HORACE WALPOLE

(1717-1797)

AZ OTRANTŐI VÁRKASTÉLY

Fordította PAPP ZOLTÁN

Első fejezet

Manfrednek, Otranto hercegének egy fia és egy lánya volt: ez utóbbit, egy szerfelett szép tizennyolc éves szüzet, Matildának hívták. Nála három esztendővel volt ifjabb Conrad, a fiú; sápatag, beteges már gyermekkorától, nem ígéretes természetű; mégis szeme fénye atyjának, ki Matilda iránt vonzalomnak jelét sem mutatta. Manfréd házassági szerződéssel kötötte fiához Vicenza márkijának leányát, Isabellát; e hölgyet gyámjai már Manfréd kezére adták, hogy mihelyst Conrad gyámoltalan egészsége módot ad rá, a házasság megköttessék. Manfréd türelmetlensége az ünnepi esemény iránt mind házanépe, mind szomszédsága körében feltűnést keltett. Az előbbiek, erősen tartván hercegük szigorú természetétől, e sietségen való álmélkodásuknak nem bátorkodtak hangot adni. Csak Hippolita, Manfréd felesége, e szeretetre méltó nagyasszony merészelte nagynéha szóba hozni a veszedelmet, mely egyetlen fiukra hárulhat ilyen korai házasságban, tekintve fiatalságát, s még inkább gyámoltalanságát; de válaszul csak meddőségén való sopánkodást kapott, amiért férjét csupán egyetlen örökössel ajándékozta meg. Manfred jobbágyai és alattvalói óvatlanabbul pusmogtak: a hamari nászt hercegük félelmének tulajdonították egy ősi jóslat teljesedésétől, mely a mendemonda szerint aztjövendölte, hogy a jelen dinasztia el fogja veszíteni Otranto uraságát és várkastélyát, midőn tényleges ura akkorára nő, hogy el nem fér már benne. Nem

239

volt könnyű a jóslat értelmét kihámozni; és nem volt nehéz felfogni, mi köze a kérdéses házassághoz. A titok vagy ellentmondás mégsem ingatta meg a legcsekélyebb mértékben sem a nép vélekedését.

A ményégzőt az ifjú Cönrad születésnapjára tűzték ki. A násznép a várkastély kápolnájába gyűlt, s minden készen állt a szertartás kezdésére, csak maga Conrad hiányzott. Manfréd, kit a legcsekélyebb késedelem is türelmetlenné tett, s aki nem vette észre, hogy fia visszavonult, egyik kísérőjét az ifjú herceg elővezetésére parancsolta. A szolga nem maradt el addig, hogy az udvaron át Conrad lakosztályáig érhetett volna, hanem lélekszakadva visszaérkezett, s mint á tébolyultnak, szeme kimeredt, szája habot vetett. Semmit sem szólt, csak az udvarra mutatott. A násznépet rémület és ámulat szegezte földhöz. Hippolita hercegasszony, bár nem tudta, mi történt, fia iránti aggodalmában elalélt. Manfréd, inkább dühösen, mint méltatlankodva a nász körüli huzavona és cselédje dőresége miatt, dölyfösen tudakolta, hogy mi történt. A fickó nem válaszolt, csak állhatatosán az udvar felé mutatott; és végül az ismételten rázúgó kérdésekre felkiáltott:

-- A sisak! Ó, a sisak!

Ezenközben a násznépből némelyek az udvarra futottak, ahonnan csakhamar a döbbenet és iszonyat sikolyainak zavaros lármája kelt. Manfréd megriadt, hogy fiát nem látja sehol, s maga indult, hogy felvilágosítást követeljen a szokatlan zűrzavar okáról. Matilda maradt,

1

hogy anyja gyámolításán fáradozzék, és Isabella is evégett maradt, s azért, nehogy véletlenül kimutassa viszolygását a vőlegénytől, akihez igazában vajmi csekély vonzalom fűzte.

Marifrednék legelőbb szolgáinak egy csoportja ötlött szemébe; azon fáradoztak éppen, hogy felemeljenek valamit, ami az első pillanatbán hegy nagyságú, éjfekete

240

tollforgónak tűnt föl. Manfréd bámult, és nem akart hinni a szemének.

-- Mit csináltok? -kiáltott haraggal. -- S hol a fiam? Szóáradat záporozott vissza rá:

-- Ó, urunk! A herceg! A herceg! A sisak f A sisak! Felzaklatva e siránkozó hangok által, s rettenve, ki

tudja, mitől, sietve odalépett. S minő látvány tárult atyai szeme elé! Gyermekét pillantotta meg, akit összezúzott és csaknem maga alá temetett egy mérhetetlen nagyságú sisak; százszor is hatalmasabb, mint amilyet ember valaha is viselt, s melye,t hasonlóan óriási éjfekete tollbokréta árnyékolt be.

Az iszonyú látvány, a körülállók tudatlansága, hogy miként történt a szerencsétlenség, s mindenek fölött az elébe táruló szörnyű tünemény a hercegbe szakasztottá a szót. Némasága azonban tovább tartott, mint ameddig a gyász okozhatta volna. Szemét rászögezte arra, amit hiába akart merő káprázatnak hinni; úgy tűnt föl, kevéssé ügyel veszteségére, inkább az elképesztő tárgyon tűnődik elmerülten, mely a veszteséget okozta. Megérintette, megvizsgálta a végzetes sisakot; még az ifjú herceg eltorzult, vérző teteme sem tudta elfordítani Manfréd tekintetét a baljós tüneményről. Mindenki, aki ismerte részrehajló szeretetét az ifjú Conrad iránt, legalább annyira meglepődött a herceg érzéketlensége láttán, mint amilyen villámütötten állt a sisak csodája előtt. Bár Manfréd erre utasítást nem adott, az alaktalan tetemet bevitték a kastély csarnokába. Éppily kevéssé gondolt Manfréd a kápolnában maradt hölgyekkel; nem is említette feleségét, a boldogtalan hercegnét, sem leányát, a hercegkisasszonyt; az első hang, amely elhagyta ajkát, ez volt:

-- Legyen gondotok Isabella úrhölgyre.

A cselédek nem vették észre az utasítás furcsaságát, hanem úrnőjük iránti ragaszkodásuktól vezettetve úgy fogták azt föl, mint ami csupán Isabella különleges helyzetére vonatkozik, és úrnőjük gyámoíítására siettek.

241

A hercegasszony inkább halott volt, mint eleven, mikor a hálóházba vitték, s fia halálhírén kívül teljességgel érzéketlen maradt mindama különös történések iránt, melyek tudomására jutottak. Matilda, aki bálványozta édesanyját, visszafojtotta gyászát és álmélkodását, semmi más nem járt eszében, csak az, hogy porig sújtott szülőjének támaszt és gyámolítást nyújtson. Isabella, akit Hippolita édes lányának tekintett, és aki e gyengédséget köteles ragaszkodással viszonozta, versengett vele a gondoskodásban; azon fáradozott, hogy részben magára véve, csökkentse a bánat terhét, melyet, látta, Matilda, akihez a barátság legmelegebb rokonszenvével ragaszkodott, erőszakkal fojt magába. Új helyzete mégsem talált helyére gondolataiban. Ifjú Conrad halálán nem megrendülést, csupán részvétet érzett; szíve nem

2

szomorodott el, hogy házassága meghiúsult, amely vajmi kevés boldogsággal kecsegtette, egyrészt a kiszemelt vőlegény, másrészt Manfréd durva indulatossága miatt, aki, noha őt megkülönböztető hódolattal tüntette ki, mégis félelmet oj tó tt leikébe oktalan ridegségével, mely a két szeretetre méltó hercegnőt, Hippolitát és Maliidat oly igen gyötörte.

Míg a hölgyek ágyba segítették a megtört anyát, Manfréd az udvaron maradt, bámulta a végzetes sisakot, és észre sem vette a tömeget, melyet az esemény különössége köréje csődített. Az a néhány szó, mely elhagyta száját, pusztán kérdezősködésre szorítkozott: van-e valaki, aki tudná, hogyan került oda a sisak. Senki a legcsekélyebb felvilágosítással sem szolgálhatott. Lassacskán a sisak lett a herceg kíváncsiságának egyetlen tárgya, mint ahogy a nézelődőké is hamarosan, akiknek találgatása éppoly képtelen és bizonyíthatatlan volt, mint amilyen példátlan maga a katasztrófa. A bámészkodók eszeveszett találgatása közepette egy pórlegény, akit a felfordulás vonzott ide egy közeli falucskából, megjegyezte, hogy a sisak pontos mása annak, mely egyik előző hercegük-

242

nek,Jóságos Alfonsónakfekete márványszobránlátható, Szent Miklós templomában.

-- Lator! Mit fecsegsz? -- kiáltotta Manfréd, viharzó haraggal eszmélve kábulatából, és galléron ragadta a legényt. -- Minő áruló beszéd ez? Életeddel lakolsz ezért!

A bámészkodók éppoly kevéssé értették a herceg dühének okát, mint amily kevéssé azt, ami szemük előtt feküdt ; képtelenek voltak kihüvelyezni az új helyzet értelmét. Maga a pórlegény lepődött meg leginkább, megfoghatatlan von számára, mivel sértette meg a herceget; mégis, miután magára eszmélt, hódolattal, ám igen kecsesen kiszabadította magát Manfréd szorításából, s az-, tán olyan megadással, mely sokkal inkább az ártatlanságot, mint a gyávaságot jellemzi, tisztelettel azt tudakolta, mi lenne a vétke. Manfréd nem békéit meg a hódolatra, de feldühösödött erősen a tisztelettel nyilvánított erélyen, amellyel az ifjú lerázta magáról a kezét, és parancsot adott kíséretének, hogy ragadják meg az ifjút, s ha a nászra hívott barátai nem tartották volna vissza, a fogdmegek karjai között nyársalta volna fel a pórt.

Míg a civódás tartott, a közrendű bámészkodók közül némelyek a várkastély közelében álló szentegyházba futottak, és álmélkodva tértek vissza, mondván, hogy Alfonso szobráról hiányzik a sisak. Manfréd az új hír hallatára valósággal megháborodott; s mint aki bűnbakot keres, akire lelke viharát ontsa, újfent a pórlegényre rontott, és kiáltotta:

-- Lator! Szörny! Boszorkány! Te vágtad le a fiamat! A csőcselék értelmének szűk körében kereste azt, akire

zagyva eszméit zúdítsa, így hát felkapta az ura ajkáról hullajtott szavakat, és visszhangozta, mondván:

-- Úgy, úgy, ő az, ő: ellopta Jóságos Alfonso kriptájáról a sisakot, és ifjú hercegünk agyvelejét ontotta véle!

Nem fontolták meg, milyen mérhetetleh aránytalanság áll fenn a szemük előtt lévő acélsisak és ama márványból való között, mely valaha a templomban volt;

243

3

és azt sem, milyen képtelenség egy húszévesnél láthatólag nem idősebb ifjúról feltenni, hogy ilyen tetemes súlylyal meg tudna birkózni.

Az oktalan kitörés magához térítette Manfrédét, mégis, vagy azon feldühödve, hogy a paraszt észrevette a két sisak közötti hasonlatosságot, és ezzel lehetővé tette annak felfedezését, hogy a templomban lévő eltűnt, vagy erősen óhajtván, hogy minden új zűrzavar és veszélyes találgatás csírájában elfőjtassék, méltóságteljesen kijelentette, hogy az ifjú nyilvánvalóan fő boszorkánymester> és mindaddig, amíg az egyház hivatalosan fényt nem derít az'ügyre, a varázslót, akit ilyenformán tetten értek, tömlőébe veti,' méghozzá � és ekkor szolgáinak parancsot adott a sisak fölemelésére -- maga a sisak lesz a tömlöce; és kinyilvánította: étlen-szomjan, csupán pokolbéli művészetére hagyatkozva kell alatta maradnia.

Az ifjú hiába tiltakozott az eszeveszett ítélet ellen; hiába buzgólkodtak Manfréd barátai, hogy eltérítsék e vad és indokolatlan határozattól. A köznépet igen elbűvölte uruk rendelkezése, mely az igazság küllemét mutatta felháborodásuk tükrében, azzal, hogy a varázsló épp tulajdon gonosz eszköze által bűnhődjék: béna lelkiismeretüket nem mozdította meg az a lehetőség, hogy az ifjú éhen veszik, mert szilárdan hitték, hogy ördögi mesterkedéssel el tudja látni magát táplálékkal.

Örülhetett Manfréd, hogy parancsait milyen kedvvel teljesítik; szigorú rendelettel őrt állított, hiúsítson meg mindenféle kísérletet, hogy élelemhez juttassák a foglyot, aztán elbocsátotta barátait és csatlósait, majd miután a kastély kapuit élre teszel tette, mert cselédségén kívül senkit belül meg nem tűrt, lakosztályába vonult.

Ezenközben az ifjú hölgyek buzgó fáradozása magához térítette a porig sújtott Hippolita hercegnét, aki mélységes gyásza közepette is gyakorta kért híradást az ő uráról, és elküldte már kíséretét, hogy gondoskodjon róla; végül megparancsolta Matildának, hagyja őt ma-

244

gára, és keresse fel és vigasztalja meg atyját. Maliidat nem kellett a Manfréd iránti szeretet kötelességére inteni, és noha reszketett atyja zordonságától, engedelmeskedett Hippolita parancsának, akit szelíden Isabella gondjaira bízott; atyja iránt tudakozódva, a cselédektől azt a választ kapta, hogy atyja visszavonult hálóházába, és hogy szigorúan meghagyta, bebocsáttatást oda egy v lélek se nyerjen. Matilda attól félt, apját annyira elcsigázta a bánat Conrad halála miatt, hogy egyetlen életben maradt gyermekének látása újra megindítja könnyeinek záporát, ezért fontolóra vette, vajon rátörhet-e megpróbáltatásában; ám atyja iránti aggódása, tetézve az anyai paranccsal, arra bátorította, hogy megszegje Manfréd tilalmát; olyan vétek volt ez, melyben korábban soha nem találtatott bűnösnek. Gyöngéd és engedelmes lénye arra késztette, hogy néhány pillanatig habozzék az ajtó előtt. Kihallotta a szobából atyja szabálytalan lépteit, amint föl s alá méri a padlót; ismét olyan jel, amely csak növelte aggodalmát. Már-már azonban bebocsáttatást kért volna, midőn Manfréd hirtelen kitárta az ajtót; minthogy bealkonyult már, zavart szellemével Manfréd nem tudta megállapítani, ki áll előtte, dühösen kérdezte hát, hogy ki az? Matilda remegve válaszolt:

-- Legdrágább atyám, én vagyok, a te leányod. Manfréd gyorsan visszalépett, úgy kiáltotta:

-- Távozz, lányra nincs szükségem!

És hirtelen hátat fordítva, becsapta az ajtót a megrémült leány előtt.

4

Matilda nagyon is megszokta már atyjának féktelen indulatosságát, így nem merészkedett másodszorra is behatolni hozzá. Mikor kissé magához tért a keserű fogadtatás után, letörölte könnyeit, mert tudta, ha erről tudomást szerezne, tőrdöfésként érné anyját, aki a legmohóbb szavakkal tudakolta Manfréd állapotát, és hogy miként viseli a veszteséget. Matilda megnyugtatta, hogy,

245

atyja jól van, és hogy férfiúi eréllyel tűri a balszerencse csapását.

� De ne'm kíván-e maga elé bocsátani? � kérdezte Hippolita gyászosan. � Nem akar-e magához vonni, hogy könnyeimet az övével elegyítve az anya bánatának a férj keble nyújtson enyhelyet? Vagy csak áltatsz, Matilda? Tudom, mily hévvel csüggött Manfred a gyermekén; nem érte túlságosan nagy erővel a csapás? Nem sújtotta földre? Nem felelsz! Ó, a legrosszabbtól rettegek! Szolgálóim, emeljetek fel: én, én magam megyek az én uramhoz1. Vigyetek tüstént hozzá; gyermekemnél drágább ő nekem.

Matilda jelt adott Isabellának, ne engedje fölkelni Hippolitát; és ők ketten, a két bájos ifjú nő, gyengéd erőszakkal fogták és csitították a hercegnét, amikor egy szolga, Manfréd küldötte, megjelent, és szólt Isabellának, hogy az úr vele kíván beszélni. '. � -- Velem! -- kiáltott fel Isabella.

-- Menj -- mondta Hippolita, megkönnyebbülve az urától kapott hír fölött. -- Manfréd nem óhajtja látni családját. Úgy véli, te nem vagy oly zavart, mint amilyenek mi vagyunk, s borzad gyászom látásától. Csitítsd el őt, drága Isabella, s mondd neki, inkább elfojtom aggodalmam, mintsem növeljem az övét.

Az este már leszállt; a szolga, aki Isabellát vezette, fáklyával világított. Manfréd türelmetlenül járt-kelt a galérián, és. amikor eléje értek, láttukra megtorpant, és sietve szólt:

-- El a fénnyel, s távozz!

Becsukta az ajtót, majd nagy hévvel a fal melletti padra vetette magát, és Isabellára szólt, hogy üljön le tnellé. Isabella remegve engedelmeskedett.

-- Küldöttem érted, hölgy -- mondta Manfréd, és a zavar minden külső jelét mutatva, elhallgatott.

-- Uram!

-- Igen, érted küldtem a pillanat parancsszavára

246 .

folytatta Manfréd tűnődőn. -- Itasd fel könnyeidet, ó, ifjú hölgy; lejövendő férjed vesztetted el, s én, ó, kárhozat, igen, én nemzetségem reményét. Am Conrad nem volt méltó a te szépségedre.

-- Hogyan, uram! � mondta Isabella. � Azzal vádolsz-e hát, hogy a részvétet, melyet kötelességem lenne érzeni, nem érzem? Kötelességem s vonzalmam szüntelen. ..

5

-- Ne gondolj többé a fiúval -- vágta el Manfréd. Satnya és beteg volt, az ég tán épp azért vette el, nehogy házamjövőjétily hitvány alapra bízzam. Manfréd nemzetsége most nem ilyen segélyért kiált. Értelmem szemét elvakította a fiú iránti szeretet, ám ahogyan van, úgy van jól. Remélem, néhány év múlva okunk lesz majd örülni Gonrad halálán.

Nincs szó, amely lefesthetné Isabella döbbenetét. Először az villant belé: a gyász szétdúlta Manfréd elméjét. Más gondolata azt sugallta: e különös beszélgetés célja az, hogy tőrbe ejtsék; attól félt, Manfréd rájött, hogy volt vőlegénye iránt semmit sem érez; ezért így válaszolt:

-Jó uram, ne vond kétségbe gyengéd vonzalmamat; kezemet szívem is követte volna. Gondosságomnak tárgya lett volna Conrad; s bármerre sodorjon végzetejn, emlékét mindig féltve fogom őrizni, legyen tanúm erre kegyességed, s erényes Hippolita, kik immár szüleim vagytok.

-- Pokolba Hippolitával! -kiáltott Manfréd. -- E pillanattól ne létezzen számodra ő, ahogy számomra sem létezik. Hogy rövid legyek, hölgy, elvesztettél egy férjet, méltatlant bájaidra: e bájak mostantól kezdve méltóbbra vannak szánva. Egy beteg gyermek helyett évei nyarát élő férfit fogsz bírni, aki tudja, mit ér szépséged, és számos utódot vár tőled.

-- Sajnos, uram -- mondta Isabella --, lelkemet nagyon is megviselte a családodra sújtó balszerencse, ezért nem gondolok újabb házasságra. Ha atyám egykor hazatér,

247

*� �*'*' � > V T? ',

. � , �

J< ^ 1

s neki kedvére lesz, engedelmeskedni fogok, mint ahogy engedelmeskedtem, midőn kezem fiadnak ígérték: de míg ő visszatér, kegyes engedelmed kérem, hogy vendégszerető házadban máradhassak, s búm óráit haszonra váltva, enyhítsem szenvedésteket; a tiéd, Hippolitáét s a szépséges Matildáét.

-- Már mondtam egyszer -- szólt Manfréd haragosan --, nevét se említsd annak a nőnek; ez órától legyen számodra idegen ő, ahogy nekem már az; röviden: Isabella! minthogy fiam már nem tudom, magamat ajánlom fel neked.

-- Istenem! -kiáltottfel Isabella, tévedéséből ocsúdva.

-- Mit hallok! Te, uram! Te! Aki apósom vagy! Aki Conrad atyja vágy! Aki a szelíd, erényes Hippolita férje vagy!

� Mondom, Hippolita többé nem nőm nekem mondta gőgösen Manfréd. -- Ez órában elválok tőle. Régóta sújt terméketlensége átkával: sorsom függ azon, hogy fiam legyen, s ez az éjszaka, én bízom ebben, új reménység dátumát jegyzi föl.

6

Ezekkel a szavakkal megragadta Isabella hideg kezét, s a leány szinte holtra vált félelmében és iszonyatában. Felsikoltott, hátrahőkölt. Manfréd fölemelkedett, hogy űzőbe vegye; ékkor a hold, amely már fenn volt, s a szemközti ablakszárnyon bevilágított, pillantása elé vetette a végzetes sisak tollazatát; az ablak magasságáig emelkedve viharzón ingott ide s tova, öblösen recsegő hang kíséretében. Isabella, mivel semmitől sem irtózott úgy, mint attól, hogy Manfréd valóra váltja kijelentését, az új fejleményből bátorságot merítve felkiáltott:

-- Lásd, uram! S nézd, maga.az ég kiált garázda szándékod ellen.

-- Ég és pokol sem állhat közém s célom közé -- mondta Manfréd, és közelebb lépett, hogy ismét megragadja a hercegkisasszonyt. E pillanatban nagy atyja képmása

-- azon pad felett függött, hol ültek volt -- mély sóhajt

248

bocsátott ki, és a festett kebel megemelkedett. Isabella háttal volt a képnek, és nem látta a mozdulatot, sem azt nem tudta, honnan jött a hang, csak ment, és így szólt:

-Haliga, uram! Minő hang volt ez? - és az ajtó felé igyekezett.

Manfréd háborodottan állt a menekülő Isabella -- aki már elérte a lépcsőt -- és a kép között, melyről nem tudta elvonni tekintetét, és amely megmozdult; és ami-, kor mégis tett néhány lépést a hercegkisasszony után, még akkor is hátrafelé, a képre nézve, látta, hogy a képmás kilép a keretből, s méltóságos és mélabús undorral a padlóra lép.

-- Álmodom? - kiáltott Manfréd visszatérve. -- Vagy ördögök szövetkeztek ellenem? Beszélj, pokolbéli jelenés ! Vagy ha ősöm vagy, miért szövetkeztél te is nyomorult leszármazottad ellen, ki máris busásan fizet. . .

Nem tudta a mondatot befejezni, mert a kísértet ismét sóhajtott, és jelt adott Manfrednek, hogy kövesse.

-- Vezess -- kiáltoíta Manfréd --, s én követlek a kárhozat küszöbére is!

A kísértet állhatatosán, de szomorúan vonult a galéria vége felé, és befordult a jobb kézre eső egyik szobába. Manfréd kis távolságból követte, félelemmel és zavarral tele, de eltökélten. Amint a szobába nyitott volna, az ajtót egy láthatatlan, erős kéz becsapta. A herceg, bátorságra kapva a késedelemtől, erőszakkal berúgta volna az ajtót, de az a legnagyobb erőfeszítésnek is ellenállt.

-- Ha a pokol ki nem elégíti kíváncsiságomat -- mondta Manfréd --, a hatalmamban álló emberi eszközöket fogom arra használni, hogy fajtám fönntartsam; Isabella" nem menekülhet előlem.

A hölgy, akiben a határozottságot rettegés váltotta fel azon pillanatban, amikor elhagy ta Manfréd szobáját, menekülésében lefutott a főlépcsőn. Lent megállt, nem tudva, merre irányítsa lépteit, sem azt, hogyan menekül-

249

7

hetne meg a herceg zsarnoki hatalmából. Tudta, a várkastélykapui zárva vannak, és az udvarban őrök állnak. Menjen-e, ahogy szíve sürgette, Hippolitához, s készítse elő a rá váró irgalmatlan végzetre -- ám az iránt kétsége sem támadt, hogy Manfréd ott fogja őt keresni, és nem lesz idő szenvedélye zsarnokságát elhárítani, mert kegyetlensége árra ösztökéli majd, hogy megkétszerezze a körmönfont törvénytelenséget. A késedelem talán időt ad a hercegnek arra, hogy eltűnődjék a lelkében megfogant szörnyűségen, vagy neki, Isa,bellának kedvezőbb körülményeket teremt, ha legalább csak ezen az éjszakán meghiúsítja Manfréd gyűlöletes tervét. De hol találjon menedéket? Hová bújjon az üldözők elől, hiszen Manfréd kétségtelenül felforgatja érte pincétől padlásig a várkastélyt?! Amint ezek a gondolatok sebesen átfutottak elméjén, felrémlett előtte egy föld alatti járat képe', amely a várkastély pincéjéből a Szent Miklós-templomba vezéL Vajha elérné az oltárt, mielőtt Manfréd kézre kerítené! Hisz tudta, bármily veszett is Manfréd, nem merné meggyalázni a hely szentségét; el is határozta tüstént, ha más mód nem kínálkozik a menekülésre, örökre a szent szüzek gyülekezetébe zárkózik, kiknek kolostora a templomhoz csatlakozott. Ezzel elszántan megragadott egy lámpást, mely a lépcsőház alján világított, és a titkos járat felé sietett.

A várkastély alsó részét bonyolult folyosórendszer vájta üregessé, és nem volt könnyű ekkora izgalomban meglelni a titkos járat ajtaját. Iszonyú csend honolt a föld alatti birodalomban, csak hébe-hóba feltámadó huzat csapdosta Isabella mögött a nyitva hagyott ajtókat, csak a rozsdás sarokvasak sírdogáló nyikorgása visszhangzóit a sötétség hosszú'labirintjában. Minden moccanás új borzalommal ijesztette Isabellát, de leginkább Manfréd haragos szavától iszonyodott, mellyel utána uszította cselédeit. Olyan csendben lépdelt, amennyire türelmetlenségében csak tudott, gyakran megállt és feszülten

hallgatózott, vajon követi-e valaki. Egy ilyen pillanatban azt hitte, halk sóhajt hall. Megremegett, s néhány lépést hátrált. Más pillanatban lépteket vélt hallani. Ereiben megfagyott a vér; arra gondolt, Manfréd követi. Amit csak a félelem felkavarhat, minden lehetőség agyába villant. Kárhoztatta magát meggondolatlan menekülése miatt, amely ott szolgáltatta ki Manfréd dühének, ahol kiáltozása nem hívhat segítséget. Ám a hang mintha nem a háta mögül hallatszott volna; ha Manfréd tudja, hogy ő hol van, akkor mögötte kell jöjjön: még akkor is az egyik keresztfolyosóban járt, és a léptek nagyon is tisztán hangzottak ahhoz, hogy forrásuk arrafelé legyen, ahonnan ő jött. E gondolattól megvidámodva, és abban a reményben, hogy a hercegen kívül bárkiben barátra lelhet, folytatta útját, midőn egy ajtór mely némi távolságban bal kéz felé félig nyitva állt, csendben kitárult, ám mielőtt a lámpa, melyet Isabella ugyanakkor felemelt, leleplezte volna az ajtónyitót, az ismeretlen óvatosan visszahúzódott a fény elől.

Isabellát minden apróság rémítette, és most habozott, vajon folytassa-e útját. Manfrédtól való iszonya azonban erősebb volt bármi más félelemnél. A puszta tény, hogy az ismeretlen ki akarja őt kerülni, elég volt arra, hogy bátorságot merítsen belőle. Nyilván a várkastély valamelyik cselédje az, gondolta. Szelíd természete nem szerzett ellenséget, és ártatlanságának tudatában remélte, hogy a szolgák, hacsak nem a herceg küldte őket a nyomába, inkább segítik, mint akadályozzák menekülését. E megfontolásokból erőt merítve, és abban a hitben, hogy -- már amennyire megfigyelhette -- a föld alatti folyosó szájánál van, a felé az ajtó felé tartott, mely kinyílt előtte; ám ekkor egy hirtelen légvonat kioltotta lámpáját, és Isabellát sírbolti sötétség zárta körül.

Szó le nem festheti a hercegnő rémületes helyzetét. Egyedül ilyen félelmes helyen, a nap szörnyű eseményeivel emlékezetében, a menekülés reménye nélkül, minden

8

257

pillanatban Manfréd megjelenését várva, és abban a korántsem megnyugtató tudatban, hogy karnyújtásnyira áll valakitől, akiről semmit sem tud, s aki, úgy látszik, valamilyen oknál fogva itt bujkál � e zűrzavarosán agyába toluló gondolatok és aggodalmak már-már elborították Isabella eszméletét. Az ég szentjeinek ajánlotta magát, és lélekben segítségükért folyamodott. Jó ideig állt így a kétségbeesés kínjai közt. Végül, amilyen csendben csak tudott, az ajtó után tapogatózott, és amint megtalálta, reszketve belépett a kazamatába, ahonnan a sóhaj t és a lépteket hallotta. Pillanatnyi örömmel töltötte el, hogy a felhős hold egy megtört sugara beragyog a kazamata mennyezetén, mely úgy látszik, beomlott, és a résből, nem tudta pontosan megállapítani, föld- vagy tetődarab csüng alá, mintha kívülről nyomta volna be valami. Mohón tartott a nyílás felé, midőn egy emberi alak rémlett elé, aki szorosan a falhoz lapulva állt. Felsikoltott, mert azt hitte, eljegyzett vőlegényének, Conradnak szellemét látja. Az álak előrelépett, és fojtott hangon így szólt:

-- Ne félj, hölgy, nem bántalak.

Isabella szemernyit felbátorodott az idegen szavaitól és hangjának színezetétől, és arra gondolt, ez lehet az a valaki, aki az ajtót kinyitotta. Elegendő lelkierőt gyűjtött, hogy megszólaljon:

-- Uram, bárki légy, szánj meg egy boldogtalan hercegnőt, ki a végpusztulás szakadékának peremén áll: segíts gyorsan kiszabadulnom e végzetes várkastélyból, mert különben pár pillanat, s örök nyomorúság lesz a sorsom.

-- Jaj ! - válaszolt az idegen. -- Mit tehetnék én a segítségedre?. Meghalnék érted, de nem ismerem a várkastélyt, s szándékom...

