacára hasonlatossá varázsolta arcát a feketébe öltözött férfiéhoz.

- Ismersz?- Hallottam felőled - dünnyögte Gorduin. - Hallottam, mi történt a feleségeddel. Erionban

megoszlanak a vélemények, bölcs uralkodó vagy rohadt gazember az, akit még a szerelme életével sem lehet megzsarolni.

- Rossz és rosszabb közt kellett választanom. - Csodaművesként aligha esett nehezedre.- Elítélsz minket?- Irtózom tőletek. A módszereitektől. Attól, ahogy a magatok javára fordítjátok mások elveit, ahogy

behajtjátok az adományaitok árát... és irtózom magamtól is, amiért számadásom van veletek.- Ha ez a helyzet - suttogta a talavrai -, miért nem lőttél az imént?Még megtehetem.Sichetti nem mozdult, a kezét sem emelte feljebb.

115

Wayne Chapman Karnevál I.- Gyűlölsz. Engem gyűlölsz, nem a népemet, érzem. Mi okod rá?- Fontos ez?- Talán. - A kapitány merőn bámult az ilanorira. - Én tisztellek téged. Tisztelem az erődet, a

kitartásodat, tisztelem mindazt, amit a háború előtt és a háború alatt tettél - más kalandozók évtizedekig élnének abból a dicsőségből, ami a Kilencedik Vörös Hadúr oldalán kijutott neked. Persze - fűzte hozzá halvány mosollyal - rendkívüli ember volt a nagyapád is.

- Az apám - közölte a bárd. Hogyan?- A férfi, akit Shulur öbléből kimenekítettetek, az apám volt.A Csodaműves jó darabig hallgatott: meghökkentette, mi több, megrázta a fordulat.- Vagy úgy - dünnyögte végül, újonnan támadt érdeklődéssel pillantva Gorduinra. - A valódi korod

tehát...- Vinali évében múltam hetvenöt.- Hetvenöt! - ámult a talavrai. - Negyvennek sem mondtalak volna. Tudom, a kyr vér csodákat tesz

olykor, de ez... - Megrázta a fejét. - Elárulod a titkodat?- Nem.- Voltaképp mindegy. - Siehetti körülnézett, mint aki ülőhelyet keres. - Nem vitt rá a lélek, hogy

megölj, sőt, véred tartozását is elismerted: ilyen jó eredményt egyetlen álom sem ígért.- Különös. - Micsoda?- Hogy egy magadfajta az álmaira hagyatkozik. A talavrai elhúzta a száját.- Hallottam, hogy nincs istened. Ez késztet rá, hogy a magamfajták hitét kétségbe vond?Gorduin derékmagasságban tartotta a nyílpuskát. - Ez késztet arra, hogy csak a tényeknek higgyek.- És mit mondanak rólam a tények? - firtatta a Csodaműves.- Hogy alattomos gyilkos vagy, aki nem érdemel többet annál a pár perc haladéknál, amit eddig

kapott tőlem. Éles pendülés: egy acélhegy kiröppent, és a kránkősárga szemű férfi füle mellett elcikázva vágódott a hátsó falba. - Magaddal hoztad a Kódexet, Briar Sichetti? Arra készültél, hogy apám kézjegyével altasd el a lelkiismeretemet?

- Várj! - kiáltotta a talavrai. - Semmit sem értesz. Nekünk...A második vessző kígyószisszenéssel csapódott a padlóba a lába előtt, és beléfojtotta a szót.- Ma délután - kezdte Gorduin - elhatároztam, hogy levelet írok neked. Sokat tűnődtem, miképp

érhetem el, hogy megszíveld a figyelmeztetést, és eltisztulj innét - a siker küszöbén nyilván nem könnyű helyesen dönteni. Most, hogy itt vagy, valamivel könnyebb lesz szót értenünk: a bűneidért halált érdemelnél, de a tartozás fejében... apám és a te apád nevében ez egyszer megkímélem az életedet. Bántatlanul távozhatsz az ocsmány Kódexeddel együtt, de tartsd észben, hogy sem ez, sem az istened nem segíthet rajtad, ha megint a fegyverem elé kerülsz. Megöllek, mielőtt annak a szegény gyereknek a vérét onthatnád, megöllek akkor is, ha a világ legkülönb csepűrágói és zsebmetszői vigyáznak rád. Ha visszavonulót fújsz az orgyilkosaidnak, ha a holnapi bálon térdet hajtasz Yaria előtt, aztán vitorlát bontasz és örökre odébbállsz, nincs dolgom veled - de ha maradsz, ha tovább játszol, a harmadik vesszőt a hazug szádon át röpítem az agyadig, és Ynev összes istenére mondom, az álmom is nyugodtabb lesz annál, ami téged vár a túloldalon!

Sichetti, aki eddig a szemöldökét sem húzta feljebb, most rekedten felkacagott.- Hát ezért? - nézett a bárdra bosszús-keserű grimasszal, mely mindennél ékesebben mutatta

délvidéki származását. - Ezért gyűlölsz így? Azt hiszed...- Ez nem hit kérdése - vágott a szavába Gorduin. Láttam a nyomokat. Láttam az áldozatokat: egy

emberöltő óta hevernek temetetlenül ott, ahol a tieid mágiája végzett velük. Mindent láttam, ismerem az indítékokat, és tudok egyet-mást a Csodaművesekről is - kímélj hát meg a hazugságaidtól, kérlek!

- Ha tovább haladsz ezen az úton - mondta Sichetti halkan. - Az ünnep végére éppúgy halott leszel, mint az elődeid.

- .Fenyegetsz?- Eszemben sincs. Segíteni akarok, mert szükségem van rád: amit elterveztem, a közreműködésed

nélkül aligha vihető végbe, márpedig végbe kell vinni; és mindkettőnket szorít az idő... - A talavrai a lába előtt meredező acélhegyre pillantott. - Elmondtad, amit akartál, ilanori, most rajtam a sor. Egy fertályórát kérek mindössze. Ha ez alatt nem tudlak meggyőzni, hogy semmi részem ebben a szomorú históriában, még mindig végezhetsz velem. Hogy meghallgatsz vagy sem, csak rajtad áll - én leülök, és iszom még

116

Wayne Chapman Karnevál I.egy pohárral abból a jóféle borból, amivel a háziak kedveskedtek neked. Lőj, ha a véremmel akarod átírni a Kódex rád vonatkozó sorait, vagy igyál egy pohárral, és telepedj le valahová te is; nyilván nem volt könnyű napod.

A karszék felé indult - Gorduinnak úgy kellett visszafognia magát, hogy a földre ne sújtsa fegyvere tusával. Tudta, hogy könnyelműség, amit művel, hogy a józan ész összes törvénye szerint ellenségnek kell tekintenie ezt az embert, de tehetetlen volt vele szemben: Sichetti olajbarna bőrével, sárga szemeivel és őszülő sörényével a tadzehi Biorno Verminire, a rég halott barátra emlékeztette, szavaival pedig tovább erősítette kételyeit. A Csodaműves túl eszes ahhoz, hogy kiszolgáltassa magát az ellenségnek, túl óvatos ahhoz, hogy életét egy évszázados kötelezvényre bízza. Maga mondta, hogy nem remélt gyors sikert a látogatástól. A vád hallatán döbbentnek látszott, és talán valóban az: ha sejti, hogy Laver utóda b"iínösnek tartja, hogy kész végezni vele, nyilván nem egyedül jön - és máshová teszi azt az átkozott lámpát.

Megkaptad és elszalasztottad a lehetőségedet, gondolta a bárd. Hibáztál, és íme a vezeklésed: ez az alak a helyeden ül, a borodat issza, neked pedig várnod, hallgatnod kell, míg le nem jár az ideje... vagy míg csalárdságon nem kapod.

Éket csúsztatott az ajtó alá, mielőtt az ágy felé indult, s miközben hátát a falnak vetve elhelyezkedett rajta, hálát adott az égnek a széles deszkákért és a keményre tömött matracért. Jobb lába a földön maradt, a nyílpuska biztosan támaszkodott felhúzott bal térdén.

- Fegyver nélkül nem megy? - tudakolta a sárgaszemű. - Nem.Sichetti vállat vont, és bort töltött az ágy mellől felemelt cserépbögrébe, melyet Gorduinra várva

használt. Vízként itta a trebolét, akár a narvani herceg, de több jelét adta, hogy örömét leli benne; mély lélegzetet vett megint, úgy várta, hogy a szesz csillapítsa bensője remegését.

- Láttalak a briggen - mondta. - A yamm-haikan hajóján. Az a kölyök, aki melletted verekedett... a rokonod?

- A harcostársam.- Hát a nagydarab ember? - A barátom.A Csodaműves rábólintott.- Sosem volt családod, igaz?- A lényegről beszélj!- Épp arról beszélek. Van valami megkapó abban, ahogy ti, magányos farkasok harcba szálltok

mások utódaiért, ahogy még az életeteket is kockára teszitek értük.Hiába tudom, hogy némelyikőtök csak saját illúzióit védelmezi, hiába érzem, hogy az önzetlenség

mélyén mindig lappang némi önzés: becsülöm az ilyen kalandozókat, és sosem hagyom szó nélkül, ha úgy érzem, legnemesebb érzéseiket méltatlanokra vesztegetik.

- A hercegi família ügyei nem tartoznak rám - mormolta Gorduin. - Én a lányt védelmezem.- Helyben vagyunk - bólintott Sichetti. - És honnét a sugallat, hogy tőlem kell megvédelmezned?- Gorviki praktika nyomait láttam a kamrában.- Ó, a kamra - dünnyögte a sárgaszemű. - Úgy képzelem, az alkalomra fáklyákkal rakták tele a

falakat odakint, és friss vért locsoltak szét odabent, hogy a hatás még drámaibb, a felelősök személye még egyértelműbb legyen. "Ha ördögimádó papot vagy fekete mágust akarsz, Talavrában keresd" - mondták is ezt az ostobaságot, vagy hagyták, hogy magad juss el a végkövetkeztetésig?

- Friss vér nélkül sem gondoltam volna másra, a városodról pedig egyetlen rossz szót sem szóltak. Még mindig a baelo tagjai közt keresik az ellenséget.

- Ki az idei kedvenc? - tudakolta Sichetti. - A báró vagy a lovag?- A báró.- Na persze, hisz mostanság ő a legerősebb. Annak alapján, amit az üzelmeiről meg a

magánhadseregéről hallani, csak hüledezik az ember: "Hogyhogy nem orgyilkosklánt vezet az ilyen? Hogyhogy még mindig az Angolnavégen tanyázik ahelyett, hogy a saját szobrát bámulná a palotában?" A tények azonban makacs dolgok, ilanori, és nem mindig igazolják az elvárásokat. - A kapitány elhúzta a száját. - Az én tudomásom szerint Lathan Arknumoy megfáradt és beteg; ha vágyott is egykor Narvan trónjára, élete. alkonyán beérné pár esztendőnyi békességgel.

- Láttad? - kapott a szón Gorduin. - Ismered őt?

117

Wayne Chapman Karnevál I.- Nem - vallotta be a sárgaszemű. - De van olyan jó a hírszolgálatom, mint a hercegé. Az ő,emberei

csak rémhírterjesztésben verhetetlenek.-Igazán? - Igazán. Járják a déli part városállamait, szomorú történeteket hagynak hátra mindenütt.

Egy bevándorló család tragédiájáról szólnak, mely két évszázada gyürkőzik a múlt árnyaival, a crantai bálványokat imádó helyi famíliákkal, és minden összecsapásban egy-egy ártatlan gyermeket veszít. Ismerősen hangzik, ugye?

A bárd mosolytalanul csóválta fejét. - Ügyes, de nem elég jó.- Magam is így gondolom.- Nem az ő meséjükről beszélek, hanem a tiédről. Még nem sikerült elbizonytalanítanod vele.- Azt hittem, érdekel a véleményem.- Csák az érveid érdekelnek, ha léteznek egyáltalán.- Hát jó - mormolta a sárgaszemű. - Hagyjuk a feltételezéseket, maradjunk a bizonyosságoknál.

Biztosra veszed, hogy az elsőszülöttek halálát sötét mágia okozza, és mert közel-távol nem akad más, akit efféle praktikákkal vádolhatnál, ellenem fordulsz. Biztosra veszed, hogy gyilkos vagyok, érzéketlen fenevad, aki nem bíz a véletlenre semmit, szemrebbenés nélkül áldozza fel az asszonyát, miután megkapta tőle, amit akart - egy átkozott félvér, aki csak dinasztiában képes gondolkodni. - Kiürítette a bögrét, s feljebb emelte bal lábát, hogy láthatóvá váljon a lapos üveg nadrágja combzsebében. - Megenge-ded?

Gorduin eleget hallott a Csodaművesek cseles szerkezeteiről ahhoz, hogy izmai megfeszüljenek.- Szesz nélkül nem megy?- Nem. - A Sichetti pillantásából sugárzó fájdalom valódinak rémlett. Meg sem kísérelte a bárd felé

fordítani az üveget: kortyolt belőle, aztán a helyére tette. – Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ez a dinasztiában gondolkodó fenevad nem egyedül jött a városba? Hogy a fiát is magával hozta, mert azt szeretné, ha világot látna?

- Micsoda?- Itt a fiam - dünnyögte a kapitány. - A kabinjában, a Narvál fedélzetén. A korához képest jól

forgatja a fegyvert, de nem tudná sokáig odázni a végzetét, ha egy kalandozóval, netán egy helyi veteránnal kerülne szembe: védtelenség dolgában alig különbözik a te Yariádtól. Engedtem volna, hogy velem tartson, ha gyilkosságot forralnék? Kitettem volna a veszélynek, "megbízóim" kénye-kedvének, a hercegi család bosszújának, a zűrzavarnak, amit egy narvani belháború minden itt tartózkodó számára jelent? - A kránkőszín tűzzel égő szemek fogva tartották a bárd tekintetét. - Elárulnám-e, amit épp most árultam el neked, ha lenne mitől tartanom?

