Görög–római történelem

Görög–római történelem

Németh, GyörgyHegyi, W. György

Görög–római történelemírta Németh, György és Hegyi, W. György

Kiadás dátuma 2011-03-31© 2011-03-31 György, Németh; W. György, Hegyi

Kivonat

iii

TartalomBevezető ..................................................................................................................... ivVálogatott magyar nyelvű szakirodalom ............................................................................ 11. Az ókortörténet forrásai .............................................................................................. 4

1.1. TÖRTÉNETÍRÓK ........................................................................................... 41.1.1. Görögök .............................................................................................. 41.1.2. Rómaiak .............................................................................................. 8

1.2. IRODALMI MŰVEK ..................................................................................... 111.3. FELIRATOK ................................................................................................ 121.4. PAPIRUSZOK .............................................................................................. 161.5. ÉRMÉK ....................................................................................................... 18

1.5.1. Anyag ............................................................................................... 181.5.2. Súly .................................................................................................. 191.5.3. Ábrázolás ........................................................................................... 201.5.4. Felirat ................................................................................................ 201.5.5. Éremkincs .......................................................................................... 21

2. Görög történelem ..................................................................................................... 222.1. HELLAS BRONZKORA ................................................................................ 22

2.1.1. A minósi Kréta ................................................................................... 222.1.2. Théra ................................................................................................ 242.1.3. Trója és a trójai háború ........................................................................ 242.1.4. A mykénéi palotaközpontok és a mediterrán világ ..................................... 27

2.2. A SÖTÉT ÉS AZ ARCHAIKUS KOR .............................................................. 352.2.1. A görög világ Mykéné bukása után ........................................................ 352.2.2. A polis születése ................................................................................. 39

2.3. A POLIS VIRÁGKORA (KR. E. 5-4. SZÁZAD) ................................................ 902.3.1. Athén „birodalma” ............................................................................... 902.3.2. Egy aranykor anatómiája ..................................................................... 1092.3.3. A peloponnésosi háború ...................................................................... 1242.3.4. Ipar és kereskedelem .......................................................................... 1432.3.5. A Kr. e. 4. század első fele ................................................................. 162

2.4. NAGY SÁNDOR ÉS A HELLÉNISZTIKUS MONARCHIÁK ............................ 1812.4.1. Nagy Sándor és a diadochosok ............................................................. 1812.4.2. A hellénisztikus kor jellege ................................................................. 1862.4.3. A hellénisztikus birodalmak ................................................................. 1882.4.4. A hellénisztikus civilizáció .................................................................. 210

3. Róma .................................................................................................................... 2143.1. ITÁLIA ÉS RÓMA TÖRTÉNETE A KÖZTÁRSASÁG KORÁIG ........................ 214

3.1.1. Itália korai története ........................................................................... 2143.1.2. Róma a királyok korában .................................................................... 225

3.2. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG ......................................................................... 2323.2.1. A római köztársaság születése .............................................................. 2323.2.2. A köztársaság kialakulása. Itália meghódítása ......................................... 2473.2.3. A Római Birodalom kialakulása ........................................................... 2753.2.4. A res publica utolsó százada ................................................................ 292

3.3. CSÁSZÁRKOR ........................................................................................... 3153.3.1. A principatus .................................................................................... 3153.3.2. A császárság átalakulása ..................................................................... 3453.3.3. Késői császárkor ................................................................................ 358

4. Kronológia* ........................................................................................................... 380Kr. u. ............................................................................................................... 382

iv

BevezetőA BA szintű oktatás hároméves tapasztalata bebizonyította, hogy azok a tankönyvek ésszöveggyűjtemények, amelyeket az ötéves képzésben használtunk, az ókorral csak egy félévbenfoglalkozó hallgatók számára nem felelnek meg. Nem is lehet elvárni a diákoktól, hogy olyanmennyiségű anyagot dolgozzanak fel, mint amire egy ókortörténeti szigorlathoz szükség volt. Mindezlátványosan megmutatkozott a tankönyvek és szöveggyűjtemények vásárlásának visszaesésében.Voltak, akik fénymásolatokból készültek, mások viszont beérték az innen-onnan beszerzettjegyzetekkel, internetről letöltött anyagokkal. A színvonal – és a vizsgaeredmények – romlásaarra indított minket, hogy a hallgatók kezébe egy olyan könyvet és szöveggyűjteményt adjunk,amely alkalmazkodik az egyetemi oktatás struktúrájához. Mindkét szerző részt vett az Osiris Kiadóeddigi ókoros tankönyveinek megírásában és a könyvek struktúrájának kialakításában. Könyvünkbenmindazokat a formai sajátosságokat megtartjuk, amelyek az eddigi tankönyveinket jellemezték (pl.keretes szövegek, fogalmak kiemelése és kigyűjtése a fejezetek végén, fejezet végi kronológiák,térképvázlatok, táblázatok). Változást elsősorban az anyag mennyisége és strukturálása jelent. Bártovábbra is bemutatjuk a bronzkortól a Nyugatrómai Birodalom bukásáig az egész korszakot,részletesebben csak bizonyos csomóponti kérdéseket tárgyalunk. Célunk volt, hogy a tankönyvanyagához szervesen illeszkedjék a vele párhuzamosan készült szöveggyűjtemény, amely nemcsaka szemináriumi munka alapvető eszköze lehet, hanem lehetőséget ad a tankönyv által leírtakelmélyültebb megismerésére is. Ezért utalunk a könyvben következetesen a szöveggyűjteménydokumentumainak számára.

A legnagyobb újdonság kétségtelenül az, hogy a görög és a római történelem bemutatása egy kötetbekerült. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy összefűztünk két rövidebb könyvet, a kereszthivatkozásokés az egységes kronológia ugyanis arra serkenti a hallgatókat, hogy egységben lássák azt, ami jelentőskorszakokban valóban egységes is volt. Hiszen a görög és a római világ nemcsak Pyrrhos nyugati vagya rómaiak keleti hadjárataikor és hódításaikor találkozott egymással, hanem a bronzkortól a RómaiBirodalomig mindig is egymásra hatva, párhuzamosan vagy éppen szétválaszthatatlan egységbenfejlődött. Reméljük, könyvünk hozzájárul ennek az ókorképnek az elmélyítéséhez.

Végezetül szeretnénk köszönetet mondani a szakmai lektoroknak, Kató Péternek és Simon Zsoltnaksegítségükért, és az Osiris Kiadónak, hogy támogatott minket munkánkban.

Budapest, 2011. június 25.

Németh György

1

Válogatott magyar nyelvű szakirodalom1

SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK

Borhy László (szerk.): Római történelem. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2003.

Borzsák István (szerk.): Görög történeti chrestomathia. Budapest, 1960.

Borzsák István (szerk.): Római történeti chrestomathia. Budapest, 1963.

Hahn István (szerk.): Róma istenei. Budapest, 1975.

Hegyi Dolores (szerk.): Görög vallástörténeti chrestomathia. Budapest, 2003.

Németh György (szerk.): Ércnél maradóbb. Budapest, 1998.

Németh György (szerk.): Görög történelem. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2003.

Németh György (szerk.): Államéletrajzok. Budapest, 2002.

FELDOLGOZÁSOK

Adamik Béla: A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig. Budapest,2009.

Alföldi András: Magyarország népei és a Római Birodalom. Máriabesnyő-Gödöllő, 2004. AlföldiAndrás: Keresztény császárok, pogány Róma. Máriabesnyő-Gödöllő, 2005. Alföldi András: A későRómai Birodalom válaszúton. Máriabesnyő-Gödöllő, 2006. Alföldi András: A korai Róma. Ford.Takács Levente. Máriabesnyő-Gödöllő, 2009. Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Ford. BorhyLászló. Budapest, 2000. Boardman, John – Griffin, Jasper – Murray, Oswyn (szerk.): Az ókori görögökés rómaiak története. Ford. Szuhay-Havas Ervin, Várady Géza, Vilmos László. Budapest, 1996. BorhyLászló: Brigetiói amphitheatrumok? Budapest, 2009.

Bosworth, A. B.: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Budapest, 2002.

Cornell, Tim – Matthews, John: A római világ atlasza. Ford. Fridli Judit. Budapest, 1991. Fehér Bence– Kovács Péter: Fontes Pannoniae Antiquae. I-II. Budapest, 2003-2004. Fehér Bence: Pannonia latinnyelvtörténete. Budapest, 2007.

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma. Budapest, 1992.

Forisek Péter: A Római Birodalom képes története. Debrecen, 2008.

Goldsworthy, Adrian: A római hadsereg története. Pécs, 2004.

Grüll Tibor: Az európai művelődés története. I. Budapest, 1998.

Grüll Tibor: Az utolsó birodalom. Az Imperium Romanum természetrajza. Budapest, 2007. HavasLászló – Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba. I. Debrecen, 1998.

Havas László – Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba. V. Debrecen, 2006. HavasLászló – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem. Budapest, 2007. Havas László – NémethGyörgy – Szabó Edit: Római történeti kézikönyv. Budapest, 2001. Hegyi Dolores: Az iónok Kis-Ázsiában. Budapest, 1981.

Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektőlKr. e. 30-ig. Budapest, 2003.

1 Olyan könnyen hozzáférhető, újabb könyveket sorolunk fel, amelyeket részben felhasználtunk munkánk során, részben pedig további hasznostájékozódásul ajánlunk.

Válogatott magyar nyelvű szakirodalom

2

Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés. Veszprém, 2009.

Irmscher, Johannes (szerk.): Antik lexikon. Budapest, 1993.

Kovács Péter: Marcus Aurelius esőcsodája és a markomann háborúk. Pécs, 2005.

Kovács Péter: Fontes Pannoniae Antiquae. II-VI. Budapest, 2006-2011.

Lancel, Serge: Hannibál. Budapest, 2005.

Levi, Peter: A görög világ atlasza. Budapest, 1994.

Mócsy András: Pannonia a korai császárság idején. Budapest, 1975.

Mócsy András: Pannonia a késői császárkorban. Budapest, 1975.

Mócsy András – Fitz Jenő – Lőrincz Barnabás: Pannonia régészeti kézikönyve. Budapest, 1990.

Németh György: A zsarnokok utópiája. Budapest, 1996.

Németh György: A polisok világa. Budapest, 1999.

Németh György: Karthágó és a só. Budapest, 2002.

Németh György – Kovács Péter: Bevezetés a görög és római felirattanba. Budapest, 2011. NémethGyörgy – Ritoók Zsigmond – Sarkady János – Szilágyi János György: Görög művelődéstörténet.Budapest, 2006.

Szabó Ádám: Pannoniciani sacerdotes. Pécs, 2006.

Szabó Árpád – Kádár Zoltán: Antik természettudomány. Budapest, 1984.

Székely Melinda: Kereskedelem Róma és India között. Szeged, 2008.

Szlávik Gábor: Traianus útja a hatalomba. Egy antik rendszerváltás története. Budapest, 2006.

Visy Zsolt: A ripa Pannonica Magyarországon. Budapest, 2000.

A SZEMELVÉNYEK FORDÍTÓI

1. táblázat -

A. J. Arany János H. W. Gy. Hegyi W. GyörgyB. L. Benjámin László Ha. J. Harmatta JánosBo. L. Borhy László K. Á. Kurcz ÁgnesD. G. Devecseri Gábor K. D. Kövendi DénesF. B. Fehér Bence K. F. Kis FerencnéF. L. Faragó László K. G. Kerényi GráciaF. Z. Franyó Zsoltán K. I. Kőrizs ImreH. G. Hamza Gábor K. L. Katona LászlóH. I. Hahn István K. P. Kató PéterH. J. Huszti József K. R. Kopeczky RitaH. L. Havas László Ko. I. Kosztolányi IstvánKo. P. Kovács Péter S. F. Sipos FlóriánL. I. Lakatos István S. J. Sarkady JánosM. B. Mezei Balázs Sz. G. Szlávik Gábor

Válogatott magyar nyelvű szakirodalom

3

M. E. Máthé Elek Sz. Gy. Szepesy GyulaM. Gy. Muraközy Gyula Sz. M. Szabó MiklósMa. E. Maróti Egon Sz. T. Szepessy TiborMo. Gy. Moravcsik Gyula T. I. Tegyey ImreN. B. Németh Béla T. O. Tóth OrsolyaN. Gy. Németh György T. P. Teravágimov PéterR. Zs. Ritoók Zsigmond T. W. I. Trencsényi-Waldapfel

ImreV. O. Vit Olivér V. J. Vekerdi József

RÖVIDÍTÉSEK

APAthénaión Politeia, az Aristotelés neve alatt fennmaradt Az athéni állam.

CAHThe Cambridge Ancient History.

CILCorpus Inscriptionum Latinarum. Berlin, 1862-től.

GTSZNémeth György: Görög történelem. Szöveggyűjtemény. Budapest, 1996.

IGInscriptiones Graecae. Berlin, 1873-tól.

MLMeiggs, R. – Lewis, D.: A Selection of Greek Historical Inscriptions. Revised

Edition. Oxford, 1988.

NHNaturalis Historia, Plinius: Természettudomány.

4

1. Az ókortörténet forrásai1.1. TÖRTÉNETÍRÓK

A mai értelemben vett történetírás az ókori keleti államokban nem alakult ki. A történetírásugyanis nemcsak aziránt érdeklődik, hogy mi történt, hanem aziránt is, hogy miért. Milyen okok,események és cselekedetek vezettek egy-egy eseményhez, és ezek egészükben milyen törvényeknekengedelmeskedtek. A történelem tehát nem események kusza halmaza, hanem események olyanrendezett sora, amely valahonnan valahová halad. Abban persze eltértek az egyes történetírók, hogymiben látták az események okát és végső irányát.

1.1.1. GörögökAz első történetírók a görögök közül kerültek ki. A történetírás a legkorábbi nagy terjedelműprózai műfajnak tekinthető, megelőzve a filozófiai és természettudományos (pl. orvosi) értekezőprózát, valamint a még később kialakuló regényt. Ennek ellenére (és bizonyos tekintetben a mainapig) nem vált el igazán a szépirodalomtól. A történész ugyanis szükségszerűen történetet mondel, vagyis olvasóját verbálisan kell bevezetnie az ismeretekbe, feltárni azok okait és összefüggéseit.Nem véletlen, hogy a mai napig mindössze két történész kapott Nobel-díjat, Theodor Mommsen ésWinston Churchill, és mindketten az irodalmi díjat kapták meg. A korai történetírásnak számos eszköznem állt még a rendelkezésére (lábjegyzetek, statisztikák, hang- és képfelvételek stb.), így ezeketszükségszerűen az irodalomból is ismert eszközökkel kellett pótolniuk (pl. az úgynevezett tragikustörténetírás a drámai ábrázolás eszköztárából merített).

Az első ma is ismert görög történetíró, Hérodotos, Kis-Ázsiában született a Kr. e. 5. században. Őttekintjük a történetírás atyjának. Hérodotos sokat utazott, készülő történeti művének részleteit példáulAthénban, Periklés körében olvasta fel. Kr. e. 444 után az Athén által alapított itáliai gyarmatvárosban,Thurioiban telepedett le. Hérodotos kilenc könyvből álló műve a görögség és Ázsia küzdelmeinektörténetét írja le a mitikus időktől (a trójai háború előzményeitől) a görög-perzsa háború végéig. Azegyes könyvek akkor térnek ki egy-egy nép történetére, amikor azokat eléri a perzsa terjeszkedés.A különböző népeket (pl. lydöket, babiloniakat, egyiptomiakat, szkítákat stb.) ismertető leírásokhasonlóan épülnek föl:

1. az ország leírása,

2. a nép szokásai,

3. különlegességek,

4. politikatörténet.

A történetek kronológiája néha alig követhető, annyira elfedi a seregnyi színes elbeszélés. Hérodotosennek ellenére tudatosan szerkeszt, és műve nem elégszik meg az események ismertetésével.Alapgondolata – hogy az elbizakodottság (hybris) pusztulást hoz arra, aki ebbe a bűnbe esik, és senkinem mondhatja magát boldognak, amíg él, mivel bármelyik pillanatban lesújthat ránk a végzet – sajátkorához szól. Athén és a délosi szövetség elérte terjeszkedésének azt a határát, amelyet éppúgy nemléphet át büntetlenül, mint a lyd Kroisos az országát a perzsáktól elválasztó Halys folyót, Dareiosaz Istrost (Dunát) vagy Xerxés az Ázsiát Európától elválasztó Helléspontost. Ugyancsak a hatalomidő- legességére figyelmeztet Hérodotos munkájának utolsó története. A perzsák el akarták hagynisziklás és terméketlen hazájukat, hogy egy termékenyebb vidéken boldogabban élhessenek. Kyrosazonban ráébresztette őket, hogy ha kényelmesebben élnek, elpuhul- nak, és nem ők fognak másokonuralkodni, hanem mások őrajtuk. A perzsák belátták, hogy igaza van, és megmaradtak Perzsiában,ahol urak lehettek a terméketlen földön, nem pedig szolgák a termékeny síkságon. A közmondásosansziklás Attikában sokan megérthették, hogy a mese róluk (is) szól. Hérodotos újítása az volt elődeihezképest, hogy

• színes elbeszélések sora helyett a történeti „igazságot” akarta ábrázolni, vagyis a történetírásttudománnyá tette;

1. Az ókortörténet forrásai

5

• művének középpontjában nem istenek és mitikus hősök, hanem emberek tettei álltak, s e tettekmozgatórugóit is az emberi világban kereste;

• célul tűzte ki azt, hogy az emberek fontos cselekedeteit az utókor számára megőrizze.

Az egyes népek szokásait nem értékelte egymásénál jobbnak vagy rosszabbnak, sőt

hangsúlyozta, hogy a különbségek nemcsak érdekesek, hanem különféle, de egymással egyenértékűértékek, értékrendszerek kifejeződései. A mű forrásairól vita folyik, az azonban nyilvánvaló, hogyHérodotos – sok vidéket bejárva – szemtanúként ismertetett számos országot, és amit maga nemlátott, azt szemtanúk elbeszélései alapján írta meg. Innen származik a história (a magyarban história)kifejezés, mivel a histór azt jelenti, hogy valaminek az ismerője, aki ismereteit tudakozódás útjánszerezte. Bár Hérodotos történetei rendkívül színesek, számos adata pontos. A perzsa uralkodókravonatkozó információi a perzsa feliratokkal (pl. Xerxés behistuni sziklafeliratával) összehasonlítvamegbízhatóknak bizonyultak. Hérodotos ritkán alkalmazott forráskritikát, ha egymásnak ellentmondóinformációkhoz jutott, inkább ismerette azokat, jelezve, hogy az egyik vagy másik véleményt nemtartja hihetőnek. A kilenc könyv tartalma:

I. A lydök, médek és babiloniak története.

II. Egyiptom története.

III.Kambysés egyiptomi hadjárata. Dareios trónra kerül. A Perzsa Birodalom leírása.

IV.A szkíták története. Dareios szkíta hadjárata. Kyréné alapítása. Libya (vagyis Észak-Afrika) népei.

V. Az ión felkelés. Az athéni viszonyok Peisistratos halála után.

VI.Az ión felkelés bukása. A marathóni csata. Miltiadés bukása és halála.

VII.Xerxés trónralépése. Thermopylai csata.

VIII.Az artemisioni csata. A salamisi csata. Xerxés visszavonul.

IX.A plataiai csata. A mykaléi csata.

Ebből is látszik, hogy a mű jelenleg használatos címe, A görög-perzsa háború nem pontos. Hérodotosa történelem általános törvényszerűségeire kíváncsi, és azok megfogalmazása után érvényesülésüketkeresi a görög-perzsa háború korában.

Hérodotos-szemelvények a Szöveggyűjteményben: 9., 31., 35., 38., 41., 46., 49., 53.

A halikarnassosi Hérodotos a következőkben foglalja össze történeti kutatásai eredményeit, hogyaz emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, s ne vesszen elnyomtalanul azoknak a nagy és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben ahellének, részben a barbárok vittek véghez, sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúraegymás ellen.

(Hérodotos I 1. M. Gy.)

Az athéni Thukydidés, a thrák származású Oloros fia az ókori történetírás legnagyobb alakja volt.Minthogy a peloponnésosi háború (Kr. e. 431-404) történetét írta meg, műve nem kapcsolódottszorosan Hérodotoséhoz. Thukydidés személyesen részt vett a harcokban, de Kr. e. 424-ben flottájávalkésve érkezett egy ostromlott város felmentésére, ezért húszévi száműzetésre kényszerült, és csak Kr.e. 404-ben térhetett vissza hazájába. Bár látta városa bukását, nyolc könyvből álló műve csak Kr. e.410-ig ismerteti az eseményeket, utána megszakad. Az első könyv első 23 fejezete, az úgynevezettarchaiológia (innen származik a ma a régészetet jelölő kifejezés) a hellének bevándorlásáig és azúgynevezett minósi korig nyúlik vissza, de a perzsa háborúkról és az azt követő ötvenéves időszakrólalig ír (vö. 1. dok.). Így megteremti Hérodotos könyveinek előzményeit, de kihagyja azt, amit elődjemár ismertetett, igaz, néha korrigálja adatait. A peloponnésosi háború előzményeit Kr. e. 445-től követirészletesebben. Az eseményeket saját kutatásai segítségével rekonstruálja, s munkájához a szemtanúkelbeszélésén kívül írott forrásokat, például feliratokat is használ. Racionalizáló módszerére jellemző,


6

amikor kiszámítja a Homéros eposzában Trója alá érkező görög hadsereg létszámát. Történelmiszemléletének meghatározó eleme az a felismerés, hogy saját korának nagyhatalmai egykor kicsikvoltak, s a korábbi nagyhatalmak, mint például Mykéné, a Kr. e. 5. századra jelentéktelenné váltak.Minderre azonban nem csupán a régebbi korokból fennmaradt épületek számából és méretébőlkövetkeztet (vö. 1. dok.). Aki járt a mai Spártában és Athénban, elismerheti, hogy nem túlzottThukydidés, amikor saját művét örök időkre szóló értéknek minősítette. Műve alapgondolata: azerősebb uralkodik, a gyengébb pedig meghajol előtte. Ha nem teszi ezt, elpusztul. Csakhogy előbb-utóbb azok lesznek gyengék, akik ma erősek, és az uralmat másoknak adják át. Thukydidés négyhónapos téli és nyolc hónapos nyári időszakokra osztotta az eseményeket, s ismertetésüknek sorábaszónoklatokat illesztett, hogy megvilágítsa a szereplők cselekedeteinek s a politikai döntéseknekaz okait. E beszédek leplezetlen nyíltsággal, mindenfajta illúziótól mentesen vallanak az egyespolitikusok, illetve államok érdekeiről. Thukydidés megjegyzi, hogy hőseinek nem az eredeti szavaitadja vissza, hiszen száműzetésének idején nem is hallhatta az Athénban elmondottakat, hanemúgy beszélteti őket, ahogy az adott esetben a legvalószínűbben beszélniük kellett. A szónoklatoktehát közvetlen formában juttatják kifejezésre Thukydidés értelmezését mindannak okairól, amibekövetkezett. A könyv egyik legdrámaibb s a szofista vitairodalom magaslataira emelkedő jelenete akicsiny Mélos szigetét körülzáró athéniak és az erőszaknak nem engedő mélosiak párbeszéde, amelya nagyhatalmak és a kis államok örök és – a kicsikre nézve többnyire végzetes – konfliktusánaklegszemléletesebb összefoglalása az egész ókori irodalomban (vö. 70. dok.).

Sókratés tanítványa, Xenophón volt az athéni próza legsokoldalúbb alkotója (Kr. e. 430/425-354).Platónnal vetélkedve megörökítette közös mesterük emlékét (Emlékeim Sókratésról, Sókratésvédőbeszéde, A lakoma, A gazdálkodásról), írt egy utópisztikus fejlődési regényt az első perzsakirályról (Kyros nevelkedése), dicsőítő iratot a spártai királyról (Agésilaos), visszaemlékezést a tízezergörög zsoldos ifjabb Kyrost támogató ázsiai hadjáratáról, amin ő maga is részt vett (Anabasis), egydialógust a zsarnokságról (Hie- rón), javaslatot az athéni államháztartás reformjáról (A bevételekről),közzétett katonai és vadászati szakmunkákat, Spárta erősen idealizált leírását (A lakedaimóniakállama, vö. 84. dok.), és hét könyvben folytatta Thukydidés megszakadt történeti munkáját (Hellénika,vö. 73., 74., 80., 82. dok.). Xenophón életének két meghatározó élménye volt: az egyik találkozásaSókratésszal, a másik pedig részvétele az ifjabb Kyros hadjáratában Artaxerxés perzsa király ellen(Kr. e. 401-399). Ez utóbbi időszak emléke az egyes szám harmadik személyben írt Anabasis,amely ebben a formában gátlástalanul dicsőíthette egy bizonyos athéni Xenophón hőstetteit. Hogyirodalmi misztifikációja sikeresebb legyen, a Hellénikában úgy idézi az Anabasist, mint syrakusaiThemistogenés munkáját (III 2). A Hellénika nem olyan lazán kapcsolódik Thukydidés művéhez,mint az a Héro- dotoséhoz, hanem annyira szorosan, hogy közvetlenül a Peloponnésosi háborúutolsó mondatát folytatja. Így alakult ki a görög történetírás egyik legkülönösebb könyvkezdete:„Néhány nappal később Thymocharés pár hajójával elhagyta Athént, és a lakedai- móniak, valamint azathéniak között tüstént kirobbant a tengeri ütközet, amelyben az Agésandridas vezette lakedaimóniakgyőztek" (I 1.) Néhány nappal később? Miféle előzményekre utalhat egy könyv első mondata? Akynos-sémai csatára, amellyel Thukydidés VIII. könyve megszakad. A xenophóni mű hét könyve Kr.e. 410-től 362-ig, a mantineiai csatáig és Epameinóndas haláláig követi az eseményeket. A munkahárom részre oszlik. Az első két könyv a peloponnésosi háború utolsó éveit és a harminc zsarnokuralmát tárgyalja, olykor igen részletgazdagon és nagy drámai erővel. A második rész (III 1-V 1) aspártaiak perzsaellenes harcait és az azokkal egy időben Hellasban történt eseményeket ismerteti Kr.e. 401-től 386-ig. A harmadik rész Spárta hegemóniájának csúcspontját, Spárta bukását, majd Thébaifelemelkedését és bukását mutatja be Kr. e. 362-ig, a mantineiai csatáig. A Hellénika az eseményekokainak feltárásában nem mélyed el annyira, mint Thukydidés, és gyakoriak benne az emlékiratraemlékeztető részek. A csataleírások ugyanakkor sokkal részletesebbek, ami arra vezethető vissza,hogy Xenophón mint hivatásos katona jobban érdeklődött a stratégiai és taktikai kérdések iránt. Amű záró mondata legalább olyan különös, mint amilyen a kezdete volt: „Feljegyzéseim érjenek végetezen a ponton. Ami ezek után történt, azzal talán más fog foglalkozni” (VII 5. 27.) A Hellénikávalmegszakadt a három nagy történetíró által alkotott történelmi folyam. A chiosi Theopompos által írtfolytatás (Philippos története) elveszett, mások pedig nem vették fel a fonalat. Egy papirusztöredékenfennmaradt az úgynevezett oxyrhynchosi Hellénika több nagy töredéke. E mű bizonyosan Thukydi-dést folytatta, de Xenophónnál lényegesen tehetségesebb szerzőjét nem ismerjük.

Az ókor egyik legnagyobb történetírója, Polybios (Kr. e. 200 k. – 120 k.) hatalmas, Historiai (Korunktörténete) című világtörténetében Róma felemelkedését és a pun háborúk történetét ábrázolta. Polybios


7

közelről ismerte az általa ábrázolt események nagy részét, hiszen az achai szövetség egyik vezetőpolitikusának, Lykortasnak fiaként látta meg a napvilágot Megalopolisban, majd először egyiptomikövetként (Kr. e. 181/180), később pedig lovassági parancsnokként (Kr. e. 169) szolgálta az achaiszövetséget. Kr. e. 168-ban, a katasztrofális pydnai vereséget követően a győztes L. Aemilius PaulusPoly- biost ezredmagával túszként Rómába deportálta, ahol az barátságba került Aemilius Paulusfiával, az ifjabb P. Cornelius Scipio fogadott fiával, P. Cornelius Scipio Aemilia- nusszal, Karthágókésőbbi legyőzőjével, akit hadjáratain is elkísért, többek között Karthágó ostromakor (Kr. e. 149-146).Feltehetőleg Numantia bevételénél (Kr. e. 133) is jelen volt, és végigjárta az utat, amelyen Hannibálátkelt az Alpokon. Polybios 40 kötetes művéből csak az első 5 maradt fenn teljes terjedelmében, atöbbi csak kivonatos formában. A szerző az első könyvben teszi fel munkája programját meghatározókérdését (I 1, 5): „Milyen módon és milyen államrend birtokában szerezték meg a rómaiak nemegészen ötvenhárom év alatt (Kr. e. 220-168) szinte az egész lakott világ birtokát?” Polybios szerinta hannibáli háború előtt az egyes népek története területileg és eseményeiket tekintve is külön haladt,de attól kezdve egy cél, a római birodalom megteremtése felé futott. Róma hatalmas sikereit kevertállamberendezkedésének (mikté politeia) köszönhette, amely egyesítette magában a monarchia, azarisztokrácia és a demokrácia pozitív elemeit. Polybios műve a rómaiak és punok korai szerződéseitől,de részletesebben csak Kr. e. 264-től 145/144-ig követi a Földközi-tenger medencéjének eseményeit.Az I-II. könyv Kr. e. 264-220, a III. könyv Kr. e. 220-216 (Cannae), a IV-V. könyv párhuzamosanlezajlott keleti és görög események történetét tekinti át. A VI. könyv az államformák elméletétvizsgálja, a VII. könyvtől a XXXIX.-ig annalisztikus formában tárgyalja a történteket, a XL. könyvrészletes indexet tartalmazott. A XII. könyv Ti- maios és más történetírók bírálatával, a XXXIV.könyv pedig a földkerekség rövid földrajzi leírásával foglalkozik. Polybios műve az egyetlen nagyobbterjedelemben ránk maradt hellénisztikus történeti munka, amelynek felmérhetetlen hatása volt a görögés római történetírókra (Diodóros, Livius, Appianos), valamint a történetfilozófiára (vö. 47., 110.,112., 119., 121., 122., 123. dok.).

A római kori görög történetírás hatalmas munkákat hozott létre, de ezek között voltak olyankompilációk (vagyis összemásolt írások) is, mint a szicíliai Diodórosé, aki 40 kötetében a világtörténetét hordta össze a kezdetektől Kr. e. 54-ig. A nem sok eredeti gondolatot felmutató munka I-V. és XI-XX. könyve maradt fenn (vö. 4., 34., 50., 57.,

1. 100., 124. dok.). Az amaseiai Strabón (Kr. e. 63 – Kr. u. 19) történeti munkája Poly- biost folytatta,de sajnos elveszett. Ennek kiegészítéséül hozta létre 17 kötetes Geógra- phikáját, amely az egészakkor ismert világ tudományos igényű földrajzi leírását adta (vö. 139., 160. dok.). Jelentős forrás ahalikarnassosi Dionysios által írt Róma története fennmaradt tíz könyve, amely Róma történeténekkezdeteit beszéli el. A Kr. e. 1. – Kr. u. 1. század fordulóján élt szerzőt az különbözteti meg a legtöbbgörög írótól, hogy jól tudott latinul, és forrásait eredetiben olvasta (vö. 7., 14., 15. dok.). FlaviusIosephus (37100) zsidó volt, nem görög, de szemtanúként görögül írta meg – hogy a görögök ésrómaiak is megértsék – Vespasianus zsidó háborúját, amelyben ő az ellenkező oldalon harcolt, majda zsidók történetét és az Apión elleni vitairatot, amely a korabeli antiszemitizmus vádjait utasítjavissza pontról pontra. Megírta saját önéletrajzát is, így életéről igen sokat tudunk (vö. 170. dok.).

A görög történelem forrásai között előkelő helyen szerepelnek a római császárkorban élt khairóneiaiPlutarchos (Kr. u. 50 k. – 120 k.) Párhuzamos életrajzai, amelyekben a szerző egy-egy görög hőst egyhasonló tulajdonságokkal rendelkező rómaival hasonlít össze. Plutarchos családja rendkívül műveltvolt, ő maga Athénban és Alexandriában tanult, és két ízben járt Itáliában és Rómában, ahol görögnyelvű előadásokat tartott. Élete nagy részét azonban szülővárosában töltötte, ahol archón is volt.Delphoiban Hadrianus uralkodásának idején több éven át papi tisztséget viselt, és e hivatala soránemelte azt a Hadrianus-szobrot, amelynek feliratáról kiderült, hogy római polgárjoggal is rendelkezett,és teljes neve Mestrios Plutarchos (Mestrius Plutarchus) volt. Személyes ismeretségbe került Traianusés Hadrianus császárokkal is. Párhuzamos életrajzain kívül további 78 hosszabb-rövidebb írása maradtránk. Plutarchost hatalmas műveltsége és filozófiai felkészültsége megbízható forrássá teszi, azáltala választott műfajok (életrajz, illetve filozófiai írások) miatt azonban néha nehézkes adatainaktörténeti értékelése. 22 párhuzamos és négy pár nélküli életrajzában ugyanis nem kronológiai rendbenhalad, így olykor igen körülményes egy-egy esemény időpontját meghatározni. A politikai fordulatokbemutatásánál amúgy is fontosabbnak tartja hősei jellemének ábrázolását, így fordulhat elő, hogy egypolitikus hétköznapi szokásairól többet tudhatunk meg, mint az általa vezetett hadjáratokról. Életrajzaiazonban rendkívül olvasmányosak, így nagyobb hatást gyakoroltak a világirodalomra, mint a többigörög történetíró együttvéve. Az egyes életrajzok szerkezete mindig azonos:


8

1. családi háttér,

2. neveltetés,

3. politikai fellépés,

4. az életpálya csúcspontjai,

5. sorsfordulatok.

Több esetben fennmaradtak azok az összehasonlító elemzések is, amelyeket Plutar- chos egy-egyéletrajzpár után iktatott be: miben hasonlítottak és miben különböztek hősei, és ki miben bizonyultjobbnak vagy rosszabbnak. Többek között az alábbi életrajzok maradtak fenn Plutarchostól: Théseus,Romulus, Lykurgos, Solón, Themistoklés, Perik- lés, Nagy Sándor, Iulius Caesar, Sulla, Pompeius,Marius, Cicero, Tiberius és Caius Grac- chus, Antonius, Brutus (vö. 13., 16., 17., 22., 55., 79., 82.,95., 131., 135., 140., 179. dok.).

A földrajzírók, amikor ismereteiket meghaladó dolgokról esik szó, térképeik szélére ilyenfélemegjegyzéseket írnak: „Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája”, vagy „agyagosföld”, vagy „szkíta jégmező”, vagy „jégpáncéllal borított tenger”. Párhuzamos életrajzok című művemírása közben én is így jutottam el addig az időpontig, ameddig a valószínű és a tényeken alapulótörténetírás eljuthat. A régebbi időkről nyugodtan kijelenthetném én is, hogy ami rajtuk túl van,a csodáknak és a tragédiaírók regéinek világához tartozik, ahol semmi sem biztos, és semmi nembizonyítható be... Bárcsak kihámozhatnám a meséből azt, ami ésszerű benne, hogy a történeti valóságképét megragadhassam. De amikor a történelem makacsul ellenáll a hihetőségnek, és semmi valószerűtnem nyújt, kérem olvasóimat, fogadják megértő jóakarattal az őskori mondákat.

(Plutarchos: Théseus 1. M. E.)

Kr. u. 160 k. alkotott Appianos, aki eredetileg 24 kötetes történeti munkáját nem a kronológia,hanem a birodalom földrajzi egységei szerint rendezte el. Művét sokáig önál- lótlan kompilációnaktartották, de gazdasági érdeklődése elválasztja őt elődeitől. Szerinte a római hódításnak az szabotthatárt, hogy elérték azokat a haszontalan területeket, amelyek megtartása többe került volna, mint azott állomásoztatott hadseregek költségei. Összefoglalásának jelentős részei elvesztek, de sértetlenülfennmaradtak a római polgárháborút tárgyaló részei. Feltűnő, hogy görögös lazasággal „királynak”nevezi a római császárokat, amit latin nyelven író szerző sohasem mert volna megtenni, olyangyűlöletessé vált Tarquinius Superbus uralkodása következtében a király (rex) név (vö. 125., 126.,128., 129., 136., 140., 144., 188. dok.).

Cassius Dio (155 k. – 235 k.) a császárkor legjelentősebb görög történetírója. 80 kötetes Rómaitörténetéből csak a XXXVI-LX. könyvek maradtak fenn (Kr. e. 68 – Kr. u. 47; vö. 135., 137. dok.).Az ókori görög történetírás utolsó alkotója a Iustinianus udvarában élt Prokópios. Három művekülönös ellentmondásban áll egymással. A háborúkról Iustinianus és hadvezére, Belisarios dicsőségeshadjáratairól és hódításairól, Az építkezésekről pedig a császár által emelt nagyszerű épületekrőlszámol be. E dicshimnuszok írása közben szenvedélyes düh feszítette a szerzőt, amely Anekdota,vagyis (ki nem adott) Titkos történet című munkájában csapódott le. Ebben aztán kíméletlen gúnnyalés megvetéssel ír a nők, különösen pedig a szajha császárné, Theodóra által irányított uralkodóról éshasonlóképpen ellenszenves hadvezéréről.

1.1.2. RómaiakA római történetírásra nagyon erősen hatott a görög, olyannyira, hogy Róma legkorábbi történetíróigörögök voltak, és a legelső római (Quintus Fabius Pictor), aki e munkára vállalkozott, görögül írtameg hazája történetét (Kr. e. 3. sz.). Ugyanebben az időszakban jelent meg a történeti eposz: kétszerző is megverselte Róma és a pun háborúk történetét (Naevius, Ennius). Hivatalos évkönyvek(annales) is léteztek. Ezekben a pontifex maximus évente felírta a consulok nevét, majd hónapra,napra a jelentősnek ítélt eseményeket. E feljegyzésekből idők során 80 könyvnyi gyűlt össze. Mindeztazonban bajosan nevezhetnénk történetírásnak. A legelső történetíró, akinek két könyve is fennmaradt,Sallustius volt.


9

Sallustius (Kr. e. 86-35) római politikus és történetíró, Caesar híve, akit visszaélései miatt Kr.e. 50-ben kizártak a senatusból, de Caesar nyomására visszavették. A polgárháborúban pártfogójamellé állt, és Africa proconsuli felhatalmazású propraetoraként hatalmas vagyont harácsolt össze.Caesar halála után visszavonult a politikától, és történetírással foglalkozott. Fennmaradt művei –a Catilina összeesküvése és a Iugurtha háborúja – Róma belső gondjait, konfliktusait az általánoserkölcsi hanyatlásra vezetik vissza. A hanyatlás oka szerinte a punoktól való félelem megszűnte,Róma egyedüli nagyhatalommá válása és a lakosság hirtelen meggazdagodása volt. Sallustius arégi, romlatlan római erkölcsöket hasonlóképp ábrázolja, mint Thukydidés az athéniakét Perikléshalotti beszédében. A görög történetírás érezhetően hatott művére, mégis határozottan bírálja a görögtörténetírókat állítólagos túlzásaik miatt. E pozitív utópiára válaszol Sallustius a római erkölcstelenségnegatív utópiájával. Érdekes, hogy Sulla ázsiai hadjárata, vagyis Rómának az ión görögséggel valóközvetlen kapcsolata és a civilizáció kifinomultságával való megismerkedése milyen elutasítást váltki a történetíróból, aki maga sem volt az erkölcs mintaképe, a vagyont és a fényűzést pedig igencsakkedvelte (vö. 127., 135. dok.).

Sallustius kortársa, Iulius Caesar (Kr. e. 100-44) nemcsak politikusnak volt kiemelkedő, hanemtörténetírónak is. Két munkája maradt fönn, A gall háború és A polgárháború, amelyekben tetteirőlegyes szám harmadik személyben számol be – így kevésbé tűnt hencegésnek, ha saját tetteit dicsérte.A saját tapasztalatain és napról napra vezetett feljegyzésein alapuló könyvek kiváló forrást jelentenek,de sohasem szabad szem elől téveszteni szubjektivitásukat. Egy politikus-hadvezértől nem is várhatjukel, hogy ellenfeleiről tökéletesen igazságos képet alkosson (vö. 140. dok.).

Az első nagy, összefoglaló római történeti munka megalkotója, Titus Livius (Kr. e. 59 k. – Kr.u. 17) Augustus uralmának megszilárdulása idején, Kr. e. 27 k. érkezett Rómába szülővárosából,Pataviumból. 142 könyvben írta meg történeti munkáját a város alapításától Drusus haláláig (Kr. e. 9).Bár Livius elítélte Caesart és nagyra becsülte Pompeiust, Augustus jó viszonyban volt vele, s hatalmastörténeti műve a princeps rendszerének, a konszolidációnak akarva-akaratlanul igen jó szolgálatot tett.A mű nagyobbik része elveszett, csak az I-X. (királyok kora, kora köztársaság) és a XXI-XLV. (Kr.e. 219-től Kr. e. 167-ig) könyvek maradtak fenn (a XLI. és XLIII. hiányosan), a többi könyv tartalmátcsak rövid összefoglalásokból, idézetekből, papirusz- és kódextöredékekből ismerjük.

I-V. A királyok és a köztársaság kora Kr. e. 390-ig.

VI-XV. Itália meghódítása Kr. e. 265-ig.

XVI-XX. Az első pun háborútól a második pun háború kezdetéig, Kr. e. 219-ig.

XXI-XXX. A második pun háború végéig, Kr. e. 201-ig.

XXXI-XLV. A második makedón háború végéig, Kr. e. 167-ig.

XLVI-LX. Scipio Africanus minor tevékenysége.

LXI-LXXV. Marius.

LXXVI-XC. Sulla haláláig.

XCI-CV. Pompeius és kora.

CVI-CXX. Caesar tettei.

CXXI-CXXXV. Octavianus küzdelmei a pax Romana megteremtéséért.

CXXXVI-CXLII. Augustus kül- és belpolitikája Drusus haláláig, Kr. e. 9-ig.

Livius meglepően józanul nyilatkozik Róma korai történetéről, amit inkább mesének, minttörténelemnek tekint, de rendkívül fontosnak tartja saját kora számára bemutatni az ősi erényeket. Azelőszó felvázol egy más íróktól (pl. Sallustiustól) már ismert hanyatlási koncepciót: a hódítások soránRómába özönlő kincsek rontották meg a rómaiak erényeit, s ez okozta a romlást és a polgárháborúkat.A közelmúlt és a jelen erkölcsi hanyatlásával szemben csak a művében bemutatott hősi múlt és amúltbeli hősök felidézése és követése jelent gyógyírt. Ahol a múlt forrásai alapján csak hiányosanvázolhatta volna föl a történetet, bátran nyúlt a görög történetírók – másokról elmesélt – motívumaihoz.Erre jó példa a Sextus Tarquiniusról és apjáról szóló elbeszélés, amelynek forrása a hérodotosi


10

mese Periandrosról. Az elbeszélés tehát nem azt sugallja, hogy mindez megtörtént, hanem azt, hogyTarquinius – Periandroshoz hasonlóan – zsarnok volt (vö. 14., 23., 44., 92., 98., 99., 102., 107., 108.,109., 113., 116., 147. dok.).

Tiberius császár történetírója, Velleius Paterculus Kr. e. 20 körül született. Katonai pályát futott beTiberius mellett, szinte minden hadjáratában részt vett, mivel az ő legatusa volt. Barátja és pártfogója,Marcus Vinicius Kr. u. 30-ban töltötte be a consuli címet, neki ajánlotta művét (A római történelemről),bár valószínűleg már korábban is dolgozott rajta. Műve igazi világtörténet: a trójai háború végétől sajátkoráig tart. Legérdekesebb része talán az első könyvben található történelemfilozófiai összefoglalás:a történelem világuralkodó birodalmak egymást váltó sorozata (translatio imperii). A gondolatot akülönben ismeretlen Aemilius Surától idézi. A feltűnő újdonság az, hogy a történelemnek iránya,célja van: a Római Birodalom felemelkedése, amely felváltja az összes eddigi birodalmat. Figyelemreméltók még a Velleius saját korára vonatkozó szövegrészek, illetve a Tiberiust dicsőítő, gátlástalanulhízelkedő fejezetek (vö. 6., 140., 153., 161. dok.).

A római történetírás vitathatatlanul legnagyobb alakja, az elődei közül csak Thuky- didésszelösszevethető Tacitus (Kr. u. 55 k. – 118 k.) életéről nem tudunk sokat. 77-ben feleségül vettea Britanniát meghódító Iulius Agricola lányát. 97-ben consul, Traianus idején Asia provinciahelytartója. Levelezésük tanúsága szerint barátja volt a kiváló írónak, ifjabb Pliniusnak. Első művébena Domitianus császár terrorjának áldozatul esett apósa ideális portréját rajzolta meg. Második,kisebb munkája Germania népeit ismertette. Mindkét írás felhívja a figyelmet a Római Birodalomerkölcseinek vészes hanyatlására. A Historiae (Korunk története) című történeti műve, amelyet 103 és109 között írt, a 69-96 közötti időszakot tárgyalta 14 könyvben, de csak az I-V. könyvek maradtak fenn(Kr. u. 69-70), míg az Annales (Évkönyvek) Augustus uralkodásától 66-ig követi – nagyon kritikusan– a principatus történetét. Ezt a művét Tacitus 109 és 120 között írta meg. Szerkezete:

I-VI. Tiberius.

VI-XII. Caligula és Claudius.

XIII-XVI. Nero.

Azt, hogy a remek korrajzban a hallgatag (ezt jelenti a tacitus kifejezés) szerző mennyire tudtaérvényesíteni az első fejezetben megfogalmazott és oly sokszor idézett történetírói alapelvét (sine ira etstudio = harag és részrehajlás nélkül), döntse el az olvasó. Elképzelhető, hogy a „harag és részrehajlásnélkül” nem programadó kinyilatkoztatás, hanem pusztán annak a jelzése, hogy míg történész elődeielőadását a hízelgés vagy a félelem befolyásolta, hiszen kortársaikról írtak, ő ettől mentes maradhat,minthogy az általa ábrázolt uralkodók már nem élnek (vö. 158., 161., 165., 167., 171., 176., 178. dok.).

A római történetírás mellett az életrajzok írása is megjelent a Kr. e. 1. században (Cor- nelius Nepos;vö. 106. dok.). A leghíresebb római életrajzíró (a görög Plutarchos kortársa a Kr. u. 2-3. századfordulóján) Suetonius volt. Életéről nem sokat tudunk. Apja lovagrendi katonatisztként szolgált, őmaga pedig a császári könyvtárat és levéltárat vezette, amíg ki nem esett Hadrianus császár kegyeiből.Neves jótevője a kiváló író, ifjabb Plinius volt, aki leveleiben többször is említi nevét. Suetoniusszámos könyvet írt császárok és írók életéről (vitae), de görög szitokszavakról és gyermekjátékokrólis. Teljes terjedelmében csak A caesarok élete maradt fenn, amely Iulius Caesar és az első tizenegyrómai császár életrajzát tartalmazza (vö. 130., 132., 140., 141., 156., 172. dok.). A műben kavarognak aszínes anekdoták és pletykák, de az is kiderül, hogy Suetonius komoly történeti kutatásokat végzett. Eztazért is megtehette, mert rendelkezésére állt a teljes császári könyvtár és levéltár (így például Augustuslevelei, Nero verseinek kéziratai). Suetonius könyve kellemes (és néha kissé botrányos) olvasmány,amely a későbbi századokban hihetetlenül népszerű lett, és meghatározta, hogyan gondolkozott azutókor egyik vagy másik uralkodóról. Suetonius a senatus tekintélyét nagyon fontosnak tartotta, ezértalapelve: az a császár, amelyik tiszteli a senatust, jó uralkodó, amelyik pedig nem, az gonosz (Tiberius,Caligula, Nero, Domitianus). Az egyes életrajzok, összes anekdotáik ellenére, szigorú rend szerintépülnek fel:

1. származás és név,

2. tettei,

3. élete,


11

4. halála.

Fennmaradt még két, jóval kevésbé megbízható császáréletrajz-gyűjtemény. A több szerző általjegyzett, 4. századi Historia Augusta Hadrianustól Numerianusig (117-284) írja meg a császárokbotránykrónikáját (vö. 190. dok.). Az egykori pannoniai helytartó (361), Aurelius Victor nevéhezfűződik a Liber de Caesaribus (Császárok könyve), amelynek legnagyobb erénye hihetetlen tömörsége(vö. 148., 159., 163., 169., 177., 183., 185., 194., 201. dok.). Van olyan „életrajz”, amelynek aterjedelme a tíz sort sem éri el. Sajnos azonban arra elegendőnek bizonyult a hely, hogy a szövegbenhemzsegjenek a súlyos tárgyi tévedések. Mindenesetre ez az egyetlen szerző foglalja össze valamennyicsászár tetteit Augustustól Theodosius haláláig (395).

Az antik római történetírás egy kiváló, latinul író görög szerző, Ammianus Marcel- linus (332-400)munkájával búcsúzik tőlünk. Ammianus Nerva császár halálától Va- lens haláláig (98-378) foglaltaössze 31 könyvben a birodalom történetét, de csak munkájának második fele maradt fenn (353-378).Mint Iulianus Apostata barátja, rendkívül jól értesült az udvari intrikákról, és részletes, bár elfogultportrét vázol föl a korszak császárairól (vö. 200., 202. dok.).

A magyar olvasó Diodóros, Dionysios és Cassius Dio kivételével az összes idézett történetírómunkáihoz teljes egészében vagy legfontosabb részleteiben magyarul is hozzáférhet.

1.2. IRODALMI MŰVEKAz irodalmi művek egy része a történelem becses forrásai közé tartozik. A két homérosi eposz, azIlias és az Odysseia a Kr. e. 8. század társadalmi és gazdasági viszonyairól szinte egyedülálló forrás,nem véletlenül nevezzük ezt az időszakot homérosi kornak (vö. 10-13. dok.). Míg az Ilias harcosai agörög hőskor arisztokratikus értékrendjét képviselik, az Odysseia már a tengerjáró gyarmatosítók éskereskedők kalandos világába vezet be minket. Ezzel is magyarázható, hogy az Odysseiában sokkalfontosabb szerepet játszanak a nők (Pénelopé, Nausikaá phaiák királylány, Kirké, Kalypsó, Odysseusdajkája) és a szolgák (Eumaios kondás, Melantheus kecskepásztor, Iros koldus), mint az Iliasban.Homéros többsoros hasonlatai az állatok és a természet, Achilleus pajzsának, valamint a phaiákokszigetének leírása pedig a korabeli városok világát mutatja be. A ho- mérosi eposzok így a teljeskorabeli világot elénk tárják. De az alig egy évszázaddal később élt Hésiodos Munkák és napokcímű tankölteménye is a Kr. e. 7. század legfontosabb emlékei közé tartozik. A korai líra alkotásaiközül a politikai programját megörökítő Solón versei, Sapphó, Alkaios (vö. 33. dok.), Archilochos,költeményei, a spártaiakat harcra buzdító Tyrtaios harci dalai és a megarai elit süllyedését megörökítőTheognis elégiái nyújtanak számunkra plasztikus képet korukról (vö. 21. dok.).

Az irodalmi művek persze gyakran nem létező személyekről írnak kitalált történeteket, amelyeketlegfeljebb a társadalomtörténet aknázhat ki. Kivételt jelentenek Aris- tophanés politikai komédiái,amelyek a Kr. e. 5. század végének athéni politikai elitjét állítják pellengérre, gyakran név szerint(pl. Kr. e. 424-ben Kleónt A lovagok című színdarabban). A peloponnésosi háborút női szemmelábrázolja a Lysistraté (Kr. e. 411), amely komikus kísérlet a béke helyreállítására. A főhős egyLysistraté (Sereget oszlató) nevű asszony, aki rábeszéli az athéni, spártai és boiót feleségeket, hogyaddig tagadják meg férjüktől a szerelmet, amíg a férfiak meg nem kötik a békét. A nők is nehezentartják magukat a szerelmi sztrájkhoz, de a darab végén mégis elérik céljukat. A fennmaradt tragédiák– egy kivétellel – a mítoszok világában játszódnak. Aischylos darabja, a Perzsák (Kr. e. 472) a salamisidiadalnak állít emléket, amelynek a szerző is részese volt. A perzsa udvarban játszódik, ahol a perzsanők szorongva várják vissza férjüket. Először egy hírnök számol be a katasztrofális vereségről – ezAischylos személyes emlékeire épül –, majd megjön az elbizakodott és elbukott Xerxés is, akit mégapjának, Dareios- nak szelleme is felelőssé tesz gőgjéért.

Ugyancsak kivételesek a szónokok, Lysias, Antiphón, Andokidés, Démosthenés, Hypereidés ésIsokratés beszédei, amelyek koruk politikai csetepatéin kívül megőrizték olykor ugyancsak elfogulttörténelemképüket is (vö. 80., 81., 89., 90., 91., 94. dok.). Dé- mosthenésnek a makedón király, II.Philippos ellen írott három vagy négy szónoklata (a 4. Philippika szerzősége vitatott) műfajt teremtett:Cicero Antonius ellen tartott beszédeit is róluk nevezte el philippikáknak. Démosthenés neve alattösszesen 60 szónoklat, 56 szónoklathoz írt bevezető beszéd és 6 levél maradt fenn, ezek közül azonbantöbbnek kétséges a szerzősége.


12

A földrajzi írók, mint a görög Strabón és Pausanias vagy a római Pomponius Mela, nemcsak földrajzi,hanem néprajzi és egyes helyszínekhez köthető történelmi ismereteket is közvetítenek számunkra(vö. 4., 5., 26., 28., 39., 139., 160. dok.). A filozófusok művei közül Platón államelméleti munkái(Az állam, Törvények) és Aristotelés politológiai bevezetése (Politika) a legfontosabbak (vö. 96., 97.dok.). Ez utóbbiban fejti ki a szerző az államformák nagy hatású tipológiáját, amely szerint háromfélevezetés képzelhető el egy államban, és mind a háromnak van egy helyes és egy eltorzult változata. Ahárom pozitív változat keveredéséből jön létre a mikté politeia, kevert államforma, amelyet a filozófusideálisnak tart.

2. táblázat -

Vezetők Államformaszáma helyes eltorzultEgy basileia tyrannisKevés arisztokrácia oligarchiaSok politeia demokrácia

A római irodalom legkorábbi fennmaradt szövegei – Naevius és Ennius eposztöredékeit leszámítva– a római komédia legjelentősebb szerzőinek, Plautusnak (Kr. e. 3. sz.) és Terentiusnak (Kr. e.2. sz.) a vígjátékai. Plautus tipikus jellemeket állított darabjai középpontjába: zsugori vénembert,hetvenkedő katonát és furfangos szolgákat. A humoros cselekményt vaskos tréfák fűszerezték, így azegyszerű emberek körében is nagy sikert arattak Plautus darabjai. A későbbi Terentius műveltebb volt,és színdarabjait sokkal igényesebben dolgozta ki. Ez azonban már nem kellett a bárdolatlan rómaiközönségnek. Nem csoda, hogy a szerző arról panaszkodik, hogy Anyós című komédiáját otthagytáka nézők, mert kíváncsibbak voltak a piaci kötéltáncosokra.

A szónokok közül Cicero hatalmas életműve a késő köztársaság eseményeinek valóságos kézikönyve(vö. 143. dok.). Ezek értékelésekor mindig figyelembe kell vennünk, hogy éppúgy, mint Démosthenésvagy Isokratés, maga is politikus volt, így ellenfeleiről gyakran némi túlzással nyilatkozik (vö.135., 143. dok.). A császárkori szónokok, például az ifjabb Plinius, az uralkodókhoz írott dicsőítőbeszédeikkel (gör. panégyrikos, lat. panegyricus) tűntek ki. Fontos volt a kötetben kiadott levelekműfaja is, amely a hétköznapi gondokon és örömökön kívül betekintést nyújt a kor politikaiboszorkánykonyhájába is (Marcus és Quintus Tullius Cicero, ifj. Plinius, Seneca; vö. 134., 138.,

1. 180., 181. dok.). Sidonius Apollinaris galliai püspök levelezése II. Theodorich nyugati gót király(ur. 453-466) udvarát mutatja be. A filozófusok művei közül kiemelkednek Cicero államelméleti(Az állam, Törvények) és Seneca, valamint Marcus Aurelius etikai munkái (vö. 61. dok.). A Vezúvkitörésekor, Kr. u. 79-ben elhunyt idősebb Plinius hatalmas enciklopedikus vállalkozása, Naturalishistoria (A természet története) a földrajzon keresztül a vallás-, technika- és művészettörténetigszinte valamennyi korabeli tudományos ismeret tárházát nyújtja (vö. 157. dok.). Időről időre atörténelmi eposszal is megpróbálkoztak a római szerzők (Silius Italicus a pun háborúkról, Lucanusa pharsalosi csatáról [vö. 140. dok.], Claudius Claudianus a gót háborúról). A késő császárkorjellegzetes, bár meglehetősen elfogult forrásanyagát adják az ókeresztény egyházatyák művei.Eusebios nagy Egyháztörténetén kívül apologetikus Constantinus-életrajzot is írt (vö. 198. dok.),Lactantius pedig A keresztényüldözők halála címmel Diocletianus tetrarchiájának kritikáját adja(vö. 196-197. dok.).

1.3. FELIRATOKA feliratállítás szokása a görög és római világban a Földközi-tenger szinte egész medencéjében azírásbeliséggel együtt jelent meg a Kr. e. 8-6. században. A három legkorábbi görög felirat lelőhelyeés keletkezésének színhelye önmagában is árulkodik róla, milyen robbanásszerűen tejedt el az újvívmány: az első ismert görög felirat az itáliai Gabiiból került elő (Kr. e. 770 k.), a másik kettőAthénból és az itáliai Cumaeból (Kr. e. 750 k.; vö. 18. dok.). A feliratállításra utal a felirattantudományának, az epigraphikának a neve, hiszen a graphó ’írok’ kifejezést a valamire’ jelentésű epi


13

praepositióval látták el. A legkorábbi időktől kezdve alkalmazott feliratos, többnyire sírversek emlékétőrzi az epig- ramma versformájának neve.

A görög és latin nyelvű feliratok az ókortörténet, a nyelvtudomány, a filológia számára jelentenekfelbecsülhetetlen forrást, de tömeges feltárásuk egészen új tudományszakok kialakulását is lehetővétette. A hatalmas, ismertté vált névanyag nem pusztán a névadási szokásokat és azok társadalmibeágyazottságát tette kutathatóvá, hanem a római birodalom egészén átívelő karrierek rekonstruálásátis. A feliratokon és egyéb forrásokban szereplő nevek és személyek azonosításával foglalkozik aprosopographia tudománya, amely vaskos kötetekben tette és teszi közzé a görög világ és a RómaiBirodalom teljes névanyagát. Csak hogy e munka méretét érzékeltessem, a római császárkor elsőhárom évszázadából mintegy 15 000 (Prosopographia Imperii Romani), a kevésbé kutatott közép-bizánci korból (Kr. u. 641-1025) pedig jó 20 000 személyt sikerült azonosítani (Prosopographie dermittelbyzantischen Zeit). Az újabb leletek iránti felfokozott érdeklődés annak köszönhető, hogy mígaz ismert antik irodalmi és történeti művek száma ma már nem gyarapodik, a rendszeres ásatásoksorán feltárt feliratok mennyisége évről évre nő.

Ha belegondolunk, milyen jelentős feliratokat ismertünk meg, és ezek milyen mértékben gyarapítottákismereteinket, vagy rajzolták át alapvetően korábbi történelemképünket, nem véletlen ez azérdeklődés. Augustus császár politikai végrendeletét, a Res gestae divi Augustit egy hatalmas ankaraitemplomfelirat őrizte meg számunkra (vö. 156. dok.). A drakóni emberölési törvény kivételesenmodern jogi szemlélete megkérdőjelezte a „drákói szigor” legendáját (vö. 28. dok.). Előkerülttöbb gyarmatváros alapító felirata, így jobban értjük a görög gyarmatosítás okait és technikáit. AzÚjszövetségből ismert Pontius Pilatus alakjának történetiségét Jézus Krisztuséval együtt az elmúltöt évtizedben többen megkérdőjelezték. Ma már Pilatus caesareai felirata igazolja e feltevésektarthatatlanságát. Egy spártai felirat a vagyoni egyenlőség mítoszát rombolja le (vö. 63. dok.). Azathéni cserépszavazás intézményének nem is sejtett új dimenzióit (pl. manipulálhatóságát) tárja fel atöbb mint 10 000 ismertté vált athéni ostrakon. Akár a legjelentéktelenebbnek tűnő sírfelirat vagyszavazási cserép is, ha tömegesen kerül elő, értékes forrássá válhat. De nem ez a cél, hanem az, hogymegvizsgáljuk, mire volt jó egy felirat annak a közösségnek a számára, amely állította. Vagyis mirevolt jó egy felirat akkor és ott, amikor még nem történelmi forrásértéke miatt becsülték? A kérdéstehát arra vonatkozik: miért állítottak egyáltalán feliratokat a görögök és a rómaiak?

A legkorábbi görög feliratok, bármilyen meglepő, többnyire versben íródtak, és valakinek a dicsőségétvagy emlékét örökítették meg. A görögök nem valamilyen praktikus, például gazdasági okokbólvették át a föníciai betűírást, hanem azért, mert kereskedelmi útjaik során megismerkedtek vele, ésmegtetszett nekik. Vagyis az újonnan átvett betűírás kereste a funkcióját, és eleinte abban találtameg, hogy fenntartsa olyan személyek emlékét, akik nevét soha, senki se fűzte volna homérosieposzokba, de akik megengedhették maguknak, hogy egy márványtábla biztosítson számukra törékenyörökkévalóságot. Az egyik első görög feliratot egy athéni vázára karcolták, és tulajdonosával együtttemették el. A verses feliratról megtudjuk, hogy az illető egy tréfás táncverseny győztese volt (vö.18. dok.). Bármily különös is, ez az út vezet el a háromszáz spártai harcos emlékét megőrző világhírűsírfelirathoz (amely azonban nem kövön, hanem Hérodotos művében maradt fenn napjainkig, VII228). A család és a poliskö- zösség tagjainak emléket állító monumentális kőfeliratok mellettviszonylag későn, a Kr. e. 7/6. század fordulóján jutottak el először a görögök oda, hogy törvényeiket ismonumentális kőfeliraton tegyék közzé. A görög ugyanis ekkoriban még alapvetően orális társadalomvolt. A viszonylag kis közösségek tagjai szóban állapodtak meg a követendő szabályokról, és ezekmennyisége még nem haladta meg azt a mértéket, amit fejben lehetett tartani. Amikor Kr. e. 650körül a kis kelet-krétai Drérosban ákombákom betűkkel fölvésték az első ma is ismert, mindösszeötsoros törvényfeliratot, korántsem magától értetődő dolgot tettek. A felirat azt szabályozta, hogy avárost vezető tisztségviselőt, a kos- most szolgálati idejének lejártával tíz évig nem volt szabad újrakosmosszá választani (vö. 25. dok.). A feliratot a városka agoráján lévő ciszternába hullva találtákmeg. A ciszterna azonban csak a hellénisztikus korban keletkezett. A feliratot eredetileg az Apollón-templom talapzatára vésték föl, nagyjából szemmagasságban, vagyis az agorán, ahol a népgyűlést istartották, mindenki láthatta e fontos törvényt. Az agora nemcsak piactér volt, hanem hozzá csatlakozotta polis egyik jelentős szentélykörzete is. A felirat így egyenesen Apollón védelme alá helyezte a polistörvényét a szakrális és a profán/politikai tér határvonalán. A felirat így többet jelentett, mint pusztánvett szövege. Ezért is kell a feliratokat a felirathordozóval és, ha lehet, az eredeti elhelyezésüketszolgáló épülettel együtt tanulmányozni.


14


15

■ A föníciai és a görög betűírás

Még nagyszerűbb példát találunk erre a közép-krétai Gortynben (vö. 59. dok.). A görög világleghosszabb ismert feliratos törvényszövegét egy római odeon félkör alakú falára vésve találták meg.A felirat azonban jóval korábbi, mint maga az odeon. Ez úgy lehetséges, hogy a színházat egy korábbi,Kr. e. 450 körül keletkezett, kör alakú épület maradványaira építették rá. E korábbi, 33,3 méterátmérőjű épület a gortyni népgyűlés üléshelyéül szolgált. A fal belső felületére vésték fel a városlegfontosabb törvényeit. A felirat 9 méter hosszú, másfél méter magas, és mintegy hatszáz sorbóláll. Amikor a gortyniak össz- hívták a népgyűlést, e kör alakú téren gyülekeztek, és körülvette őketa város valamennyi törvénye. A törvényhozó és a törvények betartását kontrolláló testület tehát aváros törvényeinek gyújtópontjában, a polis szimbolikus politikai központjában tartotta gyűléseit. Afeliratnak tehát nemcsak az volt a funkciója, hogy bárki ellenőrizhesse, a népgyűlés törvényesen jár-eel, hanem az is, hogy a polispolgárok közösségét egy az állam törvényei által körülölelt téren lehessenösszehívni.

A törvények és nemzetközi szerződések írásban rögzítése, valamint feliratokon történő közzétételekülönösen a demokratikus Athénra jellemző Kr. e. 462-t, az ephialtési reformot követően. Oligarchiák,mint Korinthos vagy Spárta, nem vagy csak ritkán készítettek ilyen feliratokat. Spártában a politikaijogokkal rendelkező réteg (homoiosok) igen szűk volt, és gyakorlatilag együtt élt, étkezett és aludt, ígyminden fontos döntésről szóban értesítették őket. Nemzetközi szerződéseket ugyan írásban rögzítettek,az aitó- lokkal kötött elő is került. Thukydidés (V 18. 10.) írja, hogy a Kr. e. 421-es, Athénnalkötött békét tartalmazó kőtáblát fel kellett állítani mindkét államban, de Lakedaimón- ban nem Spártaközpontjában (vagyis az Athéné Chalkioikos szentélyben), hanem Amyklaiban (vö. 76. dok.). Afontos szerződéseket magánszemélyek másolatban őrizték otthon, vagyis nem volt hivatalos irattár(Plutarchos: Lysandros. 30. 3). Amikor Agésila- osnak szüksége volt egy szerződés szövegére,Lysandros házába ment, hogy elkérje tőle. A spártai törvényeket Plutarchos szerint tilos volt írásbanrögzíteni, hanem a gyerekeknek fejből meg kellett tanulniuk őket, amiket aztán kórusban énekeltek el(Lykurgos. 13). Ugyanígy dalba foglalták és énekelték a krétai és dél-itáliai törvényeket is.

A hírek megszerzése és az információcsere kulcsszerepet játszott a társadalmi státus és a hatalommegszerzésében. Kis attikai démosok (falvak) is közzétették egyes határozataikat feliraton, hogy„örök időkre érvényesek legyenek” a szabályok, amiket például Cholargos démos a Thesmophoriaünnep lebonyolítására hozott. Aixóné Kr. e. 326/325-ben két chorégos, vagyis karvezető kitüntetésétállította fel a színházban, hogy ezzel hívja fel későbbi potenciális chorégosok figyelmét, érdemeskitenniük magukért, mert a démos hálás lesz érte (IG II2 1184). A kis-ázsiai Erythrai Kr. e. 334/332körül Phanésnak, Mnésitheos fiának mondott köszönetet azért, mert kamat nélkül pénzt kölcsönzöttvárosának, hogy annak segítségével lefizessék a perzsa helyőrséget, és azok elhagyják a várost,valamint azért, hogy az Akropolis védőfalait lebontsák, és így ne lehessen odaültetni más megszállócsapatokat. Ezért 50 philipposi aranyat kapott Pha- nés, és ezt ki kellett hirdetni a Dionysiákon.Továbbá nyilvános étkezési jogot kapott a prytaneionban, a határozatot pedig két példányban felkellett írni, és egyet az Athéna- ionban, egyet pedig a Hérakleionban kellett felállítani (Inschriftenvon Erythrai und Klazomenai. Bonn, 1972, 21. 21-24. sor), „hogy mindenki lássa, hogy a nép ki tudjamutatni méltó háláját a számára nyújtott jótétekért”. Ez esetben tehát a felirat nem any- nyira Phanésvagy a város hétköznapi polgárai számára készült, hanem okulásul a tehetőseknek: ha ők is hajlandóklesznek áldozni hazájukért, ők is hasonló elismerésben fognak részesülni.

Van olyan információ, amit nem egyes feliratokból, hanem azok tömegéből, statisztikaikiértékeléséből nyerhetünk. Míg az a megállapítás helyesnek bizonyult, hogy egy polisban ademokrácia bevezetése kedvez a feliratállítási gyakorlatnak, azt várnánk, hogy a hellénisztikusmonarchiák éppen ellenkezőleg hatnak. Csakhogy ez nem teljesen így volt. A birodalmak kialakulásaa városi önkormányzatok belő demokratizmusára gyakran élénkítőleg hatott. A világpolitikailagfontos döntéseket ugyan a várostól távol levő központokban hozták, az egyes polgárok számáraérzékelhetőbb ügyekben azonban az egyre aktívabb népgyűlés vagy tanács szavazott. A kis-ázsiaigörög polisok városi dekrétumainak (tehát népgyűlési és tanácsi határozatainak) száma a Kr. e. 5-4.századi gyakorlathoz képest Nagy Sándor uralomra jutása után jelentősen megnőtt (vö. 2.4.4.1.). Afeliratok száma gyakorlatilag megötszöröződött. Ennek az adatnak az értékelése megváltoztatja ahellénisztikus kor városairól alkotott korábbi képet.


16

A görög és a római kultúra nagymértékben feliratos kultúra volt, amelynek emlékét több mint 500000 görög és latin feliratos kőemlék őrzi, s ezeknek a száma évenként legalább ezer görög éslegalább ugyanannyi latin felirattal gyarapodik. A túlnyomórészt kő- és bronzfeliratokat tartalmazóhatalmas gyűjtemény, a több mint száz éve monumentális kötetekben megjelenő Corpus InscriptionumLatinarum mintegy 140 000 feliratot tartalmaz, a heidelbergi számítógépes feliratos adatbank eztrészben kiegészítőleg mintegy 40 000 tételt. Mégis félrevezető, ha azt hisszük, az ókori ember csupánvagy legfőképp a kő- és bronzfeliratok alapján tájékozódott. Gyakrabban olvastak papiruszokat,viaszostáblákat vagy éppen fehérre festett fatáblára pingált hirdetményeket (vö. 1.4.).

Pompeiiből 975 kőfelirat került elő (CIL X. + Supplementum), de a graffitik, dipintik (bekarcoltés festett feliratok) száma több mint 10 000 (CIL IV., Eck 1999, 57.). A házak vakolatára festettfeliratok jórészt az önkormányzati választások (városi magistratusok) politikai reklámját és a cirkuszijátékok hirdetményeit tartalmazták. A választások vagy a meghirdetett játékok elmúltával e feliratoktermészetesen elvesztették minden információértéküket, és átfestették őket – míg csak a várost elnem nyelte a Vezúv hamuja. Voltak természetesen erotikus tartalmú, többek között nyilvános házakathirdető feliratok is. Ami viszont még Pompeiiből sem maradt fenn, az a tabulae dealbatae, a fehérrefestett fatáblák, amelyeken a hivatalos hirdetményeket tették azonnal közzé. Augustus elrendelte,hogy az új törvényeket és rendeleteket fehérre festett fatáblákon azonnal közzé kell tenni a senatorokszámára (Cassius Dio LV 4. 1). A Lex repetunda- rum szerint a praetor peregrinusnak 450 lovag nevétkellett közzétennie in tabula in albo, feltüntetve atyjuk nevét, tribusukat és cognomenüket. A LexIrnitana előírása szerint (85. szakasz) a városi magistratusoknak in albo kell közzétenniük a provinciahelytartójának rendeleteit, valamint az az évi esküdtek névsorát. A Lex Irnitana 1981-ben került előSpanyolországban, Sevilla tartományban. A tíz hatalmas (57/58 x 90/91 cm) bronztábla a Flavius-kor municipális (városi önkormányzati) törvényeit tartalmazta mintegy 1500 sor terjedelemben. Azépület falát, amelyben felállították, 9 méter hosz- szan borította be a törvény. A törvények szövegétnyilvánvalóan papiruszon vagy fatáblákra írva továbbították a provinciákba, ahol vagy kőre, vagykőben szegény, de fémben gazdag vidékeken (mint Hispania) bronzba vésve, esetleg fehérre festett(görögül leukóma, latinul album, tabula dealbata) fatáblákra festve tették közzé. Josephus Flaviusszerint (A zsidók története. XIX 291) a Rómából érkező rendeleteket a helytartónak vagy a városihatóságoknak 30 napon át nyilvános helyen hozzáférhetővé kellett tenniük. Ezt feltehetőleg fehérrefestett fatáblákon tették meg. A fatáblákon tehát politikai, adminisztratív, jogi és sporteseményekrevonatkozó szövegeket tettek gyorsan és olcsón közzé. A már elavult hirdetményeket egyszerűenfehérrel átfestették, és a táblát újra felhasználták.

Milyen arányban őrizték meg a kőfeliratok a fontos dokumentumokat? Erről Egyiptom esetében lehetnémi fogalmunk. Augustus korától a Kr. u. 4. századig hatvannál több edictumot ismerünk, amelyeketa provincia praefectusai tettek közzé. Ezek közül mindössze négy maradt fönn kövön, az összes többipapiruszon. A ma csak papiruszról ismert szövegeket annak idején feltehetőleg nem kövön, hanemfatáblákon tárták a nyilvánosság elé.

A fentiek alapján jól látható, hogy az antik világban hogyan alakult át az alapvetően verbáliskommunikáció legalább részben írásossá. A mindennapi embert hatalmas tömegű felirat vette körül,amit nyilván csak az tudott értelmezni, aki tudott olvasni (ehhez írni még nem feltétlenül kellett).A tízezernyi athéni szavazócserép mindenesetre kiváló áttekintést ad a Kr. e. 5. század polgárainakírástudásáról (és annak korlátairól). A kőfeliratok többnyire reprezentatív funkciót töltöttek be.Arányuk a romlékony anyagra írt szövegekhez képest, mint ahogy Pompeii példáján láttuk, a 10százalékot sem érte el. Ha az ókor feliratos kultúrájáról beszélünk, ezt is feltétlenül figyelembe kellvennünk. Így biztosabb választ adhatunk arra a kérdésre, mire is jó egy felirat. E válasz azonban árnyaltkell hogy legyen, attól függően, hogy ki, mikor, hol és milyen anyagra írta föl, és természetesen attólis, hogy mit tartalmazott, bár, mint láttuk, végső soron a tartalom és a megcélzott olvasóközönség voltaz, ami a felírás helyét, időpontját és a felirathordozó anyagát meghatározta. Egy biztos, a feliratokkeletkezésük idején alapvetően más célt szolgáltak, mint amire ma használjuk őket.

1.4. PAPIRUSZOKA papyrológia mint tudomány alig múlt százéves. Neve a görög papyros szóból ered, és arra utal,hogy e tudomány elsősorban papiruszokon fennmaradt írásos emlékek kiadásával, filológiai, történeti,irodalmi és jogtörténeti elemzésével foglalkozik. A papy- rológia elnevezés bizonyos szempontból


17

megtévesztő, mivel e tudomány nem foglalja magában minden papiruszon fennmaradt írásos emlékvizsgálatát, s ugyanakkor nemcsak papiruszokon megőrzött írásokkal foglalkozik.

A papyrológia elsősorban Egyiptom görög-római korszakának (Kr. e. 332 – Kr. u. 641) papiruszonfennmaradt emlékeivel foglalkozik. A kő- és fémfeliratok az epigraphika (felirattan) körébe tartoznak,de az Egyiptomból származó ostrakonok (cserépedények töredékeire írt feliratok, például Sappho2. töredéke), az adott időhatárok között keletkezett pergamenek töredékei (pl. az 5. századiminiatűr görög nyelvű Mani-kódex), fatáblák (pl. múmiatáblák, amelyek a halott nevét tartalmazták),viaszostáblák (tabula cerata, például iskolai viaszostáblák), vászontekercsek (liber linteus) kiadásáthagyományosan a papyrológusok végzik.

A mindennapi élet rövid feljegyzéseit és a fontosabb fogalmazványok piszkoza- tait viaszostáblákravetették, mivel ezek viaszrétegét a stílus laposabbik végével el lehetett simítani, és újabb feljegyzéseketlehetett a lesimított viaszfelületre írni. Ilyen táblák azonban csak ritkán kerülnek elő, és ha mégis,viaszrétegük vagy megsemmisült, vagy csak a legutolsó feljegyzés emlékét őrzi. Az eredeti feliratotmegőrzött viasztáblák száma is növekszik, gondoljunk csak a daciai vagy pompeii viaszostáblákra(Caecilius Iucundus archívuma, CIL IV. Suppl. 1.) vagy a Sulpiciusok 127 táblából álló gazdaságiarchívumára. Egyedül a britanniai Vin- dolandából mintegy ezer viaszostáblát ismerünk.

A papyrológia csak görög és latin nyelvű dokumentumokkal foglalkozik. Az egyiptomi (hieroglif,hieratikus, démotikus és kopt) papiruszokat az egyiptológusok gondozzák, noha a démotikus (Kr. e.7. sz. – Kr. u. 5. sz.) és kopt (Kr. u. 3. sz. – 11. sz.). dokumentumok számos esetben gazdagítják agörögök és egyiptomiak együttéléséről származó ismereteinket (pl. jogi papiruszok).

A csíkokra vágott papirusznádból készült papiruszlapokból szabványos méretű tekercseket állítottakelő. Ezek hossza 2,2 és 4,8 méter között volt (bár jóval hosz- szabb is előfordult, például azegyiptomi orvosi szövegeket tartalmazó, Kr. e. 1500 k. készült lipcsei Ebers papirusz 42 méter hosszú),magasságuk pedig a római korban átlagosan 30-40 centiméter között mozgott. Egy tekercset általábanhúsz lap összeragasztásával hoztak létre. A papirusz-előállítás a ptolemaiosi kortól kezdve államimonopólium volt.

Az általunk ismert legrégebbi egyiptomi papiruszt az I. dinasztia idején élt Hemaka vezír Kr. e. 3000k. épült szakkarai sírjában találták. A legkorábbi görög nyelvű papirusz a Kr. e. 4. század másodikfeléből származik. A papirusz használata a Kr. u. 9. századra erőteljesen visszaszorult, de a pápaikancelláriában még a 11. századig alkalmazták, amíg a pergamen teljesen ki nem szorította.

A papiruszt már a Kr. e. 5. században széles körben használták a görögök, de a papiruszra írottdokumentumok – az anyag romlékonysága miatt – csak különösen száraz vidékeken, így Egyiptomban(a deltán kívül), Palesztinában és Mezopotámiában őrződtek meg. A Nílus deltájából kevés papiruszkerült elő, s azok is csak úgy maradhattak fönn, hogy például az őrzési helyükül szolgáló ház leégett,s a papirusz elszenesedett. Ma mintegy félmillió hosszabb-rövidebb papirusztöredékről tudunk.Ezeknek még a felét sem publikálták, és sok ezerre tehető azoknak a töredékeknek a száma, amelyekleltározatlanul hevernek nagyobb múzeumok, gyűjtemények raktáraiban.

Az Egyiptomban talált sok ezer görög nyelvű papirusz két részre osztható:

1. irodalmi művek, klasszikus szerzők műveinek másolata, a hellénisztikus kori irodalom alkotásai;

2. a hellénisztikus és császárkori Egyiptom mindennapi életének dokumentumai (levelek,szerződések, hivatalos iratok, iskolai munkák, mágikus és egyéb papiruszok).

A legértékesebb leleteknek az úgynevezett archívumok számítanak. A hivatalos dokumentumokarchívumai közül kiemelkednek az alexandriai synchórésisek (peres ügyirat formájában készülthatósági dokumentumok), a magánlevéltárak közül pedig az úgynevezett Zénón-archívum. Zénón II.Ptolemaios dioikétésének, Apollóniosnak titkára, majd hatalmas philadelphiai birtokának felügyelője(Kr. e. 256-tól). Kr. e. 246- ban elbocsátják a szolgálatból, és magánemberként él Philadelphiában.Hivatalos és magánlevelezése a korai Ptolemaios-kor egyik legbecsesebb forrása.

A családi levéltárak a hivatalos iratokon (pl. adásvételi és házassági szerződések) kívül magánleveleketis megőriztek, amelyek híven tükrözik az egyiptomi görögség hétköznapjait. Rendkívül érdekesek, ésmás forrásból alig ismert világba engednek betekintést a mágikus papiruszok.


18

Az újabb papiruszleletek publikálását a szakfolyóiratok mellett folyamatosan megjelenő, összefoglalócorpusokban végzik. A legjelentősebb a Londonban 1898-tól kiadott The Oxyrhynchus Papyri,a berlini múzeum papiruszait közreadó Aegyptische Urkunden aus den Königlichen (később:Staatlichen) Museen zu Berlin, Griechische Urkunden (BGU), a Rainer főherceg által alapított bécsigyűjtemény (CPR, 28 kötet szövegkiadással) és a Pa- piri greci e latini (Firenze, 1912-től, röv. PSI),valamint a Sammelbuch griechischer Urkunden aus Aegypten (Strassbourg-Berlin-Lipcse, 1913-tól,röv. SB) gyűjteményes sorozata.

1.5. ÉRMÉKAz éremtan, a numizmatika neve a görög nomisma, pénzérme’ szóból származik. A pénzveréskezdete, vagyis a Kr. e. 7. század vége óta fontos, nagy tömegű „kortárs” forrást jelentenek az érmék.Kortárs, mivel annak az időszaknak a tanúi, amelyben keletkeztek. Az általuk nyújtott információkorlátozottabb és más jellegű, mint az írott forrásoké. Forrás lehet a pénz anyaga, a súlya, a rajtalátható ábrázolás, a felirata, valamint az érmekincsek esetén a kincslelet mennyisége, összetétele ésidőhatárai. Egy jól azonosítható régészeti rétegből, kútból, sírból vagy falból előkerülő érme jól datáljaa leletcsoport korát. (A görög pénzverés kialakulásáról és annak okairól, valamint a pénzként használtvasnyársakról [obelos] vö. 2.3.4.4. és a 27. dok.) Fontos megjegyezni, hogy a pénz és az érme szójelentése különböző. A pénz általában a fizetőeszköz, míg az érme (amivel az éremtan foglalkozik)maga a tárgy.

1.5.1. AnyagA legkorábbi lydiai és kis-ázsiai görög érmék anyaga élektron volt, ami az ezüst és az arany természetesötvözetét jelenti. Minthogy az élektront ebben a formában találták, nem tudták befolyásolni a veretekaranytartalmát, így az jelentősen eltérhetett két érme esetében. Az ezüst-, illetve aranytartalomhatározta meg az érme értékét, ezért hamar áttértek a tiszta ezüstpénz verésére. (A pénzverésnélhasznált ezüst eredetéhez, valamint a bányák fémanalízis segítségével történő azonosításához vö.2.3.4.3.)

A legkorábbi athéni aranypénzt Kr. e. 407-ben verték, mivel a peloponnésosi háború miatt aváros ezüsttartalékai elfogytak, és szükségből beolvasztották az Athéné templom aranykincsét. Azaranypénz azért volt ritka, mert a fémnek túl nagy volt az értéke, így a mindennapi kereskedelembennem tudták használni. Az azonos súlyú ezüst- és aranypénz értékarányát I. Dareios perzsa királyrögzítette először, és ez az arány tartósan fenn is maradt (13,5 : 1). Az ezüst-drachma váltópénzeis ezüstből készült, a drachma súlyának megfelelő mértékű töredékeként (vö. 1.5.2.). Ezek azonbanrendkívül kicsi érmék voltak, amelyek mindennapi használata nem volt egyszerű. A görög viseletneknem volt zsebe, ezért az aprópénzt, hogy el ne veszítsék, a görögök a szájukban tartották.

Mikor aztán a napidíjammal haza ballagok, otthon ölelget Mindenik a pénzért; legelébb is lábammegmossa leányom S megkeni, aztán lehajol hozzám, és megcsókolva papázgat, Mialatt számból anyelvével a három obolt kihalássza.

(Aristophanés: Darázsok. 606-609. A. J.)

Az ezüstpénzt a római császárkorban egyre kisebb súllyal, kisebb méretben vagy vékonyabb formábanverték, a 2. századtól kezdve pedig ezüstözött rézpénzeket bocsátottak ki ezüstként. A réz- vagybronzveretet forrásban lévő ezüst-cianid-oldatba merítették, így kapták meg csillogó bevonatukat.E praktikák ellensúlyozására jelent meg a „fogazott” pénz, ami bizonyította, hogy az érme belül isezüstből készült.

A bronz pénzként való használata területenként nagyon eltérő időpontban jelent meg. Az ezüsthözmérve a bronz értéke igen kicsi volt, ezért az alacsony címletű váltópénzek mérete is elég nagy lehetettahhoz, hogy a hétköznapok pénzhasználatát leegyszerűsítse. A bronz váltópénz Athénban a Kr. e. 5.század harmadik negyedében jelent meg, noha az etruszkoknál és Rómában a második pun háborúigilyen érméket használtak. Ezek különlegessége a görög pénzekhez képest abban állt, hogy nem verték,hanem formába öntötték őket. Igaz, Rómában csak ezután jelent meg az ezüstveret. Augustus aprovinciák nagyvárosait is felruházta a réz- és bronzérmék verésének jogával, ezért a császárkori


19

provinciális pénzverés igen sokszínű. A császárkorban a kisbronzok értéke olyan alacsony volt, hogy301-ben egy bőrzsákba (follis) varrt bronzpénzkupac mindössze 5 so- lidust (12 500 denarius) ért (1solidus 4,55 gramm súlyú aranypénz).

Válságos időkben előfordult, hogy a nemesfémek helyett vas- vagy ónvereteket használtak ideiglenespénzhelyettesítőként (vö. 2.3.5.1.5.). Ezzel voltaképpen felfedezték azt a belső érték nélküli,közbizalmon alapuló pénzt, amit (korábbi kínai példáktól eltekintve) a kora újkortól kezdve apapírpénz jelent Európában.

Mikor [a klazomenaiak Kr. e. 360 k.] húsz talanton zsolddal tartoztak katonáiknak, és nem tudtakfizetni, négy talanton évi kamatot adtak a hadvezéreknek; mivel a tőkéből nem törlesztettek semmit,folyton hiábavalóan költekeztek. Ezért vaspénzt verettek húsz ezüsttalanton névértékben, majdkiosztották a város leggazdagabb embereinek, és azoktól megfelelő mennyiségű ezüstöt vettekát helyette. Így tehát a magánembereknek volt mit költeniük a mindennapi szükségletekre, és aváros megszabadult az adósságtól. A továbbiakban a jövedelmekből fizették azoknak a kamatot, ésfolyamatosan, részenkint mindnyájukat kielégítették, a vaspénzeket pedig bevonták.

([Aristotelés:] Gazdaságtan. II 2, 16. S. J.)

1.5.2. SúlyAz érme nem más, mint súlyra mért, államilag hitelesített nemesfém korong. Erre azért volt szükség,hogy ne kelljen minden csereügyletnél, minden bevásárlásnál az összes érmét mérlegen lemérni,hanem megbíztak abban, hogy a baglyos athéni drachma valóban 4,36 gramm súlyú. (A fontosabbgörög standardokhoz vö. 2.3.4.4.) Az athéniak ezt valóban garantálták is, nem véletlenül lett a baglyospénz a korszak minden népénél elfogadott fizetőeszköz. Ezért gyakran előfordult, hogy hamisították.Kétfajta hamisítást különböztethetünk meg. Az egyik ugyanolyan ezüstből készült, mint az athéni,súlya és ezüsttartalma is megegyezett azzal, csak éppen nem Athénban készült – és ezért nem vésték ráaz ATHE feliratot (az athénaión, vagyis athéniaké rövidítése). A másik valódi hamisítvány volt, rézből,bronzból vagy ólomból, amelyet ezüstréteggel vontak be. A megfelelő ezüsttartalmú pénz forgalmátellenőrök (dokimastések) segítségével legalizálták, a hamis pénzt azonban kivonták a forgalomból,egy keresztvésettel érvénytelenítették, és a Nagy Istennő Agorán álló szentélyében, a régi tanácsháza(buleutérion) bejárata előtt álló Métróonban helyezték el. A megfelelő ezüsttartalmú baglyos, de nemAthénban vert pénzek keletkezését magyarázza, hogy a Kr. e. 4. században nagyszámú athéni ésmás görög zsoldos szolgált Egyiptomban, a Perzsa Birodalomban és más államokban, s e katonákragaszkodtak hozzá, hogy zsoldjukat a jól ismert és értékálló athéni pénzben kapják meg (vö. 85. dok.).

3. táblázat -

1 drachma 6 obolos1 mina 100 drachma1 talanton 6000 obolos

A nemesfém érmék túl nagy értéket képviseltek, ezért kis súlyú váltópénzeket kellett verni. Alegkisebb élektron váltópénz súlya 0,15 gramm volt. Az athéni ezüstveretek között azonban találunkennél is kisebbeket. A legkisebb athéni ezüst váltópénz egy obolos 1/16-a volt, és 0,044 grammotnyomott. Ahhoz, hogy a hétköznapi kereskedelemben használni lehessen az érméket, nagy tömegbenkellett kis címleteket előállítani. Egy Kr. e. 6. századi kis-ázsiai éremlelet 906 ezüstérméből a kétlegkisebb értékű veretet (0,43, illetve 0,21 gramm) mintegy négyszáz verőtővel verték, ami azt jelenti,hogy az alacsony névértékű érméket már ekkor is milliószámra verték.

Az Augustus kori ezüst sestertius súlya 27,5 gramm volt. Ehhez aránylott a bronzpénzek súlya, példáula dupondius fél sestertius súlyban. Az arany- (aureus), ezüst- és bronzpénzek között állandó átváltásiarányt alakítottak ki.

4. táblázat -

1 aureus = 25 denarius = 100 sestertius


20

1 denarius = 4 sestertius = 16 as1 arany quinarius = xh aureus1 ezüst quinarius = xh denarius

1.5.3. ÁbrázolásAz érmék domborművei a kezdetektől propagandisztikus célokat (is) szolgáltak. A görög polisoksaját szimbólumaikkal hitelesítették, hogy az érme súlya megfelelő (a görög érmék ábrázolásaihozvö. 2.3.4.4.). Ez Athén esetében a bagoly volt, aminek felhasználását szigorúan ellenőrizték (vö. 85.dok.). A délosi szövetségben az ezüstpénzverés monopóliumát az athéniak magukhoz vonták, vagyismintegy háromszáz tagállamban használták a napi forgalomban a baglyos pénzt (vö. 68. dok.). Voltakolyan városszövetségek vagy szövetségi államok, amelyeknek közös pénzverésük volt, vagy az egyestagállamok – az euróhoz hasonlóan – az egyik oldalon a saját, a másik oldalon a közösségi szimbolikáthasználták (Boiótia esetében vö. 2.3.5.2.1.). A hellénisztikus kor uralkodói vagy saját képmásukat,vagy védőistenük (pl. a Seleukidák esetében Apollón) képét verették az érmére.

A pénzverés politikai propagandaként való felhasználásáért a rómaiak tettek a legtöbbet. Aköztársaságkor isten- vagy fogatábrázolásai után Augustustól (sőt már Caesartól) kezdve elterjedtekaz uralkodóportrék. Látszik, hogy a hivatalos portrét szét- küldték a birodalom pénzverdéibe, ezért acsászár képe mindegyik vereten hasonló volt. Erre utal Jézus is, amikor a pénzt a császár tulajdonánaknevezi.

Mondd meg hát nekünk, mi a véleményed: – Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?

Jézus átlátott álnokságukon, ezért így válaszolt: – Mit kísértetek, képmutatók? Mutassátok azadópénzt!

Odanyújtottak neki egy denariust. Ekkor megkérdezte tőlük: – Kinek a képe és a felirata ez?

A császáré – felelték. Erre azt mondta nekik: – Adjátok meg a császárnak, ami

a császáré, és az Istennek, ami az Istené! .

(Máté 22,17-21. Ko. I.)

A portrékon kívül megjelenhetett egy isten, egy állat, csillag, hold, hajó, hajóorr, mitológiai ábrázolásvagy egy erény megszemélyesítése, például a virtus (vitézség) egy férfialak teljes fegyverzetben,lándzsával, esetleg a győzelem, Victoria szobrát tartva. Gyakori megszemélyesítés még a bőség,méltányosság, örökkévalóság, könyörületesség, szerencse, igazságosság. Az istenek közül gyakoriIupiter, Mars, Dea Roma (Róma istennője), Apollo, Diana, Minerva, Victoria stb.

1.5.4. FeliratA görög érmék feliratai a verőhelyre (polis neve, többnyire rövidítve, szövetségi állam neve) és averető tisztviselő nevére utalnak. A hellénisztikus érmék feltüntetik a pénzt verető király nevét (pl.BASILEÓS ANTIGONU, vagyis Antigonos királyé). Az értékjelzés a római denariuson jelenik megX formában, ami azt jelzi, hogy 1 denarius 10 as. A sestertius jelzése IIS (később HS), ami azt jelenti,hogy két (II) és fél (semis) as. A köztársaság kori érmék gyakori veretei az SC (senatus consulto, asenatus rendeletére) és a pénzt verető tisztviselő neve.

A római császárkorban a pénzverdék nevét is jelezték, természetesen rövidített formában. Az SM(sacra moneta) azt jelenti, hogy szent érme, az M (moneta) pedig azt, hogy érme.

5. táblázat -

SMAL, ALE Alexandria N, NIK, MN NikomédiaANT, SMAN Antiochia RV Ravenna


21

AQ, SMAQ Aquileia R, RM, ROM RómaK Karthágó SCL, SC SzicíliaC, CN, CON Constantinopolis SIS, SISC SisciaCVZIC, CVZ Kyzikos TES, TS, THES Thessaloniké

A császárok nevén és titulatúráján kívül propagandisztikus kijelentéseket is találunk, főlega hátlapokon, például GLÓRIA ROMANORUM (a rómaiak dicsősége), SECURI- TAS REIPUBLICAE (az állam biztonsága).

1.5.5. ÉremkincsA kincsleletekből sokszor többet lehet megtudni, mint a feliratokból vagy más régészeti leletekből.A kincsleletet többnyire szándékosan ásták el (a legkorábbi görög éremkincset az ephesosiArtemis-templom alapozásakor, vö. 2.3.4.4.), zárt edényben, ami arra utalhat, hogy a tulajdonosveszélyhelyzetbe került (pl. egy barbár betörés miatt), vagyonát elrejtette, de kiásni már nem tudta,mivel feltehetőleg a támadás áldozatává vált. Több hasonló korú kincslelet megerősíti a háborúsveszély valószínűségét. A legkésőbb vert pénz segítségével a lelet elásásának időpontjához is közeljuthatunk. Az éremlelet összetétele megmutatja, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig gyűjtötték-e,esetleg zsoldként kapták. Ebben az esetben a legkorábbi veretek a szolgálati idő kezdetére utalhatnak.Az azonos időből származó éremleletek segítségével a helyi vagy a római birodalmi pénzforgalomalakulásának görbéit is meg lehet rajzolni. Ha például egy távoli verde vereteinek nagyobb tömegéttaláljuk meg a kincsben, az helyi pénzügyi zavarokra utalhat, amikor például a legionariusoklázadásától tartó tisztek távolról hozattak pénzt a katonák zsoldjának kifizetésére.

Jelentős magyarországi éremkincs például a Hódmezővásárhely Szikáncs-tanyán felszínre került1439 aranysolidus II. Theodosius, Honorius és Valentinianus korából. Feltehetőleg Attila 442-443-as balkáni hadjárata idején került föld alá. A nagyvenyimi ezüstéremkincs 1233 darabból áll, és egylegionarius összegyűjtött zsoldját tartalmazhatta. 258-ban ásta el gazdája, aki nem élhette túl Ingenuuslázadását Gallienus császár ellen.

■ Emlékeztetőhybris, historia, histór, archaiológia, Anabasis, mikté politeia, kompiláció, Anekdota, annales, pontifexmaximus, translatio imperii, sine ira et studio, vitae, philippika, mik- té politeia, panégyrikos,panegyricus, epigraphika, prosopographia, ostrakon, kosmos, agora, polis, homoios, démos, chorégos,prytaneion, graffiti, dipinti, tabulae dealbatae, municipális, edictum, praefectus, papyrológia, tabulacerata, liber linteus, dioikétés, numizmatika, obelos, érme, élektron, drachma, follis, solidus, standard,buleutérion, sestertius, dupondius, aureus, virtus, X, IIS, SC.

22

2. Görög történelem2.1. HELLAS BRONZKORA2.1.1. A minósi Kréta

A görög hagyomány szerint Kréta szigetén egy hatalmas király, Minós uralkodott, aki halálaután az alvilág bírája lett. Minós meghódította az Égei-tenger vidékét – tengeri uralmátnevezik thalassokráciának (a thalassa szó görögül 'tenger'-t jelent) –, befolyását még Athénra iskiterjesztette. Az athéni Théseusnak sikerült megölnie az emberevő, bikafejű szörnyet, Minótaurost,és felszabadítania hazáját.

Apollón ekkor kijelentette: engeszteljék ki Minóst, és egyezzenek meg vele, hogy az isten haragjaés a bajok megszűnjenek. Így aztán az athéniak követeket küldtek Krétára, és megállapodtak, hogykilencévenként hét fiút és ugyanannyi leányt küldenek adó fejében Krétára. Ebben a legtöbb történetíróegyetért. A mítosz legtragikusabb változata szerint a Krétára küldött ifjakat és leányokat a Minótaurosa La- byrinthosban megölte, vagy legalábbis addig bolyongtak, hasztalan keresve a kijáratot, amígmind el nem pusztultak.

(Plutarchos: Théseus. 15. M. E.)

Amikor Arthur Evans brit régész 1900-ban kiásta a knóssosi palotát, amely hatalmas termeivel,raktáraival és falfestményeivel, valamint három írásrendszerével váratlanul magas, csak azegyiptomihoz hasonlítható civilizációs szintet mutatott, a zegzugos épületet fantáziadúsan azonosítottaa mítosz Labyrinthosával, és a mitikus Minós királyról nevezte el minósinak az egész krétai bronzkort.A minósi civilizáció legfontosabb emlékei a hatalmas paloták, Knóssos, Phaistos, Mallia, Kato Zakrosés Chania, amelyek politikai, gazdasági és szakrális központként működtek. A Kr. e. 1990 körülkezdődött úgynevezett „régi paloták kora” (régészetileg: középső minósi II.) 1700/1600 körül ért végeta palotaközpontok pusztulásával, amit az „új paloták korának” virágzása követett (középső minósi III.– késő minósi I.). A görög hódítás (késő minósi II., Kr. e. 1440/1425 k.) után a knóssosi és a chaniaipalota késői korszaka kezdődött el, míg a többi lakatlanná vált. Az adminisztráció ekkor már görögül,a lineáris A-ból kialakított lineáris B írással folyt. Kr. e. 1375 körül ma még nem tisztázott okoknálfogva a knóssosi palota is romba dőlt.

A relatív kronológia korszakolását Krétán és a szárazföldön másként jelölik. A korszakokat további,számozott, illetve betűvel jelölt szakaszokra osztjuk (zárójelben a nemzetközi szakirodalombanhasználatos angol rövidítések).

6. táblázat -

Kréta Szárazföldkora minósi (EM) kora helladikus (EH)középső minósi (MM) középső helladikus (MH)késő minósi (LM) késő helladikus (LH)

A késő bronzkor abszolút kronológiája erősen vitatott. A hagyományos kronológia az egyiptomikronológiához illeszti a minósi és mykénéi adatokat. Az Egyiptomban talált krétai és mykénéi, illetvea Krétán és a szárazföldön talált egyiptomi leletek alapján datálták az adott rétegeket. Ezt a módszertnehezíti az egyiptomi kronológia néhány bizonytalansága. A másik módszer a C14 és a dendrokrono-lógia (évgyűrűk alapján történő datálás) adatain alapul. Ez mintegy száz évvel korábbi adatokat ad, deellentmondásba került a thérai kitörés – feltehetőleg téves – dendrokronológiai időpontját alapul vevőmódszerrel. Tankönyvünk a hagyományos, alacsony kronológiát használja.

7. táblázat -

Korszak Magas kronológia Alacsony kronológia

2. Görög történelem

23

LM IA/LH I 1680 1600LM I b/LH II A 1600 1510LM II/LH II B 1520/1500 1440/1425LM/LH III 1440/1425 1370LH III C 1190/1180 1185/1180submykénéi 1065/1060-1015 1065-1015

A görögök előtti Kréta lakosságának nyelvét nem ismerjük, mivel két írásrendszerüket, az úgynevezettkrétai hieroglif és a lineáris A írást (valamint az úgynevezett phaistosi korongot) még nem sikerültmegfejteni, és a betűírás megjelenése után készült úgynevezett eteokrétai (görög betűs, de helyi, nemgörög nyelven írt) feliratokat, bár el tudjuk olvasni, értelmezni nem sikerült.

A Kr. e. 1700 körül keletkezett phaistosi korongot 1908-ban találták a phaistosi palota romjai közt.Az agyagkorong átmérője 158 és 165 mm között változik, vastagsága 16-21 mm. A korongon láthatójeleket előre kifaragott pecsétnyomókkal,

spirál alakban nyomták bele a még nedves agyag mindkét oldalába, majd kiégették a korongot. Azegymásra csúszó pecsétek alapján nyilvánvaló, hogy a feliratokat a korong peremétől a közepe felényomtatták bele az agyagba. A feliraton összesen 45 különböző jel látható, amelyek a felirat A oldalán31, a B oldalán 30, egymástól vonallal elkerített jelcsoportba vannak rendezve. A felirat két oldalánösszesen 242 pecsétlenyomat látható (pontosabban 241 és egy sérült rész, ahol egy jel hiányzik). Afelirat statisztikai elemzése alapján nyilvánvaló, hogy csakis szótagírással állhatunk szemben, mivel abetűírásoknál egy 242 betűs szövegből a különböző betűk (karakterek) száma jóval kisebb (242/23),képírásnál (fogalomírásnál, például a kínainál) jóval nagyobb (242/112). A 242/45 arány megfelel alineáris A és B írás esetében tapasztalható aránynak is. A feliratot nem sikerült megfejteni, nyelve isismeretlen, hasonló írásjelekkel pedig még Krétán is csak egyetlen egészen rövid feliraton találkozunk.

A krétai palotagazdaságok a réz- és ónbehozatal központi megszervezésével érték el kivételesgazdagságukat és jelentőségüket. Krétán ugyanis nincsenek réz- és ónlelőhelyek, ugyanakkor abronzkori termelőeszközök és fegyverek alapvető nyersanyaga a réz és az ón ötvözetéből készültbronz. A Krétát, Ciprust, Egyiptomot, a szíriai partvidéket és Dél- Anatóliát összekötő, nagyjábólnyolcas alakú tengeráramlatot kihasználva, az egyiptomi feliratokon keftiubelieknek nevezett krétaikereskedők nemcsak saját szigetüket, hanem például Egyiptomot is ellátták nyersanyagokkal. Kr. e.16-15. századi krétai kerámiát találtak Cipruson, Szíriában, Egyiptomban és Milétosban, valamintnyugaton Szicíliában és a Lipari-szigeteken. Állandó minósi lakossággal számolhatunk Ugaritban,Rhodoson, Kythérán, a ciprusi Enkomiban és a mélosi Philakopiban, valamint feltehetőleg Thérán.

A minósi (és a későbbi mykénéi) kultúrák a keleti Mediterraneum szerves részét jelentették. Azegyiptomi forrásokban gyakran emlegetett Keftiu Krétával azonos. Az egyiptomi írott forrásokhosszas helynévlistákat sorolnak fel, amelyekben krétai és peloponnésosi helyszínek (többek közöttKnóssos és Mykéné) is feltűnnek. A hyksós időszak fővárosában, Avarisban krétai bikaugrástábrázoló falfestményt találtak (Tell ed-Dab’a). A bikaugrás (vagyis egy bika háta fölött bemutatottszaltó) a krétai kultusz része volt. Avarist leszámítva csak Krétáról ismerünk ilyen ábrázolást krétaimesterek műveként. A szárazföldi görög területeken (pl. Boiótiában) talált bikaugrás-ábrázolásokhelyi művészek által készített gyenge másolatok. Ugyancsak minósi mesterek dolgoztak a galileaiTel Kabriban egy palotában, a törökországi Alalahban és a szíriai Qatnában található királysírokban.Ez, különösen a kultikus bikaugrás megjelenése, nem egyszerűen vándor mesterekre, hanemmeglehetősens szoros diplomáciai kapcsolatokra utalhat.

Az export alapjául szolgáló termékeket a palotáktól függő kézművesek állították elő, akik a raktárbólkapták a nyersanyagot, és a szintén függésben álló mezőgazdasági termelők is a raktárakba szállítottáka gabonát, gyapjút, olajat, bort stb. A raktárak hatalmas tárolóedényei, a pithosok magassága a174 centimétert, űrtartalma pedig a 10 hektolitert is elérte. A be- és kiszolgáltatott nyersanyagokat,illetve késztermékeket a lineáris A írásos raktártáblákon rögzítették. Az egyes termékeket jelzőrajzocskákat (ideogramma), a szám- és mértékrendszert sikerült értelmezni, így sok tábla tartalmárólfogalmat alkothatunk. A minósi korban kialakult raktári újraelosztásos rendszert redisztribu- tív vagypalotagazdaságnak nevezzük. Erről részletesebben a mykénéi kor tárgyalásánál lesz szó (vö. 2.1.4.2.).


24

2.1.2. Théra1967-ben Spiridon Marinatos (1901-1974) görög régész Théra (modern nevén Santorin) szigetén,vastag vulkáni hamuréteg alatt egy bronzkori várost talált, amit a lelőhelyről Akrotirinek nevezünk(ókori nevét nem ismerjük). A thérai tűzhányó Kr. e. 1540 k. tört ki, és a sziget nagy részét elpusztította,Akrotirit vastag hamu- és kőréteggel borította el, ami meglepő épségben megőrizte a települést. Egyvirágzó bronzkori város képét idézik fel a kis emeletes házak színes falfestményei, amelyek áldozatijeleneteket, hajós ünnepet, távoli tájakat és bokszoló kisfiúkat ábrázolnak. A város tárgyi kultúrájaezer szállal kötődött Krétához, de vitatott, hogy lakóit krétai telepeseknek vagy krétai hatás alá kerülthelyi népességnek tekinthetjük-e. Írásos emlék nem maradt fenn a bronzkori Théráról.

Dendrokronológiai adatok miatt újabban 1628-ra keltezték a thérai vulkán kitörését. Csakhogy akitörésből származó vulkáni habköveket Egyiptomig sodorta a tenger. E köveket a XVIII. dinasztiaelső uralkodója, I. Jahmesz korának rétegében találták meg, innen származik a kitörés 1540 körülidatálása.

Marinatos feltételezte, hogy a felrobbant és tengerbe omlott sziget sorsa ihlette meg At- lantis, azelsüllyedt civilizáció Platónnál fennmaradt mítoszát. Valószínűbb azonban, hogy Platón a Kritias ésa Timaios című dialógusaiban nem egy ősi történetet dolgozott fel, hanem – mint oly gyakran – magaalkotott mítoszt, hogy azzal támassza alá érvelését, az elsüllyedt város gondolatát pedig egy sajátkorában, Kr. e. 373-ban lezajlott katasztrófa, a peloponnésosi Heliké pusztulása sugallta neki (StrabónC 384).

Atlantis szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, amely nemcsak az egészszigeten, hanem sok más szigeten, sőt a szárazföld egy részén is uralkodott... Idővel azonban rendkívüliföldrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket iselnyelte a föld, és egész Atlantis szigete is eltűnt, a tengerbe merülve.

(Platón: Timaios. 25a. K. D.)

2.1.3. Trója és a trójai háborúAz argosi Mykénén és Tirynsön kívül Heinrich Schliemann (1822-1890) – és munkatársa, WilhelmDörpfeld – ásta ki Tróját is (1870-1890), bár a lelőhelyet nem ő azonosította elsőként, ahogyangyakran állította. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezek az ásatások (és az azokat övező szenzációhajhászmédiakampány) fedezték fel Európa számára a bronzkor magas civilizációját. Schliemann meg voltróla győződve, hogy a trójai háború létezett, valamennyi hősével, Achilleusszal, Agamemnónnalés Hektórral együtt, Homéros pedig egyfajta kézikönyvet nyújt a bronzkori ásatásokhoz. Bár a„homérosi” várat Schliemann élete nagy részében hibásan Trója II-vel azonosította (vö. a keretestáblázatot), és egyes leleteket meglehetősen félrevezető, fantáziadús nevekkel látott el (pl. a Priamos-kincs, amit a mitikus trójai királyról nevezett el), a munkásságával kiváltott vita az európai és ókorikeleti bronzkor kutatásának kiindulópontjává vált.

Ám Hektórt maradásra kötözte a vészteli végzet trójai bástya előtt a mezőn, Skaiai kapujánál.

(Homéros: Ilias. XXII 5-6. D. G.)

Arról ugyan ma is vita dúl, hogy létezett-e a Homéros által megénekelt trójai háború, és ha igen, kikközött, mikor és miért, azt azonban biztosra vehetjük, hogy a lelőhely hosz- szú fennállása alatt számosostromnak volt kitéve. Egyes időszakokban (Trója II és VI) gazdag kereskedőváros volt, és szervesrészét képezte az ókori keleti-mediterrán „világkereskedelemnek”. Trója neve Homérosnál gyakranIlion (illetve Ilios), ebből származik az Ilias kifejezés (vö. a keretes táblázatot). Iliont a hettita forrásokWilusának nevezik. Egy luvi nyelvű pecsét előkerülése és a hettita forrásokból ismert névanyag alapjánTrója lakóit ma sokan a hettitákkal nyelvrokonságban álló luviknak tekintik. A Kr. e. 1275 előttkeletkezett hettita nyelvű Alaksandu-szerződés alapján Trója a hettiták vazallusa volt (vö. 2. dok.).Elképzelhető, hogy Trója VIIa rétegének pusztulása beilleszthető a bronzkor összeomlásával együttjáró rablóhadjáratok sorába, amelyek közé a „heten Thébai ellen” néven mitikus hagyománnyá váltostrom is besorolható.


25

Az egymást követő ásatások Trója dombjának tíz elkülönülő rétegét azonosították. E rétegek többségetovábbi (a, b, c stb.) alrétegekre oszlik.

I. Tengeri Trója-kultúra Trója I (Kr. e. kb. 2920-2350)

Kora bronzkor

A legkorábbi településnek összesen mintegy tizennégy építési fázisa volt. A falut megerősített kőfalvette körül. A kapu fölé négyszögletű bástya magasodott. A település nagyméretű, egymás mellettálló, hosszúkás alakú házakból állt. A lakosság földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott,kereskedelmi kapcsolatai kiterjedtek a Márvány-tengerre, Kis-Ázsia északnyugati részére és azeurópai Égeikum északi részére.

Trója II (Kr. e. kb. 2550-2250)

H. Schliemann szerint „Trója”

Trója ebben az időszakban jelentős uralkodói központ lehetett. 11 000 négyzetméteres beépítettterületével és 330 méter hosszú falával, amely kőalapokra épített vályogtéglákból állt, megtévesztetteSchliemannt. Ezért azonosította először az általa keresett Tróját ezzel az ezer esztendővel korábbanvirágzott várossal. Trója II háromszor égett le, a település romjai helyenként elérik a 2-3 méteresvastagságot! A város gazdagságáról tanúskodik a több mint húsz kincslelet, közöttük a Schliemannáltal „Priamos-kincsnek” nevezett leletegyüttes (a második világháború vége óta Moszkvában őrzik).A helyi ipar magas színvonalával ebben a korban csak Egyiptom és Mezopotámia vetélkedhetett.A város kereskedelmi kapcsolatai behálózták az egész akkor ismert világot. A bronzmegmunkálásjelentős hadsereg felfegyverzéséhez elegendő fémet állított elő. Kiépült az alsóváros. Megjelent akorongolt kerámia. A kerámiában jellemzők az arcos edények és a kétfülű, hosszúkás ivóedények,amelyeket a homérosi eposz kettős kupának (de- pas amphikypellon) nevez.

Trója III (Kr. e. kb. 2250-2200)

Trója II folyamatosan fejlődött tovább. A házak kisebbek lettek, az utcák szűkösebbek. A városszegényesebb képet mutatott, mint Trója II, kincslelet legfeljebb egy került e rétegekből elő. Kerámiájalényegében azonos a II. városéval.

I. Anatóliai Trója-kultúra

Trója IV-V (Kr. e. kb. 2200-1750)

A település megnőtt, kiterjedése elérte a 18 000 négyzetmétert. A városkép anatóliai jellegűvé vált,különösen a település szerkezetében.

Trója VI (Kr. e. kb. 1750-1150)

Középső bronzkor – késő bronzkor, Wilhelm Dörpfeld szerint „Trója”

A hagyományos felosztás Trója VI-ra és VII-re hibás, mivel Trója VIIa és VIIbj még a VI-hoz tartozik(VIa-h, 1750-1300), annak folytatása, mint VIi és VIj. A város mindenesetre alapvetően új képet mutat:az uralkodói központ ebben a szakaszban alakul ki. Az 552 méter hosszú erődfalak 4-5 méter széles,befelé dőlő, 4 méter magas kőalapra épült vályogtégla rétegből állnak. A falak előtt hatalmas tornyoképültek. A déli irányba nyíló főkaput oldalról egy torony védte. Innen meredek út vezetett a településközepe felé. A domb oldalában lévő épületek teraszokon álltak. Közülük több kétszintes volt. A palotafeltehetőleg a domb közepén állhatott, de Trója VIII Athéné-templomának építésekor nemcsak a falaitbontották le, hanem magát a dombot is elegyengették, hogy nagyobb sík felületet kapjanak.

Trója VI Kr. e. 13. századi rétegét azonosította W. Dörpfeld Ilionnal. A település temetőjébenhamvasztásos és hantolásos temetkezéseket tártak föl, ami részben szintén megfelelt a homérosileírásnak. A város kereskedelmi kapcsolatai élénkek voltak a mykénéi görögséggel, erről tanúskodnaka mykénéi jellegű, de helyi eredetű kerámialeletek. Valamivel 1275 előtt a város uralkodójátAle- xandrosnak (Alaksandu) hívták, amint ezt II. Muwattalli hettita királlyal kötött szerződésénekszövegéből ismerjük (2. dok.). Trója VIh-t nem ostrom, hanem hatalmas erejű földrengés döntötte


26

romba. Kiépült a jelentős méretű alsóváros. Mint láttuk, ma már ehhez a szakaszhoz soroljuk akorábban a VII. részeként tárgyalt rétegek egy részét: Trója VIi = VIIa és VIj = VIIbr

Trója VIIa = VIi (Kr. e. kb. 1300-1190/1180)

A Trója VIIa időszakban a lakosság kijavította a földrengéstől megrongált erődfalakat. A népességnőtt, az élelmiszer raktározásához egyre több agyag tárolóedényt használtak. A várost tűzvészpusztította el. Minthogy a tűzvész a régészek számára gyakran idegen hódítás, ostrom kézzelfoghatóemléke, C. W. Blegen Trója VIIa-ban látta az Ilias Trójáját.

Trója VIIbj = VIj (Kr. e. kb. 1190/1180-1150)

Átmeneti szakasz a település életében, megjelennek egy bevándorló népesség első emlékei.

Trója VIIb2-3 (Kr. e. kb. 1150-950)

Kései bronzkor – kora vaskor, Carl W. Blegen szerint Ilion

Trója VIIb-nek legalább három szakasza volt, a másodikban nyilvánvalóan új lakosság népesíti be avárost. A hódítók alacsonyabb szinten álltak, mint a korábbi rétegek lakossága. A fazekaskorongonformált kerámia helyett durvább, kézzel formált edények jellemzik a réteget, amelyek párhuzamaitnem a mykénéi görögségnél, hanem Délkelet-Európában találjuk meg. A civilizációs szint jelentősenvisszaesett. Ugyanakkor e rétegből, nagyjából Kr. e. 1130-ból származik (bár másodlagos betöltésből,ami a pontos datálást lehetetlenné teszi) a Korf- mann-féle ásatás legszenzációsabb lelete: egy luvinyelvű, nyakba akasztható pecsétnyomó, amelynek egyik oldalán egy írnok neve, másik oldalánpedig egy asszonyé található. A luvi írást a Hettita Birodalomban és utódállamaiban használták, dea birodalom ekkorra már felbomlott. Trója VIIb2-nek erőszak és tűzvész vetett véget. A legutóbbiidőkig úgy tűnt, hogy ezzel Trója mintegy háromnégyszáz évre lakatlanná vált, de a Blegen ásatásainelőkerült cserepek újabb vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottak, hogy Tróját már röviddelKr. e. 1000 után újra benépesítették. A Kr. e. 10-9. századból származó edénytöredékek elemzésearra az eredményre vezetett, hogy az új lakók aiol nyelvjárást beszélő görögök voltak. Ennek afelfedezésnek azért van különös jelentősége, mert így bizonyíthatóvá vált, hogy a mykénéi kor utánnem szakadt meg teljesen a település élete, tehát a mykénéi kori hagyományok, így például Ilionneve, nem szükségképpen mentek feledésbe. A város romjai Kr. e. 950 körül már valóságos „régészetiparkot” jelentettek a görög látogatók számára.

I. Görög kor

Trója VIII (Kr. e. 8. sz. – Kr. e. 85.)

Ilion

A kis-ázsiai görögök által benépesített Ilion eleinte szerény település. Iliont a Kr. e.

1. századtól szent városként emlegetik, jelentős Athéné-szentéllyel. A domb közepén álló Athéné-szentély kibővítésekor, hogy a domb tetején levő síkságot megnöveljék, Trója VI és VII palotájánakromjait lebontják, és a helyét elegyengetik. A domb lábánál déli irányban alsóváros épül. Kr. e. 85-ben a rómaiak az egész települést elpusztították.

I. Római kor

Trója IX (Kr. e. 85 – Kr. u. kb. 500)

Ilium, Novum Ilium

A rómaiak népük bölcsőjének tekintették Tróját, mivel hagyományaik szerint innen vándorolt kiItáliába a Rómát alapító ikrek, Romulus és Remus őse, Aeneas (görögösen Aineias). Aeneasra vezettevissza családjának őseit Julius Caesar és Augustus is, s ez a tény meghatározta Trója fejlődését a rómaikorban. A római város Constantinus korában jelentős fejlődésnek indult, mivel a császár eleinte ideakarta helyezni a birodalom új, keleti fővárosát, és csak később döntött By- zantion (Constantinopolis)mellett. A várost a 14. századig kimutathatóan lakták (Trója X).


27

2.1.4. A mykénéi palotaközpontok és a mediterrán világ2.1.4.1. A GÖRÖGÖK BEVÁNDORLÁSA ÉS FONTOSABBKÖZPONTJAI

Az első görög népcsoportok Kr. e. 2200 körül vándoroltak be a mai Görögország területére, smegjelenésükkel véget ért a korai helladikus II-nek nevezett bronzkori régészeti kultúra. E kultúraolyan jelentős gazdasági központot is létre tudott hozni, mint például a lernai cserepek háza (nevétaz épület tetőcserepeiről kapta), amely 12 x 25 méteres nagyságával, hatalmas tárolóedényeivelés az írás kialakulásának előszobáját jelentő, a tárolóedények és ládák lezárására szolgáló, egyesemberek azonosítására alkalmas pecsétlőkkel a palotagazdaság első képviselője volt a Peloponnésoson(Lerna III). Az épület két nagy termet és több kisebb szobát és folyosót foglalt magában, azalapfalak szélessége 90 centiméter volt. A görögök tehát mezőgazdaságilag művelt tájon telepedtekle, ahol az őslakosság náluk magasabb civilizációs fokon állt, igaz, e civilizáció nem élte túl abevándorlókkal való találkozást, erre utal a lernai épület pusztulása, valamint az ezt követő korszakszegényesebb tárgyi kultúrája is. Ennek ellenére bizonyos, hogy a görögök további fejlődésére ecivilizáció megismerése éppen olyan meghatározó hatást gyakorolt, mint későbbi megismerkedésüka krétai kultúrával, bár a szárazföldet ért hatást tévedés lenne – a knóssosi palotát feltáró A. Evansnyomán – minósi hódításnak vagy gyarmatosításnak nevezni.

A minósi építészet hatása a Peloponnésoson felszínes, az importált tárgyak nagy része egyszerűenkincsként vagy divatként jelent meg, és még a Krétán vallási szimbólumoknak számító motívumokátvétele sem jelentette magának a kultusznak a meghonosítását.

Annál jelentősebb azonban az a robbanásszerű fejlődés, amely a Kr. e. 17-16. században Mykénébenés környékén lejátszódott. A mykénéi vár lábánál fekvő úgynevezett B sírkörzet korábbi, huszonnégysírjában a Kr. e. 1650 és 1550 körül eltemetett előkelők gazdag sírmellékletei a mykénéi kultúraminőségileg új szakaszát jelentették. A várfalon belül található Kr. e. 16. századi A sírkörzet (amelyetmég H. Schliemann tárt fel) arany halotti maszkjaival és berakásos díszfegyvereivel, nemesfémivóedényeivel, a nők diadémjaival és ékszereivel olyan páratlan kincseket tartalmazott, amelyek –részben importált, nagyrészt azonban helyi készítésű tárgyaival – a mykénéi kor három jellegzetesvonására hívják föl a figyelmet:

• Az aknasírok a korábbi korszak egyszerűbb temetkezéseiből fejlődnek ki, vagyis az új, gazdaguralkodó réteg nem kívülről vándorolt be Mykénébe.

• Ebből következik, hogy a bronzkori társadalomban a bevándorlás óta erős rétegződés mentvégbe, és a társadalom csúcsán állók vagyona összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint az átlagmykénéieké.

• Az importtárgyak távoli vidékekkel folytatott intenzív vagy kevésbé intenzív kapcsolatokatbizonyítanak (Kréta, Közel-Kelet, Adria, Itália, Szardínia, sőt a nagy meny- nyiségű borostyánalapján a Baltikum).

A 15. század folyamán Mykénében az aknasírokat felváltják a krétai eredetű álkupolasírok, amelyeklegnagyszerűbb példája a Kr. e. 14-13. század fordulóján épült, Schlie- mann által tévesen „Atreuskincsesházának” nevezett hatalmas síremlék. A minósi Kréta ereje meggyengült, így nem meglepő,hogy Kr. e. 1450/1425 körül már mykénéi (vagyis szárazföldi görög) uralkodó ül Knóssos trónján,igaz, csak Kr. e. kb. 1375-ig, amikor a knóssosi palota végleg elpusztult (vö. 2.1.1.).

A mykénéiek átvették és saját nyelvükre alkalmazták a mindmáig megfejtetlen krétai szótagírást, alineáris A-t, amelynek ma mintegy 1500 emléke ismert. Az így létrejött görög nyelvű lineáris B,amelyet M. Ventris 1952-ben fejtett meg, a mykénéi kori gazdaság több ezer agyagtáblára feljegyzettleltárfeliratát őrizte meg számunkra. A bronzkori görög társadalmat és működését a régészeti leletekmellett elsősorban e táblák alapján tudjuk rekonstruálni. Az utóbbi időben bizonyos jelek arramutatnak, hogy a mykénéi- ek már a szótagírás átvétele előtt is rendelkeztek valamiféle gazdaságijelölőrendszerrel, ezért nem vették át a lineáris A írás súlyrendszerét, valamint a folyékony és száraztermények mértékegységeit.


28

A mykénéi – éppúgy, mint korábban a minósi – világ központjai a Kr. e. 14-13. században apaloták voltak. A legfontosabb palotaközpontok: Mykéné, Tiryns, Pylos, Knóssos és Chania (Kréta),Athén (Akropolis), Thébai, Gla (Boiótia), Iólkos (Thessalia). A legtöbb palotát hatalmas, úgynevezettkyklópsfal vette körül, amely – a sírleletek fegyvermellékletein és a freskók csatajelenetein túl –a mykénéi monarchiák harcias jellegére utal. A Peloponnésoson lévő paloták közül csak Pylosnaknem volt várfala, bár az utóbbi időben a palotától 50-110 méterre húzódó falat találtak, amely, hanem is nyújthatott olyan védelmet, mint a boiótiai Gla 3 kilométer hosszú, hatalmas falgyűrűje,mégiscsak védte valamennyire a mondabeli Nestór palotáját. A mykénéi várfalakat korábban kis-ázsiai(pl. hettita) előzményekre vezették vissza, de a legújabb aiginai ásatások azt bizonyítják, hogy görögföldön már a hettitákat megelőzően is ismerték a várfalépítés technikáját. A bejáratokat hatalmas kapuk(Mykéné, Tiryns), a falak sebezhető pontjait pedig bástyaszerű kiszögellések védték. Ugyanakkor aszéles tirynsi falak békésebb célokat is szolgáltak: hatalmas tárolóhelyiségeket fogadtak be. A várfalakalatt olykor alagutak vezettek a falon kívül álló forrásokhoz (Athén, Tiryns, Mykéné).


29


30

■ A lineáris B írás szótagjelei

A mykénéi paloták központi része a megaron, amely kétoszlopos tornácból, előszobából és egynagyteremből áll. A nagyterem közepén hatalmas tűzhely volt, amely a négy oszlop által tartott,középen nyitott tetőn keresztül szellőzött. A megaront folyosók és egyéb helyiségek, például raktárakvették körül. A mykénéi palota ugyanis nemcsak uralkodói és kultuszközpont, hanem a gazdasági életszervezője is volt.

2.1.4.2. A MYKÉNÉI GAZDASÁGA palotagazdaság a raktári újraelosztásos (redisztributív) elven működött. Az egyes – a palotátólfüggő – termelők beszolgáltatták termékeiket a palota raktárába, és onnan újabb nyersanyagot (akovácsok például rezet és ónt), valamint élelmiszer-fejadagot kaptak. A kézműves így – a palotánkeresztül – részesült a parasztok terményeiből, míg a parasztok is ezzel a közvetítéssel juthattak példáulbronzeszközökhöz. A viszonylag bonyolult, de jól működő rendszer magyarázata az, hogy a vertpénzt ekkor még nem találták föl. A paloták azonban a redisztribúción kívül távolsági kereskedelmetis folytattak, hiszen a rezet Ciprusról és Szardíniából, az ónt pedig a mai Afganisztán területéről ésesetleg a brit szigetekről szerezték be. A finom kézműipari termékekhez elefántcsontra is szükségükvolt, így a feldolgozott elefántcsontért cserébe nyersanyagot kaptak. E csere hasznából a palotaés az azt működtető gazdasági-politikai elit busás hasznot húzott (ezzel magyarázhatók temetőikgazdag leletei), de az egész bronzkori gazdaságot is ez a kereskedelem működtette: a mykénéi koripalotaközpontok ugyanis olyan területeken jöttek létre, ahol se réz, se ón nem volt bányászható.

Réz- és ónlelőhelyek az archaikus és klasszikus korban

Réz: Euboia (Lélantos, Strabón X 1, 9), Makedónia, Délos, Seriphos, Argolis, Si- kyón, Thessalia,Othrys-hegy. Kis-Ázsiában Kisthené (Strabón XIII 1, 51), Ciprus, Hispania (Rio Tinto), Itália (Elba).

Ón: Hispania, a korai bronzkortól kezdve, Lusitania (Strabón III 2, 9), Gallia (Haut Vienne, Vaulry,Creuze, Montebras, a késői bronzkorban), Britannia (Corn- wall, Kr. e. 500 k.-től), Afganisztán.

A palotagazdaság azonban bajosan ellenőrizhette a teljes termelést. A palotán és közvetlen környékénkívül élő népesség feltehetőleg adót fizetett a palotának. De még a palota leltártábláin szereplőnyájak sem csak a palotának hoztak hasznot. A knóssosi táblák tanúsága szerint legalább 60 000birka legelészett a palota földjein. A gyapjáért tenyésztett birkát például a középkorban 5-6 éveskorában lecserélték, ami – hasonló arányokat feltételezve – Knóssosban 10-20 000 új birkát jelentettévente (17-20%). E szám közel áll a táblákon szereplő 19%-os évi szaporulathoz (pe-birkák). Az éviszaporulatban (kb. 20 000) a kosok és nőstények aránya 1 : 1, de a nyájban már csak 1 : 8, így évi10-12 000 birka kikerül a nyilvántartásból. Ha a természetes halandóságot és a palota fogyasztásátis figyelembe vesszük (amelynél azonban a sertés- és szarvasmarha-állomány is élelmiszerkéntszerepel), a palotán kívüli cseregazdaságban még mindig több ezer juh játszik szerepet. Mindez arrafigyelmeztet, hogy a mykénéi korban ne értékeljük túl a palota redisztribúciós szerepét a gazdaságegészében.

A palota mindazonáltal kétségtelenül meglévő gazdaságirányító szerepének kialakításában ésfenntartásában több szempont is meghatározó volt. A távolsági kereskedelemhez (pl. réz- ésónbehozatal) nagy tőkeerőre volt szükség, amellyel a palotán kívül más nem rendelkezett. A távolibirodalmakkal való csere olykor diplomáciai ajándékok cseréjeként jelentkezett (vö. a Thébaiban találtmezopotámiai pecséthengerekkel és a Mykénében talált fáraó-cartouche-okkal), és ehhez a palotáravolt szükség.

A hettita forrásokban emlegetett Ahhiyawa a mykénéi világra (vagy legalább annak egy részére),vagyis az achaiokra vonatkozik. Számos hettita szöveg ad érdemi információkat Ahhiyawáról,ismerjük például egy ahhiyawai herceg nevét (Ta- wagalawa) és élénk diplomáciai kapcsolatait, sőtmára az is kiderült, hogy az egyik hettita levél valójában az ahhiyawai király által a hettita kollégájánakküldött levél hettita átirata. Az ugariti-hettita levelezésben említik a hiyawai, hajózásban érdekeltkereskedőket, akiket a kutatás általános felfogás szerint az ahhiyawai- akkal azonosít.

Az egyiptomi Théba nyugati részén, Rehmiré vezír sírjában (TT 100) a 18. dinasztia korából, Kr. e.kb. 1450-ből származik az a freskó, amely jellegzetes krétai ruhában, hajviselettel és kezükben krétaiedényekkel ábrázol egy Krétáról érkező, vagyis keftiui küldöttséget.


31

A palota így három különböző szinten is biztosította szervező és újraelosztó szerepét:

• a rituális cselekményeket a felhalmozott javakból mutatta be,

• a palota számára teljesített szolgálatokért ellenértéket utalt ki,

• a külföldi elitekkel végrehajtott cserét diplomáciai ajándékként könyvelte el.

A mykénéi kori palotagazdaság a redisztribúción kívül élt az adóbehajtás és a távolsági(csere)kereskedelem eszközével is, és nem tudhatjuk, csak következtethetünk rá, milyen arányú volt apalotán kívüli csere az egyes termelők közt az adott államokban. A palota írnokai mindenesetre csaka raktárakba bejövő és onnan kimenő termékekről vezettek leltárakat, így a palota ellenőrzési körénkívül folyó gazdasági folyamatokról semmiféle adattal nem rendelkezünk.

2.1.4.3. A MYKÉNÉI TÁRSADALOMA mykénéi társadalom felépítésére is a lineáris B írásos táblák alapján következtethetünk. Minthogyazonban e táblákat írnokaik nem a jövő számára, hanem saját maguk használatára írták, s őkpontosan tudták, melyik kifejezésen mit értenek, nem fűztek hozzájuk magyarázatot, így a mai kutatókfeladata nem túl egyszerű bizonyos fogalmak értelmezésekor. E magyarázatokhoz felhasználhatjuk anyelvészet, a régészet és a történettudomány/gazdaságtörténet eszközeit.

A társadalom élén a wanax állt. A szó – anax formában – a homérosi eposzokból ismert, és az emberekköréből Agamemnónra, a többi király közül kiemelkedő fejedelemre használják, az istenek közül pedigZeus mellett Apollón, Poseidón, Héphaistos és Hadés megszólítására. A táblák szerint a wanaxnakvolt a legnagyobb földbirtoka, ráadásul egy olyan típusú földdel, a közföldből „kihasított” temenosszalis rendelkezett, amelyet a homérosi eposzokban a kiváló hősök (pl. Bellerophontés) mellett csak aszentélyek birtokolhattak.

A ranglétra második fokán állt a lawagetas, akinek a temenosa a wanaxénak 1/3-a volt. Vitatott, hogya hadsereg vagy a nép valamely részének vezetője volt-e, a szó mindenesetre a laos (eredetileg lawos= nép, hadra kelt nép) és az agetés (vezető) összetételéből jött létre.

Ugyancsak vitatott az e-qe-ta, vagyis hepetas-réteg pontos funkciója. A kutatók a wanax katonai-politikai (és talán kultikus) kísérőit látják bennük. Az utóbbi időben inkább azok nézete kerekedettfelül, akik a katonai-politikai vagy közigazgatási funkció mellett szállnak síkra.

Vannak akik a *ke-se-no (> xenoi = idegenek) és az e-pi-ko-wo (epikorwos > epikuros = oltalmazó)szavakban Knóssosban szolgáló idegen eredetű zsoldosokat látnak.

A későbbi, homérosi korban nagy karriert futott be a qa-si-re-u, vagyis basileus kifejezés, amelyaz eposzokban a helyi „királyokat” (pl. Odysseust) jelöli, a lineáris B táblák alapján azonban ada-mo, a faluközösség (damos) vezetőjét láthatjuk benne. A damos kollektíven rendelkezett azúgynevezett kekemena-földekkel, amelyeket bérbeadással hasznosított. Ezzel szemben létezett a földmagántulajdona is (ktimena). Az úgynevezett kama-földek nem képezték a damos tulajdonát (talána királyéi voltak), és művelőit külön kötelezettségek terhelték. A földművelőkön kívül jelentősvolt a palotától függő kézművesek (kovácsok, intarziaberakók, elefántcsont-faragók stb.) száma is(vö. 3. dok.). Forrásaink jellegéből adódik, hogy míg a kecskepásztorokat vagy kézműveseket névszerint ismerjük (fontos volt feljegyezni, ki mennyit szolgáltatott be vagy menynyi élelmiszert vagynyersanyagot kapott a palota raktárából), azt nem tudjuk, hogy hívták a mykénéi vagy a pylosiuralkodót.

Megemlítendő még a doelosok (do-e-ro) rétege, amely etimológiailag a klasszikus kor rabszolgáinakfelel meg (dulos), de a mykénéi korban a rabszolgákon kívül papi személyeket is találunk közöttük(theoio doelo = isten szolgája). Az egyszerű rabszolgastátus ellen szól, hogy doelosokat a földbirtokokbérlői között is találunk.

2.1.4.4. A MYKÉNÉI VALLÁSA paloták freskói gyakran mutatnak kultikus jeleneteket, de ezek alapján nehéz képet alkotnunk amykénéi pantheonról. A lineáris B írásos dokumentumokban azonban számos istennév megjelenik,


32

ezek egy része a későbbi korokból is ismert. Korántsem bizonyos azonban, hogy az istenek funkcióiazonosak voltak klasszikus kori megfelelőikével. Mindazt, amit a bronzkori görög istenekről tudunk,a leltártáblák felsorolásaiból merítjük.

PYLOS: Áldozatot mutat be Zeus szentélyénél, és elhozza az adományokat, és áldozatokat vezet.

Zeusnak 1 ARANYCSÉSZE, 1 ASSZONY. Hérának 1 ARANYCSÉSZE, 1 ASSZONY.

Drimiosnak, Zeus fiának 1 ARANYCSÉSZE.

(T. I.)

Látjuk, hogy tisztelték Zeust, vele együtt Hérát, de fiukról, Drimiosról a későbbi hagyomány nemtud. Az sem biztos, hogy Hérát ugyanúgy Zeus feleségeként képzelték el, mint Homéros, hiszenmáshol megemlítik Diwiát, aki feltehetőleg Zeus női párja lehetett. További „homérosi” istenek iselőfordulnak a táblákon: Hermés, Dionysos, Athéné, Artemis, Eileithyia, Erinys. A későbbi korokbólnem ismert Trishérós, Posidaeja (Poseidón női párja) és a már említett Drimios. Dionysost a klasszikuskorban Thráki- ából vagy Kis-Ázsiából viszonylag későn átvett, eksztatikus kultuszairól ismertboristennek tartották, így nem kis meglepetést okozott, hogy már a mykénéi korban is tisztelték, sőt anevét tartalmazó tábla hátoldalán – bizonyára nem véletlenül – a bor szó olvasható (wo-no = oinos).

2.1.4.5. A MYKÉNÉI KOR BUKÁSAA mykénéi kori palotákon a Kr. e. 13. században hatalmas pusztítási hullám csapott végig. Tűzvészáldozata lett és részben vagy egészen romba dőlt az argolisi Mykéné és Ti- ryns, a boiótiai Gla ésThébai, a peloponnésosi Pylos és a Spárta melletti Menelaion. A pusztulás azonban nem volt teljes.Épségben maradt Attika, Argos, a thessaliai Iól- kos és az euboiai Lefkandi. A rombolás és továbbéléskorszakát, amelynek végére eltűnnek a paloták, velük együtt a lineáris B írás, a freskófestés, azelefántcsont- és kőedényfaragás, vagyis a mykénéi civilizáció legtöbb sajátos vonása, sokféleképpenértelmezik. A pusztulás okai között megemlítik a dór vándorlást, a környezeti katasztrófát, a tengerinépek vándorlását és a mykénéi világ háborúkban is megtestesülő belső válságát.

2.1.4.5.1. A dór vándorlás

Ezek után (Kroisos) kutatni kezdte, hogy melyek a legerősebb hellén államok, amelyeknekszövetségét aztán megszerezhetné. Tudakozódása eredményeként úgy találta, hogy a dór törzsből valólakedaimóniak és az iónokkal rokon athéniak a legerősebbek, ezek pelasg, amazok hellén eredetűek.Az athéniak sosem változtatták meg lakóhelyüket, a lakedaimóniak viszont sokfelé vándoroltak,Deukalión uralkodása idején ugyanis Phthiótisban, Hellén fiának, Dórosnak uralma alatt pedig az Ossaés az Olympos lábánál, a Histiaiótis nevű vidéken laktak. Amikor Kadmos fiai elűzték őket innen,a Pindosban telepedtek meg, itt makednosnak nevezték őket. Innen vándoroltak Dryopisba, s végüleljutottak a Peloponnésosra, ahol a dór nevet kapták.