-- Ó � mondta Isabella, sietve az idegen szavába vágva --, csak annyit segíts, hogy megleljük a csapóajtót; vala-

252

hol itt kell lennie, s ez a legnagyobb szolgálat, melyet nekem tehetsz; mert pillanatnyi veszteni való időm sincs, így szólt, és a padlaton kezdett tapogatózni, arra biztatva az idegent, hogy egy sima rézlapot keressen, mely valamelyik kőlapba van beágyazva.

-- Az a zár -- mondta Isabella �, rugóra nyílik, s én tudom a titkát. Ha azt megtalálom, megmenekülhetek, ha nem, sajnos, lovagias idegen, attól félek, részesévé teszlek szerencsétlen sorsomnak: Manfréd rád fog gyanakodni, hogy szökésemben te nyújtottál segédkezet, s ítéletében bűnösnek fogsz találtatni.

-- Életem mit sem ér -- mondta az idegen --, s megnyugvás lenne számomra, ha úgy veszíteném el, hogy téged Manfréd zsarnokságától megszabadítani segítettelek.

-- Nagylelkű ifjú -- mondta Isabella �, hogyan tudnám valaha is meghálálni. . .

Amint kiejtette száján e szavakat, a holdfény egy sugara, mely a romos törmeléken át viliózott be fentről, egyenest a keresett zárra hullott.

9

-- Ó, csoda! -- kiáltott Isabella. -- íme, a csapóajtó! -- És egy kulcsot véve elő, megérintette a rugót. A fal széthúzódott, és felfedett egy vasgyűrűt.

� Emeld ki az ajtót -- mondta a hercegnő. Az idegen engedelmeskedett; az ajtólap mögött kőlépcsők tűntek elő, melyek egy vaksötét üregben vesztek el.

-- Itt kell leszállnunk -- mondta Isabella --, kövess; bármily sötét és zord is, utunk nem téveszthetjük el; egyenesen Szent Miklós templomába visz. De talán � tette hozzá a hercegnő tartózkodón -- neked nincs is okod arra, hogy elhagyd a várkastélyt, s nekem sincs rá okom, hogy továbbra is igénybe vegyem szolgálataidat ; pár perc múlva biztonságban leszek Manfréd dühétől; csak azt tudasd velem, kinek vagyok olyannyira lekötelezettje.

-- Mindaddig nem hagylak el -- mondta mohón az idegen --, amíg biztonságba nem helyeztelek, s ne gondolj

255

engem nagylelk^bboek, mint amilyen vagyok; bár te vagy fő gondom, Hercegnő.. .

Az idegen beszédétvközeledő hangok szakították hirtelen félbe, s hamarosan a szavak is érthetővé váltak:

-- Ne beszéljetek nekem boszorkányságról; mondom, hogy a várkastélyban kell lennie, s én meglelem, minden varázslat ellenére is.

-- Istenem -- sikoltott Isabella --, ez Manfréd hangja! Gyorsan, különben elvesztünk! Húzd be magad után a csapóajtót!

így szólt, és óvatosan leszállt a lépcsőn; amint az idegen sietve követte volna, kicsúszott keze közül az ajtó; lehullott, s a rugó rácsapódott. Minthogy nem figyelte meg, Isabella hogyan csinálta, hiába próbálta felnyitni újra, és már nem volt ideje, hogy több kísérletet tegyen. A lezuhanó ajtó hangját Manfréd is meghallotta, aki a hang által vezérelve, sietősen közeledett fáklyás szolgái kíséretében.

-- Ez csak Isabella lehet! -- kiáltotta Manfréd, mielőtt a kazamatába lépett. -A föld alatti járaton akar menekülni, de még nem juthatott messzire! � Milyen nagy volt azonban a herceg meglepetése, mikor Isabella helyett arra a pórlegényre esett a fáklyák fénye, aki, Manfréd legalábbis úgy hitte, a sisak alatt sínylődik!

-- Árulá! -kiáltotta Manfréd. -- Hogyan kerültél ide? Azt hittem, fönn vagy az udvarban, s büntetésedet töltőd.

� Nem vagyok áruló � válaszolta a fiatalember bátran --, s nem bűnért vezeklek.

-- Vakmerő gazember! -- kiáltotta Manfréd. -- Haragom akarod-e magadra vonni? Azt mondd meg, hogyan menekültél meg onnan föntről! Megvesztegetted őreidet, s ezzel halálra ítélted őket.

� Szegénységem � válaszolta a pór higgadtan � fölmenti őket; s bár egy zsarnok dühének szolgálói, hűsége-

10

254

sek hozzád, s nagyon is készségesen teljesítik igaztalan . parancsaid.

-- Oly vakmerő lennél-e hát> hogy kihívod bosszúmat? -- kiáltott a herceg. � A kínvallatás majcTigaz beszédre bír. Mondd meg, megtudom úgyis, kik voltak segítőid? .

� Az, az ott, az volt a segítőm -- mondta az ifjú mosolyogva, és a mennyezetre mutatott. Manfréd parancsára felemelték a fáklyákat, és láthatóvá vált, hogy a bűvös sisak egyik arcvédője tört utat az udvar kövezetén át, nyilván amikor a szolgák eleresztették, hogy a parasztra bukjon, s miután bezúzta a kazamatát, rést hagyott, melyen az ifjú átpréselte magát, alig pár perccel Isabella megjelenése előtt.

-- Ez volt hát az út, melyen alászálltál? -- kérdezte Manfréd.

-- Ez -- mondta az ifjú.

� De mi volt az a zaj -- kérdezte Manfréd �, mit akkor hallottam, midőn a kazamatába léptem?

-- Ajtócsapódás -- válaszolt a paraszt.

-- Azt hallottam én is. De milyen ajtó csapódott? kérdezte gyorsan Manfréd.

-- Nem ismerem a várkastélyodat -- mondta a paraszt --, s első ízben léptem át küszöbét; e kazamata az egyetlen belső helyiség, amelybe lábam tettem eddigelé.

-- De mondom neked �szólt Manfréd (nagyon szerette volna tudni, vajon felfedezte-e az ifjú a csapóajtót) --, ebből az irányból jött a hang: s szolgáim is így hallották.

-- Uram -- szakította félbe egyikük szolgálatkészen --, bizonyosan a csapóajtó volt, s ez itt menekülni akart.

-- Fogd a szád, barom! -- förmedt rá a herceg. -- Ha menekülni akart, hogyan jöhetett erre az oldalra? Saját szájából akarom hallani, miféle hang volt az. Életed most attól függ, igazat szólsz-e!

-- Az igazság drágább nekem, mint az életem.- mondta a paraszt. -- S nem kellene az egyik a másik árán.

255

-- Nocsak! líjúíllpzófus -- mondta gúnyosan Manfréd -,'mondsza csajrrnáféle hangot hallottam én?

-- Kérdezd azt, amire válaszolni tudok -- válaszolta amaz --, s tüstént adj halálra, ha nem az igazságot mondom.

-",

11

Manfréd, akit tffrjjtnetíenné tett az ifjú rendíthetetlen bátorsága és kÖz^rf,^kiáltott:

-Hát akkor, igazság embere, felelj, de gyorsan: a csapóajtó döngését hallottam én?

-- Azt -- válaszolta az ifjú.

-- Azt! -- mondta a herceg. -- S honnan vetted, hogy -ott csapóajtó van?

-

-- Megláttam a rézlemezt a holdfényben -- válaszolta a pór.

-- És mi súgta meg neked, hogy zárnak kell ott lennie? -- kérdezte Manfréd. -- S hogyan fedted fel működése titkát?

-- A gondviselés, mely kiszabadított a sisak alól, képes arra, hogy a zár nyitjára is rávezessen.

-A gondviselés messzebbre is vezethetett volna, el haragom hatóköréből -- mondta Manfréd. -- Mikor a gondviselés megmutatta, hogyan nyisd ki a zárat, nyilván bolonddá is tett mindjárt, mert nem tudtál a kegyé

vel élni. Miért nem követted az utat, mely menekülésed jelentette? Ugyan miért zártad be magád előtt a csapóajálwáyett, h0gy leszálltai volna a lépcsőn ? Megkérdhetném tőled, uram -- mondta a paraszt �, hogy én, ki ismeretlen vagyok várkastélyodban, honnan tudhattam volna, hogy az a lépcsőkijárathoz vezet. De én megvetem azt, ki a kérdések elől kitér. Bárhová

is vezessen az a lépcső -- lehet, hogy megtaláltam volna az utat --, rosszabb helyzetbe nem kerülhettem volna, mint amilyenben vagyok. De az igazság ez: kicsúszott kezemből az ajtó, s te tüstént jöttél. Riasztó jelet adtam, s akkor már nem számított, egy vagy két perc múlva kerülök-e fogságodba.

256

Éveidhez képest megátalkodott gazember vagy mondta Manfréd --, s ezért megfontolandó a gyanú, vajon nem áltatsz-e engem; még most sem mondtad meg, hogyan nyitottad ki a zárat.

-- Ezt tüstént megmutatom neked, uram -- mondta a paraszt, s egy föntről lehullott követ felragadva a csapóajtóhoz ment, és ütni kezdte a rézlemezt, mely eltakarta; húzni akarta az időt a hercegnő menekülése érdekében.

Az ifjúi tisztaság és szellemének kiválósága megrendítette Manfrédét. Mi több, hajlandóságot érzett arra, hogy kiengesztelődjék az iránt, aki bűnös sem volt. Manfréd nem volt afféle vad tirannus, ki oktalan kegyetlenségben kéjeleg. Sorsának körülményei zordonná tették természetét, amely pedig eredendően emberséges volt; erényei mindig felülkerekedtek, ha szenvedély nem homályosította el agyát.

Míg a herceg ilyen feszült izgalomban állt, távolról zavaros hangok szűrődtek a kazamatába. A közeledő hangokban Manfréd felismerte egyik cselédjének kiáltozását, azok közül, akiket Isabella felkutatására szétzavart a várkastélyban.

12

-- Hol az urunk? Hol van a herceg?

-- Itt vagyok -- mondta Manfréd, ahogy közelebb értek. -- Megleltétek-e a hercegnőt?

Az első, ki odaért, így válaszolt:

-- Örülünk, hogy téged megleltünk, ó, uram.

-- Engem! -- kiáltott a herceg. -- A hercegnőt, megtaláltátok a hercegnőt?

-- Már azt hittük, hogy megtaláltuk, uram -- válaszolta az egyik fickó, aki rémülten nézett �, de aztán mégsem őt...

-- Mit de! -- kiáltott a herceg. -- Elmenekült? -Jaquez meg én, uram. . .

-- Igen, én meg Diego... � szakította félbe a másik, aki még feldúltabban ért oda.

257

-- Egyszerre csak egy ikótök jártassá a száját -- mondta Manfréd. -- Azt kérdem tőletek, hol van a hercegnő?

-- Nem tudjuk -felelték azok egyszerre --, de azt tudjuk, hogy majd eszünk vette a félelem.

-- Azt látom, tökfejek -mondta Manfréd. -Mi rémisztett meg így?

.

-- Ó, uram -- mondta Jaquez --, Diego oly látomást látott! Fenséged nem fog hinni a szavunknak.

-- Miféle új képtelenség ez? -- kiáltott Manfréd. -- Rögtön feleljétek, vagy istenemre. .'.

-- Kegyelmezz, uram, s ha fenségednek úgy tetszik, hallgass meg bennünket -- mondta a szegény fickó. Diego meg én;. .

� Igen, uram � kiáltott a társa �, én meg Jaquez. . .

-- Nem megtiltottam, hogy egyszerre jár tassátok a szátokat? �rivallt rájuk a herceg. � Te, Jaquez, te válaszolj, mert a másik bolond még zagyvább nálad is; mi történt?

-- Kegyes uram -- mondta Jaquez --, bár fenséged tetszésére szólna beszédem! Szóval így esett: Diego meg én fénség'ed parancsához hűen az ifjú úrnő keresésére indultunk; de mivelhogy élés elménkkel rögtön felfogtuk, hogy netán ifjú uram szellemével találkozhatunk, úgy mondva, fenséged fiának szellemével, Isten legyen irgalmas árva lelkének, mivel hogy nlég nem részesült keresztény temetésben...

-- Tökkelütött! -kiáltotta Manfréd feldühödve. -- Hát csak szellem volt, amit láttatok?

13

-Ó, rosszabb! Rosszabb, uram! -- kiáltotta Diego. -- Amit én láttam, az, szentuccse, tíz egész szellemmel is felért!

,

-Türelmet, egek! -- mondta Manfréd. -- Ez a két bolond megőrjít. Takarodj a szemem elől, Diego! Te meg, Jaquez, egyetlen szóval felelj : józan vagy? őrült vagy? Te ésszel szoktál élni: ijesztgette csak magát az a másik tökkelütött, rajtad meg fogott az ijedtség! Beszélj, mi az, amit látni vélt?

258

-- Kegyelmes uram -- válaszolt Jaquez reszketve �, hisz épp azt akartam elmondani fenségednek, hogy ifjú urunk, Isten legyen irgalmas lelkének! balszerencsés szerencsétlensége óta, fenséged hűséges szolgái közül senki -- mert azok vagyunk uram, de csakugyan, noha szegények vagyunk --, mondom, senki, de senki nem merészelt egymagában mozdulni a várkastélyban sehova, hanem csak párosával: így hát Diego meg én, mivelhogy úgy gondoltuk, ifjú úrnőnk tán a nagy galérián lehet, felmentünk oda megkeresni őt, és megmondani neki, hogy fenséged valamit tudatni akar vele.

-- Kétbalkezes bolondok! -- kiáltotta Manfréd. -- S épp akkor kapott egérutat, mert ti féltetek holmi krampuszoktól ! Bitangok! Én fönn voltam a galérián; onnan jöttem ide.

-- Azért ő még éppenséggel ott lehetett volna -- mondta Jaquez --, de vigyen el az ördög, ha még egyszer fölmegyek utána! Szegény Diego! Amondó vagyok én, nem heveri ki ezt ő soha!

-- Kiheverni? Mit? -kérdezte Manfréd. -- Megtudom végre, mi ijesztette meg ezeket a semmirekellőket? Csak az időm megy rájuk; utánam, szolgák! Majd én megnézem, mi van ott, a galérián.

�

-- Az Isten szent szerelmére, jóságos uram, ne menj a galériára! -kiáltottaJaquez. -Bizisten, maga a Sátán költözött a galériáról nyíló nagy szobába.

Manfréd mindeddig oktalan vakrémületnek tulajdonította szolgái rettegését, de most felneszeit erre az új körülményre. Eszébe ötlött a kép tüneménye, a galéria végén levő szoba ajtajának hirtelen becsapódása. Hangja elcsuklott, és zavarodottan kérdezte, mi van a nagy szobában.

-- Uram -- mondta Jaquez --, mikor Diego meg én a galériára értünk, ő ment elöl, merthogy aszongya, több bátorság szorult volna beléje, mint belém. Szóval, amikor a galériára értünk, senkit sem találtunk ottan.

259

Minden pad és szék alá bepillantottunk, de senkit se leltünk.

-

14

-- A képek mind a helyükön voltak? -- kérdezte Manfred.

� Igenis, uram � mondta Jaquez �, de arra nem is gondoltunk, hogy mögéjük nézzünk.

-Jól van, jól -- kiáltott Manfréd --, gyerünk tovább!

-- Amikor a nagy szoba ajtajához értünk folytatta Jaquez --, azt zárva találtuk.

� És ugye nem tud tatok kinyitni? �kérdezte Manfréd.

� Úgy, ügy, uram, szentuccse nem! � felelte a szolga. -Né csak, de nem is én voltam, hanem Diego: ő vitézkedett ottan, s ment volna tovább, mikor pedig én azt tanácsoltam, né menjen,,s most is aszondom, vak legyek,

1 ha még egyszer bezárt ajtóval próbálkozom.

-- Ne komédiázz;- mondta Manfréd megborzongva --, hanem azt mondd, mit láttál a nagy szobában, amikor kinyitottad az ajtót.

-- Én, uram, én nem láttam semmit -- mondta Jaquez --, merthogy én Diego háta mögé álltam. De hallottam a neszt.

� Jaquez � mondta Manfréd ünnepélyes hangon --, őseim lelkére kényszerítlek, felelj : mit láttál, mit hallottál?

� Diego látta � felelte Jaquez �, nem én, uram, én csak a neszt hallottam. Alighogy kinyitotta az ajtót, Diego felkiáltott. S már futott is visszafelé, én meg, uram, vesd el magad, utána, közben mondom neki: �A szellem volt? A szellem!" �Nem a, "mondja Diego, s haja fölmered, hanem egy órjás, azt hiszem, talpig vasban, mert a lábát, azt láttáin, meg a lába szárának egy darabját, aztán amit láttam belőle, az akkora volt, mint az a sisak odalenn, az udvarban." Amint ezt Diego mondogatja, hát, uram, dühös mozgolódást hallottunk, meg páncélcsörömpölést, mintha az órjás épp kelne föl, mert Diego még azt is mondta, hogy úgy gondolja, az órjás

260

egy cseppet ledűlhetett, mert a lába feje meg a lába szára ki volt nyújtóztatva szobahosszat a padlón. Mielőtt elérhettük volna a galéria végét, hallottuk ám, hogy a nagy szoba ajtaja becsapódik mögöttünk, de szentucscse, nem mertünk visszapislogni sem, mert hátha a sarkunkban van az órjás, de most, hogy utánagondólok, hallanunk kellett volna, ha nyomunkba veti magát. Az Isten szerelmére, jó uram, küldess papért, s füstölje meg várkastélyodat, mert bizonnyal el van varázsolva!

-- Úgy, úgy, uram! - kiáltották egyhangúlag a szolgák --, különben el kell hagyjuk felséged szolgálatát!

-- Csend, vénasszonyok! -- kiáltott rájuk Manfréd --, s kövessetek; majd én megtudom, mit jelent mindez.

15

-- Mi nem! -- kiáltották egyhangúlag. -- Mi, uram, fenséged összes kincséért sem tesszük lábunkat a galériára!

A pórlegény, aki mindeddig csendben álldogált, most megszólalt:

- Megengedné-e fenséged, hogy én megpróbálkozzam e kalanddal? Sem életem, sem halálom senkit nem érint: a gonosz angyaloktól nem félek, a jókat nem bántottam soha.

-- Viselkedésed ellene mond külsődnek � szolt Manfréd, s bámulva és meglepetten szemügyre vette az ifjút. -- E pillanattól jutalmazom bátorságodat; de mostani helyzetemben-folytatta sóhajtva --, nem merek csak önszememnek hinni. Mindazonáltal megengedem, hogy elkísérj.

Manfréd, amikor Isabella nyomába eredt a galériáról, egyenesen felesége lakosztályába sietett, arra gondolva, hogy a hercegnő oda menekült. Hippolita megismerte lépteit, és aggódó szerelemmel fölemelkedett, hogy urát fogadja, akit nem látott fiuk halála óta. Bús örömmel repült volna a keblére, de ura durván félrelökte, s így szólt:

»

Hol van Isabella?

261

- Isabella! De uram! -- sikoltott föl a meglepett Hippolita.

-- Igen, Isabella! -- kiáltott Manfréd dölyfösen. -- Isabellát akarom, de tüstént!

� Uram � felelte Matilda, aki látta, milyen mélységesen megrázta anyját Manfréd viselkedése �, Isabella mindazóta nincs velünk, mióta fenséged a lakosztályába parancsolta őt.

-- Azt mondjátok, hol van -- parancsolta a herceg --, ne azt, hol volt!

-- Jó uram -- mondta Hippolita � lányod igazat mond: Isabella a te parancsodra hagyott el bennünket, s mindazóta nem tért vissza; de jó uram, nyugalomra van szükséged; vonulj vissza, s pihenj, e sötét nap szétzilált. Isabella reggel parancsodra készen áll.

-- Akkor hát tudod, hol van? -- csattant fel Manfréd. -- Azonnal mondd meg, mert egy percet sem veszthetek! S te, asszony -- így szólította nejét --, parancsold hozzám tüstént káplánodat!

� Isabella hitem szerint hálókamrájában van � válaszolta nyugodtan Hippolita. -- Nincs ahhoz szokva, hogy ily késői órán virrasszon. Az Isten szerelmére, én uram � folytatta �, tudasd velem, mi dúlt föl így: megsértett talán-Isabella?

� Ne zaklass kérdésekkel � mondta Manfréd. � Azt mondd, hol van ő.

-- Matilda érte megy -- mondta a hercegné. -- Ülj le, uram, s nyerd vissza szokott erélyedet.

16

� Hogyan? -- kiáltott a herceg. -- Féltékeny vagy talán Isabellára, hogy beszélgetésünkön jelen kívánsz maradni?

�- Istenem, uram! -- mondta Hippolita. -- Mi jutott eszedbe?

-- Majd megtudod, nem is oly sokára -- mondta a kegyetlen herceg. -- Küldd hozzám káplánodat, magad pedig itt várj kényre-kegyre.

262

E szavakkal kirohant a szobából, és Isabella keresésére indult; otthagyva a csodálkozó hölgyeket, akiket villámütés gyanánt értek szavai és dühöngő viselkedése, és akik hiábavaló találgatásba merültek afelől, mi foroghat a herceg fejében.

Manfréd visszafelé tartott a kazamatából a paraszt és néhány szolgájának kíséretében, akiknek megparancsolta, hogy vele tartsanak. Megállás nélkül haladt föl a lépcsőn mindaddig, amíg a galériára nem ért, ahol az ajtóban Hippolitával és káplánjával találkozott.

Amikor Manfréd elzavarta volt Diegót, az egyenesen a hercegné lakosztályába sietett annak riasztó hírével, aminek szemtanúja volt. A kitűnő hölgy éppúgy nem kételkedett a látomás valódiságában, miként Manfréd sem, mégis hajlandónak mutatkozott úgy tenni, mintha a szolgák lázálmának tekintené. Ámde megóvni óhajtván urát minden további megrázkódtatástól, úgy döntött, legyen inkább ő az áldozat, ha már a sors ezt az órát rendelte pusztulásukra. A temérdek szomorúság előkészítette már arra, hogy ne remegjen, ha szemtől szemben áll velük. Elbocsátotta a vonakodó Matildát, aki hiába csengett a kegyért, hogy anyjával tarthasson, és csak káplánját vitte magával. Hippolita átvizsgáita a galériát és a nagy szobát, és most, nyugodtabb lélekkel, mint néhány órával korábban, fogadta urát, és megnyugtatta afelől, hogy a gigászi láb és lábszár látványa puszta dajkamese volt; nem kétséges, a szolgák agyréme, amit a félelem és az éjszaka sötét és rémes órái sugalltak" ő és a káplán átvizsgált mindent a szobában, és mindent a szokott rendben talált.

Manfréd, bár meg volt győződve arról, akárcsak a felesége, hogy a látomás nem a képzelet műve volt, kissé föleszmélt lelkének viharából, melybe a sok rendkívüli esemény taszította. Szégyenkezett is, amiért olyan embertelenül bánt a hercegnével, aki minden igazságtalanságot a gyengédség és kötelességteljesítés új jelével vi-

263

szonzott, és érezte szívébe gyűlni hercegnéje iránt visszatérő szerelmét, ám nem kevésbé szégyellte azt, hogy önvád gyötri valaki miatt, aki ellen gondolatban még gonoszabb merényletre készül; megzablázta hát szívének vágyakozását, s nem hajolt még a szánalomra sem. Lelke ezután a teljes gonoszságba fordult. Hippolita rendíthetetlen engedelmességéből ura arra a ránézve hízelgő következtetésre jutott, hogy a hercegné nemcsak türelemmel belenyugszik, majd a válásba, de, ha neki úgy tetszik, engedelmesen fog azon is fáradozni, hogy Isabellát a házasságra rábeszélje. Ám alig élvezte a förtelmes remény mámorát, máris arra kellett döbbennie, hogy Isabellát nem találták meg. Föleszmélt, és parancsot adott, hogy a várkastélyba vezető minden út szigorúan őriztessék, s hogy cselédei életükkel lakóinak, ha bárkit, aki a kastélyból távozni akar, megtűrnek azokon. A pórlegényt, akivel kegyesen beszélt, a lépcső melletti kis szobába parancsolta, ahol egy prices szolgált nyughelyül.! A szoba kulcsát Manfréd maga tette el, miután tudatta az ifjúval, hogy reggel beszéde lesz vele.

17

Aztán elküldte szolgáit, s egy bólintásfélével komoran elbocsátva Hippolitát, lakosztályába tért.

"

Második fejezet

Matilda, aki Hippolita parancsára hálókamrájába ment, semmi hajlandóságot nem érzett arra, hogy elnyugodjék. Öccsének me'grázó sorsa mélyen megillette. Hogy Isabellát nem látja, az meglepte; ám nemes lelkét riasztó félelemmel töltötték el atyja különös szavai, szerfelett tomboló viselkedése, és feleségére, a hercegnére szórt homályos fenyegetései. Aggódva leste-várta fiatal szolgálójának, Biancának jöttét, akit elmenesztett megtudakolni, mi történt Isabellával.

Bianca hamarosan visszatért, s közölte úrnőjével, amit

264

a szolgáktól megtudott: azt, hogy Isabellának nyoma veszett. Mesélt a pórlegény kalandjáról, akit a kazamatában találtak, s a cselédek kusza históriájához sok csacska hozzátoldást fűzött; főként a galérián lévő szobában látott gigászi láb és lábszár történeténél időzött hosszasan. Ez utóbbi körülmény annyira megrémítette Biancát, hogy igen megörült, amikor Matilda közölte vele, nem szándékszik nyugovóra térni, hanem virraszt reggelig, amíg a hercegné föl nem ébred.

Az ifjú hercegkisasszonyt kimerítették a talányok: miért szökött meg Isabella? Miért fenyegeti apja az édesanyját?

-- S mi dolga lehet, ilyen sürgető, a káplárinak? kérdezte Matilda. Titokban akarja öcsém tetemét eltemettetni a kápolnában?

-- Ó, úrnőm - mondta Bianca --, én már kitaláltam. Minthogy te lettél örököse, amiatt nyugtalan, hogy nincs még férjed; mindig is fiúgyermekeket akart, fogadni mernék, most meg unokákért türelmetlenkedik: már látom is rajtad a menyasszonyi ruhát, hálistennek, végre ennek is eljött az ideje. Jóságos úrnőm, most, hogy ilyen nagy hercegnő lettél, ugye nem taszítod el magadtólhűséges Biancádat, s nem teszed fölibém Donna Rosarát?

-- Szegény Biancám -- mondta Matilda --, milyen sebesen futnak gondolataid! Mit vettél észre öcsém halála óta Manfréd viselkedésében, mely irántam való gyöngédségének gyarapodásáról beszélne? Nem, Bianca, az ő szíve mindig idegen volt hozzám, de ő az én atyám, s nem szabad rá panaszszót mondanom. Látod, ha elzárta is tőlem atyám szívét az ég, csekély érdemeimet túlfizeti anyám gyengédségében. Ó, az én drága jó anyám! Igen, Bianca, itt érzem én Manfréd nyers természetét! Ha durva hozzám, én türelmes vagyok, de a lelkem vérzi fel, mikor tanúja vagyok anyám iránti oktalan szigorának.

265

.- Ó, úrnőm � mondta Bianca --, minden férfi így bánik asszonyával, ha ráunt.

18

-- S te épp^ akkor beszélsz nekem férjről -- kiáltott Matilda --, mikor atyám szándéka az, hogy végezzen velem?

-- Akkor kell legjobban a szerencse, úrnőm -- felelte Bianca. -- S ha már nagyasszony leszel, jöjjön, aminek jönnie kell. Néni kívánlak látni holmi zárdában búslakodva, pedig legszívesebben azt csinálnád, ha rajtad állna, s ha engedné anyád, aki tudja, hogy még a rossz férj is jobb, mint a semmi. Jézusmária! Miféle lárma ez? Szent Miklós, oltalmazz! Csak tréfáltam, úrnőm.

.� A szél az � mondta Matilda �, amint átfú a lőréseken fönn a toronyban; ezerszer hallhattad.

-- Meg aztán, amit mondtam, nem bántó szándékkal mondtam: nincs abban semmi vétek, ha házasságról beszél az ember. Szóval, úrnőm, ahogy az imént mondtam^ ha Manfréd urunk egy csinos hercegecskét hozna néked vőlegénynek, te, miközben bókolnál előtte, nyilván tudtára adriád, hogy helyette inkább Krisztust választattad volna jegyesedül.

� Hála az egriek � mondta Matilda --, nem forgók ilyen veszélybéri. Tudod te jól, mennyi kérőm volt, s ő mind elutasította.

-- S te, mint engedelmes leánya, még meg is köszönted néki, igaz-e? De hallgass rám, úrnőm, tegyük fel, holnap reggel a nagy tanácsterembe rendelne, s te ott egy tündérszép ifjút látnál á jobbján, nagy fekete szemű, sima fehér homlokú, hollófürtű herceget, egy ifjú hőst, aki a Jóságos Alfonso képmására hasonlít, melyet órákon át szoktál nézegetni fönn, a galérián egymagádban. . .

-- Ne szólj könnyelműen arról a képről -- szakította félbe Matilda sóhajtva.'- Tudom, szokatlan imádattal nézem én azt a képet, de ne hidd, hogy festett vászonba lettem szerelmes. A herceg erényes jelleme, a hódolat, mélyet emléké iránt ariyárii belém plántált, az imák, melyeket, nern tudom, miért, vele együtt sírjára ontunk,

266

mindez arról győzött meg, hogy sorsom, így vagy úgy, de hozzá van kötve.

-- Édes Istenem! mondta Bianca. -- Hogyan lehetne ez? Mindig is úgy hallottam, a te családod semmiféle atyafiságban nincs az övével. S mondhatoni, egyáltalán nem értem, miért kell az én úrnőmnek, a hercegnének jeges reggelen s nyirkos estéken a sírjához küldenie téged, hogy ott imát mondj: a naptár szerint nem szent ó. Ha már imádkoznod kell, mért nem parancsol rád, hogy a mi nagy Szent Miklósunkhoz folyamodj? Hidd el, ő az a szent, akihez férjért imádkozni érdemes.

� Talán kevésbé illette volna lelkemet � mondta Matilda --, ha anyám elém tárja az okokat: talán a titok^ melyet kebelébe zár, talán az ösztökél engem erre a � nem is tudom megnevezni, mire. Minthogy anyám semmit sem tesz merő szeszélyből, bizonyosra veszem, valami titok lappang a mélyben; igen, tudom: a gyászgyötrelemben, mely öcsém halálán elfogta őt, néhány bizalmas szó csúszott ki ajkán erről.