- Ha olyan alak vagy...- Ha - somolygott Sichetti. - Ez nem hangzik túl magabiztosan. Úgy hangzik, mintha kételkednél az

igazadban. Úgy, mintha az agyaglábú óriás megingott volna, mintha már csak azért nem eresztenéd le azt a nyavalyás szerszámot, mert felerészben gorviki vagyok közel-távol az egyetlen ember, aki boszorkányoknak és démonoknak parancsolhat, aki titkon a Kosfejűt imádhatja, és születése óta romlottabb a legaljasabb északföldieknél. Ez jár a fejedben, igaz?

- Keveset tudsz rólam.- Nem kevesebbet annál, amennyivel te harcba indultál ellenem. Nincs jogom neheztelni rád, mi

több, megértelek. Olyan játék részesévé váltál, melyben csak rossz és rosszabb döntéseket hozhatsz - ahhoz, hogy jobban viseld a dolgot, talavrainak kéne lenned.

- Fogy az időd - emlékeztette Gorduin kedvetlenül.- Ami maradt, elég lesz arra, hogy az agyaglábú óriást végképp a padlóra küldjem. - Sichetti

félrebillentett fejjel fülelt: a Templomtéren harangok zúgtak. - Jó pillanat ez az igazságra. Domvik katedrálisa most tárja szélesre kapuit a bíbornok vezette körmenet előtt. A messzi országokból érkezett zarándokok megmerítkezhetnek végre az isteni kegyelemben, és emelt fővel fogadhatják a rájuk zúduló csapásokat. És ha már a csapásoknál tartunk... nem találtad különösnek, hogy a hercegi család a külhoni zsoldosokon kívül a város egykori papját is temetetlenül hagyja?Hogy a szent ember egy húshalomban hever ott, ahonnét a rangjabéli áldozatokat tüstént eltávolították?

- A néhai herceg nyilván neheztelt rá a kudarc miatt. - A jelenlegi uralkodónak és a párjának már nincs oka gyűlölködésre. Mivel magyarázod, hogy a szentséggyalázás nyomait a mai napig sem tűntették el?

118

Wayne Chapman Karnevál I.- Nagyon feldúltak mindketten.- Tévedsz - suttogta a sárgaszemű. - Jéghidegek, és a napok múltával mind hűvösebbek,

céltudatosabbak lesznek. Régóta készülnek erre az alkalomra, nem hibázzák el egyetlen lépésüket, egyetlen gesztusukat sem. A bolondját járatják veletek és mindenki mással, aki érdekből vagy elvhűségből a szolgálatukba szegődik - amiről megfeledkeznek, éppúgy a terv részét képezi, mint az, amit a megfelelő körítéssel feltálaltak nektek ma délelőtt.

Gorduin érezte, hogy sarokba szorul: elszánása kevés volt ahhoz, hogy megtörje az őszülő férfi lendületét, melyet a benyakalt szesz még sodróbbá tett.

- Istentelenséggel vádolod őket?- Csak utalok rá, milyen sajátosan értelmezik és alkalmazzák Domvik törvényeit. Hogy az előző

herceg papja ki volt, nem tudom - a mostani nem épp önmegtartóztató életmódjáról vált híressé ifjabb éveiben. A shadlekiek hite persze mindig különbözött a Shadon más vidékein elfogadottól, az azonban már több mint furcsa, hogy Narvanban az elmúlt száz év alatt egyetlen új szeminárium, egyetlen új papnevelde sem létesült. A régit, a nyugati partszakaszon állót némelyek kísértetek tanyájának, mások jól-rosszul álcázott bűnbarlangnak tartják. Én magam nem foglalhatok állást, míg az a férfi, akit a falai közé küldtem, vissza nem tér - de óvatosságot tanácsolok minden átutazónak, aki ott kíván megismerkedni a domviki katekizmussal.

- Miért?- Mert az emberem hat esztendeje indult útnak, és azóta sem hallatott magáról - dünnyögte Sichetti.

- Rosszabb napjaimon az is megfordul a fejemben, hogy valami baj érte.- Érdeklődtél felőle?- Talavra ritkán veszít el minősített Csodaművest, és ha a baj mégis megtörténik, sosem tetézzük

azzal, hogy kérdezősködünk az illető után.- Istentelenség és gyilkosság - összegezte a bárd. - Mi egyébbel vádolod a hercegi famíliát?A kapitány vállat vont.- Semmi szükség rá, hogy én vádoljam őket. Noir kegyes volt hozzám: nem csak téged sodort az

utamba, hanem egy olyan embert is, akinek szavahihetőségében egyikünknek sincs oka kételkedni... és akinek az a tisztesség jutott osztályrészül, hogy földre sújtsa azt a bizonyos óriást. - Az ablak felé fordult, melyen mind ritkábban koppantak az esőcseppek; a zápor a szárazföld belseje felé húzódott, az északi égbolt felhőtorlaszán lazacszín sávokban tört át a napfény. - Ha körülnézel, láthatod: a Kódex nincs velem. Arra a férfira bíztam, akivel ma délben akadtam össze, s aki, ha minden igaz, az általam bérelt lakosztályban vár ránk a folyosó végén.

Gorduin önkéntelenül az ajtóra sandított. - Azt akarod, hogy felkeressük?- Muszáj - ingatta fejét Sichetti. - Ő maga nem jöhet. Tart a külhoniaktól, a helybéliek előtt pedig

veszélyes lenne mutatkoznia; épp elég kockázatot vállalt, míg elvergődött idáig. "- Mi a gondja?- Tud valamit, ami az elmúlt napokban hat ember halálát okozta, és bármire kész, hogy

megvédelmezzen egy hetediket. - A talavrai lassan felemelkedett ültéből. - Döntened kell, ilanori. Lelőhetsz engem, végezhetsz a fiammal, tűzre vetheted a kötelezvényt, mely hozzánk és Talavrához láncol, sőt, elégetheted magát a Kódexet is nem akadályozhatlak meg benne, az enyéim bosszújával pedig hiába fenyegetnélek, érzem: A másik lehetőség, hogy velem tartasz, végighallgatod azt az embert, aztán eldöntöd, valóban én vagyok-e az egyetlen errefelé, aki sötét praktikákat űz.

A bárd egy pillanatra sem fordított hátat neki, ahogy megkerülte az ágyat, és felemelte a padlóról a viaszosvászon csomagot.

- A városba készülsz? - tudakolta Sichetti. - És ha igen?- Nem ajánlatos azt a maskarát viselned, amit neked szántak. Szerezz újat mindhármotoknak, amint

teheted: a narvaniak a hercegi maszkkészítő jeléről tüstént felismerik az idegeneket.Gorduin intett, hogy húzódjon az ajtó felé. A kahrei szerkezet súlyos, a szoba levegője állott volt; az

átizzadt ing a bárd hátához és melléhez tapadt.- Köszönöm.- Semmiség - mormolta a Csodaműves. - Számíthatok rá, hogy odakint is ilyen higgadt maradsz?- Ha az istened megkímél a meglepetésektől. - Sem tőle, sem tőlem nem kell tartanod.

119

Wayne Chapman Karnevál I.Együtt hagyták el a szobát, és kimért léptekkel indultak a folyosó túlsó vége felé. Gorduint

nyugtalanította, hogy a bevett módszerek helyett a látására kell hagyatkoznia, megfogadta, hogy az első gyanús jelre végez a sárgaszeművel, de egyetlen deszka sem reccsent meg, egyetlen árny sem mozdult, amerre elhaladtak. A jól világított nagyterem alkalmatlan búvóhely volt az orvlövészek számára; a bárd mégis a fal mellett maradt, és csak akkor húzódott oldalra, mikor a talavrai megtorpant egy, a lépcsőkön túli homályban szürkéllő ajtó előtt, s megkaristolta a fát gyűrűje kövével.

- Cenga davi. Jasce idad do kidan - suttogta a partvidék egyik ősi nyelvén, majd - nyilván Gorduin kedvéért közösre fordította a szót: - Vizet hozok, nem tüzet.

Valaki. elhúzta a reteszt. Az ajtórésen át lámpafény vetült a folyosó falára, aztán elhalványult, ahogy az ismeretlen a fény útjába állt. Alacsony volt és ritka hajú, vaskos szája és széles orra akár az ősi vízköpőké; a bárd nem időzött eleget a városban ahhoz, hogy megállapíthassa, milyen vérből való, de rémlett neki, hogy kőfaragással a crantaiak eljövetele előtt csak a lupárok foglalkoztak, s rádöbbent, hogy ha nem téved, a ritkuló hajú férfi az őslakók legősibb nemzetségéhez tartozik.

- Ez Jandarvi - közölte a Csodaműves, ahogy ismét bezárta és elreteszelte az ajtót. - Kereskedő. Narvanban tekintélyes polgárnak számít, és mert sosem foglalt állást a kékvérűek vitáiban, panaszra sem volt oka. Fiai jóhírű külhoni iskolákba jártak, két lánya a palotában szolgált mindkettő elkísérte a hercegnét az ibarai útra, melyről az arannyal együtt tértek vissza, és tekintélyes jutalmat kaptak kitartásukért. - Körülpillantott. A szoba kisebb volt a bárdénál, egyetlen ablaka a tequist keletről ölelő csatornára nézett, melyen egyre-másra húztak el az álarcos jövevényekkel zsúfolt sajkák és csónakok. - Az idősebb lány mostanra halott: ma került elő a vízből a városőrség hadnagyával együtt, akit a hajón ismert meg, és aki előző este sétálni hívta. Azt beszélik, hogy a Feledés Ösvényére léptek, de...

- ...de olyan sebeket találtak a testükön, melyeket nem üthetett sem csáklya, sem evező - mormolta Gorduin, és állta a polgárember fájdalomtól homályos tekintetét. Láttam őket.

- Mikor?- Kora reggel; a főcsatorna partján. A narvaniak azon igyekeztek, hogy odébbálljanak velük, mielőtt

másoknak is szemet szúrnak.- Igen - bólintott Sichetti. - Nem riadnak vissza a kegyeletsértéstől sem, ha a város jóhírét

fenyegetve érzik. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a testek egyáltalán előkerültek: ha az apály a nyílt tengerre sodorja őket, sosem tudjuk meg, hányadán állunk. Az a boldogtalan lány a halálával számos életet mentett meg - a tulajdon testvérét például, akit Jandarvi elrejtett, mihelyt hírét vette a tragédiának, és harcolni is kész érte, ha kell. - Harcolni? Ugyan ki ellen?

A Csodaműves a szoba közepén álló asztalhoz vezette a polgárt, és kétujjnyi szeszt töltött egy kupába tulajdon üvegéből.

- Idd ki! Ahhoz, ami következik, erőre lesz szűkséged.- Az embereid - dünnyőgte Jandarvi. - Nem főttek el.- Mire végzünk, megérkeznek.- Miért nem hoztad magaddal őket?- Egyedül akartam szót érteni a kalandozóval.A lupár tetőtől talpig végigmérte a feketébe öltőzött férfit.- Fegyvere van.- És nagyon ért a használatához - biccentett a sárgaszemű. - A segítségedre lehet.- De hisz a herceg...- Ne törődj most ezzel: - Sichetti a polgár - kezébe nyomta a kupát. - Idd ki, aztán ismételd el, amit

a rakparton mondtál... mondj el mindent, amit a lányaid a nagyasszony vajákosáról, a kalózokról és az északi komornákról meséltek neked!

120

Wayne Chapman Karnevál I.

9.

Mire a felhők eloszlottak, a napkorong már a nyugati horizont ívét érintette, s Narvan pisla fények tengerévé változott a másik, a vérszínben tajtékzó tenger partján. Az utcákat járó sokaság útját gyertya- és fáklyalángok jelezték, az első hold fakó szellemarcként lebegett a tetők felett - mása ott rezgett a mindenség tükrévé sötétedő csatornák és tavak vizén, és rőt szikraként tündökölt a Vadász szemében, aki műhelye padlóján kuporogva a fájdalom elmúltára, az új feladatra és a megváltó halálra várt.

Beteg volt, gyógyíthatatlan, menthetetlen - ez a tudat valaha ugyanolyan örömet okozott neki, mint maga a kín, és a varázsát is ugyanúgy elveszítette az idők folyamán. Mikor észrevette, hogy a természetes fájdalom többé nem elégíti ki, különféle szerekkel próbálkozott; némelyik hatásosnak bizonyult, némelyik kevésbé, a hegeket, a bélyegeket azonban egyik sem tudta eltüntetni: a Vadász kiválasztott volt, és a hatalom, mely a maga képére formálta, úgy akarta, hogy ezt mások is észrevegyék. Valaha rég, mikor a változások elkezdődtek, azt remélte, gyönyörű lesz. Oltárnak tekintette lassan pusztuló testét, szentségnek mindazt, ami benne és rajta növekedett később, mikor fajtársai kitaszították, a kérészéltűek pedig undorral fordultak el tőle, rádöbbent, hogy ez a fajta szépség csak a hazavezető úton nyeri el értelmét, s hogy míg a Förgeteg meg nem tisztítja a felesleges hústól, a saját érdekében színlelnie kell.