Hérodotos híradása világosan megfogalmazza azt az elképzelést, hogy az athéniak őshonosok(„pelasgok”) voltak Hellasban, a lakedaimóniak, vagyis a dórok azonban jóval az iónok utánvándoroltak a Peloponnésosra. A dórok az emberi nem újraalapítójának, az özönvizet túlélőDeukaliónnak fiától, Helléntől származtatták magukat, akinek három fia volt, Aiolos, Dóros és Xuthos.Aiolos utódai az aiolok, Dórosé a dórok, Xuthosé pedig – két fia, Ión és Achaios után – az iónok ésaz achaiosok (achaiok).


33

E mesterséges, kései alkotású hellén őstörténet kijelölte az egyes nagyobb görög nyelvjárások helyét afiktív rokonsági rendben (Apollodóros: Mitológia. I 7, 2-3), sőt még a vitatott hellénségű makedónokatis odakapcsolták e családfához, hiszen őket Héraklés ükunokája vezette Makedóniába (HérodotosVIII 137). Héraklés a hagyomány szerint megsegítette a dórok királyát, Aigimiost a lapithák ellenihadjáratában, aki ezért hálából a hős halála után örökbe fogadta Héraklés fiát, Hyllost, és ráhagytakirályságát. Az ő és Aigimios két fia nevéből származik a közkézen forgó, mesés magyarázat szerinta dórok három törzsének elnevezése.

A három dór törzs és mitikus névadói Hyllos – Hylleis Dymas – Dymanes Pamphilos – Pamphyloi

Hyllos dédunokái, vagyis Aristodémos fiai foglalták el a Peloponnésost. Ezt az eseményt azért hívták aHérakleidák „visszatérésének”, mert Héraklés apja (vagy mostohaapja), Amphitryón a peloponnésosiTiryns királya volt.

A mitikus hagyományt a történettudomány részéről komoly kritika érte. J. Beloch szerint a dórok mára mykénéi korban a Peloponnésoson éltek, és a dór vándorlás mítosza azért alakult ki, hogy meg tudjákmagyarázni, miért hiányoznak (az Odysseia XIX 177. anakronisztikus betoldását leszámítva) a dóroka homérosi eposzokból. A dórok északról való bevándorlását mindenesetre Beloch érvelése ellenérealátámasztják a nyelvészeti kutatások. A nyelvtudomány újabban a dór különböző változatainak tartjaaz Épeirostól a Peloponnésosi-félsziget északnyugati részéig (Élis) terjedő, korábban északnyugaticsoportnak nevezett nyelvjárásokat. A dór dialektus így Épeirostól a Peloponnésoson keresztül(Arkadia kivételével) Krétáig, Théráig, Kósig, Rhodosig és Kis- Ázsia Rhodosszal szemben fekvőpartvidékéig (Halikarnassos) terjed.

Látszólag a dór vándorlás, sőt hódítás elméletét támasztotta alá a régészet is. A myké- néi koripaloták többsége erőszakos úton pusztult el, és az így támadt tüzek égették ki a lineáris B írásosagyagtáblákat, amelyeket írnokaik nem akartak a jövő számára megőrizni (ezzel magyarázható, hogy efeljegyzések mindössze fél évre vonatkoznak – a korábbi dokumentációt hordozó táblákat feltehetőlegbenedvesítették, összegyúrták és újra felhasználták). A hamuréteg a régészek számára gyakran külsőhódítás jeleként szolgál, így a peloponnésosi paloták pusztulása, ha közös régészeti horizontra lennehozható, a külső hódítók, jelen esetben a dórok megjelenésének bizonyítékaként lenne felfogható.Ezt a feltevést azonban megkérdőjelezi az a tény, hogy a pusztulási horizontok palotánként nemesnek egybe (a knóssosi palota Kr. e. 1375 körül pusztult el, a Spárta melletti Menelaion és ZiguriesKr. e. 1250 körül, kicsit később a pylosi palota, majd Kr. e. 1200 körül, a késő helladikus III Bvégén Dendra, Mykéné, Tiryns, Krisa Phókisban, Gla és Thébai Boiótiá- ban, Teichos DymaionAchaiában stb.), sőt néhány palotában több egymást követő pusztulási réteggel találkozunk. Mykénéés Tiryns például újjáépült, Argos, Asiné, Koraku, Iólkos, Athén és Lefkandi azonban el sem pusztult.A mykénéi tárgyi kultúra tovább folytatódott, és a behatoló új népességnek semmiféle régészetilegmegfogható nyoma nincs. A korábban az esetleges hódítók megjelenéséhez kötött tárgytípusokról(az úgynevezett Naue II. típusú kard, a láng alakú nyílhegy, az úgynevezett Peschiera-tőr, az egyélűbronzkés, a hegedűvonó alakú fibula stb.) kiderült, hogy már évszázadokkal a pusztulási rétegek előttmegtalálhatók voltak a Peloponnésoson vagy Krétán, így helyi kialakulásuk valószínűsíthető. A kőládasírok és a halotthamvasztás szintén nem kapcsolható a dórokhoz, hiszen Salamison és az athéniKerameikosban számos ilyen sír jelenik meg, noha ott sohasem éltek dórok, Messénében azonban,noha azt a hagyomány szerint elárasztották a dórok, csak a protogeometrikus korban jelenik meg azújfajta temetkezés.

Mindez arra látszik utalni, hogy a dórok beáramlása a Peloponnésosra nem egyszeri, hódító hadjáratsorán történt, hanem hosszú ideig tartó beszivárgás (infiltráció) útján. Így a dórok nem okozhatták amykénéi kor bukását, hanem a palotaközpontok pusztulását követő vákuumba nyomultak be, akár aPeloponnésoson kívülről, akár a paloták közötti gyéren lakott térségből.

2.1.4.5.2. Szárazság, földrengés

Volt olyan elmélet, ami szerint egy hosszas szárazsághullám okozta számos pelopon- nésosi településelnéptelenedését. Az elmélet egyik gyenge pontja az, hogy egy ilyen klimatikus változás mikéntkímélte volna meg például Attikát a katasztrófától, ahol a népesség nem csökkent hasonló mértékben?Meteorológiailag ugyan elképzelhető ilyen modell, de hogy több éven át fennállhatott ennyirekülönböző időjárás egymáshoz ilyen közeli területeken, az valószínűtlen. Ha azonban szélesebb


34

perspektívában nézzük a bronzkor végének eseményeit, mégiscsak fel kell tételeznünk egy hosszabbszárazsági periódust, amely például Észak-Afrikában a Nílus-völgy felé terelte az úgynevezett sivataginépeket. A lineáris B írásos táblák mindenesetre nem támasztják alá ezt az elméletet: a feljegyzéseknem említik, hogy a termés a szokásosnál kisebb lett volna, a tűzvész során leégett raktárak televoltak élelmiszerrel. A pollenvizsgálatok sem mutatják a növénytakaró drámai változását a vizsgáltidőszakban.

Mások vulkánkitörésekkel vagy pusztító földrengések sorozatával magyarázzák a mykénéi korhanyatlását. Az argolisi palotákat valóban többször pusztította el földrengés és a hozzá kapcsolódótűzvész. A földmozgás nyomait Mykénében és a közeli Ti- rynsben is kimutatták, de kérdés, hogy amykénéi kor végét jelentő pusztításokat vissza lehet-e vezetni egyetlen okra, legyen az invázió vagytermészeti katasztrófa.

2.1.4.5.3. A tengeri népek

Merneptah egyiptomi fáraó ötödik uralkodási évében (ur. Kr. e. 1213-1203) libyai törzsek, úgynevezettsivatagi népek támadtak Egyiptomra. A Szahara előrehaladott de- szikkációja (elsivatagosodása)összezsugorította a libyai népek legelő- és szántóterületét, így a Merey, Did fia által vezetetttámadók voltaképpen az éhínség elől menekülve kerestek új hazát a Nílus völgyében. A támadókhozcsatlakozott a tenger felől érkező vándorok néhány csoportja is. Merneptah egyetlen csatábanmegsemmisítő vereséget mért a támadókra, de azok mintegy negyven év alatt újraszerveztéksoraikat, és III. Ramszesz idején (ur. Kr. e. 1187-1157) csak hosszú évek kemény ellenállása tudtafelmorzsolni erejüket. Bár Egyiptom megmenekült, Szíria partvidékét és Palesztinát elárasztottáka prst-k (philisteusok), és a támadók kezébe került Ugarit, továbbá III. Ramszesz felirata szerintKarkemis és Arzawa is, amit régészetileg nem sikerült igazolni.

A Kr. e. 13-12. századi kalóztámadások és vándorlások résztvevőit az ókori keleti és az egyiptomiforrások is megörökítették.

Csak azokat az azonosításokat tüntetjük fel, amelyeknek legalább minimális valószínűségük van.

Danuna akkád nyelvű szövegekben maradt fenn, de az egyiptomi-hettita, illetve kanaáni-egyiptomilevelezésből, föníciaiul dnn. Adana város környéke az Amarna- és az egyiptomi-hettita levelezésben.

Ahhiyawa a mykénéi görögök és a Délnyugat-Kis-Ázsia előtti szigetvilág hettita neve, ami talánmegfeleltethető a görög forrásokból ismert achaioknak.

Prst, héberül pelistim, azonos a philisteusok görög nevével.

Az egyiptomi rkk azonos Lukkával, Délnyugat-Kis-Ázsia és lakóinak hettita nevével, görögül alykökkel.

Az egyiptomi skrs (hajón lakó nép egy Ugaritba küldött hettita levélben) talán azonos a görögforrásokból ismert sikelosokkal.

Az egyiptomi srdn névhez vö. a hettita sardiya kifejezést (a szó a hettitában katonai segítséget jelent);a szót meglehetős bizonytalansággal a sardoniosokkal hozták összefüggésbe.

A tkr szót a teukrosokkal, a trs hangsort a Taru(w)isa városnévvel magyarázzák Északnyugat-Kis-Ázsiában (a szó talán összefügg Trója nevével), de vannak, akik az etruszkok (tyrsénosok) nevét látjákbenne.

A tengeri népek azonosítása meglehetősen bizonytalan. Palesztina névadói, a philisteusok mindenbizonnyal felismerhetők a prst alakban, Lukka azonosítása is egyértelmű, de például az skrs-ek (aszicíliai sikelosok, latinosan siculusok), sardoniosok (szardíniai- ak) vagy tyrsénosok (etruszkok)esetében a hangalak hasonlósága még korántsem bizonyítja, hogy az adott nép valóban Szicíliábólvagy Szardíniából érkezett Egyiptom partjaihoz, vagy éppen e vándorlási hullám során nyert új hazátnyugaton, illetőleg csak véletlen hasonlóság áll fönn az említett népek és területek neve között.

A tengeri népek vándorlásával hozzák kapcsolatba a pylosi tengerpart védelmének megszervezésérőlbeszámoló o-ka táblákat (vö. 7. dok.). A mintegy 900 főnyi parti őrség nyilvánvalóan nem tudott volna


35

ellenállni egy olyan rohamnak, amely még Egyiptomot is próbára tette. Pylost és a többi mykénéi koripalotát azonban nem a tengeri népek pusztították el, legalábbis ennek semmi nyoma nincs. A tengerinépek vándorlása ennek ellenére létében veszélyeztette a bronzkori görög államokat.

A tengeri népek és a lassan kontrollálhatatlanná váló vándorló és kalózkodó hajósok ugyan közvetlenülnem intéztek rohamot a mykénéi kor palotagazdaságai ellen, de a Földközi-tenger medencéjébengyakorlatilag lehetetlenné tették a távolsági kereskedelmet. Márpedig a réz és az ón tengeriúton érkezett görög földre. A távolsági kereskedelem drámai megszakadtával funkciótlanná váltpalotagazdaságok irányítói más úton próbáltak elosztható nyersanyagokhoz és kincsekhez jutni: ígyegymás ellen támadtak. A legnagyobb hadjáratok emléke a drámai művekben és az eposzokban ismegőrződött: a Heten Thébai ellen (Aischylos) és az Ilias (Homéros) történeteiben.

A mykénéi kori paloták tehát feltehetőleg a tengeri népek vándorlásai által elvágott kereskedelmi utakhasznának kiesését pótlandó belharcok áldozatai lettek, és az elpusztult, illetve meggyengült palotákáltal korábban ellenőrzött területekre beszivárogtak, beköltöztek a hosszabb-rövidebb ideje a közelbenlakó pásztorkodó, primitívebb kultúrájú népcsoportok, amelyek egy része a későbbi korokban dórnyelvjárásban beszélt görögül.

■ Emlékeztető

thalassokrácia, lineáris A, lineáris B, dendrokronológia, krétai hieroglif, phaistosi korong, eteokrétai,ideogramma, redisztributív, luvi, Alaksandu-szerződés, amphikypellon, helladikus, cserepek háza,aknasír, álkupolasír, kyklópsfal, megaron, cartouche, wanax, anax, temenos, lawagetas, laos, lawos,e-qe-ta, qa-si-re-u, basileus, da-mo, damos, kekemena, ktimena, kama, do-e-ro, dulos, dór vándorlás,infiltráció, tengeri népek

■ Kronológia

8. táblázat -

2200 k. A görögök bevándorlásának kezdete1700 k. Phaistosi korong1650-1550 k. Mykénéi B sírkörzet1540 k. Thérai vulkánkitörés1450/1425 k. Mykénéiek kezére kerül Knóssos1375 k. A knóssosi palota romba dől1300-1190/1180 Trója VIIa1275 előtt Alaksandu-szerződés1213-1203 Merneptah uralkodása1200 k. Mykéné pusztulása1187-1157 III. Ramszesz uralkodása1185/1180 A késő helladikus III C kezdete1065 k. A submykénéi kor kezdete373 Heliké pusztulása

2.2. A SÖTÉT ÉS AZ ARCHAIKUS KOR2.2.1. A görög világ Mykéné bukása után

A mykénéi paloták pusztulását követő időszakot sötét kornak is nevezik, ez az elnevezés azonban nema korszak immanens sajátosságát fejezi ki, hanem a korszakra vonatkozó forrásaink hiányosságairautal. Némi leegyszerűsítéssel úgy is fogalmazhatnánk, hogy Hellas történetének a lineáris B írásmegszűnte és a betűírás átvétele közötti időszakát nevezzük így. A sötét kor (Kr. e. 1065 k. – 900


36

k.) a vázafestészet stílusváltozásainak megfelelően két egymástól elkülönülő szakaszra osztható, asubmykénéi korra (Kr. e. 1065-1015 k.) és a protogeometrikus korra (szokásos rövidítése PG, Kr. e.1015-900 k.). E megközelítő korszakhatárok természetesen vidékenként kissé eltérő időpontra estek.A submyké- néi korra jellemző a korábbi kerámiastílus továbbélése, de jelentősen leegyszerűsödve,a korábbi, késő helladikus III B mykénéi koinéját, vagyis a nagyobb központokra egyaránt jellemzőközös stílust felváltotta a késő helladikus III C idején az egyes vidékek saját stílusa, majd azedényformák és festésük is hanyaggá válik és leegyszerűsödik. A népmozgásoktól kevésbé érintettterületeken (pl. Attika, Argolis) úgy tűnik, a submykénéi kerámiából fejlődik ki a protogeometrikusvázafestészet, amely az edényeket sávokra osztja és – általában festőkörzőt használva – koncentrikuskörökkel és félkörökkel díszíti.

A legnagyobb változást a sötét korban természetesen nem a vázafestészet átalakulása jelentette,hiszen abban csak tükröződtek a történelem fordulatai. A helyi stílusok kialakulása például a belső,kereskedelmi kapcsolatok leépülésének, az egyes vidékek elszigetelődésének jele, a radikális váltásaz adott tájegység kerámiadíszítésében pedig gyakran új népelemek megjelenésének következményevolt.

■ Athéni sírlelet geometrikus edényekkel (Kr. e. 8. sz.)

Hellas népessége a külső kapcsolatok beszűkülése és a belső népmozgások következtében drámaianmegfogyatkozott, ami az ismert régészeti lelőhelyek számának drasztikus csökkenésében ismegnyilatkozott.

9. táblázat -

Kr. e. 13. század 320 lelőhelyKr. e. 12. század 120 lelőhelyKr. e. 11. század 40 lelőhelyKr. e. 10. század 100 lelőhely

Ha kiválasztunk egy, a mykénéi korban jelentős szerepet játszott területet, például Boi- ótiát, ottugyanezt a folyamatot, figyelhetjük meg.

10. táblázat -

Késő helladikus III B 39 lelőhelyKéső helladikus III C 18 lelőhelyProtogeometrikus 9 lelőhelyKorai és középső geometrikus 5 lelőhely

Nem véletlenül fogalmaznak úgy, hogy ha egyáltalán jogos a görög történelem bármely szakaszátsötét kornak nevezni, akkor az feltétlenül a submykénéi periódus. Ugyanakkor az is tény, hogy az A.Snodgrass által az 1970-es évek elején kimutatott népességfogyás nem volt azonos mértékű mindenvidéken, sőt helyenként ezzel ellentétes jelenségek is érvényesültek. A Kr. e. 12. század elején (későhelladikus III C) a Tiryns vára körüli település mérete jóval meghaladta a korábbi időszakét (későhelladikus III B), és ugyanez a helyzet Mykénében és Lakóniában is. Thébai akropolisa, a Kadmeia


37

ugyan Kr. e. 1200 körül elpusztult, a vár körüli település azonban tovább élt. Argolis lakossága tehátnem csökkent drámaian, mint ahogy Attikában is inkább csak a településszerkezet átalakulásárólbeszélhetünk: a korábbi sok kis település helyett a védhető központok körül kevés, de nagyobbtelepülés jött létre. Ennek az emlékét a mítosz is megőrizte: a hagyomány szerint Attika lakóit Théseustelepítette össze Athénba (synoikismos = összetelepítés). Ugyanakkor megfigyelhető a lakosságkiáramlása a mykénéi központokból más területekre, amelyeken így a lakosság száma megnőtt(Arkadia, Chios, Na- xos, Kréta, Kypros). Achaia népességnövekedése, bár szintén kimutatható,csekélyebbnek tűnik, mint azt korábban feltételezték. A dórok, úgy tűnik, kisebb csoportokbanvándoroltak dél felé. Részint új államokat alapítottak, részint a már meglévő népességre települtek rá.Korinthos Kr. e. 900 körül, Spárta a Kr. e. 10. század végén, 9. század elején jött létre, a Dódekanésosdór telepei a Kr. e. 10 században keletkeztek, a krétai dór városok szintén a 10. század körül népesültekbe dórokkal. A kis dór telepescsoportok nem félelmetes hódítókként jöttek. Szerény településeiknyaktörően magas, jól védhető sziklákon jöttek létre, kevés embernek szolgálva biztos menedékül.^éra dór települése például a tengerszint fölött 369 méter magasan feküdt, és legfeljebb 5000 emberlakhatott ott. Erről a hegycsúcson fekvő településről viszont messzire be lehetett látni a tengert, vagyisidejekorán fel lehetett készülni az ellenség támadására. Hasonló volt a helyzet a krétai Drérosban,a korinthosi akropolis, az Akrokorinthos pedig 574 méter magasba emelkedik. Úgy tűnik, mintha a„hódító” dórok sem érezték volna magukat biztonságban. Nemcsak a mykénéi paloták pusztulása ésa dórok letelepedése között eltelt legalább kétszáz esztendő szól a dór vándorlás olyasféle felfogásaellen, mintha az új népcsoport tömegesen, hódítóként özönlötte volna el új hazáját, hanem a dórokfentebb fölvázolt települési stratégiája is. Arról már nem is beszélve, hogy egységes „dórság” nemis létezett. Erre utal az egyik dór phylé neve is. Pamphyloi azt jelenti, hogy ’minden phyléből való(emberek)’, ami a dórokat különféle népelemek keverékeként jellemzi.

Aigeus halála után néseus nagy és csodálatra méltó vállalkozásba kezdett: egyetlen városi közösségbeegyesítette az attikaiakat. Így lett egy várossá és egy néppé a szétszórt lakosság, amelyet eddigmég közérdekű ügyekben is nehezen lehetett ösz- szehívni, s amelynek körében napirenden voltak avillongások és háborúk... Majd közös prytaneiont és tanácsházát építtetett az egész népnek, ott, ahola mostani város áll, és az államot Athénnak nevezte.

(Plutarchos:éseus. 24. M. E.)

Ezzel a jelenséggel függ össze az úgynevezett ión vándorlás is. A Kr. e. 5. században – a dé- losiszövetséget erősítendő, propagandisztikus céllal – megfogalmazódott, hogy a kis- ázsiai ión városokvoltaképpen Athén „gyarmatai”, az iónok pedig Attikából kivándorolt ősathéniek. Az ión partvidékés a szigetek azonban már a mykénéi korban benépesültek, és telepeik kimutathatók a Kr. e. 12.században is. Minthogy a mykénéiek nyelve és az ión között szoros rokonság áll fönn, nyelvészetilegnem szükségszerű az iónokat Attikából származtatni. Az ión és attikai ünnep- (pl. Apaturia), hónap-és phylénevek megegyezése szintén nem bizonyítja az iónok attikai eredetét, hiszen például a phylék(törzs) és phratriák csak másodlagosan, a polisképződés során alakultak ki. Az iónok eredetileg négy,a kis-ázsiai ión városokban azonban már hat fiktív vérségi phylét ismertek.

11. táblázat -

IÓN-ATTIKAI Csak iónGeleontes (vagy Gedeontes vagy Teleontes) OinopesHoplétes BóreisAigikoreisArgadeis (vagy Ergadeis)

12. táblázat -

A dórok és az aiolok nem négyes, hanem hármas tagolású phylérendszert hoztak létre.Dór phylék Aiol phylékHylleis Apodotoi


38

Dymanes OphioneisPamphyloi Eurytanes

A palotaközpontok megszűnése a társadalom egészében átrendeződésekhez vezetett. A wanaxok –központosított adminisztrációjukkal együtt – eltűntek, és a korábbi faluközösségi (da-mo) vezetők,a basileusok (qa-si-re-u), minthogy a társadalmi piramis csúcsa letört, az adott közösségek olyanvezetőivé váltak, akik fölött – Zeuson kívül, akire szívesen vezették vissza családfájukat – nem álltsenki. A basileus cím Homéros korára már minden oikos vezetőjének kijárt. Ezek az oikosok egypatriarchálisan uralkodó családfő (basileus) által irányított birtokközpontot és az ott élő, a basileusnakvalamilyen módon (családi kötelék, cliensi viszony vagy rabszolgaság által) alárendelt, katonailagis szervezett népességet jelentette. Az oikosok népességén kívül például Boiótiában, és feltehetőlegmás vidékeken is, természetesen létezett a tőlük többé-kevésbé független közrendű termelői rétegis, amelynek egyik archaikus kori képviselője Hésiodos, aki világosan elhatárolja magát a „falánkbasileusoktól” (Hésiodos: Munkák és napok. 38).

A submykénéi időszak attikai sírleletei közül nem mindegyikben találni sírmellékletet, ami az adott kisközösségeken belül némi vagyoni differenciálódásra utal. A protogeometrikus korban megjelenneka sírmellékletek között a vasfegyverek (kardok). A legkorábbi lándzsahegyek a Kr. e. 10. századbólszármaznak. Az első olyan sír, amelyben vaskard és lándzsahegy együtt fordul elő, Kr. e. 900 körülredatálható. Az úgynevezett harcossírok a fegyvermellékleteken kívül nem sokban különböznek a többiattikai urnasírtól. Ez arra utal, hogy a viszonylag vagyonosabb réteg, amely megengedhette magának,hogy az akkor még drága vasfegyvereket eltemesse, még mindig nem vált el látványosan a lakosságtöbbi részétől.

Érdekesen alakult a fémmellékleteket tartalmazó, bolygatatlan attikai sírok aránya a submykénéi ésa késői geometrikus kor között.

13. táblázat -

Korszak Sírok száma Sír fémmelléklettel (%) Sír fémmelléklet nélkül(%)

Submykénéi 83 28,9 71,1Protogeometrikus 51 74,5 25,5Korai és középsőgeometrikus

45 75,0 25,0

Késő geometrikus 71 37,1 62,9

Az utóbbi évek leletei azt mutatják, hogy a vagyoni differenciálódás azokon a vidékeken, amelyek mára Kr. e. 11. század végén újra bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe, sokkal előrehaladottabbvolt. Az euboiai Lefkandi Kr. e. 11. századi sírjai már föníciai fajanszláncot és -vázát, ciprusi ésegyiptomi bronzedényeket, üveggyöngyöket és arany ékszereket tartalmaztak. A felhalmozott kincsekértékén túl feltűnő a tárgyak eredetének kitágult földrajzi horizontja. Egy Kr. e. 10. századi kettős(férfi- és női) temetkezés fölé a protogeometrikus kor viszonyaihoz képest hatalmas, 45 méter hosszúépületet emeltek, amely hérós-szentélyként működhetett. A férfi fegyverei (vas lándzsahegy, vaskard,köszörűkő) az attikai leleteknél nem voltak drágábbak, bár Attikában példátlan módon a lovait is mellétemették, a női sírból azonban valóságos kincsek (két aranyspirál, arany „melltartó”, aranymedallionfajanszgyöngyökből álló láncon stb.) kerültek elő. Lefkandi kapcsolatai a levantei partvidékkel ésCiprussal nem meglepők. Hellas nyugati kereskedelmének megtorpanása után Ciprus változatlanulélénk kapcsolatban állt Szardíniával, amit az onnan előkerült többi leleten kívül a mintegy hetvenökörbőr alakú, ciprusi típusú rézöntecs megszakítatlan sorozata igazol a Kr. e. 1500-900 közöttiévekből. Az euboiai áruk (pl. geometrikus cserépedények) is ciprusi kontextusban, tehát eleintevalószínűleg ciprusi-föníciai közvetítéssel jelennek meg Szardínián a Kr. e. 8. század közepén.Feltűnő, hogy a bronzkor elmúlása és a vaskor beköszöntése éppen a vasfegyverek elterjedésébenmilyen lassú folyamat volt. A keleti mediterráneumban az ismert vasfegyverek száma a Kr. e. 10.században haladta meg csekély mértékben a bronzfegyverekét.


39

14. táblázat -

Évszázad, Kr. e. Bronzfegyver (%) Vasfegyver (%)12. 96 411. 80 2010. 46 54

A lefkandi lovas temetkezés ellenére a sírleletek alapján úgy tűnik, hogy bár a sötét kor leggazdagabbcsaládjai – a mykénéi kor szokásához hasonlóan – tartottak lovat, a hadsereg alapját a karddal éslándzsával felfegyverzett gyalogság adta, amely zsoldosként is szolgálhatott és meg is gazdagodhatottEgyiptomban vagy akár Al Minában. A lovasok, ha egyáltalán részt vettek a háborúkban, csakkiegészítő és alárendelt szerepet játszhattak, amint ez kis létszámukból is következett. Aristoteléskorának elképzelése a polis kezdeti korszakának lovas arisztokratáiról, akiknek a szerepét a polisvédelmében fokozatosan átveszik az így a politikai jogokra is igényt tartó gyalogos parasztkatonák,nem igazolható a források alapján. Nem véletlen, hogy Homérosnak sejtelme sem volt róla, mire ishasználták valaha a harci kocsit: az eposzokban a kocsik általában puszta taxiként szolgáltak, amelyeksegítségével a hősök gyorsabban érték el a csatateret, s ott a földre szökve, gyalogosként küzdöttektovább.

S nem láttad volna aludni a hős Agamemnónt, sem lelapulni a földre, se húzódozni a harctól: csakszáguldani férfidicsőítő viadalba.

Mert elhagyta az ércdíszes szekeret s paripáit... és gyalog indult el, föl-alá sétált a sorok közt.

(Homéros: Ilias. IV 223-231. D. G.)

A sötét kort mára már nem tekintik olyan mély és egyértelmű, négy évszázados szakadéknak amykénéi kor és a geometrikus kor között, mint ahogy korábban. Az újabb ösz- szefoglalások inkább azthangsúlyozzák, mekkora regionális eltérés lehetett egyes vidékek népesedési és kulturális viszonyaiközött, és hogy bizonyos területeken (Kypros, Kréta, Attika, Észak-Boiótia) sokkal jelentősebbvolt a kontinuitás, mint azt korábban gondoltuk. A submykénéi időszak egymástól elszigetelt, kistelepülései egyes területeken már a protogeometrikus korszakban fejlődni kezdtek, és – bekapcsolódvaa nemzetközi kereskedelem vérkeringésébe – előkészítették az archaikus kor robbanásszerű fejlődését.

Emlékeztető

sötét kor, submykénéi kor, protogeometrikus kor, synoikismos, phylé, phratria, basileus, oikos,urnasír, geometrikus kor, hérós

Kronológia

15. táblázat -

1065-1015 k. Submykénéi időszak1015-900 k. Protogeometrikus kor

2.2.2. A polis születése2.2.2.1. MI A POLIS?

A Trója ellen induló flotta 29 egysége Homéros szerint összesen 1186 hajót számlált (Ilias. II.ének). A később is ismert polisokon kívül számos nép lakóhelye, vagyis nem valamilyen városalapján került a felsorolásba. Míg Spárta polis, vagy legalábbis azzá fejlődött, Arkadia, Boiótia,Phókis, Lokris, Élis, Aitolia vagy a még csak nem is területként, hanem kollektívumként jelentkezőmyrmidonok nem alkotnak polist. E területek egy része viszonylag hamar a polisfejlődés útjára


40

lép, gondoljunk például Boiótiára, de korábbi, ethnos-alapú szövetsége segített abban, hogy Thébaihatékonyan tudja szövetségi állammá szervezni a boiótokat, mint ahogyan Tegea az arkadiaiakat ésa mindenkori tagos, a közösség választott vezetője Thessaliát. A polisban lakó hellének nem voltaknagy véleménnyel az ethnosokat alkotó népekről (Thukydidés I 5). Úgy tartották, hogy törvények nemléteznek körükben, vagy ha igen, nem igazán tartják be őket. Nyíltan kalózkodnak és rabolnak, ésezt nemhogy szégyellnék, hanem még dicsőségnek is tartják. Nem véletlen, hogy bárhová is mennek,fegyvert viselnek, hogy megvédhessék magukat. Ilyen vidékeknek számított például Ozolisi Lokris,Aitólia és Akarnania. Az említett lokrisiaknak talán nem véletlenül volt még Thukydidés korában ismeglehetősen rossz hírük. Két lokrisi település, Oiantheia és Chaleion Kr. e. 450 körül keletkezett, ésegy bronztáblán fennmaradt szerződése némi fényt vet ezeknek a fejlődésben elmaradt ethnosoknaka belső viszonyaira (vö. 60. dok.).

A polis tehát a hellének számára egyértelműen kiemelkedést jelentett a barbárok és a hellén ethnosokzűrzavaros, törvényeket nem ismerő vagy nem tisztelő világából. Az már más kérdés, hogy pontosanmaguk sem tudták, hogyan is jött létre a polis, és azt is többféleképpen határozták meg, hogy mi az.Aristotelés (Politika. 1252b) szerint „a több faluból (kómé) álló közösség (koinónia) a voltaképpenipolis, amely, úgymond, eléri a teljes, önmagában való elegendőséget (autarkeia), s míg az életbenmaradás céljából jött létre, fennmaradásának célja a boldog élet”. Látszólag e meghatározás visszájárafordítását találjuk meg Pausaniasnál (X 4, 1).

Chairóneiától húsz stadionra van Panopeus, a phókaiaiak polisa, ha ugyan valaki polisnaknevezné azokat [a településeket], amelyek nem rendelkeznek a főtisztviselők hivatali épületével(archeia), tornacsarnokkal (gymnasion), színházzal (the- atron), piactérrel (agora), közkútba vezetettvízzel, hanem barlangüregekben berendezett kunyhókban, a hegyekben laknak, leginkább ott, aholvízmosások vannak. Igaz, területüket határ választja el a szomszédos vidékektől, és a phókisi gyűlésbe(syllogos) követeket (synedrosj küldenek.

(Pausanias X 4, 1. M. Gy.)

E sorok azonban könnyen félrevezethetnek minket, mintha bármely görög fejében valaha ismegfogalmazódott volna olyan gondolat, hogy a polist különféle épületek teszik polisszá. Aszínházépület ennek ellenére számos polisban a közösségi élet egyik fontos központja volt.

Csak a mai Görögország területén az alábbi lelőhelyeken találhatunk antik és hellénisztikusszínházépületeket: Athén, Peiraieus, Thorikos, Orópos, Delphoi, Stratos, Orchomenos, Chairóneia,Thébai (Kabeirion), Oiniadai, Makynia, Pleu- rón, Eretria, Larissa, Démétrias, Dódóné, Kassópé,Nikopolis, Philippoi, Thessalo- niké, Thasos, Aigai, Dion, Maróneia, Samothraké, Lémnos, Mytiléné,Kós, Rho- dos, Délos, Mélos, Théra, Lató, Gortyn, Kuphonésion (= Leuké), Patrai, Aigeira, Élis,Sikyón, Korinthos, Orchomenos/Peloponnésos, Mantineia, Argos, Epidau- ros, Megalopolis, Tegea,Messéné, Spárta, Gytheion.

Ráadásul éppen Pausanias számol be róla (X 3), hogy Panopeust a Kr. e. 4. században II. Philipposlerombolta, így Pausanias korában a helység – finoman szólva – nem volt fénykorában. Panopeustlakói mint politikai entitást kezelték, amelynek rögzített határai voltak, és a phókisiak is akkéntkezelték, hiszen a panopeusiak részt vehettek a phó- kisi syllogosban, vagyis a közösségi gyűlésen.Panopeus esetében talán inkább azt figyelhetjük meg, hogy egy polis akkor is polis marad, ha a falaitlerombolják. A polis – végső esetben – kollektíven el is költözhet eredeti helyéről, mint azt például aperzsák elől Korzikára menekülő phókaiaiak és az Abdérába költöző teósiak tették (Hérodotos I 164.,168), vagy mint Athén, amelyet lakói Kr. e. 480-ban kiürítettek, amikor Xerxés hadai közeledtek (vö.52. dok.). Ebből természetesen nem következett az, hogy az athéniak egy pillanatig is úgy éreztékvolna, hogy polisuk megszűnt. A Kr. e. 7-6. század fordulóján élt lesbosi arisztokrata költő, Alkaiosmeglehetősen egyértelműen fogalmaz egyik töredékében (426.): „Nem kő és fa, nem építész teszvárost, hanem ott, ahol vannak olyan vitézek, kik megvédik az otthonuk, ott van város is és fal is.” (D.G.) Amikor a Krétán fennmaradt feliratos drérosi törvényben azt olvassuk: „így határozott a polis”,nyilvánvaló, hogy a törvény megfogalmazói a polispolgárok közösségére gondoltak, nem pedig a városfalaira (vö. 25. dok.).

A polis szó indoeurópai örökség a görög nyelvben, már a lineáris B írásos táblákon is megjelenik(po-to-ri-jo), de csak mint egy személynév része, így jelentéséről nem sokat tudunk. Ha azonban


41

összevetjük más indoeurópai nyelvekkel, az óind pura (erőd, város), a litván pilés és a lett pils (erőd,vár) alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a szó eredetileg várat jelenthetett. Ezt a jelentéséta klasszikus görögben is megőrizte, az úgynevezett Hekatompedon feliraton például a polis szótAkropolis értelemben használják a Kr. e. 5. század első éveiben (vö. 94. dok.). E jelentésből aztána szó további három különböző használata fejlődött ki. 1. város, 2. a város és környéke, 3. politikaiközösség, állam. Ha tehát forrásainkban a polis szóval találkozunk, mindig meg kell vizsgálnunk,melyik jelentésben áll. Néhány esetben olyan államra is használják forrásaink a polis kifejezést,amelyekről megjegyzik, hogy nincs városias központja. Legtöbbször Spártát hozzák példaként, deaz előbb említett Panopeusra is gondolhatunk. Spártának azonban, bár lakói valóban kata kómas,vagyis kóménként és nem vá- rosszerűen települnek össze, az ötből négy kóméja egy összefüggő, 3négyzetkilométeres területet ad, amelynek a népsűrűsége megfelel a legtöbb polisénak. Panopeusnakpedig, mint láttuk, volt városias települése, csak lerombolták. Azt is megállapíthatjuk, hogy haforrásainkban a polis szót látszólag csak „város” és nem „állam” értelemben használják, mindig csakolyan városokat értenek ez alatt, amelyek egyszersmind egy polis mint állam központjai voltak.

A polisnak nem volt meghatározó feltétele, hogy autonóm legyen. Amikor például Milétostmegszállták a perzsák, és a Perzsa Birodalom alattvalója lett, Milétost sem saját polgárai, sema többi görög nem tekintette valami másnak, mint ami addig volt, nevezetesen: polisnak. Adélosi szövetségben Athén durván beavatkozott a szövetségesek belügyeibe, de a symmachosok(szövetségesek) attól még polisok maradtak. Egy polis beléphetett egy szövetségi államba is, példáulTanagra a boiót szövetségbe, de ettől még polis maradt, sőt önálló pénzt is vert. A polist a görögöka polispolgárok közösségének tekintették (koinónia politón), amely képes volt saját magát irányítani,saját törvényei voltak, és szuverenitást gyakorolt saját területe fölött (Aristotelés: Politika. 1276b).E közösség természetesen kultuszközösségként is működött, hiszen minden polisnak volt egy-egykitüntetett jelentőségű istene (pl. Athénnak Athéné, Spártának Artemis, Samosnak és Argosnak Héra,Delphoinak Apollón stb.), amelynek központi szentélyt épített, és amely kultuszában minden polgárrészt vett.

A polispolgárok közösségének joga volt eldönteni, ki tagja e közösségnek. A polis politikaijogokkal rendelkező polgárai (polités) csak a felnőtt, nagykorú, állampolgársággal rendelkező férfiaklehettek, és ők a polis lakosságának csak töredékét alkották. A polgárcsaládból származó nőkpasszív polgárjoggal rendelkeztek: a polgárjogot fiaikra örökítették, de maguk minden politikaijoggyakorlásból ki voltak zárva, igaz, mint örökösnők ingatlannal rendelkezhettek. A polisbangenerációk óta ott lakó metoikosok szabad emberek voltak, de nem politések. Politikai jogaik nemis voltak, de a polis védelmében fegyveresen részt kellett venniük. A rabszolgák, bár lehet, hogy őkis generációk óta éltek egy adott polisban, ettől még nemhogy polgárok nem lettek, de még szabademberek sem.

A polités, mint látjuk, nem lett, hanem született: beleszületett ebbe a helyzetbe, bár ez nemkizárólagosan igaz. Különféle érdemekért polgárjogban lehetett részesíteni nem polgárokat. Azegyik eset az volt, amikor egy apoikia lakói befogadták a métropolis lakóinak egy részét sajátközösségükbe. Hérodotos elmeséli, hogy az ősi időkben a Pe- loponnésosról Lémnosra származottminyasok, minthogy otthonukból elűzték őket, vissza akartak települni a Peloponnésosra, és azt kértéka lakedaimóniaktól, hogy együtt lakhassanak és egyenlő jogokat élvezhessenek velük, és sorsolássaljuttassanak földet nekik (IV 145). A kyrénéiek népgyűlése úgy határozott, hogy a métropolis lakói, athéraiak azonos feltételek mellett legyenek kyrénében polgárok, „osszák be őket phy- lébe és patrábaés a kilenc hetairéába is.... részesüljenek a polgárjogból, a hivatalviselés jogából, és sorsoljanak kiszámukra a gazdátlan földterületből” (vö. 35. dok.). A jutalomként adott polgárjogra példa az, amikoraz athéniak Kr. e. 410/409-ben megjutalmazták egy politikai gyilkosság tettesét és társait (vö. 72.dok.).

Thrasybulos váljék athéni polgárrá, és írják be abba a phylébe és phratriába, amelybe csak akarja...[A többiek is] rendelkezzenek ugyanazzal a tulajdonszerzési joggal, mint az athéniak, vonatkozzék azföldbirtokokra, házakra, valamint athéni lakóhelyre, és viselje gondjukat a tanács, amelyik csak éppenhivatalban van, és a prytanisok, hogy ne szenvedjenek igazságtalanságot.

Az új polgár tehát megkapta a polités státust, beírták az adott polis valamelyik közigazgatásiegységébe (Athénban phylébe, Kyrénében patrába és hetaireiába), birtokot kapott, és attól kezdvevolt hivatalviselési joga. Gazdag metoikosok és a polis előkelő és gazdag külföldi jótevői is


42

megkaphatták a politési jogot, ez azonban nem volt olcsó mulatság, és Athénban például úgynevezett„hatezres törvénynek” minősült, vagyis a népgyűlésen legalább hatezer polgárnak kellett részt vennie,hogy a polgárjog megadásának ügyében határozatképes legyen. A polisok általában korántsembántak nagylelkűen a „polgárkészítéssel”. Volt olyan polis, például Spárta, amelynek polgárai szinteelfogytak, mégsem nyitották meg a polités státust az ott lakó szabadok számára.

Amiként egy nem-polgárból a polis polgárt faraghatott, ugyanúgy egy polgárt ki is zárhatott a politésekközösségéből. Így jártak a hazaárulónak minősített politikusok, mint például Themistoklés vagyAlkibiadés. Őket nem volt szabad hazai földbe eltemetni. A polis egyik legcélszerűbb meghatározásatehát az, hogy polisnak nevezzük a polispolgárok (politések) olyan közösségét (koinónia politón),amelynek jogában állt másokat polgárjogban részesíteni vagy abból kizárni.

2.2.2.2. A POLISOK LÉTREJÖTTE ÉS A BASILEUSOK

Miután áttekintettük, hogy a görögök mit értettek polison, és azt is, hogy szerintük hogyan keletkezetta polis, röviden próbáljunk választ találni arra, hogy miért jött létre. A sötét kor egy adott időpontjábankis görög települések helyezkedtek el egymástól jelentős távolságra, és közöttük néptelen vidékekhúzódtak. E kis emberi települések túlnyomó többségének lakossága nem haladta meg az 500 főt.Ilyen kis közösségekben, különösen, ha valamilyen külső hatásra nem alakult ki egy vagyonosabbréteg, még a társadalmi rétegződés sem alakul ki. Ahhoz, hogy e folyamat beinduljon, a népességneknövekednie kell. Antropológiai vizsgálatok szerint a népesség és a megtelepült csoportok létszámánaknövekedése számos társadalmi problémát is von maga után. Egy egyenlőségre törekvő, egalitáriusközösség létszámának felső határa általában 400-500 fő lehetett. Ha a népesség e szint föléemelkedett, a problémát úgy oldhatták meg, hogy néhány tagjukkal egy új közösséget alapíttattak,máskülönben a csoportban valószínűleg a társadalmi rétegződés új formáit kellett volna bevezetni.A népességnövekedés tehát önmagában nem okoz belső differenciálódást, ha a „fölösleges”, vagyisa nagyjából vagyoni egyenlőségben (egyenlő szegénységben) élő közösség számára az elviselhetőmértéket (vagyis nagyjából 500 főt) meghaladó lakosság egy része egyszerűen kitelepül. Ez a folyamatjátszódik le például Attikában, ahol a submykénéi periódushoz képest a geometrikus időszakra a –többnyire még mindig kis – települések száma robbanásszerűen megnő, mivel az athéni Akropolis ésaz agora környékére menekült lakosság a népesség növekedésének ütemében széttelepült.


43


44

De e folyamat állhat az első sötét kori ióniai ktisisek, városalapítások hátterében is. Ekkor mégszó sincs túlnépesedésről. A kisközösségek védekeznek a belső béke felbomlása ellen. A kirajzásoksorán azonban bekövetkezik az a pillanat, amikor a mezőgazdaságilag megművelhető vidékekenaz egyes újonnan létrejött közösségek „határai összeérnek”. Ekkor kezd a korábbi pásztorkodásis az így meghúzott határok közé szorulni. Ez a folyamat aztán az egyes közösségek közöttikonfliktusokhoz vezet, amelye lehetetlenné teszik a korábbi, békés terjeszkedést vagy elvándorlást.Amikor egy települést minden oldalról más települések vesznek körül, a lakosság egy része vagytávoli tájakon keres új hazát (ezt azonban nem teszi valamiféle kényszerítő ok nélkül), vagy a lakosságsoraiban indul meg egy belső harc a jobb pozíciókért, ami egyesek meggazdagodásához, másokelszegényedéséhez vagy akár szabadságuk ilyen vagy olyan formában történő elvesztéséhez vezethet,és valamely metaxy-csoport (a szabadok és rabszolgák között „lebegő” réteg, például helóta) tagjavagy rabszolga lesz belőlük. Ugyanez történik a települések szintjén is. Egyes települések elvesztikfüggetlenségüket, és beolvadnak egy másik, domináns településbe, mások pedig megerősödnek, ésrészben beolvasztanak, részben meghódítanak más településeket. Ezeket az akciókat, amelyek arablóportyából indulnak ki, és végső soron egy meghatározott állam területének megszervezéséhezvezetnek, eleinte a tehetősebbekből álló elit (basileusok) vezeti, amely hagyományos, az oikos-gazdaságból származó jövedelmét a zsákmánnyal is kiegészíti (vö. 2.2.1.). Így alakul ki lépésrőllépésre a falusias településszerkezetből (kata kómas) a nagyobb területű, több kómét magában foglalópolis, és a korábban egyenlően szegény lakosságból a basileusoktól a rabszolgákig minden társadalmiréteget magában foglaló polis.

A források összesen 76 archaikus kori polisról és két államszövetségről állítják azt, hogy valahabasileusok vezették. Ezek közül jó néhány nem állja ki a kritikai vizsgálódás próbáját, de ha a kétségesesetektől el is tekintünk, még mindig megmarad 57 királyság. Ebből két következtetést lehet levonni:a basileia (királyság) meglehetősen gyakori intézmény a klasszikus Görögországban, és a királyság azaz államforma, amelyet a görög hagyományok a legtöbb korai archaikus polisra jellemzőnek tartanak.Egyes kutatók „alkotmánytörténeti szempontból” nem látnak különbséget a basileia és a tyrannisközött, mi több, úgy látják, hogy a hagyományban a királyságokat felváltó arisztokrácia vagy nem isékelődött be a basileia és a tyrannis közé, vagy ha igen, csak igen rövid időre. Nemcsak a basileusfia örökölte atyja trónját, hanem a tyrannosé is, nemcsak a tyrannosok vették át olykor erőszakkala hatalmat, hanem a basileusok is. A tyrannosok is dinasztiában gondolkodtak. Ha nem volt fiuk,az unokaöccsük örökölte trónjukat, mint ez például a korinthosi Periandrost felváltó Psammétichosesetében történt (vö. 2.2.2.7.). A tyrannisok tehát a basileiákat rövid időre felváltó, de túlkapásaikés önzésük miatt hamar népszerűtlenné váló arisztokráciákat buktatták meg, és a görög monarchikuspolitikai rendszer utolsó szakaszát jelentették. Viszonylag gyors bukásukat ugyanaz a társadalmi-politikai változás okozta, mint korábban a basileusokét, hiszen nem két különböző rendszerről, hanemugyanannak a rendszernek két arcáról van szó.

Radikálisan más elképzelésekkel állt elő Juri Andreev. Szerinte a Kr. e. 9. századi (tehát nagyjából ahomérosi) basileus nem egy polis vagy egy ethnos királya volt, hanem egy kis közösségé, egy démosé,egy kóméé, s ezek a községek olvadtak össze (valahogy olyan módon, mint Spárta kóméi) a Kr. e.8. században polisokká, s korábbi vezetőik az egységesülő polis arisztokráciájává váltak. Ahogy ahomérosi basileusok Aga- memnón hívására tanácskozásra gyűltek össze, vagyis tanácsot alkottak,úgy alkották meg a megszülető polisokba tömörülő korábbi basileusok a polisok arisztokratikustanácsát. Nem az arisztokraták döntötték tehát meg a királyok uralmát, hanem a basileu- sokból alakultki az arisztokrácia. Homéros korának tipikus társadalmi rendszere tehát nem a királyság volt, amelyMykénével együtt már korábban eltűnt a történelem színpadáról, hanem az arisztokrácia, amelynektagjai a basileusok voltak. A görög források azonban nem teljes mértékben támasztják alá ezeketaz elméleteket. Az azonban bizonyos, hogy míg a polisok kialakulásánál a legtöbb esetben kisebb-nagyobb szerepet játszottak a basileusok, az archaikus és klasszikus korban ez az intézmény a legtöbbgörög állam életéből véglegesen eltűnt.

2.2.2.3. A GYARMATOSÍTÁS OKAI, TÍPUSAI ÉS IRÁNYAI

A gyarmatosítás a polisok túlnépesedéséből következő belső feszültségeket a népesség egy részénekkihelyezésével oldotta meg. Előfordult, hogy ínséges időkben a lakosság egy részét erőszakkalkötelezték új haza keresésére, mint például az akut vízhiánnyal küszködő Thérán, ahol nem csoda,


45

hogy a jóslat azt ígérte a telepeseknek, új hazájukban „lyukas lesz az ég”, vagyis mindig esni fog azeső (vö. 35. dok.).

Azonos és egyenlő feltételek mellett hajózzanak valamennyi háztartásból (oikos), [mindegyikháztartásból] válasszanak ki egy fiút... a felserdültek közül, és a többi szabad thérai közül... hajózzanak[velük].. A később Libyába hajózó rokonaik részesüljenek a polgárjogból és a hivatalviselés jogából,és sorsoljanak ki számukra a gazdátlan földterületből... Ha azonban valaki, akit a polis kiküldött, nemakar elhajózni, bűnhődjék halállal, és sajátítsák ki a birtokát. Aki befogadja, vagy elrejti őt, akár apaa fiát, akár testvér a testvérét, sújtsa őt is ugyanaz a büntetés, mint azt, aki nem akart elhajózni.

(Kyréné alapítása. N. Gy.)

Van, aki a kyrénéi apoikia-alapítás okát nem Théra túlnépesedésében látja, hiszen a Hérodotos híradásaszerint útnak indított két ötvenevezős hajón – az evezősökkel együtt – legfeljebb kétszázan indulhattakúj hazájukba, ami nem segíthetett komolyan egy 76 négyzetkilométer nagyságú sziget gondjain.Ha azonban arra helyezzük a hangsúlyt, hogy ^érát természeti csapások sújtották, a szigetlakókApollónhoz fordultak, s az ő jóslatát követve, a théraiak ott telepedtek meg Libyában, ahol „lyukasvolt az ég”, valószínűbbnek látszik, hogy a telepesek kiküldése egy természeti csapás (hét évig tartószárazság; Hérodotos IV 151) elhárítására hozott áldozat volt, ezzel is magyarázható az elmenninem akarók példátlan szigorúságú megbüntetése. A csapadékos terület keresése mindazonáltal azt isjelenthette, hogy a földműveléshez kerestek Théránál jobb területeket, s ez Hérodotos szerint sikerültis a gyarmatosoknak. A bajelhárító áldozat elméletének mindenesetre ellentmond, hogy az archaikusThéra településének mérete olyan kicsi volt, amelyben 5000 főnél többen nem lakhattak, s mivel aváros egy hegycsúcson épült, terjeszkedni sem tudott. Az 5000 fős lakosság legfeljebb nagyjából1250 felnőtt férfi polgárt jelenthetett, s a 200 telepes, mindegyike fiatal férfi, a polgárok 16%- áttette ki. Azt hiszem, ez azért népességi szempontból sem jelentéktelen arány. Ami pedig a kétségbevont archaikus kori túlnépesedést illeti, az aszály következtében fellépő élelmiszerhiány, továbbáönmagában a vízhiány is relatív túlnépesedést okoz, amelyet valamilyen formában le kell vezetni.

■ A Földközi-tenger vidékének áamai a Kr. e. 8–5 században

A gyarmatosokat a delphoi Apollón által kijelölt vagy vállalkozásában megerősített oikistés vagyarchagetas vezette új hazájukba, akinek jó néhány esetben még a nevét is ismerjük, hiszen a gyarmatpolgárai a későbbiekben héróskultuszban részesítették (Na- xos, Leontinoi és Katané alapítója:Theoklés, Syrakusai alapítója: Archias, Gela alapítója: Antiphémos és Entios, Himeráé és Kamarináé:Daskón és Menekolos, Akragasé: Aristonoos és Pystilos, Thasosé: Telesiklés, Kyrénéé: Battos, athrákiai Cheronésosé: Miltiadés). A gyarmatosok az új településen birtokokat kaptak. Hogy ezeka parcellák (klérosok) legalább eredendően egyforma nagyságúak voltak-e, arról vita folyik. Azmindenesetre kimutatható, hogy az esetek egy részében a polis kifejezetten a szegényebb rétegektőlakart megszabadulni (vö. 62. dok.): „Breába pedig a thések és a zeugi- tések közül menjenektelepesek.” A szicíliai görög apoikiák (Krotón, Gela, Syrakusai, Akrai, Kasmenai, Akragas, Naxos,Megara Hyblaia, Himera, Selinus) esetében tudatos tervezésről árulkodik a még ma is kimutathatóvárosszerkezet és utcahálózat, amelyből kiolvasható a lakóépületek elhelyezésére szolgáló várositelkek egyenlő nagyságára való törekvés.


46

Naukratis: emporion a deltában

Amasis kedvelte a helléneket, amit sok alkalommal kimutatott. Azoknak a helléneknek, akikEgyiptomban kívántak letelepedni, kijelölte lakóhelyül Naukratis városát, azoknak pedig, akik nemakartak állandóan ott lakni, csak időnként arrafelé hajóztak, külön területet adományozott, hogyoltárokat emelhessenek isteneiknek, és szentélykörzeteket létesíthessenek. A hellének legnagyobb,legnevezetesebb és leglátogatottabb szentélykörzete az úgynevezett Hellénion volt, amelyet közösenalapítottak ezek a városok. Az ión városok közül Chios, Teós, Phókaia és Kla- zomenai, a dórok közülRhodos, Knidos, Halikarnassos és Phasélis, valamint egyetlen aiol város, Mytiléné. A Hellénion tehátezeknek a városoknak a birtokában van, és ezek felügyelnek az itteni kereskedelemre is.

(Hérodotos II 178. M. Gy.)


47


48

■ Az egyenlő klérosok határai a krími Chersonésoson

Az anyavárosok (métropolisok) mindenesetre a népességkihelyezésnek három különböző típusátismerték: az apoikiát, az emporiont és a kléruchiát. Az emporion a görög gyarmatosítás sajátosesete, amikor egy vagy több métropolis nem önálló polist, vagyis apoikiát hoz létre, hanemcsupán kereskedelmi telepet, amely ugyan építészetileg magán viselheti egy görög város jegyeit(pl. Apollón-templom az olaszországi Graviscá-ban, az egyiptomi Naukratis Dioskuros-, Apollón-és Héra-szentélyei), lakói azonban a métropolis polgárai maradnak. Ennek az lehet az oka, hogyaz emporionok más államok területén alakultak, például Naukratis Egyiptomban, a görög nevénnem ismert Gravisca az etruszk Tarquinii kikötőjében (vö. 90. dok.), a hispaniai Emporion aszomszédságában álló ibér települések, például Ullastret árnyékában, Al Mina és Tell Sukas a szíriaiés föníciai városok közelében stb. (Al Minát, legalábbis a Kr. e. 8. században, zsoldostelepnek tekintik,ahol elsősorban euboiai harcosok állomásoztak, majd a telep Kr. e. 720 után kereskedelmi kapuvá vált).Az emporion tehát önálló államisággal nem rendelkező kereskedelmi telep, amely azonban fejlődésesorán átalakulhat polisszá, vagyis a métropolis oldaláról nézve apoikiává. Naukratis feltehetőleg csaka Kr. e. 4. században vált önálló polisszá, vagyis az Amasis (vagy már I. Psammétichos) korábanalapított település Hérodotos (II 178) értesülésének megfelelően korábban emporion volt. A helyzetetbonyolítja, hogy forrásaink számos polist is emporionnak neveznek esetenként, amiből két dologkövetkezhet: forrásaink szóhasználata nem mindig konzekvens, illetőleg az, hogy egy emporiontolykor polisnak neveznek, lehet éppolyan tévedés, mint az, hogy egy polist olykor emporionkéntemlítenek.

■ Megara Hyblaia úthálózata

Sóstratos horgonyfelirata Graviscából (Kr. e. 6. század utolsó negyede): „Aiginai Apollóné vagyok,Sóstratos készítette, a (Laodamasfia)” (N. Gy.)

A nyugati, tartéssosi kereskedelemben érdekelt Sóstratost Hérodotos művéből ismerjük (IV 152): „azistenek akaratából eljutottak Tartéssosba. Ez a kikötő akkoriban még kis forgalmú kereskedőhely volt,ők azonban úgy indultak haza innen – legalábbis amennyire tudom –, hogy jobban adták el árujukat azösszes hellénnél, kivéve persze az aiginai Sóstratost, Laodamas fiát, akivel senki sem vetekedhet” (M.Gy.)

A nagy görög gyarmatosítás leggyakoribb esete az apoikia-alapítás. Az apoikia a voltaképpenigyarmatváros, amelynek alapítása során az anyavárostól (métropolis) különböző, új polis jön létre.Neve is erre utal: egy olyan lakóhely (oikia), amely távol (apo) van az eredeti lakóhelytől. A nagygörög gyarmatosítás a hagyományos szemlélet szerint két nagy hullámban ment végbe: Kr. e. 750-625körül Dél-Itália, Szicília, thrák tengerpart, Dardanellák, Fekete-tenger, Adria (Kerkyra); Kr. e. 625k. – 510 körül az eddigi irányokon kívül Észak-Afrika (Kyréné), Dél-Anatólia, Gallia, Ibér-félsziget.


49

Valószínűbb azonban az az álláspont, hogy a görögök népességkihelyezése az ión partvidék sötétkori betelepítésétől a Kr. e. 4. századig és végig az egész hellénisztikus koron át tartott, amiből,ha a hellénisztikus városalapításokat – indokoltan – másként is kezeljük, nem vonhatjuk le azt akövetkeztetést, hogy Kr. e. 750 körül valami gyökeresen más és új jelenséggel állunk szemben,mint például Milétos és Ephesos sötét kori (újra-) alapítása esetén. Az archaikus gyarmatalapításelválasztása a sötét kori ktisisektől, alapításoktól azon az elméleti alapon történt, hogy más amár meglévő polis népességkihelyezése, és más az eleve vándorlásban lévő népek városalapítása.Csakhogy az iónok önmaguk- tól egyáltalán nem voltak vándorlásban, és az arhaikus gyarmatalapítástis legtöbbször valami kényszer (túlnépesedés, természeti katasztrófa) idézte elő. Ráadásul Kr. e.750 körül még a polis struktúrája sem tekinthető tökéletesen kialakultnak, jogosabb tehát az amegfogalmazás, hogy a gyarmatalapítás miatt az alapítóknak a semmiből kellett várost teremteniük,így kénytelenek voltak alaposan végiggondolni, mit is értenek városon, polison, a sikertelen alapításugyanis az alapítóknak könnyen az életükbe kerülhetett. Az apoikia alapítása tehát rendkívül szervezettés tervezett vállalkozás volt, amely az „anyaország” különösebb szervezettség és terv nélkül alakultés még alakulóban lévő métropolisaira is sok tekintetben visszahatott.

Az archaikus korban métropolis és apoikia valósággal „egymást szülte meg”, s a végeredménya klasszikus polis világrajötte lett. Erre jó példa Megara. Ez a kis isthmosi állam Kr. e. 750körül egyesül öt korábbi kóméból (Héraia, Peraia, Megara, Kynosura, Tripodis- kos), talán azegyes kómék Korinthosszal folytatott, vesztes háborúja sokkjának következtében, amely soránaztán Peraiát és Héraiát el is szakították a korinthosiak. A területileg összezsugorodott, szárazfölditerjeszkedésre képtelen (mert a jóval hatalmasabb Korin- thos és Attika közé beszorított) Megaraa synoikismos (összetelepülés) után városiasodni kezd, megjelenik a kiépített agora az akropolisoklábánál, de a belső egységesülés és erősödés nem csökkenti a háború során otthontalanná váltlakosság problémáit. Megara Kr. e. 728 körül alapítja első gyarmatvárosát, a szicíliai Megara Hyblaiát,amelynek településszerkezetén érződik az anyaváros lakosságának eredeti, ötös beosztása (ti. az ötkómé). Megara és Megara Hyblaia azonban szinte egyszerre halad a polisképződés útján, vagyis agyarmatosok egy születőben lévő polisstruktúrát visznek magukkal a métropolisból, és azt szabadon(és rendkívül konstruktívan) alkalmazzák új hazájuk kialakításakor.

A gyarmatosítást egy oikistés (alapító) vagy archagetas (legfőbb vezető) vezette, aki vállalkozása„szentesítését” a delphoi jósdától kapta meg. Az új polis, az apoikia megőrizte az alapító métropolistörvényeinek, kultuszainak, naptárának és írásrendszerének legtöbb elemét, de az alapítás utánfejlődése új, a métropolistól független útra lépett. Ennek legfontosabb eleme a földosztás volt, amelyetaz anyavárosokban természetesen nem lehetett végrehajtani, követelni is csak a gyarmatvárosoktapasztalatainak visszahatásaként, és többnyire akkor is feleslegesen. Az más kérdés, hogy agyarmatokon kikísérletezett, sakktáblaszerű utcahálózat – a milétosi Hippodamos munkásságában– az anyaországra is visszasugárzott, és talán szerepet játszott a demokrácia kialakulásában és/vagy megszilárdulásában. Az elkülönülés másik elemét az jelentette, hogy a gyarmatosítók elsőnemzedékéhez túlnyomó többségben fiatal férfiak tartoztak, akik feleségüket az apoikia környezetébenélő nem hellén népesség köréből választották. A legjobb példa erre Massalia alapításának meséstörténete.

A phókaiai Euxenos a királynak, Nanosnak – mert ez volt a neve – vendégbarátja volt. Ez a Nanoséppen lányának esküvőjét ülte, amikor Euxenos megérkezett, és Nanos meghívta a lakomára. Azesküvőt a következő módon tartották meg: a lakoma után a fiatal lánynak körbe kellett vinni egykelyhet, amiben vegyített bor volt, és a kérők közül annak kellett adnia, akinek leginkább akarta. Azlett a vőlegény, aki a kelyhet kapta. Így a lány, akinek a neve Petta volt, bejött, és véletlenül-e, vagynem, a kelyhet Euxenosnak nyújtotta. Amikor ez történt, a lány apja úgy vélte, csakis isteni végzéslehetett, így Euxenos feleségül vette a lányt, és az Aristoxené nevet adta neki. A mai napig van egytőle származó nemzetség Massa- liában, a Prótiadák, Prótos ugyanis Euxenos és Aristoxené fia volt.

(Aristotelés: Görögpoliteiák töredékei. 549. V. O.)

Így már a második nemzedék a métropolistól eltérő, helyi sajátosságokat felmutató kultúráthozott létre, amelyben például meghatározó szerepet játszottak a barbár anyák által behozotttermékenységkultuszok. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a mintegy 7-800 görög polis közülmindössze 56 esetében tudjuk kimutatni, hogy részt vett a nagy görög gyarmatosításban, vagyismétropolis lett.


50

A métropolisok részvétele a gyarmatosításban meglehetősen különböző mértékű volt. Milétosrólpéldául idősebb Plinius (NH V 112) feljegyezte, hogy 90-nél több gyarmatot alapított, igaz, Seneca(Helvia vigasztalása 7, 2) már csak 75-ről tud. A mai kutatás ezek közül 36-ot azonosított. Máspolisoknak csak egy gyarmata volt, sőt voltak olyanok is, amelyek nem egyedül, hanem továbbipolisokkal együtt hoztak létre emporiont vagy apoikiát (pl. Phasélis Chios, Teós, Phókaia, Klazomenai,Rhodos, Knidos, Halikar- nassos és Mytiléné társaságában részt vett Naukratis alapításában,Hérodotos II 178). Számos apoikia maga is hozott létre további apoikiákat, például Korinthosgyarmata, Kerkyra Epidamnost, Phókaia gyarmata, Massilia pedig Monoikost, Nikaiát, Antipo-list, Emporiont és Rhodét. A spártai gyarmatosítás jelentőségét a korábbinál – amikor Spártánakjószerivel csak egyetlen gyarmatot, Tarast (későbbi nevén Tarentumot) tulajdonítottak – ma már jóvalnagyobbnak tekintik.

Az apoikiák figyelemre méltó számából két következtetést vonhatunk le:

• Ennyi gyarmatváros bizonyára nem jöhetett volna létre a métropolisok jelentős népességfölöslegenélkül.

• A gyarmatvárosok igen nagy tömegeknek nyújtottak új hazát és a korábbinál biztosabb megélhetést,miközben létrejöttük az otthoni feszültségeket is hatékonyan csökkentette.

A gyarmatosításnak azonban a népességfölösleg kihelyezésén kívül még két további, egymássalösszefüggő oka lehetett: a kereskedelem fejlesztése és a stratégiai pontok kézben tartása. Akereskedelem fejlesztésére jó példa Pithékusai esete. A chalkisiak első nyugati gyarmatvárosukategy mindössze 46 négyzetkilométer nagyságú szigeten alapították meg, vagyis bajosan találhattak eparányi szigeten megoldást egy esetleges túlnépesedésre. Annál fontosabb szempont volt az etruszkfémlelőhelyekhez való közelség, mindenesetre csak annyira, amennyire az etruszkok ezt megengedték.Ne feledjük, az etruszkok – saját, Gallia és az Ibér-félsziget felé kiterjedő befolyási övezetükvédelmében – a karthágóikkal összefogva az alaliai (Korzika) tengeri csatában (Kr. e. 540 k.) megakarták állítani a phókaiai gyarmatosítók nyugati előretörését. A Pithékusai (ma Ischia) szigeténés a szemben lévő itáliai partvidéken, Kymében (s az onnan alapított Neapolisban) megtelepültchalkisiak másokat szerettek volna megakadályozni az etruszkokkal folytatott kereskedelembőlszármazó haszonszerzésben. A Szicília és Dél- Itália közötti Messinai-szorost úgy zárták le másokszámára, hogy két partján megalapították Zanklét (Szicíliában) és Rhégiont (Dél-Itáliában). Ígykezükben tarthatták a szoroson áthaladó hajóforgalom ellenőrzését. Ugyanez vezette a megaraiakatByzanti- on és a szemben lévő Chalkédón megalapításában, amely polisok stratégiai helyzete aFekete-tengerről a Földközi-tenger felé irányuló, elsősorban gabonakereskedelem ellenőrzését tetteszámukra lehetővé. A kereskedelmi célú gyarmatalapítások tehát elősegítették bizonyos métropolisok(Chalkis, Megara, Massilia) valóságos gyarmatvároshálózatának kialakítását, s e hálózatok minda métropolisok, mind pedig az apoikiák érdekeit szolgálták. Voltak azonban olyan apoikiák is,mint például a korinthosi alapítású Kerkyra, amelyek szembefordultak métropolisukkal, és egyedülmaguknak akarták megszerezni a közvetítő kereskedelemből származó hasznot (Thukydidés I 13). Ígyrobbant ki az első kereskedelmi háború Korinthos és Kerkyra között (Kr. e. 660 k.).

A népességkihelyezés speciális, athéni útja a Kr. e. 6-5. században (sőt voltaképpen egészen a Kr.e. 2. századig, vö. Délos esetét; Polybios 30, 20, 7) a kléruchiák alapítása. A kléruchia lakójaathéni polgár marad, megtartja démosát és phyléjét, Athén veszélyeztetettsége idején pedig az otthonihadseregben harcol. A meghódított államok területén Athén földeket sajátít ki, s azokat klérosokként(parcellákként) athéni polgárok (klé- ruchosok, szó szerint ’parcellabirtoklók’) között osztja ki. Akléruchosok birtokuk jövedelméből fegyverzik fel magukat (vö. 48. dok.), vagyis válnak esetenként– a solóni vagyoni beosztás értelmében – thésből zeugitésszé. A kléruchosoknak a klérosukonkellett tartózkodniuk, és ott – garnizonfaluként – Athén érdekeit kellett védeniük az esetlegeslázadásokkal szemben. Volt, hogy a klérosokat korábbi tulajdonosaik tovább művelték, és az athénikléruchosoknak bérleti díjat fizettek. E bérleti díj évi 200 drachma (Thukydidés III 50) volt. Minthogyegy nehézfegyverzetű gyalogos, hoplités napi zsoldja egy drachma volt, és a háborús szolgálat –az időjárási viszonyoktól függően – évente legfeljebb 7-8 hónapra rúgott, a 200 drachma bérleti díjnagyjából 7 havi zsoldnak (210 drachma) felelt meg úgy, hogy mindez az athéni államnak egyetlenfillérjébe sem került. Az alábbi területeken alapítottak athéni kléruchiákat a Kr. e. 6. században:Salamis, Cherso- nésos, Lémnos, Imbros, Chalkis. A Kr. e. 5. században: Skyros, Chersonésos,Andros, Naxos, Histiaia, Samos és a peloponnésosi háború alatt: Aigina, Poteidaia, Lesbos, Mélos.


51

A peloponnésosi háború kezdetén mintegy 10 000 athéni polgár élt kléruchiákban. Athén Kr. e. 404-ben – Salamis kivételével – valamennyi kléruchiáját elvesztette (Xenophón: Emlékeim Sókratésről.II 8, 1). Vannak, akik kétségbe vonják a kléruchiák önálló típusának létét, és apoikiáknak tekintikőket. Csakhogy egy Kr. e. 410 körül keletkezett athéni törvény (IG I3 237) a polis és kléruchia közöttvilágosan különbséget tesz, s ennek alapján a kérdés legújabb feldolgozói is a kléruchia önálló típusamellett foglalnak állást.

2.2.2.4. A HOPLITÁK

A hopliták jellegzetes fegyverzetükről (hopla) kapták nevüket. Bal karjukon viselt kerek pajzsuk(aspis) átmérője meglehetősen nagy, 0,8-0,9 méter volt, mert a harcos testét álltól térdig védeniekellett. Az aspis fából készült, belül bőr, kívül vékony bronzlemez fedte. Súlya a 8 kg-ot is elérhette.Kívülről gyakran a tulajdonosra jellemző, címerszerű díszítményt festettek rá (episémé), de olykoraz egyes államok jelképeit is megtalálhatjuk az ábrázolásokon: a lakedaimóniak például hatalmaslambdát, az athéniak alphát és a si- kyóniak sigmát festettek a spártai harcosok pajzsára. Az aspislegfontosabb részei nem látszottak kívülről, de éppen ezek feltalálása adott meghatározó lendületet anehézfegyverzetű gyalogság és a phalanx kialakulásának. A pajzs belső részének közepén az alkartkörülvevő bronz karpánt, a porpax húzódott, amelyen a harcos átdugta a kezét, és megmarkolta a pajzsbelső peremén levő fogantyút, az antilabét. A pajzsot így köny- nyen lehetett mozgatni, irányítani, amia zárt csatasorban lehetővé tette, hogy a katonák ne csak saját magukat, hanem a tőlük jobbra állókatis védeni tudják az ellenség szúrásaitól és lövéseitől. A hoplita phalanx jobbról védtelenebb volt, ezértaz ellenség a vonuló phalanxokat mindig jobb oldalról próbálta megtámadni.

A hoplita testét mellvért védte (thórax), amely készülhetett bronzból, de többrétegű vászonbólis, amelyre bronzpikkelyeket erősítettek. A harcosok a fejükön sisakot hordtak, amelyek közül akorinthosi típusú, az arcot és az orrot is védő sisakok voltak a legelterjedtebbek. Míg az úgynevezettillyr sisak viselőjének látszott az arca, a korinthosi szinte az egész arcot eltakarta, így az individuumvalósággal eltűnt a hoplita phalanxban. E sisaktípus elterjedésének talán nemcsak technikai oka volt,hanem valami lényegeset fejezett ki az új harcmodorról, amely az egyéni teljesítmény helyett a tömegerejére épített. A védőfegyverzetet a fém lábvértek (knémides) egészítették ki, amelyek térdtől bokáigvédték elölről a katonák lábát.

A hopliták legfontosabb támadófegyvere a lándzsa (dory) volt, amelyet a közelharcban szúrásrahasználtak. A 2-3 méter hosszú, többnyire kőrisfa nyélre vas- vagy bronzhegyet húztak, a nyélmásik végére pedig bronz lándzsavéget erősítettek, amely kiegyensúlyozta a súlyos lándzsahegyet ameneteléskor. A rövidebb, mintegy 1,5 méteres hajítódárdát (akontion) a támadás elején hajították azellenségre. A rövid, legfeljebb 0,6 méter hosszú, kétélű, egyenes kardot (xiphos) szúrásra és vágásrais használták.

A hopliták nem a polistól kapták, hanem maguk vásárolták meg fegyverzetüket, amiből azis következett, hogy csak azok harcolhattak nehézfegyverzetű gyalogosként a csatasorban,akik megfelelő anyagi háttérrel rendelkeztek. A szegényebbek legfeljebb a könnyűfegyverzetűsegédcsapatok, illetve a hajók evezősállományát alkothatták. A hoplita fegyverzet áráról nem sokattudunk. A homérosi hősök bronz nehézfegyverzetéhez már kilenc ökör áráért hozzá lehetett jutni(Homéros: Ilias. VI 235), bár a díszes, aranyozott fegyverekért száz ökröt is elkértek. A Kr. e.510 és 500 között keletkezett, a Sa- lamisra telepített athéni kléruchosok jogait szabályozó feliratazonban 30 drachmában határozza meg a telepesektől elvárható hoplitafegyverzet értékét (vö. 48.dok.), ami nagyjából egy-két ökörnek felelt meg. Csakhogy a thasosi hadiárvák Kr. e. 350 körül300 drachma értékű fegyverzetet kaptak az államtól ajándékba. A hatalmas árkülönbségben nincssemmi meglepő. Egy kisbirtokos paraszt által megvásárolt vasfegyverzet és az arisztokrata Alkibiadésaranyozott díszítésű fegyvereinek értéke között az athéni demokrácia virágkorában is jelentős volt azeltérés. A hoplitareform lényege éppen az volt, hogy az arisztokratákon kívül már a rendkívül szerényvagyonnal rendelkező parasztok is részt vehettek a polis védelmében, és mindezt egyetlen hadrend, anehézfegyverzetű gyalogosokból álló, közös phalanx tagjaként tették. A hoplitafegyverzet elterjedésétbizonyára jelentősen elősegítette a vasfegyverek szerényebb ára, mindenesetre feltűnő, és e képneknémileg ellentmond, hogy a Kr. e. 11-9. századi leletek között lényegesen nagyobb számban találhatókvasfegyverek, mint a Kr. e. 8. századtól kezdve, amikor az első teljes hoplitafegyverzetek megjelennek.A bronz újra megjelenése azzal magyarázható, hogy a görögök a Kr. e. 8. századra megint fölvették


52

a korábban – többek között a tengeri népek mozgása miatt – megszakadt tengeren túli kereskedelmikapcsolataikat, és a bronz kevésbé rozsdásodott, mint a vas.

Az első ismert hoplitafegyverzet, egy bronzsisak és egy mellvért Argosban, az úgynevezett Harcos-sírból került elő, és Kr. e. 720 körül készült. A hoplitések phalanxát először a Kr. e. 650 körülKorinthosban keletkezett úgynevezett Chigi-váza ábrázolta, bár már az Ilias (IV 281) is említi aphalanx kifejezést, és az eposz egyes leírásai is e harcmodor meglétére utalnak (vö. 13. dok.). Ahoplitések phalanxának mozgását maga

Homéros hasonlítja – a zeugités kifejezés alapjául szolgáló – igába (zygon) fogott ökrök mozgásához(vö. 13. dok.):

S csöppet sem tágított Oileus gyors fia, Aiás Aiásnak, Telamón sarjának az oldala mellől: ámde mikéntugaron két borszinü jó bika vonszol jólácsolt nagy ekét, egy szívvel, nékifeszülve, s szarva tövébenaz izzadság patakokban előtör; s kettejüket csak a jól kigyalult járom (zygon) különíti, míg igyekezvea föld-peremig húzzák a barázdát: íly szorosan léptek most egymás oldala mellett.

(Homéros: Ilias. XIII 701-708. D. G.)

A fenti sorok alapján egyes kutatók a homérosi eposzok korára helyezik a phalanx kezdeti formájánakkialakulását. Kallinos és Tyrtaios (Kr. e. 7. század) korában azonban már vitathatatlanul létezett aphalanx harcmodor.

Mert a vitézség hasznos a városnak meg a népnek, hogyha a férfi kitart, s szüntelenül legelől lépked,az első sorban; a lelkét gyáva futástól távoltartva, merész szívvel előre halad, s együtt álló társait isbuzdítja szavával -

így lesz hős a derék férfi a háboruban gyorsan megfordítja az ellenség csatarendjét,

bár rohamoz, s buzgón állja a had viharát.

(Tyrtaios, Diehl 9. K. G.)

A hoplitafegyverzet és a phalanx kialakulásának okairól és idejéről vita folyik. A phalanx elsőábrázolását mintegy 70 évvel megelőzi az első ismert fegyverzet, amiből az következne, hogy azúj fegyverzet megléte hatott a harcmodorra, de a zárt hadsorok hatékony kialakításához és a taktikabegyakorlásához évtizedekre volt szükség. Az azonban még így is kérdéses, hogy a folyamat egy afegyverzet megvételéhez már elég vagyonos paraszti réteg megjelenésével kezdődött, amely a nemesihadsereg soraiba betagozódva fegyvertársaitól politikai beleszólást is követelt a polis életébe, vagy éppellenkezőleg, a külső támadásoktól fenyegetett polis védelmi kényszere hatására vették be a gazdagabbparasztokat a „homérosi” arisztokratikus hadseregbe, és ez hatott vissza a belső politikai fejlődésre.A hoplitarendszer lényege mindenesetre nem a fegyverzetben vagy a phalanx meglétében ragadhatómeg, és nem az jelent az addigi viszonyokhoz képest gyökeres változást, hanem a nehézfegyverzetűgyalogosok nyilvántartása, az utánpótlás megszervezése. A phalanx állandóságához szükség volt apolgárok személy szerinti nyilvántartására (pl. a démosokban, községekben vezetett „anyakönyvre”),s minthogy a behívás életkori csoportok szerint történt, e csoportok szerint (is) nyilván kellett tartania fegyverbe fogható férfiakat. A „hoplitaforradalom” nem katonai vagy társadalmi szinten jelentettea polis szervezetében a legnagyobb változást, hanem az adminisztráció és az intézményesülés terén.

A phalanx zárt rendbe állított nehézfegyverzetű harcosokból állt, a gyalogság arcvonala hosszabb voltmélységénél. A phalanx átlagos mélysége 8 fő volt, amely csak a makedón-hellénisztikus korban nőtt16 főre. A phalanxok létszáma igen jelentős lehetett. A marathóni csatában az athéniak phalanxát9000 hoplités alkotta. A spártai phalanx mintegy 8000, a makedón pedig 16-18 000 főt számlált. Nemvéletlen, hogy a phalanxot a „mozgósított polisnak” tekintették.

A phalanxot alkotó polgárok a kiképzésben részt vevő, vagyis ephébos koruktól fogva mintegy„belenőttek” ebbe a harcmodorba, amint ezt Xenophón a spártaiakról megírja.

Legtöbben azt hiszik, hogy a lakón gyalogság szervezete rendkívül bonyolult, valójában ennek azellenkezője az igaz. A lakón hadrendben az első sorban állnak a tisztek, és mindegyik szakasz(stichos) el van látva minden szükséges felszereléssel. Olyan egyszerű megtanulni ezt a fölállást,


53

hogy aki képes fölismerni egy ismerős arcot, nem tévesztheti el: egyeseknek az a feladatuk, hogyvezessenek, másoknak meg az, hogy engedelmeskedjenek. A parancsokat az enómotarchosok, minta kikiáltók, fennhangon közlik embereikkel, hogy a phalanxok kisebb vagy nagyobb mélységbensorakozzanak föl, úgyhogy ezt sem valami nehéz megtanulni. A hirtelen felbukkanó ellenséggel azütközet kavargásában ugyanilyen rendben fölvenni a harcot már nem olyan könnyű dolog, ehhez csakazok értenek, akiket Lykurgos törvényei alapján neveltek.

(Xenophón: A lakedaimóniak állama. 11. N. Gy.)

A phalanxok nagy embertömeget igényeltek, így a hoplitaharcmodor a kisebb államokban (valamintLokrisban, Akarnaniában, Aitoliában és Krétán) nem alakulhatott ki. Minthogy a görög polisoklegalább 57,4%-ában a fegyverbe fogható polgárok létszáma nem haladta meg a 400 főt, azúgynevezett „hoplitaforradalom” e közösségekben nem zajlott le.

■ Emlékeztető

polis, ethnos, tagos, kómé, koinónia, autarkeia, délosi szövetség, symmachos, koinónia politón,polités, metoikos, apoikia, métropolis, phylé, patra, hetaireia, ktisis, metaxy, he- lóta, basileus, oikos,basileia, tyrannis, démos, arisztokrácia, oikistés, archagetas, kléros, emporion, kléruchia, synoikismos,kléruchos, thés, zeugités, hoplita, hopla, aspis, phalanx, hoplitaforradalom, ephébos

■ Kronológia

16. táblázat -

8. sz. A polisok kialakulásaAl Mina euboiai zsoldostelep

750 k. Megara egyesül öt kóméból (Héraia, Peraia,Megara, Kynosura, Tripodiskos)

735 k. Naxos alapítása734 k. Syrakusai alapítása728 k. Megara Hyblaia alapítása720 k. Az első ismert hoplitafegyverzet (Argos)720 után Al Mina kereskedelmi kapuvá vált690 k. Gela alapítása650 k. Himera alapítása

Chigi-váza (phalanx ábrázolása

Naukratis alapítása647 k. Olbia alapítása630 k. Selinus alapítása600 k. Massilia alapítása600 k. Kyréné megalapítása590 k. Akragas alapítása540 k. Alaliai tengeri csata510 és 500 között Athéni kléruchosok telepítése Salamisra480 Athén evakuálása Xerxés hadjáratakor445 k. Brea megalapítása410/409 Athénban megjutalmazzák Phrynichos gyilkosait4. sz. Naukratis önálló polis


54

2.2.2.5. A TÖRVÉNYEK FORRADALMAAz archaikus kor belső feszültségeinek kezelési módjai közül a legmesszemenőbb következményekkelaz eseti törvényhozás és a reformok sora járt, s egyben ez számított a legbékésebb megoldásnak.Ha tehát a polisban feszültség, netán belharc (stasis) támad egyes csoportok (különböző arisztokratacsaládok, szegények és gazdagok, polgárok és polgárjoggal nem rendelkezők) között, példáula földbirtoklás vagy a politikai jogok és a hatalom kérdésében, a polis vagy törvényhozótestülete (bulé, népgyűlés), vagy egy megbízott törvényhozó (nomothetés), helyi vagy tekintélyeskülföldi (pl. a mantineiai Démónax Kyrénében, a korinthosi Philolaos Thébaiban), teljhatalmú éstörvényhozásra is jogosult elöljáró (Aristotelés: Politika 1285a szavával: „választott tyrannos”, vagyisaisymnétés, pl. a mytilénéi Pittakos), békéltető (diallaktés, mint Solón) vagy más vezető tisztviselő(pl. archón) új törvényt vagy a polis egész államberendezkedését érintő reformokat (pl. Solón,Démónax, Kleisthenés) alkot meg és vezet be. Az archaikus törvényhozók, illetve a fennmaradttörvények egyes meghatározott problémákkal foglalkoznak, nem a polis teljes átformálásával vagyszisztematikus törvénykorpusz megalkotásával. Csak a Kr. e. 7/6. századi „eseti” törvényhozásokalapozhatják meg a később bekövetkező átfogó reformokat. Az egymásra épülő reformok sorozatajelentősen megváltoztatja a kiindulási pontként szolgáló államberendezkedést. A reformok végsősoron eredményezhettek demokratikus berendezkedést, ez azonban legtöbb esetben nem álltszándékukban, és demokrácia csak csekély számú polisban alakult ki. Így, utólag, beszélhetünkugyan a Drakón-Solón-Kleisthenés-Ephialtés-Periklés nevével fémjelzett reformfolyamat esetébendemokratizálódásról, nem szabad azonban Solónnak vagy éppen Kleisthenésnek egyértelműen ilyenszándékot tulajdonítanunk. Először helyesebb megvizsgálni, hogy az adott reformok nem csakegy konkrétan felmerült, veszélyessé válható társadalmi-politikai feszültséget akartak-e enyhíteni,levezetni.

Solón törvényeivel a szegényebb athéni polgárok – a hagyomány szerint – elégedetlenek voltak,mert arra számítottak, hogy a törvényhozó újra felosztja a földeket, s így mindenkinek jut kellőnagyságú birtok (AP XII 2). Solón azonban hallani sem akart erről, és bírálói, továbbá a törvényeitmegváltoztatni akarók elől külföldre távozott. A gés anadasmos, a földek újrafelosztásának igényea görög történelem során számos esetben fölmerült, minderre azonban valójában egyetlen polisbansem került sor. Az újrafelosztás inkább csak politikai jelszóként szerepelt, de ami az anyaországigörögséget illeti, a már magántulajdonban lévő földeket nem kobozták el és nem osztották fel aszegények között. Az egyetlen kivétel talán Korinthos Kypselos tyrannisa idején, amennyiben atyrannos az elkobzott Bakchia- da-birtokokat a szegényparasztok között felosztotta, ez azonbantökéletesen bizonytalan. Ilyesfajta földosztás, amelynek során a földnélküliekből földbirtokostcsináltak, voltaképpen három területen történt meg. Az egyik Spárta, ahol a földterületeket ahagyomány szerint eredetileg 9000 klarosra (parcellára – ión nyelvjárásban klérosra) osztották ahomoiosok (egyenlők, vagyis a spártai polgárok) között (Plutarchos: Lykurgos. 8), s az ezekenbetakarítható termény klarosonként el kellett hogy érje a 164 medimnost. A klarosok száma azonbangyorsan csökkenni kezdett a birtokkoncentrálódás következtében.

17. táblázat - ■ A spártai klarosok termése Plutarchos szerint, és az ehhezszükséges birtoknagyság 7000 polgárral számolva (A spártai medimnos = 74,54liter)

Termés: 82 medimnos árpa 82 x 74,54 = 61,12 hl/évA szántóföld hozama: 9 hl/haBevetett terület: kb. 7 ha (6,9)Normál fejadag: 2803 kalória, vagyis 1,32 liter/nap

kb. 5 hl/év/személy

A klaros termése több mint 12 személyt lát elélelemmel:-syssitia: 12 medimnos/év 9 hl = ~ 2 személy- család: 70 medimnos/év 52,18 hl = ~ 10 személySzükséges parcellaméret: 20 ha


55

Spártai polgárok klarosainak összmérete: Spártai polgárok klarosainak száma:- Messéniában kb. 90 000 ha 4500 klaros- Lakóniában kb. 51 111 ha 2500 klaros

A földosztások másik területe a kléruchiáké volt. Tudjuk jól, hogy az athéniak az elfoglalt területekenföldeket sajátítottak ki, és klérosokat, parcellákat osztottak athéni polgárok számára. Nem tudjukpontosan, mekkora volt egy-egy ilyen kléros, de – minthogy a salamisi kléruchosokra vonatkozófelirat szerint a telepesektől elvárták, hogy nehézfegyverzettel szereljék fel magukat (vö. 48. dok.) –a birtokok nagysága megegyezhetett az athéni zeugités-minimummal (200 medimnos = 10,5 hektár).Nem kis jelentőségű telepítésekről volt szó, hiszen az athéniak Kr. e. 506-ban csak Euboia szigetén4000, Kr. e. 446-ban pedig 2000 athéni kléruchosnak osztottak földet.

A földosztás gondolata egy alapvetően mezőgazdasági társadalomban, ahol mindenki beleszületikaz adott gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokba, megörökölve szülei helyét a társadalmihierarchiában, külső hatás nélkül valószínűleg fel sem merült. E külső hatás pedig a létező földosztásokharmadik területe, a gyarmatosítás volt. A felosztás alapjául szolgáló birtokegységek méretét a fekete-tengeri Chersonésoson a körülöttük épült kőfalak alapján pontosan meg lehetett határozni. Egy átlagosparcella a Kr. e. 4-3. században (kisebb-nagyobb eltérésekkel) 630 x 420 méteres volt, vagyis durván300 plethron nagyságú. A dél-itáliai Metapontion teleknagyságait szintén meg lehet állapítani. Ebbenaz esetben egy enyhén (98°-os szögben) paralelogrammába hajló telek mérete 625 x 415 méter,vagyis mintegy 297 plethron. Ez azonban csak az alapegység. Kimutatható, hogy Metapontion egyesterületein a birtokok jóval nagyobbak voltak, de a nagyobb birtokok nagysága mindig ennek azalapegységnek valamiféle többszörösét adta. Vagyis a földosztás azonos mérték szerint történt, de nemfeltétlenül azonos birtoknagyságot eredményezett. Természetesen az is lehetséges, hogy a nagyobbbirtokok az első osztás parcelláinak felvásárlásával jöttek létre. E birtokkoncentráció azonban csakakkor mutatható ki, ha a birtokok egymás mellett feküdtek, míg ha egy tulajdonos számos, egymástóltávol fekvő klérost vásárolt össze, az régészetileg nem bizonyítható.

Érdemes összehasonlítanunk az apoikiák – úgy tűnik, általánosan alkalmazott –birtoknagyságmodulját az anyaországi viszonyokkal. A metapontioni átlagos kléros 25,93 hektárnak,a chersonésosi 26,46 hektárnak felelt meg, ami meglepően nagy terület, és szinte tökéletesenmegegyezik az athéni 500 mérősök minimális birtokméretével (500 medimnos = 26,3 ha). Ennekalapján, ha mindenki ekkora területet kapott volna az apoikiákban, határozottan megérte volna résztvenni a gyarmatosításban. Csakhogy ez a nagyjából 26 hektár a földosztás alapegysége volt, egyesparcellák ennél nagyobbak, mások pedig kisebbek voltak, de a nagyobbak a modul többszörösét,a kisebbek pedig arányosan tört részét adták ki. Ez a helyzet természetesen az örökösödés soránbekövetkezett osztozkodással is magyarázható, de azzal is, hogy az eredeti osztáskor sem kapottmindenki „arisztokratikus” birtokokat, hiszen – megfelelő tőke híján – azokat se megművelni, sebevetni nem tudta volna.

A hagyomány szerint a Kr. e. 7. században élt Zaleukos és Charóndas volt a görögség elsőkét nagy törvényhozója (vö. 34. dok.). Az ő életrajzukban és a nekik tulajdonított törvényekbentarkán egymásra rakódik egy korábbi történeti (Pindaros, Platón, Démosthenés) és egy későbbi,jóval megbízhatatlanabb, morálfilozófiai réteg. Ez utóbbihoz tartoznak azok a vándor toposzok,amelyek egyszerre több korai törvényhozóhoz is hozzátapadnak. Ezek egyike például a törvényhozókönyörtelen szigora, amely vagy saját magára, vagy fiára hull vissza (vö. 34. dok.). Charóndaspéldául állítólag azzal akarta megakadályozni a meggondolatlan törvényreformokat, hogy előírta: akitörvényjavaslatot terjeszt be, vegyen kötelet a nyakába. Ha a népgyűlés megszavazza a javaslatot,vegyék le nyakából a hurkot, ha viszont elutasítja, szorítsák meg, vagyis végezzék ki a javaslattevőt.A gondolat mögött az áll, hogy az ősi törvények jó törvények, a megváltoztatásuk pedig csak ronthatrajtuk. A korai törvényhozók saját sorsukkal is bizonyították, hogy törvényeik mindenkire egyarántvonatkoznak, még saját magukra is. Ugyancsak Charóndasról meséli Diodóros, hogy egyszer éppena vidéket járta, tőrrel felfegyverkezve a rablók ellen. Amikor hazaért, éppen ülésezett a népgyűlés,és a tömeg nagy izgalomban vitatkozott, ő pedig odament, kíváncsian a viszály okaira. Csakhogykorábban hozott egy törvényt, amely megtiltotta, hogy valaki fegyveresen belépjen a népgyűlésre.Megfeledkezett róla, hogy övén ott függ a tőr, ezért egyik ellensége rákiáltott:

• Érvénytelenítetted saját törvényedet, Charóndas!


56

• Zeusra, éppen érvényesebbé teszem! – felelte, és kihúzva tőrét, ledöfte magát.

Igaz, más szerzők a syrakusai törvényhozóról, Dioklésról mesélik ugyanezt, ami

csak azt bizonyítja, hogy vándor történetről, toposzról van szó, amelyet szabadon társíthatnakkülönböző korai törvényhozók nevével.

Hasonlóan szigorú törvényeket hozott Zaleukos is, például azt, hogy akit lopáson érnek, meg kellvakítani. Minthogy saját fiát is tetten érték, felajánlotta, verjék ki az ő fél szemét, meg a fiáét is, de nenyomorítsák meg teljesen a fiút. A tenedosi Tennés a há- zasságtörőket büntette halállal. Amikor sajátfiát is házasságtörésen érte, őt is kivégeztette. E szigorú törvényhozó toposzokra emlékeztet a lehetőlegszigorúbbnak ábrázolt Drakón, aki a lopást egyenesen halállal büntette volna.

Aristotelés (Politika. 1273b-1274b) megkülönbözteti egymástól a teljes államberendezkedéstújraalkotó törvényhozókat (Lykurgos, Solón) és a pusztán csak egyedi, eseti törvényt hozókat(nomothetés), mint például Zaleukos, Charóndas, a lokrisi Onomak- ritos és a Thébaiban tevékenykedőkorinthosi Philolaos. E törvényhozók működéséhez kötik például a polisban található klérosok,parcellák számának változatlanságára való törekvést, és – Lykurgoshoz hasonlóan – a klarosok(a kléros szó dór alakja) eladási tilalmának állítólagos bevezetését. Ugyancsak gyakran előfordulómotívum a fényűzés (pl. fényűző temetés) tiltása (Zaleukos, Periandros, Solón, keósi Aristeidés).

Az összefüggő, egységes törvénykorpuszok létrehozása a görög polisokra általában nem jellemző,összefoglaló kodifikációkról voltaképpen csak Athén és Gortyn esetében beszélhetünk, ahol feliratosformában maradt fenn a város törvénygyűjteménye (vö. 59. dok.). Az írott törvények megalkotásánakalapfeltétele volt az írásbeliség elterjedése és annak a közös térnek (agora) a kialakulása, ahol etörvényeket közzé lehetett tenni, de még fontosabb lépés volt az, amikor a politikai vita helyéről,az agoráról kiemelve, a már rögzített törvényeket a kőtemplom falába vésték, így kölcsönözvenekik az istenek által is szentesített érvényességet, hatalmat az egész polis fölött (vö. 25. dok.).Az írott törvények megjelenése nem a polis alapító pillanata, mint ezt korábban feltételezték,hanem éppen ellenkezőleg, az intézményesülés viszonylag késői aktusa, amelyet megelőz a hatalmiszervek, a magisztrátusok és a jól működő szokásjog kialakulása. Az írott törvények megjelenéseelőtt szokásjogról szoktunk beszélni, vagyis egy közösség évszázados együttélése alatt kialakultszokásrendszeréről, amelybe a közösség minden tagja valósággal beleszületett. Ilyen körülményekközött nehéz elképzelni, mit jelenthetett egy reform, egy új törvény meghozatala, noha a polisvezetőinek vagy a polisgyűlés- nek természetesen lehetősége volt ilyen intézkedésekre. Hogyanrögzítették az új törvényeket abban az időben, amikor még nem írták le azokat? Erre analógiakéntszolgálhat a hatalmas epikus anyag kialakulása és hagyományozása az írásbeliség kialakulása előtt.Természetesen annak semmi végzetes következménye nem volt, ha egy énekmondó (aoidos) néhánysort felcserélt vagy átformált az eposz előadása során, ugyanez azonban nem mondható el atörvényekről. Ráadásul fennállt annak a veszélye, hogy különböző polgárok másként „emlékeztek”az esetleges megállapodás vagy rendelet tartalmára. Ennek megakadályozására sajátos eszköztválasztottak a görögök. Ailianos (Tarka történet. II 39) szerint a krétaiak a polgárok gyerekeineka törvényeket megzenésítve tanították meg, hogy könnyebben megjegyezhessék azokat, és nehivatkozhassanak egy esetleges felelősségre vonáskor a törvények nem ismeretére. Ezenkívül azistenek himnuszait és a kiváló férfiak tetteit dicsőítő énekeket kellett megtanulniuk. E meglepőeljárást nem csak Krétán ismerték. Athénaios (619b) azt írja, hogy Athénban a lakomákon énekeltékCharóndas törvényeit, Spártában pedig a gyerekeknek tanították be a polis íratlan törvényeit.Elképzelhető tehát, hogy a törvények dallamukkal együtt terjedtek po- lisról polisra, segítve az adottközösségek belső harmóniájának megteremtését. A törvények fenntartásában és továbbfejlesztésébentermészetesen meghatározó szerepet játszottak annak alkalmazói. Végső soron a törvénytevőkjelentették a polis kialakulásának egyik legelső alapvető ismérvét, hiszen, mint az Iliasban olvassuk,a bírák a bíráskodásra kijelölt helyen körben ültek az előre odakészített köveken. Minthogy akövek számát nem változtatgathatták önkényesen, jogos feltételeznünk, hogy a bírák számát előremeghatározták, vagyis annyi követ raktak körbe, ahány bíró tevékenykedett.

Míg a piactéren sokaság állt, pörlekedés folyt: meggyilkolt ember védíja fölött civakodtak... ülteka síma, csiszolt köveken szent körben a vének, botját tartották harsányszavu hírnökeiknek, fel-felemelkedtek, s felváltva itéltek a bottal.

(Homéros: Ilias. XVIII 498-508. D. G.)


57

A legkorábbi ismert törvényfelirat, amelyben a krétai Dréros népgyűlése szabályozta a vezetőtisztségviselő, a kosmos újraválaszthatóságát (tíz éven belül nem viselhette újból a tisztséget), márteljesen kialakult intézményrendszerrel találkozunk (kosmos, a da- mosok képviselői, polisgyűlés,„húszak”), vagyis az írás megjelenése nem megteremtette, csak rögzítette a már létező törvényeket(Kr. e. 650-600 k.; vö. 25. dok.).

2.2.2.6. AZ ATHÉNI FEJLŐDÉS: KYLÓN, DRAKÓN, SOLÓN

2.2.2.6.1. Kylón

A hagyomány szerint Athénban a királyság megszűnte után először élethossziglan választottakarchónokat (AP III 1). Az ötödik vagy hatodik ilyen archón Megaklés, az utolsó pedig Alkmeónvolt, a megbízhatatlan, kizárólag csak tájékoztató jellegű (és hitelű) kronológia szerint Kr. e. 756-754körül. Nevük alapján mindketten az Alkmeóni- da család tagjai lehettek, vagyis házassági kapcsolattalkerülhettek be a Medontida nemzetségbe (természetesen az archónlista e korai szakaszának hitelességeerősen kérdéses). A korai idők archónjai, vezető tisztségviselői között számos ismert névre akadunk:Kr. e. 669-ben az archón egy bizonyos Peisistratos, nyilvánvalóan a később nevezetessé válóPeisistratida családból. Hírnevét öregbítette olympiai versenygyőzelme is. Kr. e. 659/658-ban aPhilaida Miltiadés az archón, 632/631-ben pedig újra egy Alkmeó- nida, Megaklés. Nevezetes év ez,legalábbis akkor, ha Kylón ekkor hajtotta végre puccskísérletét, amit némelyek 636-ra, mások pedig628-ra vagy 624-re datálnak. Az athéni Kylón Kr. e. 640-ben, a 35. olympián kettős futásban győzött.Ezután elvette feleségül a megarai tyrannos, Theagenés lányát, és apósa segítségével át akarta vennia hatalmat Athénban. A puccskísérletre, mint Thukydidés írja, ugyancsak egy olympiai évben kerültsor, vagyis Kr. e. 636-ban, 632-ben, 628-ban vagy 624-ben.

Kylón apósa seregeinek támogatásával elfoglalta az athéni Akropolist. Theagenés támogatásánakkomoly oka volt. A megarai tyrannos harcban állt Athénnal Salamis birtokáért. A sziget megszerzéselétkérdés volt a túlnépesedett kis isthmosi állam számára, Athénnak viszont nem hiányzott alegforgalmasabb kikötői elé települő ellenséges hatalom. Ha Theagenésnak sikerült volna vejéthatalomra juttatni, Kylón nyilvánvalóan nem ellenezhette volna Megara aspirációját Salamisra. Ez apélda is mutatja, hogy a tyrannosszá válásnak, ha nem is feltétele, mindenesetre gyakori elősegítője:

1. a szükséges gazdasági háttér, amely az olympiai szerepléshez is nélkülözhetetlen, s amelyettöbbnyire versenykocsik és lovak tartásával lehet reprezentálni, ezért találunk nemcsaktyrannosokat, hanem tyrannosjelölteket is a kocsiverseny- és lóversenygyőztesek között, agyőzelem ugyanis a gazdagság reprezentálásán kívül ismertséggel és népszerűséggel járt együtt.Ismert kocsiversenyt nyerő tyrannosok például a sikyóni Kleisthenés, a syrakusai Hierón, azakragasi Thérón, a gelai Polyzalos stb. – a delphoi bronz kocsihajtószobor Polyzalos ajándéka.

A delphoi kocsihajtószobor jelenleg olvasható felirata – „Polyzalos ajánlott föl engem, miután nyerta lovaival” – egy korábbi, Hierónt dicsőítő felirat – „A Gelában uralkodó Hierón állított engem [ti. aszobrot], miután győzött.” – helyébe került.

1. A beházasodás egy tyrannos családjába (pl. Kylón a megarai Theagenésébe, a korin- thosiPeriandros az epidaurosi Proklésébe – bár Periandros enélkül is tyrannos lett volna, hiszen apjátólörökölte tisztét –, és a Philaida Stésagoras is úgy lett chersonésosi tyrannos, hogy nagyapja, azidősebb Stésagoras elvette az ifjabb Kypselos volt feleségét, így lett a Kypselida idősebb Miltiadésa Philaida idősebb Kimón féltestvére, minthogy anyjuk közös volt, stb.), úgyhogy létrejött atyrannosok „internacionalizmusa”, mivel ez a társadalmi presztízs növekedésén kívül hatékonykülpolitikai támogatást is eredményezett.

3. Végül fontos szerepet játszott a már említett versenygyőzelem (pl. az idősebb Mil- tiadéschersonésosi tyrannisa megalapítása előtt négyes fogatával nyert Olympiában).

Ha tehát egy arisztokrata családban e három jelenség: a vagyon, a házassági kapcsolattyrannoscsaládokkal és a versenygyőzelem egyszerre mutatkozik meg, megállapíthatjuk, hogy acsaládnak komoly esélye nyílik egy tyrannis megalapítására, sőt továbbmegyek, feltételezhetjük, hogymaga a család is tudatában van ennek, vagyis nem véletlenül alakítja reprezentációját, amely már


58

önmagában is politikai hatóerő, és kapcsolatrendszerét az említett módon, hanem éppen azért, mertcéljai között szerepel a tyrannis megalapítása.

Mindez Kylón esetében be is következett, csakhogy a puccskísérlet kudarcba fulladt, a naukrariák(48 athéni hajóállító körzet) hadba szólított tagjai az év archónjának, az Alkmeónida Megaklésneka vezetésével körülzárták az elfoglalt Akropolist, szabad elvonulást ígértek Kylónéknak, de azelvonulókat hitszegő módon meggyilkolták. Megak- lés kétségtelenül elhamarkodott és túlzottanheves reakcióját legalább kétféleképpen magyarázhatjuk. Egyrészt feltételezhetjük, hogy ilyenszenvedélyesen ellenezte a tyrannist, másrészt arra is gondolhatunk, hogy csak más család tyrannisaellen volt kifogása. Athén eddigi vezető családjai, a Philaidák és a Peisistratidák fél évszázadon belülvalóban tyrannist alapítanak, a legerősebb és leghatalmasabb nemzetségről, az Alkmeóni- dákérólindokolatlan lenne tehát azt hinni, hogy nem ugyanez volt a terve. A vérbűn elkövetése azonbanúj helyzetet eredményezett: a súlyos és, tegyük hozzá, jogos vádaknak kitett család egyelőre nemkockáztathatott meg egy ilyen lépést. Ellenfeleik számára a vérbűn jól jött, mint támadhatatlan érva túlságosan is nagy hatalommal rendelkező nemzetség ellen. Ennek ellenére hosszú időnek kellettmég eltelni addig, amíg sikerült a vérbűnnel fertezett családot elűzni a városból. Pontosan nemtudjuk, mikor történt ez, hiszen Kr. e. 591-ből ismerünk egy Alkmeónida stratégost, Alkmaiónt,csak arról olvasunk Aristotelésnél és Plutarchosnál, hogy maguk a bűnösök már nem éltek, ezértcsontjaikat kiásták sírjukból, és eltávolították Attikából. Az egész folyamat határozottan nemzetségekháborúskodására emlékeztet. Plutarchos így ír: „Kylón életben maradt társai hamarosan ismét erőrekaptak, és folyvást áskálódtak Megaklés leszármazottai ellen. A belső viszály egyre fokozódott, és anép megoszlott.” Úgy tűnik, hogy nagyrészt ezek a klánküzdelmek, és nem a nép, a démos követeléseikényszerítették ki a solóni reformokat. A küzdelmek hevességéről és módszereiről sokat elárul aDrakón nevéhez fűződő úgynevezett emberölési törvény, az egyetlen drakóni törvény, amelyet Solónis átvesz saját törvénykorpuszába. Ez a törvény ugyanis jelenleg ismert és kétségtelenül rendkívülarchaikus jegyeket mutató formájában kimondottan a vérbosszú ellen irányult. A vérbosszú teháthozzátartozott a Kr. e. 6. század végének athéni hétköznapjaihoz.

2.2.2.6.2. Drakón

Drakón Aristaichmos archóni évében hozta meg törvényeit (Kr. e. 621), vagyis ő maga ekkor nemvolt archón epónymos. Állítólagos vérrel írott törvényeiből semmi sem maradt fenn, „drákói” szigora,mint látjuk, valószínűleg jellegzetes korai törvényhozó toposz. A Kr. e. 409/408-as törvényrevíziósorán újra fölírt drakóni úgynevezett emberölési törvény mindenesetre egyértelműen a vérbosszú ellenirányult, hiszen védte az elkövető jogait és megtorolta az önbíráskodást (vö. 28. dok.).

Részlet Drakón törvényéből: „Ha pedig valaki egy gyilkost megöl, vagy oka lesz halálának,ugyanolyan megítélés alá esik, mint aki egy athéni polgárt ölt meg.”

Drakón állítólagos kegyetlenül szigorú törvényei közül Plutarchos egyet sem jegyzett föl pontosan,hanem csupán egy erősen kétséges hitelű anekdotát őrzött meg.

A drakóni törvények értelmében halálbüntetéssel sújtották a legcsekélyebb bűncselekményeket is.Így a munkakerülők, a zöldség- és gyümölcstolvajok ugyanolyan büntetést szenvedtek el, mint atemplomrablók és a gyilkosok. Később sokszor idézték Démadés bírálatát, hogy Drakón nem tintával,hanem vérrel írta törvényeit. Mikor megkérdezték tőle, miért sújtott halálbüntetéssel oly sok vétséget,Drakón állítólag azt felelte, hogy szerinte kis bűnök is megérdemlik a halálbüntetést, a nagyobbakrapedig nem talált súlyosabbat.

(Plutarchos: Solón. 17. M. E.)

Mint följebb láthattuk, a vérbosszúellenes törvény a nemzetségek és családok kezéből kivette a bosszúlehetőségét, és külön vizsgálóbírói, valamint bírói hivatalt hozott létre a gyilkosság szándékosságánakkimondására, illetve a büntetés megállapítására. A gyilkosnak ez idő alatt Attikán kívül kelletttartózkodnia, hogy véletlenül se sújthasson le rá az áldozat valamelyik bosszúszomjas rokona. Arokonságnak egyetlen eszköz maradt a kezében: a békés kiegyezés a nem szándékos emberöléstelkövetővel. Ez a törvényszöveg már önmagában és szándékában (a véget nem érő vendettaelhárításában) az anekdotától tökéletesen eltérő képed ad Drakón működéséről, mégis kísérlet történtarra, hogy az állítólagos szigorú törvényeket mint az írott törvény megszületését ünnepeljék, és a


59

dé- mos jogainak kiteljesedéséhez vezető út első lépését lássák benne. Az írott törvények ugyanis,mint sokan hiszik, „korlátozták az arisztokrata bíróságok önkényes döntéseit”. Függetlenül attól, hogyaz anekdota történeti hitele lényegesen csekélyebb, mint a feliraté, belátható, hogy a démos bajosanörvendhetett olyan törvénynek, amely minden botlását halállal sújtotta (ez éppen a legszegényebbekrenézve lehetett volna végzetes), és még az arisztokrata bíróságok esetleges elnézését, kegyelmét ismegakadályozta volna.

Az Alkmeónida nemzetség – vagy annak legalábbis egy része – tehát Kr. e. 600 körül száműzetésbekényszerült a kylóni vérbűn miatt, de míg eddig jelenlétével, most hiányával, az eltávozását követővákuummal határozta meg Athén további fejlődését. Ha a Solónt megelőző korszakra alapvetőenjellemzők a nemzetségi konfliktusok, most az új helyzetben, ha lehet, még hevesebben lángoltakfel. Az elűzött – vagy legalábbis határozottan meggyengült – Alkmeónidák helyére több jelentkezőakadt. Az egyik Aristolaidés fia, Lykurgos, a másik pedig Hippokratés fia, Peisistratos. Meglepő,de a forrásaink egybehangzóan állítják, hogy a küzdelembe az Athénban maradt Alkmeó- nidák isbelevetették magukat Megaklés, Alkmaión fia vezetésével. Az persze eleve kérdéses, hogy a családbólhányan mentek valóban száműzetésbe, megszakítás nélkül ott tartózkodtak-e, és mindez milyenbefolyást gyakorolt nemzetségük otthoni politikai súlyára. Ennek ellenére nem tűnik különösebbenkiszámíthatatlannak Megaklés valódi célja, amiért, legalábbis Hérodotos és az őt idéző forrásainkszerint, a tengerparti attikaiak élére állt. Gondoljuk meg a következőket: az Alkmeónida családdúsgazdag volt, Megaklés feleségül vette a sikyóni tyrannos, Kleisthenés lányát, apja, Alkmaiónpedig megnyerte az olympiai kocsiversenyt. Itt jegyezném meg, hogy amikor Kr. e. 486-banMegaklés unokája, az ifjabb Megaklés (a kylóni vérbűnt elkövető Megaklés ükunokája) megnyeria pythói kocsiversenyt, s Pindaros ennek örömére megírja 7. py- thói ódáját, az Alkmeónidáköt isthmosi, két delphoi és egy olympiai győzelméről emlékezik meg. Nyilvánvaló tehát, hogyMegaklés célja semmiben sem tért el Peisistratosé- tól, s ez a tyrannis megalapítása volt, csaképpen nem ő, hanem Peisistratos nyerte meg vetélkedésüket. Ha e viszály kiváltó okát meg akarjukismerni, beláthatjuk, hogy ezt nem Attika három tájegységének, a tengerpartnak, a síkságnak és ahegyvidéknek gazdasági-politikai feszültségében, hanem a legerősebb nemzetségek vetélkedésébenkell keresnünk. A tájegységek küzdelmének hérodotosi ábrázolása nagy valószínűséggel amúgy isanakronizmus, vagyis a történetíró saját korának, a száz esztendővel későbbi Attikának viszonyaitlátta bele Peisistratos időszakába. Ettől függetlenül persze szükség volt a nemzetségi küzdelmekhezis valamiféle tömegbázisra, de a tömeg és a vezetők viszonya ebben az esetben egészen más,mint ahogy korábban feltételezték. Nem meglévő társadalmi-gazdasági feszültségeket artikulál egy-egy – különböző érdekek miatt szerveződött – csoport élére álló arisztokrata politikus, hanemaz arisztokraták saját belső harcaikhoz használták fel a nem arisztokrata tömegeket is. A nemarisztokraták számára azonban mindez fontos iskola volt a politikai hatalom felé vezető úton, mégakkor is, ha ezt, természetesen, előre nem láthatták.

Peisistratos, aki, amikor a tengerparton és a síkságon lakó athéniak között ellentét támadt – atengerpartiaknak Alkmeón fia, Megaklés, a síkságon lakóknak pedig Aristolaidés fia, Lykurgos volt avezére –, szervezett egy harmadik irányzatot, mert meg akarta kaparintani a tyrannosi hatalmat. Azona címen toborzott magának híveket, hogy ő a hegyen lakók vezetője... (Hérodotos I 60. M. Gy.)

2.2.2.6.3. Solón

Solón rokonságban állt Athén régebbi királyi családjával, minthogy apja, Exékestidés Kodros királyigvezette vissza családfáját, anyja pedig Peisistratos anyjának nagynénje volt. Előkelő származásaellenére nem volt különösebben vagyonos, így kereskedésből élt. Ez a társadalmi helyzet tette lehetővé,hogy tevékenységét Athén minden fontosabb politikai ereje elismerje. Személyesen az a háború tetteismertté, amelyet Athén Sala- mis birtokáért Megara ellen folytatott. Athén ugyanis súlyos vereségetszenvedett, és törvénnyel tiltották meg, hogy bárki fölvesse a háború folytatását. Solón a hagyományszerint őrültnek tettette magát, és az agorára sietve, saját versét szavalta az athéniaknak arról, hogyinduljanak, és foglalják el Salamist.

Ezalatt csendben megírt egy elégiát, a vers szövegét könyv nélkül megtanulta, majd fején sipkávalkirohant a város főterére. Nagy sokaságtól körülvéve felment a hirdetőkőre, és belekezdett elégiájaeléneklésébe:

Hírnökként jövök én ama százszor szép Salamisból, nem pusztán szavakat hozva, de dalt, gyönyörűt.


60


A háború folytatódott, és Athén fényes győzelmet aratott. Solón népszerűségének volt köszönhető,hogy az államot megrázó konfliktusok rendezésére éppen őt kérték föl. Solón mint archón és diallaktés(békéltető) nemcsak egyes törvényeket (nomosokat) hozott, hanem újraalakította Athén egész politikairendszerét, egy esetleges földosztásról azonban hallani sem akart. A kylóni vérbűnt követő belpolitikaiválságon kívül mindenesetre a földbirtokviszonyok is megoldásért kiáltottak. Solón földre vonatkozótörvénye két részre bontható: az egyik a seisachtheia (teherlerázás), amelynek során a „szolgaföldből” kitépik a jelzőköveket (és amelynek semmi köze sincs a szabad parasztok eladósodásához),a másik pedig a jogtalanul külföldre eladott polgárok visszavásárlása. A hektémorosnak, vagyishatodosnak nevezett társadalmi réteg jogi helyzete a spártai helótákéhoz és a thessaliai penestésekéhezhasonlított. Minthogy társadalmi státusuk a szabadok és a rabszolgák között lebegett, metaxy, vagyis„köztes” rétegeknek nevezzük őket. Jellemző volt rájuk, hogy mások földjét művelték, és a termésegyhatodát kellett a tulajdonosnak megfizetniük. Ha erre nem voltak képesek, adóssági szolgaságbakényszerültek. Athénban csak rabszolgából lehetett adósrabszolga, vagyis személyében ad- ható-vehető. A mindig csak meghatározott idejű adóssági szolgaságból, amely a polgárokra leselkedett,néhány év után el kellett ereszteni az adóst. Az adóssági szolgaságot Solón nem is törölte el, mivelkimutathatóan létezett a Kr. e. 4. században is.

A szegények gyerekestől, asszonyostól a gazdagoknak szolgáltak. Pelatéseknek és hatodosoknaknevezték őket. Ezért a bérért művelték meg ugyanis a gazdagok földjét (az egész föld ti. kevesekkezén volt), s ha a bért nem fizették meg, mind magukat, mind gyermekeiket rabszolgaságba lehetetthurcolni; az adósságokért pedig mindnyájuknak személyükkel kellett felelniök egészen Solón idejéig.

(AP II 2. R. Zs.)

Tanúm legyen, ha majd ítélni fogsz, Idő,

Az istenek nagy és kegyelmes anyja, Gé,

A barna föld, amelyből sok jelzőkövet Kitéptem, itt is, ott is mely leverve volt:

Így lett, mi addig szolga volt, a Föld szabad.

(Solón. T. W. I.)

A hektémorosok felszabadítását Solón valójában nem a szegények, hanem a nagybirtokosok érdekébenkezdeményezte. Ha egy pillantást vetünk a térképre, Thessalia (kb. 8000 km2), Lakedaimón (8000km2) és Kréta (8000 km2) mellett Attika (2350 km2) is a metaxy-földművelők kizsákmányolásáraépítette gazdálkodását. Ez Hellas legnagyobb részét lefedi. A helótaszerű gazdálkodás tehát nemkülön út, hanem elterjedt, általános jelenség volt az archaikus korban. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogya kis területű államokban nem alakulhatott ki a helótaság intézménye, hiszen a termés egyhatodrészét leadó birtokokból legalább hattal kellett rendelkeznie egy tulajdonosnak, hogy annyi jövedelmelegyen, mintha maga művelne egyetlen birtokot saját maga számára. Ez a művelési mód tehátnem volt nagyon jövedelmező. Ugyanakkor a nagybirtokosoknak szükségük volt olyanokra, akikmegművelik földjeiket. Legalábbis, ha azon gabonát akartak termeszteni. De ha olajfákat ültettek vagyszőlőt telepítettek, jobban jártak, ha napszámosokat alkalmaztak a szüret idején, metszéskor vagykapáláskor. Athénban az olaj- és bortermelés előtérbe kerülésekor valahogy meg kellett szabadulnia fölöslegessé vált, nem rentábilisan gabonát termesztő hektémorosoktól. De Solón nem sokat értvolna vele, ha a hektémorosokból vagy nagy részükből földtulajdonost csinált volna. A földbőlkitépte a jelzőköveket (a horosokat), de ez azt is jelenthette, hogy a hektémorosokat (vagy nagyrészüket) egyszerűen elzavarták földjeikről. Így jött létre a thések rétege, amely nem (vagy csak kisebbmértékben) rendelkezett földtulajdonnal. A nagybirtokosok számára a thések jelentették a birtokukonalkalmazható, olcsó napszámostömeget. A solóni törvények előtt nagy tömegű thésről ugyanis nemtudunk, a hektémorosok eltűnése után azonban megjelenik ez a népes réteg. Ennek csak az leheta magyarázata, hogy a hektémorosokból lettek a thések (ez felemelkedést jelentett számukra, mertme- taxyből szabaddá, sőt polgárrá váltak, igaz, ennek fejében elszakították őket birtokuktól). Solónkifejezetten említi, hogy nem osztott földet azoknak, akik számítottak rá. Ki másról beszélt volna így,mint a csalódott, de thésszé emelkedett hatodosokról?


61

Mind zsákmányra lesve jöttek, nagy reménnyel telve el,

Azt gondolva, nagy vagyonra fognak lelni könnyedén,

S hízelgek, de megmutatom később durva lelkemet.

Dőre módra ezt gondolták, most pedig haragszanak,

Görbe szemmel néznek engem, mint az ellenségüket.

Nincs igazuk! Megsegített isten s megtartám szavam,

Nem tettem meggondolatlan semmit s nem kívántam én Mint tyrannos kormányozni, s azt sem, hogyhazánk kövér Földjéből a jók s a rosszak egyenlő részt kapjanak.

(Solón. T. W. I.)

Feltevésemet az athéni polgárok összetétele is igazolja. A marathóni csatában 8000 athéni hoplitanézett szembe a perzsa hadakkal. Feltételezhető, hogy ebben a veszélyes helyzetben minden hadrafogható hoplita részt vett a csatában. Tudjuk jól, hogy az athéni arisztokraták (pl. Miltiadés,Aristeidés) is hoplitaként vettek részt az ütközetben. Vagyis a solóni cenzus első három rétegének(pentékosiomedimnoi, hippeis, zeugitai) összlét- száma nem haladta meg a 8000 főt. Ha Athénpolgárainak számát csak 20 000-re tesszük, a thések rétege legalább 12 000 főre rúgott.

Tudjuk, hogy egy görög évi gabonafogysztása 6 medimnos, vagyis kb. 300 liter volt. 1 medimnosgabona előállításához 0,05 hektárra volt szükség (a föld felét ugaroltatták). A 200 mérősöknektehát 10,5, a 300 mérősöknek 15,75, az 500 mé- rősöknek pedig legalább 26,25 hektár méretűföldbirtokkal kellett rendelkezniük. Ha a 8000 hoplités átlagos birtokmérete csak 10 hektár volt, azmár 80 000 hektárt ad ki. Ez pedig közel az összes gabonatermő attikai földterület felosztását jelenti.Attika ugyanis 2350 négyzetkilométer nagyságú, de ennek csak 30-35 százaléka vethető be. Ha 35százalékkal számolunk (ami az elérhető maximum, sőt annál valamivel több is), a megművelhetőattikai földterület 82 250 hektár. Ebből nemcsak az következik, hogy az arisztokraták és a lovagokrétege igen szűk volt, hanem az is, hogy a thések esetleges törpebirtokaira sem sok föld juthatott.Az arisztokraták birtokainak jelentős része tehát feltehetőleg olyan területekre (is) esett, amelyekcsak olajfaültetvényekre és szőlőművelésre voltak alkalmasak. Vagyis nem feltétlenül a gabonábólszármazott a jövedelmük.

A hektémorosokban tehát helótaszerű metaxy-népességet láthatunk, amelyet a solóni reformfelszabadított. Ez nem annyira a hektémorosok, mint inkább a nagybirtokosok érdekében történt. Ahektémorosok nem kaphatták meg nagy számban korábbi birtokaikat, mert azokat az arisztokratákaz exportban legfontosabb szerepet játszó olaj- és szőlőtermesztésre használták (ne feledjük, Solóncsak a gabonakivitelt tiltotta, az olajat és bort szabadon lehetett exportálni). A théseknek elveszettbirtokaikért kárpótlásul a szabadság és a polgárjog jutott. A polgárok sorába való beemelésük a későbbiathéni fejlődés legfontosabb elemévé vált (vagyis ekkor vált el egymástól az athéni, valamint a spártai,thessaliai és krétai gazdasági modell). A mezőgazdasági napszámosokon kívül belőlük kerültek kiugyanis a kézműipar és a hajózás virágzásához szükséges tömegek, akik Athén nagyhatalommáemelkedését a hajók evezőseiként (is) szolgálták.

Solón reformjai közül a vagyoni cenzus bevezetésének célja az volt, hogy meghatározza, kik a polispolgárai, és azt is, kik vehetnek részt az állam irányításában. A vezetők körét a legvagyonosabbakrétegére korlátozta (500 mérősök). Ez azért volt különösen fontos lépés, mert ezzel részint bizonyoselszegényedett arisztokrata családok kirekesztődtek a korábban pusztán tekintélyük miatt betöltötttisztségekből, részint újabban meggazdagodott családok bekerülhettek ebbe a körbe, mi több, amobilitás lehetősége mind felfelé, mind lefelé, a jövőben is nyitva állt. Nagyon lényeges kérdés, hogySolón nem törölte el a korábbi fiktív vérségi leszármazási rendszert, hanem rávetítette a ti- mokratikusbeosztást, így a polgárok köre – a thések beemelését leszámítva – nem változott, de belső struktúrájuk(főként a vezető tisztségekhez való hozzáférés) módosult. Minden polgár ezentúl is úgy definiáltamagát, hogy A vagyok, B fia, a C családba, D genosba, E phratriába, F phylébe tartozom, de ezönmagában már nem volt elég egy tisztség betöltéséhez. Szükség volt a legmagasabb vagyoni cenzusteljesítésére is. Feltehető, hogy a tisztségeket betöltők köre inkább nőtt, mint csökkent, három-négy


62

korábbi jelentős család helyett egy nem (feltétlenül) rokonsági alapon szervezett gazdasági elit kezébekerült/kerülhetett a hatalom.

18. táblázat - ■ A solóni rendszer függőleges és vízszintes tagolása

IÓN PHYLÉKVagyoni osztályokhatáraimedimnosban

Geleontes Hoplétes Aigikoreis Argadeis

500 I. I. I. I.300 II. II. II. II.200 III. III. III. III.0-199 IV. IV. IV. IV.

A szegényebbek (lovagok és zeugitések), valamint a vagyontalanok (thések) mindössze két jogbanrészesültek: a népgyűlés és az esküdtbíróságok (héliaia) munkájában való részvételben. A vagyonicenzus meghatározta a polgárok hadseregben betöltött szerepét is. Az első három osztály alkottaa nehézfegyverzetű gyalogságot (Athén lovassága ekkoriban jelentéktelen erőt képviselt), a thésekviszont csak segédcsapatokként vagy a hajókon evezősökként jöhettek számításba. A zeugitések neveis hoplita voltukból ered. A zygon azt jelenti, hogy ’iga’. A phalanxba sorakozott hopliták kénytelenekvoltak egyszerre lépni, mint az igába fogott ökrök, hogy arcvonaluk ne bomoljon fel, és a csatábanvédeni tudják pajzsukkal egymást. A kifejezésnek tehát semmi köze az ’ökörfogat’-hoz.

A vallási életben mindenesetre továbbra is megmaradnak az ősi ión phylék, mint a rituális közösségekszervező erői.

Kroisosszal való találkozását némelyek – időszámítási okok alapján – koholt történetnek tekintik.Mivel azonban erre a híres történetre oly sokan hivatkoznak, sőt, ami ennél is fontosabb, annyiraillik Solón jelleméhez, s méltó nagy lelkéhez és bölcsességéhez, nem tartom koholmánynak pusztánaz időrendi táblák miatt, amelyeket oly sok tudós próbált már egyeztetni, de a bennük találhatóellentmondásokat soha nem tudta megindokolni.


Az utóbbi évtizedekben éles vita zajlik Solón reformjainak időpontjáról. A szakirodalom egy részeragaszkodik a reformok hagyományos datálásához (Kr. e. 594), más része pedig, különféle érveketfelsorakoztatva, inkább a Kr. e. 570-es évekre keltezi őket. Ezzel függ össze a vita, hogy Solónvalóban archóni évében hozta-e a törvényeit, vagy – Drakónhoz és Kleisthenéshez hasonlóan – attóleltérő időpontban. A Kr. e. 570-es évek mellett szól egyrészt az, hogy Solón – a hagyomány szerint– a reformjai meghozatalát követő tízéves utazása során találkozott Kroisos lyd királlyal (ur. Kr.e. 560-546) és Amasis fáraóval (ur. Kr. e. 568-526). Az utazás topikus és részben mesés történeteiazonban megengedik azt a feltevést is, hogy e találkozások (vagy legalábbis egy részük) csupán atörténetírói fantázia termékei voltak. Erre már Plutarchos is utal Solón-élet- rajzában (27). A másikérv az athéni baglyos pénzek megjelenése, ami jóval Solón reformjainak hagyományos időpontjaután történt, márpedig a solóni törvények a büntetéseket drachmában adják meg. Az újabb kutatásokszerint azonban nem Kr. e. 575 után, hanem először csak Kr. e. 520-512 között verték ezeket azérméket, és a baglyos pénzt megelőzően vert, úgynevezett Wappenmünzék (címeres érmék) is csakKr. e. 540-530 körül (esetleg valamivel 560 után) jelentek meg. Ezeknek az érméknek az ezüstjemindenesetre nem attikai, hanem Thrákiából, Siphnosról és más vidékekről származik. A baglyospénzeknél alkalmazott ezüst azonban már attikai. A Wappen- münzéket (többnyire didrachmonokat)Peisistratos feltehetőleg azért verette, hogy ezekkel fizesse ki zsoldosseregének zsoldját. Mindeznemcsak a feltételezett solóni pénzreformra, hanem általában a solóni reformok időpontjára és areformokat idéző források hitelességére nézve is számos kérdést vet föl. A fentiek alapján nem látokokot arra, hogy Solón reformjának időpontját ne Kr. e. 594-ben lássuk, amely a – korlátozott sikerű– drakóni törvénykezéshez is közelebb van időbelileg.

Solón tehát megalkotta a timokratikus berendezkedést és létrehozta a négyszázas tanácsot. Ez utóbbihitelességét mindenesetre olykor kétségbe vonják, hiszen akkor az Areiospagosnak nem marad semmi


63

hatalom a kezében, mégsem szűnik meg, az viszont nem derül ki, hogy a négyszázak tanácsapontosan milyen jogkörrel rendelkezett. Külön ki kell emelni Solón kereskedelmet fejlesztő törvényeit.Minthogy Kr. e. 600 körül az athéni nagybirtokokon a gabonatermesztést felváltották a jobbanjövedelmező olajfa- és szőlőültetvények, a gabonatermés csökkent, és félő volt, hogy élelmiszerhiánylép föl Athénban. Solón nemcsak a rózsaolaj-termelést tiltotta be, hanem a gabonakivitelt is, deélénkítette az étolajexportot. Súly- és mértékreformja is a kereskedelmet szolgálta. A korábbi aiginaimértékrendszer helyett az euboiai-milétosi rendszerre tért át, hogy ezzel is könnyítse a fekete-tengeri gabona behozatalát. Az ottani gabonatermő területek jó része ugyanis milétosi gyarmatvárosokkezében volt. Pénzreformot azonban, mint fentebb láttuk, nem hajtott, nem is hajthatott végre, mivelekkoriban Athénban még nem volt pénzverés. Ahogyan ő átvette Drakón vérbosszúellenes törvényét,és beillesztette saját törvényei közé, úgy írták be a később keletkezett athéni törvényeket Solóntörvényei közé, ezért nehéz elválasztani egymástól Solón valódi törvényeit és a pusztán a neve alattfennmaradt úgynevezett „solóni törvényeket”. Ez utóbbiakra jó példát találunk Andokidés egyikbeszédében (I 96).

Így aztán nem úgy áll-e a helyzet, Epicharés, hogy ha most bárki megöl téged, Solón törvényeértelmében tiszta marad a keze? Olvasd csak föl a törvényt a stéléről!

Törvény:...

A bulé és a démos így rendelkezett. Aiantis phylén volt a prytaneia sora, Klei- genés volt a jegyző,Boéthos pedig az epistatés. A törvényjavaslatot Démophantos terjesztette be.

(Andokidés I 96.)

Vagyis egy Démophantos által Kr. e. 410-ben beterjesztett (jóllehet alkalmasint solóni alapokonnyugvó) törvényt gondolkodás nélkül Solón törvényének neveztek. A pénzverés megjelenésekornyilvánvalóan „átváltották” a korábbi természetbeni büntetéseket (pl. két birka) drachmára, de ez mitsem változtatott azon, hogy magukat a törvényeket Solón nevéhez kötötték. Akármennyire alapvetőkis voltak azonban Solón reformjai, a vezető nemzetségek feszültségeit éppoly kevéssé tudták enyhíteni,mint a remélt földosztás elmaradása miatt elkeseredett thések indulatait. Solón további törvényei közüla temetési luxusról szólót azonban – éppen társadalmi és művészettörténeti hatása miatt – feltétlenülmeg kell említenem. A temetési luxust tiltó törvények számos korai törvényhozóra jellemzők voltak,így egyes esetekben tipikus korai törvényhozó toposzról beszélhetünk. A hagyományban az alábbipolisokban, illetve törvényhozóknál találkozunk a temetési luxust korlátozó hiteles vagy állítólagostörvényekkel: Pitta- kos (Mytiléné), Gortyn, Charóndas, Lokris, Spárta, Syrakusai, Iulis, Delphoi(Labyada phratria törvénye), fjasos, Massilia, Gambreion, Nisyros, Pautalia (Serdica), Messénia ésTegea. Úgy tűnik, ez a törvény fontos reakciót fogalmazhatott meg a korszak egyre erőteljesebbvagyoni differenciálódásával szemben.

■ Emlékeztető

stasis, bulé, nomothetés, aisymnétés, diallaktés, archón, klaros, homoios, kléruchia, zeugités, apoikia,toposz, agora, kosmos, tyrannos, tyrannis, naukraria, nomos, seisachtheia, hektémoros, helóta,penestés, metaxy, horos, thés, hoplita, pentékosiomedimnoi, hippeis, zeugitai, timokratikus, héliaia,zygon, Wappenmünze, didrachmon, drachma

■ Kronológia

19. táblázat -

7. sz. Zaleukos és Charóndas törvényhozása669 Peisistratos archón659/658 A Philaida Miltiadés az athéni archón650-600 k. Drérosi felirat szabályozza a kosmosok

hivatalviselését640 Kylón győz a 35. olympián kettős futásban


64

632/631 Az Alkmeónida Megaklés az archón632 Kylón puccskísérletének valószínű dátuma621 Drakón törvényei594 Solón törvényei568-526 Amasis fáraó uralkodása560-546 Kroisos lyd király uralkodása560-527 Peisistratos tyrannisa506 Athéni kléruchosok Euboia szigetén486 Az ifjabb Megaklés megnyeri a pythói

kocsiversenyt446 Újabb athéni kléruchosok Euboia szigetén410 Démophantos törvényjavaslata

2.2.2.7. A TYRANNIS

A tyrannis kialakulásáról, elnevezéséről és értékeléséről évszázados vita folyik a szakirodalomban.Egy biztos, a szó nem görög eredetű, és elsőként Archilochos használja a Kr. e. 7. században a legendásgazdagságú Gygés lyd királyra vonatkozóan. Vagyis nem egy görög trónbitorlót, hanem egy legálisanuralkodó kis-ázsiai királyt nevez meg ezzel a szóval. Talán ezért is gondolták sokáig, hogy a kifejezéslyd vagy egyenesen etruszk eredetű (az etruszkokat tyrsénosoknak/tyrrénosoknak nevezték görögül),vagy a hettita (esetleg a philisteus) nyelvből származik. A szó görög használói eleinte egyáltalán nemtettek különbséget a basileus (király, később jó, legitim egyeduralkodó) és a tyrannos (király, későbbrossz, illegitim egyeduralkodó) jelentése között. Még Hérodotos is felváltva használja a két kifejezést,sőt Sophoklés is tyrannosnak nevezi Oidipust, fjébai királyát. A nyelvi különbségtétel (tyrannos =uzurpátor) Athénban jelentkezik először a Kr. e. 5. században, és fjukydidés az első, akinek a művébenkonzekvensen érvényesül. Xenophón már csak a basileus kifejezést használja a barbár királyokravonatkozóan.

A tyrannis történelmi szerepének értékelése is szélsőségesen eltért időről időre. Hol törvénytelenülhatalomra kerülő, véres kezű zsarnokokat láttak a tyrannosokban, hol pedig népbarát uralkodót, nemesdemagógot, az osztályostársai ellen az elnyomott néprétegekre támaszkodó politikust. A tyranniskiváltó oka a dicsvágy, az uralkodásvágy és a bosszú, vagyis többnyire személyes motívum lehetett,de etnikai okok is szerepet játszhattak benne: Sikyónban például a dór arisztokrácia ellen támadta tradícióellenes tyrannis. A tyrannis történelmi jelentőségét sokan abban látták, hogy hatékonyanelőkészítette a demokrácia megjelenését. Más a korai tyrannosokban valóságos kapitalistákat látott,s a rendszer kialakulásának gazdasági okait hangsúlyozta. A tyrannosok szerintük Kr. e. 7-6. századivállalkozók voltak, akik ipari-kereskedelmi dominanciájuk alapján valóságos egyeduralmat hoztaklétre, és a gazdasági életet szilárdan a kezükben tartották. Széles körű kereskedelmi kapcsolatokkiépítése, pénzreform, munkateremtés és gyarmatosítás jellemezte politikájukat. A tyrannosokvoltaképpen az archaikus kori „gazdasági forradalom” újgazdag családjaiból emelkedtek ki. A 20.század közepén már inkább úgy gondolták, hogy a tyrannos a polisok vagyonos középrétegének,vagyis a phalanxot alkotó hoplités-polgároknak az érdekét képviselte az arisztokrácia ellen, sfontos szerepet játszott a polis jellegzetes államberendezkedésének megszilárdításában. A marxistatörténészek gazdasági és társadalmi okokra vezették vissza a tyrannis kialakulását. A rabszolgatartótársadalmi rendben a termelőerők gyors fejlődésnek indultak, minthogy a rabszolgák alkalmazásaolcsóvá tette a termelést, s a rabszolga-tulajdonos arisztokrácia meggazdagodott, míg a parasztságelszegényedett, és – földjeit elveszítve – átáramlott a kézműiparba, ahol a kereskedőkkel együtt új,feltörekvő osztályt alkotott. Az iparos és kereskedő újgazdagok felléptek az arisztokrata nemzetségitársadalom ellen, és azért segítették hatalomra a tyrannost, hogy az megrendítse vagy felszámoljaaz arisztokrácia uralmát. A tyrannis tehát segített lebontani az arisztokrata nemzetségi rendet ésmegszilárdítani a rabszolgatartó társadalmat. Amikor az ipari és kereskedőréteg már elég erős voltahhoz, hogy a tyrannos segítsége nélkül irányítsa az államot, elkergette a zsarnokot. A marxistaelméletnek, számos más hibáján kívül, egyik legnagyobb gyengéje az volt, hogy mértéktelenül –és történelmietlenül – túlhangsúlyozta a rabszolgatartás jelentőségét az archaikus görög polisokban.


65

A tyrannisról szóló tanulmányok szemléletét évtizedekre meghatározta Helmut Berve monumentálismonográfiája (1967). Berve individualisztikus tyrannoselméletének megfogalmazása szerint atyrannos a polis intézményrendszerének ellenjátékosa. Minden tette, még a népbarátnak látszó is, csaksaját érdekét szolgálja. Uralma az arisztokráciában gyökerezik, de valójában ellene dolgozik, szakítaz arisztokrata és polishagyo- mányokkal. Uralma gazdasági prosperitást és szociális homogenizációteredményez. A tyrannis kialakulása válasz a polis gazdasági válságára, a gazdasági problémákatszerencsés esetben valóban enyhíti, de mindez nem csökkenti a tyrannos és polis kibékíthetetlenellentétét.