-- Ó, drága úrnőm -- sikoltott föl Bianca --, mik lehettek azok a szavak?!

19

-- Nem -- mondta Matilda. -- Ha szülőnk elejt néhány szót, melyet legszívesebben visszavonna, a gyermek kötelessége a hallgatás.

- Ó! Megbánta, hogy kiszaladt a száján? -- szólt Bianca. -- Megbízhatsz bennem, úrnőm, ha mondom.

-- Az én kis titkaimat, ha volnának egyáltalán, elmondanám -- mondta Matilda --, de az anyámét soha; a gyermek szemét s fülét csak arra. nyissa, amire szülői késztetik.

-- No jó, úrnőm- mondta Bianca �, te szentnek születtél, s a hivatásnak haszontalan ellentállni: végül mégiscsak kolostorban végzed. De itt van Isabella, úrnőm, ő nem lenne ilyen tartózkodó velem: ő hagyná, hogy ifjú emberekről beszéljek neki; ha csinos lovagocska ér-

267

kezett a várkastélyba, tudtomra adta, mennyire szeretné, ha öcséd, Conrad rá hasonlítana.

-- Bianca -- szólt Matilda --, ne merészeld barátnőmet tiszteletlen hangon emlegetni. Isabella derűs kedélyű, ám a lelke tiszta, mint maga az erény. Ismeri haszontalan, pletykás jókedvedet, s hébe-hóba talán bátorított is, hogy elvond a mélabútól, s felélénkítsd a magányt, melyben atyám tart bennünket.

(

� Szűzanyám! � mondta Bianca megriadva. -- Itt van megint! Drága úrnő" m, te semmit se hallasz? Bizonyosan kísértet jár a várkastélyban!

� Csend !� � mondta Matilda. � S figyelj! Valóban úgy hittem, hangot hallok, de bizonyára képzelődtem. Félelmed, azt hiszem, megfertőzött engem is.

-- Nem úgy van az, úrnőm -- mondta Bianca, valósággal sírva gyötrelmében --, hangot hallottam, ha mondom!

-- Van valaki az alattunk lévő szobában? - kérdezte a hercegnő.

-- Kinek volna bátorsága ott aludni -- kérdezte Bianca --, mióta öcséd nevelője, a híres csillagjós felakasztotta ott magát? 'Most már biztos, úrnőm, hogy az ő szelleme meg az ifjú hercegé ott a szobában adtak találkát egymásnak. Az Isten szerelmére, meneküljünk anyád lakosztályába!

-- Megparancsolom, ne mozdulj -- mondta Matilda. -- Ha szenvedő szellemek, mérsékelhetjük kínjukat, ha kikérdezzük őket. Nem állhat szándékukban bennünket bántani, minthogy mi sem sértettük őket, s ha mégis szándékukban áll, egyik szoba éppolyan biztonságos, mint a másik. Nyújtsd az olvasómat; imát mondunk, s aztán megszólítjuk őket.

� Drága úrnőm � mondta Bianca �, a világért sem szólítanék meg kisértetet!

Amint ezeket a> szavakat kimondta, hallották, hogy a Matilda szobája alatti kisszoba ablakszárnya nyílik.

20

268

Figyelmesen hallgatóztak, és néhány pillanatra úgy rémlett, valaki énekel, ám a szavakat nem tudták kivenni. -- Nem lehet gonosz szellem -- mondta a hercegnő halkan. � Ez kétségtelenül a ház népéből valaki. Nyisd ki az ablakot, s akkor megismerjük a hangot.

- De én csakugyan nem merem kinyitni, úrnőm mondta Bianca.

-- De te csakugyan nagy bolond vagy -- mondta Matilda, s maga nyitotta ki csendben az ablakot. Ám az ablaknyitás zaját meghallhatta az a valaki ott lenn, mert elnémult.

- Van lenn valaki? - kérdezte a hercegnő. -- Ha igen, szóljon.

-- Igen -- mondta egy ismeretlen hang.

-- Kicsoda? -- kérdezte Matilda.

� Valaki, aki idegen itt � válaszolta a hang.

-- Miféle idegen vagy? -- kérdezte Matilda. -- S hogy kerültél ide ezen a szokatlan órán, mikor a várkastély kapui mind zárva vannak?

- Nem a magam akaratából vagyok itt -- válaszolta a hang. -- De bocsáss meg, hölgy, ha megzavartam nyugalmadat: nem tudtam, hogy kihallgat valaki. Az álom elkerült: nyugtalan fekhelyem kivetett magából, s hogy túladjak a fárasztó időn, a közelgő hajnal tündérlépteit lesem türelmetlenül, míg e várkastélyból elbocsáttatást nyerek.

-- Szavaid s hanghordozásod bús leiekről vallanak mondta Matilda. -- Ha boldogtalan vagy, szánlak. Ha szegénység sorvaszt, tudasd velem, s én megemlítelek a hercegnének, kinek jóságos lelke mindig megindul a szükséget szenvedőkön; ő majd könnyít sorsodon.

-- Valóban boldogtalan vagyok -- mondta az idegen �, s a gazdagságot sem ismerem: de nem panaszlom föl sorsomat, hisz az ég osztotta rám; fiatal vagyok és egészséges, s nem szégyellem két kezemmel megkeresni azt, amire szükségem van. Ám ne hidd, hogy gőgös

269

volnék, vagy hogy megvetném nagylelkű ajánlatod. Imáimba foglallak, áldási könyörgök kegyes magadra s nemes úrnődre. Ha sóhajtok, hölgy, nem magamért, másokért sóhaj tozom.

-- Megvan! -- mondta Bianca suttogva a hercegnőnek.

� Úrnőm, ez biztosan a pórlegény; s lelkemre, ő szerelmes ! Biz' ez ám az érdekes kaland! Ugyan, úrnőm, faggassuk csak ki egy kicsit. Téged nem ismer, s bizonnyál Hippolita nagyasszony valamelyik udvarhölgyének vél.

-- Nem szégyelled magad, Bianca? -- kérdezte a hercegnő. -- Miféle jogon firtathatnánk ez ifjú ember szíve titkát?Úgy tetszik, erényes, őszinte ember, nem titkolja, hogy boldogtalan: a helyzet hatalmazna fel minket arra, hogy kifosszuk egyetlen tulajdonától? Miféle címen rabolnánk meg bizalmát?

21

-- Édes Istenem, vajmi keveset tudsz te a szerelemről, úrnőm!-válaszolta Bianca. -- Szerelmesednek nincs ahhoz fogható gyönyör, rnint ha hölgyükről beszélhetnek.

� Engem akarsz te egy semmi pór bizalmasává tenni?

� kérdezte a hercegnő.

-- Akkor hát hadd beszéljek vele én -- mondta Bianca --, s noha abban a. megtiszteltetésben részesültem, hogy fenséged szolgálójának tisztségét viselem, nem mindig voltam ilyan magas polcon; meg aztán, ha a szerelem kiegyenlíti, akkor meg is emeli a rangokat, s én mindig felnéztem minden szerelmes ifjúra.

-- Hallgass, együgyú -- szólt a hercegnő. Azt mondta, boldogtalan, s ebből nem következik, hogy szerelmes. Jusson eszedbe, mi minden történt ma, s aztán mondd azt nekem, hogy nincs nagyobb boldogtalanság, mint amit a szerelem okoz. Idegen -- folytatta a hercegnő --, ha szerencsétlenséged nem önmagád hibájának köszönheted, s Hippolita nagyasszony hatalmának körén belül orvosolható, felelősséggel mondhatom, ő szószólód lesz. Midőn á kastélyból elbocsáttatol, keresd fel a szent-

'�

270

életű Jerome atyát a Szent Miklós-székesegyházhoz tar-

_

tozó kolostorban, s tudass vele históriádból annyit,

l

amennyi kívánságoddal találkozik: ő nem mulasztja majd el, hogy szóljon arról a hercegnével, ki anyja mind-

'

azoknak, akik segítségére szorulnak. Ég veled; nem tartom illőnek, hogy ily szokatlan órán férfival társalogjak. � A szentek őrizzenek, kegyes hölgy � válaszolta a paraszt. � Ha egy szegény és méltatlan idegen még egy percnyi kihallgatásért könyörögni bátorkodna. .. remélhetek?. . . az ablakszárny még nyitva. . . vajon meg-, kockáztathatnám-e a kérdést. ..

-- Szólj sietve -- mondta Matilda �, a hajnal fénye már közel, hamarosan földjeikre sietnek a parasztok, s észrevesznek bennünket. Mit akarsz kérdezni, nem tudhatom.

-- Magam sem, hogy merjem-e � mondta az ifjú idegen, s hangja megremegett --, de az együttérzés, mely szavadból kitetszett, felbátorít. Hölgy! Bízhatom benned?

-- Egek! -- mondta Matilda. -- Mit akarsz ezzel mondani? Mi az, amihez ekkora bizalom kell? Bátran beszélj, ha titkod erényes kebelre méltó.

22

- Azt kérdeném -- szólt nagy sokára a paraszt --, igaz;e, amit a cselédek szájából hallottam, hogy a hercegnő eltűnt a kastélyból?

.

-- Miért fontos tudnod erről? -- kérdezte Matilda. Első szavaid megfontoltságot árultak el s kitárulkozó lelket. Azértjöttél talán, hogy Manfréd titkait feszegesd? Adieu. Csalódtam benned. -- Miután kimondta, ezeket a szavakat, sietve becsukta az ablakot, s nem hagyott időt az idegennek a válaszra. -- Okosabban tettem volna -- mondta a hercegnő meglehetősen éles hangon Biancának --, ha hagyom, hogy te beszélj ezzel a pórral: kíváncsisága, úgy látszik, egy pár a tiéddel.

-- Nem illik, hogy vitázzam fenségeddel -- válaszolta Bianca-, de lehet, hogy az én kérdéseim talán célraveze-

277

többek lettek volna, mint amilyenekkel te voltál kegye kérdezni ót.

� Ó, ebben nem kételkedem -- mondta Matilda. Te ugyancsak tapintatos fehérszemély vagy! Megtudhatom, mit kérdeztél volna tőle?

-- A néző gyakran jobban megérti a színjátékot, mint a szereplő személyek maguk -- válaszolta Bianca. -- Úrnőm, fenséged valóban azt gondolja, hogy ^sabella úrnóre vonatkozó kérdéseit merő kíváncsiság diktálta? Nem, nem, úrnőm; több van abban, mint ahogy ti, előkelők gondolnátok! Lopeztól tudom: a szolgák mind úgy tudják, ez a fiatal fickó nyújtott segédkezet Isabella úrnő szökéséhez. Kérlek, úrnőm, könyörgök, hallgass meg! Te is,, én is tudjuk, hogy Isabella úrnő soha nem volt szerelmes az öcsédbe. Igen! És a herceget épp a döbtő pillanatban ölték meg. Nem vádolok senkit. Sisak zuhant le rá a holdból, így mondja az én uram, a te atyád; de Lopez meg a szolgák mind azt mondják, hogy ez az ifjú gavallér varázsló, s a sisakot ő lopta Jóságos Alfonso sírjáról.

� Elég legyen' ebből a szertelen orcátlankodásból szólt Matilda.

«- Úgy legyen, úrnőm, ahogy fenségednek tetszik kiáltott Bianca --, ám mégiscsak szerfelett furcsa, hogy ' Isabella úrnő eltűnik, s még aznapon megtalálják helyette ezt az ifjú szemfényvesztőt a csapóajtó szájában! Senkit sem vádolok, de ha ifjú uram becsületes úton-módon lelte halálát. . .

-- Ne merészeld a gyanúnak még a leheletével se elhomályosítani drága Isabellám hírének tisztaságát! mondta Matilda.

-- Tisztaság ide, tisztaság oda -- mondta Bianca --, ő eltűnt, ellenben találtak egy idegent, akit senki sem ismer; te magad kérdezted ki ót; ó maga mondta neked, hogy szerelmes vagy boldogtalan, ami ugyanaz; sőt, hogy boldogtalanságát másoknak tulajdonítja; s van-e,

272

aki boldogtalan valaki miatt, s nem szerelmes abba a valakibe? És a következő szavával már azt kérdezte szegény feje gyanútlanul, hogy Isabella úrnő eltűnt-e vajon?

23

-- Megvallva az igazat� mondta Matilda �, megfigyeléseid nem egészen alaptalanok. Isabella menekülése ámulatba ejt; ennek az idegennek a kíváncsisága rendkívüli, ámde Isabella egyetlen gondolatát sem rejtegette előlem.

-- így mondta neked ^ szólt Bianca --, hogy horgára csalja a te titkaidat! De ki tudja, úrnőm, ki tudja, vajon ez az idegen nem álruhás herceg-e? Ugyan, úrnőm, hadd nyissam csak ki azt az ablakot, s hadd kérdezzek én tőle egyet s mást.

-- Nem -- válaszolta Matilda --, magam fogom kikérdezni őt, tud-e valamit Isabelláról; arra nem méltó, hogy másról is beszéljek vele. -- Már épp nyitotta volna az ablakot, amikor a várkastély felvonóhídján, amely Matilda toronyszobájától jobb kézre esett, megkondult a harang. Ez megakadályozta a hercegnőt abban, hogy újra felvegye az idegennel a beszélgetés fonalát. �

Némi háborítatlan csend után így szólt a hercegnő Biancához: -- Meggyőződésem, hogy bármi légyen -is Isabella szökésének az oka, nem méltatlan indokkal történt. Ha ez az idegen segítette végbevinni, Isabella meg lehet elégedve hűségével és nemességével. Én megfigyeltem -- te nem, Bianca? --, hogy szavait nem mindennapi, szinte evangéliumi jámborság itatta át. Nem orgyilkos beszéde volt az: kifejezései nemesi származásról vallanak.

-- Mondtam neked, úrnőm -- szólt Bianca --, én mindig is biztos voltam abban, hogy álruhás herceg ő.

Igen -- mondta Matilda , ám ha Isabella beavatta őt a szökésbe, mivel magyarázod, hogy nem tartott vele? Miért teszi ki magát szükségtelenül és meggondolatlanul atyám haragjának?

273

� Ami azt illeti, úrnőm � válaszolta Bianca --, ha ki tudottjutni a sisak alól, megtalálja majd a módját annak is, hogy elhárítsa atyád haragját. Nem kétlem, talizmánt vagy mit hord magánál.

-Te boszorkánysággal akarsz mindent megmagyarázni �- mondta Matilda --, de akinek az alvilág szellemeivel bárminemű kapcsolata van, nem merne oly hatalmas és szent szavakat a szájára venni, mint amilyenekkel ó élt. Nem figyelted megj mily hevesen fogadkozott, hogy imáiban az ég kegyébe ajánl? Igen, Isabella kétségtelenül meggyőződött jámborságáról.

-- Tiszteitetem az efféle jámborságot, egy fiatal fickóét meg egy dámácskáét, akik szökésen törik a fejüket! imondta Bianca. -- Isabella úrnő más becsű jellem, mint amilyennek te tartod. Társaságodban ugyancsak sóhajtozott, megforgatta a'szemét, mert tudta, hogy te szent Vagy, de bezzeg mikor háttal fordultál felé. . .

-- Rosszul ítéled meg őt -- mondta Matilda. -- Isabella nem képmutató: megvan benne a szükséges kötelességtudat, de soha nem miméit olyasmit, ami hiányzik belőle. Ellenkezőleg, mindig is ostorozta a zárda iránti hajlandóságomat; bár zavart tanácstalanságban hagyott titokzatos szökésével, s noha látszatra nem fér össze kettőnk barátságával, nem tudom elfeledni őszinte rokonszenvét, amellyel mindig ellenezte, hogy fátylat öltsek; azt óhajtotta, hogy férj oldalán lásson engem, bár hozományommal az ő és az öcsém gyermekei szenvedtek volna kárt. Az ő kedvéért hiszek ennék a parasztlegénynek.

24

-- Akkor hát mégiscsak úgy gondolod, hogy van valami kettejük között? -- kérdezte Bianca.

Amíg beszélt, egy szolga jött be sietve, s közölte Matildával, hogy Isabella megkerült.

-- Hol van? -- kérdezte Matilda.

-- Menedékét kért a Szent Miklós-templomban -- felel-

274

te a szolga. -- Maga Jerome atya hozta a hírt, őfenségénél van éppen.

-- Hol van anyám? � kérdezte Matilda.

-- A szobájában, úrnőm, s téged kéret.

Manfréd a hajnal első sugarára felkelt, s Hippolita lakosztályába ment, hogy kikérdezze, tud-e valamit Isabelláról. A kihallgatás közben üzenet érkezett, hogy Jerome atya vele kíván beszélni. Manfréd sejtette, miért jött a szerzetes, akit Hippolita jótékonysága éltetett, és bebocsáttatását parancsolta, hogy majd magukra hagyva őket, folytatja Isabella üldözését.

-- Velem vagy a hercegnével van dolgod? -- kérdezte Manfréd.

-- Mindkettőtökkel -- válaszolta a szentéletű férfiú. Isabella úrnő. . .

-- Mit tudsz róla? -- szakította félbe mohón Manfréd.

-- Szent Miklós oltárának védelme alatt áll � válaszolta Jerome.

-- Ez nem tartozik Hippolitára -- mondta Manfréd zavartan. -- Vonuljunk át az én szobámba, atyám; s világosíts fel arról, hogyan került oda.

-- Nem, uram -- felelte a kegyes férfiú olyan szilárdan és magabiztosan, hogy még az elszánt Manfréd is zavarba jött, és nem tudta kivonni magát Jerome szenthez illő erényeinek rettentő hatása alól --, küldetésem mindkettőtöknek szól, s fenséged jóindulatába ajánlva magam, kettőtök jelenlétében fogok annak eleget tenni. De elsőbben is, uram, a hercegnét kell kikérdeznem, vajon ismeretes-e előtte, miért hagyta el Isabella úrnő várkastély tokát.

-- Nem, lelkem üdvére, nem -- mondta Hippolita. Azzal vádol hát Isabella, hogy engem beavatott a titokba?

-- Atyám -szakította félbe Manfréd --, kellő tisztelettel adózom szent hivatásodnak, de itt egyedül én vagyok az úr, s megtiltom, hogy családi ügyeimbe kontár pap

275

szóljon bele. Ha van valami mondanivalód, kövess szobámba. Nem szoktam államom titkos ügyeit feleségem elé teregetni; túl vannak azok egy asszony hatókörén.

25

-- Uram �- válaszolta a szentéletű férfiú --, én még nem szoktam családi titkokban turkálni. Az én hivatalom: előmozdítani a békét, összekötni azt, ami szétesett, hirdetni a bűnbánatot, s az emberiséget arra tanítani, hogyan zabolázza meg konok szenvedélyeit. Megbocsátom fenségednek a szeretetlenül rám mért titulust: tudom kötelességem, s Mahfrednél hatalmasabb urat szolgálok éh. Rá figyeljetek, 6 szól az én számmal.

: Manfréd reszketett dühében és szégyenében. Hippolita arckifejezése meglepetést tükrözött, s türelmetlenséget, megtudni végre, mindez hová vezet: némasága még ékesebben szólt, minthogy Manfredre való tekintettel hallgatott.

-- Isabella úrnő -- folytatta Jerome -- ajánlja magát fenségtéknek; köszöni mindkettőtök jóságát, mellyel várkastélyotokban véle bántatok; mélyen fájlalja veszteségtekét, fiatokat, s önnön balszerencséjét, hogy nem lehet lánya ily bölcs s nemes hercegéknek, kiket szülők gyanánt mindig tisztelni fog; imádkozik, hogy szakadatlan hűség és egyetértés kapcsolj ön össze benne tekét (Manfréd színe

elváltozott); de minthogy többé nincs arra lehetőség,

házasság köteléke fűzze családotokhoz, beleegyelyamodik, maradhasson ő jelenlegi menedéatyjától hír nem érkezik, vágy bizonyosság arról, hogy halott, s gyámjai jóváhagyásával maga dönthesse el, 4nagához illő társat hol keressen.

-- Semmi ilyen beleegyezést rieih adok -- mondta a herceg-, de igenis, ragaszkodom hozzá, hogy késedelem

nélkül térjen vissza várkastélyomba: személyéért én felelek gyámjainak, s nem tűröm, hogy más kezén legyen.

-- Fenségednek nieg kell gondolnia, vajon a jövőt illetően ez-e a legjobb megoldás -- válaszolta a szerzetes.

-- Nem kértem kioktatást -- mondta Manfréd, s elvörö-

276

södött. -- Isabella magatartása furcsa gyanúnak ad helyet, és az a fiatal csavargó, aki legalábbis segítője, ha nem oka volt szökésének. . .

-- Oka? -- szakította félbe Jerome atya. -- Fiatal ember volt Isabella szökésének az oka?

-- Tűrhetetlen! -- kiáltott Manfréd. -- El kell-e viselnem, és tulajdon palotámban, egy pimasz barát packázásait? Nyilván te voltál szerelmi légyottjaik titoknoka!

-- Imádkozom majd az éghez, ne rója fel neked szívtelen sértéseidet -- mondta Jerome --, ha fenséged lelkiismeretét nem nyugtalanítaná, milyen igaztalan vádakkal illetsz. S imádkozom bizony az éghez, hogy bocsássa meg szeretetlenségedet. Esedezem fenségednek, hagyd békességben a hercegnőt ama szent helyen, hol nincs kitéve olyan hiú és világi képzelgések zaklatásának, mint férfiak holmi szerelmi vallomása.

26

� Nekem ne esedezz -- mondta Manfréd --, hanem térj vissza, s hozd a hercegnőt ide, ahova kötelességed is parancsolja.

-- Az én kötelességem az -- válaszolta Jerome --, hogy megakadályozzam ide visszatértét. Ott van ő, hol árvák és szüzek biztonságban vannak e világ csapdáitól és vermeitől, és semmi más, csak atyai parancs hozhatja őt ide.

-- Én vagyok az atya -- kiáltotta Manfréd --, s követelem őt!

-- Kívánta ő is, hogy atyja légy -- felelte a barát --, de az ég, mely ezt a kapcsolatot megakadályozta, örökre széttépett kettőtök között mindennemű köteléket; s én tudtára adom fenségednek. . .

-- Hallgass, vakmerő! -- kiáltotta Manfréd --, s rettegd haragomat.

Szent atya -- mondta Hippolita --, a te hivatalod az, hogy ne légy tekintettel senkire; úgy kell szólanod, ahogy kötelességed előírja; de az én kötelességem az, hogy ne hallgassak meg semmit, amit az én uram nem

277

szívesen hallgat. Házi kápolnámba térek, és a Boldogságos Szűzhöz könyörgök, világosítsa meg elméd szent tanácsaival, kegyes uram szívének pedig adja vissza békéjét s szelídségét.

-- Páratlan hölgy! -- mondta a barát. -- Uram, rendelkezz velem.

Manfred a barát kíséretében lakosztályába ment, becsukta az ajtót, s így szólt:

-- Látom, Isabella tudatta véled célomat. Most halld, mit határoztam, s engedelmeskedj. Államérdek, megannyi szerfelett sürgető érdek, a magam s népem biztonsága kívánja úgy, hogy fiam legyen. Hippolitától hiú remény örököst várni. Választásom Isabellára esett. Vissza kell hoznod őt; s még ennél is többet kell cselekedned. Tüdőm, milyen befolyással bírsz Hippolitára: lelke á te kezedben vari. Ő, megengedem, gáncstalan asszony; lelke az égnek van szánva, s megveti e világ fakó ragyogását: elfordíthatod tőle teljesen. Vedd rá, hogy egyezzen bele házasságunk felbontásába, és vonuljon kolostorba; ha akar, alapítson magának egyet; s meglesz rá a módja, hogy oly bőkezű legyen rendedhez, amennyire csak te vagy ő kívánjátok, így elhárítod majd a fejünk fölött függő szerencsétlenséget, s a te érdemed lesz, hogy megóvtad Otranto hercegségét a végpusztulástól. Megfontolt férfiú vagy; noha forró vérem elárult, s méltatlan kifejezésekre ragadott, tisztelettel adózom erényednek, s kívánom, életem nyugalmáért s családom megmaradásáért adósod lehessek.

� Legyen meg az ég akarata! � mondta a barát. Én magam semmi, csak méltatlan eszköz vagyok kezében. Ő szól nyelvemmel néked,- herceg, törvénytelen szándékodról. Erényes Hippolita sérelmei a szánalom trónusáig értek. Én megdorgállak téged azon csalárd szándékodért, mellyel elárulod őt; én felszólítalak téged, ne tüzeld tovább fogadott leányod iránti vérfertőző vágyadat. Az ég megmentette őt dühöngésedtől, mikor

278

27

az ítélet, mely házadra sújtott, még oly közel volt, s mely más gondolatokat kellett volna sugalljon neked; az ég továbbra is óvni fogja őt. Még én, szegény és lenézett barát, még én is képes vagyok megoltalmazni őt erőszakodtól. Én, gyarló ember, kit fenséged azzal vádol szeretetlenül, hogy segédkezet nyújtottam, ki tudja miféle szerelmi légyotthoz, én megvetem a csábítást, mellyel tisztességemet megkísértetted. Szeretem rendemet; becsülöm az istenfélő lelkeket; tisztelem hercegnéd jámborságát, de nem fogom elárulni bennem való bizalmát, s még a vallás ügyét sem szolgálom álnok s bűnös megalkuvással. Való, az állam nyugalma függ azon, hogy fenségednek fia legyen. Ám az ég 'megcsúfolja az ember szűk látókörét. Tegnap még ki háza volt oly nagyságos s virágzó, mint Manfrédé? S hol van immár ifjú Conrad? Uram, tisztelem könnyedet, de nem kívánom megállítani. Hagyd folyni, herceg! Nagyobb súllyal hull az a serpenyőbe ott fönn, alattvalóid érdekében, mint egy házasság, mely -- akár a vágy, akár. a politika hozta létre -- virágzó úgysem lehet. Az Alfonsók kezéből a tiédbejutott kormánypálcát olyan házasság úgysem oltalmazhatja meg, melybe az egyház soha nem egyezne bele. Ha a Legfenségesebb úgy akarja, hogy Manfréd nevének el kell tűnnie, hajts fejet, uram, rendelése előtt; s így oly koronát nyersz-, mely soha másra át nem száll. Úgy, uram! Ez a szomorúság kedvemre van. Térjünk vissza a hercegnéhez; ő soha nem firtatta kegyetlen szándékodat, s én sem akartam mást, csupán felrázni téged. Láttad, mily nemes türelemmel, mily szerelmes erőfeszítéssel hallgatott, s utasította el bűnöd mértékének meghallgatását. Tudom, az most a vágya, hogy karjába vonjon, s biztosítalak, odaadó vonzalma nem rendült meg. -- Atyám -- mondta a herceg --, félremagyaráztad bűnbánatomat; való igaz, tisztelem Hippolita erkölcsösségét; hiszem, hogy ő szent asszony; s óhajtom, volna bár lelkem egészségére szorosabb a kötés, mely minket

279

összefűz. De sajna! atyám, te nem ismered kínom legkeservesebbikét! Némi ideje már, hogy aggályaim vannak frigyünk törvényes volta felől: Hippolita negyed fokon rokonom. Igaz, volt diszpenzációnk; de tudomásomra jutott, hogy Hippolita mással is kötött házassági szerződést. S ez súlyosan ül szívemen; a törvénytelen házasság ez állapotának tulajdonítom megpróbáltatásomat, mely Conrad halálával szakadt reám! Vedd le lelkemről ezt -a súlyt; bontsd fel házasságunkat, s vidd végbe Istennek tetsző művedet, mely szent intelmeid nyomán lelkemben megfogant.

Metsző aggodalom hasított a jóságos férfiú szívébe, amikor az agyafúrt hercegben észrevette ezt a változást! Reszketett Hippolitáért, kinek romlása, látta már, elhatároztatott; és félt, ha Manfréd nem lát reményt Isabella visszaszerzésére, fíúörökös iránti türelmetlensége más cél felé .irányítja majd, s az rangja kísértésének nem lesz képes ellenállni. A szentéletű férfiú kis időre gondolataiba merült. Végül, az időhúzásban látva némi reményt, úgy vélte, az lenne a legbölcsebb taktika, ha a herceget úgy. óvná még a végső elkeseredéstől, hogy nem zárja ki tökéletesén Isabella visszatértét. A barát tudta, hogy Isabellára számíthat, míg a válás egyházi helytelenítését kihirdetik. Tudta ezt Hippolita iránti vonzalmából s abból az ellenszenvből, amellyel a leány Manfréd ajánlatáról beszélt. Ezzel a szándékkal szólalt meg tehát, de úgy, mintha megrendítették volna a herceg aggályai:

� Uram, fontolóra vettem, amit fenséged mondott; s ha valóban kényes lelkiismereted az igazi oka annak, hogy erényes hölgyedtől idegenkedsz, távol legyen tőlem szíved gondjának súlyosbításán fáradozni! Az egyház elnéző anya; helyezd lábaihoz bánatod; egyedül ő tud lelkednek békét adni, vagy lelkiismereted megnyugtatásával, vagy aggályaid felülvizsgálata után azzal, hogy szabadságot ad néked, s engedélyezi: a törvényeknek

28

280

tetszőén gondoskodhass utódokról. Ez utóbbi esetben, ha Isabella úrhölgyet megegyezésre lehet bírni. . .

Manfréd arra.a következtetésre jutott, hogy vagy túljárt a jóember eszén, vagy hogy az előbbi dorgálás pusztán a látszat kedvéért történt, és mértéktelen öröm fogta el a hirtelen fordulatra; a legnagyszerűbb ígéretekkel fogadkozott, csak sikert hozzon a barát buzgalma. A jóindulatú pap elnézte, hogyan áltatja magát a herceg, s szilárdan elhatározta, inkább keresztülhúzza, mint segíti szándékát.

-- Minthogy most már értjük egymást -- folytatta a herceg --, elvárom, atyám, hogy egy pontban kielégítsd kíváncsiságomat. Ki az az ifjú, akit a kazamatában találtunk? Nyilván tudnia kellett Isabella szökéséről; mondd, igaz telkedre, Isabella kedvese lenne? Vagy egy másik szenvedély követe? Mindig is gyanítottam Isabella közömbösségét fiam iránt: ezer körülmény tolul elmémbe, mely mind megerősíteni látszik feltevésemet. Ő maga annyira tudatában volt ennek, hogy amikor a galérián beszélgettünk, gyanúsításomat megelőzve azon törődött, hogy igazolja Conrad iránti hűvös magatartását.