Nehezen boldogult, de sosem ágált sorsa ellen: volt ideje kibontakoztatni, tökélyre fejleszteni összes képességét. Ráébredt, hogy művésznek született, s ez a felismerés rég tapasztalt áhítattal töltötte el: nemes és nemtelen anyagok sokaságával kísérletezett, míg megtalálta az ízlésének és céljainak leginkább megfelelőt, azt, amely az évtizedek során mind tökéletesebben idomult az akaratához, éjjelente pedig - a vele született hatalomnak hála - mások arcával, a vágyott és rettegett szépség különféle formáival ruházta fel. Ember volt, ha úgy akarta, és szörnyeteg, ha úgy hozta a szükség; eredeti minták alapján dolgozott, melyeket maga Narvan, az áldott-átkos menedék biztosított számára. A sikátorok elnyelték léptei neszét, a záporok elmosták az ajtajáig vezető vérnyomokat - művész volt, mester, a homály lakója, aki minden alkonyatkor új bőrbe bújt, s mert szeszélye úgy diktálta, időről időre a világra hagyományozott néhányat unt maszkjaiból.

Műhelyét a Baréna keleti részén, egy csendes mellékutcában rendezte be. Szomszédai jóravaló embernek tartották, pedig sem egyik, sem másik nem volt soha: három nemzedék óta álmodott azzal, hogy megmutatkozik előttük, és mielőtt sikolthatnának, egy-egy villámgyors mozdulattal átmetszi a torkukat. Szórakoztatta a tudat, hogy saját unokájának hiszik - elképzelni sem tudták, hogy a derék mester, az udvari maszkkészítő szemeivel maga a történelem tekint rájuk. A Vadász figyelte őket. Figyelte rohanvást cseperedő kölykeiket és hamar elvirágzó asszonyaikat, a merevedő gerinceket, a bizonytalanná váló kezeket, a barázdákat a gyümölcsként fonnyadó emberarcokon. Mosolyogva nézett a koporsószállító canocék után, és felkacagott, valahányszor újszülöttek sírását hallotta a nyitott ablakon át; a parányok teli torokból tiltakoztak végzetük ellen, de hamar elcsendesítette őket fajuk mákonya, a tudatlan belenyugvás. A Vadász belenyugvása legalább tudatos volt. Azt tette, amit tennie kellett, amit az ezredéves hagyomány követelt a hozzá hasonlóktól: emelt fővel járt a számára kijelölt úton, engedelmeskedett .a sugallatoknak, hagyta, hogy a fegyver - a gyönyörteli fájdalom forrása - célponttól célpontig vezesse.

Sokat tudott megbízóiról, de nem vágyott ismerni őket; beérte azzal, amit a remekbe készült penge és a fémben lakozó hatalom elárult róluk. Bizonyos szempontból a rokonai voltak, romlottak és gyógyíthatatlanok, a bennük tomboló szenvedély azonban idegennek, gyűlöletesnek rémlett - a Vadászt, ha tervük kiteljesedésére gondolt, megszédítette, szinte letaglózta az undor igézete. Ilyen alkalmakkor rajongott a kérészéltűekért: épp olyan torznak, sötétnek és.:. igen, gyönyörűnek látta őket, mint saját magát. Vágyott a közelségűkre, a haragjukra, mely fájdalmat jelentett - mintha sejtette volna, hogy kínjai előbb-utóbb a szabadulásra is méltóvá teszik.

Ültéből felemelkedve lassú táncba kezdett, hogy elűzze izmaiból a merevséget. A főzetek, melyektől kezdetben feledést, utóbb fájdalmat remélt; mostanság a vadászatban segítették: kilúgozták elméjéből a fölös gondolatokat, megkötötték a vérébe jutott salakot, tovább élesítették emberfeletti érzékeit. Ha eleget ivott, a hiddon ragyogásából sorra bontakoztak ki a távoli múlt képei; tisztán hallotta a Förgeteg bömbölését mely bűnös elődeit Urria enyhet adó árnyékából idáig sodorta, s mely ha minden jól megy - hamarosan ismét feltámad, hogy a szárnyára vegye őt.

121

Wayne Chapman Karnevál I.A Vadász táncolt. Az ablaktáblák résein át vörös holdfény vetült műhelye padlójára, friss sebeknek

mutatta az arcát és kezét éktelenítő hegeket. Tudta, milyen gyönyörű, noha egy kívülálló inkább iszonytatónak látta volna: második bőre, maszkja és finom ruhái nélkül lobogó hajú váz volt csupán, éteri zenére mozduló fantom, melyet bár elfnek született - világnyi távolság választott el a kontinens hosszúéletű lakóitól.

A halál jelét hordozta, mióta az eszét tudta, mióta fényre kapálódzott az emberek emelte, számos fajzat lakta és káosz uralta Erionban. Szülei kiszakadottak voltak, vándorok, a hyssas bolondjai: századokig járták a világot olyan fajtájukbélit keresve, aki kész megszabadítani őket a létezés nyűgétől. Mikor egymásra leltek, a közös halál helyett a közös életet, a hyssas helyett az amnaent választották ugyan, Urria kegyelme mégis elkerülte őket: gyilkos kórral született fiuk reménységből szégyenfolttá, az otthontalanok közt is számkivetetté, utóbb a sötét kalahora, Mallior vakbuzgó hívévé vált.

A szekta, mely befogadta, az összetartozás érzése mellé kész elméleteket kínált neki. Megtudhatta, hogy az Éjben Kacagó hatalmasabb bármely más kalahoránál, mert erejét a Nép jogos indulataiból meríti. Megtanulta, hogy a Népet ért csapásokért a megalkuvó vezetők is felelősek, hogy a sérelmeket vérrel kell lemosni, és hogy az igaz ügy harcosainak a kárhozattól sem szabad visszariadniuk - csak így válhatnak méltóvá a hőshöz, akinek dacos-keserű kacaja ezredévek óta visszhangzik Ediomad tárnáinak homályában. Valahányszor uscha-párlatot nyelt, valahányszor megrezegtette torkában azt a bizonyos kacajt, az aquirölő bajnokot, Thulúviel tébolyult párját látta maga előtt, és sebeiből - bár senki nem érintette őket - szivárogni kezdett a vér.

- Kiválasztott - suttogta Mallior megtartója, egy szép és ádáz haragú nő, akit övéi Janisaraként ismertek, a kérészéltűek világában azonban egészen más néven élt.

- Kiválasztott - bólintott a szekta szent gyilkosa, egy lázforró arcú mesteríjász, aki reggelente mintha a tüdejét próbálta volna a dohszagú szalmára köhögni. Mosolya láttán a fiút, aki utóbb Vadász lett, büszkeség és öröm töltötte el; áhítattal gondolt rá, hogy néhány esztendő múltán a helyébe léphet, hogy Jannara előbb-utóbb megszüli az ő gyermekét is, aki Mallior földi mása, a Nép védelmezője és bosszúállója lesz. Jannara számos gyermeket szült a szektának. Tisztavérűeket és korcsokat, egészségeseket és betegeket, olyanokat, akik embernek látszottak, olyanokat, akik áldottak voltak, s olyanokat is, akik csak pár évet éltek, de azalatt némán, makacsul kutatták lelkűk éjszakájában a kalahora nyomát - különbözőek voltak, de egyetlen cél felé törekedtek mind, és elvakultságukkal megriasztották még a vétleneket is.

- Gyere haza, Odan - kérlelte a fiút az anyja, ő azonban üres szemekkel, üres szívvel bámult vissza rá: számára Mallior volt az út és az igazság, a kezdet és a vég. Igyekezett méltóvá válni hozzá, igyekezett elsajátítani mindazt, amit az élet kioltásának mesterségéből hanyatló fizikumával elsajátíthatott: mire betöltötte a hatvanat, haja kifakult, bőre megszikkadt, sebein át lassan, de megállíthatatlanul szivárgott el az életerő. Már nem remélte, hogy a folyamat hittel vagy varázslattal megakasztható, vallotta ellenben, hogy léte csak akkor nyer értelmet a világ térségein, ha korára cáfoló bölcsességgel használja ki a számára rendelt időt.

- Ez az otthonom - mondta, és hátat fordított az anyjának, aki megértette végre: elment, és vissza sem tért többé. Odan vele üzent az apjának, a többi kalahorának, a türelem és megbocsátás hamis bálványainak, s persze a kívülállóknak, akiket alig ismert, sosem akart kőzelebbről megismerni - a kérészéltűeknek, akik idővel mégis szektája vesztét okozták.

A műhely hátsó traktusában, mely egykor a csatornapartig nyúló köztér része volt, ősi kút feketéllett. Peremkövein crantai harcosok vicsorogtak, lehelete bűzlött, vize ihatatlannak bizonyult, a ház egyetlen lakóját, a Vadászt mégis lenyűgözte: egy évszázad alatt sem tudott betelni sötét mélységével. Az akna úgy tátongott, mint egy seb, melyet ismeretlen kezek ütöttek a világ szívén mint egy seb, melyen át a tegnapba, Ediomad mélységeibe, Mallior megdicsőülésének színhelyére látni. Odan, mint rendesen, most is ott fejezte be az ébredés rítusát: a káván áthajolva magába szívta a fekete szagot, mohón töltekezett a borzongás balzsamával, az egyetlen írral, mely a fekélyek kínjára is enyhülést hozott. Az arcával és agytestével könnyű dolga volt: miután ráébredt; hogy egy kiválasztottként másfajtai szépségre kell törekednie, billogvassal égette ki a keléseket, és a földöntúli gyönyör görcsében fetrengve csak azt sajnálta, hogy bennsőjét ezzel a módszerrel nem kezelheti. A fekete szag más volt: gyengéd, már-már transzcendens élvezet, sápadt fényű hold, mely elcsitítja a hányinger-dagályt; Mallior ajándéka, aki - ebben a Vadász egy percig sem kételkedett ott lapul valahol az ódon kút fenekén.

122

Wayne Chapman Karnevál I.Odan oldalra köpte a szájában felgyűlt lepedéket, és halkan, elégedetten felkacagott. Kacaja

érettebb volt, mint az erioni időkben, mikor vigaszt és indulatot remélt a hangtól - mostanra nem kívánta egyiket sem. Csak azért rezgette a torkában, hogy emlékezzen, hogy megidézze általa a harcost, a hyssas hordozóját, és hogy ismét áthassa a bizonyosság: elnyerheti tőle azt, amivel esendő szülei a maguk idejében hiába próbálták megajándékozni egymást.

A halált, mely Erionban elkerülte, s most, oly sok év után ismét megjelent, hogy törlessze adósságát.

Még ma üzen az embernek. Még ma megmutatkozik előtte, és értésére adja, mit kell tennie. A hyssas a kölcsönösség szertartása, de hát nem ez lesz az első eset, hogy változtat a szabályokon: csak együttműködést vár a másiktól, elfogadást nem. Az elfogadás tiszta és szent dolog, ehhez ember nem ér fel még akkor sem, ha istenei kivételesen hosszúra nyújtják az életét. Vajon ugyanilyen hosszú az emlékezete is? Gyűlöli-e még azért, amit ellene és társai ellen Mallior nevében tett?

Ő maga tisztán emlékezett a küzdelem és a harag napjaira, arra a végzetes hétre a századelőn. Megtartójuk a kalahora nevében halálra jelölt néhány ereni nemest, akikben anyja hóhéraira ismert. A szent gyilkos maga vállalta a feladatot, egy északi pénzen bérelt kalandozó azonban felfedezte és megsebezte, mielőtt íját kifeszíthette volna. Jannara ekkor követte el az első hibát: elnémította lelkében Thulúvielt, és halálra jelölte azokat is, akik bosszúja útjában álltak. Csapást mért az ereniek védelmezőire, valóságos hajtóvadászatot indított ellenük, noha tudta, hogy alvilági testvériségük soraiban korcsok is akadnak - és megint hibázott, mikor alábecsülte Erion luminatarját, Ifar Rauminent. A nagytiszteletű, aki minden elf származékban a Nép túlélésének zálogát látta, óva intette Jannarát a meggondolatlan cselekedetektől, majd, hogy a harcban újabb korcs veszett oda, kitaszította a szektát a Nép békéjéből, és hadba szállt a kérészéltűek oldalán. A Vadász tizenkét társát veszítette el egy füstös fogadó csatatérré vált körfolyosóján: a tisztavérűek nyilai nem kímélték sem a nőket, sem a hozzá hasonló ifjoncokat, ziháló mellekbe, elkerekedett szemekbe; sikolyra nyíló szájakba csapódtak, vérgőzzel töltötték be a levegőt, és utat nyitottak a Talleren-kéken cikázó pengéknek - azon az éjszakán és a rákövetkező hajnalon még harmincan vesztek oda, s mire ismét bealkonyult, a szektának alig maroknyi hírmondója maradt

Erion falai közt. Odant, aki átlőtt derékkal zuhant ki a fogadó emeleti ablakán; két polgárlány mentette meg: mikor az esővédő ponyváról lefordulva elterült a lábuk előtt, köpenyt borítottak rá, és valami kapualjba, onnét egy olcsó illatszerektől és bűnös izgalomtól szagló szobába cipelték. Részt akartak a "másfajta kéjből", melyre titkon minden kérészéltű nőstény vágyakozik, a felcserbe pedig, akit az ágyához hívtak, szorult annyi emberség, hogy ellássa a sebet, mielőtt lerántja a leplet a többiről. Az egyik lány öklendezve menekült, a másik azonban maradt, kifizette a felcsert, elreteszelte az ajtót, aztán olyasmit tett Odannal, amire az jószántából sosem kérte volna. Nem volt Jannara, nem volt Thulúviel, de értette a dolgát, és nem tágított azután sem, hogy megkapta, amit akart: az elf két hétig raboskodott nála, s végül az ablakon át menekült el - a szégyen a dögszagú ház apróneszeivel és a lőtt seb édes-forró fájdalmával együtt mindörökre az emlékezetébe égett. Kábán, lerongyolódva bolyongott a sikátorokban, kerülte az ismert helyeket és gyűlölte a várost, ezt a láthatártól láthatárig nyújtózó nekropoliszt, mely oly hosszú ideig az otthona volt. Jó pár nap késéssel értesült a szent gyilkos haláláról, és újabb napok teltek el, mire Jannara nyomára jutott. Követni akarta a rabságba, de nem jutott ideje rá, hogy feladja magát: fajtársai, az ámbraszín szemű, csöndes léptű vadak megrohanták, megbűvölték, és egy félreeső helyre cipelték, hogy végrehajtsák rajta a luminatar ítéletét. Emlékezett a borús ég szürkéjére, egy igásló patáinak csattogására az Utazónegyedbe vezető út kockakövén, a nyugalomra, mely a halál közelségének tudatában töltötte el - és emlékezett a keserű csalódásra, mikor ráébredt, hogy a tisztavérűek képtelenek kezet emelni rá.