Alig tíz évvel később azonban már magát a tyrannist mint önálló államformát is megkérdőjelezték.A rendszerek, amelyeket különböző források tyrannisnak neveznek, voltaképpen különfélearisztokratikus rezsimek változatos megjelenési formái voltak. Annyi mindenesetre egyértelművé váltaz utóbbi évtizedekben, hogy a Kr. e. 5. századi Hérodotos és fjukydidés tyrannosképe megbízhatóbb,mint az Aristotelés Politikájában és Az athéni államban található modell. A népvezérből lett tyrannos(pl. Aristote- lés: Politika. 1310b) Kr. e. 4. századi fikció. A görög tyrannosok kivétel nélkül azegymással harcban álló arisztokrata családok soraiból emelkedtek ki, és hatalmuk nem függött a nép,és különösen nem a hopliták támogatásától. A királyság bukása után hatalomra jutott arisztokráciáknépszerűtlenek voltak (pl. az Odysseiában a kérők; Korinthos- ban a Bakchiadák). Jól megvilágítjaezt Hippias művének, az Erythrai történetének töredéke (Athénaios: Lakomázó bölcsek. 6, 258-259).Knópos királyt a chiosiak segítségével megölik az Ortygés vezette arisztokraták. Átveszik a hatalmat,és önkényuralmat vezetnek be, a városból kiüldözik a népet, a bíróságot a falakon kívül hívjákössze, bíborköntösben járnak, gyaloghintón hordoztatják magukat, buzogányhordozókat alkalmaznaktestőrökként, a polgárokat megalázó feladatokra (pl. utcaseprésre) kényszerítik, a polgárok fiait,lányait, feleségeit erkölcstelen lakomáikra magukhoz rendelik. Egy ünnep során aztán Knópos fivére,Hippotés visszafoglalja az arisztokratáktól Erythrait. Nehéz eldönteni, hogy Hippotés uralma ebben azesetben minek minősül, a királyság visszatérésének vagy tyrannisnak? A királyság ugyanis többnyirefeltehetőleg harcok során, és nem békésen bukott meg, hiszen a király minden eszközzel védtehatalmát (gondoljunk Agamemnón és Achilleus vitájára az Iliasban). Csakhogy a királyok utánhatalomra jutott arisztokrácia esetenként még a basileusoknál is népszerűtlenebb volt, ezért váltottaföl a tyrannis, vagyis a monarchia restaurációja. A tyrannos saját uralmát többnyire basileuskéntlegitimálta, uralma örökletes lett, és ugyanazokat a rituális funkciókat (pl. a közösségért bemutatottáldozatok) látta el, mint a királyok. A királyság bukása és az első tyrannisok kialakulása közé nemfeltétlenül ékelődött be az arisztokrácia uralmának hosszabb-rövidebb periódusa, hanem nagyjábólegyidejű folyamatokkal állunk szemben. A tyrannis tehát genuin arisztokrata uralmi forma. Úgy jönlétre, hogy az egymással harcoló arisztokrata nemzetségek közül a legerősebb kiemelkedik. A tyranniskifejezés nem az archaikus korban, hanem csak később válik negatívvá, önálló rendszerként csaka Kr. e. 4. században definiálják. Az arisztokratikus életideált a tyrannis során egyetlen nemzetségmonopolizálja, másokat kizár belőle, így végső soron éppen ezt az életideált rombolja le. Ebbőlmerítenek erőt a nem arisztokrata rétegek eleinte társadalmi és gazdasági, majd később politikai szintenis. A tyrannis bukásával az ősi arisztokrata értékek és eszmények nem tűnnek el, de a változást, ezeknekaz értékeknek a gyengülését nem tudják visszafordítani. A tyrannos nem volt sem társadalmi reformer,sem törvényhozó, még csak államférfi sem, hanem a hagyományos arisztokrata értékek szélsőségesképviselője.

Hogy legyek első mindig, a többi fölé kimagasló...

(Homéros: Ilias. VI 208. D. G.)

A régebbiek [ti. tyrannisok] azonban részint úgy keletkeztek, hogy a királyok eltértek ahagyományoktól és korlátlan hatalom (despotikóteras archés) után vágyakoztak, részint pedig azokbóllettek tyrannosok, akiket a legfőbb hivatalokra (epi tas kyrias archas) megválasztottak (régente ugyanisa nép hosszú időre szóló állami és vallási méltóságokat szervezett), egy másikfajta tyrannis pedigolyan oligarchiából keletkezett, amelyben egyetlen embert választottak a legfőbb tisztségre.

(Aristotelés: Politika. 1310b. Sz. M.)

A tyrannis létrejöttének magyarázatában Aristotelés szavai mély nyomot hagytak mind az ókori,mind pedig a modern elképzelésekben. Aristotelés gondolatának értékelésében döntő szerepet játszhataz a kérdés, hogy kimutatható-e egyáltalán a nép soraiból kiemelkedő, démagógosként (vagyis


66

demagógként) viselkedő tyrannos a többé-kevésbé hitelesnek tekinthető történeti hagyományban,továbbá az, hogy az általunk ismert tyrannisok hogyan jöttek létre, az egyes tyrannosok milyeneszközökkel ragadták magukhoz a hatalmat, és mindez mennyire áll összhangban a fenti elmélettel.

A vizsgálat kezdetén tisztáznunk kell, hogy mai tudásunk szerint hány polisban uralkodott tyrannoshosszabb-rövidebb ideig az archaikus (vagyis a Kr. e. 4. század előtti) tyrannis időszakában.Mindössze 72 ilyen államról tudunk a kezdetektől Kr. e. 400-ig. E tyrannisok területi megoszlásaeltérő, de az intézmény szinte az összes szicíliai görög államban megjelenik.

Szicília – 13 tyrannis: Agyrion, Aitna, Akragas, Gela, Henna, Himera, Kamari- na, Katané, Leontinoi,Naxos, Selinus, Syrakusai, Zanklé.

Itália – 9 tyrannis: Elea, Hérakleia (?), Krotón, Kymai, Metapontion (?), Pyxus, Rhégion, Sybaris,Taras.

Kis-Ázsia – 21 tyrannis: Abydos, Alabanda, Ephesos, Erythrai, Halikarnassos, Hérakleia Pontika,Idyma, Kindyé, Kolophón, Kymai, Kyzikos, Lampsakos, Mi- létos, Mylasa, Parion, Phókaia, Sigeion,Sinópé, Syangela (?), Termera, Troas.

Afrika – 1 tyrannis: Kyréné.

Anyaország és szigetek – 28 tyrannis: Ambrakia, Anaktorion, Argos, Athén, Aulis, Byzantion,Chalkis, Chersonésos, Chios, Epidauros, Eretria, Héphaistia, Kalymna, Kephallénia, Korinthos, Kós,Krisa, Lindos, Megara, Mytiléné, Na- xos, Pangaion, Pisa, Phleius, Phókis, Prokonnésos, Samos,Sikyón, fjasos.

A perzsák által hatalomra juttatott, tőlük függő vagy függésbe került, vazallus- tyrannisnak nevezettmonarchikus államformából 17-et találunk, ezek előfordulása természetesen Kis-Ázsiára, fjrákiáraés a közelben fekvő szigetekre korlátozódik. E tyrannosokat az esetek nagy részében a perzsahadsereg ültette a polis nyakába: Abydos, Alabanda, Byzantion, Chersonésos, Héphaistia, Lampsakos,Pangaion, Phókaia, Prokonnésos, Kalymna, Kymé, Kyzikos, Milétos, Mytiléné, Parión, Samos,Termera.

Az egyes tyrannosok hatalomra jutásáról, különös tekintettel a tyrannis alapítóinak kezdeti lépéseire,keveset tudunk. Akikről azonban bármiféle információval rendelkezünk, polisuk leggazdagabbarisztokratái közül kerültek ki. Az egyetlen tyrannos, akiről a kései hagyomány határozottanállítja, hogy a nép köréből származik, mivel egy szakács fia volt, Orthagoras, a sikyóni tyrannismegalapítója (vö. 24. dok.). Orthagoras feltételezett alacsony származásának határozottan ellentmondkét tény. Forrásunk azt állítja, hogy a sikyóniak Orthagorast, katonai erényeire való tekintettel,megválasztották polemarchosnak. Annak a valószínűsége azonban meglehetősen csekély, hogy egyegyszerű határőrből, aki ráadásul egy szakács fia, a Kr. e. 7. század arisztokratikus hadvezetéselegfőbb katonai vezetőt csináljon. Ne feledjük el, Athénban még a demokrácia idején is csak aleggazdagabbak, az ötszáz mérősök tölthették be a katonai vezetők, a stratégo- sok tisztségét.Minthogy azonban Orthagoras feltehetőleg valóban betöltötte a katonai főparancsnokságot, inkábbalacsony származásának meséjéről kell lemondanunk. A másik adat, ami inkább annak valószínűségétnöveli, hogy Orthagoras arisztokrata volt, méghozzá a leggazdagabb családok egyikébe tartozott,az, hogy testvére, Myrón Kr. e. 648-ban megnyerte az olympiai kocsiversenyt, erre a teljesítményreazonban csak a leggazdagabbak voltak képesek – a versenykocsi és a lovak tartása igen költségesmulatságnak számított. Szakácsok azonban ilyen vagyont nyilvánvalóan a Kr. e. 7. században semtudtak felhalmozni. Orthagoras halála után Sikyón trónja Myrónra szállt.

A másik tyrannos, akinek származásáról semmit sem tudunk, de aki, legalábbis Aristotelés szerint,demagógként jut hatalomra, kardélre hányva az arisztokraták barmait (Aristotelés: Politika. 1305a),a megarai fjeagenés. Aristotelés fjeagenésre vonatkozó híradásának hitelességét azonban némilegcsökkenti az a tény, hogy a filozófus azt is megemlíti, hogy fjeagenés a néptől kért és kapott testőrséget,éppúgy, mint az athéni Peisistratos vagy a syrakusai Dionysios (Aristotelés: Rhétorika. 1357b).Ez a történet éppolyan valószínűtlen, és a később uralkodott Peisistratos trükkjének történetíróidublettje, mint ahogy a barmok lemészárlása is inkább a megarai lokálhistórikusok leleményelehetett az anyai ágon ugyancsak megarai eredetű, mitikus jószággyilkos, Telamónios Aias tettének


67

mintájára. Azt azonban bizonyosra veszi a hagyomány, hogy Theagenés lánya és az athéni arisztokrataKylón házasságot kötöttek. Egy különösebben alacsony származású megarai, még ha tyrannos islett, bajosan válhatott volna az olympiai győztes arisztokrata Kylón apósává. A Theagenés ésáltalában az archaikus tyrannosok állítólagos népvezérségére vonatkozó aristotelési hagyományt tehátmeglehetősen anakronisztikus és a Kr. e. 4. századi tyrannis- és demokráciaellenes, arisztokratikusszínezetű irodalom koholmányának tekinthetjük.

■ Az Orthagoridák

A „népbarát tyrannos” motívuma a Kr. e. 4. században, vagyis Aristotelés korában jelenik meg, és akésőbbi évszázadokban indul virágzásnak. A népi származás, illetve a nép támogatása ellen sokkaltöbb érv szól. Erre utal például az is, hogy azok a tyrannosok, akiknek hatalomátvételéről pontosabbértesüléssel rendelkezünk, az esetek legnagyobb részében valamiféle – többnyire katonai – vezetőtisztség birtokában ragadják magukhoz a hatalmat. E tisztségeket pedig csak arisztokraták tölthettékbe. A számos stratégos és polemarchos között feltűnő lehet a vérszomjasságáról hírhedt akragasi Pha-laris epistatési címe. Phalaris, legalábbis Polyainos szavai szerint, elvállalta, hogy a polgárok 200talantonjából felépíti a hegycsúcson Zeus Polieus szentélyét. A polgárok megbíztak benne, mert mintvámszedő (telónés) értett a pénzügyekhez, így átadták neki az templomra szánt pénzt, és kineveztékaz építkezés felügyelőjének (epistatés).

A közpénzt megkapva [Phalaris] sok idegent zsoldosként felbérelt, számos hadifoglyot vásárolt, nagytömegű követ, fát, vasat szállíttatott építőanyagként a csúcsra. Amint az alapokat kiásták, kihirdettettea kikiáltókkal, hogy „aki leleplezi a hegycsúcsról követ és vasat eltulajdonítókat, ugyanolyan [értékű]ezüstöt kap”.

Felháborodott a nép, hogy lopják az építőanyagot. Ő pedig így szólt: „Ugye megengeditek, hogykörbekerítsem az akropolist?” A polis megengedte, hogy körbekerítse, és kőfalat építsen köré. Ezekután felszabadította és kövekkel, fejszékkel, csatabárdokkal felfegyverezte a hadifoglyokat, majda Thesmophoriák ünnepén támadásra indult, a férfiak legnagyobb részét megölette, s a nőket ésgyermekeket hatalmába kerítve, tyrannosként uralkodott az akragasiak polisa fölött.

(Polyainos: Hadicselek. V 1. N. Gy.)

A történet önmagában is gyanúsan meseszerű, de az még különösebb, hogy az akragasiak semmitsem tanultak naiv tévedésükből, és néhány évtizeddel később fjérónra bízták az Athéné szentélyéneképítéséhez szükséges pénzt, fjérón azonban, visszaélve bizalmukkal, „nem ácsokat, kőfaragókat vagymás mesterembereket fogadott föl, hanem a pénzt a doryphorosoknak adta a polis megszerzéséért,és az akragasiak saját költségükön ültették fjérónt saját nyakukba” (Polyainos: Hadicselek. VI 51).Ebben az esetben nyilvánvalóan Phalaris hatalomátvételének polyainosi dublettjével állunk szemben.Ha nem állt a szerző vagy forrásai rendelkezésére elegendő információ hősük életéről, kéznél voltak abármelyik tyrannos esetében felhasználható, mert a kor negatív tyran- nosképével egybevágó panelek,történeti toposzok.

Phalaris történetébe kissé szervetlenül ékelődik be az az információ, hogy a hatalomátvétel éppena Thesmophoriák idején történik. Ennek az az oka, hogy egy másik toposz szerint a tyrannosok azünnepeket szeretik felhasználni hatalomátvételükhöz, mert az ünnep során a polgárok a szentélyekbe


68

mennek, és oda nem vihetik magukkal fegyvereiket. A tyrannos testőrei a polgárok házaibólösszegyűjtik a fegyvereket, így már akadálytalanul és az ellenállás legcsekélyebb valószínűsége nélkülragadhatják magukhoz a hatalmat. Feltehető, hogy a Thesmophoriák valami hasonló motívum emlékétőrzik az akropolis körülkerítésének és elfoglalásának topikus meséjébe keveredve. Polyainos azonbana hatalomátvétel másik, ünnepséghez kötött formáját is megörökíti, nem zavartatva magát, hogy a két(ti. az akropolis elfoglalása és a polgárok lefegyverzése az ünnepen) ellentétben áll egymással.

Az akragasi Phalaris el akarta venni a fegyvereket, ezért elrendelte, hogy a városon kívülrendezzenek a lehető legfényesebb sportversenyt. Amikor valamennyi polgár kivonult a látványosságotmegtekinteni, bezáratta a kapukat, és testőreinek (doryphorois) megparancsolta, hogy hozzák el afegyvereket a házakból.

(Polyainos: Hadicselek. V 2. N. Gy.)

A hagyomány szerint jó néhány tyrannos élt a polgárok lefegyverzésének hasonló módszerével: amilétosi Amphitrés, a kyméi Aristodémos, a leontinoi Panaitios, az athéni

Peisistratos és a samosi Polykratés. Az utóbbi két testvérével együtt hajtja végre Héra ünnepénállamcsínyét, és nemcsak elszedi a polgárok otthon maradt fegyvereit, hanem a város akropolisátis elfoglalja. Ebben, legalábbis Polyainos szerint, elődje is volt, a korábban uralkodott I. Sylosón.Ő is azt használta ki, hogy a polgárok a szentélybe nem vihették magukkal fegyvereiket, igaz,a lefegyverzés motívuma elmarad, mert Sylosón – célratörően – rögtön az akropolist szállja megpolgártársai távollétében. A samosiak, úgy tűnik, éppoly kevéssé tanultak városuk történetéből, mintaz akragasiak, és kétszer is beleestek ugyanabba a csapdába. Vagy pedig Polyainos és forrásai nemvoltak különösebben válogatósak, és gátlástalanul mesélték ugyanazokat a történeteket különbözőtyrannosokról. Eléggé tipikus – és a Kr. e. 4. századi és későbbi szerzőknél felbukkanó – motívum azadott polis akropolisának elfoglalása vagy valamilyen más csel alkalmazása a hatalomátvételkor.

A cselt említő szerzők közül egyedül Hérodotos élt a Kr. e. 5. században, Aristotelés a Kr. e. 4.században, damaskosi Nikolaos és halikarnassosi Dionysios a Kr. e. 1. században, Polyainos pedig aKr. u. 1. században. Az általuk elmesélt történetek többnyire ugyanazokat a motívumokat variáljákés tulajdonítják egyik vagy másik tyrannosnak, így e cselvetések történeti hitele minimális. A cselhangsúlyozása az erőszakkal szemben ugyanakkor a korai tyrannis emlékének pozitív színezetére hívjafel a figyelmet.

20. táblázat - ■ Polgárok lefegyverzése csellel

Tyrannos Város Forrás ÜnnepAmphitrés (?) Milétos Nikolaos

Damaskénos

Apollón ünnepén a népkivonul, a várost közbenelfoglalja

Aristodémos Kymé Dionysios

Halikarnasseus

Fegyvereket azisteneknek ajánlják

Panaitios Leontinoi Polyainos FegyverszemlePhalaris Akragas Polyainos Versenyjátékok idejénPeisistratos Athén Polyainos szentélybe nem

vihetnek fegyvertPolykratés Samos Polyainos Héra-szentélybe nem

vihetnek fegyvert

A tyrannosok a hatalomátvételhez és hatalmuk megtartásához a forrásaink szerint testőrséget tartottak,de Aristotelés (Politika. 1310b) megjegyzése szerint „a király testőrsége polgárokból áll, a tyrannosépedig idegen zsoldosokból”. Feltehetőleg túlzó forrásaink szerint a tyrannosok testőrsége vagyzsoldosserege legalább 300 fős volt, de elérhette az ezret, sőt a syrakusai Gelón esetében akár a tízezerfőt is. Ez a szám már mesésen magasnak tűnik.


69

Vizsgálódásom elején abból indultam ki, hogy a történetek elemzése során kiderült, az általunk ismertvalamennyi tyrannos vagy arisztokrata, vagy legalább nagyon gazdag családból származott, s azennek ellentmondó híradások Kr. e. 4. századi vagy még későbbi koholmányoknak bizonyultak. Azanakronisztikus „népvezér” tyrannos elképzelése tehát nagy valószínűséggel minden alapot nélkülöz.A tyrannosok mindenesetre – hatalomátvételüket megkönnyítendő vagy hatalmi pozíciójukatmegerősítendő – gyakran beházasodtak más tyrannosok, királyok és tyrannisra törő arisztokratákcsaládjába; így veszi el az athéni Kylón a megarai fjeagenés, az ambrakiai Archinos az argosi Pheidón,a rhégioni Anaxilaos a himerai Térillos vagy az akragasi fjérón a gelai Gelón lányát.

A tyrannosok vagyonukat, vezető társadalmi pozíciójukat kihasználva, először a polis valamelyvezető, többnyire katonai tisztségét szerezték meg, majd ennek hatáskörét önkényesen tovább bővítve,követeléseiknek olykor testőreikkel adva nagyobb nyomatékot, átvették a polis fölötti korlátlanuralmat. Hatalomátvételüket segíthették különféle szellemes cselek, de ezek legnagyobb része olyansok személyiséghez tapadt az évszázadok során, hogy nem lehetünk biztosak benne, vajon kialkalmazta őket egyáltalán, és ki az, akinek történetébe csak a mesélőkedv szőtte bele e motívumokat.Ami azonban bizonyosnak látszik a fentiek alapján, az az, hogy a tyrannos nem a démos érdekébentör hatalmára, és a hatalomátvétel során a démos nem játszik kitüntetett szerepet, igaz, kifejezettennépellenes intézkedéseket kizárólag a syrakusai Gelónnak tulajdonítanak (Hérodotos VII 156). Atyrannos egyeduralomra törő arisztokrata, aki uralmának aláveti a többi arisztokratát és a népet is.Hatalmának támaszát családja, házassággal szerzett rokonsága, hetaireiája és testőrsége (ritkábbanzsoldosserege) jelentette. Ahogy a tyrannosok nem érdeklődtek különösebben a démos problémáiiránt, úgy feltehetőleg a démos sem a tyrannos vágyai iránt. A szegényebb polgárok számára a tyrannisaz arisztokrata nemzetségek egymás közötti harcának egy állomása volt, amelyet legfeljebb azértviselt el türelemmel, mert a tyrannos hatalmának megszilárdulása a polis számára néhány évnyibelső nyugalmat jelenthetett, amely sok esetben együtt járt a békeévek hatására kialakuló gazdaságifellendüléssel. Ezért nevezhette az Aristotelés neve alatt fennmaradt Athéni állam Peisistratosidőszakát Kronos aranykorának.

Egyébként sem terhelte meg a tömeget semmivel uralkodása idején, hanem mindig békét teremtettszámukra, és biztosította a belső nyugalmat. Ezért a hagyomány sokszor úgy emlegeti, hogyPeisistratos tyrannisa Kronos kora volt, mert később, miután fiai vették át az uralmat, az sokkalkeményebb lett.

(AP XVI 7. R. Zs.)

Az archaikus tyrannis történetének egyik legjelentősebb dinasztiája az isthmosi Ko- rinthosban alakultki. A Bakchiadák nemzetségének (vagy társadalmi rétegének, amennyiben a Bakchiada Korinthosbanolyasmit jelentett, mint máshol az arisztokrata) uralmát megdöntötte a nemzetségből anyai ágonszármazó Kypselos. Kypselos egy sánta asszony, a királyi családból származó Labda fia volt.Kypselos hérodotosi történetében megjelent a kivételes, pozitív hősökre jellemző motívum: a hőstgyermekkorábael akarták pusztítani. A kitett vagy más eszközökkel megölni szándékozott, kiválasztotthősök sora a mitológiából a történelembe nyúlik: Mózes, Oidipus, Perseus, Romu- lus és Remus,Kyros, Sarrukín, Krisztus stb. Kypselost Labda rokonai, a Bakchiada család tagjai akarták megölni.Kypselos emléke igen pozitív volt: nem tartott testőrséget, fejlesztette a várost és a kereskedelmet,gyarmatokat alapított. Őt követte a trónon fia, Periandros (ur. Kr. e. 627 k. – 585 k.), akinek amegítélése már az ókorban ellentmondásos volt. A hét bölcs egyikeként Solónnal és fjalésszal soroltákegy körbe, de tyrannos- ként a legvérszomjasabbak között tartották számon (vö. 32. dok.).

A hét bölcs: fjalés, Pittakos, Bias, Solón, Kleobulos, Periandros (vagy Mysón), Chilón.


70

■ A korinthosi tyrannosok: a Kypseidák

Egy alkalommal, amikor néhány halász Kós szigetén kivetette hálóját, milétosi látogatók tartózkodtaka szigeten, és látatlanban megvették előre a fogást. A hálóban egy aranytripus (háromlábú edény)volt, amelyet állítólag a Trójából hazatérő Helené egy régi jóslatra emlékezve dobott a tengerbe. Alátogatók és a halászok között civódás támadt a tripus miatt, a két város magáévá tette az ügyet,és háborút indított egymás ellen. A harcoló felek a Pythiához fordultak döntésért, aki a tripust alegbölcsebb férfiúnak ítélte, így hát előszö r Thalésnak küldték el Milétos ba. A kósiak szívesencselekedtek így, bár előzőleg háborút viseltek a tripus miatt Milétos egész lakossága ellen. Thalésazonban kijelentette, hogy Bias bölcsebb nála, és odaadta neki a tripust, ő viszont továbbküldte amagánál még bölcsebbnek, így aztán a tripus körbejárt, míg másodszor is Thaléshoz került. EkkorMilétosból Thébaiba vitték, és ott felajánlották Apollón Isméniosnak.


A hajózást, kereskedelmet ugyan ő is fejlesztette, Korinthosnál például át akarta vágatni az Isthmosföldszorosát, hogy csatornával kösse össze a Korinthosi- és a Saróni-öblöt, de végül csak egyszárazföldi „hajócsúszdát”, a diolkos néven emlegetett, kikövezett szállí- tóutat építtette meg, amina kereskedelmi hajókat szállítmányukkal együtt lehetett néhány óra alatt kerekeken átvontatni egyikpartról a másikra. Periandros testőrséget tartott, és erőszakkal uralkodott népén. Talán ezzel ismagyarázható, hogy Platón törölte őt a hét bölcs kánonjából, és helyette az egyébként ismeretlenMysónt nevezte meg.

A milétosi Thalés, a mytilénébeli Pittakos, a Priénéből való Bias, a mi Solónunk, a lindosi Kleobulos,a Chénaiból való Mysón és mint hetedik, a spártai Chilón mind részesei voltak ennek a felismerésnek[ti. a spártai viselkedés lényege a bölcsesség kedvelésében rejlik].

(Platón: Prótagoras. 343a. F. L.)

Forrásaink két különböző történettel indokolják, hogy az eleinte szelíd Periandros mitől váltvérszomjas zsarnokká – ez pedig egyiket sem teszi éppen hihetőbbé. Hérodotos szerint apja halála utánuralomra jutva nem tudta, hogyan is kell uralkodni, ezért követet menesztett ahhoz a tyrannoshoz, akimár legrégebben volt hatalmon egész Hel- lasban, hiszen őneki ismernie kellett annak a titkát, mikéntlehet megőrizni a zsarnoki uralmat. Így érkezett meg Periandros követe a milétosi fjrasybuloshoz(Hérodotos V 92). fjrasybulos nem válaszolt a követ kérdésére, de a gabonaföldek mellett sétálva,botjával lecsapdosta a legmagasabbra növő kalászokat. A követ csalódottan tért vissza Korinthosba, éselmondta, hogyan viselkedett fjrasybulos. Periandros azonban megfejtette a jelbeszédet, és megértette:ha hosszú ideig akar uralkodni, meg kell öletnie a város legkiemelkedőbb és leggazdagabb polgárait(vö. 31. dok.). Így vált uralma zsarnoksággá. A mese a tyrannis lényegének antik meghatározásárakeletkezett, ezért nem is törekedett rá, hogy igaznak lássék (és szinte változatlan formában mesélikel később Tarquinius Superbusról is). Kypselos Hérodotos szerint harminc esztendeig uralkodott, ésuralma elején ő is sok polgárt száműzött, megöletett, és még többet megfosztott vagyonától. Periandrosapja mellett nőtt fel Korinthosban. Vajon miért fjrasybulostól kellett volna megtanulnia azt, amit márapjától is megismerhetett? A történet azonban kiválóan alkalmas volt arra, hogy bemutassa, hogyanműködik a zsarnokuralom.

Az tehát nem volt kétséges a történetírók számára, hogy Periandros zsarnokká vált, még akkor sem,ha az ennek okát kereső első magyarázatok kissé erőltetettnek tűntek. Volt azonban egy másik,későbbi történet is Periandros színeváltozásáról, ami a zsarnokot egyenesen vérfertőzéssel vádoltasaját anyjával. Az ödipális kapcsolat Hérodotos korában mindenesetre még nem tartozott a Periandros-elbeszéléshez. Periandros történetébe egy másik, mitológiai tyrannos életrajzából kerülhetett bele,Oidipuséból. Oi- dipus nagyapja, Labdakos és Periandros nagyanyja, Labda hasonló testi hibájávalrendelkezett, amely az archaikus görög lambda betű egyenlőtlen száraira utalva csak a sántaságlehetett. Hérodotos egyértelműen sántának nevezi Kypselos anyját, Labdát (V 92). Oidipus apja, Laiosbalkezes volt (laios azt jelenti ’bal’), Oidipus pedig sánta. Hé- rakleidés Lembos szerint a Bakchiadáknévadó királya, Bakchis (Kypselos egyik őse) is „sánta volt, és előnytelen megjelenésű”. A testihiba ebben az esetben a kiválasztottság isteni jele, mint például Héphaistosnál. Csakhogy a testi hibagyakran párosul más anomáliákkal, például a szokásostól eltérő házasságokkal vagy vérfertőzéssel.Labda Bakchiada előkelő volt, férje, Éetión viszont csak egy „másodosztályú” lapitha. Oidipus és


71

Periandros (talán éppen az Oidipus-történet hatására) saját anyjával szerelmeskedik. A kiválasztottsága társadalmilag szentesített szabályok, a polgár és polgár, férfi és nő, testvér és testvér, valamint apaés fiú közötti kapcsolatok normáinak felrúgásával megszüli a zsarnokságot, a tyrannist, amely nemmás, mint egy „sántító királyság”.

■ Emlékeztető

tyrannis, basileus, tyrannos, polemarchos, stratégos, fjesmophoria, hét bölcs, tripus, diolkos

■ Kronológia

21. táblázat -

656 k. - 648 k. Orthagoras sikyóni tyrannisa630 k. Kypselos tyrannos Korinthosban7. sz. vége fjeagenés Megara tyrannosa600 k. – 570 k. Kleisthenés Sikyón tyrannosa600 k. – 550 k. Periandros tyrannisa540 k. – 522 Polykratés Samos tyrannosa529 – 522 Kambysés uralkodása Perzsiában527 – 510 Hippias tyrannisa Athénban504 Hippias visszatérési kísérlete

2.2.2.8. PEISISTRATOS ÉS HIPPIAS TYRANNISA

Solón reformja elősegítette az exportorientált nagybirtok kifejlődését, ami jótékony hatást gyakoroltegyrészt azokra a hajósokra és kereskedőkre, akik az árukat a tengeren túlra szállították, másrésztazokra az iparágakra, amelyek e szállítás feltételeit megteremtették. A fazekasok árui nélkül ugyanissem a bort, sem az olajat nem lehetett volna nagy távolságra szállítani, de a híres attikai méznekis szüksége volt valamilyen tárolóedényre. Visszafelé ugyanakkor elsősorban gabonát szállítottaka hajók, mivel a jócskán túlnépesedett Attikának arra volt leginkább szüksége. A nagybirtok ésa kézművesműhelyek, hajós vállalkozók munkaigényét bőségesen kielégítették a thések, akiketSolón megfosztott gazdaságtalanul művelt, beszolgáltatásra kötelezett parcelláiktól. Ugyancsak őkadták az ezüstbányák újonnan feltárt tárnáinak bányászait és a hegyvidék pásztorait, szénégetőitis. Az idénymunkásoknak és a műhelyekben robotoló szegényeknek ez a fejlődés nem sok jótjelentett, bár kárpótlásul polgárjogot és vele együtt szavazati jogot kaptak. Mindezzel sikerült elérni,hogy olyan rétegek is hallathatták – bár igencsak korlátozottan – a hagjukat a népgyűlésen és azesküdtbíróságokon, akiket eddig még soha senki meg sem kérdezett. Ezek a hangok pedig egyrenagyobb elégedetlenségről árulkodtak: a thések ugyanis abban reménykedtek, hogy földet fognakkapni. A Kr. e. 560-as években először két csoport fogalmazta meg markánsan a véleményét,a tengerpartiak (paralioi) és a síkvidékiek (pediakoi). Mindkét tábor élén vezető arisztokratanemzetségek képviselői állottak, a síkvidékiekén Lykurgos, míg a tengerpartiakén az AlkmeónidaMegaklés.

Peisistratos, aki, amikor a tengerparton és a síkságon lakó athéniak között ellentét támadt – atengerpartiaknak Alkmeón fia, Megaklés, a síkságon lakóknak pedig Aristolaidés fia, Lykurgos volta vezére –, szervezett egy harmadik csoportot, mert meg akarta kaparintani a tyrannosi hatalmat.Azon a címen toborzott magának híveket, hogy ő a hegyen lakók (diakrioi) vezetője, s a következőcselhez folyamodott. Magán és öszvérein sebeket ejtett, majd kocsijával a piacra hajtott, minthaellenségei elől menekülne, akik a mezőn az életére törtek. Azt kérte a néptől, hogy adjon mellévédőőrizetet... Sikerült is rászednie az athéni népet, s háromszáz válogatott polgárt adtak melléje. Ezekazonban Peisistratosnak nem lándzsásai, hanem buzogányosai voltak, mert fabuzogányokkal kísértékőt. Ezeknek az embereknek az élén indult támadásra Peisistratos, és elfoglalván az akropolist, átvetteAthénban az uralmat.


72


Megaklést és a kylóni vérbűn miatt száműzött családját feltehetőleg még Solón hívta vissza Attikába.Az Alkmeónidák birtokai a tengerparton feküdtek, így érthető, ha az elsők között voltak, akik áttértekaz exportorientált mezőgazdasági termelésre, amivel természetesen a városlakók is egyetértettek. Azellentábor, különös módon, szintén mezőgazdasági termelőkből állt, arisztokratákból, akik – nem értvemeg a változás szükségességét – fenntartották egyre kevésbé rentábilis, régi termelési struktúrájukat,és parasztokból, akik, ha akartak volna, sem térhettek át a szőlő- vagy olajfatermesztésre, mivelehhez hiányzott a minimálisan szükséges birtokméretük és tőkéjük. Ők tehát tovább termesztettéka drága és nem túl jó minőségű gabonát, míg a tengeren túlról nagy tömegben és nyomott áronözönlött Athénba az importgabona. A helyzetet bonyolította, hogy a bányavidékek szegényei ismozgolódni kezdtek. Nekik éppúgy olcsó élelmiszerre volt szükségük, mint a városlakóknak ésiparosoknak, de még a síkság szegényeinél is elesettebbek voltak. Az ő élükre állt a harmadikjelentős arisztokrata, Pei- sistratos. Ellenfeleit merénylettel vádolta meg, és engedélyt kért testőrségtartására. Ötven buzogányhordozót toborzott, és a segítségükkel, a tyrannostoposzokból jól ismertmódszerrel, Kr. e. 560-ban átvette a hatalmat. Gyűlést hívott össze az Akropolison, ahová – minthogyszentélykörzetnek számított – nem volt szabad fegyvert viselve belépni. A gyűlésre sietők fegyvereit atestőrök összegyűjtötték, majd biztonságba helyezték. A váratlan puccs, amit csak a legszegényebbektámogattak, összefogásra késztette Peisistratos ellenfeleit, akik elűzték a tyrannost. A negyediklegjelentősebb nemzetség, a Philaidák (Miltiadés családja) közben saját tyrannist alakított ki a thrákiaiChersoné- soson, ahonnan egyrészt szemmel tudták tartani a fekete-tengeri kereskedelmet, másrészta thrákiai arany- és ezüstbányákat.

Az Alkmeónidák és Lykurgos összefogása rövid életűnek bizonyult, ugyanis a leghatározottabbérdekellentétek éppen közöttük húzódtak meg. A további események kronológiája teljesenbizonytalan. Peisistratos megállapodott Megakléssal, és feleségül vette lányát, Koisyrát. Amegállapodás értelmében – és a mesés hagyomány szerint – Peisistratos újabb csellel tért haza. Egymagas és csinos thrák virágáruslányt beöltöztetett Pallas Athénénak, maga mellé állította kocsijára, éshírnökeivel közhírré tétette, hogy a tyrannost maga az istennő vezeti vissza városába. A csel bevált,amihez nyilván jelentősen hozzájárult a két nemzetség együttes katonai ereje és Peisistratos testőrsége.

■ A Philaidák

Csakhogy ez az idill sem tartott sokáig. Peisistratos nem akart gyereket a kylóni vérbűnnel fertezettasszonytól, ezért nem élt vele házaséletet. Megaklés szörnyű haragra gerjedt, és újból elűztePeisistratost. A hagyomány szerint ez a száműzetés nem kevesebb, mint tíz évig tartott. A zsarnokthrákiai arany- és ezüstbányáiból elegendő pénzt szedett össze, hogy ezúttal nemzetközi támogatássaltörjön saját hazájára. Támogatói a városból elébe sereglettek, és valóságos diadalmenetben foglaltavissza Athént, amelynek ura maradt Kr. e. 527-ben bekövetkezett haláláig.


73

A tyrannosokról szóló történetek, mint az előbbiekben is láttuk, számos topikus elemet öltenekmagukra, ahogy évszázadok során újra meg újra elmesélik őket, így meglehetősen nehéz a toposzokmögül kibontani az egykori valóságot. Az Athéni állam például elbeszéli a vidéket járó Peisistratosesetét a Hyméttoson kapáló paraszttal.

Ahogy beszélik, Peisistratos egy ilyen útja alkalmával történt meg az eset azzal a földművessel, aki aHyméttoson művelte földjét, amelyet később adómentes földnek neveztek. Látott ugyanis egy embert,aki a teljesen sziklás földet kapálta és művelte, s elcsodálkozva ezen, megkérdeztette rabszolgájaútján, hogy mit hoz neki az a föld. Az meg így szólt: Csupa bajt és keservet; és ezeknek a bajoknakés keserveknek kell, hogy Peisistratos kapja a tizedét. Így válaszolt az ember, nem tudván, hogykivel van dolga; Peisistratosnak azonban megtetszett szókimondása és szorgalma, és ezért mindenbeszolgáltatástól mentesítette őt. Egyébként sem terhelte meg a tömeget semmivel uralkodása idején,hanem mindig békét teremtett számukra, és biztosítot ta a belső nyugalmat. Ezért a hagyomány sokszorúgy emlegeti, hogy Peisistratos tyrannisa Kronos kora volt, mert később, miután fiai vették át azuralmat, az sokkal

keményebb lett.([Aristotelés:]Azathéniállam. XVI 6. R. Zs.)

A rangrejtve a nép közé vegyülő uralkodó pozitív toposza a későbbiekben majd Harun- ar-Rasíd ésMátyás király történeteiben válik széles körben ismertté. A toposz által sugallt kép előrevetíti amű Peisistratos-értékelését: uralkodása valóságos aranykor volt, különösen Hippias zsarnokságávalösszehasonlítva.

Athén ebben az időben gazdaságilag is, építészetileg és kulturálisan is sokat fejlődött. Peisistratosvízvezetéket épített ki az Agorán, költőket hívatott udvarába, elkészíttette a homérosi eposzokmértékadó kiadását, és nagyszabású templomépítkezésbe fogott. A béke és a közmunkák bevezetésekedvezett a gazdaságnak, Athén külkereskedelme fokozatosan maga mögé szorította a korábbanpiacvezető Korinthosét. A társadalmi békét segítette elő Peisistratos bírói reformja: mozgó bíróságokjárták Attikát, hogy a parasztoknak ügyes-bajos dolgaikban ne kelljen a városba utazniuk. Ennektermészetesen az is húzódhatott a hátterében, hogy a parasztokat távol tartsa a városlakóktól,akikhez a kikötőn keresztül túl sok új eszme szivárgott be, és ezek nem mindegyike kedvezett atyrannis értékelésének. A források Peisistratos legpozitívabb vonásaként azt nevezték meg, hogymesszemenően betartotta a törvényeket. Nem saját törvényeit, minthogy különösebben jelentőstörvényhozói tevékenységéről nem tudunk, hanem az akkor hatályos solóni törvényeket. Az athénityrannis tehát hozzájárult ahhoz, hogy a Solón által bevezetett reformok megszilárduljanak a városban.

Az Alkmeónidák és a Peisistratidák viszonya, mint láttuk, meglehetősen ellentmondásos volt,és korszakonként más és más képet mutatott. A két család – éppúgy, mint Athén egykorikirályi nemzetsége – pylosi eredetűnek tartotta magát, sőt Isokra- tés szerint ezenkívül isszorosabb rokonságban állt egymással (Isokratés XVI 25). Ez utóbbi kapcsolat ugyan a tyrannistmegelőzően nem túlságosan valószínű, de Hérodo- tos és az őt követő, az Alkmeónidák irányábanmeglehetősen (méghozzá pozitívan) elfogult történetírók műveiből e szálak amúgy is hiányoznának.Az mindenesetre tény, hogy Peisistratos hatalomra jutásakor az Alkmeónidák (vagy a család egyestagjai) a kylóni vérbűnt követő száműzetésük ellenére éppen Athénban voltak, Peisistratos ellenfoglaltak állást, s ezért (nem pedig a vérbűn miatt, legfeljebb azzal indokolva) Kr. e. 560-bantávozniuk kellett onnan, ha hihetünk Plutarchos értesülésének. Bár az Alkme- ónidáknak el kelletthagyniuk Athént, száműzetésük rövid ideig tarthatott, mivel Kr. e. 558/557-ben egy Alkmeón nevűgrammateusszal (a bulé titkára) találkozunk egy feliraton, igaz, Peisistratos ekkor már feltehetőlegújra száműzetésben élt.

Ezután történt, hogy Megaklés (a sikyóni tyrannos veje, a nagy törvényhozó, Kleis- thenés apja)hozzáadta lányát, Koisyrát Peisistratoshoz, és segített neki visszaszerezni az Athén fölötti uralmat.Mindezt persze nem önzetlenül tette. Az Alkmeónida leány Pei- sistratostól születendő gyermekeianélkül örökölhették volna az athéni tyrannist, hogy a zsarnokuralom megszerzésével be kellettvolna piszkítani a kezüket. A család egyébként ugyanilyen alapon végső soron jogot formálhatotta sikyóni trónra is, hiszen Megaklés apósa a sikyóni Kleisthenés volt. A későbbi marathóni győző,a nagy Miltiadés testvére, a Philaida Stésagoras is rokoni alapon követte apjának mostohatestvéréta chersonéso- si trónon. Peisistratos azonban nem akart gyereket vetélytársai családjából származófeleségétől. Az Alkmeónidák becsapva érezték magukat, és elűzték a hálátlan rokont. Peisistratos


74

ezúttal tíz esztendeig készült a visszatérésre, s amikor a thébaiak, naxosiak és euboiaiak hatékonytámogatásával visszatért, az Alkmeónidáknak menekülniük kellett (AP XV 2). Hogy mennyi ideigvoltak távol, pontosan nem tudjuk. Legkésőbb Peisistratos halála után újból Athénban tűnnek föl.Hippias, az új zsarnok bizalmába fogadta az elűzött rokonokat, és a legmagasabb méltóságbanrészesítette őket. Ezt bizonyítja az az archónlista, amelyet 1939-ben találtak az athéni Agorán (vö.40. dok.).

22. táblázat -

Kr. e. 527/526 [On]éto[ridés]Kr. e. 526/525 [H]ippia[s]Kr. e. 525/524 [K]leisthen[és]Kr. e. 524/523 [M]iltiadésKr. e. 523/522 [K]alliadésKr. e. 522/521 [Peisi]strat[os]

Eszerint Hippias, a tyrannos, rögtön saját archóni éve után az Alkmeónida Kleisthe- nésrebízta az archóni címet, amely így a két család újabb kiegyezésének fényes bizonyítéka lett, segyben csattanósan cáfolja az Alkmeónidák tyrannosellenességéről terjesztett hérodotosi meséket.Kleisthenés, a demokrácia későbbi megalapítója Peisistratos sógora, a sikyóni tyrannos unokája ésHippias egyik legmegbízhatóbb politikai szövetségese volt. Miltiadés neve már korántsem okozottakkora meglepetést ezen a listán: a későbbi marathóni győző és a Peisistratidák bizalmas kapcsolatárólHérodotos is tudósított, sőt Miltiadés éppen nekik köszönhette chersonésosi tyrannisát (Hérodotos VI103, VI 38), ráadásul archónságáról korábban is tudtunk. A házassági-rokoni kapcsolatok kiterjedtekés szövevényesek voltak, és generációkon keresztül íveltek. Miltiadés fia, Kimón például Kleisthenésunokahúgát, Isodikét vette feleségül.

Miltiadés atyját, Kimónt, Stésagoras fiát száműzte Athénból Peisistratos, Hippokratés fia. Száműzetéseidején Kimón négyfogatú kocsijával győzött az olympiai versenyjátékokon, és ezzel a győzelmévelugyanazt a dicsőséget szerezte meg, mint közös anyától való, ugyancsak Miltiadés nevű féltestvére.A következő játékokon ugyanazokkal a lovakkal ismét győzött, de ekkor átengedte Peisistratosnak agyőztessé nyilvánítást, és a győzelemről való lemondás árán hazatérhetett a száműzetésből.

(Hérodotos VI 103. M. Gy.)

A tyrannis utolsó éveit az Alkmeónidák újból száműzetésben töltik. Nem tudjuk, mi volt azújbóli szakítás indoka, az oka úgyis nyilvánvaló: a hatalmas nemzetség puszta athéni jelenléteis veszélyeztette Hippias egyeduralmát. A legvalószínűbb magyarázat Harmodios és Aristogeitónmerényletéhez fűzhető (Kr. e. 514).

Peisistratos legidősebb fia, Hippias volt uralmon, Hipparchos és Thessalos pedig csak az ő testvéreivoltak. S hogy Harmodiosnak és Aristogeitónnak a kitűzött napon, az utolsó pillanatban az a gyanújatámadt, hogy valamelyik összeesküvő társuk bejelentette a dolgot Hippiasnak, s így abban a hiszemben,hogy a tyrannos mindent tud, nem közelítettek hozzá, de mert elfogatásuk előtt szerettek volnamég valamilyen emlékezetes cselekedetet végrehajtani, s úgy várni be sorsukat, mikor váratlanultalálkoztak Hipparchosszal, aki az úgynevezett Leókoreion közelében éppen a Panathénaia ünnepimenetének rendezésével volt elfoglalva, őt gyilkolták meg.

(Thukydidés I 20. M. Gy.)

A két arisztokrata ifjú személyes bosszút akart állni Hippiason, de az utolsó pillanatban,leleplezésüktől tartva, csak öccsét, Hipparchost sebezték halálra. Hippias példás bosszút állt rajtuk, deúgy tűnik, felhasználta a lehetőséget a teljes ellenzék eltávolítására. Így történhetett meg az a különösfordulat, hogy Kleisthenésék valóban fegyverrel törtek Leipsydrionnál Hippias seregeire, és a zsarnokelűzése után, a démos élére állva, kezükbe kaparintották az Athén fölötti uralmat. Hippiast a spártaiak


75

kergették el, de az a hérodotosi történet, mely szerint mindezt az Alkmeónidák által megvesztegetettdelphoi papnő, a Pythia jóslatainak engedelmeskedve tették volna meg, későbbi, Alkmeó- nida-baráthagyománynak tűnik. Az Alkmeónidák ugyanis – az Aristotelés neve alatt fennmaradt Az athéni államszerint – a leipsydrioni kudarc után vállalták volna el a leégett Apollón-templom fölépítését, amiazonban nem valószínű, mivel

1. a templom Kr. e. 548/547-ben égett le, és aligha hihető, hogy több mint harminc esztendeigsenki sem kezdte volna el az újjáépítést, hiszen a delphoibeliek nemzetközi gyűjtést szerveztek azépítkezés anyagi alapjainak előteremtésére (Hérodotos II 180), és

2. az új templom építése jelentősen előrehaladt, vagy már be is fejeződött Kr. e. 511/510-ben (bárvan, aki a befejezést csak Kr. e. 505-re datálja), és az mégsem valószínű, hogy az építkezés két-három év alatt véget érhetett volna. A templom építésében mindazonáltal valóban részt vehettek azAlkmeónidák, de csak annak utolsó szakaszában, s így kétséges, hogy a spártaiakat ilyen rövid időalatt meg tudták volna-e győzni beavatkozásuk elkerülhetetlenségéről.

A spártaiak joggal tarthattak Hippias tyrannisától, mivel Peisistratos második felesége a spártaiakkalellenséges Argos egyik vezető családjából került ki, s így Hippias féltestvérei Spárta ellenségeinekszámítottak. A kapcsolat nem pusztán rokoni volt: az argosiak jelentékeny haderővel támogattákPeisistratost második visszatérésekor, a pal- lénéi csatában. Ez talán inkább ösztönözte őket Hippiasuralmának megdöntésére, mint a Pythia állítólagos jóslatai (AP XVII 4). Így az a rejtély is megoldódnilátszik, hogy ha a spártaiak Kr. e. 510-ben Kleisthenésék kérésére avatkoztak be Athén belügyeibe,miért hagyták őt azonnal faképnél, és támogatták ellenében Isagorast, még akkor is, amikor azoligarchiát akart alapítani, és miért vettek részt a reformer Alkmeónidák és híveik, mintegy hétszázcsalád száműzésében. Az indok természetesen megintcsak a kylóni vérbűn volt (Hérodotos V 66.,70-72.; AP 20, 1-5). Isagoras nem tért vissza a solóni államrendhez, hanem egy háromszáz fős tanácsélén gyakorlatilag egyeduralmat akart megvalósítani. Velük szemben Kleisthenés – saját nemzetségénkívül – csak Peisistratos egykori tömegbázisára támaszkodhatott, a thésekre, akik Solóntól kaptákpolgárjogukat.

■ Emlékeztető

thés, paralioi, pediakoi, tyrannostoposz, tyrannis, grammateus, bulé, démos, oligarchia

■ Kronológia

23. táblázat -

560-527 Peisistratos tyrannisa548/547 Leég a delphoi Apollón-templom527 Hippias tyrannisának kezdete526/525 Hippias archóni éve525/524 Kleisthenés archóni éve524/523 Miltiadés archóni éve514 Harmodios és Aristogeitón merénylete510 Hippias bukása

2.2.2.9. KLEISTHENÉS REFORMJAI

Az athéni szegények és az Isagorasban csalódott hopliták, bízván az Alkmeónidáktyrannisellenességének hírében, Kr. e. 508-ban elűzték a megszálló spártaiakat és Isagoras híveit,és visszahozták Kleisthenést, hogy folytassa épp csak megkezdett reformjait. Egy elmélet szerintugyanis a 300 arisztokrata, aki a források szerint Isagorast támogatta, valójában az első (vagyis a Kr.e. 509-es) kleisthenési reform ideiglenes tanácsát képezte. Ez a tanács váltotta volna föl a négyszázaktanácsát, a bulét. Ha ugyanis minden attikai démos (összesen 139 volt) csak 2 képviselőt küldött az


76

ideiglenes tanácsba, akkor annak létszáma 278 (vagyis majdnem 300) volt. Kleisthenésnek a reformelső esztendejében ennél többre nem maradt ideje. Az ostrakismos „eredeti formája”, amint ezt abizonytalan hitelességű Vaticanus Graecus írja, eredetileg 200 szavazatnál húzta meg a határt, vagyislegalább ennyi elítélő szavazat kellett ahhoz, hogy valakit elűzzenek. Ha még működött volna a solóninégyszázas tanács, a kétszáz esetleg kevés lett volna, ugyanis ennyi szavazatot elméletileg ketten iselérhettek. Valószínűbb tehát, hogy az ideiglenes tanács csak mintegy 300 fős volt, a 200 szavazat ígykétharmados, minősített többséget jelentett volna (valószínűbb egy másik értelmezés, vö. 2.3.1.1.3.).

Kleisthenést küzdelmében tehát támogatta a démos. De mivel nyerte meg ezt a támogatást?Feltehetőleg a polgárjog kiterjesztésével és újrarendezésével.

De az nagyobb bizonytalanságot okozhat, hogy hányan lettek polgárok egy rendszerváltás (metabolé)után, amilyen Kleisthenésé volt Athénban, a tyrannosok elűzése után; mert ő akkor sok rabszolgát ésidegent (metoikos) tett phylétaggá.


Az egyes démosokban lakókat egymás démostársaivá tette, hogy ne atyjuk nevével jelöljék meg őket,megkülönböztetve az új polgárokat (neopolités), hanem mint démosuk tagjait nevezzék őket meg.

(AP XXI 4. R. Zs.)

Ez a politika nem sokban különbözött Peisistratosétól, akit éppen azért tartottak „népbarátnak”, mivelhozzá csatlakoztak azok, „akiknek származása nem volt tiszta, a félelem miatt. Bizonyítja ezt, hogya tyrannosok elűzése után végrehajtották a polgárjogok felülvizsgálatát, minthogy sokan jogtalanulrészesültek a polgárjogban.” (AP XIII 5.) Vagyis Kleisthenés a rendszerváltás után ugyanazzal amódszerrel szerzett tömegbázist, mint korábban a tyrannosok: azt a réteget nyerte meg magának, amelypolgárjogának elvesztése miatti félelmében lelkesen támogatott mindenkit, aki biztosította számáratovábbra is a polgárjogot.

De vajon különbözött-e egymástól az Alkmeónidák és Peisistratidák családi háttere? Ebben azidőben már aligha. A három vezető és tyrannisra pályázó athéni család, a Peisistratida, a Philaidaés az Alkmeónida ekkor már jócskán összefonódott, és az elkövetkező két évtizedben házasságikapcsolatot létesített még Xanthippos, Aristeidés, Melésias és Alkibiadés családjával is. E családiösszefonódásban három generáció során nem kevesebb, mint hét athéni és külhoni tyrannost találunk(sikyóni Kleisthenés, athéni Peisistratos, Hippias, id. Miltiadés, Stésagoras, Miltiadés, korinthosiKypselos), de éppúgy itt sorakoznak az athéni demokrácia legnagyobb vezetői is, mint Periklés,Kleisthenés, Alkibiadés, Kimón és Aristeidés, valamint legmarkánsabb ellenzői is. Vagyis beérett azAlkmeónidák házassági politikája: az Athén fölötti uralmat nemcsak tyrannosként, hanem békésebbeszközökkel, házasságokkal is meg lehetett szerezni. Ennek tükrében azonban más értelmet nyernekKleisthenés reformjainak további intézkedései, a phyléreform és az ostrakismos is, már amennyibenennek volt bármi köze is a nagy reformerhez (vö. 2.3.1.1.3.).

24. táblázat -

Phylék Prytanis Stratégos Hoplités Lovas phylarchos 445/438 utánI. Erechtheis 14démos

50 1 1 000 100 1

II. Aigeis 21démos

50 1 1 000 100 1

III. Pandiónis11 démos

50 1 1 000 100 1

IV. Leóntis 20démos

50 1 1 000 100 1

V. Akamantis13 démos

50 1 1 000 100 1


77

VI. Oineis 13démos

50 1 1 000 100 1

VII. Kekropis11 démos

50 1 1 000 100 1

VIII.Hippothontis17 démos

50 1 1 000 100 1

IX. Aiantis 6démos

50 1 1 000 100 1

X. Antiochis 13démos

50 1 1 000 100 1

139 démos 500 10 10 000 1000 10

Az athéni lovasság fejlődése

Kr. e. 6. sz. (Solón után) 96 lovas, 2 lovas a 48 naukraria mindegyikéből

Kr. e. 477 után300 lovas, valószínűleg phylénként 30

Kr. e. 445/438 után 1000 lovas, phylénként 100, 10 phylarchos, 2 hipparchos


78


79

■ Attika három politikai régiója

A phyléreform látszólag csak arra szolgált, hogy Attika lakosságát az eddigi fiktív vérségi leszármazásirendszer helyett a sokkal demokratikusabb területi elv alapján ossza be. Az új beosztás azonban négytovábbi politikai lehetőséget is kínált.

1. Az eddigi polgárok közé be lehetett tagozni a neopolitéseket, vagyis azokat, akiket újonnanrészesítettek polgárjogban – ez jelentősen növelte az Alkmeónidák tömegbázisát.

2. Attikát három körzetre – tengerpartra, városra és szárazföldre – osztották be. Mindhárom körzettíz-tíz területi egységből állt – ezek voltak a trittysök (harmadok). Mind a tíz phylé mindháromkörzetből kapott egy-egy trittyst, aminek következtében

Attika három politikai régiója

az Attika belső területein lakó parasztok és nagybirtokosok, vagyis az „agrárlobbi” képviselői, mindenphylén belül egyharmados kisebbségbe kerültek. Mivel Attika gabonaellátását egyre inkább a fekete-tengeri olcsó importgabonával oldották meg, ez kedvezőtlen helyzetbe hozta a mezőgazdaságbanérdekelteket; annál inkább kedvezett viszont az Alkmeónidákat támogató kereskedő-, iparos- ésexportorientált nagybirtokos rétegnek. A reform önmagán túlmutató jelentőségét az adja, hogy avilágtörténelemben ekkor jelenik meg először a „politikai földrajz” mint a manipuláció eszköze. Eznem csoda. Egy király vagy egy tyrannos parancsot ad, és parancsait végrehajtják, egy demokratikusanválasztott vezető lehetőségei azonban korlátozottabbak. A király és a tyrannos nem szorul rá a politikaimanipuláció eszközére (bár élhet vele), a demokráciák politikusai azonban nem érhetnek el sikertnélküle. Ha tehát ma valahol egy választás előtt átrajzolják a választási körzetek határait, hogy ezzelbefolyásolják a végeredményt, gondoljunk arra, hogy a módszer megteremtője Kleisthenés volt.

1. A külső támadások visszaverésében fontos szerepet játszott a trittysökön belül a démosok, vagyisközségek olyan elrendezése, hogy azok a hadsereg felvonulását biztosító utak mentén szerveződtektrittysökbe. Ez biztosította az új politikai rendszer szilárdságát bármilyen külső agresszióvalszemben.

2. Végezetül biztosította az Alkmeónida család barátainak meghatározó súlyát az újonnan létrejöttötszázas tanácson belül. Egyes démosok, községek trittysökbe rendezésekor ugyanis bizonyosanomáliák figyelhetők meg a katonai körzetbeosztásokhoz képest, mivel Kleisthenés nem atervezett phylékből, hanem a már meglévő démosok- ból indult ki, így ő határozta meg, pontosanmelyik démosokat tekinti egy-egy körzet részének. Attika 139 községét, vagyis démosát összesen30 nagyobb közigazgatási körzetbe, úgynevezett trittysbe vonta össze. A 30 trittys közül 10 atengerparton, 10 a szárazföld belsejében, 10 pedig Athénban, Peiraieusban és környékükön terült el.E három körzet egy-egy trittysét sorsolta össze Kleisthenés a tíz területi phylé egyikébe. A háromtrittys közösen küldött 50 prytanist az ötszázak tanácsába. Ez azt jelenti, hogy elméletileg egy trittys16 vagy 17 képviselőt juttathatott a buléba (16 + 17 + 17). Egy dé- mos prytanisainak száma tehátelvileg a község nagyságával volt arányos. A kisebb démo- sok közül többen adták össze a trittys16 vagy 17 képviselőjét.

Az egyik eltérés az „ideális” rendszertől az volt, hogy bizonyos községek aránytalanul sok képviselőtküldtek a buléba (a hatalmas Acharnai 22-t, Aphidna 16-ot, Thori- kos 16-ot stb.), míg más, hasonlónagyságú községek kevesebbet. Ennek ellenére önálló trittyst alkotott Thorikos 16 és Képhisiamindössze 6 képviselővel! Még aránytalanabbnak tűnik az elosztás, ha egy-egy phylé prytanisainakteljes összetételét vesszük szemügyre. A VI. (Oineis) phylében Acharnai ad 22 bulétagot, de 7démosnak csak 1-1 jut (Butadai, Lusia, Ptelea stb.). A IX. (Aiantis) phylében kiegyensúlyozottabbakaz arányok, de „ideális” felosztásról itt sem beszélhetünk: Aphidna (16), Marathón (10), Oinoé (4),Phalérón (9), Rhamnus (8), Trikorynthos (3). 42 démosnak csak 1-1 bulétag jutott, vagy még annyisem: egy vagy két másik démosszal összeállva egy-, két- illetve háromévenként felváltva küldtekegy prytanist a buléba. A szárazföldi trittysök olykor tengerparti községeket is magukba olvasztottak,aminek következtében a szárazföld képviselete tovább csökkent.

A legmeglepőbb eredményeket azonban az Alkmeónidák családi birtokainak és a trittyshatároknak avizsgálata hozta. Az Alkmeónida-barát területek (pl. Agrylé, Xype- té, Alópeké) zárt, jól mozgósíthatóegységenként kerültek be az ötszázas tanácsba, míg az ellenfeleik birtokain egymás mellett fekvő


80

községeket még akkor is trittyshatár választotta el egymástól, ha azok történetileg kialakult egységetképviseltek (például az úgynevezett Tetrapolis – négy városka: Marathón, Trikorynthos, Oinoéés Probalint- hos egysége – két trittysbe lett sorolva, s így két különböző phylébe tartozott:Proba- linthos a III. Pandionishoz, a másik három pedig a IX. Aiantishoz). Ez a terület egyébkénthagyományosan Peisistratida-befolyási övezet volt. A legkülönösebb képet a X. Antiochis phylészárazföldi trittyse mutatja, amelynek két tagja tengerparti (Semachi- dai, Eitea), a harmadik Attikaközepén fekszik, s a három települést a Pendeli-hegy csúcsai választják el egymástól, s a csúcsokonkeresztül természetesen nem vezet katonai felvonulási útvonal. A községek nem Alkmeónida-területenfeküdtek, vagyis a potenciális ellenzéki községek egymás közötti kommunikációs lehetőségeit sikerülta minimumra visszaszorítani. E kisebb beavatkozások következtében négy phylé állandó kényelmesAlkmeónida-többséggel rendelkezett (I. Erechtheis, IV. Leontis, VII. Kekropis és X. Antiochis).Így sikerült Kleisthenésnek a demokratikus reformokat saját családjának érdekeivel messzemenőlegösszeegyeztetni. Mindezt csak úgy tehette meg, hogy míg az egyes trittysöket sorsolással rendelte egy-egy phylébe, megtartva ezzel a véletlen szerepének látszatát, azt már – egy sajátos „választási földrajz”alapján – ő döntötte el, hogy a démosok közül melyiket melyikkel rendezi közös trittysbe. Mire teháta sorsolásra sor került, a kívánt eredmény jórészt biztosítva volt számára.

Ha ellenőrizni akarjuk feltételezésünk helyességét, tekintsük végig, hogy kiket találunk a reformotkövető időszak archónjainak és stratégosainak sorában. Kr. e. 505/504- ben Alkmaión az archón,504/503-ban a Philaida Akéstoridés, 496/495-ben Hipparchos, Charmos fia. A 490/489-es évstratégosai között megtaláljuk Miltiadést, Aristeidést és talán Themistoklést is. A következő évarchónja Aristeidés. E neveket – Themistoklését leszámítva – megtaláljuk az Alkmeónida családházassági kapcsolatai által kialakított politikai elit soraiban. Úgy tűnik tehát, hogy a phyléreformot azAlkmeónidák egyfajta vértelen hatalomátvételre használták föl, s e rendszernek nemcsak a vezetői,hanem azok ellenzékének képviselői is egy házassági-politikai elitből kerültek ki. Ezen a pontonmódosítanám tehát azt az elméletet, miszerint a politikai karrierhez elegendő volt a vagyononés a hetaireia-tagságon (ez egyfajta politikai baráti kört jelentett) kívül a jó (tehát arisztokrata)családi, vagyis eupatrida háttér. Igazán jó családnak csak az számíthatott, amely rokonságban álltaz Alkmeónidák vezette házassági-politikai elittel. Természetesen voltak más fontos és ősi családokis, mint például az Eteobutadák, a Lykomidák, a Kéryxök stb., akik hagyományosan jelentős papitisztségeket töltöttek be, de egészen addig nem vettek részt az aktív politizálásban, amíg nemkerültek be a házassági-politikai elitbe. Feltűnő ugyanis, hogy egy-egy család karrierje akkor ívelföl, amikor házassági kapcsolatba lép a politikai elittel, illetve a jelentős sikereket elérő hadvezérekés politikusok rövidesen betagozódnak a házassági-politikai elitbe (Aris- teidés, Xanthippos). A fentemlített Kéryxök egyik ága (ti. Kallias családja) bekerült a házassági-politikai elitbe, s ezzel lehetővévált Aristeidés karrierje. A betagozódás fontos lépcsője lehet a közös hetaireiatagság az elit valamelyiktagjával, például az amúgy viszonylag szegény sorból származó Aristeidés „Kleisthenés barátjavolt, aki a zsarnokok után helyreállította az állam rendjét” (Plutarchos: Aristeidés. 2, 1). PlutarchosAris- teidést később Kimón barátjának és támogatójának nevezi a Themistoklés elleni küzdelemben(Plutarchos: Kimón. 5; 10). Aristeidés esete tehát meggyőzően bizonyítja a rokoni kapcsolatok ésa politika szoros összefonódását Athénban. Ez a tény magyarázza Plutarchos Kimón-életrajzánaktalányos megjegyzését, amely a „Kleisthenés-féle arisztokráciára” vonatkozik (Plutarchos: Kimón.15).

A polgárok polishoz való viszonyának területi elvű definiálását, mint láttuk, Kleisthenés dolgozta ki,de fontos megjegyezni, hogy a rendszer érintetlenül hagyta a solóni vagyoni osztályokat (amelyeketaz athéni demokrácia egész története során megőriztek), viszont a korábbi fiktív vérségi leszármazásirendszer helyett bevezette a polgárjog lakóhely szerinti definícióját. A polgár ezentúl így definiáltasaját helyzetét a polisban: A vagyok, B fia, a C démosból és a D (területi) phyléből. A vezető tisztségekbetöltésének továbbra is feltétele volt az ötszáz mérősök vagyoni osztályába való tartozás. A kleisthe-nési rendszer függőleges és vízszintes tagozódása:

25. táblázat -

Vagyoniosztályok

Területi phylék

medimnosban1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.500 I. I. I. I. I. I. I. I. I. I.


81

300 II. II. II. II. II. II. II. II. II. II.200 III. III. III. III. III. III. III. III. III. III.0-199 IV. IV. IV. IV. IV. IV. IV. IV. IV. IV.

A kleisthenési ötszázak tanácsának, a bulénak a tagjait a tíz phylé valamennyi képviselőjéből sorsoltákvagyoni korlátozás nélkül egy-egy évre. A bulé elnökségét a naponta kisorsolt epistatés (elölálló)töltötte be. A bulé hivatali évét tíz egyenlő szakaszra osztották. Egy-egy ilyen szakaszban, amitprytaneiának hívtak, egy phylé ötven prytanisa töltötte be az „ügyvezető” feladatát. Az ötven prytaniséjjel-nappal az agorán álló kerek épületben tartózkodott, hogy intézkedni tudjon, ha valamilyenváratlan esemény történik. Erre azért volt szükség, mivel Athénnak nem volt a mai kormányokhozhasonló vezető szerve. A bulé az agorán lévő buleutérion épületében tanácskozott. Athénon kívül isszámos po- lisból ismerünk buleutérion-épületeket. A legszegényebbek ezenkívül továbbra is csak anépgyűlés (ekklésia) és az esküdtbíróság (héliaia) munkájában vehettek részt.

Forrásaink általában Kleisthenés nevéhez fűzik, de valójában nem ő vezette be a cserépszavazásintézményét, amellyel először a marathóni csata után, Kr. e. 487-ben élt az athéni népgyűlés.

■ Emlékeztető

hoplita, ostrakismos, démos, neopolités, tyrannos, phyléreform, fiktív vérségi leszármazási rendszer,trittys, hetaireia, eupatrida, epistatés, prytaneia, buleutérion, ekklésia, héliaia

■ Kronológia

26. táblázat -

508 Elűzik a megszálló spártaiakat és Isagoras híveit,visszatér Kleisthenés, a kleisthenési reformok

490 Marathóni csata487 Az első athéni cserépszavazás477 után 300 lovas az athéni hadseregben (valószínűleg

phylénként 30)445/438 után 1000 lovas Athénban, phylénként 100, 10

phylarchos, 2 hipparchos

2.2.2.10. SPÁRTA

2.2.2.10.1. A hagyományos Spárta-kép és forrásai

A megszokott Spárta-kép elsősorban két forráson, Xenophón és Plutarchos írásain alapul. Hanem Plutarchos Lykurgos-életrajzát és nem Xenophón A lakedaimóniak államát olvassuk, hanemHérodotost és a többi forrást, figyelembe véve a feliratos anyag és

a régészet által nyújtott információkat, egészen más Spártával találkozunk, mint a történelemkönyveklapjain – az én szándékom ez utóbbi rövid ismertetése. A Spártával foglalkozó legkorábbi athéniszerzők – például Kritias, Platón és Xenophón – valamennyien Sókratés tanítványai voltak, sarisztokrata családjuk hagyományain kívül mesterüktől tanulták az athéni demokrácia éles kritikáját.Arisztokrataként nem tartották helyesnek, hogy állami tisztségeket babszemsorsolással betölthessenegy képzetlen, vagyontalan mesterember vagy paraszt. Az általuk helyesnek tartott, vagyoni cenzusonalapuló modellnek a megvetendő kézművesmunkát végzőket a polgárság kebeléből kirekesztő Spártafelelt meg inkább: az legyen polgár, aki hazáját fegyverrel megvédi, s aki polgár, ne végezzenalantas munkát. Xenophón, aki évekig élt a peloponnésosi Skillus- ban, Spárta érdekterületén, igazánismerte az államot, amelyről írt, műve mégsem mentes bizonyos leegyszerűsítésektől, sőt torzításoktól.Az emigráns athéni meg sem említi a helóták létét, s az utópisztikusan idealizált társadalmi ésnevelési rendszert egyedül Lykurgos, a nagy törvényhozó művének tekinti. Igaz azonban, hogyművének 14. fejezetében önkritikusan megjegyzi, hogy a spártaiak már nem tartják be Lykurgos


82

törvényeit, sőt kérkednek vagyonukkal, és ahelyett, hogy elűznék államukból az idegeneket, arratörekednek, hogy minél hosszabb időt tölthessenek külföldi kiküldetésben. Xenophón Kr. e. 371,Spárta leuktrai veresége előtt írta A lakedaimóniak államát. Ekkor már nyilvánvalóan nem létezett aszigorú „lykurgosi” rendszer.

Csakhogy a spártai berendezkedés állítólagos atyjának, Lykurgosnak a történetiségét már az ókorbankétségbevonták, nem csoda, hogy Plutarchos e szavakkal kezdi életrajzát (Lykurgos. 1): „Lykurgosról,a törvényhozóról úgyszólván egyetlen adat sincs, amely vitás ne lenne.” (M. E.) A szigorú katonaállamés nevelési rendszer kialakulását mindenesetre többnyire a második messénéi háború hatalmasgyőzelmeihez kötik, függetlenül attól, hogy Lykurgos élt-e egyáltalán. Spárta olyan óriási területeketvont ellenőrzése alá, amelyeket csekély számú polgára (a spártai polgárok száma sohasem haladtameg a tízezret) képtelen volt ellenőrzése alatt tartani. A nagy hódítások előtt Spárta népesedésiszempontból ugyanazt az utat járta be, mint a többi vezető polis. Éppen azért lépett az expanzió útjára,mert népessége jelentősen megnőtt. Mi több, Kr. e. 706-ban (az egyszerűség kedvéért maradjunka hagyomány által közvetített évszámnál) még gyarmatvárost is alapított Dél-Itáliában: Tarast.Spárta azonban a második messénéi háborúban túlgyőzte magát. Azért vezették be a főfoglalkozásúkatonáskodást, mert a meghódítottak féken tartásának rendőri (és kevésbé katonai) feladatát a polgárokcsak így tudták végrehajtani. Meglehetős nehézséget okoz azonban a második messénéi háborúkronológiai elhelyezése (Kr. e. 660 k. [?]). A Kr. e. 7. századi költő, Tyrtaios felsorolja Spártalegfontosabb intézményeit, a két királyt (basileus), a huszonnyolc vénből és a királyokból állóvének tanácsát (gerusia) és a népgyűlést (amelyet az ókorban senki sem nevezett apellának), de semLykurgosról, sem szigorú törvényeiről nem tud.

Phoibost meghallgatván Pythóból hazavittek isteni jóslatokat s teljesülő szavakat:

„Két basileus, istentől tisztelt, úr a tanácsban: védelmezzék ők Spárta becses polisát, elsőnekszültvének a démos tagjaival mind váltsák mindig jól és helyesen szavaik, szépet szóljanak, és cselekedjenekis becsülettel, és sose hozzanak ők görbe határozatot, s győzelem és hatalom kíséri a nép sokaságát."Phoibos a városnak hát ily igéket adott.

(Tyrtaios, K. I.)

Plutarchos szerint Lykurgos Apollón delphoi jósdájával erősíttette meg törvényeit, amelyeket ahagyomány rhétrának nevez (Plutarchos: Lykurgos. 6, 1-2): „Zeus Skylla- niosnak és AthénéSkyllaniának szentély[körzete]t alapítván, [a népet] phylékbe és óbákba rendezvén, az archagetasokkalegyütt harminctagú gerusiát felállítván, időről időre tarts népgyűlést Babyka és Knakión között; ígylehet törvényjavaslatot előterjeszteni és visszavonni (gamódangorianémén kai kratos).” (H. W. Gy.)

Az igen archaikusnak ható előírás, amelynek utolsó szavai nem is értelmezhetők, egy szentélyalapításáról, phylék, óbák, valamint gerusia (vének tanácsa) létrehozásáról számol be. Kérdés, hogya gerusia tagjai esetében csak az ismert életkori korlátozással állunk-e szemben (vagyis a hatvanadikéletév betöltése volt a minimális korhatár), vagy a választhatóság egyben a teljes jogú polgárokbizonyos (vagyonos) körére korlátozódott-e. Az archagetasok alatt Spárta két királya értendő, akikkelegyütt harminc tagot számol a huszonnyolc tagú gerusia. Az óba kifejezés a feltételezések szerintazokra a faluszerű településekre vonatkozott, amelyeket későbbi forrásaink kóménak neveznek, samelyek (politikai) synoikismosa, összeolvadása hozta létre Spárta államát. Thukydidés szerint „...aváros [Spárta] nincs egybeépítve, nem találhatók benne fényes szentélyek és épületek sem, hanemfaluszerűen (kata kómas) húzódik szét.” (I 10. M. Gy.) Négy kómé: Limnai, Mesoa, Kynosura és Pitanéközel feküdt egymáshoz. Az ötödik kómét, a többi négytől kb. 5 kilométer távolságban lévő Amyklaitvalószínűleg Kr. e. 730-725-ben csatolták politikailag Spártához. Egyes feltételezések szerint ekkor,vagyis Kr. e. 730725 körül (vagyis Homéros íliasánál nagy valószínűséggel később) keletkezett arhétra szövege. Spárta valóban nem nézett ki városiasan, különösen nem olyan mértékben, mintAthén, de ha meggondoljuk, hogy Limnai, Mesoa, Kynosura és Pitané együttvéve egy összefüggő,3 négyzetkilométer nagyságú területet alkottak, amelyen a Kr. e. 5. század kezdetén legalább 6-8000polgár élt családtagjaival együtt (vagyis összesen – maximum – mintegy 40 000 ember), a 13 333ember/km2 népsűrűség semmiképp sem minősíthető falusiasnak.

Plutarchos arról is beszámol, hogy Polydóros és Theopompos királyok kiegészítették az ősielőírásokat, némileg oligarchikusabb színezetet kölcsönözve nekik (Plutar- chos: Lykurgos. 6, 6):


83

„A népgyűlésen senki más, csak a gerónok (vének) és a királyok (basileus) tehettek javaslatokat,de ezekről dönteni a nép joga volt. Ámde később, mivel a köznép (polloi) gyakorta kiforgatta éserőszakosan eltorzította a javaslatokat, megrövidítve, illetve kibővítve őket, Polydóros és Theopomposkirályok az alábbiakkal egészítették ki a rhétrát: »de ha a nép (damos) helytelenül döntene, a tanácstagjai és a királyok (archagetas) szegüljenek szembe a döntéssel«.” (H. W. Gy.) A vagyoni egyenlőségelve és a későbbi spártai berendezkedés legtöbb jellemzőnek tartott vonása ekkor még, mint láttuk,bizonyosan nem fogalmazódott meg. Alkaios (Kr. e. 630 k. – 570 k.), a lesbosi arisztokrata költőmár a Kr. e. 6. század elején írja e sorokat:

Mondják, nem rosszul szólt egykor Aristodamos Spártában, mikor íme eképp tanított: emberré avagyon tesz, a koldust meg se becsülné, semmibe sem veszi senki...

(Alkaios, T. W. I.)

A Kr. e. 6. század közepén a vagyonos arisztokraták magánbirtokain már jelentős versenyistállókattalálunk (pl. Euagorasét), és ez az időszak a spártai elefántcsont-, fém- és kerámiaművesség virágkora.A jellegzetes, finom spártai edények nagy számban kerültek elő etruszk földön és Dél-Itáliában, Észak-Afrikában és Hispániában, Thrákiában és a Fekete-tenger medencéjében. Az elegánsan megmunkáltfémedények még távolabbra eljutottak, az egyik a franciaországi Vix-ből, a másik Svájcból, aharmadik pedig a magyarországi Ártándról került elő. Hogy e fémművesség fejlettségéről némifogalmat alkossunk, álljon itt néhány adat a vix-i kratérről. A hatalmas bronz vegyítőedény Kr. e.570-560 körül keletkezett Spártában (és nem Korinthosban vagy Dél-Itáliában, mint ahogy korábbanfeltételezték), magassága 1,64 méter, súlya nem kevesebb, mint 208,6 kilogramm, és kb. 1100 literfolyadék (feltehetőleg vízzel vegyített bor) befogadására alkalmas. Az edény jelentős súlya miattfölvetődött, hogy a tengeren és a hegyeken keresztül igen nehezen szállíthatták, ezért szétszedték,és a helyszínen egy görög mester állította össze. Azért feltételezik a görög mester jelenlétét, mertaz edény összeállítása meghaladta volna a korabeli Hallstatt-bronzművesek ismereteit. A spártaiaknemcsak a virágzó Taras (ma Taranto) gyarmatvárosát alapították meg Dél-Itáliában (a hagyományszerint Kr. e. 706 körül), hanem Kr. e. 514 körül is útnak indítottak egy kevésbé szerencsés spártaigyarmatosító csoportot Dórieus királyfi vezetésével Libyába, majd a szicíliai Eryxbe. A virágzó spártaikézműipar termelése a Kr. e. 6. század utolsó negyedében váratlanul megszakad, és soha többé neméri el korábbi színvonalát és mennyiségét. Mai napig vitatott, hogy mi történhetett, és hogy kik voltaka mesterségüket nemzetközi összehasonlításban is kiválóan űző spártai kézművesek. Bár a spártaipolgárok közismert munkatilalmát az utóbbi évtizedek kutatásai megkérdőjelezték, és fennmaradt kétspártai szobrász neve (Syadras és Chartas), akikről Pausanias megjegyzi: homoiosok, vagyis teljesjogú polgárok voltak (Pausanias VI 4, 4), ennek ellenére nem valószínű, sőt tökéletesen valószínűtlen,hogy a mesterek valamennyien homoiosok lettek volna.

2.2.2.10.2. A spártai társadalmi rétegek

Általában három spártai táradalmi réteget szokás elkülöníteni egymástól: a teljes jogú egyenlők(homoiosok), a körüllakók (perioikos) és a helóták rétegét. (Perioikosok léteztek más polisokbanis, például Kyrénében.) A spártai polgárokról, az „egyenlőkről” az a hagyományos kép él, hogyegyenlő méretű parcelláik (klaros) jövedelméből, a szigorú vagyoni egyenlőség követelményei szerintéltek. Az azonban nyilvánvaló, hogy egy nemzetközi hírű versenyistállót – amilyen a Damónóné, egyegyszerű spártai polgáré volt, akit egy Kr. e. 5. századi feliratról ismerünk – ilyen szerény anyagiháttérrel lehetetlen fenntartani. A spártai polgárok olympiai győzelmi sorozata bőven a perzsa háborúkelőtt elkezdődött, vagyis a kiváló versenylovak lakedaimóni jelenlétét bajosan magyarázhatjuk pusztána perzsa háborúk során ejtett hadizsákmánnyal. Ha az egyenlők (homoiosok) parcellája nem voltelegendő egy versenyistálló fenntartásához, nem kételkedhetünk benne, hogy Spártában létezett egyvagyonos nagybirtokos réteg, amely a Kr. e. 6. század közepétől kezdve ilyen költséges szenvedélynekhódolt. A spártai vagyonos nagybirtokos réteg nem lehetett különösebben szűk, mert különben nemrendeztek volna számukra rendszeresen területi versenyeket – márpedig a feliratok tanúsága szerintszámos ilyen verseny létezett. A kocsiversenyző spártai polgár, Damónón csak azért lehetett büszkegyőzelmeire, mert hasonlóan kiváló versenytársakat utasított maga mögé (vö. 63. dok.).

Minthogy az egyenlők általában nem űzhettek semmiféle mesterséget (az egyetlen kivételt aszakácsok jelentették), a helóták pedig földművesek voltak, kézenfekvőnek tűnik, hogy az iparűzés aperioikosok kiváltsága volt. Ez adna magyarázatot arra is, hogy honnan szerezték a spártaiak kiváló


84

fegyverzetüket: ha ők maguk nem lehettek fegyverkovácsok, és a hadsereg ellátását nem akarták csakkülföldről behozott fegyverekkel megoldani (ez kockázatos is lett volna, nem beszélve arról, hogy ahagyományos Spárta-kép szerint a lakedaimóniak a külföldön nem konvertibilis vaspénzt használták),csak a perioikosok láthatták el őket fegyverekkel. Azt, hogy a fegyverellátást a spártaiak milyen módonszervezték meg, a fémet honnan szerezték, és végül milyen módon fizettek a perioikosoknak, egyetlenforrás sem említi. Az azonban mindenesetre feltűnő, milyen élénk exporttevékenységet folytattaka spártaiak a Kr. e. 6. században az etruszk fémfeldolgozó központokba. A Kr. e. 7-5. századbólnem kevesebb, mint 184 lakóniai eredetű exportált bronztárgyat találtak (szobrocskák, tükörnyelek,edények, különösen hydriák, amelyeket kifejezetten exportra készíthettek, hiszen magában Spártábannem találták meg egyetlen példányukat sem). A perioikosok a római korban 24 peloponnésositelepülésen, korábbi időkben pedig közel 100, korlátozott önkormányzattal rendelkező falubanés városkában laktak. Iparűzéssel azonban nemcsak itt találkozunk, hanem magában a Spártátalkotó városrészekben is, amelyekben – egy családi sírbolt közvetlen közelében – feltártak egyfazekaskemencét és egy kisebb agyagbányát, amelyet még a Kr. e. 6. században is használtak.Minthogy a homoiosok településén nem laktak perioikosok, a kemence használója feltehetőleg mástársadalmi rétegbe tartozhatott: együtt élt a polgárokkal, de – kézműves lévén – nem lehetett teljespolgárjoga.

A különböző források nem kevesebb, mint kilenc spártai társadalmi réteget említenek. A már említetthárom legfontosabb rétegen kívül voltak Spártában rabszolgák (dulos) is, még ha nem is sokan(esetükben meg kell jegyeznem, hogy bizonyos források olykor helótákat is dulosnak neveznek).Helyzetük meglehetősen mostoha lehetett, ezért írja Kritias, hogy „Lakedaimónban a legszolgábbaka rabszolgák (dulos), és legszabadabbak a szabadok”. A helóták semmilyen szempontból nemminősültek rabszolgának. A rabszolgát tulajdonosa szabadon adhatta-vehette. A helóta ezzel szembensaját házában élt, a parcella elidegeníthetetlen része, felszerelése volt, s őt onnan elüldözni, netánmásnak eladni, nem lehetett. Helyzete éppen ezért leginkább az örökösen röghöz kötött jobbágyéraemlékeztetett, vagyis metaxy volt (vö. 2.2.2.6.3.).

A helóták, éppúgy, mint a perioikosok, hadi szolgálatra voltak kötelezve. Félreértés lenne azonbanazt hinni, hogy feladatuk pusztán a málha hordása és a sátorverés lett volna. Hérodotos világosanleírja, hogy a spártai hadsereg tömegét a helóták és a perioikosok alkották. A Kr. e. 479-ben megvívottplataiai csatában 5 ezer nehézfegyverzetű homoiosra és 5 ezer nehézfegyverzetű perioikosra 35 ezerkönnyűfegyverzetű helóta jutott, vagyis „minden spártaira hét helóta”. Ez persze keveset árul el ahomoiosok és helóták Spártán belüli valódi arányáról, amelyet egyesek 7/1-nek, mások pedig 15/1-nekvélnek. Mindent egybevéve, a spártai hadseregnek a plataiai csata idején mindössze egykilencede álltteljes jogú polgárokból. Thukydidés szerint a peloponnésosi háború során, Kr. e. 424/423-ban Brasidashadseregében egyetlen spártai polgár harcolt, maga Brasidas, rajta kívül 700 nehézfegyverzetű helótaés számos zsoldos.

A helótákat olyan gyakran és olyan tömegesen sorozták be katonának, hogy kénytelenek voltakmegnyitni számukra a felszabadulás útját. Még a Thermopylainál elesett spártaiak egy része is helótavolt (Hérodotos VIII 25, 2)! A neodamódések, vagyis a „közösségbe (damos) újonnan besorozottak”rétegével először Kr. e. 421-ben találkozunk. Ők voltak azok a helóták, akiket hadi szolgálatuk fejébenfelszabadítottak, sőt esetenként polgárjogot is kaphattak, ha gazdátlanná vált parcellát adományoztaknekik (talán a forrásainkban szereplő, kimondottan gazdag helóták közülük kerültek ki). Ez azonbannagyon ritkán fordulhatott elő, mert adataink szerint a teljes jogú spártai polgárok létszáma a kezdetikb. 9-10 ezerről Kr. e. 480-ra mintegy 8 ezer főre csökkent (Hérodotos VII 234), s a Kr. e. 5. századvégére nagyjából 2-3 ezer főre, Kr. e. 371 körül mintegy ezerre, Aristotelés korára pedig mintegy 700-ra olvadt.

A spártai teljes jogú polgárok (homoiosok) létszámának erőteljes erózióját mutatják a spártaihadsereg létszámarányai a Kr. e. 5-4. században. Ezt az eróziót nevezik forrásaink alulnépesedésnek(oliganthrópia).

27. táblázat -

Év (Kr. e.) Csatahely Homoiosok Perioikosok479 Plataiai 5000 5000


85

425 Pylos 2755 4965 (+ 600 skirosi)418 Mantineia 2251 3239 (+ 600 skirosi)394 Nemea <1833 2991 (+ skirosiak?)371 Leuktra 938 2150 (+ skirosiak?)

A neodamódések jelentősége is igen nagy volt a hadviselésben. Tudunk olyan spártai hadseregről,amely – vezérüket leszámítva – kizárólag neodamódésekből állt (Kr. e. 374). Felvetődik azonban akérdés, hogy a neodamódések, ha nem váltak polgárrá, melyik spártai rétegbe voltak besorolhatók?

Xenophón Görög történetéből tudjuk, hogy volt Spártában egy „alábbvalónak” (hy- pomeión) nevezetttársadalmi réteg, amelynek létszáma igen jelentős volt. Amikor Kr. e. 398-ban Kinadón összeesküvéstszőtt az egyenlők uralmának megdöntésére, társai „he- lóták, neodamódések, hypomeiónok ésperioikosok voltak”. Nem tudjuk, kik tartoztak pontosan a hypomeión rétegbe, de valószínű, hogy aspártai öröklési rendszer következtében számos homoios származású ifjú ide süllyedhetett. A spártainagybirtokosok saját családi birtokaikat megoszthatták, ha akarták, fiaik között, de az államtól kapottklarost nem, azt csak a legidősebb fiú örökölhette, apja polgárjogával együtt. A másodszülött fiú aszegényebb családokban csak akkor gyakorolhatta teljes polgárjogát, ha az állam juttatott neki egygazdátlanná vált parcellát. Minthogy azonban a spártaiaknál fiúgyerek híján a legidősebb lány örökölt,a lány is vitte magával házasságába klarosát, s így, ha fia született, annak már két parcellája volt: apjáéés anyjáé. Csakhogy ezzel egy harcos egyszer s mindenkorra kiesett a nehézfegyverzetű polgárokphalanxából. A parcella nélkül maradt második fiú elmehetett zsoldosnak (Egyiptomtól Karthágóiga spártai zsoldosok voltak a legkeresettebbek), vagy otthon maradt, és kényszerűségből kézművessévált. Ezzel elveszítette ugyan „egyenlő” polgárjogát, de változatlanul Spártában maradhatott, ésfazekaskemencéjét akár az atyai ház mellett is felépíthette. A hazatért zsoldosok és a Spártábanmaradt, lesüllyedt „egyenlők” utódai lehettek a hypomeiónok. A homoiosok számának drasztikuscsökkenésében meghatározó szerepet játszhatott a Kr. e. 464-ben bekövetkezett földrengés és akatasztrófát kihasználó helóták lázadása. Forrásaink szerint a földrengés és a lázadás következtébenmindössze öt ház maradt állva Spártában, a természeti katasztrófának mintegy húszezer homoios ésperioikos esett áldozatul, többek között a teljes ephébos korosztály, akikre rádőlt a gymnasion. Ezt ademográfiai sokkot Spárta sohasem volt képes teljesen kiheverni.

A hypomeiónok rétegét növelte a mothaxok tábora. Mothaxnak hívták a spártai apától és helóta anyátólszármazó fiúkat, akik részt vettek a spártai nevelési rendszerben, együtt katonáskodtak az egyenlőkkel,de jogaik korlátozottabbak voltak. Ha az államtól – hősiességük elismeréseként – parcellát kaptak,felemelkedhettek a polgárok közé, ha azonban nem, megmaradtak a hypomeiónok között. Mothaxnakszámítottak a külföldiek, akiket gyerekként Spártába küldtek, hogy részesüljenek a hagyományosagógéban, a fattyúgyerekek, akiknek az apja homoios, az anyja azonban helóta vagy rabszolga volt,valamint a lesüllyedt homoiosok, akik nem tudták állni a közös étkezés költségeit.

A mothaxok példája felhívja a figyelmet arra, hogy a spártai társadalmi rétegek nem voltak tökéletesenzártak. Kapcsolatra léphettek és gyerekeknek adhattak életet egyenlők és helóták, egyenlők ésperioikosok, mothaxok és perioikosok, perioikosok és helóták, sőt, krétai példák alapján úgy tűnik,szabadok és rabszolgák is. E keverék utódok vagy követték apjuk rétegbesorolását (perioikosszáakadály nélkül válhatott egy homoios nő és egy perioikos apa fia), vagy, ha az apa lesüllyedt polgárvolt, tovább táplálták a hypo- meiónok egyre szélesedő rétegét. E réteg nemcsak a lázongás melegágyalehetett: tagjai alkották részint zsoldosként, részint pedig besorozott nehézfegyverzetűként a spártaihadsereg legnagyobb tömegeit. E hadsereg azonban a Kr. e. 4. századra saját árnyékává lett, a leuktraivereség (Kr. e. 371) után pedig már soha nem tért igazán magához.

A spártai történelem még két rétegről emlékezik meg: a partheniosokról és az epe- unaktésekről. Ahagyomány szerint a partheniosok (szűztől születettek) az első messé- néi háború idején születtek,amikor a spártai polgárok hosszú hónapokig távol voltak otthonaiktól, s amikor hazatértek, egyegész nemzedéknyi újszülött várta őket. Ezeket az újszülötteket helóta apák nemzették, akiketepeunaktéseknek is neveztek. A kifejezés a „lefektet” igéből származik. A spártaiak nem büntettékmeg hűtlen feleségüket, a partheniosokat felnevelték, de miután felserdültek, elküldték őket gyarmatotalapítani: a mese szerint ezért jött létre Taras gyarmatvárosa. A legendás hagyomány feltehetőleg akkor


86

született, amikor Spárta ipara és kereskedelme már feledésbe merült, de az nem, hogy Tarast a spártaiakalapították. Minthogy mind az athéni, mind pedig a Kr. e. 5. század közepétől kimutatható spártaihagyomány azt hangsúlyozta, ami Spártát elválasztotta más államoktól, nem pedig azt, ami fejlődéséthasonlóvá tette hozzájuk, a gyarmatalapítást mással kellett megindokolni, mint például Korinthos vagyMegara esetében. Ha az ipar, a kereskedelem vagy a túlnépesedés Spárta – elképzelt – történetébennem játszhatott szerepet, a hűtlen spártai nők és a partheniosok kellő magyarázatul szolgálhattak Tarasalapítására.

2.2.2.10.3. Az egyenlőség és a vaspénz mítosza

Mint az eddigiekből láttuk, az egyenlőségre törekvő, merev spártai államberendezkedés mégbizonyosan nem létezett a Kr. e. 6. század közepén (gondoljunk Euagorasra, akit, fittyet hányvaa temetések állítólagos puritánságára, győztes versenylovával együtt temettek el, vagy a fejlett,exportra termelő spártai kézműiparra), és a perzsa háborúk után már nem volt általános (különösena keleti despotaként viselkedő, perzsaverő Pau- sanias körében vagy a Damónón-féle versenyistálló-tulajdonosok világában). Az egyenlőség ideológiája, vagy legalábbis annak élénk propagandája,feltehetőleg a Kr. e. 464-es helótalázadást követően alakult ki vagy vált központi jelentőségűvéSpártában, és ekkoriban köthették a legfontosabb spártai intézményeket Lykurgos nevéhez. Aparcellák (klarosok) kiosztása a szegényebb polgárok között, bármikor is történt, nem járt ahagyományos nagybirtokok elkobzásával vagy felosztásával. Az „egyenlők” közül csak a legszűkebbelit oligarchiája részesült nagyobb hatalomból. Az egyetlen tisztség, amelyre az egyenlők közül bárkipályázhatott, az ephorosi méltóság volt, amelyet Aristotelés éppen ezért túlságosan is demokratikusnakminősít (évente választottak öt ephorost, akik még a királyok felett is felügyeletet láttak el).

Sőt mi több, az ephorosi intézmény is helytelen. Ez náluk az a hivatal, amely a legnagyobb hatáskörű,tagjai mégis az egész népből kerülnek ki, tehát a sokszor nagyon is szegény emberek ebbe a méltóságbajutva, szegénységük miatt megveszte- gethetőkké lesznek. Ez akárhányszor megmutatkozott régebbenis, de különösen a minap az androsiak esetében, akik, pénzzel elcsábíttatva, ha rajtuk áll, az egészpolist tönkretették volna. Túlságosan nagy hatáskörű, majdnem tyrannosi hatalmuk előtt maguk akirályok is arra kényszerülnek, hogy az ő kegyüket hajhásszák, úgyhogy ezt az állam sínylette meg:az arisztokráciából lassanként demokrácia lett. Valóban ez a hatalom tartja össze a városállamot (anép csendben marad, mert részt vesz a legfőbb hatóságban), és ez az állapot, akár a törvényhozótevékenységeként, akár a véletlen folytán van így, igen hasznos a gyakorlati életben; mert a városállambiztonsága megköveteli, hogy valamennyi rétege óhajtsa meglétét és fennmaradását; így a királyok amaguk elnyert méltósága kedvéért, a jelesek és erkölcsösök a gerusia miatt (ez a méltóság az erényjutalma), a nép pedig az ephorosi intézmény miatt (mert ezt az egész polgárságból alakítják meg),kétségtelenül szükséges, hogy e tisztségre mindenki megválasztható legyen, de nem olyan formában,ahogyan ma van, mert az nagyon gyermeteg.


Aristotelés megjegyzései Spárta állítólagos demokratizálódásáról ne tévesszenek meg minket. A jelesfilozófus nem igazán kedvelte a demokráciát, így minden olyan jelenséget, amelyet a demokrácia felévaló haladásként lehetett értelmezni, élesen elítélt.

A híres spártai vaspénz, amelyet Xenophón az egyenlőség fenntartása eszközeként ábrázol,régészetileg és írott forrásainkban nemhogy az archaikus korban, de még a Kr. e. 5. század közepénsem mutatható ki.

Azt, hogy valaki tisztességtelen úton jusson pénzhez, következőképpen akadályozta meg. Először is,olyan pénzt veretett, amelyből még tízminányit sem tud senki sem egyedül, sem szolgáival együtthazahordani, mivel olyan nagy helyre és legalább egy társzekérre lenne hozzá szüksége. Másodszoris, az aranyat és ezüstöt fölkutatják, s ha valakinél találnak, megbüntetik. Miért törekednék hát valakiott gazdagságra, ahol a pénz több gonddal jár, mint amennyi örömet szerezhet?


Xenophón feltehetőleg a vasnyárs pénzre gondolt. Egy drachmát hat obelos, vagyis vasnyárs tesz ki,egy mina pedig 100 drachma. Ez azt jelenti, hogy a spártainak 10 mina (vagyis 6 x 100 x 10 = 6000


87

vasnyárs) elszállításához valóban szekérre lett volna szüksége. Régészeti leleteink szerint Tegeában,Argosban és Héraiában használtak vaspénzt, Aristophanés (Felhők. 249) a byzantioniak vaspénzétemlíti, de a spártai pénzverésnek a Kr. e. 3. század előtt nyoma sincs. A külföldi arany- és ezüstpénztilalmát Spártában Plutarchos (Lysandros. 17) értesülése szerint Kr. e. 404 után vezetik be, de akkor iscsak a polgárok számára, a perioikosok és helóták pénztilalmáról egyetlen forrás sem ír. A pénztilalomoka az volt, hogy a peloponnésosi háború győztes hadvezére, Lysandros hazaküldte Spártábaaz Athénban zsákmányolt ezüspénzt, amelynek jó részét hadvezértársa, Gylippos, elsikkasztotta.Feltehetőleg ekkor vezették be (ha ugyan bevezették) rövid időre újra az ősi vasnyárs pénzt, amelyetkorábban számos államban használtak. Mindez természetesen nem fékezte meg a hadizsákánytólmegmámorosodott spártaiak pénzsó- várságát. Kr. e. 400 körül Lysandros egyik barátját, Thóraxotugyan kivégezték, mert pénzt találtak nála (ő volt az egyetlen a spártai történelemben, akit ilyenbüntetés ért), de ennek az ügynek politikai okai is lehettek: a túlságosan is önállóan cselekvőLysandros számára Thórax halála komoly figyelmeztetést jelenthetett. A formális pénztilalom azonbannem állhatott fenn sokáig Spártában, minthogy Xenophón Görög története szerint Kr. e. 382-bena parancsokat semmibe vevő hadvezért, Phoibidast, aki önhatalmúlag elfoglalta Thébai fellegvárát,pénzbírságra akarták ítélni Spártában. Vajon miből fizethette volna ki Phoibidas a büntetést, ha nemlett volna pénze? Vagyis a spártai egyenlőség legendájának egyik legfontosabb eleme, a vaspénz,legjobb esetben is csak húsz évig létezett Kr. e. 404 után, semmi köze sem volt Lykurgoshoz, ésezt éppen az a Xenophón bizonyítja Görög történetében, aki A lakedaimóniak államában megteremtia lykurgosi vaspénz mítoszát. Ez az ellentmondás azonban könnyedén feloldható. A Görög történettörténelmi műnek, A lakedaimóniak állama azonban politikai röpiratnak íródott. Az utóbbi állításaitéppen ezért nem fogadhatjuk el olyan könnyedén, mint azt később Plutarchos tette, aki ráadásul többhelyen vagy félreérti, vagy félreértelmezi.

2.2.2.10.4. A spártai népgyűlés

Egyetlen ókori forrás sem nevezi apellának a spártai népgyűlést, sőt az apella szó egyes számbansohasem fordul elő sem feliratokon, sem pedig más forrásban. Többes száma (apellai) csak HésychiosLexikonának egy megjegyzése szerint jelent politikai gyűlést. Azt azonban Hésychios sem állítja, hogySpártában létezett volna apellai nevű népgyűlés. Igaz, a Rhétra az apellazein szóval fejezi ki azt, hogy„népgyűlést tartani”.

Lakedaimón, vagyis a spártai állam területén, a spártaiak kikötővárosában, Gytheionban létezett arómai köztársaságkorban egy vallási ünnep, amit nagy Apelláknak (megalai Apellai) hívtak, ezt kétfelirat is megörökítette (Kr. e. 80 és 70 k.). Az elnevezésen nem kell csodálkozni. Több polisban, ígySpártában is Apellaiának hívták Apollón (helyi nyelvjárásban Apellón) ünnepét, és Epidau- ros, Argos,Hérakleia, Tauromenion, Kalchédón, Kyréné és Olus naptárában bizonyosan létezett Apellaiosnaknevezett hónap. Fontos azonban megjegyezni, hogy a gytheioni felirat csak annyit ír dór dialektusban:„így határozott a nép (damos) a nagy apellákon” (edoxe tói damói en tais megalais apellais), vagyismagát a gyűlést damosnak, nem pedig apellainak nevezi. Ez megfelel más polisok szokásainak.Athénban a népgyűlési határozatokat így kezdik: „így határozott a nép” (edoxe tói démói), noha anépgyűlés neve, mint közismert, Athénban ekklé- sia. A két gytheioni felirat az ottani Apollón-szentélyjótevőit örökíti meg, két gytheioni és két római polgárt, vagyis egyik feliratnak sincs különösebbpolitikai jelentősége, ráadásul nem Spártából, hanem Gytheionból, és nem a klasszikus korból, hanema római köztársaság korából származnak. Így e feliratoknak a Kr. e. 7-4. századi spártai viszonyokranézve semmiféle bizonyító erejük nincs.

Thukydidés ötödik könyvében azonban szó szerint, méghozzá a spártaiak által használt dórnyelvjárásban idéz egy spártai népgyűlési határozatot (V 77, 1): „úgy határoz a lake- daimóniakekklésiája” (kattade dokei tai ekklésiai tón Lakedaimonión). Teljesen valószínűtlen feltételezni, hogyaz idézet többi szava az eredeti határozatot követi, csak a népgyűlés nevét változtatta volna meg atudós történetíró apelláról ekklésiára. A modern történetírásban úgy született meg ez az ókorban nemlétező szó, hogy kikövetkeztették az „Apollón ünnep idején gyűlést tartani” jelentésű ige tövéből, ésa szó jelentését félreértették.

A népgyűlést alkalomszerűen („időről időre”) hívták össze, és közfelkiáltással szavazott. Haválasztásról volt szó, a bírálóbizottság egy kis házikóban üldögélt, ahonnan nem látta az egymásután felvonuló jelölteket. Azt kellett feljegyezniük, hogy az első, második, harmadik jelölt feltűntekor


88

mekkorát kiáltott a népgyűlés, és azt hirdették ki győztesnek, akit a gyűlés a leghangosabban üdvözölt.Nem csoda, hogy Aristotelés ezt az eljárást gyerekesnek nevezte (vö. 97. dok.). Tudomásunk szerintegyetlen esetben szavaztak olyan módon, hogy a szavazati arányt világosan meg lehessen állapítani,amikor arról döntöttek, hogy megindítsák-e a peloponnésosi háborút (Kr. e. 432). Az ephoroskijelentette, hogy nem tudta kivenni, melyik kiáltás volt hangosabb, ezért felszólította a gyűlés tagjait,álljon egyik oldalra, aki a háború, a másik oldalra pedig az, aki a béke híve. A háborúpártiak látványostöbbséget alkottak. A szavazatok megszámlálására tehát még ebben az esetben sem volt szükség.

A spártai népgyűlésről még egy könnyen tisztázható félreértés bukkan fel a tanulmányok egy részében.Eszerint a népgyűlés munkájában minden 30. életévét betöltött spártai polgár részt vehetett. Az igaz,hogy csak spártai polgárok jelenhettek meg a népgyűlésen, és valószínű, hogy nagykorúaknak kellettlenniük, de a harminc évre vonatkozó megállapítás egyetlen forrásban sem szerepel. Feltehetőlegminden nagykorú (vagyis legalább 19 éves) spártai polgár megjelenhetett a gyűlésen.

2.2.2.10.5. Peloponnésosi szövetség

A peloponnésosi szövetség a Kr. e. 6. században jött létre, és a Spárta hatalmi igényeit részbenönként (Korinthos, Élis, Sikyón), részben pedig erőszak hatására (Tegea) elfogadó peloponnésosiés isthmosi államokból állt. Az utóbbi években felvetődött az a gondolat, hogy a peloponnésosiszövetség csak a Kr. e. 5. század első harmadában alakult ki az egyes tagállamok és Spártakölcsönös, kétoldalú védelmi szerződéseiből, ezt azonban elvetették, de az bizonyos, hogy aszövetség kialakulása nem köthető egyetlen időponthoz vagy kizárólag egy politikus tevékenységéhez,hanem hosszan tartó folyamat volt. Argos elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy megvédje magát,így sohasem tartozott a szövetséghez, mint ahogy a Peloponnésosi-félszigeten kívül elhelyezkedőlegtöbb állam sem. Legnagyobb kiterjedése idején valószínűleg az alábbi államok tartoztak a pe-loponnésosi szövetségbe: Epidauros, Halieis, Héraia, Hermioné, Korinthos, Lepreon, Mantineia,Megara, Mykénai, Orchomenos (Arkadia), Pelléné, Phigalia, Phleius, Pisa, Sikyón, Spárta, Tegea,Tiryns. A szövetség rendkívül laza kapcsolatot teremtett az egyes államok között, olyannyira, hogyazok akár még háborút is viselhettek egymás ellen. A szövetség szinte kizárólag a közös háborúsfellépésre korlátozódott, természetesen Spárta vezetésével.

Bár Aitólia nem a Peloponnésoson fekszik, s így nem a peloponnésosi szövetséggel, csak magávalSpártával kötött szerződést Kr. e. 426 körül, annak megfogalmazása fényt vethet arra, milyen alaponcsatlakoztak az egyes szövetségesek a peloponnésosi szövetséghez (vö. 76. dok.).

Legyen barátság és béke az aitóliaiakkal és fegyveres szövetség (symmachia) [...] kövessék alakedaimóniakat oda, ahová azok hadjáratot vezetnek, szárazföldön is és tengeren is, ugyanazt tartsákbarátjuknak, és ugyanazt ellenségüknek, akit a lakedaimóniak is, és ne kössenek fegyverszünetet alakedaimóniak nélkül senkivel, de szüntessék be a harcot azzal szemben, akivel a lakedaimóniak[fegyverszünetet kötnek], ne fogadják be a száműzötteket, akik valamilyen bűnben vétkesek.

(Spárta és Aitólia szövetsége. H. W. Gy.)

A szövetség közös akcióiról a szövetségi gyűlés döntött, amelynek határozatai az egyes tagállamokrakötelező érvényűek voltak. Ez alól csak fontos vallási ünnepek adtak felmentést. A spártaiak példáulsohasem viseltek hadat Apollón Karneios ünnepén (erre hivatkozva „késték le” a marathóni csatát).Minden szövetséges államnak egy szavazata volt, ezért nevezi Thukydidés a peloponnésosi szövetségtagállamait isopséphosnak, vagyis egyenlő szavazatúnak. Ha egy javaslatot a szövetségi gyűléselvetett, a javaslattevő önállóan is megindíthatta a háborút, de akkor a szövetség formálisan nem vettrészt az akcióban. A szövetségi gyűlés első említése Kr. e. 504-ből származik, amikor a spártaiakvissza akarták helyezni trónjára az Athénból elűzött tyrannost, Hippiast, de a szövetségi gyűlésentervük – Korinthos határozott ellenállása miatt – meghiúsult. A leírás alapján úgy tűnik, a gyűlésnem rendszeresen ülésezett, hanem csak a szükséges esetekben hívták össze. A háborús költségeketmindegyik állam maga teremtette elő, a szövetség közös kasszával nem rendelkezett. A tagállamokbékében nem fizettek szövetségi adót vagy hozzájárulást. Háború esetén azonban gyűjtést rendeztek,de adományként nemcsak pénzt, hanem élelmiszert is elfogadtak, amint erről egy 427 körül keletkezettspártai felirat tanúskodik (vö. 67. dok.). Spárta nem avatkozott be a tagállamok belső ügyeibe.Ez azonban csak a peloponnésosi háború végéig volt így. Azután Spárta olyan erőszakosan lépett


89

föl szövetségeseivel szemben, hogy azok – autonómiájukat féltve – fellázadtak. A peloponnésosiszövetség hivatalosan 366-ban bomlott föl.

A peloponnésosi szövetség és a hozzá csatlakozott államok hadereje a pelopon- nésosi háborúelőestéjén a következő összetételű volt:

28. táblázat -

Államok Fegyvernem LétszámSpárta, peloponnésosi államok hoplitések 40 000Boiótia, Phókis, Lokris lovasság 1500 k.Korinthos, Megara, Sikyón,Pelléné, Élis, Amprakia,

hadihajó 170 k.

Leukas

■ Emlékeztető

basileus, gerusia, phylé, óba, archagetas, kómé, synoikismos, gerón, damos, homoios, perioikos,helóta, klaros, dulos, neodamódés, oliganthrópia, hypomeión, phalanx, mo- thax, parthenios,epeunaktés, ephoros, vasnyárs pénz, ekklésia, peloponnésosi szövetség, symmachia, isopséphos

■ Kronológia

29. táblázat -

730-725 k. A rhétra keletkezésének feltételezett időpontja730-725 Amyklait Spártához csatolják706 Taras megalapítása660 k. Második messénéi háború630 k. – 570 k. Alkaios élete6. sz. A peloponnésosi szövetség megalapítása514 k. Dórieus gyarmatalapítási kísérlete504 A peloponnésosi szövetségi gyűlés vissza akarja

helyezni Hippiast athéni trónjára479 Plataiai csata464 Spártai földrengés és helótafölkelés432 Spártai döntés a peloponnésosi háború

megindításáról426 k. Spártai szövetség az aitólokkal425 Pylosi csata424-423 Brasidas hadjárata418 Mantineiai csata404 Spárta megnyeri a peloponnésosi háborút398 Kinadón összeesküvése394 Nemeai csata382 Phoibidast pénzbírságra akarják ítélni371 Spárta leuktrai veresége


90

2.3. A POLIS VIRÁGKORA (KR. E. 5-4.SZÁZAD)2.3.1. Athén „birodalma”2.3.1.1. A GÖRÖG-PERZSA HÁBORÚ

2.3.1.1.1. Iónok és perzsák

A kis-ázsiai görög városok a tengerparton létesültek. Hátországuk ritkán érte el a száz kilométeresmélységet. A szárazföld belsejét barbár népek uralták, vagyis olyanok, akik a görögök számáraérthetetlen nyelven beszéltek, ami nem jelentett nekik többet, mint ha azt hallanák: bar-bar-bar-bar.A barbárság a görögök szemében nem járt együtt feltétlenül civilizálatlansággal. A lyd birodalompéldául nemcsak gazdag volt, hanem minden szempontból fényűző is. A lydök ráadásul tisztelték agörög szentélyeket, például az ephesosi Artemisiont, de a hatalmas vagyonáról közismert Kroisos (anevéből származik a mi ’krőzus’ kifejezésünk) a délosi jósdát is rendszeresen megkérdezte fontosabbdöntései előtt. Egy ilyen jóslatot értett vagy értelmezett félre, amikor Kr. e. 547- ben rátámadt azországától keletre fölemelkedő birodalomra, Kyros Perzsiájára. 546- ban fővárosa, Sardeis is elesett,és a perzsák nemcsak a lydök, hanem a tőlük korábban függő kis-ázsiai görög városok uraivá isváltak. Milétos már a háború alatt a perzsák oldalára állt, Chios szigete is hamarosan így tett, alydöket támogató városok egy része elpusztult (Magnésia, Phókaia, Priéné, Teós), a többiek pedigbetagozódtak a Perzsa Birodalomba. Phókaia lakói – akik korábban Massiliát, a mai Marseille-t isalapították – hajóra szálltak, és Korzika szigetén akartak új államot alapítani, de ezt az etruszkokés karthágóiak megakadályozták az alaliai csatában (Kr. e. 540 k.). A megmaradt kis-ázsi- ai görögpolisok meszemenő autonómiát élveztek. Igaz, élükre a perzsákkal rokonszenvező tyrannosokatállítottak, évi adót fizettek, és katonákat állítottak a perzsa hadseregbe (ne feledjük, a Salamisnálküzdő „perzsa” flotta jó része görög hajókból állt), belső ügyeiket azonban önállóan intézték, és csakháborúikhoz kellett engedélyt kérniük a perzsa helytartótól. Kr. e. 513-ban Dareios hadra kelt azeurópai szkíták ellen. Végigvonult Thrákián, és átkelt az Istroson, vagyis a Dunán. A híd őrzését görögszövetségeseire, többek között a Chersonésoson uralkodó athéni tyrannosra, Miltiadésra bízta.

Miltiadés ki akarta használni a kínálkozó alkalmat, hogy megszabadulhat a perzsáktól, és elkezdtebontani a hidat. A visszatérő perzsáknak ugyan viszonylag hihető mesével szolgált (a szkíták átkelésétakarta megakadályozni), de rövid idő múlva jobbnak látta, ha Athénba költözik. Dareios másiksegítője, a milétosi Histiaios őszintébben képviselte a nagykirály érdekeit, de amikor a thrákiaiezüstbányák közelében akart új várost alapítani, Dareios inkább magához rendelte Sardeisba. Amegtiszteltetés, hogy a király tanácsadója lehet, aggasztóan hasonlítani kezdett a házi őrizethez.

A lyd követeknek, akik ezeket az ajándékokat elvitték a templomokba, Kroisos megparancsolta:kérdezzék meg a két jóshelytől (Apollón és Amphiaraos jósdájá- tól), hogy indítson-e háborút a perzsákellen, s ha igen, melyik népet vegye maga mellé szövetségeséül. Mikor a megbízottak megérkeztekküldetésük helyére, és átadták a fogadalmi ajándékokat, e szavakkal kértek jóslatot: „Kroisos, alydök és más népek királya, meggyőződvén, hogy az egész világon csak ez a két jóshely igazmondó,jóslataitokhoz méltó ajándékokat küldött, s most azt kérdi tőletek, indítson-e háborút a perzsák ellen,és melyik népet vegye maga mellé szövetségeséül" A kérdésre mind a két jóshely egyforma választadott. Azt felelték Kroisosnak, hogy ha háborút indít, roppant birodalmat fog megdönteni.


Histiaios milétosi utóda, Aristagoras elhatározta, hogy Naxos szigetét meghódítja és városáhozcsatolja. Ehhez azonban szüksége volt a perzsa helytartó engedélyére. Azt meg is kapta, sőt nem vártnagyságú támogatást – kétszáz hajót – is, aminek következtében jóval inkább egy perzsa expedíciómilétosi segédcsapatának érezhette seregét, semmint egy önálló hadjárat végrehajtójának. Helyzetéttovább súlyosbította, hogy a naxosiak jól felkészültek a támadásra, és vissza is verték azt (Kr. e. 500).Aristagoras komoly bajba került. A helytartó – és így a nagykirály – bizalma megingott, és félő volt,a hadjárattal együtt városát, sőt életét is elveszítheti. A perzsák vendégszeretetére ráunt Histiaios is


91

biztatta: robbantson ki felkelést, és rázza le a perzsa igát az iónok nyakáról. Aristagoras lemondotttyrannisáról, de továbbra is ő vezette Milétost. Körútra indult Hellasba, hogy támogatókat keressen afelkeléshez. A spártaiak elutasították kérését. Egyrészt nem rendelkeztek megfelelő flottával, másrésztpedig nem hagyhatták magára városukat hosszú időre, tartva a helóták esetleges lázadozásától ésaz argosiak támadásától. Athén támogatása ennél is bizonytalanabbnak tűnt, mivel a város Kr. e.508-ban önként kötött szerződést Perzsiával. Csakhogy az athéni tyrannos, Hippias Kr. e. 510- benPerzsia területére menekült, és a perzsák támogatták hazatérési kísérletét (Kr. e. 504). Az athéniak ígymegszavazták húsz hajó kiküldését Ióniába – bár azt ők sem gondolták komolyan, hogy ez elegendősegítséget jelentene a Perzsa Birodalom elleni harcban. Aristagorasnak ezenkívül csak az euboiaiEretriától sikerült további öt hajót szereznie, a felkelést mégis kirobbantotta. A görögök megszálltáka tartomány fővárosát,

Sardeist (Kr. e. 499), de az ellentámadásba lendülő perzsák rövidesen elfojtották a lázadást. A tengerena föníciai flotta (Kr. e. 495, Ladé) és a szárazföldön a perzsák által körülzárt Milétos Kr. e. 494-benelesett, falait lerombolták, elhurcolt lakóit pedig a Tigris torkolatánál telepítették le. A háborút a magaszakállára tovább folytató Histiaiost elfogták, és Sardeisben karóba húzták.

Ha a felkelés mozgatórugóit keressük, meglepő következtetésre juthatunk. Milétos és a kis-ázsiaigörögség fekete-tengeri kereskedelmi dominanciája Kr. e. 560 és 520 között megroppant, és többvárosban ugrásszerűen megnőtt az athéni áruk mennyisége. A Fekete-tengerről érkező gabona Athénszámára létkérdést jelentett. Ez indokolja az 508-as szerződést is a perzsákkal, hiszen 513-ban aDardanellák és a Boszporusz mindkét partja perzsa kézre került. A gabona-utánpótlás biztosításántúl a thrákiai arany- és ezüstbányák is vonzották az athéniakat, akik az Égei-tenger szigetei iránt isegyre élén- kebb érdeklődést mutattak. Peisistratos ültette annak idején Naxos trónjára támogatóját,Lygdamist, aki befolyását – és így az athéniakét is – kiterjesztette Délosra. A spártaiak Peisistratoshalála után elűzték Lygdamist, és hatalomra juttatták azt a naxosi oligarchiát, amely ellen aztánAristagoras támadást intézett. A kis-ázsiai görögség számára tehát Athén nem kívánt vetélytársatjelentett, míg a Perzsa Birodalom hatalmas belső piacot. Az autonómia korlátozását a városokvezetői számára bőségesen kompenzálta a megszerezhető haszon. A perzsa uralom első évtizedeibenaz ión városok virágzásnak indultak. Ezért nem jelentett egyszerű feladatot Aristagoras számáraa vonakodók meggyőzése, különösen, hogy külső támogatójukként egyedül legveszedelmesebbkereskedelmi riválisuk, Athén lépett fel. Az iónok érvelésében megjelent az athéniakkal közös eredet,amit nagyon hasonló nyelvjárásuk igazolt, és a szabadság jelszava, amit a barbár igával szembenkellett megvédeniük. Az ión városok lakói számára legrokonszenvesebb követelésnek az tűnt, hogymegszabaduljanak a perzsák által nyakukba ültetett tyranno- soktól. Más kérdés, mennyire jelenthetettszámukra garanciát ebben éppen Aristagoras személye, aki korábban – még tyrannosként – Naxos ellenvezette a perzsa hadakat. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a felkelés elbukott, az már inkább,hogy egyáltalán kitört. Ami pedig a tyrannosokat illeti, Perzsia a felkelés leverése után megszabadulttőlük, így az ión polgárok legfontosabb követelése a bukás ellenére teljesült.

Athén húsz és Eretria öt hajója nyilvánvalóan inkább szimbolikus, mint gyakorlati segítséget jelentetta felkelők számára, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a perzsák bosszúját magukra vonják.Dareios az athéniak gesztusában ráadásul súlyos szerződésszegést is láthatott, hiszen Kr. e. 508-banők adtak, méghozzá önként, földet és vizet a nagykirálynak. A perzsa király vendégszeretetét élvezőHippias is alig várta, hogy tyrannosként visszatérhessen hazájába.

Majd az athéniak hazahívták Kleisthenést és a Kleomenés által száműzött hétszáz családot, s követeketküldtek Sardeisba, hogy kössenek szövetséget a perzsákkal, mert a lakedaimóniak és Kleomenéstámadásától tartottak. Sardeisba érkezvén a követek előadták a rájuk bízottakat, Artaphrenés,Hystaspés fia, Sardeis helytartója pedig megkérdezte tőlük, hogy kik ők, és milyen földön laknak, hamár a perzsák szövetségét kérik. Amikor az athéniak válaszoltak, röviden, de velősen kifejtette: haadnak földet és vizet Dareios királynak, hozzásegíti őket a szövetséghez, ha nem, már indulhatnak ishaza. Megtanácskozván a követek a dolgot, azt mondták, hogy adnak, mert nagyon meg akarták kötnia szövetséget. Hazatértük után azonban az otthoniak kárhoztatták őket döntésükért.

(Hérodotos V 73. M. Gy.)

A Kr. e. 492-ben szárazon és vizen megindult támadás egyelőre csak Athént és Eretriát fenyegette.Mardoniosnak sikerült Makedóniával elismertetnie a perzsa fennhatóságot, hadjárata azonban ennél


92

többet nem ért el. A harcias thrák törzsek támadásai felőrölték a szárazföldi hadsereget, a velepárhuzamosan hajózó flottát pedig Athós félszigeténél egy vihar pusztította el. A következő támadástDareios már diplomáciailag is előkészítette. Követeket küldött Hellas számos városába, földet és vizetkövetelve tőlük. Ezt legtöbb helyen – így például Aigina szigetén – meg is kapta, csak Athén ésSpárta viselkedett gorombán a küldöttekkel. Athénban egy szakadékba, Spártában pedig egy kútbadobták őket, hogy ott keressenek maguknak vizet és földet (Hérodotos VII 133). A leváltott Mardonioshelyett Datis és Artaphrenés vezette a hatalmas flottát, amely, Athóst messze elkerülve, Naxosonés Déloson keresztül hajózott Euboia felé (Kr. e. 490). Datisék végrehajtották Dareios parancsát:elfoglalták Naxost, elpusztították Eret- riát, és lakóit elhurcolták rabszolgának, és úgy gondolták, eza sors vár Athénra is.

2.3.1.1.2. Marathón

A perzsa flottát Hippias kalauzolta Marathón partjaihoz (vö. 49. dok.). Jól tudta, mivel itt feküdtekcsaládi birtokaik, hogy ez az egyetlen olyan síkság Attikában, ahol a perzsa lovasság fölényét kitudják használni az athéni hoplitaphalanxszal szemben. Hippias tehát, miután partot értek, húszéviszáműzetése után, ha rövid időre is, de hazatért. Az athéniak látták Eretria sorsát (Euboián korábbannégyezer telepesük lakott!), és azt is, milyen sok görög állam adott földet és vizet a perzsáknak.Segítséget kértek hát Spártá- tól, a másik jelentős görög államtól, amely visszautasította a perzsaszövetséget. E segítségkérés lehetett az alapja a később elterjedt mesés történetnek, hogy a marathónigyőzelem után egy állig felfegyverzett athéni harcos (Philippidés vagy Thersippos) futva vitte a jóhírt Athénba, ahol csak annyit mondott, hogy „Győztünk!”, majd összeesett és meghalt. Hérodotos(VI 103) valójában csak annyit ír, hogy a csata előtt elküldtek Spártába egy Pheidippidés nevűfutárt, aki a 255 kilométeres távolságot mindössze két nap alatt megtette. A spártaiak azonban nemindulhattak el azonnal, mert akkor megszegték volna a törvényt. Aznap volt ugyanis a hónap kilencediknapja, márpedig a kilencedik napon nem indulhattak hadba, mivel még nem jött el a holdtölte. Ígyhát megvárták a holdtöltét, és csak azután vonultak Attikába. A perzsák azonban kevésbé voltaktürelmesek, és seregük hadrendbe állt a marathóni síkon. A perzsákkal szemben felsorakozott athénisereg tíz stratégosa (hadvezére) nem tudott egyetértésre jutni, milyen haditervet alkalmazzanak.Mindennap másikuk látta el a fővezéri teendőket. Amikor a Chersonésosról hazatért Miltiadésra kerülta sor, és látta, hogy a türelmetlen perzsák kezdik behajózni seregüket, ráadásul a lovasságuk sincs acsatatéren (talán itatni vitték a lovakat), hirtelen támadást vezényelt, és hoplitái a két sereg közöttitöbb mint másfél kilométeres távolságot futva tették meg. A perzsák őrültnek hitték őket, hiszeníjászok és lovasság nélkül rontottak rájuk. Miltiadés határozott fellépése azonban bevált: a perzsákegy részét a tengerbe, más részét a közeli mocsárba szorították. A megmaradt sereg hajóra szállt,hogy – Attikát megkerülve – Phaléronnál szálljon partra. Mil- tiadésék azonban erőltetett menetbenvonulva megelőzték őket. Datisék nem kockáztattak meg egy újabb kudarcot, és inkább hazahajóztak.A késve megérkezett spártaiak megszemlélték a halottakat, gratuláltak az athéniaknak, és visszatértekhazájukba.

A tankönyvekben (és a sporttörténetben) oly gyakran felbukkanó marathóni futóról Hérodotos, agörög-perzsa háború legkorábbi krónikása mit sem tudott. A hősiesen romantikus mesét a Kr. u. 2.században jegyzi fel Lukianos és Plutarchos. A szónok és író Lukianos Philippidésnek, Plutarchosviszont Thersipposnak nevezi a hős futárt. Plutarchos azt is hozzáteszi, hogy a történet végső sorona Kr. e. 4. században élt pontosi Hérakleidés írására vezethető vissza (Moralia 347C): „A marathónicsatáról egyébként az erchiabeli Thersippos hozta meg a hírt, ahogyan arról pontosi Hérakleidésbeszámol, a legtöbben azonban azt állítják, hogy Euklés teljes nehézfegyverzetben futott a harctólkimelegedve, és a kapunál az első embereknek, akikkel találkozott, csak annyit mondott: »Üdvözöllektiteket!«, és »Örvendezzünk!«, aztán nyomban kilehelte a lelkét.” Azt azonban egyikük sem indokoljameg, miért is kellett volna ezt a jelentős távolságot tűző napsütésben teljes fegyverzetben, futvamegtenni? Ha Miltiadés hírt akart adni győzelméről, küldhetett volna egy futárt vagy éppen egylovast Athénba. Nem véletlen, hogy a marathóni futó meséjét közlő források még a futó nevébensem tudnak megegyezni. A Philippidés névalak mindenesetre nagyon emlékeztet a legenda egyiklehetséges forrására, a Hérodotos által említett athéni futár, Pheidippidés nevére. Azt már csak apontosság miatt említem meg, hogy az Athén és Marathón közötti távolság 40 kilométer, és nem 42,mint az olimpiai versenyszámban. Ez utóbbi távot (42 195 méter) csak a londoni olimpia, vagyis 1908óta kell teljesíteni a hosszútávfutóknak, mivel történetesen ilyen messze feküdt egymástól az olimpiaistadion és a windsori kastély királyi páholya, ahol az uralkodó fogadta a versenyzőket.


93

■ A Perzsa Birodaom és a görög világ a Kr. e. 5. században

Forrásaink abban sem egyeznek meg, pontosan mekkora seregek néztek farkasszemet egymással amarathóni síkon. Igaz, az áldozatok számát Hérodotos meglepő pontossággal közli: „A marathóniütközetben mintegy hatezer-négyszáz barbár esett el, athéni viszont csak százkilencvenkettő; ennyivolt tehát a két fél vesztesége” – írja Hérodotos (VI 117. M. Gy.). A marathóni csatában győztesathéniak létszámát Hérodotos különös módon nem adja meg, de Pausanias, a római császárkorban, aKr. u. 2. században élt utazó így fogalmaz (Görögország leírása. X 20, 2): „Marathónnál az athéniak – akatonai szolgálatra alkalmatlanokat és a rabszolgákat is beleszámítva – legfeljebb kilencezer emberreljelentek meg.” (M. Gy.) De hányan voltak az ellenséges katonák? Pausanias szerint háromszázezren(Görögország leírása. IV 25, 5): „Felidézték magukban az athéniak marathóni hőstettét is, akik aligtízezer katonájukkal egy háromszázezer fős méd sereget semmisítettek meg.” (M. Gy.) Ezt a számoterősíti meg a Plutarchos művei között fennmaradt töredék is (Moralia 305B), amely háromszázezerperzsáról és kilencezer athéniról beszél. Pausanias negyedik könyvének tízezres száma ugyanakkornem feltétlenül tévedés: az athéniak oldalán harcoló plataiaiak legfeljebb ezren lehettek, és Pausaniasa kilencezer athéni harcoshoz egyszerűen hozzászámolja az ezer plataiait.

Különös, hogy a Hérodotos által nem említett kilencezres és háromszázezres szám mégis kiolvashatómunkájából, vagyis úgy tűnik, ő is ezeket az adatokat tartotta valószínűnek, de valamiért nem akartaolvasóival megosztani őket. Mint láttuk, a csata áldozatainak számát pontosan megadja: az athéniak192-en, a perzsák 6400-an estek el. Az athéniakra vonatkozó adat biztosnak mondható, mivel azathéniak minden csata után összeírták az elesetteket, és feliraton közzétették nevüket, valahogy úgy,mint a magyar falvakban az első és második világháború hőseiét. A marathóni csata görög áldozatainaknevét tehát Hérodotos is ismerhette. De honnan tudta, hogy hány perzsa esett el? A halottakat nyilváneltemették (és előtte kifosztották), mivel a járványt el akarták kerülni. De ki vette a fáradságot,hogy megszámolja az ellenséges halottakat? Valószínűleg senki. Hérodotos egyszerűen felállított egyaránypárt, és a perzsa áldozatok számát ennek segítségével számolta ki, feltételezve, hogy az áldozatokaránya a teljes hadsereghez képest mind a két fél esetében ugyanakkora volt.


94

Arra, hogy Hérodotos valóban így okoskodott-e, nincs más bizonyíték, csak az, hogy az aránypáralapján tökéletesen kijönnek azok az adatok, amelyeket más forrásokból ismerünk. Igaz, az islehetséges, hogy Plutarchos, Pausanias vagy egy forrásuk épp ellenkezően járt el. Ismerték azáldozatok számát, továbbá azt a hagyományt, hogy az athéniak 9000-en voltak, és a perzsák létszámáta 6400 halott alapján számolták ki.

Akármelyik módon számoltak is a forrásainkat alkotó szerzők, arra mindenesetre figyelmeztetmódszerük, hogy óvatosan kell bánni az általuk közölt számokkal. A perzsák létszáma ugyanisbiztosan sokal kisebb volt, mint amit Pausanias vagy Plutarchos megad. A Kr. e. 1. században élt rómaiCornelius Nepos például jóval visszafogottabb a perzsák létszámának megbecsülésében (Miltiades.5). A százezer gyalogos azonban még mindig kissé eltúlzottnak tűnik, nem is beszélve arról, hogyHérodotos szerint a perzsa lovasság részt sem vett a csatában.

Datis ugyan látta, hogy katonáinak nem megfelelő a hadszíntér, de csapatai számában bízva, mégismindenáron meg akart ütközni, annál is inkább, mert úgy találta hasznosnak, hogy addig mérkőzzönmeg, amíg a lakedaimóni segítség meg nem érkezik. Ezért csatasorba állította százezer gyalogosát éstízezer lovasát, s elkezdte az ütközetet. Ennek során az athéniak annyival különbnek bizonyultak, hogyszétzúzták a tízszeres létszámfölényben lévő ellenséget, s úgy megrémítették őket, hogy a perzsák nemis táborukba, hanem hajóikra rohantak vissza.

(Cornelius Nepos: Miltiadés. 5. H. L.)

Ha meg akarjuk becsülni a perzsa sereg valódi létszámát, abból kell kiindulnunk, hogy Hérodotosszerint a perzsák hajón érkeztek Marathónhoz, és hadseregüket 600 hajó szállította. Mivel a


95

gyalogosokon kívül lovakat is szállítottak a hajók, méghozzá olyan mennyiségben, hogy a lovasságnakkellő harci értéke legyen, legalább 200 hajót a lovak, 400-at pedig a gyalogosok szállítására tarthattakfenn. Egy csapatszállító hajóra legfeljebb 60 gyalogos katona fért fel, így a perzsa gyalogság létszáma400 x 60 = 24 000 fő lehetett. Az újabb becslések ezt az adatot fogadják el. 9-10 ezer athéni és plataiaiszámára győzelmet aratni egy két és félszeres túlerőben lévő ellenség fölött még így sem számítottcsekélységnek, de legalább lehetséges volt.

2.3.1.1.3. Két háború között – az ostrakismos

Miltiadés dicsősége nem sokáig tartott Marathón után. Egy balul sikerült parosi hadjárat után,amelyben súlyosan megsebesült, perbe fogták, elítélték, és még mielőtt kifizethette volna 50 talantonpénzbüntetését, meghalt. Az adósságot fia, Kimón fizette meg. Az athéniak között egyre erősödött aszéthúzás. Egy olyan politikus kezdte meghatározni az athéni belpolitika irányváltását, aki röviddelMarathón előtt tűnt föl: The- mistoklés. Kr. e. 493-ban archónként kiépítette Peiraieus kikötőjét,490-ben pedig stratégosként harcolt a perzsák ellen. Themistoklés egy meglehetősen jelentéktelennemzetségből, a Lykomidák nemzetségéből származott. Erejét riválisaival szemben nem a nemzetségiháttér, hanem a politikai baráti kör (hetaireia) és a fanatizált nép adta. Úgy tűnt, hogy két határozottprogramot szándékozott keresztülvinni: az Athént hagyományosan vezető nemzetségek befolyásánakcsökkentését és a szárazföldi haderő helyett a flotta fejlesztését. Könnyű belátni, hogy ez utóbbi isjelentősen hozzájárult első célja megvalósításához, hiszen a program a nagybirtokosokkal szembena hajósok, a kereskedők, az árutermelésben érdekeltek és az evezésből napidíjat húzó szegényekérdekében állt. Az első lépést az jelentette, hogy az archóni tisztséget választás helyett sor- solttátette, és a sorsolásban az ötszáz mérősők mellett a lovagok (hippeis) is részt vehettek (Kr. e. 487).Ezzel nemcsak leértékelte az archóni tisztséget (hiszen ellátásához már nem volt feltétel az arravaló alkalmasság) és a volt archónokból kikerülő Areiospagost, hanem egyszersmind jelentősenfelértékelte a stratégosok feladatkörét, mivel ahhoz a tisztséghez továbbra is csak a leggazdagabbakférhettek hozzá, és változatlanul választás, vagyis az alkalmassági kritérium alapján. Érthető: az államvédelme az idegen támadóktól fontosabb, mint a belpolitikai küzdelmek. A második lépést az athéniflotta fejlesztése jelentette. A laureioni ezüstbányák újonnan feltárt aknái jövedelmét (évi két tonnaezüstöt!) az athéniak föl akarták osztani egymás közt, így minden polgár kapott volna 10 drachmát(vö. 2.3.4.3.). Ez különösen a szegényebbek számára tűnt nagyon vonzó javaslatnak. Themistoklésazonban keresztülvitte, hogy a pénzből inkább hajókat építsenek az Aigina elleni háborúra. Aigina,Athén kereskedelmi vetélytársa azzal vívta ki különösen az athéniak haragját, hogy szövetségrelépett a perzsákkal. Themistoklés azonban feltehetőleg távolabbra tekintett az aiginai konfliktusnál:a határozat nyomán épült kétszáz hajó nélkül a görögök nem nyerhették volna meg a salamisi csatát,és Athén sem válhatott volna évtizedekre a tenger urává. A tengeri hadviselés fejlesztésének azonbanbefolyásos ellenzői is akadtak, akik arra hivatkoztak – nem is jogtalanul –, hogy a marathóni csatát isszárazföldi csapatokkal vívták meg, ráadásul külső segítség nélkül. A spártaiakkal az oldalukon méginkább felvehetnék a versenyt a perzsákkal. A szárazföldi stratégia szószólói közül a legfontosabbszerepet Kleisthenés egykori barátja, Aris- teidés játszotta. Themistoklés számára nyilvánvaló volt,hogy politikai céljait csak akkor érheti el, ha megszabadul riválisaitól. E célra a cserépszavazásfegyverét használta.

A cserépszavazás (ostrakismos) az athéni demokrácia alapvető intézményei közé tartozott. Ennekellenére vitatott, hogy ki és mikor vezette be, és az is, hogy milyen céllal, milyen szabályok szerint ésösszesen hányszor éltek vele. A bevezető személyére nézve egységesek a források: Kleisthenés alkottameg reformjai során az ostrakismosra vonatkozó törvényt (Kr. e. 508). Ennek ellentmondani látszikaz a tény, hogy az első ismert cserépszavazást Kr. e. 487-ben tartották, és nehéz indokolni azt, miérttelt el húsz esztendő a törvény meghozatala és első alkalmazása között. Talán ezzel is magyarázható,miért állította azt Androtión, hogy az ostrakismos intézményét valójában csak Kr. e. 487-benvezették be (vö. 50. dok.). A Kr. e. 480-as években tartott cserépszavazások hátterében mindenesetrenyilvánvalóan Themistoklés állt. A második ellentmondás az, hogy nem tudjuk, pontosan mit mondottki a cserépszavazási törvény: csak annak kellett – vagyonát megtartva – tíz évre elhagynia Athént, akiellen legalább hatezer cserepet adtak le, vagy annak, akinek a neve a legtöbb cserépen szerepelt. Ebbenaz esetben a többször is említett hatezres szám arra vonatkozhatott, hogy legalább hatezer cserépnekkellett összegyűlnie a szavazás érvényességéhez. Ez viszont azt is jelentené, hogy a szavazatokszélsőséges szóródását feltételezve, 5999 különböző névvel számolva, akár 2 cseréppel is el lehetettvolna érni a relatív többséget. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy egy cserépszavazáson négy-


96

öt „esélyesnél” többel nem lehetett számolni, de gyakoribb volt, hogy a szavazók valójában két névközül választottak.

Az egyes cserépszavazások fő ellenlábasai:

Xanthippos – Themistoklés Aristeidés – Themistoklés Kimón – Periklés Thukydidés, Melésias fia –Periklés Alkibiadés – Nikias

A legutolsó esetben a „papírforma” felborult, és a jelentéktelen Hyperboslost juttatták száműzetésbe.

A Vaticanus Graecus töredéke egy 15. századi pergamenkódexben maradt fönn (vö. 50. C dok.).E forrás szerint a szavazás a buléban folyt, és akire legalább kétszáz szavazat esett, annak kellettszáműzetésbe mennie. Kérdés, hogy a Vaticanus Graecus egy mára már elveszett ókori forrás adataittartotta-e fönn, vagy szerzője szabadon kezelte történelmi ismereteit. Ha feltételezzük hitelességét,áthidalható az ostrakismostörvény keletkezése és első alkalmazása közötti szakadék. Kleisthenéstalán a még fennálló, solóni négyszáz tagú tanács hatáskörébe utalta a cserépszavazást, ezértvolt elegendő kétszáz szavazat valaki elűzéséhez. Ebben az esetben nyilvánvalóan nem számoltakszavazategyenlőséggel, mert ha legalább három személy között kellett dönteni, a kétszáz cserép biztostöbbségnek számított. Vagyis Kleisthenés az ostrakismost még a phyléreform előtt vezette volna be.Azt is feltételezték, hogy Kleisthenés törvénye eleinte Isagoras ellen irányult, de lehetséges, hogy acserépszavazás első áldozata maga Kleisthenés volt, akinek reformjai bevezetését követő sorsáról csakezzel az (igaz, meglehetősen valószínűtlen) információval rendelkezünk (Ailianos: Tarka történet. 13,24). Ailianos meséjének hitelét az is csökkenti, hogy „szigorú törvényhozó” toposznak tűnik: a szigorútörvény megalkotója fejére hullik vissza elsőként (vö. 2.2.2.5.). Ha mégis feltételezzük Kleisthenés„szerzőségét”, Themistoklés újítása Kr. e. 487 után abban állhatott, hogy a cserépszavazást a bulékezéből a népgyűlésébe helyezte. Az elmélet gyenge pontja, hogy – Kleisthenést leszámítva – nemismerünk senkit, akit a bulé űzött volna el cserépszavazással, és az is, hogy Kleisthenés miért anégyszáz tagú tanáccsal számolt, ha ő volt az, aki megteremtette az ötszázak tanácsát. Erre azt lehetneválaszolni, hogy hatalomra jutása után az első törvény, amit – talán éppen Isagoras, és semmiképpensem a már elűzött tyrannos ellen – bevezetett, a cserépszavazás volt, reformjait pedig, például azötszázas tanács felállítását, csak ezután fogalmazta meg. A négyszázas tanács megszüntetésével aztánhatályon kívül helyezte (vagy helyezték) a buléban tartott cserépszavazást, vagyis elképzelhető, hogye törvénnyel êmistoklés reformja előtt soha nem is éltek (vö. 2.2.2.9.).

Forrásaink szerint a cserépszavazás hetven éve (Kr. e. 487-417) alatt összesen kilenc vagy tízostrakophoriát tartottak.