A barát csupán Isabella elejtett szavaiból tudott az ifjú létezéséről, és semmit arról, ami az ifjúra vár; Manfréd zabolátlan természetét meg alig vette számításba, amikor úgy vélte, nem is lenne baj, ha elültetné a féltékenység magvát a herceg leikébe; később haszna térülne, vagy úgy, hogy a herceg előítélettel lenne Isabella iránt, ha mégis ragaszkodik a frigyhez, vagy azáltal, hogy figyelmét rossz nyomra irányítva, egy képzeletbeli cselszövés foglalná el gondolatait, és megakadályozná abban, hogy újra az üldözéshez lásson. Ily boldogtalanul mesterkedve válaszát úgy fogalmazta, hogy Manfrédét mintegy megerősítette hitében: Isabella és az ifjú között van valamiféle kapcsolat. A herceg éktelen haragra lob-

281

bant; szenvedélyének olaj volt a tűzre, amit a barát sugalmazott.

-- Mélyére nézek én e cselszövésnek! - ordította, s miután megparancsoltajerome-nak, hogy el ne mozduljon, onnan, míg ő vissza nem tér, kirohant, s egyenesen a várkastély nagytermébe ment, ahol maga elé parancsolta a parasztot.

-- Te elszánt gazember! -- mondta a herceg, mihelyst meglátta az ifjút. � Hol van most hencegő igazságszeréteted? A gondviselés volt, mi, meg a holdvilág: e kettő fedte föl neked a csapóajtó zárját! Azonnal mondd meg, vakmerő kölyök, ki vagy, s mióta ismered a hercegnőt, és ne köntörfalazz nekem, mint múlt éjszaka, különben a hóhér facsarja ki belőled az igazságot!

A fiatalember belátta, hogy a hercegnő szökésében való részvétele kiderült, s úgy vélte, bármit mondjon is, az se kárára, se hasznára nem szolgálhat többé Isabellának, így szólt tehát:

,- Nem vagyok gazember, uram; még kevésbé szolgáltam rá erre a gyalázkodó beszédre. Fenséged minden kérdésére éppoly igazsághoz hűen válaszoltam múlt éjszaka, mint ahogy most itt fogok: s ezt nem a kínzásoktól való. félelmemben teszem, de mert lelkem megveti az álnokságot; kérlek, uram, ismételd meg kérdéseidet; kész vagyok arra, hogy minden erőmmel kielégítő választ adjak. v

29

'- Ismered te az én kérdéseimet --felelt ,a herceg --, csak időt akarsz nyerni, hogy felkészülhess a kibúvókra. Válaszolj egyenesen, ki vagy? s mióta ismer a hercegnő?

-- Napszámos vagyok a szomszéd faluból -- így a paraszt �-, a nevem Theodore. A hercegnő a múlt éjjel talált rám a kazamatában: az,óra előtt soha.színe előtt nem álltam.

-- Annyit hiszek ebből, amennyi -nekem tetszik mondta a herceg --, de előbb saját történetecskédet akarom hallani, s aztán majd megvizsgálom, mennyi benne

282

az igazság. Mondd el, mivel indokolta előtted a hercegnő, hogy szökésre szánta el magát. Életed függ a választól.

-- Azt mondta -- felelte Theodore --, hogy a végpusztulás meredélyén áll; s hogyha nem tud a várkastélyból azonnal elmenekülni, abban a veszélyben forog, hogy egész életére nyomorúságba taszítják.

� S te, ez ingatag indokra, egy csacska lány meséjére megkockáztattad haragomat?

- Nincs ember, kinek haragjától félnék, ha bajban levő hölgy kéri a segítségemet.

Míg a kihallgatás folyt, Matilda Hippolita lakosztályába tartott. A terem fölső végén, ahol Manfréd ült, korlátos erkély húzódott, rácsos ablakokkal; Matildának és Biancának ezen kellett áthaladniuk. Manfréd hangja s a köréje gyűlt cselédek látványa megállásra késztette a hercegnőt'; tudni akarta, mi történik itt. A fogoly mihamar fölkeltette figyelmét: az állhatatos, fegyelmezett modor, amellyel a kérdésekre válaszolt, és utolsó válaszának lovagiassága - ezeket a szavakat már tisztán kivehette -- elfogulttá tette a fogoly iránt. Az ifjú megjelenése nemes, csinos és megnyerő volt még ebben a helyzetben is, ám Matildát legfőként arcvonásai ragadták meg. .

-- Istenem -- mondta Biancának halkan a hercegnő. -- Álmodom? Vagy nem szakasztott mása-e ez ifjú az erkélyen levő Alfonso-arcképnek?

Többet nem szólhatott, mert Manfréd hangja minden szóval hangosabb lett:

-- E hencegés felülmúlja minden eddigi pimaszságodat. Mindjárt tapasztalni fogod haragomat, amellyel tréfát űzni merészeltél-. Ragadjátok meg -- folytatta Manfréd --, s kötözzétek meg. Az első hír, amit a hercegnő hallani fog lovagjáról, az az lesz, hogy fejét vesztette érte.

-- Bűnös igazságtalanságod meggyőz arról -- mondta Theodore --, hogy jól cselekedtem, amikor a hercegnőt

�283

kiszabadítottam zsarnokságodból. Csak ő legyen boldog, velem bármi történhet!

-- így csak szerelmes beszél! -- kiáltott Manfréd dühöngve. -- Halál előtt parasztot nem hevít ilyen szenvedély. Mondd csak, mondd, oktalan kölyök, ki vagy te, s ha nem mondod, kínpad kényszeríti majd ki titkodat!

30

-- Halállal már fenyegettél -- szólt az ifjú --, amikor megmondtam az igazát: s ha csak ennyivel tudsz bizalomra bátorítani, nem érzek kísértést arra, hogy hiú kíváncsiságodnak továbbra is engedjek.

-- Akkor hát nem beszélsz? -- kérdezte Manfréd.

-- Nem beszélek -- felelte az.

� Vigyétek innen a vár udvarára � parancsolta Manfréd --, s e percben lássam fejét törzséről leválni. Matilda e szavakat hallván elalélt.

-- Segítség! Segítség! A hercegnő halott! -- sikoltozott Bianca.

Manfréd felrezzent a kiáltozásra, és megkérdezte, mi történt, A pórlegény, aki szintén hallotta, megdermedt rémületében, és mohón ugyanezt tudakolta; de Manfréd válaszul megparancsolta, vigyék tüstént az udvarra, és tartsák ott kivégzésre készen, míg ő megtudja, miért sikoltozott Bianca. Amikor tudomására jutott az ok, asszonyi rémületnek tekintette csak, s parancsot adott, vigyék Matildát a lakosztályába, majd futott az udvarra, előkiáltotta egyik poroszlóját, rászólt Theodore-ra, hogy térdeljen lé s készüljön fel a halálos csapásra.

A rettenthetetlen ifjú olyan nyugalommal fogadta a keserű sorsot, hogy mindenki szívét maga felé fordította, csak Manfrédét nem. Theodore őszintén kívánta tudni, mit jelentenek a hercegnőre vonatkozó szavak, melyeket meghallott; de attól félve, hogy kérdésével még inkább a hercegnő ellen bőszíti Manfrédét, ellenállt a kíváncsiságnak. Egyetlen kegyet kért csupán, hogy gyóntató elé bocsáttatván, békét köthessen az éggel. Manfréd készségesen teljesítette kívánságát, remélvén, a gyóntató révén

284

maga is megismeri az ifjú élete történetét; s mivel meg volt győződve arról, hogy Jerome atya már az ő zsoldjában áll, őt hívatta le a fogolyhoz.

A szent ember, alig hogy megértette, milyen katasztrófát idézett elő meggondolatlanságával, térdre borult a herceg előtt, és Isten nevében a legünnepélyesebben felszólította, ne ontson ártatlan vért. Keserű szavakkal ostorozta magát könnyelműsége miatt, mindenképp tisztázni akarta az ifjút, és nem hagyott kipróbálatlanul egyestlen lehetőséget sem, amellyel elfordítaná róla a zsarnok dühét.

Manfrédét inkább feldühítette, mint esi ti tóttá Jerome közbenjárása; a barát visszakozása újra csak előbbi gyanúját szította, hogy ezek ketten összejátszanak ellene, rászólt Jcrome-ra, teljesítse kötelességét, és egyben figyelmeztette, pár percet ad csak a fogolynak a gyónásra.

-- Nincs is többre szükségem -- mondta a boldogtalan ifjú. -- Bűneim, hála az égnek, nem számosak; nem számosabbak, mint éveimtől várható. Szárítsd fel könnyeidet, szentatyám, s tegyük dolgunkat: rossz ez a világ, s nincs rá okom, hogy bánkódva hagyjam itt.

-- Szerencsétlen ifjú - mondta Jerome --, hogy bírod türelemmel látásomat? Hisz gyilkosod vagyok! Én vagyok, én, aki ezt a sötét órát rád hoztam!

31

-- Igaz lelkemre mondhatom, megbocsátok neked szólt az ifjú --, ahogy remélem, az ég is kegyes lesz velem. Halld bűneimet, atyám, s add rám áldásodat.

-- Hogyan tudnálak megfelelően előkészíteni utadra? -- mondta Jerome. -- Nem oldozhatlak fel, míg meg nem bocsátasz az ellened vétőknek. És meg tudsz vajon bocsátani e lelketlen embernek itt?

-- Meg -felelte Theodore. -- Már meg is bocsátottam.

-- Még ez sem hat szívedre, kegyetlen herceg? -- kérdezte a barát.

-- Azért küldtem érted, hogy gyóntasd meg -- mondta

255

Manfred ridegen --, nem pedig azért, hogy megvedd. Bizony, te voltál az, ki előbb még dühöm szítottad ellene, s a te lelkeden fog száradni vére.

� A leikémen! Az én lelkemen! � mondta a jó ember fájdalmas szomorúsággál. � Te meg én sohasem remélhetjük, hogy oda távozunk majd, ahová ez az áldott ifjú kerül.

-- Végezzetek -- rivallt rájuk Manfréd. Papok siránkozása éppúgy nem indít meg, ahogy asszonyok sivalkodása sem.

� Mit? � kiáltott az ifjú. � Lehetséges, hogy sorsom okozta volna azt, amit hallottam? Akkor hát újra hatalmadban van a hercegnő?

1 -- Haragom jusson eszedbe, ne más -- mondta Manfréd. -- Készülj, e pillanat számodra az utolsó lesz.

Az ifjúban ágaskodott a méltatlankodás, de amint körülnézett, és látta, mennyi szomorú részvét tükröződik a barát és a nézelődők tekintetében, elnyomta indulatait, ledobta zekéjét, kigombolta nyakán az inget, és letérdepelt imádkozni. Amint befejezte, inge lecsúszott a válláról, és egy véres nyíl jegye vált láthatóvá a bőrén.

-- Szentséges ég! � kiáltott fel a barát megtántorodva. -- Mit látok? Ez az én gyermekem! Az én Theodore-om!

Látni kellett a kitörő érzelmeket, leírni nem lehet. A poroszlók könnyeit inkább a megfontolás fojtotta vissza, semmint az öröm szárította fel. Mintha uruk szemében keresték volna az útmutatást, hogy mit erezzenek. Az ifjú arcán meglepetés, kétely, gyengédség és tisztelet suhant át. Szelíd rriegadássalfogadtá az öregember ölelését és ömlő könnyeit: félt, hogy enged a feltörő reménynek, és gyanította, mi megy végbe Manfréd hajthatatlan indulataiban, ezért gyors pillantást vetett a hercegre, mintha azt kérdené: �Még erre a látványra sem mozdul meg szíved?"

Manfréd szíve hajlott a megilletődésre. Meglepetésében feledte dühét; büszkesége mégis azt parancsolta,

286

32

meghatottságát ne árulja el. Mi több: kételyei támadtak, vajon ez a fölismerés nem csak a barát csele-e 37 ifjú megmentése érdekében.

-- Mit jelentsen ez? -- kérdezte. Hogyan lehetne ő a te fiad? Összefér-e hivatásoddal vagy közbecsült szent életeddel, hogy egy parasztsuhancot törvénytelen szerelmed gyümölcseként a magadénak elismerj?

-- Istenem -- szólt a szentéletű férfiú --, te csakugyan, kétségbe vonod, hogy ő az én fiam? Éreztem volna-e oly aggodalmat, amilyet átéltem, ha nem lenne enyém? Kíméld meg őt, jó herceg, kíméld meg! Engem alázz meg helyette, ahogy kényednek tetszik.

Kíméld meg őt, e jó ember kedvéért kíméld meg őt! kiáltoztak a körülállók.

Csend -- szólt Manfréd ridegen. -- Többet kell tudnom ahhoz, hogy okom legyen kegyelmet adni. Azért, mert egy szent fattya, még nem okvetlen szent maga is.

Gyalázatos beszéddel ne tetézd kegyetlenségedet! -- mondta Theodore. Ha én e tisztes férfiú gyermeke vagyok, akkor tudd meg, a vér, mely ereimben folyik. . .

Igen -- mondta a barát , a vér nemes; és nem olyan nemtelen ő, ahogy te beszélsz róla, uram. Törvényes fiam ő nekem; s Szicíliában nagyon kevés család dicsekedhet oly ősi névvel, mint ő, egy Falconara sarj. De fájdalom, uram, mit jelent a vér? S mit a nemesség? Férgek vagyunk mi mind, nyomorult bűnös teremtmények. Az alázat emel fel csupán a porból, melyből vétettünk s mellyé leszünk.

-- Elég a papolásból mondta Manfréd , úgy látom, elfelejted, hogy nem Jerome atya vagy többé, hanem Falconara grófja. Tudasd velem történeted; tanulságot ráérsz aztán is levonni belőle, ha történetesen nem nyersz kegyelmet ennek a bárdolatlan bűnösnek itt.

Istennek szent anyja! - mondta a barát. -- Hát lehetséges, hogy te, uram, megtagadod atyjától egyetlen fia,

. 287

rég elveszett gyermeke életét? Taposs meg engem, uram, gyűlölj, sújts rám, vedd életem az övé helyett, csak kíméld meg őt, a fiamat!

-- Most hát erezd te is -- kiáltott Manfréd --, mit jelent elveszíteni az egyetlen fiút! Csak egy kurta órácskával előbb még megnyugvást prédikáltál nekem, bizony: az én nevem, ha a sors úgy akarja, ám pusztuljon, de Falconara grófjáé.

-- Bizony, uram -- mondta Jerome --, bevallom, vétettem; de ne görgess követ egy öregembér nehéz szívére. Nem kérkedtem rangommal, s gondolatban sem vetkeztem hiúságban. A természet emel szót ezért a fiúért, annak az asszonynak az emléke, aki méhében hordta! Él-e ő, Theodore, vagy meghált?

.'- Leiké régóta a szentek között van-felelte Theodore.

-Jaj! Ható is? -- kiáltott Jerome. -- Mondd el! Ne! Ö boldog! Te vagy már minden gondom! Rettenetes herceg! Kérlek, kérlek, add szavad, hogy fiam élni fog!

33

� Térj vissza a kolostorba � válaszolta Manfréd. � Vezesd ide a hercegnőt, tedd azt, amit, tudod,-tenned kell, s én neked adom fiad életét.

-Jaj, uram! -- szólt Jeröme. -- Tisztességem az ár, amit e drága ifjú életéért fizetnem kell?

-- Életemre [-kiáltottTheodore.-Haljak inkább száz halált, semhogy folt essen lelkiismereteden. Mit akar ez a zsarnok kisajtolni belőled? Biztonságban van a hercegnő? Oltalmazd meg őt, te tisztes agg, s hadd szakadjon rám ennek itt minden dühe!

Jerome azon törődött, hogy féket vessen az ifjú indulataira, ám mire Manfréd válaszolhatott volna, lovak dobaja hallott, és.felrivallt az érckürt, mely a várkastély kapuján függött kívül. Ugyanabban a pillanatban az udvar másik végén, ahol még akkor is feküdt, az elvarázsolt sisak éjfekete tollbokrétája viharosan meglendült, s mintha láthátádan viselője igent intene, háromszor bólintott.

288 .

Harmadik fejezet

Manfred szíve megdermedt, amikor látta, hogy a csodálatos föveg tollíbrgója bólintással válaszol az érckürt szavára.

-- Atyám! -- szólt Jerome-nak, akivel nem úgy beszélt most, mint Falconara grófjával. -- Mit jelenthet ez a tünemény? Ha vétettem (a tollak hatalmasabb erővel bólogattak, mint elébb). . .0, én boldogtalan herceg!

-- kiáltotta Manfréd. -- Szent atyám, hát nem segítsz imáddal?

-- Uram -- felelte Jerome --, az égnek nyilván nem tetszik, hogy gúnyt űzöl szolgáiból. Borulj az egyház lábához, s hagyj fel papjai üldözésével. Bocsásd el ez ártatlan ifjút, tanuld tisztelni a szent jelvényeket, melyeket viselek: az éggel nem lehet gúnyolódni, látod (és ismét rivallt a kürt).

Elismerem, nagyon is elhamarkodottan cselekedtem

- mondta Manfréd. -- Felmennél a bástyára, s megkérdenéd, ki van a kapunál?

Szavad adod, hogy Theodore élni fog? -- kérdezte a barát.

-- Szavamat adom-felel te Manfréd-, csak nézd meg, ki van kívül.

Jerome fia nyakába hullott, könnyeivel árasztotta el, ez beszélt csak csordultig telt szívéről.

Azt ígérted, a kapuhoz mész -- mondta Manfréd.

-- Azt hittem -- mondta a szerzetes --, fenséged megbocsátja, ha szívem hűségével rovom le először neked köszönetem.

Menj, legdrágább uram -- mondta Theodore --, engedelmeskedj a hercegnek. Nem érek annyit, hogy miattam késve teljesítsd óhaját.

34

Jerome kérdésére, hogy ki van odakünn, ez a válasz érkezett:

-Herold.

289

-- Kié? -- kérdezte. ' �

-- A gigászi kard lovagjának heroldja áll a kapu előtt: s Otranto bitorlójával van beszéde.

Jerome visszatért a herceghez, és nem mulasztotta el, hogy szó szerint ismételje meg az üzenetet. Az első szavak félelemmel dermesztették Manfrédét; de mikor meghallotta, hogy bitorlónak titulálták, dühe magasra lángolt, és minden bátorsága visszatért.

� Bitorló?! �kiáltotta. � Pimasz gazember! Ki merészeli rangom kétségbe vonni? Magam nézem meg azt a vakmerőt! Te pedig menj kolostorodba, és készítsd elő a hercegnő visszatértét; fiad lesz a túsz hűségedért: élete engedelmességedtől függ.

-Jóságos ég, uram! -- kiáltotta Jerome. -- Fenséged e pillanatban adta szavát, hogy fiam élete ellenszolgáltatás nélkül biztosítva van! Máris feledted az ég közbenjárását?-

.

-- Az ég -- válaszolta Manfréd -- nem küld heroldokat, hogy törvényes hercegek jogát kétségbe vonják. S kétlem azt is, hogy akaratát papok által nyilvánítja ki, de ezt tejobban tudod, mint én. E pillanattól ismered kívánságomat, s nincs olyan arcátlan herold, ki megmentse a fiad, ha a hercegnő nélkül térsz vissza.

Hiába is felelt volna a szentéletű férfiú, Manfred a felvonóhídhoz vezettette és kizárta a várkastélyból; aztán néhány csatlósának megparancsolta, vigyék Theodore-t a fekete torony legtetejébe, és szigorúan őrizzék; jóformán azt sem engedélyezte, hogy atya és fiú az elváláskor sebtében átöleljék egymást. Aztán a csarnokba vonult, s miután hercegi kénnyel elhelyezkedett, parancsot adott, bocsássák színe elé a heroldot.

-- Ki vele, pimasz -- mondta a herceg --, mi dolgod velem?

-- Hozzád jöttem, Manfréd, Otranto hercegségének 1 bitorlójához; jöttem pedig a nagy hírű és legyőzhetetlen

lovagtól, a gigászi szablya lovagjától: urának, Frederic-

290

nek, Vicenza márkijának nevében követeli, tüstént add ki Isabellát, a mondott herceg leányát, kit aljas árulással s a csalárd gyámok megvesztegetésével hatalmadba kerítettél; követeli továbbá, hogy Otranto hercegségéről mondj le, melyét elbitoroltál a mondott Frederic úrtól, ki utolsó jogos urának, Jóságos Alfonsónak véréhez legközelebb áll. Ha e követeléseknek tüstént eleget nem teszel, életre-halálra párviadalra hív. -- így szólt a herold, és földre dobta pálcáját.

S hol a hencegő, aki küldött? kérdezte Manfréd.

35

Egy mérföldre innét válaszolta a herold --, jön s mint igaz lovag, ura követelését megveszi rajtad, aki bitorló és~nőrabló vagy.

Akármilyen sértő volt is a kihívás, Manfréd úgy vélte, nem áll érdekében megbántani a márkit. Tudta, mennyire igaz alapon nyugszik Frederic követelése; nem is első ízben hallotta ezt. Az utód nélkül elhuny t Jóságos Alfonso halálával Otranto hercegének címe Frederic őseire szállt: ám Manfred, Manfred atyja és nagyatyja túlságosan nagy hatalmasság volt Vicenza házához képest, igényüknek ezért nem tudtak érvényt szerezni. A harcias és szerelmes természetű ifjú. herceg, Frederic, gyönyörű ifjú nőt vett feleségül, akibe halálosan szejrelmes volt, és aki gyermekágyban halt meg,'amikor Isabella született. Halála olyan mélyen érintette Fredericet, hogy kereszteslovagnak állt, és a Szent, Földre ment, ahol egy csatában megsebesült, a pogány rabságába jutott, és halálhíre kelt. Mikor ezek a hírek Manfréd fülébe jutottak, megvesztegette a gyámokat, hogy adják kezére Isabellát, fiának, Conradnak jegyeseként; célja az volt, hogy a házasságban egyesítse a két család követelését. Ez és Conrad halála késztette arra a gyors határozatra, hogy magát tegye a vőlegény helyébe; ugyanez a meggondolás most arra indította, hogy bármi áron is, de megszerezze Frederic hozzájárulását ehhez a házassághoz. Ilyenféle mesterkedés sugallta azt a gondolatot is,

291

hogy hívja meg Frederic lovagját a várkastélyba, és hogy ez ne szerezhessen tudomást Isabella szökéséről, szigorúan lelkére kötötte cselédeinek, nehogy a lovag kíséretében bárkinek is szót ejtsenek erről.

-- Herold -- szólt Manfréd, mihelyst megemésztette ezeket a gondolatokat --, térj vissza uradhoz, s mondd neki: mielőtt vitánk csomóját karddal vágnánk ketté, Manfréd tanácskozást javall. Tudasd vele, várkastélyomban szívesen látom, s amily igaz lovag vagyok, hitemre mondóm, itt lovagi fogadtatás várja, és mind magának, mind kíséretének biztos oltalom. Ha nézeteltérésünket baráti eszközökkel nem tudjuk megoldani, esküszöm, biztonságban térhet innen vissza, s teljes elégtételt fog kapni, ahogy a fegyverek törvénye rendeli: úgy segéljen engem Isten és a Szentháromság!

A herceg szavai hallatán a herold háromszor bókolt és eltávozott.

Míg Manfred a heroldot fogadta, Jerome lelkét ezer ellentétes érzelem gyötörte. Reszketett fia életéért, és első gondolata az volt, ráveszi Isabellát, térjen vissza a várkastélyba. És mégis visszarettent ettől, amikor felrémlett előtte a hercegnő, Manfréd oldalára kényszerít\e. Megborzadt, mert tudta: Hippolita akarata fölött Manfréd korlátlan úr, bár abban nem kételkedett, hogy ha a hercegnéhez bebocsáttatást nyer, jámborságát képes lesz úgy félriasztani, hogy a válásba nem egyezik belé; de fedezze csak fel Manfréd, hogy az ellenállás tőle ered, Theodore végzete beteljesedik. És bár nyugtalanította az is, hogy nem tudja, honnan jött a herold, aki oly könnyedén vonta kétségbe Manfréd rangját, a szentéletű férfiú mégsem mert távol maradni a kolostortól, nehogy Isabella onnan is elmeneküljön, és újabb szökését neki róják fel. Nyugtalánul tért vissza a kolostorba, bizonytalanságban afelől, mi vezetne megoldásra. Egy szerzetes,; akivel az előcsarnokban találkozott, észrevette bánatos arckifejézését, és így szólt:

292

-Jaj, igaz tehát, testvérem, hogy Hippolitát, e nagyszerű hercegnét elveszítettük?

36

A szentéletű férfiú visszahőkölt és rákiáltott:

-- Mit beszélsz, testvérem az Úrban? E percben jöttem a várkastélyból, és egészségének akkor még semmi híja nem volt.

-- Martelli, útban a kastélyból, itt haladt el a kolostor előtt mintegy negyedórája -- válaszolta a másik barát --, ő hozta a hírt, hogy őfensége jobblétre szenderült. A testvérek mind a kápolnába vonultak, hogy a jobb világba való szerencsés megérkezéséért imádkozzanak, engem pedig a kapuhoz állítottak, hogy érkezésed vigyázzam. Ismerik szent vonzalmadat a hölgy iránt, és aggódnak érted, hogy halála gonosz csapásként éri szívedet. Bizonnyal minden okunk megvan a sírásra s jajgatásra; házunknak szerető anyja volt ő. Ám az élet nem más, puszta zarándokút; nem szabad hát lázadoznunk, követni fogjuk őt mi mind, s vajha célbaérésünk az övééhez lenne hasonlatos!

-Jó testvérem, te álmodsz -- mondta Jerome --, értsd meg, a várkastélyból jövök, s a hercegné jól van. Hol van Isabella?

-- Szánandó nemes hölgy! -- felelte a barát. -- Elmondtam neki a szomorú hírt, s lelki vigaszban részesítettem; emlékeztettem halandó mivoltunk átmeneti jellegére, s a fátyol felöltésére lelkesítettem: idéztem neki a szent hercegnő, Aragóniái Sanchia példáját.

-- Fáradozásod dicséretes -- mondta Jerome türelmetlenül --, ám e pillanatban szükségtelen: Hippolita jól van. Én legalábbis bízom Istenben, hogy jól van; semmi olyasmit nem hallottam, ami ennek ellentmondana. Ám ne feledjük a herceg elszántságát. Ezért hát, testvérem az Úrban, hol van Isabella úrnő?

-- Nem tudom -- felelte a barát. - Sokáig sírt, aztán kijelentette, cellájába kíván visszavonulni.

Jerome faképnél hagyta társát, és a hercegnőhöz sie-

293

tett, de cellájában nem találta. Kikérdezte a kolostor cselédeit, de híradást róla tőlük sem kapott. Hiába kutatta át a kolostor és a templom minden zegét-zugát, hiába küldte szerte hírnökeit a környéken, hogy a hercegnő hollétéről tudósítást hozzanak; mindez eredménytelen volt. A jó ember megrökönyödéséhez mi sem volt fogható, így ítélte meg a helyzetet: Isabella, bizonyára azt gyanítva, hogy a herceg maga siettette felesége halálát, úgy megrémült, hogy még biztonságosabb rejtekhelyre húzódott. Az újabb szökés hírére a herceg dühe nyilván tetőfokára hág. Hippolita hercegnő halála, noha ez szinte hihetetlennek tűnt, még nöyelte a barát zavarát; Isabella szökése arról tanúskodott ugyan, hogy a hercegnő ellenszenvvel viseltetik Manfréd mint férj iránt, ám mindez mégsem vigasztalta meg Jerome atyát, mert ugyanakkor fia életét veszélyeztette. Úgy döntött, visszatér a kastélyba, és kíséretképp néhány testvért szólított magához, akik tanúsítják majd ártatlanságát Manfréd előtt, és ha szükséges, vele együtt közbenjárnak nála Theodore-ért,

.

Ugyanakkor a herceg az udvarba ment, és megparancsolta: a várkastély kapuit tárják sarkig az idegen lovag és csatlósainak fogadására. Néhány perc múlva a menet megérkezett. Elöl jött két pálcás futár. Majd egy herold következett, két apród esket harsonás kíséretében. Aztán egy

37

század gyalog vitéz. Ezeket ugyanannyi lovas kísérte. Aztán ötven szolga, skarlát és fekete ruhában, a lovag színeiben. Aztán egy vezetékló. Aztán két herold között egy lóhátas köznemes, zászlóval, azon Vicenza, nemkülönben Otranto címere � ez utóbbi körülmény Manfrédét ugyancsak felingerelte, de lenyelte haragját. Még két apród. A lovag gyóntatója, aki rózsafüzért imádkozott. Még ötven szolga, a már mondott öltözékben. Két lovag talpig páncélban, leeresztett sisakrostéllyal, a legfőbb lovag bajtársai. A két lovag nemes csatlósai, akik a lovagok pajzsát és fegyverzetét vitték. A legfőbb lovag

294

nemes csatlósa. Egy század köznemes, akik egy hatalmas kardot vittek, és láthatóan görnyedeztek súlya alatt. A legfőbb lovag maga, pejparipán, teljes fegyverzetben, leeresztett kopjával; arcát elfedte a levont sisakrostély, mely fölött skarlát és fekete tollakból való sisakforgó lengett. Dobbal és harsonával ötven gyalog vitéz zárta be a menetet, mely jobbra-balra ketté vált, hogy helyet adjon a legfőbb lovagnak.

Ez, amint a felvonóhídhoz ért, megállt, a herold előlépett, és újra felolvasta a kihívást. Manfréd szemét a gigászi kard vonzotta; alig látszott figyelni a bajvívásra való felszólítás szövegére, de figyelmét hamarosan elvonta róla a háta mögül feltámadó szélroham. Megfordult és látta, hogy a bűvös sisak tollforgója ugyanolyan különös módon leng-lobog, mint elébb. Az övéhez fogható rettenthetetlen bátorság kellett ahhoz, hogy elviselje a körülmények ilyen összetalálkozását, mely a Végzet közeledtétjelezte. Önmagát vetette volna meg, ha az idegenek jelenlétében cserbenhagyná bátorsága, melynek nemegyszer tanújelét adta, és ezért merészen így szólt:

-- Lovag úr, bárki légy is, Isten hozott. Ha tested halandó anyagból van gyúrva, hősiességed itt hősiességgel fog találkozni; és igaz lovag lévén bizonyára megvetnéd magad, ha varázslat segítségével jutnál igazadhoz. Legyen ez ég vagy pokol üzenete, Manfréd bizalmát ügyének igazába veti, s Szent Miklósba, ki mindig megóvta házát. Szállj le a nyeregből, lovag úr, s pihenj. Holnap a becsület mezején találkozunk, s az ég az igazhoz pártol majd.