- Menj, kiválasztott - mormolta egyikük, aki az ájtatos iszonyat közepette is megőrizte józanságát. - Hagyd el Eriont; menj északnak vagy délnek - az Éjben Kacagó talán megbocsát, és új utat mutat majd neked!

Az ősi kút fölé görnyedő, fekete szaggal töltekező Vadászt megmosolyogtatta az emlék. Mallior csakugyan új utat mutatott neki, messze keletre, a Quiron-tenger mellékének ódon városába vezette - és új irányt szabott az erioni kalandozó; a feketébe öltözött számszeríjász lépteinek is, akit a vereség éjjelén, abban a füstös fogadóban látott utoljára, aki Jannara szeme láttára végzett a szent gyilkossal a Kalemeteai Kettős Gyűrűben - s aki nyilván nem habozik majd, hogy századelőn kezdett munkáját rajta fejezze be.

123

Wayne Chapman Karnevál I.Ismét kacagott, megvárta, míg az aknában elülnek a fohász visszhangjai, azután a raktáron és a

próbahelyiségen át a könyvtárba sietett. Rövidre fogta a dolgot, hisz sürgette az idő: a kalandozónak szánt üzenete - ÉJKÖZÉPKOR VÁRLAK AZ ÚR-ARCOK TERÉN - négyrét hajtva sárgállott már az írópadon, mire meghallotta a kopogást a bejárati ajtó felől.

Csendesen, ahogy Ynev térségein csak a fajtájabéliek járnak, Odan a hálókamrába sietett. Aznapra választott öltözéke, melyet alig tíz esztendeje készített két caedoni kereskedő bőréből; tökéletesen illett rá, a rátéteket az aszisz kelméből varrt köntös, a fölös ráncokat, az arc bársonyos élettelenségét ősi mágia palástolta el - a kamrából negyvenes éveiben járó, egyenes derekú, megfontolt mozgású férfi lépett ki, ajtó felé tekintő szemei azonban a Vadász szemei voltak, és a, hiddon hatalma, netán a vörös holdfény zsarátnoka izzott bennük. Visszatért az írópulthoz, köntöse zsebébe süllyesztette a levelet, s mikor a kopogás ismétlődött, nekiindult, hogy bebocsássa az érkezőt.

- Te vagy Korrano? - suttogta a jövevény. - Az udvari kézműves, aki bőrrel és fémmel, arannyal és drágakővel dolgozik?

- Személyesen - bólintott a Vadász, és nem mulasztotta el, hogy elővigyázatos polgár módján tetőtől talpig végigmérje. A jövevény - márványba metszett vonású, napégette bőrű emberhím - göndör fürtjeinek javát kékfekete kendő, simára borotvált mellkasát vékony, mármár áttetsző selyeming takarta. Nem viselt köpenyt, s Odannak az az érzése támadt, hogy bőrzekéje, bőrnadrágja, sőt, csizmaszára is hajítópengéket rejt. Éles volt a tekintete, éles a mosolya, érzékei azonban csak a valós világban szolgálták megbízhatóan - annak, aki a dolgok mögé lát, aligha sugároz ilyen fékevesztett gőgöt a pil lantása. A Vadásznak kedve támadt belehasítani, keresztüldöfni, tízhüvelyknyi acéllal próbára tenni erejét és kitartását, de fegyelmezte magát: értelmes lény nem rendez vérfürdőt otthona küszöbén. Ha Urria a kegyébe fogadja, ha a kalandozó nem támaszt nehézségeket, hajnalig azt tesz, amit csak akar - a maga kedvére forgathatja gyűlölt és imádott fegyverét, s mielőtt végképp letenné, időt szakít majd erre a gödrös állú, önelégülten vigyorgó gorvikira is.

- Miben lehetek szolgálatodra?A selyeminges merőn bámult. A Vadász csak most fedezte fel két társát a közeli csatorna partján.

Eszébe ötlött, hogy az idegenbe szakadt gorvikiak rendszerint falkában járnak - és nem tudta palástolni a holt arcon átfutó ideges rándulást.

- Ne félj, kézműves - mosolygott a gorviki, és könnyed gúnnyal meghajtotta magát. - Nem halált, hanem aranyat hoztunk neked: urunk parancsára jöttünk a megrendelt maszkokért.

124

Wayne Chapman Karnevál I.

10.

Sichetti megint töltött a polgárembernek, aztán engedelmet sem várva - Gorduinhoz lépett, és odanyújtotta neki a lapos üveget. A bárd nem utasította vissza, képén azonban a szesz hatására sem simultak el a töprengés véste ráncok.

- Egy Ranagol-pap? - sandított a kereskedőre. - Biztosan?Jandarvi ivott, és hosszan forgatta a kupát remegő ujjai közt.- A lányaim nem sejtették, miféle. Visszahúzódó alak volt, alig mutatkozott a hajóút során. A

hatalmát is csak az utolsó napon használta: rést ütött vele a falon, és vért fakasztott az elevenek húsából.- Kántált? - firtatta a bárd. - Kiáltozott?- Nem. A mozdulataival ejtett sebeket, mintha az ujjai... öt láb hosszú, láthatatlan pengékben

végződtek volna.- Látták az arcát? Beszéltek valamiféle jelről a homlokán?A helybéli sóhajtott.- Rettegek tőle kalandozó. Amíg élt rápillantani sem mertek, és miután meghalt, a nagyasszony

tüstént...- ...vízbe dobatta - bólintott Gorduin. - A komornájával?Igen.- És aztán?- Megölte - dünnyögte Jandarvi. - Hátba döfte a szerencsétlent, aki az életét kockáztatta érte.- Hogyan...?- Az északi nő üldözőbe vette a félkarút, de a nagyasszony megálljt parancsolt neki, mielőtt a

folyosóra ért. Utasította, hogy szabaduljon meg a kámzsás tetemétől, aztán mögé került és végzett vele, a cselédeknek pedig jutalmat ígért, ha elfelejtik, amit láttak. Nyugodtan beszélt, és a lányok... az alattvalói, akik esztendők óta szolgálták, nem kételkedtek a szavában. Megkapták a a fizetségüket az én gyermekeim is. Örültek a szerencséjűknek, a drága kelméknek, ritka illatszereknek és gyümölcsöknek - hallgattak, míg hírül nem vették, hogy egyetlen éjszaka alatt két társnőjükkel végzett a láz. Jandarvi mélyen ülő szemeiben könnyek csillogtak. Ismerjük az efféle járványokat, kalandozó. Elharapóznak, valahányszor a városlakók fejében megszaporodnak a tilalmas gondolatok, és azok sem lehetnek biztonságban, akik ellenállnak nekik: Narvan éjszakájában köznapibb módokon is arat a halál. Mikor a Tegusa méregmestere dzsad áfiumra lelt az ünnepre tartogatott gyümölcsökben, tudtam, hogy rajtunk a sor. Megtettem az előkészületeket a lányaim kimenekítésére, de az idősebbik... titkon még mindig bízott a korona kegyelmé-ben, és az esze helyett a szívére hallgatott: nekiindult, hogy búcsút mondjon a kedvesének, annak a fiatal katonának, akit a hazatérés napján ismert meg. Késő éjjelig vártunk rá, lekéstük az Abasziszba induló barkot, s mint utóbb kiderült, ez volt a szerencsénk: a hajó, fedélzetén két hozzám hasonlóval és ugyanennyi gyermekkel darabokra hullott a zátonysoron túl. Halászok hozták a hírt, és mutattak pár törmelékdarabot is - nem kellett hozzáértőnek lennem, hogy felfedezzem rajtuk a naftatűz nyomát. Mikor azok a jótét lelkek beállítottak idősebb lányom testével, már nem volt választásom. A fiatalabbat egy lekötelezettemre bízva a kikötőbe siettem; Talavra kapitányának segítségéért folyamodtam... és a nagyszívű Briar meghallgatta kérésemet.

Gorduin lapos pillantást vetett Sichettire. - Nagyszívű?- Az - biccentett a kereskedő. - Vállalta, hogy kijuttat minket a városból, rám bízta a kötelezvény

megfogalmazását, mely a Kódexbe kerül, és ráadásként csak annyit kötött ki, hogy lányaim titkát a társaságában érkező férfival.:. veled is meg kell osztanom.

A Csodaműves visszacsúsztatta az üveget nadrágja combzsebébe.- Érted már, ilanori? Érted már, miért kellett mindenképp beszélnem veled?Gorduin az erv testőrökre, a korai véget ért, gyönyörűséges fenevadakra gondolt. Ha lehunyta

szemét, a szétdúlt, vérrel telefröcskölt falú kabint látta maga előtt - és elszorult a torka, ahogy felfedezte a keskeny penge ütötte sebet a második komorna hátán.

- Jandarvi lányai világi nevelést kaptak. Miért kéne elhinnem, hogy képesek megkülönböztetni egy boszorkánymestert egy Ranagol-paptól?

125

Wayne Chapman Karnevál I.- Szalmaszálakba fogódzol - közölte a sárgaszemű. Ha a kámzsás boszorkánymester lett volna, más

eszközzel támad, vagy távol marad a bizonytalan kimenetelű kézitusától. A mi emberünknek nem volt választása - és ne érvelj azzal, hogy a szerencsevadászok közt sem ritkák a Ranagol-papok! Aki Domvik-hívő létére efféle kísérőt fogad, a lelke üdvét kockáztatja, aki pedig ölni sem rest, hogy elejét vegye a szóbeszédnek... nos, annak nyilván akad komolyabb titkolnivalója is. - Talányos arccal pillantott a bárdra. - Mi szépet mesélt a hercegné, miután megtisztogatta a tőrét? Mivel indokolta, hogy a családjának távoznia kellett a kies Shadlekből?

- Egyházi túlkapásokat emlegetett.- Na persze. Idefent, ahol a gondolat szabadságának és a háborúnak egyformán ősi hagyománya

van, erre, netán családi viszályokra hivatkozik minden bevándorló. Az északiak gyanakvással szemlélnek minden egyistenhitet, . ám míg a Kosfejű imádatát paktum tiltja, Domvik hívei megértésre számíthatnak a tenger mindkét partján - megértésre, melybe mindenkor egészséges távolságtartás vegyül. Ha egy messziről jött família nemes szándékai bizonyságául katedrálist emeltet és angyalszobrokat állít a porták védelmére, jó időre nyugta lehet a vándor hittérítőktől, a kémektől, a kíváncsiskodóktól... mindazoktól, akik a gorviki és eronei telepesek életét pokollá teszik. Tiszteld az ősök isteneit, és holtod napjáig gyanús leszel, vagy állíts idegen bálványokat, és őrizd meg mindazt, amire múltadból igényt tartasz - ez az első lecke, amit a déliek idevetődve elsajátítanak, és akadnak néhányan, akik a századok során tökélyre fejlesztik az alakoskodás művészetét.

- A hercegi családról beszélsz?- Róluk - mormolta Sichetti. - És azok után, amit hallottál, nincs okod kétségbe vonni az igazamat.-- A gyanú még nem bizonyosság.- Nagyobb talán a nyomatéka annak, ami ellenem szól? - Nem.- Akkor hát?Gorduin kelletlenül leeresztette a nyílpuskát.- Démonimádattal vádolod őket?- Azzal vádolom őket, hogy egyáltalán nincs hitük. Azzal, hogy kegyetlen játékot játszanak,

melyben ránk, jövevényeknek a gyalogok, az áldozatok, jobb esetben a hóhérok szerepét osztják. Hogy nincs az a kedvező ajánlat, amire nemet mondanak, érkezzék bár Arowin hegyéről vagy a Fekete Határ mögül - és hogy nincs az az eskü, amihez tartják magukat, ha az önérdek mást sugall nekik. - A Csodaműves az ablakhoz lépett; onnét figyelte a sötéten csillámló vizet. - Szemrebbenés nélkül feláldoz-zák Yariát, ha ezen az áron leszámolhatnak az őshonos famíliákkal, és mert nemzedékek óta hajszolják hiába az igazi tettest, mostanság maguk fabrikálják a bizonyítékokat, melyekkel saját alattvalóik és a koronás szomszédok egy részét meggyőzhetik. Támogatnak, amíg hasznos vagy számukra, amíg a báró szívének szegezett fegyvert látják benned, de egy nappal sem éled túl a pillanatot, mikor feleslegessé válsz - erre gondolj, míg az udvari bál forgatagában a lányukra ügyelsz, és ez járjon az eszedben, mielőtt hátat fordítasz nekik!