30. táblázat -

Cserépszavazás Visszahívás éveéve áldozataKr. e. 487 Hipparchos Kr. e. 481Kr. e. 486 Megaklés Kr. e. 481Kr. e. 485 id. Alkibiadés? vagy Kallias

Kratiu?Kr. e. 481

Kr. e. 484 Xanthippos Kr. e. 481Kr. e. 482 Aristeidés Kr. e. 481Kr. e. 471 Themistoklés -Kr. e. 461 Kimón Kr. e. 454 k.Kr. e. 443 THukydidés, Melésias fia Kr. e. 442Kr. e. ? Damón? ?

Kr. e. 417 Hyperbolos -

Ezután tizenegy évvel, Phainippos archónsága idején, a marathóni csatában győzelmet arattak. Agyőzelem után még két év telt el, mikor a nép, már elég erősnek érezve magát, első ízben alkalmazta


97

az ostrakismosról szóló törvényt, amit a hatalmon lévőkre való gyanakodás miatt hoztak, hiszenPeisistratos is népvezérből és stratégosból lett tyrannosszá. Először az ő rokonát, a Kollytosbólvaló Hippar- chost, Charmos fiát küldték ostrakismosszal száműzetésbe, hiszen Kleisthenés főképpenőmiatta hozta a törvényt, mert ki akarta űzetni.

(AP XXII 3-4. R. Zs.)

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy Az athéni állam értékelése a cserépszavazás bevezetésének okaitilletőleg kétségbe vonható, mivel beszámolójában több ellentmondás található. Ha Hipparchost Kr.e. 487-ben száműzték (és ez bizonyosnak tekinthető), elég lassan éltek az éppen őellene hozotttörvénnyel. Kleisthenés Kr. e. 487-ben nem hozhatta meg az ostrakismosról szóló törvényt, ugyanissemmi jele nincs annak, hogy ebben az időben Athénban tartózkodott, netán egyáltalán életben lettvolna. Vagyis, ha Hipparchos ellen hozták a törvényt, akkor beterjesztője bajosan lehetett Kleisthenés,ha viszont ő alkotta meg a cserépszavazás intézményét, annak semmi köze nem volt Hipparchoshoz.A cserépszavazás első ismert áldozatai közül Xanthippost, Periklés apját és a becsületességéről,igazságosságáról közismert Aristeidést senki sem vádolhatta meg azzal, hogy tyrannisra akar törni.Ha tehát a törvénynek eredetileg és elvileg volt is olyan kimondott szándéka, hogy a tyrannisratörők ellen irányul, gyakorlatilag a kezdetektől fogva más célra alkalmazták: a mindenkori politikaivezető ellenfeleinek vértelen eltávolítására. E vezető az első öt esetben Themistoklés volt, Kimón ésThukydidés, Melésias fia esetében pedig Periklés. Themistoklés ellen feltehetőleg egységbe tömörültAthén egész arisztokrata politikai vezető rétege, amelynek tagjait korábban ő küldte száműzetésbe.

A hagyomány szerint Themistoklés korán lépett politikai pályára, és hamarosan erőt vett rajta abecsvágy. Kezdettől fogva tudatosan az elsők közé törekedett, s ezzel magára vonta az állam vezetőinekgyűlöletét, különösen pedig Lysimachos fiáét, Aristeidését, akivel soha nem járt egy úton... A közügyekterén ezután sem szűnt meg az ellentét közöttük. Életfelfogásuk és jellemük különbözősége csaknövelte a szakadást; Aristeidés szelíd és feddhetetlen jellemű férfi volt, és mint politikus nem kerestesem a nép kegyét, sem a hírnevet, hanem a legjobb szándéktól vezettetve az állam biztonságára ésaz igazságra törekedett. Szembeszállt tehát Themistok- lésszal, és ellensúlyozta befolyását, amikorgyökeres újításokat igyekezett bevezetni, és nagy vállalkozásokra ösztökélte a népet.

(Plutarchos: Aristeidés. 3. M. E.)

Az ostrakismosról tehát nem bizonyítható, hogy Kleisthenés vezette be, és célja a zsarnokuralomratörők eltávolítása volt (inkább hazaárulással vádolhatták az áldozatokat), fölöttébb valószínű azonban,hogy a törvény első alkalmazója (s talán megalkotója is) Themis- toklés lehetett, és ő a kényelmetlennévált politikai ellenfelektől való kíméletes megszabadulás eszközének szánta. Ha belegondolunkEphialtés sorsába, akit ellenfelei a nyílt utcán meggyilkoltak (Kr. e. 462), beláthatjuk, a cserépszavazása politikai küzdelem sokkal kulturáltabb szintjét jelentette. A száműzöttek, akik vagyonukat ismegtarthatták, csak az euboiai Geraistos és az argolisi Skyllaion-fok közé (vagyis Attikába és a Saróni-öbölbe) nem térhettek vissza tíz évig, a politikai helyzet változásakor azonnal visszahívták őket (ezalól csak az ostrakismost követően egyértelműen hazaárulásért is elítélt Themistoklés és a külföldöngyilkosság áldozatául esett Hyperbolos volt a kivétel), amit nem tettek volna, ha a száműzöttek valóbanaz erőszakos hatalomátvételt forgatták volna a fejükben.

A ma ismert ostrakonok száma a tízezret is meghaladja (vö. 51. dok.). 1262 teljes nevet és 75névtöredéket tartalmazó cserepet találtak az Agorán és környékén, és 8653-at az athéni fazekasnegyedmellett kialakult temető területén, a Kerameikos- ban. E cserepek közvetlen vizsgálata és statisztikaielemzése olyan információkat nyújt számunkra, amelyeket az irodalmi forrásokban hiába keresnénk.Ha a cserepek alapján össze akarjuk állítani az athéni politikai elit névsorát a cserépszavazás hetvenéve alatt (Kr. e. 487-417), három szempontot kell figyelembe vennünk. A Kr. e. 5. század másodikfelére és végére együttesen mindössze két cserépszavazás jutott (Thukydidésé és Hyperbolosé), s akettő között is eltelt több évtized, így olyan politikusok, akik a cserépszavazások közötti időpontbantevékenykedtek, egyetlen cserépen sem szerepelnek, noha egyrészt a politikai elitbe tartoztak, másrésztnépszerűtlenségük folytán akadt volna jó néhány ellenük szavazó polgár. A legjobb példa erreKleón. Amikor Kleón – Periklés halála után – a politikai pályára lépett, már túl voltak a ûkydidéselleni szavazáson, és Kleón Amphipolisnál bekövetkezett halála legalább öt évvel megelőzte Hyper-bolos elűzését. Így Athén egyik legellentmondásosabb politikusának nevét hiába is keressük aszavazócserepeken.


98

Az utolsó cserépszavazás cserepeit gyakorlatilag nem ismerjük (33 biztosan datálható cserépmindössze 11 névvel), így sem az eredetileg a cserepekre írt jelöltek pontos ösz- szetételét, sem arájuk esett szavazatok arányait nem tudjuk megállapítani. A talán legsúlyosabb probléma az, hogya 165 ismert és teljesen fönnmaradt névből 82 csak egyetlenegyszer fordul elő az anyagban (közel50%!), így a más forrásokból nem ismert nevekről nem tudjuk eldönteni, vajon viselőik játszottak-e egyáltalán valamiféle politikai szerepet Athénban, vagy csak egy haragosuk írta föl a nevüketbosszúból a cserépre? Az sem bizonyos azonban, hogy akinek a neve csak egyetlen cserépen szerepel,nem játszhatott fontos szerepet Athén életében, hiszen Nikias neve is egyelőre csak egyetlen cseréprőlismert, noha az ő szerepe mind a külpolitikában (Nikias-féle béke, Kr. e. 421), mind a belpolitikában(Alkibiadés ellenfele, Kr. e. 417), mind pedig a hadvezetésben (szicíliai expedíció, Kr. e. 415-413)meghatározó volt (2.3.3.4.).

2.3.1.1.4. Xerxés hadjárata

31. táblázat -

Perzsa uralkodók a Kr. e. 5. századbanDareios 522-486Xerxés 486-465Artaxerxés 465-424/423II. Dareios 423-405/404II. Artaxerxés 405/404-359/358

Dareios sohasem adta fel tervét, hogy megleckéztesse Athént, de ebben megakadályozta halála. Utóda,Xerxés Kr. e. 486-ban ült a trónra, és két évig habozott, folytassa-e apja háborús politikáját. 484-benaztán, amikor Egyiptom lázadását sikerült elfojtania, elhatározásra jutott, és alapos előkészületekettett, hogy az előző két támadás kudarcát elkerülje. Hatalmas flottát építtetett a birodalom földközi-és fekete-tengeri kikötőiben. Mérnököket küldött a Helléspontoshoz, hogy verjenek hajóhidat a kétkontinens közé, amin átvonulhat szárazföldi serege. A flotta katasztrófáját azzal akarta elkerülni,hogy csatornával vágatta át Athós félszigetét. Diplomáciai erőfeszítései következtében Thessalia,Thébai és Argos szövetséget kötött a perzsákkal. Amikor a perzsaellenes államok követei Kr. e. 481-ben összegyűltek Korinthosban, szövetségükhöz mindössze 31 kisebb-nagyobb polis csatlakozott. Afőparancsnokságot szárazon és vízen – Athén vonakodása ellenére – a spártaiakra bízták. Először athessaliai Tempé-völgyben akarták megállítani a szárazon és tengeren párhuzamosan előrenyomulóellenséget, de a thessaliaiak perzsabarátsága miatt inkább Boiótia északi határánál, Thermopylainálfoglaltak állást. A görög flotta ugyanebben a magasságban, az euboiai Artemisionnál várta azellenséget. Tudták, hogy az inváziós hadsereg mérete minden korábbinál hatalmasabb, mivel Xerxésnem engedte kivégeztetni az elfogott görög kémeket, hanem hazaküldte őket, hadd számoljanak be aHellast fenyegető veszélyről. Hogy ez a veszély pontosan mekkora is volt, arról eltérően – és kevésséhihetően – nyilatkoznak forrásaink. A görög történetírók szerették a nagy számokat. Hérodotos példáulazt írta, hogy Xerxés serege nem kevesebb, mint hárommillió perzsa harcosból állt, vagyis ennyientámadtak Kr. e. 480-ban a Thermopylai-szorosban a Leónidas spártai király által vezetett háromszázspártaira és szövetségeseikre, ami tízezerszeres túlerőt jelentett volna.

Az elesetteket, továbbá azokat, akik akkor haltak meg, amikor Leónidas még nem bocsátotta el atöbbieket, ott temették el, ahol hősi halált haltak. Síremlékükön a következő felirat áll:

Szép Peloponnésos földjéről négyszer ezer hős vítt hárommilliós hadsereg ellen e helyt.

(Hérodotos VII 228. M. Gy.)

Igaz, ugyanő korábban, kissé szerényebben, egymillió-hétszázezer főben adja meg a szárazföldi sereglétszámát (VII 59-60).

Teljesen nyilvánvaló, hogy egy több mint egymilliós hadsereget lehetetlen nagyobb távolságraelvezetni, már csak az élelmezés és vízellátás nehézségei miatt is. Ha egy katona egy nap csak 2


99

liter vizet iszik meg, az 1 700 000 fős hadsereg számára akkor is 3 400 000 liter, vagyis 34 000hektoliter vizet kell biztosítani a vízben szegény Hellasban. Ennyi vizet sehol sem találtak volna aperzsák, magukkal vinni pedig végképp nem tudták volna, hiszen csak egynapi vízellátáshoz 68 000hordónyi vízre lett volna szükség, amely elszállításához 34 000 öszvér vagy szamár kellett volna.Csakhogy ebben az esetben további öszvéreknek és szamaraknak az állatok vízellátásához szükségesvizet is magukkal kellett volna vinniük. És akkor még egyáltalán nem beszéltünk az élelmiszer-ellátásgondjáról.

A görögök nyilván azért nagyították fel ilyen hihetetlen mértékben legyőzött ellenfelük létszámát,hogy diadaluk annál nagyobbnak tűnjék az utókor szemében. A mai becslések szerint a perzsákszárazföldi hadereje bajosan lehetett nagyobb kétszázezer főnél, bár meg kell hagyni, ez is hatalmaslétszám, és sem a háromszáz spártainak, sem pedig néhány ezer segítőtársuknak nem lehetettkülönösebb esélyük velük szemben.

Leónidas halála értelmetlen áldozatot jelentett, mivel győzelmet úgysem arathatott, a perzsákatugyanis nem tartóztathatta fel, hiszen ha győz is, a perzsa flottát ezzel nem állíthatta volna meg, aspártaiak pedig ekkor már Athéntól délre, az Isthmoson épített falnál akarták megállítani a hódítókat.Az athéniak hiába tiltakoztak: városukat ki kellett üríteni, és a nőket, gyerekeket, valamint az öregeketáttelepítették Salamis szigetére, valamint az argolisi Troizénba (vö. 52. dok.). A hagyomány szerintugyanis ott született Athén mitikus királya, Théseus. A görög flotta Artemisionnál sikeresen küzdött,de a thermopylai vereség következtében vissza kellett vonulnia a Salamisi-öbölbe, mivel a partok mára perzsák kezébe kerültek. Xerxés bevonult Attikába, és onnan, mint egy színházi páholyból néztevégig a tengeri csatát.

A spártaiak Salamis alól is vissza akarták vonni a flottát, hogy azzal erősítsék az isthmosi védvonalat.Themistoklés azonban titokban értesítette erről Xerxést, és a perzsák lezárták a szoros két kijáratát. Agörög flotta 378 hajója csapdába került. êmistoklés tettét általában zseniális hadicselként értékelik,árulása azonban nagyon is kétélű fegyvernek bizonyult. Emigrációja során ugyanis ő maga érveltúgy a perzsa királynak, hogy az információ, amit adott, igaz volt, arról pedig nem tehetett, hogya perzsák ennek ellenére elveszítették a csatát. A nagykirály el is fogadta az érvelést, és háromvárost ajándékozott az athéni menekültnek. Ennek alapján úgy tűnik, a salamisi csatából êmistoklésmindenképpen győztesként került volna ki: görög győzelem esetén nemzeti hős, perzsa siker eseténpedig a király jótevője lett volna. Salamisnál azonban, mint köztudomású, a görög flotta aratott diadalt.Ebben az is jelentős szerepet játszott, hogy a perzsák hajóhadában szolgáló ión görögök buzgalmaviszonylag csekély volt legközelebbi rokonaik, az athéniak elleni harcban, igaz, Hérodotos ennekellentétére is hoz példákat (Kr. e. 480).

Xerxés nem akart hinni a szemének. Csak azzal vigasztalhatta magát, hogy legfontosabb céljátelérte: az ión felkelésbe beavatkozó athéniakat megbüntette, városukat pedig földig rombolta.Így aztán flottájával együtt hazatért, de hatalmas szárazföldi seregét Hellasban hagyta Mardoniosparancsnoksága alatt. Mardonios a perzsák vazallusánál, Makedóniában telelt át, de a következőévben, Kr. e. 479-ben újra bevonult Attikába. I. Alexandros makedón uralkodó rá akarta beszélniaz athéniakat, hogy csatlakozzanak a nagykirályhoz, aki ebben az esetben újjáépíti városukat.Themistoklésék azonban visz- szautasították az ajánlatot, és a Pausanias spártai hadvezér vezetésévellassan felvonuló peloponnésosi seregek oldalán a boiótiai Plataiainál sorakoztak fel Mardonioshadaival szemben (vö. 55. dok.). A harc során az athéniak a perzsákkal szövetséges görögöket vertékmeg, Pausanias pedig a perzsák fölött diadalmaskodott. Nagyjából ugyanebben az időben a kis-ázsiai Mykalénál gyülekezett az újjászerveződő perzsa flotta. Leótychidas spártai király és az athéniXanthippos (Periklés apja) azonban szétverte hajóhadukat, és a visszavonuló perzsák kénytelenekvoltak számos ión várost is feladni (vö. 56. dok.).

A plataiai csata

Kevéssel később az athéniak szétszórták a thébaiakat, és háromszáz legelőkelőbb vezetőjüket csatábanmegölték. A thébaiak veresége után hírnök érkezett, és jelentette, hogy a spártaiak körülzárták abarbár sereg táborát, és ostrom alá vették. Az athéniak erre futni hagyták a görögöket, és a spártaiaksegítségére siettek a megerősített táborhoz. A spártaiak egyáltalán nem értettek az ostromharchoz,de amikor az athéniak megjelentek, bevették a tábort, és nagy vérengzést vittek véghez az ellenségsoraiban. Mint mondják, a háromszázezer barbárból csak negyvenezernek sikerült elmenekülnie


100

Artabazosszal; azok közül azonban, akik Hella- sért harcoltak, mindössze ezerhatszázharmincan estekel.

(Plutarchos: Aristeidés. 19. M. E.)

Kr. e. 480-ban a nyugati görögség is élet-halál harcot vívott a Szicíliában előretörő kar- thágóiakkalszemben. A sziget nyugati vidékét a punok uralták (ún. epikrateia), míg keleti felében a görög városokSyrakusai befolyása alá kerültek. Syrakusai tyrannosa, Gelón egykor Gelában uralkodott, de miutánkezébe kaparintotta a sziget legjelentősebb városát, öccsére, Hierónra bízta Gelát (Kr. e. 485). Azelűzött himerai zsarnok, Térillos a karthágóiak segítségével akarta visszaszerezni trónját. Hamilkar– legalábbis Hérodotos szerint – háromszázezer fős sereggel támadt Gelón hadaira, de ő, az akraga-si Thérón segítségével, hatalmas győzelmet aratott fölötte Himeránál. A mesés hagyomány szerintHamilkar elkeseredésében a lángokba vetette magát. A karthágói támadás időzítése nem lehetettvéletlen. A föníciai városok perzsa uralom alatt álltak, és hajóhaduk részt vett a salamisi csatában.Karthágónak minden lehetősége megvolt arra, hogy egykori anyavárosától értesüljön a görög-perzsaháborúról, és arról, hogy az anyaországi görögség bizonyosan nem fog tudni segítséget nyújtani a bajbajutott szicíliaiaknak. Hamilkar számítása azonban, mint láttuk, nem vált be. Gelón győzelme viszontmeggyőzte arról a szicíliaiakat, hogy a külső fenyegetettség miatt előnyük származik belőle, ha egyerős férfi vezeti őket. Ez tartóssá tette a syrakusai tyrannist. Ge- lónt ugyanis 478-ban öccse, Hierón– aki 474-ben Kyménél győzelmet arat a punokkal szövetséges etruszkok felett –, majd Thrasybuloskövette a trónon. A zsarnokuralom csak Kr. e. 466-ban szűnt meg, igaz, akkor is csak mindösszehatvan évre.

■ Gyarmatvárosok Szicíliában

2.3.1.2. A DÉLOSI SZÖVETSÉG

2.3.1.2.1. A délosi szövetség megalakulása

A perzsák kivonulása után az athéniak visszatértek városuk romjai közé. Themistoklés javaslatáraazonban nem házaik felépítését tartották a legfontosabb feladatnak, hanem a városfalét, amely nemcsakegy újabb perzsa támadás, hanem akár a spártaiak ellen is megvédheti őket. A ravasz hadvezér ugyanisszámolt azzal, hogy a Hellas fölötti vezető szerepért folytatott küzdelem hamar szembeállíthatjaegymással a két szövetséges hatalmat. A városfalat a romok köveiből hihetetlen gyorsasággal építettékföl. Ráadásul Athén kikötőjét, a mintegy öt kilométerre fekvő Peiraieust is összekötötték a várossalaz úgynevezett hosszú falak segítségével. Így Athén akkor is hozzájuthatott a tengeren keresztülszállított élelmiszerekhez, ha a szárazföld felől blokád alá vették. Látnoki tett volt ez, hiszen apeloponnésosi háború során hosszú ideig éppen ezek a falak óvták meg a várost a spártai inváziótól.A közös hadműveletek azonban egyelőre nem értek véget. Együtt indítottak támadást a perzsa uralomalatt álló Kypros és a stratégiai fontosságú Byzantion, a perzsák utolsó európai hídfőállása ellen.A spártai Pausanias önkényeskedései azonban felháborították a szövetségeseket, akik csak akkornyugodtak meg, amikor a vezért visszahívták hazájába. A spártai király, Leótychidas sem sok sikertért el a Thessalia ellen indított büntető hadjáratban (állítólag megvesztegették, azért harcolt olyanlagymatagon). A spártaiak felhagytak a perzsák elleni küzdelemmel, és újra a pe- loponnésosi ügyeikre


101

koncentráltak Így került a vezetés (hégemonia) a szövetségesek (symmachos) elhatározásából és aPausaniasszal szemben támadt gyűlölet következtében az athéniak kezére, akik aztán meghatározták,hogy mely államok kötelesek pénzt és melyek hajót adni a barbárok ellen, azzal a határozott céllal,hogy bosszúból a kiállott szenvedésekért végigdúlják a király területeit. Ekkor szervezték meg a„hellének kincstárnoka” (hellénotamias) nevű új tisztséget; e tisztség viselőjének kellett beszednie azadót (phoros) (így nevezték a pénzbeli hozzájárulást). Ennek az összegét kezdetben négyszázhatvantalantonban határozták meg. A kincstár Déloson volt, s itt, a szentélyben tartották a gyűléseket is.Az athéniak kezdetben úgy töltötték be vezető szerepüket, hogy tiszteletben tartották szövetségeseikönállóságát (autonomos), és velük együtt, közösen folytatták a tanácskozásokat (synodos). A jelenlegiés a méd háborúk között eltelt időben a következő, részben háborús jellegű, részben az államok belsőéletét érintő lépéseket tették, amelyek nemcsak a barbárok és a fellázadt szövetségesek, hanem azefféle ügyekbe minden esetben beavatkozó peloponnéso- siak ellen is irányultak.

(Thukydidés I 96-97. M. Gy.)


102


103

■ Attika és a várost a Peiraieusszal összekötő hosszú falak

Thukydidés leírása jól érzékelteti, hogyan csúszott szinte véletlenül Athén kezébe az a hatalom, amitegyébként flottája nagysága miatt már korábban is kiérdemelt volna, és hogyan alakult át Kr. e.478 és 430 között az önkéntes katonai szövetség (symmachia) lassan valóságos athéni birodalommá(arché), a szövetségi hozzájárulás (eisphora) kötelező adóvá (phoros), aminek a végén a fellázadtés levert szövetségesek (symmachos) alattvalóvá süllyedtek (hypékoos). Athén olyan mértékbenbeavatkozott a szövetségesek belügyeibe, hogy Kr. e. 450-446 vagy 425-423 körül (a felirat datálásavitatott) még önálló ezüstpénzverésüket is megtiltotta, és a teljes délosi szövetségben kötelezővétette az athéni ezüstpénz használatát (vö. 2.3.4.3.). A szövetségesek körében valóságos elszakadásihullám kezdődött jogaik ilyen korlátozása következtében. A délosi szövetség tagállamai ugyan eleintemegőrizhették autonómiájukat, de az csak annyit jelentett, hogy saját törvényeik szerint élhettek,és megtartották területük felett a szuverenitásukat, ezek a jogai is elvesztek azonban a fellázadt éslevert tagállamoknak, amelyek területére az athéniak kléruchiákat telepítettek (vö. 2.2.2.3.). Az elsőfellázadt polis Naxos volt (Kr. e. 470 k.), amelynek példáját Thasos követte (Kr. e. 465-464). Aszövetség katasztrofális egyiptomi veresége (Prosópitis, Kr. e. 454) után az athéniak a szövetségikincstárat – a perzsa veszélyre való hivatkozással – Délosról Athénba szállították. Bár látható, hogyaz athéniak a szövetség tagállamait egyre erőszakosabb eszközökkel tartották vissza az elszakadástól,az nem igazolható, hogy a szövetségi rendszert már a kezdet kezdetén az athéni imperialisztikus célokszolgálatában, és nem a hellén városok perzsáktól való felszabadításának igényével hozták létre (vö.68. dok.).

A délosi szövetség haderejét a hajót állító államokon kívül legnagyobb mértékben Athén biztosítottaa szövetségesektől behajtott adókból. A délosi szövetségben eleinte feltehetően az alábbi kisebbtagállamok állítottak hajót: Akanthos, Andros, Chalkis, Eretria, Hestiaia, Iasos, Keós, Kythnos, Paros,Poteidaia, Seriphos, Siphnos, Styra, Ténos. A nagyobb hajóállítók Athén, Thasos (Kr. e. 463-ig, utánaadófizető), Naxos (Kr. e. 470 k.-ig, utána adófizető), Samos (Kr. e. 440-439 kivételével), Lesbos (Kr. e.427-ig, utána adófizető) és Chios. A peloponnésosi háború kirobbanásakor azonban Athénon kívül márcsak Chios és Lesbos (valamint a symmachiát kívülről támogató Kerkyra) küldött hajókat, a többiekadófizetővé váltak és gyalogosokat állítottak a közös hadseregbe.

■ Az ókori Athén

A tagállamok által befizetett adó összege többször változott a szövetség fennállása alatt.

32. táblázat -

Év AdóKr. e. 478 k. 460 talantonKr. e. 431 k. 600 talantonKr. e. 425/424 1460 talanton


104

Kr. e. 425/424-ben az első szicíliai expedíció és a pylosi hadjárat költségeinek pótlása céljából azathéni Kleón brutálisan megemelte az egyes szövetségesekre kirótt adó mértékét.

33. táblázat - ■ Néhány szövetséges Kr. e. 454-ben és 425-ben fizetett adója

Polis Kr. e. 454 Kr. e. 425Thasos 30 talanton 60 talantonAinos 10 talanton 20 talantonSamothraké 6 talanton 15 talanton

A délosi szövetség adófizető tagállamait az úgynevezett athéni adólistákról ismerjük (vö. 58. dok.).A délosi szövetség adólistái két hatalmas stélén és néhány kisebb feliraton maradtak fönn. Astéléket ma az athéni Epigraphiai Múzeumban őrzik. A Kr. e. 454/453-ból származó adólista nyitjaa feljegyzések sorát, amelyeket Kr. e. 406/405-ig vezettek. Kivételt csak a Kr. e. 449/448. év ésa Kr. e. 414/413-411/410 közötti időszak jelentett. Ez utóbbi években az athéniak a rögzített (bártöbbször megemelt) összegű adó helyett 5 százalékos vámot (eikostén) szedtek. Kr. e. 454/453-tól440/439-ig egy hatalmas, 3,583 méter magas, 1,105 méter széles és 0,385 méter vastag, mind anégy oldalán teleírt (és 183 töredékből összeállított) stélén rögzítették a szövetségesek által befizetettszövetségi hozzájárulás (eisphora) hatvanad részét („egy minát minden talanton után”), amit Athénéistennő számára ajánlottak föl. Az egyes sorokban először a város nevét (vagy lakóinak nevét, netána város uralkodójának nevét) tüntették föl, majd a város adójának hatvanad részét drachmákban,ha a hatvanad drachmánál kisebb egy-ségre jött ki, a harmadik oszlopba kerültek az obolosok.Az egyes adózó egységek meghatározott adót fizettek, a városok sorrendje az adólistákon az elsőévekben esetleges volt. A korábban minden különösebb rendszer nélkül följegyzett vagy legfeljebbbizonyos földrajzi egymásmellettiséget kifejező adólistákon Kr. e. 443/442-ben megjelenik az ötadókörzet (ión, thrákiai, helléspontosi, kariai, szigetek), amelyek ettől kezdve állandó sorrendbenés az egyes körzeteken belül a polisok is változatlan rendben követik egymást. Kr. e. 425/424-benmegjelenik a feliratokon Akté (Trója környéke) és Pontos (Fekete-tenger) adókörzete. Az adó mértékea polisok méretétől, lakosságának számától és gazdagságától függött. Ha egy kisebb településnekaranybányája (pl. Siphnos) vagy más nagy értékű ásványi kincse (pl. a parosi márvány) volt, adójais ennek megfelelően alakult (vö. 2.3.4.2.). A délosi szövetségnek fennállása alatt – hosszabb-rövi-debb ideig – összesen 349 tagállama volt (vagyis egyetlen esztendőben sem volt pontosan ennyi),ezek közül Kr. e. 441-ben 107 tagállam évi hozzájárulása kevesebb mint fél talanton (vagyis 3000drachma) volt. A legkisebb befizetők Kr. e. 441-ben: 100 drachma (Pteleon, Elaiusa, Pedies en Lindó).Összehasonlításul érdemes megjegyezni, hogy 100 drachma kevesebb, mint egy athéni thés egyévinapidíja, vagyis a szövetségnek olyan kis és jelentéktelen tagállamai is voltak, amelyek számára mégennek az összegnek a befizetése is nehézséget okozhatott.


105


106

■ A délosi szövetség adókörzetei és tagállamai Kr. e. 441-ben (I – Iónia, II – Helléspontos, III – ttrákia,IV – Karia, V – szigetek)

2.3.1.2.2. Themistoklés és Pausanias bukása

A délosi szövetség Themistoklés kezdeményezésére jött létre, de szervezésében nagy szerepetjátszott a száműzetéséből már 481-ben visszahívott Aristeidés. A városok által fizetendő hozzájárulásösszegének megállapítása az ő feladata lett, mivel a szövetségesek benne – akinek az állandó jelzője„az igazságos” volt – jobban megbíztak, mint a módszereiben kevéssé válogatós Themistoklésban.Aristeidés 477-ben visszavonult a politikától, és az arisztokraták érdekeinek képviseletét átengedteKimónnak, a kiváló hadvezérnek, Miltiadés fiának. Ő lett a perzsák elleni felszabadító harc egyiklegsikeresebb képviselője, de – Themistoklésszal ellentétben – nem győzött emlékeztetni rá, hogyaddigi győzelmeiket Spárta oldalán érték el. Egyik fiának a Lakedaimonios nevet adta, ezzel is jelezve,hogy barátsága és bizalma a spártaiak iránt töretlen.

Themistoklés bukását a perzsa háborúk spártai hősének, Pausaniasnak pusztulása készítette elő. Aspártai hadvezér elfoglalta Byzantiont, és ott tyrannosként uralkodott. Fosztogatta a Helléspontosonelfogott kereskedőhajókat, miközben sűrűn levelezett a perzsa nagykirállyal és Themistoklésszal is.Az utóbbi egyre jobban háttérbe szorult hazájában Kimónnal szemben, és helyzetét az is gyengítette,hogy mindazok összefogtak ellene, akiket korábban ő űzött el a cserépszavazás eszközével. Kr. e. 471-ben aztán az ő neve szerepelt a legtöbb ostrakonon, így távoznia kellett Athénból. Közben Spártábanis felgyorsultak az események. 472-ben Kimón kiverte Pausaniast Byzantionból. A hadvezér hazatértSpártába, ahol napvilágra került a perzsákkal folytatott levelezése, benne azzal a tervével, hogya perzsák és a felszabadított helóták segítségével egyeduralmat akart megvalósítani hazájában.Pausanias az elfogására küldött fegyveresek elől Athéné szentélyébe menekült, ahol – mivel az istennővédelme alatt állt – nem foghatták el. A leleményes spártaiak azonban nem hagyták, hogy kicsússzona kezük közül. Befalazták a templom kijáratát, és megvárták, hogy Pausanias éhen haljon. Mivel ezis súlyos vétek lett volna a menedékjog ellen, a haldoklót kivitték az épületből, és a szentélyen kívülhagyták kiszenvedni. Pausanias iratai között azonban megtalálták Themistoklés leveleit is, amelyeketelküldtek az athéniaknak. Ők bíróság elé akarták állítani a salamisi győztest, de Themistoklés nemléphetett hazai földre, hiszen korábban ostrakizál- ták. Hazájában ezután perzsabarátság vádjávalhalálra ítélték (nagyot változtak az idők Salamis óta!), ezért mi mást tehetett, mint hogy a perzsakirálynál, Artaxerxésnél keresett menedéket. Mint korábban láttuk, némi joggal hivatkozhatott akirálynál salamisi „árulására”, így a görög szabadság egykori hőse perzsa vazallusként élt Kis-Ázsiában késő öregkoráig (vö. 2.3.1.1.4.).

Fölvetődik a kérdés, hogyan történhetett meg ez? Egyszerűen a spártaiak és az athéniak hálátlanságárólvolt szó, vagy a politikai ellenfelek sikeres lejáratókampányáról? Themistoklésék túl nagyra nőttekegy túl kis közösségben? Elvakította őket a siker, és világrengető győzelmeik után már nem tudtakalkalmazkodni a polisok törvényeihez? Lehet, hogy egyszerűen más típusú személyiségekre vanszükség a győzelmek kiharcolásához és a békés újjáépítéshez. Aristeidés még idejében belátta, hogy anagy hadvezérek békeidőben inkább veszélyt jelentenek a közösség számára, mint védelmet. A poli-sok immunválasza eredményesnek bizonyult még akkor is, ha ennek legnagyobb fiaik estek áldozatul.

2.3.1.2.3. Kimón

Kimón Aristeidés oldalán szállt szembe Themisztoklésszal, midőn az a szükségesnél nagyobb teretadott a demokráciának, majd később Ephialtésszal került összeütközésbe, mert az annyira kerestea nép kegyét, hogy fel akarta oszlatni az Arei- ospagost. Bár látta, hogy Aristeidés és Ephialtéskivételével mindenki más meggazdagodott a nép vagyonából szerzett juttatásokból, őt a közpályánnem lehetett megkörnyékezni és ajándékokkal megvesztegetni. Ellenszolgáltatás nélkül végzettmindent, és szavaiban, tetteiben tiszta maradt mindvégig.

(Plutarchos: Kimón. 10. M. E.)

Athén és Spárta viszonya Kimón befolyására egy időre rendeződni látszott. A kiváló hadvezér nemnyugodott, amíg a perzsáknak kijárásuk volt a Földközi-tengerre. Valamikor Kr. e. 469 és 466között arról értesült, hogy Kis-Ázsia déli partjánál, Euryme- dónnál jelentős szárazföldi és tengerierőket (mintegy kétszáz hajót) vonnak össze a perzsák. Kimón egy napon aratott megsemmisítő


107

diadalt mindkét sereg fölött, felszabadítva ezzel az utolsó görög városokat is a tenger partján. Agyőzelem azonban egyben meg is kérdőjelezte a délosi szövetség létjogosultságát: mi célja lehetmég, ha már minden talpalatnyi földet visszahódítottak a perzsáktól? A kérdést feszegető, netánlázadozó szövetségeseket Athén súlyosan megleckéztette. A szövetség Athén birodalmává alakult, aszövetségesek pedig, mint láttuk, adófizető alattvalókká. Ez nem tetszett az ezüstbányái jövedelmébőldúsgazdag Thasosnak, ezért a sziget fellázadt az athéni önkényuralom ellen, mi több, Spártától kértsegítséget (Kr. e. 465). A bajt tetézte, hogy a thrákiai arany- és ezüstbányák iránt erőteljesen érdeklődőathéniak súlyos vereséget szenvedtek Drabéskosnál a harcias thrákoktól. Spártában erősödtek azok ahangok, hogy Athén túlságosan nagy hatalomra tett szert, az egykori szövetséges veszedelmesebbévált, mint maguk a perzsák, ezért komolyan fontolgatták, hogy segítséget nyújtanak Thasosnak. Eztazonban megakadályozta egy váratlan természeti csapás: Spártát Kr. e. 464-ben pusztító földrengéstette a földdel egyenlővé. A helóták fellázadtak, kihasználva a spártaiak zavarodottságát (vö. 57.dok.). A helyzetet Archidamos király mentette meg. Felsorakoztatta csapatait, amelyek látványa ahelótákat eltántorította a Spárta elleni támadástól, de Messéné elszakadását a király egyelőre nemtudta megakadályozni. A stenyklarosi ütközetben ráadásul megsemmisült egy háromszáz fős spártaicsapat. A felkelők ennek ellenére visszaszorultak a jól védhető, megerődített Ithómé- hegységbe.A várostromhoz nem értő spártaiak a korinthosi szövetségre hivatkozva Athéntól kértek segítséget.Az athéni népgyűlésen komoly vita bontakozott ki arról, hogy a spártaiak szorult helyzete jól vagyrosszul jön-e Athénnak. A Thasos leverése után (Kr. e. 463) hazatérő Kimón azonban kiállt Spártamellett, és megszavaztatta, hogy négyezer hoplita élén küldjék bajba jutott szövetségesükhöz. Aspártaiakat azonban az elhúzódó harcok egyre növekvő aggodalommal töltötték el: mi lesz, ha azathéniak és a messénéiek összejátszanak ellenük? Ezért azután hazaküldték Kimónékat, hogy majdcsak boldogulnak nélkülük is. Ez a megaláztatás annyira felbőszítette a Kimón politikai riválisa,Ephialtés által felingerelt népet, hogy a kiváló hadvezért cserépszavazással eltávolították Athénból(Kr. e. 461).

■ Hellas tájai és városai

Ephialtés Kimón korábbi hosszú hadjáratait arra használta föl, hogy belpolitikai programját iskeresztülvigye. Amikor Kimón serege élén eltávozott Athénból, érthető módon leghűségesebb hívei isvele tartottak. A győzelmek növelték népszerűségüket, így nem tartottak tőle, hogy otthon komolyabbtámadás érheti őket. Az már komoly figyelmeztető jel lehetett, hogy Ephialtés a Thasos alólhazatérő Kimónt árulással vádolta meg (ez ügyben, természetesen, simán felmentették), de azzal nemszámoltak, hogy Kimón távolléte a népgyűlés összetételét is alapvetően befolyásolta. Kimón Messénéalá vonult négyezer hoplitájának szavazata nagyon hiányzott akkor a népgyűlésen, amikor Ephialtésaz Areiospagos jogkörét nyírbálta meg (Kr. e. 462). A reform pontos tartalma sajnos nem ismert, deúgy tűnik, az ősi tanácsot megfosztották minden politikai befolyásától, csak a gyilkossági ügyekbenvaló bíráskodás joga maradt meg számára. A konzervatív körök óriási felháborodással reagáltak azintézkedésre, de visszacsinálni már nem tudták. A helyzeten az sem változtatott érdemben, hogyEphialtést meggyilkolták. A reformpolitikus örökébe egy ősi nemzetségből származó (anyai ágonAlkmeónida) fiatalember, Periklés, Xanthippos fia lépett. Az ő mintegy három évtizedes pályafutásáraesik Athén sokat emlegetett aranykora, amelyet a nagyszerű szellemi teljesítmények mellett súlyoskül- és belpolitikai válságok árnyékoltak be.


108

A méd [ti. perzsa] háborúk után azonban ismét erőre kapott az Areiospagos tanácsa, és kormányozta avárost – bár semmiféle határozat révén nem kapta meg a főhatalmat –, egyszerűen azért, mert övé volt aSalamis melletti tengeri ütközet érdeme. Mikor ugyanis a stratégosok teljesen elvesztették a fejüket, éskihirdették, hogy ki-ki mentse magát, akkor, előteremtve a pénzt, mindenkinek nyolc drachmát adott,és hajóra szállította őket... A perzsa háborúk után kb. tizenhét évig maradt az állam az Areopagitákvezetése alatt, bár ez fokról fokra hanyatlott. Mikor a tömeg ereje megnőtt, és a nép élére Ephialtésállott, Sophónidés fia, akiről az volt a vélemény, hogy megvesztegethetetlen és állami ügyekben ajogot szem előtt tartó ember, ez megtámadta a tanácsot. Azzal kezdte, hogy az Areopagiták közülsokakat eltávolított olyan módon, hogy hivatali ténykedésük miatt perbe fogta őket.

Azután Konón archónsága idején megfosztotta a tanácsot az összes újabb megbízatásoktól, melyekalapján az államrend őre volt, és azokat részben az ötszázaknak, részben a népnek és a bíróságoknakadta át... Eltették azonban az útból Ephi- altést is: a tanagrai Aristodikos nem sokkal utóbb orvulmeggyilkolta.

(AP XXIII; XXV. R. Zs.)

■ Emlékeztető

tyrannos, stratégos, hoplita, archón, hetaireia, hippeis, Areiospagos, ostrakismos, ost- rakophoria,tyrannis, epikrateia, hosszú falak, hégemonia, symmachos, hellénotamias, phoros, autonomos,synodos, symmachia, eisphora, hypékoos, stélé, talanton, drachma, helóta

■ Kronológia

34. táblázat -

547 Kroisos támadása Perzsia ellen546 Sardeis elesik540 k. Alaliai csata522-486 Dareios uralkodása513 Dareios szkíta hadjárata510 Hippias bukása508 Athéni-perzsa szerződés504 Hippias hazatérési kísérlete500 Aristagoras naxosi hadjárata499 Ión felkelés, Sardeis bevétele495 Ladéi csata494 Milétos eleste493 Themistoklés archón492 Első perzsa támadás, az athósi katasztrófa490 Perzsa támadás, Marathón487 Lovagokat is sorsolhatnak archónnak486-465 Az első ismert cserépszavazás Xerxés uralkodása485 Hierón uralkodik Gelában484 A perzsák leverik az egyiptomi lázadást481 Korinthosi szövetség480 Thermopylai, artemisioni és salamisi csata479 Gelón és Thérón himerai győzelme Plataiai és

mykaléi csata478 A délosi szövetség megalapítása


109

474 Hierón Syrakusai tyrannosa, Hierón győzelmeKyménél az etruszkok fölött

472 Kimón kiveri Pausaniast Byzantionból471 Themistoklés elűzése cserépszavazással470 k. Naxos lázadása469/466 k. Eurymedóni győzelem466 Véget ér a tyrannis Syrakusaiban465-424/423 Artaxerxés uralkodása465-464 Thasos lázadása464 Spártai földrengés463 Kimón segítséget nyújt Spártának462 Ephialtés reformja, Ephialtés meggyilkolása461 Kimónt elűzik cserépszavazással454 Prosópitisi katasztrófa425/424 Az első szicíliai expedíció425/423 k. Athén megtiltja szövetségeseinek az esüstpénz

verését421 Nikias-féle béke417 (vagy 416) Az utolsó cserépszavazás, Hyperbolos elűzése415-413 Szicíliai expedíció

2.3.2. Egy aranykor anatómiája2.3.2.1. AZ ELSŐ PELOPONNÉSOSI HÁBORÚ (KR. E. 460-445)

Athén, válaszul arra, hogy Kimón hadseregét, amely a helótafelkelés megzabolázásában akartsegítséget nyújtani, megalázóan hazaküldték Spártából, hivatalosan felmondta a Spártához fűződőszövetségesi viszonyt (vö. 57. dok.). A helótafelkeléstől szorongatott Spárta erre egyelőre nem tudottkellő határozottsággal reagálni, már csak azért sem, mert Oinoénál vereséget szenvedett az argosiaktól,akiket Athén is támogatott (Kr. e. 460 k.). Az athéniak úgy látták, eljött az ideje, hogy bosszantókereskedelmi riválisukkal, Aigi- nával is leszámoljanak, ezért blokád alá vonták a közeli szigetet.Kr. e. 459-ben Kypros- ra indult a délosi szövetség kétszáz hajóból álló flottája, hogy kiverje onnanis a perzsákat. Csakhogy a perzsák ellen fellázadt egyiptomi uralkodó, Inarós segítséget kért tőlük:szorítsák ki együttesen a perzsákat a Nílus völgyéből. A feladat nem tűnt lehetetlennek, különösen,hogy a görög flotta megérkezése előtt Inarósék már győzelmet arattak a szárazföldön, és a perzsákatbeszorították Memphis városába. A várost és a perzsa katonákat egy 80 egységből álló perzsaflottakontingens látta el élelemmel. Az athéni Charmantidés nemcsak a perzsa hajóhadat verte meg,hanem az egyiptomiak segítségével Memphis nagy részét is felszabadította. A perzsák a „Fehér vár”nevű erődbe szorultak vissza. A perzsa mozgósítás hosszú ideig elhúzódott, de Kr. e. 456 tavaszánArtaxerxés hatalmas szárazföldi sereget és egy legalább háromszáz hajóból álló flottát küldött alázadók ellen. Az athéni hajóhad katasztrófájához vezetett, hogy a perzsák Kr. e. 454-ben – elterelvea Nílus egyik ágát – mozgásképtelenné tették a görög hajókat. A görögök ugyan szabad elvonulástcsikartak ki, hajóikat mégis kénytelenek voltak felgyújtani, hogy ne jussanak ellenségeik kezére.Libyán keresztül, gyalogosan vonultak el, nagy veszteségeket szenvedve, ráadásul még egy újabb,a felváltásukra érkezett, ötven egységből álló flottájuk is a perzsák áldozatául esett. A perzsák afogságukba esett Inaróst kivégeztették, csak a delta nehezen megközelíthető részein parázslott továbba felkelés tüze.

A spártaiak számára sem alakultak feltétlenül kedvezően a háborús konfliktusok. A lázadó helótákatcsak úgy tudták eltávolítani Messénéből, hogy szabad elvonulást engedélyeztek a bevehetetlen erőd,Ithómé védőinek. Kr. e. 457-ben aztán offenzívára szánták el magukat. Formálisan a Dóris vidékétszorongató phókisiak megfegyelmezése volt a céljuk, ehhez azonban kissé túlméretezettnek tűnt a


110

11 500 nehézfegyverzetű gyalogosból álló haderő. Phókist hamar térdre is kényszerítették, de aztánnekiláttak Thébai – a perzsa háborúk után megrendült – uralmát helyreállítani Boiótiában, hogyezzel egy Spárta iránt elkötelezett, Athén-ellenes regionális hatalmat hozzanak létre. Miután a boióthadak is csatlakoztak hozzájuk, az Attika határánál fekvő Tanagrához vonultak, közvetlen fenyegetéstgyakorolva Athénra. Az athéniak már hetek óta készülődtek a támadásra, hiszen a spártaiak szemükláttára vonultak át korábban Megarán át Dórisba majd Boiótiába. Szövetségeseikkel együtt Tanagránálcsaptak össze a peloponnésosiak- kal – egyik stratégosuk Periklés volt –, és bár nagy veszteségeketokoztak nekik, végül alulmaradtak. A spártaiaknak nem maradt erejük arra, hogy kihasználjákgyőzelmüket, hanem fáradt csapataikat hazavezették. Athén négyhavi fegyverszünetet kötött Spártá-val, de Boiótiával nem. A spártaiak örömmel vették, hogy így lélegzetvételhez jutottak, azzal perszenem számolva, amit az athéniak terveztek. Alig két hónappal tanagrai vereségük után Oinophytánálmegsemmisítő vereséget mértek a boiótokra, és Thébai kivételével az egész tartományt elfoglalták.Ezzel mintha dominóeffektus lépett volna életbe. Először a spártával ellenséges Phókis, majd azopusi Lokris is Athén szövetségi rendszeréhez csatlakozott, amely Boiótiával együtt már gyakorlatilagegész Közép-Hel- lasra kiterjedt. Sikereit tovább növelte Aigina bevétele Kr. e. 456-ban. A szigetmegadta magát, és évi 30 talanton adót (phorost) fizetett a délosi szövetség pénztárába. Kr. e. 455-benTolmidés a Korinthosi-öböl nyugati kijáratát szállta meg, és Sikyónnál szállt partra, óriási rettegéstkeltve ezzel a peloponnésosi szövetségbe tartozó Korinthosban, amelynek keleti kikötőjét már eleveelzárták Megara és Aigina felől. Spárta számára inkább csak erkölcsi veszteséget jelentett, hogy azathéni hajóhad feldúlta a spártaiak hadikikötőjét, Gytheiont. A győzelmeket azonban beárnyékolta azegyiptomi kudarc. Igaz, figyelemre méltó, hogy a délosi szövetség mekkora haderőt tudott mozgatniegyszerre két hadszíntéren, és milyen sikereket ért el így, erőit megosztva is.

■ A görög világ a peloponnésosi háború korában

A következő években Athén újabb, mérsékelten sikeres akciókat indított Thessaliá- ban és – Periklésvezetésével – a Korinthosi-öbölben. A két kimerült fél – Spártát Argos egyre agresszívabbanszorongatta – Kr. e. 452-ben öt évre szóló fegyverszünetet kötött egymással. A tárgyalásokat a Spártairánt elkötelezett – és korábban éppen ezért cserépszavazással elűzött – Kimón, Miltiadés fia vezette,akit Periklés javaslatára hívtak vissza hazájába. Az események hátterében ekkor már a leggyakrabbanő állt, aki – bár archón egyszer sem volt – a stratégosi tisztséget életében Kr. e. 465-től 429-ig összesen22-szer töltötte be. Csakhogy bármilyen befolyásos politikus is volt, ráadásul stratégos, pontosantudta, hogy Kimón hadvezérként sokkal tehetségesebb nála, így Athén csak együttműködésükkel érhetel sikereket. Kimón Kr. e. 451-ben Periklésszel együtt töltötte be a stratégosi tisztséget, és elindultKypros felszabadítására. Kition ostrománál azonban Miltiadés fia elesett, de hazainduló flottája akyprosi Salamisnál súlyos vereséget mért a perzsa-föníciai flottára. Periklés elérkezettnek látta az időta perzsa háborúk lezárására. Bár forrásaink ellentmondóak, úgy tűnik, a dúsgazdag athéni politikusnak,Kalliasnak sikerült megállapodnia a perzsákkal a róla elnevezett békében (Kr. e. 449/448). Ennekértelmében a perzsák elfogadták, hogy hadihajóik nem futnak be az Égei-tengerre, és szárazföldön nemközelítik meg háromnapi járóföldnél jobban a görög polisokat. Ezzel Athén mentesítette a – korábbifunkcióját elvesztő – délosi szövetséget a perzsák elleni háborútól, és a peloponnésosi szövetséggelvaló konfliktusra koncentrálhatott.

A Kallias-féle béke

Valamennyi ázsiai görög város független. A perzsa satrapáknak nem szabad lemenniük a tengerhezháromnapi járóföldnél közelebbre. Ugyancsak nem szabad hosszú hajóknak a (lykiai) Phasélis és a


111

Kyaneai-szigetek között hajózniuk. Ha a király és vezérei ezt teljesítik, akkor az athéniak nem vezetnekhadat azokra a területekre, amelyek felett Artaxerxés király uralkodik.

(Diodóros XII 4. R. Zs.)

A harc Kr. e. 448-ban tört ki újra, igaz, először csak közvetett módon. Spárta újabb támadástindított Phókis ellen, formailag azért, hogy helyreállítsa Delphoi szentélyének függetlenségét. Aligvonultak ki azonban a spártai csapatok, a második szent háborúban az athéniak erővel visszaadták aszentély felügyeletét a phókisiaknak. A következő év váratlan fordulatot hozott. Az athéni TolmidésKoróneiánál súlyos vereséget szenvedett a fellázadt boiótoktól, maga is elesett a harctéren, és fogságbaesett seregét az athéniak csak annak fejében tudták kiváltani, hogy lemondtak a Boiótia felettiuralomról, amit rövidesen ozolisi Lokris és Phókaia elszakadása követett. Néhány hét alatt látványosanösszeomlott Athén befolyása Hellas középső része felett, az újjászerveződő boi- ót szövetség ráadásulettől kezdve állandó fenyegetést jelentett számára. Szövetségi rendszerének bomlása azonban ezzelsem fejeződött be. Euboia szigete Kr. e. 446-ban követte a boiótok lázadását, és Periklés hiába termettott seregével, kénytelen volt villámgyorsan hazatérni, mivel közben Megara is elszakadt Athéntól, és amegaraiakat támogató spártai Pleistoanax király Attika földjére vonult. Athént csak a várost körülvevőhosszú falak mentették meg a spártai megszállástól. Periklés megjelenése megállította a spártaioffenzívát, sőt Pleistoanax váratlanul kivonult Attikából. Híre ment, hogy Periklés megvesztegette akirályt. A vádat ugyan hivatalosan sohasem tudták bizonyítani, a spártaiak mindenesetre hitelt adtakneki, és Pleistoanaxot megfosztották trónjától. Periklés ezután újra Euboia ellen fordult. A lázadókatsúlyosan megbüntette, és a szigetre athéni kléruchiát telepített (2.2.2.3.).

Ezután a peloponnésosiak Pausanias fiának, Pleistoanax lakedaimóni királynak a vezetésével Eleusisigés Thriáig benyomultak Attikába, végigpusztították a vidéket, majd nem haladtak tovább, hanemhazavonultak. Ekkor az athéniak Periklés vezetésével ismét átkeltek Euboiába, elfoglalták az egészszigetet, és szerződésben rendezték helyzetét, kivéve Hestiaiát, amelyet, áttelepítve lakóit, ők magukszálltak meg. Az athéniak nem sokkal Euboiából való visszatérésük után harminc évre szóló szerződéstkötöttek a lakedaimóniakkal és ezek szövetségeseivel, és visszaadták Nisaiát, Pégait, Troizént ésAchaiát. Ezeket a peloponnésosi birtokokat ugyanis az athéniak tartották kézben.

(Thukydidés II 114-115. M. Gy.)

Az első peloponnésosi háborút harminc évre szóló, kompromisszumos béke zárta le Kr. e. 445-ben.Athén ennek értelmében lemondott Megara kikötői (Nisaia és Pégai), Troizén és Achaia birtokáról,és elismerte Aigina autonómiáját. Kimondták, hogy a semleges államok szabadon csatlakozhatnakbármelyik félhez, vagy akár semlegesek is maradhatnak, de a másik fél szövetségesét nem csábíthatjákát. Abban is megállapodtak, hogy a két szövetségi rendszer közötti vitás kérdéseket döntőbíróságelé terjesztik, területükön biztosítják a szabad hajózás és kereskedelem jogát. A szerződés szövegétAthénon és a spártai Amyklaion kívül Olympiában is közzéteszik egy bronztáblán.

Thurioi alapítása

A sybarisiek, akiket másodszor is elüldöztek hazájukból, követeket küldtek Hel- lasba alakedaimóniakhoz és az athéniakhoz, kérve, hogy segítsenek visszatelepülésükben, és alapítsanakközös apoikiát. A lakedaimóniak nem törődtek velük, de az athéniak megígérték, hogy segítenek,fel is szereltek tíz hajót, és Lampón, valamint Xenokritos parancsnoksága alatt odaküldték azokat.Kihirdették a peloponnésosi városokban, hogy aki csatlakozni kíván az alapításhoz, részt vehet benne.Sokan elfogadták az ajánlatot, és jóslatot kaptak Apollóntól, hogy ott alapítsák meg a várost, ahollakva „mértékkel van a víz ott, s annál több a kenyér is”.

El is hajóztak Itáliába, és megérkezve Sybarisba, keresni kezdték a helyet, amit az isten kijelölt atelepülésnek. Sybaris közelében találtak egy Thuria nevű forrást, amelynek a bronzcsövét a helybéliekmedimnosnak (vagyis mértéknek) hívták. Úgy gondolták, ezt a helyet jelölte ki számukra az isten,fallal vették körül, és megalapították a várost, amit a forrásról Thurioinak neveztek el.

(Diodóros XII 10. N. Gy.)

Periklés nevéhez ezzel az Athén számára kevéssé kedvező békeszerződéssel – az egyiptomi kudarcután – már egy második vereség fűződött. Ő azonban új vállalkozásokkal akarta elterelni ellenfelei


112

figyelmét. Dél-Itáliában a krotóniak által lerombolt Sybaris helyén (amit Berzsenyi is megénekelta Magyarokhoz című ódájában) Kr. e. 444-ben pánhellén gyarmatvárosként megalapította Thurioit.Ezzel jelezte, hogy érdeklődése – Ko- rinthos számára aggasztó módon – nyugat, vagyis Dél-Itáliaés Szicília felé is kiterjedt. Thurioi azonban hamar alapítója ellen fordult, a nyugati érdeklődésennek ellenére csak Kr. e. 413-ban, a szicíliai hadjárat vereségével zárult végleg le. Periklés másikötlete egy pánhellén „békekongresszus” összehívása volt, amit azonban a többi állam képviselőielvetettek. Csakhogy otthon egyre hangosabban kezdték követelni ellenfelei Perikléstől, hogyszámoljon el a szövetségesek adóival, amiket a hadsereg fejlesztése helyett látványos építkezésekre(pl. a Parthenónra) költött. Kr. e. 443-ban Thukydidés, Melésias fia ostrakismost (cserépszavazást)kezdeményezett ellene, de a nép Periklés- nek szavazott bizalmat, így ellenfelének kellett tíz évreelhagynia Athént. Igaz, Periklés már egy esztendő elteltével kezdeményezte ellenfele visszahívását.A délosi szövetség eróziója Euboia leverése után ugyan megállt, de Kr. e. 440-ben a legrosszabbhelyen lángolt fel az ellenállás: a korábban kivételezett helyzetben lévő Samoson. Samosnak nemkellett adót fizetnie, mivel hajókkal támogatta a szövetség flottáját. Athénnak nagy szüksége volt asziget hűségére, mert Samos közel fekszik a Dardanellákhoz, amelyen keresztül az Athén számáralétfontosságú gabonaszállító hajóút vezetett. Így Samost meg kellett őrizni, bármi áron. A samosiaklázadását az váltotta ki, hogy Milétosszal támadt konfliktusában Athén Milétos mellé állt. A lázadást aháttérből a perzsák – nem hivatalos formában – támogatták, ami már komolyan veszélyeztette a délosiszövetség addigi eredményeit. Az athéniak flottája körülzárta Samost, a várost pedig – kilenchaviküzdelem után – ostromgépekkel vették be. A büntetés példás volt. A városfalakat lerombolták,a samosi hadihajókat elkobozták, és a szigetet adófizetésre kényszerítették. A samosiak nyakábaAthén-barát kormányzatot ültettek, amely rettegésben tartotta mindazokat, akiknek elegük volt mára délosi szövetség önkényeskedéseiből. A Bosporos partján fellázadt Byzantiont is megtörte Periklésflottája (a tengerszoros elvesztése elvágta volna Athént a gabona-utánpótlástól), az athéni flotta pedigdemonstratívan körbe- hajózta a Fekete-tengert, hogy megmutassa, ki az úr a tengeren. Ugyancsak akereskedelmi út biztosítása, valamint a környező nemesfémbányák ellenőrzése indokolta Kr. e. 437-ben a thrákiai Amphipolis alapítását. Bár hivatalosan ez is pánhellén vállalkozásnak számított, azalapító Hagnón Periklés közeli barátja volt, és apja annak a Théramenésnek, aki politikai pályafutásáta demokrácia 411-es megbuktatásával kezdte.

■ Emlékeztető

helótafelkelés, délosi szövetség, stratégos, phoros, peloponnésosi szövetség, második szent háború,boiót szövetség, kléruchia, apoikia, medimnos, ostrakismosű

■ Kronológia

35. táblázat -

460 k. Spártai vereség Oinoénál460-445 Az első peloponnésosi háború459 Athéni segítség a fellázadt egyiptomiaknak457 Spártai offenzíva Phókis ellen, tanagrai és

oinophytai csata456 Aigina bevétele455 Tolmidés a Korinthosi-öbölben454 Prosópitisi katasztrófa452 Ötéves fegyverszünet Athén és Spárta között451 Kimón elesik Kyprosnál, Athén győz a kyprosi

Salamisnál449/448 Kallias-féle béke445 Harmincéves béke Athén és Spárta közt444 Thurioi alapítása443 Thukydidés, Melésias fia az ostrakismos áldozata


113

440 Samosi felkelés437 Amphipolis alapítása413 Athén veresége Szicíliában411 A négyszázak megdöntik az athéni demokráciát

2.3.2.2. A PERIKLÉSI „ARANYKOR” POLITIKAI MODELLJE

Periklés reformja tetőzte be Athén aranykori fejlődését, és szokás szerint ezt a korszakot nevezik ademokrácia virágkorának. Csakhogy Periklés egy pillanatra sem feledkezett meg családja szerepéről(anyai ágon az Alkmeónidák közé tartozott), még utódot is nevelt magának a Kleinias halála utángyámsága alá került Alkibiadés személyében, de arról sem feledkezett meg, hogy politikájáhoztömegbázisra van szüksége. Ennek a rendszernek a működését jól megvilágítja egy példa. Apentékontaeteia („ötven év”, Kr. e. 478-431) első két évtizedében Periklés és Kimón vetélkedésealapvetően meghatározta Athén belpolitikáját. Periklés Kr. e. 461-ben ostrakismosszal száműzetteellenfelét, de Athén egyiptomi veresége után mégis ő maga tett javaslatot visszahívására. Eztugyan a katonai-politikai helyzet is kellőképpen indokolta, mivel Kimón volt kora legkiválóbbhadvezére, Plutarchos azonban szükségesnek tartja hozzáfűzni, hogy Kimónnak nővére, Elpinikésegített elsimítani a konfliktust.

Egyesek szerint Periklés csak azután terjesztette elő a Kimón visszahívását kimondó javaslatot, miutánElpinikének, Kimón nővérének közvetítésével titkos megegyezést kötött vele, hogy Kimón kétszázhajóból álló hajóhad élén Athéntól távol eső vizekre indul, és a perzsa király fennhatósága alattiterületek ellen visel háborút, míg odahaza Periklés gyakorolja a főhatalmat. Elpiniké alighanem márkorábban is sikeresen járt közben Periklésnél fivére érdekében, amikor Kimónt főbenjáró vétségben,hazaárulás miatt bíróság elé állították, és Periklés is a nép által kijelölt vádlók között volt. Elpinikéfelkereste, és kérte, legyen jóakarattal fivére iránt. „Idős vagy már, Elpiniké, idős – mondta nekiPeriklés mosolyogva –, hogy ilyen ügyben közbenjárhass" Ennek ellenére Periklés csak egyetlenbeszédet mondott az ügyben a bírósági tárgyaláson, s valamennyi vádló közül ő ártott Kimón- naka legkevesebbet.

(Plutarchos: Periklés. 10. M. E.)

Elpiniké első közbenjárására Kr. e. 463-ban, a másodikra pedig valószínűleg 453-ban került sor, s akárvolt ilyen megállapodás, akár nem, minden a leírtak szerint történt Kimón visszahívása után. Ekkormár működött az a rendszer, amelyet a demokrácia fénykorának, a periklési aranykornak neveznek,de, mint látjuk, bizonyos esetekben a hivatalosan hatalmat gyakorló, választott vagy sorsolt hivatalosbizottságok és tisztviselők megkerülésével, informális úton intéződtek el a politikai elit belső ügyei.

Periklés volt az első, aki fizetett tisztséggé tette a bíróságot, így versengve, mint népvezér, Kimóngazdagságával. Kimón tudniillik, kinek fejedelmi vagyona volt, először is fényesen teljesítette azállami leiturgiákat, azután démostársai közül is sokakat eltartott. A Lakiadák közül ugyanis, akicsak akart, nap mint nap elmehetett hozzá, és megkapta, ami elég volt neki; még a birtokai isbekerítetlenek voltak, hogy aki akarja, élvezhesse a gyümölcsöket. Ezzel a bőkezűséggel szembenPeriklés vagyoni tekintetben elmaradt; s így mikor az Oiéből való Damónidés – akit sok dologbanPeriklés sugalmazójának tartottak, s akit ezért később ostraki- záltak – azt tanácsolta neki, hogyha magánvagyona nem futja, adja a tömegnek, ami úgyis azé, bevezette a bírák fizetését. Ebbőlmagyarázzák egyesek azt, hogy a helyzet rosszabbodott, mert a sorsolásban mindig inkább aközönséges népség vett részt nagy buzgalommal, nem pedig az arra való emberek.

(AP XXVII 3. R. Zs.)

Periklés tömegbázisa a következő módon formálódott ki. A kialakult rendszernek volt egy bűvösszáma, a 6000. Hatezer szavazat kellett a cserépszavazáshoz, hatezer fős volt a héliaia, azesküdtbíróság kijelölt keretszáma, és végül hatezer athéni fért be a népgyűlés színhelyére, a Pnyxre.Létezett ezenkívül több úgynevezett hatezres törvény, amelynek elfogadásához legalább hatezerszavazat kellett (pl. polgárjog adományozása idegeneknek, polgárjogtól való megfosztás és pénzbírság


114

elengedése). Bár van, aki vitatja, hogy a héliaia valóban hatezer főt számlált volna, mivel szerinte errea számra mindössze egyetlen adatunk van, Andokidés szónoklata, s ott a szónok érdeke volt eltúlozniaz apjára leselkedő veszélyt, amikor az Kr. e. 415-ben törvénytelenségi óvást emelt Speusippos ellen,s a hatezres szám érzékeltette győzelmének mértékét, amikor ellenfele még kétszáz támogatót semtudott szerezni magának (Andokidés I 17). Bár az athéni esküdtszék egyes bizottságainak létszámávalés kiválasztási mechanizmusával kapcsolatban számos kérdés nincs még tisztázva, megjegyezném,hogy Aristophanés is tud az esküdtszék hatezres létszámáról, neki pedig nem állt érdekében közönségeelőtt nagyot tévedni: „Most ebből vonj le az ítélő bírák napidíja fejében hatezerre valót (bírójogosultpolgár nem több lakik itten)" (Aristophanés: A darázsok. 662. A. J.) A hatezer fő képviselte azathéni szuverenitást, még akkor is, ha a polgárok száma ötször-hatszor ennyi volt. Azért sem építettéknagyobbra a Pnyxöt, a népgyűlés helyét, bár lehetséges lett volna, hiszen a Dionysos-színházba többenfértek be, mert a népgyűlésen sosem – vagy csak nagyon ritkán – gyűltek össze ennél többen. Periklésarra jött rá, hogy ösz- sze lehet kapcsolni ezt a három, látszólag külön-külön kialakult és bevetté válthatezres testületet.

Damón tanácsára bevezette a bírák fizetését. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy az állítólagostrakizált Damón feleségét Agaristénak hívták, és feltehetőleg ő is az Alkmeónida családba tartozott.)Ezzel elérte, hogy bíráskodni azok jártak el, akiknek erre a két obolosra szükségük volt, akiknek tehátnem volt ennél nagyobb napi jövedelmük. Csakhogy a legszegényebbek nemcsak akkor értek rá, habíráskodtak, hanem akkor is, ha népgyűlés volt, vagy ha cserépszavazást rendeztek. Nagyon nemvolt tehát mindegy, hogy milyen volt a népgyűlés aznapi összetétele, hiszen több példát ismerünk rá,hogy egy-egy döntést a másnap újból összehívott népgyűlés visszavont, és szögesen ellenkező értelműhatározatot hozott. Ha tehát a Pnyx hatezer helyét olyan polgárok foglalták el, akik személyesenhálával tartoztak Periklésnek, mivel neki köszönhették megélhetésüket, a szavazásnál is pontosantudták, mire, illetve ki ellen kell szavazniuk. Míg annak idején Themistoklés a szegényebb rétegekfanatizálásával elérte, hogy a cserépszavazás eredményeként többnyire az Alkmeónida házassági-politikai elit tagjai menjenek száműzetésbe (s ehhez jó eszközül szolgálhatott a szegényeknek juttatottevezősnapidíj az állami pénzből épített flottán – bár e napidíj bevezetésének időpontja vitatott), mostPeriklés domesztikálta „demokráciájához” az athéni intézményrendszert.

Így azután a színházi pénzekkel, a törvényszéki napidíjakkal s más címeken kifizetett összegekkelés közsegélyekkel a népet teljesen megnyerte magának, és felhasználta az Areiospagos tanácsa ellen,amelynek ő maga nem volt tagja, mivel soha nem választották meg archónná, thesmothetésszé,basileusszá vagy pole- marchosszá.

(Plutarchos: Periklés. 9. M. E.).

Bár Plutarchos abban téved, hogy Periklés az Areiospagos elleni támadás előtt, sőt azt előkészítendővezette be a bírói napidíjat (hiszen az Areiospagos jogkörét már Ephialtés megkurtította Kr. e.462-ben), a napidíj fizetése és a szegényebb rétegek politikai támogatásának megnyerése közöttiösszefüggésre egyértelműen ráirányítja a figyelmet. A pe- riklési szavazógép remekül működött.Többé-kevésbé az athéniak is tisztán láthatták mindezt, nem is mert senki Periklés ellen ostrakismostkezdeményezni, s az egyetlen (távoli) rokona, Thukydidés, Melésias fia, aki kiállt ellene, el is vesztettea mérkőzést. A szavazógép annyira tökéletes volt, hogy előre gyártott ostrakonokat sem igényelt,mint annak idején, Themistoklés ellen. Tökéletessége éppen abban állt, hogy nem a cserepeket,hanem magát a demokráciát hamisította. A rendszer két támasza – éppúgy, mint Kleisthenés idején– a démos különböző előnyökkel megnyert rétegei és a családi-politikai elit volt. A két támogatócsoport súlyának aránya azonban megváltozott. A családi-politikai elit fokozatos háttérbe szorulásaegyütt járt az arisztokrácián kívül álló elemek térnyerésével (ezt a folyamatot nevezzük általábandemokratizálódásnak). Erről a rendszerről szólnak a történetíró Thukydidés gyakran félreértett szavai,miszerint Athénban Periklés idején „névleg ugyan demokrácia volt, gyakorlatilag azonban a legelsőember uralma” (Thukydidés II 65, 9). A demokrácia legfontosabb eredménye mindazonáltal az volt,hogy – ellentétben a valódi oligarchiákkal – olyan (a házasságipolitikai eltitbe nem tartozó) politikusokis fontos szerepet játszhattak benne, még ha jelentős ellenállásba is ütközve, mint Themistoklés,Ephialtés és később Kleón, sőt a rendszer öntörvényű fejlődése a peloponnésosi háború időszakáraegyszer s mindenkorra megszüntette az Alkmeónidák körül kialakult családi-politikai elit uralmát.

Mikor aztán az egyiptomi király negyvenezer mérő gabonát küldött a városnak ajándékba, és agabonát kiosztották, e [polgárjogi] törvény alapján eljárást indítottak sok olyan személy ellen, akiknek


115

törvénytelen származásáról eddig megfeledkeztek, most azonban besúgók feljelentésének estekáldozatául. Csaknem ötezer athénira bizonyították rá a törvénytelen származást, majd eladták őketrabszolgának; azok száma pedig, akik athéniaknak minősültek, és megtarthatták állampolgárságukat,tizennégyezer-negyven volt.

(Plutarchos: Periklés. 37. M. E.)

Ez a demokrácia ugyanakkor meglehetősen szűkkeblű volt. A polgárok soraiba csak ritkán ésnehezen vett be új embereket (a polgárjog megadásához legalább hatezer szavazat többsége kelletta népgyűlésen), azok ellen pedig brutális szigorral lépett fel, akik jogcím nélkül polgárnak adták kimagukat, mivel ezzel jogtalanul részesültek a csak polgárokat illető előjogokban. Periklés Kr. e. 451-ben hozta meg polgárjogi törvényét, amelyben meghatározták: csak az tekinthető teljes jogú polgárnak,akinek apja is, anyja is athéni polgárcsaládból származott. Mindazokat, akik eltitkolták nem tisztaszármazásukat, eladták rabszolgának. Ezeknek az „álpolgároknak” a száma Plutarchos szerint kis híjánelérte az ötezret (Periklés. 37). Ez a szám akkor látszik csak igazán hatalmasnak, ha hozzávesszük,hogy Plutarchos információja alapján csak 14 040 polgár tudta igazolni athéni származását. Amibőlkét dolog is következik. Egyrészt az, hogy bármilyen kockázatos is volt, érdemesnek tűnt vállalni aveszélyt a polgárjoggal járó előnyökért. A másik pedig az, hogy közvetlenül Kr. e. 451 előtt mindennegyedik athéni polgár „álpolgár” volt, aki származása miatt nem érdemelte meg a polités státust.

■ Emlékeztető

pentékontaeteia, ostrakismos, leiturgia, démos, héliaia, Pnyx, obolos, archón, thesmo- thetés, basileus,polemarchos, polités

■ Kronológia

36. táblázat -

478-431 Pentékontaeteia462 Ephialtés reformja461 Kimón ostrakizálása451 Periklés polgárjogi törvénye

2.3.2.3. ARCHÓNOK ÉS KOSMOSOK

A görög államok legfőbb választott (illetve sorsolt) vezetőit különböző polisokban különféleképpenhívták. Krétán kosmosnak (rendező), Neapolisban démarchosnak (népvezető), Milétosban,Korinthosban, Korinthos gyarmatvárosaiban, sőt eleinte talán Athénban is prytanisnak, akésőbbiekben pedig Athénban archónnak (vezető). Minden államban jelentős szerepet játszottak azepónymos (évnek nevet adó) tisztviselők, Athénban az archón epónymos (Kr. e. 684-től), Milétosbana stephanéphoros (koszorúviselő Kr. e. 525- től), Spártában az ephoros (felügyelő Kr. e. 754-től). Edátum különösen bizonytalannak tekinthető. Lehet, hogy volt valamiféle testület ezen a néven, amelytagjainak száma megfelelt az öt kóménak (községnek), amelyből Spárta létrejött (ebben az esetbenazonban Amyklai csatlakozása jelentené a testület kialakulásának időpontját), de a Kr. e. 7. századelőtt nem számolhatunk azzal a testülettel, amelyet a forrásainkból megismerünk. Az ephorosi testülethatáskörét a Kr. e. 6. században bizonyosan kibővítették.

Athénban Kr. e. 684-től választottak évente archónokat, a választás feltétele a származás volt és avagyon. Eleinte csak három archónt választottak (az évnek nevet adó epónymost, a rituális ügyekértfelelős basileust és a hadvezér polemarchost), majd valamikor Kr. e. 630 előtt kiegészítették a testületethat thesmothetésszel (törvényhozók). Az archónokat Peisistratos és Hippias idején is folyamatosanmegválasztották, erről tanúskodik a feliratos archónlista töredéke (vö. 40. dok.). A kilenc archónmellé Kr. e. 487/486-ban egy tizediket sorsoltak, egy grammateus (jegyző) személyében. Így mindenkleisthenési phylének egy-egy képviselője lett az archóni testületben. Az archónokat ekkor már aphylék által delegált jelöltek közül sorsolással választották ki. Míg So- lón idején csak 500 mérőslehetett archón, 487/486-tól megnyílt az út a lovagok előtt, és


116

Kr. e. 458/457-től a zeugitések is betölthették az archóni tisztet. A volt archónokból állt az Areiospagostanácsa, amelynek eleinte politikai, Kr. e. 462-től azonban már csak bírói hatalma volt: a gyilkosságiügyekben ítélkezett.

■ Emlékeztető

kosmos, démarchos, prytanis, archón, epónymos, archón epónymos, stephanéphoros, ephoros, kómé,basileus, polemarchos, thesmothetés, grammateus, phylé, zeugités

■ Kronológia

37. táblázat -

754 A spártai ephoroslista kezdete684 Az athéni epónymoslista kezdete525 A milétosi stephanéphorosok487/486 Grammateus sorsolása Athénban462 Ephialtés reformja458/457 Zeugités is lehet archón

2.3.2.4. BULÉ ÉS EKKLÉSIA

A bulé az egyes polisokat vagy polisszövetségeket vezető tanács neve volt. Polisonként ésidőszakonként változott tagságának létszáma és megválasztási módja. Korinthosban például 80 tagúvolt a bulé, és 8 probulos vezette, Chiosban és Massiliában 600 tagú volt a tanács. Volt, ahol vagyonicenzus alapján választották ki a bulé tagjait, mint például Athénban a solóni 400-ak tanácsát az elsőhárom vagyoni osztályból. A négyszázakat csak egy évre választották, míg az Areiospagos tagjaiéletük végéig betölthették hivatalukat.

A kleisthenési ötszázak tanácsának tagjait a tíz phylé valamennyi képviselőjéből sorsolták vagyonikorlátozás nélkül egy-egy évre. A bulé elnökségét a naponta kisorsolt epistatés (elölálló) töltötte be. Abulé az agorán lévő buleutérion épületében tanácskozott. Athénon kívül is számos polisból ismerünkbuleutérionépületeket.

A népgyűlésnek minden (nem oligarchikus berendezkedésű) polis mindegyik polgára tagja volt. Anépgyűlés leggyakoribb elnevezése az ekklésia volt. A spártai népgyűlést is így hívták, az apellaszót ebben az értelemben az archaikus és klasszikus kori Spártá- ban nem használták. A népgyűlésjoga Spártában az egyetértés volt, amit közfelkiáltással fejezett ki, Athénban és más államokbanazonban a népgyűlésen politikai viták folytak, és az ekklésia valódi döntéseket, törvényeket hozott. Azekklésia volt Athén legfőbb hatalmi szerve. Demokráciáról csak akkor beszélhetünk, ha a szavazatokatmegszámolták, és érvényesült az egy ember egy szavazat elve.


117

■ Az athéni agora a Kr. e. 5. század végén

21. A tizenkét isten oltára, 26. Régi buleutérion, 29. Háromszögletű szentély, 30. Théseusszentélykörzete, 31. Enneakrunos (forrásépület), 33. Orchéstra, 34. A zsarnolölők szobra, 35.

A Panathénaia út, 36. Héphaistos-templom, 37. Zeus Eleutherios oszlopcsarnoka, 38. Új buleutérion,39. Tholos, 40. Stratégeion, 41. Délnyugati kútház, 42. Oszlopcsarnok étkezési termekkel, 43.Pénzverde, 44. Bíróság, 45. Tarka csarnok, 46. Hermák oszlopcsarnoka, 47. Stoa Basileios (az archónbasileus csarnoka)

A népgyűlések napirendjét előre meghatározták, a beterjesztendő törvényjavaslatokat a buléelőzetesen megvitatta és úgy nyújtotta be a gyűlés elé (probuleuma). A vitára bocsátandótörvényszövegeket az agorán a tíz kleisthenési hérós szobrainak a talapzatára kifüggesztették. Anépgyűlés számos polisban az agorán vagy a színházban (pl. Thasos) ülésezett, Athénban pedig aPnyx dombon, eleinte annak lejtőjén, a későbbiekben a kiépített emelvényen. A Pnyx férőhelyeinekszáma az átépítések során többször megváltozott. Az első építési periódusban, ami meglepő módonnagyjából az ephialtési reform idejére tehető (Kr. e. 462), mindössze 6000 ember fért be a viszonylagszűk területre. Kr. e. 403, vagyis a harminc zsarnok bukása után alaposan átépítették a Pnyxöt. Adombot valósággal megfordították. Addig a domboldalon üldögélő szavazók a szónok háta mögött azAgorára és az Akropolisra láttak, ami valószínűleg elvonta a figyelmüket. Az átépítés után az Agoraa nézők háta mögé került, mivel egy kőfallal határolt, színházszerű feltöltéssel úgy alakították ki anézőteret, hogy a szavazók ettől kezdve a domb oldalába vájt szószéket látták, és mögötte a Pnyxcsúcsát. A nagy fáradsággal és költséggel kialakított, fordított nézőtér mérete nem nőtt meg jelentősen:mindössze 6500 fő számára nyújtott kényelmes ülést. Amikor a népgyűlésre járásért napidíjat kezdtekfizetni, egyre többen próbáltak részt venni az ekklésián, ezért Kr. e. 340 körül jelentősen megnöveltéka férőhelyek számát. Ekkor már 13 750 athéni polgár jelenhetett meg a gyűléseken.

• A Pnyx átépítései

IdőpontTerület (m2)Férőhely


118

Kr. e. 462 k.24006000

Kr. e. 403 k.26006500

Kr. e. 340 k.550013750

Kevésbé ismert, hogy Gortynben, a dél-itáliai Poseidóniában és Metapontionban a népgyűlésbefogadására hatalmas, kerek, lépcsőzetes, színházszerű épületeket (ekklésiasté- rion) emeltek. Agortyni ekklésiastérion átmérője 33,3 méter volt, a metapontioni épület férőhelyeinek száma pedig aKr. e. 5. század első negyedében 8000 fő volt, vagyis jóval nagyobb, mint az athéni Pnyx a Kr. e. 4.század negyvenes éveiig.

■ Emlékeztető

bulé, polis, probulos, cenzus, epistatés, agora, buleutérion, ekklésia, apella, probuleuma, Pnyx,ekklésiastérion

■ Kronológia

38. táblázat -

462 Ephialtés reformja462 k . A Pnyx kiépítése403 A Pnyx kibővítése340 k . A Pnyx jelentős kibővítése

2.3.2.5. KATONAI TISZTSÉGEKA legelső katonai tisztség Athénban a polemarchosé volt. E cím más polisokban is létezett, példáulKorinthosban és Sikyónban (vö. 24. dok.), és mindkét államban a későbbi tyrannosok (Kypselos,illetve Orthagoras) számára a hatalomhoz vezető utat jelentették. Ugyanígy volt ez Athénban isPeisistratos esetében. Az athéni polemarchos a ma- rathóni csatában látott el utoljára hadvezérifeladatot, a későbbiekben a metoikosok és proxenosok (az állam vendégbarátai) jogi képviseletévelfoglalkozott, és ügyeikben ítélkezett. A hadvezéri feladatokat a tíz stratégos vette át (vö. 2.2.2.9.). Astratégosok léte már Kr. e. 607/606-ban kimutatható. Megválasztásukról ekkoriban még nem sokattudunk, de az bizonyos, hogy a legmagasabb vagyoni osztályba kellett tartozniuk. Kr. e. 501/500- tóla tíz phylé kézfelemeléssel választott phylénként egy-egy stratégost. A stratégosok az egymást követőévekben korlátlan ideig újraválaszthatók voltak. Kr. e. 479/478-ban valószínűsíthető, Kr. e. 441/440-ben pedig bizonyos, hogy volt olyan phylé, amely nem egy, hanem két stratégost adott – a hadvezéritehetség, úgy tűnik, nem egyenletesen oszlott el a phylék között. A hadvezérek hozzáértése a polisszámára ugyanis létkérdést jelentett, így ha egy phylé nem tudott megfelelő jelöltet állítani, inkább aphylénkénti reprezentációról mondtak le, csak ne gyengüljön a polis védelmi képessége. A stratégo- sitisztség nagy hatalommal és megbecsüléssel járt. Nem csoda, hogy Periklés ezenkívül más (pl. archóni)címre sohasem törekedett, hiszen stratégosként is a város első embere lehetett. Vészhelyzetbenvagy különleges megtiszteltetésként teljhatalmú stra- tégost (stratégos autokratór) választottak, mintpéldául Kr. e. 415-ben a szicíliai expedíció vezetésére. Az egyes phylék kontingenseinek vezetéséremind szárazon, mind tengeren taxiarchosokat választottak. A kisebb csapattestek, lochosok vezetéséta taxiar- chosok által kinevezett lochagosok látták el. Két lovassági főparancsnokot, hipparchostválasztottak, és mindegyikük öt-öt phylé lovasságát vezette, a phylarchosok pedig egy- egy phylélovasságának élén áltak.

A spártai hadsereget a királyok vezették. A katonai tisztségek közül a peloponnésosi háborúban anauarchosé volt a legfontosabb, ő volt a flotta főparancsnoka.

Ha a király vezeti a menetoszlopot, és nem mutatkozik ellenség, senki sem megy őelőtte, leszámítva askirosiakat és az előőrsbe küldött lovasokat, ha viszont csatára készülnek, a király átveszi az első moraparancsnokságát, és kissé jobbfelé vezeti azt, amíg két mora és két polemarchos közé nem ér. Az őketkövető csapat feje a király legidősebb sátortársa, tagjai pedig azok az egyenlők, akik a király sátrában


119

laknak, a jósok, az orvosok, az aulosjátékosok és a csapatok vezérei, valamint néhány önkéntes, akiéppen ott van. Így aztán nem történhet semmi, amire nem készültek föl, mert minden eshetőségregondoltak.


■ Emlékeztető

polemarchos, tyrannos, metoikos, proxenos, stratégos, stratégos autokratór, phylé, ta- xiarchos, lochos,lochagos, hipparchos, phylarchos, nauarchos, mora

■ Kronológia

39. táblázat -

501/500 Phylénként egy stratégost választanak Athénban441/440 Egy phylé két stratégost is adhat415-413 A szicíliai expedíció, stratégos autokratór

választása

2.3.2.6. GAZDASÁGI TISZTSÉGEKA gazdasági tisztségekre az ötszáz mérősök közül szavazással választották meg a jelölteket. Athénékincstárnokának tisztére (tamias) Solón idején a legmagasabb vagyoni osztályból phylénként kettőt,azaz összesen nyolcat sorsoltak vagy választottak, a kleis- thenési reformtól kezdve számuk tízrenőtt, phylénként egy-egy tamiast választottak a testületbe. Kr. e. 434-től egy másik tízfős tamiasitestület is működött a többi isten templomi javainak kezelésére. A délosi szövetség pénzügyeinekintézésére választották a hellé- notamiasokat, phylénként egyet. Első említésük Kr. e. 453/452-bőlszármazik. A tisztség a délosi szövetség széthullásával Kr. e. 404-ben megszűnt. Már Solón idejénemlítik a pólétéseket, de a tíz, phylénként sorsolt pólétés csak Kr. e. 402-ben jelenik meg. Ők adtákhaszonbérletbe az állami ingatlanokat, és ők árverezték el az elkobzott javakat.

Athén bevételei belső és külső forrásokból táplálkoztak. A belső források közé tartozott a metoikosokáltal fizetett adó, a metoikion és a vámok, valamint a köztulajdon (pl. bányák) és az elkobzottjavak bérbeadása, illetve eladása (vö. 2.3.4.7.). E jövedelmeket a pólétések hajtották be, majdbefizették őket a phylénként sorsolt tíz apodektésnek. A külső források közé tartoztak a szövetségesekáltal befizetett büntetések és az eisphora, vagyis a phoros (szövetségi hozzájárulás, illetve adó).A bírságok a praktórokon keresztül, a phoros pedig közvetlenül az apodektésekhez futott be.Az apodektések átadták az összegyűjtött jövedelmeket a kólakretéseknek, akik ebből fizették anapidíjakat, a tisztségviselők javadalmait, valamint a népgyűlés költségeit (pl. pséphismák, vagyisnépgyűlési határozatok felíratása).

A fő tisztségek betöltését az ötszáz mérősökre, a lovagokra és a zeugitésekre bízta, ti. a kilencarchón, a kincstárnokok, a pólétések, a tizenegyek és a kólakretések tisztét, mindegyiknek a cenzusanagyságának megfelelő tisztséget adva. A thések adóját fizetőknek csak a népgyűlésben és abíróságokban juttatott részt.

(AP VII 3. R. Zs.)

■ Emlékeztető

tamias, hellénotamias, pólétés, metoikos, metoikion, apodektés, phoros, praktór, kólak- retés,pséphisma

■ Kronológia

40. táblázat -

453/452 A hellénotamiasok első említése


120

434 Második tamiasi testület Athénban404 Megszűnik a hellénotamiasi testület402 Tíz sorsolt pólétés

2.3.2.7. PAPI TISZTSÉGEKAthén legfőbb vallási vezetője az évenként sorsolt archón basileus volt. Különféle feladatokrahieropoiosokat választottak. A Panathénaia hieropoiosa feltehetőleg az ünnepség és a hozzákapcsolódó sportverseny szervezéséért volt felelős. Első említése Kr. e.

566/565-ből származik (vö. 37. dok.). Az eleusisi hieropoiosok Démétér és leánya, Koré („a lány”,vagyis Persephoné) misztériumáért és az eleusisi szentély ügyeiért voltak felelősök. Az eleusisimisztériumok két felügyelőjét (legalábbis a Kr. e. 4. században) két hagyományos papi család, azEumolpidák és a Kéryxök soraiból választották meg. Papi tisztségre bárkit meg lehetett választani,aki a politikai tisztségek betöltésére alkalmasnak bizonyult, vagyis semmiféle speciális ismeretetés képzést nem vártak el a papoktól. Az áldozatok bemutatását a pap felügyeletével hivatalostemplomszolgák (zakorosok) végezték, vagyis a szakértelmet ők képviselték, nem az egy évreválasztott pap. A hivatalos kultuszon kívül természetesen számos ősi, nemzetségi vagy lakóhelyhezköthető kultusz is létezett, amelynek vezetése egy-egy család hagyományos feladata volt. A választottpapok nem kaptak munkájukért pénzbeli javadalmazást, de részesültek az áldozati állatok húsából, azállatok bőre pedig szintén őket illette.

Mostanság sorsolják a hat thesmothetést, és melléjük egy jegyzőt, úgyszintén az archónt, az (archón)basileust és a polemarchost, felváltva mindegyiket más phylé- ből. Mindezeket először az ötszázaktanácsa veszi vizsgálat alá, kivéve a jegyzőt, mivel őt, mint a többi tisztviselőket, csak a bíróságvizsgálja felül (ti. mindnyájan, akár sorsolt, akár választott tisztviselők, csak a felülvizsgálat utánláthatják el hivatalukat), a kilenc archónt viszont a tanács is, meg még a bíróság is. Korábban akit atanács mint alkalmatlant elutasított, nem léphetett hivatalba, most azonban fellebbezhet a bírósághoz,és ez dönt végső fokon a vizsgálatban.

(AP LV. R. Zs.)

■ Emlékeztető

archón basileus, hieropoios, zakoros

■ Kronológia

566/565 A Panathénaia hieropoiosa

2.3.2.8. FIZETETT TISZTSÉGEK ÉS A LEITURGIAAz athéni demokrácia csupán az alábbi politikai és bíráskodási testületi tagságért fizetett napidíjat:

Az esküdtbíróságok tagjainak Kr. e. 457-től a 2 obolos dikastikont, Kr. e. 425-től már 3 obolost kaptaka bírák.

Kr. e. 431-től a bulé (tanács) tagjainak a buleutikont, amelynek összegét csak a Kr. e. 330 körüli időbőlismerjük, akkor 5 obolost jelentett naponta.

A tisztviselőknek napidíjat (misthos) étkezési hozzájárulásként (eis sitésin) nagyjából szintén Kr. e.431-től.

Kr. e. 403-tól a népgyűlésen (ekklésia) részt vevőknek az ekklésiastikont. Ennek összege Kr. e.393/392-től napi 3, Kr. e. 330 körül pedig már napi 6 obolost tett ki, sőt az úgynevezett főgyűlésekenelérte a 9 obolost.

A fentieken túl ugyancsak az államkasszát terhelte a katonáknak fizetett zsold (3, majd Kr. e. 409-től 6 obolos), a közmunkák munkadíja, valamint az árva- és rokkantellátás (napi 1, Kr. e. 330 körülnapi 2 obolos).


121

A legnehezebb problémát a színházjegy-támogatás, vagyis a theórikon bevezetése jelenti. Azintézmény azt tette lehetővé, hogy a legszegényebbek is részt vehessenek a színházi bemutatókon,vagyis – az esküdtbírósági napidíjhoz hasonlóan – kompenzálják őket az aznapi kieső napszámért. Eznem egyszerűen ingyenes színházlátogatást, hanem napidíjat jelentett. Sajnos forrásaink nem tesziklehetővé, hogy a theórikon bevezetésének időpontját pontosan meghatározzuk. Tévesnek tűnik az azelképzelés, hogy a theórikon már Periklés idején létezett volna, de hogy a Kr. e. 4. század kezdeténvagy csak utolsó harmadában, Eubulos reformja következtében vezették-e be, ma már eldönthetetlen(vö. 2.3.5.4.).

A polgárok beíratásával és az ephébosokkal kapcsolatban így áll a dolog. A közönséges igazgatássalkapcsolatos összes tisztségeket sorsolással töltik be, kivéve a hadipénzek és a theórikon kincstárnokátmeg a kutak felügyelőjét. Ezeket kézfeltartással választják meg, s a megválasztottak az egyikPanathénaiától a másikig vannak hivatalban. Kézfeltartással választják az összes katonai tisztséget is.

(AP XLIII. R. Zs.)

Azután a pólétések, tízen; minden phyléből sorshúzás útján választanak egyet. A hadi kincstárossalés a theórikon választott kezelőivel együtt a tanács színe előtt ők adják ki az összes bérleteket,árverezik a bányaművelési jogokat és a vámokat, és biztosítják annak számára, akinek a tanácsmegszavazta a bérbe adott bányákat, részint az üzemben lévőket, melyek három évre bérbeadók,részint az engedményeseket, melyek hét évre bérbeadók.,,

7 7(AP XLVII. R. Zs.)

A nép véget vetett ott a testedzés és a zenével való foglalkozás divatjának, úgy vélve, hogy az nemszép dolog, mert felismerte, hogy nem képes az ezekkel való foglalkozásra. Ha viszont chorégiáról,versenyrendezésről, hajóállításról van szó, tudja jól, hogy a chorégiánál a gazdagoké az irányítás ésa költség, a népé az engedelmeskedés és a haszon, a versenyrendezés meg a hajóállítás esetében azirányítás és a költség a gazdagoké, a népé pedig csak az engedelmeskedés és az élvezés. Pénzt akartehát kapni a nép, akár énekel, akár fut, akár táncol, akár hajóra száll, hogy neki magának legyen, agazdagok meg csak szegényedjenek. A bíróságokban is nem az igazsággal törődnek, hanem inkábbazzal, hogy mi van hasznukra.

(Pseudo-Xenophón: Az athéni állam. I 13. R. Zs.)

A Kr. e. 5. század végén egy Xenophón neve alatt fennmaradt irat, Az athéni állam szerzője,aki nem rejtette véka alá, hogy nem kedveli a demokráciát, megjegyezte, hogy ha egy szegényembernek valamit tennie kell az államért (pl. hadihajón evez, vagy drámai kórusban énekel éstáncol), azért napidíjat kap, míg a gazdagoknak a hazájuk megvédéséért éppúgy fizetniük kell (pl. afegyverzet megvásárlásával), mint a drámai játékokon való részvételért. Mivel Athénban a polgároknem fizettek adót, a gazdagokat arra kényszerítették, hogy egy-két évente egy-egy nagyobb összeget„ajánljanak föl” állami célokra. Ezt hívták leiturgiának. A legvagyonosabbaknak saját költségükönvállalniuk kellett például egy színházi kórus betanítási költségét, ami a jelmezek elkészítésétől akórustagok napidíjáig terjedt mind a próbák, mind pedig az előadás idején. Ezt hívták chorégiának(karvezetés). A triérarchia még költségesebbnek számított: egy három evezősoros hajót (triérés) kellettkötelekkel, evezőkkel, vízzel, élelmiszerrel felszerelni, valamint a szurkolást biztosítani. Aki egyévben már teljesített egy leiturgiát, a következő évben fel volt mentve alóla. Ha valaki nem éreztemagát elég gazdagnak, társulhatott más polgárokkal egy-egy leiturgia teljesítésére (symmoria), vagyvagyoncserét javasolhatott (antidosis). A vagyoncsere során megnevezhetett egy másik polgárt, akiszerinte alkalmasabb a leiturgiára, s ha az mégsem vállalkozott rá, el kellett cserélni egymással avagyonukat.

A törvények megengedték, hogy egy dráma győzelme esetén a chorégiát teljesítő polgár felírja nevéta győzelmi emlékműre (aminek az építési költségét, természetesen, szintén ő állta). Az ilyesfajtagyőzelmek komolyan növelték egy politikus népszerűségét. Periklés is egy Kr. e. 472-ben vállaltchorégiával lépett először a nyilvánosság elé, méghozzá nem is akármilyen darabban: AischylosPerzsák című tragédiájának kórusát szponzorálta. Meg is nyerték a drámai versenyt, igaz, ez agyőzelem inkább Aischylos tehetségének, mint Periklés erőfeszítésének volt a gyümölcse. A leiturgiaszóból, amit egyfajta állam iránti szolgálatnak tekintettek, fejlődött ki később az egyházi értelembenvett liturgia kifejezés.


122

■ Emlékeztető

obolos, dikastikon, bulé, buleutikon, misthos, ekklésia, ekklésiastikon, theórikon, leiturgia, chorégia,triérarchia, triérés, symmoria, antidosis

■ Kronológia

41. táblázat -

472 Periklés chorégiája Aischylos Perzsák címűdarabjának bemutatóján

457 2 obolos dikastikon431 Buleutikon425 3 obolos dikastikon403 Ekklésiastikon

2.3.2.9. KLÉROTÉRION: A SORSOLÓGÉP

Az athéni demokrácia három legfontosabb ismérve a sorsolt hivatalok, a tiszségviselők elszámoltatásaés a népgyűlés törvényhozó funkciója volt. Aki át akarja látni az athéni demokrácia működését, annakelsősorban a sorsolás technikáját és az ahhoz használt eszköz, a sorsológép (klérotérion) működésétkell megértenie. Az eszköz működését Az athéni állam írja le, de a leírást csak az tette értelmezhetővé,hogy az ásatások során megtalálták több klérotérion töredékét. A sorsológép egy márványlapbólállt, amelynek bal oldalán függőlegesen egy alul nyitható-csukható cső húzódott. A kőlap felületénrések sorakoztak, öt (vagy több) függőleges sorba rendezve. E résekbe be lehetett helyezni egy-egylapocskát. A réssorok fölé egy-egy betűt (A, B stb.) véstek. Az eszközt arra használták, hogy azegyes tisztségekre jelentkező athéniakat phylénként ki lehessen sorsolni. Az esküdtbíróságokba issorsolták a tagokat, és a jelentkezők nagy számát érthetővé tette az a tény, hogy a bírák napidíjatkaptak. A szegényebb athéniak – és családjuk – számára ez a két, később három obolos egynapimegélhetést biztosított. Igazából azért is vezették be a bírák napidíját, hogy senkit se tartson vissza azesküdtbíráskodástól az, hogy meg kellett keresniük a napi betevő falatot. Az intézkedés ugyanakkoraz ellenkező hatást váltotta ki. Egyre inkább azok jelentkeztek bíráskodni, akiknek egyéb jövedelmüknem volt, és a szegény, nem túl jól öltözött emberek tömege visszariasztotta a tehetősebb jelölteket.Aristophanés leírja, hogy még alig pirkadt, amikor a szegények már gyülekeztek a bíróságok előtt,kezükben puszpángtáblácskáikkal. E táblákra fel volt írva nevük, apjuk neve, démosuk (vagyislakóhelyük) neve, valamint phy- léjük (törzsük) betűjele (A, B stb., a tízet jelentő K-ig). A bíróság eléelhelyeztek tíz ládát, mindegyiken egy-egy betűvel, ugyancsak alphától kappáig.

A polgár azzal jelezte, hogy bíráskodni szeretne, hogy azonosító táblácskáját bedobta abba a ládába,amelyen az ő phyléjének betűjele (pl. B) szerepelt. A sorsolás során a „berakó” fogta az alpha ládát(amiben csak A jelű táblácskák hevertek), odahúzta a sorsológéphez, és berakosgatta a táblácskákatabba a függőleges réssorba, amely fölött az A betű szerepelt. A béta-berakó a béta ládából a béta (B)sorba, a gamma-berakó a gamma ládából pedig a gamma sorba rakosgatta be a táblácskákat. Amikor aklérotérion megtelt, kezdetét vette a sorsolás második szakasza (hiszen már az is sorsolásnak számított,hogy milyen sorrendben rakták be egy-egy sorba a táblácskákat). A második szakaszban fehér és feketekockácskákat ráztak össze egy edényben, majd tetszőleges sorrendben bedobálták őket a csőbe, amelya klérotérion bal oldalán húzódott. Az előkészületek után indult a voltaképpeni sorsolás. Újabb, üresládát húztak a klérotérion elé. Ebbe kerültek a kisorsolt bírák névtáblái. A sorsolóbiztos bejelentette,hogy kisorsolja az első vízszintes sort. Vagyis egy olyan sort, amely tíz táblát tartalmazott, egyet-egyetminden phyléből. A sorsolóbiztos kinyitotta a cső alján lévő ajtócskát, amin egyetlen kocka fért át. Haa kiguruló kocka fehér volt, az első sorban szereplők ki lettek sorsolva, vagyis táblácskáikat kiszedték,és bedobták a Bíróság feliratú ládába. Egy bíróság legalább 500 főt számlált, vagyis hátravolt még 490név kisorsolása. A sorsolóbiztos kijelentette: most a második vízszintes sort sorsolom. Újra kinyitottaa cső alsó végén lévő ajtócskát, amin kigurult egy kocka. Ha a kocka színe fekete volt, a második sortáblácskái a helyükön maradtak, mivel a fekete azt jelentette, hogy őket nem választották meg. Ígyfolytatták a sorsolást egészen addig, amíg a láda meg nem telt, vagyis el nem érték az 500 főt.


123

■Sorsológép (klérotérion) rajza

Ezek után, ha aznap több bíróságra volt szükség, kisorsolták a többi testületet is, majd azt, hogy melyiktestület melyik teremben fog ítélkezni, végül pedig azt, hogy melyik ügyet melyik teremben fogjáktárgyalni. Ezzel elejét vették, hogy a vádlott megvesztegesse a bíróságot, hiszen maguk a bírák semtudták előre, melyik ügyben fognak ítélkezni. Ugyanakkor annak a lehetőségét is elvette a sorsolás,hogy a szegény emberek, akik aznap nem kerültek be egyik testületbe sem, vagyis jövedelem nélkülmaradtak, a hatóságokat hibáztathassák. A döntést ugyanis nem emberek hozták. A sorsolás istenítéletvolt, nem az emberek, hanem a véletlen, vagyis Tyché istennő akaratát fejezte ki.

Ugyanilyen módszerrel sorsolták Kr. e. 487-től a bulé (tanács) tagjait is, sőt, amint Themistoklésfelirata (vö. 52. dok.) bizonyítja, még a hajók kapitányait és legénységüket is a salamisi csataelőestéjén (Kr. e. 480). A feliratból megtudjuk, hogy összesen 200 hajóról volt szó, mindegyikenegy-egy kapitánnyal (200 sorsolás), 100-100 fős legénységgel (20 000 sorsolás!) továbbá 10-10tengerészgyalogossal és 4-4 íjásszal (2800 sorsolás). A perzsa hajóhad pedig egyre közeledett Salamisfelé! Mi indokolta ezt az – egy hadseregnél – meglehetősen szokatlan eljárást? Az, hogy az eltérőfelszereltségű és korú hajók elosztásánál senki se vádolhassa a stratégosokat elfogultsággal. Mindenkiarra a hajóra szállt, amelyikre az istenek jelölték ki, hogy azon harcolva védje meg a hazáját.Bármennyire meglepőnek is tűnik a sorsolás alkalmazása egy hadseregben, ne feledjük el, hogy asalamisi csatát nem a parancsnak engedelmeskedő perzsa, hanem a sorsolással felállított görög flottanyerte meg. Talán ez a felirat teszi igazán érthetővé számunkra, hogyan is működött a hétköznapokbanaz athéni demokrácia.

A sorsolásnak ez az athéni eljárása Hellas más tájain is elterjedt. Eddig összesen tizenöt athéni, kétparosi és négy délosi sorsológép töredékét ismerjük. A datálható athéni példányok Kr. e. 162/161 és156/155 között keletkeztek, és réssoraik eltérő számából következően nem csak bíróságok sorsolásárahasználták őket. Az egyik parosi példány 88,2 centiméter magas, 3 réssor maradt meg, összesen35-35 réssel, valamint jobb oldalán a golyók betöltéséhez szükséges fémcső helyével. Két délositöredéken 5 réssor volt, a másik három esetében nem lehet megállapítani. A szigeten nagyjából 1200polgárból néhány tucat fős bíróságokat sorsoltak ki. Feliratos emlékeken Smyrnából (Kr. e. 243), sőtaz Augustus-kori Kyrénéből is ismerjük a klérotérionok említését. Ez mutatja, hogy a demokráciaalapvető sajátosságának, a sorsolásnak ez a segédeszköze más vidékeken, olykor nem is demokratikus,hanem oligarchikus rendszerekben is, a testületek kiválasztásának hasznos eszköze lehetett. Vagyisa klérotérion önmagában nem igazolja a demokrácia létét egy polisban, de az athéni demokrácialétrejötte nélkül ez az eszköz bizonyosan nem született volna meg.


124

A bíróságok sorsolását a kilenc archón végzi phylénként, a tizedik phyléét a thes- mothetések jegyzője.A bíróságoknak tíz bejárata van, minden phylének egy, húsz sorsológép, minden phylének kettő, százláda, minden phylének tíz, más ládák, ahová a kisorsolt bírák táblácskájukat dobják, és két urna.Minden bejárat mellé annyi pálcát tesznek, ahány bíró van, az urnába a pálcák számával egyenlőenmakkokat dobnak be. A makkokra egy-egy betű van felírva a tizennegyedikkel, a lambdával kezdve,annyi, ahány bíróság betöltésre kerül. [...] Minden bírónak megvan a maga puszpángtáblácskája,melyre rá van írva a saját neve, hozzáfűzve az apai név, a démosának a neve és a betűsor kappáigterjedő részének egyik betűje. A bírák ugyanis phylék szerint tíz részre vannak felosztva, és mindegyikbetűhöz nagyjából ugyanannyian tartoznak. Miután a thesmothetés kisorsolta a betűket, amelyeket abíróságokhoz ki kell tenni, a szolga fogja és felrakja minden bíróság fölé a neki kisorsolt betűt. Atíz láda az egyes phylék bejáratai előtti térségben van elhelyezve, és egy-egy betű van rájuk írva, akappáig terjedőleg. Miután a bírák beledobták a táblácskáikat abba a ládába, melyre ugyanaz a betűvan felírva, mint amelyik a betűsorból az ő táblácskájukon van, a szolga összerázza, s a thes- mothetésmindegyik ládából egy táblácskát húz. Ezt hívják berakónak, mert berakja a ládákból kikerülő táblákata függőleges réssorba, melyen ugyanaz a betű van, mint a ládán. Ezt pedig azért jelölik ki sorsolással,nehogy mindig ugyanaz lévén a berakó, visszaélést kövessen el.

(AP LXIII. R. Zs.)

■ Emlékeztető

klérotérion, obolos, démos, phylé, bulé

■ Kronológia

42. táblázat -

487 A bulé tagjainak sorsolása480 Salamisi csata

2.3.3. A peloponnésosi háború2.3.3.1. A PELOPONNÉSOSI HÁBORÚ FOGALMA

Milyen helyzetben volt akkor az athéniak állama, amikor a híres peloponnésosi háború után a városbanaz a harminc férfi a legigazságtalanabb módon parancsolt? Talán ezt az állam régi dicsősége vagya város szép látképe, a színház, a gymnasionok, az oszlopcsarnokok, a híres propylaia, vagy azAkropolis, vagy Pheidias csodálatos alkotásai, vagy a pompás Peiraieus állammá tették?

- A legcsekélyebb mértékben sem – mondta Laelius –, mivel ez nem volt a nép ügye.

(Cicero: Az állam. 31. H. G.)

A peloponnésosi háború nem a Peloponnésoson zajlott le. A pylosi/sphaktériai harcokat (Kr. e.425) leszámítva alig folyt komolyabb hadművelet a félszigeten. A háborút kizárólag Athén ésszövetségi rendszere szempontjából nevezhetjük így, ti. a pelopon- nésosi szövetség elleni háborúnak.Az elnevezés nem fordul elő a kortárs íróknál, ők legtöbbször egyszerűen a háborúnak vagy apeloponnésosiak elleni háborúnak nevezik. A ma is használt kifejezés először egy Kr. e. 100 körüliathéni feliraton, illetve Cicero műveiben jelenik meg. Mivel a háború legfontosabb forrásai athénitörténetírók, Thukydidés és Xenophón művei, nem csoda, hogy az események értékelésében az utókortöbbnyire az athéniak szempontjait érvényesítette.

A háború pedig az athéniak és a peloponnésosiak között tört ki, amikor megszegték az Euboiaelfoglalása után létrejött, harminc évre szóló fegyverszünetet. Először is a szerződés felbontásánakokairól és az ellentétekről óhajtok írni, hogy a jövőben senki se akadjon, aki azt kérdezi, hogy miérttámadt a hellének között ily roppant háború. A legigazibb, noha a legritkábban emlegetett oknak azttartom, hogy az athéniak hatalmának növekedése félelemmel töltötte el, majd háború megindításárakésztette a lakedaimoniakat. Nyilvánosan azonban a két fél részéről a következő okokat hozzák fel,amelyek arra késztették őket, hogy felbontsák a szerződést, és megkezdjék a háborút.


125

(Thukydidés I 23. M. Gy.)

2.3.3.2. A HÁBORÚ OKAIThukydidés (I 23-24; 56; 139) világosan megkülönbözteti egymástól a háború valós okait ésaz adott helyzetben nyilvánosan hangoztatott indokait. A legigazibb és legalapvetőbb oknak azttekintette, hogy az athéniak hatalmának növekedése félelemmel töltötte el a spártaiakat. A háborúhárom indokaként a) az epidamnosi/kerkyrai konfliktust, b) a poteidaiai (más forrásban potidaiai)háborút és c) a megarai pséphismát (néphatározat) sorolja föl. Negyedikként sorakozik melléjük d)Aigina szabadsága. Vegyük sorra, hogy ezek az okok, illetve indokok elegendők voltak-e a haborúkirobbanásához, és hogy milyen elméletek születtek e tétel igazolására, illetve cáfolatára.

Először vizsgáljuk meg az úgynevezett legigazibb okot. Spártának valóban tartania kellett Athénhatalmának növekedésétől a peloponnésosi háború előestéjén? A válasz roppant egyszerű ésegyértelmű. Athén politikája Kr. e. 446/445, a harmincéves béke megkötése után nem agresszív, ésnem is terjeszkedő. Periklés politikája inkább az eddigi birodalom megszilárdítását és a minél tartósabbbékét szolgálta. Thurioi alapítása (Kr. e. 444 k.) ugyan előrevetíti Athén nyugati terjeszkedésénekveszélyét, de a város hangsúlyozottan pánhellén jellege és az a tény, hogy az athéni telepesekkisebbségben voltak a más polisokból érkezett polgárok között, inkább az őszinte megbékélést,mintsem az újabb háborúra való felkészülést látszik szolgálni. A peloponnésosiak, sőt Athén igaziriválisa, Korinthos is megnyugodott a status quóban, ezért ellenezte, hogy beavatkozzanak Athénés Samos konfliktusába a samosi felkelés idején (Kr. e. 440/439). Az a tény, hogy Samost és avele együtt fellázadt Byzantiont a peloponnésosi szövetség tagjai sorsukra hagyták, nemcsak aző békevágyukról tanúskodik, hanem arról is, hogy bíztak Athén adott szavában. Periklés városaerőt gyűjtött. A lázadások leverése ugyan demonstrálta hatalmát, de a lázadások ténye egyben arrafigyelmeztette, hogy uralma szövetségesei fölött nem korlátlan. A status quo fenntartását szolgáltaPeriklés nagyszabású flottademonstrációja a Fekete-tengeren. Az erről a területről Athénba irányulógabonaimport stratégiai kérdés volt, amelyet az olyan felkelések, mint a byzantioni (Kr. e.

438/437), igen érzékenyen érintettek. A Kr. e. 437 táján megalapított Amphipolis athéni kereskedelmiérdekeket szolgált Thrákiában, de alapításának módja ugyanúgy a pánhel- lén eszmét szolgálta, mintThurioié. A sinópéi athéni telepesek pedig a fekete-tengeri kereskedelem biztonságosabbá tételénmunkálkodtak.

Összefoglalva elmondható, hogy Athén helyzete ekkoriban jóval ingatagabb, politikája pedig kevésbéambiciózus volt, mint a Kr. e. 450-es években. Mindez semmiféle fenyegetést nem jelentettSpártára nézve. A legtöbb háború területi konfliktusok következtében robbant ki a görög polisokközött. Mivel Athén és Spárta nem voltak határosak, ilyen érdekellentét nem volt közöttük.Gazdasági-kereskedelmi háborúk is kitörhettek Hellasban, de ismervén Spárta idegenellenességétés külkereskedelme messzemenő korlátozását, esetükben ez sem játszhatott szerepet. Egy időbenhangsúlyozták a két állam társadalmi különbségét mint a konfliktus lehetséges forrását. Tény, hogySpárta arisztokratikus berendezkedése igencsak eltért Athénétól, de az is igaz, hogy szövetségirendszerében éppúgy eltűrte a demokratikus berendezkedésű polisokat, mint ahogy Athén is azarisztokratikus államokat a délosi szövetségben. Athén például az epidamnosi konfliktusban azoligarchákat támogatta a demokratákkal szemben, mint ahogy Kr. e. 450/449- ben Milétosban is azoligarchákat juttatta hatalomra. A délosi szövetség hat kariai tagállamát egyeduralkodók vezették.Spárta a harminc zsarnok bukása után segített helyreállítani Athénban a demokráciát. Mindez aztmutatja, hogy a társadalmi rendszerek ilyenfajta küzdelme az ókorban ismeretlen volt. Ha háborúrobbant ki két állam között, annak sokkal egyszerűbb, konkrétabb okai voltak. Egy háború okai közöttrituális vétség is szerepelhetett. Athén és Megara viszonyában ez kimutatható, mint ahogy az Athénnakcímzett spártai hadüzenet is hivatkozik az Alkmeónida család vérbűnére, nyilvánvaló azonban, hogya peloponnésosi háború nem Kylón társainak esküszegő meggyilkolása (Kr. e. 632) miatt tört ki, arituális vétség felemlegetése azonban ürügyül szolgálhatott az anyai ágon Alkmeónida Periklés ellenitámadáshoz. Látható tehát, hogy Spárta kétségtelenül meglevő félelmeit nem Athén Kr. e. 445-ötkövető politikája táplálta.

További elméletek is születtek a peloponnésosi háború kirobbanásának magyarázatára:

A háború kirobbantója Athén imperialista terjeszkedése.


126

A háború oka Periklés megrendült belpolitikai helyzete, amelyet egy háborúval akart megszilárdítani(Plutarchos: Periklés. 32.).

„Presztízsok”, vagyis, ha Athén enged Megara ügyében, saját szövetségi rendszerén belül gyengülmeg pozíciója.

A háború oka a spártai „héják” (pl. Stheneladas) Athén-ellenessége.

A háború oka Athén és Korinthos, illetve Athén és Megara kereskedelmi konfliktusa, amely súlyosgazdasági érdekeket veszélyeztetett.

A háború oka Megara rituális vétsége, amelyet az Eleusis érdekeit védő Athén nem hagyhatottmegtorlás nélkül.

A megarai néphatározat politikai oka, hogy Megara el akarta szakítani gyarmatvárosait a délosiszövetségtől.

A háború egyik oka a dór-ión ellentét (Thukydidés I 124).

A két szövetségi rendszer lépésről lépésre, akaratlanul sodródott bele a háborúba. A háború négyindokaként említett események vizsgálata közelebb vihet a megoldáshoz.

a. Az epidamnosi/kerkyrai konfliktus. Epidamnos (később Dyrrachion, ma Durres Albániában)Korinthosnak és leányvárosának, Kerkyrának (ma Korfu) közös alapítású gyarmatvárosa volt.Korinthos és az itáliai kereskedelmi úton kulcsfontosságú helyzetben lévő Kerkyra (másforrásokban Korkyra) már Kr. e. 660-ban tengeri csatát vívott egymással, mivel a nyugatikereskedelmet mindkét állam a saját ellenőrzése alá akarta vonni. Nem csoda, hogy e két rivalizálóvárosállam a közös gyarmat, Epidamnos birtoklása miatt is egymás ellen fordult. Korinthosaz Epidamnosban hatalomra jutott demokraták, Kerkyra pedig az elűzött oligarchák pártjáraállt. A korinthosi flotta Kr. e. 435-ben vereséget szenvedett Leukimmé hegyfokánál, ezután agyőztes kerkyraiak az oligarchákat juttatták hatalomra Epidamnosban. Kerkyra szövetséget kötöttAthénnal, így akarta helyzetét Korinthosszal szemben megerősíteni. Ezzel azonban felborultak apeloponnésosi és a délosi szövetség erőviszonyai, mivel az athéniak után a kerkyraiak- nak és aztána korinthosiaknak volt a legerősebb flottája. A kerkyraiak új szövetsége jelentősen megnövelteaz Athént támogató hajóhad erejét. Athén nem vette túlságosan komolyan a kerkyrai konfliktust,nevetségesen kis flottát küldött az Adriára, Kerkyra ezért nem tudta legyőzni Kr. e. 433-ban aSybota-szigeteknél a korinthosi flottát. A korinthosiak azonban nem az athéni hajók számát,hanem azok puszta megjelenését tekintették sérelmesnek, és Athént a békeszerződés felrúgásávalvádolták a peloponnéso- si szövetséget vezető Spártánál.

b. A poteidaiai háború. A Palléné félszigeten fekvő várost Korinthos alapította, de a délosi szövetségtagállama volt. Az anyaváros ősi szokások szerint minden esztendőben vezető tisztviselőket küldöttPoteidaiába, akik egyrészt a közös ünnepeken vettek részt, másrészt fenntartották a kapcsolatota két állam között. Athén az epidamnosi konfliktus kirobbanása után gyanakodva szemlélteKorinthos tevékenységét a Fekete-tengerre vezető kereskedelmi útvonal mentén, és felszólítottaPoteidaiát, hogy rombolja le a Palléné felé néző városfalat, adjon túszokat, ne fogadja be aKorinthosból küldött főtisztviselőket, és tartsa szemmel a szomszédos városokat, nehogy azokelszakadjanak (Thukydidés I 56). Poteidaia azonban az ultimátumra elszakadással válaszolt, sharcában Korinthos és a makedón Perdikkas is támogatta. A Chalkidiké többi részére is kiterjedőlázadás leverésére Athén összesen hetven hajót küldött ki, és blokád alá vette Poteidaiát (Kr. e. 432).A Poteidaia körüli harcokban több ezer fős athéni és korinthosi seregek csaptak össze. Korinthosgyarmatvárosa védelmében Spártához fordult támogatásért, az athéniakat vádolva a Kr. e. 445-ösbéke megszegésével.

c. A megarai néphatározat (pséphisma). A kis megarai állam a Kr. e. 5. század során két hatalmasszomszédja, Korinthos és Athén között őrlődött, s hol egyikhez, hol másikhoz csatlakozott. AthénKr. e. 432-ben, látszólag előzmények nélkül, néphatározatot hozott az éppen Korinthos oldalánálló Megara ellen. A megaraiakat kizárták az athéniak ellenőrzése alatt álló kikötőkből (vagyisa délosi szövetség kikötőiből) és az athéni Agoráról. A hivatalos vád az volt a megaraiak ellen,hogy művelés alá vettek az eleusisi istennőknek, Démétérnek és Korénak ajánlott, megszentelt


127

földeket, valamint menedéket adtak Athénból szökött rabszolgáknak (Thukydidés I 139). Abüntetés a vétséghez képest igen súlyosnak tűnik, mivel Megara helléspontosi és fekete-tengerigyarmatvárosai (Astakos, Chalkédón, Sélymbria, Byzantion, Daskyleion, Hérakleia, Mesambria)kivétel nélkül a délosi szövetség kötelékébe tartoztak, így Megarának megszakadt a kapcsolatasaját gyarmatvárosaival is. Athén látszólag gazdaságilag akarta tönkretenni a kis kereskedővárost.A helyzet azonban bonyolultabb. A megaraiak kizárása az Agorá- ról rituális vétségre utal:megsértették az eleusisi istennőket, ezért ugyanolyan rituális büntetésben részesültek, vagyis azAgora szentélykörzetéből való kizárásban, mint például a gyilkosok (vö. Drakón emberölésitörvénye, 28. dok.). Megara kereskedelme pedig nem szűnt meg, mivel azt többnyire amúgy ismetoikosok folytatták, akikre a kitiltás nem vonatkozott, továbbá az észak-déli szárazföldi és anyugati tengeri kereskedelem így is bőségesen eltartotta a kis államot. A délosi szövetség kikötőibőlvaló kizárásnak politikai okai voltak. Athén féltékenyen őrködött a Fekete-tenger felé vezetőútvonal, s így a Helléspontos fölött, mivel az onnan érkező gabona Attika számára létfontosságú,így tehát stratégiai importcikk volt, nem egyszerűen kereskedelmi áru. Megara azonban aktívanrészt vett Byzantion többszöri elszakadási kísérletében, és feltehetőleg többi gyarmatvárosában(Astakos, Daskyleion) is Athén ellen lázított. Athén tehát a megaraiak kétségtelen rituális vétkétkihasználva, valójában az isthmosi város pontosi és feketetengeri aknamunkáját torolta meg.Ezenkívül Megara támogatást nyújtott Korinthos- nak is a sybotai csatában. Megara Spártánálkeresett védelmet az athéniak ellen.

d. Aigina szabadsága. A spártaiak még egy állam vádjaival egészíthették ki az athéniak bűnlajstromát,s ez Aigina volt. Az aiginaiak azt emlegették föl, hogy nem kapták vissza az athéniaktól abékeszerződésben garantált szabadságukat. Erről az ügyről azonban nem tudunk többet.

A peloponnésosi szövetség gyűlésén elhangzott vádakra Spártának feltétlenül reagálnia kellett. Aspártai népgyűlés bűnösnek mondta ki Athént a Kr. e. 445-ös béke megszegésében. Ez a szavazása spártai népgyűlés történetében példa nélkül állt, mivel nem közfelkiáltással, hanem személyenkéntszavaztak. A szövetség a következő ultimátumot küldte Athénba:

• engeszteljék ki a peloponnésosiakat a kylóni vérbűnért (azaz űzzék el a városból az Alkmeónidákleszármazottait, köztük Periklést),

• vonuljanak el Poteidaia alól,

• adják vissza Aigina függetlenségét,

• vonják vissza a megarai néphatározatot.

Ezt később kiegészítették azzal, hogy adják vissza a hellének szabadságát, azaz oszlassák föl a délosiszövetséget. Az ultimátumot Periklés tanácsára természetesen visszautasították (Kr. e. 432/431).

Összefoglalva, a következő okok vezették Athént és Spártát a háborúba: Athén részéről általában astatus quo megtartásának igénye jelentkezik Aigina ügyében, valamint Poteidaia esetében és a fekete-tengeri kereskedelemben, amely az athéni élelmiszer-ellátás miatt stratégiai kérdés. Korinthos azonbanPoteidaiát, Megara pedig a Helléspon- tost veszélyezteti az elszakadási kísérletek szításával. Kerkyratámogatása önmagában nem sértette meg a Kr. e. 445-ös békét, nem veszélyeztette közvetlenül akorinthosi kereskedelmet, de előnyt biztosított Athén számára a nyugati kapcsolatokban, és jelentősenmegnövelte az Athén oldalán álló flottát. A korinthosiak elleni fegyveres fellépés valóban megsérti abékét, oka azonban nem kereskedelmi, hanem stratégiai és politikai. Ha ugyanis Korinthos legyőznéKerkyrát, az egyesült korinthosi-kerkyrai flotta komoly veszélyt jelentene Athénra nézve. Athénnem engedhet az ultimátumnak, mivel uralma a délosi szövetség felett zsarnokuralom, amelynekkialakítása helytelennek látszik, de lemondani róla veszélyes (Thukydidés II 63). Athén meghátrálásaa szövetségesek tömeges lázadását vonná maga után, amely a szövetségi rendszert széthullássalfenyegetné. (A délosi szövetség fennállása alatt tudomásunk szerint összesen 91 szövetséges polispróbált meg elszakadni, vagy szenvedett belső felkeléstől.)

Spárta számára a status quo mindenfajta felborítása veszélyes, mivel a legkisebb változás is (legyen azakár csak egy nagyobb földrengés) a helóták lázadásának és a spártai uralom összeomlásának veszélyéthordozza magában. Ez a háború megindítása ellen hat. Korinthos és Megara azzal zsarolja Spártát,hogy más szövetséges után néz, ha nem védi meg őket Athénnal szemben (Thukydidés I 71). Ez


128

széthullással fenyegeti a peloponnéso- si szövetséget, és Spárta könnyen magára maradhat. Spártabelekényszerül a háborúba, hogy fenntarthassa stratégiai-politikai vezető szerepét, s ezáltal saját belsőbékéjét.

Végső soron mind a két állam saját szövetségi rendszerének fenntartása, a status quo megőrzésénekreményében kényszerült háborúra. A háború politikai és stratégiai okok (a keleti és nyugati hajózásiútvonalak biztosítása) miatt tört ki.

2.3.3.3. AZ ARCHIDAMOSI (VAGY TÍZÉVES) HÁBORÚ (KR. E.431-421)

A háború kitörésének pillanatában meglehetősen kiegyenlítetlenek voltak a két fél erőviszonyai. Apeloponnésosi szövetséghez tartozott a semleges Argos és Achaia kivételevel az egész Peloponnésos,valamint Megara, Boiótia, Lokris, Phókis, Anaktorion. A szövetségesek gyalogsága 40 000 főt tett ki.Hajókat Korinthos, Megara, Sikyón, Pelléné, Élis, Amprakia és Leukas állított ki, de a nem túlságosanbegyakorlott és harcképes flotta így sem állt kb. 170 hajónál többől. A peloponnésosiak nem fizettekszövetségi adót, így pénztáruk üresen tátongott, csak Olympia és Delphoi kincseire számíhattak.

Az athéni haderő 13 000 hoplitát (vagyis nehézfegyverzetű gyalogost), 16 000 városvédő katonát,1200 lovast és 1600 íjászt számlált. A délosi szövetség tagállamai közül Athén, Chios, Lesbos és azAthénnal védelmi szövetségben álló Kerkyra állított ki hajókat. A flotta 300 három evezősoros hajóbólállt. A szövetség tartaléka 6000 talantont tett ki vert pénzben, 500 talantont pedig egyéb kincsekben.A hajót nem állító szövetségesek hozzájárulást (tulajdonképpen adót) fizettek. A délosi szövetségháromszáznál több tagállamból állt, ezek a szigetekről (Mélos és Théra kivételével), valamint a thrák,helléspontosi, ión és kariai partvidékről kerültek ki. A szövetségesek évi adója lakosságuk számától ésgazdasági helyzetüktől függően 10 drachmától 15 talantonig (= 90 000 drachma, ezt Abdéra fizette)terjedt, és ösz- szesen eredetileg 460 talantont (Thukydidés I 96), a háború kezdetén 600 talantont(Thukydidés II 13), Kr. e. 425/424-ben viszont már kb. 1460 talantont tett ki.

A spártai haderő súlypontja a szárazföldre, az athéni viszont a tengerre helyeződött, s ez a ténymeghatározta a két fél által követett stratégiát (amelyet egy történész éppen ezért az „elefánt ésbálna küzdelmének” nevez). A spártaiak a háború első évtizedében szárazföldi seregükkel pusztítottákAttikát, és közben, nem nagy sikerrel, flottát próbáltak építeni. Athén a Periklés által kidolgozottszigetstratégiát követte (Thukydidés I 1-3). Athén az ellenséges államok gyűrűjében feküdt, ezértAttika lakói beköltöztek a városfalak mögé, szabad prédául hagyva földjeiket, mert, mintha szigetlakóklennének, hajóhadukkal úgyis minden szükségletüket biztosítani tudták, tartalékuk évekre elegendővolt. Közben hajóikkal a Peloponnésost támadták, és a tenger korlátlan urai voltak. Látható, hogyArchidamos spártai király stratégiája éppúgy nem vezethetett győzelemre, mint Periklésé – a két félegymás kifárasztására és minél kedvezőbb béke megkötésére törekedett. Archidamos, akiről a háborúelső szakaszát elnevezték, régi katona volt. Ő verte le a Kr. e. 464-es helótafelkelést, és a tízévesháborúban (Thukydidés így nevezi az archidamosi háborút) háromszor vezette hadait Attikába (Kr. e.431, 430, 428). Periklés a háború kezdetén már elmúlt 63 éves. Így nem csoda, hogy az archidamosiháború akkor lobbant föl különös hevességgel, amikor annak második felében ifjabb és dicsvá- gyóbbpolitikusok és hadvezérek, Kleón és Brasidas kezébe került a vezetés.

Az első támadást Kr. e. 431 tavaszán a thébaiak indították az Athén oldalán álló boiót város, Plataiaiellen. A város elfoglalásával biztosítani tudták volna a zavartalan kapcsolatot Közép-Görögország ésa Peloponnésos között, és Attika határán fontos stratégiai pontot szereztek volna meg. A plataiaiakvisszaverték a támadást, s a foglyul ejtett 180 thébait kivégezték. Az év nyarán Archidamos spártaikirály végigpusztította Attika északi területeit, de a hosszú falak mögé beköltöztetett lakosságban és azEuboia szigetére áttelepített állatállományban nem tudott kárt tenni. Athén száz hajójával a Peloponné-sost támadta. Egy Methóné nevű városkában váratlan ellenállásba ütközött. A később híressé válthadvezér, Brasidas védte meg ellenük a vidéket. Az aiginai válságot Periklés radikálisan oldotta meg.A szigetet elfoglalta, lakói a kelet-peloponnésosi Thyreában telepedtek le, földjét pedig kisorsoltaa zúgolódó athéni szegények között. Erre szükség is volt, mert „szigetstratégiája” következtébenaz attikai parasztoknak a falak mögül kellett végignézniük, hogyan teszi tönkre Archidamos avirágzó szőlő- és olajfaültetvényeiket. Periklés, követve a spártaiak példáját, pusztító támadást vezetetta megaraiak földjei ellen. A poteidaiai harcokhoz segítséget kapott új szövetségeseitől, a thrák


129

királytól, Sitalkéstól és Perdikkas makedón uralkodótól. A háború első évében elesettek fölött mondottbeszédében Periklés megrendítően tett hitet a veszélyben forgó demokrácia mellett (Thukydidés II35-36), s mindezt olyan hatásosan írta le Thukydidés, hogy e szubjektív összefoglalás mindmáigerősebben hat a Kr. e. 5. századi Athén demokráciájának értékelésére, mint az ellene szóló forrásoktömege.

Kr. e. 430-ban Archidamos Attika déli területeit pusztította végig. A spártaiak zilált anyagi helyzetükmiatt a perzsákhoz fordulnak támogatásért, egyelőre hiába. Periklés sikertelen hadjáratot vezet aPeloponnésosra. Seregében ugyanaz a keletről behurcolt, általában pontatlanul pestisnek nevezett,ismeretlen eredetű járvány kezd áldozatokat szedni, amely a városfalak mögött összezsúfolódottattikaiakat is megtizedelte. A betegség négy év alatt a lakosság egyharmadát elragadta. A népharagPeriklés ellen fordult, az idős politikust leváltották, és egyes hagyományok szerint a későbbi vezetődemagóg, Kleón javaslatára súlyos pénzbírsággal sújtották (Plutarchos: Periklés. 33-35).

Kr. e. 429-ben Spárta nem Attika, hanem Plataiai ellen vonul. A rendkívül költséges thrákiaihadjárat az év tavaszán sikert hoz az athéniaknak, Poteidaia megadja magát. Amikor azonbanhódításukat ki akarták terjeszteni a közeli Spartólosra is, súlyos vereséget szenvedtek. Periklést közbenrehabilitálták, de az idős politikus ősszel áldozatul esett a járványnak. Ez idő alatt Phormión komolysikereket ért el a Korinthosi-öbölben. Athén mind a három hadszíntéren győzelmeket könyvelhetettel: Thrákiában Poteidai- ánál, a nyugati vizeken a Korinthosi-öbölben és Kerkyránál, valamint aPeloponnésoson is. Mégis három súlyos gondja támadt: meghalt Periklés, pusztított a ragály, és apénz is gyorsabban fogyott, mint tervezték. Három belpolitikai irányzat lépett színre Athénban. Aparasztok és földbirtokosok, földjeik pusztulása láttán, azonnali békekötést sürgettek. Periklés, majdpolitikájának folytatója, a bányáiból megtollasodott, újgazdag Nikias kerülni akarta a kockázatosösszecsapást, ki akarta meríteni Spártát, és a háború előtti status quót akarta visszaállítani. Kleón ésDémosthenés (a hadvezér, nem azonos a Kr. e. 4. századi szónokkal) minél gyorsabb győzelemretörekedett, akár kockázat árán is. Ők tehát a háború radikalizálása mellett tettek hitet. Perikléshalála után a szintén újgazdag műhelytulajdonos, Kleón ragadta kezébe a hatalmat. Kleónról mindThukydidés, mind Aristophanés leplezetlen gyűlölettel ír, mivel módszerei harsányak és közönségesekvoltak (a cserzővargák kötényében ágált a szónoki emelvényen, noha ő műhelyének legfeljebb apénzügyeivel foglalkozott, de így akart népszerűvé válni a nép szemében, nem is sikertelenül), és ővolt az athéni demokrácia első olyan vezetője, aki nem állt rokonságban a legelőkelőbb arisztokratanemzetségekkel. Mindazonáltal offenzív politikája valóban lehetőséget adott arra, hogy a háborút neelhúzzák, hanem megnyerjék – bármilyen áron is.

Kr. e. 428 újabb peloponnésosi támadást hozott Attikára. A Lesbos szigetén fekvő szövetséges,Mytiléné elszakadt Athéntól, s az egész sziget vele együtt lázadt fel, Mé- thymna kivételével. Aszakadár oligarchák némi spártai támogatást is kaptak.

Kr. e. 427-ben a spártaiak megint Attika ellen vonultak. Kleón 250 hajóból álló flottát szereltföl a lesbosi felkelés leverésére. A korábbi poteidaiai hadjárat és a mostani hajóépítés tökéletesenkimerítette a délosi szövetség kincstárát. Kleón egyszeri, rendkívüli hadiadót (eisphora) vetett kiaz athéniakra (akik korábban nem fizettek adót, az eisphora intézménye inkább csak elméletbenlétezett), ezzel 200 talantont sikerült szereznie, és a szövetségesek adóját is megemelte, ha csak kisebbmértékben is. Az erőfeszítések hatására Pachés athéni hadvezér le tudta verni a lázadást. Kleón anépgyűlésen javasolta, hogy végezzék ki az összes mytilénéi polgárt, mintegy 6000 embert, még azAthénnal együttműködő demokratákat is. Ezzel akart példát szolgáltatni az Athén zsarnoksága ellenegyre türelmetlenebbül föllépő „szövetségeseknek”. A népgyűlés megszavazta Kleón értelmetlenülbrutális indítványát, de másnap újabb népgyűlési határozatot hoztak, amelyben csak a mintegy1000 főkolompost ítélték halálra (ûkydidés III 3-9). Ezt az esetet úgy szokták emlegetni, minta demagógok vezette demokrácia működési zavarát. Kr. e. 433-ból is van azonban példánk arra,hogy a népgyűlés két egymást követő napon két szögesen ellentétes határozatot hozott. Korinthos ésKerkyra viszályában egyik nap úgy döntöttek, hogy Korinthosnak van igaza, másnap viszont úgy,hogy Ker- kyrának (ûkydidés I 44). A népgyűlés részben aktuális összetételétől, részben köny- nyenbefolyásolhatóságából kifolyólag politikailag mindig is igen labilis volt, és ez a demokrácia egyikfontos jellemzője Athénban.

A mytilénéi földek adóbérletét kiosztották az athéniak között, így szerelve le az eisphora kivetésétkövető zúgolódást. A rémült szövetségesek az adóemelés ellenére kénytelenek voltak tűrni Kleón


130

zsarnokságát. Az év őszén Plataiai elesett, a győztes spártaiak kivégezték a város védőit. Avérengzések egyre jobban elborították Hellast, amely még a járvány okozta sokkot sem heverteki. Kerkyrán államcsínykísérletet hajtottak végre a korinthosiaktól támogatott oligarchák, de athénisegítséggel legyőzték őket, s ezzel háromesztendős, gyilkos harc vette kezdetét a szigeten (ThukydidésIII 70-84). Kr. e. 427-ben jelent meg a híres szofista, Gorgias Athénban, hogy városa, Leontinoisyrakusaiak ellen vívott harcához kérjen segítséget. Athén már régóta szemet vetett Szicíliára, de eddighiányzott a kedvező alkalom arra, hogy befolyását Kerkyrától nyugatra is kiterjessze, noha már Kr. e.433 előtt szerződést kötött Segestával, Rhégionnal és Leontinoijal. Most Lachés vezetésével hajóhadatküldött Itáliába, elfoglalta Rhégiont, szövetséget kötött Kamarinával és Halikyaijal, s a harcok Kr. e.424-ig, a gelai kongresz- szusig tartottak. A szicíliaiak Gelában megkötötték az általános békét, s az otttartózkodó athéniakat fölkérték, hogy ne avatkozzanak bele többé a szicíliaiak ügyeibe. Bár a hazatérőhadvezéreket, Pythodórost és Sophoklést az athéniak száműzték, mert aláírták a gelai szerződést,dicstelenül ért véget első szicíliai hadjáratuk.

Kr. e. 426-ban Spártában földrengés pusztított, ezért nem indítottak támadást Attika ellen. Nikiaselfoglalta a Megara kikötője előtt fekvő Minóa szigetet, végigpusztította Mélos szigetét és a boióttengerpartot. A spártaiak Thermopylai közelében várost, vagyis inkább katonai telepet alapítottakHérakleia Trachis néven, de a területet csak

Kr. e. 419-ig tudták kezükben tartani. Démosthenés a nyugati vizeken, Naupaktosnál és Amprakiábanaratott győzelmet.

Kr. e. 425-ben fordulat áll be a háború menetében. A szokásos, Attika elleni spártai támadás utánDémosthenés elfoglalta és megerősítette a Peloponnésos nyugati partján fekvő Pylost, sőt körülzártaSphaktéria szigetén az ellene küldött lakedaimóni csapatot. A spártaiak békejavaslatot terjesztettek be,de Kleón ezt elutasította – a győzelem karnyújtásnyira volt az athéniaktól. Kleón személyesen vezetteSphaktéria ostromát, és Démosthenés segítségével el is fogta annak 120 spártai és 172 peloponnésosivédőjét. Spártai katonákat még sosem ért ilyen megaláztatás. A peloponnésosiak újabb kísérletet tetteka perzsa támogatás elnyerésére, de megint csak eredménytelenül. Athén anyagi helyzete azonbanvégképp megrendült a szicíliai és pylosi kalandtól. Kleón kíméletlenül fölemelte a szövetségesekadóját. Volt olyan polis, amely az eddigi összeg háromszorosát kellett hogy fizesse:

43. táblázat -

Polis AdóKr. e. 454-ben Kr. e. 425-ben

Samothraké 6 talanton 20 talantonAbdéra + Dikaia 15 talanton + 3000 drachma 75 talanton = 450 000 drachmaDélosi szövetség 460 talanton 1460 talanton (kb.)

A megnövelt bevételből arra is futja, hogy a bírói napidíjat 2 obolosról 3-ra emelje, ezzel szerezvemagának még nagyobb népszerűséget odahaza. A szövetségesek gyűlöletét nemcsak az adóemeléssel,hanem a délosi szövetség pénz- és mértékrendszerének erőszakos egységesítésével is kivívta magairánt: ez gyakorlatilag azt eredményezte, hogy megszüntette az egyes polisok ezüstpénzverési jogát, smindenütt az athéni pénzt vezette be (ezt a törvényt újabban – epigraphicai érvek alapján – néhányana Kr. e. 440-es évek elejére keltezik, vö. 68. dok.).

Kr. e. 424 elején folytatódik az athéniak sikersorozata: Nikias meghódítja a Pelo- ponnésostóldélre fekvő Kythéra szigetét, Démosthenés pedig megszállja Megara kikötőjét, Nisaiát. Athénmindezek ellenére hamarosan defenzívába kerül. A gelai kongresszus eltanácsolja az athéniakatSzicíliából. Démosthenést visszaveri Megara alól a tehetséges spártai hadvezér, Brasidas, akikorábban Methónénál (Kr. e. 431) és Pylosnál (Kr. e. 425) is kitüntette magát. Most, kijátszvaa Megarist megszállva tartó athéniak éberségét, szárazföldi úton felvonul Thrákiába, és elfoglaljaaz athéni Hagnón által Kr. e. 437-ben alapított Amphipolist (amely soha többé nem kerül visszaAthén kezébe). Hip- pokratés athéni vezér boiótiai támadása összeomlik, s az athéniak Délionnálsúlyos vereséget szenvednek. Kleón háborús politikája kezd kifulladni. A peloponnésosi háború


131

történetíróját, Thukydidést egyébként az amphipolisi harcokban tanúsított erély- telensége miattszáműzik Athénból (vö. 1.1.1.).