A lovag nem válaszolt, de amint leszállt a lóról, elindult Manfréd után a várkastély lovagterme felé. Amint átmentek az udvaron, a lovag megállt, és a csodálatos fövegre bámult, majd letérdepelt, s egy röpke percig néma imát mondott. Majd felállt, s jelt adott a hercegnek, hogy vezesse tovább. Amint a lovagterembe léptek,

297

Manfred azt ajánlotta a lovagnak, tegye le páncélját, de az csak fejét rázta visszautasítása jeléül.

� Lovag úr � mondta Manfréd �, nem vagy udvarias, de szent hitemre, nem haragszom rád ezért, s nem lesz okod panaszra sem Otranto hercegénél.-Ami engem illet, ' bennem nincs áruló szándék: azt remélem, benned sincs. Fogadd zálogom: (gyűrűjét nyújtotta), s te és barátaid élvezzétek a vendég jogait. Pihenjetek, amíg frissítőket' hozatok; most pedig parancsot adok csapatod ellátására, aztán visszatérek.

A három lovag bólintással fogadta az előzékenységet. Manfréd az idegen kíséretét egy szomszédos szállásra irányíttatta, melyet Hippolita alapított zarándokok számára. Ahogy épp az udvart kerülték meg, hogy a kapuhozjussanak, a gigászi kard ledobbant a hordozók

38

válláról, és a sisak mellé a földre hullva, mozdíthatatlanul ott maradt. Manfréd rnajdhogy sóbálvánnyá nem meredt a természetíblötti tünemény láttán, de túltette magát ezen az új csodán, és a lovagterembe visszatérve, ahol már minden készen állt a lakomára, asztalhoz szólította vendégeit. Nehéz szívvel, de könnyű szóval biztatta mulatásra a társaságot. Azok föltolták sisakrostélyukat, de csupán azért, hogy élelmet vegyenek magukhoz, azt is csak módjával.

-- Urak! -- szólt a herceg. -- Ti vagytok az első vendégek falaim között, akik megtagadjátok tőlem a szót; úgy vélem, az sem volt mindig szokásban, hogy hercegek államukat és méltóságukat kockára tegyék idegenek és némák ellenében. Azt mondjátok, vicenzai Frederic nevébenjöttetek; én mindig úgy tudtam, 6 nemes és szívélyes lovag; s bátor vagyok ezt mondani, nem tartaná megalázónak társalgásba bocsátkozni egy vele egyenrangú herceggel, aki nem egészen érdemtelen a harcmezőn. Egyre hallgattok. Ám legyen; a vendégjog és a lovagi törvény szerint ti itt azt tesztek, ami nektek tetszik, korlátlan urak vagytok e fedél alatt; de mondok valamit

298

-- egy kupa bort ide! -- mondok valamit: azt tán mégsem utasítjátok vissza, hogy koccintsatok velem szép hölgyeitek jó egészségére!

A legfőbb lovag sóhajtott, keresztet vetett, és felemelkedett az asztaltól.

-- Lovag úr � folytatta Manfréd --, amit mondtam, tréfából mondtam: semmire kényszeríteni nem akarlak; tegyetek ízléstek szerint. Ha mulatáshoz nincs kedvetek, legyünk szomorúak. Ha dolgunk megtárgyalása kívánságtokkal találkozik, vonuljunk vissza, s halljátok, amit elibétek kell tárnom; ez tán inkább ínyetekre van, mint hiábavaló erőlködésem, hogy szórakoztassalak.

Ezután Manfréd egy belső szobába irányította a három lovagot, magukra csukta az ajtót, hellyel kínálta őket, és a fő személyiséghez intézve szavait, így kezdett beszélni:

-- Te, lovag úr, ahogy értésemre adták, Vicenza márkijának nevében jöttél, hogy lányát, Isabella úrnőt visszaköveteld, kit pedig törvényes gyámjainak beleegyezésével az egyház szent színe előtt kötött házassági szerződés fűz fiamhoz; jöttél továbbá, hogy arra kényszeríts, mondjak le birtokaimról uradjavára, ki önmagát Istenben boldogult Jóságos Alfonso legközelebbi vérroko,nának tekinti. Először követelésiek e második, pontjáról szólok. Tudnod kell, urad tudja, hogy Otranto hercegségét atyám, Don Manuel után élvezem, mint ahogy ó is atyjától, Don Ricardótól kapta. Elődjük, Alfonso, ki gyermektelenül halt meg Szentföldön, birtokait nagyatyámra, Don Ricardóra hagyta hűséges szolgálatainak jutalmaként (az idegen a fejét rázta). Lovag úr folytatta Manfréd hevesen --, Don Ricardo vitéz és egyenes ember, jámbor férfiú volt; tanú bőkezűségére a szomszéd templom és két kolostor alapítása. Nagyatyám Szent Miklós különleges oltalmát élvezte. Képtelen lett volna. .. Hé, uram, nagyatyám képtelen lett volna. . . Bocsáss meg, közbeszólásod megzavart. Mélységesen tiszte-

299

lem és ápolom az 6 emlékét. Egyszóval, urak, ő megtartotta birtokát, megtartotta jó kardjával, s Szent Miklós segítségével, miként atyám is; és én is meg fogom tartani, urak, jöjjön, aminek jönnie kell. De ha Frederic, a te urad, legközelebbi vérrokóná -- ráálltam, hogy rangom felől

39

döntsön a kard --, miért jelentené ez egyben azt is, hogy az én rangom bitorlóit? Kérdezhettem volna, hol van Frederic, a te urad? Híre kelt, hogy rabságban � halt meg.1 Te "azt mondod, a tetteid mondják, hogy ő él. Nem vonom kétségbe, de kérdezhettem volna, urak, kérdezhettem volna, s nem kérdeztem. Más hercegek azt üzennék Fredericnek: vegye el örökségét erővel, ha bírja; nem dobnák kockára riiéltóságukat egyetlen viadalbari : nem fogadnák el ismeretlen némák kihívását! Bocsássatök meg, ha túlságosán heves vagyok; de képzeljétek magatokat helyzetembe: büszke lovagok lévén, nem forrna-e epétek, ha a fnagatok és őseitek jó hírét vonnák kétségbe? De a tárgyra. Azt kívánjátok tőlem, adjam elő Isabella úrnőt. Urak, meg kell kérdeznem, vajon fel vagytok e hatalmazva átvenni őt? (A lovag bólintott.) Átvenni őt. .. -- folytatta Manfréd --, szóval fel vagytok hatalmazva. De, nemes lovag, hadd kérdezzem azt is, van-e teljhatalmad átvenni őt? (A lovag bólintott.) Jól van-mondta Manfréd --, akkor halljátok, mi az, amit felajánlhatok. Igen, urak, előttetek a világ legboldogtalanabb embere áll! (És ekkor könnyekre fakadt.) Álljatok mellém részvétetekkel, megérdemlem én, meg bizony. Tudjátok meg| elvesztettem egyetlen rerhénységemet, örömömét, családom támaszát: Conrad tegnap reggel meghalt. (A lovagok arcán meglepődés tükröződött.) Igen, urak, a végzet megfosztott fiamtól. Isabella szabad.

� Akkor add elő � kiáltotta a főlovag, megtörvén némaságát.

-- Türelmedet kérem -válaszolt Manfréd. -- Jószándékod megnyilvánulásán felette örülök, mert azt mutatja,

300

ügyünk vérontás nélkül rendeződik. Nem önérdek szól belőlem, ha elsorolom még, ami kis mondandóm van. Olyan embert láthattok itt, aki megundorodott a világtól : fiam elvesztése megfosztott minden földi érdektől. Hatalom s nagyság nem csáberő többé szememben. Mit őseimtől tisztán kaptam kezemhez, a kormánypálcát szerettem volna fiamra hagyni, de ez már a múlté. Az élet maga oly közömbös lett számomra, hogy kihívástokat örömmel fogadtam: egy jó lovag elégedettebb nem lehet, mint ha hivatása teljesítése közben dől a sírba. Bármi legyen az ég akarata, én meghajlok előtte; de sajnos, urak, sokféle bánattal megvert ember vágyók én. Manfréd bizony nem irigység tárgya... de hisz történetem bizonnyal ismerős előttetek. (A lovag jelezte, hogy nem tud semmiről, s kíváncsinak látszott, hogyan folytatja Manfréd.) Hát lehetséges, urak -- folytatta a herceg --, hogy történetem számotokra titok maradt? Nem hallottatok semmit, mi rám meg Hippolitára vonatkozik? (A fejüket rázták.) Nem? Nos, urak, íme a történet.

Becsvágyónak hisztek: a becsvágy, sajnos, sokkal rögösebb talajban burjánzik föl. Ha becsvágyó lennék, nem lettem volna rabja oly sok hosszú éven át a lelkiismereti aggályok poklának. De türelmetek koptatom: rövid leszek. Tudjátok meg tehát, régóta gyötri lelkemet házasságom Hippolita hercegnével. Jaj, urak, ha csak ismernétek is e kiváló hölgyet! Ha tudnátok, hölgyemet mily imádattal veszem körül, s mily baráti érzelem tölti el iránta szívem! De az ember nem születik zavartalan boldogságra! Hippolita osztozik aggályaimban, s vele egyetértésben ügyünket az egyház elé vittem, mert tiltott fokon vagyunk rokonok. Minden órában várom az ítéletet, mely örökre elválaszt bennünket. Velem érezték, minden bizonnyal, látom, s bocsássatok meg e könnye^kért! � (A lovagok egymásra néztek; vajon mindez hóvá vezet?) Manfréd így folytatta: -- Fiam halála akkor ért,

301

40

amikor lelkemet ez a bánat gyötörte, más nem járt eszembén, mint hogy lemondok birtokomról s az emberiség szeme elől elvonulok mindörökre. Egyetlen nehézségem az volt, hogy megállapodjam az örökös személyében, aki szelíden uralkodik majdan népemen; s hogy intézkedjem Isabella úrnő sorsáról, aki drágább nekem, mintönvérem. Afelé hajlottam, hogy Alfonso leszármazottai közül választok, bármily távoli ágból; noha, bocsássatok meg, én bizonyosnak tartom, az ő akarata az volt, hogy tulajdon rokonsága helyett Ricardo családja uralkodjék; ám hol keressem azt a távoli ágat is? Fredericről tudtam csak, uradról, senki másról: ő pedig a pogány rabja vagy halottja; s ha élne is, és otthon volna is, kérdés, elhagyná-e Vicenza virágzó birtokát a jelentéktelen Otranto hercegségéért? Ha nem, eltűrhetném-e, hogy érzéketlen, durva alkirály uralkodjék szegény, hű népemen? Mert urak, én szeretem az én népemet, s Istennek hála, az is szeret engem. De kérdhetitek", hová tart ez a hosszú szónoklat? Akkor hát röviden, urak. Az ég a ti megérkezésetekkel mintha gyógyírt küldött volna balszerencsémre s bajaimra. Isabella úrnő szabad: hamarosan én is az leszek. Népem javáért mindenre hajlandó vagyok, így tehát nem az volna-e a legjobb, az egyetlen módja annak, hogy kioltsuk családjaink között az ellenségeskedés tüzet, ha én lépnék frigyre Isabella úrnővel? Ti megriadtok! Ha Hippolita erénye mindörökre drága marad is nekem, az uralkodó gondja elsősorban nem önmaga: azért született, hogy népéért éljen.

E pillanatban egy szolga lépett a szobába, s Manfréd tudtára adta, hogy Jerome s néhány rendtársa azonnali bebocsáttatást kér. A herceget haragra lobbantotta a közjáték; attól félt, hogy a barát felfedi az idegenek előtt Isabella üldöztetését és menekülését, ezért először meg akarta tiltani Jerome belépését. Aztán arra gondolt, a barát nyilván á hercegnő visszatértét jött jelenteni,

302

és bocsánatot kérve a lovagoktól, amiért néhány pillanatra magukra hagyja őket, indult volna, ha a barátok belépése meg nem akadályozza. Betolakodásukért Manfréd dühösen dorgálta és kiparancsolta volna őket;' de Jerome izgatottabb volt, semhogy visszautasíthatta volna. Fennhangon bejelentette Isabella szökését, és önnön ártatlanságát hangoztatta. Manfrédét lesújtotta a hír, nem kevésbé az, hogy az idegenek is tudomást szereztek róla, Összefüggéstelen mondatokat tudott csak dadogni, most a barátot pirongatta, majd a lovagoktól kért bocsánatot; tudni akarta mindenáron, mi történt Isabellával, de félt, hogy amazok is megtudják; türelmetlenül az üldözésére indult volna, de félt, hogy amazok is hozzá csatlakoznak. Felajánlotta, hogy hírnököket küld a keresésére, de a fő lovag, feloldván hallgatását, keserű szavakkal Manfréd szemére hányta sötét és ké.tszínű szándékát, és azt követelte, mondják meg neki Isabella első távozásának okát.

Manfréd rideg pillantást vetve Jerome-ra, csendet kért, és úgy beszélt, mintha Conrad halála napján ő maga kért volna a hercegnőnek menedéket, míg eldönti, hol helyezze el. Jerome fia életéért remegett, és nem mert a hazugságnak ellentmondani; egyik rendtáfsa azonban, akit hasonló aggodalmak nem béklyóztak, őszintén kijelentette, hogy a hercegnő elmenekült a várkastélyból az előző éjszakán. A herceg szégyenében és zavarában hiába erőlködött, hogy megakadályozza a leleplezést. A fő idegen elhűlt a hallott ellentmondáson, és félig-meddig meggyőződve arról, hogy a herceg rejtette el Isabellát, az ajtóhoz rohant, és így szólt:

-Te árulók hercege! Isabellát meg fogjuk találni!

41

Manfréd megpróbálta visszatartani, de a másik két lovag bajtársa segítségére sietett, aki lerázva magáról a herceget, az udvarra sietett, és kísérőit szólította. Manfréd, miután megértette, hogy úgyis hiába, az üldözés szándékától nem tudja eltántorítani, felajánlotta,;

303

hogy vele tart; és előszólítva csatlósait, s magához véve Jerome-ot és még néhány barátot vezetőnek, vele együtt hagyta el a várkastélyt. Manfréd titokban parancsot adott, hogy a lovag kíséretét né értesítsék, a lovagnak pedig azt mondta, hírnököt menesztett az embereiért.

Alighogy a társaság elhagyta a várkastélyt, Matilda, akit erősen érdekelt a porlegéhy, mióta á lovagteremben, ahol halálra ítélték, meglátta őt, és aki beletéfnetkezett az ifjú megmentéséré szőtt gondolatokba, valamelyik szolgálójától meghallotta, hogy Manfréd a* szélrózsa minden irányában szétzavarta embereit Isabella felkutatására. Sietségében csak úgy áltálában adott parancsot, s ezt nem szándékozott az őrökre is kiterjeszteni, akiket Theodore ajtaja elé állított, de érről elfeledkezett. A herceg hatalmaskodo, szolgái ügybuzgők voltak, űzte őket kíváncsiságuk,'meg kaptak az újdonságon is. Semmiből sem akartak kimaradni, úgyhogy egy szál férfi sem maradt a várkastélyban. Matilda lerázta magáról az asszonyokat, fellopakodott a fekete toronyba, elhúzta a reteszt, és megjelent a meglepett Theodore előtt. '�.'-'Ifjú ember '�� mondta --, bár gyermeki kötelesség és ásszoriyi szemérem egyaránt elítéli lépésemet, a szent részvét, mely minden más kötelék fölött van, helyesli tettemet. Repülj; börtönöd ajtaja nyitva: atyám s cselédei most messze járnak, ám hamarosan-visszatérhetnek, úgy hogy eriggy biztos helyre; vajha az ég angyalai irányítanák lépteid!

� Te azon angyalok közül való vagy bizonnyal! � mondta elragadtatottan Theodore. -- Csak egy áldott szent beszélhet, cselekedhet és nézhet így, miként te. Nem tudhatom még isteni közbenjáróm nevét? Úgy rémlett, atyádat említetted: lehet ez? Manfréd vére képes lenne szent szánálomra? Szép hölgy, te nem válaszolsz. Pe te, te miért vagy itt? Miért veted meg biztonságodat, és miért vesztegetsz egy gondolatot is egy ilyen nyomorultra, mint Theodore? Meneküljünk együtt: az

304

élet, melyet kezedből kaptam, legyen védelmedre szánva.

-- Fájdalom, tévedsz � sóhajtott Matilda --, én Manfréd lánya vagyok, és nem leselkedik rám veszély.

Ámulok -- mondta Theodore --, csak a múlt éjjel álmodtam magam, hogy segítséget nyújtottam neked", s kegyes együttérzésed máris viszonozza ezt.

-- Még most is tévedsz -- felelte a hercegnő --, de most nincs idő magyarázkodásra. Menekülj, erényes ifjú, amíg hatalmamban áll megmenteni téged; ha atyám visszatér, bizony okunk lesz remegni mindkettőnknek.

-- Hogyan? -kiáltott fel Theodore. -- Csak nem gondolod, bűbájos lányka, hogy elfogadom tőled életemet a tiéd kockáztatása árán? Inkább ezer halált. . .

-- Én nem kockáztatok semmit -- szakította félbe Matilda --, csak ha még most is késlekedsz. Indulj, nem fogja senki megtudni, hogy szökésedben én segítettelek.

42

-- Esküdj az égre és lakóira -- mondta Theodore --, hogy rád semmiképp nem eshet gyanúnak még árnyéka sem, különben fogadom, itt várom ki, bármi sújtson rám.

-- Jaj! Túlontúl nagylelkű vagy -- mondta Matilda --, de nyugodj meg, engem nem érhet gyanú.

*

-- Add szép kezed zálogát, hogy nem áltatsz -- mondta Theodore --, hadd fürösszem a hála forró könnyeiben.

-- Tartózkodj ettől -- mondta a hercegnő --, ezt nem szabad.-

-- Jaj - mondta Theodore. -- Ez óráig csak szerencsétlenség volt az életem, és talán nem is lesz többé soha részem ilyen boldogságban; tűrd el a szent hála szűz elragadtatását: túlcsorduló lelkem pecsétjét kezeden.

-- Tartózkodj ettől és távozz -- mondta Matilda. Hogyan fogadná Isabella, ha a lábaimnál találna téged?

-- Isabella kicsoda? -- csodálkozott az ifjú.

-- Jaj nekem! -- mondta a hercegnő. -- Csalárd személy-

305

nek segítek talán? Már feledted azt, ami reggel még annyira érdekelt?

-- Arcod, tetteid, egész szépséges magad mintha isteni fény sugara lenne -- mondta Theodore --, de szavaid sötétek és titokzatosak. Beszélj, hölgy, beszélj, hogy érthessen a te szolgád.

� Nagyon is érted te ezt � mondta Matilda �, de újólag parancsolom, eriggy; véred, melyet pedig oltalmazni akarok, fejemre száll, ha hiú fecsegessél lopjuk itt az időt.

-- Megyek, hölgy -- mondta Theodore --, mert te így akarod, és mert én nem akarom'1 ősz atyámat a bánat sírjába dönteni. Csak annyit mondj, imádott hölgy: bírom nemes szánalmadat.

� Várj � mondta Matilda. � Elvezetlek a föld alatti kazamatához,- .melyen át Isabella elmenekült; Szent Miklós templomába érsz azon, s ott biztonság vár reád.

-- Mit hallok! -- kiáltott Theodore. Más volt tehát, nem a te kedves szeméjyed, akinek a föld alatti járatot megkeresni segítettem?

-- Más -- mondta Matilda --, de többet ne kérdezz; máris reszketek, hogy még itt kell lássalak: menekülj a szentély oltalmába.

� Szentély! � mondta Theodore. � Nem, hercegnő, a szentély gyámoltalan kisasszonyoknak való vagy bűnösöknek. Theodore lelkét nem igazzá bűn, de még a látszatát seni tudja elviselni. Kardot adj nekem, hölgy, s atyád megtanulja majd: a gyáva bujkálást Theodore megveti.

43

-- Oktalan ifjú -- szólt Matilda --, Otranto hercegére mernéd emelni vakmerő kezed?

, � A te atyádra nem mondta Theodore �, rá dehogy! Bocsáss meg, hölgy, feledtem. . . de nézhetlek-e téged, s közben eszembe juthat-e, hogy te a zsarnoki Manfréd ivadéka vagy? De atyád ő neked, s e pillanattól sérelmeimet temesse feledés. -- Mély és tompa hördülés riasztotta

306

meg Theodore-t és a hercegnőt; úgy hangzott, mintha felülről jött volna. -Jóságos ég, kihallgattak bennünket

mondta a hercegnő. Hallgatóztak; & mivel több zaj nem hangzott, megegyeztek abban, hogy feszült idegeik űztek tréfát velük; és a hercegnő nesztelen léptekkel atyja fegyverszobájába vezette Theodore-t, ahol teljes lovagi felszereléssel látta el, majd a felvonóhídon át kimentette a várkastélyból. Matilda azután így szólt:

-- Kerüld a várost és a várkastély nyugati oldalát; Manfréd és az idegen ott folytatják a keresést; a szemben levő részben rejtőzz. Amott, keletre az erdő mögött szirtek húzódnak üreges barlangfolyosót alkotva, mely a tengerpartra visz. Ott bizton meghúzódhatsz, míg valamely partra vetődött sajkának jelt adsz', s tovahajózol vele. Menj! Az ég vezéreljen! S néha-néha, imáidban, emlékezz Matildára!

Theodore a hercegnő lábaihoz vetette magát, s liliomkezét megragadva, mely küszködve vergődött az övében, csókokkal borította azt, s ünnepélyesen megfogadta, az első adandó alkalommal lovaggá ütteti magát, majd lázasan kérlelte a hercegnőt, hogy örök életre neki esküdhessen lovagi hűséget. Mielőtt a hercegnő válaszolhatott volna, váratlanul megdördült az ég, s a bástyafokpk megremegtek. Theodore, ügyet sem -vetve a viharra, folytatta volna a széptevést, de a hercegnő elfehéredett, gyorsan visszavonult a kastélyba, s oly méltósággal, melynek nem lehetett nem engedelmeskedni, távozást parancsolt az ifjúnak. Theodore sóhajtott és félrehúzódott, de szemét mindaddig a kapura függesztette, amíg Matilda mögött be nem csukódott, s így együttlétüknek véget nem vetett. Szívük csordultig telt olyan érzelemmel, melyet mindketten most éreztek először.

Theodore elgondolkodva ment a kolostorba, hogy apjával tudassa szabadulását.' Ott megtudta, hogy Jerome eltávozott, s hogy folyik a kutatás Isabella után, akinek a történetéből olyan részleteket is hallott most, amelyek-

307

ról mindeddig nem volt tudomása. Nagylelkű és lovagias természete sürgette, hogy a hercegnő segítségére siessen, de a jámbor találgatások fénye, mely a szerzetesek szavaiban pislákolt, nem világíthatta meg Isabella menekülésének útját. Nern érzett kísértést, hogy messze elkalandozzon utána, mert Matilda képe olyan mélyen vésődött szívébe, hogy nem tudta volna elviselni, ha messze vetődik a közeléből. Jerome iránta mutatott gyengédsége is közrejátszott abban, hogy húzódozása felülkerekedjen, és arról is sikerült meggyőznie magát: a fiúi szeretet a fő oka annak, hogy a várkastély és a kolostor között tétovázik.

Theodore végül is így döntött: míg Jerome éjszakára visszátér á kolostorba, addig megnézi az erdőt, melyet Matilda kijelölt számára. Odaérve a legsötétebb árnyakat kereste, mert ez illett

44

leginkább az elméjében honoló mélábús gondolátokhoz. Ilyen hangulatban szinte észrevétlenül egészen az elhagyott remetebarlangig csatangolt, melyről akkortájt az a hír járta, hogy gonosz szellemek tanyája lett. Felötlött Theodore eszében, hogy ő is hallott meséket, és kalandos, bátor természetének engedett, amikor kíváncsiságában úgy döntött, átkutatja a labirintus titkos rejtekeit. Nem hatolt még messzire, máris úgy vélte, valakinek a lépteit hallja, aki mintha előle húzódná vissza.

ITbcödore, noha Örömmel vallotta szent hitünknek minden tételét, úgy. vélte, ok nélkül jó emberek nincsenek kiszolgáltatva a sötétség hatalmainak. Sokkal inkább rablók dáridózhatnak itt, gondolta, mint a mendemondák pokolbéli szellemei, és azok zaklatják a félénk utasokat. Már régóta égő türelmetlenséggel kívánta a vitézség próbáját. Kivonta szablyáját, és állhatatosán haladt" tovább, amerre a szabálytalan kipp-kopp vezette. Nyilván fegyverzete bírta arra az ismeretlent, hogy kerülje a vele való találkozást. Theodore, most már meggyőződve, hogy nem tévedett, megkettőzve lép-

308

teit, és már-már elérte a menekülőt; az rémülten igyekezett előre, és amikor Theodore rárontott, egy nő hullott elfúlt lélegzettel lábaihoz. Sietve fölsegítette volna, ha attól nem tart, amaz rémületében nyilván eszméletét vesztené karjaiban. Szelíd szavakkal igyekezett elűzni a hölgy rettegését, és biztosította, nemcsak hogy nem bántja, de élete kockáztatásával oltalmazni fogja. Lovagias viselkedéséből erőt merítve a hölgy visszanyerte öntudatát, és védelmezőjére tekintve így szólt:

-- Ezt a hangot, nemde, hallottam már valaha? Tudomásom szerint nem -- felelte Theodore �, hacsak, mert ezt gyanítom, nem te vagy Isabella úrhölgy.

-- Kegyelmes ég! -- kiáltotta ő. -- Csak nem a nyomomba küldtek? Theodore lábaihoz vetette magát, és könyörögni kezdett, ne szolgáltassa ki Manfrednek.

Manfrednek ! -- kiáltott fel Theodore. � Nem, hölgy. Egyszer már kiszabadítottalak zsarnokságából, és most bármi áron olyan helyre viszlek, hová vakmerősége el nem ér.

Te lennél hát az a nagylelkű idegen, akivel múlt éjszaka a várkastély kazamatájában találkoztam? Bizonyosan nem halandó vagy, hanem őrzőangyalom: hadd köszönjem meg térden állva. . .

Állj fel, nemes hercegnő! -- felelte Theodore. -- Ne alázd meg magad egy szegény fiatalember előtt, kinek egyetlen barátja sincs. Ha arra jelölt az ég, hogy védelmeződ legyek, művét be is végzi azzal, hogy ügyed érdekében erőt ad karomnak. De menjünk, hölgy, túlságosan közel vagyunk a barlang szájához. Keressük meg legbensőbb rejtekét; nem tudok nyugodni addig, amíg biztonságba nem helyezlek.

-Jaj, mit gondolsz, uram? -- mondta ő. �Bár minden tetted nemes, bár érzéseid tiszta leiekről vallanak, illő-e, hogy veled menjek a barlang kusza rejtekébe? Ha együtt találnak bennünket, mit szól majd a gáncsoskodó világ magaviseletemhez ?

309

45

-- Hódolok erényre valló aggályaidnak -- mondta Theodore �, és tudom, nem illeted méltatlan gyanúval tisztességemet. Úgy gondoltam, elvezetlek e sziklák legrejtettebb zugába; aztán a bejáratot életem kockáztatásával őrzöm, hogy rajta élő ne léphessen át. Különben pedig, hölgy � folytatta mély sóhajjal �, bármily szép és tökéletes vagy, és noha vágyók felérni hozzád, tudd meg, lelkem másnak ajánlottam; és noha. . . -- Hirtelen zaj szakította félbe Theodore fejtegetéseit. Hamarosan érthetővé váltak a hangok: -- Hahó! Isabella! Hahó! � A reszkető hercegkisasszony visszahullott a félelem előző kínjai közé. Theodore hiába fáradozott bátorításán. Bizonygatta, inkább meghal, mintsem eltűrje, hogy újra Manfréd hatalmába kerüljön; könyörgött neki, maradjon nyugton, és előrement, hogy az üldözőt fogadja.

A barlang szájában egy vértbe öltözött lovagot látott; egy paraszttal beszélt, aki váltig bizonygatta, hogy egy úrhölgyet látott eltűnni a sziklabejáróban. A lovag már éppen indult volna a nyomon, amikor Theodore útját szegte, és kivont szablyával ridegen és halált kiáltva állj t parancsolt.

-- Ki vagy te, hogy utamba mersz állni? kérdezte a lovag gőgösen.

� Valaki, aki csak annyit mer, amennyit valóra is tud váltani � válaszolta Theodore.

-- Én Isabella úrhölgyet keresem, és úgy értesültem, e sziklák között keresett menedéket. El az utamból, vagy későn bánhatod, hogy magadra vontad haragomat.

� Célod éppoly gonosz, mint amilyen hitvány a haragod�válaszolta Theodore. � Menj vissza, ahonnan jöttél, mert hamarosan kiderül, kinek a haragj a a rettenetesebb.

Az idegen, aki nem volt más, mint a Vicenza márkijának nevében érkezett fő lovag, akkor vált el Manfrédtól, amikor az épp azon szorgoskodott, hogy hírt szerezzen a hercegnőről, és különféle parancsokkal megakadályoz-

310

/a, hogy a három lovag kezére jusson. Vezérük gyanította Manfréd részességét a hercegnő eltűnésében, és mivel csak erősítette gyanúját az útját szegő ifjú, akit, úgy vélte, nyilván a herceg állított ide, hogy a hercegnőt rejtegesse, nem felelt, hanem szablyájával Theodore-ra sújtott; az útjába állót le is döntötte volna, ha Theodore, aki Manfréd egyik kapitányának hitte a lovagot, a kihívás után tüstént fel nem készül a védelemre, és a csapást pajzsával fel nem fogja. A szívében mindeddig szunnyadó bátorság most egyszerre kitört: vakmerőn a lovagra rontott, akit dühe és büszkesége nem kevésbé harcias tettekre ösztökélt.