A bárd elhúzta a száját. r- Megható az aggodalmad. Közlöd az okát is, mielőtt kifordulok innét?- A kalandozó haragos - fordult Sichettihez a kalmár. - Elszámolási vitába keveredtetek talán?- Nem én - legyintett a Csodaműves -, és nem vele. A gyűlölség családi természetű, és a messzi

múltban gyökeredzik. - Szembefordult Gorduinnal, sebhelyes képén, összeszűkült ragadozószemében ott izzott a treboléval elkeveredett kerítésszaggató tüze. - Téged nem a tények érdekelnek, ilanori. Csak azt hallod meg, csak azt veszed észre, amit hallani és látni akarsz- s közben gyűlölsz, amiért a nagy fene függetlenségedet veszélyeztetem. Nem tudsz megbocsátani az öregemnek, igaz-e? Nem veszi be a gyomrod, hogy apád, Északfölde hőse egy délvidéki szerencsevadász segítségére szorult, hogy nélküle gombatenyészetként végezte volna a Boszorkánybörtön. mélyén. Hálásnak kéne lenned a létezésért, de te csak a kötöttséget látod Talavra adományában... és az aljasságtól sem riadsz vissza, hogy megszabadulj tőle. Persze tévedhetek is: talán a neveltetésed, talán a híres kalandozó-erkölcs nem engedi, hogy az oldalamra állj Noir a tanúm, én mindent elkövettem, és nem vállalok felelősséget a bukásodért. Ami apádnak sikerült...

- Apám - sziszegte Gorduin, akinek mellében mostanra ugyanaz a tűz áradt szét - tizenkét esztendei szenvedéssel fizette meg a segítségetek árát. Győztesként indult Shulurba, és vesztesként tért meg onnét, hogy élete utolsó napjáig átkozza a percet, mikor engedett a kísértésnek, és a biztos halál helyett a Narvál

126

Wayne Chapman Karnevál I.kínálta menedéket választotta. Ha anyám valamivel tovább él, másképp alakul minden, de így... mit gondolsz, milyen érzés volt apám fiának lenni? Milyen érzés volt látni, ahogy széthullik az önvád súlya alatt? - Nagy levegőt vett, és közelebb lépett Sichettihez. - Az öreg Ramando jóvoltából száműzetésben nőhettem fel, tizenhat esztendősen hazátlan senki, húszévesen erioni komédiás válhatott belőlem - számomra ezt jelenti Talavra adománya. Köpök az ítéletedre és a feltételezéseidre, Csodaműves. Köpök a híres Kódexedre, a kötelezvényre, és a hideg fejű, számító apádra is, aki...

Idáig jutott, mikor a sárgaszemű egy alulról-oldalról indított ütéssel padlóra küldte. Az oldalára fordult, megpróbált talpra állni - tudta, hogy a falig szánkázott nyílpuskát semmiképp nem éri el, minden pillanatban várta a rúgást, ami a bordáit töri, Sichetti azonban a helyén maradt, és savanyú képpel várta, hogy felegyenesedjék.

- Az öregemet hagyd ki a játékból, rendben? Azt tette, amit tennie kellett, amit a többség érdeke...- Szent ember. - Gorduin a padlóra köpte a szájában meggyűlt vért, ellépett a következő ütés elől, és

kimarjult baljával állon találta a Csodaművest. Az megtántorodott, de nem esett el; két újabb horogra volt szüksége, hogy az asztalon átbucskázva az ágy mellé zuhanjon. Jandarvi hátrált, elkerekedett szemmel bámult a feketébe -öltözött férfira, aki megkerülte az asztalt, és hívogatóan intett Sichetti felé. A kapitány morgott valamit, és rugóként felszökkenve, előrehajló felsőtesttel rontott rá. Jobb ökle Gorduin oldalába vágott, de nem volt érkezése megcsodálni a tarini láncing bőrbe sajtolt mintázatát: kétrét görnyedt, és levegő után kapkodva zuhant előre az újabb, ezúttal gyomorszájra mért ütéstől. Az ilanori azt remélte, beéri ennyivel, egy villámgyors csapott azonban meggyőzte az ellenkezőjéről. Sichetti kemény ellenfél volt, gorviki alapú technikáját tiadlani mesterek és gátlástalan kocsmai verekedők csiszolták három évtizeden át - Gorduin azonban csaknem kétszer ennyi ideje járta a fájdalom iskoláját, s épp idejében tisztult ki a feje ahhoz, hogy két kemény ütéssel megroggyantsa, és egy fájdalmas combrúgással ismét padlóra küldje. A kapitány egy székbe fogódzva tápászkodott fel. Latolgatta egy darabig, a bárdhoz vágja-e, aztán fújt egyet, és inkább az állára csorduló vért mázolta el.

- A leggyorsabb aggastyán vagy, akit valaha láttam. Hol tanultad ezt a kombinációt?Az ilanori szeme előtt sötét és világos karikák járták egyhangú táncukat.- Erionban.Sichetti bólintott, aztán megint rárohant; három horgából csak egy ért testet, de az minden levegőt

kipréselt Gorduin tüdejéből. A bárd szelleme hatalmával semlegesítette a kínt, tempót váltott, és félköríves rúgással felelt - egy slan csak a fejét ingatta volna, a Csodaműves azonban okult a történtekből, mert nem próbálkozott újra: falnak vetett vállal, újonnan támadt tisztelettel bámult az ilanorira.

- Szép - suttogta rekedten. - És nyilván nem az utolsó meglepetés a tarsolyodban. Miért nem hágsz a nyakamra most, hogy megtehetnéd?

- Fogalmam sincs.A talavrai a székig botorkált, rátámaszkodott, és előbb az oldalát, aztán a bal lábát tapogatta végig.

Megkönnyebbülten sóhajtott, mikor a lapos üveget sértetlenül találta nadrágja combzsebében, s összevont szemöldökkel parancsolt megálljt a felé mozduló Jandarvinak - így jelezte, hogy nem tart igényt segítségre.

- Remek a pálinkád - zihálta a bárd. - Melege a valódi, színe a megkövült napsugáré... ráadásul olyan őszintévé teszi az embert, amilyen csak halála óráján lehet.

Sichetti ismét kortyolt a szeszből, de ezúttal csak a száját öblítette ki vele.- Még nem az igazi - közölte méla undorral. - Pedig magam készítem, juharszénen szűröm át, és én

vagyok a legfőbb kóstolója is; bizonyos dolgokat... nem jó az udvaroncokra bízni. - A székre huppant, és fel-felszisszent, ahogy számba vette testén a fájó pontokat.

- Megmaradsz? - kérdezte Gorduin. - Azt hiszem. Hát te?- Talán. - A bárd széket húzott maga alá az asztal túloldalán. Állkapcsa tüzelt, fogai sajogtak: a

lehetőség, hogy astesi-maszk mögé rejtheti a küzdelem nyomait, pillanatról pillanatra csábítóbbnak rémlett. - Sajnálom, amit az apádról mondtam.

- Jó, hogy kibukott belőled - sutt dünnyögte Sichetti. Igaz vagy sem, segített eltakarítani az útból a bozót nagyját. Emlékeztess, hogy legközelebb... ne várjunk ennyit a dologgal: ami egyszer működött, működni fog újra.

Jandarvi zavartan pislogott rájuk - nyilván attól tartott, hogy fegyverrel folytatják majd, amit az imént elkezdtek. - Hiszel nekem? - firtatta a Csodaműves:

127

Wayne Chapman Karnevál I.- Nem tudom.- Mit súgnak a híres ösztöneid? - Hogy kedvelted az öregedet. - Hát még?- Hogy azért, amit adtál és amit álltál, tiszteletet érdemelsz.Sichetti mosolyra húzta felsebzett ajkát.- Kedvemre való alak vagy. Miért akarod minden áron egy narvani kanálisban végezni?- Még nem szorítottak sarokba.- Előbb-utóbb megteszik. Hiába vagy gyorsabb és veszedelmesebb, a viszonyok nekik kedveznek -

és nem haboznak majd kihasználni a gyengéidet.- A gyengéimet?- A tétovaságot és az érzelgősséget - bólintott a talavrai. - A korral járnak, akár a hírnév és a csiszolt

technika - de nem a technika volt, ami kétszer is megakadályozta, hogy végezz velem.- Nyomósabb okra lett volna szükségem.- Mert ez a hivatásod - mormolta Sichetti. - Az ellenségszámára azonban kedvtelés csupán.- Túlzol.- Bár túloznék! - A Csodaműves odaintette a kalmárt, és helyet mutatott neki maga mellett. - Ősi

város ez. Jandarvi népe esztendőkön át képes regélni a történetéről, szeráfok és démonok, holtak és elevenek háborúiról, a crantaiak vesztéről, a kyrek érkeztéről és távoztáról: a lupári szájhagyomány állja a versenyt a pyarroni írásbeliséggel, és aki egyszer felméri, milyen keveset torzít a tényeken, rádöbben, hogy ajánlatos minden szavát komolyan vennie. - Nagy levegőt vett. - Itt vannak mindjárt a szellemhistóriák. Ha Erionban hallasz ilyesmit, sosem lehetsz biztos benne, kik és milyen céllal terjestik a hírt, s hogy találsz-e igazi kísértetet, ha a választott ügy végére jársz. Narvan éji rémei... mások. Aggasztó rendszerességgel bukkannak fel, és aki közelebbről vizsgálja őket, tevékenységükben is a célszerűség nyomára lel. - Tekintete összevillant az ilanoriéval. - A hercegi család elsőszülötteinek végzetét Álarcos Gyilkosként; a városlakókat tizedelő fantomot Kacagó Vadászként rettegik a helybéliek, és sokkal ritkábban. emlegetik őket annál, amit a fontosságuk indokolna. Gondold csak meg: egy nép, mely emlékezetében őrzi a tízezer éve halott crantai sámánok nevét, nem firtatja; ki rejtőzik a felséggyilkos maszkja mögött, és nem találgat, min kacag az a bizonyos Vadász. Igazában ez keltette fel az érdeklődésemet a személyük iránt. Nem feltételeztem, hogy a bűntettekért egyetlen ember felelős - ahhoz túl jól ismerem a lehetséges buktatókat, és tudom, hogy a sikerhez, bármiféle sikerhez, több-kevesebb szerencse kell. Az elmúlt években számos megfigyelőt küldtem ide, hátha az ő szakértő szemük észrevesz olyasmit is, ami a polgárok figyelmét elkerüli. Egyeseknek nyomuk veszett, mások ellentmondásos beszámolókkal tértek meg, de tegnap éjjel... nos, végre mellénk szegődött a szerencse. Még mindig nem sejtjük, kik garázdálkodnak a hercegi palotában, a város fantomja azonban igenis létezik: egyedül jár, villámgyorsan támad... és nyilvánvalóan őrömét leli a munkájában.

Jandarvi összerezzent, s kígyóvonalat rajzolt a szíve fölé, miközben Gorduin előrehajolt.- Kísértet?- Kétlem. Az embereim, akiket egy sugallat hatására rendeltem figyelőszolgálatba, hagyományos

módon észlelték a közeledtét. Az, aki a Tegusa peremén a legközelebb került hozzá; eskü alatt vallotta, hogy lélegzik, s hogy valamiféle szag árad belőle - nem túl erős, de az azonosításához talán elegendő lesz. Látta az árnyékát, látta a tükörképét a vízen, ahogy a rakpart felé indult; követte volna, de szigorú parancsot kapott, hogy kerülje az összetűzést, és térjen vissza, amilyen hamar csak lehet.

Egy másik megfigyelőnek a Mantecada raktárépületei közül kellett végignéznie, ahogy az az állat megrohan és legyilkol egy fiatal párt - a csatorna túloldaláról akkor sem állíthatta volna meg, ha tőr helyett számszeríj a fegyvere. A Vadász eltüntette az áldozatókat és odébbállt, mindössze egy tanulságot hagyott hátra nekünk: "Ha Narvanban dolgozol, hinned kell a valószínűtlent, és helyénvaló elfogadnod a segítséget, bárki kínálja fel."

- Ez már két tanulság - mormolta az ilanori. - Segítséget ajánlasz nekem?- Cserébe a ,segítségedért. - Sichetti a kalmárra sandított, aki az ágyhoz ment, és jókora, szürkés

bőrbe kötött fóliánst húzott elő a takaró alól. - Tekintsük puszta irányelvnek azt, amit a Kódex őriz, és

128

Wayne Chapman Karnevál I.kössünk új megállapodást! Vegyük olybá, hogy a két család további együttműködése... - a kránkősárga szemek felszikráztak - ...történelmi szükségszerűség. .

A bárd sajgó állát tapogatta. - Megtisztelő.- Mindkét fél számára - mosolygott a Csodaműves, noha láthatóan komolyan gondolta az ajánlatot.

- Bármit gondolj rólunk - folytatta gorvikiul, hogy Jandarvi ne értse a szavát - nem azért vagyunk itt, hogy a bajt szaporítsuk vagy a magunk örömét hajszoljuk. : igaz, nem is azért, hogy gyilkosokat leplezzünk le és igazságot szolgáltassunk az ártatlanoknak. Amit teszünk, érdekből tesszük, de arra törekszünk, hogy ne sértsük vele mások érdekeit: ez volt Ramando aranyszabálya, és ez az én politikám vezérelve is. Mikor a kalmáron segítek, voltaképp Narvant támogatom - Narvant, mely sokkal nehezebb időket vészelt át a délvidéki hercegek uralmánál, és valamennyiünknél tovább létezik majd a világ térségein. Noir elém tárta hajdani és majdani dicsőségét - akár az átmeneti idők keserveit, azokat az esztendőket, mikor ereje elenyészik, partjait meg-megrohanják, kincseit széthordják hataloméhes szomszédai. Láttam a tüzet, mely á Baréna és a kikötő jó részét elemészti, láttam, hogy büszke hajói horgonyon állva merülnek alá az öböl vizébe - és tudtam, mekkora hiba volna engednem, hogy a szerencsétlenségből Talavra ellenségei hasznot húzzanak. - Átvette a Kódexet a kalmártól, és megtámasztotta a térdén. - Őszinte leszek hozzád, mert győzni akarok: az arany miatt jöttem. Yaria élete vagy halála mit sem változtat a lényegen; Narvan az ünnep végére lángba borul, s nekem feltett szándékom megszerezni a kincset, mielőtt mások tennék rá a kezüket, és sokszorosan megnövekedett erejük tudatában a torkunknak esnének.