Kr. e. 423-ban Spárta békét akar kötni, mivel nem fogja föl Brasidas thrákiai győzelménekjelentőségét, és inkább a Pylosnál fogságba került lakedaimóniakat akarja kiváltani. Lachés athénihadvezér meg is köti a fegyverszünetet, de Brasidas nem hagyja abba a thrákiai városok elpártoltatását.Kleón erre újabb csapatokat küld ̂ rákiába, sőt maga is élükre áll. Közben az athéni Epilykosnak sikerülfelújítania Athén és Perzsia szerződését, az úgynevezett Kallias-féle békét. Ezzel elhárult annak aveszélye, hogy a perzsák beavatkoznak a thrákiai harcokba.

Kr. e. 422 őszén megütköznek egymással Brasidas és Kleón seregei. Toróné visszafoglalása talán azegyetlen olyan katonai siker volt, amely valóban Kleón nevéhez fűződik, itt nem mások győzelmétsajátította ki magának (mint például Pylost és Sphaktéri- át). Ez azonban nem volt elég Brasidastehetségével szemben. Az amphipolisi csatát az athéniak elveszítették, Kleón és Brasidas elesett. Aháborús politika két meghatározó képviselőjének halála után megnyílt az út a békekötéshez.

2.3.3.4. A NIKIAS-FÉLE BÉKE, ARGOS, MANTINEIA ÉS ÉLISSZÖVETSÉGE (KR. E. 421-415)

A békét Nikias hozta tető alá. A szerződés kimondta, hogy a két szövetségi rendszer ötvenesztendősbékét köt, és visszaadja egymásnak a háború során elfoglalt területeket, de Athén lemond Plataiairól,viszont cserében megtarthatja Megara kikötőjét, Nisaiát. Ezzel a szerződéssel látszólag a periklési-nikiasi politika győzött Kleón háborús politikája fölött. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni,hogy Kleón hódításai, különösen Pylos elfoglalása, teremtették meg az előnyös békeszerződés alapját.Más kérdés, hogy a béke igen ingatag volt. A boiótok, korinthosiak, megaraiak és élisiek már aszerződés megkötését is ellenezték. A két fél a foglyokat (így a sphaktériaiakat is) visszaszolgáltatta,de sem Amphipolis, sem Pylos nem került vissza az athéniak, illetve a spártaiak birtokába. Atízéves háború során olyan jelenségek is mutatkoztak, amelyek már a háború következő szakaszátkészítették elő: Spárta kísérletei, hogy megnyerjék maguknak a perzsák támogatását, spártai katonaitelep Hérakleia Trachisban, Athén fokozott érdeklődése a szicíliai és dél-itáliai görög városok iránt,Athén szövetségeseinek lázongása, amely a szövetségi rendszer szétesésével fenyegetett. Egyelőreazonban a spártaiak sértődött szövetségesei okoztak nagyobb gondot. Spárta félt, hogy magára marada korinthosiak, argosiak, mantineiaiak és élisiek szerveződő szövetségével szemben, ezért ötvenévre szóló szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött Athénnal – gyakorlatilag sajátszövetségesei és helótái ellen!

Az athéniak, lakedaimóniak, valamint szövetségeseik békét kötöttek a következő feltételek mellett,amelyek megtartására a városok egyenként megesküdtek. Ami a közös szent helyeket illeti, ittmindenki áldozhat, megjelenhet, jóslatot kérhet, s ha

akarja, e helyekre ősi szokás szerint tengeren és szárazon akadálytalanul ünnepi küldöttséget küldhet.

Delphoiban Apollón szent helye és temploma s maga Delphoi legyen független, és ne adózzonsenkinek, lakosai ősi szokás szerint maguk törvénykezzenek saját és a földjeikkel kapcsolatosügyeikben.

Az athéniak és az athéniak szövetségesei s a lakedaimóniak és a lakedaimóni- ak szövetségesei közöttötven évig tartson a béke a szárazföldön és a tengeren csalárdság és egymás zaklatása nélkül.

Semmiféle ravaszkodással vagy ürüggyel nem foghatnak fegyvert ártó szándékkal egyrészt alakedaimóniak és szövetségeseik az athéniak és szövetségeseik, másrészt az athéniak és szövetségeseika lakedaimóniak és szövetségeseik ellen. S ha vitás ügy támadna közöttük, azt intézzék el törvényesúton, s megegyezésüket esküvel erősítsék meg.

A lakedaimóniak és szövetségeseik kötelesek visszaadni Athénnak Amphipo- list. Valamennyivárosból, amelyet a lakedaimóniak az athéniaknak átadnak, bárki minden vagyonával bárhovaelköltözhet; a városok fizessék meg az Aristeidés korában megszabott adót, egyébként legyenekfüggetlenek... Az athéniak viszont kötelesek visszaadni a lakedaimóniaknak Koryphasiont, Kythérát,Methónét, Pte- leont, Atalantét, továbbá azokat a férfiakat, akik Athénban vagy Athén uralma alattálló területeken őrizetben vannak..


132

Ha pedig a két fél közül valamelyik bármiről is megfeledkezett volna, esküjük lehetővé teszi, hogya lakedaimóniak és athéniak szabályos tárgyalások után közös egyetértéssel ezen változtatásokateszközölhessenek.

(Thukydidés V 18-19. M. Gy.)

Spárta ezzel a lépéssel kivívta a peloponnésosi államok nyílt ellenszenvét, hiszen joggal érezték úgy,hogy a két nagyhatalom a fejük felett és ellenük egyezett ki. Csakhogy az Amphipolis és Pylosvisszaadása körüli hercehurca hamarosan újra szembeállította egymással Athént és Spártát, így Argos,Mantineia és Élis reménykedhetett Athén megnyerésében szövetségükhöz. Ezt a szövetségi rendszertPeriklés unokaöccse és gyámfia, az ifjú és ambiciózus Alkibiadés hozta tető alá (vö. 69. dok.). A századutolsó harmadának hadvezérzsenije (soha, egyetlen csatában sem maradt alul) Sókratés tanítványavolt Pla- tónnal, Xenophónnal és Kritiasszal együtt. Ez a szellemi műhely a spártai szokások irántinyílt rokonszenvével az athéni demokráciát bírálók központja lett. Argos, Mantineia, Élis és Athénseregei Kr. e. 418-ban, az első mantineiai csatában csaptak össze a lake- daimóniakkal, a spártaiakazonban fölényes győzelmet arattak, és sikerült megerősíteniük, sőt kiterjeszteniük a megtépázottpeloponnésosi szövetséget. Argos, Mantineia és Élis szövetségi rendszere szétesett, de Athén és Spártaközött a békét formailag nem bontották föl.

Alkibiadés kis híján belebukott ebbe a vereségbe. Nikias hívei ostrakismosszal akar-

tak megszabadulni a háborús politika vezetőjétől, de Alkibiadés is ugyanígy akarta eltávolítani Nikiast,akire mindig féltékeny volt. Mivel a két fél erőviszonyai kiegyenlítettek voltak, s egyikük sem lehetettbiztos a győzelemben, a szavazás előtt kiegyeztek, s egy mindenki által utált demagóg, Hyperbolosellen adták le szavazataikat, akinek valóban el kellett hagynia Athént (Plutarchos: Nikias. 11). Acserépszavazás érvényességéhez 6000 szavazatra volt szükség, és aki e 6000-ből a legtöbbet kapta,annak kellett száműzetésbe vonulnia. Mivel nem abszolút, hanem relatív többségre volt szükség, kétnépszerű politikus kiegyezése, s így politikai baráti köreik (hetaireia) együttes befolyása elegendőnekbizonyult a váratlan végeredmény eléréséhez. Maga a cserépszavazás intézménye azonban annyirakompromittálódott az eset hatására, hogy Hyperbolos ostrakismosa (Kr. e. 417 vagy 416) után sohatöbbé nem éltek vele (vö. 2.3.1.1.3.).

Élt abban az időben Athénban egy Hyperbolos nevű, a Perithoidák nemzetségéből származó férfi, akitThukydidés gonosz embernek ismert, a vígjátékírók pedig ismételten kigúnyolták színdarabjaikban.Ez az ember hagyta, hogy mondjanak róla bármi rosszat, mert egy fikarcnyit sem törődött aközvéleménnyel. Sokan ezt merészségnek vagy bátorságnak mondják, pedig nem volt más, mintarcátlanság és erkölcsi közöny. Senki sem szerette, de szívesen felhasználták, amikor magaspolcon álló közéleti férfiakat akartak megrágalmazni és befeketíteni. Az athéniak ez alkalommal isostrakismoshoz kívántak folyamodni Hyperbolos biztatására. Ezt a fajta különös népszavazást mindigolyankor tartották, amikor politikai vezéreiket meg akarták gátolni a közszereplésben, s ezért elűztékőket soraik közül, nem azért, mert féltek tőlük, hanem mert irigykedtek rájuk. Amikor nyilvánvalólett, hogy az ostrakismos hármuk közül az egyiket fogja sújtani, Alkibiadés szövetkezett Niki- asszal,és Hyperbolos ellen fordították az ostrakismost. Mások azt állítják, hogy Alkibiadés nem Nikiasszal,hanem Phaiaxszal szövetkezett, és így sikerült elérnie, hogy száműzzék Hyperbolost, akit ez a fordulatteljesen váratlanul ért. Ostrakis- mosszal mind ez ideig nem űztek el a városból egyetlen aljas vagyjelentéktelen embert sem.

(Plutarchos: Alkibiadés. 13. M. E.)

Alkibiadés tehát Athénban maradt, és újabb háborúkra készült. Kr. e. 417/416-ban az athéni népNikiast és Alkibiadést is stratégosnak (hadvezér) választotta. Nikias a spártaiakhoz pártolt chalkidikéivárosok és a szintén átállt Perdikkas makedón király ellen vonult, de nem sok sikerrel, a hajóhadpedig a semleges Mélos szigetét rohanta le, védőit legyilkoltatta, a nőket és a gyerekeket eladtarabszolgának (Kr. e. 416). Thukydidés előtt egyetlen történetíró sem foglalta még ilyen leplezetlennyíltsággal össze, hogy milyen cinikus érvekkel indokolja meg egy nagyhatalom egy kisebb állammegszállását (Thukydidés V 85-113; vö. 70. dok.). Ha Mélos semleges maradhatna, ez Athéngyengeségét bizonyítaná, érvelnek az athéniak, míg a mélosiak jajszava Athén erejére figyelmeztetiszövetségeseit. Azt mindenesetre meg kell jegyezni, hogy Mélos neve szerepel a Kr. e. 425-öskleóni adólista feliratán. Van, aki ebből arra következtet, hogy Athén már ekkor igényt tartott aszigetre, és a felirat ezt az igényt, nem pedig Mélos valódi tagságát tükrözi, mások azonban, kétségbe


133

vonva Thukydidés szavahihetőségét, feltételezték, hogy Mélos ekkor a délosi szövetség tagállamavolt. A helyzetet bonyolítja egy még korábbi felirat, amely szerint a háború elején Mélos pénzzeltámogatta Spártát (vö. 67. dok.). Spárta nem reagált az athéni provokációkra. Ennek az volt az oka,hogy Argos megint Athénhoz pártolt, restaurálta a demokráciát (Kr. e. 417), és a spártaiak inkább aveszedelmes szomszéd, mintsem a velük formailag még mindig szerződéses viszonyban álló athéniakellen készülődtek. Alkibiadés étvágyát azonban Mélos nem elégítette ki. Nagyobb hódításra vágyott:Szicíliára.

2.3.3.5. A SZICÍLIAI HADJÁRAT (KR. E. 415-413)

Az athéniakban már a Kr. e. 440-es években fölmerült a gondolat, hogy érdekterületüket Szicíliáraés Dél-Itáliára is kiterjesztik, gondoljunk csak a pánhellén Thurioi alapítására (Kr. e. 444) vagyaz egestaiakkal kötött szerződés feliratának vitatott datálására: egyes kutatók a Kr. e. 450-es, igaz,mások csak a 420-as vagy 410-es évek elejére keltezik. A Kr. e. 430-as évek szerződéseit követte azelső szicíliai hadjárat (Kr. e. 427-424). Miután a syrakusaiak lerombolták az Athénnal szövetségesLeontinoit, az athéni Phaiax Syrakusai-ellenes szicíliai szövetségi rendszert akart összekovácsolni– sikertelenül (Kr. e. 422). Mindez azt bizonyítja, hogy nem Alkibiadés volt az első, aki a nyugatigörögség meghódításáról szőtt terveket, de az általa létrehozott expedíciós sereg minden korábbimértéket fölülmúlt. A háború közvetlen indoka Athén két szövetségesének szorult helyzete volt.A leontinoibeli száműzöttek vissza akartak térni hazájukba, ennek azonban Syrakusai az útjábanállt. Az elymos származású, barbár egestaiak (a városka nevét egyes források Segestának írják)háborúba bonyolódtak Syrakusai szövetségesével, Selinusszal. Az egyenlőtlen küzdelemben ők isAthén segítségét kérték, és ők is a regionális nagyhatalom, Syrakusai ellen. Leontinoi esetében méghivatkozni lehetett a dór Syrakusai által fenyegetett iónok védelmére, de a barbár Egesta egyszerűencsak sok pénzt ajánlott az athéni támogatás esetére. Thukydidés ugyan korábban azzal is indokoltaa Szicília elleni hadjáratot, hogy így lehet elvágni a Peloponnésost az ottani gabonától (ThukydidésIII 86), a valódi érv azonban Athén hódítási vágya volt, bár a jóval közelebbi thrák partokat (pl.Amphipolist) nem tudta pacifikálni. Az athéni népgyűlést Alkibiadés Nikias tiltakozása ellenéremeggyőzte, s a délosi szövetség fölszerelte a 134 hadihajóból, a kísérőhajókkal együtt azonban többmint 260 egységből álló flottát, noha eleinte csak 60 hajó kiküldésére gondoltak (vö. 71. dok.).

Úgy tűnik, hogy az athéniak eleinte valóban csak Egesta és Leontinoi megsegítésére, néhánytovábbi város szövetségének megnyerésére, esetleg kisebb hódításokra, de elsősorban stratégiai célúerődemonstrációra gondoltak. Alkibiadés azonban óriási birodalom megteremtésének lehetőségétvázolta föl. Először meg akarta hódítani Szicíliát, majd Dél-Itáliát, aztán pedig Karthágót. Azígy kialakított gyarmatbirodalommal harapófogóba akarta szorítani a Peloponnésost, hogy végülaz ottani államokat is meg- hódoltassa (Thukydidés VI 90). Ez az Athén központú szövetségirendszer, vagy inkabb birodalom, a Mediterráneum olyan egyesítését irányozta elő, amely csakjóval később, Rómának sikerült. A Kr. e. 5. századi városállamok önállósági vágya tökéletesenirreálissá tette a tervet. Alkibiadés azzal sem számolt, hogy a délosi szövetségen belül is olyangyűlölet övezte Athént, hogy elég volt egy nagyobb vereség, s a szövetségesek körében elszakadásihullám vette kezdetét. A népgyűlés a háborút akaró Alkibiadést, a háborút ellenző Nikiast és amegbízható hadvezért, Lamachost állította a sereg élére. Indulás előtt azonban különös dolog történt.Egy szervezett csoport megcsonkította az útkereszteződéseknél álló jellegzetes Hermés-szobrokat,a hermákat. A gyanú többek között Alkibiadésra terelődött, mert egy bejelentés szerint barátaivalkorábban kigúnyolta az eleusisi misztériumokat, tehát akár a Hermés-csonkításra is képes lehetett.Alki- biadés azonnali vizsgálatot követelt, de ellenfelei megijedtek, hogy a harci láztól égő flottalegénysége a népgyűlésen népszerű vezére védelmére fog kelni, ezért biztosították Alkibiadést ahadjárat utáni alapos vizsgálatról, és útnak indították a flottát. A nép körében azonban elterjedt, hogya demokráciára törő oligarchák összeesküvése volt a Hermés-csonkítás. Alkibiadés pedig pazarlóéletmódjával (egy ízben például egyszerre hét fogatot indított az olympiai kocsiversenyen, s elnyerteaz első, második és negyedik helyet) sokak szemében szálka volt.

Ekkor azonban az történt, hogy a kőből készült Hermés-szobrok közül, amelyek athéni szokásszerint nagy számban álltak négyszög alakú talapzaton a magánházaknál és a szentélyek bejárataelőtt, egyetlen éjszaka sokat megcsonkítottak. Senki se tudta, kik a tettesek, így az állam nagy díjattűzött ki a nyomravezetők számára, s ezenkívül határozatot hoztak, hogy ha valaki – legyen azpolgár, idegen vagy rabszolga – egyéb istentelen cselekedetekről is tud, azt is nyugodtan bejelentheti.


134

Az ügyet nagyon komolyan vették, mint a hajóhad indulására vonatkozó baljós előjelet, s úgyvélték, hogy az államrend megváltoztatását és a demokrácia megszüntetését tervező összeesküvésselvan kapcsolatban. Ekkor néhány metoikos és szolga bejelentést tett, igaz, nem a Hermés-szobrok,hanem egyéb szobrok ügyében, amelyeknek arcát részeg ifjak féktelenkedve megcsonkították, s arról,hogy egyes házakban a titkos szertartásokat sértő módon kigúnyolják, s ezekkel a gonosztettekkelAlkibiadést is megvádolták.

(Thukydidés VI 27-28. M. Gy.)

A flotta Kerkyrán keresztül megérkezett Szicíliába. Kiderült, hogy a hadjárat diplomá- ciailagegyáltalán nem volt előkészítve, így már az is gondot okozott, hogy hol vessenek horgonyt. Ráadásula három hadvezérnek három különböző stratégiai elképzelése volt. Nikias Selinus megregulázása ésnémi erődemonstráció után haza akart térni. Alkibia- dés szövetségeseket akart gyűjteni, és velükSyrakusai és Selinus ellen vonulni, majd folytatni a hódításokat, míg csak ki nem alakítja elképzeltbirodalmát. Lamachos azonnal le akarta rohanni a még felkészületlen Syrakusait, mert nyilvánvalóvolt, hogy ez az állam Szicília kulcsa.

Naxos és Katané némi csellel történő csatlakoztatása után három csapás érte a sereget. Kiderült,hogy az egestaiak becsapták őket, és az előre küldött 60 talantont leszámítva, üres a kincstáruk.Nyilvánvalóvá vált, hogy a sikelosok (vagyis a nem görög őslakók) egy részén kívül más már nemakar csatlakozni hozzájuk. Végül pedig futárhajó érkezett Athénból, hogy Alkibiadés térjen haza, éstisztázza magát a Hermés-csonkítás és a demokráciaellenes összeesküvés vádja alól. Alkibiadés sajáthajójával követte a futárhajót, de kereket oldott, és Spártába menekült. A spártaiakat úgy nyerte meg,hogy elárulta saját szicíliai hadseregét. Azt tanácsolta, hogy küldjenek az athéniak ellen Szicíliábaegy spártaiak vezette flottát, mert így, bízván a spártaiakban, több állam fog csatlakozni hozzájuk.Ezenkívül foglalják el és erősítsék meg Attikában Dekeleiát, onnan tartsák sakkban Athént, és nevonuljanak minden hadjáratuk után vissza. Ezzel elvágják az athéniakat a laureioni ezüstbányáktólis. Végül pedig, egyes feltételezések szerint, arra is ő vette rá a spártaiakat, hogy forduljanak meginta perzsákhoz támogatásért a délosi szövetség elleni hadjáratukhoz. A gyarmatvárosukért aggódókorinthosiak és a spártaiak a lakedaimóni Gylippos vezetésével rövidesen kisebb flottát küldtekSzicíliába.

Az athéniak időközben hozzáláttak Syrakusai ostromához. Elfoglalták a város fölött északi iránybanemelkedő, Epipolai nevű magaslatot, és megerősítették (Kr. e. 414. tavasz). Lamachos egy syrakusaiellentámadás során elesett, így Nikias egyedül vezette tovább az ostromot. Fallal akarta elzárni avárost a szárazföldtől, míg hajói a kikötőt vették blokád alá. A syrakusai ellenállást az az arisztokratapolitikus, Hermokratés vezette, aki annak idejen a gelai egyezményt hozta tető alá (Kr. e. 424). Kerülniakarta a nyílt csatákat, ellenfalakat épített, és közben gyakorlatoztatással próbált ütőképes seregetformálni a syrakusaiakból. A hadvezérek számát a korábbi 15-ről 3-ra csökkentette, hogy egységesebblegyen a sereg vezetése. Kr. e. 414 folyamán megérkezett Gylippos 700 emberével Himerába, de amireSyrakusaihoz ért, serege több mint 3000 főnyire nőtt. Gylippos bizonyítani akart, mivel anyja a helótákközül származott, s emiatt otthon eleve hátrányos helyzetben volt. Rövidesen csatlakozott hozzá egészSzicília, s így az ostromló athéniak ostromlottakká váltak.

Nikias erősítést kért Athénból, de közben táborát a Syrakusai-öböltől délre fekvő, jobban védhetőPlémmyrion félszigetre helyezte. Kr. e. 413-ban megérkezett az erősítés Athénból Démosthenésés Eurymedón vezetésével. Először ugyan kisebb győzelmet arattak Gylippos felett, de miutánEurymedón is elesett, be kellett látniuk, hogy nem tarthatják magukat sokáig az egyesült szicíliai,itáliai, korinthosi és lakedaimóni seregekkel szemben. Szétzilálódott és demoralizalódott hajóhaduktöbb vesztes csatát vívott a Syrakusai-öbölben, s miután ellenfeleik elzárták az öböl kijáratát, márcsak gyalogosan menekülhettek Katané felé. Az ellenség elvágta az északra vezető utakat, így anegyvenezres sereg – elcsigázva és feladva a reményt – dél felé vonult. Démosthenést és leszakadtutóvédjét elfogták, majd a betegeskedő Nikias is alulmaradt az Assinaros folyó partján vívott gyilkosütközetben. A bosszúszomjas syrakusaiak Nikiast és Dé- mosthenést kivégezték, és hivatalosan7000 hadifoglyot ejtettek. Őket a syrakusai kőbányákba zárták be. Az életben maradottakat későbbrabszolgának adták el. A vereség mértékére jellemző, hogy a szó szoros értelmében hírmondó semmaradt a seregből. Ha hihetünk Plutarchosnak, az athéniak csak egy véletlenül a kikötőjükbe vetődőidegentől értesültek Nikiasék sorsáról. A szicíliai expedíció, óvatos becslés szerint is, legalább 10 000athéni életébe került.


135

Mondják, hogy az athéniak a vereség hírét eleinte főleg a hírvivő személye miatt nem akarták elhinni.Egy idegen, aki Peiraieusban szállt partra, bement egy borbélyműhelybe, és úgy beszélt a történtekről,mintha az athéniak már ismernék őket. A borbély végighallgatta szavait, mielőtt mások hallottak volnaróla, majd szaladt, ahogy csak tudott, a városba; előbb az archónokkal közölte a hírt, majd nyombanutána elmondta az agorán is. Érthetőleg nagy rémület és zűrzavar keletkezett, az archónok népgyűlésthívtak össze, és kérdőre fogták a borbélyt, aki nem tudott világos feleletet adni, hogy hogyan jutott a hírbirtokába. Erre megvádolták, hogy rémhíreket terjeszt, zavart okoz a városban, és kerékre kötve hosszúideig vallatták, míg más hírnökök is érkeztek, és részletesen elmondták, hogyan történt a szerencsétlenvereség. Ilyen nehezen hitték el az athéniak, hogy Nikiason beteljesedett az a végzet, amelyet pedigolyan sokszor megmondott előre.

(Plutarchos: Nikias. 30. M. E.)

2.3.3.6. A DEKELEIAI HÁBORÚ (KR. E. 413-404)Kr. e. 413 tavaszán az anyaországban is fellángolt a háború. II. Agis király Alkibiadés tanácsáramegszállta és megerősítette az Athéntól mindössze 23 kilométerre fekvő De- keleiát, s állandóhelyőrséget állomásoztatott ott. Ezzel a háború új szakasza kezdődött el. Athén gyakorlatilagelveszítette az Attika fölötti ellenőrzést, az eleusisi misztériumok idején nem tudtak többé menetetszervezni a rövid szárazföldi úton a szentélybe a megszálló spártaiaktól való félelmükben: az ünnepségrésztvevői csak hajón közelíthették meg Eleusist. Athén, ahogyan Periklés megjósolta, szigetté vált.Csakhogy a szicíliai kudarcot követően ennek a „szigetnek” jóformán hajóhada sem maradt.

Az athéniak első rémületükből fölocsúdva hajókat építettek minden rendelkezésükre álló faanyagból.Ehhez azonban sok pénzre volt szükségük, s a phoros, mivel nem tudták behajtani, nem érkezettmeg a „szövetségesektől”. A phoros helyett ötszázalékos export-import adót vetettek ki a szövetségterületén vízi úton szállított árukra. A szicíliai kudarcból belpolitikai tanulságokat is le kellett vonni.El akarták kerülni, hogy az egymással vetélkedő demagógok bármilyen őrültségre rávehessék akönnyen befolyásolható népgyűlést, ezért tíz probulost választottak, akik a beterjesztett javaslatokatkomolyabb előzetes vizsgálatnak vetették alá, mint az eddig szokásos volt (Kr. e. 413). Alki- biadéseközben a spártaiak megbízásából az ión szövetségesekhez érkezett, és nagyobb károkat okozottAthénnak, mint egy jól felszerelt hadsereg. Kr. e. 412-ben elpártoltatta Chiost, azt a szigetet, amelyegymaga 60 hajót állított ki a délosi szövetség flottájába. Az év folyamán, részben Alkibiadés, részbena peloponnésosi flotta, részben pedig a perzsák közreműködésével, elszakad még – hogy csak alegjelentősebb államokat említsük – Erythrai, Klazomenai, Milétos és Lesbos.

A peloponnésosiak 100 hajót építenek, hogy kihasználják a délosi szövetség tagállamainakelszakadási hullámát, és Kr. e. 412 nyarán szerződést kötnek Tissaphernés sardeisi satrapésszal. Aszerződés értelmében a perzsák fizetik a peloponnésosi flotta költségeit az Athén elleni háborúban,ellenszolgáltatásként a spártaiak elismerik a perzsa fennhatóságot az összes olyan területen, amelyeta perzsák korábban elfoglaltak. A szerencsétlenül megfogalmazott dokumentum Kis-Ázsián kívülkiszolgáltatta volna Thessa- liát, Lokrist és Boiótia egy részét is, hiszen Xerxés azt is elfoglalta Kr.e. 480-ban! A spártaiak azonban nem nagyon törődtek ilyen diplomáciai finomságokkal. Flottájukegyesült a Hermokratés által vezetett syrakusai hajóhaddal, és sorra hódították el Athéntól az égei-tengeri szigeteket. Az athéniak, hogy ellensúlyozzák a perzsa aranyakból felszerelt spártai flottát,kénytelenek voltak felhasználni a háború elején vészhelyzetre tartalékolt 1000 talantont, s újabbhajókat építettek. Közben azonban a spártaiak helyzete is nehezebbé vált. Mivel nem a perzsa király,hanem annak egy helytartója, Tissaphernés sat- rapés támogatta a peloponnésosiakat, egy másikhelytartó, a Helléspontost felügyelő Pharnabazos is meg akarta szerezni magának a spártai szövetséget,hogy ő arassa le a királynál a győzelem babérjait.

Ezt a viszályt használta ki Alkibiadés, akinek gyorsan el kellett távoznia a spártai flottától, ugyanismeg akarták öletni. Indokul azt hozták föl ellene, hogy árulást követett el Milétosnál, ami jellemétismerve nem lehetetlen, mégis többet nyomhatott a latban az, hogy elcsábította Agis király feleségét,sőt gyereke is született tőle. Alkibiadés megérkezett Tissaphernéshez, és azt tanácsolta neki, hogyne támogassa túlságosan a spártaiakat, mert akkor nagyon megerősödnek, és könnyen legyőzikAthént. Inkább támogassa egy kicsit Athént is, mert a két fél így teljesen elgyengül az egymás elleniharcban, s a perzsák aztán könnyebben érvényesíthetik területi igényeiket, amelyeket egy győztes éselbizakodott Spártával szemben nem tudnának. Alkibiadés azonban nem pusztán a perzsa érdekeket


136

akarta képviselni, hanem elő akarta készíteni a terepet hazatéréséhez Athénba. Arra gondolt, hogy hamegszerzi az athéniaknak a perzsa támogatást, vagy legalább csökkenti a spártaiaknak nyújtott segélyt,hazája vissza fogja őt fogadni. S míg a perzsák és spártaiak Kr. e. 412 őszen újabb szerződést kötnekegymással (változatlanul kedvezőtlen feltételekkel a görögökre nézve), Alkibiadés üzenetet küld aSamoshoz érkezett athéni flottához: ha segítenek felszámolni Athénban a demokráciát, ő megszerziTissaphernés támogatását a peloponnésosiak ellen (a perzsa király ugyanis hallani sem akart róla, hogyegy úgynevezett „népuralmi” rendszert támogasson).

Nagyot fordult a világ Salamis óta – az athéniak kapva kaptak az ősellenségtől beígért pénzen,hogy egykori szövetségeseiket, a spártaiakat legyőzzék. A flottánál szolgáló gazdagabb tisztek,akiket a háború során fizetendő leiturgiák (közszolgálatok saját költségen, például hadihajók kötelezőfelszerelése magánvagyonukból) nagyon elkeserítettek, Athénba küldték megbízottjukat, Peisandrost,hogy szervezze meg a hatalomátvételt. A flottánál egyedül az egyik stratégos, Phrynichos tiltakozottAlkibiadés visszahívása ellen, sőt még Tissaphernést és a spártaiakat is értesítette Alkibiadés terveiről.A dolog kitudódott, a két politikus egymást vádolta árulással, az pedig a sors iróniája, és mélységesenjellemző a korabeli politikai viszonyokra, hogy végül Phrynichos lett a szerveződő oligarchia tagja,nem Alkibiadés, sőt az utóbbi éppen azzal büszkélkedett később, hogy helyreállította Athénban ademokráciát!

Egyesek Samosról átkeltek Alkibiadéshoz, hogy tárgyaljanak vele, s mikor ő megígérte, hogymegszerzi számukra először Tissaphernés, majd a (perzsa) király barátságát, ha megszüntetik ademokráciát – mert ezzel nyernék meg igazán a király bizalmát –, a legelőkelőbb polgárok,akikre eddig a legsúlyosabb terhek nehezedtek, komolyan kezdték remélni, hogy ők, akik eddig alegnehezebb terheket viselték, végre saját érdekeik szerint irányíthatják az eseményeket, egyszersmindaz ellenség felett is diadalmaskodni fognak. Így, visszatérve, megfelelő emberek bevonásávalhamarosan összeesküvést szerveztek, a tömeg előtt pedig nyíltan hangoztatták, hogy a király barátjuklesz, és pénzzel is segíti őket, ha Alkibiadés visz- szatér, és megszűnik a demokrácia. S bármilyenellenszenvvel fogadta is kezdetben a tömeg ezt a szervezkedést, mégis, a kecsegtető remény hatására,hogy zsoldot fog kapni a királytól, tétlen maradt. Az oligarchia visszaállítására szervezkedők pedig,miután tájékoztatták szándékukról a tömeget, egymás közötti tanácskozásaikba a rokonszenvezőktöbbségét is bevonva, megtárgyalták Alkibiadés javaslatait. Ezeket a többség végrehajthatónak éshitelt érdemlőnek találta, s egyedül Phrynichos, a hadvezér nem akarta őket elfogadni. Kijelentette– és ez valóban így is volt –, hogy Alkibiadés éppoly kevéssé ragaszkodik az oligarchiához, mint ademokráciához, s egyetlen célja a városban fennálló rendet úgy megváltoztatni, hogy aztán híveinekhívására hazatérhessen. Nekik viszont legfőbb feladatuk a polgárháború megakadályozása.

(Thukydidés VIII 48. M. Gy.)

2.3.3.7. A NÉGYSZÁZAK ÉS AZ ÖTEZREK URALMA

Athénban Kr. e. 411 késő tavaszán a már néhány éve szerveződő hetaireiák (politikai baráti körök,voltaképpen „klikkek”) oligarcha tagjai megbuktatták a demokráciát. Az események lefolyásáról kéterősen eltérő híradással rendelkezünk, Aristotelés (Az athéni állam. 29-33; ezt a művet egyébkéntlehet, hogy nem Aristotelés, hanem egy tanítványa írta) és Thukydidés (VIII 48-98) leírásával.Aristotelés inkább mint törvényes hatalomátvételt, a népgyűlés szabályszerű határozataival létrehozottreformot, Thukydidés pedig mint erőszakot sem nélkülöző puccsot festi le a történteket. Antiphón,Peisandros és Théramenés vezetésével 400 fős tanács alakult a hetaireiák tagjaiból. Elméletben arra az5000 polgárra korlátozták a választhatóságot, aki legalább hoplitacenzussal (2-300 mérő) rendelkezett,és eltörölték a vezetők állami bérezését (bár Aristotelés szerint a 9 archónnal és a prytanisokkal kivételttettek). A négyszázak valójában sohasem jelölték ki az ötezreket, s akik ellenálltak, azokat megölették.A flottától Athénba érkező és oligarchává vedlett Phrynichos aknamunkájának hatására Alkibiadéstnem hívták vissza, mert féltek, hogy könnyen az ő kezébe csúszna át a vezetés. Külpolitikailagóriási baklövéseket követtek el. Szövetségeseikhez követségeket küldtek, hogy minden állambanoligarchikus kormányzást hozzanak létre. Thasos példája azonban megmutatta, hogy a megbuktatottAthén-barát demokráciák helyén Spárta-barát oligarchiák születtek, így szövetségeseik száma továbbcsökkent. A spártaiakhoz küldött követségük nem fogadhatta el a fölkínált feltételeket: a délosiszövetség felszámolása lett volna a béke feltétele. A perzsa támogatásról pedig Alkibiadés nélkül nemis álmodhattak. Még kínosabb volt számukra, hogy a Samosnál állomásozó flotta is ellenük fordult.


137

A peloponnésosiak Kr. e. 411 tavaszán most már kedvezőbb feltételekkel kötöttek szerződésta perzsákkal, csak Kis-Ázsiáról kellett lemondaniuk a király javára. Pénzt azonban, Alkibiadéstanácsának hatására, továbbra is alig kaptak. A Samosnál állomásozó athéni flotta legénysége ademokráciát támogató, szegényebb emberekből állt, akik felháborodtak az athéni puccs hallatán.Azonnal Athén ellen akartak vonulni, de Alki- biadés lecsillapította őket, aki Thrasybulos stratégosmeghívására a flotta élére állt. Al- kibiadés ugyanis belátta, hogy a négyszázak sohasem hívják haza,és neki mindegy volt, hogy egy demokráciát vagy egy oligarchiát vezet Athénban. Elmagyaráztaa felbőszült matrózoknak, hogy ha Samost otthagyják, a spártaiak lezárják a tengerszorosokat,amelyeken keresztül a fekete-tengeri gabonaszállítmányok érkeznek, és Athén rövid időn belülkiéhezik. A flotta viszont el tudja látni saját magát, be tudja hajtani az ötszázalékos vámot, sőtkiéheztetheti Athént, s az harc nélkül az ölébe hull. Ezzel kettős hatalom alakult ki, hiszen Kr. e.411-ben az athéni négyszázas tanács és a flotta legénysége is önálló hadvezéri kart választott. Sőtröviddel ezután hármas hatalom is létrejött. Az athéni oligarchák meghasonlottak. Radikális tagjaik(Antiphón, Phryni- chos, Peisandros) arra készültek, hogy átadják a várost a spártaiaknak, s e célbólerődöt építettek a Peiraieusi-öbölbe nyúló Éetióneia félszigeten. Az árulást ellenző Thérame- nésleromboltatta az erődöt, és gyűlésbe hívta az ötezrek tagságára jogosult polgárokat (az ötezreketugyanis hivatalosan továbbra sem jelölték ki). A három hatalmi központ ekkor az Alkibiadés vezetteflotta, az Antiphón vezette négyszázak és a Théramenés vezette ötezrek volt. Feltehetőleg ez utóbbiakgyilkoltatták meg nyílt utcán a köpönyegforgató Phrynichost. A peloponnésosiak közben elpártoltattákRhodost és Knidost, s ezzel ellenőrzésük alá vonták az egyiptomi gabonaszállítási útvonalat.egyikelső dolga az volt, hogy Alkibiadést hazahívja (Kr. e. 411. nyár vége). Közben a spártaiak rájönnek,hogy Tissaphernéstől hiába várják a támogatást, így flottájukkal átvonulnak az Égei-tengerről aHelléspontoshoz, ahol Pharnabazos támogatja őket. Ezzel Kr. e. 411 végén a háború utolsó szakaszakezdődik meg, a harc a tengerszorosokért. Athénnak eddig csak a birodalma forgott veszélyben,most már a léte is. ^rasybulos Kr. e. 411 végén ennek tudatában vezeti harcba Kynossémánál, Séstosközelében az athéni flottát, és arat régóta várt győzelmet. Kr. e. 410 elején Alkibiadés Kyzikosnálmegsemmisítő vereséget mér a peloponnésosiakra: parancsnokuk elesik, és egyetlen hajójuk semmarad! A spártaiak békét akarnak kötni, felajánlják Dekeleiát Pylosért. Az ekkoriban restaurált athénidemokráciát vezető, a győzelemtől megittasult demagóg, Kleophón, a kitharakészítő, visszautasítja azutolsó lehetőséget, amikor még a status quo alapján lehetett volna békét kötni. Kleophón egyébkéntazzal szerez népszerűséget, hogy az amúgy is majdnem üres államkasszából két obolos támogatást(dióbelia) folyósít a szegényeknek.

A négyszázak számára Euboia elvesztése jelentette a legnagyobb csapást. Dekeleia megszállása ótaEuboia volt Attika helyett Athén hátországa. A négyszázak legtöbb vezetője Dekeleiába menekült,Théramenés pedig az ötezrek élén átvette a hatalmat, s


138

■ Peiraieus nagyobb és kisebb kikötője. A nagyobb kikötő nyugati földnyelve Éetióneia

Kr. e. 409-ben Alkibiadés fegyverszünetre kényszeríti Pharnabazost, aki közben új hajóhadat próbála spártaiaknak építeni. De ebben az évben, hiába szilárdítják meg a helyzetüket a Helléspontoson,két súlyos csapás is éri az athéniakat. Megara visszafoglalja tőlük kikötőjét, Nisaiát, Spárta pedigPylost szállja meg. Alkibiadés rabló hadjáratokon szerez pénzt a flotta fenntartására, és tizedszedőhelyet létesít a Helléspontoson, hogy megadóztathassanak minden áthaladó hajót. Így nem csoda,hogy Kr. e. 408-ban, amikor nagy pompával bevonul Athénba, megválasztják stratégos autokratórnak(teljhatalmú hadvezér), és visszavonják korábbi kiátkozását. Közben azonban hozzá mérhető katonaizseni kerül az újjászerveződő spártai flotta élére: Lysandros. A perzsa király fiától, a teljhatalommalKis-Ázsiába küldött Kyrostól jelentős támogatást szerez, és rövidesen ütőképes flottát hoz létre.Kr. e. 407-ben Notionnál legyőzi Alkibiadés helyettesét, míg a fővezér – korabeli szóhasználatszerint – „pénzgyűjtő körúton”, vagyis rablóportyán jár. Az athéniak – ezúttal jogtalanul – árulástszimatolnak, és Alkibiadésnak menekülnie kell. Thrákiába vonul vissza, és magánhadseregévelfolytatja portyázásait.

Kr. e. 406 hozza el az athéniak utolsó győzelmét a háborúban. Az Arginusai-szigetek- nél legyőzik aspártai flottát, s a Lysandrost fölváltó flottaparancsnok is elesik. Aristotelés nem teljesen megbízhatóinformációja szerint a spártaiak újabb békeajánlattal élnek, amit Kleophón megint visszautasít. Azathéniak bevádolják hazatérő győztes hadvezéreiket, közöttük az ifjabb Periklést. A Théramenés általképviselt vád szerint a hadvezérek nem temették el az ütközetben elesetteket, a fuldoklókat pedig nemmentették ki. A pernek nyilvánvalóan politikai színezete volt, mindenesetre az athéniak kivégeztettéklegjobb, még győzni képes hadvezéreiket. A katasztrófa már elháríthatatlanul közeledett. A spártaiakmegint Lysandrost állították flottájuk élére, de ezúttal alvezérként, mivel senki sem lehetett kétszerfőparancsnok. A korlátlan hatalommal felruházott alvezér rövid idő múlva szinte a teljes Helléspontostellenőrzése alá vonta.

Egyszer például [Sókratés] tanácstag volt, és letette a tanácsosi esküt, amelyben az áll, hogy atörvények alapján fog tanácsot adni, majd amikor epistatés lett, azon a népgyűlésen, amelyen a néptörvényellenesen, egyetlen szavazással akarta megölni mind a kilenc [győztes] stratégost, Thrasyllosés Erasinidés társait, nem volt hajlandó elrendelni a szavazást, bár fejére vonta a nép haragját, és ahatalmasok közül is sokan megfenyegették (Kr. e. 406). Csakhogy Sókratés többre becsülte az esküjemelletti kitartást, semhogy az igazság lábbal tiprásával hízelegjen a népnek, és így megszabaduljona fenyegetésektől.

(Xenophón: Emlékeim Sókratésról. I 1, 18. N. Gy.)


139

Közben a karthágóiak elfoglalták Szicíliában Himerát, Selinust (Kr. e. 409), majd Akra- gast.Az athéniak szerződést kötöttek Karthágóval a szorongatott Syrakusai ellen (Kr. e. 406). Pedig aveszély a Helléspontoson leselkedett rájuk. Kr. e. 405-ben flottájuk kedvezőtlen helyen táborozottle, Aigospotamoinál. A közelben tartózkodó Alkibiadés figyelmeztette az athéni hadvezéreket, deelutasították mint árulót. Lysandros a parton lepte meg az athéni flottát, csak kilenc hajó tudottelmenekülni Konón vezetésével. Lysand- ros kivégeztette háromezer athéni foglyát. Ezzel az athéniflotta gyakorlatilag megsemmisült. Athént Dekeleiából Agis király, a tenger felől pedig Lysandrosfogta ostrom alá. A tengerszorosok lezártával és a hajók pusztulásával megszűnt a gabonabehozatal,az athéniak éhezni kezdtek.

A reménytelen helyzetben Théramenés vállalta, hogy tárgyal a spártaiakkal. Az ügyes és tapasztaltdiplomatának először honfitársait kellett volna meggyőznie az igen szigorú békefeltételekről, de ezlehetetlennek tűnt (vö. 73. dok.). Kleophón törvényt hozatott, hogy ki kell végezni azt, aki tárgyalnimer a békéről. Ellenfelei ekkor dezertálás – koholt – vádjával állították bíróság elé Kleophónt, és azegyértelműen koncepciós perben halálra is ítélték. Az athéniak azonban még mindig nem szívesenmondtak volna le birodalmukról, holott a spártaiak szövetségesei, a korinthosiak és thébaiak aztkövetelték, hogy rombolják le a várost, és lakóit adják el rabszolgának. Théramenés tehát, számolvaa realitásokkal, elsősorban az athéniak életét akarta megmenteni. Hónapokig húzta a tárgyalást aspártaiakkal, amíg az athéniak kiéheztek, és már mindenbe beleegyeztek. Ekkor, Kr. e. 404 tavaszána következő feltételekkel kötöttek békét:

• le kell rombolni Peiraieus falait, valamint a várost a kikötővel összekötő hosszú falakat;

• 12 őrhajó kivételével át kell adni valamennyi hajójukat;

• visszahívják a száműzött arisztokratákat (köztük természetesen a négyszázak volt tagjait);

• lemondanak minden birtokukról Attikán kívül;

• belépnek a peloponnésosi szövetségbe, és háború esetén segédcsapatokat küldenek a spártaiaknak.

A váratlanul enyhe feltételeket az magyarázza, hogy Spárta nem akarta sem Thé- bait, sem pedigKorinthost a nélkül az ellensúly nélkül hagyni, amit Athén biztosított számukra. A háborúból jócskánmegerősödve kikerült volt szövetségeseitől ugyanis ekkor már jobban tartott, mint a legyőzött ésmegalázott Athéntól.

Kritias: Atlantis szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, amely nemcsakaz egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama szárazföld egyes részein is uralkodott... Idővelazonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor ati egész haderőtöket [ti. az athéniakét] is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantis szigete is a tengerbemerülve eltűnt... Íme, meghallottad – rövidre fogva – mindazt, amit az öreg Kritias a Solón- tól valóhallomás után mondott.

(Platón: Timaios. 25a K. D.)

2.3.3.8. A HARMINC ZSARNOK (KR. E. 404-403)A megfélemlített athéni népgyűlésen, amelyen – szokatlan módon – a spártai hadvezérek is résztvettek, Théramenés Lysandros bábáskodásával megszavaztatta, hogy állítsanak harminc törvényhozótAthén élére. Nekik kellett volna azokat a törvényeket kidolgozni, amelyek betartásával Athént azeddigieknél ésszerűbben, vagyis a demokrácia mellőzésével lehetett volna kormányozni. A harmincakegyik vezetője természetesen

Théramenés lett, aki alig várta, hogy újra az állam élére kerüljön, mint az ötezrek idején. A hazatértemigránsok köréből azonban veszedelmes vetélytársa került a testületbe, Kritias, akivel pedig azötezrek idején még szorosan együttműködött. Annak idején Alkibiadést is közösen hívták visszaAthénba. Most azonban szó sem lehetett Alkibiadés hazahívásáról, egyrészt, mert szálka volt aspártaiak szemében, másrészt pedig, Théra- menés és Kritias sem akart magának ilyen veszélyeskonkurenciát.

Az egykori Sókratés-tanítvány Kritias, Platón nagybátyja, Chariklésszel együtt egyre véresebbleszámolásba hajszolta a harmincakat. Először a volt demagógokat és syko- phantákat (feljelentők)


140

végeztette ki. Aztán 3000 főre korlátozták a polgárjogot a Théra- menés által kívánatosnak tartott5000 helyett. A törvények jelentős részét hatályon kívül helyezték, és törvényt hoztak arról, hogya háromezreken kívül bárkit bírósági tárgyalás nélkül kivégeztethetnek. Mivel rémuralmuk előlegyre többen elmenekültek, és Thrasybulos vezetésével a demokrata emigránsok hatalomátvételrekészültek, a harmincak spártai helyőrséget hívtak be Athénba. Végül elhatározták, hogy közösenelkövetett bűnnel zárják szorosra soraikat, és mindegyikük saját kezűleg megöl egy-egy metoikost.Így akartak pénzhez jutni, és biztosítani azt, hogy senki se lehessen köztük áruló, mondván,hogy ő semmit sem tudott a kegyetlenkedésekről. Ez már sok volt ^éramenésnek. Kritias ellenfordult, de a megfélemlített harmincak elítélték és kivégezték. A spártaiak számára egyre kínosabbáváltak vérszomjas szövetségeseik. Amikor a harmincak áldozatainak száma már az ezerötszázat ismeghaladta, s a Phyléből támadásra induló, ^rasybulos vezette demokraták a munychiai csatában(Kr. e. 403 eleje) legyőzték a harmincak seregét, a spártai Pausanias király is ^rasybulos oldaláraállt. A demokráciát a spártai fegyverek oltalmában restaurálták, mivel a spártaiak gyakorlatiasan úgydöntöttek, Athén számára más államforma úgyis elviselhetetlen.

Lakedaimónban leginkább rabszolgák a rabszolgák, és legszabadabbak a szabadok. A helóták irántibizalmatlanságában a spártai eltávolítja pajzsáról a fogót, amint hazamegy. A hadjáratokon ezt nemteheti meg, mivel ott gyakran hirtelen kell cselekednie, ezért mindig dárdájával a kezében jár körül,hogy fölényben legyen a helótá- val szemben, ha az föllázad, de csak a pajzsot tudta megszerezni. Egyolyan zárat is kieszeltek, amely, véleményük szerint, ellenáll a helóták mesterkedéseinek.

(Kritias: A lakedaimóniak állama. 6-7. töredék. N. Gy.)

A harminc zsarnok tevékenységének értékelése erősen vitatott. Különösen érdekes az az elmélet,amely szerint Kritiasék utánozni akarták a spártai államberendezkedést. Arra alapozzák ezt azelképzelést, hogy a harmincak éppen harmincan voltak, mint a spártai gerusia tagjai, megalakulásukkorszerepet játszott egy ideiglenes ephoros-testület, amelynek neve spártai eredetű, s a polgárjogkorlátozásával és a kitelepítésekkel egyfajta perioikos-népességet kívántak létrehozni. Kritias valóbanjól ismerte a spártai államot, könyvet is írt róla, ezért nyilvanvaló, hogy ő is pontosan tudta,milyen fontos eleme a spártai berendezkedésnek a kettős királyság intézménye, a helóták megléte,a munka tilalma a polgárok számára, a spártai nevelés rendszere stb. Mindezeket a harmincak nemvették át. A spártai gerusia egyébként sem egyszerűen harminc főből állt, hanem huszonnyolcból,amelyet a két király egészített ki, így aztán egyes intézmények felületes hasonlósága vagy nevénekátvétele ellenére sem beszélhetünk arról, hogy a harminc zsarnok valóban Spárta berendezkedésétutánozta volna. Valószínűbbnek tűnik, hogy a filozófiailag művelt, államelmélettel is foglalkozóKritias a századvégre jellemző (később majd „iskolatársánál”, Platónnál is feltűnő) politikai utópiátálmodott meg, pontosabban egy piramisszerű rendszert, amely 3 vezetőből, 30 fős tanácsból, 300lovagból és 3000 nehézfegyverzetű gyalogosból állt. A számok, különösen a háromezreké, perszecsak megközelítően értendők, hiszen a háborúban a hadsereg létszáma, érthető módon, folyamatosanváltozott. Kérdés, hogy a harmincak tagsága vagy éppen a háromezer kiválasztott polgár mit értettmeg ebből az utópikus modellből, amelynek az athéni valósághoz semmi köze sem volt.

A harmincak intézkedéseinek nagy része amúgy sem állt össze egységes rendszerré, hanem inkábbaz aktuális politikai kihívásokra adott válaszokból állt. A filozófiaoktatás tilalma például Sókratéskritikai megjegyzései ellen irányult, a kitelepítés a demokraták esetleges szervezkedése ellen, stb. Azoligarchák közül többen elestek a munychiai csatában, így Kritias is, a többiek azonban Eleusisbamenekültek, és önálló oligarchaállamot hoztak létre. Attikát kettéosztották, s Athénból csak különengedéllyel lehetett Eleusisba utazni (vö. 75. dok.). Ez a kettéosztottság Kr. e. 401-ig tartott, amikoraz athéniak az eleusisiak vezetőit meggyilkolták, és egyesítették Attikát.

A háborús vereségtől és a belső harcoktól tökéletesen meghasonlott athéniak Kr. e. 403-ban újfogalommal gazdagították a politika szótárát: létrehozták a történelem első amnesztiáját (tkp. a„felejtés törvénye”). A harmincakon, a Peiraieust vezető tízeken és a harmincak rettegett poroszlóin,a tizenegyeken kívül mindenkinek büntetlenséget biztosítottak, hogy egyszer s mindenkorra végetérjenek a belső harcok Athénban. A Thra- sybulos vezette demokrácia olyannyira komolyan vetteaz amnesztiát, hogy amikor egy polgár a népgyűlésen felháborodottan tette szóvá, hogy mellette ülcsaládjának gyilkosa, nem a gyilkost, hanem az okvetetlenkedő polgárt ítélték halálra az amnesztiamegsértéséért. Az új rend Eukleidés archón évében (Kr. e. 403/402-ben) jött letre. A demokráciakifizette a spártaiaknak a harminc zsamok által fölvett kölcsönt, átdolgoztatta a teljes athéni


141

törvénykorpuszt, és az elavult attikai abécé helyett bevezette az ión betűket. A dekeleiai háborúlegellentmondásosabb hőse, Alkibiadés sem élte túl a pelopon- nésosi háborút. Még a harmincakuralkodtak Athénban, amikor, ha hihetünk Plutar- chosnak, az athéni Kritias, a spártai Lysandrosés a perzsa Pharnabazos megállapodása értelmében Phrygiában meggyilkolták. Alkibiadés egészéletműve politikai bravúr volt, s még saját meggyilkolására is ilyen különös koalíciót hozott össze:Athénét, Spártáét és Perzsiáét (Plutarchos: Alkibiadés. 38-39). Vele szállt sírba az Alkmeónidáknemzetsége körül kialakult házassági-politikai elit százesztendős uralma. Bár a Periklés házábanfelnőtt Alkibiadésnak volt fia, olyan hatalommal többé már nem rendelkezett, mint egykor apja vagyannak ősei.

A kiegyezés egyébként Eukleidés archónsága idején jött létre a következő megállapodás alapján:

Akik a városban maradt athéniek közül ki akarnak költözni, megkapják Eleu- sist, polgárjogukatmegőrizve, mint saját maguk független urai és parancsolói és saját jövedelmeik élvezői. A szentélyviszont legyen mindkét fél közös birtoka, s gondozzák ősi szokás szerint a Kéryxök és Eumolpidák.Nem szabad sem az eleu- sisiaknak a városba, sem a városiaknak Eleusisba menniök, kivéve azünnepeket, mikor ez mindkét félnek meg van engedve... Senki nem tölthet be semmiféle városbelitisztséget az Eleusisban lakók közül, mielőtt nem jegyezteti be magát, hogy ismét a városban lakik.Az elmúltak miatt senkinek sem szabad vádaskodnia senki ellen, kivéve a harmincakat, a tízet, atizenegyet és a Peiraieus volt kormányzóit, de még ezek ellen sem, ha számot adnak tetteikről. Akik aPeiraieusban kormányoztak, a peiraieusbeliek előtt adjanak számot, a városban kormányzók viszonta városban megbecsült vagyonnal rendelkezők előtt.

(AP XXXIX. R. Zs.)

A restaurált demokrácia mindenesetre jóval kevésbé bizonyult nagyvonalúnak bírálóival szemben,mint Periklés vagy akár Kleón idején. A rendszer fő kritikusát, Sókratést Kr. e. 399-ben bíróság eléállították azzal a váddal, hogy tanításaival megrontja az ifjakat. Minthogy tanítványai vagy barátaiközött olyan politikusok is helyet foglaltak, mint Alkibiadés, Kritias és az emigráns Xenophón, abíróság halálra ítélte a hetvenesz- tendős filozófust. A birodalmától megfosztott Athén már a legkisebbtovábbi sérelmet sem volt képes eltűrni. Megkezdődött a Kr. e. 4. század.

De, folytatta a vádló, Sókratés két barátja, Kritias és Alkibiadés rengeteg kárt okozott az államnak.Kritias az oligarchia idején mindenkinél pénzsóvárabbnak, erőszakosabbnak és vérszomjasabbnakmutatkozott, Alkibiadés pedig a demokrácia legféktelenebb, leggőgösebb és legerőszakosabbpolitikusa volt.

(Xenophón: Emlékeim Sókratésról. I 2, 12. N. Gy.)

■ Emlékeztető

peloponnésosi háború, peloponnésosi szövetség, pséphisma, harminc zsarnok, kylóni vérbűn,archidamosi háború, szigetstratégia, eisphora, hetaireia, ostrakismos, herma, phoros, satrapés,leiturgia, négyszázak, ötezrek, dióbelia, stratégos autokratór, sykophan- ta, ephoros, perioikos, gerusia,amnesztia

■ Kronológia

44. táblázat -

660 Kerkyra és Korinthos tengeri csatája632 A kylóni vérbűn kikövetkeztetett dátuma464 Spártai helótafelkelés445 Harmincéves béke Athén és Spárta között444 Thurioi alapítása440 Samosi felkelés438/437 Byzantioni felkelés437 Amphipolis alapítása


142

435 Korinthos veresége Leukimménál433 Korinthos győzelme a Sybota-szigeteknél432 Poteidaia blokádja, megarai pséphisma432/431 Athén visszautasítja Spárta ultimátumát431-421 Archidamosi háború431 Archidamos első támadása Attika ellen430 Archidamos második támadása Attika ellen429 Az athéniak beveszik Poteidaiát, Periklés halála428 Archidamos harmadik támadása Attika ellen,

Mytiléné lázadása427 Spártai támadás Attika ellen, Mytiléné leverése427-424 Athén első szicíliai hadjárata425 Pylosi/sphaktériai hadjárat424 Gelai kongresszus, Az athéniak elfoglalják

Kythérát, Brasidas Amphipolist422 Kleón és Brasidas elesik Amphipolisnál421 Nikias-féle béke418 Az első mantineiai csata417 (vagy 416) Hyperbolos ostrakismosa416 Mélos elfoglalása415-413 Athén szicíliai hadjárata414 A spártai Gylippos Szicíliába érkezik413-404 Dekeleiai háború412 A perzsák támogatják Spártát411 A négyszázak és ötezrek uralma Athénban, Az

athéni flotta győz Kynossémánál410 Az Alkibiadés vezette athéni flotta győz

Kyzikosnál409 A karthágóiak elfoglalják Selinust408 Alkibiadés Athénban407 Notioni vereség, Alkibiadés bukása406 Arginusai csata és a hadvezérek kivégzése,

Athéni-karthágói szerződés405 Aigospotamoi csata404 Athén kapitulál; a harminc zsarnok403 A harminc zsarnok bukása, amnesztia Athénban401 Az eleusisi oligarchaállam bukása399 Sókratés kivégzése


143

2.3.4. Ipar és kereskedelem2.3.4.1. A MEZŐGAZDASÁG ÉS AZ ÉLELMISZER-KERESKEDELEM

Az alapvetően gabonafogyasztó görögség esetében egy ember évi gabonafogyasztása háromhektoliterben, vagyis – görög mértékegységben – számolva kb. 6 medimnosban határozható meg (1medimnos = 51,5 liter). Az ókori görögök a korabeli termelési technológiával és a föld minőségétis figyelembe véve gabonából legfeljebb 10 hektoliter/ hektár terméshozamot tudtak elérni. A görögföldnek mindössze 25%-a művelhető, de gabonatermesztésre ennek is csak 90%-a, vagyis a teljesterületnek átlagosan mindösz- sze 22,5%-a volt alkalmas, ráadásul ennek a felét is minden másodikévben ugarolták. A fennmaradó területen olajfákat és szőlőt termeltek, a hegyekben pedig birkát,kecskét és sertést tartottak. A szarvasmarha- és a lóállomány kicsi volt, mert csak kevés vidék,mint például Thessalia és Lakedaimón, nyújtott elegendő teret a gulyáknak és a méneseknek. Azeddigi képet kiegészítette a méztermelés, amely különösen Attikában volt jellemző és jövedelmező.A tengerparti területeken természetesen fogyasztottak halat és más tengeri élőlényeket, ezek arányaaz élelmiszerek között azonban egyrészt évszakonként jelentős ingadozásnak volt kitéve, másrészta tengerparttól távolabb már nem lehetett megoldani szállításukat, hiszen a nagy melegben hűtésnélkül igen gyorsan megromlottak. (Bár a csigás polip – nautilus –, polip és tintahal nyomait sikerültkimutatni a bronzkori táplálkozásban.) Nem véletlen, hogy alig néhány polis, például Halieis ésSidé esetében hallunk arról, hogy a halászat kiemelkedően fontos vagy gyakorlatilag az egyedüliélelmiszerforrás lett volna (Gyaros). Ezek a legszegényebb és a legkisebb államok közül kerültek ki(Gyaros: 17 km2, Halieis 60 km2). Byzantion halászatának jelentőségét ugyanakkor gyakran eltúlozzaa szakirodalom. Polybios hangsúlyozza ugyan a szárított hal jelentőségét, de ez csak a számos egyébélelmiszerforrás (olaj, bor, gabona) mellett esik szóba nála.

• Gondolom, azt is tudod, hogy az ugar akkor lesz igazán jó, ha megtisztítottuk a gyomoktól, és anap jól átmelegíti.

• Ezzel is tökéletesen egyetértek.

• Ismersz erre jobb módszert, mint azt, hogy nyaranta a lehető legtöbbször forgassuk át a földet?

• Jól tudom – feleltem –, hogy a gyomot nem tudnánk másként a felszínre forgatni és a hőségbenkiszárítani, a földet pedig a nappal átmelegíteni, mint azzal, hogy a nyár közepén, ráadásul délben,felszántjuk.

• És ha felkapálják az ugart, nem nyilvánvaló, hogy akkor is meg kell tisztítani a gyomoktól?

• A gyomot akkor is ki kell forgatni a felszínre, hogy kiszáradjon, és a földet is meg kell forgatni, hogya mélyebb rétegeit is érje a nap.

(Xenophón: A gazdálkodásról. 16. N. Gy.)

A pásztorkodás szerepét sokáig jelentősen túlbecsülték a sötét és archaikus kor élelmiszerellátásában.Az állattenyésztés egyetlen görög közösség számára sem jelentett kizárólagos megélhetést, ráadásula pásztoroknak más stratégiát kellett követniük, ha inkább a gyapjú vagy ha inkább a tej és sajtelőállítására törekedtek. A tejet természetesen nem lehetett nagyobb távolságra szállítani, a sajtviszont, megfelelően sózva (és gyakran füstölve is), akár egy évig is elállt, és szállítani is érdemesvolt. A szárított sajt a katonák fontos élelmiszertartalékát képezte, hiszen könnyen szállítható volt, ésnehezen romlott meg. A megkeményedett szárított sajtot borba reszelve fogyasztották, amint erről azIlias is tanúskodik.

Édes italt ebben vegyitett amaz isteni asszony, pramnei jó borból, melyhez most réz reszelővelkecsketurót morzsolt s hintett rá hószinü lisztet.

(Homéros: Ilias. XI 638-640. D. G.)

A sötét kori harcosok felszereléséhez ezért – a lefkandi sírok leleteinek tanúságaként – hozzátartozotta bronz sajtreszelő is. Minthogy a birkák esetében 6-8 tejelő nőstény hozamából akár napi egy kiló sajt


144

is előállítható volt, a pásztorkodással is foglalkozó közösségek számára ez rendkívül fontos kiegészítőélelmet jelentett. A sajt jelentőségére jellemző, hogy még olyan közösségek is tartottak néhány birkát,amelyeknek nem állt rendelkezésükre elegendő tér, hogy legeltessék őket. A legjobb példa erre amindössze 103 négyzetkilométer nagyságú Keós birkatenyésztése.

Keós szigetén minden parasztnak csak kevés birkája volt, mivel a föld silány és pásztorkodásraalkalmatlan. Ezért aztán kytisost [lucernaféle], fügelevelet, lehullott olajfalevelet, hüvelyesek hüvelyétkeverik össze bogánccsal, és ez kiváló takarmányt jelent a birkáknak, amelyek tejet adnak, és abbólremek sajt készül. E sajtból egy talanton [26,2 kg] 90 drachmába kerül. A bárányok is nagyon szépek,és sokkal drágábbak, mint bárhol másutt.

(Ailianos: Az állatok természetéről. 16, 32. N. Gy.)

A keósi birkákat karámban tartották és takarmánnyal táplálták. Az ilyesfajta állattartás sokkal költség-és munkaigényesebb volt, mint a pásztorkodás, ezért nem véletlen, hogy mind a bárányok, mind asajt ára igen magas volt. Egy kilogramm keósi sajt egy athéni polgárnak több mint tíznapi napidíjábakerült! Érthető, ha minél többen akartak saját birkákat tartani, hogy elláthassák magukat olcsó sajttal.

A húsevés nem volt jellemző a görögök étrendjére. A hús inkább az ünnepek velejárója volt, ésbár Athénban az ünnepek száma meghaladta az ötvenet (igaz, nem mindegyiken volt állatáldozat),a húsevés így sem haladta meg azt a mértéket, amit ma a „vasárnapi rántott hús” jelent. Amikorösszevetették a szentélyekben talált, megpörkölődött állati csontok fajtáit és mennyiségét a fönnmaradtgörög áldozati naptárak előírásaival, arra a következtetésre jutottak, hogy ami az áldozati állatokarányait illeti, néhány különleges esetet (pl. a malacáldozatairól ismert knóssosi Démétér-szentély91-94% sertéscsontállo- mányát és 5-6% birka- és kecskecsontállományát) leszámítva, az áldozatiállatok legföljebb 15-20%-a volt szarvasmarha, és 75-80%-a birka és kecske volt. A korinthosi Démé-tér- és Koré-szentély növényi és állati eredetű élelmiszerei között az alábbi növények magvait találtákmeg: búza, árpa, olajbogyó, szőlő, füge, lencse, szeges borsó (lednek), borsó, bükköny, csicseriborsó,gránátalma, menta, kapribogyó és köles. Az állati eredetű táplálék összetétele (amelyet a leletekabszolút számában adnak meg) hasonlít a knóssosi anyagban találthoz: hal 49, tengeri sün 8, kagyló14, malac 88, birka/kecske 11.

Az állatok ára és a belőlük nyerhető hús mennyisége azonban eltért egymástól. Marathónban, azáldozati naptár szerint, évente 6 szarvasmarhát és 37 egyéb állatot áldoztak fel. A 6 szarvasmarhaegyüttesen mintegy 600 drachmába került a közösségnek, a többi állat azonban együttvéve is csakmindössze 400 drachmába. A feláldozott marhákból a közös lakomára fordítható hús mennyiségemintegy 600 kg volt, az összes többi állaté pedig együttvéve 615 kg. Az athéni Erchia démos lakóinakszáma (nőkkel és gyerekekkel, de rabszolgák és metoikosok nélkül) kb. 1400 volt. E démos kicsithiányos áldozati naptárából egy évre nagyjából 796 kg áldozati húsra következtethetünk, ami egylakóra vetítve egy évben alig több, mint fél kg húst jelentett. Ha a felirat hiányzó részét kiegészítjük,és még hozzávesszük a családi, nemzetségi és egyéb ünnepeket, még akkor is csak mintegy évi 1,71kg húst kapunk fejenként, ami még a szárnyasokkal (a baromfitartás nem volt nagyon elterjedt) és ahalakkal kiegészítve is meglepően alacsony számot jelent. Nem csoda, hogy a görögök gabonaevőneknevezték magukat!

A gabonatermelőknek a már említett, maximálisan 10 hektoliter hektáronkénti termésből legalább 0,6hektolitert félre kellett tenniük vetőmagnak. Minthogy a földterületnek csak a felét művelték meg, amásik felét egy évig pihentették (ugar), egy négyzetkilométer területen az ott előállított élelmiszerből,ha behozatalra nem számíthattak, csupán 36 ember élt meg. És ez még mindig az ötszöröse volt annak,amennyit egy pász- torkodó társadalom el tudott tartani, ugyanis egy kalória állati termék előállításaa mezőgazdasági technika adott szintjén ötször-hatszor akkora földterületet igényelt, mint egy kalóriazöldségé. A gabonatermesztés nemcsak azért volt alapvetően fontos, mert kisebb területen több emberttudott ellátni, hanem azért is, mert a gabona a legolcsóbb az összes élelmiszer közül.

A trágyázást ismerték, de csak igen korlátozott mértékben használták, hiszen alkalmazásánakegyes vidékeken gátat szabott többek között az állatok alacsony száma. Ismerünk azonban olyantörvényi szabályozást, amelynek értelmében még a szentélyek legelőin termelődött trágyát is eladtáka trágyagyűjtő vállalkozóknak (koprologosok). Az öntözést nagyobb területen ásott kutakból ésforrásokból nem tudták megoldani, a folyók viszont nyaranta majdnem egész Hellasban kiszáradtak.Tiryns környékén ugyan már a bronzkorban (Kr. e. 14-13. század) építettek völgyzáró gátat, ennek


145

azonban nem az öntözésben, hanem a lakott területek árvízvédelmében volt szerepe, csakúgy, mint ahasonló boiótiai vállalkozásoknak.

Ahol a lakosság száma meghaladta a 36 fő/négyzetkilométer népsűrűséget, csak úgy tudták elkerülniaz éhínséget, ha élelmiszert importáltak. Talán nem véletlen, hogy éppen azokon a túlnépesedettvidékeken alakultak ki a legjelentősebb kereskedővárosok, amelyek a gyarmatosításban is jeleskedtek(Aigina, Athén, Chalkis, Eretria, Ko- rinthos, Megara, Paros, Naxos, Théra). Minthogy e területeklakossága különféle stratégiák alkalmazásával csökkenteni tudta, illetve megoldotta népesedésiproblémáit, nem csoda, hogy forrásainkban nem szerepel jelentős éhínség említése.

Az archaikus és korai klasszikus korszak görög polisainak élelmiszer-kereskedelméről meglehetősenkevés adattal rendelkezünk. Nem túlságosan ismert tény, hogy Makedónia már a Kr. e. 490-480-asévekben olyan nagy mennyiségben szállított gabonát Egyiptomból, hogy annak hasznából Alexandrosmakedón király gazdagon berendezhette palotáját.

A makedón I. Alexandrosról emlékezik meg Bakchylidés, a neves kardalköltő 20. töredékében:

Aranyban – elefántcsontban ragyognak termei, mert gabonaszállító hajók hozzák a csillogó tengerenát Egyiptomból a hatalmas gazdagságot.

(H. I.)

A teósi átok

Aki gyilkos mérget készít a teósiak ellen, akár a közösség, akár magánember ellen, az pusztuljon elmind ő maga, mind nemzetsége.

Aki megakadályozza, hogy a teósi földre gabonát hozzanak be, bármilyen mesterkedéssel vagy csellel,akár tengeren, akár szárazföldön, vagy amit már behoztak, ismét kiviszi, az pusztuljon el, mind ő maga,mind nemzetsége.

(S. J.)

Egy Kr. e. 470 körül készült teósi felirat hivatalosan elátkozza azokat, akik akadályozzák avárosba irányuló gabonabehozatalt. Nyilvánvaló, hogy Teós számára a gabonabehozatal létkérdésnekminősült. Attikából Solón törvényei az elsők, amelyekből valami hasonlót kiolvashatunk (Kr. e. 594).Solón az olaj kivételével betiltotta az Attikából külföldre irányuló élelmiszerexportot, amiből arrakövetkeztethetünk, hogy bizonyos élelmiszereket éppen az értékes attikai olajért cserében hoztak beAthénba. Az illatos növényi olaj előállításának korlátozása valószínűleg a rózsaolajra vonatkozott,amelyből – a korabeli illatszer-készítési eljárásokat ismerve – kis mennyiséghez is olyan hatalmasterületekre volt szükség, amelyek kivonása az élelemtermelésből veszélyeztette volna a lakosságélelmiszer-ellátását. Ebből persze az is következik, hogy Solón az élelmiszer-ellátást alapvetőenhelyi forrásokból akarta megoldani, ezért nem támogatta a magas feldolgozottságú termék, például arózsaolaj előállítását és exportját, talán attól tartva, hogy a gabonapiac és a szállítás bizonytalanságaimiatt ekkoriban még nem lehetett vagy nem volt biztonságos egy állam élelmiszer-ellátását a többszáz kilométer távolságra fekvő búzamezőkre alapozni. Ne feledjük el, még több mint száztíz esztendőkellett ahhoz, hogy Athénból az első számú tengeri nagyhatalom váljék, amely szilárdan kezében tudtatartani a tengeri szállítás ellenőrzését.

Egy hatalmas egyiptomi gabonaszállítmány Athénba érkezése még Kr. e. 451/450- ben is valóságospolitikai földcsuszamlást idézett elő. Periklés „olyan törvényjavaslatot fogadtatott el, amelynekértelmében csak azok lehetnek athéni polgárok, akiknek szülei mindkét ágon athéni származásúak.Mikor aztán az egyiptomi király negyvenezer medimnos gabonát küldött a városnak ajándékba,és a gabonát kiosztották, a törvény alapján eljárást indítottak igen sok törvénytelen származásúszemély ellen, akiknél erről eddig megfeledkeztek, de most közülük sokan besúgók feljelentésének estekáldozatául. Csaknem ötezer athénira bizonyították rá a törvénytelen származást, majd eladták őketrabszolgának; azok száma pedig, akik athéniaknak minősültek, és megtarthatták állampolgárságukat,tizennégy- ezer-negyven volt" (Plutarchos: Periklés. 37. M. E.) A 40 000 medimnos gabona 6666polgár egyévi ellátására lett volna elég, 14 040 részre osztva azonban családonként csak 2,85medimnos gabonát jelentett. Ez a mennyiség egy ember egyévi élelmiszerkészletének a felét sem tetteki.


146

Nyilvánvaló tehát, hogy még a Kr. e. 5. század közepén is jelentős volt az egyes polisok, ígya talán leginkább „iparosodott” Athén gabonatermesztése, még akkor is, ha esetleg más növény(pl. rózsa) termesztésével előnyösebb cserearányokat érhettek volna el. Ez a piaci gondolkodásmódazonban nem az archaikus és kora klasszikus kori görögöké: kérdéses volt ugyanis, hogy egyáltalánsikerül-e beszerezniük valahonnan a szükséges gabonamennyiséget, amely az exportáló vidék számáragabonafölöslegként jelentkezett. Athénban a búza termése minden negyedik, az árpáé mindenhuszadik évben katasztrofálisan gyenge. Thessaliában a búza négyévenként, az árpa tízévenkéntprodukál gyenge termést. A mai Odessa vidékén, ahol Athén legfőbb gabonaszállítói laktak, százból46 év számít gyengének, és az árpa is 6-7 évenként gyenge termésátlagot mutat. Vagyis a Fekete-tengerpartján fekvő görög gyarmatvárosok gyakran maguk is behozatalra szorultak, és az Athénba és azÉgeikumba szállított gabonát nem feltétlenül maguk termesztették, hanem inkább csak közvetítették.

Nem csoda, hogy több kutató feltételezte, hogy a rendszeres és nagymértékű gabonaszállítást Athénbacsak a peloponnésosi háború idején szervezték meg, és a város azután vált különösen kiszolgáltatottáa gabonaszállítmányoknak, miután a spártaiak elfoglalták Dekeleiát (Kr. e. 413), és megakadályoztákaz athéni parasztok mezei munkáit (vö. 2.5.2.). A gabonaellátás azonban valószínűleg korábban isközponti kérdés volt az athéniak számára, s az maradt a peloponnésosi háború után is. Nem véletlen,hogy a Kr. e.4. században erről mindig a legfontosabb népgyűlésen, a főgyűlésen döntöttek.

Azok, akik [a bulé tagjai közül] a prytanisi tisztet töltik be, először is közösen étkeznek a tholosban,amire az államtól kapják a pénzt, ők hívják össze mind a tanácsot, mind a népet: a tanácsot mindennap, kivéve, ha valami szünnap van, a népet minden egyesprytaneia tartama alatt négyszer. Ők írjákelő mindazt, amit a tanácsnak tárgyalnia kell, azt, hogy mivel foglalkozik az egyes napokon, és azt,hogy hol üljenek össze. Ők írják ki a népgyűléseket is. Ezek közül egynek, a főgyűlésnek kell szavazniaafelől, hogy véleménye szerint a tisztviselők helyesen látták-e el hivatalukat, továbbá tanácsot tartaniaaz élelmezésről és az ország védelméről.

(AP XLIII 4. R. Zs.)

Az Athénnál sokkal kisebb polisok is gabonabehozatalra szorultak vagy szorulhattak, amint erről afeliratok tanúskodnak. A peloponnésosi háború (Kr. e. 431-404) idején Athén a Helléspontoson, aFekete-tengerről a Földközi-tenger felé irányuló gabonaszállítmányok ellenőrzési pontján fölállítottaa Helléspontophylaxok (Helléspontos- felügyelők) vámházát, amely döntött arról, hogy egy bizonyosgabonaszállítmány áthaladhat-e a tengerszorosokon. A délosi szövetség egyik tagállama, a makedóniaiMe- thóné számára egy felirat tanúsága szerint az athéniak Kr. e. 426-ban garanciát adtak több ezermedimnos gabona átszállítására. A felirat sajnos éppen ott hiányos, ahol a pontos gabonamennyiségetmegadná, de a szó vége olvasható, így biztos, hogy tízezer medimnosnál kisebb a teljes mennyiség.Methóné településének teljes területe legfeljebb 25 hektár volt, vagyis 5040-nél nem lakhattak otttöbben, ami egy főre 3 hektoliter, vagyis kb. 6 medimnos gabonát számolva, 32 700 medimnosgabonaigényt jelenthetett. Ha az athéniak által engedélyezett mennyiség megközelítette a tízezermedimnost, akkor is csak a teljes felhasználás kevesebb mint egyharmadát hozhatták be a Fekete-tenger vidékéről. Methóné nem volt elszigetelt eset. A Helléspontophylaxok az aphytisiek- nek Kr. e.428/427-ben tízezer medimnos behozatalát engedélyezték. A gabonabehozatal tehát alapvetően fontosvolt a Kr. e. 6-5. század polisai számára, de ez a behozatal valószínűleg nem haladta meg a teljesélelmiszerigény egyharmadát. Ha persze arra gondolunk, hogy ez a polis lakosságának egyharmadaszámára a túlélést jelentette vagy jelenthette, a gabonabehozatal mértékét és mennyiségét nem szabadalábecsülni.

2.3.4.2. VÁROSOK MUNKAMEGOSZTÁSAHa abból a szempontból vizsgáljuk meg a délosi szövetség adólistáit, hogy kimutatható-e összefüggésa befizetett adó, valamint az adófizető tagállam mérete, illetve lakosságának száma között, figyelemreméltó eltéréseket tapasztalunk ahhoz az alapelvhez képest, hogy több ember több adót fizessen, mígkevesebb kevesebbet. Kr. e. 441-ben 205 tagállam fizetett adót, de a teljes jövedelem 86%-a azadózók 29%-ától folyt be, ezek voltak a „nagy adózók”. Ha őket – különleges helyzetük miatt –nem vesszük számításba, a többiek lé- lekszámát a mezőgazdaságilag (ma) hasznosítható területekalapján tudjuk kiszámolni. Ez utóbbi adatot azonban kockázatos az antikvitás viszonyaira rávetíteni.Aigina és Tha- sos például egyaránt 30 talantont fizetett, de Thasos majdnem ötször akkora, mintAigi- na. Naxos közel kétszerese Paros területének, Paros mégis majdnem háromszor annyi adót


147

fizetett (Naxos 6 talantont és 4000 drachmát, Paros 18 talantont, stb.). A Palléné félszigeten fekvőSkióné 6 talanton adót fizetett, amiből egy ilyen kis város esetén túlságosan is hatalmas lakosságrakövetkeztethetnénk. Csakhogy, figyelembe véve a környékbeli bányák jövedelmét, mindössze kb.1000 polgárral és 4000 fős lakossággal számolhatunk. Skióné városi magjának területe ugyanis azásatások során 26,5 hektárnak bizonyult, amely területen kb. 5000 fő, vagyis mintegy 1000 polgárlakhatott (ha egy polgárra átlagosan egy feleséget, két-három gyereket és egy rabszolgát számítunk).Az adólisták alapján tehát néhány sziget és polis méretéhez képest meglepően magas összeget fizetettbe.

A Kr. e. 441-es összeíráson a legnagyobb adót fizetők között megtaláljuk Thasost (30 talanton),Aiginát (30 talanton), Parost (18 talanton), Naxost (6 talanton 4000 drachma), Androst és Samothrakét,valamint a három rhodosi polist (6 talanton), Keóst (4 talanton), Peparéthost, Siphnost, az euboiaiEretriát (3 talanton) stb., míg a szigetek közül a legkevesebbet Rhénaia (300 drachma) és Elaiusa (100drachma) fizette. 100 drachma = 600 obolosszal, amennyit egy átlagos athéni thés kevesebb mint egyév alatt megkeresett (napi két obolosszal számolva).

A legnagyobb befizetők nem feltétlenül a legnagyobb szigetek vagy legnagyobb polisok közül kerültekki, de feltétlenül rendelkeztek valamilyen keresett, exportálható nyersanyaggal, rendkívül jó volt atalajuk, vagy legalább vonzották a zarándokokat.

Hérodotos szerint a mindössze 379 négyzetkilométeres Thasos lakói évi 200 – jó években 300 –talantonhoz jutottak az aranybányák jövedelméből. Thasos előkelő helye az adólistán, azt hiszem,ennek alapján igazán érthető.

Az alábbi szigetek rendelkeztek jelentős ásványi kincsekkel és jellegzetes, exportálható termékekkel:

Chios: masztixgyanta (pistacia lentiscus), bor, hajóépítés

Kalymna: méz

Keós: okker (miltos), fa, pala

Kimólos: „kimólosi föld”: gyógyhatású agyag, kréta, habkő Kythéra: füge, sajt, bor, méz Kythnos: sajt

Mélos: obszidián (már Kr. e. 8000 óta exportálják!)

Lesbos: hőforrások, olajfa, bor, gabona, fenyő, tölgy, pala Naxos: csiszolópor (korund), gránit, borNisyros: gipsz, horzsakő, malomkő

Paros: márvány, szerpentin, bor, füge, vizekben bővelkedik, vázaipar, hajóépítés Peparéthos: pala,mészkő, szőlő, fa, gabona

Samos: „samosi föld”: kallózásban, festésre és gyógyszerként használják, valamint bor, pala, márványSamothraké: fa

Seriphos: ólom, magnetit, márvány, gránit Siphnos: arany, ezüst, márvány, vas, pala, szőlő Symé:szivacshalászat Télos: kenőcsféle

Tenedos: bor, gyümölcs, mészkő, pala, trachit Ténos: gránit, kerámia

Thasos: arany, ametiszt, opál, márvány, csillámpala, bor Théra: vulkáni hamu, bor

Az idegenforgalom komoly vonzerejét jelentették a hellének legfontosabb szentélyei:

Aigina: Aphaia-szentély

Délos: Apollón-szentély

Delphoi: Apollón-szentély

Epidauros: Asklépios-szentély

Olympia: Zeus-szentély


148

Samos: Héra-szentély Samothraké: Kabeirion

E szentélyek olyan jó megélhetést jelentettek egyes polisoknak, hogy olykor elképesztő túlnépesedésalakult ki területükön. A hegyes, meredek Samothraké 6 ta- lantonos adója is a faiparon kívülelsősorban a Kabeirion vonzerejének köszönhető.

A mindössze 73 négyzetkilométeres Seriphost ólom-, magnetit- és márványbányái, a 82négyzetkilométeres Siphnost pedig arany-, ezüst-, vas- és ólombányái emelték a legjobbanfizetők közé. A templomok és középületek építésénél felhasznált márványt kristályszerkezete ésizotópvizsgálata alapján ma már bányára azonosítani lehet. A samothrakéi szentélyt a közeli Thasosmárványából építették, a délosit parosi és naxosi márványból, de találtak attikai, pentelikoni követis a szentélyben. A parosi márványt az olympiai építkezéseken is felhasználták, ami már komolyabbszállítást igényelt. Még többet utazott a parosi kőanyag Delphoiig, amelynek építkezéseinél többnyirea közelebbi, pentelikoni márványt használták. A szállítási költségek nem pusztán a távolságtól, hanema szállítás módjától is függtek. A tengeri szállítás ugyanis jóval olcsóbb volt, mint a szárazföldi. Egypentelikoni márvány oszlopdob tengeri szállítása Epidaurosig 25 drachmába, a szárazföldi szállítás ajóval közelebbi Eleusisig ugyanakkor 320 drachmába került a Kr. e. 4. században.

2.3.4.3. FÉMFELDOLGOZÁSA görög fémlelőhelyek, így például Laureion kiaknázásának kezdeti időpontja meglehetősen vitatott.Laureion a bronzkorban fontos rézlelőhely volt, és az ezüstön kívül ólmot is bányásztak ott.Mindenesetre a laureioni bányászat pontos fémösszetétele nehezen meghatározható, hiszen példáulaz egyiptomi 25. dinasztia idejére (Kr. e. 767656) datálható egyiptomi bronztárgyakhoz a laureioniólombányákból származó ólmot használtak, de az első athéni érmék, az úgynevezett „címeres”Wappenmünzék ezüstanyaga Észak-Görögországból (Thrákiából, Siphnosról és más vidékekről)érkezett Athénba (vö. 2.2.2.6.3.). Peisistratos Kr. e. 556-546 körül feltehetőleg nem vagy nem pusztángyarmatosítani akart Thrákiában, hanem nemesfémeket szerzett visszatérésének finanszírozásához.A fia által veretett „baglyos pénzeknél” alkalmazott ezüst azonban már attikai. Az etruszk és itáliaifémbányászat – elszórt és szezonális kezdetek után – a Kr. e. 8. században (réz-) és a Kr. e. 6. században(vas-) indult meg. A legkorábbi, izotópos vizsgálatokkal kimutatható etruszk (piombinói) eredetűólom egy 25. dinasztia korabeli egyiptomi templomból származó ólomfigurában mutatható ki. A Kr.e. 8-6. századi ezüst- és rézbányászat nyomait Ibériában is kimutatták (Rio Tinto). Úgy tűnik, hogyMilétos Apollónia Pontikát többek között a közeli, sztrandzsai rézlelőhely miatt alapította. A görögtelepüléseken valóságos „iparvárosok” alakultak ki, például Thorikos Attikában, illetve Pithékusai aNápolyi-öbölben.

Az alábbi fémlelőhelyekkel számolhatunk az archaikus és klasszikus korban:

Réz: Euboia (Lélantos), Makedónia, Délos, Seriphos, Argolis, Sikyón, Thessalia, Othrys-hegy. Kis-Ázsiában Kisthené, Kypros, Hispania (Rio Tinto), Itália (Elba).

Ón: Hispania, a korai bronzkortól kezdve, Lusitania, Gallia (Haut Vienne, Vaul- ry, Creuze,Montebras, a késői bronzkorban), Britannia (Cornwall, Kr. e. 500 k.-től).

Vas: Elba szigete, Kr. e. 900 k.-től, Boiótia, Lakónia (Kr. e. 6. század közepe előtt), Laureion, Égei-szigetek (Kr. e. 1000 k.-től), Syros, Kythnos, Keós, Seri- phos, Siphnos, Gyaros, Samothraké, Euboia.Kis-Ázsiában Amasia (Pontos), Trapezus, Kappadokia. Jelentős vaslelőhely Kypros is.

A fémanalízis olykor meglepő eredményekre vezetett történeti és numizmatikai problémákmegoldásában. A görög világ legkorábbi pénzverése Aigina szigetén siphnosi ezüstből jött létre,ami megmagyarázza mindkét polis kiemelkedő gazdagságát az archaikus korban, amelynek Aiginánaz Aphaia-templom, Siphnos esetében pedig a város delphoi kincsesháza a legfontosabb jele.Korinthos pénzverése nagyjából egyidős az athénival, és meglepő módon a laureioni ezüstön alapult.Ez magyarázza a korábban érthetetlen jelenséget, hogy miért esett vissza radikálisan a korinthosipénzverés a pe- loponnésosi háború első szakaszában: a két állam hadat viselt egymás ellen, aminyilván nem kedvezett a fémkereskedelemnek.

Azután a pólétések, tízen; minden phyléből sorshúzás útján választanak egyet. A ha- dikincstárossalés a theórikon választott kezelőivel együtt a tanács színe előtt ők adják ki az összes bérleteket,


149

árverezik a bányaművelési jogokat és a vámokat, és biztosítják annak számára, akinek a tanácsmegszavazta a bérbe adott bányákat, részint az üzemben lévőket, melyek három évre bérbeadók, részintaz engedményeseket, melyek hét évre bérbeadók.

(AP XLVII 2. R. Zs.)

A bányák állami, közösségi tulajdonban voltak, és nyilvános árverés során adták bérbe háromévre kitermelési jogukat. A bizonytalan hozamú tárnákat hét évre adták bérbe, hogy megtérülésükvalószínűbb legyen. A bányabérlő évente befizette a bérleti díjat, és annyit próbált kitermelni,amennyiből bőséges haszna mutatkozott. Mivel három év múltán nem volt biztos, hogy ugyanaza tárna marad a kezében, a fejlesztésre és a biztonságra nem sokat költöttek. Drága, hozzáértőbányászrabszolgákat sem volt értelme három évre vásárolni. Voltak olyan rabszolgatartók, akik abbóléltek, hogy a bányabérlőknek szakképzett rabszolgákat kölcsönöztek.

Nikias, Nikératos fia egykor ezer rabszolgát tartott az ezüstbányákban, akiket tisztán egy obolosnapidíjért adott bérbe a thrák Sósiasnak, kikötve, hogy az a szolgák számát sohasem változtatja meg.Hipponikos ugyanígy kölcsönzött ki hatszáz rabszolgát, akik tisztán egy minát jövedelmeztek nekinaponta, Philodémos- nak pedig háromszáz rabszolga hozott napi fél minát.

(Xenophón: A bevételekről. 4, 14. N. Gy.)

A bányászrabszolgák tartása biztos üzlet volt. Ha új bérlő kezébe került a bánya, annak is szükségevolt bányászokra, akiket ugyanattól a tulajdonostól kölcsönzött. Ezt a rendszert részletesen a Kr. e.4. századból ismerjük, de tudjuk, hogy már Themistoklés is hasonló módon termeltette ki a laureionibányák ezüstjét.

A kitermelt vagy importált fémeket kovácsműhelyekben dolgozták fel. A műhelytulajdonos mellettlegalább egy-két segédre vagy néhány rabszolgára is szükség volt a munkafolyamatok (pl. a fújtatókezelése) miatt. Egy kovácsműhelyben dolgozni feltehetőleg sem a rabszolgák, sem pedig a szabadszületésű segédek számára nem lehetett különösebben vidám dolog. Egy Kr. e. 4. század kezdeténszületett athéni ólomlevél, amit nemrég az Agora egyik kútjában találtak, legalábbis erről tanúskodik.A levél írója, Lésis a megalázó bánásmódról panaszkodik. Nehéz eldönteni, Lésis melyik társadalmiréteghez tartozott. Tartotta a kapcsolatot családjával, és jól tudott írni-olvasni, ez az ellen szól,hogy rabszolgának tekintsük, a műhelytulajdonosokat ugyanakkor despo- tésnek nevezi, ami az úrmegszólítása volt a rabszolgák részéről. Ugyanakkor egy segéd is szólíthatta így mesterét.

Lésis küldi [a levelet] Xenoklésnek és anyjának. Ne tűrjétek el, hogy elpusztuljon a kovácsműhelyben,hanem menjetek el gazdáihoz (despotas), és találjatok valami jobb megoldást számára. Nagyon gonoszembernek szolgáltattak ki! Belepusztulok a korbácsolásba! Megkötöztek! Sárba tipornak! Nagyon,nagyon!

(N. Gy.)

2.3.4.4. PÉNZVERÉSA fémekből nemcsak szerszámokat és fegyvereket, hanem pénzt is lehetett készíteni. Az első görögpolisok a Kr. e. 7. században vették át a pénzverést, de akkor még csak hét helyen vertek –többnyire élektron, vagyis az ezüst és arany természetes ötvözetéből készült – pénzt. A továbbiévtizedekben gyorsan terjed az új szokás, és sorban kivonják a forgalomból a korábban használtcsereeszközöket, a vasnyársakat (obolosok). A pénz nyersanyaga az ezüst lett (aranypénzt Athénbancsak Kr. e. 406-tól vertek, amikor vészhelyzet állt be a peloponnésosi háború során). A legkorábbi vertpénzek ezüsttartalma az élektron összetételétől függően 40 és 70% között mozgott. Az élektronverésttizennyolc görög polis is átvette, ebből hét kis-ázsiai állam még a Kr. e. 7. században (Chios, Dardanos,Erythrai, Kymé, Kyzikos, Milétos és Kós szigete). Az élektronstatér súlya 12-17 gramm közöttmozgott (milétosi-lyd: 14,1 g; phókaiai: 16,1 g). Egy 12 grammos érme aranytartalma elérhette a 7,2grammot (60%). A legkorábbi vert pénzeket tartalmazó kincslelet 1904-ben került elő az ephesosiArtemis-templom Kr. e. 600 körülre datálható rétegében. (A lelet kronológiai horizontja erősenvitatott. Az utóbbi évtizedben megpróbálták a Kr. e. 6. század első évtizedeire, sőt Kr. e. 560 körülredatálni [!], a legfrissebb kézikönyv azonban újból legkésőbb Kr. e. 620 körülre helyezi.) A fogadalmiajándékként felajánlott s ma a British Museumban őrzött kincs 93 élektronérme között egyetlenegy


150

sem volt kisebb 14,1 grammnál. Nyilvánvaló, hogy ez olyan nagy érték volt, amelyet a napi fogyasztástszolgáló kiskereskedelem nem tudott felhasználni. Az élelmiszerpiacon nem vásároltak napontateljes ökröket és birkákat. A pénzverés megjelenését tehát nem a munkamegosztáson alapuló cserekényszerítette ki. Ebben az esetben fölmerül a kérdés, hogy mire használták e korai, nagy értékűvereteket, és mikor jelentek meg a kisebb súlyú, a mindennapi életben is használható érmék?

A lyd királyok érmein oroszlánfejet, a görög polisok veretein pedig jellegzetes címerállatokat(Aigina: teknősbéka, Athén: bagoly, Phókaia: fóka, Korinthos: pegazus), az egyes városokat védőisteneket (Athén: Athéné, Massilia: Artemis, Naxos: Dionysos, Syrakusai: Arethusa forrásnimfa, Gela:Gela-folyó bikatestű, emberfejű istene), a polis által termelt fontosabb terményeket (Metapontion:búzakalász, Skotussa: téli búza, Mélos: gránátalma, Kyréné: silphion) találunk, sőt, úgy tűnik,egyes korai vereteken Athénban arisztokrata családok címerei is megjelentek. Mindebből többenarra következtettek, hogy a korai pénzverésnek elsősorban nem gazdasági, hanem politikai-propagandisztikus okai voltak: a jellegzetes veret az adott uralkodó vagy polis számára, minta mai zászló, kifejezte az állam szuverenitását. Ez az álláspont azonban az esetek többségébentarthatatlan. Az ugyan igaz, hogy pénzt független államok vertek, de az is tény, hogy számos függetlenállam sohasem kezdett pénzverésbe, hanem mások jól bevált érmeit használta. Ennek ellenére maifogalmaink szerint elképesztően sok görög államnak volt saját pénzverése. 604 polist vizsgáltam mega Kr. e. 7-5. században, s ebből 269-ben vertek hosszabb-rövidebb ideig pénzt. A polisok száma avizsgált időszakban feltehetőleg a 7-800-at is elérte, de ezek túlnyomó többsége sosem állított előönálló érméket. Összehasonlításul álljon itt az az adat, amely szerint a kezdetektől a hellenisztikus korvégéig, vagyis a Kr. e. 7. századtól Kr. e. 30-ig több mint 1400 város és törzs, valamint 500 uralkodóvert pénzt. Egy adott, rövidebb időszakban azonban a görög verőhelyek száma természetesen kisebbvolt.

45. táblázat -

Időszak (Kr. e.) Verőhelyek száma7. század 76. sz. 1. negyede 226. sz. 2. negyede 276. sz. 3. negyede 576. sz. 4. negyede 927. sz. 1. negyede 1627. sz. 2. negyede 1747. sz. 3. negyede 1767. sz. 4. negyede 186

Ennek ellenére együttérzései gondolhatunk az athéni kikötőben háromlábú asztalkája (trapeza, vagyisaz angol bank = pad kifejezés megfelelője) mellett üldögélő pénzváltóra (trapezités), akinek több mintszáz „nemzeti valutát” kellett fejben tartania. Ez akkor különösen hatalmas szám, ha belegondolunk,hogy ma 185 ENSZ-tagállam van a Földön (és például Svájc, amely állam, de nem tagja az ENSZ-nek),vagyis összesen ennél alig több önálló pénzkibocsátással számolhatunk (még ha figyelembe vesszükpéldául a Nagy-Bri- tanniában az angol font mellett létező skót fontot is), de e pénzek nagyobb részesohasem jelenik meg a nemzetközi pénzpiacon, mivel nem konvertibilis. A görög államok azonban ajelenlegi Görögországon kívül csak a Földközi-tenger és Fekete-tenger keskeny tengerparti sávjábanhelyezkedtek el, s nemesfém vereteiket mindenütt elfogadták!

A pénzváltó dolga azonban korántsem volt annyira nehéz, mint a fentiek alapján gondolhatnánk.Az egyes polisok érmeinek súlya a legtöbb esetben megfelelt az elterjedtebb standardoknak (athéni,aiginai, korinthosi, euboiai, phoinikiai). Ha a pénzváltó ismerte az adott veretet, és tudta, hogy ezüst-vagy aranytartalma megfelel az elvárásainak, már csak mérlegelnie kellett, a pénz nem súlyhiányos-e?Ezért ered számos pénzegység neve a mérlegelésből (sékel = mérni, statér = ami egyensúlyba hozzaa mérleget, pound = font, mint súly).


151

46. táblázat - ■ Két gyakori standard

Attikai AiginaiObolos 0,73 g 1,04 gDrachma 4,37 g 6,24 gMina 436,6 g 623,7 gTalanton 26,196 kg 37,142 kg

Minthogy a kisebb súlyegységek csak később alakultak ki, a pénzverés kezdetben nyilvánvalóannagyobb értékek könnyebb mozgatása és kezelhetősége céljából jött létre. Mi célt szolgálhattak a Kr.e. 7. században e nagyobb értékek? A távolsági kereskedelem többnyire árut cserélt közvetlenül árura,s az „árakat” a kereslet-kínálat viszonyainál alapvetőbben határozták meg évszázadok alatt rögzültcserearányok, például az árpa és a búza cserearánya 3 : 1 volt hosszú időn át, függetlenül attól, hogy azadott évben milyen volt a termés. Az üzletkötést megkönnyíthette, de nem volt annak feltétele a köny-nyen szállítható és nem romlandó ezüst- és aranyérmék bevezetése. Az érmék használatának azonbankorlátot szabott, hogy közvetlenül a kiskereskedelemben nem lehetett fölhasználni őket, így elsősorbanmégiscsak kincsképzésre és nagy értékű kincsek mozgatására használhatták őket. A pénzverés teháteleinte éppen ezt a célt szolgálta.

Kérdés, hogy a korabeli viszonyok között, a Kr. e. 7. században kiknek állt érdekében államilaggarantált, nagy értékű élektronérmék könnyű és viszonylag kockázatmentes szállítása. Erre a választnem a hétköznapi cserében, hanem az érmék fizetőeszköz voltában találhatjuk meg. A szárazföldiszállítás hosszabb távolságra igen drága volt, vagyis néhány tíz mérföldre történő szállítás mármeghaladta a szállított gabona vagy olaj értékét, levágott állatokat pedig a hús romlékonysága miattegyáltalán nem lehetett szállítani. (Összehasonlításul érdemes megjegyezni, hogy Diocletianus Kr. u.301-ben hozott árrendelete szerint egy szekér búza ára legföljebb 4500 denarius lehetett, bármilyenmesszire is szállították. Egy szekér 1,5 kilométeres fuvardíja 20 denarius volt, vagyis 225 kilométerszárazföldi szállítás után a szállítási díj elérte a búza teljes eladási árát. Az olcsóbb árpa esetén már 135kilométeres szállítás felemésztette a teljes eladási árat. Ahhoz, hogy megérje a szállítás, csak egészenrövid távolságra lehetett szárazföldön eljuttatni a gabonaféléket.) A lyd birodalom mérete, különösen,ha a fennhatósága alatt álló, part menti görög polisokat is beleszámítjuk, már elég nagy volt ahhoz,hogy e szállítási költségeket például az adó behajtásánál az állam által egységesen megjelölt veretekkelcsökkentsék. Talán ezért találjuk meg már a legkorábbi lyd vereteket is a part menti görög államokban,s ezért kezdődik meg Lydia után éppen azokban és az e polisokkal szoros kereskedelmi kapcsolatbanálló vidékeken elsőként a pénzverés. Talán éppen a sardeisi adminisztráció szorította rá a pénzverésrea tőle függő polisokat.

A pénzverés megindulása a görög polisokban:

Kr. e. 7. sz. 1. feleEphesos, Korinthos, Skióné

Kr. e. 7. sz. 2. feleMilétos, Kyzikos, Erythrai, Kymé,Knidos, Dardanos, Aigi-

na, Kós, Mélos, Chios, Kyréné

Kr. e. 6. sz. 1. negyede Phókaia, Karthaia, Smyrna, Naxos, Siphnos, Teós, nos, Kerkyra, Kalymnos,Koresia, Iulis, Paros, Tanagra

Kr. e. 6. sz. 2. negyede Délos, Athén stb.

Rhodópis azt szerette volna, ha Hellas földjén valami emlék marad utána, s olyan ajándékotcsináltatott, ami senki másnak nem jutott még eszébe, s amit senki sem ajándékozott még templomnak, sazt ajánlotta fel emléke megőrzésére Delphoi- ban. Vagyona egytized részéből annyi ökörsütő nyársatkészíttetett, amennyire az összegből futotta, s elküldte őket Delphoiba. Ezek most is ott hevernek nagyhalomban a chiosiak oltára mögött, a templommal szemben.



152

A távolba szállított kincsek érmekre váltásának másik példáját a templomi fogadalmi kincsfelajánlásokszolgáltatták. A vert pénzek elterjedése előtt is találtunk rá példát, hogy az adományt vasnyársakra„váltották át”, mint például Pheidón és Rhodópis történetében. A legelső lyd és görög veretek isegy szentélyből, az ephesosi Artemis templomkörzetéből kerültek elő, ahol feltehetőleg fogadalmiajándékként voltak elhelyezve. Nagy távolságból, főleg tengeren át nem lehetett szarvasmarhákatvagy birkanyájakat híresebb szentélyekbe juttatni. Vagy értékes tárgyakat (pl. Kroisos arany ésezüst vegyítőedénye, tíz talanton súlyú arany oroszlánszobra), vagy, ha már volt, vert pénzt lehetetta szentélyek kincsesházaiban elhelyezni. Kroisos Delphoinak szánt ajándékai között volt négyszínarany, egyenként két és fél talanton (attikai talantonban számolva 65,5 kg) súlyú tégla, valamint113 darab, egyenként két talanton (52,39 kg) súlyú fehérarany fél tégla, vagyis összesen 6182,3kilogramm arany. Ezek az egységnyi méretű és súlyú fél téglák már ugyanazt a funkciót töltötték be,mint egy, az uralkodó által hitelesített, nagy értékű fizetőeszköz. Kroisos azonban saját vert pénzébőlis juttatott a del- phoiaknak. Követei útján megérdeklődte Delphoi lakosainak számát, és mindenpolgárnak két aranystatért küldött ajándékba (Hérodotos I 54). Kroisos ajándékai bejárták azt az utat,amelyet a tengeren túlról vagy egyéb távoli vidékekről küldött fogadalmi ajándékok fejlődése kijelölt:presztízstárgyak (arany- és ezüstedény, aranyoroszlán), súlyra mért, egységes alakú nemesfémek ésvégül vert pénz. A pénznek ebben az időben Delphoi számára még nem volt ugyanaz a jelentősége,mint a későbbiekben, amikor a pénzhasználat ott is elterjedt (Kr. e. 520 k.). A fogadalmi ajándékotnem használhatták másra, például adásvételre, meg kellett őrizniük, legalábbis elvileg, éppúgy, mintaz egykori egyiptomi örömlány, Rhodópis nyársait Delphoiban. A veretek ugyanakkor a későbbiekbenmegkönnyíthették e kincsek nyilvántartását.

Kroisos ezután gazdag áldozatokkal igyekezett megnyerni a delphoi isten jóindulatát. Összesenháromezer különféle jószágot áldozott neki, majd hatalmas máglyát emelt, amelyben aranyozottés ezüstözött heverőket, aranycsészéket, bíborruhákat és -köpenyeket égetett el, így remélve, hogymegnyeri az isten jóindulatát. Elrendelte, hogy minden lyd vagyona arányában mutasson be áldozatot.Miután ezeket az áldozatokat bemutatta, rengeteg aranyat összeolvasztott és fél téglákat készíttetettbelőle, összesen száztizenhét darabot. Ezeknek hosszúsága hat-, szélessége három-, vastagságaegytenyérnyi volt. Négy színaranyból készült, ezek súlya két és fél talanton volt, a többit fehéraranybólöntötték, s ezek két talantont nyomtak.


Görög zsoldosok Egyiptomban

Apriés az újabb elpártolás hírére felfegyverzett segédcsapatokkal indult az egyiptomiak ellen, smagával vitte a kariaiak és iónok mintegy harmincezer főnyi zsoldosseregét is.


Görög zsoldosfelirat az Abu Simbel-i II. Ramses-szobron:

Amikor Psammatichos király Elephantinébe ment, ezt azok írták, akik Psammati- chosszal, Theoklésfiával együtt hajóztak, és eljutottak Kerkisen is túl, ameddig a folyó engedte. Az idegen nyelvűeketPotasimtó vezette, az egyiptomiakat Amasis. Felírt bennünket Archón, Hamoibichos fia és Pelekos,Eudamos fia. Teósi Helesibys, Télephos írt engem, Ialysos..., Pythón, Hamoibichos fia, Pabis, akolophóni, Psam- matasszal együtt, Hagésermos, Pasiphón, Hippos fia, Krithis írta.

(B. I.)

A pénzverés kialakulásához és gyors elterjedéséhez még egy társadalmi réteg járult hozzá jelentősmértékben: a zsoldosoké. E zsoldosok jelentős része ókori keleti uralkodók hadseregeiben szolgált,és különféle görög városokból került ki. Apriés egyiptomi uralkodó seregében (ur. Kr. e. 589-570)nem kevesebb, mint harmincezer görög és káriai zsoldos harcolt (Hérodotos II 163). II. Psammétichosfáraó (ur. 595-589) zsoldosainak feliratait mai napig láthatjuk az Abu Simbel-i II. Ramses-szobron(ML 7). A zsoldosok a kis-ázsiai Teósból és Kolophónból, valamint a rhodosi Ialysosból érkeztek. TellDe- fennehben legalább 20 000 zsoldos táborozhatott. A lelőhelyen nagy tömegű klazomenai kerámiáttaláltak. A tábort Kr. e. 525 körül, a perzsa hódításkor hagyták el. A lesbosi költő, Alkaios (Kr. e.600 k.) megemlékezik testvéréről, Antimeneidasról, aki Babylónban harcolt zsoldosként (50. töredék).Végezetül tudjuk jól, hogy Kroisos seregében is harcoltak görögök (az anekdota szerint például Thalés


153

is) és más idegenek, akiket a perzsákkal vívott első ütközete után a lyd uralkodó meggondolatlanulszélnek eresztett.

A görög világ nem véletlenül látta el zsoldosokkal a fizetőképes keleti monarchiákat. Hellas relatívtúlnépesedése oda vezetett, hogy a családok az egykézésre törekedtek, s ha több fiú született, vagya legidősebb örökölte az apai birtokot, mint például Spár- tában, rákényszerítve a többieket, hogyidegenben próbáljanak szerencsét, vagy olyan sokfelé oszlottak az amúgy is kis birtokok, hogy azörökösök valamennyien kiegészítő jövedelem szerzésére kényszerültek. Ha belegondolunk, hogyegyedül Egyiptomban hány görög zsoldos harcolt, s a babylóni, lydiai, karthágói stb. zsoldosokszámát megbecsülni sem tudjuk, beláthatjuk, hogy a zsoldosként szolgált és a leszerelés után azösszekuporgatott zsolddal hazatért görögök abszolút száma és a teljes lakosságon belüli számarányais jelentős lehetett, legalább annyira, hogy az általuk hellén földre behozott újdonságok hamarelterjedjenek. A zsoldosok megjelenése azáltal hatott Lydia pénzverésének kialakulására, hogy akatonákat könnyebb volt viszonylag nagy értékű élekt- ronpénzzel kifizetni, mint természetben,különösen, ha a hadsereg úton volt. A katonák pedig egyszerűbben tudták magukkal vinni keresetüket,mint ha azt rabszolgában, marhában, gabonában vagy presztízsjavakban kapták volna meg. A zsoldegy része természetesen az élelmiszerre kellett, de azt a katonák befizethették egy hónapra előreis, mintegy „menzarendszerben”, akár a hadtápnál, akár a hadseregeket kísérő markotá- nyosoknál.Vagyis a vert pénz fizetési eszközként szolgált a hadsereg és a zsoldosok között, és egyfajta hitelkeretetnyújtott a katonák élelmiszer-ellátásában. Arra azonban nagy értékénél fogva alkalmatlan volt,hogy a hétköznapi bevásárlásokat megkönnyítse. A kincsképzésben annál inkább bevált. A zsoldos,leszerelése után, valóságos kis vagyont tudott hazavinni egy kisebb erszényben. Otthon az érmékegyszerűen súlyra kimért nemesfémként funkcionáltak mindaddig, amíg görög földön is el nem terjedta pénzhasználat. Egy hazatért zsoldos, a feliratáról ismert Pédón például arany karkötőt kapott I.Psammétichostól, s tudjuk jól, hogy ezek a meghatározott súlyú „karkötők” voltaképpen pénzkéntszolgáltak a pénzverést megelőző időszakban. A pénzverés kialakulását így a zsoldoshadseregekmegjelenése is indokolta.

Priénében talált egyiptomi bazaltszobrocska felirata:

Pédón, Amphinneós fia ajánlott fel engem Egyiptomból magával hozva. Az egyiptomi király,Psammétichos adott még jutalmul egy arany karkötőt és egy várost bátorságáért.

(N. Gy.)

2.3.4.5. TÁVOLSÁGI KERESKEDELEM ÉS SZERZŐDÉSEKAz őslakókkal folytatott phókaiai/masszaliai kereskedelemnek az utóbbi évtizedekben több érdekesdokumentuma került elő. 1985-ben találtak Empúriesben, az antik Empo- rion ásatásai során egytöredékes, görög nyelvű ólomlevelet, amelyet Kr. e. 550 és 450 közé datálnak.

Az emporioni ólomlevél:

1. gondoskodjál róla, hogy Saiganthéban legyél, és ha...

2-3....azemporioniak részére, de ne hajózd be... csoportjukat, ha meghaladják a húsz főt, és [valahová]ne...

1. a Saiganthéban lévő rakományt, amit Baspedón vegyen meg...

2. ...vond fel a horgonyt és szállítsd...

1. ..mit tegyünk ezzel...

2. ..és Baspedón azt parancsolja neked, hogy vontasd...

8-12. ...kérdezni, hogy akad-e valaki, aki elvontatja addig... a mi hajónkig.... és ha kettő lenne, külddoda mind a kettőt [vagy bízd rá mindkettőre]. de hogy is legyen? Ha ő maga akarja... osztozzon megúgy, hogy a felét kapja meg. Ha pedig nem értene ezzel egyet,

1. ..ha ott marad, és küld nekem egy levelet, [közölve], mennyi legyen...


154

1. ...a lehető leggyorsabban...

2. Ezt parancsolom. Üdvözletem!

A görög hajótulajdonos első utasítása a hajóskapitánynak: hajózzon Saiganthéba. Em- porionbanrakományt és utasokat kellett felvennie. Az ibér Baspedón Saiganthéban várt a rakományra. A nagytávolság miatt a tulajdonos egyes kérdésekben meglehetősen bizonytalan. A hajót – vagy hajókat – atengeri út után talán egy folyón kellett felvontatni. A levél végén a haszon felosztásáról ír a massiliaihajótulajdonos. Az ibér közvetítőnek, Baspedónnak a haszon felét kínálja. Saiganthéban többen amásodik pun háborúból ismert Saguntum ibér város nevét vélték fölfedezni. Ez azonban valószínűtlen,mivel Saguntumot ekkor még Arsénak hívták. Igaz viszont, hogy több ibér települést is hívhattakSaiganthénak/Saguntumnak. Ebben az esetben azonban nem tudjuk pontosan rekonstruálni a hajóútvonalát Emporiontól délre. Az empúriesi szerződéshez nagyon hasonló tartalmú az 1950-ben azEmporiontól északra fekvő Pech Maho ibér városkában (Languedoc, Franciaország) talált, de csak1988-ban közzétett, a Kr. e.

1. század második harmadából származó ólomlevél, aminek az a különlegessége, hogy a görögszöveget egy korábban etruszk levelet tartalmazó ólomlemezre írták. Az etruszk szövegmaradványaiból kiolvasható Massilia etruszk neve.

Ólomlevél Pech Mahóból:

ElőlapHátlap

Hérónoiios 1. A kyprosi [Hérónoiios?] vásárolt egy bárkát (akation)

1. az emporioniaktól. Vett egy csónakot is.

2. Átengedte nekem a két és fél oktanion [vételárból a] felét.

3. Adtam neki két és fél hektaniont pénzben,

4. és biztosítékként adtam neki még egy tritét [harmadot],

5. és azt megkapta a folyón. A foglalót

6. előre odaadtam ott, ahol a bárkák kikötnek.

7. Tanúk: Basigerros és Bleuras és

8. Golo[.]biur és Sedegón. Ők voltak a

9. tanúk, amikor a foglalót átadtam.

10.Amikor átadtam a két és fél

11.oktaniont: Nauaryas, Nalbe[..]n.

A Kr. e. 450 körül keletkezett szerződést a ciprusi Hérónoiios kötötte bizonyos emporio- niakkal,akiktől vett egy bárkát és – talán – egy csónakot is (a csónakot jelentő lembon szóból ugyanis csaka szókezdő „l” maradt meg az ólomlemezen). Hérónoiios ciprusi származása is bizonytalan, mivel aKyprios szóból csak ..pri.. olvasható. A szerződés tanúi, Basigerros, Bleuras, Golo(.)biur és Sedegónibér vagy ligur nevet viselnek. Ők valószínűleg Pech Mahóban laktak. Pech Maho Agathé (Agde) ésEmporion (Empúries) közt fekszik a Berre folyócska partján, a tengertől több kilométer távolságban. ABerre mára teljesen eliszaposodott, az ókorban inkább mocsaras volt. A Berre egy kis öbölbe torkollik,ahová az Aude folyó is. A Massiliából Emporion felé tartó hajók számára ez az öböl természeteskikötőül szolgált. A tengeri hajók azonban nem tudtak a Berre-en fölevezni, erre csak laposabbfenekű bárkák voltak képesek, ezért kellett Hérónoiiosnak egy bárkát szerezni. A bárkát nyilván nemEmporionban vette, hanem a Berre és Aude torkolatánál fekvő öbölben, azoktól az emporioniaktól,akik ott tartottak fenn egy hajóépítő műhelyt. Ezzel magyarázható, hogy a szerződés valamennyi tanújabennszülött nevet visel. Héronoiios, aki talán Ciprusról (Kypros) szállított árut, átrakodta rakományáta bárkára, és a Berre-en felhajózott Pech Mahóig, ahol az ólomlemezt megtalálták (a tartozások


155

kiegyenlítése után a szerződésre már nem volt szüksége). Hérónoiiosnak azért kellett foglalót kapnia ésa hajó értékének a felén megosztoznia, mivel nyilvánvalóan nem volt pénze, és a rakomány értékesítéseután tudott csak fizetni.

A feliraton említett pénzegységek csak a phókaiai élektron- (arany és ezüst természetes ötvözete)statérok esetén értelmezhetők, de bizonyos ellentmondásokat akkor sem tudunk feloldani. A tritéa statér 1/3-a, a hektanion = 6 és az oktanion = 8 statér. Ebben az esetben 2,5 x 8 statér = 20statér, 2,5 x 6 statér = 15 statér. Mások ugyanakkor a tritét nem pénzegységnek, hanem a 15 statéregyharmadának (ti. 5 statér) értik. A felirat értelmezését megnehezíti, hogy nehéz eldönteni, két vagyhárom részletben történt-e a számla kiegyenlítése. Ez az engyétérion = biztosíték és arrabón = foglalóértelmezésétől függ. Ha két különböző műveletről van szó, akkor három, ha ugyanarról a fogalomról(amit történetesen két szóval neveznek meg), akkor pedig két lépcsőben zajlott az üzlet.

47. táblázat -

Pénzügyi művelet Összeg Helyszín TanúBiztosíték

Foglaló

Adósság rendezése

trité

15 egység

5 egység = maradék

a folyón kikötő ? ?

Basigerros

NauaryasB Az üzlet két szakaszbanPénzügyi művelet Összeg Helyszín TanúBiztosíték = foglalóAdósság rendezése

trité = 5 egység 15egység = maradék

kikötő a folyón Basigerros

Nauaryas

E levelek tanúsága szerint Gallia délnyugati és Ibéria északkeleti partvidékén a Kr. e. 6-5. században,vagyis jóval a rómaiak megjelenése előtt izgalmas és változatos nemzetközi kereskedelemmeltalálkozunk, aminek nyilván csak töredéke öltött valaha is írásos formát. Az etruszkok és görögöknyugati útjaik során elérték a gallokat és az ibé- reket, és legyőzve nyelvi és kulturális különbségeiket, akölcsönös haszon reményében üzleteltek egymással – és mint a szerződések tanúsítják, többé-kevésbémegbíztak egymásban. A nyugati etruszk kereskedelem jó példája a dél-galliai Antipolis (Antibes)partjai mellett talált etruszk hajóroncs, amely Kr. e. 540-530 körül süllyedt el. A roncs 180 etruszkés 3 görög amforát szállított.

A távolsági kereskedelemben nagy tömegű áru cserélt gazdát, és egy árutömeg együttes értékét acserélők megállapodásuk alapján feleltették meg a csereáru értékének. Ehhez még csak alkudozni semkellett. Hérodotos (IV 196) leírja a karthágóiak és a fekete afrikaiak között folyt „néma kereskedelem”technikáját. A kereskedők a tengerparton kirakták áruikat, tüzet gyújtottak, és visszavonultak ahajóikra. A bennszülöttek, látván a füstöt, kimerészkedtek a partra, és letettek annyi aranyat, amennyitszerintük az áru ért, s megint elmentek. A kereskedők visszatértek, megnézték, hogy szerintükelegendő-e az arany. Ha igen, az aranyat elvették és elhajóztak, ha pedig nem, visszatértek hajóikra.A bennszülöttek másnapra vagy megnövelték az arany mennyiségét, vagy azt is elvitték, amit addigodakészítettek. A két fél nem is látta egymást, pénzt sem használtak, mégis jól működött ez akereskedelem, amelyben egyik fél sem csapta be a másikat, mert ez hosszú távú érdekeiknek komolykárt okozott volna (vö. 9. dok.).

Úgy tűnik, hogy létezett kereslet bizonyos görög tárgyak, például vázák iránt etruszk földönis, ahová nemcsak a vázákat, hanem időnként az azokat előállító mestereket is importálták. Akorinthosi Démaratos, Lucumo, vagyis Tarquinius Priscus apja nem fazekas volt, de korinthosi,feltehetőleg Bakchiada menekültként élt Tarquiniiben, ahogy ezt Livius írja első könyvében. De azetruszkokorinthosi vázafestészet példái mutatják, hogyan telepedtek le korinthosi mesterek Etruriában.Talán kevésbé ismert, mindenesetre korábbi (Kr. e. 8. század közepi) példa egy euboiai, közelebbrőleretriai mester letelepedése Veiiben, amit ki lehet mutatni az általa használt agyag elemzésével: eleinteEretriában, később Veiiben alkotott. Ezek a mesterek feltehetőleg nem az éhség elől menekültek,hanem a jobb megélhetés céljából költöztek etruszk földre.


156

2.3.4.6. A KERESKEDELEM ÉS A GAZDASÁG AUTONÓMIÁJAPolányi Károly és Moses I. Finley gazdasági elmélete mind a mai napig óriási hatást gyakorol agörög kereskedelem értelmezésére. Szerintük ugyanis az archaikus és klasz- szikus kori görögség nemismerte az autonóm piacot, a polisok gazdasága a politikától függő, „beágyazott gazdaság” volt. Ahaszonra törekvést, amely minden autonóm gazdaság alapja, Polányi szerint a görögség mint rablást,kizsákmányolást (harpagé) bélyegezte meg.

Az agora a mi piaci rendszerünktől eltérően nem a kereslet-kínálat-ár nyílt mechanizmusa volt,amelyet a verseny és a többi piacokkal való összefüggés szabályoz. Modern kifejezéssel: korlátozottanhozzáférhető, mesterséges konstrukció volt, és a kínálat, a pénzárfolyamok, valamint az árszabályozástekintetében állami szankcióktól függött.

(Polányi Károly)

Ott, ahol egy mérték mér polgárnak s idegennek, és az igaz törvény útjáról senki le nem tér, dúsanhajt az a város, benne virágzik az ember...

Jó mértéket várj szomszédodtól, s ugyanavval add meg a kölcsönt, sőt még tégy hozzá, ha telik rá, úgyszámíthatsz máskor is arra, hogy ő kisegítsen.

Más kárán ne nyerészkedj, átok az ily nyereség csak. (Hésiodos: Munkák és napok. 225-227; 349-352.T. W. I.)

Csakhogy Thukydidés első könyvének történelemképében, legalábbis az archaiologiában, a fejlődésalapja a növekedés, amely alatt elsősorban gazdasági növekedést ért. A vándorlások után aletelepedés biztonságot teremt, amely lehetővé teszi a csere, a kereskedelem kialakulását, és ezgazdagságot eredményez. Az autarchia (önellátás) elavult állapot, amely az elmúlt időkre és elmaradottvidékekre jellemző. A növekedés (auxésis) alapja a tenger. Thukydidés mintavárosa a közlekedésiútvonalak kontrolljából származó gazdagság terén Korinthos. Strabón ábrázolásában ugyan Korinthosgazdagságának haszonélvezői a Bakchiadák voltak, a korinthosi kereskedelem régészeti emlékei (pl.a korinthosi kerámia elterjedtsége) nem támasztják alá az oligarchia parazita voltát. A gazdagodás(chrématizesthai) rablásként (harpazein) való felfogása kezdetben az archaikus szemlélet terméke,amelyben a gazdaság és annak morális megítélése sajátos elegyet alkot. Theognisnál a kereskedőnem a gabonafelesleget adja el, ami a hésiodosi agrártársadalom alapja, hanem a haszonra (kerdos)törekszik, és ezzel széttöri a hagyományos társadalom kereteit. Hésiodos megkülönbözteti egymástóla gazdagodás tisztességes és tisztességtelen módját. A piszkos nyereség (kaka kerdea) elítélése aztjelenti, hogy a haszon nem minden formája elítélendő az archaikus korban. Ez a szemlélet érvényesüla Kr. e. 6/5. század fordulójáig.

Solón határvonalat jelent a gazdaság etikától függetlenedő megítélése számára. So- lón ugyan elítéliés Diké (Jog) elleni vétségnek tekinti a korlátlan gazdagodást, mi több, határozottan megbélyegzia gazdagokat (plusioi), Hésiodoshoz hasonlóan azonban megengedhetőnek tartja a tisztességes útonszerzett vagyont (Fr. 1, 7-8). Ráadásul ennek megszerzését az egyes polgárok, és nem csak azállamok számára tartja megengedhetőnek. Aristotelés esetében Polányi Károly és Moses I. Finleyfeltételezték, hogy a Nikomachosi etika 1133b-ben szereplő állandó árviszonyok (5 ágy = 1 ház) annakkövetkeztében jöttek létre, hogy a politikai struktúra lefékezte a gazdaság fejlődését, valószínűbbazonban, hogy éppen ellenkezőleg, a gazdaság olyan fejlett volt már a Kr. e. 4. században, hogyAristotelés szükségét érezte egyfajta edictum de pretiis (árrendelet) segítségével történő lefékezését,vagyis az állandó árviszony inkább igény volt részéről, mint a valóság leképezése. A gazdaságmegítélésének változása ennek alapján a görögöknél három korszakra osztható:

a. Az első szakaszban az etikai és gazdasági szempontok összekeveredtek, és a cserét mintzsákmányolást (harpagé) ítélték meg.

b. A második szakasz Periklés korára tehető, és világosan kimutatható Xenophón- nál. Ez a gazdaságfolyamatos önállósodásának, liberalizálódásának időszaka.

c. A harmadik szakasz az előzőre adott válasz. A gazdaság megítélésében újra előtérbe kerülnek amorális szempontok.


157

Minthogy ez a moralizáló, a valódi gazdasági folyamatokat eltakaró ábrázolásmód jellemzi forrásainklegnagyobb részét – amelyek többsége a Kr. e. 4. századból, illetve későbbről származik –, nem csoda,hogy e torzképnek az elemzése téves következtetésekre vezetett az antik gazdaság értékelésében.Ennek bizonyítéka, hogy Xenophón hőse, Is- chomachos egyértelműen a haszonszerzés céljábólfoglalkozott a földdel, és a szerző nem ezt, hanem cselekedetének moralizáló mentegetését tettenevetségessé. A Kr. e. 4. században a gazdaság már olyan fejlett volt, hogy Xenophón szerint azállamnak éppen a magánszemélyek gazdálkodását kellene utánoznia, csak így lehet hatékony. Vagyisa „beágyazott gazdaság” elmélete nem a gazdasági valóság, hanem annak moralizáló antik értelmezésealapján született meg. Ennek alapján elgondolkodhatunk azon, miért is alakulhatott ki az ókor egyiklegfontosabb kereskedő népéről, a görögről az az elképzelés, hogy valójában nem is ismerte a gazdaságautonómiáját.

- Igazad van, Ischomachos – jegyeztem meg –, apád valóban éppen annyira természeténél fogvaszerette a földművelést, mint ahogy a gabonakereskedő a gabonát. Hiszen azok is annyira szeretik agabonát, hogy ha azt hallják, valahol bőséges a termés, elhajóznak oda, keresztül az Égei-, a Fekete-vagy a Szicíliai-tengeren, ott annyit vesznek belőle, amennyit csak tudnak, és átszállítják a tengerenugyanazzal a hajóval, amin maguk is utaznak. Ha aztán pénzre lesz szükségük, nem ott adnak túl rajta,ahol éppen vannak, hanem oda viszik, ahol tudják, hogy a legdrágább, és az emberek a legtöbbetfizetnek érte, aztán ott adják el. A te atyád is valahogy így szereti a földművelést.

- Tréfálkozhatsz, Sókratés, de én akkor is azt hiszem, hogy nagyon szeretheti az építészetet az, akiházat épít, eladja, és aztán újabbat épít – felelte szavaim hallatán Ischomachos.

(Xenophón: A gazdálkodásról. 20, 27. N. Gy.)

2.3.4.7. A METOIKOSOKA rabszolgák és metoikosok zabolátlansága viszont Athénben a legteljesebb, ott nem szabad megvernisem őket, és utadból sem áll félre a rabszolga. Hogy mi az oka ennek a helyi szokásnak, mindjártmegmondom. Ha az volna a törvény, hogy a szabad ember megütheti a rabszolgát vagy a metoikost,vagy a szabadon bocsátottat, bizony gyakran athéni polgárt verne meg abban a hiszemben, hogyrabszolga. Mert a nép ruházata ott semmivel sem jobb, mint a rabszolgáké vagy a metoikosoké, ésa kinézésük sem jobb. Engedélyeztük a szabad beszédet (iségoria) a rabszolgának a szabadokkalszemben, és a metoikosoknak a polgárokkal szemben, hiszen az államnak szüksége van a metoikosokraa nagy csomó mesterség meg a hajózás miatt. Ezért engedélyeztük hát, érthetően, a metoikosoknakis a szabad beszédet.


Az athéni társadalom részét képezték a metoikosok (görögül együtt lakók’, a városban tartósanletelepedett idegenek), akik részben ipari tevékenységet folytattak, részben kereskedtek. Azathéniakkal együtt katonáskodtak. Számos nagyon gazdag ember is volt közöttük, politikaijogokkal mégsem rendelkeztek. Athénon kívül más polisokban is éltek metoikosok, de olykorepoikosnak vagy synoikosnak hívták őket. Voltak államok, mint például Spárta, ahonnan időrőlidőre kitiltották az idegeneket (xenélasia). Platón (Törvények. 850b) húsz évre korlátozta volnaideális államában a metoikosok tartózkodását, utána vagyonukkal együtt el kellett volna költözniük,nehogy kalmárszellemükkel megrontsák a polgárok lelkét. A metoikosokat megkülönböztetjük atulajdonképpeni idegenektől (xenos), akik csak vendégként, ideiglenesen tartózkodnak a polisban.A metoikosok tehát nem voltak polgárok, így társadalmi rétegük, bár az athéni hadseregben ésflottában, a leiturgiák (adószerű pénzügyi szolgáltatások) teljesítésében, sőt, a polgárokkal ellentétben,az adózásban nélkülözhetetlen feladatokat látott el, egészében a nem-polgárnak kijáró megvetésbenrészesült. Pseudo-Xenophón (Kr. e. 424 k.) megfogalmazása szerint az athéni államnak szüksége volta metoikosokra „a nagy csomó mesterség meg a hajózás” miatt. A metoikosok szerepéről a modernösszefoglalások is hasonlóképpen vélekednek. Szerintük a hivatalos politika már a Kr. e. 6. századbantöbb ízben bátorította az idegeneket, hogy telepedjenek le Attikában. Ennek célja mindenekelőtt azvolt, hogy minél több hozzáértő kézművest szerezzenek.

A kézművesség mellett a kereskedelem is a metoikosokra jellemző foglalkozás volt. Eszünkbe juthata platóni Államban is szereplő öreg Kephalos, akit Lysias szerint személyesen Periklés beszélt rá,hogy telepedjék le Athénban. A peloponnésosi háború idején bekövetkezett háborús konjunktúra


158

segítségével Kephalos az apja által kissé leapasztott családi vagyont jelentősen meg tudta növelni(Platón: Az állam. 330b). Pajzsgyárukból a harminc zsarnok a háború végén, Kr. e. 404-ben 700pajzsot, 120 rabszolgát, nagy mennyiségű ezüstöt, aranyat és rezet kobzott el, de még így is 3talanton ezüstöt, 400 kyzikosi aranyat, 100 dareikost és 4 ezüstcsészét találtak otthon Kephalos fiánál,Lysiasnál (Lysias XII 11). A család külföldön befektetett vagyona azonban lehetővé tette, hogyaz emigrációba vonult Lysias a lázadó demokratákat 2000 drachmával és 200 pajzzsal támogassa.Egy pajzs kb. 20 drachmába került, vagyis a 200 pajzs 4000 drachmát tett ki, tehát a kifosztottLysias által a demokratáknak nyújtott támogatás összesen 1 talantonra (6000 drachma) rúgott. Ezaz összeg megegyezett például Seri- phos, Mykonos vagy Imbros szigetének a délosi szövetségbebefizetett egyévi adójával Kr. e. 441-ben. Ennek alapján beláthatjuk, hogy a leggazdagabb athénimetoikosok tőkeereje egyenként is bőségesen meghaladta a délosi szövetség tagállamainak többségéét(a tagállamok 71%-a fizetett ugyanis adóként 1 talantont vagy kevesebbet). Arról azonban semmitsem tudunk, milyen arányban voltak a metoikosok között a Kephaloshoz mérhető dúsgazdagok és akevésbé tehetősek, sőt azt sem tudjuk pontosan, hány metoikos élt Athénban.

Phaléróni Démétrios Kr. e. 317 és 307 között népszámlálást hajtott végre Athénban, s aszerint21 000 (vagy 31 000) polgárra 10 000 metoikos jutott. Kr. e. 431-ben a hopli- tésként harcolómetoikosok száma 3000 fő volt, de sokan szolgáltak könnyűfegyverzetűként és a flottánál is. Abecslések a peloponnésosi háború idején mintegy 7000-re teszik az athéni metoikosok számát. Ha7000 metoikosszal számolunk, a hoplitafegyver- zetűek aránya a teljes metoikospopuláción belül43%-os volt, vagyis 57%-uk nemhogy Kephaloséhoz mérhető vagyonnal nem rendelkezett, de méga nehézfegyverzettel nem rendelkező athéni théseknél sem voltak gazdagabbak. Kérdéses, hogy azathéniak számára valóban olyan vonzó volt-e 4000 szegény iparost és kereskedőt államukba csábítani,amikor thések ezreit „exportálták” a Breához hasonló apoikiákba (gyarmatváros) és a kléruchiákba(katonai telep), csak hogy megszabaduljanak szegényebb polgártársaiktól?

Mai ismereteink szerint 8209 olyan polgárjoggal nem rendelkező attikai lakosról van tudomásunk,aki idegen eredetű (metoikos), rabszolga vagy felszabadított rabszolga volt. Közülük 7367 lakosszülőhelyét is ismerjük, további 23-nak pedig töredékesen maradt fönn a származási helye. AzAttikában lakó idegenek 380 különböző városból, illetve területről származtak. Közülük a Kr. e. 5.század végéig mindössze 337 nevet ismerünk a 7367-ből (4,5%). A hellénisztikus és római korbana hatalmas, nemzetközi városok fiai laktak legszívesebben Athénban, amelyek egy részét Kr. e. 400előtt még meg sem alapították. A Kr. e. 6/5. században más sorrendet, igaz, más arányokat is találunk.

48. táblázat - ■ Az athéni metoikosok származási helye

Város

Keós

Kr. e. 6/5. sz. 15 Összesen

25Plataiai 14 78Samos 11 44Thrákia 8 109Milétos 7 2012Megara 7 87Syrakusai 7 31Thasos 7 19Aigina 6 79Toróné 6 10Karia 6 7

A Kr. e. 5. század földrajzi horizontja elsősorban a délosi szövetség tagállamaira és Athén közvetlenszomszédaira (Megara, Korinthos stb.) korlátozódott. A legtávolabbi település Syrakusai volt, detudjuk jól, hogy Athén a Kr. e. 5. században fontos – és nem mindig csak háborús – kapcsolatokat ápoltSzicíliával. A délosi szövetség (volt) tagállamaival még akkor is szoros volt Athén együttműködése,


159

amikor a szövetség már régen megszűnt. Ezt tanúsítja az is, hogy az athéni idegenek nem kevesebb,mint 105 olyan településről érkeztek, amelyek korábban a délosi szövetséghez tartoztak. Minthogy adélosi szövetségnek fennállása során összesen 349 tagállama volt, megállapíthatjuk, hogy e tagállamok30%-ának a lakossága nagyobb hajlandóságot mutatott a délosi szövetség megszűnése után is azAthénban való letelepedésre, mint az összes többi állam lakói együttvéve.

A metoikos a polisban nem szerezhet ingatlantulajdont, és ahhoz, hogy valamelyik démosban (athénikerület, község) letelepedjék, egy polgárt kell jogi képviselőjének választania (prostatés), aki sajátdémosában felíratja a metoikost a metoikosok jegyzékére. Minthogy a metoikosnak saját házasem lehetett, feltehetőleg lakást bérelt. Elképzelhető, hogy Athén kikötőnegyedének, Peiraieusnakegységes terv alapján készült típusházaiban, vagy legalábbis azok egy részében, metoikosok laktak.Az bizonyos, hogy Ke- phalos fia, Polemarchos, a tehetős metoikos Peiraieusban, Athén forgalmaskereskedelmi negyedében lakott (Platón: Állam. 327b). A metoikosokat ugyan majdnem mindenfoglalkozási rétegben megtaláljuk, de – minthogy ingatlant, így földtulajdont se szerezhettek –a kereskedők és pénzemberek között feltehetőleg lényegesen nagyobb volt a számuk, mint másrétegekben. Az idegenek foglalkozásáról a Kr. e. 6/5. században alig tudunk valamit. Voltakazonban tipikus területek, ahonnan inkább rabszolgák érkeztek (Thrákiából, Kariából, Lydiából,Makedóniából, Skythiából, Krétáról, s valószínűleg a spártai Amykla, Alkibiadés dajkája is idesorolható), máshonnan inkább szobrászok – összesen öt –, festők és fafaragók.

A milétosi Hippodamos építész volt, Kephalos és három fia (Syrakusai) pajzskészítő műhelytulajdonosa. Az egyiptomi Hermaios és az eresosi Melantas gyap- júkártoló, a gortyni Sósinos kovács,az egyiptomi Hermaios halárus volt. A flottánál szolgált 32 fő. Az óreosi Batrachos a harminc zsarnokbesúgója volt. A za- kynthosi Timotheos és a chalkisi Mynniskos színészként szerzett hírt magának.Drámaíróként kereste a kenyerét a mysiai Akestór, a megarai Susarión és a phle- iusi Dioklés,paródiaköltő a thasosi Hégémón, rhapsódos (énekmondó) az ephesosi Ión, szónok volt a syrakusaiLysias, a milétosi Philiskos, Isokratés tanítványa, valamint a chalkisi Isaios. A chiosi Ión költő éspolihisztor, a poseidóniai Astyphilos pedig jós volt. Aulétés (vagyis az aulos nevű fúvós hangszerenjátszó zenész) volt az argosi Aristón, a thébai Chairis és Pronomos, kitharaművész a hermiónéi Epiklés.Filozófusként vált közismertté az abdérai Prótagoras, az élisi Phaidón és a klazomenai Anaxagoras.A korinthosi Chrysilla (és számos társnője) hetairaként (prostituált) szerzett népszerűséget magának.A thasosi Hippiast és a kurioni Xenophónt gyilkosként végezték ki. Az athéniak végezetül hárombérgyilkost is importáltak, a megarai Apollodórost, a kalydóni Thrasybulost és a tanagrai Aristodikost.

A név szerint ismert metoikosok között az értelmiségiek erősen felülreprezentáltak. Ennek két okavan. Egyrészt nem tudhatjuk, hogy mivel foglalkoztak azok a metoikosok, akiknek csak neve ésszármazási helye maradt fenn a sírköveken, másrészt az egyéb hagyományban (pl. szónokoknál,történetíróknál) említett személyek nyilvánvalóan a szellemi, politikai vagy gazdasági elitbőlkerültek ki. Megfontolandó azonban, hogy Kephalosról, a dúsgazdag pajzsgyárosról sem gazdaságitevékenysége miatt tudunk, hanem azért, mert fia, Lysias, a közismert szónok megemlékezett rólaés a harmincak által elpusztított másik fiáról, Polemarchosról, és azért, mert Platón, aki talán éppenLysiason keresztül ismerte meg Kephalost, örök emléket állított a bölcs öregnek Az állam elsőkönyvében.

Még ha figyelembe is vesszük a fent említett bizonytalansági tényezőket, vagyis 1. az értelmiségszükségszerű felülreprezentáltságát, 2. a tengerészek magas számát, ami egy tengerészek nevéneklistáját tartalmazó felirat véletlenszerű előkerülésének köszönhetően ismert, 3. az adatok hiányát aziparosok és kereskedők esetében, 4. nagyszámú rabszolga megjelenését a vagyonelkobzási feliratokon,akkor is érdekes lehet az adatokat kategóriánként összesíteni.