A harc dühöngő erejű, de rövid volt. Theodore három helyen megsebesítette a lovagot, és végül lefegyverezte, amikor a vérveszteségtől clalélt. A paraszt az első összecsapásra kereket oldott, és riasztotta Manfréd cselédeit, akik a parancs szerint, az erdőt fésülték át Isabella után. Akkor értek oda, amikor a lovag földre zuhant, és tüstént felismerték benne a nemes idegent. Theodore, Manfred iránti gyűlöletétől eltekintve nagylelkű szánalommal nézte kivívott győzelmének következményét; de még jobban mcgillctődött, amikor ellenfelének méltóságáról értesült, és arról, hogy a lovag Manfrednek nem szövetségese, hanem ellenfele. Segített a szolgáknak a lovagot vértjéből kibontani, és megállítani a sebeiből ömlő vérfolyást. A lovag, szavát visszanyerve, erőtlen, akadozó hangon így szólt:

46

-- Nemes ellenfelem, mindketten tévedésben voltunk: a tirannus eszközének hittelek; látom, te is hasonló hibába estél. A magyarázkodás késő. Szédülök. . . Ha Isabella kéznél van, hívd. . . Fontos titkokat. . .

-- Haldoklik -- mondta az egyik csatlós --, nincs valakinél kereszt? Andrea, imádkozz fölötte.

Vizet hozzatok, s öntsétek le a torkán, míg én a hercegnőért futok -- mondta Theodore, és Isabellához rohant; néhány szóval szerényen tudatta vele, hogy bal-

311

szerencsés tévedés következtében megsebesített egy lovagot, aki atyja udvarából jött, és aki, mielőtt meghalna. fontos titkot kíván rábízni. A hercegnő örömmámorban úszott, amikor Theodore hívó hangját meghallotta, ám a hallottakon ugyancsak elámult. Feldúlt szelleme azonban Theodore hősiességének új bizonyítékán ismét felderült, és karjára támaszkodva oda ment, ahol a vérző lovag a földön feküdt; de amikor megpillantotta Manfréd szolgáit, újra megrohanta a félelem. Menekült volna ismét, ha Theodore nem figyelmezteti, hogy a szolgák le vannak fegyverezve, és hogy rögtöni halállal fenyegette őket, ha kezét mernének emelni a hercegnőre. Az idegen kinyitotta szemét, és mivel női alakot látott maga előtt, így szólt:

-- Te vagy, igazat szólj, könyörgök, te vagy vicenzai Isabella?

-- Én vagyok, a jó Isten adja vissza egészségedet!

� Akkor te, akkor te � mondta a lovag szavakat keresve --, akkor te az atyád előtt állsz! Adjatok. . .

-Jaj! Csoda! Irtózat! Mit hallok? Igaz, amit látok? -kiáltottföl Isabella. -Atyám! Te vagy az én atyám? Hogy kerültél ide, uram? Az istenre kérlek, beszélj ! Jaj ! Fussatok segítségért, mert kileheli lelkét!

� Igen �mondta a sebesült lovag, minden erejét összes^edve --, én vagyok Frederic, a te atyád. Azért jöttem, hogy megszabadítsalak. De már nem. . . Csókolj meg búcsúzásul, és fogadd...

-- Uram -- mondta Theodore-, kimerültél: tűrd, hogy a várkastélyba vigyünk.

, - A várkastélyba [-kiáltott Isabella. -Nincs közelebb segítség? Kiszolgáltatnád atyámat a zsarnoknak? Ha oda megy, nem merem elkísérni. De elhagyhatlak-e?

-- Gyermekem -- mondta Frederic --, nekem már nem számít, visznek vagy maradok; pár pillanat csak, és minden veszélyen túl leszek: de míg nyitva van és rajtad csügg szemem, ne hagyj el, Isabella! E derék lovag.

312

nem tudom, ki ő, ártatlanságodnak őrzője lesz. Uram, nem hagyod magára gyermekem, ugye nem?

47

Theodore könnyezett áldozata fölött, és erős esküvéssel megfogadta, vigyázni fog a hercegnőre akár az élete árán is, majd rábeszélte Fredericet, ne ellenezze, hogy a várkastélyba szállítsák. Miután sebeit a lehetőségekhez képest bekötözték, föltették az egyik csatlós lovára. Theodore vonult az oldalán; a meggyötört Isabella, aki nem tudta elhagyni atyját, gyászoló szívvel követte őket.

Negyedik fejezet

Midőn a gyászos menet megérkezett a várkastélyba, Hippolita és Matilda már várta őket, mert Isabella az egyik cselédet előre küldte, hogy jelentse érkezésüket. Fredericet a legelső szobában lefektették, aztán az asszonyok kimentek, amíg az orvosok a lovag sebeit vizsgálták. Matilda elpirult, amikor Theodore-t és Isabellát együtt látta; de sikerült zavarát eltitkolnia azzal, hogy barátnéját átölelve részvétét fejezte ki atyja balszerencséjén. Az orvosok hamarosan tudatták Hippolitával, hogy a márki sebei nem életveszélyesek és hogy leányát és "a hercegnőket kívánja látni. Theodore nem állhatott ellen vágyai ösztökélésének, és Matilda után ment, azzal az ürüggyel, hogy örömét akarja kifejezni, amiért a párbaj Fredericre nézve mégsem vált végzetessé, s így lelke háborgása lecsillapodott.

Matilda föl'dre sütötte szemét, valahányszor Theodore-ra nézett, és Isabella, aki éppoly figyelmesen nézte Matildát, mint Theodore-t, hamarosan megsejtette, ki az, akiről az ifjú a barlangban beszélt. Miközben ez a némajáték folyt, Hippolita faggatta, mi késztette titkos útjára, hogy lányát visszakövetelje; és különféle magyarázatokkal mentegette urát, amiért a két gyermeket egymáshoz akarta kényszeríteni.. Frederic bármennyire tü-

313

/.élt is Manfréd ellen, nem maradt érzéketlen Hippolita udvariassága ésjőiridulata iránt; de még jobban meghatódott Matilda bájos alakján. Szerette volna ágya mellett tartani őket, ezért elmesélte történetét Hippolitának. Még a pogány rabságában volt, amikor álmot látott. Álmában leánya, akiről fogságba esése óta hírt se hallott, egy várkastélyban sínylődött, ahol a legborzasztóbb szerencsétlenség várt rá. Azt álmodta, ha visszanyerné szabadságát, és eljutna egy Joppa melletti erdőbe, többet is megtudna. Az álom riadalmát keltett benne, és minthogy útmutatásának engedelmeskedni nem tudott, rablánca még keservesebbé vált. Ámde míg gondolatai a szabadulás lehetőségeit latolgatták, jó hír érkezett: a Palesztinában hadat viselő hercegek tanácsa kifizette váltságdíját. Tüstént útnak eredt az álombéli erdő felé. Ő és csatlósai három nap és két éjjel bolyongtak már . az erdőn, s egy teremtett lélekkel sem találkoztak; végre a harmadik nap estéjén egy barlanghoz értek: a barlangban egy agg remetére leltek, akr utolsó óráit élte. Bőkezű ajándékaik szóra bírták a szent férfiút, ki ekképpen szólott: - Fiaim, adományotokat köszönöm, de nincs már .ajándékra szüksége annak, aki örök nyugovóra készülődik ... s lám, azzal a megnyugvással halhatok meg, hogy teljesítettem az ég akaratát. Amikor ide, a magányba elvonultam, mert országom a szemem láttára lett a hitetlenek prédája (idestova ötven éve már, hogy az irtózatos jelenetnek tanúja voltam!), megjelent előttem Szent Miklós, és egy titkot bízott rám, melyet, úgy parancsolta, halandó embernek tudtára nem adhatok, csak a halálos ágyamon. Elérkezett a félelmes óra, s nem kétséges, ti vagytok a választott vitézek, kiknek a rám bízott titkot átadnom parancsoltatott. Mihelyt e meggyalázott porhüvelynek megadtátok a végtisztességet, szegényes barlangomtól jobb kéz felé a hetedik fa tövénél ássatok le, s fáradozásotoknak meg. . . Jaj ! Jóságos ég, fogadd be lelkemet! -- E szavakkal a jámbor férfiú utolsót lehelt.

314

48

Pitymallatkor -folytatta Frederic --, amikor a szent maradványokat átadtuk a földnek, az utasítás szerint ásni kezdtünk, de mekkora volt ámuldozásunk, amikor hat lábnyi mélyen egy hatalmas szablyára leltünk! Ugyanarra, ami az udvaron fekszik, amott. A pengéjén, mely akkor félig kinn volt hüvelyéből, bár azóta a vele való küszködésünk miatt visszacsúszott, a következő szuvak voltak olvashatók ... Nem, bocsáss meg, asszony an tette hozzá a márki Hipp'olita felé fordulva �, ha nem óhajtom idézni őket; tisztelem nemedet és rangodat, és nem akarok vetkezni oly módon, hogy méltatlan szóval illessek bármit is, mi szívednek drága.

Megállt beszédében. Hippolita egész testében-reszketett. Biztosan tudta: Fredericet arra rendelte az ég, hogy beteljesítse a sorsot, mely házát fenyegeti. Aggodalmas szeretettel nézett Matildára, és könny gördült le orcáján csendesen; de aztán úrrá lett érzelmein, és így szólt:

-- Folytasd, jó uram; az ég nem cselekszik hiába: az isteni rendelést alázattal és megadással kell fogadnia a halandónak. A mi feladatunk: imádkozni, hogy ne sújtson bennünket szörnyűséges haragja, vagy meghajolni határozata előtt. Ismételd meg az ítéletet, uram: türelemmel hallgatjuk.

Fredericnek elszorult a szíve fájdalmában; Hippolita méltósága és türelmes magabiztossága tiszteletet ébresztett benne a hölgy iránt, és az a nyájas, néma érzelem, mellyel a hercegnő és leánya egymás iránt viseltetett, csaknem könnyekre indította. Ám félvén, hogy ha botorul engedelmeskedik, még nagyobb riadalmat okoz, dadogó hangon, halkan a következő sorokat rebegte el:

Bárhol is vagyon rejtve a sisak, Amelyhe/ illik e s/.épmívü szablya, Nem váltja meg Alfonso vére csak, Lányodnak ekképp lesz nyugodalma.

315

Mi bujkál e sorokban -- kérdezte a türelmetlen Theodore-, ami a hercegnőket oly mélyen érinti? Miért ejtette ókét rémületbe e misztérium, melynek oly kevés való alapja van?. . .

-- Durván szólsz, ifjú -- így a hercegné --, és bár a szerencse egy ízben pártodra állt. . .

-- Félve tisztelt uram -- szólt Isabella, akit taszított Theodore hevessége, melyet, úgy érezte, csak Matilda iránti érzelme sugallt-, ne háborodj fel egy pór szavain, aki megfeledkezik a tiszteletről, mely téged, jó uram, megillet, de hát nem szokta még meg...

Hippolita, aggódván az újonnan támadt viszály mi* att, megrótta Theodore-t merészségéért, de oly hangon, mely elárulta: buzgalmát szívből méltányolja; és új mederbe terelvén a beszélgetést, megkérdezte Frederictől, hol hagyta el annak idején urát?

A márki felelni készült, amikor kintről lárma hallatszott; már-már indultak volna az okát tudakolni, amikor kinyílt az ajtó, és Manfred, Jerome s a csapat egy része lépett a szobába �ők a történtekről csak zavaros részletekét hallottak. Manfréd sietve közeledett Frederic ágyához, hogy sajnálkozását fejezze ki balszerencséje miatt, és tudakozódjék a párharc részleteiről, de megtorpant, és az ámulat és félelem gyötrelmei közt felkiáltott:

-- Hah! Mi vagy te, r'émlátomás?! Órám elérkezett?

49

-- Legdrágább; kegyes uram -- kiáltott fel Hippolita, karjába zárva férjét --, hová függeszted szemed? Miért hogy szemgolyód így megmered?

-- Hogyan -- kiáltott Manfréd lélekszakadva --, te nem látsz semmit, Hippolita? E kísértő fantom egyedül rám küldetett?

� Az Isten szent szerelmére, uram -- mondta Hippolita --, csendesítsd lelkedet és agyad háborgását! Nincs itt senki más, csak mi, a barátaid.

-- Mi? Nem Alfonso ez itt? -- kiáltott Manfréd. -- Te nem látod őt? Lázas agyvelőm szülötte lenne csak?

316

Ez, uram mondta Hippolita --, ez itt Theodore, az az ifjú, aki balszerencséjére. . .

-- Theodore... -- mondta Manfréd gyászosan, és homlokára csapott --, Theodore vagy fantom, megháborította Manfréd lelkét. De hogy kerül ide? És hogy kerül ide fegyveresen?

-- Azt hiszem, Isabella keresésére indult � mondta Hippolita.

-- Isabella keresésére? -- szólott Manfréd ismét feldühödve. -- Igen, igen, de hogyan szökött meg fogságából? Isabella volt, vagy ez a képmutató vén barát, aki szabadulását kieszközölte?

És bűnül lehet-e vajon felróni egy atyának, uram -- szólt Theodore --, ha gyermeke megszabadításán tépelődne?

Jerome álmélkodva hallgatta, hogy fia, ha nem is szó szerint, de alaptalanul megvádolja, és nem tudta, mit gondoljon. Fel nem foghatta, hogyan szabadult meg Theodore, hogyan szerzett fegyvert, és hogyan találkozhatott Frederickel. Mégsem kockáztatott meg kérdéseket, nehogy fia ellen szítsa Manfréd haragját. Jerome hallgatása arról győzte meg Manfrédét, hogy Theodore szabadulását ő ütötte nyélbe.

-- Hát így fizeted te vissza -- mondta Manfréd, szavait a baráthoz intézve --, te hálátlan vénember, Hippolita nagylelkűségét és az enyémet? Nem elég, hogy szívem leghőbb kívánságát semmivé teszed, még felfegyverzed és várkastélyomba hozod fattyadat, hogy itt támadjon rám?

-- Uram -- szólt Theodore --, rosszul ítéled meg atyámat; sem ő, sem én nem volnánk képesek, hogy akár egyetlen szóval is békédet háborítsuk. Pimaszság-e vajon, ha fenséged kegyére adom magam? � tette hozzá, és hódolattal Manfréd lába elé rakta kardját. -- íme a keblem, üsd belé a vasat, ha azt gyanítod: akár csak egyetlen hűtlen'gondolat is lakozik benne. Szívembe

317

nincs vésve más érzelem, csak ami hódol neked és tieid"nek.

50

Tűzzel és bájjal mondta ezeket a szavakat, s gondolatban vele érzett minden jelenlevő. Még maga Manfréd is megilletődött, s noha még akkor is lenyűgözte az ifjúnak Alfonsóhoz való hasonlatossága, bámulata titkon félelemnek adott helyet.

-- Állj fel -- mondta. -- Nem a te életed fontos nekem e pillanatban. De mondd el történeted, és azt, hogyan találkoztál ezzel a vén árulóval itt,

-- Uram... -- vágott közbe Jerome.

-- Csend, .pimasz -- szólt Manfréd --, nem akarom, hogy segíts neki.

� Uram � mondta Theodore ', nincs szükségem segítségre ; történetem nagyon rövid. Ötéves koromban Algériába hurcoltak anyámmal együtt, akit Szicília partjairól kalózok raboltak el. Ő alig egy év múltán meghalt bánatában. � Könny gördült Jerome szeméből, arcára ezer aggódó szenvedély ült. -- Mielőtt meghalt -- folytatta Theodore --, írást kötött a karomra, a ruhám alá, amelyből megtudtam, hogy Falconara grófjának vagyok a fia.

-- Igaz -- mondta Jerome. -- Én vagyok a nyomorult atya.

-- Hallgass -- mondta Manfréd. -- Te pedig folytasd.

-- Az utóbb két évig szolgaságban éltem. Akkor gazdám csatlósaként kalózportyárá mentünk, egy keresztény hajó legyőzte a tengeri rablókat, s én így lettem szabad, s miután a kapitány előtt felfedtem magam, kegyesen partra tett Szicíliában. De jaj ! Ahelyett, hogy atyát találtam volna, megtudtam, hogy birtokát, mely a tengerparton feküdt, távollétében feldúlták a rablók, akik anyámat és engem rabságba hurcoltak; hogy kastélyát porig égették; hogy atyám visszatérve eladta azt, ami megmaradt, és a nápolyi királyságban kolostorba vonult, de hogy hol és merre, nem tudta senki. Elhagyottan, barát nélkül, és csaknem minden remény híján.

318

hogy valaha osztályrészemül juthat az atyai ölelés öröme, az első adódó alkalommal hajóra szálltam Nápoly felé, ahonnan az utóbbi hat napban jöttem ebbe a tartómányba, két kezem munkájával tartva el magam, és tegnap reggelig álmomban sem hittem, hogy sorsomban más is várhatna rám, mint a lélek békéje és az elégedett szegénység. Uram, ez Theodore története. Hogy atyamát megtaláltam, ez több, mint amit remélni mertem; hogy fenséged haragját magamra zúdítottam, nyomorú sorsom nem érdemelte.

Elhallgatott. A hallgatóságból az elismerés halk moraja kelt.

-- De ez még nem minden -- mondta Frederic. -- Lovagi tisztességem kényszerít, hogy hozzátegyem azt, amit ő elhallgatott. Ha ő szerény, majd én nagylelkű leszek. Keresztény földön aligha találsz nála bátrabb ifjúra. Érzékeny szívű is; és ami kicsit tudok róla, abból bízvást állíthatom: ha, amit magáról mondott, nem volna igaz, nem mondta volna el, és ami engem illet, nekem tetszik ez a születésedhez illő őszinteség. Megsebesítettél, jó, de igazán megengedhető, hogy az ereiben folyó nemes vér túlbuzogjon, amikor csak nem is oly rég talált vissza eredetéhez. Ugyan, uram (fordult Manfrédhoz), ha én meg tudok neki bocsátani, te igazán megbocsáthatsz: nem az ifjú hibája, ha látomásnak vélted.

Ez a keserű gúny sértette Manfréd lelkét.

51

Ha másvilági lényeknek van is hatalmuk félő tisztelettel eltölteni lelkernet-felelte gőgösen-, az evilágiaknak nincs; egy süvölvénynek meg egyáltalában nincs.

-- Uram -- szakította félbe Hippolita.-, vendégednek jó oka van a nyugalomra; ne hagyjuk őt pihenni?

így szólt, és kézen fogva Manfrédét, elbúcsúzott Frederictől, és elvezette a társaságot. A herceg szívesen abbahagyta ezt a beszélgetést, amely felidézte legtitkosabb érzéseinek lelepleződését, és tűrte, hogy lakosztályába vezessék, miután engedélyt adott Theodore-nak, hogv

i_

,

319

atyjával a kolostorba távozzék, azzal a feltétellel, hogy reggel visszatér a várkastélyba (ez a feltétel Theodore szíve vágyának nagyon is megfelelt)/

Matildát és Isabellát túlságosan lefoglalták gondolataik, és korántsem voltak olyan elégedettek egymással, hpgy szívesen társalogjanak tovább. Gyermekkoruk óta először inkább szertartásosan, mint barátságosan váltak el, és tértek hálókamrájukba.

Ha búcsúzásuk nem is volt valami szívélyes, annál türelmetlenebbül lesték a napkeltét, hogy találkozhassanak. Olyan lelkiállapotban voltak, mely elűzi az álmot, és ezer kérdés jutott eszükbe, melyet előző este elmulasztottak feltenni egymásnak. Matilda úgy gondolta, nem lehet puszta véletlen, hogy Theodore kétszer megmentette Isabellát, és méghozzá milyen veszélyes helyzetben. Igaz, Frederic szobájában az ifjú tekintete az ő arcán függött; de lehet, hogy csak Isabella iránti szenvedélyét álcázta az apák előtt. Jobb lenne mindent tisztázni. Tudni akarta az igazságot, nehogy barátnője kárára dédelgesse szenvedélyét Isabella kedvese iránt, így sarkallta a féltékenység, s keresett egyben mentséget a barátságban, hogy kíváncsiságát kielégítse.

Isabella éppoly nyugtalan volt, és alaposabb indokkal gyanakodott. Igaz, Theodore nyelve és szeme egyaránt Bárról beszélt, hogy szíve foglalt, de lehet, hogy Matilda nem viszonozza érzelmeit. Mindig is úgy mutatkozott, mint aki érzéketlen a szerelem iránt; minden gondolata az ég felé szállt. -- Miért is beszéltem le? -- kérdezte magától Isabella. � Nagylelkűségemért most megbűnhődöm. De mikor találkoztak? és hol? Lehetetlen áltatnom magam. Nyilvánvaló, csak az este látták egymást először. Valaki más kötheti le az ifjú érzéseit. Ha így van, nem is vagyok olyan boldogtalan, mint gondoltam; ha hem Matilda barátnőm az... Hogyan? ! Odáig süllyedtem volna, hogy oly férfi vonzalmát kívánom, aki durván és ok nélkül nyilvánította közönyét irántam? És épp

320

akkor, amikor a lovagiasság legalábbis udvariasságot követelt! Drága Matildámhoz megyek, aki majd megerősít engem dicséretes büszkeségemben. A férfiak mind hamisak. Azt tanácsolom majd, oltsunk fátylat együtt: örülni fog, hogy ilyen hangulatban talál; és tudtára adom, hogy nem ellenzem többé a zárda iránti hajlandóságát. -- Ilyen gondolatok között, és

52

azzal az elhatározással indult Matildához, hogy őszintén kitárja szívét; amikor benyitott, Matildát már felöltözve, mélán a karjára dőlve találta. A kép annyira emlékeztette önnön hangulatára, hogy gyanúja újraéledt, és szétzúzta a barátnéja iránti teljes bizalom szándékát. Mikor meglátták egymást, elpirultak; mindketten újoncok voltak még abban, hogy érzéseiket üdvözléssel kendőzzék. Néhány jelentéktelen kérdés és válasz után Matilda menekülésének okáról kérdezte Isabellát. Isabellát annyira elfoglalta szenvedélye, hogy a Manfrédéról megfeledkezett, és azt hitté, Matilda a zárdából való menekülésére céloz, ami az előző este eseményeit előidézte, és így válaszolt:

-- Martelli azt a hírt hozta a zárdába, hogy édesanyád meghalt.

Ó szakította félbe Matilda �, Bianca megmagyarázta nekem, hogyan történhetett a tévedés; mikor látta, hogy elvesztem eszméletem, felkiáltott: �Segítség, a hercegnő meghalt!" és Martelli, aki a napi alamizsnáért jött a várkastélyba. . .

-- És miért vesztetted el az eszméletedet? -- kérdezte Isabella, akit a többi már nem érdekelt.

Matilda elpirult és dadogott:

-- Atyám. . . egy bűnös fölött ítélkezett. . .

-- Miféle bűnös fölött? -- kérdezte Isabella mohón.

-- Egy fiatalember volt -- felelte Matilda --, azt hiszem, úgy gondolom, hogy az a fiatalember volt, aki. . .

-- Theodore? -kérdezte Isabella.

� Igen -felelte a hercegnő �, sohasem láttam ezelőtt; és nem tudom, mivel sértette meg atyámat; de, mint-

321

liogy szolgálatodra volt, nagyon örülök, hogy atyám megkegyelmezett neki.

� Szolgálatomra volt? � kérdezte Isabella. � Te ezt nevezed az én szolgálatomnak, hogy atyámat megsebesítette, és ezzel majd a halálát okozta? Bár csak tegnap részesültem abban az áldásban, hogy atyámat megismerhettem, remélem, Matilda nem hiszi, hogy a gyermeki szeretet számomra idegen, és nem neheztelek e harcias ifjúra vakmerőségéért, és valaha is vonzalmat erezhetek valaki iránt, aki atyámra kezet emelt? Nem, Matilda, az én szívem borzad tőle, s ha még nem hűlt ki benned a gyermekségünkben fogadott barátság, meg fogod te is vetni ezt az embert, aki már-már közel járt ahhoz, hogy örök életemre nyomorulttá tegyen.

x Matilda lehajtott fejjel így felelt:

� Remélem, legkedvesebb Isabellám, nem kételkedel Matilda barátságában: én ezt az ifjút soha nem láttam tegnapig; számomra majdnem idegen ő; de az orvosok szerint atyád túl van a veszélyen, s így nem lenne szabad haragot táplálnod szeretetlenül valaki iránt, aki, erről meg vagyok győződve, nem tudta, hogy a márki rokonod.

53

� Milyen hévvel véded -- mondta Isabella --, pedig csaknem idegen számodra! Nagylelkűséged ő nyilván viszonozza.

-- Hogy érted ezt? -- kérdezte Matilda.

� Sehogy � felelte Isabella, és már bánta, hogy célzással akár, de felhívta Matilda figyelmét Theodore érzelmeire. Aztán másra terelve a beszélgetést, azt kérdezte Matildától, mi tehette, hogy Manfréd jelenésnek vélte Theodore-t.

-- Az Isten áldjon meg -- mondta Matilda --, hát nem vetted észre, mily feltűnő módon hasonlít a galérián levő Alfonso-képhez? Mielőtt még páncélban láttam volna, már figyelmeztettem rá Biancát. Sisakban meg szakasztott a festmény.

322

Nem sok ügyet vetek arcképekre -- mondta Isabella , még kevésbé vizsgáltam oly figyelmesen ezt a fiatalembert, ahogy te, látom. Ó ! Matilda, mint barátnőd, hadd figyelmeztesselek: szíved veszélyben van! Ő azzal dicsekedett nekem, hogy szerelmes valakibe: az a valaki te nem lehetsz, minthogy csak tegnap láttad először. . . vagy mégsem?

De igen -- felelte Matilda. -- De miért van az, hogy az én legdrágább Isabellám mindenből, amit csak mondok, arra következtet, hogy én. . . -- elhallgatott, aztán folytatta. -- Téged látott először, és távol legyen tőlem a hiúság, hogy azt higgyem, csekélyke csábom el tudná vonzani tőled azt, aki szívét neked adta. Vajha boldog lennél, Isabella, legyen Matildának bármi a sorsa!

-- Szeretett barátnőm -- mondta Isabella; tiszta szíve nem tudott ellentállni a Matilda szavaiból áradó szeretetnek-, téged imád Theodore, láttam, megbizonyosodtam erről, s még a gondolatától is irtózom, hogy boldogságotok útjába tolakodjam.

Őszinte szavai könnyekre fakasztották a szelíd Matildát. Bár a féltékenység egy pillanatra megdermesztette t.- két szeretetre méltó szűz szívét, most újraéledt kebelükben a kihűlt bizalom s őszinteség. Bevallották egymásnak, milyen hatást tett rájuk Theodore; a bizalmasságot nagylelkű versengés követte; mindegyikük ragaszkodott hozzá, hogy igényéről a másik javára lemondhasson. Végül erényeinek méltósága figyelmeztette Isabellát, hogy Theodore majdnem nyíltan beszélt Matilda iránti vonzalmáról, erre aztán szilárdan elhatározta, úrrá lesz szenvedélyén, és a szeretett lényt átengedi barátnőjének.

A baráti versengés még javában tartott, amikor Hippolita lépett lánya szobájába.

-- Kisasszony -- mondta Isabellának �, oly gyengédség van benned Matilda, s oly melegszívű érdeklődés szerencsétlen házamat ért bajunk iránt, hogy nincs titkom-

323

előtted, még ha gyermekemre vonatkozik is, amit meg nem hallhatnál. -- A hercegnők aggódva figyeltek föl.

-- Tudd meg tehát, kisasszony -- folytatta Hippolita --, és te is, legdrágább Matildám, hogy az utóbbi két végzetes nap eseményei meggyőztek: az ég célja Otranto kormánypálcáját

54

Manfrédéból Frederic márki kezébe adni. Talán ez sugallta azt a gondolatot, hogy a végpusztulástversengő házaink egyesítésével kerüljük él. így tehát az éh uram, Manfréd, tanácsomra, e drága gyermeket atyádnak, Fredericnek, feleségül fogja ajánlani.

-- Frederic úrnak, engem! -- kiáltott Matilda. -- Jóságos ég! Kegyelmes anyám! És atyámnak ezt már el is mondta?

.

-- Igen -- mondta Hippolita. -Jóindulattal hallgatta meg elgondolásomat, és ment, hogy a márkival tudassa.

� Ó, szerencsétlen hercegné � kiáltotta Isabella �, mit tettél? Balga jóságoddal micsoda romlást idéztél magadra, Matildára, rám!

-- Romlást, én? Rád és gyermekemre? -- kérdezte Hippolita. -- Hogy érted ezt?

� Ó,jaj! �felelte Isabella. � Szíved tisztasága eltakarja előled mások romlottságát. Uram, Manfréd, ez istentelen ember. . .

-- Megállj ! - mondta Hippolita --, jelenlétemben, kisasszony, ne merj Manfrédról tiszteletlenül beszélni: ő az én uram és férjem, és. . .

-- Nem sokáig lesz az -- mondta Isabella --, ha gonosz célját véghez tudja vinni.

-- Ez a hang bámulattal tölt el -- mondta Hippolita.

-- Heves vagy, Isabella; de mind ez óráig nem tudtam, < hogy hevességed orcátlanságot takar. Mit tett Manfréd,

ami téged felhatalmazhatna, hogy róla orgyilkosként beszélj?

-- Te erényes és nagyon hiszékeny hercegné! -- felelte Isabella. -Nem az életedre tör ő. . . arra, hogy elűzzön magától! Hogy elváljon tőled!

324

- Elváljon tőlem! Elváljon az anyámtól! -- kiáltotta Hippolita és Matilda egyszerre.

-- Igen -- mondta Isabella. -- És hogy bűnét tetézze, azon mesterkedik. . . nem, nem beszélhetek!

-- Mi az, mi még ennél is több lehet? -- kérdezte Matilda.

Hippolita hallgatott. Szomorúság fojtotta belé a szót: Manfréd kétértelmű szavai legutóbbi beszélgetésük alkalmával bizonyítani látszottak azt, amit hallott.

-- Nagyszerű, drága úrnő, nagyasszony, anyám! -kiáltott Isabella, és szenvedélyes kitöréssel Hippolita lábához vetette magát. -- Bízz bennem, higgy nekem, inkább halok ezer halált, semmint sérelmedhez beleegyezésemet adjam, semmint meghajoljak oly gyűlöletes. . . ó!