- Egyenes beszéd - dünnyögte Gorduin. - Mit vársz tőlem?- Bejáratos vagy a palotába. Élvezed a koronás gonosztevők bizalmát, amennyire ember ezekben a

napokban élvezheti. Módodban áll kideríteni, hol őrzik a délről jött rakományt, megkönnyítheted számunkra a be- és kijutást. - Sichetti a bárd felé nyújtotta a kezét. - Vezess az arany nyomára, ilanori! Segíts, hogy minél csekélyebb véráldozattal jussak hozzá - ha megteszed, számíthatsz a támogatásomra holtak és elevenek, a Kacagó Vadász és az Álarcos Gyilkos ellen, bárkik legyenek, bárki álljon mögöttük. Nem várom el, hogy a Kódex felett tégy esküt - beérem a szavaddal, ahogy apám is beérte az apádéval annak idején.

A bárd meghökkent.- Nem foglalták írásba a kötelezvényt?- Miért tették volna? - vont vállat Sichetti. - Laver Nan Gorduin Ilanor szülötte volt, és

tiszteletreméltó embernek látszott: Ramando egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy megtartja, amit ígér. A menekülés éjszakáján egy fertályórát kért Északfölde bajnokától, tisztázta vele a tisztázandókat, aztán visszavezette választottjához, és gondoskodott róla, hogy az út hátralévő részében minden figyelmüket... egymásnak szentelhessék.

Gorduin belegondolt, és lassan, szinte kelletlenül elmosolyodott.- Gazember - suttogta. - A Kódex ,valódi legalább?A talavrai bólintott, úgy pergette ujjai közt a megsárgult lapokat.Természetesen. Azért hozattam ide, mert minden bejegyzése azt igazolja, hogy mi,

szerencsevadászok kötünk olykor tisztességes üzleteket is... és mert akad benne valami a számodra, amit elkészülte óta legbecsesebb dokumentumainkkal együtt őrzünk. Ramando külön kitért rá a végrendeletében - mintha érezte volna, hogy egyszer hasznát vesszük még. - Felütötte a kötetet; pörkös szélű pergamendarabokkal, többrét hajtott palimpfesztákkal babrált, aztán valami fakót és foltosat tolt a bárd felé az asztalon át. - Megismered apád kézírását, ugye?

Gorduin igent intett, de nem nyúlt a papírosért: attól tartott, egyetlen érintéstől porrá omlik. A matéria a Szövetség államaiban használatos üzenettekercs darabja, a rajta sötétlő szöveg Laver üzenete volt; majd' egy évszázada lapult a Kódex lapjai, az adóslevelek és emlékeztetők közt, hogy előkerülve felidézzen minden színt és minden ízt, minden örömet és keserűséget, mely a Fehértenger mellett töltött gyermekkorból maradt a bárdra, és a lezártság, a jóvátehetetlenség érzésével szorítsa el a torkát. Ezeket a-szavakat nem a lerongyolódott léleklátó, nem a farkasként üvöltő hitehagyott, hanem a harcos írta, Ilanor katonája, aki álmában sem gondolta, hogy hamarosan gyászolnia kell, s aki boldogsága tetőpontján így summázta véleményét a talavraiakról:

Gorduin nagyot nyelt. Ostobaság volt bármi mást, bármi személyeset várnia - elvégre meg sem fogant még, mikor apja tintába mártotta tollát a Narvál fedélzetén. Mire számított? Világra szóló

129

Wayne Chapman Karnevál I.igazságokra, melyekkel a halott kézhez tartozó fő fénykorában sem rendelkezett? Vagy olyasféle kinyilatkoztatásra, mely sihederként Torozon tavernájából anyja szülővárosába, a halál küszöbéig vezette? Megrázta a fejét. Laver a legjobb meg- . oldást választotta, épp annyit közölt, amennyit szüksé-gesnek ítélt - és e száraz kinyilatkoztatásba valamiképp egész személyiségét sikerült belezsúfolnia.

- Nos? - firtatta Sichetti. - Beéred ennyivel, vagy igényt tartasz Jandarvi lányának tanúságtételére is?

A bárd végigsimított a papíros szikkadt hegy-völgyein, mielőtt felpillantott. .- Ha vállalom a viszontszolgálatot - kezdte -; hajlandó vagy újabb, hosszú távú befektetésekre az

érdekemben? - Igen:- Készen állsz elfogadni a feltételeimet?- Megalkuszunk - biztosította Sichetti ragyogó szemmel. - A te helyzetedben...Gorduin leintette.- Biztosítéknak szántad ezt az embert - pillantott a kalmárra, aki összerezzent, mikor felismerte,

hogy róla folyik a szó. - Mostantól én fogom biztosítékként használni. Amíg tartod magad a vele kötött megállapodáshoz, miattam sem kell aggódnod - de ha akár őt, akár a lányát baj éri, szószegőnek tekintelek, és személyesen gondoskodom róla, hogy többé senki szorultságából ne húzhass hasznot.

A Csodaműves bólintott.- Holnaptól - suttogta a bárd - az én szabályaim szerint folyik a játék, és ebben a játékban nincs hely

kívülállók számára. Csak olyanokat végy magad mellé, akik mesterei a szakmájuknak, de értenek a várakozáshoz is: időre lesz szükségem, hogy elrendezzem Yaria dolgát és megtaláljam az aranyhoz vezető utat.

- Világos.- Ha jelt adok, kezdhetitek a munkát. Kerülitek a feltűnést, kerülitek a vérontást, és amint végeztek

a rakodással, felvesztek minket is - időben megüzenem, hol és hányan várunk rátok.Sichetti vastépte arcán ismét felderengett a mosoly. - Mit forgatsz a fejedben?- Megpróbálom kettévágni a narvani csomót. - És ha nem boldogulsz vele?- Szívességet kérek tőled - közölte a bárd. - Segítséget a Kacagó Vadász és az Álarcos Gyilkos

ellen,. bárkik legyenek, bárkik álljanak mögöttük... így mondtad az imént, nemde? Ha helyettem végzel velük, megint mi, ilanoriak tartozunk egy szolgálattal - kérnetek azonban ettől a Gorduintól kell, mert félő, hogy utódok nélkül távozik a világból, és nem kíván adósságot hagyni maga után.

- Űrült vagy - állapította meg Sichetti, aztán közösre fordította a szót: - Miben reménykedsz egyáltalán?

- Van két társam, és vannak elképzeléseim is.- Helytállóbbak annál az elképzelésnél, amit ma délután zúztunk szét?- Te, Jandarvi és a Kódex?- Ördögöt - mormolta a kapitány. - Én és az öregem. A kopogás hallatán mindhárman

összerezzentek. Gorduin az ajtó felé fordult, s már-már feltápászkodott, mikor észrevette azt az arcot az ablaküvegen túl - észrevette, és fájdalmaival mit sem törődve ugrott a földön heverő nyílpuskáért.

- Várj! - esdekelt a kalmár. - Várj! Ezek...- ...az én embereim. - Sichetti immár félelem nélkül nézett farkasszemet a kahrei szerkezettel. -

Ittlétük jelzi, hogy letelt az időm; mostantól Jandarvival és a hercegi család többi áldozatával kell törődnöm. Megengeded?

A bárd féltéidre emelkedve figyelte, ahogy ablakot nyit, és néma fejbólintással üdvözli alárendeltjeit. A vendégház oldala mellett ringó dereglye árboca az ereszig, tarcskötélzete épp a párkányig ért - a férfi, aki az imént kopogtatott, arról szökkent a szobába, s míg a kalmár holmija után nézett, szakértő szemmel mustrálta végig Gorduint.

- Fáj a búcsú - dörzsölgette állát a kapitány, ahogy Jandarvi után a Kódexet is az érkezők gondjaira bízta. És valami azt súgja, a holnapi viszontlátás még fájdalmasabb lesz. Sok szerencsét az éjszakához meg az elképzeléseidhez, ilanori! Emlékezz arra, amit hallottál, és tartsd tiszteletlen a megállapodást - nem patkolhatsz el, az ünnep végéig szükségünk van rád.

- Vigyázz a fiadra - sóhajtott Gorduin. - És ügyelj a kalmár lányára is: ha a gyanakvásom újra fellángol, csak benne reménykedhetsz, és ha magára hagyod...

Sichetti derűsen intett.

130

Wayne Chapman Karnevál I.- ...Dartonra bízod, hogy ítéljen felettem. Ne aggódj, megteszek minden tőlem telhetőt, és

gondoskodom friss szeszről, hátha beszélgetni támad kedvünk. Keresd az oroszlánokat, ha lesz rá érkezésed - a dúsabb sörényű, hosszabb agyarú maszk alatt egy tisztelődre lelsz, aki alig várja, hogy a szolgálatodra lehessen!

Átlendült a párkányon, megragadta a legközelebbi kötelet, és már ott sem volt; mire a bárd kihajolt, hogy teleszívja tüdejét az esőszagú levegővel, sziluettjét látta csak a távolodó dereglye orrában. Nem tudta felmérni, mit veszített azzal, hogy futni hagyta, de nem tagadhatta, hogy gondtalan perceket élt át a társaságában - s önkéntelenül elmosolyodott, mielőtt behajtotta az ablakot.

Magához vette apja üzenetét, és visszatért saját szobájába. Letisztogatta képéről a vért, inget váltott, ellenőrizte és magához vette fegyvereit, aztán - hisz a Csodaműves majd' egy órával rövidítette meg - nekiindult megint.

A talavrai kerítésszaggató hevétől hajtva vitorlázott le a lépcsőn, vágott át a csupa zaj, csupa gőz nagytermen - a tequis szolgálatos legénye a küszöbön érte be egy helyi módi szerint hajtogatott levéllel.

- Honnét?- Nem mondták, uram.Felvonta a szemöldökét, de átvette a küldeményt: épp elfért ujjasa zsebében a hercegi címlista és a

családi relikvia mellett.- Mikor?- Tán egy órája, uram. Váltás idején.Rábólintott; a fogadók virágnyelvén ez annyit tesz, hogy a küldönc kilétét felesleges firtatnia.- Réz vagy ezüst?- Ezüst, uram - vigyorgott a suhanc, aztán odébbállt, Gorduin pedig az incogno csuklyájának

árnyékába rejtette arcát, majd kilépett a párás narvani estébe.A nedvességtől csillogó utcakövek néhány közeli porta lámpásának fényét tükrözték, az első hold

vörösréz érmeként tündökölt a tetők felett, ahogy eltávolodott a vendégháztól, és két sarokkal odébb, az észak-déli főcsatorna partján csónakba szállt. Az utazás ezúttal torokszorító, már-már transzcendens élményt jelentett, sebes, szinte hangtalan suhanást az időtlenség fekete vizein: a bejáratokat vigyázó angyalszobrok; a hidak oszlopain ágáló harcos-reliefek, a rakpart szegélyköveit szörnyeteg-ábrázatok mintha a pillantásukkal kísérték volna, az utcákat járó csoportok fáklyáinak fényében hatalmasra nőttek, alaktalanná torzultak az árnyak - a bárd, hogy igézetüktől szabaduljon, érzékélesítő gyűrűt húzott, és széthajtogatta a levelet.

A papírra tekintve riasztó, kesernyés szag csapta meg. Mágikus rásegítés nélkül talán fel sem tűnt volna, így azonban valósággal fojtogatta, orrán és száján át a torkába tolult, hogy zsigereihez is elvigye az elmúlás üzenetét - erőt kellett vennie magán, hogy ne öklendezzék. A narvani este életre kelt, szinte lángolt körülötte. A sötétségből szürkült lett, a tüzek szivárványszín fénnyel, a délutáni nap hevével égtek, a csatornavízben a tenger aromája és a sikátorok ablakaiból kizúdított belsőségek bűze érzett, a csillagok hideg fényétől átjárt papíroson pedig szinte izzottak a szavak:

ÉJKÖZÉPKOR VÁRLAK AZ ÚR-ARCOK TERÉN. Gorduin hunyorgott, a betűk azonban mintha szemének szürkéjébe égtek volna, és megborzongatták

különös, idegenszerű íveikkel. Kapkodva húzta le a gyűrűt, és ahogy az enyhet adó homály ismét ráborult, átkozta magát ostobaságáért: aki Narvanban efféle eszközhöz folyamodik, maholnap egyetlen mágikus holminak sem veheti hasznát. Mély lélegzetet vett, pillantásával a legsötétebb sarkokat kereste, s azon kapta magát, hogy önkéntelenül ökölbe szoruló jobbja gombóccá gyűri az üzenetet.

- Csónakos! - Uram...?- Ismered az Úr-arcok terét?- Hogyne, uram. Nevezetes zarándokhely a Tegusa és a Mantecada határán. A házfalak

domborművein hét esztendőn át dolgoztak a messzi földről jött mesterek egy-egy évet minden szent ábrázaton. A hírek szerint az Angolnavégről áradó rontással akartak birokra kelni, ámbár ahhoz tán csak Domvik katedrálisában rejlik elegendő erő... - A rudat markoló férfi - foghíjas, lógó bajuszú dolamin - lassan ingatta fejét. - Kívánod, hogy odavigyelek?