49. táblázat - ■ Az ismert foglalkozású metoikosok megoszlása

Foglalkozás A foglalkozást űzőkszáma aránya (%)

Kereskedő, iparos 7 9,2Katona, tengerész 33 43,4Művész (zenész, színész, szobrász, festő) 14 18,4


160

Értelmiségi (szónok, író, filozófus, politikus, jós) 16 21Hetaira, bérgyilkos, gyilkos 6 7,9Összesen 76 100

Ha tehát figyelembe is vesszük a fenti adatok bizonytalanságait (a 337 ismert eredetű idegen közülcsak 93-nak, vagyis 27,6%-nak a foglalkozását ismerjük), akkor is belátható, hogy a peloponnésosiháború idején nem lehet váratlan és megmagyarázhatatlan az idegen származású tengerészek magasszáma (Pseudo-Xenophón is említi Az athéni államban, hogy a metoikosok fontos szerepet játszottaka flottánál) és az sem, hogy Athén, a korabeli világ métropolisa, vonzotta a kétes elemeket, a hetairákatés bűnözőket is. Volt még egy kategóriája az Athénban élő idegeneknek, amelyet külön nem vettemföl foglalkozásként (hiszen nem is az), de az Athénban való tartózkodás okára rávilágít: ez a háborúsorán Athénba érkezett politikai menekültek csoportja (pl. a Byzantionból Kr. e. 408 után érkezett ötmenekült). Az ő arányuk ennél lényegesen magasabb lehetett, és Kr. e. 404 után hozzájuk csatlakoztakaz athéni kléruchiákról (katonai telepek) visszaáramló athéniak ezrei, akik esetleg már generációk ótakülföldön éltek, s így Athénban – még athéni polgárként is – idegennek érezhették magukat.

Úgy tűnik, a metoikosok társadalma Athénon belül ugyanolyan tagolt volt, mint a polgároké.A metoikosok a legkülönfélébb foglalkozásokat űzték, a földművelést természetesen leszámítva,minthogy ingatlanszerzési joguk nem volt. Vagyoni helyzetük legalább ennyire differenciált volt,minthogy például a pajzsgyáros, a szofista, a kovács, a gyapjúkártoló és a kikötői örömlányjövedelme jelentősen eltért egymástól. A származási helyük is különbözött, bár nem görög csak kisszámban volt közöttük. Mindez érthetővé teszi, miért nem tudunk róla, hogy a metoikosok valahais megkíséreltek volna szövetségre lépni egymással, hogy közösen fogalmazzák meg érdekeiket apolgárokkal szemben.

Végezetül az a kérdés maradt megválaszolatlanul, hogy miért állt érdekében az athéniaknak az, hogyilyen tömegű, ilyen vegyes összetételű metoikos lakjék államukban. A metoikosoknak – az athénipolgárokkal ellentétben – adót kellett fizetniük (metoikion), amelynek összege férfiak esetében évi12 drachma, önálló nők esetében pedig 6 drachma volt. Ha az önálló keresettel rendelkező nőket nemis számítjuk, a metoikosok számára nem is túlságosan megterhelő adó 7000 metoikos esetében évi 14talantont, 10 000 metoikos esetében évi 20 talantont tett ki az állami költségvetésben. A metoikosokbérházakban laktak, minthogy saját ingatlanuk nem lehetett. Ha a lakásbérleti díj – szerényen számítvaés átlagosan – csak havi 5 drachma volt, az az athéni polgároknak, akik kiadták lakásaikat (ráadásul ez7-10 000 házat, illetve lakást jelenthetett), 70-100 talanton bevételt hozott. Ez azért is meghatározójelentőségű bevétel, mert, mint láttuk, phaléróni Démétrios idején kb. két polgárra jutott egy metoikos,vagyis polgáronként átlagosan 28,5 drachmát tett ki a metoikosok lakbére akkor, amikor az átlagosnapidíj fél drachma volt, ehhez jött az általuk befizetett adó, az általuk teljesített leiturgiák ösz- szegeés a hadsereg egyharmadát kitevő kontingensük védereje.

Úgy tűnik, nem is annyira a kereskedő és iparos metoikosok hasznos tevékenysége jelentette azathéniak számára a vonzerőt, hanem inkább a belőlük húzható közvetlen haszon. Ráadásul, mint aztXenophón hangsúlyozza (Bevételekről. 2, 1), a metoikosok nem kaptak napidíjat, misthost semmiféletevékenységükért, mint az athéni polgárok. A leiturgiát leszámítva évi minimum 84, maximum 120talanton bevétel, amelyért az athéni polgároknak valójában semmit sem kellett tenniük, elegendő voltahhoz, hogy belássák: megéri, ha a metoikosokat nem verik meg az utcán, sőt még az iségoriát ismegadják nekik.

A felszabadított rabszolgák hasonló jogállásúak voltak, mint a metoikosok. Sok volt közöttük a gazdagember, de sem polgárjoggal, sem ingatlanszerzési joggal nem rendelkeztek.

2.3.4.8. A RABSZOLGÁKA rabszolgák pontos számáról – így valódi gazdasági jelentőségéről – nincsenek adataink. Atehetősebb családoknál 3-5 rabszolga dolgozott, a legnagyobb számú rabszolgával ipari üzemektulajdonosai rendelkeztek. Náluk 50-120 rabszolga is tevékenykedhetett. A rabszolga beszélőszerszámnak minősült, piacon lehetett adni-venni, mint egy állatot vagy egy szerszámot.


161

A szerszám részben élettelen tárgy, részben élőlény, ahogyan például a hajókormányosnak akormányrúd élettelen, a matrózlegény pedig élő eszköze... A szolga olyan, mint egy élő szerzett tárgy.S valóban, bármely szerszámnál többet érő szerszám minden alárendelt, kisegítő személy. Mert haminden szerszám parancsra vagy maga jószántából el tudná végezni munkáját., a vetélőfa magátólszőne, s a lantverő pálcika magától játszana, nem volna akkor szükségük se az építőmestereknekmesterlegényekre, se az uraknak rabszolgákra.


Ha valaki megölt vagy megcsonkított egy rabszolgát, tulajdonosa számára kellett kártérítést fizetnie,mivel annak vagyonában okozott kárt. A rabszolgák helyzete ugyanakkor – a bányában dolgozókatleszámítva – korántsem volt reménytelen. A rabszolga megállapodhatott gazdájával, hogy tíz évalatt kifizeti neki saját vételárát (vagy akár még többet is), utána pedig felszabadult. Az ilyenszolgák saját vállalkozásokat (többnyire pénzügyieket) folytattak, amiből elegendő jövedelmük gyűltössze, hogy kifizessék a törlesztőrészleteket, sőt saját vagyonukat is megalapozzák. A törvényekvédték az ilyen rabszolgák vagyonát. Ezt természetesen nem a rabszolga, hanem annak tulajdonosaérdekében tették, hogy őt ne érje kár. A rabszolgatartás tehát – bár a polgárt születésétől (dajkák)haláláig (sírásók) rabszolgák vették körül – nem volt alapvető fontosságú intézmény a göröggazdaságban. Nem volt olyan munka, amit csak rabszolgák végeztek, még a megvetet- tebbtevékenységeken is osztoztak a szegény thésekkel (napszámosok) és az idegenekkel. A parasztok vagyszegényebb műhelytulajdonosok alig egy-két rabszolgát engedhettek meg maguknak. Ezt bizonyítja,ha megvizsgáljuk Aristophanés komédiáiban, amelyek, ha komikus formában is, a mindennapi életlenyomatait adták, hány rabszolga jutott egy- egy – különböző rétegekből kikerülő – tulajdonosra azegyes időszakokban.

50. táblázat -

Év Tulajdonosvagyoni helyzete

Férfi rabszolga Női rabszolga Összesen

Kr. e. 427 középparaszt 2 2 4Kr. e. 426 középparaszt 4 ? 4Kr. e. 425 középparaszt 1 ? 1Kr. e. 422 gazdag 6 1-2 7-8Kr. e. 421 paraszt 2 ? 2Kr. e. 421 paraszt 1 2 3Kr. e. 405 gazdag 4-7 1 5-8Kr. e. 392 paraszt 2 1 3Kr. e. 388 paraszt 1 ? 1

A rabszolgák viszonylag jelentéktelen gazdasági szerepe magas árukból is következett. Egy Kr. e. 414-ben keletkezett athéni vagyonelkobzási feliraton a rabszolgák árai 75-től 240 drachmáig terjednek. Alegolcsóbb egy kariai gyerek volt, a legdrágább egy szíriai, aki nyilván értett valamilyen mesterséghez.A nőnemű rabszolgák árát életkoruk és külső megjelenésük is feltűnően befolyásolta. A legdrágábbaka thrák nők voltak, mivel szőkésvörös hajukkal komoly vonzerőt gyakoroltak a többnyire fekete hajúgörög férfiakra. Ez magyarázza, hogy míg egy átlagos (de nem öreg) nő 170 drachmába került, egyfiatalabb thrák nőért 220-at is megadtak. A görögök azt is tudták, hogy a rabszolga nem érdekelt abban,hogy többet és jobban dolgozzon (bár Xenophón hosszan értekezik a jutalmazás hasznosságáról),ráadásul élelmezni és ruházni is kellett, ha pedig beteg lett vagy meghalt, a belefektetett pénz elveszett.Ezért kedvelték jobban a bérmunkásokat vagy a rabszolgák kölcsönzését, amint ezt a bányák esetébenláttuk.

Ha meg azon is csodálkoznék valaki, hogy hagyják, hogy a szolganép ott bőségben, sőt egyesek nagylábon éljenek, kiderül, hogy ezt is megfontolásból teszik. Ahol ugyanis tengeri hatalom van, feltétlenülszükséges az, hogy a rabszolgák pénzért szolgáljanak, hogy megkapjam munkájából a részesedést,meg az, hogy szabadjára engedjék őket. Ahol viszont már gazdagok a rabszolgák, ott többé már nem


162

előnyös, ha az én rabszolgám fél tőled; persze Lakedaimónban fél tőled a rabszolgám. Ha azonbana te rabszolgád fél éntőlem, az a veszély fenyeget, hogy saját pénzét is ideadja, csak hogy személyétne fenyegesse veszély.


■ Emlékeztető

medimnos, Helléspontophylax, Wappenmünze, élektron, obolos, statér, trapeza, trapezi- tés, harpagé,autarchia, plusioi, metoikos, xenélasia, xenos, leiturgia, thés, apoikia, kléruchia, démos, prostatés,rhapsódos, aulétés, kithara, hetaira, metoikion, misthos, iségoria

■ Kronológia

51. táblázat -

767-656 25. dinasztia Egyiptomban600 k. Az ephesosi kincslelet595-589 II. Psammétichos egyiptomi fáraó594 Solón törvényei589-570 Apriés egyiptomi fáraó556-546 k. Peisistratos thrákiai befolyása470 k. A teósi átok451 Egyiptomi gabona Athénban; Periklés polgárjogi

törvénye406 Aranypénzt vernek Athénban404 A harminc zsarnok kifosztja a metoikosokat317-307 Phaléróni Démétrios népszámlálásaKr. u. 301 Diocletianus árrendelete

2.3.5. A Kr. e. 4. század első feleA korszak forrásai közül a legfontosabbak Xenophón Hellénikája (Kr. e. 362-ig), az Anabasiscímű munkája, az Aristotelés neve alatt fennmaradt Az athéni állam, Plutar- chos Párhuzamoséletrajzai közül az Agésilaos, Démosthenés, Dión, Pelopidas, Phókión és Timoleón, a nagy athéniszónokok (Démosthenés, Isokratés, Aischinés, Isaios, Hy- pereidés) művei, valamint a Görög-rómaiszöveggyűjtemény 76 -87. dokumentumai.

2.3.5.1. POLITIKATÖRTÉNET

2.3.5.1.1. Spárta hegemóniája

A peloponnésosi háború végével beköszöntött Spárta megkérdőjelezhetetlen, bár rövid életűhegemóniája a polisok fölött. Lysandros spártai nauarchos (flottaparancsnok) kezdeményezésére – azephorosok véleményét ki sem kérve – a délosi szövetség egykori tagállamai élére tízfős testületeket(dekarchia) állított, amelyek együttműködtek a Spártából érkező helytartókkal (harmostés). LysandrosAthén vezetését harminc törvényhozóra (harminc zsarnok) bízta, majd sikereitől elbizakodottan királyihatalomra tört Spártában, ezért félreállították. Kr. e. 399-ben Lysandros – a trónutódlásból sántaságamiatt kizárt – II. Agésilaost segítette trónra. Az előző király fiát törvénytelen származással vádolta,így zárta ki az örökösödésből.

Diopeithés, egy jóslatokban nagyon is járatos férfiú azonban Leótychidast [Agis fiát] támogatta.Apollón jósszavára hivatkozott, hogy óvakodni kell a „sánta királyságtól”. Lysandros Agésilaos


163

pártját fogva azt vetette ellene, hogy nézete szerint az isten figyelmeztetése nem arra vonatkozik, akisebesülése miatt sántít, nem tőle kell tartózkodni, hanem inkább attól, hogy az legyen a király, akinem a királyi családból származik. Mert leginkább akkor „sántítana” a királyság, ha nem Héraklésleszármazottja állna a város élén. Miután a város mindkét felet meghallgatta, Agésilaost választottákmeg királynak.

(Xenophón: Hellénika. III 3, 3. N. Gy.)

II. Agésilaos spártai király tehát – II. Archidamos fiaként – testvére, II. Agis halála után jutott uralomra.Lysandros hatalmi politikájának folytatójaként biztosítani akarta Spárta hegemóniáját a görög államokés Perzsia fölött. A Perzsia elleni fellépés látszólag érthetetlen volt, hiszen Spárta a peloponnésosiháborút csak perzsa pénzügyi támogatással tudta megnyerni. Ennek fejében azonban átengedte akis-ázsiai görög polisok adóját a perzsáknak. E polisok pedig – hogy az adótól megszabaduljanak– Kr. e. 401- ben támogatták II. Artaxerxés Mnémón nagykirály öccsének, az ifjú Kyrosnak alázadását bátyja ellen. Kyros seregébe özönlöttek a görög zsoldosok, számuk hamarosan tízezerre nőtt.Közöttük volt az athéni Xenophón, Sókratés tanítványa is, aki Anabasis (Felvonulás) című könyvébenrészletesen beszámol a balul sikerült hadjáratról. A Tigris és az Euphratés között elterülő KunaxánálKyros ugyanis vereséget szenvedett és el is esett, görög zsoldosai pedig csak kalandos úton tudtaka Tauros-hegységen keresztül észak felé vonulva megmenekülni a király bosszújától. A kis-ázsiaihellének segítséget kértek a spártaiaktól Tissaphernés perzsa satrapa ellen (Kr. e. 400). A spártaiakThib- rónt küldték Kis-Ázsiába. Thibrón hadserege egyesült a Kyros hadjáratából visszatért, mintegynyolcezer főre apadt sereggel. A kis-ázsiai görögök szemében fosztogatásai miatt népszerűtlenné váltThibrónt felváltotta a spártai Derkylidas, aki kiegyezett Tis- saphernésszal, és egy másik helytartó,Pharnabazos ellen vonult. Ezzel a görög városok nagy részében még nagyobb befolyást engedettTissaphernésnak. A perzsa hadiflotta készülődni kezdett, hogy beavatkozzék a kis-ázsiai harcokba.Nem maradt vesztegetni való idő. Agésilaos Kr. e. 396-tól 394-ig a perzsák ellen harcolva biztosítottaaz ión államok autonómiáját (vele tartott Lysandros is), de az otthoni helyzet (a korinthosi háború)súlyosbodása miatt vissza kellett térnie Hellasba. Agésilaos jelentős kis-ázsiai győzelmei miattazonban Tissaphernés a fejével lakolt.

2.3.5.1.2. A korinthosi háború

Volt azonban egy másik, Agésilaos által nem várt következménye is a kis-ázsiai győztes hadjáratnak.Thébai, amely a peloponnésosi háború végén még Athén elpusztítására tett javaslatot, Kr. e. 395-ben Athén oldalára állt, és Korinthosszal, valamint Argosszal szövetségben szembefordult Spártával(korinthosi háború, Kr. e. 395-387).

A háborút voltaképpen a Tissaphernést felváltó Tithraustés satrapa robbantotta ki, aki 50 talantontosztott szét Argos, Korinthos és Thébai politikusai közt, hogy kössék le hazájukban a spártaiakat.Athén bosszút akart állni korábbi hatalmának elvesztéséért, ezért ingyen is szívesen leckéztette megSpártát.

A legtöbb hadművelet Korinthos környékén folyt, innen kapta ez a háború a nevét. Lysandros ahadműveletek kezdetén, Kr. e. 395-ben benyomult Boiótiába, ahol a haliarto- si csatában elesett.Agésilaost azonban, akit ekkor és ezért hívtak haza Kis-Ázsiából, nem zavarta meg a nagyszerűhadvezér halála. Kr. e. 394-ben Koróneiánál legyőzte a perzsák által pénzelt Spárta-ellenes koalíciót(vö. 78. dok.). Közben meglepő fordulat ment végbe a koalíció egyik városában, Korinthosban.Egy véres felkelés után, Kr. e. 392-ben időlegesen egyesült Argosszal, Spárta évszázadok ótalegelkeseredettebb ellenfelével.

A korinthosi háború újítása volt a peltastések alkalmazása. A peloponnésosi háború során megjelent,majd az athéni Iphikratés által hadrendbe állított, köny- nyűfegyverzetű gyalogosokból állófegyvernem neve a thrákoktól átvett könnyű pajzs, a pelté nevéből származik. A peltastésekfegyverzete a peltén kívül hosszú kard, hajítódárda és hosszú lándzsa volt. Bevetésük különösen hegyiterepen volt előnyös, mivel jóval könnyebben és gyorsabban mozogtak, mint a hopliták. Iphik- ratéspeltastésai a korinthosi háborúban meg tudtak semmisíteni egy spártai hop- litákból álló egységet.

A kis-ázsiai hadszíntéren is fordulat állt be Agésilaos távoztával. A perzsa zsoldban álló athéniKonón Kr. e. 394-ben Knidosnál vereséget mért a spártai flottára. Igaz, ezután már ő lépett fel a kis-


164

ázsiai görögség védelmezőjeként. Kr. e. 390-ben az egykor Athént a harminc zsarnok uralma alólfelszabadító Thrasybulost küldték ki az athéniak straté- gosként Kis-Ázsiába. Ő adót akart kivetni a„felszabadított” görög városokra. A fosztogatásait megelégelt helléspontosi Aspendos lakói egy éjjelsátrában meggyilkolták (Kr. e. 389). Athén álma a délosi szövetség valamiféle újjáalapítására egyelőrekútba esett.

Antalkidas spártai hadvezér a korinthosi háború lezárására Kr. e. 387-ben megkötötte II. Artaxerxésperzsa uralkodóval az Antalkidas-féle királybékét, amely értelmében a kis-ázsiai görögség ésKypros visszakerült a nagykirály fennhatósága alá, a görög anyaországban pedig föloszlattakminden szövetségi rendszert (vö. 80. dok.). A király – pénzügyi támogatása fejében – úgy érezte,szabadon diktálhatja a feltételeket, amelyek Hellast, szándéka szerint, kellőképpen meggyengítették,erejét szétforgácsolták. Kr. e. 386-ban Antalkidas a spártai kongresszuson rákényszerítette avonakodó görögöket a királybéke elfogadására, amivel Spárta biztosította hegemóniáját. Nagymegkönnyebbülést jelentett például számukra az, hogy az argosiak kénytelen-kelletlen kivonultakKo- rinthosból (Kr. e. 386). A boiót szövetséget is fel kellett oszlatni, hiába tiltakoztak a thé- baiak.Agésilaos spártai király is támogatta az Antalkidas-féle királybékét, bár az semmivé tette korábbi,ióniai hódításait. Spárta peloponnésosi befolyása azonban jelentősen megnőtt, mivel a peloponnésosiszövetséget nem oszlatta fel, az ellenséges arkadiai Mantineát azonban felszámolta, és lakóit ötközségbe szórta szét (Kr. e. 386).

Artaxerxés király úgy tartja helyesnek, hogy az ázsiai városok és szigetek közül Klazomenai, valamintKypros az övéi legyenek, a többi hellén város pedig nyerje vissza önállóságát Lémnos, Imbros ésSkyros kivételével, ezek, mint korábban is, maradjanak az athéniak birtokai. Aki pedig nem fogadja elezt a békét, az ellen mindazok segítségével, akik velem egy véleményen vannak, háborút fogok indítanigyalogosan is, tengeren is hajóimmal és vagyonommal.

(Xenophón: Hellénika. V 1, 31. N. Gy.)

2.3.5.1.3. A második athéni tengeri szövetség

Athén már tíz évvel a peloponnésosi háború elvesztése után azon mesterkedett, hogy valamilyenmódon visszaszerezze korábbi, nagyhatalmi státusát. A királybéke természetesen mindezt lehetetlennétette, de Chios és Rhodos szigetével, valamint a stratégiai tengerszorosnál fekvő Byzantionnal sikerültszerződéseket kötnie. Athén akkor került egyértelműen Spártával szembe, amikor Kr. e. 378-ban egykisebb spártai hadsereg váratlanul lerohanta Peiraieust, Athén kikötőjét. Az athéniak hiába kértéka sikertelen akció vétkes hadvezérének megbüntetését, ezért úgy döntöttek, Spárta megszegte akirálybékét, amihez már nekik sem kell magukat tartaniuk.

Ezzel Kr. e. 377-ben eljött az idő, hogy Athén a Chiosszal, Rhodosszal és Byzantion- nal már fennállószerződéses viszonyt a délosi szövetség szinte egész korábbi területére kiterjessze (természetesenleszámítva a perzsa uralom alatt álló polisokat). Bár a második athéni tengeri szövetségben a vezetőszerep Athéné volt, a szövetségesek nem akarták, hogy az athéni befolyás olyan erős legyen, mint adélosi szövetségben volt. A gondosan megfogalmazott alapító nyilatkozat egy feliraton maradt fenn(vö. 83. dok.). A közös ügyeket a szövetségi tanács (synedrion) döntötte el. A szövetség nyitott volt,bárki beléphetett, és az alapító feliraton látjuk, hogy az újabb belépők nevét más kéz véste föl, mint akorábbiakét. Ugyanakkor a kövön nem volt hely 60-nál több városnév számára (a délosi szövetségnektöbb mint 300 tagállama volt), noha a történetírók és szónokok 70-75 tagállamról beszélnek. Aszövetséget Spárta nem akarta elismerni egészen Kr. e. 371-ig, amikor új és veszedelmes ellenfelejelent meg Hellasban, Thébai.

Ha valaki a szárazföldön vagy a szigeteken lakó görögök vagy barbárok közül, amennyiben nemáll a perzsa király uralma alatt, szövetségese akar lenni az athéniaknak és szövetségeseiknek, azzálehet szabadsága és önállósága teljes birtokában, olyan államrendben élve, amilyet akar, és nem kellőrséget befogadnia, sem kormányzót elfogadnia maga fölé, sem adót fizetnie, ugyanolyan feltételekszerint, mint a chiosiak és thébaiak és a többi szövetségesek.

(A második athéni tengeri szövetség. 15-24. N. Gy.)

Kr. e. 382-ben spártai helyőrség foglalta el a thébai akropolist, a Kadmeiát. A thébai Pelopidas többtársával Athénba menekült, ahonnan Kr. e. 379 végén tért vissza városát felszabadítani. Ezt néhány


165

emigráns és egy hadicsel segítségével – női ruhába öltözve – sikerült is elérnie (vö. 82. dok.). Pelopidasdemokratikus reformokat vezetett be, és Thébait beléptette a második athéni tengeri szövetségbe (vö.83. dok.). Pelopidas és barátja, Epameinóndas részt vett a boiót szövetség (koinon) helyreállításában,és a hét boiótarchos egyike lett (Kr. e. 379). A megerősödött Thébai a hét vezetőből (boiótar- chos)négyet adott a szövetségnek (vö. 2.3.5.2.1.). Ennek az lett a következménye, hogy Thébai gyakorlatilagszabadon diktálhatott szövetségeseinek.

A thébai-athéni együttműködés végzetesnek bizonyult Spárta számára. A thébaiak Boiótiából űztékki a spártai helyőrségeket, az athéniak pedig a tengeren diadalmaskodtak a spártai flotta felett. Aperzsa király ekkor Spárta segítségére sietett, és megújította a királybékét (Kr. e. 375). A másodikkirálybéke kiegyezést hozott Athén és Spárta között, így Boiótia egyedül maradt. A spártaiak kiakarták használni ezt a helyzetet, és követelték Thébaitól a boiót szövetség feloszlatását. Amikor ők eztvisszautasították, a spártai hadsereg Kleombrotos király és Agésilaos fia, III. Archidamos vezetésévelbenyomult Boiótiába, hogy kikényszerítse követelését.

2.3.5.1.4. A thébai hegemónia évei

A leuktrai csata

A boiótok vezére, Epameinóndas, egészen egyéni és újszerű harcrendet alkalmazott, és így sajáthadvezéri tehetségével vívta ki ezt az emlékezetes győzelmet. Ugyanis egész seregéből kiválasztotta alegjobb katonákat, s ezeket mind az egyik szárnyon helyezte el, és maga állt az élükre. A gyengébbkatonákat állította a másik szárnyra, és meghagyta nekik, hogy színleljenek menekülést, s az ellenségelső támadására kezdjenek lépésről lépésre hátrálni. Ezáltal ferde hadrendet hozott létre, s a csataeldöntését kizárólag e válogatott katonákból álló szárnyra bízta.

(Diodóros XV 55. R. Zs.)

A spártaiak a boiótiai Leuktránál 12 sor mélységben állították föl hadseregüket. A thé- baiak azonbana balszárnyukon 50 sor mélységű phalanxot állítottak fel. Azért ott, mert így megerősített balszárnyukkerült szembe a legjobb harcosokból álló spártai jobbszárnnyal. A thébai támadás során a spártaiakjobbszárnya összeomlott, és a spártai király, Kleombrotos is elesett. A thébaiak jobbszárnyon állóthessaliai szövetségesei csak ezután avatkoztak be a harcba. Epameinóndas Leuktránál történelmigyőzelmet aratott az addig legyőzhetetlennek hitt spártai hadsereg fölött. Pelopidas a – különös módonfiúszeretőkből szervezett – thébai elitalakulat (hieros lochos, szent csapat) parancsnokaként részt vetta csatában. A csata hadtörténeti jelentőségét az Epameinóndas által alkalmazott úgynevezett ferdephalanx vagy ferde ék adja (vö. 86. dok.).

Mondják, hogy a hieros lochos (szent csapat) soha nem szenvedett vereséget a chai- róneiai csatáig(Kr. e. 338); mikor aztán a csata után Philippos megszemlélte a holttesteket, megállt azon a helyen,ahol az ellenséggel szemben a háromszáz holttest feküdt egymás oldalán, lándzsával átfúrt mellel,fegyverbe öltözötten, és elcsodálkozott. Midőn megmondták neki, hogy ez szeretők és kedveseikcsapata, könnyekre fakadt, és így szólt: „Vesszenek el nyomorultan, akik ezt valami szégyenletesdolognak tartják."

(Plutarchos: Pelopidas. 18. M. E.)

A thébaiak azonnal kihasználták történelmi győzelmüket. Kölcsönös segítségnyújtási szerződésttkötöttek Argosszal, Élisszel és az arkadiai városokkal. Ezzel elvágták Spár- tát a szárazföld többirészétől. Spárta hatalmának megtörésére Thébai több hadjáratot is vezetett a Peloponnésosra,helyreállította a spártaiak által lerombolt és széttelepített Mantineiát, bábáskodott az arkadiai szövetségés Megalopolis megalapításánál (vö.

1. ). Kr. e. 370 telén Epameinóndas felmentette az Agésilaos által ostromlott Man- tineiát, és újabbjelentős győzelmet aratott. Ennek hatására a termékeny Messéné is elszakadt Spártától.

Pelopidas Kr. e. 369-ben és 368-ban a pherai tyrannos, Alexandros ellen harcolt Thes- saliában.Alexandros ugyanis egész Thessaliát uralma alá akarta hajtani. Pelopidas újjászervezte a thessaliaiszövetséget, amelynek irányító szerve a szövetségi gyűlés lett, vezetője pedig az addigi tagos helyettegy választott archón (vö. 2.3.5.2.3.). Ezzel elszálltak a pherai Alexandros uralmi tervei.


166

Kr. e. 367-ben thébai, athéni és spártai követség is útnak indult a perzsa udvarba. A spártaiAntalkidas újabb támogatást kért Thébai ellen a perzsa nagykirálytól, s miután ezt nem kaptameg, öngyilkos lett. A thébaiak a királybéke őrei akartak lenni (vagyis a nagykirály ismerje elmegnövekedett hatalmukat), Athén pedig Amphipolist szerette volna visszakapni. A II. Artaxerxésáltal fogalmazott, Thébai számára kedvező dokumentumot a görög városok Kr. e. 366-ban Thébaibahívott képviselői elutasították. A sértett Athén erre támogatást ígért a lázadó daskyleioni satrapának,Ariobarzanésnak, de hadvezére, Timotheos útközben kiűzte Samosról a perzsa helyőrséget, és athéniklérucho- sokat (katonai telepesek) telepített a szigetre. Timotheos még több jelentős győzelmetaratott, de Amphipolist nem sikerült visszafoglalnia.

A thébaiak Kr. e. 364-ben kísérletet tettek egy flotta kiépítésére, de – kellő tapasztalat híján – tengerihaderejükkel nem tudtak mit kezdeni. Ugyanebben az évben a pherai Alexandros újra meg akartaszerezni a Thessalia fölötti hatalmat. Pelopidas a thessaliai Kynoskephalaiban legyőzte Alexandrost,de holtan maradt a csatatéren (Kr. e. 364). Alexandros ezután lemondott terveiről, és alávetette magáta boiót szövetségnek.

A thébaiak egyre jobban belebonyolódtak a kaotikus peloponnésosi konfliktusokba. Kr. e. 366-banEpameinóndas a spártaiakkal szövetséges achai szövetségre támadt, és helyőrségeket telepített az achaivárosokba. Korinthos is szembefordult Thébaijal, de Kr. e. 365-ben kénytelen volt kibékülni vele,mivel az elzárt Spártából nem kaphatott segítséget. A peloponnésosi harcok még az olympiai szentélytsem kímélték.

Kr. e. 365-ben súlyos konfliktus veszélyeztette az olympiai játékok megrendezését. Az arkadiaiszövetség hadserege elfoglalta az élisi Olympiát, és katonai táborát a Kronos-dombon verte fel.A következő évi versenyeket, a 104. olympiát az arkadiaiak a korábbi rendezőkkel, a pisaiakkalegyütt szervezték meg. Már lezajlottak a lovasversenyek és az öttusa futószáma is, az atléták abirkózáshoz készülődtek, amikor az élisiek megtámadták a szentélyt. A harcok rövidesen átterjedteka Zeus- templom körül elterülő Altisba, és az élisieket csak parancsnokuk halála kényszerítettevisszavonulásra. Az arkadiaiak egész éjszaka falat építettek a szentély köré, így az élisiek másnapdolguk végezetlenül távoztak. Az arkadiai parancsnokok zsoldosaikat a templom kincstárából fizettékki. Ez azonban akkora felháborodást váltott ki egész Hellasban, hogy az arkadiaiak végül nemcsakvisszafizették az elrabolt kincseket, hanem kiegyeztek az élisiekkel, és visszaadták nekik Olympiát.Az élisiek a Kr. e. 364. évi olympiát mindenesetre érvénytelennek nyilvánították.

A Kr. e. 362-ben megkötött békét a thébaiak nem ismerték el, mivel az arkadiaiak nem egyeztettekszövetségesükkel, Thébaijal. Arkadia legjelentősebb városa, Mantineia szembefordult Thébaidiktátumával, és Spártával kötött szövetséget. A tegeai demokraták viszont behívták EpameinóndastArkadia megsegítésére. A thébaiak váratlan támadást akartak intézni Spárta városa ellen, de rövidutcai harcok után – Spártának ekkor még nem voltak városfalai – visszavonultak Tegeába. Ellenfeleikazonban (a spártaiak, athéniak, mantineiaiak) az arkadiai Mantineiánál gyülekeztek. Epameinóndasújra ferde phalanxban állította fel seregét (a boiótokat, thessaliaiakat, arkadiaiakat, messénéieket,sikyóniakat), amivel meg is nyerte a csatát, de ő maga elesett. A két jelentős hadvezér, a boiót szövetségkét meghatározó politikusa, Pelopidas (Kr. e. 364) és Epameinóndas (Kr. e. 362) halála után ^ébaihatalma lehanyatlott, hegemóniája megszűnt (vö. 87. dok.).

Athén második tengeri szövetsége nem sokkal élte túl ^ébai hatalmát. Már az is óriási felháborodástkeltett a szövetségesekben, hogy a költségek fedezésére Athén stra- tégosai hozzájárulást vártak eltőlük, noha az alapító szerződésben ezt kizárták. De hiába fizettek, Athén így sem tudta megvédeni őketa boiót és a thessaliai támadások ellen, amelyekben Pherai tyrannosa, Alexandros járt élen. A Spártávalkötött kiegyezést és a kléruchiák alapítását (Samos, Poteidaia) pedig már végképp nem tudták meg-bocsájtani. Több város is fellázadt Athén ellen, és a szövetséges háború (Kr. e. 357-355) lezárására aperzsák által kierőszakolt béke ellenére sem működött tovább a szövetség, bár formálisan nem szűntmeg (Kr. e. 355).

A spártai II. Agésilaos az egyiptomiak oldalán Syria és Phoinikia ellen vezetett kalandor hadjáratot(Kr. e. 361), s útban hazafelé meghalt. Így aztán Kr. e. 361-ben fia, III. Archidamos váltotta a trónon(ur. Kr. e. 361-338), és többször nyújtott segítséget a phó- kisiaknak a harmadik szent háborúban(Kr. e. 355-346). Sajnos azonban örökölte apja kissé kalandor természetét, és Kr. e. 344/343-ban atarasiak (Tarentum) hívására Itáliába hajózott, hogy megvédje a spártai gyarmatot a lucaniaiak és


167

messapiusok támadásától. E harcokban esett el Kr. e. 338-ban. Hellas sorsát azonban ekkor már egyújonnan felemelkedett hatalom, Makedónia határozta meg.

A harmadik szent háborút Kr. e. 355-346 között vívta ^ébai a Delphoit elfoglaló és kifosztó Phókisellen. Spárta és Athén Phókist, II. Philippos makedón király viszont Thébait támogatta, hogy ezzelnövelje befolyását a görög világban. A harmadik szent háború Kr. e. 346-ban ért véget a philokratésibékével, amely Phókist kiszolgáltatta Philipposnak.

2.3.5.1.5. Szicília I. és II. Dionysios idején

Szicília lakossága a Kr. e. 5. század végén három részre oszlott. A sziget nyugati felét a karthágóiaktartották a kezükben, belső területein az őslakó siculusok, sicanusok és elymusok osztoztak, míg atengerpartot görög polisok sora foglalta el. Ezek közül volt a leghatalmasabb Syrakusai.

■ Syrakusai befolyási területe Szicíliában

Athén szicíliai veresége után (Kr. e. 413) az ellenállást szervező syrakusai arisztokrata politikus,Hermokratés támadást intézett a sziget nyugati felét uralmuk alatt taró kar- thágóiak ellen (Kr. e.408). Ezt a pun befolyás alatt álló területet nevezték epikrateiá- nak. Minthogy a Syrakusait Kr.e. 412 óta uraló – a hoplita politeiát (vagyoni cenzusos polgárjogon alapuló rendszer) sorsolásosdemokráciává alakító – Dioklés sikerei ellenére sem akarta őt visszahívni a városba, Kr. e. 407-benhíveivel, akik közé Dionysios is tartozott, sikertelen államcsínyt hajtott végre ellene. Hermokratésaz utcai harcokban elesett, de a karthágóiak ellen sikertelenül harcoló – Selinust és Himerát Kr. e.409-ben veszni hagyó – Dioklést is leváltották és száműzték. Dionysios a várost irányító stratégos-kollégium titkára lett. A karthágóiak Kr. e. 406-ban elfoglalták Akragast. A syrakusaiak sokkjátkihasználva Dionysios, akit a szofisták kiváló szónokká képeztek ki, a gazdagok és hatalmasok ellenizgatva megbuktatta a stratégosokat, és stratégos autokratórrá (teljhatalmú hadvezér) választatta magát(Kr. e. 405). Ez ugyan Syrakusaiban háború idején törvényes tisztség volt, I. Dionysios azonbanennek segítségével tyrannosként uralkodott (Kr. e. 405-367). 600 fős, csak tőle függő testőrségetszervezett, és seregével a karthágóiak ellen vonult. Bár a csatatéren kevéssé bizonyult sikeresnek, Gelátés Kamarinát elvesztette, az ellenség soraiban ragály támadt, ezért azok békét kértek Dionysiostól.

(I.) Dionysios pedig írnokból és közönséges polgárból a hellén világ legnagyobb városának tyrannosalett. Haláláig megőrizte hatalmát, és kettő híján negyven esztendeig uralkodott (Kr. e. 405-367).Részletesen át kell tekintenünk tetteit és hatalmának kiterjesztését, valamint azt, hogy mindez mennyiidőt vett igénybe. Úgy tűnik ugyanis, hogy ő valósította meg saját erejéből a legerősebb és leghosszabbéletű tyrannist mindazok közül, amelyeket valaha feljegyeztek.

(Diodóros XII 96, 4. N. Gy.)

Dionysios sikerének titka az volt, hogy míg szónoklataiban a népnek kedvezett, és rágalmazta agazdagokat, valójában nagyon szoros kapcsolatot ápolt az arisztokratákkal, például Hipparinosszal,a későbbi neves politikus, Dión apjával. Házassági politikája is erősítette ezt a kapcsolatot. Elsőfeleségének, Hermokratés lányának a halála után feleségül vette Hipparinos lányát, de vele együttegy Lokroiból származó nőt, Dórist is, aki a későbbi II. Dionysiost szülte. Ez a – kortársai által nemkárhoztatott – kettős házasság éppúgy a hellénisztikus királyok előfutárává tette a tyrannost, mint


168

fiának, II. Dionysiosnak a házassága féltestvérével, Sóphrosynével. I. Dionysios egyik lányát pedigDión vette el.

Dionysios erődöt épített a városban lévő Ortygia szigeten, ahol palotáján kívül barátai és testőreilaktak. Ezzel már tökéletesen kezében tartotta a hatalmat. „Társadalompolitikája” hasonlóképpenönkényes volt. Rabszolgákat szabadított fel és tett polgárrá, gazdag ellenfeleitől elkobozta birtokaikat,és azokat barátai, zsoldosai, valamint az „új polgárok” (neopolitai, egyes száma: neopolités) közöttosztotta fel. Ezzel sikerült egy személye és családja iránt feltétlenül hűséges társadalmi bázistkialakítania.

Dionysios a szicíliai pun városok ellen készült újonnan fejlesztett ostromgépeivel (Kr. e. 397). Tervesikeresnek bizonyult, mert bár Kr. e. 396-ban a punok Syrakusait is megostromolták, Kr. e. 392-rePanormos és a nyugat-szicíliai Elymus és Sicanus területeken (kb. Szicília egynegyede) kívül az egészszigetről kiűzte a karthágóiakat. A hadjáratot a Kr. e. 392-ben kötött békeszerződés zárta le.

Miután Dionysios elegendő faanyagot halmozott fel, hozzáfogott egyszerre kétszáznál is több hajómegépítéséhez s a meglévő száztíz kijavításához. Hatalmas dokkokat építtetett, körben a mostanikikötőben, százhatvanat, melyek legnagyobb része két hajót is befogadhatott; a már meglévőket pedigrendbe hozatta, ezek száma százötven volt...

(Diodóros XIV 42. R. Zs.)

Ezután a dél-italiai görög városok Kr. e. 392-ben alapított szövetsége ellen fordult, minthogy egynagy nyugati görög állam megteremtése volt a célja. Kr. e. 388-ban le is győzte a szövetséget, éskét évvel később az ostromlott Rhégiont is bevette. Kr. e. 385- ben az Adriai-tengerre hajózott, aholmegalapította Issa városát (ma Vis Horvátországban). Egy évvel később a karthágóiak hagyományosszövetségeseire, az etruszkokra támadt, és kifosztotta Pyrgi városát. A Karthágó elleni harmadikháború (Kr. e. 382-374) kompromisszumos békével végződött, amely a határt a Halykos folyó (maPlatani) mentén húzta meg az epikrateia és I. Dionysos uralmi területe között. A Karthágó elleninegyedik háborúban (Kr. e. 368-367) Dionysios a sziget nyugati csücskéig űzte az ellenséget, de Kr.e. 367-ben bekövetkezett halála megakadályozta a sziget teljes felszabadításában, illetve saját uralmaalá hajtásában.

Syrakusai – a kelták által szorongatott Rómát leszámítva – a Nyugat-Mediterrá- neum legjelentősebbállama lett. Lakóinak száma becslések szerint elérte a 380 ezer főt, 400 hajóval, 50 ezerhoplitával és 10 ezer lovassal rendelkezett. Olyan jelentős szellemi központ volt, hogy példáulPlatón háromszor is megfordult falai között. I. Dionysios emléke mégsem volt feltétlenül pozitív.Nagyon sok ellenséget szerzett magának Szicíliában és Dél-Italiában, az egész életét végigharcolta,és zsoldosainak ellátásához rengeteg pénzre volt szüksége. Ennek előteremtésében különösengátlástalannak bizonyult.

[I. Dionysios] triéréseket [három evezősoros hajó] szándékozott építtetni, de tudta, hogy erre nem leszelegendő pénze. Népgyűlést hívott tehát össze, és közölte, hogy kezére akarnak adni egy várost, deehhez pénzre van szüksége. Ezért kérte a polgárokat, hogy mindegyikük fizessen be neki két statért,s azok ezt teljesítették is. Két- három nap elmúltával – mintha vállalkozása kudarcot vallott volna –megdicsérte őket, és mindenkinek visszaadta, amit befizetett. Ezzel a tettével megnyerte magának apolgárokat. Később ismét befizették neki a pénzt, úgy vélekedve, hogy megint vissza fogják kapni, őpedig átvette és felhasználta azt a hajóépítésre.

Mivel nem volt elég ezüstje, ónból veretett pénzt, majd népgyűlést hívott össze, és nagy beszédet tartottaz újonnan vert pénz érdekében. Azok pedig határozatot hoztak, bár kedvük ellenére, hogy mindenki,aki ilyet kap, úgy fogadja el, mint ezüstöt, és nem mint ónpénzt.

([Aristotelés:] Gazdaságtan. II 2, 20. S. J.)

Fia, II. Dionysios (ur. Kr. e. 367-344) nagyon különbözött apjától. Inkább az irodalomnak, afilozófiának – és a bornak, luxusnak – élt, a háborúskodással kevésbé törödött. Bár az udvarábantartózkodó Platón eleinte segített neki Tarasszal (Tarentum) szövetséget kialakítania, uralmát olyanönkényesnek érezték, hogy amikor Kr. e. 357-ben flottájával Dél-Itáliába hajózott, megfosztottákhatalmától. A mozgalom élén korábbi barátja és rokona, Dión állt. Kr. e. 347-ben sikerült


169

visszaszereznie hatalmát, de Kr. e. 344-ben kénytelen volt végképp lemondani róla, és száműzöttkéntKorinthosban élt tovább. A város vezetése a Korinthosból érkezett Timoleón kezébe került.

I. Dionysios híre még apjáénál is rosszabb volt. Róla született Damoklés kardjának közismertanekdotája, amit Cicero tévedésből tulajdonított I. Dionysiosnak.

[Dionysios] egyik talpnyalója, Damoklés, egy beszélgetés során felemlegette seregeit, kincseit,méltóságát, bővelkedését minden jóban, királyi palotájának pompáját, s kijelentette, hogy soha senkisem lehetett boldogabb nála. Erre [Dionysios].. gyönyörűen hímzett terítővel letakart, arany heverőrefektette, ezüst és arany domborműves edényekkel rakatott meg tálalóasztalokat. Damoklés végtelenülmeg volt elégedve. E ragyogó pompa közepette egy villogó kardot akasztottak fel egy szál lószőröna mennyezetre, hogy pontosan a boldog ember nyaka fölött függjön. Damoklés... könyörgött azsarnoknak, hogy engedje távozni, mert nem akar tovább boldog lenni. Ugye elég világosan kimutattaDionysios, hogy semmi sem teheti boldoggá azt, akit állandóan veszély fenyeget?

(Cicero: Tusculumi eszmecsere. V 21. V. J.)

A syrakusaiakat a Korinthosból küldött hadvezér, Timoleón szabadította meg Kr. e. 344- ben II.Dionysiostól. A Szicília nagy részét megszálló punokat elűzte, és Kr. e. 340-ben Krimisosnálmindössze 12 ezer harcosával megsemmisítő vereséget mért rájuk. A Kr. e. 338-ban megkötött békeújból a Halykosnál húzta meg az epikrateia és Syrakusai között a határvonalat. Szövetséget kötött asiculusokkal, és 60 ezer új polgárt telepített a jelentős veszteséget szenvedett Syrakusaiba. VisszatértDioklés államrendjéhez, majd önként letette stratégosi címét (Kr. e. 337). Röviddel ezután meghalt.Felszabadítóként és a város újraalapítójaként ünnepelték temetésekor.

■ Emlékeztető

nauarchos, ephoros, délosi szövetség, dekarchia, harmostés, harminc zsarnok, Anaba- sis, satrapa,korinthosi háború, peltastés, pelté, stratégos, királybéke, második athéni tengeri szövetség, synedrion,akropolis, Kadmeia, koinon, boiótarchos, második királybéke, hieros lochos, ferde phalanx, arkadiaiszövetség, tyrannos, tagos, archón, klé- ruchos, achai szövetség, kléruchia, szövetséges háború,harmadik szent háború, epikrateia, hoplita politeia, stratégos autokratór, neopolitai, triérés

■ Kronológia

52. táblázat -

413 Athén szicíliai veresége412 Hoplita politeia Syrakusaiban408 Hermokratés támadása a szicíliai punok ellen407 Hermokratés halála, Dioklés bukása

Syrakusaiban406 A karthágóiak elfoglalják Akragast405-367 I. Dionysios uralma Syrakusaiban401 Az ifjú Kyros lázadása, kunaxai csata400 fjibrón Kis-Ázsiában399 II. Agésilaos Spárta királya396-394 Agésilaos perzsaellenes hadjárata

53. táblázat -

396 Pun támadás Syrakusai ellen395-387 Korinthosi háború395 Lysandros elesik Haliartosnál


170

394 Koróneiai csata, Spárta knidosi veresége392 Béke Syrakusai és a punok közt Dél-itáliai görög

városok szövetsége392-386 Korinthos és Argos egyesül390 Thrasybulos Kis-Ázsiában388 I. Dionysios legyőzi a dél-itáliai görög

szövetséget387 Antalkidas-féle királybéke386 A királybéke elfogadtatása, Mantineia

lerombolása382 Thébai spártai megszállása382-374 I. Dionysios harmadik pun háborúja379 Thébai felszabadítása378 Spártai támadás Peiraieus ellen377 Második athéni tengeri szövetség375 Második királybéke371 Leuktrai csata370 Epameinóndas felmenti Mantineiát369-368 Harcok Alexandros pherai tyrannos ellen368-367 I. Dionysios negyedik pun háborúja367 Görög követek a perzsa udvarban367-344 II. Dionysios366 Athéni kléruchia Samoson, Thébai háborúja az

achai szövetséggel365 Harcok az olympiai szentélyben364 Pelopidas elesik a kynoskephalai csatában362 Epameinóndas elesik a második mantineiai

csatában357-355 Athén szövetséges háborúja355-346 Harmadik szent háború344 Timoleón megdönti II. Dionysios uralmát338 Syrakusai békét köt Karthágóval

Chairóneiai csata; III. Archidamos elesikItáliában

337 Timoleón lemond stratégosi hatalmáról és meghal

2.3.5.2. A SZÖVETSÉGI ÁLLAMOK

Az államszövetségeken (pl. délosi, peloponnésosi vagy aitól szövetség) kívül léteztek szövetségiállamok (koinon) is, amelyek az államszövetségnél szorosabb és tartósabb együttműködésrerendezkedtek be, de a polisok még ezekben is megőrizték több-kevesebb önállóságukat. Ezt azértfontos hangsúlyozni, mert például a boiót szövetség vagy az arkadiai szövetség strukturálisanrendkívüli mértékben hasonlított az athéni állam szervezetére.

A legtöbb boiótiai tagállam bizonyosan kisebb volt az attikai Marathónnál vagy Eleusisnál, azt mégistermészetesnek tekintették, hogy például a boiótiai Tanagra önálló polis, amelynek saját pénzverése is


171

volt, az attikai Marathón azonban csak az athéni állam egy démosa, amely nem is álmodhatott önállópénzverésről. Bár Boiótia polgárainak száma nagyjából megegyezett Attikáéval, még területe (kb.2500 km2) is hasonló volt, sőt fjébai túlsúlya is megfigyelhető a többi polisszal szemben, e túlsúlyazonban nem vezetett az összes polis bekebelezéséhez (mint ez például Plataiai, Skólos, Erythraiés Skaphai esetében történt). Talán mindez azzal magyarázható, hogy Boiótia népessége lassabbannőtt Attikáénál, és amire a népsűrűség elérte a kritikus szintet, az egyes boiótiai települések márpolisszá szerveződtek, így nehezebb volt beolvasztani őket. A szövetségi államot alkotó polisokegyüttműködését Boiótiában az alábbi három – le nem írt, de betartott – törvény határozta meg:

1. A szövetségi államot alkotó polisoknak joguk volt részt venni a szövetségi gyűlés és a szövetségvezető szerveinek döntéseiben.

2. A tagállamok megőrizhették autonómiájukat, ami kifejeződhetett például saját pénzverésben is.

3. A tagállamok mindegyikének érdeke fűződött ahhoz, hogy fenntartsák a szövetségi államot. Ez azérdek lehetett valamely idegen hatalom (Athén, Thessalia, Spárta, Makedonia) fenyegetésétől valófélelem.

A thessaliai szövetség tagállamainak egymáshoz fűződő viszonya történelmi koronként jelentősváltozásokon ment keresztül, és nagymértékben függött az egymással viszálykodó arisztokratacsaládok mindenkori hatalmi viszonyaitól.

2.3.5.2.I. Boiótia

A boiót szövetséget (koinon tón Boiótón) Kr. e. 600-550 körül alapíthatták. Az egyes boi- ótpolisok közötti együttműködés a Kr. e. 8. században kezdődött az onchéstosi Poseidón és azAthéna Itónia-szentélyek köré szerveződött amphiktyoniával. A Kr. e. 6. században a boiótok közöselvek alapján kezdik meg a pénzverést. Az aiginai mértékre vert pénz egyik oldalán az adottpolis, másik oldalán pedig a szövetség szimbóluma, a kétoldalt be- mélyedő kerek boiót pajzslátható. A szövetség szervezetét ebből az időből nem ismerjük, a boiótarchosok (boiót szövetségvezetője) léte mindenesetre Kr. e. 480-ban mutatható ki először. Minthogy fjébai a perzsa háborúksorán együttműködött a perzsákkal, a háborúban győztes görög államok büntetéseként Kr. e. 479körül föloszlatták a boiót szövetséget. A Kr. e. 5. század második felében megint fölbukkantak aboiótarchosok (Kr. e. 431), a szövetség láthatólag újra feléledt, de csak Kr. e. 386-ig állt fönn, mivelaz Antalki- das-féle királybéke értelmében újra feloszlatták. A szövetség működéséről egy papiruszonfönnmaradt történeti mű, a Hellenica Oxyrhynchia alapján alkothatunk képet.

Akkoriban Boiótia-szerte így álltak az ügyek: minden városban négy tanács volt felállítva, amelyeknekazonban nem minden polgár lehetett a tagja, hanem csak

azok, akik bizonyos vagyonnal rendelkeztek. A tanácsok közül felváltva mindig az egyik vezette avárost, és volt javaslattételi joga; indítványait minden ügyben a másik három elé terjesztette, és azvált érvényessé, amit mindnyájan elfogadtak. Így szervezték meg az egyes városok belső életét, aboiótok közös ügyei pedig a következőképpen voltak elrendezve: a térség egész lakossága tizenegykerületre volt osztva, amelyek egy-egy boiótarchost választottak. A választás a következő módontörtént: négyet adtak a thébaiak, kettőt a város, kettőt pedig Plataiai, Skólos, Erythrai, Ska- phai és atöbbi olyan helység nevében, amely korábban közös államot alkotott velük, de ekkor már Thébaihoztartozott. Két boiótarchost adott Orchomenos és Hysiai, kettőt a thespiaiak Eutrésisszel és Thisbaijal,egyet a tanagraiak, egy továbbit pedig a haliartosiak, a lebadeiabeliek és a koróneiaiak; ezt mindigmeghatározott sorrendben küldte ki az egyik vagy a másik város. Ugyanilyen módon került ki Akra-iphnion, Kópai és Chairóneia közös képviselője is. Ilyen módon állították ki tehát az egyes vidékek azarchónokat. Hatvan tanácsost választottak minden boiótarchos után, és ezeknek költségeit maguk avárosok fedezték. Hadsereget is felállított minden egység, részenként körülbelül ezer nehézfegyverzetűgyalogost és száz lovast. Hogy világosan fejezzem ki magam, a boiótarchosok számának megfelelőenrészesültek a közös javakból, teljesítették a szolgáltatásokat, küldték ki a bírákat, s vettek részt egyarántminden jóban és rosszban. Ilyen volt tehát a politikai szervezete az egész népnek; a boiótok közöstanácskozását pedig a Kadmeiában tartották.

(Hellenica Oxyrhynchia. 1-4. N. Gy. – K. L.)


172

54. táblázat -

Város Körzet Boiótarchos Tanácstag Hoplita LovasThébai 2 2 120 2 000 200Plataiai +Skólos +Erythrai +

2 2 120 2 000 200

SkaphaiOrchomenos +Hysiai

2 2 120 2 000 200

Thespiai +Thisbai +Eutrésis

2 2 120 2 000 200

Tanagra 1 1 60 1 000 100Haliartos 1/3 1/3 20Lebadeia 1/3 1/3 20 1 000 100Koróneia 1/3 1/3 20Akraiphnion 1/3 1/3 20Kópai 1/3 1/3 20 1 000 100Chairóneia 1/3 1/3 20Összesen 11 11 660 11 000 1100

A városonkénti négy tanácsot (bulé) feltehetőleg úgy kell érteni, hogy természetesen egy tanács volt,amelyet az év négy szakának megfelelően négy részre osztottak, és egy negyed-bulé – az athéniprytaneiához hasonlóan – negyedévig gyakorolta az ügyvezetői szerepet (vö. 2.2.2.9.). Ez a rendszera kor egyik legliberálisabb berendezkedése, hiszen a mintegy 30 000 tizennyolc évnél idősebb polgárközül legalább minden második (15 000) teljesítette a teljes körű polgárjog gyakorlásához szükségesvagyoni cenzust, vagyis hoplita vagy lovag volt. Ez azt jelentette, hogy részt vehettek az egyes polisokhelyi tanácsainak ülésein, választók és választhatók voltak. Van azonban olyan vélemény is, amelyszerint a boiótok szavazási rendszere inkább a római, semmint a görög modellre emlékeztetett, vagyisa kata lochus, lochosonkénti (csapattest) szavazást jelentett, vagyis egy lochosnak egy szavazata volt,mint Rómában a centuriáknak a comitia centuriatában.

Feltűnő a hasonlóság a boiót és az athéni, kleisthenési rendszer között. Minden boi- ót katonai körzet(összesen 11) 1000 hoplitést és 60 bulétagot delegál, minden athéni phylé (összesen 10) 900 hoplitéstés 50 bulétagot. 1 bulétagra Boiótiában nagyjából 18, Attikában pedig 17 hoplités esik. Attikábanminden phylé három trittysből tevődik össze, Boiótiában ez a rendszer csak két körzet esetébenfigyelhető meg (Haliartos + Lebadeia + Koróneia; Akraiphnion + Kópais + Chairóneia). Egy ilyenharmad Boiótiában kb. 330 hoplitést és 20 tanácstagot, egy trittys pedig Attikában 300 hoplitést és 16vagy 17 tanácstagot delegál. Azt azonban nehéz megállapítani, hogy a két szomszédos állam közülmelyik berendezkedése hatott a másikéra.

2.3.5.2.2. Arkadia

Arkadia területén a Kr. e. 5. században már létezett valamiféle regionális együttműködés Tegeavezetésével: Kr. e. 421-ben a polis egy symmachia (fegyveres szövetség) központja volt. Eztmegelőzőleg, a század közepén azonban megjelentek olyan ezüstpénzek, amelyek egyik oldalán ZeusLykaios volt látható egy sassal, a másik oldalán pedig Despoina, vagyis Artemis a következő felirattal(vagy annak rövidítésével): ARKADI- KON. Ennek alapján többen feltételezték, hogy az arkadiaiszövetség már a Kr. e. 5. század közepén létre kellett jöjjön. Ez azonban nem valószínű, a közösséginektűnő pénzverés csak arról tanúskodik, hogy egy állam, nevezetesen a központi szerepre törő Tegea,saját pénzeivel jelezte az Arkadia egységgé szervezése iránti igényét, s amikor ez a törekvése nem jártsikerrel, feladta az ARKADIKON vereteket.


173

Az arkadiai szövetség csak a Kr. e. 4. században született meg. Létrejöttének körülményei és a boiótiairendszerhez való rendkívüli hasonlósága miatt érdemes röviden megvizsgálni az arkadiai szövetségfelépítését. Az arkadiai szövetséget a boiótiaiak Spárta fölötti hatalmas leuktrai győzelme (Kr. e. 371)után alapította a mantineiai Lyko- médés. Minthogy létrejöttének körülményei között fontos szerepetjátszik a boiótok peloponnésosi jelenléte, nem csodálkozhatunk a két szövetségi állam szerkezeteközötti egyezéseken. A szövetség felépítését egy Kr. e. 369 és 361 között keletkezett felirat alapjántudjuk rekonstruálni (IG V 2, 1). Tíz polis alkotott összesen tíz körzetet, poli- sonként általában egyet,a kivételt a legnagyobb polis, a szövetség központja, Megalo- polis jelentette (2 körzet), és a kétlegkisebb (Mainalos és Lepreon), amelyek együttvéve adtak ki egy körzetet. Mindez Boiótiában isígy volt, a vezető ^ébai 4 körzetet jelentett, míg például Lebadeia, Koróneia és Haliartos együttvéveegyet. A polisok – szintén méretüknek megfelelően – delegálták az 50 damiurgost („népért dolgozó”elöljáró), akiket Xenophón az athéni archónoknak feleltet meg, valójában azonban feltehetőleg a bulé(tanács) végrehajtó testületét alkották, mint Athénban a prytanisok. A különbség annyi, bár ez elégjelentős, hogy egy ciklus athéni prytanisai valamennyien egy phylé- ből (törzs) kerültek ki, vagyis azév egytized részében egyik, a következő időszakban pedig egy másik phylén volt a prytaneia sora,Arkadiában azonban minden 50 fős damiurgos-testület vegyesen mindegyik polis képviselőiből állt.A damiurgosok száma megfelelt az adott polis által delegált bulétagokénak, arányuk 1 : 10. A tízezrekgyűlése, a szövetségi gyűlés feltehetőleg vagyoni cenzus alapján jött létre, vagyis azokból állt, akikfel tudták magukat szerelni hoplita-fegyverzettel.

55. táblázat -

Polis Körzet Damiurgos Gyűléstag BulétagMegalopolis 2 10 2 000 100Mainalos 1/2 3 600 30Lepreon 1/2 2 400 20Tegea 1 5 1 000 50Mantineia 1 5 1 000 50Kynuria 1 5 1 000 50Orchomenos 1 5 1 000 50Kleitór 1 5 1 000 50Héraia 1 5 1 000 50Telphusa 1 5 1 000 50Összesen 10 50 10 000 500

A szövetség vezetője a stratégos (hadvezér) volt, akit egy évre választottak, de a források alapján úgytűnik, hogy újra lehetett választani. Lykomédést, a szövetség első stra- tégosát már a következő évbenújraválasztották, és haláláig, Kr. e. 366-ig csak egy évről tudjuk biztosan, hogy nem ő volt a stratégos,hanem stymphalosi Aineias.

2.3.5.2.3. Thessalia

A mintegy 12 000 kilométer nagyságú Thessalia egységesülésének első jelei a Kr. e. 7. századbanjelentkeztek. A hagyomány szerint a Kr. e. 6. század közepén alakult ki a thessaliai szövetség,amelynek élén – eleinte csak háborús veszély esetén – választott katonai főparancsnok, tagos állt. Atagosok a vezető arisztokrata családok tagjai közül kerültek ki.

Krannónban a Skopadák, Pharsalosban az Echekratidák és Larisában az Aleuadák tartották a kezükbenaz irányítást. Nem tudni pontosan, milyen módon választották ki soraikból az egyes tagosokat, akikneka hatalma kiterjedt a teljes thessaliai hadseregre, amely Hellas egyik vezető katonai ereje volt. Athessaliai tanács és gyűlés működéséről csak a Kr. e. 5-4. századból vannak adataink. fjessalia négynagy körzetből (tetras) állt: fjessaliótis, Phthi- ótis, Pelasgiótis és Hestiaiótis. Az egyes tetrasok éléna tetrarchés, Kr. e. 457 után pedig a polemarchos állott. A polisok területén katonai utánpótlásikerületeket (kléros) hoztak létre, amelyek klérosonként 40 lovast és 80 hoplitést állítottak ki. Ilyen


174

klérosból mintegy 150 lehetett, vagyis tetrasonként átlagosan 36-38 (a 150 körzet úgy jön ki, hogyminden kléros 40 lovast állított, a thessaliai lovasság legnagyobb létszáma pedig 6000 fő volt). Anagyobb thessaliai régészeti lelőhelyek száma mindössze hatvan, ami arra utal, hogy a klérosok számanem esett egybe a városias településekkel, illetve a nagyobb községekkel, hanem két és félszer annyiutánpótlási kerület volt, mint ahány polis és község. A szövetség így 6000 lovast és 12 000 hoplitésttudott kiállítani. Igaz, a pherai Iasón mint tagos Kr. e. 374 körül – 6000 idegen zsoldosával együtt –8000 lovast és 20 000 hoplitést állított hadba.

A fjessalia körül fekvő népek (magnésok, phthiótisi achaiosok, perrhaibosok) függő helyzetben voltaka szövetségtől (perioikosok), és adót fizettek neki. A szövetség vezetése körül állandó harcok dúltakaz arisztokrata családok között, amelyek oda vezettek, hogy Archelaos makedón király Kr. e. 400körül rövid időre megszállta fjessa- liát. A fjessaliát újra megszervező, erős kezű pherai Iasón zsarnokihatalmának Kr. e. 370-ben merénylet vetett véget, s halálával a thessaliai egység is felbomlott.fjessaliát a boiót szövetség mintájára szervezték újjá, s tagos helyett archónt választottak az élére.

A thessaliai klérosok értelmezéséről komoly vita folyik a szakirodalomban. A legcélszerűbb aklérosokban egyszerű katonai utánpótlási körzeteket látni. Ugyanakkor az is kérdéses, hogy vajonegész fjessaliát felosztották-e ilyen körzetekre? Ha igen, az egyes klérosok nagysága átlagosan80 négyzetkilométer lehetett, vagyis a kerületeknek négyzetkilométerenként 1 hoplitést és 2négyzetkilométerenként 1 lovast kellett állítaniuk a közös hadseregbe.

■ Emlékeztető

koinon, polis, démos, amphiktyonia, boiótarchos, prytaneia, hoplita, lochos, comitia centuriata,symmachia, damiurgos, archón, bulé, prytanis, phylé, stratégos, tagos, tetras, kléros, perioikos

■ Kronológia

56. táblázat -

600-550 k. A boiót szövetség alapítása479 A boiót szövetség feloszlatása457 A thessaliai tetrasok élén Polemarchos áll421 Tegeai symmachia386 A boiót szövetség újabb feloszlatása371 Leuktrai csata, arkadiai szövetség alapítása370 Pherai Iasón meggyilkolása; a szövetség élére

archónt választanak

2.3.5.3. MAKEDÓNIA FELEMELKEDÉSEA Kr. e. 4. században két ellentétes folyamat játszódott le Hellasban. Az önállóságukra féltékenyenőrködő polisok évről évre változó szövetségi rendszerekbe tömörültek, és véres háborúkat vívtakegymással. A mai Görögország északi hegyeiben éltek a makedónok, akiknek a nyelve a göröggelállt közeli rokonságban. (E rokonság mitikus megfogalmazásához lásd a 2.1.4.5.1. fejezetet.) Azészaki végeken Makedónia vívta háborúit, és hódításai lépésről lépésre növelték politikai súlyát:új nagyhatalom volt születőben. A hódító háborúk, a jobb mezőgazdasági területek megszerzésétkövető népességrobbanás, valamint a pásztorkodó lakosság letelepülésének következtében Makedónialakossága alig több mint száz év alatt kb. 250 000 főről kb. 700 000 főre nőtt, így a Kr. e. 4.század közepén már a teljes hellén népesség egyötödét adta. Ez a demográfiai helyzet érthetővé tesziMakedónia gyors sikereit belső harcoktól megosztott és kevésbé népes államokból verbuválódottellenfeleivel szemben. A görögök által többnyire barbárnak tekintett népet egy király vezette, akineka hatalmát a törzsi arisztokrácia korlátozta. II. Philippos (ur. Kr. e. 359-336) azonban nemcsak amakedónokat egyesítette erős királyságában, hanem meghódította a környező thrák és illyr törzseket is.

II. Philippost, a későbbi makedón királyt (Kr. e. 382-336), III. Amyntas fiát – miután apja halála utánbátyja, II. Alexandros lett Makedónia királya – testvére először a dardán Bardylishoz, Kr. e. 369-


175

ben pedig thébaiba küldte túszként. Philippos Thébaiban elsajátította Epameinóndas katonai újítását,a ferde éket. Kr. e. 368-ban, II. Alexandros meggyilkolása után Philippos másik bátyja, III. Perdikkaskerült a trónra, aki Kr. e. 365-ben visszahozatta Philippost Makedóniába. Kr. e. 359-ben III. Perdikkaselesett a dardánok elleni hadjáratán. Philippos unokaöccse, Amyn- tas gyámja lett, és hivatalosan csakKr. e. 355-től ült Makedónia trónjára.

II. Philippos erőteljes terjeszkedésbe kezdett. Újjászervezett hadseregének ütőképes phalanxával Kr.e. 358-ban a paiónokat és a dardánokat, 356-ban a második athéni tengeri szövetséget győzte le(vö. 143. dok.). Philippos az athéniak szövetségében álló városokat is meghódított (pl. Kr. e. 357-ben Amphipolist, 354-ben Methónét), így nem csoda, hogy Athén Makedónia ellensége lett (vö. 88.dok.). A makedón uralkodó a Delphoi feletti ellenőrzésért folyó harmadik szent háborúban (Kr. e.355-346) az Apollón- szentélyt elfoglaló Phókis ellen foglalt állást, és Kr. e. 353-ban a thessaliaiszövetség hívására, Túébaijal szövetségben bevonult êssaliába, ahol a Krókos-mezei csatábanmegsemmisítette a phókisi haderőt (Kr. e. 352). A thessaliai városok szövetsége Philip- post választottameg archónnak. A delphoi szentélyt védő szövetségben, az amphik- tyoniában szavazati jogot szerzett,így jogosan tekinthette már magát a hellén világ részének. A görögök ellenállását a nagyszerű szónok,Démosthenés tüzelte (vö. 91. dok.). Philippos elleni beszédeit nevezzük philippikáknak (vö. 89. dok.).

Démosthenés Kr. e. 349-ben írta meg első Philippikáját. Ebben átfogóan jellemezte a makedón hódítótés politikáját, és katonai akciót sürgetett ellene. Philip- pos megtámadta a chalkidikéi Olynthost,amelyet egy athéni zsoldossereg védett. Démosthenés három Olynthosi beszédében sürgette a városmegsegítését (Kr. e. 349-348). Olynthos eleste után Démosthenés is tagja volt a Philipposhoz küldöttathéni követségnek. Bár Athén Kr. e. 346-ban békét kötött Philipposszal, a makedón király egyrenövelte befolyását a görög világban. Démosthenés a második Philippikában arra figyelmeztettehonfitársait, hogy Philippos már a Pelo- ponnésosra is ki akarja terjeszteni hatalmát (Kr. e. 344).A hűtlen követség című beszédében a Kr. e. 346-os békét megkötő makedónbarát Philokratésés Aischinés ellen indított támadást (Kr. e. 343). A harmadik Philippika (Kr. e. 341) az egészgörögség összefogását sürgeti a makedón fenyegetéssel szemben. E szónoklatok stílusa fennkölt,hosszú körmondatokból állnak, megszólítások, kérdések, felkiáltások teszik a beszédeket érzelmilegfeszültté, s mindezen eszközök használata egyre fokozza a feszültséget. A beszédek politikai üzenetétés hátterét azért is jól lehet érteni, mert a hűtlen követség ügyében fennmaradt Aischinés Démosthe-nésszel vitázó szónoklata, és Cicero kortársa, az alexandriai Didymos hosszú kommentárt készített aPhilippikákhoz, amelynek jelentős darabjait megőrizte egy Berlinben őrzött papirusz. Démosthenéstpolgártársai három ízben is aranykoszorúval tüntették ki (Kr. e. 340, 339, 336).

Kr. e. 348-ban Philippos elfoglalta Chalkidikét, és leromboltatta Olynthost és Stageirát, Aristotelésszülővárosát (ez utóbbit a filozófus kérésére újjáépítette, miután az Kr. e. 343/342-ben elvállalta NagySándor nevelését). Kr. e. 346-ban Athén megkötötte Philip- posszal az úgynevezett philokratési békét,amely Phókist kiszolgáltatta Makedóniának.

Philokratés Pythodóros fia, athéni politikus, a róla elnevezett béke névadója (Kr. e. 346). Athén elakarta szigetelni II. Philippos makedón királyt Közép-Hellastól, de ő megvesztegette a követségbeérkezett Philokratést és Aischinést, akik Dé- mosthenés tiltakozása ellenére kihagyták a békébőlAthén szövetségesét, Phókist. Kr. e. 343-ban Hypereidés hazaárulásért bevádolta Philokratést, akittávollétében halálra ítéltek, és hatalmas vagyonát elkobozták.

A következő években Philippos Thrákiát egészen a Duna deltájáig meghódította, és Illyriábanis biztosította uralmát. Ezzel feltehetőleg egy Perzsia elleni hadjáratra akart felkészülni. Kr. e.339-ben Philippos, mint Thessalia archónja, beavatkozott a Delphoi ellen vétő lokrisiak elleniháborúba. A másik oldalon felsorakozott ^ébai és a Démosthenés vezette Athén. Kr. e. 338-banChairóneia mellett csapott össze Philippos 32 000 katonája a mintegy 35 000 fős szövetségeshaderővel, amely fölött a makedónok hatalmas győzelmet arattak. Athén ekkor szövetséget kötöttPhilipposszal, aki autonómiát biztosított számára, fjébait azonban a király megszállta katonáival. Kr.e. 338 őszére Philippos összgörög kongresszust hívott össze Korinthosba, és megalapította a pánhel-lén szövetséget, amelynek hégemónjává választották (93. dok.). A makedón uralkodó meghirdettePerzsia kifosztásának programját, amit egy athéni szónok, Isokratés már Kr. e. 380-ban világosanmegfogalmazott (vö. 81. dok.). Nem véletlen, hogy Isokratés lelkesen támogatta Philippost (vö. 90.dok.). Kr. e. 337-ben Philippos előkészítette a Perzsia elleni háborút, amit csak az akadályozott meg,hogy Kr. e. 336-ban Kleopatra nevű lányának esküvőjén egy Pausanias nevű testőr meggyilkolta.


176

1981-ben Verginá- ban megtalált sírjából nemcsak csontváza és fegyverzete, hanem családjánakfinoman faragott elefáncsont portrésorozata is előkerült.

Philipposnak hét feleségétől összesen hat gyereke született (Philinnától III. Phi- lippos Arrhidaios,Audatától Kynané, Amyntas felesége; Olympiastól Nagy Sándor és Kleopatra, az épeirosi Alexandrosfelesége; Nikésipolistól fjessaloniké, Kassandros felesége; Kleopatrától Európé), akiknek a házasságaiPhilippos politikáját szolgálták.

■ Emlékeztető

makedón, ferde ék, phalanx, szent háború, archón, amhiktyonia, philippika, philokra- tési béke,pánhellén, hégemón

■ Kronológia

57. táblázat -

369 A későbbi II. Philippos túsz fjébaiban359-336 II. Philippos uralkodása358 II. Philippos paiónok és dardánok elleni győzelme356 II. Philippos legyőzi a második athéni tengeri

szövetséget355 II. Philippos hivatalos trónra lépése (előtte

Amyntas gyámja)355-346 Harmadik szent háború352 Krókos-mezei csata349 Démosthenés első philippikája348 II. Philippos elfoglalja Chalkidikét346 Athén megköti a philokratési békét II.

Philipposszal343/342 Aristotelés Nagy Sándor nevelője338 Chairóneiai csata; pánhellén szövetség

Korinthosban336 II. Philippos meggyilkolása

2.3.5.4. GAZDASÁG- ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNETA demográfiai szempontból (is) sokáig alulfejlett észak-hellasi területeken robbanásszerűváltozásokhoz vezetett a Kr. e. 4. század. Épeiros esetében egy évszázad alatt 25%-os, êssaliában12-15%-os és Makedóniában mintegy 15%-os népességnövekedéssel számolhatunk.

58. táblázat -

Terület Népesség (fő)Kr. e. 5. sz. közepe Kr. e. 4. sz. közepe Kr. e. 3. sz.

Makedónia kb. 250 000 kb. 700 000Épeiros ? 405~442 000 513~562000êssalia kb. 183 000 245~275000

Ennek alapján érthető, miért nőtt meg e területek katonai és politikai súlya a Kr. e. 4-3. századfolyamán, gondoljunk csak a pherai Iasón thessaliai birodalomalapítási kísérletére (Kr. e. 374 k. –


177

370), a makedón II. Philippos katonai sikereire és az épeirosi Pyr- rhos üstökösszerű felemelkedésére.A Kr. e. 4. század első harmadának katonai nagyhatalma, Boiótia polgárainak száma a Kr. e. 5. századvégére elérte Attikáét.

59. táblázat -

A boiótiai férfilakosság arányai:Szabad férfilakosság 100 000 főMetoikosok 10 000 fő (?)Rabszolgák 40 000 fő (?)Teljes férfilakosság 150 000 fő

A Kr. e. 4. század általános értékelésére rányomja a bélyegét az 5. század csillogásával való –többnyire kedvezőtlen – összehasonlítás. Vannak, akik a megújulásra való képtelenséget, a polismint önálló politikai entitás kifulladását hangsúlyozzák, ami magától vezetett a polis feletti politikaiegységek (államszövetségek, szövetségi államok, királyságok) kialakulásához. Mások a hanyatlástúlhangsúlyozása ellen lépnek fel, felhíva rá a figyelmet, hogy – bár Athén politikai életébenkimutatható a szegényebb polgárok részvételének csökkenése –, mindez inkább azzal magyarázható,hogy a peloponnésosi háború a flottánál nagy tömegben evezősként szolgálatot teljesítő thésekkörében sokkal nagyobb pusztítással járt, mint a hoplitésként szolgáló vagyonosabb rétegeknél (Kr.e. 404-et követően a thések száma csak mintegy 20%-kal haladta meg a vagyonosabb rétegekét). Azmindenesetre nem a demokrácia gyengülésére utal, hogy a népgyűlés helyét, a Pnyx-domb nézőteréta Kr. e. 340-es években – talán Eubulos politikájának hatására – megnagyobbították, és a férőhelyekszáma megkétszereződött (vö. 2.3.2.4.).

Kézfelemeléssel választják viszont az összes katonai tisztséget is, köztük a tíz stra- tégost, korábbanphylénként egyet, most a polgárok összességéből. Szavazás útján rendelik ki őket, egyet anehézfegyverzetűek fölé, aki a nehézfegyverzetűket az ország területén kívüli hadjáratban vezeti...egyet a symmoriák fölé, aki lajstromba veszi a három evezősoros hajó felszerelésére kötelezetteket,engedélyezi ezeknek a vagyoncserét (antidosis), és beterjeszti az igénypereket.

(Aristotelés: Az athéni állam. LXI 1. R. Zs.)

A délosi szövetség adójának kiesését az athéni polgárok megadóztatásával akarták kompenzálni. Kr.e. 378/377-ben a polgárok teljes vagyonát 6000 talantonra becsülték. Ezt az összeget 400 symmoriára,adózási egységre osztották fel, symmoriánként 15 talanton vagyonnal. Az adókötelezettségnekminden polgárnak a symmoriában rá eső arányban kellett eleget tennie (a gazdagabbak nagyobb, aszegényebbek kisebb részt vállaltak). Ezt az adót eisphorának hívták. A hajóállításhoz Kr. e. 357-ben20 symmori- át hoztak létre az 1200 leggazdagabb polgárból. Minden hajóállítási egységnek 60 tagjavolt. Ők vagyonuk arányában szereltek fel hajókat. A gazdagabbak hárman, a kevésbé tehetősek tízenállták egy hajó költségeit.

Az archón... kiállítja a tragédiaköltők számára a chorégosokat, a három leggazdagabb polgárt azösszes athéniek között... Engedélyezi ezeknek a vagyoncserét (antidosis), előterjeszti a kifogásokat, hapéldául valaki azt hozza fel, hogy már ugyanezt a leiturgiát korábban teljesítette, vagy hogy mentes,mert egy másik leiturgiát már teljesített, és mentességének ideje még nem járt le, vagy hogy nem elégidős.

(Aristotelés: Az athéni állam. LVI 3. R. Zs.)

A leiturgiától, vagyis az államnak nyújtott, nem rendszeres anyagi szolgálattól (pl. a chorégia, vagyiskarvezetés, vagy a triérarchia, vagyis egy hajó felszerelése) sokan mentesülni próbáltak. Ők kérhettékaz antidosist, vagyis a vagyoncserét. Ha valaki úgy gondolta, hogy egy nála gazdagabb polgár mégnem teljesítette ugyanazt a leiturgiát, megnevezhette, hogy vagy ő teljesítse, vagy, ha nem akarja,cserélje el a vagyonát a javaslattevővel. A vitás ügyeket bíróság zárta le. A leiturgiát valaki így is,úgy is teljesítette.

A koncessziók


178

A hadikincstárossal és a theórikon választott kezelőivel együtt a tanács színe előtt a pólétések (tízpénzügyi hivatalnok) adják ki az összes bérleteket, árverezik a bányaművelési jogokat és a vámokat, ésbiztosítják annak számára, akinek a tanács megszavazta a bérbe adott bányákat, részint az üzembenlévőket, melyek három évre bérbeadók, részint az engedményeseket, melyek hét évre bérbeadók... Azegy évre bérbe adott vámokat – a bérlőt és a bérösszeget felírva fehér táblákra – a tanácsnak nyújtjákbe. Felírják tíz táblára külön azokat, akiknek az egyes pryta- neiánként kell fizetniök (vagyis tízszeregy évben), külön, akiknek háromszor az évben – az egyes fizetések szerint egy-egy táblát készítve –,és külön, akiknek a kilencedik prytaneia idején.

(Aristotelés: Az athéni állam. XLVII 2-3. R. Zs.)

Az eisphorát leszámítva, Athén bevételeit a kikötői vámok, a bányakoncessziók és a különbözőilletékek adták. Ezek felhasználásával Athén államháztartása nem omlott ösz- sze, sőt egyfajtavirágkort ért meg. Ennek érzékeltetésére érdemes megismerni az ekkor már évtizedek ótaemigrációban élő, de hazája viszonyaitól soha el nem szakadt Xe- nophón véleményét A bevételekrőlcímű munkájában.

Ha pedig úgy látjátok, hogy a mostani háború [a szövetséges háború, Kr. e. 357355] rendkívüliadói miatt semmi pénzt sem tudtok összeszedni, csak akkora összeget fordítsatok a következő évbenis az állami feladatokra, mint amennyit a békekötés előtt az adóbevételek kitettek, ami viszont azonfelül bejön – mivel béke van, jól bántok a metoikosokkal és távolsági kereskedőkkel, több emberfordul meg államunkban, s így nő a behozatal és a kivitel, valamint a kikötői és piaci illetékekösszege –, használjátok ki azoknak a beruházásoknak a megvalósítására, amelyekből a legtöbbjövedelmetek folyhat be. Ha viszont egyesek attól félnek, hogy mindez mit sem ér, ha kitör a háború,gondolják meg, hogy terveink [ti. bányászrabszolgák beszerzése] megvalósítása után a háború sokkalnagyobb veszedelmet hoz a támadókra, mint államunkra. Mert mi lehet nagyobb kincs a háborúbanaz embereknél? Az állam sok hajót el tudna látni legénységgel, és sok állami rabszolga gyalogoskéntis megkeseríthetné az ellenség életét, ha jól megfizetnénk őket.

(Xenophón: A bevételekről. 40-42. N. Gy.)

A Kr. e. 4. század második felének athéni gazdasági fellendülése két jelentős gazdaságpolitikusnak,Eubulosnak és Lykurgosnak köszönhető. Eubulos (Kr. e. 405-330) Kr. e. 369-ben javasolta, hogyhívják vissza Athénba Xenophónt, akit hazaárulás vádjával száműztek a kunaxai csata után nem sokkal(lehet, hogy Xenophón Eubulos támogatására írta A bevételekről című munkáját Kr. e. 355-ben). Kr.e. 355-ben Eubulos javasolta, hogy Athén kompromisszumok árán zárja le a szövetséges háborút,mert annak folytatása pénzügyileg nehéz helyzetbe hozná Athént (vö. 2.3.5.1.4.). Kr. e. 354-től 350-igpedig a theórikon kincstárnoka volt (vö. 2.3.2.8.). Elérte, hogy a város minden jövedelme e pénztárnaklegyen alárendelve, az összes jövedelemfölösleg ide folyjon be, és azt juttassák vissza a polgároknak.Háborús években ugyanis a theórikon teljes költségvetése a hadipénztárat gyarapította. Ettől kezdvemár nemcsak a gazdagok, hanem a szegényebb tömegek is érdekeltek lettek a béke fenntartásában.Ez természetesen kiszámíthatóbb gazdaságpolitikát tett lehetővé. Athén jövedelmei (adók, illetékek,vámok, bányakoncessziós díjak) Kr. e. 347-ben elérték a 400 talantont, és a szövetségesektől is befolytmég 60 talanton hozzájárulás. Ez ugyan még kisebb összeg, mint a peloponné- sosi háború idején volt,de a Kr. e. 4. század harmincas éveire – akkor már Lykurgos tevékenysége folytán – már évi 1200talantonra növekedett, noha ekkor Athénnak már nem volt sem hatalmas szövetségi rendszere, semkülső adóbevétele.

A béke fenntartására persze áldozni is kellett. Eubulos karbantartotta az attikai erődítményeket és azújra jelentős flottát, amely Kr. e. 353-ban már 349 egységből állt.

60. táblázat -

Athén bevételei454 460 talanton425 kb. 1460 talanton347 400 talanton + szövetségi hozzájárulás330-as évek 1200 talanton


179

Ugyanis mindaz – hadihajók, katonák száma, pénzbevételek, hadifelszerelések meny- nyiségeés minden egyéb –, ami alapján egy város hatalmát meg szokták becsülni, most [Kr. e. 341-ben] bőségesebben és nagyobb arányban áll rendelkezésünkre, mint bármikor valaha. De mindezhasznavehetetlen, hatástalan és hiábavaló azok miatt, akik csak üzletelnek velük.

(Démosthenés: III. Philippika. 40. N. Gy.)

Eubulos pénzügyi politikáját folytatta Lykurgos, a makedónellenes athéni szónok és politikus, Platónés Isokratés tanítványa. Kr. e. 338-tól 326-ig Athén legfőbb pénzügyi tisztviselőjeként (tamias) aváros makedónok elleni véderejét fokozta (flotta, városfalak), de a kultúra fejlesztését is szívén viselte(Lykeion, stadion, Dionysos-színház kiépítése). A források szerint tevékenysége során mintegy 14000 talanton sorsáról döntött.

A politika irányítása a Kr. e. 4. századi Athénban a stratégosok helyett a szónokok (rhétórok) kezébekerült. Ennek egyik oka a zsoldosseregek elterjedésében kereshető. A hadsereg már nem (feltétlenül)a polis mozgósított polgársága volt, így a hadvezérek nem mindig polgártársaikat vezették háborúba.A hadjáratok folyamán a hadvezérek nem tudták befolyásolni a népgyűlések közhangulatát, mivelnem voltak otthon. A rhétórok profi politikussá képezték ki magukat – ők voltak ilyen értelembena történelem első professzionális politikusai –, értettek a gazdasághoz, a politikához és főként aszónoklattanhoz (rhétorika), aminek a segítségével meg tudták győzni a népgyűlést igazukról, illetveellenfelük tévedéséről. Nem véletlen, hogy e korszak legfontosabb forrásai a szónokok beszédei.

Spárta legnagyobb problémája az oliganthrópia, az alulnépesedés volt (vö. 2.2.2.10.2.). Ennek okaitmaguk a spártaiak Epitadeus ephoros reformjában látták (Kr. e. 401), amely megengedte a földbirtokokszabad örökül hagyását. Vagyis nem feltétlenül a legidősebb fiú örökölte a földet. De az igazságaz, hogy az elsőszülött örökösödése is népességfogyáshoz vezetett, mivel a második, harmadik fiúnem kaphatott klarost (parcellát), és így nem gyakorolhatta teljes mértékben polgárjogát. Amelyikcsaládban nem született fiú, ott a legidősebb lány örökölt (az örökösnőt epiklérosnak nevezték), deaz epikléros és férje két parcelláját is csak az elsőszülött örökölte, ami a hadra fogható polgárok,homoiosok eróziójához vezetett (vö. 97. dok.).

Mindaddig, amíg a birtoköröklésben fenntartották a családoknak Lykurgos által megállapított számát,és az apa fiára hagyta vagyonát, ennek a rendnek a fenntartása és az egyenlőség megóvta az államotminden más hiba ellenére is. De később egy nagy befolyású, önkényeskedő és erőszakos ember lettephoros, név szerint Epi- tadeus, aki összeveszett fiával, és ezért olyan törvényt fogadtatott el, hogyházát és földbirtokát mindenki szabadon annak adhatja éltében és arra hagyhatja, akire akarja.Epitadeus személyes bosszúja kitöltéseképpen javasolta ezt a törvényt, de a többiek kapzsiságbólfogadták el, és amikor megszavazták, társadalmi rendszerük legkitűnőbb intézkedését semmisítettékmeg.

(Plutarchos: Agis. 5. M. E.)

A polgárjogból kiesett, illetve a kevert társadalmi rétegek (pl. perioikos-helóta pártól születettgyerekek) alkották a spártai lakosság túlnyomó többségét. Ez a helyzet, a teljes politikai jogfosztottságKr. e. 398-ban Kinadón összeesküvéséhez vezetett (vö. 2.2.2.10.2.). A felkelést kegyetlenül leverték,de az oliganthrópia problémáját Agis és Kleomenés reformjaiig nem tudták kezelni (vö. 2.4.3.5.6.).

Az argosiak, az athéniak, a boiótok és azok a korinthosiak, akik részesültek a [perzsa] király pénzéből,s akik a leginkább felelősek voltak a háborúért, azt gondolták, hogy ha nem teszik el láb alól abékéről álmodozókat, városuk esetleg újból a lakónok oldalára áll, ezért elhatározták, hogy vérfürdőtrendeznek. Már a tervük is a lehető legistentelenebb volt, hiszen mások még azokat sem végzik kiegy ünnepen, akiket törvényesen elítéltek, ők azonban Eukleia ünnepének utolsó napját választottáka vérengzés időpontjául, mivel úgy gondolták, hogy ilyenkor találják a legtöbb embert a piactéren.A beavatottaknak megmondták, kiket kell megölni, s mikor jelt adtak nekik, azok kardot rántottak, ésledöfték áldozatukat, kit, amint egy társaság közepén álldogált, kit éppen ültében, kit a színházban, devolt, akit úgy, hogy éppen versenybíróként ítélkezett.

(Xenophón: Hellénika. IV 4, 2. N. Gy.)


180

Egész Hellasban megszaporodtak a földbirtokok újraosztását követelő vagy egyszerűen csak avagyonosokat elítélő mozgalmak. A gazdagok és szegények ellentéte sok polisban erőszakosmegmozdulásokhoz (stasis) vezetett. Korinthosban Kr. e. 392-ben, a korinthosi háború alatt hajtottakvégre tömeggyilkosságot azok, akiket a perzsa király pénze tett Spárta-ellenessé. Kr. e. 369-benArgosban a demokráciát buktatták meg a vagyonos vezetők ellen agitáló demagógok, akik felbiztattákhíveiket, hogy husángokkal verjék agyon a gazdagokat. Ezt az akciót a skytalé ’husáng’ szóbólképezve skytalis- mosnak, husángolásnak nevezték. A források szerint belharcban (stasis) ennél többember még soha sehol sem vesztette életét. Sikyónban egy Spárta-barát oligarcha teremtette meg anépgyűlés segítségével a demokráciát, amit rövidesen saját tyrannisává alakított át. Természetesen őis gyilkosság áldozata lett.

Sikyónban mindeddig nem változtattak az államformát szabályozó ősi törvényeken (Kr. e. 367).Euphrón azonban elhatározta, hogy miként legelső volt a polgárok között, amíg a lakedaimóniakkalvoltak szövetségben, ugyanúgy azok ellenségeinek idején is megőrzi vezető pozícióját. Az argosiak,majd az arkadiaiak előtt felvetette, ha a legmódosabb polgárok irányítják Sikyónt, nem kétséges, hogya város az első adandó alkalommal vissza fog térni a Spárta-barátsághoz.

- Ha azonban demokrácia lesz, biztosak lehettek benne – mondta –, hogy államunk nem fog tőletekelpártolni. Ha támogattok engem, akkor én leszek az, aki a nép élére áll, és bebizonyítom hűségemet,továbbá biztosítom, hogy hazám megmaradjon szilárd szövetségesetek.

Meg is győzte az argosiakat és az arkadiaiakat, akik örömmel támogatták. Az ő jelenlétükben hívtaegybe a népet a piactéren, és hirdette ki: a polgárok ezentúl minden tekintetben egyenlők lesznekállamukban. Felszólította a jelenlevőket, hogy válasszanak maguknak tetszés szerint stratégosokat.Meg is választották ekkor magát Euphrónt, Hippodamost, Kleandrost, Akrisiost és Lysandrost.

(Xenophón: Hellénika. VII 1, 44. V. L.)

A Kr. e. 4. századi szónokok és filozófusok, például Platón és Aristotelés, saját koruk viszonyaitvetítették vissza Hellas korábbi időszakaira, ezért gondolták azt, hogy a démos és az arisztokrácia márSolón és Peisistratos korában is hatalmi küzdelmet vívott egymással. Ez a téves elképzelés aztán a mainapig meghatározza történelemszemléletünket.

■ Emlékeztető

polis, thés, hoplités, stratégos, symmoria, antidosis, eisphora, chorégos, leiturgia, triérar- chia, pólétés,prytaneia, szövetséges háború, metoikos, theórikon, talanton, tamias, rhé- tór, rhétorika, oliganthrópia,klaros, epikléros, perioikos, helóta, stasis, korinthosi háború, skytalismos, tyrannis, démos

■ Kronológia

61. táblázat -

401 Epitadeus ephoros reformja Spártában398 Kinadón összeesküvése Spártában392 Vérfürdő Korinthosban378/377 Athéni symmoriák374 k. – 370 Pherai Iasón birodalomalapítási kísérlete369 Skytalismos Argosban367 Demokratikus reform Sikyónban357 Hajóállítási symmoriák Athénban357-355 Athéni szövetséges háború354-350 Eubulos a theórikon kincstárnoka340 k. Az athéni Pnyx megnövelése336-326 Lykurgos az athéni pénzügyek élén


181

2.4. NAGY SÁNDOR ÉS A HELLÉNISZTIKUSMONARCHIÁK2.4.1. Nagy Sándor és a diadochosok2.4.1.1. NAGY SÁNDOR HÓDÍTÁSAI

Alexandros Kr. e. 356-ban született II. Philippos makedón király és Olympias fiaként. IfjúkorábanPlatón tanítványa, Aristotelés nevelte, így nemcsak kiváló katona, hanem művelt ember is volt. Amakedónon kívül görögül is kiválóan beszélt és írt. Tizennyolc éves korában a chairóneiai csatábanmutatta meg katonai tehetségét (az ütközetben a lovasságot vezette), húszévesen pedig a makedónbirodalom élére állt (Kr. e. 336-323).

Alexandros mindössze húszesztendős volt, amikor megkapta a királyságot. A Phi- lippos általlétrehozott birodalom népei a nagy hadvezér halálának hírére lázadozni kezdtek. Az északihatárvidék barbár népei fegyvert fogtak, és Alexandrosnak azonnal cselekednie kellett. Hadseregévela Dunáig űzte és ott legyőzte Syrmost, a triballosok királyát. Épp csak véget ért a csata, amikormegérkezett hozzá Thébai lázadásának a híre. A helyzet veszélyességét fokozta, hogy az athéniakis rokonszenveztek a thébaiakkal. Alexandros erőltetett menetben vezette át seregét a Thermopylai-szoroson, és Kr. e. 335-ben elfoglalta Thébait. A várost földig romboltatta, és harmincezer lakójáteladta rabszolgának. Csak a nagy költő, Pindaros leszármazottait, a makedónok vendégbarátait ésa papokat kímélte meg. Alexandros Thébaiból Athénba ment, de a várost nem büntette meg olyankegyetlenül, mint Thébait, hanem megerősítette szövetségüket. A fiatal uralkodó apjához hasonlóanKorinthosba hívta össze a hellén szövetség tagállamait, s megújította megállapodásukat, apja helyettazonban magát választatta meg fővezérnek. A megfélemlített államok mindenbe beleegyeztek,s ezúttal hiába küldött megvesztegetésükre III. Dareios Kodomannos aranyat hozzájuk, Spártakivételével nem merték elfogadni, és nem mertek Alexandros ellen lázadni. Miután Alexandros otthonmegszilárdította helyzetét, minden készen állt a nagy hadjáratra. Alexandros 30 000 gyalogosbólés 4000 lovasból álló hadsereggel hódította meg a görög partoktól egészen Indiáig húzódó PerzsaBirodalmat.

Démosthenés Nagy Sándor hatalomra jutása (Kr. e. 336) és a lázadó fjébai elpusztítása után (Kr. e. 335)Troizénba menekült, ahonnan ugyan még visszatért Athénba, és A koszorúról szóló szónoklatábanösszefoglalta addigi politikai tevékenységét, de a Nagy Sándor halála (Kr. e. 323) után kitört lamiaiháborút és a lázadó görög államok vereségét és megszállását követően (Kr. e. 322) Kalaureia szigetérement, mivel a makedón Antipatros a kiadatását követelte az athéniaktól. Antipatros emberei azonbanoda is követték, így a kalaureiai Poseidón-szen- télyben öngyilkosságot követett el.

Kr. e. 334 áprilisában indult útnak a hadsereg. A Helléspontoson mindössze százhatvan hajó szállítottaát a hadat. Különös, hogy a perzsa flotta nem avatkozott közbe, noha a perzsák pontosan tudták,mekkora hadsereg készül ellenük. A Kis-Ázsiába átkelt Alexandros először Trójánál, vagyis Ilionnálállt meg, hogy áldozatot mutasson be Achilleus sírjánál. Az áldozat szimbolikus jelentőségű volt,mint ahogy Achilleus sírja is az volt. A Trójai-öböl partján álló sírdomb ugyanis, amelyet nemrégfeltártak, kenotaphion volt, vagyis üres sír, amelybe nem temettek el senkit: ez nem is csoda,hiszen Achilleus csak Homéros eposzában létezett. Feltételezett sírja azonban a későbbi korokbanvalóságos kultuszhellyé változott. Alexandros és társai számára mindenesetre nagyon is fontos voltaz áldozat gesztusa: Achilleusban látták az első görög hőst, aki átkelt Ázsiába, és megküzdött abarbárokkal. A hérodotosi történelemszemlélet szerint ugyanis Európa és Ázsia, vagyis az európaigörögség és az ázsiai barbárok állandó harcban állnak – és álltak is mindig – egymással. Az első nagyösszecsapást a trójai háború jelentette. A háború az ázsiai Paris-Alexandros bűne miatt tört ki, ígyjogos, hogy a görögök győztek. A következő összecsapást Dareios és Xerxés hadjáratai jelentették.A támadó barbárokat ekkor is legyőzték az európaiak. S most itt a lehetőség a végső győzelemre,a bosszúra az eddigi támadásokért. Az Achilleus sírjánál bemutatott áldozat tehát ezt a történelmiszükségszerűségként felfogott bosszút indokolta és erősítette meg.

Alexandros mint új Agamemnón érkezett Ázsiába. A Granikos folyó torkolatától mintegy tízkilométerre lezajlott ütközet Kr. e. 334. május végén a makedón-görög sereg fölényes győzelmével


182

végződött (vö. 95. dok.). Ezzel megnyílt az út Ázsiába, a Perzsa Birodalom központi területeifelé. Nagy Sándor azonban nem III. Dareiost üldözte, hanem Egyiptomot csatolta birodalmához. Ahálás egyiptomiak fáraónak nevezték. Alexand- ros a Nílus deltájában megalapította Alexandriát, azegyiptomi görögség későbbi fővárosát (Kr. e. 334). Alexandros Egyiptom meghódítása után valóságosdiadalmenetben vonult végig az ázsiai tartományokon. A jól ismert csatahelyek e diadalút állomásaivoltak: Issos (Kr. e. 333), Tyros (Kr. e. 332), Gaugaméla (Kr. e. 331). Kr. e. 330-ban meggyilkoltákIII. Dareiost, és Alexandros – bosszút állva gyilkosán – a Perzsa Birodalom ura lett (vö. 95. dok.).

A Flavius Iosephus szerint 30 stadion hosszú és 10 stadion széles Alexandria sakktáblaszerű, ötpárhuzamos főút által kerületekre osztott alaprajzát a rhodosi Dei- nokratés tervezte meg. Pharosszigetét 1200 méter hosszú töltéssel (ún. Heptasta- dion) kapcsolták a szárazföldhöz. A töltésmesterségesen két hatalmas, védett kikötőt alakított ki. Az úgynevezett Nyugati kikötő egyik különkiépített öblében volt a Kibótos, a hadikikötő. A Keleti kikötő védett öblében alakították ki a királyikikötőt, amely a lochiasi királyi palotához csatlakozott. Ezt a később a tenger fenekére süllyedtvárosrészt és a vele szemben állt apró Antirrhodos szigetet a rajta levő palotával a francia FranckGoddio által vezetett tenger alatti ásatások derítették fel 1996-tól. A Mareótis-tavat több csatornakötötte össze a Nílussal, így az ottani kikötő még a tengerinél is forgalmasabb volt. Az egész várostlovakkal és szekerekkel jól járható utak hálózták be. A két legszélesebb derékszögben metszetteegymást, ezek szélessége mintegy 30 méter volt. A város középpontjában elhelyezkedő királyi palotákSéma nevű negyedében állt később Nagy Sándor sírja.

A váratlan diadalsorozatnak két oka volt. Az egyik Perzsia válsága: a belső harcoktól megtépázott,lázadásoktól sújtott birodalom népei minden lehetőséget kihasználtak, hogy lerázzák a perzsa igát. Amásik a fegyelmezett görög és makedón sereg katonai fölénye volt a nagy létszámú, de nem egységesés a III. Dareios iránt nem különösebben hűséges ellenséggel szemben. A hódítások anyagi sikereminden képzeletet felülmúlt. A perzsa kincstárban csak vert pénzben 2400 tonna aranyat és ezüstöttaláltak! Kr. e. 327-ben, Egyiptom, Babylón és Perzsia bekebelezése után a görög-makedón sereg máraz Indus folyónál járt. Nagy Sándor Kr. e. 326-ban már India északkeleti tartományait hódította meg.A makedón sereg azonban lázadozni kezdett: a katonák szerettek volna békében élni és részesülnihódításaik gyümölcseiből.

A pezetairosok (gör. ’gyalogos társak’) a makedón hadsereg fő erejét jelentő nehézgyalogság tagjai,akik sarissával (a makedón hadsereg thrákoktól átvett, 4-5 méter hosszú nehéz lándzsája) és kispajzzsal voltak fölfegyverezve, mellvértet azonban nem viseltek. II. Philippos idején még csak a királyigárda tagjait, Nagy Sándor alatt azonban már az egész phalanx katonáit pezetairosnak nevezték. Apezetai- rosokat a makedón parasztok közül toborozták. A gyalogosok 6 taxisba voltak osztva, ataxisok mindegyikében 1500 gyalogos szolgált.

Nagy Sándor legnagyobb kudarcának azt tartotta, hogy serege Kr. e. 326-ban Indiában megtagadtaa további hódításokat, így sohasem láthatta meg a Gangeszt (bár Strabón megajándékozza őt egyGangeszhez vezető, sajnos nem hiteles, kirándulással). Az Indus és az Akesinés összefolyásánálalapított még egy tízezer lakosú flottatámaszpontot Alexandria néven, majd elindult nyugat felé.Amikor a sereg visszaért Mezopotámiába, a Tigris és az Eulaios összefolyásánál alapított még egyAlexandriát, amely később a Spasinu Charax nevet viselte.

Nagy Sándor ekkor fővárosát Babylónba helyezte. Itt azonban leghűségesebb barátaival, a makedón ésa görög előkelőkkel gyűlt meg a baja. Nagy Sándor célja egy egységes, központosított, soknemzetiségűbirodalom kiépítése volt. Ezt perzsa mintára akarta megvalósítani. A makedónok és görögök azonbannem akartak földre leborulva hódolni a királynak, ami a perzsák számára természetesnek számított.Nagy Sándor keleti despotaként, kényúrként viselkedett, a lázadozókat kivégeztette, sőt egyik barátjátsaját kezűleg szúrta agyon. Rövid életű birodalmának vezető elitjét össze akarta olvasztani. A makedónés görög tiszteket, valamint mintegy tízezer harcost egy tömeges esküvőn, Susában, perzsa lányokkaladta össze (Kr. e. 324). A kivételes pálya ekkor azonban hirtelen megszakadt. Nagy Sándor Kr. e. 323-ban Babylónban meghalt (vö. 95. dok.). A hadjáratok megerőltetései, a betegségek mellett halálát amértéktelen italozás okozta. Istenként tiszteltette magát, de a halál megmutatta: halandó ember maradt.

Egy keleti Alexandria: Ai-Khanum

Az Óxos (Amu-Darja) és a Kokcsa összefolyásánál, a mai Afganisztán északi határán (a tádzsikisztániparttal szemben) az 1960-as évek elején az afgán uralkodó egy vadászat során ókori romokra bukkant,


183

amelyeket 1964-től francia régészek tártak fel. A települést Ai-Khanumnak hívják, és feltételezésekszerint az Óxos menti Alexandriával azonosíthatjuk. A leletek bolygatatlanul hevertek a két folyópartján kb. Kr. e. 100 óta, amikor a várost lerombolták, és soha többé nem lakta ember. A várost erősvédőfalak övezték, a fölé magasodó sziklán pedig szabályos görög akropolist építettek ki. A városnyílegyenes főútja, amely az északi és déli kaput kötötte össze, az Amu-Darjával párhuzamosan futottmintegy 1700 méter hosszan. A város központi, adminisztrációs épületének hatalmas belső udvarát(138 x 108 m) görög oszlopcsarnok vette körül. Az épületeket nagyobbrészt nem kőből, hanem,keleti szokás szerint, vályog-, esetleg égetett téglából emelték, de volt olyan csarnok is, amelynek amennyezetét 18 korinthosi oszlop tartotta. A város központi temploma ugyan inkább keleti, mint görögjellegű épület volt, hatalmas kultuszszobrát azonban (amely vagy Zeust, vagy egy Zeusszal azonosítottkirályt ábrázolt) görög mester készítette. Csak a kezek és lábak márványtöredékeit találták meg, amibőlarra következtethetünk, hogy a test nagy része (amit ruha fedett) olcsóbb agyagból készült. A városlakosságát mindenesetre görögök alkották, szinte minden edénytöredék, amit találtak, jellegzetesengörög munka volt. A város közepén állt egy hérós-szentély, amit az alapítónak szenteltek. A várostezek szerint Kineas alapította, feltehetőleg Nagy Sándor parancsára. A szentély feliratát Kineaskészíttette, aki Aristotelés tanítványával, Klearchosszal összegyűjtette a hét görög bölcs mondásait.

Ai-Khanum jelentőségét nemcsak az adja, hogy éppúgy ellenőrzi az India felé vezető hágót, mint aTádzsikisztán vagy a közeli Kína felé vezető kereskedelmi és hadi utakat, hanem az is, hogy a Kokcsafolyó mentén művelték az ókor egyetlen ismert lapis lazuli bányáját. A város kontrollálta az azúrkékásvány kereskedelmét, és feltehetőleg annak adójából élt.

Alexandros hódító útja során számos várost alapított, amelyeket saját magáról Alexand- riánaknevezett el. A legjelentősebb az egyiptomi Alexandria volt, amely a mai napig virágzó nagyváros aNílus deltájában, a legtávolabbi pedig a mai Afganisztán területén fekszik (Alexandria Eschaté). Jónéhány általa alapított város nem élte túl Alexandros halálát. A király még Indiában időzött, amikor abaktriai telepesek lázadozni kezdtek, és legalább háromezren visszatértek a Földközi-tenger vidékére.Más telepesek viszont Baktriában maradtak, és amikor Baktria elszakadt a hellénisztikus görögvilágtól, közel 200 éven át, Kr. e. 130-ig görög királyok vezetése alatt állt (greko-baktriai királyság).Alexandros halála után aztán nem kevesebb, mint 20 000 görög telepes lázadt fel a mezopotámiaivárosokban, és Philón vezetésével nekivágtak a Hellas felé vezető útnak. Jelentős haderőt képviseltek,még lovasságuk is legalább 3000 fős volt. Perdikkas attól félt, hogy így sorra elvesznek a keletihódítások, ezért Alexandros testőrparancsnokát, Pithónt küldte ellenük 10 000 gyalogossal és 8000lovassal. Bár Philónék megnyerték a csatát, sőt fegyverszünetet kötöttek, a makedónok megszegtékesküjüket, és hatalmas vérengzést rendeztek a lázadók között. A telepesek így megértették, hogy többénincs visszaút új hazájukból, a megannyi keleti Alexandriából.

III. Philippos Arrhidaios Nagy Sándor halála után Makedónia uralkodója (ur. Kr. e. 323-317). II.Philippos és második felesége, Philinna fiaként látta meg a napvilágot. Alexandros féltestvére vagygyengeelméjű volt, vagy nevelése folytán volt alkalmatlan az uralkodásra, a sereggyűlés mégis őtkiáltotta ki uralkodónak. III. Philippos és felesége, Eurydiké nem akarta átadni a hatalmat Nagy Sándorutódszülött fiának, IV. Alexandrosnak, ezért Olympias támadást indított ellenük, majd elfogta éskivégeztette a királyi párt (Kr. e. 317).

■ Emlékeztető

kenotaphion, pezetairos, sarissa, taxis, greko-baktriai királyság

■ Kronológia

62. táblázat -

356 Nagy Sándor születése336-323 Nagy Sándor uralkodása335 Nagy Sándor elfoglalja Thébait334 A granikosi csata; Egyiptom elfoglalása;

Alexandria alapítása


184

333 Az issosi csata332 Tyros bevétele331 A gaugamélai csata330 III. Dareios meggyilkolása327 Nagy Sándor az Indus folyónál326 Nagy Sándor meghódítja India északkeleti

tartományait324 A susai menyegző323 Nagy Sándor halála Babylónban323-317 III. Philippos Arrhidaios uralkodása322 Démosthenés öngyilkossága130 A greko-baktriai királyság bukása

2.4.1.2. A DIADOCHOSOK

Kr. e. 323-ban Alexandros belehalt a háborús viszontagságok és a dorbézoló életmódja által okozottbetegségébe, birodalmát pedig egykori hadvezéreiből lett utódainak (diadochosok) marakodásaszakította darabokra. Csakhogy ezek a darabok is olyan hatalmas országokat jelentettek, amelyekről apolisok világának görögsége azelőtt álmodni sem mert. Makedónia Antigonos kezébe került, utódaitAntigonidáknak nevezték. Az utolsó makedón királyt, Perseust a rómaiak Kr. e. 168-ban győzték le,országából pedig Kr. e. 148-ban szerveztek provinciát. Az Attalidák vezette Pergamon Kr. e. 133-banvégrende- letileg szállt Rómára. A Seleukidák összezsugorodott államát Pompeius Magnus Kr. e. 64-ben csatolta a Római Birodalomhoz. A leghosszabb ideig a Nagy Sándor hadvezére, I. Ptolemaios általalapított Ptolemaida Egyiptom állt fönn. Az ország utolsó uralkodója, Kleopatra – Caesarral, majdAntoniusszal ápolt személyes kapcsolatait is bevetve – őrizte Egyiptom függetlenségét, de Octavianustnem hatotta meg a királynő bája, és Kr. e. 30-ban meghódította és provinciává szervezte az utolsóhellénisztikus királyságot.

A diadochosok céljai között jelentős eltéréseket találunk. Voltak, akik a birodalom egységét akartákfenntartani, ezek közé tartozott Perdikkas, míg mások a saját királyságukat akarták létrehozni, mintpéldául Ptolemaios vagy Seleukos. Ők egymás közt csak befolyási területük nagyságáért, határainakkiterjesztéséért küzdöttek, Nagy Sándor birodalmát azonban nem akarták újrateremteni.

Perdikkas, Orontés fia, makedón politikus és hadvezér volt. Kr. e. 336-ban megölte II. Philipposgyilkosát. Kr. e. 330-tól Nagy Sándor testőre lett. Lovassági parancsnokként részt vett Nagy Sándorindiai hadjáratában, aki Susában aranykoszorúval tüntette ki (Kr. e. 324). Chiliarchosként (kormányzó)a birodalom ázsiai részét kormányozta. Nagy Sándor halálos ágyán Perdikkasnak nyújtotta átpecsétgyűrűjét, vagyis őrá bízta a birodalom feletti uralmat. Antipatros Perdikkashoz adta lányát,Nikaiát, de Perdikkas rövidesen Nagy Sándor húgát, Kleopatrát szerette volna feleségül venni. Atöbbi diadochos (Antigonos, Antipatros, Krateros és Lysimachos) Perdikkas ellen fordult, és amikoraz megtámadta Egyiptomot, testőrei a Nílusnál megölték (Kr. e. 321/320).

Nagy Sándor halálos ágyán Perdikkasra bízta a birodalom irányítását. Ugyanakkor ketten is igényttartottak trónjára: III. Alexandros szellemileg visszamaradott testvére, Phi- lippos Arrhidaios (akitgyámja, Krateros képviselt), és az özvegy királyné, Rhóxané, újszülött fia, IV. Alexandros számára. Aharmadik legbefolyásosabb utód, Antipatros Európa stratégosa maradt. Ptolemaios Egyiptom satrapájalett, Antigonos Monophthalmos (Félszemű) Nyugat-Anatóliát, Lysimachos pedig Thrákiát vezette.A legsúlyosabb kihívásokkal Antipatrosnak kellett megküzdenie. Athén vezetésével Kr. e. 323-banfellázadtak a görög államok, és kezdetét vette a lamiai háború, amit kezdeti kudarcok után Antipatrosés Krateros csak Kr. e. 322-ben tudott lezárni. A makedónok helyőrséget ültettek a legtöbb megszálltpolis nyakába. Athénban makedónbarát oligarchia vette át az uralmat. A makedónellenes politikusokközül Démosthenés öngyilkos lett, Hypereidést pedig Antipatros kivégeztette. Közben Kis-ÁzsiábanPerdikkas bíróság elé akarta idézni a parancsait semmibe vevő Antigonost, de ő kicsúszott a


185

kezéből. Amikor Perdikkas feleségül kérte Nagy Sándor testvérét, Kleopatrát, Antipatros és Kraterosmegvádolták, hogy kezébe akarja kaparintani a királyságot, és Kr. e. 321-ben Perdikkasra támadtak.Krateros elesett egy kis- ázsiai csatában, a Nagy Sándor holttestét megkaparintó és Memphisbe szállítóPtolemaios viszont Antipatrostól kapott segítséget. Perdikkas a Níluson átkelve le akart számolni alázadókkal, de katonái kerülni akarták a makedón seregek közötti testvérharcot, ezért meggyilkoltákvezérüket. A gyilkosok egyike Seleukos volt, a későbbi birodalomalapító.

Antipatros Kr. e. 320-ban az észak-syriai Triparadeisosba hívta megbeszélésre a megmaradtdiadochosokat, és kivívta magának a kormányzói tisztséget (epimelétés). A birodalmi hadvezérAntigonos Monophthalmos lett, Seleukos megkapta Babylóniát, Egyiptom pedig Ptolemaios kezébenmaradt. Antigonos fia, Démétrios Poliorkétés (Városostromló) feleségül vette Antipatros lányát,szorosabbra fűzve szövetségüket, aminek az idős Antipatros halála vetett véget (Kr. e. 319). Antipatrosmásik fia, Krateros Kr. e. 317-ben barátját, Aristotelés egykori hallgatóját, Phaléroni Démétriost tettemeg az athéni mérsékelt oligarchia vezetőjének, majd a kormányzói címet is megszerezte. Olympiasugyanebben az évben fegyverrel akarta kikényszeríteni unokája, IV. Alexandros kizárólagos hatalmát.Megölette a kezébe került III. Philippos Arrhidaiost, de ő maga Kas- sandros fogságába esett, aki Kr.e. 316-ban kivégeztette. Kassandros Nagy Sándor feleségét, Rhóxanét és fiát, IV. Alexandrost is ekkorejtette foglyul, de csak Kr. e. 311-ben ölette meg őket, mivel a hatalmat nem akarta átadni a törvényestrónörökösnek.

Közben Antigonos és Démétrios Poliorkétés hozzálátott Nagy Sándor birodalmának helyreállításához.Ez Kr. e. 315-ben Ptolemaios, Seleukos, a Thrákiában uralkodó Lysima- chos és Kassandroskoalíciójához vezetett. A váltakozó szerencsével vívott háborút Kr. e. 311-ben megállapodássalzárták le. A Babylónt meghódító Seleukos kivételével mindenki megtarthatta a kezében lévőterületeket. A békét Démétrios Poliorkétés zavarta meg, aki Kr. e. 307-ben elfoglalta Athént,és felszámolta Phaléroni Démétrios oligarchiáját. A demokráciát visszakapó athéniak istenkéntünnepelték Antigonost és fiát (vö. 101. dok.).

A legkedveltebb, legkiválóbb istenek jönnek városunkba, szerencse, hogy Démétér és Démétriosegyidőben van itt!

„.Más isten innen messze van, talán imánk se hallja ő meg, vagy nincs sehol, vagy tán ügyet se vetreánk, míg te látható vagy. Nem vagy faszent, se kőszobor – valódi vagy, hozzád esd fohászunk:teremts először békét, áldott pártfogónk, van hatalmad ehhez. (Hermoklés: Paian Démétriosra [mintmegjelenő istenre]. F. Z.)

Amikor már Megara és Korinthos is Antigonosék kezére került, Ptolemaios a kyprosi SalamisnálKr. e. 306-ban rájuk támadt flottájával. Hivatalosan Hellas védelmezőjeként lépett fel, de vereségetszenvedett. Ekkor a makedón sereg királynak kiáltotta ki Antigonos Monophthalmost és DémétriosPoliorkétést. Rövidesen Kassandros, Seleukos és Lysimachos is követte példájukat, és ugyancsakfelvette a királyi címet.

Démétrios Poliorkétés első jelentős kudarcát Rhodoson szenvedte el. Kr. e. 305-ben sikertelenülostromolta az önállóságát megőrzött, sőt egyre befolyásosabb államot, noha legmodernebbostromgépeit vetette be (vö. 100. dok.). Ezek közé tartozott a hatalmas helepolis (városelfoglaló).A helepolis roncsainak eladásából emelték a rho- dosiak a világ hét csodája között számon tartotthatalmas Hélios-szobrot, a kolosszust. Kudarcát enyhítendő, új életre keltette a korinthosi szövetséget(Kr. e. 302). Antigonos ellenfelei azonban egyre nagyobb sikereket értek el. Kr. e. 301-ben aphrygiai Ipsos közelében vívták meg a királyok csatáját, amelyben az agg Antigonos Monophthalmoselesett, Seleukos győztes seregei elől pedig Démétrios kénytelen volt visszavonulni. Ezzel lezárult adiadochos-háborúk két évtizedes korszaka, és megszilárdultak a Nagy Sándor birodalma darabjaibóllétrejött monarchiák.

Olympias Neoptolemos molossos király lánya, Kr. e. 357-től II. Philippos makedón király negyedikfelesége. Olympias első gyermeke, Alexandros, a későbbi Nagy Sándor Kr. e. 356-ban, másodikgyermeke, Kleopatra Kr. e. 355-ben született. Olympias Philippos újabb házasságkötése után elhagytaMakedóniát. A források egy része szerint Olympias részt vett a Philippos elleni összeesküvésben,mindenesetre a király meggyilkolása után (Kr. e. 336) öngyilkosságba hajszolta Philippos új feleségét,Kleopatrát, és gyereküket is megölette. Olympias Ale- xandros halála után megölette Philippos


186

gyengeelméjű fiát, Arrhidaiost (Kr. e. 317). Kr. e. 316-ban Kassandros elfogatta és megölette akirálynét.

■ Emlékeztető

diadochos, Antigonidák, Attalidák, Seleukidák, Ptolemaida, hellénisztikus, chiliarchos, stratégos,satrapa, Monophthalmos, lamiai háború, epimelétés, Poliorkétés, helepolis, korinthosi szövetség,királyok csatája

■ Kronológia

63. táblázat -

323 Nagy Sándor halála323-322 Lamiai háború321/320 Perdikkas halála320 Triparadeisosi megállapodás319 Antipatros halála317 Phaléroni Démétrios vezeti Athént316 Olympias kivégzése315-311 A diadochosok háborúja Antigonos és fia ellen311 Rhóxané és IV. Alexandros kivégzése307 A demokrácia visszaállítása Athénban306 Ptolemaios veresége a kyprosi Salamisnál305-304 Rhodos ostroma302 Korinthosi szövetség301 A királyok csatája Ipsosnál, Antigonos halála168 Perseus veresége a rómaiaktól148 Makedóniából római provinciát szerveznek133 Pergamon uralma Rómára száll30 Egyiptomot elfoglalják a rómaiak

2.4.2. A hellénisztikus kor jellege2.4.2.1. A HELLÉNISZTIKUS KOR FORRÁSAI

A hellénisztikus kor történetének nem maradtak fönn Hérodotos, Thukydidés vagy Xenophónműveihez mérhető összefoglaló feldolgozásai. A Kr. u. 2. században élt Ap- pianos művehellénisztikus kort tárgyaló részének szinte csak töredékei maradtak ránk. Az ugyancsak a Kr. u. 2.században tevékenykedő Flavius Arrianos megírta Alexand- ros hadjáratát (Alexandru anabasis), Indialeírását (Indiké) és a diadochosok történetét (Ta met’ Alexandron), amely ugyan elveszett, de kisebbtöredékeit ismerjük. A Kr. e. 1. században alkotott szicíliai Diodóros XVII. könyve Alexandrosrólszól, a XVIII-XL. könyvek tartalmazták a diadochos-államok históriáját, de ezek közül csak a XVII-XX. könyvek maradtak ránk. A Kr. u. 1-2. század fordulóján tevékenykedő Plutarchos Párhuzamoséletrajzai közül Démosthenés, Alexandros, Phókión, Eumenés, Démétrios Po- liorkétés, Pyrrhos,Aratos, IV. Agis, III. Kleomenés, Philopoimén, Flamininus és Aemi- lius Paulus biográfiái szólnaka hellénisztikus korról. A Kr. e. 2. században élt Polybios világtörténetének csak az első öt ésrészben a hatodik könyve maradt fenn, de a többinek legalább a kivonatai rendelkezésünkre állnak.A Kr. u. 1. században élt Curtius Rufus latin nyelvű, regényes Alexandros-életrajzának (HistoriaeAlexandri Magni regis Macedonum) tíz könyvéből a III-X. könyvek csaknem sértetlenül átvészeltékaz évszázadokat. Justinus kivonatában magyarul is olvasható a Kr. e. 1. századi Pompeius Tro- gus 44


187

könyvből álló Historiae Philippicae című munkája, amelynek legnagyobb része (VII-XL. könyvek) amakedón birodalommal foglalkozik.

Valamennyi hellénisztikus állam történetét megvilágítja a hatalmas, a korábbi korszakokét bővenmeghaladó feliratos anyag (vö. 1.3. és 2.4.4.1.). A ptolemaiosi Egyiptom történetének robbanásszerűennövekedő forrásanyagát az Egyiptom homokjából előkerült papiruszok alkotják, amelyek nemcsak apolitikai, jogi és gazdasági életbe, hanem a kisemberek hétköznapjaiba is betekintést nyújtanak. ASzöveggyűjtemény 94., 95., 97., 100., 101., 104., 110-115., 117-119. forrásai szólnak Nagy Sándorrólés a hellénisztikus korról.

2.4.2.2. A HELLÉNISZTIKUS KOR FOGALMAA hellén szó azt jelenti, hogy görög, a hellénisztikus tehát olyan kor, amelynek nyelve, műveltsége,kultúrája görög, vagy görög alapokon nyugszik. Az újonnan alapított városokba, például Alexandriábavagy Antiochiába tízezrével települtek át a görögök. Nagy Sándor hadjárata kifosztotta a PerzsaBirodalmat, és a nagykirály kincstárának évszázadokon át gyűjtött, hihetetlen mennyiségű aranyátés ezüstjét a makedón-görög fejlődés alapjává tette. A földből kinövő városok, az új birodalmak,a népes hadseregek, a robbanásszerűen fejlődő kézműipar, a katonai és polgári technikai újításokhátterében mind ez a tőke állt. A pénzen és az új területek meghódításán kívül a keleti birodalmakhelyi lakosságának alárendelt helyzetbe kényszerítése mozgatta a gyors fejlődést. A helyi elitekkelvaló kiegyezés valójában a görög városokat tette meg a helyi népesség által lakott vidék urává. Agörögök megörökölték a korábbi vezető rétegek hatalmát és módszereit. A perzsa területeken a perzsa,Egyiptomban pedig a korábbi egyiptomi közigazgatás segítségével szervezték meg a birodalmakat.A görög lett a közigazgatás nyelve. A helyi lakosság feltörekvő rétegei megtanultak görögül, görögnevet viseltek, és megpróbáltak minél jobban alkalmazkodni az új körülményekhez.

A hellénizmus azonban nem egyszerűen „a nem görögök görög civilizációja”. A korábbanmeglehetősen szegény makedón és görög polgárok több ezer éves civilizációkkal és kultúrákkalismerkedtek meg. Ezek eredményeit nemcsak a tudományban és a művészetben, hanem a vallásban isátvették, és egy, az eddigiektől különböző, bár görög nyelvű kultúrában egyesítették. A hellénisztikusEgyiptom kultúrája az eltérő helyi hagyományok miatt nyilvánvalóan különbözött a Pergamonétólvagy Athénétől, de a megélénkülő kereskedelem és az állandó hadjáratok minden újítást gyorsan ésszéles körben elterjesztettek. Maga a görög nyelv is megváltozott, létrejött a koiné (közös nyelv). Ezazt jelenti, hogy a lakosság összekeveredésével megszűntek a korábban eltérő karakterű nyelvjárások(ión, dór, aiól stb.), és az attikai alapján, de sok dór elemet is kölcsönözve, egy egyszerűsödöttnyelvtanú görögöt beszéltek mindegyik hellénisztikus birodalomban. Az európai kultúrára is mélyhatást gyakorolt ez a nyelvállapot, mivel az Újszövetség nyelve is koiné.

2.4.2.3. A HELLÉNISZTIKUS KOR ÉRTÉKELÉSÉNEK VÁLTOZÁSAA hellénisztikus kort J. G. Droysen 19. század közepi úttörő munkájától N. G. L. Ham- mondig úgytekintették, mint a makedón-görög kultúra többé-kevésbé békés összeolvadását a keleti és egyiptomihagyományokkal, amely egy nagyszerű, alapvetően görög, de a poliskeretekből kiemelkedő,világméretű, a Római Birodalmat is meghódító s a kereszténység gyökereit megteremtő kultúrát hozottlétre. Az 1990-es évektől kezdve a kutatás sokkal kevésbé optimista képet fest a keleti területek ésnépeik meghódításáról és kíméletlen gazdasági kizsákmányolásáról. A birodalomalkotó Alexandrossem kerülhette el sorsát, a kritikus átértékelést. N. G. L. Hammond (1997) ugyan még elhivatott,jövőképpel rendelkező államférfit és katonát lát benne, aki békét és bőséget teremtett a népeketösszebékítő birodalmában, de ezt a nézetet szinte már csak egyedül képviseli. E. Badian (1985) márellentmondást nem tűrő, könyörtelen reálpolitikust lát benne, O’Brian azonban súlyos alkoholistaként,A. B. Bosworth (1996) pedig valóságos tömeggyilkosként ábrázolja, aki ahelyett, hogy fölépítettvolna egy új birodalmat, lerombolt egy másikat: Per- zsiát. Alexandros ilyen negatív megítélésébőlegyenesen következik a diadochosok történelmi szerepének fölértékelése: nem Alexandros, hanem őkalapozták meg a hellénisztikus kort. A hellénisztikus uralkodók nemcsak birodalmat építettek, hanemvárosokat is. Görög kolóniák százai jöttek létre Európában, Anatóliában, a Közel-Keleten és Syriában.

■ Emlékeztető

hellén, hellénisztikus, koiné, Újszövetség


188

2.4.3. A hellénisztikus birodalmak2.4.3.1. MAKEDÓNIA AZ ANTIGONIDÁK URALMA ALATT

Bár Makedónia népességének súlya Hellasban biztosította vezető szerepét, mégsem Alexandrosbirodalmának egykori központi területe, hanem a még nála is népesebb és gazdagabb ptolemaiosiEgyiptom és a Seleukida Birodalom volt a hellénisztikus világ vezető hatalma. Makedónia az ipsosicsata (Kr. e. 301) után a thrákiai Lysimachos és az épeirosi Pyrrhos küzdelmének terepévé vált.Bár Démétrios Poliorkétés Kassandros halála után (Kr. e. 297) Makedónia trónjára ült (Kr. e. 294),ellenfelei elűzték (Kr. e. 288), és csak fiának, II. Antigonos Gonatasnak sikerült visszaszereznie akirályi címet (Kr. e. 283) és hatalmat (Kr. e. 276). Kr. e. 277-ben Lysimacheiánál fényes győzelmetaratott az országára törő, többek között Delphoit is (sikertelenül) megtámadó (Kr. e. 279) kelták fölött.II. Antigonos valójában csak Pyrrhos halála után tudta végleg megszilárdítani hatalmát (Kr. e. 272).Ekkor azonban az athéni Chremónidés robbantott ki szabadságharcot a makedónok ellen, szövetségetkötve Areus spártai királlyal (Kr. e. 267). Az úgynevezett chremónidési háború volt Athén történeténekutolsó világpolitikai jelentőségű vállalkozása (vö. 104. dok.). A hazafias felbuzdulás Athén bukásávalés megszállásával végződött (Kr. e. 261). Az egykor dicsőséges város soha többé nem szólhatott belekomolyan Hellas sorsának alakulásába.

Antigonost azért hívták Gonatasnak, mert a thessaliai Gonoi városában nevelkedett. DémétriosPoliorkétés fia volt, 44 évig uralkodott Makedóniában, emellett 10

évigHellasban...,.T,,„ ..^x

(Porphyrios: Krónika. 3. töredék. N. Gy.)

Antigonos Gonatas szívósan erősítette Makedónia balkáni befolyását. A második syriai háborúbanII. Antiochost (aki unokaöccse és sógora is volt) támogatta (Kr. e. 260253), majd az achaiszövetség ellen hadakozott. Ez utóbbit a Ptolemaiosok támogatták, hogy korlátozzák Makedóniatérnyerését. II. Antigonos visszatért a makedón királyok ősi székhelyére, Pellába, és felelevenítettea régi makedón szokásokat. Érmein nem tüntette fel saját arcképét. Palotái és a Kr. e. 3. századisírleletek bizonyítják Makedónia virágzását és gazdagságát uralma alatt. A dinasztiát megszilárdította:utódainak trónutódlását nem zavarták meg belső küzdelmek. A király a sereggyűléseken összehívotthadseregre és az adminisztratív funkciókat ellátó, általa kinevezett philosaira (többes száma philoi,jelentése ’barátok’) támaszkodott. A makedón sereget zsoldosokkal erősítette meg. A művelt, sztoikusfilozófián nevelkedett uralkodó Kr. e. 239-ben halt meg. Fia számára fogalmazta meg híres mondását,amit ma is gyakran idéznek: az uralkodás „dicsőséges szolgaság” (endoxos duleia). A trónon fia, II.Démétrios követte. Harcolnia kellett az időlegesen összefogó aitól és achai szövetség, valamint azészakról országára törő illyr és dardán törzsek ellen. E harcokban vesztette életét Kr. e. 229-ben.

I. Démétrios fia, V. Philippos még kiskorú volt, ezért Démétrios Poliorkétés fiát, III. AntigonosDósónt tették meg gyámjának, majd királynak is. A reformer spártai király, III. Kleomenés ellenegyüttműködést kötött az achai szövetséggel, Kr. e. 224-ben elfoglalta Korinthost, és újraalapítottaa pánhellén szövetséget az achaiok, Akarnania, Boiótia, Épeiros és Phókis részvételével. A koalícióKr. e. 222-ben Sellasiánál győzelmet aratott III. Kleomenés felett, és rövid időre Spártát isbeléptették a szövetségbe.

A makedón vezetők az anarchiától féltükben a halott király [II. Démétrios] unokafivérét, Antigonosthívták az országba, és összeházasították vele Philippos anyját; eleinte gyámnak és vezérnek nevezték,majd pedig, amikor azt tapasztalták, hogy mérsékletesen és a köz javára vezeti az ország ügyeit,királyuknak szólították. De hívták Dósónnak [Adományt ígérő] is, amivel arra céloztak, hogymindenkinek mindent megígért, szavát azonban nem tartotta meg. Utána Philippos lett a király...

(Plutarchos: Aemilius Paulus. 8. M. E.)

III. Antigonos halála után Kr. e. 221-ben az időközben felserdült V. Philippos, II. Démétrios fiakerült trónra. Uralkodása kezdetére esett az aitólok ellen vívott úgynevezett szövetséges háború (Kr. e.220-217), amit a naupaktosi békével sikeresen zárt le. A következő húsz évet az a felismerése határoztameg, hogy Makedónia új és veszedelmes ellensége Róma. Ebben segítségére volt tanácsadója, pharosiDémétrios, a rómaiak korábbi szövetségese.


189

Pharos sziget az Adriai-tengeren, ahol a parosiak Kr. e. 385-ben gyarmatvárost alapítottak, ma Hvar.Kr. e. 229-ben kitört az első illyr háború. Kerkyra, Dyrra- chion, Apollónia és Issa szövetségetkötött Rómával Teuta királynő ellen. Kr. e. 228-ban az illyr Teuta királynő elvesztette a háborút, ésmegadta magát. A rómaiak protektorátusa alá került az illyriai partvidék. Szövetségesük, Démétrioslett az adriai Pharos uralkodója. Az elbizakodott Démétrios ezután – bízva abban, hogy a rómaiakatlefoglalják a punok – végigrabolta és a saját uralma alá vetette Illyria városait, és a rómaiakkal kötöttszerződést megszegve, ötven hadihajóval túlhajózott Lissoson, és végigrabolta a Kyklas-szigetektöbbségét is. A Kr. e. 219-ben kitört második illyr háború kezdetén pharosi Démétrios V. Philipposhozmenekült Makedóniába.

Az ő javaslatára kötött Kr. e. 215-ben szerződést az Itáliában hadakozó pun Hannibal- lal, amelybenaz Appenini-félszigetet karthágói érdekterületnek ismerte el (vö. 110. dok.). Ezzel természetesenkivívta maga ellen Róma haragját. Az első makedón háborúban (Kr. e. 215-205) az aitól szövetségés Pergamon Róma oldalán küzdött, a Kr. e. 205-ös phoinikéi békében V. Philippos mégis elérte,hogy Illyriát gyakorlatilag felosztották egymás közt a rómaiakkal. Kr. e. 203/202-ben V. Philipposmegállapodott III. Antio- chosszal, hogy Egyiptom külső birtokait meghódítják és egymás köztosztják el. Perga- mon és Rhodos Rómához fordult segítségül a makedón és Seleukida-térnyeréstőlmegrémülve, és kirobbantották a második makedón háborút (Kr. e. 200-197). Róma oldalán foglaltállást Athén, az aitól és az achai szövetség is. A döntő csatát Kynoskephalainál a rómaiak nyerték megT. Quinctius Flamininus vezetésével (Kr. e. 197). V. Philippos kénytelen volt lemondani a kis-ázsiaibirtokairól, hajóhadáról, és még 1000 talanton hadisarcot is fizetett (vö. 113. dok.). Uralkodása utolsótizennyolc évében Makedónia, Thessalia és Thrákia megerősítésével foglalkozott, de a külpolitikaikonfliktusokat kerülte.

Perseus testalkata és ereje hatalmas, szellemét pedig megedzette a hosszú háborús gyakorlat éstapasztalat. Már kora gyermekkorától kezdve hozzászokott apja [V. Philippos] hadisátrában nemcsaka szomszédos népek, de a rómaiak ellen viselt háborúkhoz is, és apja sok ízben küldötte ki őt különfélehadi vállalkozásokra. Sőt, mióta átvette az uralmat, csodálatos szerencsével sok mindent véghezvitt,amit atyja, noha mindent megpróbált, sem erőszakkal, sem ravaszsággal nem tudott elérni.

(Livius XLII 11. M. Gy.)

Az utolsó makedón uralkodó, Perseus, V. Philippos fia megpróbálta kihasználni a görögök körébenegyre határozottabban tapasztalható aggodalmat Róma térnyerésével szemben. Ehhez azonban nemmindig a legszerencsésebb eszközöket választotta. Kr. e. 172-ben balul sikerült merénylettel akartmegszabadulni a rómaiak elkötelezett hívétől, a pergamoni II. Eumenéstől, sőt – legalábbis a római vádszerint – a senatust is méreggel akarta elpusztítani. Eumenés személyesen panaszolta be a makedónuralkodót a római senatus előtt (vö. 118. dok.). A harmadik makedón háború (Kr. e. 171-168) Perseuskatasztrofális pydnai vereségével ért véget (Kr. e. 168). L. Aemilius Paulus foglyul ejtette a királyt,az önálló Makedónia története pedig véget ért. Macedonia provincia megszervezésére azonban csakhúsz év múlva, Kr. e. 148-ban került sor.

64. táblázat -

Makedónia uralkodói Nagy Sándor utánKassandros 316-297 Ptolemaios Keraunos 281-279IV. Philippos 297 Meleagros 279Antipatros 297-294 II. Antigonos Gonatas (283-) 276-239V. Alexandros 297-294 II. Démétrios 239-229I. Démétrios Poliorkétés 294-288 III. Antigonos Dósón 229-222Pyrrhos 288-284 V. Philippos 222-179Lysimachos 287-281 Perseus 179-158

Vita folyik arról, hogy a makedón uralom a polisok korának végét jelentette-e Hellas számára,vagy, amint ezt az egyes polisokról szóló tanulmányok jelzik, ha kissé módosult formában is,a hellénisztikus kor történetének jelentős színterei a polisok. Az egyes polisok között született


190

nagyszámú szerződés, az asylia (sérthetetlenség, azilum) és a városok közötti vitás ügyekbenösszehívott döntőbíróságok intézménye arra hívja fel a figyelmet, hogy e polisok konfliktusaikat (pl.területi vitáikat) legtöbbször békés úton akarták elrendezni. A városok belső életében fontos szerepetjátszottak a gazdag jótevők, akik az euergesia (jótékonykodás) gyakorlásával az egész közösség életétkönnyítették meg. A makedón befolyási területen fekvő polisok hűségét mindenesetre epista- tésok,királyi elöljárók felügyelték. Az anyaországi görögök hűségét három hatalmas erőd, „Hellas hárombilincse” (Démétrias, Chalkis és Korinthos) segítségével akarták biztosítani.

A hellénisztikus királyságok közül Makedónia tűnt a legkevésbé kiemelkedőnek. Egyrésztkirályai óvatosabban alkalmazták a keleti eredetű uralkodókultuszt (bár Athénban Antigonosnak,Démétriosnak és Antigonos Gonatasnak is volt kultusza) és intézményrendszert, másrészt a közelihellén városok és államszövetségek szabadságküzdelmei gyengítették hatalmát. Mégis képes volt rá,hogy északi, félig-meddig barbár szomszédaitól (illyrök, dardánok) és a kelta támadásoktól megvédjeHellast, és a római térnyerésnek is gátat szabott, ameddig tudott. A makedón phalanx azonban végülalulmaradt a római legiókkal szemben.

■ Emlékeztető

chremónidési háború, Gonatas, második syriai háború, philos, philoi, endoxos duleia, Dósón,pánhellén szövetség, szövetséges háború, naupaktosi béke, első makedón háború, második makedónháború, senatus, harmadik makedón háború, asylia, euergesia, epistatés, phalanx, legio

■ Kronológia

65. táblázat -

301 Ipsosi csata297 Kassandros halála294-288 Démétrios Poliorkétés uralkodása288-284 Pyrrhos Makedónia trónján283 II. Antigonos Gonatas megszerzi a királyi címet279 A kelták megostromolják Delphoit277 II. Antigonos győzelme a kelták ellen276-239 II. Antigonos Gonatas uralkodása275-272 Első syriai háború272 Pyrrhos halála267-261 Chremónidési háború260-253 Második syriai háború239-229 II. Démétrios uralkodása

66. táblázat -

229-222 III. Antigonos Dósón229-228 Róma első illyr háborúja224 Pánhellén szövetség222 Sellasiai csata222-179 V. Philippos220-217 Aitólok ellen vívott szövetséges háború219 Róma második illyr háborúja217 Naupaktosi béke215 V. Philippos szerződése Hanniballal


191

215-205 Róma első makedón háborúja205 Phoinikéi béke200-197 Róma második makedón háborúja197 Kynoskephalai csata179-168 Perseus171-168 Róma harmadik makedón háborúja168 Pydnai csata

2.4.3.2. SYRIA ÉS A SELEUKIDÁKI. Seleukos Nikatór (Győztes) alapította meg a Seleukida Birodalmat, amely a kis-ázsiai partvidéktőlAfganisztánig, a Helléspontostól Palesztináig terjedt. Eleinte ez volt az utódállamok közül alegnagyobb területű (mintegy 3,5 millió km2), de a legtarkább népességű ország. Alattvalói görögül,arámiul, perzsául és más ázsiai nyelveken beszéltek, és vallási sokszínűségükbe beletartozott a zsidómonoteizmus, a perzsa zoroasztrizmus és a görög politeizmus is. A hatalmas, de ingatag királyságállandó harcokat vívott Makedóniával (Thrákia és Kis-Ázsia területeiért) és Egyiptommal (Koilé-Syria és Palesztina birtokáért), később Rómával, keleti tartományait pedig folyamatos lázadásokszakították el. Kr. e. 64-ben Pompeius Magnus megfosztotta trónjától az utolsó Seleukida uralkodót,XIII. Antiochos Philadelphost, és összezsugorodott birodalmából római provinciát szervezett Syrianéven. Területét délről a Karmel-hegy, északról pedig az Ammanos-hegység határolta, fővárosa azOrontés menti Antiochia lett.