55

^ Elég! -- kiáltott Hippolita. -- Egyetlen bűn micsoda bűnöket fogan! Kelj fel, drága Isabella, nem kétlem erényedet. Ó, Matilda, ez a csapás téged ezerszeres erővel sújt! Ne sírj, gyermekem; s ne lázadj, én megvédelek. Ne feledd, ő még apád.

-- De te anyám vagy! -- mondta Matilda lázasan. És te bűntelen vagy, te tiszta vagy. Ó! Hát nem panaszkodhatom?

-- Nem! -- felelte Hippolita. -- Nyugodj, minden jóra fordul. Öcséd elvesztése zavarta meg Manfréd elméjét, s nem tudja, mit beszél; Isabella félre is érthette! A szíve jó. . . és te, gyermekem, nem tudsz mindent. Végzet függ fejünk fölött, a gondviselés ujja ránk mutat. . . Ő, bár téged megoltalmazhatnálak a végveszélytől!. . . Igen -- folytatta szilárd hangon --, önfeláldozásom mindent elsimíthat. Megyek, s felajánlom beleegyezésemet a válásba. Kinek okoz kínt, ha én elmegyek? Meghúzódom a szomszédos zárdában, s hátralevő napjaim arra áldozom, hogy gyermekemért imádkozzam, és a hercegért.

-- Te éppoly jó vagy erre a világra -- mondta Isabella --, mint amilyen méltatlan Manfréd. De ne gondold,

325

úrnő, hogy a te gyengeséged eltéríthet engem. Esküszöm. halljátok meg, angyalok. ..

-- Megállj, Istennek szent nevére parancsolom neked. hallgass! � kiáltott Hippolita. � Ne feledd, nemcsak magadnak tartozol számadással; atyád van!

� Az én atyám túlságosan jámbor és gyöngéd ahhoz � vágott közbe Isabella �, hogy istentelen dolgot parancsoljon. De ha parancsolhat, előírhat istentelen tettet egy atya gyermekének? Házassági szerződés kötött a fiúhoz; nászt üljek az atyával? Nem, nagyasszonyom, nem, erőszak nem vonszolhat engem Manfréd gyűlöletes ágyába. Én irtózom tőle, megvetem őt; az isteni és emberi törvények tiltják. És a barátnőm, legdrágább Matildám gyengéd lelkén üssek sebet azzal, hogy anyját bántom meg? Az én anyámat. . . Soha nem ismertem más anyát!

� Anyja ő mindkettőnknek kiáltott fel Matilda. Lehet őt, Isabella, lehet őt eléggé szeretni?

� -- Drága'gyermekem -- mondta megilletődve Hippolita --, gyöngédségtek elborít. . . de nem engedhetek neki. Nem rajtunk áll a választás, helyettünk az égnek, atyáinknak, férjeinknek kell dönteni. Legyünk türelemmel, míg meghalljuk, mit határozott Manfréd és Frederic. Ha a márki elfogadja Matilda kezét, tudom, az én lányom készségesen engedelmeskedik. Az ég közbeléphet, és megakadályozhatja a többit. Mit akarsz? kérdezte, inert Matilda szótlan könnyáradatban lábaihoz vetette magát. -- De nem, ne szólj, leányom, egy szót sem akarok hallani atyád akarata ellen!

� Jaj! Ne kételkedj engedelmességemben, az én rettentő engedelmességemben irántad és ő iránta! mondta-Matilda. � De, legtisztelétreméltóbb nő, megérdemelném-e ezt a gyengédséget, s a jóságnak eme világát, ha csak egyetlen gondolatot is rejtegetnék szívemben a legjobb anya elől?

326

56

-- Mit akarsz mondani ezzel? -- mondta Isabella remegve. -- Szedd össze magad, Matilda.

-- Nem, Isabella -- szólt Matilda. -- Nem vagyok méltó e páratlan szülőhöz, ha engedelme nélkül csak egy szikrányi gondolatot is dédelgetek lelkemben. Megsértettem őt, megsértettem azzal, hogy eltűrtem, a jóváhagyása nélkül szenvedély lopózzon be szívembe. De íme, én megtagadom, itt az ég és az ő színe előtt. . .

-- Gyermekem, gyermekem -- kiáltott Hippolita --, miféle szavak ezek? Miféle új megpróbáltatást tartogat még végzetünk? Te, és szenvedély! Te, a végpusztulás

-- Jaj ! Értem bűnömet � mondta Matilda. -- S megvetem magam, hogy kínnal érte anyám fizet. O a földön a legdrágább nekem. Ó! Soha többé, soha többé nem láthatom őt!

-- Isabella -- mondta Hippolita --, te ismered ezt a boldogtalan titkot. Beszélj, bármi legyen is az.

-- Hogyan -- kiáltott Matilda --, olyannyira kiestem volna anyám szeretetéből? Még azt sem engedi meg, hogy bűnömről én magam beszéljek? Ó, nincs nyomorultabb Matildánál!

-- Nagyon kegyetlen vagy -- mondta Isabella Hippojitának --, ha el tudod nézni ez erényes szellem vergődését,, és nem sírsz fölötte.

-- Hogy nem szánom gyermekem! -- kiáltott Hippolita, és Matildát karjába zárta. -- Tudom, hogy ő jó, hogy csupa erény, csupa gyöngédség és engedelem. Megbocsátok neked, te egyetlen reményem, te nagyszerű gyermek!

A hercegnők ezután felfedték Hippolitának közös hajlandóságukat Theodore iránt, és Isabella szándékát, hogy lemond az ifjúról Matilda javára. Hippolita megrótta őket szemérmetlenségükért, és megmagyarázta, mennyire valószínűtlen az, hogy bármelyik atya is rábízná örökösét ilyen szegény emberre, akármilyen nemes

327

származású is. Némileg megnyugtatta a hercegnét az is, hogy a két lány szenvedélye nem régi keletű, és hogy Theodore-nak vajmi kevés oka lehet akár csak gyanítani is. A legszigorúbban lelkűkre kötötte, kerüljenek vele minden érintkezést. Matilda ezt lázasan ígérte; és Isabella, aki azzal hízeleghetett magának, hogy csak barátnőjét akarta révbe segíteni, nem felelt; nem állt szándékában kerülni Theodore-t.

-- A zárdába megyek -- mondta Hippolita --, és új misét mondatok új megpróbáltatásunk eltávoztatásáért.

-- Q, anyám! -- szólt Matilda. -- El akarsz hát hagyni bennünket: menedéket akarsz kérni, és atyámnak lehetőségetadni, hogy megvalósítsa végzetes szándékát? Jaj ! Térdre hullva könyörgök hozzád, ne tedd! Itt hagynál engem Frederic prédájául? Megyek veled a kolostorba!

-- Maradj békén, gyermekem! -- felelte Hippolita. Tüstént visszatérek. Én mindig veled leszek, míg tudom, hogy az ég is, és a te érdeked is úgy kívánja.

57

-- Ne áltass -- mondta Matilda. -- Nem megyek hozzá addig Frederichez, amíg te nem parancsolod. Jaj ! Mi lesz velem?

-- Ne jajgass -- felelte Hippolita. -- Azt ígértem, visszatérek.

-Ó, anyám! -- mondta Matilda. Maradj velem, és ments meg önmagámtól. Egyetlen homlokráncolásod erősebb parancs, mint atyám minden szigora. Kezedben van szívem, egyedül te rendelkezel vele.

-- Elég -- mondta Hippolita --, ne vetkezz újfent, Matilda.

� Theodore-ról, ha kell, lemondok -- válaszolta a leány �, de kell-e mindenáron máshoz feleségül mennem? Hadd kísérjelek az oltárhoz, és hadd zárkózzam el a világtól mindörökre!

� Sorsod atyádtól függ � mondta Hippolita --, gyengédségemet rosszul gyakoroltam, ha azt értetted belőle,

328

hogy az ő akarata ellenére tiszteld a másokét. Gyermekem, Isten áldjon! Megyek és imádkozom érted.

Hippolita valódi célja az volt, hogy megkérdezze J erőmé-tói, tiszta lelkiismerettel beleegyezését adhatja-e a váláshoz. Gyakran sürgette Manfrédét, mondjon le a hercegségről, amely az ő kényes lelkiismeretének szüntelen terhe volt. Ezek az aggályok együttesen azt eredményezték, hogy most már sokkal kevésbé rémlett borzalmasnak a válás.

Jerome, amikor éjjel elhagyták a várkastélyt, szigorúan kikérdezte Theodore-t, miért vádolta őt azzal, hogy segédkezett a kiszabadításában. Theodore mentegette magát; azért csinálta, hogy Matildára a gyanúnak még árnyéka se essék; és hozzátette, Jerome-ot szent élete és szentjelleme úgyis megóvja a zsarnok dühétől. Jerome szíve elnehezedett, amikor ráeszmélt fia vonzalmára a hercegnő iránt; és mielőtt nyugovóra tértek volna, azt ígérte, reggel súlyos indokokat tár elébe, melyek majd a szenvedélyéről való lemondásra kénytetik. Theodore, mint Isabella is, nemrégen ismerte csak meg az atyai fennhatóságot, és szíve szándékának rovására nem szívesen hajolt volna meg rendelkezése előtt. A barát indokai alig érdekelték, és vajmi kevés hajlandóságot érzett'az engedelmességre. A bájos Matilda befolyása erősebb volt, mint a fiúi vonzalomé. Egész éjjel szerelmi látomásokban gyönyörködött; és csak a hajnali mise után teljesítette a barát parancsát, hogy Alfonso kriptájában találkozzanak.

-- Fiatalúr -- mondta Jerome --, ez a lustaság nem tetszik nekem. Hát semmibe veszed atyád szavát?

Theodore zavartan mentegetőzött, és késlekedését azzal magyarázta, hogy elaludt.

-- És ki körül forogtak álmaid? -- kérdezte az atya szigorúan. Fia elpirult. -Jól van, jól -- mondta a barát �, meggondolatlan ifjú, ennek vége kell legyen; száműzd kebledből a bűnös szenvedélyt!

329

58

. � Bűnös szenvedély! �kiáltott Theodore. Hát lakozhat bűn ártatlan szépségben és erényes szerénységben?

-- Bűn az, bizony -- felelte a barát --, ha olyasvalakit szeretünk, akit az ég pusztulásra szánt. A zsarnok nemzetségének harmad-negyedíziglen el kell töröltetnie a föld színéről!

-Ártatlanokat büntet hát az ég a bűnös vétkéért? -kérdezte Theodore. -A szép Matildának tiszta erénye elegendő arra...

'� Hogy veszted okozza �vágott közbe Jerome. -- Ilyen hamar feledted, hogy a vad Manfréd kétszer ítélt halálra?

-- De azt sem feledtem, uram válaszolta Theodore --, hogy lányának kegyessége mentett ki hatalmából. Sérelmet tudok feledni, jótettet nem.

-- Magad sem tudhatod, mi sérelem ért Manfréd fajától � mondta a barát. � Ne válaszolj; né/cl ezt a szem ábrázatot. A márványszobor mögött Jóságos Alfonso hamvai nyugosznak; minden erénnyel megáldott herceg volt ő: népének atyja, az emberiség vigasza! térdre, konok ifjú, és jegyezd fel a szörnyű történetet, amit egy atya mond el itt, s az majd minden más érzést kiűz telkedből, hogy helyét a szent bosszú láza töltse el. De hah! Ki közeleg?

� Az asszonyok legnyomorultabbika � felelte Hippolita, és hozzájuk lépett. -Jó atyám, szólhatnék-e véled? De miért térdel ez ifjú? Mit jelent e borzalom, mely arcotokra ült? És miért e tisztes szarkofágnál... Ó! Látsz valamit?

� Imádkozzunk az éghez -- válaszolta a barát némi zavarral --, hogy vessen véget a szenvedésnek e meggyötört tartományban. Csatlakozz imánkhoz, hölgy, mocsoktalan lelked fohásza meghallgatásra lel az ítélkezőnél, aki a napok baljós tüneményeivel szónál érthetőbben beszélt házad ellen.

� Lázas imával ostromlom az eget � mondta a jámbor

330

hercegné --, hogy távoztassa el tőlünk a keserű pohárt. Tudod, egész életemben arra törekedtem, hogy áldást csikarjak ki az égtől uramra, s mit se vétő gyermekeimre. Az egyiket, jaj, már elvette tőlem! Bár meghallgatna most Matildám érdekében! Atyám, járj közbe az érdekében !

Minden szív áldj a őt! -kiáltott Theodore elragadtatottan.

-- Xémulj el, szeles ifjú! -- mondta Jerome. � S te, szeretett hercegné, ne perlekedj a magasság hatalmaival! Az Űr elvette, áldott legyen az ő neve. S hajts fejet végzése előtt.

-- így teszek végtelen alázatomban � mondta Hippolita --, de ne kímélné egyetlen támaszomat? Matildának is pusztulni kell? Ó, atyám, azért jöttem. . . de, kérlek, bocsásd el fiad. Fül nem hallhatja csak a tiéd, amit most mondani akarok.

-- Teljesítené bár az ég minden kérésedet, legcsodálatosabb hercegné mondta Theodore, és visszavonult. Jerome összevonta szemöldökét.

59

Hippolita tudatta a baráttal, milyen javaslatot tett Manírednek, férje hozzájárulását a javaslathoz, Matilda készségét, s hogy Manfréd az indítvánnyal a márkihoz sietett. Jerome nem tudta eltitkolni rosszallását, azzal próbálta kendőzni hát, hogy Frederic, úgymond, ki legközelebb áll Alfonso véréhez, s aki trónját jött követelni, nem valószínű, hogy szövetségre lépjen jogainak bitorlójával. De mi sem volt fogható a barát izgalmához akkor, amikor Hippolita kinyilvánította készségét, hogy nem gördít akadályt a válás elé, és véleményét kérte, vajon törvényes-e a beleegyezés.

A barát mohón kapott a kérésen, és anélkül, hogy magyarázatot adott volna, miért ellenzi Manfréd és Isabell^i tervezett házasságát, a legfélelmetesebb színekkel ecsetelte Hippolitának a beleegyezés bűnös voltát, kárhozattal fenyegette, ha teljesíti Manfréd akaratát, s a

331

legszigorúbb szavakkal kötötte lelkére, hogy minden ilyen indítványt méltatlankodva utasítson vissza.

Ugyanakkor Manfréd már Frederic elé tárta szándékát, és javaslatot tett a kettős-házasságra. És a gyenge herceg, akit megigézett Matilda bája, nagyon is mohón figyelt az ajánlatra. Feledte Manfréd elleni háborúságát, mertbelátta, vaj mi kevés reménye van arra, hogy erővel elűzhesse a trónról; azzal hízelgett magának, hogy leánya és a zsarnok házasságából úgysem származik utód, és önnön örökösödésijogát nézte, melyet megkönnyítené a Matildával kötendő házasság. Gyenge ellenérveket hozott fel; pusztán a formaság kedvéért kikötötte, hogy csak akkor egyezik bele, ha Hippolita hajlandó elválni.

Manfréd ezt magára vállalta. Sikerétől mámorosán sietett felesége lakosztályába, azzal a szilárd elhatározással, hogy kikényszeríti az egyezséget, s szinte látta már magát új asszonya és fiai körében. Méltatlankodva vette tudomásul, hogy Hippolita a zárdában tartózkodik. Bűntudata azt súgta, Isabellától nyilván értesült már szándékáról; Azon tűnődött, vajon felesége látogatása a zárdában nem azt jelenti-e, hogy mindaddig ott marad, amíg megfelelő ellenérvek birtokában a válást lehetetlenné nem teszi; Jerome ellen táplált gyanúja pedig abban erősítette meg, hogy a barát nemcsak áthúzhatja számításait^ de arra is ráveheti Hippolitát, kérjen menedéket a kolostorban.

Türelmetlenségében, hogy ennek nyitjára jöjjön, s hogy az esetleges sikert meghiúsítsa, Manfréd tüstént a zárdába sietett, és épp akkor ért oda, amikor a barát arra buzdította a hercegnét, hogy soha ne egyezzen bele a válásba.

-- Asszonyom -- szólt Manfréd --, mi dolgod itt? Miért nem vártál meg, amíg a márkitól visszatérek?

� Azért jöttem, hogy áldást kérjek tanácskozásotokra -- felelte Hippolita.

Tanácskozásunknak nincs szüksége egy mihaszna

332

barát közbenjárására -- mondta Manfréd. -- És minden , élőlény közül ez ősz áruló az, akinek a társaságában örömed leled?

60

-- Istentelen herceg -- szólt Jerome --, az oltár előtt mered gyalázni az oltár szolgáit? De vigyázz, Manfréd, becstelen koholmányaid ismertek előttünk. Az ég és ez erkölcsös hölgy tud róluk. Ne ráncold homlokod, herceg, az egyház megveti fenyegetőzésedet. Villámai túldübörgik dühöngésedet. Ne merj egy lépést se tenni átkozott szándékod, a válás felé, míg az egyház ítéletét nem hallod, és íme, én átkát kiáltom fejedre!

-- Vakmerő lázadó! -- mondta Manfréd, és igyekezett legyűrni félelmét, amit a barát szavai keltettek benne. -- Törvényes hercegedet merészeled fenyegetni?

Nem vagy törvényes herceg -- mondta Jerome �, egyáltalában herceg se vagy. -- Menj, vitasd meg követelésed Frederickel s ha ez megtörtént. . .

Megtörtént -- felelte Manfred --, Frederic elfogadta Matilda kezét, és lemond követeléséről, ha csak nem lesz fiú utódom. Míg ezeket a szavakat mondta, Alfonso szobrának orrából három vércsepp hullott a földre. Manfréd elsápadt, a hercegné térdre omlott.

-Lássátok! -- mondta a barát. -Jegyezzétek meg e csodás útmutatást: Alfonso vére soha nem fog Manfredével keveredni!

-- Kegyes uram -- szólt Hippolita --, hajoljunk meg az ég akarata előtt. Ne hidd, hogy engedelmes asszonyod fennhatóságod ellen lázad. Nincs akaratom, csak ami az én uramé, és az én egyházamé. E tisztelt törvényszékhez fellebbezünk. Nem a mi dolgunk, hogy széttépjük a köteléket, mely bennünket összefűz. Ha az egyház jóváhagyja házasságunk felbontását, legyen. Néhány évem van csak, ez is a bánaté, múlandó. Hol foszlanék szét érdemesebben, mint az oltár előtt, imába rogyva Matilda s a te nyugalmadért?

-- Nem maradhatsz addig itt -- mondta Manfréd. -

333

Jöjj velem vissza a várkastélyba, ahol megtanácskozzuk majd, milyen lépéseket tegyünk az illő válás érdekében. De ez az okvetetlenkedő barát nem jön velünk; vendégszerető házamban árulónak többé nincs helye. És ami a tisztelendő úr fattyát illeti -- folytatta a herceg --, kitiltom ót,a birodalmamból. Ő, hajói tudom, nem szent személyiség, s az egyház oltalma alatt sem áll. Lehet bárki Isabella férj e, egyvalaki nem: Falconara atya semmiből jött fia.

-- Semmiből azok jöttek -- mondta a barát --, akik hirtelen tűnnek fel törvényes hercegek trónján, de el is tűnnék hirtelen, s mint a fűnek, nyomuk sem marad.

Manfréd megsemmisítő pillantást vetett a barátra, s elvezette Hippolitát; de a templom ajtajában suttogó parancsot adott egyik csatlósának, hogy rejtőzzön el a zárda közelében, s tüstént jelentse, ha a várkastélyból bárki megjelerme ott.

Ötödik fejezet

A barát viselkedérsén tűnődve Manfréd arra a gondolatrajutott, hogy Isabella és Theodore között szerelem szövődött, s ezért Jerome okolható. De Jerome hirtelen támadt, s korábbi jámborságának oly igen ellentmondó erélye még távolabbi következtetéseket sugalmazott. A herceg azt gyanította: a barát Frederic titkos segítségét élvezi, s mivel a márki megjelenése egybeesett Theodore feltűnésével, az összefüggés valószínűnek látszott.

61

Manfréd zavarát még növelte Theodore hasonlatossága Alfonso képmásához. Hogy Alfonso kétségtelenül utód nélkül halt meg, azt tudta a herceg, s tudta azt is, hogy Frederic hajlandó Isabellát hozzá adni. Ezek az ellentmondások számtalan kínnal gyötörték lelkét. Bajaiból két kivezető utat látott. Az egyik az volt, hogy lemond birtokairól a márkijavára. E gondolatát büszke-

334

M\O, becsvágy és az ősi jóslatokba vetett hite ostromolta, s a jóslatok lehetőséget mutattak arra, hogy birtokait utódainak megőrizze. A másik pedig az volt, hogy kikényszerítse az Isabellával való házasságot. Ahogy némán vonult Hippolita oldalán a várkastély felé, hosszan rágódott ezeken az aggályos gondolatokon, végül a hercegné elé tárta nyugtalansága tárgyát, felhasznált minden hízelgő és elfogadható érvet, még a hercegné alapítványra tett ígéretét is, hogy hozzájárulását a váláshoz kicsikarja.

Hippolitának nem kellett sok győzködés, hogy kényrekegyre kiszolgáltassa magát. Előbb azonban megpróbálta rávenni Manfrédét, hogy mondjon le birtokairól,, de látva erőfeszítésének terméketlenségét, biztosította férjét, amennyire lelkiismerete engedi, nem gördít akadályt a válás elé, bár, férje ürügyeinél nem indokoltabban, kikötötte, ő maga nem vesz cselekvő részt az eljárásban.

Ez a bár részleges -- beleegyezés elég volt ahhoz, hogy Manfréd reményei újraéledjenek. Abban bízott, hogy hatalma és gazdagsága széles utat vág majd pőrének a római udvarnál. Ügy gondolta, e célból ráveszi Fredericet, utazzon ő oda. A márki olyan szenvedélyt árult el Matilda iránt, hogy Manfréd remélte, mindejit elérhet nála azzal, hogy lánya bájait felkínálja vagy visszavonja, aszerint, hogy a márki hajlandó-e szövetségre lépni vele és szándékaival. Frederic puszta távolléte is nyereségctjelentcne, amíg további lépéseket nem tehet tulajdon biztonsága érdekében.

Manfréd lakosztályába küldte Hippolitát, majd Frederichez indult, mikor a nagy csarnokban, melyen át kellett mennie, találkozott Biancával. Manfréd tudta, hogy a leányka mindkét ifjú hölgy bizalmát élvezi. Azonnal eszébe ötlött, hogy őt kell kifaggatnia Theodore és Isabella dolgában. Félrevonta hát az egyik ablakmélyedésbe, és megannyi udvarias szóval és ígérettel csillapít-

335

va a leányzó izgatottságát, azt kérdezte tőle, tud-e valamit arról: merre vonják Isabellát érzelmei.

-- Én,-uram? Nem én, uram. . . Igen, uram. Szegény úrnőm! Csodálatosanfeí van dúlva atyja sebesülése miatt;-bár én mondtam neki, hogy majd csak jobban lesz; fenséged tán nem így gondolja?

-- Nem azt kérdeztem -- mondta Manfréd --, hogy az atyja iránt mit érez; te ismered a titkait: ugyan, légy jó leány, és súgd meg nekem, van-e valami ifjú ember. .. haha! értesz te engem, ugye!

� Az ég legyen kegyes velem! Hogy én megértsem fenségedet? Soha, nem én. . . szóval néhány füvet ajánlottam neki, amolyan sebre jó füvet. . .

62

-- Nem az apjáról akarok hallani -- mondta a herceg türelmetlenül. -- Nyugodt lehetsz, nincs semmi baja.

-- Hála a jó Istennek, igazán örülök, hogy fenséged ezt mondja, mert én ugyan azt tartom, nem kell mindjárt elkámpicsorodni, de azért, köztünk szólva, őnagysága elég siralmas állapotban leiedzett, és volt valami a tekintetében . . . sosem felejtem el, hogy amikor ifjú Ferdinándot megsebesítették a velenceiek. . .

-- Szófia beszéd! -- vágott közbe Manfréd --, de fogd, itt ez az ékszer, ez talán más irányba tereli gondolataidat. Csak semmi hálálkodás, kegyem ezzel nem ér véget... No mondd, de igazán: merre hajlik Isabella szíve?

-- Nahát, fenségednek aztán igazán... mondta Bianca-, de az óvatosság sosem árt. . . Tud fenséged titkot

� tartani? Mert ha ez valaha is elhagyja fenséged ajkát. . .

-- Nem fogja elhagyni -- ordította Manfréd.

-- Pszt, de azért esküdjön meg rá fenséged.

-- No akkor hitemre; nem fogja senki az én számból hallani.

-- Szóval, igaz ami igaz, nem hiszem, hogy Isabella úrnőm valaha is vonzódott volna az én ifjú uramhoz, fenséged fiához: noha édes fiatalúr volt, ezt bárkinek

336

látnia kellett. Bizonyos, ha én hercegnő vagyok. . . De édes Istenem, Matilda úrhölgyhöz kell sietnem: biztosan el sem tudja képzelni, hová lettem!

-- Itt maradsz! -- rivallt rá Manfréd. -- Hiszen nem feleltél a kérdésemre. Nem hoztál-vittél üzenetet, levelet?

-- Én! Te jóságos Isten! -- kiáltotta Bianca. -- Én, levelet? Nem vagyok én szerelmi postás. Remélem, fenséged nem hisz másnak, mint ami vagyok: szegény, de becsületes leány. Nem hallotta fenséged, mit ajánlott föl nekem Marsigli grófja, amikor Matilda úrnőhöz idejött tenni a szépet?

-- Nincs vesztegetni való időm -- mondta Manfréd --, hogy meséidet hallgassam; én nem vonom kétségbe becsületességedet, neked pedig kötelességed nem titkolni előlem semmit. Mióta ismeri Isabella Theodore-t?

-- Bizony -- mondta Bianca --, fenséged tudta nélkül semmi sem lehet, még az sem, hogy én nem' tudok errÖl a dologról semmit. Ami azt illeti, Theodore bizony épp a megfelelő volna,, és Matilda úrnő megjegyzése szerint szakasztott mása Jóságos Alfonsónak; fenségednek nem tűnt föl e hasonlatosság?

-- Dehogynem! Nem! Te kínzói engem -- mondta Manfréd. -- Hol találkoztak és mikor?

63

-- Ő meg Matilda? -- kérdezte Bianca.

-- Nem, nem Matilda, Isabella! Mikor találkozott először Isabella Theodorc-ral?

� Szűzanyám! -- mondta Bianca. � Honnan tudjam én azt?

-- Biztosan tudod -- mondta Manfréd --, és nekem is tudnom kell; akarom.

- Istenem! Csak nem féltékeny fenséged az ifjú Theodore-ra? -- kérdezte Bianca.

-- Féltékeny? Dehogy, dehogy; miért lennék én féltékeny? Talán egymásnak szánom őket. . . ha biztos lennék abban, hogy Isabella nem idegenkedik tőle.

337

-- Idegenkedik? "Dehogy! -- mondta Bianca. -- Erről kezeskedem. Theodöre-nál illedelmesebb ifjú aligha tapodta a keresztény földet; mindnyájan szeretjük őt: nincs a várkastélyban egyetlen lélek, aki ne örömmel fogadná őt hercegünknek. . . Úgy értem, ha majd az égnek úgy tetszik, hogy fenségedet magához szólítsa.

-- Úgy! Tehát már itt tartunk! -- hördült fel Manfréd.

-- Ó, ez az átkozott barát!.., De nincs vesztenivaló időm. Menj, Bianca, szolgáld Isabellát, de megparancsolom, egy szót se erről. Lesd ki, mennyire szereti Theodore-t; hozz jó híreket, s azt a gyűrűt, amit adtam, követi a párja. A csigalépcső aljában várakozz: most a márkihoz megyek, tőle visszatérőben még beszédem lesz veled.

�-',''

Manfréd, néhány semmitmondó megjegyzés után, azt kérte Frederictől, bocsássa el kísérőit, a két lovagot, mert sürgős ügyben négyszemközt kíván szólni vele. Alighogy ketten maradtak, csalfa álnoksággal kezdte hangoztatni a márkinak Matilda ügyét; és mivel látta, hogy a márki puhul, mint a friss vaj, elejtett néhány célzást a házasság körüli nehézségekről, bár ezeket... -- E pillanatban Bianca viharzott be a szobába, szeme és mozdulatai vadállati félelemről vallottak.

-Jaj! Uram! Uram! -kiáltotta. -Végünk van! Itt van újra l Itt van újra!

-- Mi van itt újra? -- kiáltotta dühösen Manfréd.

-- A kéz! Az órjás! A kéz! Elájulok! Eszem veszi a félelem! -- jajveszékelt Bianca. -- Ma éjjel nem alszom

'itt a kastélyban. De hová legyek? Holmimat holnap

is elvitethetem innen. Bár hozzámentem volna Frances-

cóhoz! De hát a nagyravágyás! És ez lett belőle...

� Mi rémisztett el így, ifjú hölgy? � kérdezte a márki.

64

-- Itt biztonságban vagy, ne riadozz.

-Jaj, nagyságod csodálatosan jó -- mondta Bianca --, de én nem merek... -- Nem, könyörgök, hadd menjek

338

én el innen. . . inkább vesszen itt mindenem, de egy órát se többet e fedél alatt!

-- Hordd el magad, eszeveszett -- kiáltotta Manfréd --, és ne zaklass bennünket, fontos ügyben tanácskozunk. Uram, ez a némber nyavalyatörés. . . Figyelj csak, Bianca! A szentek, ugye, megint a szentek...

-- Nem -- mondta Bianca --, most már biztos vagyok benne, hogy az órjás fenségedet figyelmeztetni jár itt, különben mért nekem jelent volna meg! Én reggel, este imádkozom! Jaj! Mért nem hitt fenséged Diegónak? Ez annak a keze volt, aminek ő a lábát látta a galérián. Jerome atya kiprédikálta, hogy ajóslat ezekben a napokban teljesülni fog!

-- Bianca, figyelj a szavamra -- mondta tajtékozva Manfréd. -Te őrjöngsz. Eriggy innen, és bolondságaiddal ijesztgesd a magadféléket!

-- Hogyan! Te azt hiszed, uram -- kiáltott fel Bianca --, hogy nem láttam semmit? Menj magad a főlépcső aljához! Olyan igaz, mint ahogy élek: láttam!

Mit láttál? Mondd el, mit láttál, derék leányzó mondta Frederic.