131

Wayne Chapman Karnevál I.- Később - dünnyögte Gorduin, s néma esküvel fogadta, hogy elkerüli még a környéket is: akinek a

kézírása ilyen émelyítő, aki a tollat tinta helyett dögök vérébe mártja, csak komiszabb társaság lehet a Puta Scaradánál, s mint ilyen, nyugodtan várhat holnapig. Ki lehet vajon?

A baelo képviselője? A báró vagy a lovag megbízottja? Voltaképp mindegy. Ha fontos a mondandója, újra megkörnyékezi majd az udvari bálon - adja az ég, hogy maszkot viseljen, hogy tartsa a három lépés távolságot; és hogy megfürödjön indulás előtt!

- Tovább a kikötőig, uram? - firtatta a csónakos, akinek rozsdaszín inge verítéktől gőzlött a holdfényben.

A bárd igent intett, és gondolataiba mélyedt. Közvetlenül a cél előtt rezzent fel ismét: a főcsatornától jobbra, a Tegusa házrengetegében rőt izzás ébredt, a déli égboltot a magasra csapó lángok hamis hajnalpírja világította be. A dolamin szitkozódott, s balra kanyarodva kitért egy nehéz ladik útjából, melynek ponyvája alatt bíbor ujjasú városőrök markolták fegyverüket - Gorduin az újabb forduló után a tűz ropogását is hallani vélte, és előre irtózott a pillanattól, mikor az első sikolyok a füléig jutnak.

- Gyakori ilyentájt a gyújtogatás?A csónakos a vízbe köpött, és összehúzott szemmel bámult a sikátorokon át feléjük gomolygó

füstbe.- Ilyentájt minden gyakori, uram - közölte bosszúsan. - A külhoniak közt sok a gonosztevő. Nem

félik az isteneket, nem tisztelik a törvényt, és ha vedelnek, könnyen az eszüket vesztik; évről-évre sok száz helybéli bánja a tréfás kedvüket. Ha rajtam állna, fellógatnék párat, de a kegyelmes herceg...

Gorduin már nem figyelt rá. A zöldes árnyalatú lángokat nézte, és összerezzent a tetők fölé emelkedő tűzpöfeteg láttán: a forróság elérte, és szétvetette a környék pincéiben tárolt, szesszel és olajjal teli hordókat. Kék és sárga, sárga és kék... aztán megint az a földöntúli, smaragdszín lobogás, s vele az érzés, hogy a távolban valami ismerős, valami értékes enyészik el mindörökre.

- Nyavalyások - dünnyögte a csónakos, s utasa hallgatásán felbátorodva kieresztette hangját: - Átkozott gazemberek!

A főcsatornára zúduló füstöt forró szél hajtotta észak, a nyílt tenger felé, és a bárd, mikor égő szemmel újra feltekintett, galambokat látott, melyek kísérteties csendben rajzották körül a pusztulás pernyefellegét.

132

Wayne Chapman Karnevál I.

11.

A tűzfészek - egy ódon tequis - legfelső emeletének ablakában álló férfi nem látta a galambokat, noha azok alig karnyújtásnyira csapongtak a tető felett. Ami azt illeti, nem látta a füstöt, a vért, de még a városőrökkel zsúfolt, mindenfelől közeledő ladikokat sem: számára a világnak most csak az a szelete létezett, mely a vállához emelt számszeríj irányzékán át' tárult a szeme elé. A helyiségben, melynek ablakát lőállásul választotta, halottak és haldoklók hevertek, számára azonban távoli neszeket jelentettek csupán, melyekhez noha percekkel korábban a társai voltak - nem akaródzott értelmet rendelnie. A sebesültek egyike ütemesen csapkodta a lábszárát görcsbe rándult ujjaival, egy ismerős hang vízért, netán kegyelemdöfésért esdekelt, a férfi mégsem mozdult, tartásán sem változtatott: bár a munkát teljes sikerrel már nem végezhette be, tudta, hogy a kitartás egyeseknek pusztulást, másoknak - így neki is túlélést jelenthet. Megbízói irtóztak a kudarctól, és mert nem tudhatta, maradtak-e tanúk, hogy vétlenségét iga-zolják, visszavonulás helyett a harc folytatása mellett döntött, s vállalta az ezzel járó, nem csekély kockázatot.

Szerencséjére mindeddig nem lehetett panasza: a zöld lobbanás még a folyosón érte, s noha pár pillanatra elsötétült előtte a világ, a vaskos ajtó és az előtte tolongók felfogták a szanaszét repülő szilánkok javát. Az ellenséges kardforgató, akire a kiáltások figyelmeztették, eltűnt, mintha sosem lett volna; a saját akaratából lett semmivé, tucatnyi férfit szaggatva szét vére - vagy a vérében oldott matéria - acélnál keményebb cseppjeivel. A küszöbön átbukó túlélő érezte a falakon végigkúszó lángok hevét, zsigereit és akaraterejét kemény próbára tette az elé táruló látvány. A harci öltözékén elmázolt halzsír füstje a torkát kaparta, ahogy a párkányhoz ugrott. A kötél, melyen a szoba lakói aláereszkedtek, még feszült, mikor a késéért nyúlt, de elernyedt, mielőtt átvághatta volna. Szitkozódott, aztán megvetette a lábát, és összeszorított fogakkal felcsörlőzte a számszeríjat; arra gondolt, hogy ha sikerül megpillantania és leterítenie egyet - csak egyet! - a menekülők közül, elkerülheti a büntetést, sőt, számot tarthat a beígért jutalom egy részére is.

Védszelleméhez fohászkodva emelte fel a fegyvert, visszafojtotta lélegzetét, és várt. Nem zavarták a kiáltások, nem zökkentették ki az összpontosításból a pörögve aláhulló galambtollak, kizárta elméjéből halódó társai neszezését: azért a pillanatért élt, mikor odalent, a tűz és a hold vörösét tükröző vízen megjelenik a sajka - egy azok közül, melyeket a hátsó bejáratnál láttak, de győzelmük biztos tudatában elmulasztottak meglékelni. Egyikük sem feltételezte, hogy a külhoniak ilyen elszántak, ilyen gyorsak... s hogy ilyen erő lakozik bennük`. A munka rutinmunkának ígérkezett, hasonlónak azokhoz, melyeket az elmúlt években mindig gond nélkül végeztek be: azokat, akik tiltott helyekre merészkedtek vagy nem kívánatos kérdéseket tettek fel, elhallgattatták, s annak rendje-módja szerint örök nyugalomra helyezték egy-egy félreeső épület vízzel elárasztott pincéjében. Nem volt okuk feltételezni, hogy a mostaniak éberebbek lesznek, nem volt okuk többszörös gyűrűt vonni a tequis köré; a korommal és vérrel borított arcú túlélő tudta, hogy megbízói már csak az ő kitartásában, aszisz gyártmányú számszeríja pontosságában és híres szerencséjében reménykedhetnek - s áldottnak érezte magát, mikor az a bizonyos sajka a robbanást követő második perc végén csakugyan a lővonalába került.

A halzsírtól síkos öltözékű férfi bal szeme résnyire szűkült az irányzék mögött. A földszinten egymást érő robbanások fényénél tisztán látta a jármű orrában heverő külhoni - magas homlokú, kese hajú kölyök- fájdalomtól eltorzult arcát, az erőfeszítés véste barázdákat egy evezővel dolgozó, kalandozóköpenyes férfi arcán, s látta a sajka farában guggoló, bőrruhás alakot is, akinek ferde vágású szemében smaragdszín zsarátok izzott, ahogy megfeszítette íját.

A narvani szeme elkerekedett, ujja megfeszült a ravaszon, a meredeken felfelé cikázó vessző azonban máris elérte; álla alá csapódva az agyáig hatolt, és ökölcsapásszerű lendületével hátra, a vérmocskos padlóra lökte. A tollatlan acélhegy a mennyezetbe vágódott, s tovább rezgett azután is, hogy a holt kéz szorítása elernyedt a fegyver agyán. A sebesült, aki vízért könyörgött, nagy kínkeservvel az oldalára fordult, kábán tapogatódzott a tetem kulacsa után, s bár megszerezte, nem adatott meg neki, hogy cserepes ajkához emelje: a parázsló gerendák megroskadtak, a mennyezeten izzó torok nyílt, s a szoba - az áldozatokkal és az idegenek hátrahagyott holmijával együtt - bömbölő lángtengerbe veszett.

Nogren Praedarmon hallotta a nomád íj pendülését, hallotta a tűz diadalüvöltését, melyet a vendégház vaskos falai mordulássá tompítottak, de nem fordult hátra: fontosabb dolga volt most. Evezőjét

133

Wayne Chapman Karnevál I.mélyre merítve jobbra, egy hínárszakállt eresztett cölöpökön álló raktárház felé kormányozta a sajkát. Inkább érezte, semmint látta, hogy a tolmácsfiú megmoccan' a ráborított incogno alatt; a mellette heverő legátus okult a keserű tapasztalatokból, tartotta magát az utasításokhoz, és nem próbálkozott hasonlóval. A raktárház - soklábú, vak szemekkel délnek meredő óriás - rohanvást közeledett, árnyékában eltom-pultak a neszek, tintafeketének rémlett a másutt alvadt vérként vöröslő víz. A sajka meglódult, ahogy a bőrruhás testőr félredobta íját, és ismét evezőt ragadott. A közvetlen veszély elmúlt, Nogren mégsem érzett megkönnyebbülést: az itt töltött négy nap alatt eleget látott Narvanból ahhoz, hogy ne értékelje túl a sikert, és előre irtózzék a következő összecsapástól. Noha a történtek őt igazolták, mindent megadott volna azért, hogy visszaforgathassa az idő kerekét, hogy tovább hallgathassa a pyarroniak elméleteit, és másutt, másként kezdje meg a kutatást a válaszok után - abban a tudásban, amire így tettek szert, egyiküknek sem telt sok öröme.

Céljukhoz értve egy darabig csak figyeltek: a város különös volt, kiszámíthatatlan, vad és idegen. Kisugárzása elhomályosította Gennarin harmadik szemét, balsejtelmekkel töltötte el a nasti vérből való testőröket, és szűnni nem akaró fohászokra indította Nogren felföldi szabadosát, aki a második éjszakán megsúgta gazdájának, amit a sempyeri amúgy is sejtett: a falak közt gonoszság fészkel. A forrást nem kellett megneveznie - a legátus már az első napon megállapította, hogy a partvonal mentén, az anyagi és az éteri síkok mezsgyéjén jókora hasadék tátong, mely eltorzítja a manaháló erővonalait. Hogy kik és mikor nyitották, éppúgy titok maradt, mint az, hogy miért nem zárult be azóta sem. A magiszter régebbinek becsülte Narvan alapjainál, a posványba merült bálványoknál, a fövenybe ágyazott csontoknál, ősibbnek bárminél, amit e táj lakói a magukénak ismertek. Ez volt a pillanat, mikor elbizonytalanodott, Nogren pedig hagyta, hadd töprengjen a nyilvánvaló összefüggéseken, hadd latolgassa, miért olyan magabiztos a sápadt férfi, aki gorviki kísérőivel alig húsz órával előttük lépte át a város Mocsárkapuját, s tüstént elvegyült az ünnepi sokadalomban. Gennarin az uralkodócsalád és az északi inkvizítorok segítségében bízott, Nogren azonban egy pillanatra sem gondolta komolyan, hogy barátja és szerelme gyilkosát a törvény kezére adja: ő bosszút akart, végelszámolást a khayness törvényei szerint, s csak félszívvel egyezett bele, hogy a harmadik napon Domvik helyi főpapjához forduljanak. A legátus - régi vágású ember lévén - levélben kért meghallgatást a bíbornoktól, és tíz órán át várt a válaszra, mely sosem érkezett meg: ez a tíz óra Praedarmon számára elegendő volt ahhoz, hogy leszámoljon maradék illúzióival, és saját kezébe vegye az ügyek intézését.

Mielőtt felkerekedett, hogy a törvény őreinek szeme közé nézzen, utasítást adott a testőröknek a szállás kiürítésére, szabadosát pedig a Barénába küldte biztos - és jól védhető - új menedéket keríteni. Számított a csapásra, ám az a vártnál is hamarabb zúdult rájuk: őt magát hat fegyveres várta az inkvizíció székházának puszta falai közt, a hátramaradottak két tucat feketére mázolt képű, halolajtól síkos orvtámadóval kerültek szembe a tequis fedele alatt, s már-már sarokba szorultak, mire Nogren visszaért, hogy vérben ázó pengéjével megnyissa a visszavonulás útját. A legátus kocsisa elesett, a bőrruhások egyike halálos sebet kapott, ám a testében hordott drágakőszilánk hatalmát elszabadítva tucatnyi támadót ragadott magával a pusztulásba. A titoknokot a vállán, egy másik testőrt a derekán ért számszeríjlövedék, a magiszter, aki minden lehetséges eszközzel kivette részét a küzdelemből, csodával határos módon sértetlen maradt. Unszolás nélkül ereszkedett le a kötélen, segített vízre tolni a sajkát - a sempyeri csak bámulta, micsoda elszánás sugárzik e javakorabeli, inkább tekintélyes, semmint erőteljes férfiból. Becsülte azért, amit végzett, és még inkább azért, hogy volt mersze beismerni tévedését: míg a megmaradt két félvér nyílzáport zúdított a hátsó kijárat felé szökellő ellenségre, ő Nogren szemébe nézve suttogta: "A parancsnokság a tiéd, Praedarmon uram - remélem, nem késtem túl sokat ezzel a döntéssel:"

Hogy késett, egy percig sem volt kétséges, ám hogy mennyit, s főként hogy idejekorán húzódott-e háttérbe, a napszítta hajú férfi nem tudta eldönteni. Mély lélegzetet vett, ahogy a sajka a raktárház alatt terjengő sötétségbe fúrta orrát: a tűzfészek felé igyekvő városőrök egy percig sem aggasztották, a titokzatos halemberek annál inkább.