■ Az első Seleukida Birodalom története

Az újabb kutatás a Seleukida Birodalom Achaimenida gyökereit hangsúlyozza, és azt, hogy ahellénisztikus uralkodók több mint száz esztendeig képesek voltak a perzsa anyaország területétszilárdan kézben tartani, míg csak a parthusok és a rómaiak állandó aknamunkája és az uralkodócsaládon belüli hatalmi küzdelem fel nem őrölte erőiket.

2.4.3.2.1. A Seleukida Birodalom története

67. táblázat -

A Seleukidák fontosabb uralkodóiI. Seleukos Nikatór (Győztes) (312-) 305-281I. Antiochos Sótér (Megváltó) 281-261II. Antiochos Theos (Isten) 261-246


192

II. Seleukos Kallinikos (Szép győzelmű) 246-226Antiochos Hierax (Sólyom) 246-227III. Seleukos Sótér 226-222III. Antiochos Megas (Nagy) 222-187IV. Seleukos Philopatór (Atyját szerető) 187-175IV. Antiochos Epiphanés (Földreszállt isten) 175-164I. Démétrios Sótér 162-150

68. táblázat -

Alexandros Balas 150-146II. Démétrios Nikatór 146-140VI. Antiochos Epiphanés Dionysos 145-138VII. Antiochos Euergetés (Jótevő) 138-129II. Démétrios Nikatór (másodszor) 129-125VIII. Antiochos Grypos (Sasorrú)és Kleopatra Thea (Istennő) 125-121VIII. Antiochos Grypos (egyedül) 121-96XIII. Antiochos Philadelphos 69-64

I. Seleukos Kr. e. 312-ben Babylónia satrapája lett, majd rövid száműzetés után, 305-től 281-ig királyként ült a trónon. Birodalmában új időszámítást vezetett be, a seleukida érát, amelynekkezdő éve Kr. e. 312 lett, és legalább Kr. u. 512-ig maradt használatban (ebből az évből ismerünkegy syriai feliratot, amit ennek alapján datáltak). De uralma valójában csak Kr. e. 301-től, azipsosi győzelemtől kezdve vált biztossá. A phrygiai csatatéren holtan maradt nagy vetélytársa, anyolcvanévesnél is idősebb Antigonos Monophthalmos, és fia, Démétrios Poliorkétés kénytelenvolt visszavonulni. Seleukos a Tigris partján fekvő Seleukeia helyett új fővárost alapított a syriaiOrontés parján, Antiochiát (Kr. e. 300). A birodalom későbbi balsorsa nagyrészt alapítójának errea döntésére vezethető vissza. Seleukos elődei, a perzsák belátták, hogy központjukat a birodalommértani középpontjában, Perzsiában kell létrehozniuk. Seleukos azonban görög volt, és görög államotakart formálni a soknemzetiségű konglomerátumból. Fővárosa így olyan messzire került keletitartományaitól, hogy azok kontrollja rövidesen kicsúszott a Seleukidák kezéből.

I. Seleukos nem tett le Thrákia és Makedónia meghódításának tervéről. Kr. e. 285-ben foglyul ejtettea Lysimachos seregei elől menekülő Démétrios Poliorkétést (aki két évvel később fogságábanhalt meg), Kr. e. 281-ben pedig a kurupedioni csatában legyőzte az agg Lysimachost. A thrákiaiuralkodó még Kr. e. 285-ben elűzte Makedóniából Pyr- rhost, és birodalma már ThessaliátólThrákiáig terjedt. Seleukos idős ellenfelének halála után átkelt Európába, de célját nem tudtaelérni, mert merénylet áldozata lett. Gyilkosa I. Ptolemaiosnak az egyiptomi öröklésből kizárt fia,Ptolemaios Keraunos volt.

Mivel Seleukos a háborúban sikert sikerre halmozott, Nikatórnak, Győztesnek nevezték, én legalábbisezt a magyarázatot tartom valószínűbbnek, mint azt, hogy egy bizonyos Nikatór megölése után kaptaezt a nevet. Alkatra erős és hatalmas volt, olyannyira, hogy egyszer, mikor egy Alexandroshoz végzettáldozatnál egy bika kiszakította magát a köteleiből, Seleukos egymaga, puszta kezével fékezte meg. Emiatt az eset miatt díszítik szobrait szarvakkal. Királysága széltében-hosszában városokat alapított,közülük tizenhatot az apjáról Antioc hiának, ötöt az anyjáról Laodi keiának, kilencet saját magáról,négyet pedig a fel eségeiről, azaz hármat Apameiá nak és egyet Stratonikeiának nevezett el... A többitgörög vagy makedón városokról, a saját tetteiről vagy az Alexandros iránti tiszteletétől vezérelvenevezte el. Ezért van az, hogy Syriában és a szárazföld belsejében élő barbárok területein olyansok településnek van görög vagy makedón neve... Seleukos győzelmei után nevezték el mezopotámiaiNiképhoriont (Győzelemhozó) és az armeniai Nikopo-


193

list (Győzelemváros) Kappadokia mellett. .„,T

(Appianos XI 53. S. F.)

A birodalomalapító fia, I. Antiochos Sótér jóval kevesebb szerencsével járt Egyiptom és Makedóniaellen vezetett hadjárataiban, de Kr. e. 275-ben sikerült legyőznie a Kis-Ázsiát fosztogató, galatáknakis nevezett keltákat, és letelepítette őket a később róluk Galatiának elnevezett tartományában. Ezérta diadalért nyerte el a Sótér (Megváltó) melléknevet. Pergamon önállósodását azonban nem tudtamegakadályozni. II. Antiochos Thrákiá- ban hódított, de Baktriában lázadás tört ki a központi hatalomellen. II. Seleukos Kalli- nikos és testvére, Kis-Ázsia kormányzója, Antiochos Hierax között négyévesháború dúlt. A válságba került birodalom több területe is elszakadt (Nyugat-Kis-Ázsia pergamonikézre került, Baktria, Parthia és Hyrkania önállósodott). A hanyatlást III. Antiochos Megas állítottameg egy időre. Kis-Ázsia nagy részét visszaszerezte, Koilé-Syriát végleg elszakította Egyiptomtól, éshadaival egészen Indiáig nyomult (vö. 113., 115. dok.). Nagy Sándor győzelmeit ismételte meg, ezértnyerte el ő is a Megas (Nagy) melléknevet. Csakhogy Pergamon és Rhodos egyre féltékenyebben néztediadalát, ezért Rómához fordultak segítségért. A rómaiak már eddig is aggódva figyelték Antiochost,mivel tanácsadójaként alkalmazta a hozzá menekült Hannibalt. Kr. e. 190-ben a sipylosi Mag- nésiánálLucius Cornelius Scipio (Scipio Aemilianus Africanus öccse) legyőzte III. Antio- chost, aki ezutánkénytelen volt aláírni az apameiai békét, amiben lemondott a Tauros- hegységtől északra fekvőterületeiről, vagyis Kis-Ázsia legnagyobb részéről (Kr. e. 188).

A harmadik makedón háború (Kr. e. 171-168) zűrzavarát kihasználva IV. Antiochos Epiphanés(Kr. e. 175-164) Seleukida király megtámadta az egyiptomi VI. Ptolemaios Philométórt (Kr. e.181-145), akinek hatalmát Róma pydnai győzelme (Kr. e. 168) mentette meg. Antiochos féltszembeszállni a makedón Perseus legyőzőivel, és inkább visszavonult Egyiptomból és Kyprosról.A római Caius Popilius a tárgyalás során megalázóan bánt a királlyal. Amikor az barátaival megakarta beszélni a rómaiak feltételeit, Popilius egy kört rajzolt Antiochos köré, és megtiltotta, hogykilépjen a körből, amíg nem ad választ a határozatban foglaltakra (vö. 119. dok.). Bár IV. Antiochoskülpolitikája sikertelennek bizonyult (ezen nem sokat segített a Kr. e. 166-ban kitört Makkabeus-felkelés időleges elfojtása és Jeruzsálem kifosztása), a király sokat tett Antiochia fejlesztéséért, aművészetek támogatásáért és a görög kultúra terjesztéséért. Igaz, ez a zsidóság szemében példáulkifejezetten zsarnoki tettnek minősült, hiszen szemben állt az ősi hagyományaikkal.

A birodalom keleti területeinek visszaszerzésére VII. Antiochos Euergetés tett egy utolsó kísérletet,de a médek elleni csatában elesett (Kr. e. 129), és ezzel a vereséggel a

Seleukidák minden reménye elszállt. A birodalom hátralévő hatvanöt évére a belső harcok és aterület egyre feltartóztathatatlanabb zsugorodása nyomta rá bélyegét. Amikor Kr. e. 64-ben PompeiusMagnus megfosztotta trónjától XIII. Antiochost, a Seleuki- da-állam területe gyakorlatilag Syriára ésKilikiára korlátozódott.

69. táblázat -

A Seleukida Birodalom felbomlása282 Pergamon elnyeri részleges autonómiáját262 Pergamon I. Eumenés sardeisi győzelme után

önállósodik250 előtt Baktria satrapája önállósodik249 Parthia önállósodik237 A Parthus Birodalom megalakulása223-190 III. Antiochos visszahódítja a birodalom jelentős

részét190 Lucius Scipio legyőzi III. Antiochost

Magnésiánál188 Apameiai béke: a Seleukidák elvesztik a

Taurostól északra fekvő területeket


194

187-175 Armenia és Irán újra függetlenedik129 A keleti tartományok végleg elszakadnak64 Pompeius leteszi a trónról XIII. Antiochost

2.4.3.2.2. A Seleukida Birodalom működése

A birodalom történetéből következik, hogy területe állandóan változott. A keleti veszteségeket ideig-óráig északi és déli nyereségek ellensúlyozták. Kr. e. 281-ben, a kurupedioni győzelem után Kis-Ázsia és Thrákia egy része is fennhatósága alá kerül, Kr. e. 213 és 205 között pedig III. Antiochos„új anabasisa” (utalás a Xenophón vezette hadjáratra, a „felvonulásra”) újra Baktriáig terjesztette ki abirodalmat. I. Seleukos alapított egy „második fővárost”, Seleukeiát a Tigris partján, ennek jelentőségeazonban a király halála után lecsökkent. A valódi és tartós politikai központ Észak-Syriában alakultki az úgynevezett tetrapolis (négy város) megalapításával: Antiochia az Orontés partján, a pieriaiSeleukeia, Apameia és Laodikeia.

A kis-ázsiai területeket veszélyeztető galaták legyőzése és letelepítése Kr. e. 275 körül bizonyosmegnyugvást jelentett, de a thrákiai városok egy része a Ptolemaidák kezén maradt, és a rhodosiakis megvédték a szigettel szemben fekvő szárazföldi területüket. Pergamon egyre nagyobb befolyása– és a rómaiakkal való együttműködése – vezetett az apameiai béke következtében a Seleukidák kis-ázsiai területvesztéséhez (Kr. e. 188).

A birodalom irányítása az uralkodó által személyesen kiválasztott szűk körű elit kezében volt, őketphilosnak (barát, többes száma philoi) nevezték. E differenciálatlan vezetői réteg a későbbiekbentöbbfokozatúvá bővült: barát, tiszteletbeli barát, első barát. A nem görög vagy makedón származásúelőkelők eleinte egyáltalán nem, később pedig csak elenyészően kis számban juthattak be ebbe a körbe.

Krateros... Antiochos Philopatór nevelője... Antiochos egyik első barátja lett, főorvos, és a királynőkancelláriájának vezetője.

(Krateros samosi felirata. Részlet. N. Gy.)

Az uralkodók a birodalom peremterületein és különösen Kis-Ázsiában hatalmas, tar- tománnyiterületeket adományoztak bizalmasaiknak, amelyek továbbra is a királynak adóztak, de az irányításés a védelem megszervezése a helyi vezető kezébe került. E területek könnyen váltak lázadásokkiindulópontjaivá. Megőrizték ősidőktől fogva létező autonómiájukat bizonyos szentélyek (pl. ajeruzsálemi, a babylóni), és voltak olyan területek, amelyek – vazallusként – megmaradtak sajátdinasztiájuk uralma alatt. Néhány kisebb hegyi törzs fölött az állam valójában sohasem szerzettszuverenitást, és a központi hatalom gyengülésekor ezek rendre el is szakadtak.

A földek legnagyobb része a hódítás jogán formailag a király kezében maradt. A birodalmat aperzsáktól örökölt, eredetileg 72 satrapiára osztották (élükön a satrapával), ezek körzetekre (topos,többes száma topoi), azok pedig falvakra (kómé, többes száma kómai) oszlottak. A kormányzók széleskörű adminisztrációt építettek ki a befolyó jövedelmek nyivántartására. III. Antiochostól kezdve azadminisztrációt a stratégosok vezették, akik egyben a területükön lévő fegyveres erők főparancsnokaiis voltak.

A satrapa gazdaságában a jövedelemnek hat forrása van: a földművelésből, a föld egyes sajátostermékeiből, a kereskedelemből, az adókból, az állatállományból és végül az egyéb forrásokbólszármazó jövedelem. Ezek közül az első és legfontosabb a földművelésből eredő jövedelem; ez az,amelyet egyesek terményadónak (ekphorion) neveznek, mások pedig tizednek (dekaté). A második aföld sajátos termékeiből (természeti kincseiből) származó: az egyik helyen az arany, a másikon azezüst, máshol meg a réz, vagy ami csak előfordul a vidéken. A harmadik a kereskedelemből származójövedelem. Negyedik a föld- és a piacadókból származó jövedelem. Az ötödik az állatállománybólszármazó jövedelem, amelyet állati termékadónak (epi- karpia) vagy tizednek neveznek. A hatodik,amely egyéb forrásokból származik, mint például azok, amelyeket fejadónak (epikephalaion) éskézműves-adónak (che- irónaxion) neveznek.

(Pseudo-Aristotelés: A gazdálkodásról. II 1, 4. S. J.)


195

A királyi földbirtok (chóra basiliké) megművelését a falvak lakói, a laoi basilikoi (királyi népek)végezték. Adminisztrációs szempontból mindenki szülőfalujának lakójaként volt nyilvántartva egészéletében, még akkor is, ha már régóta máshol élt és dolgozott. Ha a király valakinek eladományoztaegyik birtokát, vele adta a kómé egész lakosságát, és jogilag azokat is, akik csak adminisztratívszempontból tartoztak oda, de nem laktak ott. Ettől még nem számítottak rabszolgának, csak egy adottadózó egység (laoi) részének. A király az ilyen adományokat bármikor visszavonhatta. Ha olykorszinte teljesen az adományozott tulajdonának tűnt is a terület, az örökösödés csak apai ágon és fiúkszámára volt lehetséges, ha ez nem teljesült, a föld visszaszállt a koronára. Sok falut, különösena tetrapolis környékén, a makedónok és görögök alapítottak, hogy a városok ellátásához állandóanrendelkezésükre álljon a termelők tömege. A chóra lakóinak szolgáltatásai vidékenként jelentőseneltértek egymástól.

A királyok, különösen az elsők, mint például Seleukos, számos új várost alapítottak, akár korábbanlakatlan, de védelmet igénylő területen, akár pedig egy korábban már létező bennszülöttvárosmellé, klérosokat osztva ki a betelepülő görögöknek és makedónoknak. Ők gyakran a zsoldosokközül kerültek ki, de önkéntes betelepülőket is hívtak a görög városokból. A kis-ázsiai,jórészt elgörögösödött bennszülöttvároskák lakóit áttelepítve jött létre például a lykosi Laodikeia.A városok lakói magukkal hozták görög típusú autonómiájukat, és meghonosították otthoniintézményrendszerüket (népgyűlés, phylé, bulé, archónok stb.). Katonai erejüket nemcsak sajátvidékük védelmére vetették be, hanem krízishelyzetben a központi hatalom megsegítésére is.

Antiochos király Erythrai népének és tanácsának. Legyetek üdvözölve!. Követeitek, Tharsynón, Pythésés Bottas átadták nekünk a megtisztelésünkről hozott határozatotokat és a számunkra küldött koszorútis... Követeitek bizonyították, hogy városotok Nagy Sándor és Antigonos idején független volt, ésnem kellett adót fizetnie, és ezt elődeink mindig is támogatták. Úgy véljük, hogy ezt helyesentették, és nem akarjuk, hogy megszűnjék felétek irányuló jó szándékunk, ezért továbbra is biztosítjukfüggetlenségeteket, és elismerjük az adófizetés alóli mentességeteket, beleértve azt az adót is, amit agalaták miatt vetettünk ki...

(II. Antiochos levele Erythrai polgáraihoz. N. Gy.)

A korábbi alapítású görög polisok helyzete kicsit eltért ettől. Autonómiájukat megőrizhették, éskihasználhatták többnyire tengerparti fekvésük előnyeit. Önálló hadsereggel nem rendelkezhettek,de például belőlük állt a Seleukidák tengeri hadereje. Ha az adójukat nem emelték, nem, vagycsak ritkán sanyargatták őket rendkívüli hadiadóval (syntaxis), sőt gyenge termés idején akirály még ki is segítette őket, hűségüket megőrizték. Régi intézményrendszerük működhetetttovább, és maguk határozták meg, hogy a város által fizetett adót hogyan osszák meg polgáraikközött. Még diplomáciájuk is meglepően független maradt, hacsak nem kerestek kapcsolatot aSeleukidák ellenségeivel. Az uralkodók levelezésükben szövetségük (symmachia) tagjaiként, és nemalattvalóikként szólították meg őket.

Az állam működését – a hadizsákmányon kívül – a rendszeres, pénzben vagy természetben fizetettadók (phoros) és a rendkívüli hadiadó (syntaxis) biztosította. Ezenkívül számos vám és illeték létezettmég (pl. kereskedelmi, ingatlanforgalmi, só- stb.), illetve a bányák jövedelme is a királyt gazdagította.A különféle adókat a satrapák gyűjtötték össze, és egy részüket helyben tartalékolták helyi feladatokravagy válságosabb időkre. A régebbi alapítású görög városok az adójuk befizetése után a helyiilletékekkel és vámokkal maguk gazdálkodtak.

A birodalom védelmét a hatalmas méretű hadsereg látta el. Az egyes fegyvernemek harciértéke jelentősen eltért egymástól. A görög és makedón városok kontingensei, illetve a közülükkikerülő zsoldosok nehézfegyverzetű gyalogosként vagy lovasként szolgáltak. Meghatározó szerepetjátszottak a harci elefántok, mindegyiken négy-négy íjász- szal. A barbár alattvalók tömegeazonban hagyományos fegyverzetet, gyakran könnyű fegyverzetet viselt, ezért inkább csak hatalmaslétszámával keltett tekintélyt.

A városalapítások katonai szerepe Kelet

11 000 nehézfegyverzetű gyalogos 3000 félnehéz-fegyverzetű gyalogos 4000-5000 lovas Kis-Ázsia

8000 nehézfegyverzetű gyalogos 5000 lovas Syria-Mezopotámia


196

25 000 nehézfegyverzetű gyalogos 3500 lovas

■ Emlékeztető

Nikatór, Seleukida, monoteizmus, zoroasztrizmus, politeizmus, provincia, seleukida éra, Sótér,Megas, harmadik makedón háború, anabasis, tetrapolis, philos, philoi, satrapia, satrapa, topos, topoi,kómé, kómai, stratégos, chóra basiliké, laoi basilikoi, laoi, kléros, syntaxis, symmachia, phoros

■ Kronológia

70. táblázat -

312 I. Seleukos Babylón satrapája, a Seleukida-éra304-281 I. Seleukos301 Ipsosi csata300 Antiochia alapítása285 Démétrios Poliorkétés fogságba esik281 Kurupedioni csata281-261 I. Antiochos275 A galaták legyőzése222-187 III. Antiochos Megas213-205 III. Antiochos keleti hadjárata190 Magnésiai csata188 Apameiai béke171-168 Harmadik makedón háború175-168 IV. Antiochos Epiphanés169 Pydnai csata166-160 Makkabeus-felkelés első szakasza129 VII. Antiochos Euergetés elesik a méd háborúban64 Pompeius Magnus megfosztja trónjától XIII.

Antiochost

2.4.3.3. PERGAMON ÉS AZ ATTALIDÁK

Pergamon a kis-ázsiai tengerparttól 30 kilométerre fekvő, két folyó által körülvett, 335 méter magasszirtre épült, eredetileg mint jól védhető erőd, ahol Lysimachos elhelyezte a makedón hadipénztáregy részét. A kincstár felügyeletét Kr. e. 301 körül rábízta egyik görög katonatisztjének eunuchfiára, Philetairosra. Az önálló Pergamon története Phile- tairos árulásával kezdődött. Kr. e. 282-ben, röviddel a kurupedioni csata előtt, az agg Lysimachos oldaláról átállt a Seleukoséra, és amikoraz gyilkosság áldozata lett, szolgálatait felajánlotta fiának, Antiochosnak (Kr. e. 281). A Seleukidauralkodó széles körű autonómiát biztosított a vazallus Pergamonnak, és hagyta, hogy Philetairosdinasztiát alapítson. Mivel neki nem lehetett gyermeke, a trónt unokaöccsére, I. Eumenésre hagyta (Kr.e. 263-241). Eumenés szakított I. Antiochosszal, amit azzal is kifejezett, hogy az általa veretett statéronSeleukos helyett Philetairos képmása jelent meg. Meghódította az Ida hegyétől északnyugatra fekvő,dél felé pedig a Hermos folyóig terjedő területeket. A Seleukidák konfliktusa kis-ázsiai helytartóikkal,Antiochos Hieraxszal (Kr. e. 241-226) és Achaios- szal (Kr. e. 222-213), valamint a galatákkalfolytatott küzdelmeik lehetőséget adtak I. At- talos Sótér (Kr. e. 241-197) újabb területszerzéseire.Megváltónak (Sótér) a galaták elleni győzelme miatt nevezték el (Kr. e. 240). Politikájának újdonságátaz adta, hogy Rómával kötött szövetséget veszélyes szomszédai, a Seleukidák és Makedónia ellen,és ehhez hű is maradt az első két makedón háborúban (Kr. e. 215-205; 200-197). A pergamonipropaganda alaposan kihasználta, hogy Trója, amit a rómaiak „őshazájuknak” tekintettek, az ő


197

országukban feküdt, így a pergamoniakat Róma rokonának nevezte. Ez a szövetség emelte föl a kisanatóliai királyságot, és tette a Kr. e. 2. század fontos tényezőjévé.

A dinasztiának nevet adó Attalos fia, II. Eumenés (Kr. e. 197-159) egyesítette magában a katonaierényeket és a diplomáciai finomságot. Úgy érezte, hogy V. Philippos, illetve Perseus Makedóniája ésa Seleukida Birodalom harapófogóba szorítja Pergamont. Ezért meghatározó szerepet játszott benne,hogy Róma hadat üzenjen III. Antiochosnak (Kr. e. 192), és ő maga is vitézül harcolt ellene a sipylosiMagnésiánál (Kr. e. 190). Az apameiai béke következtében – a Rhodosnak juttatott Dél-Karia és Lykiakivételével – szinte egész Kis-Ázsia Pergamon birtokába került (Kr. e. 188). A Perseus makedónkirály elleni háborúra is II. Eumenés hatékony diplomáciai offenzívája beszélte rá a rómaiakat. Perseusveresége (Kr. e. 168) megszilárdította Pergamon helyzetét.

■ Az Attalidák családfája

Valerius Antias azt írja, az ő consulságuk idején érkezett Rómába követként Attalos, II. Eumenés királytestvére, hogy előadja a Perseus elleni vádakat, s beszámoljon háborús készülődéséről (Kr. e. 172).Az évkönyvek többsége, méghozzá a hitelt érdemlőbbek szerint maga Eumenés jött ide. Tehát mikorEumenés Rómába érkezett, akkora ünnepélyességgel fogadták, amit a római nép szerint nemcsak sajátérdemei, hanem a ráhalmozott rendkívüli jótétemények alapján is megérdemelt, s a praetor bevezettea senatus elé.

(Livius XLII 11. M. Gy.)

II. Eumenés és testvére, II. Attalos (Kr. e. 159-138) alatt élte Pergamon a fénykorát. A jelentősépítkezések, mint például a ma Berlinben őrzött, a galaták feletti győzelmet (az istenek és gigászokharcának frízével) megörökítő monumentális Pergamon-oltár felszentelése (Kr. e. 197-159), apergamoni könyvtár (Kr. e. 160 k.), a II. Attalos által Athénban emelt hatalmas oszlopcsarnok (stoa),a város kiépítése, a virágzó kereskedelem és fejlett ipar messze földön ismertté tették az anatóliaiállamot.

Amikor Attalos Philométór végrendeletében ránk [ti. a rómaiakra] hagyta a birodalmát (Kr. e. 133), [ti,pergamoniak] négy éven át harcoltatok ellenünk Aristoni- kos oldalán, és egészen addig kitartottatok,amíg Aristonikos fogságba nem esett (Kr. e. 130), és a szükség és a félelem sokakat a mi oldalunkranem hajtott. Annak ellenére, hogy így részt vettetek a felkelésben, huszonnégy éven át a városoknakés az egyes polgároknak egyaránt nagy gazdagság és virágzás jutott osztályrészül...

(Appianos XII 254-255. K. P.)

I. Attalos Philométór (Anyaszerető) (Kr. e. 138-133) II. Eumenés fia, nagybátyja, II. Attalosután jutott hatalomra. Erélytelen uralkodó volt, szobrászattal foglalkozott, és mezőgazdaságiszakmunkát írt (többek között a mérgező növényekről). Kr. e. 133-ban fiú utód nélkül hunyt el, ésországát végrendeletileg a rómaiakra hagyta, kikötve Perga- mon és a görög városok autonómiáját.Kérdés, hogy miért tette ezt. Talán felismerte a reális erőviszonyokat, vagy előre látta a későbblázadásban kirobbanó belső feszültséget? A pergamoniak mindenesetre fellázadtak Róma ellenAristonikos vezetésével, aki azt híresztelte magáról, hogy II. Eumenés törvénytelen fia (Kr. e.132). Napállamnak (Hé- liopolis) nevezett országát a bithyniai és kappadokiai királyok a rómaiaksegítségével elfoglalták (Kr. e. 130), maga Aristonikos római börtönben pusztult el. Az iónvárosokból és Pergamon területéből Kr. e. 129-ben szervezték meg Asia provinciát (vö. 138. dok.).


198

Pergamon gazdagságát a gabona, az olajbogyó, a szőlő és a pásztorkodás adta, de ezenkívül ezüst-,réz- és kisebb hozamú aranybányái is voltak. Illatszereket, festékeket és finom textíliát exportáltlegismertebb árucikkén, a pergamenen kívül. Az attikai típusú pénzverést II. Eumenés egy könnyebbezüstverettel, a Dionysos megszentelt kosarát (kistos) ábrázoló kistophorosszal (kosárhordozó)váltotta fel, ami talán egy kisebb gazdasági válság következménye lehetett (Kr. e. 189/188). A kisállam költségei jelentősek voltak. Nemcsak a zsoldossereg, hanem a kiterjedt, igaz, igen hatékonydiplomácia is sokba került. Baráti városoknak például épületeket adományoztak vagy ingyengabonátjuttattak.

A pergamoni intézményrendszert nem ismerjük jól. A városban volt bulé és népgyűlés, maguka királyok is polgároknak tekintették magukat. A törvényjavaslatokat mindenesetre csak a királyáltal kinevezett öt stratégos terjeszthette be (bár a tisztség neve hadvezért jelent, nem voltkatonai funkciójuk). A városokon kívüli földek királyi birtoknak számítottak, csak a szentélyekterülete élvezett autonómiát. A Pergamon területén fekvő régi görög városok szintén megőrizhettékautonómiájukat.

■ Emlékeztető

statér, Sótér, apameiai béke, stoa, Philométór, Héliopolis, kistophoros, bulé, stratégos

■ Kronológia

71. táblázat -

301 k. Philetairos őrzi Lysimachos kincstárát282 Philetairos Seleukos oldalára áll281 Philetairos Antiochos szolgálatába áll263-241 I. Eumenés241-197 I. Attalos240 Attalos győzelme a galaták ellen215-205 Első makedón háború200-197 Második makedón háború197-159 II. Eumenés190 Magnésiai csata188 Apameiai béke168 Pydnai csata159-138 II. Attalos138-133 III. Attalos132-130 Aristonikos-felkelés

2.4.3.4.EGYIPTOM ÉS A PTOLEMAIDÁKA ptolemaiosi Egyiptom politika- és társadalom-, valamint gazdaságtörténetének értékelését hevesviták határozzák meg. Az 1980-as évek egyik központi problémáját C. Préaux (1978) hatalmasés szuggesztív monográfiájának recepciója és megvitatása jelentette. Préaux ábrázolásában ahellénisztikus Egyiptom őslakói valóságos helótaként robotoltak az őket meghódító hellének ésmakedónok földjein. Két külön társadalom és kultúra létezett, az őslakóké és a helléneké, amelyalig érintkezett egymással, és e rétegek – a korábbi kutatók (pl. J. G. Droysen, N. G. L. Hammond)véleményével ellentétben – nem alakítottak ki egy közös, virágzó, új kultúrát. A származásmeghatározta Egyiptom lakóinak sorsát, a helléneké és makedónoké az uralkodás, az egyiptomiaképedig a szolgálat volt. Préaux elfogult, talán a modern gyarmati uralom gyakorlata által befolyásoltszemléletét komoly bíráltok érték. A francia kutató csak a görög forrásokat vette figyelembe, anem görögöket (démotikus, kopt) nem. Eltúlozta a helléneket és az őslakókat elválasztó társadalmiszakadékot (amely elsősorban a szegény, falusi rétegek esetében volt igaz), és ugyancsak túlbecsülte


199

az egyiptomiak belső, egymás iránt táplált szolidaritását. A városi társadalom, például a ptolemaiosiMemphisé, egyiptomi és hellén rétegei között élénk és valóban új kultúrát teremtő kapcsolat alakultki. Az egyiptomi papság és az egyiptomi nyelvet és írást is ismerő írástudók, írnokok helyzete pedigkifejezetten kivételesnek volt mondható a hellénisztikus Egyiptom társadalmában.

Alexandria lakossága

Az újonnan alapított településre – a már eleve ott lakó rhakótisi egyiptomiakon kívül – nem nagyonakartak mások beköltözni. Különösen a kanóbosiak tiltakoztak az áttelepülés ellen, mivel addigkiváltságos kikötőjüket veszélyeztette az új város születése. Alexandros megbízta Kleomenést, hogyvegye rá a kanóbosia- kat a költözésre. Kleomenés tárgyalni kezdett a kanóbosi papokkal és gazdagkereskedőkkel, hogy mennyit érne nekik, ha otthon maradhatnának. Egy Aris- totelés neve alattfennmaradt gazdasági munka szerint a kanóbosiaknak erre nem volt pénzük, így Kleomenés őketis áttelepítette Alexandriába. Az új városban a görögöké és a makedónoké volt a vezető szerep, azegyiptomiakat nem is engedték maguk között lakni. A másik kivételezett csoportot az alexandriaizsidók jelentették. Ők lelkesen támogatták Alexandros kezdeményezését, így a görögökkel azonosjogokat kaptak, de külön városrészben éltek. A város egyes népcsoportjai között a viszony nemvolt felhőtlennek nevezhető. A zsidók számarányára jellemző, hogy Flavius Iosephus szerint egyNero korában rendezett alexandriai vérfürdő után nem kevesebb, mint ötvenezer zsidó áldozat tetemeborította az utcákat.

A ptolemaiosi Egyiptom története több szempontból lényegesen eltért a többi hellénisz- tikusmonarchiáétól. Egyrészt egy több ezer éves birodalom folytatását jelentette (a Ptolemaiosok egyiptomiszempontból a fáraók utódai voltak), másrészt a királyság át tudta venni a fáraó kori Egyiptomintézmény- és adórendszerét. Bár a lakosság egyes rétegei között a kapcsolat, mint láttuk, nemfeltétlenül volt jó, az ország – különösen összehasonlítva a sokszínű Seleukida Birodalommal vagya polisok és szövetségek állandó lázadásainak kitett Makedóniával – területileg is, közigazgatásilagis egységesnek volt mondható. Egyiptom számára inkább egyes királyainak külső háborúi, illetvea dinasztián belüli trónharcok jelentettek veszélyt. A biztos gazdasági háttér az ország fénykorábanjelentős hódításokat tett lehetővé, ezek azonban a Kr. e. 2. században jórészt elvesztek. A megmaradttörzsterület azonban így is biztosította a trónviszályok ellenére Egyiptom önállóságának megőrzésétmég akkor is, amikor a többi helléniszti- kus monarchia már Róma birtokába került.

2.4.3.4.1. A ptolemaiosi Egyiptom története

72. táblázat -

I. Ptolemaios Sótér 306-282II. Ptolemaios Philadelphos 285-246III. Ptolemaios Euergetés 246-221IV. Ptolemaios Philopatór 221-203V. Ptolemaios Epiphanés 203-181VI. Ptolemaios Philométór 181-145VII. Ptolemaios Eupatór 145VIII. Ptolemaios Euergetés 145-116IX. Ptolemaios Sótér 116-107

73. táblázat -

X. Ptolemaios Alexandros 107-88IX. Ptolemaios 88-80XI. Ptolemaios Alexandros 80XII. Ptolemaios Aulétés 80-58VI. Kleopatra és IV. Bereniké 58-55


200

XII. Ptolemaios Aulétés 55-51XIII. Ptolemaios Philopatór és VII. Kleopatra 51-48XIV. Ptolemaios 48-47XIV. Ptolemaios és Kleopatra 47-44XV. Ptolemaios Kaisar és Kleopatra 44-30

A Ptolemaiosok melléknevei

Sótér: Megváltó, Philadelphos: Testvérszerető, Euergetés: Jótevő, Philopatór:

Atyaszerető, Epiphanés: Földre szállt isten, Philométór: Anyaszerető, Eupatór: Jó atyájú, Aulétés:Auloson (fúvós hangszer) játszó, Kaisar: Caesar.

I. Ptolemaios, Lagos fia Nagy Sándor testőre, hadvezére, majd a király halálakor Egyiptom satrapájavolt. Nem törekedett a birodalom egységének helyreállítására, hanem meg akarta védeni sajáttartományát a többi diadochostól. Kr. e. 306-tól királynak tekintette magát, és tudatosan dinasztiátakart alapítani: Kr. e. 285-től maga mellé vette társuralkodónak fiát, II. Ptolemaiost. E dinasztiát azalapító atyjának nevéről Lagidaként is emlegették. Melléknevét, a Sótért (Megváltó) a rhodosiaktólkapta, akiket támogatott Démétrios Poliorkétés ostroma idején (vö. 100. dok.).

Egyiptom védelmét szolgálták I. Ptolemaios hódításai. Az ipsosi csata után elfoglalta Koilé-Syriát(Kr. e. 301), Kr. e. 298-ban Kyrénét, 294-ben pedig Kyprost. Az égei-tengeri Kyklasok szigetcsoportalkotta szövetség is Egyiptom fennhatósága alá került.

Jórészt jelentős zsoldosserege és flottája fenntartására szolgált Ptolemaios pénzverése, amit államimonopóliumnak tekintett, és alapját az adókból, illetékekből és vámokból teremtette elő.

II. Ptolemaios belebonyolódott a Seleukidák elleni háborúkba. Az első syriai háborúban (Kr. e.274-271) Lykia és Pamphylia meghódításával megnövelte kis-ázsiai befolyását, de a második syriaiháború (Kr. e. 260-253) csak kudarcot jelentett számára. A chremó- nidési háborúban (Kr. e. 267-261)Makedónia ellenfeleit támogatta, ugyancsak sikertelenül. Ezzel Hellasban lényegesen meggyengültekpolitikai pozíciói (vö. 104. dok.). II. Ptolemaios melléknevét, a Philadelphost (Testvérszerető)azért kapta, mert Kr. e. 278-ban feleségül vette saját nővérét, II. Arsinoét (Lysimachos özvegyét),akivel testvéristenekként tiszteltették magukat. A trónon fia, III. Ptolemaios Euergetés követte, akiEgyiptom történetében utoljára folytatott expanzív külpolitikát. Mivel húgát, II. Antio- chos özvegyétmeggyilkolták Syriában, bosszúhadjáratot indított II. Seleukos ellen. A harmadik syriai háború (Kr.e. 246-241) során további területeket szerzett meg Thrákiában, Kis-Ázsiában sőt Syriában is. Akésőbbiekben már csak pénzzel támogatta a Seleukidák és a makedónok ellenfeleit, AntiochosHieraxot, a spártai III. Kleomenést, valamint az achai és az aitól szövetséget.

Egyedül az én királyaim [a Ptolemaiosok] hadserege kétszázezer gyalogost, negyvenezer lovast,háromszáz harci elefántot és kétezer harci kocsit állított ki, és további háromszázezer harcos számáravolt fegyverzetük. Ez azonban csak a szárazföldi hadseregük volt. A tengeri hadviseléshez kétezerpóznával hajtott és megannyi egyéb, kisebb bárkájuk volt, valamint ezerötszáz három evezősoroshajójuk a hajóhossz feléig evezővel ellátottaktól egészen azokig, amelyeken három evezőt ötenhajtottak, és még egyszer ennyi három evezősoros hajó számára felszerelés. Továbbá nyolcszáz államibárka kabinnal, aranyozott hajóorral és tattal ellátva, díszszemlékre, amelyeken maguk a királyokhajóznak a csatákba. Ezenkívül a kincstárukban hétszáznegyvenezer egyiptomi talanton volt.

(Appianos: Előszó. 39-40. N. Gy.)

I. Ptolemaios Philopatór uralkodása jelentette a fordulópontot a hellénisztikus Egyiptom történetében.Bár mellékneve (Atyaszerető) alapján akár családcentrikusnak is hihetnénk, mégsem volt az. Adinasztikus küzdelmek során megölette saját anyját, fivérét és nagybátyját is. Az ő nevéhez fűződikaz utolsó jelentős győzelem a Seleukidák ellen. Raphiánál Kr. e. 217-ben 70 000 gyalogosával,7000 lovasával és 73 elefántjával diadalt aratott III. Antiochos felett a negyedik syriai háborúban(Kr. e. 219-217). A győzelemhez azonban nem kevesebb, mint 20 000 egyiptomit kellett besorozniaaz addig görögökből és makedónokból álló seregébe. Ők aztán fellázadtak, és csak Kr. e. 184-ben


201

sikerült mozgalmukat felszámolni. A kormányzat gyengülése állandó pénzzavart eredményezett.Ennek következtében Egyiptom külpolitikailag megbénult. A makedón V. Philippos a gyermekkorúV. Ptolemaios Epiphanés thrákiai birtokait (Kr. e. 200), III. Antiochos pedig syriai, palesztinai éskis-ázsiai területeit ragadta el (ötödik syriai háború, Kr. e. 202-195). Egyiptom külső befolyásaKyprosra és Kyrénére zsugorodott.

VI. Ptolemaios Philométór idején, a hatodik syriai háborúban (Kr. e. 170-168) IV. AntiochosEpiphanés a harmadik makedón háború (Kr. e. 171-168) zűrzavarát kihasználva elfoglalta Kyprost,és benyomult Egyiptom területére, sőt igényt tartott a Ptolemaiosok trónjára is (Kr. e. 169). VI.Ptolemaios hatalmát Aemilius Paulusnak a makedón Perseus feletti pydnai győzelme (Kr. e. 168)mentette meg. Antiochos félt szembeszállni a győztes rómaiakkal, és inkább visszavonult Egyiptombólés Kyprosról (vö. 119. dok.). VI. Ptolemaios Kr. e. 164-ben Rómába menekült, mert öccse, VIII.Ptolemaios Euerge- tés megbuktatta. A törvényes uralkodó a római senatus segítségével térhetett csakvisz- sza (Kr. e. 163), és VIII. Ptolemaiosnak Kr. e. 145-ig kellett várnia, hogy Kyrénéből újra

Alexandriába helyezhesse át székhelyét. A királyi udvar viszályokba és gyilkosságokba süllyedt. Anépszerűtlen király elvette feleségül VI. Ptolemaios nővérét és egyben özvegyét, II. Kleopatrát, majdannak lányát, III. Kleopatrát is. Bár egy felkelés elől Kyprosra menekült, onnan is visszatért, és Kr.e. 116-ig uralkodott. A növekvő római befolyásra jellemző, hogy VIII. Ptolemaios végrendeletébenelőször Rómára hagyta országát, de halála előtt megváltoztatta a végrendeletet, és III. Kleopatrát tettemeg örököséül.

A királyi család véres hatalmi harcai azonban nem szűntek meg, növelve ezzel a rómaiak beavatkozásilehetőségeit. Kr. e. 96-ban az egyik Ptolemaios (Apión) Rómára hagyta Kyrénét (Kr. e. 4-tőllett római provincia Cyrenaica néven), majd Sulla ültette trónra XI. Ptolemaios Alexandrost (Kr.e. 80). XII. Ptolemaios Aulétést, a rómaiak szövetségesét felkelés mozdította el Kr. e. 58-bantrónjáról, mert az alexandriai nép nem akarta elfogadni Kypros római annexióját (Kr. e. 59).Gabinius syriai helytartó Kr. e. 55-ben visszaültette XII. Ptolemaiost a trónra, de 51-ig tartóuralmát családjának belharcai és pénzügyi káosz jellemezték. Hat gyermeke közül mindannyianmegkaparintották hosszabb-rövidebb ideig a hatalmat, de a legjelentősebb közülük VII. Kleopatra lett.Egymás után mindkét öccséhez (XIII. és XIV. Ptolemaios) férjhez ment, és a zavaros, gyilkosságokkalés lázadásokkal terhes időszakot túlélve szeretője, Iulius Caesar segítségével megszilárdította uralmát(Kr. e. 47). Caesartól született fiával, XV. Ptolemaios Kaisarral Kr. e. 44-től 30-ig zavartalanul ültaz alexandriai trónon. Marcus Antonius is beleszeretett Kleopatrába, majd Kr. e. 37-ben feleségülvette. A triumvir hadserege segítségével Egyiptom befolyása növekedni kezdett. A római senatus éskülönösen Antonius triumvirtársa, Octavianus egyre féltékenyebben figyelte Kleopatra és Antoniusrománcát. A későbbi Augustus számára Ptolemaios Kaisar, vagy – gyakran használt becéző alakjában– Kaisarión léte állandó veszélyt jelentett, hiszen Kaisar Caesar vér szerinti fia volt, míg Octavianustcsak örökbe fogadta az imperator. Nem véletlen, hogy Octavianus actiumi győzelmét követően (Kr.e. 31) Antoniust és Kleopatrát öngyilkosságba kergette, Kaisariónt pedig megölette (Kr. e. 30). Azutolsó független hellénisztikus királyság római provincia lett.

Kr. e. 69-ben született VII. Kleopatra (ur. Kr. e. 51-30), Egyiptom utolsó uralkodója, a rendkívülnépszerűtlen XII. Ptolemaios (ur. Kr. e. 80-58) lánya, akit az alexandriaiak – szenvedélyeszeneszeretete miatt – gúnyolódva Aulétésnek, vagyis aulosjátékosnak neveztek (ezt a fúvós hangszerthibásan fuvolának szokták fordítani). Azt nem tudjuk, ki volt Kleopatra anyja. Hatan voltak testvérek,és valamennyien uralkodtak egy ideig. VI. Kleopatra mindössze egy évig, Bere- niké három évig (Kr.e. 58-55), apjuk száműzetése idején, Arsinoé Kleopatra ellenkirályaként Kr. e. 46-ig, XIII. és XIV.Ptolemaios pedig, kisgyermekként, nővérük férjeként. A gyerekek a legkiválóbb nevelést kapták, amitelősegített, hogy Alexandriában állt a világ leghatalmasabb könyvtára, és híres tudósok valóságosakadémiája, a Museion csatlakozott hozzá. Kleopatra, ellentétben a többi Ptole- maiosszal, nemcsakkivételes nyelvtehetségnek bizonyult, hanem törekedett is arra, hogy a görögön és annak nyelvjárásán,a makedónon kívül Egyiptom lakóinak nyelvét is tökéletesen elsajátítsa. Ez nemcsak az egyiptominyelv ismeretét jelentette. Tudott etiópul, héberül, szírül, arámiul, médül, parthusul, sőt Plutarchosszeint még a tróglodytákkal, vagyis a barlanglakókkal is (feltehetőleg a núbiaiakra gondolt) meg tudtaértetni magát.

Kleopatra, bár eleinte formailag csak társuralkodó volt, olyan pénzt veretett, amelyen saját portréjáthelyezte el, de XIII. Ptolemaiosét nem. A veret több szempontból is érdekes. Egyrészt nem szépíti meg


202

a királynőt, hanem meglepően pontosan ábrázolja erős, kissé horgas orrát, míg márványportréi sokkalszebbnek mutatják. Másrészt joggal keltette fel XIII. Ptolemaios és tanácsadói gyanúját: Kleopatravalójában egyeduralomra tör.

2.4.3.4.2. Görögök és bennszülöttek

A ptolemaiosi Egyiptom társadalmi rétegeinek megvolt a maguk helye. A görögök elsősorban avárosokban laktak, és betöltötték a magasabb hivatalokat, míg az egyiptomi őslakosság nagy részea földeken dolgozott. A görögök és egyiptomiak viszonya nem volt súrlódásmentes. Különösena kléruchosokkal gyűlt meg azok bérlőinek baja, és a jogviták gyakran erőszakosan végződtek.A falvakba telepített katonáknak kijelölték a szállását az ottani parasztok házában. A görögökerőszakoskodása veszélyeztette a termelés biztonságát, és így az adók összegét. A király emiattgyakran adott igazat a veszélyeztetett parasztoknak.

Katonák garázdálkodása (Kr. e. 3. sz.)

Ptolemaios király üdvözli Antiochost! A katonák beszállásolásával kapcsolatban azt halljuk, hogy többjogtalan erőszakoskodás történik, amennyiben azok nem fogadják el az intézőtől a szállásokat, hanemmaguk törnek be a házakba, s az embereket kidobálva, erőszakos módon szereznek maguknak lakást.Intézkedj, hogy a jövőben ilyesmi ne történjék! Ők maguk lássák el magukat fedéllel, ha pedig valóbanaz intézőknek kell szállást biztosítani számukra, adják nekik azt, amire szükségük van.

(Mo. Gy.)

A bírósági ügyeket a görögök között a görög típusú bíróságok (dikastérion), az őslakosok között pediga papi ítélethozók döntötték el. A közigazgatás elöljáróinak is joguk volt ítélkezni a közügyekben, apanaszosok végső soron pedig fellebbezhettek a királyhoz.

A chóra, vagyis a vidék lakossága nagyrészt egyiptomiakból állt, akik megőrizték saját kultuszaikat,templomaikat és papjaikat. A király támogatta ebben őket, újjáépíttette a romba dőlt szentélyeket,felügyelt azok földjeinek megművelésére. A görög lakosság saját szentélyeket emelt magávalhozott isteneinek, de néhány egyiptomi kultuszt is átvett. Isis tisztelete elterjedt a Földközi-tengermedencéjében mindenütt, és Egyiptom-szerte tisztelték a görögök Sarapist, a megistenült Arsinoétvagy akár a gyógyító Imhotepet.

A Ptolemaiosok nem alapítottak városokat, mint a Seleukidák. Alexandrián kívül csak a Kr. e. 6.század óta létező Naukratis és az I. Ptolemaios által alapított Ptolemais számított görög városnak.

2.4.3.4.3. A mezőgazdaság megszervezése

A termőföldek túlnyomó része a király tulajdonában volt (basiliké gé), mivel a Ptole- maiosokfegyverrel hódították meg az országot, így, a győztes jogán, a fáraók örökébe léptek. Még a templomokbirtokai fölött is a király gyakorolt ellenőrzést. Az egyiptomi földművelés alapjául a Nílus áradásaszolgált, aminek hatékonyságát a központi hatóságok víztárolókkal és csatornákkal segítették elő. Akirály ezen az alapon is követelhette a magas adót a földművesektől. A „királyi” parasztok éventebérleti szerződést kötöttek, és a bérleti díjat, ami akár a termés felét is elérhette, természetben fizettékmeg. A király egyes birtokokat időlegesen el is adományozhatott. Ezekből az adománybirtokokbólvezető tisztviselők részesülhettek. A görög katonák is parcellákat (kléros) kaptak, amelyek mérete 5-30hektár között váltakozott, és biztosította a katonák évi ellátását. Őket hívták kléruchosoknak, és földjükhaláluk után visszaszállt a királyra. A kléruchiák alacsonyabb adó fizetésére voltak kötelezve, minta királyi parasztok, igaz, cserébe birtokosaik katonai szolgálattal tartoztak. A kléruchosok többnyirebérbe adták földjeiket a helyi, egyiptomi parasztoknak. A Kr. e. 3. század végén a katonai szolgálatbalépő egyiptomi parasztok (machimosok) is kaptak klérosokat. A kléruchiák lassanként gyakorlatilagörökölhetővé váltak, ami egy – többnyire görög – gazdasági elit kialakulásához vezetett. A Kr. e. 2.századtól kezdve mindez a királyi bevételek jelentős csökkenését eredményezte.

Az olajtermelés szabályozása (Kr. e. 259)

A bennszülött parasztok és a többi földművelő termésüket fajták szerint becsüljék föl, mielőtt aztbetakarítják, és a becsérték alapján a bérlővel két példányban kiállított lepecsételt szerződést kell


203

kötniük, és ebbe mindegyik paraszt köteles beírni esküvel megerősítve, hogy fajták szerint mennyitvetett be, és hogy mennyire becsüli hozamát. A kerületi és járási főnök kiküldötte is köteles eztpecsétjével ellátni.

(Mo. Gy.)

A király „pénzügyminisztere” (dioikétés) minden év novemberében rendeletben határozta meg, melyikbirtokon milyen terményből (búza, árpa, olajos magvak, len stb.) mennyit kell vetni, a vetőmagot akirályi parasztok rendelkezésére bocsátotta, amit az aratáskor azonnal le is vont a termésből (június).A szigorúan központosított rendszer részleteit Apollónios dioikétés és Zénón nevű, Arsinoé nomosban(kerület) tevékenykedő jószágkormányzójának részletes levelezéséből ismerjük (Zénón-archívum).Az adóként befolyt termény egy részét a tisztviselők javadalmazására fordították, más része azalexandriai raktárakba került. Ezt részben a városi lakosság ellátására használták, részben pedig – afelesleget – exportálták. Nem véletlenül vált Egyiptom a római hódítás után Róma éléskamrájává.

A szigorú, központosított szabályozás arról is gondoskodott, hogy az állami monopóliumokat nesértsék meg. Az étolaj árát megszabták, és szigorúan megbüntették azt, aki ki akarta kerülni azolajkereskedelem állami kontrollját. A külföldről importált olívaolajat olyan magas adóval sújtották,hogy például a délosi olaj (egy mérő = 12 drachma) az egyiptomi piacon már 46 drachmáért jelentmeg. A királyi gazdaságnak ebből is jelentős haszna származott. A papiruszültetvények, bár nemvonatkozott rájuk állami monopólium, szintén szoros központi ellenőrzés alatt álltak.

Az olajtermelés szabályozása (Kr. e. 259)

Ha valakit rajtakapnak azon, hogy szezám-, ricinus- vagy sáfrányolajat bármilyen módon előállít,avagy szezám-, sáfrány- vagy ricinusolajat másvalahonnan, nem pedig a bérlőktől vásárol, a királyítélkezik felette, továbbá tartozik a bérlőknek 3000 drachma büntetést fizetni, és az olajat és anövényeket kobozzák el.

(Mo. Gy.)

Az állattenyésztés részben magánszemélyek, részben a királyi és a templomgazdaságok kezében volt.A lábasjószágért (birka, szarvasmarha, sertés) fejenként adóztak, de a galambászok és méhészek isadót fizettek.

A Zénón-archívum szerint Apollónios adománybirtoka 2740 hektár volt a mai Fajjúm területén. Amára elsivatagosodott területet négy csatorna látta el vízzel. Gabonát egy évben kétszer arattak, előszöra korai árpát, utána pedig búzát. Lent és szőlőt is termesztett, a gyümölcsök közül pedig fügét, diót,barackot és gránátalmát. Nyájait takarmányültetvényeivel látta el. Saját szállítóhajókat üzemeltetett,amelyekkel részben Alexandriába, részben exportra, Syriába juttatta el terményeit. A földeket azonbankis parcellákra osztotta, amelyeket bérlők, klérucho- sok, görögök vagy egyiptomi parasztok műveltekmeg. A birtokok élén intéző állt. A csatornák vizét serleges vízemelővel és archimédési csavarralemelték ki a földekre. A parasztok munkaeszközei azonban szinte semmit sem fejlődtek: egyszerű,kerék nélküli eke, sarló és kapa tartoztak közéjük, igaz, ezek már vasból készültek.

■ Emlékeztető

helóta, Sótér, Philadelphos, Euergetés, Philopatór, Epiphanés, Philométór, Eupatór, Aulé- tés, Kaisar,satrapa, diadochos, Lagida, első syriai háború, második syriai háború, chre- mónidési háború,harmadik syriai háború, negyedik syriai háború, ötödik syriai háború, hatodik syriai háború, harmadikmakedón háború, senatus, provincia, triumvir, imperator, kléruchos, dikastérion, chóra, basiliké gé,kléros, kléruchia, machimos, dioi- kétés, nomos, Zénón-archívum, monopólium, drachma

■ Kronológia

74. táblázat -

334 Alexandria alapítása306-282 Ptolemaios Sótér301 Ipsosi csata


204

298 Kyréné meghódítása294 Kypros meghódítása285-246 II. Ptolemaios Philadelphos274-271 Első syriai háború267-261 Chremónidési háború260-253 Második syriai háború246-241 Harmadik syriai háború219-217 Negyedik syriai háború202-195 Ötödik syriai háború184 Az egyiptomi lázadás elfojtása171-168 Harmadik makedón háború170-168 Hatodik syriai háború168 Pydnai csata164 VI. Ptolemaios Rómába menekül163 VI. Ptolemaios római segítséggel tér vissza96 Ptolemaios Apión Rómára hagyja Kyrénét74 Kyréné római provincia (Cyrenaica)58 Felkelés XII. Ptolemaios ellen55 XII. Ptolemaios római segítséggel tér vissza47 Caesar és Kleopatra kapcsolata37 Kleopatra férjhez megy Antoniushoz31 Actiumi csata30 Octavianus elfoglalja Egyiptomot

2.4.3.5. POLISOK ÉS ÁLLAMSZÖVETSÉGEK A HELLÉNISZTIKUSKORBAN

2.4.3.5.1. Épeiros

A Pindos hegyláncaival a szárazföld felől elhatárolt Épeiros az archaikus kortól kezdve szoroskapcsolatban állt a görögséggel, bizonyíték erre híres jósszentélyének, Dódóné- nak a népszerűsége.Az egymástól független törzsek a Kr. e. 4. századra az Aiakidák vezette molossosok irányításávalszövetségbe tömörültek. Az egyes ethnosok megőrizték korábbi szervezetüket.

I. Alexandros épeirosi királyt, Nagy Sándor nagybátyját, Olympias testvérét sógora, II. Philipposjuttatta a molossosok trónjára Kr. e. 342-ben, saját uralma alatt álló szövetségbe tömörítette azépeirosi törzseket, majd Tarentum (görögül Ta- ras) hívására beleavatkozott a dél-itáliai harcokba,és szerződést kötött Rómával. Hatalmi törekvései szembefordították vele a tarentumiakat és azegész itáliai görögséget. Kr. e. 330-ban gyilkosság áldozata lett.

Pyrrhos uralma gyökeres változást hozott Épeiros történetében. Az erőskezű király egyesítette alázongó ethnosokat, pénzt veretett, és Ambrakiát fővárosává tette. A várost kiépítette, középpontjábanaz új, műalkotásokkal díszített palotával. A dódónéi szentélyben is új épületeket emelt. Pyrrhos NagySándor mintájára nyugati görög birodalmat akart kialakítani a dél-itáliai és szicíliai görög városokratámaszkodva (vö. 3.2.5.1. ). Kr. e. 280-ban partra szállt Itáliában, győzelmet aratott a rómaiak fölöttHé- rakleiánál, és Rómát 60 kilométerre megközelítette (vö. 3.2.5.2). Ausculumnál Kr. e. 279-benazonban olyan veszteségek árán tudott csak győzni, hogy kijelentette: „Ha még egy csatában legyőzzüka rómaiakat, végképp elveszünk” (pyrrhosi győzelem). Kr. e. 278-tól 276-ig Szicíliában harcolt akarthágóiak ellen. Dél-Itáliában és Szicíliában a görög városok hégemónná választották, és e Róma-


205

és Karthágó-ellenes szövetség önálló pénzt veretett. A dél-itáliai Beneventumnál végül Pyrrhos súlyosvereséget szenvedett a római Manius Curiustól (Kr. e. 275), ezért visszatért hazájába. Újból elfoglaltaMakedóniát, de peloponnésosi harcai során Argosban elesett (Kr. e. 272). Pyrrhos volt az egyiklegjelentősebb hellénisztikus hadvezér, aki sikereit katonai és diplomáciai tehetségének köszönhette.

Őt követte a trónon a syrakusai Agathoklés lányától született fia, II. Alexandros épeirosi király.Alexandros részt vett apja itáliai háborúiban, és Pyrrhos tervei szerint ő vette volna át az uralmataz italiai görögség fölött. Kr. e. 272 után az illyrek ellen harcolt, a chremónidési háborúban (Kr.e. 267-261) pedig csatlakozott a makedónellenes szövetséghez, és Antigonos elűzte trónjáról (vö.104. dok.). Az aitólok segítségével visz- szaszerezte birodalmát (bár Akarnania egy részéről le kellettmondania az aitólok javára), nemsokára azonban meghalt.

Az Aiakidák dinasztiája Kr. e. 232-ben kihalt, és a háromtagú stratégos-kollégium által vezetettÉpeiros újra szövetségi állammá alakult át. A szövetségi gyűlés élén egy prostatés állt, és egy állandótanács (synedrion) is működött. Róma makedón háborúi során Épeiros hadszíntérré vált, Kr. e. 167-ben Aemilius Paulus kifosztotta, majd Kr. e. 148-ban Macedonia provinciához csatolták.

Pyrrhos épeirosi királyt száműzetésében Glaukias nevelte föl és ültette trónra Kr. e. 306-ban, mindössze tizenhárom éves korában. Pyrrhos Kr. e. 302-ben Kassand- ros elől DémétriosPoliorkétéshez, nővére férjéhez menekült. Az ipsosi csata (Kr. e. 301) után Démétrios I. Ptolemaioshozküldte Pyrrhost túszként. Ptolemaios hozzáadta mostohalányát, Antigonét, és Pyrrhost újból Épeirostrónjára ültette, először társuralkodóként, aztán egymagában (Kr. e. 297). A syrakusai Lanassá- valkötött házassága révén Pyrrhos megszerezte Korkyrát és Leukast. Kr. e. 288- ban Makedónia trónjáraült, egyesítve egész Észak-Hellast az Adriától Thrákiáig. Lysimachos azonban Kr. e. 284-ben elűztea makedón trónról.

2.4.3.5.2. Syrakusai

Szicíliában a Syrakusai által vezetett városszövetség mutatott a hellénisztikus fejlődésre jellemzőjegyeket. A központosított hatalom kialakítására elsősorban a sziget nyugati felén berendezkedettkarthágóiak ellen volt szükség. Agathoklés görög zsoldosvezér Kr. e. 317/316-tól uralkodott Syrakusaityrannosaként. A karthágóiakkal szemben Kr. e. 313- ban megalapította a szicíliai városok szövetségét,311/310-ben pedig az etruszkok támogatásával Afrikában harcolt Karthágó ellen. Szicília görögterületeinek királyává kiáltotta ki magát, feleségül vette I. Ptolemaios lányát, saját lányát pedigPyrrhosszal jegyezte el. Ezzel helyet kapott a hellénisztikus monarchák között. A Syrakusai fölémeredő Epipolai- dombon kiépítette az öt masszív toronnyal megerősített Euryélos erődjét. AmikorDél- Itáliát is meg akarta hódítani, ellenfelei megmérgezték (Kr. e. 289). Mivel nem volt fia,végrendeletileg helyreállította Syrakusaiban a demokráciát. Önállósodott zsoldosai, a ma- mertinusokrobbantották ki az első pun háborút a szicíliai Messana elfoglalásával.

Kr. e. 278-tól 276-ig Pyrrhos harcolt Szicíliában a karthágóiak ellen. A görög városok hégemónnáválasztották, és ez az egyszerre Róma- és Karthágó-ellenes szövetség önálló pénzt veretett.

Hordozzák Hierón nagy hírét messze a költők,

...s egy vagyok én, ám kedvelnek Zeus lányai sok más dalnokot is, kik mind szigetünket, a szép Arethusátkívánják dícsérni, s a hős Hierónt, meg a népet.

(Theokritos XVI 98-103. K. G.)

I. Hierón hosszú uralkodása (Kr. e. 275-215) idején Syrakusai nagyszerű helléniszti- kus kulturálisközponttá vált, itt tevékenykedett többek között rokona, Archimédés, a matematikus, és Theokritos,a költő is, aki meg is énekelte Karthágó elleni győzelmeit. A zsoldosai élén a hatalmat tyrannoskéntmagához ragadó Hierón eleinte hivatalosan stratégos autokratórként (teljhatalmú hadvezér), későbbviszont basileusként (király) uralkodott. A pun háborúk során hűségesen kitartott Róma mellett,és nemcsak katonáival, hanem gabonával is támogatta. Fiát, Gelónt társuralkodóként maga melléültette, és királyi címmel ruházta fel (Kr. e. 240 k.). II. Hierón halála után utóda, unokája,Hierónymos (Kr. e. 215-214) Hannibal szövetségese lett. A mindössze 13 évesen hatalomra jutottifjút politikai ellenfelei meggyilkolták, de céljukat nem tudták elérni, mert a város vezetése egykarthágói görög testvérpár kezébe jutott. A római M. Claudius Mar- cellus hosszú ostromot


206

követően elfoglalta Syrakusait (Kr. e. 212). Az ostromlók ellen hadigépeket tervező Archimédés isáldozatul esett a rómaiak bosszújának. Syrakusai virágkora ezzel lezárult.

Marcellust leginkább Archimédés szomorú sorsa bántotta, aki éppen egy geometriai ábrán tépelődött,és annyira belemerült a probléma megoldásába, hogy sem a rómaiak betörését, sem a városelfoglalását nem vette észre. Hirtelen egy katona termett előtte, és felszólította, hogy kövesseMarcellushoz, de ő nem akart menni, amíg a problémát meg nem oldja, és be nem fejezi a bizonyítást;erre a katona megharagudott, kihúzta kardját, és ledöfte. Mások azt mondják, hogy a római katonakivont karddal lépett oda hozzá, és azzal fenyegette, hogy azonnal megöli. Amikor Archimédésmegpillantotta, kérte, várjon egy csöppet, hogy az elkezdett feladat ne maradjon befejezetlenül ésbebizonyítatlanul, de a katona nem törődött kérésével, és végzett vele.

(Plutarchos: Marcellus. 19. M. E.)

2.4.3.5.3. Az aitól szövetség

Aitólia – Épeiroshoz hasonlóan – kis városok és törzsek, ethnosok szövetsége volt, belőlük jöttlétre az első szövetség (koinon) alig valamivel Kr. e. 335 előtt. A már a mykénéi kor óta létezőThermos szentélye jelentette a koinon rituális központját. A Kr. e. 4. század végén már éventekétszer ülésezett a szövetségi gyűlés, amely a közös ügyekben döntött, míg a részt vevő államok ésethnosok belügyeiket saját maguk határozták meg. A szövetség Nagy Sándor halála után megőriztefüggetlenségét Makedóniától. Kr. e. 278-ben az aitólok „az istenek segítségével” visszaverték aBrennus vezette kelták támadását, akik kénytelenek voltak kiüríteni Phókist. A koinon megalapítottaa győzelem emlékére a Sótéria (Megmenekülés) pánhellén ünnepét. A szövetség átvette az ellenőrzésta Delphoit ősidők óta védő amphiktyonia felett, és kontrollálta Észak- és Közép- Hellas közt aszárazföldi utakat. Létrehozott egy, a városok és ethnosok népességarányos képviseletével rendelkező,mintegy 1000 fős állandó tanácsot, a synedriont, egy kisebb tanácsot, az apoklétosok testületét(apoklétoi, magyarul 'választottak’), és az évente kétszer ülésező szövetségi gyűlést (az egyik ülésmindig Thermosban volt). A koinon egy stratégost (hadvezér) választott, mellé egy lovasságifőparancsnokot (hipparchos), valamint egy agónothetést (versenyrendező). Létezett a szövetségipolgárjog, de a tagállamok polgárjoga is megmaradt. Aitólia Hellas egyik legfontosabb politikaitényezőjévé vált, bár hírét beárnyékolta tagállamainak kalózkodása.

A makedónoktól való félelmében a koinon Kr. e. 212-ben szövetséget kötött Rómával (vö. 111.dok.). A Kr. e. 215-ben kirobbant első makedón háború makedón támadását visszaverve, 206-banmegkötötték az aitólok és V. Philippos, 205-ben pedig a Róma és Makedónia közti phoinikéi békét,ami biztosította a koinon számára a korábbi status quót. Az aitól szövetség a balul sikerült, III.Antiochosszal Kr. e. 192-ben kötött együttműködés meghiúsulása után, Kr. e. 189-ben elveszítetteRómától való függetlenségét, de hivatalosan csak a harmadik makedón háborút (Kr. e. 171-168)követően, Kr. e. 167 után szűnt meg.

2.4.3.5.4. Az achai szövetség

Az achai szövetség törzsterületének a tizenkét achai város (Pelléné, Aigeira, Aigai, Bura, Heliké,Aigion, Rhypes, Patrai, Pharai, Ólenos, Dymé és Tritaia, majd Ólenos és Heliké pusztulása utánLeontion és Karyneia) vidéke számított, amelynek központja a helikéi Poseidón kultuszhelye volt.A már a Kr. e. 6. században létező koinon a pelo- ponnésosi háború idején Spártát támogatta. Aszövetséget az ellene való lázadásban való részvétel miatt Nagy Sándor feloszlatta (Kr. e. 324). Aző halála után több várost Démétrios Poliorkétés, Kassandros, később pedig Antigonos Gonatas szálltmeg. Kr. e. 278-ban a városok lerázták magukról a makedón igát, elzavarták saját tyrannosaikat, ésújjászervezték a koinont. Eleinte egy grammateust (titkár) és két stratégost (hadvezér) választottak,majd egyetlen stratégos állt a szövetség élére, akit egy év kihagyással újra lehetett választani.Legjelentősebb vezérük, a sikyóni Aratos ezért állhatott Kr. e. 251-218 között tizenhétszer a koinonélén.

Aratos Sikyónon kívül Korinthost és Megarát is a szövetséghez csatolta, megtisztítva ezáltal aPeloponnésost a makedón befolyástól. Kr. e. 235-ben a Spárta-ellenes arkadiai Megalopolisis csatlakozott a koinonhoz. Az ambiciózus spártai reformer, a Pe- loponnésoson terjeszkedőIII. Kleomenés elleni küzdelem rákényszerítette a koinont, hogy III. Antigonos makedón királysegítségét kérje a sellasiai csatában (Kr. e. 222), amit így meg is nyertek. A szövetséges háborúban


207

Makedónia oldalán az aitól szövetség ellen léptek fel (Kr. e. 220-217). A második makedónháborúban Philopoimén vezetésével Róma szövetségét kereső, és a harmadik makedón háborúbanis a rómaiak oldalán harcoló koinon peloponnésosi befolyását féltékenyen szemlélő itáliai hatalomezer achai vezető deportálása mellett döntött. Közöttük volt Lykortas stratégos fia, Polybios is. Ezvégképp elmérgesítette az achaiok és Róma viszonyát. Kr. e. 147/146-ban Róma a meggyengültszövetségtől Spárta, Korinthos, Argos, Hérakleia Trachis és Or- chomenos feladását és függetlenségükvisszaállítását követelte. Korinthos bevétele és lerombolása után a szövetség politikai szerepemegszűnt (Kr. e. 146), bár Achaia hivatalosan csak Kr. e. 27-ben vált római provinciává.

Philopoimén (Kr. e. 253-182) az achai szövetség Kr. e. 208 és 182 között összesen nyolcszormegválasztott stratégosaként megreformált hadseregével Kr. e. 201-ben és 192-ben vereséget mérta spártai Nabis tyrannosra, majd 188-ban beléptette Spártát az achai szövetségbe, ami kiváltottaRóma rosszallását. A fellázadt Mes- séné ellen indított hadjárat során elfogták és megmérgezték. Aforrások úgy emlegetik Philopoimént, mint az utolsó görögöt. Halála után számos szobrot emeltekneki, Megalopolisban pedig kultuszban részesítették.

Az achai szövetségi gyűlés (Kr. e. 188-ig) Aigionban ülésezett Zeus szentélyében, és minden harmincévet betöltött polgár részt vehetett rajta. A bulé (tanács) által előkészített gyűlés választotta mega szövetségi tisztségviselőket, például a tíz befolyásos da- miorgost („népért dolgozó” elöljáró), ahipparchost (lovassági főparancsnok) és nau- archost (flottaparancsnok). Kr. e. 210-től kezdve akoinon saját állandó hadsereget állított fel. Közös pénzverést azonban csak Kr. e. 190 után vezettek be.

Az achai szövetség értékelése forrásainkban kissé elfogult. Polybios és az ő értékelését átvevőPlutarchos Hellas szabadságának utolsó védelmezőit látta az achaiokban. Bár az aitól szövetségkicsit demokratikusabban működött, mint az achai, mindkettőt a vagyonos polgárok vezették, ésa tisztségviselők nem kaptak fizetést, vagyis a szegényebbek már csak ezért is ki voltak zárva ahatalomból.

De a százhuszonnegyedik Olympias korszakában ezek a városok, megbánva a történteket, isméthozzákezdtek az achai szövetség megszervezéséhez. Ez abban az időben történt, amikor Pyrrhos átkeltItáliába (Kr. e. 280). Először csak Dymé, Pat- rai, Tritaia és Pharai egyesültek, így azután nem maradtfenn egyetlen emlékoszlop sem, amely megörökítette volna ezeknek a városoknak a szövetséghez valócsatlakozását. Később azután, mintegy öt év múlva, Aigion lakói is elűzték városukból a megszállócsapatokat, és a szövetség tagjai lettek. Példájukat követték Bura polgárai is, miután tyrannosukatmegölték. Velük egy időben Karyneia lakói is visszatértek a szövetségbe.

(Polybios II 41. M. Gy.)

A Spárta elleni szövetség hadereje a sellasiai csata előtt (Kr. e. 222)

Mikor nyár kezdetén az achaiok és makedónok a téli szállásokról összegyűjtötték csapataikat,Antigonos saját és szövetségesei haderejével Lakónia ellen vonult. Makedónia csapatai több minttízezer, a phalanxban küzdő harcosból, háromezer pajzsos katonából és háromszáz lovasból álltak.Ezenfelül ezer, az agrianes törzshöz tartozó harcos, ugyanennyi gall, és a zsoldosok: háromezergyalogos és háromszáz lovas állt a rendelkezésére. Az achaiok felszereltek háromezer válogatottgyalogost és háromszáz lovast. A megalopolisiak ezren voltak, makedón módra felfegyverkezve amegalopoli- si Kerkidas vezetése alatt. A szövetségesek csapataiból Boiótia kétezer gyalogost, kétszázlovast, Épeiros ezer gyalogost és ötven lovast, Akarnania ugyanennyit, Illyria – a pharosi Démétriosparancsnoksága alatt – hatszázat küldött, úgyhogy az egész sereg mintegy huszonnyolcezergyalogosból és tizenkétezer lovasból állt.

(Polybios II 65. M. Gy.)

2.4.3.5.5. Illyria

Illyria lakói nem görögök voltak. Az illyr törzsek olykor egy-egy dynastés (uralkodó) vezetése alattnagyobb hadjáratokra egyesültek, de ezek a szövetségek nem bizonyultak tartósnak. A görögségperemvidékén élő illyrök területén azonban, különösön a tengerparton, nagy hagyományú görögpolisokat találunk (Apollónia és Epidamnos a mai Albániában), amelyek folyamatosan közvetítettéka görög hatást e törzseknek. A Kr. e.


208

1. században az illyrök veszedelmes tengeri kalózokká váltak, és Róma érdekeit is sértették. A Teutakirálynő vezette Illyria ellen indították a rómaiak első hadjáratukat, amely Hellas területét isérintette (Kr. e. 229-228). Teuta kiegyezett a rómaiakkal, és visszaszorította a kalózkodást is.

Újév táján Teuta követeket küldött a rómaiakhoz, és békeszerződést kötött velük, amelyben köteleztemagát, hogy megfizeti a kiszabott adót, Illyriát, néhány helység kivételével, kiüríti, és – ami a hellénekszempontjából a legfontosabb volt – Lissoson túl két hajónál többet nem enged elhajózni, s ezeketis csak fegyvertelenül.

(Polybios II 12, 3. M. Gy.)

2.4.3.5.6. Spárta

III. Agis spártai uralkodó (ur. Kr. e. 338-331), III. Archidamos fia a III. Alexandros elleni oppozícióegyik vezetője volt. Hatékony pénzügyi támogatást kapott a Nagy Sándor ellen küzdő perzsáktól,hogy lépjen fel fegyveresen a makedónok ellen. Az issosi csata után (Kr. e. 333) magához állította III.Dareios görög zsoldosait, a Peloponnésos nagy részét elszakította a makedón birodalomtól, de Kr. e.331-ben Megalopolisnál vereséget szenvedett Antipatrostól, és maga is elesett a csatában.

A következő években egyre nyilvánvalóbbak lettek Spárta súlyos belső problémái. Bár nagyhatalmihelyzetét már Leuktra (Kr. e. 371) után elvesztette, még így is a legjelentősebb polisok közé tartozott.Csakhogy a Peloponnésoson egyre erősebb ellenfelekkel kellett szembenéznie, Argoson kívül afelemelkedő achai szövetséggel és a peloponnésosi ügyekbe be-beavatkozó makedónokkal. Belsőproblémái közül a legsúlyosabb a polgárok számának katasztrofális csökkenése, az oliganthrópia volt,amit súlyosbított a földbirtokok koncentrálódása kevés család kezén. Erre már Aristotelés is felhívtaa figyelmet (vö. 97. dok.). Ehhez járultak a királyi családok örökösödését beárnyékoló konfliktusok,amelyek arra vezettek, hogy az épeirosi Pyrrhos is beavatkozott a Peloponnésos belviszonyaiba (vö.2.4.3.5.1.).

Pyrrhost a spártai Kleónymos politikai és magántermészetű okoknál fogva kereste fel és hívtaLakedaimónba. Kleónymost ugyanis, bár a királyi családból származott, a spártaiak nem kedvelték,mert erőszakos, egyeduralomra törő embernek tartották, és nem bíztak benne, s így Areust tettékmeg királlyá (Kr. e. 309-265). Ez volt régi és folyton hangoztatott panasza polgártársai ellen.Ráadásul Kleónymos felesége, Chilónis halálosan beleszeretett Areus fiába, Akrotatosba. Így azután,mivel politikai keserűségeihez családi bajok is járultak, haragjában és bosszúból behívta Pyrrhost25 000 gyalogossal, 2000 lovassal és 24 elefánttal. A sereg nagyságából is látszott, hogy Pyrrhosnem Kleónymosnak Spártát, hanem saját magának akarja a Peloponnésost meghódítani. Pyrrhostámadásakor (Kr. e. 272) a spártaiaknak saját földjükön, ellenséges sereggel kellett szembenézniük,ráadásul vereséget is szenvedtek. Szerencséjükre Pyrrhos elesett az argosi harcokban, és csapataivisszavonultak a Peloponnésosról.

Az újra a város környékére zsugorodott spártai hatalom régi napjait két reformer uralkodó akartavisszahozni, IV. Agis és III. Kleomenés. IV. Agis (ur. Kr. e. 244-241) a sztoikus filozófus, aborysthenési Sphairos hatására társadalmi és gazdasági reformot kezdeményezett Spártában. Mivela teljes jogú spártaiak létszáma 700 főre apadt, és 100 nagybirtokos kezére került szinte a teljesföldterület, Agis elengedte az adósságokat, földet osztott, és újra bevezette az ősi, lykurgositörvényeket – legalábbis azokat, amiket annak tartott. Reformjainak ellenszegült társkirálya, II.Leónidas, és kivégeztette Agist. A reformokat, amelyek főként a nagybirtokok felosztására, ebből 4000klaros kiosztására a polgárrá tett perioikosoknak, és a hadsereg reformjára irányultak, III. Kleome-nés (ur. Kr. e. 235-222) folytatta tovább. Makedón módra szervezett phalanxával meghódítottaMegalopolist. Az achai Aratos csak úgy tudta megállítani, hogy a makedónok segítségét kérte ellene,megalapítva velük a hellén szövetséget. Kleomenés sellasiai veresége (Kr. e. 222) után Alexandriábamenekült, ahol öngyilkos lett (Kr. e. 219).

Machanidas király halála után (Kr. e. 207) Nabis, Damaratos fia régensként uralkodott, majdmegfosztotta hatalmától a kiskorú Pelopsot, és zsoldosaira támaszkodva rémuralmat vezetett beSpártában (vö. 112. dok.). A helóták egy részének polgárjogot adott, de a helótaság intézményét nemszámolta fel. Kr. e. 205-től Róma szövetségese lett. Kr. e. 197-ben azonban csatlakozott V. Philipposmakedón királyhoz, visszavert egy római támadást, és Spártát – történetében először – fallal vettekörül (vö. 114. dok.). Ezután a Róma ellen harcoló III. Antiochos oldalára állt. Hódítási kísérletei a


209

Pelopon- nésoson sorra kudarcot vallottak. Kr. e. 192-ben egy díszszemlén meggyilkolták, Spár- tapedig, végleg elveszítve önállóságát, tagja lett az achai szövetségnek. Nabis király – vagy ahogy aforrásaink gyakrabban nevezik: tyrannos – halálával véget ért az önálló Spárta története.

Aratos felment a szószékre, arcát eltakarta köpenyével, és hangos zokogásban tört ki. A látványonmindenki elcsodálkozott, s midőn biztatták, hogy beszéljen, elmondta, hogy Kleomenés elpusztítottaMegalopolist. Az achaiokat annyira megrémítette ennek a nagy szerencsétlenségnek a híre, hogy agyűlés azonnal feloszlott.

(Plutarchos: Agis és Kleomenés. 25. M. E.)

Ezért csodálták Kleomenés gyorsaságát és éles elméjét, s akik azelőtt csak nevettek rajta, és aztmondták, hogy az adósságeltörléssel és a vagyonegyenlőséggel Solónt és Lykurgost utánozza, mostmeggyőződtek róla, hogy ő hozta létre a változást Spártában.

(Plutarchos: Agis és Kleomenés. 18. M. E.)

■ Emlékeztető

ethnos, pyrrhosi győzelem, hégemón, stratégos, prostatés, synedrion, tyrannos, mamertinus, stratégosautokratór, basileus, koinon, Sótéria, pánhellén, amphiktyonia, apoklétos, apoklétoi, hipparchos,agónothetés, első makedón háború, phoinikéi béke, aitól szövetség, achai szövetség, grammateus,szövetséges háború, második makedón háború, harmadik makedón háború, bulé, damiorgos,hipparchos, nauarchos, dynastés, oliganthrópia, klaros, perioikos, helóta

■ Kronológia

75. táblázat -

342-330 I. Alexandros épeirosi király335 előtt Létrejön az aitól szövetség333 Issosi csata331 Megalopolisi csata324 Nagy Sándor feloszlatja az achai szövetséget317-289 Agathoklés Syrakusai tyrannosa, majd királya313 Szicíliai városok szövetsége311-310 Agathoklés karthágói hadjárata(306-) 297-272 Pyrrhos uralkodása288-284 Pyrrhos Makedónia trónján280 Pyrrhos Itáliában Újjászületik az achai szövetség279 Ausculumi csata, Az aitólok visszaverik a kelták

támadását278-276 Pyrrhos Szicíliában275-215 II. Hierón Syrakusai királya267-261 Chremónidési háború251-218 Aratos az achai szövetség élén244-241 IV. Agis Spártában235-222 III. Kleomenés Spártában232 Kihal az Aiakidák dinasztiája229-228 Első illyr háború222 Sellasiai csata220-217 Szövetséges háború az aitólok ellen


210

215-214 Hierónymos Syrakusai királya212 A rómaiak elfoglalják Syrakusait Az aitólok

szövetsége Rómával207-192 Nabis uralma Spártában205 Phoinikéi béke189 Az aitól szövetség elveszíti függetlenségét188 Spárta belép az achai szövetségbe167 Aemilius Paulus kifosztja Épeirost167 után Megszűnik az aitól szövetség148 Épeiros Macedonia provincia része146 Korinthos lerombolása27 Achaia provincia

2.4.4. A hellénisztikus civilizáció

2.4.4.1. AZ OKTATÁS ÉS A KULTÚRA

A hellénisztikus kor kultúráját sokkal több forrásból ismerjük, mint a megelőző korszakokét. Ennekegyrészt az az oka, hogy a feliratok száma megnőtt, mivel a sok száz görög város belső autonómiájakövetkeztében minden népgyűlési határozatot írásban rögzítettek. A gazdaság, a kultúra és azolykor több százezres városok adminisztrációja éppen elég munkát adott a helyi önkormányzatokpolitikusainak. Másrészt megjelenik egy korábban is létezett, de elpusztult forrásanyag, a papiruszoké.A görögök feltehetőleg már a Kr. e. 7/6. századtól használták írásra a papiruszt, de az esősebbgörög vidékeken a papirusz elrohadt, így nem maradt fenn. Egyiptom száraz homokjában azonbannemcsak városi levéltárak, hanem családi okmányok és magánlevelezések is fennmaradtak. Ezérta hellénisztikus kornak nemcsak politika- és gazdaságtörténetét tudjuk rekonstruálni, hanem ahétköznapi életébe, a városi adminisztráció aktáiba is betekinthetünk (igaz, csak a hellénisztikusEgyiptom esetében). Legalább háromszázezer görög papiruszt ismerünk, de ezek közül a mai napigcsak néhány tízezret adtak ki (igaz, a jelentősebbeket).

76. táblázat - ■ Ismert kis-ázsiai népgyűlési határozatok száma

Terület Kr. e. 5. sz. Kr. e. 4. sz. Kr. e. 4. sz. NagySándor után

Iónia 9-11 8-10 66-71Aiolia 0 0 1Karia 4 16-22 18-24Kis-Ázsia összesen 13-15 24-32 85-96

Az ókor legnagyobb könyvtárait a hellénisztikus uralkodók hozták létre. Az alexandriai könyvtár egytudományos központ, a Museion (Múzsák csarnoka) része volt, és legalább 700 000 könyvtekercsetőrzött. A Museion nevéből származik a mi múzeum kifejezésünk. A Museion melletti könyvtárbannemcsak gyűjtötték és őrizték a könyvtekercseket, hanem másolták és javították is szövegüket.Az érthetetlenebb helyekhez magyarázatokat, jegyzeteket fűztek, a belőlük származó információkatszótárakban és lexikonokban foglalták össze (a lexis azt jelenti, hogy szó, beszéd’). Minden maismert görög irodalmi mű szövege az alexandriai tudósok által gondozott kiadásban ismert számunkra.A második legnagyobb tudományos központ a pergamoni könyvtár volt, ott mintegy 200 000könyvtekercset őriztek. Pergamonban nem termett papirusznád, ezért nehezebben jutottak hozzá akönyvek alapanyagához. Emiatt használtak különlegesen kidolgozott állatbőrt a könyvek leírásához.Ezt a bőrt a város nevéből származó kifejezéssel ma pergamennek hívjuk.


211

A közoktatás sokkal több gyerekre terjedt ki, mint a klasszikus korban. Megjelentek a városialapítványi iskolák, amelyekben a tanulókért nem vagy csak nagyon keveset kellett fizetni. Aziskola alapítója egy gazdag ember volt, aki jelentős összeget biztosított az oktatók fizetésére és azépület fenntartására. Ezt a tőkét a város is kiegészítette. A tanárokat pályázati úton választották ki.A milétosi iskolában négy írás- és négy testneveléstanár dolgozott. Fizetésüket minden hónap elsőnapján utalták ki. Szerződésüket egy évre kötötték meg, és teljesítményüktől függően bízhattak annakmeghosszabbításában. A gymnasionokban a katonai kiképzés mindenesetre mindig fontosabb maradta szellemi képzésnél.

A testneveléstanárok bére a határozat értelmében havonta és személyenként harmincdrachma, az írástanároké pedig havonta és személyenként negyven drachma... A megszavazotttestneveléstanároknak el szabad utazniuk, ha versenyzőként részt akarnak venni valamelyik koszorútadó versenyjátékon, amennyiben a gyermekfelügyelők elengedik őket, és ha olyasvalakit biztosítanakmaguk helyett a gyerekek oktatására, akivel a gyermekfelügyelők is meg vannak elégedve. Azért, hogya bért mindegyikük rendszeresen megkapja, a kincstárnokok a meghatározott összeget minden hónapelső napján adják át a testneveléstanároknak és az írástanároknak.

(Milétosi felirat, Kr. e. 200/199. N. Gy.)

Egy másik alapítványi iskola feliratáról kiderül, hogy nemcsak fiúk, hanem lányok is részt vettek azoktatásban. Az írás és a testnevelés okatatóján kívül zenetanárt is szerződtettek. Bizonyítvány ugyannem volt, de a diákok versenyeztek olvasásban, eposz szavalásában, rajzban, szépírásban, futásban,énekben, hangszeres zenélésben, és a győzteseket megjutalmazták, nevüket pedig feliraton tettékközzé. A papiruszokról ismerjük a gyerekek iskolai gyakorlatait. Az írást szótagolva gyakorolták. Ageometriaoktatást gyakorlati okoknál fogva fontosnak tartották. A diktálást viszont többnyire továbbrais Homéros eposzain gyakorolták. Több száz sort kívülről is meg kellett tanulni.

A tanár elverhette a lustálkodó nebulókat, vagy szorgalmi feladatot íratott velük. Egy egyiptomiírótáblán ötször szerepel egymás alatt gyerekes ákombákomokkal a következő baljós figyelmeztetés:„Légy szorgalmas, fiú, különben megnyúzlak!”


212

A nagyvárosokban megjelent a felsőoktatás. Az elemi ismeretekkel rendelkező, írni, olvasni, számolnitudó fiúkat szónokiskolába küldték, ahol irodalmi ismereteken kívül filozófiai és szónoki képzésbenrészesültek. Ez az oktatás azonban sokba került, így csak a leggazdagabbak gyerekei vettek bennerészt. Az oktatás célja azonban nem szakemberek képzése, hanem művelt emberek nevelése volt. Ez aműveltség azonban egyre gyakrabban lexikális jellegű volt. Az eredeti művek helyett csak részleteket,tartalmi kivonatokat olvastak, ami nem műveltséget adott, csak annak gyorsan elsajátítható látszatát.Aki igazi tudománnyal akart foglalkozni, annak az alexandriai, athéni vagy pergamoni filozófiaiiskolákba kellett beiratkoznia.

A mindennapi élet dokumentumai közül ismerünk születési és halotti anyakönyvi kivonatokat,adásvételi szerződéseket, adóelszámolásokat és magánleveleket. Az írásbeliség elterjedtségéttanúsítja, hogy sok olyan levelet ismerünk, amit a férj a feleségének, a feleség a férjének, vagy a gyerekaz apjának írt. Ez azt mutatja, hogy egy egyiptomi

görög faluban a hellénisztikus korban természetesnek számított, hogy a nő, sőt a gyerek is ismertea betűvetést. A levelek gyakran zűrzavaros helyesírása ugyanakkor azt is mutatta, hol húzódtak aműveltség határai.

2.4.4.2. A VALLÁS VÁLTOZÁSAI

A hellénisztikus kor vallásának legnagyobb újdonsága a keleti kultuszok integrálása a hagyományosgörög vallásba, és a kevert istenalakok létrejötte (szinkrétizmus). A hagyományos görög istenek, mintpéldául Zeus és Apollón, a görög városalapítókkal együtt keleten és Egyiptomban is elterjednek. A máremlített, afganisztáni Alexandriában jelentős Apollón-szentélyt tártak föl. Ugyanakkor egy korábbanönálló istenként (pontosabban istennőként) kevéssé tisztelt istenalak terjed el hihetetlen sebességgelaz egész görög világban: Tyché, a vakszerencse istennője. Ő lesz a római Fortuna görög előzménye.A hellénisztikus kor hatalmas birodalmak bukásával, mások felemelkedésével, hihetetlen karrierekkibontakozásával kezdődött. Katonákból királyok, királyi családok tagjaiból foglyok váltak. Ez Tychétiszteletére sarkallta az egyszerű embereket és a vezetőket is.

A görög vallás átvett több keleti istenalakot. A legjelentősebbek közé Isis egyiptomi istennőkultusza tartozott. Az Isis-hívők titkos kultuszában, misztériumában csak a beavatottak vehettekrészt. Titoktartási kötelezettségük tiltotta, hogy a be nem avatottaknak beszámoljanak arról, amit aszertartásokon tapasztaltak. Zeus alakja Egyiptomban összeolvadt Ámonéval Ammón néven. Jósdája,amit már Nagy Sándor is felkeresett, hihetetlen népszerűségnek örvendett.

Egyiptomi és görög elemekből jött létre a Kr. e. 3. században Sarapis alakja (egyiptomiul Osorapis,vagyis az Apisz bika Oszirisszal azonosított lelke). Az I. Ptolemaios által bevezetett, görögösenemberformájú istenalak az alvilág ura volt (mint Osiris), de jóslatokat is adott (mint Apollón),gyógyított (mint Asklépios), sőt óvta a tengeren utazókat (mint Poseidón és Hermés). Nem véletlen,hogy alexandriai szentélye hamarosan a legnépszerűbbek közé emelkedett. II. Ptolemaios idejénújabb, még nagyobb szentélyt emeltek az istennek, akinek kultusza rövidesen Apollón és Artemisszent szigetén, Déloson is megjelent. Sarapis szentélyeiben a későbbi szerzetesekhez hasonló papoktelepedtek meg, tisztelői társaságokat alapítottak, amelyek lakomákat rendeztek a szentélyben.

Baióór, baiór, atharbaió, zasar, tharaió, a hatalmas végzet (Ananké) őrzője, amely tetteimet és lelkemgondolatait irányítja, akinek senki sem képes ellentmondani, sem isten, sem angyal, sem daimón,támadj fel számomra, hulladémon (nekydai- món), ne kelljen kényszeríteni téged, hanem teljesítsdmindazt, ami fel van írva, és be van helyezve a szádba, mindjárt, mindjárt, gyorsan, gyorsan!

(Görög mágikus papirusz részlete. N. Gy.)

A keleti hatás az egyiptomi és mezopotámiai eredetű varázslatok megjelenésében is tetten érhetővolt. Már az is mágia, ha valaki a háza oldalára vagy kapuja küszöbére bajelhárító jeleket festettvagy faragott (phallos, a rontó szemet megtámadó skorpió stb.), de a mágia legbiztosabb jele az, havalaki egy szertarás során nem imádkozva kér, hanem átkozódva követel az istenektől valamit. Vagyisa mágikus szertartás lényege a kényszer. A görögök már a Kr. e. 6. században viaszbabát égettek,hogy az eskü betartását kikényszerítsék, a Kr. e. 5. században pedig ólomlemezekre karcoltak átkokat,amelyeket ellenfeleik ellen irányoztak. Ezeket az átoktáblákat sírokba ásták el, hogy a halott lelke


213

segítsen végrehajtani az átkokat. Az egyiptomi görög papiruszokról százával ismerjük a hellénisztikuskor varázslatait. A cél ekkor is a szeretett kedves megnyerése (akár kényszerrel is), vagyonhoz jutás, azellenség megbetegítése vagy megsemmisítése, esetleg láthatatlanná válás. A megszólított istenalakokés démonok között azonban megjelennek az egyiptomi (Osiris, Séth), mezopotámiai (Ereskigal) sőtzsidó nevek is. Mózes vagy maga Jahve is (IAÓ alakban) a varázspapiruszok receptjeinek kedvelt hőselett. A varázsló számára már közömbös volt az egyes istenalakok eredete. A lényeg, hogy a varázslatothatékonyan segítsék.

■ Emlékeztető

papirusz, Museion, lexikon, pergamen, közoktatás, alapítványi iskolák, gymnasion, szink- rétizmus,Tyché, Isis, misztérium, Ammón, Sarapis, mágia

214

3. Róma3.1. ITÁLIA ÉS RÓMA TÖRTÉNETE AKÖZTÁRSASÁG KORÁIG3.1.1. Itália korai története3.1.1.1. ITÁLIA FÖLDRAJZA

Itália a Mediterráneum közepén fekszik, összekapcsolja – összekapcsolhatja – a tőle keletre esőterületeket a nyugatiakkal, összeköti északot déllel: Európát Afrika partjaival. A félsziget alapvetőenkét nagy egységre oszlik: a Pó völgyére – amelyet északról és nyugatról az Alpok határol, délrőlpedig az Appenninek északi nyúlványai –, valamint a tulajdonképpeni félszigetre. Az utóbbi éghajlatamediterrán: száraz forró nyár és enyhe csapadékos tél jellemzi, míg a Pó völgyéé kontinentális: azévi csapadék egyenletesebben oszlik el, a hőmérséklet pedig ingadozóbb, mint délen. A két területközötti különbséget jól példázza az a nagy gazdaság- és kultúrtörténeti jelentőségű tény, hogy mígaz olajfa a peninzuláris Itáliában megterem, az Appenninektől északra már nem. A félszigeti Itáliátaz Appenninek hegylánca uralja, amely északról végighúzódik a csizma orráig, sőt tovább, Szicílianyugati csücskéig. A hegylánc keleten csak egy keskeny sík, part menti sávot hagy szabadon, dea nyugati oldalán lankás domboldalak és nagyobb síkságok húzódnak a Tirrén-tengerig. Általábana csapadék is bőségesebb a nyugati oldalon, és míg az Appenninekből az Adriába tartó kis folyóknyáron a tavaszi olvadás pusztító árvizeinek levonultával kiszáradnak, a Ti- beris, a Liris, azArnus és a többi nyugati folyó vízhozama egyenletesebb. Továbbá termékenyebb itt a talaj, néhola kialudt vulkánoknak (illetve egy működőnek, a Vezúvnak) köszönhetően egészen különlegesentermékeny. A hajózás szempontjából is sokkal kedvezőbb a Tirrén-tenger tagolt partvonala, minta csak egy-két kikötővel rendelkező keleti part. A kedvezőbb adottságoknak megfelelően Etruria,Latium és Campania az ókori Itália történetében mindig fontosabb szerepet töltött be, mint példáulApulia. A síkságok és a dombos vidékek fölé magasodó Appennineket is mindig lakták emberek,völgyeiben és fennsíkjain a neolitikum óta gabonát termesztenek, míg a magasabban fekvő erdőkbe éslegelőkre ősidőktől fogva máig pásztorok hajtják fel tavasszal állataikat. Itália egyes mélyebben fekvőterületei, a Pó torkolatvidéke vagy például Etruria és Latium völgyei mocsaras területek voltak. A vízelvezetése, a mocsarak lecsapolása, illetve egyes területek újbóli elmocsa- rasodása – amint a maláriais – végigkíséri a térség ókori történelmét. Itália számos kisebb- nagyobb régióra oszlik, amelyektörténelmük nagy részében egymástól elkülönülve fejlődtek, és azokban az időkben is megőriztéksajátos arculatukat, amikor a terület politikailag egységes volt. Azok a különbségek, amelyek most,csaknem másfél századdal a risorgimen- to sikere után érezhetőek az egyes régiók között, az ókorbanis megvoltak, és nem tűntek el a római hódítás hatására, de még azután sem, hogy a helyi nyelvekfelszívódtak a latinba.

...Italiánk szebb vagy, mint India, Bactra, szebb Pancháia dús, tömjén-termő fövenyénél.

Orrlikain lángot fúvó bika nem hasogatta itt a rögöt, zord sárkányfog-veteményt beleszántván,dárdakalász, sisakos hős sem borzadt ki belőle; csak buja búza virul, csak a bacchusi massicus öntitűz nedűjét, és mindenhol víg nyájak, olajfák. (...)

Innen örök tavasz int, nyár zsendűl a többi havakban, kétszer vemhes a juh, kétszer virul ágon a termés.

(Vergilius: Georgica. II 138-144 és 149-150. L. I.)

Vergilius híres részlete egzotikus, vad tájakkal és más mitikus vidékekkel állítja szembe a termékenyés szelíd Itáliát, az aranykor földjét.

3.1.1.2. ITÁLIA A BRONZKORBANItáliában az élelemtermelő falvak kialakulása, az állatok háziasítása, agyagedények készítése –mai ismereteink szerint – csak jóval később kezdődött el, mint a Mediterráneum keleti felében.

3. Róma

215

Az új technikák, az új életmód megjelenése Kr. e. 5000 körül a kelet felől a tengeren érkezőbevándorlókkal áll kapcsolatban, ahogy a 3. évezred vége felé a fémek itáliai elterjedése is egyújabb – északról, az Alpokon túlról érkező – bevándorló csoporthoz köthető. A számos rézfegyver,amelyet ezeknek az Észak- és Közép-Itáliában megtelepedő bevándorlóknak a sírjaiban találtak, aneolitikum földműveseinél harcia- sabb népekre utal. A kőrézkor, illetve a korai bronzkor után, aközépső (érett) bronzkorra (Kr. e. 1600-1200) két, egymástól nagyban különböző kultúra alakul kiItáliában: északon, a Pó völgyében a Terramara-, a peninzuláris Itáliában pedig az Appennini- kultúra.A terramara, fekete föld’ elnevezés a Pó hordalékára vonatkozik, amellyel évről évre az itt élőktették földjeiket termékennyé. Ez a nép az Alpokon túlról érkezett, feltehetőleg a mai Magyarországterületéről, bronzművességük és kerámiáik egyes stiláris jegyeit legalábbis a magyarországi korai ésközépső bronzkor anyagához lehet kötni. Településeik nagyméretűek és tervezettséget mutatnak; azárvizek és az ellenség ellen véd- műveket emeltek; magas színvonalú volt a földművelés, és Itáliábanelőször lovat is tartottak. Kitűnő bronzművesek voltak, bronztárgyaik egész Itáliában fellelhetők, dekereskedtek az Alpokon és az Adrián túli területekkel is. Halottaikat hamvasztották, és sírmellékleteknélkül, csoportosan temették el őket.

Az Appennini-kultúra onnan kapta nevét, hogy mai ismereteink szerint az Appen- ninekben alakultki, és onnan terjedt el Itáliának a Pó vidékétől délre eső területein. Az itt élő népek településeikisebbek és megerősítés nélküliek voltak, és mivel a leletek között alig találni fegyvereket, azItália „sötét koráig” – a Kr. e. 12. századig – tartó 4-500 év a félsziget történelmének leghosszabbbékés korszaka lehetett, egyfajta aranykor, amikor a fölműves- és pásztorközösségek viszonylagoselszigeteltségben és a krétai, mykénéi civilizációhoz vagy akár a Terramara-kultúrához képest iselmaradottságban, de nyugalomban éltek. Bronzművességük nem volt számottevő, inkább északrólszerezték be fémtárgyaikat, de fazekasságuk annál több képzelőerőt és lendületet mutat – kerámiáik aPó völgyében is megtalálhatók. Halottaikat általában hantolással temették.

A mykénéi hajósok felkeresték Itália partjait, elsősorban nyersanyag után kutatva, telepet hoztak létrea későbbi Taras (Tarentum) közelében. Nyomaikat megtaláljuk például Toscana fémlelőhelyeinekkörzetében is, de hatásuk sokkal inkább megragadható Szicíliában. A sziget bronzkori kultúrájaItáliától függetlenül alakult ki. Ide a 3. évezredben érkeztek keletről fejlett kultúrájú népek,fémművességet és hajóstudást hozva magukkal. Szicília délkeleti részén megtelepedve a ma spanyolés francia partvidékkel, valamint a környező szigetekkel kereskedtek. Különösen érdekelte őket atúlvilág: halottaikat sziklába vágott, gondosan kialakított és lezárt kamrákba temették. Az ittenitelepülések látványos fejlődése mykénéi görög hatást mutat, a lelőhelyekről mykénéi fegyverek,ékszerek és kerámiák kerültek elő, illetve olyan helyben készült tárgyak, amelyek mykénéi hatásravallanak.

Mikor azonban Minós valamely jogtalannak tartott cselekedetéért elítélte [Daidalost], és fiával együttbörtönbe záratta, az egyik szicíliai városban, Inykosban uralkodó Kókaloshoz menekült. (...) MinósDaidalos kiadatását követelte, Kókalos azonban nem volt hajlandó őt kiszolgáltatni. Szicíliábanannyira tisztelték őt művészetéért Kókalos lányai, hogy még Minós meggyilkolására is tervet szőttek.

(Pausanias: Görögország leírása. VII 4, 6. M. G.) A fürdés közben forró vízzel meggyilkolt Minóstazután itt, Szicíliában temetik el. A mítosz nem is annyira a minósi Kréta és Szicília kapcsolatáróltanúskodik – ezt a régészeti leletek sem erősítik meg –, mint inkább a mykénéi görögség horizontjáról,valamint a mykénéi kultúra szicíliai hatásáról.

3.1.1.3. A VASKOR

Itália bronz- és vaskor közötti, Kr. e. 1200-900 közé eső időszakáról nem sok információvalrendelkezünk, mindenesetre bizonyos visszaesés tapasztalható: jelentősen szűkülnek a kapcsolatok aMediterráneum keleti felével, a kisebb települések válnak jellemzővé. Ennek az itáliai „sötét kornak”a végére kialakul a proto-villanovainak nevezett és az egész félszigetre kiterjedő kultúra, amelynekleginkább szembetűnő vonása a hamvasz- tásos temetkezés elterjedése. (Többek között ez volt azoka, hogy régebben egyes kutatók a Terramara-kultúra expanziójával magyarázták a Kr. e. 1. évezredelejének itáliai történéseit, beleértve Róma alapítását is.) A „sötét kor”, illetve a proto-villanovaikorszak végét az egymástól már régészetileg elkülöníthető kultúrák, egy-egy régióra jellemző arculatkialakulása jelzi. A régészet a következő fontosabb kora vaskori kultúrákat különíti el: Golasecca

3. Róma

216

Piemont és Lombardia területén, Este Velence környékén, Villanova Észak- és Közép-Itália nyugatifelén (Bologna térsége és Toscana). A Villanova-kultúrától délre, azzal szoros szimbiózisban alatiumi kultúra, Közép-Itália nyugati felén a picenumi (adriai) és Dél-Itáliában az apuliai, valamint agödörsíros kultúrák.

■ A vaskor itáliai kultúrái

Itália későbbi történelme szempontjából legfontosabb a Villanova-kultúra, amely nevét Bologna egyikkülvárosáról kapta: jellegzetes tárgyai innen kerültek elő először, még a 19. században. Közülüka legfontosabb a kettős kúp alakú egyfülű, fekete agyagurna, amelyet tál vagy bronzsisak fed le– talán valamiképpen személyiséggel ruházva fel a halott hamvait tartalmazó urnát (ez folytatódikmajd az etruszk korban az emberi testet formázó, úgynevezett Canopus-urnákkal Chiusiban). De ahamvasztás kezdeti túlsúlya után újra megjelenik a hantolásos temetkezés is, és a Kr. e. 8. századrakiegyenlítődik a kétféle temetkezési mód. A Villanova-kultúrát gyarapodó és gazdagodó népesség,fejlett mezőgazdaság és rohamosan fejlődő kézművesipar jellemzi. A falvak mérete is növekszik: a 8.századtól már protourbánus, városias településekről beszélhetünk. Az ipar és a környező területekkelfolytatott élénk kereskedelem alapja Toscanának és Elba szigetének – az ókori Itália viszonylatában– gazdag fémlelőhelyei, ahol vasat, rezet, ólmot, ónt és ezüstöt bányásztak. A Villanova-kultúranépessége terjeszkedik Itáliában: az Adriai-tenger partján, illetve Campaniában is vannak telepeik,és mindkét irányban nyilvánvalónak látszanak a terjeszkedés kereskedelmi előnyei. A Villanova-kultúra töretlen fejlődésében nagy szerepet játszanak mind az itáliai, mind az azon kívüli kapcsolatok:kerámiák Itália távoli vidékeiről, borostyánkő messze északról, közép-európai tárgyak és motívumoktanúsítják ezt. De a legfontosabb és egyre fontosabbá váló hatás a görögök, illetve a keleti kultúrákfelől érkezik. A „’sötét kor” után ugyanis – hasonlóan a görögökhöz – Itália is visszakapcsolódik aMediterráneum vérkeringésébe. Ebben a déli, tengerparti területnek van nagyobb szerepe: ide, az ókoriEtruriába helyeződik át a fejlődés súlypontja a Kr. e. 8. század elején, és itt alakul át a Villanova-kultúra etruszk kultúrává.

A vaskori kultúrákhoz ugyanis már nyelveket, etnikumokat is tudunk kötni, az írott forrásokmegjelenésétől kezdve rendelkezésünkre álló nyelvi-etnikai térképet összevetve a régészeti kultúrákáltal rajzolt térképpel. Itália legnagyobb részén az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó italicus nyelvekvalamelyikét beszélték, amelyek két nagy csoportba sorolhatók: a latin-faliszk és az oszk-umber (vagymásképp: sabell) ágba. Ezeket a nyelveket – a latin kivételével – legfeljebb csak néhány feliratból,magyarázó glosszából ismerjük. A latint, a legismertebb italicus nyelvet Közép-Itáliában, Latiumbanbeszélték, első nyelvemlékünk Praenestéből került elő: egy fibulán a következő felirat olvasható:

3. Róma

217

Manios med vhevhaked Numasioi (klasszikus latin formában: Manius me fecit Numerio), azaz:„Manius készített engem Numeriusnak”. Latium területén kívül Etruriában is beszéltek a latinhoznagyon közel álló nyelvet (dialektust), ez a faliszk.

Az umberek nagyjából a ma is Umbriának nevezett területen éltek, nyelvük legjelentősebb fennmaradtemlékét az Iguviumban (a mai Gubbióban) még a reneszánsz idején talált bronztáblák jelentik. A Kr.e. 3-2. században részben etruszk, részben latin írással írt táblák ősi szertartások leírását őrizték meg,és nemcsak a nyelvészetnek, hanem a vallástörténetnek és a Rómán kívüli Itália történelmének isizgalmas forrásai. Az umberhez közel álló dialektust beszéltek a tőlük délre, Latiumtól pedig keletre,délkeletre élő volscusok és marsusok. Az oszk nyelvnek sok dialektusa ismert, és ez volt a latintérhódítása előtt a legnagyobb területen elterjedt, legtöbbek által beszélt italicus nyelv. Az oszkokközé tartoztak a samnisok, a lucanusok, a bruttiusok Közép- és Dél-Itáliában, valamint a Róma koraitörténetében oly fontos szerepet játszó szomszédaik, a szabinok. Az északi venétekről és ligurokrólkeveset tudunk, az előbbiek a latinhoz látszanak a legközelebb állni, míg a ligurok talán az italicusnyelveknél ősibb itáliai nyelvet őriztek meg.

A szertartás bevezetéseként a madarakat kell megfigyelni, a baglyot és varjút nyugat felől, a hím ésnőstény harkályt kelet felől. Aki a madarakat meg akarja figyelni, elkerített helyen ülve így kérlelje apapot: „Add parancsba, hogy figyeljem a baglyot nyugat felől, a varjút nyugat felől, a hím és nőstényharkályt kelet felől – kelet felől a madarakat, a szent szertartás hírnökeit!”

(Tabulae Iguvinae. VI A. H. I.)

■ Az ókori Itália nyelvei

Itália népeinek vaskor előtti történetét kutatva, lényegében csak egyetlen biztos lépést tudunkvisszafele megtenni az időben: a latinoktól a latiumi kultúráig, a venétektől az Este-kultúráig, azetruszkoktól a Villanova déli területéig stb. juthatunk el. Hogy ezek a népek honnan, hogyan ésfőképp mikor érkeztek ide – ezekre a kérdésekre különböző válaszok fogalmazódtak meg a kutatásban.Az egyik szerint a temetkezésben Kr. e. 1100 körül beálló változás, a hamvasztás elterjedése egészItáliában egy új nép bevándorlását mutatja, ekkor érkeztek az indoeurópai nyelvet beszélő italicusok afélszigetre az Alpokon keresztül. Ez magyarázná a Proto-Villanova kerámiáinak és bronztárgyainak akor közép-európai anyagával, az európai urnamezős kultúrával mutatott rokon vonásait. Ugyanakkorújfajta tárgyak, díszítési módok, de még olyan új szokások megjelenése is, mint a hamvasztásostemetkezésre való áttérés, nem jelentenek feltétlenül új bevándorló népcsoportot: tárgyak, technikák,

3. Róma

218

szokások, kereskedelmi kapcsolatok, sőt eszmék – amint más korokban is tapasztalható – szomszédosnépek érintkezése révén is átvehetők. Hódítókra vagy tömeges migrációra egy terület leletanyagábanbekövetkező törés, hirtelen, előzmény nélküli változások utalhatnak. Elképzelhető tehát, hogy a Proto-Vil- lanova a már italicus nyelvű Appennini- és Terramara-kultúrából fejlődött ki. Összekapcsolhatjaa fenti két véleményt az az elképzelés, amely nem tömeges és egyszerre végbemenő bevándorlást,hanem kisebb csoportok több szakaszban zajló beszivárgását és a már ott élőkkel való keveredésétfeltételezi. Mindazonáltal csak egyetlen Itáliát lakó ókori nép van, amelynek biztosan ismerjük azeredetét, és tudjuk, hogy mikor és honnan vándorolt be: ez a nép pedig a Szicíliában és Dél-Itáliábanapoikiákat alapító görögség.

■ Emlékeztető

Terramara-kultúra, Appennini-kultúra, Proto-Villanova-kultúra, Golasecca-kultúra, Estekultúra,Villanova-kultúra, latiumi kultúra, picenumi kultúra, apuliai kultúra, gödörsí- ros kultúrák, italicusnyelvek, latin-faliszk nyelvek, oszk-umber nyelvek / sabell nyelvek, apoikia

■ Kronológia

77. táblázat -

1600-1200 Itália érett bronzkora; Terramara-kultúra;Apennini-kultúra

1200-900 Az itáliai „sötét kor”1000-600 Villanova-kultúra

3.1.1.4. ETRUSZKOK

Az etruszkok történetéhez jelentős forrás Hérodotos (VI 22-23, VII 153-154), Thukydidés (VI 4-5)és Diodóros (XI 20-21, 38) történeti műve, illetve Pindaros és Bakkhylidés költeményei. Találhatókutalások még Hésiodosnál (Istenek születése. 1011-1013), Dionysios Halikarnasseusnál, Liviusnál,Strabónnál, Tacitusnál, Valerius Maximusnál és Iustinus- nál. Ehhez kapcsolódik a Görög-rómaiszöveggyűjtemény 7. dokumentuma is.

3.1.1.41. Az etruszkok eredete

Az italicus népekéhez hasonlóan az etruszkok vaskor előtti történetével kapcsolatban is csakegymással vitatkozó feltételezések közül válogathatunk. Ebben az esetben a részben megfejtetlennyelv és a nyelvrokonság sem segít, pontosabban, csak negatív támponttal szolgál: a kutatás maiállása szerint ugyanis az etruszk valószínűleg nem tartozik az indoeurópai nyelvek közé, és egyetlenismert nyelvvel sem áll rokonságban. Rengeteg (több mint tízezer) etruszk nyelvű szöveg maradtfenn, és ezeket könnyen el is tudjuk olvasni, hiszen az etruszkok a görög ábécé változatát használták.De ezek 99 százaléka néhány szavas sír-, illetve votiv (felajánlási) felirat, vagyis csak neveket ésnéhány ismétlődő szót (például clan – fia valakinek, aiser – 'istenek’) és fordulatot tartalmaznak.A néhány hosszabb szöveg értelmezése vitatott. Leghosszabb szövegünk a körülbelül 1300 szóbólálló úgynevezett zágrábi múmiatekercs. A vászonra írt könyv, amely Egyiptomba került, és egy nőitest mumifikálásához használták fel, valamilyen vallásos szöveget, talán áldozati naptárt tartalmaz.Cerveteri (a latin Caere) kikötővárosában, Pyrgiben került elő egy három aranylemezből álló lelet,amelyből kettő etruszk, egy pedig föníciai (pun) nyelven íródott. Ez a bilingvis anyag azonban nemlett az etruszk nyelv rosette-i köve, a pun szöveg ugyanis nem fordítása, csak tartalmi összefoglalásaaz etruszknak.

A nép eredetét illetően már az antik szerzőknél is két vélemény állt egymással szemben: vagyKis-Ázsiából, illetve Thessaliából a tengeren át bevándorló lydeknek, illetve pelasgoknak tartottákőket, vagy Itália autochthón népének. A vita folytatódott a modern kutatásban, a nyelvészet, arégészet, a vallástörténet számos érvvel tudta alátámasztani mindkét lehetőséget, illetve újabbakat ismegfogalmazott. A keleti eredetet látszik megerősíteni egy Lémnos szigetén előkerült sztélé, amelyenaz etruszkhoz nagyon hasonló nyelven írt feliratot olvashatunk: a szavak vagy a szótövek, illetve a

3. Róma

219

szóvégződések egy része megtalálható etruszk szövegekben is. III. Ramszesz felirata a thébai MedinetHabu templomán a tengeri népek között említ egy tursa nevű népet, és ezt az alakot talán össze lehetkapcsolni az etruszkok görög tyrsénoi nevével (vö. 2.1.4.5.3.). Ez egyszerre igazolná a keleti eredetetés kapcsolná be az etruszkok történetét a Mediterráneum keleti felének történelmét a bronzkor végénmeghatározó, viszonylag jól ismert eseménysorba. Az etruszkok vallásos eszméi és szokásai közöttis számos keleti párhuzam mutatható ki, ezek legékesebb példája a piacenzai bronzmáj: egy áldozatiállat májából való jósláshoz szolgáló szemléltetőeszköz, amelynek agyagból készült megfelelői aKözel-Keletről, például az Euphratés menti Máriból kerültek elő. Emellett az etruszk kultúra elsőkorszakának – Kr. e. 750-625, orientalizáló kor – legnyilvánvalóbb vonása a tárgyak formájábanés díszítésében megmutatkozó keleti hatás. Ugyanakkor – lehet érvelni a keleti eredet ellen – aVillanova-kultúra és az orientalizáló stílus kialakulása között nincs olyan éles törés (ha a hantolásostemetkezés újbóli megjelenését nem tekintjük annak), ami keletről érkező tömeges bevándorlókrautalna. Másrészt a keleti elemek különböző területek (Ciprus, Egyiptom, Fönícia, Mezopotámia,Anatólia) felé mutatnak, könnyebben magyarázhatóak tehát a görög és a pun (föníciai) kereskedőkközvetítő szerepével. A modern kutatásban a Villanova- és a közép-európai urnamezős kultúrákközötti párhuzamok alapján felmerült az északi eredet teóriája is, de itt is rögvest beleütközünk abbaa kérdésbe: bevándorlás vagy kulturális érintkezés? A legvalószínűbb elképzelések összekapcsoljákaz előbb említetteket: az etruszkok ethnogenezise a Kr. e. 11-8. században zajlott le, már Itáliában,a „helybéliekből”, akiket erős impulzusok értek mind az Alpokon túlról, mind a görögök és a keletikultúrák felől. Elképzelhető, hogy egy keleti nép kisebb-nagyobb csoportjai is betelepültek Etruriába,de sokkal fontosabb az a hatás, amely a görögökkel és punokkal való intenzív kulturális érintkezésrévén érte a villanovaiakat.

A római mitológiából ismert Aeneas-legenda, amelyhez sok hasonlót ismert az itáliai hagyomány,egyrészt alkalmasabb paradigmának tűnik az etruszk nép kialakulására, mint a hérodotosi (fél LydiaItáliába jövetele és megtelepedése), másrészt mintha jobban illene Etruriára, mint Latiumra: néhányhajónyi vállalkozó szellemű, hazát kereső fegyveres hihetetlenül hamar összeforrott a helyiekkel,különböző származásuk, nyelvük és szokásaik ellenére.

3.1.1.4.2. A görögök és az etruszk városok fejlődése

A görögök a Kr. e. 8. század legelején jelennek meg a Tirrén-tengeren nyersanyagok, elsősorbanfémek után kutatva, első itáliai gyarmatvárosuk – Pithékusai (Ischia) szigete a Nápolyi öbölben –helyét is az etruszk bányák és kohók közelsége határozta meg (vö. 2.2.2.3.). A villanovai, majd azetruszk települések fejlődése egyszerre volt köszönhető a kibányászott fémeknek és a görög, valamintpun kereskedők támasztotta keresletnek. A Mediterráneum keleti felével való kapcsolatok erősödésétbizonyítják az etruszk sírokban talált görög és keleti (egyiptomi, szíriai, föníciai) műhelyekbőlszármazó tárgyak. De még ezeknél is sokatmondóbbak a helyi ipar termékei, amelyek a fejlettebbtechnikák és díszítőelemek átvételéről tanúskodnak. Az etruszk városok fellendülő és a görög ori-entalizáló stílushoz kapcsolódó ipara és képzőművészete mögött beköltöző görög mestereket éstanítványaikat sejthetjük, amit a régészeti anyagon kívül az irodalmi hagyomány is megerősít példáula Korinthosból érkező Démaratos történetével. A helyi műhelyek utánozzák ugyan az importálttárgyakat, de a helyi hagyományokkal összekapcsolva: a Tiberistől északra a Kr. e. 8. században nema görög kultúra provinciális változata születik meg, hanem egy sajátos, időben és térben is messzirekisugárzó civilizáció, amely epithéton ornansát, a „titokzatos”-t nemcsak ismeretlen eredetével ésnehezen értelmezhető nyelvével, hanem a végleges megfejtésnek ellenálló, számunkra elsősorbanképzőművészetében megnyilvánuló mélységeivel őrizte meg.

A görög hatás az élet minden területére kiterjedt. Az etruszk városállamok sok tekintetbenemlékeztetnek a dél-itáliai görög polisokra, mind a politikai intézmények, mind a városépítészet,mind az életforma terén: ez utóbbira jó példa a szőlőtermesztés, a borivás és a lakomázás hellénszokásainak átvétele. A már korábban említett, Kr. e. 700 körül átvett írás fontosságát nem leheteléggé hangsúlyozni, ami nemcsak a betűk eltanulását, hanem az írásbeliség meghonosodását is jelenti.Ugyancsak jellemző, mert egyszerre kapcsolódik a technikai vívmányokhoz és a városállami léthez,a hoplita-harcmodor adaptálása is (vö. 2.2.2.4.).

Korinthosból átjött Démaratos az ő embereivel, és miután a tarquiniaiak befogadták, ottaniszármazású feleségével Lukumónt nemzette, aki barátja lett Ancus Marcius római királynak, majd őlett a király, s ekkor Lucius Tarquinius Priscusnak nevezték. Ő is, meg előzőleg atyja is, előmozdította

3. Róma

220

Tyrrhénia fejlődését, amaz a hazulról magával hozott kézművesek tömegével, ő pedig a Rómábóligénybe vett eszközökkel.

(Strabón: Geógraphika. V 2, 2. F.J.)

Más forrásaink – rendkívül gazdag a Démaratosra vonatkozó anyag – a vele Tar- quiniibe érkezőkézművesek mellett vagy helyett nagy vagyonát említik. A hagyomány Rómára vonatkozó része,minden bizonnyal a rómaiak szájíze szerint, némileg Róma etruszk királyainak etruszk voltát árnyalja.

■ Etruszk terjeszkedés

Az etruszk települések, elsőként a tengerpartiak, majd kis késéssel a tengertől távolabb esők is, aKr. e. 8-7. században lendületes fejlődésnek indultak, és virágzó városokká váltak. A gyors fejlődéstnagyban elősegítette a vidék gazdagsága: a már sokat emlegetett ásványkincsekre magas színvonalúipar épülhetett. A fémművesség központjai, ahol fegyvereket, szerszámokat, edényeket, hangszereketkészítettek, kezdetben a tengerparti városok voltak: Caere, Vulci, Tarquinii, Vetulonia, Pisa ésPopulonia, ahol az elbai vasat dolgozták fel. Később – részben már a Kr. e. 6. századtól – a tengerpartivárosok hanyatlásával a belső területek városai, például Clusium, Arretium, Perusia lépnek előtérbe.Kerámiaiparuk legjellegzetesebb és Itálián kívül is keresett termékei a fekete bucchero edények voltak.Itália nemcsak érclelőhelyekben volt gazdag: földjei is termékenyek voltak.

Az etruszkok növénytermesztésében és állattenyésztésében – ahogy iparukban is – együtt találhatókmeg a kedvező adottságok és ezek magas színvonalú kihasználása: az enyhe éghajlatú domboldalakés síkságok szántóit mocsárlecsapolással és csatornázással növelték, és öntözéssel tették termőbbé.Korán átvették a görögöktől az olajfa és szőlő termesztését, illetve a bor- és az olajkészítést. Egyesetruszk borok a vulkanikus talaj miatt igen keresettek voltak az ókorban. Az arisztokrata nagybirtokés paraszti kisbirtok egyaránt jellemző az etruszk területekre.

Az etruszkok hamar felismerték a tengerben rejlő lehetőségeket, és maguk is kereskedtek,konkurenciát teremtve a görög hajósoknak, de Itália belső útjain is szállították áruikat dél és észak

3. Róma

221

felé. A búvárrégészet tanúsága szerint tengeri kereskedelmük elsősorban a bor és olaj exportjáraépülhetett, és egy-egy nagy, agyag tárolóamphorákkal megrakott, a délfrancia partokra tartó hajócsak „kiegészítésként” szállított bronz- és kerámiacikkeket is. Ugyancsak kereskedelmük fontos cikkelehetett még a só és a fa is. Az etruszk ipar termékei (a bronztárgyakon kívül) elsősorban Itáliábanvoltak keresettek, illetve kisebb mértékben Karthágóban és a délfrancia partokon is, de már ezeken aterületeken is nehezen versenyezhettek a görög árukkal.

3.1.1.4.3. Az etruszk thalassokrácia

A Kr. e. 7. századra Itáliában – leszámítva a görög polisokat – az etruszkok technikai, gazdaságitéren, valamint városállamaik szervezettségében már több lépéssel a kisebb települések, törzsek előttjártak. Fölényükből törvényszerűen következett, hogy terjeszkedni kezdtek a félszigeten. ElfoglaltákCampania nagy részét, városokat alapítva, amelyek közül a legfontosabb Capua, etruszk nevén:Volturnum. Vonzotta őket a terület rendkívüli termékenysége, és a Dél-Itáliába vezető kereskedelmiutak ellenőrzése is fontos volt (jellemző, hogy már a villanovaiaknak is voltak ezen a területentelepeik). De Campania nem csak őket vonzotta: meg kellett osztozniuk az itt gyarmatvárosokatlétrehozó görögökkel is (Kymé, Neapolis). Az etruszkok latiumi terjeszkedésének is – a befolyásuk alákerülő leghíresebb város: Róma – elsődleges oka lehetett a Campaniába vezető útvonalak biztosítása.A szárazföld belsejében vezető út mentén fekvő, etruszk uralom alá kerülő Praeneste gazdagságabizonyítja ennek az útnak a fontosságát. Befolyásuk kiterjesztésének másik iránya – itt is a Villanova-kultúra területeinek, illetve a kereskedelmi útvonalaknak megfelelően – észak: Felsinát (Bologna),Ravennát és a Pó deltájában Spi- nát emelhetjük ki.

Az etruszkok hamar, már a Kr. e. 8. század végén megjelentek a tengeren, a következő századravonatkozóan forrásaink már thalassokráciájukról (tengeri uralom), illetve kalózkodásukról beszélnek.A róluk elnevezett Tyrrhén-tenger útvonalait hatalmuk alá vonva, óhatatlanul összeütközésbe kerültekaz ugyanebben a térségben terjeszkedni és kereskedni akaró Magna Graecia-i görögökkel, akikkelCampaniában is szemben álltak.

Most Dionysosról, a dicső Semelé gyerekéről szólok: mint tűnt föl meddő tenger pereménél, vízbefutószirten, fölserdült termetü ifjú férfi alakjában (...)

Hamar ott termettek a borszín

tengeren át iramodva erősevezőjü hajóval

tyrrhén tengeri rablók. Rossz sors volt vezetőjük.

(Homérosi himnusz Dionysoshoz. 1-8. D. G.)

A két hajós nép rivalizálásának emléke a forrásokban vérfagyasztó és mulatságos kalóztörténetekformájában csapódott le – minden bizonnyal az etruszkok is hasonló történeteket meséltek agörögökről –, és még akkor is tovább élt, amikor a tyrrhé- nek tengeri hatalma már régen lehanyatlott.Ez a leghíresebb és a legkorábbi kalóztörténet róluk, amelynek jól ismert folytatása már egy mítoszbanbontakozik ki.

A görögökkel való ellentét szövetséget teremtett az etruszkok és a térség harmadik hatalmi tényezője,a punok között, ennek dokumentuma többek között a már említett pyrgi aranylemezek. A caereiuralkodó Kr. e. 500 körül az etruszk város kikötőjében templomot szentelt a sémi Astarténak, amia punokkal való tartós együttműködésre, valamint a kikötővárosban egy pun kereskedőtelepre utal.Minden bizonnyal ez a szövetség győzte le Kr. e. 540 körül Korzika partjainál az alaliai tengericsatában a phókaiaiakat. Phó- kaia görög polis Kis-Ázsiában, ők alapították Massiliát Kr. e. 600-ban,570 körül telepet hoznak létre Korzikán is, ahova később Kyros elől menekülve az egész város áttelepül(vö. 2.2.2.3.). Az etruszkok ekkor még ki tudják szorítani érdekszférájukból riválisaikat, de a Kr. e.6. század második felében az etruszk thalassokrácia és ezzel szoros összefüggésben itáliai uralmuklehanyatlik. Ennek számunkra megfogható állomásai egy sikertelen támadás szárazföldön Kymé ellen,fontos görög szövetségesük, Sybaris pusztulása Kr. e. 510-ben, Róma elvesztése 509 körül, újabbkudarc Campaniában a századfordulón, végül egy döntőnek bizonyuló tengeri vereség Kyménél, Kr.e. 474-ben, Hieróntól, Syrakusai tyrannosától (vö. 2.3.1.1.4.). A görög és az etruszk érdekek ütközésealapján általánosságban felvázolhatók a térség történései, de nem általában a görögök és az etruszkok

3. Róma

222

csaptak össze, hanem egyes, sokszor csak alkalmi szövetségbe tömörülő városállamok. Az egyesvárosok közötti szembenállás pedig nem akasztotta meg a görög és etruszk területek közötti folyamatosérintkezést. Pyrgihez hasonlóan értelmezhető leletet találtak Graviscában, Tarquinii kikötőjében: itt –mint templomaik és felirataik mutatják – egy kis görög közösség telepedett meg.

De mivel a théraiak a megbeszélt időnél tovább elmaradtak, Koróbios kifogyott az élelemből. Ekkorazonban Plateához vetődött egy Egyiptom felé tartó samosi hajó, amelynek Kólaios volt a kapitánya.A samosiak, amikor Koróbios elpanaszolta, hogy mi történt vele, egy évre való élelmet hagytak ottnála. A szigetről elindulva Egyiptomba akartak hajózni, de a keleti szél elragadta őket, s a nemcsillapuló viharban keresztül- száguldottak Héraklés Oszlopain, majd az istenek akaratából eljutottakTartéssosba. Ez a kikötő akkoriban még kis forgalmú kereskedőhely volt, ők azonban úgy indultak hazainnen – legalábbis amennyire tudom –, hogy jobban adták el árujukat az ösz- szes hellénnél, kivévepersze az aiginiai Sóstratost, Laodamas fiát, akivel senki sem vetekedhet. A samosiak a nyereségükegytized részéből, vagyis hat talantonból argolisi fajtájú bronz vegyítőedényt készítettek, amelynekperemét körben griff-fejek díszítették, majd felajánlották Héra szentélyének, három hatalmas térdelőbronzalakra helyezték, amelynek mindegyike hét pékhys magas. Innen ered a samosiak Kyrénével ésThérával kötött későbbi szoros barátsága.

(Hérodotos IV 152. M. Gy.) Ez a híresen sikeres kereskedő minden bizonnyal azonos azzal aSóstratosszal, akinek feliratát Graviscában megtalálták (vö. 2.2.2.3.).

A Tirrén-tenger és a Campaniával való kapcsolat elvesztése után nő meg az északi területek és azitteni terjeszkedés jelentősége: ekkor jut nagy szerephez például Spina az Adriai-tenger partján. Ez aváros válik a görög anyaországgal, elsősorban Athénnal való kereskedelmi kapcsolatok központjává.A Kr. e. 5. századtól kezdve Itália és benne az etruszk városok történelmét már egyre kevésbé ők, mintinkább a Campaniába betörő oszk törzsek, az Észak-Itáliában megjelenő kelták és Róma alakítják. Azetruszk hegemónia Itáliában rövid életű volt, de az a hatás, amit a félsziget barbár népeire gyakorolt,tartósnak és döntőnek bizonyult, amit legjobban maga Róma példáz.

3.1.1.4.4. Állam és társadalom. A tizenkét város szövetsége

Az etruszk városok élén király, lucumo (az etruszk lauchume latinizált alakja) állt. Hatalmátfeltételezhetően a hadsereg fejeként, főpapként és bíróként gyakorolta. A lucumók hatalmi jelvényeitjól ismerjük, mert Róma átveszi és a köztársaság korában is használja őket magistratusai, illetvediadalmenetet tartó hadvezérei jelvényeként. Aranydiadém, ösz- szecsukható, elefántcsont berakásosszék, a csúcsán sasban végződő jogar, arannyal átszőtt bíboröltözék, valamint vesszőnyaláb, amelyeta lucumo előtt hordoztak, és amelybe egy kettős bárdot dugtak – egy ilyen fasces vasból készültmodelljét meg is találták Ve- tuloniában. A Kr. e. 6. század végétől az etruszk városok többségében amonarchiát felváltja az oligarchikus köztársaság, ez a római köztársaság kialakulásának is szélesebbtörténeti kerete. A lucumo vallási szerepe megmaradt, az államot pedig – amennyire forrásainkbólmegítélhető – a zilath, egy évente választott tisztviselő irányította, ez a hivatal a rómaiak praeturájávalvethető össze (a jogszolgáltatás és a hadsereg irányítása).

A veiibeliek viszont, megelégelve az évenként megújuló s nemegyszer viszálykodást okozó választásiküzdelmet, királyt választottak. [Mivel Veii királya az etruszkok közös ünnepén zsarnok módjáraviselkedett, Etruria népei,] amelyek mindennél jobban tisztelték a vallási szertartásokat, minthogyezek ápolásának a művészetében tűntek ki leginkább, elhatározták, hogy a veiibeliektől, míg királyuralkodik felettük, megtagadják a segítséget.

(Livius V 1. M. Gy.)

Az eset a Kr. e. 5. század legvégén, Veii több évig elhúzódó ostroma alatt történik, amelynek a végéna rómaiak beveszik az etruszk várost. A római forrás tendenciózus, de értékes adatokat szolgáltat többetruszk kérdéshez is, például hogy a királyság után több városban is megjelent a tyrannis intézménye.

A régészeti leletekből és a kevés latin és görög – tehát nem etruszk – forrásból a következő társadalmirétegekre következtethetünk. Gazdag földbirtokos arisztokrácia, amely vagyonát a kereskedelmivállalkozások révén is gyarapítja. Fényűzésükről sírjaik tanúskodnak. A gazdagodó városokbanjelentős középréteg, független, tehetős iparosok és kereskedők meglétével is számolhatunk. A

3. Róma

223

nagybirtokosok földjeit függő helyzetben lévő földművesek művelték meg, Dionysios Halikarnasseuspenestéseknek nevezi őket, tehát a thessaliai birtokosok földjein dolgozó, röghöz kötött félszabadréteghez hasonlítja őket (a metaxy társadalmi kategóriájához; vö. 2.2.2.6.3.) Voltak rabszolgák is,egy részük végezte a legnehezebb munkákat a bányákban vagy a mocsárlecsapolásokon, másikrészük házi cselédségként dolgozott. A rengeteg fennmaradt sírfelirat névanyaga a társadalomtörténetforrásául szolgál. Alapvetően kétféle név szerepel a sírokon: egy- és kéttagú nevek. A csakegyetlen személynévvel rendelkezők kívül álltak a nemzetségi szervezeten: idegenek, rabszolgák,felszabadítottak voltak. A kéttagú név egy „keresztnévből” és egy nemzetségnévből áll: ilyen nevenemcsak az arisztokratáknak volt, hanem a közrendű etruszkokat is megillette. Az etruszk nők szerepe– ellentétben a görög szokásokkal – nem korlátozódott a szűk családi teendőkre, a gyerekszülésreés a házi munkára. Részt vehettek a társadalmi, de legalábbis a társasági életben, megjelenhettek alakomákon és a játékokon – ami a görög szerzőket megbotránkoztatta. A sírok tanúsága szerint nekikis két nevük volt, mint a férfiaknak, és vannak sírok, ahol nemcsak az elhunyt apját, hanem az anyjátis feltüntetik, ami ugyancsak a nők rangjára utal.

A független etruszk városoknak a Kr. e. 7-6. században létrejött egy tizenkét tagú szövetsége.Ez elsősorban vallási jellegű volt, politikai szervezetként nem lépett fel, nem korlátozta tagjaikülpolitikáját, de még egymás elleni háborúját sem. Természetesen a városokat érintő közös ügyekfórumaként szolgálhatott, itt döntötték el például – mint fentebb láttuk –, hogy nem támogatjákVeiit. De az ilyen ügyeknél fontosabb lehetett, hogy a közös kultusz keretein belül megjelenítetteaz etruszkok kulturális egységét, hasonlóan a görögök olympiai játékaihoz. A szövetségbe tartozóvárosok évenként összegyűltek Volsiniiben, Voltumna istennő szentélyénél, főpapot választottak,ünnepi játékokat, versenyeket tartottak. Forrásaink több mint tizenkét tagvárost sorolnak fel: aszövetség összetétele az idők folyamán minden bizonnyal változott, illetve ragaszkodtak a mágikustizenkettes számhoz, akkor is, ha több város tartozott a kultuszközösséghez. A tizenkettes számfontosságára és szakrális jelentőségére utal, hogy mind Campaniában, mind északon – Capua, illetveFelsina (Bononia vagyis Bologna) központtal – létrehoztak egy-egy tizenkét városból álló szövetséget.

A szentély belsejében, illetve az előcsarnokában a következő fogadalmi ajándékok láthatók: egytrónszék, amely Arimnéstos etruszk uralkodó adománya. Ő volt az első barbár, aki fogadalmiajándékot ajánlott fel az Olympiai Zeusnak.

(Pausanias: Görögország leírása. V 12, 5. M. Gy.) A nagy görög szentélyekben, mint Olympia ésDelphoi, amelyeket minden polisból rendszeresen felkerestek, fogadalmi ajándékokkal, kincsesházzaljelen lenni, egyszerre volt szimbolikus jelentőségű és diplomáciai szempontból hatékony módja akapcsolatfelvételnek Hellasszal (vö. 2.3.4.4.).

3.1.1.4.5. Az etruszk vallás

Az ókori forrásokban az etruszk nép egyik fő jellemzője – amint a fentebbi Livius-hely- ből iskitűnik – a vallásosság, de erről a vallásról sajnos keveset tudunk, csak a feliratokon, szobrokon ésfestményeken fennmaradt lenyomatait ismerjük, illetve a rómaiak vallásából rekonstruáljuk, akikreaz etruszk kultúrának talán ez a része hatott a leginkább. Az etruszk vallás legfontosabb forrásaielvesztek, náluk ugyanis – szemben a görögökkel és a rómaiakkal, valamint hasonlóan a zsidókhoz– nagy szerepe volt a szent könyveknek. Ezeket isteneiktől kapott kinyilatkoztatásoknak tekintették,amelyeket olyan prófétáik közvetítettek nekik, mint Cacu, Vegoia nympha és Tages. Ez utóbbi egyföldműves ekéje alól fordul ki a földből, gyermekként, de ősz hajjal és egy öregember bölcsességével– a jövőbe látást tanulták tőle az etruszkok. Könyveik, amelyeknek latin címét ismerjük, a disciplinaEtruscát foglalták össze: libri haruspicini (a béljóslás könyvei), libri fulgurales (a villámból való jósláskönyvei), libri rituales (szertartások könyvei). Az etruszkok tudománya tehát az istenektől kapott jelekkifürkészéséből és értelmezéséből, illetve a szertartások gondos végrehajtásából állt, az istenek és azemberek közötti kapcsolat szabályait tanította. A libri rituales tartalmazott a városalapításra, a háborúraés a békére, a tulajdonjogra, a földmérésre stb. vonatkozó előírásokat, azaz „világi” jogszabályokat is.Ez azonban nem idegen egy szent könyvtől, hiszen az emberi közösség rendjét is az istenek akarataszabja meg, illetve a kosmos rendjét kell tükröznie. A villámokból és az áldozati állatok beleibőltörténő jóslás mellett az etruszkoknál a madárjóslásnak is nagy szerepe volt, a rómaiak legalábbis úgytudták, hogy ezt is tőlük tanulták. Ezt régészeti leletek is megerősíteni látszanak, például az augurok(madárjósok) feltekerődő végű botja, illetve ennek ábrázolásai előkerültek Kr. e. 6. századi caereileletek között.