-- Ügyet se vess, uram, egy bolond némber lázképeire -- mondta Manfréd --, addig hallgatta a kísértethistóriákat, míg végül elhitte egy szóig.

-- Több ez, mint képzelődés -- mondta a márki. Rettegése nagyon is természetes és nagyon is megrendítő, semhogy képzelgés műve lehessen. Mondd el, derék leányzó, mi az, ami így kiforgatott önmagádból.

-- Igen, uram, köszönöm nagyságodnak -- mondta Bianca. -- Azt hiszem, nagyon sápadt lehetek; jobban leszek mindjárt, csak egy kicsit összeszedem magam. Isabella úrnőm szobájába igyekeztem éppen, őfensége parancsára ...

-- Nincs szükségünk a körülmények ecsetelésére -- szakította félbe Manfréd --, minthogy őfensége úgyis meg fogja tudni; folytasd, de röviden.

339

-- Uram, fenséged úgy meg tudja zavarni az embert! �válaszolta Bianca. � Attól félek, a hajam.'. . esküszöm. soha életemben.,. No jó! Ahogy már említettem nagyságodnak, őfensége parancsára Isabella úrnő szobájába igyekeztem épp; a hercegnő a bíborszobában lakik, két lépcsővel jobbra; úgyhogy mikor a főlépcsőhöz értem. . . s épp őfensége ajándékát nézegettem. . .

65

-Egek, türelmet! -- mondta Manfréd. -- Hát ez a némber már soha nem tér a lényegre? Mi köze a márkinak ahhoz, hogy ezt a semmiséget neked adtam, amiért hűségesen szolgálod lányomat? Azt mondd, mit láttál!

-- Azt akarnám én mondani -- mondta Bianca --, csak fenséged hagyná. Szóval, ahogy dörzsölgetem ott ezt a gyűrűt. .. Három lépcsőfokot se léptem, annyi bizonyos, amikor vértcsörömpölést hallottam; az egész világon nincs tnég egy ilyen csörömpölés, ahogy Diego mondja, mivelhogy ő hallotta először, amikor az órjás megfordult a szobában a galérián.

-- Mit beszél ez a lány, uram? -- kérdezte a márki.

-- Várkastélyodban óriások és szellemek kísértenek ?

-- Édes Istenem, mit hallok! -- kiáltotta Bianca. Nagyságod mit se hallott az órjás históriájáról a galérián? Csodálom, hogy őfensége nem említette nagyságodnak. .. Akkor hát lehet, hogy azt sem tudja nagyságod, hogy van itt egy jóslat, amely szerint. . .

-- Ez a fecsegés tűrhetetlen -- szakította félbe Manfréd.

-- Bocsássuk el e bolond nőszemélyt, uram: fontosabb dolgunk van, semhogy őt hallgassuk.

-- Kegyes engedelmeddel -- mondta Frederic --, ez nem fecsegess engem egy gigászi szablyához irányítottak az erdőben; amott társa, a sisak... ez is ennek a szegény leánynak a"képzelgése?

-- Jaquez is így gondolja, nagyságod engedelmével mondta Bianca. -- Azt mondja, nem fogy el addig a Hold, amíg valami különös felfordulás nem lesz itt. Én ugyan nem csodálkoznék,' ha már holnap meglenne;

340

mert ahogy mondtam, amikor meghallottam a vértcsörömrjölést, kivert a hideg veríték. Fölnéztem, és ha hiszi nagyságod, ha nem, a főlépcső fölső korlátján egy páncélkesztyűs kezet láttam, akkorát, de akkorát! Eszembe jutott, hogy el kéne ájulnom, de meg se álltam, míg ide nem értem. Bárcsak kinn lennék már ebből a várkastélyból! Matilda úrnőm mondta tegnap reggel, hogy Hippolita őfensége tud valamit. ..

-- Pimasz némber! � kiáltotta Manfréd. � Márki úr, alig tűrhetem ezt a bántásomra megrendezett jelenetet. Már cselédeim is meg vannak vesztegetve, hogy házam becsületét mocskoló történeteket terjesszenek? Harcolj meg igényedért férfi módra; ha nem, temessük el az ellenségeskedést azzal, hogy gyermekeinket egymáshoz adjuk; de hidd meg, rosszul illik rangodhoz az ilyen fizetett némberek praktikája-.

-- Rágalmadat visszautasítom -- mondta Frederic. Ez óráig nem is láttam ezt a lányt, és ékszert sem én adtam neki. Uram, uram, a lelkiismereted meg a bűnöd, az vádol téged, és az vetné rám a gyanút is. De tartsd meg a lányodat, és felejtsd el Isabellát: az ítélet, mely házadra zúdult, tiltja, hogy rokonok legyünk.

Manfréd riadtan hallgatta Frederic határozott szavait, és azon törődött, hogyan békíthetné meg. Elküldte Biancát, s olyan ügyesen hízelgett a márkinak, és olyan dicshimnuszt zengett

66

Matildáról, hogy Frederic újfent megtántorodott. De mivel szenvedélye nem volt régi keletű, nem lehetett rögtön úrrá a józan ész aggályain. Bianca beszéde elég volt arra, hogy meggyőződjék: az ég Manfréd ellen esküdött. A tervbe vett házasság is követelésének halasztását jelentette: és Otranto hercegsége erősebb kísértés volt, mint Matilda révén a bizonytalan utódlási jog. De véglegesen nem vonta vissza egyezségüket; időnyerés végett azt követelte Manfrédtól, adja bizonyítékát, hogy Hippolita valóban beleegyezett a válásba. A herceg örömmámorban úszott, hogy

341

a márkinak csak ennyi a kívánsága, és bízva a feleségérc gyakorolt befolyásában, megígérte neki, hogy a bizonyítékot" Hippolita szájából fogja hallani.

Amint így társalogtak, üzenet érkezett, hogy a lakomára minden készen áll. Manfred a nagy csarnokba vezette Fredericet, ahol Hippolita és az ifjú hercegnők várták őket. Manfred Matilda mellé ültette Fredericet, maga pedig Isabella és Hippolita között helyezkedett el. Hippolita könnyed méltósággal csevegett, de az ifjú hölgyek némák és búsak voltak. Manfréd elhatározta, hogy az est hátralevő részében ráerőlteti akaratát a márkira, és elhúzta a lakomát egészen a késő éjszakáig; zavartalan vidámságot tettetett, és gyakran koccintotta borral telt serlegét Frederic kupájához. A márki éberebb volt, mint Manfréd szerette volna, s gyakran kitért a kihívás elől, azon ürügy ön, hogy sok vért veszített, míg a herceg, hogy zavart szellemét erősítse, és hogy közönyt színlelhessen, hatalmasakat húzott serlegéből, bár nem oly mértékben, hogy agyát elködösítette volna.

Mivel az idő túlságosan előrehaladt, véget vetettek a lakomának. Manfred Frederic társaságában vonult volna vissza; ama márki, gyengeségére hivatkozva, magányosan tért nyugovóra, miután gálánsán azt mondta a hercegnek, hogy amíg ő nem állhat a rendelkezésére, a szórakozásáról majd leánya gondoskodik. Manfréd örömmel fogadta ezt a társaságot, és Isabella nem kis szomorúságára vele ment a lakosztályába. Matilda anyjával maradt, hogy a kastély bástyáján az est frisseségét élvezzék egy kicsit.

Nem sokkal azután, hogy a társaság külön-külön utakon szétoszlott, Frederic elhagyta szobáját, s az iránt érdeklődött, vajon Hippolita egyedül van-e; a hölgy egyik kísérője azt felelte, hogy ez órában rendszerint egyedül van, és házikápolnájában imádkozik, ahol a márki feltehetően meg is lelheti. A lakomán a márki növekvő szenvedéllyel nézte Matildát. Most azt kívánta,

342

bárcsak olyan hangulatban lelné Hippolitát, ahogy azt Manfréd ígérte. Az ijesztő előjeleket feledtették vele vágyai. Halkan és észrevétlen osont Hippolita lakosztályához, és azzal a szándékkal nyitott be, hogy a válásba való beleegyezésre bátorítja majd a hölgyet, miután meggondolta, hogy Manfréd már megmásíthatatlanul birtokába vehette Isabella!, és az ő számára Matilda még nincs biztosítva.

A márkit nem lepte meg a Hippolita lakosztályában uralkodó csend. A házikápolna felé tartott, ahol a hír szerint Hippolita ilyentájt tartózkodni szokott. Az ajtó nyitva volt; sötét és bús volt az este. Frederic belökte az ajtót, s megpillantott valakit az oltár lépcsőjén: imádkozott. Ahogy közelebb ért hozzá, úgy rémlett, nem nő az a gyapjúkámzsába öltözött alak, aki neki háttal térdepel. Az a valaki láthatóan elmélyült imáiba. A márki már

67

visszafordult volna, amikor az alak fölemelkedett, némán és mereven tűnődött néhány pillanatig, s őt mintha észre se venné. A márki azt várta, majd csak közeledni fog hozzá az a valaki, s hogy udvariatlan berontása miatt mentegetőzzék, így szólt:

-- Tisztelendő atyám, én Hippolita hercegnét kerestem ...

,

-- Hippolitát! -- válaszolta egy kongó hang. -- Azért jöttél-e a várkastélyba, hogy Hippolitát keresd? -- Az alak lassan megfordult; és a márki pillantása egy barátcsuhába burkolt csontváz hústalan állkapcsára és üres szemgödrére esett.

-- Irgalom angyalai, oltalmazzatok! -- kiáltott Frederic hátratántorodva.

� Szolgáld meg oltalmukat -- monda a jelenés. Frederic térdre hullva könyörgött szánalomért a tüneményhez.

-- Jutok-é eszedbe? -- szólt a jelenés. -- Emlékezz a joppai erdőre!

-- Te vagy ama szent remete? -- kiáltotta Frederic

343

reszketve. � Mit tegyek, -hogy örök békéd zavartalan legyen?

-- Azért szabadíttattál-é meg bilincseidtől - kérdé a látomás --, hogy a test vágyait hajszold? Feledted már az elhantolt szablyát és az ég rendelését rajta?

-- Nem én, nem én -- mondta Frederic. -- De mondd, áldott szellem, miért engem kísértesz? Mi az, amit tennem kell ?

-- Felejtsd Mariidat! -- mondta a látomás, és szertefoszlott.

Frederic vére jéggé dermedt ereiben. Pillanatokig mozdulatlanul állt. Aztán arcra vetette magát az oltár előtt, s bocsánatért minden szentek közbenjárását könyörögte. Elragadtatott könnyek ömlöttek szeméből; aztán akarata ellenére a szépséges Matilda képe suhant át gondolatain; s ott feküdt a padlón a szenvedély és a bűnbánat viharában. Alig ocsúdott lelkének tusájából, méccsel kezében Hippolita lépett a kápolnába. A padlón egy mozdulatlan férfitestet látott, s mivel azt hitte, halott, fölsikoltott. Riadalma magához térítette a herceget; könnyáztatta arccal hirtelen fölemelkedett, s menekült volna a hercegné színe elől, de a nagyasszony megállította, és fölötte erélyesen felszólította, magyarázza meg zavarát és hogy mi kényszerítette ebbe a helyzetbe.

-- Ó, erényes hercegné -- kezdte a márki bánatosan, de abbahagyta.

-- Az ég szerelmére, uram - mondta Hippolita --, magyarázd meg e furcsa elragadtatásodat! Mit jelent e gyászos hang s ez. az ijesztő megszólítás? Mi bánatot tartogat még az ég nyomorult Hippolitának ? Hallgatsz ? Az ég minden jóságos angyalára, esedezem hozzád, nemes herceg � folytatta Hippolita, és Frederic lábaihoz

68

.vetette magát --, tárd fel, mi sokat jelentő titkot zár szíved! Látom, velem érzel; érzed te is az éles fájdalmat, mellyel rám sújtottál. Szánj meg, beszélj ! Tudsz valamit, ami gyermekemre vonatkozik?

344

-- Nem beszélhetek! Ó, Matilda! -- kiáltott Frederic, és elrohant.

MÍután hirtelen otthagyta a hercegnét, sietve lakosztályába ment. Az ajtóban Manfredbe botlott, aki bortól és szerelemtől hevülten épp őt kereste, s azt ajánlotta, mulassák át az éj óráit együtt, zene és vidámság közepette. Frederic feldúlt lelkiállapotában zokon vette a meghívást, és durván félrelökve a herceget, szobájába lépett, bevágta Manfréd előtt az ajtót, és belülről elreteszelte.

A gőgös herceget mindez mondhatatlanul felbőszítette, és távoztában olyan sötét gondolatok ülték meg elméjét, melyek a legborzasztóbb tettektől sem riadnak vissza. Amint átment az udvaron, abba a cselédjébe ütközött, akit a kolostorhoz állított, hogy Theodore és Jerome után kémkedjen. Ez az ember sietségében lélekszakadva újságolta urának, hogy Theodore és egy várkastélybeli hölgy titkos tanácskozást tart a Szent Miklós-templomban, Alfonso kriptájában. Theodore-ba majdnem beleütközött, de hogy a hölgy ki lehet, az éjszaka sötétjében nem tudta megállapítani.

Manfréd lelke tüzelt, s mert Isabella elűzte, anélkül, hogy sürgető szenvedélyét a legcsekélyebb mértékben is szolgálta volna, nem kételkedett, hogy a hercegnő nyugtalansága a Theodore-ral való mielőbbi találkozás vágyából fakadt. A hercegnő atyját már felbőszítette, most ez az új gyanú még jobban ingerelte, úgyhogy nagy titokban és sietve a templomba ment. Nesztelenül siklott az oszlopok között, a színes ablakokon át besugárzó gyér és halovány holdfény vezette, amint Alfonso kriptája felé osont, ahonnan bizonytalan suttogást hallott. Ott voltak, akiket keresett. Az első érthető szavak ezek voltak:

-- Jaj, hát rajtam múlik ez? Manfréd soha nem ismeri el frigyünket.

-- Nem, és meg is akadályozza! -- kiáltotta a zsarnok,

345

és kihúzva tőrét, a beszélő válla fölött áthajolt, és a keblébe ütötte. ^

-- Jaj nekem!' Megöltek! -- kiáltotta Matilda, és összerogyott, -Jóságos ég, fogadd be lelkemet!

-- Embertelen, vad szörnyeteg! Mit tettél?! - kiáltott Theodore, és Manfredre rontva, kicsavarta kezéből a tőrt.

-- Vedd le, vedd le róla istentelen kezed! -- kiáltotta Matilda. -- Ó az atyám!

Manfréd, mintha kábulatból ébredne, mellét verte, hajába markolt, majd Theodore-ral kelt birokra tőréért, hogy végezzen magával. Theodore kétségbeesése sem volt csekélyebb; gyászán, fájdalmán csak azért vett erőt, hogy Matildát megmentse, és előkiáltva néhány szerzetest, segítségére sietett. Egyik szerzetes a lesújtott Theodore-nak segédkezett a haldokló

69

hercegnő vérző sebének bekötözésében, a másik Manfrédét fogta le, nehogy gyilkos kezét önmagára emelje.

Matilda türelmesen megadta magát a sorsnak, hálás és szerető pillantással fogadta Theodore fáradozását. De ahogy csak fogyó ereje engedte, nem szűnt meg kísérőit atyja gyámolítására kérni. Jerome már tudomást szerzett a végzetes hírről, és a templomban termett. Szemrehányó pillantást vetett Theodore-ra, és Manfredhez fordulva így szólt:

-- Nézd, zsarnok! Lásd beteljesedni a gyászt nyomorult és istentelen fejeden! Alfonso vére az egekre kiáltott bosszúért! És az ég megengedte, hogy oltárát gyilkossággal szennyezve ön véred ontsd Alfonso sírjára!

-- Kegyetlen ember! -- kiáltott Matilda. -- Súlyosbítani egy atya bánatát! Vajha megáldaná az ég atyámat, s megbocsátana néki;, ahogy éh már megbocsátottam! Uram! Kegyes uram! Megbocsátasz-e gyermekednek? Bizony nem azért jöttem ide, hogy Theodore-ral találkozzam! E sírnál találtam őt, imádkozott, s engem anyám küldött ide, hogy közbenjárásáért esedezzem,

346

érted s őérte, az égieknél. Legdrágább atya, add gyermekedre áldásodat, és bocsáss 'meg néki.

-Bocsássak meg én! Én, én, gyilkos szörnyeteg! kiáltott Manfréd. -- Hát adhat bocsánatot egy gyilkos? Isabellával tévesztettelek össze; de az ég vezette véres kezem gyermekem szívéig! Ó, Matilda! Nem tudom kimondani. . . Meg tudod bocsátani dühöm vakságát?

-- Meg, meg, már meg is bocsátottam, s bár az ég is megerősítené! -- mondta Matilda. - De míg van bennem kérni élet... Ó, anyám! mit fog érezni ő! Gyámolítanifogod őt, uram? Nem taszítod el magadtól? Bizony, ő szeret téged!. . . Ó, elalélok! Vigyetek a várkastélyba! Élhetek még addig, hogy ő zárja le szemem?

Theodore és a szerzetesek szelíden esdekeltek, engedje meg, hogy a kolostorban ápolják; de a hercegnő nyomatékosan kérte őket, vigyék a várkastélyba. Hordozószékre tették, és kívánsága szerint a várkastélyba szállították. Egyik oldalt, karján nyugtatva a hercegnő fejét, Theodore hajolt fölébe, hogy kétségbeesett szerelemmel az élet reményét öntse a haldoklóba; a másik oldalon Jerome égi szózatokkal vigasztalta, és készítette elő az örök életre vezető utolsó útra, míg a haldokló az elébe tartott szent keresztet ártatlan könnyeivel fürösztötte. A hordszék^t Manfréd követte, mélységes gyászban, kétségbeesésben.

Alig értek a kastélyba, Hippolita, aki értesült már a végzetes szerencsétlenségről, repült meggyilkolt gyermekéhez, de amikor meglátta a bánatos menetet, gyászának ereje megfosztotta eszméletétől, és élettelenül hanyatlott a földre. Alig volt csekélyebb a kíséretében levő Isabella és Frederic megrendülése. Mintha csak Matilda maga nem lett volna tudatában helyzetének; minden gondolata anyja iránti gyöngéd szánalomban összpontosult. A hordozószéknek megálljt parancsolt, és alighogy Hippolita öntudatra tért, atyját szólította. Manfréd szótlanul lépett elő; képtelen volt beszélni. Matilda megfogta a kezét, az anyjáéba tette, aztán a magáéval mindkette-

347

70

ár*

jüket átkulcsolva szívére szorította. A jámborság e megrendítő aktusát Manfréd nem bírta elviselni. Földre vetette magát, és elátkozta a napot, melyen született. Isabella megértette, hogy a szenvedély e tusája több, mint amit Matilda elviselhet, magára vállalta hát, hogy Manfrédét lakosztályába, Matildát a legközelebbi szobába viteti. Hippolita, ajig elevenebben, mint a lánya, semmi másra nem gondolt, csak őrá: és amikor a gyengéd szívű Isabella gondosan el akarta vonni onnan, míg az orvosok Matilda sebét megvizsgálják, fbikiáltott:

-- Engem? Soha! Soha! Csak benne éltem, vele fogok meghalni is.

Anyja szavára Matilda fölnyitotta szemét, de szótlanul lezárta újra. Gyengülő érverése, kezének nyirkos hidegsége hamarosan elűzte a gyógyulásba vetett reményt. Theodore követte az orvosokat a külső szobába, meghallotta a végzetes ítéletet, s csaknem vak őrületbe zuhant.

-- Minthogy nem lehetett enyém az életben -- kiáltotta --, enyém lesz ő a halálban! Atyám! Jerome! Kösd össze kezeinket! � kiáltott a barátra, aki a márkival együtt csatlakozott az orvosokhoz.

� Mit hirtelenkedsz, te eszement gyermek ? � kérdezte Jerome. -- Hát a házasság ideje ez?

� Igen, igen � kiáltotta Theodore �, s jaj, hogy nincs másképp!

� Fiatalember, meggondolatlan vagy � mondta Frederic. -- Azt hiszed tán, azért vagyunk itt, hogy őrült rajongásodat hallgassuk e végzetes órán? Miféle jogod van a hercegnőhöz ?

^ Egy herceg joga -- mondta Theodore. -- Otranto uralkodójának a joga. E tisztes férfiú, atyám, majd felvilágosít, ki vagyok.

-- Te őrjöngsz -- szólt a márki. -- Most, hogy Manfréd gyilkolással, szentségtörő gyilkolással vérét vette önnön igényének, nincs más hercege Otrantónak, csak én.

348

Uram - mondta parancsoló hangon Jerome --, az ifjú igazat mond. Nem volt célom, hogy az igazság ily hamar napvilágra jöjjön, de a végzet munkája megállíthatatlan. Amit a forró fejű szenvedély leleplezett, azt megerősíti nyelvem. Tudd meg, herceg, hogy midőn Alfonso hajóra szállt, hogy a Szentföldre menjen. . .

-- A magyarázkodás ideje ez? -- kiáltotta Theodore. -- Atyám, gyere, és egyesíts bennünket a hercegnővel; ő az enyém, és én minden más dologban köteles engedelemmel vagyok irántad. Életem, Matildám! -- kiáltotta Theodore, s visszarohant a másik szobába. -- Nem leszel-e enyém? Nem adsz-e áldást. . .

Isabella jelt adott, hogy maradjon csendben, mert a hercegnő a végéhez közeledik.

-- Micsoda? Már halott? -- kiáltott Theodore. -- Hát lehetséges ez?

A vad kiáltozás fölverte Matildát. Szemét fölemelve körülhordozta pillantását, anyját kereste.

71

-- Lelkem élete! Itt vagyok -- kiáltott Hippolita. Ne hidd, hogy magadra hagylak!

-- Ó, jobb vagy te hozzám, mint megérdemelném mondta Matilda --, de ne sírj, anyám. Oda indulok én, ahol ismeretlen a bánat. Isabella, te egykor szerettél; szeresd e drága lényt helyettem. Jaj ! Ájulok!

-- Jaj, gyermekem! Jaj, gyermekem! -- kiáltozott Hippolita, s ömlöttek a könnyei. -- Nem tudlak még egy pillanatra visszatartani?

-- Az nem lehet -- mondta Matilda. -- Ajánlj az égnek. . . Hol van atyám?. . . Bocsáss meg neki, legdrágább anyám, bocsásd meg neki halálomat; tévedésből történt. Ó, elfeledtem. . . Drágajó anyám, én megfogadtam volt, hogy többé nem találkozom Theodore-ral. Ez hozta ránk a csapást, úgy lehet, de nem készakarva történt. Meg tudsz bocsátani?

Jaj ! Ne sebezd föl gyötrődő lelkemet -- mondta Hip-

349

polita �, te nem tudsz engem megbántani soha. Jaj, gyengül ő! Segítség, segítség!

-- Még valamit akarok mondani -- szólt küszködve Matilda. -- Isabella, Theodore, a kedvemért... Ó! és kilehelte lelkét.

Isabella és a szolgálók erővel elvonták Hippolitát a halottas ágytól, de Theodore mindenkit, aki megpróbálta őt eltávolítani onnan, halállal fenyegetett meg. Ezer csókot hullatott Matilda jéghideg kezére, s ezernyijeiét mutatta kétségbeesett szerelmének.

Ezenközben Isabella a porig sújtott Hippolitát kísérte lakosztályába; az udvar közepe táján találkoztak Manfreddel, aki még egyszer látni akarta gyermekét, és gondtól görnyedten tartott a szoba félé, ahol Matilda feküdt. A telehold fényénél leolvashatta a boldogtalan társaság arcáról azt, amitől rettegett.

� Micsoda! Halott ő? �kiáltotta vad zavarban.

E pillanatban villámcsapás rázta meg a kastélyt mind az alapokig; a föld megrendült, és nem halandó lény �vértjének csörgése hallatszott. Frederic és Jerome azt hitte, ütött a végítélet órája. Jerome Theodore-t is magával vonszolta. Az udvarba futottak. Abban a pillanatban, amikor Theodore is megjelent, Manfréd mögött a kastély t hatalmas erő porba döntötte, és a romok fölött megjelent Alfonso elképzelhetetlenül óriási alakja.

-- íme itt áll Theodore, Alfonso igazi örököse! -- szólt á látomás, s miután mennydörgés közepette ezeket a szavakat elmondta, ünnepélyesen emelkedni kezdett az ég felé, és fönn, a szétvált felhők között Szent Miklós alakja jelent meg; Alfonso árnyát fogadta, s hamarosan glóriás sugárzás takarta el őket a halandó szemek elől.

Az alant ott állók arcra borultak, így fogadták az isteni rendelést. Elsőnek Hippolita törte meg a csendet.

-Uram -'szólt a csüggedt Manfredhez --, íme az emberi nagyság hívságos volta! Conrad meghalt! Matilda nincs többé! Otranto igazi hercege Theodore. Hogy

72

350

minő csoda által herceg ő, nem tudom; elég legyen nekünk, hogy végzetünk kihirdettetett. Nem kell-e s nem lehet-e az, hogy életünk hátralevő szomorú óráit az ég haragjának kiengesztelésére szánjuk? Az ég számkivetett bennünket; hová menekülhetünk, ha nem ama szent cellák egyikébe, amely mindkettőnknek megnyugvást kínál?

-- Te bűntelen és mégis boldogtalan asszony! Boldogtalan az én bűneim miatt! -- felelte Manfréd. � Szívem kinyílt végre jámbor feddéseidnek. Ó, bárcsak. . . de nem lehet. . . a csoda leigazolt benneteket. . . hadd ítélkezzem végül önmagam fölött. Önnön fejemre zúdítom a szégyent, már csak ez maradt, amivel a sértett eget megbékíthetem. Az én életem hozta ránk az ítéletet: bűnbánatom engeszteljen érte. De jaj! Van-e bocsánat a bitorlásért és a meggyilkolt gyermekért? Egy szent helyen meggyilkolt gyermekért! -- Urak, figyeljetek rám, legyen e véres történet intő példa a jövendő zsarnokoknak!

-- Tudjátok meg tehát ti mind: Alfonso a Szentföldön meghalt. Félbeszakíthatnátok, mondván, hogy halála nem volt Istentől való. Ez fölötte így igaz. Mert mi másért kellene Manfrednek fenékig ürítenie a keserű pohárt? Ricardo, a nagyatyám volt Alfonso kamarása. Fátylat vonnék ősöm vérbűnére, de úgyis hiába: Alfonso méreg által halt meg. Koholt végrendelet nyilvánította Ricardót örökösének. Bűne üldözte nagyatyámat, mégsem ő vesztette el Conradot és Matildát. A bitorlás árát mind én fizetem! Ricardo viharba került. Bűnétől megkísértve fogadalmat tett, hogy templomot és két kolostort alapít Szent Miklós tiszteletére, ha sértetlenül elér Otrantóba. Az áldozat nem volt hiábavaló: álmában megjelent neki a szent, és megígérte, hogy Ricardo utódai bírják Otrantót mindaddig, míg jogos tulajdonosa olyan nagyra nem nő, hogy nem fér el már a várkastélyban, és amíg Ricardo ágyékából való fiúutód uralkodik felet-

353

Nte. Jaj! Jaj! egész nyomorult fajából nincs már utód, se fi, se nő, csak én I'Befejeztem. Ez utóbbi napok gyászos eseményei elmondják a többit. Hogy lehet ez az ifjú ember Alfonso örököse, meg nem foghatom, de nem kételkedem. Birtokaim rászállnak, lemondok róluk. De én nem tudtam, hogy Alfonsónak van örököse. Nem vonom kétségbe az ég akaratát; szegénység és ima töltse ki a fájdalmas űrt mindaddig, amíg Ricardóhoz nem idéztetem.

-- Ami hátra van, az rám tartozik - mondta Jerome. -- Amikor Alfonso a Szentföldre hajózott, vihar űzte Szicília pártjaira. Elszakadt a másik hajótól, melyen, mint azt nagyságod tudja, Ricardo csapata hajózott.

-Valóban tudom -- mondta Manfréd --, és a rang, amivel tiszteltél, több, mint ami egy számkivetettnek kijár. Ám legyen -- folytasd.

Jerome elvörösödött, úgy folytatta. -- Alfonso urat három hónapig kedvezőtlen szél marasztalta Szicíliában. Beleszeretett ott egy tündérszép szűzbe, kinek neve Victoria volt. Alfonso túlságosan jámbor férfiú volt, semhogy tiltott kéjre csábítsa a szüzet. Feleségül vette. De úgy tartotta, a szerelem nem egyeztethető össze a fegyveres szent esküvéssel, mely kötötte, s úgy határozott, nászát titokban tartja mindaddig, míg a keresztes háborúból visszatérve törvényes eszközökkel hites feleségének nem ismertetheti el. Victoria várandós volt, amikor Alfonso elhajózott. Ura távollétében Victoria egy leánygyermeknek adott életet; de alig érezte meg az anyai kínokat, máris férje halálának végzetes hírét kellett vennie, és azt,

73

hogy az utód: Ricardo. Mit tehet egy gyámoltalannő, akinek barátja nincs? Hisznek-e tanúságtételének? Nos, uram, hiteles okmány van a kezemben. . .

-- Nincs rá szükség -- mondta Manfréd --, e napok borzalmai, az imént látott jelenés, mindez ezerszer nyomósabb bizonyíték, mint egy nyomorult okmány. Matilda halála és az én elűzetésem. . .

354

-- Nyugodj meg, uram -- mondta Hippolita --, e szent férfiú nem akarja bánatod újraéleszteni.

Jerome folytatta:

-- Nem akarom szaporítani a szót. A lány, akinek Victoria életet adott, a szent házasság révén enyém lett. Victoria meghalt, a titok az én keblemben zár alatt volt. Theodore már elmondta a többit.

A barát elhallgatott. A feldúlt társaság visszatért a várkastély épen maradt részébe. Reggel Manfréd, Hippolita tanúságával lemondott a hercegségről, s mindketten a hitnek szentelték további életüket a szomszédos két kolostorban. Frederic felajánlotta lányát az új hercegnek, s ezt az ajánlatot Hippolitának Isabella iránti gyöngédsége támogatta: de Theodore bánata túlságosan friss volt még, semhogy új szerelem gondolatával foglalkozzék; és csak Isabellával a drága Matildáról folytatott gyakori beszélgetések után győződött meg arról, hogy a boldogságot csak oly valaki körében ismerheti meg, akivel mindig megoszthatja búbánatát, mely immár * örökre lelkére ült.

355

74