Dühítették a stratégiai és taktikai hibák, melyeket elkövetett, nyugtalanította a bizonyosság, hogy bár üldözőként érkezett Narvanba, négy nap leforgása alatt üldözött vált belőle. Tudta, hogy az ellenség helyismeretével és kapcsolataival legfeljebb a hercegi palota álságos biztonságát állíthatja szembe, s tudta azt is, hogy csak rosszakaróinak táborát gyarapítja, ha egyszer belép oda, hisz előbb-utóbb elkerülhetetlenül összeakad a sápadt képű gyilkossal. Vajon képes lesz uralkodni magán? Vajon sikerül diplomataként gondolkodnia és viselkednie, mikor ösztönei bosszút követelnek...? Elhúzta a száját. Mo-

134

Wayne Chapman Karnevál I.toszkált benne a gyanú, hogy a legátus egy lépéssel előtte jár, hogy a parancsnokság átruházásával voltaképp a kezét akarta megkötni. Elvégre Pyarron küldötte, az anyatejjel szívta magába a politikát, és holta napjáig a Szent Város érdekeinek szószólója marad: lemondhatott az inkvizíció segítségéről, de változatlanul bízik a törvények erejében, csalódhatott a hercegi családban, de továbbra is az arctalan, személytelen hatalom főségét vallja. Adják az istenek, hogy ne kelljen ismét csalódnia – és ők irgalmazzanak a küldöttség maradékának, ha a délvidékről elszármazott uralkodó egy sempyeri nemes és egy kráni gonosztevő vitájában az utóbbi pártjára áll!

Mélyre nyomta az evezőt, hogy lassítsa a járműfutását. Koromtól sötétlő képére csíkokat rajzolt a lecsorgó veríték; hőségtől kirepedezett ajkát sós tajték csípte, ahogy hátranézett: a sajka végében kuporgó félnomád lövész ádáz mosollyal viszonozta pillantását.

- Jó harc volt, Nogren Praedarmon - dünnyögte. Hogyan tovább?A sempyeri egy ódon támláb oldalába vágta tőrét, s a markolatra hurkolta a nedves kötelet.- Ellátjuk a sebesülteket, aztán előkerítjük a felföldit: dörzsöltebb fickó annál, amilyennek látszik,

kétlem, hogy sikerült elkapniuk. Megszállunk ott, ahová elvezet minket, és holnap reggel tiszteletünket tesszük a város urainál - bárki küldte a halembereket, a palotában biztonságban leszünk tőlük.

A bőrruhás szaggatottan lélegző társát nézte, aki lehunyt szemmel, valamely ősi fegyelemgyakorlattal próbálta csillapítani fájdalmait.

- És a kráni? Neki milyen sorsot szánsz?- Ügyelek rá, nehogy előttem találja meg, akit keres. - És ha mégis sikerül rábukkannia?Nogren egykedvűen ellenőrizte a kötélcsomót. - Megölöm, mielőtt kezet emelne rá.- Akkor is - dünnyögte a legátus -, ha ezzel a herceg jóindulatát kockáztatod?- Ha körülnézel, nagytiszteletű uram, megítélheted, mennyit ér az a bizonyos jóindulat.Gennarin félredobta az átnedvesedett köpenyt, kifújta magát, aztán sebesült titoknoka fölé hajolt.- Tich? . - Uram...- Maradj csak, maradj ! Rögtön megszabadítalak attól az átkos lövedéktől.- Mi... törtent?- Kijutottunk, fiú - pillantott rá Nogren. - Alig vártuk, hogy visszatérj közénk; a tanácsodat akartuk

kérni, hol kezdjük a kései városnézést.- De hiszen...- Takarékoskodj az erőddel! Amit megtehettél, már megtetted: nem hittem, hogy lesz bátorságod

kimozdulni a sarokból.- A félvér..:- Halott. És ha el nem torlaszolod az ajtót, mostanra a magiszter sem él. Jól döntöttél, férfi módjára

cselekedtél; erre gondolj, mielőtt hibáztatnád magad.Gennarin csíkokat tépett köpenye szegélyéből, aztán a fiúhoz hajolt megint.- Érzed a lövedéket? Érzem.- Meg tudod mozdítani?Tich sápadt, verítéktől csillogó arcán remegés futott végig.- Igen... azt hiszem.- Helyes. Akkor ragadd meg az akaratoddal, és ha jelt adok, taszítsd kifelé; az én erőmre a vérzés

elállításához lesz szükség.- Végem - suttogta a fiú. - Meghalok, ugye?- Előbb-utóbb. - A sempyeri hátracsúszott, hogy a legátus könnyebben mozoghasson. -.Hetven-

hetvenöt év múlva, bár ha olyan szerencséd lesz, mint ma este volt, tovább is húzhatod. Tarts ki, és bízz az istenekben: megsegítenek, hisz fontos munka vár még rád.

- Fontos... munka?- Az - bólintott a napszítta hajú férfi. - Te fordítasz majd, mikor elbeszélgetünk jóakarónkkal, a

bíbornokkal.- Ő küldte a gyilkosokat?- Senki mással nem közöltük, hol talál minket. Senki más nem sejthette, hová fordulunk másodjára -

a gorvikiak nemhogy az inkvizíció székházát, a várost sem ismerik.- De miért..,?A sempyeri a tűzfénytől vöröslő vizet nézte.

135

Wayne Chapman Karnevál I.- Ez lesz a második kérdésem a szent emberhez. - És az első? - pillantott fel Gennarin.- Tudni akarom, mit műveltek az északi ördögűzőkkel. A tanyájuk jó ideje üresen áll - elég régen

ahhoz, hogy az ember felfedezze a porban az illetéktelen behatolók nyomát. Hatan voltak, meg akartak lepni; ha az úszás mellett a lopakodáshoz is értenek, minden másképp alakul. Így én okoztam meglepetést nekik, és siettem vissza, ahogy csak tudtam. - Nogren elhúzta a száját. - Hiba volt azt feltételeznünk, hogy a bíbornok - vagy aki mögötte áll - Pyarronnal szembekerülve tétovázni fog.

- Értesítenünk kell a Papi Széket és a Smaragd Társaságát - suttogta a legátus. - Lord Racennek bizonyára módjában áll...

- A Társaság már tud a történtekről - szólt közbe a testőr, aki sebzett társával foglalatoskodott a sajka farában. - Lord Racen a Nagy Ékkő minden szilánkját számon tartja, és amint teheti, segítséget küld.

Nogren a magiszter intésére megragadta Tich jobbját. - Minden tiszteletem az övé - dünnyögte -, de nem várhatunk: amint. ittlétünk híre a kráni fülébe jut, olyan ellenfelekkel kerülünk szembe, akik sosem árulják el magukat idő előtt, és felettébb ritkán hibáznak.

Gennarin lassan bólintott. - Kész?- Kész - mondta a sempyeri. - Kész - suttogta a fiú.- Most!A titoknok ugyanabban a pillanatban engedte szabadjára erőit, mikor a legátus rántott egyet a

vállába fúródott acélhegyen. Derengés támadt a sebszélek körül, ahogy az eleven hús utat engedett a lövedéknek, s egy végső rándulással megszabadult tőle. A Gennarin ujjai közt pattogó szikrák hamar elapasztották a vérpatakot, és kék lidércfényt gyújtottak fiú elkerekedett szemeiben.

- A fájdalmat köznapi módszerekkel kell csillapítanunk - sajnálkozott a pyarroni. - Kerüld a hirtelen mozdulatokat: a test nehezen békél meg az anyagi mágia praktikáival, és szabadulni igyekszik az így ráaggatott béklyóktól.

- Ez azt jelenti, hogy nem leszek képes...- Ez azt jelenti, hogy azzal kell foglalkoznod, amihez értesz - közölte Nogren. A raktárház jobb

oldalán, a cölöplábak erdején túl súlyos bárkák szelték a vizet, a forró szél a rejtőzködőkig sodorta az oltásra gyülekező polgárok és városőrök kiáltozását. - Mit tudsz a helyi karnevál hagyományairól? Milyen ünnepségek és szertartások esedékesek a második napon?

Tich lehunyt szemmel igyekezett összeszedni gondolatait. A sebzett testőr felszisszent, ahogy a magiszter őt is megszabadította a lövedéktől. Társa szorosra húzta az oldalán a kötést, aztán lenyúlt a sajka fenekére a hagyományos fájdalomcsillapítóért: Norgen orrát nasti pálinka kesernyés őszilevélszaga csapta meg. A tömlő kézről kézre járt a fegyverforgatók közt, s a napszítta hajú férfinak gondja volt rá, hogy a titoknok se maradjon szíverősítő nélkül. A ladikok nyomdokvizén támadt hullámok kényelmetlenül hintáztatták a sajkát. A füst és az égő olaj bűze kezdte megülni a környéket, a lángban álló épületek körüli csatornákon kisebb járművek közeledtek; Nogren belátta, hogy ha meg akarják őrizni névtelenségüket, hamarosan menniük kell.

- Gyerünk, fiú - sziszegte. - Beszélj hozzám!Szinte látta, ahogy a titoknok testét áthatja a forróság a kölyök nyilván megdöbbent, hogy a

fájdalom és a szorongás legyűrésének léteznek ilyen egyszerű módjai is.- A második nap... - kezdte nehezen forgó nyelvvel. ...a helyi nemesség felvonulásának, a

trónörökös megajándékozásának ideje. A lakosság kinyilvánítja hűségét a dinasztia iránt, mely még ugyanezen a napon... engesztelő áldozatot mutat be Narvan öblében. A szertartás célja valaha az elemi erők jóindulatának elnyerése volt, mostanság inkább afféle paktumot látnak benne, melynek révén az uralkodó... eljegyzi utóda számára minden jólét és veszedelem forrását, a tengert. A nemesi családok mindegyike... saját járművén hajózik ki, a dinasztiát támogató polgárság legderekabbjainak... az a megtiszteltetés jut osztályrészül, hogy bárkájukat a hercegi díszgálya után kötik. A ceremónia végeztével táncmulatság kezdődik a palotában, mely kisebb megszakításokkal... egészen a negyedik nap hajnaláig tart. A messzi földről érkezett vendégek eközben áldozhatnak a maguk isteneinek, a város lakói pedig bizonyos fogadalmak ellenében... bűnbocsánatot nyerhetnek Domvik narvani helytartója, a bíbornok kezéből.

136

Wayne Chapman Karnevál I.- A szóbeszéd szerint az idei ünnep tragédiával végződik majd - suttogta a legátus. - Az emberek

átkot emlegetnek: valamiféle csapást, mely meghatározott időközönként a dinasztia elsőszülöttjének életét követeli. Jól vigyázz, mit teszel, Praedarmon uram: a palotában és a palota körül bizonyára hemzsegnek a testőrök és a külhoni zsoldosok, akik bármely fegyveres férfi szándékát félreérthetik.

Nogren nem bajlódott azzal, hogy eloldozza a sajkát, inkább a tőrt rántotta ki a támláb kagylóktól barnálló oldalából.

- Ami nekünk hátrány, hátrány az ellenségnek is.- Keveset tudunk az ellenségről - emlékeztette Gennarin. - Csak annyi bizonyos, hogy Narvanban

nincsenek barátaink.A napszítta. hajú férfi vízbe merítette evezőjét, és elmosolyodott.- Tévedsz, nagytiszteletű. Ahol vész fenyeget, ahol merénylet vagy más gaztett készül, a

magamfajtának mindig akadnak barátai. Néhol bajkeverőknek, másutt szerencsevadászoknak, kalandozóknak nevezik őket. Ott vannak mindenütt, ahol a tapasztalat, a gyorsaság és a nyers erő aranyat ér, nem hiányozhatnak hát a hercegi udvarból sem.

- Elvtelen társaság - fintorgott a legátus. - Hányat láttál közülük Sempyer falainál? Hányan raboskodtak veled a Fekete Határ mögött?

- Nem tudakoltam azok nevét, akik mellettem véreztek, sem azokét, akiket Ranagol földi poklában kellett hagynom. Beértem a bizonyossággal, hogy a háborúban sok ezer külhoni verekedett Mogorva Chei zászlaja alatt, s hogy azok, akik visszatértek, nincsenek jó szívvel Krán . és a krániak iránt. Ha sikerül a hercegi zsoldosok közt efféle emberre akadnunk...

Gennarin átvette a tömlőt titoknokától, s maga is megízlelte tartalmát, mielőtt visszahúzódott a köpeny alá.

- Értem. És kívánom, hogy igazad legyen, mert ha tévedsz...- Az istenek sem óvnak meg minket az elsőszülött sorsától - bólintott Nogren, és nekifeküdt az

evezésnek. - Kinek-kinek a maga átka, nagytiszteletű. Úgy fest, vállalnunk kell a kockázatot.A kiáltások halkultak, csak a tűzfény vöröslött a tetők felett, mire a sajka a rönkök erdejéből a

sikátorok labirintusába, a Baréna csendesebb vizeire ért. A bőrruhás lövész egyhangú dallamot dúdolt, a legátust és a sebesülteket csakhamar elnyomta az álom, a napszítta hajú férfi azonban éberen is messzebb járt náluk: barátját, szerelmét, utóbb az otthont jelentő shadoni udvarházat látta maga előtt.

Olyannak, amilyen valaha volt.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

137