3. Róma

224

Egy régészeti lelet, a már említett piacenzai bronz májmodell némi bepillantást enged a béljóslástudományába, és valamelyest az etruszkok vallásos gondolkodásába is. A modell mezőkre vanfelosztva, mindegyik mezőbe egy isten nevét karcolták be. Az áldozati állat belső részeiből, deleginkább a májból ugyanis kiolvashatók az istenek üzenetei azzal a vállalkozással kapcsolatban,amelynek megindítása előtt bemutatják nekik az áldozatot, vagy azt a személyt illetően, akinek anevében a pap az áldozatot bemutatja. A máj elváltozásait, foltjait, hiányait vizsgálja a haruspex –ha például az egész máj hiányzik, az nagyon rossz jel –, hogy azok melyik mezőben helyezkednekel, melyik istennel hozhatók kapcsolatba. A máj felosztása ugyanis megfelel az égbolt felosztásának,amelyet az égtájak szerint két, egymást derékszögben metsző tengellyel osztottak négy részre. Azészak-déli tengelytől keletre a kedvező, nyugatra a kedvezőtlen terület volt, a kelet-nyugat tengelytőlészakra az alvilági, a végzet és az égi istenek, míg délre a föld és a természet istenei laktak. A„koordináta-rendszer” négy mezője négy-négy további szelvényre volt felosztva, így kapták megtizenhat isten lakóhelyét.

Latiumban számosan alapítottak városokat etruszk rítus szerint, azaz a következő módon: közös igábafogtak egy bikát és egy tehenet úgy, hogy a bika kívül legyen, a tehén pedig belül: ezeket eke elévonva kör alakú barázdát vontak – ezt vallási meggondolásokból madárjóslás útján kijelölt napokonvégezték.

(Varro: De lingua Latina. V 143. H. I.) Más forrásaink alapján ez a szertartás, amely mágikus védelmivonalat hozott létre a születendő város körül, még kiegészíthető több elemmel is, például az ekevasat(ami a rítus esetében bronzból van) a későbbi kapuk helyén kiemelték a földből, hogy az átjárástlehetővé tegyék.

Az etruszk istenek az ókori festők és szobrászok alkotásaiból megismerhető formájukban már a görögvallás hatását mutatják: annak révén nyerték el antropomorf személyiségüket, és kultuszukban issok a görög elem. De a görög kultúra drapériáján átüt egy démo- nikusabb, sötétebb és amorfabbistenvilág. Különösen vonzódnak – ez főként a 4. századtól megragadható az ábrázolásokon – azalvilági jelenetekhez és istenekhez. Az etruszk pantheon istenei (és római, illetve görög megfelelőik):Tinia-Zeus, Uni-Iuno, Menrva- Minerva, Turms-Hermés, Turan-Aphrodité, Aplu-Apollón, Aritimi-Artemis, Fufluns- Dionysos, Herkle-Héraklés, Nethuns-Neptunus, Maris-Mars. (A görög vagy latinisteneknek való ókori megfeleltetések hol átvételre, hol csak azonosítható vonásokra utalnak, mintpéldául Herkle, illetve Fufluns estében.)

Az etruszkok vallásosságában nagy szerep jutott a végzetben való hitüknek. Az istenek tíz korszakban(saeculumban) szabták meg az etruszk nép életidejét, a fátuma ellen pedig az egyes emberhezhasonlóan az etruszk nép sem sokat tehet. Egy saeculum olyan hosszú, hogy senki, aki a kezdetekorszületett, már ne léphessen át a következőbe. Egy saeculum végét és az új kezdetét az istenek jelzikvalamiképpen, például ilyen jelként volt értelmezhető a kortársak szemében a Caesar halála utánfeltűnő üstökös. A korszakváltáshoz többnapos vallási ünnep kapcsolódott az etruszkoknál is, de mimár ennek csak a római, elsősorban augustusi változatát ismerjük, amely a hangsúlyt az új korszakjelentette megújulásra helyezte, az eredeti képzetet ezzel gyökeresen átalakítva.

Vulcatius béljós egy népgyűlésen azt mondotta, hogy ez üstököscsillag, amely a kilencedik korszakbefejeztét és a tizedik kezdetét hirdeti; de neki magának – mivel az istenek akarata ellenére mostkifecsegte titkaikat –, úgymond, tüstént meg kell halnia. Valóban, alighogy elhangzottak szavai, méga népgyűlésen összeesett és meghalt. Ezt az eseményt Augustus is megemlíti önéletírásának másodikkönyvében.

(Servius jegyzete, Vergilius Bucolica. IX 47. H. I.) Serviusnak a Vergilius műveihez írt kommentárjai– az ókorban született számos „klasszikus” szöveghez írt magyarázathoz hasonlóan – rengeteg anyagotőriztek meg nekünk az ókori élet minden területéről. Ez a kommentár, amelyből a részlet való, a IX.ecloga (Servius címe az eclogák műfajára, a bukolikára utal) 47. sorához – Lakatos István fordításában:Ím, a diónai Caesarnak csillagzata feltűnt – íródott.

■ Emlékeztető

votiv, zágrábi múmiatekercs, tyrsénoi, piacenzai bronzmáj, orientalizáló kor, hoplita, buccheroedények, thalassokrácia, polis, lucumo/lauchum, flasces, zilath, penestés, disciplina Etrusca, libriharuspicini, libri fulgurales, libri rituales, augur, haruspex, saeculum

3. Róma

225

■ Kronológia

78. táblázat -

Kr. e. 8. sz. Az etruszk kultúra megjelenése8-7. sz. Görög gyarmatosítás Itáliában750-625 Az etruszk művészet orientalizáló korszaka7. sz. Etruszk thalassokrácia7-6. sz. Etruszk városok 12 városból álló szövetségének

létrejötte600 Massilia alapítása570 k. A phokaiaiak telepet hoznak létre Korzikán540 k. Alaliai tengeri csata510 Sybaris pusztulása509 k. Az etruszkok elveszítik Rómát500 k. A caerei uralkodó templomot szentel Astarténak474 Kyméi csata

3.1.2. Róma a királyok korábanA Róma alapításához és korai történetéhez kapcsolódó források közé tartoznak Livius, Cicero ésPlutarchos művei, valamint Cato az itáliai városok alapítását elbeszélő Origine- se és DionysiosHalikarnasseus Rhómaiké Archaiologiája. Róma legrégibb történetére nézve sok fontos adatottartalmaznak Varro De lingua Latinájának ránk maradt könyvei is. Livius és Dionysios Halikarnasseusalapvető forrásai az annalisták voltak, például Fa- bius Pictor, Cincius Alimentus, Cassius Hemina,Calpurnius Piso, Cn. Gellius, Claudius Quadrigarius, Licinius Macer, Valerius Antias, akiktől csupántöredékek maradtak fenn. A királyok korához fontos forrás még Pompeius Festus kivonata M. VerriusFlaccus elveszett művéből (De verborum significatu) és Paulus Diaconus írásai. Ehhez kapcsolódik aGörög-római szöveggyűjtemény 14., 44. és 45. dokumentuma.

3.1.2.1. RÓMA ALAPÍTÁSA. LEGENDÁK

Latium nem rendelkezett sem ásványkincsekkel, sem különösebben gazdag termőföldekkel, éspartvidéke sem alkalmas a kikötésre annyira, mint a tőle északra vagy délre fekvő területeké. Ezek akedvezőtlenebb feltételek tükröződnek a szomszédainál szegényesebb bronz- és vaskori leletekben is.Ugyanakkor az Etruriát és Campaniát összekötő szárazföldi utak Latiumon vezettek keresztül, és azetruszk, illetve görög városok hatása a Kr. e. 8. századtól kimutatható a latin településeken. Campaniaivárosaik irányába az etruszkok két utat használtak, az egyik a szárazföld belsejében húzódott – ennekállomásaként tett szert nagy gazdagságra Praeneste –, a másik a tengerparton futott, Rómát is érintve.Róma a Tiberis partján, Latium északi határán jött létre, a folyó alsó szakaszának átkelőhelyénél, atengertől 30-40 kilométerre. A hét híres domb – a Palatium, a Ca- pitolium, a Quirinalis, a Viminalis,az Esquilinus a Caelius és az Aventinus – nem sokkal emelkedett a mocsaras síkság fölé. A folyóvölgye Közép-Itália egyik fontos útvonala volt a tengerpartról a félsziget belseje felé, amelyet itt, aTiberis-szigetnél lévő gázlónál keresztezett az észak-déli útvonal.

Nem ok nélkül szemelték ki ezt a helyet az istenek a Város megalapítására: a halmok vidéke rendkívülegészséges, a folyó legjobb helyen folyik keresztül, hogy a belső vidékek terményeit elszállítsa, s eföld a tenger felől is jól megközelíthető; a tenger itt van a szomszédunkban, kihasználhatjuk mindenelőnyét, de nincs túlságosan közel ahhoz, hogy idegen hajóhad veszélyt jelentsen; egyszóval, ez azItália közepén fekvő táj páratlanul alkalmas rá, hogy városunkat hatalmassá növelje.

(Livius V 54. M. Gy.)

3. Róma

226

Livius ezeket a szavakat Camillus, a nagy hadvezér szájába adja, aki honfitársait akarja lebeszélni agallok által lerombolt város elhagyásáról.

■ Róma dombjai

A jól ismert történetek (vö. 14. dok.), amelyek Róma alapítása köré szövődtek, majdnem mindenízükben mondaiak: szó van bennük isteni származásról és kalandos utazásról, szerepelnek bennüktrónbitorlók, harcok, kitett és csodásan megmenekülő ikrek, halállal végződő testvérviszály, nőrablásstb. Mindezeknek a történeteknek a nagy része Kr. e. 1. századi – tehát 7-800 évvel az „események”után élt – vagy még későbbi szerzők műveiben maradtak ránk. De a hagyományt összefoglaló Liviusvagy Dionysios műveinek forrásai, a történetek legelső megfogalmazásai sem sokkal régebbiek,mert a római történetírás mindössze a Kr. e. 3. századig nyúlik vissza. A történetek csodás elemeitkülönben maga Livius sem hitte el, de ahogy szellemesen megfogalmazta: illik, hogy egy ilyendicső népnek dicső múltja legyen. Róma, mondja Livius, „ha magát Mars istent tartja is alapítóatyjának, az emberiség viselje el ezt éppolyan belenyugvással, mint ahogy uralmát elviseli”. De ahogya görög történelemnek is értékes forrása Homéros, úgy a – használható adatokat is tartalmazó – rómaimondákat sem kell félredobni, továbbá Róma sem ismerhető meg a rómaiak múltról alkotott képenélkül. Alba Longa, Romulusék szülővárosa például nem lehetett Róma (és a többi latin település)„anyavárosa”, hiszen leletei alapján nem korábbi Rómánál és a többi latin városnál, ugyanakkortudjuk, hogy a latinok közös kultuszhelye volt. A hagyomány minden bizonnyal az ebből fakadótekintélyre reflektál, továbbá egy italicus törzsekre jellemző kultikus szokás emlékét is megőrizhette: aver sacrumét (szent tavasz), amelynek során egy bizonyos évben született és születésük előtt valamifélecsapás elhárítására felajánlott fiatalok elhagyták a közösséget, hogy újat alapítsanak. Jó példa a szabinnők elrablása is, amely plasztikus megfogalmazása annak a kutatók nagy része által elfogadott ténynek,hogy Róma két nép – a latin és a szabin – által lakott településekből, jött létre.

Róma városát – az én tudomásom szerint – azok a trójaiak alapították és uralták is kezdetben,akik Aeneas vezetésével földönfutóként kóboroltak. Csatlakozott hozzájuk az őslakosság; vad, törvénytés fennhatóságot nem ismerő, szabad és független emberek voltak. Miután egyazon falak közékerültek, különböző származásuk, eltérő nyelvük és másféle életmódjuk ellenére hihetetlenül könnyenösszeolvadtak.

3. Róma

227

(Sallustius: Catilina összeesküvése. 6. K. Á.) Sallustius az összeesküvés tárgyalása előtt thukydidésitömörségű bevezetőben foglalja össze a római történelmet, jelentősen eltérve az ő korában már bevettváltozataitól (Aeneas-Lavinium-Alba Longa-Romulus). Ezt indokolhatja ugyan elliptikus stílusa,tömörségre való törekvése is, de a magyarázatot inkább abban kereshetjük, hogy ez a változat jobbanillik történeti koncepciójához, illetve hogy a Kr. e. 1. században a rómaiak még ennyire képlékenyanyagként tekintettek saját őstörténetükre.

A rómaiak nem elégedtek meg a Marstól való származással és az itáliai gyökerekkel, múltjukathozzákapcsolták a trójai háborúhoz, és ezzel a Mediterráneumot uraló görög műveltséghez: a városeredetmondájában megjelent a homérosi hős, Aeneas (görögül Aineias) is. Aeneasnak mint Rómaősatyjának az alakja szinte egyidős a római irodalommal. Gn. Nae- vius Kr. e. 3. századi költőnél tűnikfel először, de Itáliában már korábban ismeretes volt: Veiiből, a Rómával szomszédos etruszk városbólkerült elő az apját, Anchisest cipelő Aeneas Kr. e. 5. századi szobra. Ez a kapcsolat ugyanakkorkétoldalú, mert a görögségben is megvolt a hajlam, hogy a környező barbár területek népeit sajáttörténelmének keretein belül helyezze el: Itália partjain is számos görög hős szállt partra, hogyalapítson valamit. (Ezekben a történetekben joggal látja több kutató is az Itáliát felkereső mykénéigörög hajósok emlékét.) Rómát mint Aineias által alapított várost is Hellanikos, egy Kr. e. 5. századigörög történetíró említi először forrásainkban.

3.1.2.2. RÓMA ALAPÍTÁSA. RÉGÉSZET

Kr. e. 1400 tájékán már létezett egy bronzkori falu Róma helyén, amelynek leletei a későbbi forumboarium, a marhapiac körzetéből, a Capitolium és a Palatinus közti területről kerültek elő, de eza település a sötét korra eltűnik. A gázló fölötti dombokon a Kr. e. 10. századtól telepednek megújra pásztorok és földművesek. Először a Palatinuson jelenik meg néhány kunyhó, majd a következőszázadokban a Quirinalison, az Esquilinuson, a Caeliuson – ezek kezdetben különálló falvak voltak. Akunyhók vázát földbe ásott vagy sziklába fúrt cölöpök alkották – ezek lyukai alapján rekonstruálhatók–, a falakat nád- vagy vesszőfonadékra tapasztott sárból, a tetőt kötegelt sásból készíthették. Felmerülta kutatásban, hogy a Palatium és a Quirinalis kis falvainak leletei között mutatkozó különbségek(temetkezés, edények díszítése) azzal magyarázhatóak, hogy az előbbit latinok, az utóbbit szabinoklakták. De mint korábban láttuk, egy régészeti kultúra és egy etnikum azonosítása rendkívülproblematikus; és ez esetben sem lehetséges. A sabinok jelenlétét a korai Rómában leginkábbegyes papi intézmények kettőssége látszik alátámasztani. (Az intézmények vizsgálata, az eredetükre,korábbi formáikra vonatkozó következtetések fontos eszközei az ókorkutatásnak, és főképp vallásiintézmények esetében vezethetnek meggyőző eredményekre.)

A Kr. e. 8-7. században indul meg a falvak növekedése és egyesülése, ebből a korból mutathatók kielőször a forum kialakítására utaló első nyomok. Ezek a leletek synoikis- mosként (összetelepülés)és így Róma alapításaként értelmezve, megerősítik a városalapítás hagyományos dátumok általkijelölt idejét. Az ókori szerzőknek különböző számításaik voltak, felmerült például a 814. év is:ez esetben a nagy ellenféllel, Karthágóval lenne egyidős a Város. A leginkább Varro Kr. e. 1.századi antiquarius – Róma múltját kutató tudós – 753-as dátuma terjedt el. Róma igazi fejlődése –a forum egészének lecsapolása és kikövezése, impozáns középületek emelése – a Kr. e. 6. századbankövetkezik be, egyidejűleg az etruszk hatás erősödésével. A hagyomány Kr. e. 616-ra teszi Róma elsőetruszk királyának hatalomra kerülését: ez egybeesik a város nyilvánvaló és etruszk hatást tükrözőfejlődésével. Kapcsolható ehhez a ponthoz is (a városias külső megjelenése) a városállam kialakulása,de lehet érvelni amellett is, hogy a korábbi falusias település a Kr. e. 8. század második felébenvagy a 7. század legelején már elérte a szervezettségnek azt a fokát, amely alapján már államróllehet beszélni. Volt királya, a közösség legtekintélyesebb tagjai összegyűltek, hogy a királlyal együttmegtanácskozzák a közös ügyeket, és a fontosabb döntésekre a férfiak gyűlése is rábólintott, továbbávoltak közös kultuszok. Ez a második, a hagyománnyal is egyező megoldás tűnik valószínűbbnek,és a kutatás ingája is, a hiperkritikus álláspont felől visszatérve, erre leng ki. Fontos érv az etruszkkorszak előtti királyság létével kapcsolatban, hogy a rómaiak a királyra nem a lucumo kifejezésthasználják – ez személynévként jelenik meg náluk –, hanem az indoeurópai eredetű rexet. Dél-Etruriaés Latium településszerkezetét is figyelembe lehet venni ebből a szempontból: Rómától nem messzetöbb települést is találunk, és a szomszédság, a határok és nyájak védelme, az idegen közösséggelszemben a saját identitás megfogalmazása általában ösztönzőleg hat az állam kialakulására (vö.2.2.2.2.).

3. Róma

228

A feltételezett Kr. e. 8. századi synoikismoshoz kapcsolódik a septimontium (a hét domb) ünnepe, deez még nem a későbbi nagyváros fentebb felsorolt hét dombjára utal, hanem a Palatinus, az Esquilinusés a Caelius összesen hét kiszögellésére, illetve ennek a területnek a falvaira. Nem a dombok egyeznekmeg a korai kis település és a későbbi város között, hanem a hetes szám, amelyhez mágikus okokbólragaszkodhattak a rómaiak, ahogyan ezt hét királyuk hagyománya is mutatja. Az etruszk rítussalalapított várost a pomerium nevű szakrális mezsgye övezte, amely elválasztotta a várost a rajta kívülfekvő területtől, a békés világot a háborús szférától.

A mostani comitium helyén [Róma alpításakor] kerek gödröt ástak, és belehelyezték mindazon dolgokzsengéit, amelyeket megszoktak és megszerettek, vagy amelyek szükségesek voltak számukra, végülmindenki hozott egy marék földet onnan, ahonnan származott, és mindezt együtt beledobálták agödörbe. A gödröt, akárcsak az eget, mundusnak nevezték, s ez lett a középpont, amely körül a városkerületét megrajzolták.

(Plutarchos: Romulus. 11. M. E.) A városalapítás szertartásának ez az eleme is minden bizonnyal azetruszk rítus része, és a különböző helyekről hozott marék föld jól illik egy synoikismosszal létrejöttvároshoz. Ez nem feltétlenül ellentmondás: az etruszk szokások előbb érkezhettek meg Latiumba, mintmaguk az etruszk uralkodók.

■ Emlékeztető

ver sacrum, forum boarium, synoikismos, antiquarius, lucumo, rex, septimontium, pomerium,mundus

■ Kronológia

79. táblázat -

1400 k. Róma helyén bronzkori falu10. sz. Település a Palatinuson8. sz. Synoikismos814 Karthágó alapításának hagyományos dátuma753 Róma alapításának legelterjedtebb dátuma

(Varro)616 Róma első etruszk királya (a hagyomány szerint)

3.1.2.3. KIRÁLYOK

A hagyomány szerint a Városnak hét királya volt. Az első négy latin, illetve szabin, a következőhárom pedig – a Kr. e. 7. század végétől – etruszk. Az első négy királyról, Romu- lusról, NumaPompiliusról, Tullus Hostiliusról, Ancus Marciusról fennmaradt hagyományt kibogozhatatlanulátszövik a legendák, alakjuk meg van komponálva, történeteik minták szerint épülnek föl. Latin ésszabin, illetve háborús és békés uralkodók váltogatják egymást, továbbá tevékenységük funkciókszerint különül el egymástól. A hagyomány (a latin) Romulusra osztotta ki a társadalom rendjénekés az állam intézményeinek létrehozását, ami jól illik a városalapító szerepköréhez. A következőkirálynak, (a szabin) Numa Pompiliusnak a vallási szokások kialakítását tulajdonítják. Tullus Hostilius(latin), a harmadik, hódításokkal növelte Róma területét, és a hadsereget fejlesztette. A negyedik,Ancus Marcius (szabin) a város kereskedelmét és iparát mozdította elő. Az állam és a társadalomrendjének sok eleme csakugyan ekkor alakulhatott ki, amint a papi testületek, a közösség egységétkifejező kultuszok és kultuszhelyek egy része is, és bizonyára Róma is vívott kisebb háborúkat, lakosaiközött pedig volt, aki iparral foglalkozott, vagy kereskedett. A királyi funkciók – a közösség rendjénekfenntartása és a vallási élet irányítása, katonai feladatok, valamint a gazdasági élet megszervezése –egyes királyok közötti szigorú szétosztása mégis inkább a hagyomány, a mondaképződés logikájátjellemzi, mintsem a történelemét. Sok igazság lehet abban a vallástörténeti elképzelésben, amelyszerint ezeknek a szerepeknek az éles szétválasztásában az indoeurópai mitológiák istenvilágának

3. Róma

229

hasonló jellegzetessége is szerepet játszhatott. Mindezek mellett Róma vallási, társadalmi és politikaiintézményei számos etruszk vonást mutatnak, amit egyrészt a kezdetektől érvényesülő etruszk hatásmagyaráz, másrészt ezek az intézmények fokozatosan alakulhattak ki, és fejlődésük az etruszkuralkodók alatt fejeződött be.

A Tarquniiből érkező Tarquinius Priscus volt az első etruszk uralkodó, őt Servius Tullius követte,végül Tarquinius Superbus került hatalomra. Ők – elődeikkel szemben – már inkább tekinthetőektörténelmi személyeknek, de róluk is számtalan legendás és tendenciózus történet maradt fenn.Ráadásul, mivel a hagyomány a királyok esetében is ragaszkodott a hetes számhoz – és ahhoz, hogy neaz etruszk uralkodók legyenek többségben –, egy-két név ki is maradhatott a kanonizált királylistából.

Claudius császár, aki az etruszk történelem tudós kutatója volt, Servius Tulliust egy Mastarnanevű etruszk vezérrel azonosítja, aki társa, Caelius Vibenna segítségével katonai erővel szerzi megRómában az uralmat (vö. 167. dok.). Az etruszk Vulci egyik sírjának Kr. e. 4. századi falképeinpedig párharcok sorával találkozunk, ahol az alakok azonosíthatók, mert a nevüket is feltüntették. Agyőztesek – a vulcibeliek – között találjuk a Vibenna (Vipinas) testvéreket, Mastarnát (MacstranaJ,a legyő- zöttek között pedig a római Gnaeus Tarquiniust (rumachi Cneve Tarchunies), akirőlfeltételezhető, hogy Róma királya volt Tarquinius Priscus és Servius Tullius (Mastarna) között,akinek uralkodását a Tarquiniusok restaurációja követhette. Ezek az információk és feltevések mégkiegészíthetők Porsenna, az etruszk Clusi- um uralkodójához kapcsolt történetekkel, aki TarquiniusSuperbus után vonta hatalma alá Várost (vö. 3.2.2.1.). Mindebből úgy tűnik, hogy Rómáért többetruszk város is vetélkedett, és hol egyik, hol másik terjesztette ki rá a befolyását.

3.1.2.4. A RÓMAI TÁRSADALOM ÉS ÁLLAM A KIRÁLYOKKORÁBAN

A római nép, a populus romanus tribusokra, curiákra és gensekre tagolódott. A genst (nemzetség) azegymással rokoni kapcsolatot fenntartó, esetleg eredetileg csak szomszédos családok alkották; egygensbe azok tartoztak, akik ugyanazt a nemzetségnevet (nomen gentile) viselték, és egyazon közösőstől származtatták magukat; összetartozásukat közös kultusz fejezte ki. A gensszervezet eredeteminden bizonnyal az állam előtti időkbe nyúlik vissza, de a tribusokat és curiákat a hagyomány szerintmár Romulus hozta létre, és valószínű – bár a tribus eredetileg törzset jelent –, hogy ez utóbbiaknem egy hajdani törzsi-vérségi társadalmi stuktúra maradványai, hanem az állam kialakulásakormegteremtett egységek, amelyek már főképp a területi elvet tükrözik. A harminc curia alapjánszerveződött a hadsereg, minden curia száz gyalogost (centuria) és tíz lovast (decuria) állított ki, ésezek alapján gyűlt össze és szavazott a népgyűlés, a comitia curiata is. A curiák – a szó jelentése(co-viria) „férfiközösség” – valószínűleg nem pusztán a genseket fogták össze nagyobb egységekbe,hanem közvetlenül a polgárokat integrálták az államba. Ahogy az antikvitásban minden közösségnek,úgy a curiáknak is megvolt a saját kultuszuk, és élükön egy vezető, a curio állt. A curiák három tribusbatömörültek, de ezek szerepét nem ismerjük, mert míg a comitia curiata, ha csak külsőségekben is, desokáig fennmaradt, a háromtagú régi tribusrendszert még a királykorban új váltotta fel, amelyben afolyamatosan növekvő számú tribusok már egyértelműen kerületet jelentettek. A gensek szerepérőlkeveset tudunk; bár a császárkorig fennmaradnak, funkciójuk a későbbiekben szinte csak annyi,hogy tekintélyes családfáról, számos előkelő ősről gondoskodjanak az arisztokraták számára. A koraiidőkben bizonyára nagy jelentőségük volt a hadi vállalkozásokban – például egy-egy rablóportyaegy vagy néhány összefogó gens akciója lehetett –, de nem tudjuk, hogy betagozódtak-e szervezetiegységként a curiák alapján felépülő hadseregbe (valószínűbb, hogy nem). A társadalom alapegységenem a gens, hanem a család, a familia volt, amely magában foglalta a családfő, a pater familias hatalmaalatt állókat: feleségét, gyermekeit és a fiai által alapított családok tagjait, valamint a rabszolgákat. Apater famili- asnak korlátlan volt a hatalma a családhoz tartozókkal szemben, bár súlyosabb döntésekesetén illett kikérnie a rokonság tekintélyes tagjainak véleményét.

80. táblázat - ■ Comitia curiata

3 tribus Ramnes Tities Luceres30 curia 10 curia 10 curia 10 curia300 gens 100 gens 100 gens 100 gens

3. Róma

230

A társadalom jelentős csoportját alkották a függő helyzetben levő cliensek. Az ő helyüket a rómaiállamban és a gensek által meghatározott nemzetségi társadalomban patronusuk, egy előkelő ésgazdag arisztokrata személye biztosította. A cliens-patronus viszony alapja a személyes és kétoldalúelköteleződés: az inkább kultikus, mint jogi jellegű fides. A fides nemcsak a cliensre, hanem apatronusra is rótt kötelezettségeket. Függő helyzetbe saját gensükön belül kerülhettek egyes kevésbésikeres személyek vagy széthulló gensek tagjai, esetleg idegenből érkezők is válhattak clienssé.A cliens különböző szolgálatokra volt kötelezve, a patronusa pedig védelmet és egy darab földetbiztosított neki.

A társadalom élén a patriciusok álltak, hatalmuk és tekintélyük alapját vagyonuk (földjeik ésállatállományuk), kíséretük nagysága (clienseik száma), előkelő származásuk, a katonai akciókban,valamint az állam és a vallási élet irányításában betöltött szerepük jelentette. Renddé válásuk, teháthogy előjogaik, valamint politikai, vallási és katonai feladataik révén elkülönültek a társadalomtöbbi csoportjától, már a királykorban megindult. Velük szemben a hagyomány mindenki mástplebeiusnak nevez, leegyszerűsítve és visszavetítve a köztársaság kori társadalom képét. Plebeiusokrólmint rendről csak a köztársaság kezdete óta beszélhetünk, amikor helyzetük javítása érdekébenmegszerveződve, egységesen léptek fel. De a Kr. e. 5. század elején nem a semmiből tűntek elő: minta társadalomnak a kortársak szemében megkülönböztethető csoportja, korábban is létezniük kellett.Az etruszk uralkodók alatt betelepülő iparosok és kereskedők tartozhattak közéjük, illetve azok aföldművesek – a hagyomány, de a logika szerint is a plebeiusok tömegét kisbirtokos parasztokalkották –, akik kívül kerültek a gens-, illetve cliensrendszeren. Például a patronusuk örökös nélkülihalálakor az újabb patronus helyett az önállóságot választó volt cliensek, vagy alávetett, de Rómanemzetségei közé nem integrált kisebb latin közösségek tagjai. Ahogy Róma korai történeténekszámos kérdésében, úgy a plebeiusokkal kapcsolatban sem látunk tisztán, sem eredetük, sem akirálykori államhoz – például a curiákhoz – való viszonyuk nem világos.

Háborúban a hadsereget, békében a városállam közigazgatását (ez elsősorban az igazságszolgáltatástjelenti) és a vallási életet a király irányította. A király mellett állt a senatus, a „vének tanácsa”,amely kezdetben a hagyomány szerint száz, majd háromszáz tagot számlált. Ez a patriciusokattömörítő tanács a király tanácsadó testülete volt, amely szerepet játszott az új király megválasztásábanis, Rómában ugyanis nem a dinasztikus elv érvényesült, hanem – legalábbis elvben – választássalkerültek hatalomra az uralkodók. A régi király halála és az új megválasztása közötti időben asenatorok interrexként felváltva irányították az államot, amely intézmény és cím a köztársaságkorában is fennmaradt: a consulok halála esetében alkalmazták, míg meg nem választották az újakat.A népgyűlésnek, a comitia curiatának nem sok politikai szerep jutott: a király, illetve a senatusdöntéseire kellett rábólintania – így formálisan ez a populus romanust megtestesítő gyűlés erősítettemeg hatalmában a trónra lépő királyt is –, továbbá a gensek közös, péládul örökbefogadási ügyeibenis rendelkezett.

Romulusnak ez a senatusa optimatákból állt, akiknek irányában maga a király oly nagy megbecsülésselvolt, hogy őket atyáknak (patres), gyerekeiket pedig patríciusoknak kívánta nevezni. [...] Ezek a vezetőférfiak bölcs módon egy új és a többi nép számára ismeretlen intézményt találtak ki az interregnumformájában azzal a céllal, hogy addig, amíg egy bizonyos király nevét nyilvánosságra hozzák, az államne maradjon uralkodó nélkül, továbbá az államot ne irányíthassa hosszú időn át egyetlenegy király.

(Cicero: Az állam. II 24. H. G.)

Servius Tulliusnak tulajdonítja a hagyomány Róma lakosságának vagyon szerinti beosztását, acensust. A társadalom vagyon szerint classisokra, osztályokra tagolódott, és minden classisnakmeghatározott számú centuriája (század) volt, a gazdagabbakat tömörítő classisoknak több, aszegényebbekének kevesebb. A centuriák a hadseregben és egy újabb népgyűlésben, a comitiacenturiatában játszottak szerepet: a vagyonosabbakra nagyobb teher hárult a város katonai feladataiból,és nagyobb szerepet kaptak a politikában. A comitia centuriatában ugyanis a centuriáknak egy-egyszavazatuk volt, és a centuriák többségét kiállító vagyonosabb classisok együtt szavazva, kezükbentarthatták az irányítást. A Livius által leírt, jól kidolgozott, a vagyoni határokat pénzben meghatározó„serviusi” rendszer biztosan későbbre, a köztársaság korára, a Kr. e. 5-4. századra tehető, devalamiféle vagyon szerinti beosztás minden bizonnyal már a királykor végén is megjelent. Az etruszkkirályokkal bekövetkező változások, a városiasodás, a lakosság növekedése, az ipar és kereskedelem

3. Róma

231

fejlődése átformálta Róma társadalmát, új struktúrát tett szükségessé. A census bevezetésében fontosszerepe volt – a solóni reformmal talán össze- vethetően – a katonai szempontoknak, elsősorban anehézgyalogos phalanx megnövekedett szerepének a római hadászatban (vö. 2.2.2.6.3.).

81. táblázat -

Vagyoni beosztás Szerepük a hadseregben Társadalmi csoportSupra classem Lovasság Arisztokrácia, equites (?),

patriciusok (?)Classis Gyalogság (nehéz- és

könnyűfegyverzetű)Önmagukat felszerelni tudó,módosabb rómaiak (plebeiusok[?], cliensek [?], adsidui [?])

Infra classem Nem lehetett komoly szerepüka hadseregben (esetlegkönnyűfegyverzetűek?)

Vagyontalanok, proletarii(plebeiusok [?], cliensek [?])

3.1.2.5. KÜLPOLITIKA. A KIRÁLYSÁG VÉGE

A hagyomány szerint Róma a kezdetektől fogva sikeres háborúkat vív szomszédaival, mint példáulTullus Hostilius, aki legyőzi és bekebelezi Alba Longát. A térség vezető szerepéért folytatott küzdelemfontos állomása a Servius Tullius által az Aventinuson alapított Diana-szentély, amely a latinok közöskultuszhelyeként működött. A Róma melletti helyszín a Város tekintélyét tükrözte. Az utolsó etruszkkirály idején pedig Róma már uralja egész Latiumot, és ez a pozíciója csak a Tarquiniusok elűzésévelrendül meg rövid időre. A kutatás egy része a köztársaságkor sikereinek visszavetítéseként értékeli éskita- lációnak tartja Rómának a latin városok között betöltött vezető szerepét a Kr. e. 6. században – ígysokan bő száz évvel későbbre datálják a Diana-szentély alapítását. Ugyanakkor mások, ha túlzónak is,de a lényegét tekintve igaznak tekintik a forrásokból nyerhető képet, elsősorban Róma feltételezhetőméreteivel érvelve. Róma ugyanis a Kr. e. 6. században már lényegesen nagyobb volt, mint bármelyikmásik latin város, következésképp népessége, tehát hadereje is a legjelentősebb volt a térségben. Ademográfiai adatok egyelőre – újabb tények vagy módszerek felbukkanásáig – csak durva becslésekenalapulnak. A szkeptikus álláspont szerint Kr. e. 500 körül Róma lakossága 15 000, hadserege pedig3000 fő körül lehetett, míg azok, akik Róma vezető szerepe mellett érvelnek 30 000, illetve 6000 fővelszámolnak. Mindez természetesen a Kr. e. 5. század külpolitikai helyzetének megítélését is alapvetőenbefolyásolja.

Az utolsó etruszk király a történeti hagyományban a Superbus („Gőgös”) melléknevet kapta.Törvénytelenül és erőszakkal szerezte meg a hatalmat, semmibe vette a senatust, zsarnokimódon kormányzott, sem az emberélet, sem az asszonyi tisztesség nem volt előtte, illetve fiaielőtt szent – állítja róla a római történetírás. (Tarqinius egyik fia szemet vet egy tisztességesasszonyra, meggyalázza, és evvel halálba kergeti.) Bár rendkívül sikeresen terjesztette ki Rómahatalmát Latiumban, az erről szóló megemlékezések közé is negatív elemeket kever a hagyomány.Liviusnál például találhatunk egy elbeszélést, amely szinte szóról szóra megegyezik Hérodotosegyik tyrannostörténetével (vö. 31. és 44. dok.). Tarquinius Superbust tehát tyrannosszá formáltaa római emlékezet, ezzel is megkérdőjelezve legitimációját. A királyt a hagyomány szerint Kr.e. 510-ben a római arisztokraták elűzték. Az ezután születő köztársaság legfontosabb eszmeipillére a király- ellenesség, és éppen ezt tükrözi a köztársaság korában létrejött történetírás is, aköztársasági rendszert és vezetőinek hatalmát ugyanis azzal is legitimálni kívánták, hogy azt állították:zsarnoki és erkölcstelen uralommal szemben jött létre, ezt az állításukat pedig a görög történetíróktyrannostörténetei által ihletett elemekkel illusztrálták (vö. 2.2.2.7.). Ebben az összefüggésbenértelmezhető a római állam legfontosabb szentélyének története is a római hagyományban. Eszerint acapitoliumi Iuppiter-tempolomot az etruszk uralkodók alatt kezdték el ugyan építeni, de a köztársaságiállamvallás központi helyének dedicatióját (felszentelés) már nem az etruszk király, hanem aköztársaság első évének egyik consulja végzte el.

3. Róma

232

■ Emlékeztető

populus romanus, gens, nomen gentile, tribus, curia, centuria, decuria, comitia centuriata, centurio,curio, familia, pater familias, cliens, patronus, fides, patricius, plebeius, senatus, senator, interrex,consul, census, classis, comitia curiata, phalanx, Superbus, dedicatio

■ Kronológia

510 Tarquinius Superbus elűzése

3.2. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG3.2.1. A római köztársaság születése

A köztársaság történetének egyik alapvető forrása a consulok névjegyzéke, amelyet a római naptár(fasti) rögzített (legterjedelmesebb fennmaradt formája a Fasti Capitolini, amely tartalmazza adictatorok, censorok és decemvirek nevét is). A korai köztársasághoz kapcsolódó források közétartoznak a XII táblás törvény, az annalisták töredékei, Livius

II-VI. könyve, Dionysios Halikarnasseus Rhómaiké Archaiologiája (VI-XI. könyv; XII- XV. könyvtöredékei). Ehhez az időszakhoz kötődnek még Plutarchosnak a korai köztársaság alakjairól írtéletrajzai (Publicola, Coriolanus, Camillus) és Appianos Róma történetének II. könyve. Számosérdekes utalás található még az olyan későbbi jogászok, grammaticusok, régiségbúvárok éskommentárírók műveiben, mint Gaius, M. Terentius Varro, az idősebb Plinius, Aulus Gellius ésFestus. Ide kapcsolódik a Görög-római szöveggyűjtemény 15., 45., 47., 61. és dokumentuma.

3.2.1.1. A CONSULOK. A RES PUBLICA INTÉZMÉNYEI

Miután Kr. e. 510-ben elűzték Tarquinius Superbust, Rómában megalakítják a köztársaságot: kétvezető magistratust (tisztségviselő), consult választanak, akik egy évig töltik be magistraturájukat(hivatal). Ők vezetik a hadsereget a városon kívül, és irányítják békében is a város életét, a respublicát (szó szerint: a közös ügyet). Feladatuk az igazságszolgáltatás irányítása, hatalmuk van jogotszolgáltatni, az állam (a közösség) érdekeit érvényesíteni az egyes polgárokkal szemben és felügyelnia polgárok egymás közti peres ügyeit. Ezt az – ókori városállamok polgárai számára az államotleginkább megjelenítő – hatalmat fejezik ki a lictorok által a consulok előtt hordozott fascesek. Akirályoktól megörökölt hatalmi jelvények jól mutatják a királyság és a consulság között meglévőeredendő kapcsolatot: a consulok a király szerepkörét veszik át majdnem minden területen, csak aköztársasági rendszerben már érvényesül a kollegialitás és az annualitás elve, azaz nem egyedül ésnem életfogytig birtokolják a 12-12 fascesszel kifejezett hatalmat. A terület, ahol nem lépnek a királyörökébe, a vallás: az uralkodó papi funkcióit új papi hivatal, a rex sacrorum veszi át.

A rex sacrorum és az athéni archón basileus közötti nyilvánvaló párhuzam nem annyira a két valláshasonlóságában gyökerezik, hanem a két városállam (polis) politikai struktúrájának közös vonásaiban.A főpapi szerep, az istenekkel való kapcsolattartás a politika eszközeivel nehezen kontrollálható, túlnagy hatalmat biztosítana az államot vezető tisztségviselőknek, ezért a köztársaság kialakításánakegyik első lépésében elválasztják a katonai, jogszolgáltatási stb. hatásköröktől. Ugyanakkor – kicsitleegyszerűsítve a problémát – az istenekkel nem lehet megtenni, hogy megváltoztassák a kultuszukat,ezért továbbra is szükség van rex vagy basileus címet viselő személyre. Jellemző különbség azonban,hogy míg Athénban az archón basileus az egy évre megválasztott archónok egyike, addig a rexsacrorum tiszte elválik a magistratusoktól, és élethosszig viselt papi tisztség. Ugyanakkor a rex sac-rorum hamar háttérbe szorul a pontifex maximus mögött – ez utóbbi lesz a köztársaság vallási életénekvezetője –, és a késő köztársaságkorban már csak egyes rituális szokások jelzik a hajdani vezetőszerepét.

A senatus, amely eddig a király mellett álló tanács volt, a köztársaságban is hasonló szerepetfog játszani. Tanácsaikkal támogatják a consulokat, részt vesznek az állam, többek közt konkrétan

3. Róma

233

a külpolitika irányításában (például a senatus – természetesen a consulokkal együtt – fogadjaaz idegen városok követeit), emellett kontrollálják, illetve előkészítik a népgyűlések döntéseit.A görög polisokban mindenütt megtalálható arisztokratikus tanácshoz hasonlóan intézményesített,de nagyobbrészt informális eszközökkel biztosítják egyrészt az állam zökkenőmentes működését,másrészt (a két dolog számukra természetesen ugyanazt jelenti) az arisztokrácia zavartalan uralmát,valamint ez az állandó és viszonylag kis létszáma miatt bármikor összehívható testület alkalmasarra is, hogy az évente változó magistratusok mellett a politika folyamatosságát és szükség eseténgyors reagálását biztosítsa. Az auctoritas patrum, a senatus auctoritasa (tekintély) intézményesült,de törvényben nem rögzített eleme volt a római politikának. Ennek a „tekintélyének” a hatáskörenem volt pontosan megszabva, mert a népgyűlésen hozott törvények megerősítésén, senatusconsultum (senatusi határozatok) meghozásán túl az állami élet minden olyan területére kiterjedt,ahol kezdeményezésével a senatus érvényesíteni tudta az akaratát – vagyis ennek az auctoritasnaka határait a politikai közeg és a testület fellépésének sikere vonta meg. Ahogy minden koraköztársaságkori probléma esetében, úgy a senatus hatalmát vizsgálva is sötétben tapogatózunk.Az a megkérdőjelezhetetlen tekintély és az állam élén betöltött szerep, amelyet a köztársaság Kr.e. 3-2. századi történetében játszott, bizonyára fokozatosan, ha nem is folyamatosan alakult ki,összefüggésben sok más politikai és társadalmi változással, például a politikai elit átalakulásaival vagya consuli hatalom kiformálódásával, amelyek szintén nem teljes kifejlettségükben születtek meg aköztársaság kezdetén.

A köztársaság harmadik intézménye a népgyűlés. A hagyomány szerint ekkor már nemcsak megjelent,hanem a fontosabbik népgyűléssé is vált a comitia centuriata, ahol a consulokat és majd a későbbkialakult többi, magasabb rangú magistratust is választják. A comitia curiata is tovább élt a köztársaságidején, de szerepe egyre csökkent.

Ilyennek láttatják a király elűzése után kialakult államformát a hagyomány, az anna- listák, arómai történetírók első generációi, akik Róma történetét a consullistákat követve, évről évre haladvaírták meg, illetve a műveikből dolgozó későbbi római és görög szerzők, elsősorban Livius ésDionysios Halikarnasseus. Forrásaink közlik a consulok listáját is, kezdve az első köztársasági évfőtisztviselőivel: L. Iunius Brutus és L. Tarquinius Col- latinus (Lucretia megbosszulója és férje),ezek halála, illetve száműzetése után suffectus- ként („utánválasztott”, a meghalt vagy hivatalátólmás okból megvált magistratus helyére év közben beiktatott) P. Valerius Publicola és Sp. LucretiusTricipitinus (Lucretia apja) következik, majd ez utóbbinak még az évben bekövetkezett halála miattM. Horatius Pulvillus. Az egy évre jutó, kirívóan sok consul már önmagában is jelzi a köztársaságkorai időszakára vonatkozó hagyomány, illetve a consulok névsorának problematikus voltát: ez jóllátszik az egyévnyi időtartamba csak alig beilleszthető neveken. Ez arra is utal, hogy a római múltkanonizálása során a történetíróknak, illetve az antiquariusoknak (olyan római régiségbúvárok, mintpéldául Varro) különböző hagyományokat kellett egyeztetniük. A ránk maradt történetírói forrásokkalnem az a probléma, hogy viszonylag késeiek, hanem hogy csak elvétve használtak hozzájuk eredetidokumentumokat. A forrásoknak ez a jellege vagy hiányossága szélsőségesen megosztja a kutatókata köztársaság kezdeteit illetően is. Az egyik fél (némileg leegyszerűsítve a problémát) úgy véli, hogya köztársaság korai időszakára vonatkozó hagyományt – a királykorra vonatkozóhoz hasonlóan –semmi másra, csak a szerzők saját kora eszmetörténetének kutatására volna szabad felhasználni. Amásik fél megengedőbb, szerintük megfelelő forráskritikával nyerhető használható információ a koraikorszakokra is.

Az egyik fő probléma rögtön a köztársaság kezdetének, a másik a kettős consulság- nak a datálása.A köztársaság kezdeteit ugyanis egyesek a Kr. e. 470-es évekre, mások 450- re teszik, a consuliintézmény, illetve a kétszemélyi vezetés kialakulása pedig Kr. e. 367-ig is kitolódhat. Mindkét kérdésszorosan összefügg a Fasti consulares, valamint az ezt kronológiai vázként használó annalisztikushagyomány értékelésével. A fasti consulares az állam élén álló vezető magistratusok eponim listája,olyan módja az évek nyilvántartásának, amelyre számos párhuzamot ismerünk a görög polisokból ésa keleti birodalmakból.

Eredeti jelentésében a fasti nem „évtár”, hanem naptár, amely abból a szempontból veszi számba az évnapjait, hogy azok az isteni vagy az emberi szférához tartoznak-e: az utóbbin intézhetőek peres, üzleti,valamint állami ügyek, az előbbiek pedig az ünnepnapok, amelyek az isteneknek vannak szentelve.E naptár ismerete az azt őrző pontifexek (római papi testület) számára komoly befolyást jelentett ajogszolgáltatásra, egészen addig, amíg a Kr. e. 4. század végén nyilvánosságra nem hozták.

3. Róma

234

Az eredeti consullisták elvesztek, és azok, amelyekből már ránk maradtak részletek, kései és – amia Kr. e. 5. század neveit illeti – nem eredeti dokumentumok alapján rekonstruált anyagok. Ráadásulnemcsak a mai kutatók kénytelenek ilyen forrásokból dolgozni, hanem már Livius és a többi történetíróis ezeket használta. A Fasti consulares első évtizedei a legproblémásabbak: felmerül, hogy egészéveket – tehát két-két nevet – szúrtak be a lista elejére, illetve kettőre egészítették ki a korai szakaszeredetileg csak egy-egy nevét, hogy a később kialakult kettős consulság létét már a kezdetekre isadatolják. Ráadásul nemcsak az eredeti listák hiányoznak, hanem az első száz évre a külső, e listáktól ésaz annalisztikától független kronológiai adatok sem állnak rendelkezésre. A kutatók egyik fele rámutata listában felfedezhető anomáliákra, és akár az összes megkérdőjelezhető évet utólagos betoldásnaktartva érvel például a Fasti és ezzel együtt a köztársaság kezdetének későbbre datálása mellett. A másikfél – és inkább az ő álláspontjukat osztja ez a könyv is – magyarázni igyekszik az anomáliákat, illetveamellett érvel, hogy egy-két problémás év ellenére a kronológiai keretek fő vonalai rendben vannak:lehet tehát, hogy nem pontosan Kr. e. 509-ben jött létre a consuli hatalom, de még a Kr. e. 6. századvégén vagy az 5. század legelején.

A Fasti elejének egyik ellentmondása tizenhat plebeius-név Kr. e. 509 és 445 között (pl. L.Iunius Brutus, Sp. Cassius Vicellinus), hiszen a római történeti hagyománynak rendkívül fontos éshangsúlyozott eleme, hogy a patríciusok a királyság bukása után kisajátították az állam vezetését, ésa plebeiusok csak Kr. e. 367-ben érték el először a consulság megosztását. A szakirodalom megoldásikísérletei a következő változatok egyikén alapulnak.

1. A patriciushegemónia nem együtt született a köztársasággal, a plebeiusnevek – amelyek aztáneltűnnek – hatalmi harcról tanúskodnak, amelynek során egy csoportot kiszorítottak az államirányításából.

2. A patriciushegemónia az archimédési pont: a plebeiusnevek csak utólagos betoldások lehetnek(furcsán ügyetlen hamisítás).

3. Ezek voltaképpen nem is plebeiusnevek, hanem olyan patricius-gensek nevei, amelyek a Kr.e. 5-4. század folyamán kihaltak, de a nevet tovább vitte egy nem patriciuscsalád, például egypatronusa nevét fölvevő cliens. A római történelemből egyébként több olyan nemzetséget isismerünk, amelynek plebeius- és patricius-„ága” is van, ilyen például az egyik leghíresebb gens,a Claudiusoké.

A kettős consulság kialakulásának későbbi időpontra datálásával kapcsolatban felmerülő egyik érv,hogy erről a kis latiumi városról nehezen feltételezhető, hogy a királyságot rögtön kollegiális, vagyisfejlett, államelméleti ismereteket feltételező rendszerrel váltja fel. A második főhivatalnok intézményeugyanakkor könnyen magyarázható lenne a rendi küzdelmek eredményével. A hagyománytmegkérdőjelezők a consuli rendszer fokozatos kialakulása mellett érvelnek, és egyetlen – bár éventeválasztott – vezetőt tételeznek fel (dictator), amire meglennének a párhuzamok a latin és etruszkvárosokból. E szerint az elképzelés szerint tehát az egyszemélyes vezetés lenne az eredeti, és a hathónapra korlátozott, a consuli rendszerbe illesztett változat ennek az átalakított formája. A consulirendszer eredeti voltát annyiban maga az annalista hagyomány is megkérdőjelezhetővé teszi, hogybizonytalan a két főhivatalnok eredeti elnevezésében: Liviusnál és Festusnál is olvasható, hogyhajdanában a consulokat praetoroknak nevezték. Továbbá Kr. e. 444 és 367 között az évek többségébenszüneteltetik a consulságot, és a consulok helyett consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusokat(tribuni militares consulari potestate) választanak. A kollegialitás itt is érvényesül: először háromilyen rangú vezető irányítja az államot, később a számuk hatra emelkedik. A történetíróknál fellelhetőmagyarázatok arra, hogy a consulságot néhány évtizednyi története után miért cserélik fel másikintézménnyel, nem túl meggyőzőek.

Logikus és általában igazolódó elképzelés, hogy új intézmények kialakítása vagy megváltoztatásamögött konkrét politikai, társadalmi küzdelmeket, változást is kell keresni, még akkor is, ha az újintézmény története (illetve a hozzá vezető út) jóval távolabbra nyúlik, és esetleg nagyobb horderejűis, mint a változást elősegítő konfliktusok. A kettős consulság esetében erre nemcsak a plebeiusokemancipációja kínálja az egyetlen lehetőséget, hanem az arisztokrácia szembenállása a királlyal, illetveaz arisztokráciának az a törekvése is, hogy korlátozza saját tagjait abban, hogy a többiek fölé tudjanakkerekedni. Ami mármost a politikai gondolkodás fejlettségét illeti, azt a Kr. e. 6. és 5. század fordulójánRómában roppant nehéz megítélni. Teoretikus elképzeléseket természetesen nem lehet feltételezni, de

3. Róma

235

annál több tapasztalatot igen. A 6. század végi régészeti leletek Rómát nyitott városnak, a külső hatásokelől egyáltalán nem elzárkózónak mutatják, és tá- gabb környezetének számos városában épp ekkorvolt átalakulóban a politikai intézményrendszer, ami pozitív és elkerülendő (pl. tyrannikus) mintákatkínálhatott saját – és sajátos – intézményei kialakításához. Világos a kapcsolat például a közelicampaniai görög várossal, Kymével, ahol a politikai palettán ebben az időszakban megtalálhatóak azoligarchikus kormányzás, a tyrannis, a hoplita politeia vagy a demokratikus törekvések.

A köztársaság korai intézményei közé tartozik a quaestura, amely még a királykorban gyökerezik:ahogy korábban a király, Kr. e. 509 után a consulok igazságszolgáltatási munkáját segítik, valamint azállamkincstár ügyeivel és a zsákmány elosztásával foglalkoznak a consulnak alárendelve. Kezdetbenkét quaestort nevez ki a consul, később a népgyűlésen választanak négyet. Először csak patriciusoktölthetik be ezt a magistratu- rát, de – a patriciusállam hivatalai közül elsőként – Kr. e. 409-bena plebeiusok előtt is megnyílik. Valószínűleg már a korai köztársaság seregében voltak tribunusmilitumok, katonai tribunusok (a legio tisztjei), akik csak nevükben emlékeztetnek a hadsereg ésaz állam korábban említett, consuli jogkörrel felruházott vezetőire. Sokáig ez is patriciu- soknakfenntartott intézmény, amint a dictator is. A dictator – ahogy a köztársaság későbbi századaibólmegismerjük – vészhelyzet (vagy kultikus feladat elvégzése) idejére, de legfeljebb hat hónaprahuszonnégy fasces által kifejezett teljhatalmat kap. A consullal szemben a válsághelyzetben kinevezettdictatornak az intézmény lényegéből adódóan nem volt vele egyenrangú, hatalmát korlátozó társa, deő maga kinevezett egy helyettest, a magister equitumot, a lovasság parancsnokát.

A hagyomány szerint Kr. e. 443-ban két censort választanak – természetesen a patríciusok közül –,akik a consuloktól (ebben és a következő években consulok állnak az állam élén) átveszik a census,a vagyonbecslés feladatát. Hogy a vagyonbecslést kezdetben milyen rendszerességgel végezték,nem tudjuk, a későbbiekben ötévenként másfél évre választanak censorokat, és feladatuk, valaminthatalmuk is jelentősen kibővül. A vagyon- becslésre a centuriabeosztás miatt volt szükség, amelybeosztás meghatározta a polgár helyét katonaként a hadseregben, szavazóként a comitia centuriatában,és aki ez alapján adózott, fizette a tributumot is. A hagyomány – mint erről már korábban volt szó –a centuriák felállítását, a társadalom vagyon szerinti beosztását Servius Tullius királyhoz kapcsolja.A vagyoni beosztásnak a késői köztársaságban is működő, kiforrott rendszere – az 5 classis (vagyoniosztály) és a 193 centuria a megfelelő, asban (fontnyi bronz egy- hatoda) megadott vagyoni határokkal– még nem jöhetett létre a királykorban, és Kr. e. 5. századi meglétét is vitatják. De a polgárokvagyoni felosztása a hadsereg szempontjából, például a gyalogosfegyverzetet kiállítani tudók és azarra képtelenek szétválasztása már a királykorban létezhetett, és ez fejlődött tovább a Kr. e. 5., illetvea 4. században. A köztársaság első évtizedeiben már biztosan számolhatunk a comitia centuriatával,a classisok és centuriák – a hadsereg beosztása – alapján működő népgyűléssel. A történetíróihagyományt megerősíti a XII táblás törvények egyik töredéke is, amely comitia maxima néven máremlíti a comitia centuriatát, ennek tehát már a Kr. e. 5. század közepe előtt léteznie kellett. Ezttámasztja alá az a megfontolás is, hogy az 5. századi folyamatos háborúk felértékelték a vagyonosabb,nem patricius polgárokat, akik gyalogosként szolgáltak a legiókban: a hadsereg fontosságának, akatonai erőfeszítéseknek tükröződnie kellett az állam intézményeiben is.

A comitia centuriatákat a pomeriumon, a város mágikus szertartásokkal kijelölt és védett, a rómaihadsereg által csak kivételes alkalmakkor átléphető határán kívül, a Marsmezőn tartották. Ez volt aköztársaság korai időszakában a legfontosabb törvényhozó népgyűlés, és itt választották a magasabbrangú magistratusokat is, valamint főbenjáró ügyekben, vagyis a hazaárulási perekben bíróságkéntműködött. Akárcsak a többi római népgyűlésen, ezen a gyűlésen is testületileg szavaztak, nempedig egyénenként, azaz minden centuriának egyetlen szavazata volt. A népgyűlés az állam katonaiakcióiban is nagyobb szerepet vállaló vagyonosabbak akaratát érvényesítette, az első vagyoni osztályugyanis 80 centuriát alkotott, és ha ehhez hozzávesszük az equites (lovagok, lovasok) 18 centuriáját,amely egységekben a patriciusok harcoltak, illetve szavaztak, az azt jelenti, hogy a vagyonosabbak azösszes szavazat több mint a fele fölött rendelkeztek.

A római társadalomra, de általában az archaikus társadalmakra is jellemző az, ahogy a centuriálisbeosztás a társadalom korosztályonként való tagolódását is figyelembe vette – természetesen amegfontoltabbak javára –, ugyanis a 18 és 45 év közöttieknek ugyanany- nyi centuriája voltclassisonként, mint a jóval kevesebb és kisebb létszámú évfolyamot számláló 45 és 60 év közöttieknek.A comitia centuriata története során végig megőrzi külsőségeiben hajdani hadsereggyűlés voltánakemlékét, például emiatt gyűlésezik a pomeriumon kívül. Idővel azonban a hadsereg létszámának

3. Róma

236

növekedése és felépítésének változásai révén átalakul a legiók centuriarendszere, aminek egyikkövetkezménye, hogy már nem fog megfelelni a népgyűlés lényegében változatlanul maradócenturiabeosztásának.

82. táblázat - ■ A centuriák

Vagyoni osztály(classis)

Census (as) Centuria

Classis fölött Equites 100 000 18Classisok 1. classis 100 000 80

2. classis 75 000 203. classis 50 000 204. classis 25 000 205. classis 11 000 30

Classis alatt Fabri Nincs 2Cornicines Nincs 2

Összesen Proletarii Nincs 1

193

Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és consulságot Lucius Brutusintézményesítette. A dictatori tisztet időhöz kötve viselték; sem a decemvirek hatalma (potestas) kétévnél tovább, sem a katonai tribunusok consuli joga (consulare ius) nem maradt sokáig érvényben;nem volt Cinnának, sem Sullának hosszú az uralma (dominatio), és Pompeiusnak s Crassusnak ahatalma (potentia) gyorsan Caesarra, Lepidus és Antonius fegyveres ereje (arma) Augustusra szállott,ki a polgárviszályokban kimerült birodalmat princeps néven főhatalma (sub imperium) alá fogadta.

(Tacitus: Annales. I 1. B. I.). Az Annales elején álló, Thukydidésszel versengő, tömör és remekáttekintés egyetlen, legfontosabbnak ítélt szempontot emel ki a római történelemből: a hatalomkérdését. Ez a kérdés állt a római arisztokrácia és az elsősorban az ő történelemképüket közvetítőrómai történetírás érdeklődésének homlokterében.

■ Emlékeztető

magistratus, consul, magistratura, res publica, városállam, lictor, fasces, consulság, kollegialitás,annualitás, rex sacrorum, archón basileus, basileus, rex, archón, pontifex maximus, senatus,arisztokratikus tanács, arisztokrácia, auctoritas patrum, auctoritas, senatus consultum, népgyűlés,comitia centuriata, comitia curiata, annalisták, suffectus, antiquarius, Fasti consulares, eponimlista, pontifex, plebeius, patricius, gens, patronus, cliens, praetor, consuli jogkörrel felruházottkatonai tribunusok, oligarchikus kormányzás, tyrannis, hoplita politeia, quaestura, quaestor, tribunusmilitum, legio, dictator, magister equitum, censor, census, centuriabeosztás, tributum, centuria,classis, as, comitia maxima, pomerium, equites

■ Kronológia

83. táblázat -

509 A köztársaság kezdete a hagyomány szerint509-445 Plebeiusnevek a consullistán444-367 Consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusok443 Az első censorok409 A plebeiusok előtt megnyílik a quaestura

3. Róma

237

367 Plebeiusok is lehetnek consulok366 Az első praetor

3.2.1.2. PLEBEIUSOK ÉS PATRÍCIUSOK

3.2.1.2.1. Secessio

A római hagyomány szerint a fiatal köztársaságnak – történetének már a második évtizedében, Kr.e. 494-ben (Livius) – súlyos társadalmi és politikai válsággal kellett szembenéznie. A plebeiusok,tiltakozva gazdasági kiszolgáltatottságuk, a súlyos adóterhek és a politikai jogfosztottságuk miatt,fegyveresen kivonultak a városból, megszállták a Szent

hegyet, és megtagadták a sorozáson való részvételt. Ahogy a köztársaság korai történetének majdnemminden eseménye, úgy ez is bizonytalan. Mindenesetre abban, hogy a plebeiusok fellépése egyidősa köztársaság kialakulásával, nincs okunk kételkedni, hiszen az elsősorban a patriciusok előjogaira,a gensekre és a cliens-patronus viszonyra épülő oligarchikus politikai rendszer, amelyben az ezen astruktúrán kívül állóknak nem voltak politikai jogaik (teljes polgárjoguk), biztosan nem volt kedvezőa számukra.

A királyság és a plebeiusok között kimondva-kimondatlanul sajátos viszonyt tételez fel a rómaitörténetírás. Egyrészt a plebeiusok betelepülését Ancus Marciushoz, illetve az etruszk uralkodókhozkapcsolják, másrészt a köztársaság idejének legsúlyosabb politikai vádjához, a királyságra töréshezmindig társul egy másik: a plebeiusok (vagy azok „utódai”, a városi plebs) kegyeinek hajszolása.Ez utóbbi mögött mindenképpen ott van a görög történetíróktól átvett kézenfekvő tyrannosmodell(Peisistratos és a diakrioi, vö. 2.2.2.8.), illetve az a tényleges, majdnem minden oligarchikusrendszerben megtalálható politikai szisztéma (vagy legalábbis az ettől való félelem), hogy azarisztokraták közötti kényes hatalmi egyensúly „sportszerűtlenül” felborítható a szélesebb tömegekbőlszervezett bázis segítségével. De mindezen túl a hagyomány megőrizhette a plebeiusok és a királyokszorosabb kapcsolatának emlékét is, amelynek egyik alapja éppen a plebeiusok- nak a gens-cliensrendszeren kívüli volta lehetett. Így az a hirtelenség is jobban érthető, ahogy a király elűzésérekövetkezik a plebeiusok „zászlóbontása”, amint az a tény is, hogy az arisztokrata felfogással szembena plebeiusok között – amennyire ez tudható – sohasem volt meg az a zsigeri királyellenesség, amelya legitimációjukat többek között a zsarnoksággá vált királyság megszüntetéséből merítő patriciusokatjellemezte.

A Kr. e. 494. évi secessio megegyezéssel zárult, amelynek fő eredménye az évenként választotttribunus plebisek, néptribunusok tisztségének létrehozása: innentől kezdve a nép saját választottképviselőkkel rendelkezett érdekei védelmére. A néptribunusok száma kezdetben kettő (vagy három),majd négy vagy öt, végül a Kr. e. 5. század közepétől tíz lett, személyük szent és sérthetetlen,sacrosanctus volt. Emellett ius intercessionis- szal is rendelkeztek, vagyis „közbelépési” joguk volt,amely egyrészt azt jelentette, hogy megvédhették a plebeiusokat a patricius magistratusok fellépésévelszemben, másrészt, hogy a magistratusoknak és a senatusnak a nép számára hátrányos határozataitmegakadályozhatták, ez utóbbit nevezik vétójognak is.

A plebeiusküzdelmek kezdetéhez kapcsolja a hagyomány az Aventinuson (plebeiusköz- pont) hármas– Ceres, Liber, Libera – szentély alapítását Kr. e. 493-ban. A szentély gondozására, illetve aplebeiusok egyéb ügyeinek intézésére évente aedilis plebiseket is választottak (aedes = épület,templom). A tribunus plebisek és aedilisek választásával értelemszerűen kialakult a plebeiusok sajátgyűlése, a concilium plebis is: az ott hozott határozatok a plebiscitumok. Minderre együtt – gyűlés,hivatalnokok, kultikus központ, amely párhuzamba állítható a patriciusállam capitoliumi szentélyével– úgy lehet tekinteni, mint államra az államban. Ez talán túlzó meghatározása a plebeiusmozgalomnak,de annyiban helyes, hogy a plebeiusok első és a későbbiekre nézve döntő eredménye önmagukmegszervezése volt. Olyan szervezetet alakítottak ki, amely kellően erős volt, hogy megvédje a tagjait,illetve hogy a plebeiusok összességének érdekeit képviselje abban az államban, amelyben az egyesplebeiusok nem rendelkeztek politikai jogokkal. A római társadalom patriciusok melletti másik rendjétláthatjuk bennük, erős vagy erősödő rendi csoporttudattal, kizárólagos jogokkal és joghátrányokkal,szervezettel stb. Politikailag a patriciusállam ellenzékének tekinthetőek, amely hol több, hol kevesebbsikerrel befolyásolta az állam döntéseit.

3. Róma

238

A plebeiusok rendként, valamint politikai ellenzékként való fellépése némileg ellentmondani látszikannak a történetírók által sugallt képnek, hogy a római társadalom alapvetően két (a cliensekkelegyütt esetleg három) csoportra oszlott: patriciusokra és plebeiu- sokra. De ez – a plebeiusok mintnem patriciusok kizárólagossága – éppen a plebeiusok politikai küzdelmeiből, illetve abból fakad,hogy forrásainkat nem a társadalomtörténet, hanem csak a politikai harcok leírása érdekelte. Joggalfeltételezzük tehát, hogy nem mindenki volt plebeius, aki nem patricius volt. A patriciusok helyéta közösségben, a városállamban származásuk határozta meg, a cliensekét az a személyes kapcsolat,amely egy patriciushoz fűzte őket, a plebeiusokét pedig egy politikai mozgalomhoz való tartozás,illetve létrehozott szervezetük sikerei.

■ Emlékeztető

gens, cliens-patronus viszony, secessio, tribunus plebis, sacrosanctus, ius intercessionis, aedilis plebis,concilium plebis, plebiscitum

■ Kronológia

494 Az első secessio

287 Az utolsó secessio

3.2.1.2.2. A tizenkét táblás törvények

A hagyomány szerint Kr. e. 451-ben megszakították a consulok sorát, és a plebeiusok nyomásánakengedve, egy tízfős törvényalkotó testületet – decemviri legibus scribundis – neveztek ki, hogygörög mintákat követve, írásba foglalják a törvényeket. Teljes körű hatalommal ruházták felőket, és intézkedéseik ellen fellebbezni sem lehetett, működésük idejére néptribunusokat semválasztottak. A tíz patricius decemvir összeállított tíztáblányi törvényt, miközben közmegelégedésre,hatalmukkal nem visszaélve irányította az államot. A törvényeket kifüggesztették, hogy a polgárokvéleményezhessék, majd a comitia centu- riatával megszavaztatták őket. A következő évre isdecemvireket választanak, hogy folytassák a törvények írásba foglalását, akik két újabb táblávalegészítik ki az előzőeket. Kormányzásuk ugyanakkor egyre zsarnokibb lesz, maguk ellen fordítjákmind a népet, mind a senatust, és éves megbízatásuk lejártával nem teszik le a hatalmukat. A senatuspasszív ellenállása, a külső ellenség (sabin, aequus) fenyegetése, az ellenség ellen hadra fogott néplázadása – amely újabb, az előzőnél is fenyegetőbb secessióba torkollik – elsöpri a már tyran- noskénturalkodó decemvirek hatalmát. Visszaállítják a consuli és a néptribunusi hivatalt. A fordulatos történet– hasonlóképp a korai köztársaság korára vonatkozó annalisztikus hagyomány nagy részéhez – jelentősrészében kitaláció, lényegében csak a törvények megszületését, valamint az első decemviratus létét ésdatálását tekinthetjük biztosan ténynek.

A decemvirek vezetőjének, Appius Claudiusnak a zsarnokságát egy különösen drámai és legalábbannyira koncepciózus történettel ábrázolja a hagyomány. Az igazságszolgáltatás reformjávalmegbízott fiatal patricius meg akar szerezni egy plebeius leányt, Verginiát, és bírói (!) hatalmávalvisszaélve tör a lány erényére, de Verginia apja leszúrja a lányát, hogy megmentse őt és családjukata gyalázattól. Az eset az utolsó csepp a pohárban, ez indítja el a zsarnokok bukását és aconsulság visszaállítását, ahogy a Lucretia erénye ellen indított támadás és a nő halála vezetettTarquinius Superbus bukásához és a consulság létrejöttéhez. Ez a beszélő nevével (virgo – szűz’)felruházott nőalak a monda legrégibb rétegéhez tartozhat, és nemcsak Lucretia alakjával rokon, hanemösszekapcsolható a római történelem mindazon lányaival és asszonyaival, akik válságos helyzetbenakarva-akaratlanul a város védelmére sietnek. Az efféle – különböző nevekkel felruházott – nőkgyakori feltűnését a vallástörténet úgy magyarázza, hogy bennük a várost védő istennőt formálná megújra és újra a mitológiáját történelemmé alakító római gondolkodás.

A korai köztársaság történetének kiemelkedően fontos és megbízható forrását jelentik a tizenkét táblafennmaradt töredékei (vö. 61. dok.). Bár a törvénygyűjtemény egésze nem maradt ránk, de a szövegtekintélye és érdekessége miatt számtalanszor idézik jogi, grammatikai és irodalmi forrásaink, így azanyag nagyobbik része rekonstruálható. Nemcsak a szöveg hitelét, de hagyományos datálásáét semvonja kétségbe a tudomány: mind külső, mind belső érvek a Kr. e. 5. század közepére mutatnak. Atörvényeken kimutatható a görög hatás, amit ókori szerzőink többsége Solón törvényeinek mintául

3. Róma

239

vételével magyaráz (vö. 2.2.2.6.3.). Athén törvényeinek tanulmányozása kevéssé valószínű az 5.századra vonatkozóan, de a dél-itáliai görög városok, amelyek már régóta meghatározó szerepettöltenek be Róma fejlődésében, a mindennapi élet szabályozásában is kétségtelenül hatottak a városra.Az egyik olyan területet például, ahol az alapítással létrejött, sűrűn lakott gyarmatvárosok mintáulszolgáltak, a telekhatárokra vonatkozó szabályok jelentik (VII. tábla). A görög hatás ellenére a tizenkéta tábla egészét tekintve római alkotás. Ami egyrészt a stilisztikai és jogászi kifinomultságot illeti –ahogy a szó szerint fennmaradt részletek mutatják –, az távol áll a korabeli görög törvényszövegektől.Másrészt a ius (jog) római találmány, magának a szónak nincs is igazán görög megfelelője, éssajátos vonásai már ebben a legarchaikusabb emlékében is megmutatkoznak, amelyben például –más ókori kultúrák törvénytábláival szemben – a magánjog dominál. Magát az ötletet azonban, hogyírásba foglalják és mindenki számára hozzáférhetővé tegyék a törvényeket, minden bizonnyal MagnaGraeciából vették a rómaiak.

A római jog természetesen nem a tizenkét táblával született meg, és a táblák nem is terjednek kia jog egészére, például nem tartalmazták a legis actiókat, azokat a szóbeli formulákat, amelyekkelperelni lehetett. Valószínűleg nem kerültek bele a túlságosan közismert szabályok, ellenben egyes réginormák itt váltak a jog részévé. Bár a decemvirek új törvényekkel is bővíthették a korábbi íratlanjog szabályait – ilyeneknek tekinthetők például a temetésre vonatkozó, görögöktől átvett cikkelyek –,a munka lényege a régi, fejlett szokásjogról árulkodó anyag összeállításában és szelekciójában rejlett.Magukból a táblákból is kiviláglik, hogy nem a ius volt a római társadalom egyetlen normarendszere:a vallási szabályokat a fas foglalta össze, a mos pedig a polgároktól elvárt, de a jog és afas révén nemkontrollálható viselkedési normákat jelentette. A római jog és a római gondolkodás fontos sajátossága,hogy a ius mint önálló normarendszer nagyon korán – lényegében már a tizenkét táblában – elkülönült,mégpedig annak ellenére, hogy bizonyos bűnök büntetése még szakrális jellegű.

A táblák a következő témákkal foglalkoznak:

I-II. tábla: az igazságszolgáltatás rendje, többek között a törvénybe idézés módja. III. tábla: a nemtörlesztő adós elleni eljárás.

IV-V. tábla: a család (házasság, gyerekek, örökösödés, gyámság).

VI-VII. tábla: adásvétel (és mindaz, amit formális adásvétellel intéztek), birtokjog.

I. tábla: vagyoni és más károk.

II. tábla: főbenjáró ügyek.

III.tábla: a temetkezés.

XI-XII. tábla (ezek a később, külön létrehozott táblák): a hivatalos naptár, zálogjog, rabszolgák okoztakárok, a patriciusok és plebeiusok házasságának tiltása (XI 1).

A jog nem merevedik meg az írásba foglalással a tizenkét táblás törvények nagy tekintélyének ellenéresem, illetve – a másik oldalról megközelítve – a jogtudósok interpretációja révén a tizenkét táblábanfoglaltak még évszázadokig használhatók lesznek, a változó társadalmi és gazdasági körülményekellenére is. Erre a leginkább kézenfekvő példa, hogy az apa hatalmát némileg korlátozó törvényt –„Ha az apa fiát háromszor eladja, a fiú szabaduljon apja hatalma alól” (IV 2 b) – az adósrabszolgaság,illetve a törvény által feltételezett gyakorlat megszűnése után is alkalmazták. Ha a pater familias felakarta szabadítani fiát az atyai hatalom alól, ez a törvény szolgáltatott hozzá jogi formát. Formálisanegymás után háromszor eladta fiát valakinek, aki minden eladás után felszabadította a fiút. Míg az elsőkét felszabadítás után a fiú visszakerült az atyai hatalom alá, a harmadikkal „önjogú”, saját vagyonnalrendelkező polgárrá, pater familiasszá vált.

A jog a Kr. e. 5. századi Rómában még tág teret engedett az önsegélynek. Erre utal az, hogy azalperes megjelenéséről a magistratus előtt, vagy épp magáról a tanúállításról a felperesnek magánakkellett gondoskodnia (pl. I 1). A tizenkét táblás törvények az önsegély határait állapították meg:milyen esetben és milyen határok között alkalmazhat erőszakot jogszerűen a polgár. Ezzel a vonásávaltalálkozunk a hitelező és az adós viszonyának szabályozásakor is (III. tábla). A nem fizető adóst ahitelező maga kényszerítheti fogva tartással a fizetésre, de etetnie kell, legalább annyival, hogy azéhhalált elkerülje, és meg van szabva, hány napig kell várnia, amíg végül megölheti, vagy eladhatja

3. Róma

240

a Tiberi- sen túlra. A nem fizető adósra vonatkozó szabályok szigorúak, elsősorban a hitelezőnekkedveznek, de védik az adóst, és ami még fontosabb, magát az államot is. Az önbíráskodás szigorúszabályok közé terelése – amennyiben sikeres – a közösséget erősíti meg a leghatalmasabb tagjaivalszemben, akik kellő erejük, például számos cliensük révén érvényesíteni tudják érdekeiket. Ugyancsaka társadalom békéjét szolgálja, hogy a tizenkét tábla ismeri ugyan és végső megoldásként alkalmazniis engedi a talioelvet, de helyette a megegyezést szorgalmazza (VIII 2-5).

A törvények elsősorban a tulajdonnal rendelkezőknek íródtak. A nincstelenek számára a perek nagyrészének sacramentumos volta eleve kizárta, hogy önállóan eljárást kezdeményezzenek a magistratuselőtt. A pereskedő felek ugyanis a per tárgyának értékétől függő nagyságú „fogadást” tettek, 1000as feletti értékű pertárgy esetében 500-500 ast (ezen a Kr. e. 5. században súlyra mért rezet, illetvebronzot kell értenünk) helyeztek letétbe az igazságszolgáltatást irányító magistratusnál, amelyet azalul maradt fél elveszített az állam javára (II 1). De ezen a nehézségen túl a törvények nagy részeolyan ügyeket szabályoz, amelyek csak azokat érintették, akiknek házuk, telkük, földjük, állataik,rabszolgáik, örökíthető vagyonuk volt, de nem voltak patriciusok, azaz jogaik érvényesítéséhezszükségük volt az igazságszolgáltatás reformjára. A táblák tételesen is különbséget tesznek a vagyonszerint, proletariusok (nincstelenek: utóddal, prolesszel rendelkeznek ugyan, de vagyonuk nincs – azállam a polgáraival kapcsolatban ezt a két dolgot tartotta nyilván) és assiduusok (földdel rendelkező)szerepelnek a szövegben. „Földdel bíró polgárnak (assiduo) földdel bíró legyen a védője (vindex),vagyontalan polgárnak (proleta- rio) az lehet, aki akar.” (I 4.)

A tizenkét táblás törvények létrehozását az annalisztikus hagyomány a plebeiusok nyomásánaktulajdonítja, akik végső soron a consulok hatalmát akarták csökkenteni ezzel a lépéssel. A törvényeknem érintik a magistratusok hatalmát, az állam felépítését, és a rendekről sem mondanak sokat. AXI. – a második decemviratus által alkotott egyik, úgynevezett rossz – táblán olvashatjuk az egyetlenerre vonatkozó törvényt: „...a plebs ne köthessen házasságot a senatorok családjaival” (XI 1). Ez aKr. e. 445-ig, a lex Canuleiáig érvényben lévő tiltás a történettudomány számára fontos bizonyítékaugyan a vagyonos plebeiusréteg létezésére, illetve hogy a két rend nyitott volt egymás felé, deplebeius- sikernek aligha nevezhető. A plebeiusok eredménye maga az írásba foglalás, ami jelentősrést ütött a patriciusok hatalmi monopóliumán, és legalábbis tehetősebb plebeiuscsalá- dok számáramegkönnyítette a pereskedést. Nyilvánosságra hozatalával a ius civile, a polgárok joga közkinccsévált, ami nagyon fontos lépés volt a plebeiusok emancipációjában. A patriciusoknak ezután is nagybefolyása volt a jogalkotásra, és továbbra is ők bíráskodtak, illetve értelmezték a törvényeket (a koraiköztársaságban ez utóbbi feladat a pontifexek testületére hárult, amely a Kr. e. 4. század végéigtitokként őrzi a legis actió- kat, illetve a hivatalos naptárt, a fastit).

„Ha a patronus megcsalja cliensét, átkozott legyen (sacer esto).” (VIII 21.) E törvény megszületésemögött a patriciusok hatalmát korlátozni akaró, jól körülhatárolható törekvést érzékelhetünk. Aszakirodalom egy része a szankció súlyosságáról beszél, hiszen átkerülni a sacer szférába ahalálbüntetéssel lehet egyenértékű. Ez tehát sikeres fellépés a patríciusokkal szemben. A szövegnekugyanakkor más értelmezése is létezik: a tizenkét tábla elhárítja, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon,mivel a iusnak nem lehet feladata, hogy a fidesről bármit is mondjon, hiszen a patronus és a clienseviszonyát meghatározó fides (hűség) a fas alá tartozik. Mind a bűn, mind a büntetés leírása túl általános,a normakövetés kikényszerítése a ius eszközeivel lehetetlen. Ennek alátámasztásául párhuzamkéntidézzünk egy másik olyan törvényt, ahol az isteneket szintén bevonják a szankcionálásba, deműködésüket hathatósan segítik is. „Ekével megművelt föld termését éjszaka lelegeltetni vagy levágnifelnőtt ember számára főbenjáró vétség (capital) volt, és őt Ceresnek szentelve felakasztva kellettkivégezni (suspensumque Cereri necari).” (VIII 9.)

■ Emlékeztető

decemviri legibus scribundis, ius, legis actio, fas, mos, adósrabszolgaság, pater familias, talioelv,sacramentum, lex Canuleia, ius civile, fides

■ Kronológia

84. táblázat -

451-450 Tizenkét táblás törvények

3. Róma

241

445 Lex Canuleia449 Secessio304 A legis actiók és a hivatalos naptár nyilvánossá

tétele

3.2.1.3. RÓMA HÁBORÚI

3.2.1.3.1. Róma külpolitikája a királyság bukása után. Etruszkok, latinok, punok

Itália történelmét a Kr. e. 5. századig a nyugati görögség, az etruszkok és a karthágóiak küzdelme,szövetségei alakítják. A királyság utolsó és a köztársaság első évtizedeire esik az etruszk hatalomkiteljesedése, majd gyors hanyatlásának kezdete. Az etruszk-karthágói flotta az alaliai csatábanmég meg tudja akadályozni a görögök előretörését a térségben, de a század végére hatalmukmegrendül, és a következő században visszaszorulnak Etruriába. Ezzel szoros összefüggésben afélsziget képe átalakul, megmozdulnak Itália népei. Latiumban, a latin városokban már a századlegelejére összeomlik az etruszk uralom, a félsziget belső, hegyes, elmaradottabb területeinek törzseipedig a fejlettebb és gazdagabb partvidéki síkságokra igyekeznek benyomulni, kisebb-nagyobbsikerrel. Délen Ta- ras (Tarentum) sokáig sikeresen harcol a mesapusok és iapygok ellen, és bárKr. e. 473-ban elszenvedi a görög történelem egyik legnagyobb vereségét a dél-itáliai törzsektől,sikerül megőriznie függetlenségét. Délnyugaton a lucanusok nyomulnak előre sikeresen Poseidó- niatérségében a század utolsó harmadában. Campaniába ugyancsak oszk nyelvű hódítók (akiket az ókoriforrások a samnisokkal azonosítanak) nyomulnak be, Kr. e. 423-ban foglalják el az etruszk Capuát, és420-ban a görög Kymét (Cumae). A Latiumi-síkságra keletről az aequusok, dél felől pedig a volscusokigyekeznek betelepedni. A legnagyobb népmozgás Észak-Itáliát érinti, ahol megjelennek a gallok. AKr. e. 5. század végén kiszorítják a Pó völgyéből az etruszkokat, a 4. század elején pedig már magátEtruriát fenyegetik.

Tarquinius Superbus elűzése külpolitikailag is új helyzetet teremt ugyan, de ez nem jelenti az etruszkbefolyás végét Rómában, a város ugyanis még a Kr. e. 6. század végén Clusium hatalma alá kerül.Lars Porsenna, Clusium királya a hagyomány szerint a köztársaság második évében ostrom alá vetteés meghódolásra kényszerítette Rómát. A vereség tényét, ha megszépítve is, a római annalisztika ismegőrizte, Tacitus egyértelműen ki is mondja, amikor a Kr. e. 69. évi polgárháború egyik szörnyűeseménye kapcsán végigpillant a római történelem egészén: „Iuppiter Optimus Maximus székhelye[...], amelyet sem a város meghódolása után Porsenna, sem elfoglalása után a gallok meg nemgyalázhattak, a princepsek őrjöngése miatt pusztult el.” (Tacitus: Korunk története. III 72. B. I.)Róma hó- doltatása után a Porsenna vezette etruszkok mélyen benyomulnak Latiumba, de Ariciá-nál vereséget szenvedtek a latinoktól és a segítségükre érkező kyméi görögöktől. A rómaiak ebben avállalkozásban minden bizonnyal Porsenna szövetségeseként harcoltak, az elűzött Tarquiniusok pedigaz ellenfeleket erősítették. A bizonytalan hagyomány különböző értelmezésein nyugvó rekonstrukciókcsak feltételezések lehetnek. Annyi mindenesetre valószínűnek látszik, hogy a Kr. e. 6. századlegvégén különböző és képlékeny koalíciók küzdöttek a nagyobb latiumi és campaniai befolyásért,és bár ezek a harcok alapvetően illeszkedtek a görög-etruszk szembenállásba, illetve az etruszkoklatiumi hatalmának összeomlásába, nem népek, hanem városok háborújáról kell beszélnünk, amelyetruszkokat etruszkokkal és latinokat latinokkal is szembeállított.

Porsenna megtiltotta Rómának, hogy fegyvergyártásra vasat használjon – nyújt Plinius szövegeegy érdekes, bár homályos információt. Ez a megegyezés ugyan sehogy sem illeszthető be Rómakorabeli történetébe (például a két város katonai szövetségébe), de összefügghet a város és Etruria akirálykorban még intenzív gazdasági kapcsolatainak a Kr. e. 5. században régészetileg is kimutathatóelsorvadásával. Ennek nagyon fontos eleme lehetett az etruszkok ellenőrzése alatt levő fémbányáktól,illetve az etruszk fémipartól való elszakadás. Az ekkor fellépő vashiány hozzájárulhatott a fegyverzetátalakulásához is Rómában.

Az ariciai vereség derékba törhette Clusium előretörését a térségben, Róma számára a Kr. e. 5. századelejétől már a legfontosabb etruszk város a tőle húsz kilométerre északkeletre fekvő szomszédja, Veiilesz. Újabb és újabb háborúkban kirobbanó ellenségeskedésük a Tiberis-parti területekért végigkísériaz egész századot. A régészet a Kr. e. 470-es évekre teszi az etruszk befolyás csökkenését Rómában,a consullisták kritikája mellett ezért is merülhet fel a szakirodalom egy részében, hogy ezekre az

3. Róma

242

évekre tehető a köztársaság kialakulása. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az etruszk hatás az Etruriávalszomszédos Róma esetében nem szűnhet meg teljesen a király elűzésével. A város eltávolodásátaz etruszk kultúrától kielégítően megmagyarázza az etruszkok közép-itáliai befolyását megszüntetőkyméi tengeri vereség, illetve az a tény, hogy Róma kapcsolata erre az időre leegyszerűsödik a Veiivelvaló ellenséges viszonyra, amely csak az egyik fél teljes pusztulásával fog véget érni a következőszázad elején.

A Fabiusok cremerai veresége Kr. e. 477-ben (vagy 479-ben) a Veiivel vívott háborúk leghíresebbtörténete. Mivel Rómának egyszerre kell helytállnia a volscusok, aequusok, sabinok és etruszkokellen, a Fabiusok nemzetsége magára vállalja a Veii elleni harcot. A gens Fabia 306 tagja, valamintclienseik kivonulnak Rómából, és tábort építve az ellenség területén folyamatos portyázással kötikle az etruszkok erejét. A kezdeti sikerek után azonban a Cremera folyócskánál tőrbe csalják ésmind egy szálig levágják a Fabiusokat. A családnak csak egyetlen tagja marad életben, ő fogjasikeresen továbbvinni a gens nevét, amely Róma későbbi történetében is fontos szerepet játszik majd,például ennek a nemzetségnek a tagja az első római történetíró, az annalista Fabius Pictor. A történeta valóságtartalmától függetlenül egy fontos kérdést jelenít meg a hagyományban. A patriciusoknemzetségi szervezetén, az arisztokráciának a clienseik által megnövelt fegyveres erején alapuló régihadviselésről, illetve annak kudarcáról olvashatunk abban a korszakban, amikor Róma katonai céljaitmár csak a census alapján szervezett, nem csupán patriciusokból és clien- seikből álló hadsereggellehetett megvalósítani.

Tarquinius Superbus bukása Róma helyzetét a latin városokkal szemben is megváltoztatja, a városnaka király által kiépített hatalma Latium-szerte megrendül. Történeti munkájában Cato fenntartottebből a korszakból egy dedicatiót. „A tusculumi Egerius Baebius felavatta (dedicavit) Diana szentligetét az ariciai erdőben a következő népekkel (populi) közösen: tusculumiak, ariciaiak, lanuviaiak,laviniumiak, coraiak, tiburiak, pometiniaiak, ar- deai rutulusok.” (Cato: Origines. fr. 58 P.) Ez ajelentősebb latin városok nagy részét tömörítő közös kultusz egy katonai, politikai szövetséget jelez,amely minden bizonnyal a legnagyobb latin város, Róma ellensúlyozására született. A hagyományszerint ezt a Róma-ellenes koalíciót, az ariciai szövetséget a Tarquiniusok szervezték, és Kr. e. 496-ban még az öreg Tarquinius is ott küzdött a Latium sorsáról döntő, Regillius-tónál vívott csatában arómaiak ellen. A rómaiak győzelmük után néhány évvel megszervezték a latin szövetséget, a foedusCassianumot, amely a szerződés létrehozójáról, a 493. év consuljáról kapta nevét. A szerződéströgzítő feliratok közül egy sem maradt ránk, de Dionysios Halikarnasseus ismerteti azt művében. Aforráskritikai problémák ellenére elfogadhatjuk a görög szerző által közöltek lényegét. Róma és a latinvárosok békét kötnek, mindkét fél kötelezi magát, hogy nem szövetkezik külső hatalommal a másikellen, támogatják egymást ellenség betörése esetén, egyenlően osztoznak a háború terhein (a közöshaderő egyik felét a latin városok, a másik felét Róma állítja ki) és a zsákmányon. A megegyezés a latinvárosok és Róma magánjogi közeledését is tartalmazta, azaz a ius commerciit, a ius conubiit és talána ius migrationist is: vagyis kiterjesztették egymásra a vagyonszerzés (a kereskedés) és a házasságjogát, és aki áttelepült egy másik városba, ott megkapta a polgárjogot. A katonai, politikai szövetségtermészetesen egyben kultuszközösség is, tagjai minden évben találkoztak az albai hegyek egyik szentligetében. A megegyezés elsősorban a latin városok mindegyikét fenyegető új veszély, az aequus ésvolscus támadások miatt jött létre, és sikeresen is működött több mint száz évig az aequus-volscusprobléma végleges elhárulásáig.

A szerződés ténye bizonyos, Cicero és Livius is említik, hogy szövegét, benne Cas- sius nevével,bronzoszlopra vésve lehetett olvasni a Forumon az ő korukban is. A hagyományos dátumot aszakirodalom egy része megkérdőjelezi, mind Rómának a szövetségben tükröződő hegemón helyzetét(a sereg felét ő adja, és ő irányítja a közös haderő egészét), mind a latin városok magánjogi közeledésétcsak jó száz évvel később, a gall betörés után tartja reálisnak. A Kr. e. 5. századi latin szövetségbenpedig – valamiféle szövetséget mindenki feltételez az aequus-volscus támadások miatt – Róma mégnem játszik vezető szerepet. A hagyomány kritikáját megerősíti Cassius személye is, aki plebeiusnevetvisel. Ez az álláspont ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy Róma már az 5. század elején is alegnagyobb területű és népességű város Latiumban, amely már Tarquinius Superbus alatt az egyiklegerősebb hatalom volt a térségben. A foedus Cassianum a király bukása utáni zavaros helyzetbenteremt rendet, a Tarquiniusok dinasztikus és személyes kapcsolatai helyébe lép.

Róma hatalmi súlyának megítélésével függ össze a Karthágóval kötött első szerződés értékelése ésdatálása is (vö. 47. dok.). Polybios (III 22), akinek görög fordításában ez, illetve a rá következő

3. Róma

243

kétszázötven év során kötött további két egyezmény szövege fennmaradt, a legelsőt a köztársaságelső évére teszi. A szerződés pontosan elkülöníti a felek érdekszféráját. Karthágó elsősorbankereskedelmi érdekeit védi, megszabja, merre hajózhatnak, és merrefelé nem a rómaiak, illetveszövetségeseik. Ugyanakkor megfogalmazódik, hogy a „karthágóiak semmiben se ártsanak Ardea,Antium, Laurentum, Circeii, Tarracina népének, sem Latium egyetlen olyan községének, amely Rómaalattvalója. De tartózkodjanak azoktól a városoktól is, amelyek Rómának nem alattvalói. Ha ilyetelfoglalnak, azt sértetlenül szolgáltassák ki a rómaiaknak.” (H. I.) A felsorolt tengerparti városok egészLatiumot kijelölik, a legdélebbi, Tarracina már több mint száz kilométer távolságra van Rómától.A szerződés tükrözheti Róma királykor végére kialakult hatalmát, de a szöveg jellegéből adódóan ahatalmi igényeit is. (Annyi bizonyos, hogy a Kr. e. 5. század elején egy időre a megjelölt terület délirésze, amelyet a volscusok foglalnak el, elvész nemcsak Róma, de a latinok számára is.) A szerződéshitelességét nem, a polybiosi datálást annál többen kérdőjelezik meg, azt Kr. e. 348-ra helyezve. Ez adátum Liviusból és Diodórosból következik, akik ennek az évnek az elbeszélése során szólnak előszöra két állam megegyezéséről. A szakirodalmat megosztó probléma részben ugyanaz, mint a foedusCassianum esetében: mennyire volt erős és aktív Róma a Kr. e. 6. és 5. század fordulóján?

■ Emlékeztető

dedicatio, foedus Cassianum, ius commercii, ius conubii, ius migrationis, dinasztikus

■ Kronológia

85. táblázat -

540 Alaliai csata524 Kymé sikerrel visszaver egy etruszk támadást509 A Karthágóval kötött első szerződés lehetséges

időpontja504 Ariciai csata; Aristodémos egy kyméi csapat

parancsnokaként Aricia alatt segítséget nyújt alatin városoknak Porsenna serege ellen

504-490 Aristodémos tyrannisa Kymében5. sz. eleje Az ariciai szövetség496 Regillius-tavi csata493 A foedus Cassianum486 Róma és a latinok szövetsége kibővül a

hernicusokkal480 Himerai csata474 Hierón a kyméi tengeri csatában megveri az

etruszk-pun flottát473 Taras veresége423 Az etruszk Capuát oszk nyelvű hódítók foglalják

el420 Kymét oszk nyelvű hódítók foglalják el5. sz. vége A gallok kiszorítják a Pó völgyéből az etruszkokat348 A Karthágóval kötött második (első?) szerződés

3.2.1.3.2. Volscusok, aequusok, Veii, gallok

Az aequusok és volscusok támadásai azok közé a fentebb már említett népmozgások közé tartoznak,amelyek során az Itália belső területein élő törzsek a gazdagabb tengerparti síkságok felé nyomulnak.Az aequusok kelet felől támadják Latiumot, a volscusok pedig délen szállják meg a parti síkságot,

3. Róma

244

elfoglalva Antiumot, és sikeresen előrenyomulva Latium belső hegyvidéke felé. Elérik Velitraet is,ami azt jelenti, hogy néhány kilométernyi távolságra kerülnek olyan fontos latin kultuszhelyektől,mint Alba Longa vagy Diana szent ligete a Nemi-tó partján. Az annalisták szerint ezeknek a népekneka megállítása, visszaszorítása, majd erejük felőrlése száz évnél is hosszabban tartó folyamatos éskudarcoktól sem mentes háborúzást jelentett Róma és szövetségesei számára.

A Kr. e. 5. század hadi eseményeinek leírását sabinokkal való összecsapások is tarkítják, de azannalisták őket a többi ellenséges népnél jóval kevésbé ádáz ellenfélnek tüntetik fel, a velükkapcsolatos legfontosabb történet egy híres sabin család Rómába költözéséről szól. Livius szerintPublius Valerius negyedik consulsága idején fogadják be Appius Claudiust (Attius Clausust)nagyszámú cliensével együtt – egy másik forrásunk 5000 clienst említ – Rómába, ahol földet is kapnak,Appius Claudiust a patriciusok soraikba emelik, a senatus tagja lesz, és neve nemsokára megjelenika consulok listáján is. Ha az ötezres létszám mindenképp túlzásnak tűnik is, a nagyszámú cliensbiztosította fegyveres erő és tekintély magyarázhatja a Claudiusokat maguk közé fogadó patriciusoknagyvonalúságát. Róma nyitottsága a betelepülők iránt a város történelmének egyik legfontosabbvonása, az ezzel is összefüggő demográfiai súly nélkül többek között katonai sikereik sem lennénekérthetők. A Claudiusok származásának története arra is jó példa, hogy a tekintélyes Kr. e. 3-2. századigensek „családi” történelméből hogyan áll össze Fabius Pictor és a későbbi annalisták kezei közötta római történelem.

Az exemplum maiorum a – költött vagy valóságos – ősök eszményiként ábrázolt cselekedeteinekmegörökítésével állított példát a mindenkori utódok elé. Az egyik leghíresebb exemplum aköztársaságkor elejéről L. Quinctius Cincinnatus nevéhez kötődik, akit Livius (III 26) szerint egyigen válságos katonai helyzetben választottak dictatorrá. Mint Livius írja: „a római nép államánakegyetlen reménysége, L. Quinctius négy iugerum földet művelt (...), éppen árkot ásott, egy ásónyélneknekifeszülve, vagy szántott (...), amikor a követek (...) kölcsönös üdvözlések után megkérték: öltsefel togáját, mind maga, mind az állam javára, hallgassa meg a senatus megbízását.” Cincinnatus akunyhóból kihozatja – nyilván hozzá méltó – feleségével a togáját, letörli magáról a port, a verítéket,és vállalja a megbízatást. Miután győzelemre vezeti a római sereget, tizenhat nap után lemond adictatori hatalomról. Cincinnatus, az ab aratro, az eke mellől elhívott dictator egyfelől a puritánságot,a tisztes földművest testesíti meg, másfelől annak példája, hogy a római polgár nem él vissza ahatalmával, és rögtön leteszi azt, ha az adott feladatot elvégezte. Mindezek mellett alakja azt is sugallja,hogy hajdanában, a köztársaságkor elején nem voltak nagy vagyonkülönbségek, hiszen a saját földjétművelő Cincinnatus a patriciusok, a várost vezető arisztokraták közé tartozott.

A római hagyomány a csaták méretét, az ellenséges – illetve római – elesettek számát eltúlozza,amint a város népességének nagyságát is túlbecsüli. Dionysios szerint például Róma lakosságaKr. e. 474-ben 103 ezer polgárt számlált. Ehhez képest a mai, elsősorban Róma területén alapulóóvatosabb becslés az összlakosságot körülbelül 15 ezerre, a merészebb 30 ezer körülire teszi. Azutóbbit tarthatjuk reálisabbnak, mivel arányaiban jobban megfelel az egylegiónyi -3-4000 fős –hadseregnek és annak a feltételezett hatalmi súlynak, amely a Kr. e. 4. század legelején már komolyhódításban (Veii) mutatkozik meg. A hagyomány a volscusok vagy aequusok népességi adatairólhallgat, de az évente levágott ellenség létszámából a valóságtól talán még inkább elrugaszkodottadatok következnének. Ahogy a hagyomány számai viszonyulnak a harmincezerhez, úgy aránylanaka hagyomány által leírt csaták a Kr. e. 5. században lezajlott harci eseményekhez. Kis városokvívtak egy-két magyarországi megyényi területen kisméretű háborúkat, de ezeken az összecsapásokonegyes városok fennmaradása múlhatott. Róma sorsa szempontjából a volscus előretörés megállításasemmivel sem volt jelentéktelenebb, mint a már jóval nagyobb hadseregeket mozgató pyrrhosi háború.

Ünnepélyes fogadalmi felajánlásokat tettünk a Capitoliumon, csak hogy megvívhassuk Tiburt ésPraenestét, pedig az egyik ma már külvárosi villanegyedünk, a másik pedig vidám nyári tanyánk. (...)Corioli legyőzése is – gyalázat! – akkora dicsőség volt, hogy a város elfoglalása ugyanúgy nevetszerzett Gnaeus Marcius Coriolanus- nak, ahogy másoknak Numantia vagy Africa leigázása.

(Florus: Róma háborúi. I 11. H. L.) A császárkori történetírót megdöbbenti a hajdani ellenfelekkicsisége és a Róma történelmében betöltött nagy szerepük közötti kontraszt.

Az ellenséges földek pusztítása a Kr. e. 5-3. századi hadviselés legfontosabb eleme volt. Céljaa zsákmányolás mellett az ellenség erőinek lassú felőrlése. Itt Latiumban a háborús feleket nem

3. Róma

245

választották el kisebb erőkkel is védhető, természetes határok, tengerszorosok vagy hegyvonulatok,mint például Hellasban. Livius sokszor ír le olyan helyzetet, amikor a két hadsereg egyidejűleg,kölcsönösen pusztítja egymás földjét, tanyáit, ezeket a történeteket lehetetlen hitelesíteni, demindenképpen jellemzőnek tűnnek. Egy ilyen helyzetben Róma viszonylagos nagysága és demográfiaisúlya olyan előnyt jelentett, amely évtizedek szívós harcai alatt megkérdőjelezhetetlen fölénnyéváltozott a térségben. Róma földrajzi helyzetének is óriási jelentősége volt. Latium északnyugatihatárán feküdt, az aequusok és volscusok támadásaitól megvédte szövetségeseinek, a latin városoknaka gyűrűje, földjei, nyájai tehát jóval kevésbé voltak kitéve az ellenség prédálásá- nak, mint példáulNomentumé vagy Ardeáé.

Ahogy a latin szövetség egyre sikeresebben biztosítja területeit és szorítja defenzívába az aequusokatés volscusokat a Kr. e. 5. század második felében, Rómának arra is lesz ereje, hogy északiszomszédjára, Veiire összpontosítson. A hagyomány szerint tízéves nehéz küzdelemben, Kr. e. 406-tól 396-ig megsemmisíti a nálánál nagyobb területű etruszk várost. Róma győzelme mögött egyrészttársadalmának militarizáltsága állott, másrészt, míg a Város támaszkodhatott latin szövetségeseire,addig Veiit nem segítette a többi etruszk város, akiknek figyelmét lekötötte a gallok megjelenéseÉszak-Itáliában. A hagyomány szerint ugyanazon a napon esik el Veii, amelyen a gallok elfoglaljákMetapontumot (etruszk város, valószínűleg a későbbi Mediolanum helyén). A háború nehézségeivel,a római társadalomra rótt terheivel arányban áll a siker jelentősége. Veii gazdag etruszk város, azitt szerzett zsákmány nem hasonlítható össze az aequusok földjének dúlásából befolyó haszonnal.Hatalmas földterülettel nő az ager Romanus, Róma területe megkétszereződik. A föld egy részéből aszegényebbeknek juttatnak birtokokat, kisméretű parcellákat, de így is megerősödik az a réteg, amelya hadsereg zömét adja. A győzelem geopolitikai jelentősége is nagy: Róma megszerezte a Tiberis alsószakaszát, a térség egyik legfontosabb útvonalának ellenőrzését, és átlépte Latium és Etruria határát.Veii megszerzésével új korszak, Itália meghódításának kora kezdődik el. Igaz, ez a kezdet nem túlfényes: Veii legyőzése után néhány évvel a gallok súlyos vereséget mérnek Rómára, és maga a városis elesik.

A gall törzsek nem érik be a Pó völgyének és az Adriai-tengerpart egy részének (a mai

Rimini térségének) megszállásával, hanem tovább nyomulnak az etruszkok törzsterülete felé. Kr.e. 387-ben egy hatalmas kelta sereg (főként az Adria mellett letelepedett senonoké) váratlanulmegjelenik Etruriában. A hagyomány szerint a Rómától háromnapi járóföldre lévő Clusiumot,a Rómát hajdan szövetségbe kényszerítő várost veszik ostrom alá. A helyszínen – Liviusbeszámolója szerint – megjelennek Róma követei, és megsértve a népek jogát, követ létükre harcbabocsátkoznak. A hagyománynak ez az eleme valószínűleg a katasztrofális vereséget, az istenekRómától való elfordulását hivatott indokolni, illetve azt a tényt, hogy a Brennus vezette gallokanélkül támadnak Rómára, hogy Etruriát előtte meghódították volna. A rómaiak a gallokkal a Tiberisegyik mellékfolyócskájánál, Allia mellett csapnak össze Kr. e. 387-ban, és vereséget szenvednek.Rómát magát sem képesek védeni: a Capitolium fellegvárán kívül az egész város elesik. Ehhez akatasztrófához, amelyhez foghatóként csak a Hannibáltól elszenvedett vereséget tartotta nyilván arómai emlékezet, még számos legendás elem kapcsolódik, például itt olvasható a capitoliumi ludaktörténete is, és a gallok elvonulása ugyancsak ki van színezve. A hagyomány szerint szégyenletesmódon, arannyal kellett megvásárolni az ellenség elvonulását, de ezt a szégyent már a várostól néhánymérföldre lemossák magukról a rómaiak, legyőzve a távozó gallokat, akik közül hírmondó sem marad.A vereséget magyarázó és szépítő hagyomány mellett más forrás nem áll rendelkezésünkre, így csakkövetkeztethetünk arra, hogy a győztes gallok távozásának oka az lehetett, hogy seregük a komolyabbostromra nem volt felkészülve, illetve hogy otthoni településeik veszélyben forogtak.

Az alliai csata napját (dies Alliensis), amely a hagyomány szerint egybeesett a cremerai vereségnapjával, pontosan ismerjük: július 18. Erről a napról ugyanis mint baljós előjelű, illetve gyásznaprólévről évre megemlékeztek a rómaiak, ekkor sem állami, sem peres ügyet nem lehetett intézni. Azesemény évét is meg tudjuk határozni a római kronológiai rendszerben: a katasztrófa L. Titinius, P.Licinius, P. Maelius stb. consuli hatáskörrel felruházott katonai tribunusok hivatali évében történt.Problémát csak az jelent, hogy ezt az évet a saját (Kr. e. – Kr. u.), illetve bármilyen abszolút kronológiairendszerben elhelyezzük. A nehézséget az ókori forrásainktól örököltük: egyrészt a varrói kronológiaKr. e. 4. századi anyaga önmagában is ellentmondásokat mutat, így az eseményhez rendelhető évszám,a Kr. e. 390 is megkérdőjelezhető. Másrészt a varrói 390-es évvel szemben Polybios az Antalkidas-félebéke (és a syrakusai Dionysios egyik katonai akciójának) évére, Kr. e. 387-re datálta az eseményt.

3. Róma

246

A Kr. e. 4. század elejének kiemelkedő politikusa és hadvezére M. Furius Camillus, aki tizenegyszerállt az állam élén consuli tribunusként vagy dictatorként. Veii legyőzése is az ő érdeme, de az elvonulógallok állítólagos megsemmisítését is neki tulajdonítja a hagyomány. (Az alliai vereség pedig nem az őlelkén szárad, ugyanis akkor éppen száműzetésben tartózkodott – az államférfiúi nagysághoz gyakrantársítja a hagyomány a polgártársak méltánytalanságát és irigységét.) A gallok által lerombolt városújjáépítése is az ő nevéhez

fűződik, így lesz Camillus a város második alapítója. Róma helyzete a vereség következtébenmegrendül Latiumban, erőre és bátorságra kapnak a volscusok, az aequusok és az etruszkok is, továbbáa gall fenyegetéssel is folyamatosan számolni kell. Róma szerencséje, hogy ekkor még nem jön létreellene nagyobb erőket tömörítő koalíció, külön-külön győzi le ellenfeleit és elégedetlen szövetségeseit.A gallokat is sikerül újra és újra visszaűzni Közép-Itáliából, Kr. e. 367-ben az öreg Camillus utolsógyőzelmét ellenük aratja, Róma Kr. e. 349. évi, szintén a gallok felett aratott győzelme pedig arrólnevezetes, hogy ennek híre bizonyíthatóan eljutott Hellasba is. A hatalmi viszonyok rendeződését, aváros vezető pozíciójának megszilárdulását jelzi a Kr. e. 358-ban megújított latin szerződés és egykülső hatalommal, a punokkal kötött második szerződés is, 348-ban.

A latin szövetség – folyamatosan szerezve vissza földjeit a területére támadó törzsektől, illetvenyomulva be azok területére – új városokat, coloniákat hoz létre, amelyek új tagként erősítik aszövetséget, nagyban hozzájárulva a térség védelméhez, mint például a Kr. e. 494-ben alapítottVelitrae. A coloniákat római és latin telepesek hozzák létre: azaz nemcsak a veszélyen osztoztak,amelyet egy ilyen „előretolt helyőrségben” való letelepedés jelentett, hanem a foedus Cassianumszellemében a megszerzett földeken, zsákmány legfontosabb részén is. Ezek a városok még nemkötődnek annyira Rómához, mint a későbbi, már Itália módszeres meghódítása során létrejövő ésforrásaink által sokkal jobban adatolt coloniák. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindazokbanaz esetekben, amikor a latin városok vagy egy részük Róma ellen fordult, ezek közül a korai coloniákközül is csatlakoztak hozzájuk egyesek.

■ Emlékeztető

exemplum maiorum, iugerum, toga, ab aratro, militarizáltság, ager Romanus, dies Alli- ensis, tribunus,colonia

■ Kronológia

86. táblázat -

507 Nagyszámú cliensével Appius Claudius Rómábaköltözik

494 Velitrae alapítása493 A foedus Cassianum486 Róma és a latinok szövetsége kibővül a

hernicusokkal470-es évek Az etruszk befolyás vége Rómában477 (vagy 479) Fabiusok veresége Cremeránál426 Róma elfoglalja Fidenaet396 Veii bekebelezése387 Az alliai csata (390 a varrói kronológia szerint)385 A satricumi colonia szervezése367 Győzelem a gallok ellen358 Megújítják a latinokkal a szerződést349 Győzelem a gallok ellen348 A punokkal kötött második (első?) szerződés

3. Róma

247

3.2.2. A köztársaság kialakulása. Itália meghódítása3.2.2.1. A KR. E. 4. SZÁZAD BELPOLITIKAI KÜZDELMEI

A Kr. e. 4. század belpolitikáját – ahogy az előző századét is – a patriciusok és az erre az időremár megerősödött, renddé formálódott, érdekeiket az államban egyre hatékonyabban képviselni tudóplebeiusok küzdelme határozta meg. A politikai ellentétek három egymással összefüggő kérdés –a szegényebb plebeiusok eladósodása és adósságterhei, illetve a földéhség, valamint a plebeiusokpolitikai jogainak kibővítése – körül formálódtak.

A század elejének két meghatározó külpolitikai eseménye, Veii elfoglalása és a gallok támadása –amely végletesen próbára tette a római társadalom és állam erejét – nagy hatással volt a belpolitikaalakulására is. A folyamatos és komoly tétért folyó harcok erősítették a plebeiusok pozícióit, hiszennagy szükség volt a katonai erejükre. A háborúk és különösen a gallok pusztítása ugyanakkor súlyosterhet jelentett a kisbirtokos parasztságnak.

Nincs okunk kételkedni Livius leírásában, amely szerint a gall támadás súlyosbította az eladósodást.Mert – bár a gall betörés régészetileg megfogható nyomot alig hagyott, és hosszú távú hatása agazdaságra nehezen lenne kimutatható – az ellenséges hadsereg jelenléte, az a kár, amit a termésben,a készletekben, az állatállományban okozott, súlyos csapást jelenthetett a kisparaszti gazdaságokra,és ez biztosan növelte az adósok, illetve az adósrabszolgaságba süllyedők számát. A Kr. e. 4. századelső feléből Livius több olyan zavargást is említ, amelyek az adósságválságból fakadtak, és az adósságkérdése áll M. Manlius Capitolinus híres ügye mögött is.

A patricius M. Manlius Capitolinus, cognomenét a Capitolium megmentésével érdemelte ki, ő volt,aki – Livius szerint – a ludak jelzésére reagálva, egymaga védte a várat a Tarpeia szikláján felkúszógallok ellenében. De hatalomvágya miatt nem éri be ezzel a dicsőséggel, és szervezkedik a köztársaságellen. Kifizeti számos, tartozása miatt már börtönbe jutott plebeius adósságát, és demagóg módon,kihasználva a népnek az adósságok és a kamatterhek miatti elkeseredését, az atyák ellen lázít. De asenatusnak és az ebben az ügyben melléjük álló néptribunusoknak sikerül királyságra törés vádjávalelítéltetnie a comitia centuriatán. A liviusi történet (VI 11 és 14-20) szinte minden ízében a Kr.e. 2. és 1. századi római történelem elemeiből épül fel: Catilina szervezkedéséből, a Gracchusokfellépéséből és a Scipio-perekből ismerős számunkra. A lényegi kérdés pedig, amelyet a történetmegjelenít, végigkíséri a köztársaság egész történelmét: a politikai elit félelme, hogy valaki közülükkorábbi sikereire támaszkodva és a néppel szövetkezve fölébük kerekedik. Ez fogalmazódik meg újraés újra a királyságra törés vádjában.

Még ha Manlius történetének tragikus és retorikus fordulatai csak az annalisták fantáziáját dicsérik is,a konfliktus ténye és – a történtek által jellemzett – súlyossága lényegében helytállónak tekinthető.A plebeiusok, pontosabban a szegényebb rétegek jelentős része élhetett az eladósodás árnyékában,illetve volt mozgósítható az adósság kérdésével a patriciusok ellen. Már csak azért is, mert azeladósodás és különösen maga a nexum (az adósság ledolgozása, az adósrabszolgaság) függésbevonta a plebeiusokat, megszüntetve ennek a rendnek azt az alapvető vonását, amely megkülönböztettetagjait a clien- sektől. Nem ismerjük a finanszírozási és a logisztikai részleteket, de bizonyosan csaksúlyosbította a római nép terheit a Kr. e. 378-ban felépített (serviusinak nevezett, darabjaiban itt-ottma is látható) városfal is. A 10 méter magas, 11 kilométer hosszú falhoz a követ egy Veii melletti,Rómától 15 kilométerre lévő bányából szállították – egy ilyen hatalmas vállalkozásnak óriási lehetetta munkaigénye.

A forrásainkban állandóan jelen lévő másik probléma a szegények földínsége. A korai rómaigazdaság szerkezetére, az örökölhető magánföldtulajdonra a plebeiusok körében, úgy tűnik, akisméretű, 7 iugerumos vagy kisebb parcellák jellemzőek. (4 iugerum körülbelül egy hektár –nagyjából két focipályányi terület.) A Veiitől elvett földből például – a plebeiusok követelésére –magántulajdonba adott parcellák 7 (Livius) vagy esetleg csak 4 iugerumosak voltak (Diodóros).Modern számítások szerint az akkori terhelési viszonyokat és az önellátás szükségén alapulóterményszerkezetet figyelembe véve, egy négytagú család ellátásához több mint 10 iugerumra voltszükség. Ez a birtokszerkezet érthetővé teszi a római gazdaság egy másik sajátosságát: az ager publicus– az állami föld – intézményét, amelyből a földdel egyáltalán nem vagy nem elegendő mennyiséggelrendelkező parasztok csekély bér fejében parcellához juthattak. Ahogy a forrásokból kirajzolódik,

3. Róma

248

az eredeti szokásjog az lehetett, hogy minden polgár annyi állami földet használt, amennyit családierőforrásaival meg tudott művelni. A cliensekkel, rabszolgákkal, illetve nagy állatállománnyalrendelkező patriciusok a szokásjogot figyelmen kívül hagyva, egyre nagyobb darabokat vettekhasználatba, kiszorítva az ager publicusról a politikai befolyással és gazdasági erőforrásokkal nemrendelkező kisbirtokosokat. Az ager publicus bérlésével kialakított nagy birtokok munkaerőigényétnagyrészt az adósrabszolgaság fedezhette, ami további kapcsolatot teremt az adósság és a földínségközött.

Forrásainkban a földínség, illetve az ager publicus problémája a plebeiusok két visz- szatérőkövetelésében öltött testet. Az egyik a földosztás volt: az az igény, hogy a hódítások során szerezettföld ne ager publicusszá váljon, hanem egyéni, magánbirtokként osszák szét a szegények között. Ez akövetelés mindig beleütközött a patriciusok ellenállásába, és szinte sosem vezetett sikerre. Különlegeshelyzetet és kompromisszumot eredményezett a Veii elfoglalásával szerzett hatalmas mennyiségűföld, mert egyfelől a patriciusok beleegyeztek ugyan a földosztásba, ugyanakkor a parcellák kicsinyvolta kétessé tette a politikai engedmény értékét. A plebeiusok másik követelése az volt, hogy az agerpubli- cusból bérelhető földterület mennyiségét törvényben korlátozzák, ami lehetővé tette volna, hogymindenki megfelelő méretű bérelt földhöz jusson.

Ezekhez társult egy további törekvés: a plebeiusok politikai emancipációja. Ennek legfontosabbeleméhez, hogy plebeius is lehessen consul, elsősorban a plebeiusok felső, tehetős rétegénekfűződött érdeke. Ők voltak rendjük vezetői, akik politikai ambícióikhoz meg tudták szerezni a néptámogatását azzal, hogy összekapcsolták a plebeiusok politikai súlyának növelését a létbizonytalanságfenyegetésének megszüntetésével. Erre az „árukapcsolásra” a legjobb példa maga a Kr. e. 367. évileges Liciniae Sextiae, a patriciusok és plebeiusok harcának egyik legfontosabb állomása. Az ekkorhozott törvények egyike a hagyomány szerint 500 iugerumban szabja meg a pater familias általaz ager publi- cusból bérelhető föld felső határát. Egy másik törvény az adósok helyzetét enyhítiazzal, hogy a már kifizetett kamatokat beszámítja a tőke összegébe. Egy további törvény pedigkimondja, hogy az egyik consulnak plebeiusnak kell lennie. Ahogy általában a kora köztársaságkoriharcokkal, ezekkel a törvényekkel kapcsolatban is felmerül Liviusszal, Ap- pianosszal és a többiforrással szemben az anakronizmus vádja. Reális-e az 500 iugerum, létezhettek-e ilyen nagy birtokokmár a Kr. e. 4. században? Vagy csak a Gracchusok földtörvényeiben emelték 500-ra a határt, ésennek a viszavetítéséről van szó? Ha figyelembe vesszük, hogy Veii területe nagyobb volt, mintaz őt meghódító Rómáé, és ha ennek a felét nyilvánították ager publicusszá, akkor mintegy 112ezer iugerummal gyarapodott az állami földek meglévő területe. Ilyen mennyiségű földet tekintvemár reálisnak tűnik az 500 iugerumos határ. (De ha meghaladta is a létező nagybirtokok méretétez a határérték, már magát a korlátozás törvényi szabályozását is eredményként könyvelhették ela plebeiusok.) A szegényebb rétegek gazdasági kiszolgáltatottságát csökkentendő, a következőévtizedekben még további olyan törvényeket is hoztak, amelyek az adósok helyzetén köny- nyítettek,Kr. e. 326-ban pedig a lex Poetilia megszüntette az adósrabszolgaságot.

A törvénycsomag harmadik, a plebeiusok consulságára vonatkozó eleme Róma hatalmi rendszerénekátalakítását célozta meg, és óriási ellenállásba ütközött. A hagyomány szerint anarchiához vezetőbelpolitikai küzdelmet végül kompromisszum oldotta fel: megszavazzák a törvényjavaslatot, delétrejön a praetori – ekkor még patríciusoknak fenntartott – magistratura, ami a patriciusok szemébennémileg ellensúlyozza a plebeius consult. A plebeius aedilisek mintájára ugyancsak ekkor választanakelőször aedilis curulisokat (kezdetben szintén a patriciusok közül).

Vagyis a leges Liciniae Sextiae a plebeiusok számára kedvező politikai változásán túl az államrendátfogó átalakulásához vezet. Egyrészt visszaállítják a consulságot, másrészt újabb magistraturákatállítanak fel. A praetor átvette a consuloktól a polgári igazságszolgáltatás irányítását, illetve a másodiklegmagasabb méltóság viselőjeként – amit többek közt a fasces és a lictorok fejeztek ki – hadseregetis vezethetett. Az aedilis curulisek a plebeius aedilisekhez hasonló feladatokat ellátva, velük együtt aváros működtetéséért feleltek: a városfelügyeletért (szentélyek, piacok, közbiztonság), az annonáért,azaz a gabonaellátásért, illetve a város vallásos ünnepein rendezett játékokért. Míg a censort, aconsulokat és a praetort (később praetorokat) a comitia centuriata választotta, addig az aediliscuruliseket – a náluk alacsonyabb rangú quaestorokkal és egyéb kisebb beosztású tisztségviselőkkelegyütt – a comitia tributa (az aedilis plebiseket értelemszerűen a plebeiusok saját gyűlése, aconcilium plebis választotta). Az új tisztség elnevezésének második tagja az aedilis plebistől valómegkülönböztetésül a hivatal senatori rangjára utal: az aedilis curulisok egyúttal a senatus tagjai

3. Róma

249

is lettek – ha korábban nem lettek volna azok –, és nekik is kijárt a sella curulis, az elefántcsontberakásokkal díszített faragott szék, amely a főbb magistratusok fontos méltóságjelvénye volt.

A korábbi hatfős tribuni militum consulari potestate testület helyett mind hierarchikusan, mindfeladatmegosztás szerint strukturáltabb irányítási forma jött létre: kialakul az az államvezetés, amelynémi változtatásokkal ugyan, de évszázadokig képes lesz irányítani egy időközben birodalommánövekvő államot. És éppen ebben láthatjuk a Kr. e. 367. évi események egyik fontos eredményét.Forrásaink a hangsúlyt a plebeius- patricius hatalmi harcra helyezik, ez azonban szorosanösszefonódott a res publica intézményeinek kiépítésével: ahhoz a sikerhez, amelyet a Licinius ésSextius által képviselt plebeius vezetőkből és a változásokat támogató patriciusokból álló politikaicsoport elért, hozzájárulhatott az is, hogy a katonai tribunatus rendszere már nem volt alkalmas a respublica szaporodó és bonyolódó feladatainak intézésére.

A hagyomány szerint a Kr. e. 367. évi törvényt, amely szerint az egyik consulnak ple- beiusnakkellett lennie, két és fél évtized múlva, Kr. e. 342-ben újabb törvény, a lex Genu- cia követte, amelylehetővé tette, hogy mindkét consul lehessen plebeius. Ez a hagyomány azonban némiképp ellentmonda consulok listájából levonható következtetéseknek: Kr. e. 367 és 342 között ugyanis több olyan év isvan, amikor mindkét consul patricius gensből származott, míg következetesen, kivételes évek nélkülcsak 342-től osztoznak a patriciusok a plebeiusokkal az éves hatalmon – méghozzá egészen Kr. e. 172-ig, amikor is először fordul elő, hogy mindkét consul plebeius származású. Ezek szerint a lex Genuciátcsaknem két évszázadig nem alkalmazták. Valószínűbb megoldás, hogy a plebeius con- sulságot Kr.e. 367-ben mindössze lehetővé tették, kötelezővé csak 342-ben vált. (A Kr. e. 367. évi eseményekértékelése – hasonlóan más kora köztársaságkori kérdésekhez – vita tárgya a kutatásban, a történészekegy része a liviusi hagyomány elfogadása mellett érvel.)

A plebeiusok consulságának egyik legfontosabb eredménye Róma vezető csoportjának átalakulása:egy új hatalmi elit, a nobilitas kialakulása. Új családok tagjai kerülnek be a senatusba, nyernek elconsuli, illetve más magistraturákat: az első plebeius dictator: Kr. e. 356, az első plebeius censor:Kr. e. 351 (mindkettő C. Marcius Rutilus), az első plebeius praetor: Kr. e. 337 (Q. PubliliusPhilo). Róma irányítása tehát egy olyan új csoport kezében van már, amely patriciusokból ésplebeiusokból áll, akik egyformán részesednek abból a tekintélyből, azokból a hatalmi és gazdaságielőnyökből, amelyeket az állam vezetése nyújt. Az utolsó fontos különbséget Kr. e. 300-ban számoljafel a lex Ogulnia, megnyitva a legfontosabb papi testületeket a plebeiusok előtt. A 8 pontifexszemélyi megoszlása ezután 4-4, az augurok (madárjósok) testületéé pedig 5-4 a plebeiusok javára.Ezekkel az eredményekkel szemben a patricius-plebeius megkülönböztetés mindvégig megmarad anéptribunátust illetően, amely csak a plebeius gensek tagjainak van fenntartva. A néptribunusi hivatalaz új elit kialakulásával egyidejűleg elveszíti „forradalmi” jellegét. A curulisi hivatalok irányábavezető lépcsőfokká válik gazdag plebeiuscsaládok fiai számára, azaz ez a korábban ellenzéki tisztségbeépül a római állam intézményrendszerébe, hogy majd a Gracchusoktól kezdve újra forradalmi, azállamot opponáló intézménnyé váljon.

Nem pusztán a patriciuselit kibővülését hozzák a Kr. e. 367. és 342. évi törvények. Ha a 367 utániconsullistákat összevetjük a korábbi consulok, illetve consuli tribunusok névsorával, szembetűnő,hogy több patriciusnemzetség kiszorult a hatalomból, például a Cloe- liusok, a Horatiusok, aLucretiusok, akikkel a fastikon nem találkozunk többé, vagy a Iuliusok és a Sergiusok, akiknek csaka köztársaság végén sikerült újra a hatalmon lévők közé kerülniük. A hatalmi elit tehát átrendeződika belpolitikai küzdelmek és az állam átalakulása során, aminek nyertesei és vesztesei is vannak.

A Kr. e. 367 utáni consullista vizsgálata további tapasztalatokkal is szolgálhat. Ebben az időszakbanrendkívül gyakran fordul elő, hogy egyazon személy többször is consulságot visel: A Kr. e. 366 és291 között eltelt hetvenkét év 144 consulsága közül 54-et mindössze 14 személy viselt. Ebből 38-atpedig mindössze 8 ember – ezek mindegyike legalább négyszer volt consul, vagyis a Kr. e. 4. századmásodik felében egy szűk csoport karizmatikus tagjai újra és újra megszerezték a vezető magistratusihelyeket a népgyűlésen. Ez pedig a népgyűlés – a comitia centuriata, ahol is a vezető magistratusokatválasztották – komoly politikai szerepét sugallja: úgy tűnik, a senatus ekkor még nem rendelkezikazzal a döntő befolyásával az állam irányításában, amely később lesz a sajátja.

Az új uralkodó elit kialakulása természetesen nem egy csapásra történt Kr. e. 367- ben, hanemhosszú folyamat volt, amely jóval előbb kezdődött, és amelynek bizonyosan fontos elemei voltak a

3. Róma

250

patricius- és a vezető plebeiuscsaládok közti házasságokkal kialakuló kapcsolatok, például LiciniusStolo (a 367. évi leges Liciniae Sextiae egyik beterjesztője) apósa M. Fabius Ambustus, az egyiklegelőkelőbb patricius gens tagja, aki Kr. e. 363- ban censor, 360-ban, 356-ban és 354-ben pedigconsul, vagyis vejével együtt tagja annak a szakirodalomban néha középpártnak nevezett csoportnak,amely a változásokat támogató patriciusokból és plebeiusokból alakult ki.

■ Emlékeztető

adósrabszolgaság, cognomen, nexum, iugerum, ager publicus, leges Liciniae Sextiae, lex Poetilia,praetor, aedilis curulis, annona, comitia tributa, concilium plebis, sella curulis, tribuni militumconsulari potestate, lex Genucia, nobilitas, lex Ogulnia, pontifex, augur, curulisi hivatalok, középpárt

■ Kronológia

87. táblázat -

384 k. Manlius Capitolinus pere378 A serviusi falak építése367 A leges Liciniae Sextiae356 Az első plebeius dictator351 Az első plebeius censor342 A lex Genucia337 Az első plebeius praetor (Q. Publilius Philo)326 A lex Poetilia300 A lex Ogulnia

3.2.2.2. KÖZÉP-ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSAErről az időszakról szóló forrás az annalista hagyományt fenntartó Livius, Diodóros, Di- onysiosHalikarnasseus, Appianos Róma történetének kivonatosan fennmaradt III. könyve, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 47., 79. és 98-99. dokumentumai.

3.2.2.2.1. A samnisok. Az első samnis háború

A Kr. e. 367-ben és a következő évtizedekben átformálódó államnak, illetve az új magist-ratusrendszerrel együtt formálódó új elitnek, a nobilitasnak folyamatos harcokban kellett bizonyítaniahatékonyságát. Róma hadvezérei, akik között egyre több a plebeius, a következő évtizedekbenmeghódítják Itáliát, Kr. e. 270-re olyan méretű és erejű államot hozva létre, amely már egyenrangúfélként állhat szembe vagy szövetkezhet a hellénisz- tikus államokkal és Karthágóval. Róma az idáigvezető úton Itália összes népével szembekerül, de a legnagyobb ellenfelet, amelyen csak három háborúárán tud felülkerekedni, a samnisok jelentik.

A samnisok lakta vidék a Délközép-Appenninek, egy hatalmas, folyók szabdalta hegyvidéki terület,amely sem termékeny síkságokkal, sem tengerparttal nem rendelkezett. A félsziget nyugati partjátóltöbbek között Campania, a keletitől Apulia választotta el. Bár Samnium nagyobbrészt hegyvidékiterület, sűrűn lakott völgyei alkalmasak földművelésre. Természetesen nagyon nagy szerepe volt azállattartásnak is, elsősorban a sertés- és a juhtenyésztésnek. A samnis pásztorok – ahogy a vidékkorábbi lakói vagy közép- és újkori utódaik – az Appenninekben transzhumáló pásztorkodássalhasznosították nyáron a hegység magasabban fekvő területeit: „nyájam a hőség előtt CalabriátLucaniára váltsa fel” – írja Horatius is (I 26-26. B. L.). A városiasabb települések és ezekkelegyütt a fejlettebb ipar és kereskedelem, a pénzrendszer hiányoztak Samniumban. A legfontosabb– a földművelést és az állattenyésztést – kiegészítő foglalkozás a gazdagabb szomszédokkal valóháborúskodás volt.

A samnisoknál egy-két nagyobb – de például etruriai vagy latiumi mértékkel mérve nem túlvárosias – központ mellett kis falvakból és tanyákból álló, sűrű településhálót mutatott ki a régészet.

3. Róma

251

Ezt hegyi erődök és szentélyek egészítették ki. Az erődök néhány nagyobb (szabályt erősítőkivételként, például Castel di Sangrónál feltárt), de többségében kisméretű, nehezen megközelíthetővédművek voltak, amelyek romjai még ma is láthatók az Appenninek magaslatain. Ez utóbbiak nemállandó lakhelyül szolgáltak, hanem csupán veszély esetén húzódhatott ide vissza a környező falvaklakossága. A szentélyeket ugyancsak úgy használta a környék, hogy azok nem képezték részét egyiktelepülésnek sem. Ilyen a Pietrabbondantéban feltárt, nagy gonddal épített és díszített kultuszhelyis. A lakóterületeknek, illetve a kultikus és védelmi célokat szolgáló épületeknek ez a funkcionáliselkülönülése megkülönböztette Samniumot Etruriától, Latiumtól és Itália többi fejlettebb területétől,ahol az ezt a három funkciót egyesítő, városias településszerkezet volt a jellemző.

A samnisok társadalmi-politikai szervezete is kevésbé tűnik kidolgozottnak és struk- turáltnak, minta latin, a görög vagy a campaniai városállamoké. A samnis szövetség, amely a vele azonos nyelvűés kultúrájú többi oszk szomszédjától (pl. a lucanusoktól) külpolitikájában határozottan elkülönült,négy, mindig egységesen fellépő törzsi egységből, toutóból (a latin populus megfelelője) állt (kb. 12500 négyzetkilométer és 450 000 lakos a Kr. e. 4. század közepén). Egy touto több pagusból állt. Apagus, amely egy vagy több falut fogott össze, autonómiával rendelkezett, és gazdaságilag is önellátóegységnek tekinthető. A pagusok élén egy-egy választott magistratus, a meddiss (latin meddix) állt.Livius egy évre választott fővezérről is beszél, aki az egész samnis szövetséget irányította, valamint asamnisok tanácsait és népgyűléseit is említi. A samnisok szervezettségét, intézményeik állandóságátLivius, de már az itáliai népekről író görög szerzők is valószínűleg túlbecsülték. A polisokban, éventeválasztott tisztviselők irányítása alatt élő „civilizált” világ mindig a legszervezettebb pillanataibantalálkozott Itália belső területein élő törzsekkel, amikor azok közösen vezettek támadó hadjáratot atengerparti síkságokra, vagy védekeztek a hódítók ellen.

A rómaiak és samnisok közötti első összecsapás tétje Campania, Itália leggazdagabb vidéke.Egyrészt itt vannak Itália legtermékenyebb földjei, másrészt – a jó mezőgazdasági adottságokkalösszefüggésben – mind a görögök (Kymé, latinosan Cumae és Neapo- lis), mind az etruszkok (Capua)alapítottak itt városokat. A régiót fejlett, gazdag, magas kultúrájú városok tették vonzóvá a hódítókszámára. A Kr. e. 5. század végén a félsziget belsejéből oszk nyelvű (a samnisokkal rokon) hódítóknyomultak be ide, és foglalták el a városokat, Neapolis kivételével, amely – bár itt is érződik az oszkhatás – megmaradt görög városnak. A vidéket azonban nem tette tönkre a hódítás, a hódítók az itt találtfejlettebb társadalmi, politikai, gazdasági struktúrákat adaptálták.

A régiót gazdagsága Itália kulcsává teszi, és birtoklása mind Róma, mind a samnis szövetség gazdaságiés katonai potenciálját megnövelné. Így Róma, miután biztosította magát észak, illetve délkelet felől,Campania felé fordul, és megtámadja a Capuát ostromló samnisokat, felbontva ezzel a samnisokkalkötött, Kr. e. 358-as szerződést.

Bár a többség úgy vélte, hogy Itáliának ez [ti. Capua] a legszebb és leggazdagabb városa, és arendkívül termékeny tengerparti föld a gabonaárak emelkedése esetén a római nép éléskamrájáváválhat, még e rendkívül előnyös lehetőségnél is többre becsülték a szövetségi hűséget.

5(Livius VII 31. M. Gy.)

Amellett, hogy Livius a római politika egyéb szempontjait is beleszövi a capuai követek és a senatustárgyalásába, leírásában az a leghangsúlyosabb, hogy Capua Róma hatalmába adja magát, amely ígya samnisok – korábbi szövetségesei – ellen már alattvalói védelmében léphet fel. Kr. e. 343-ban tehát,a samnis háború első évében Róma bellum ius- tum et piumot, igazságos és isteneknek tetsző háborútvisel, mint – hivatalosan – ezelőtt és ezután is mindig. Róma külpolitikájának irányítói – de méginkább a Róma háborúit megörökítő annalisták – gondosan ügyeltek rá, hogy Róma hódításait, béke-vagy szövetséges szerződéseinek felmondásait igazságosnak és az isteneknek tetszőnek tüntessék fel.De ez nem cinizmus, hanem átélt, komolyan vett hit Róma birodalmi küldetésében és az istenektámogatásában.

A két consuli sereg kiszorította a samnisokat Campaniából és elfoglalta Capuát. A háború fontosságátés a samnisok erejét mutatja, hogy mindkét consul provinciája (feladata, hatásköre, működési területe)a samnis háború volt. Egy év szünet után, mialatt (342-ben!) Rómának belpolitikai válságon kellettátesnie, 341-ben folytatódnak, illetve zárulnak le a harcok egy újabb római-samnis szövetséggel.

3. Róma

252

■ Emlékeztető

transzhumáló pásztorkodás, touto, populus, pagus, meddiss (meddix), samnis szövetség, bellumiustum et pium, provincia

■ Kronológia

88. táblázat -

358 Szerződés a samnisokkal343-341 Az első samnis háború

3.2.2.2.2. A latin háború. Szövetségesek és municipiumok

A samnisokkal való kiegyezésre szüksége is volt Rómának: Kr. e. 341-ben kitört a latin háború. Rómasikerei felborítják a latinokkal kötött szövetség egyensúlyát, az elvben egyenlő jogú felek szövetségeRóma latiumi dominanciájának eszközévé vált. A latin városok követelései, amelyeket Livius jegyzettfel – a polgárjog, valamint hogy ők adhassák az egyik consult és a senatus felét –, minden bizonnyal aKr. e. 91-es szövetséges háború előtti viszonyokat és törekvéseket tükrözik, és jól illeszkednek Liviuskoncepciójába, aki a latin szövetség mindegyik korszakát úgy mutatja be, mintha a latin városok Rómahol békés, hol lázongó alattvalói lennének.

A latinokhoz csatlakoznak más közép-itáliai népek is, és Rómának jelentős áldozatokba és négyesztendőbe került, hogy fölébük kerekedjen. A háború egyik fontos, Kr. e. 340-.ben Veserisnél lezajlottcsatájához több sokat elemzett epizód is kapcsolódik (de stratégiai szempontból már maga a helyszíneis érdekes: a latinok és a rómaiak a Vezúv környékén csapnak össze). A két consul egyike, T.Manlius Torquatus kivégezteti fiát, aki parancs ellenére bocsátkozott párviadalba (és győzött). Amásik consul, Decius Mus pedig feláldozta magát a győzelemért (vö. 92. dok.). Ugyanis a csata előttaz áldozati állat májából a jóspap kideríti, hogy a jelek kedvezőek ugyan a consul seregének, dekedvezőtlenek magának Musnak, erre a családjának a nobilitasban helyet szerző plebeius államférfiegy sajátos rítussal és imával felajánlja magát és magához kapcsolva az ellenség csapatait az istenekneka győzelemért, majd az ellenség közé vágtat, ahol elesik. A római istenek is betartják a megfelelőimaformulával rájuk kényszerített egyezséget, a consullal együtt „elveszik” az ellenséges csapatokatis, és megadják a győzelmet a rómaiaknak. Míg Mus történetének valódi volta elképzelhető, Manliustörténete túlságosan exemplum jellegű, a disciplina (katonai fegyelem) végletes betartását, a respublica szolgálatának az apai szeretet elé való helyezését példázza többek között, ráadásul, ha alapjáigbontjuk vissza a történetet, gyanúsan párhuzamos lesz a Muséval, hiszen felfogható a fiú csata előttifeláldozásának.

A háborúk során, illetve utánuk végrehajtott rendezést, a legyőzött, valamint megfegyelmezettnépekkel kialakított szövetségi rendszert – voltaképpen államközösséget – a kutatás a római történelemfordulópontjának tekinti. Joggal: az ekkor Közép-Itáliában kialakított szövetségi struktúra alkalmasvolt arra, hogy a következő hódítások során egész Itáliát integrálhassa, illetve megfelelő erőt ésszilárdságot mutatott olyan válsághelyzetben is, mint amilyet Hannibál itáliai hadjárata jelentett.

A kialakított rendszer legfontosabb eleme, hogy a legyőzött városokat egyenként kapcsolták Rómához:külön-külön határozták meg mindegyik jogállását és kötelezettségeit, Rómához való viszonyát. ARóma által bő egy évtized alatt kialakított integráció – Livius (VIII 14) alapján – a következőhierarchikus sémát mutatja:

• Szuverén szövetséges városállamok, például Tibur és Praeneste, amelyek átadták Rómának földjeikegy részét, és tilos volt egymás között bármilyen politikai kapcsolatot fenntartaniuk, valamintegymás között nem, csak Rómával – római polgárral – gyakorolhatták a ius conubiit és a iuscommerciit.

• Más városok – illetve azok polgárai – a római állam részeivé váltak mint municipiumok. EhhezTusculum volt a minta. Ez történhetett:

3. Róma

253

teljes polgárjoggal: civitas optimo iure,

korlátozott joggal: civitas sine suffragio, ez esetben a lakosok nem szavazhattak a római comitiákon,és természetesen választhatók sem voltak a római magistraturákra

A volscus Antiumnak ki kellett szolgáltatni hajóit, ezek egy részét elpusztították, a hajóorrokkalpedig a római forum szónoki emelvényét díszítették, amelyet ettől fogva neveztek rostrának (rostrumlatinul ’hajóorr’). A Tirrén-tenger partjának ezt a stratégiai pontját egy – Ostia mintájára – rómaipolgárokból alapított colonia őrizte. A tengerparton később további ilyen helyőrségeket szerveznek.Az ide telepített római polgárokat felmentették a legiókban való szolgálat alól, de nem hagyhatták elcoloniáikat.

A Kr. e. 332-es census során az új polgárokat beosztották a két újabb kerülettel kibővítetttribusrendszerbe. Az egyik censor Q. Publilius Philo, a 330-as és 320-as évek meghatározó politikusa,ő volt az első plebeius praetor Kr. e. 337-ben, de előtte 339-ben már consul és dictator is volt,és alkalmasint személyében tisztelhetjük a római szövetségi rendszer egyik szellemi atyját is.A sine suffragio polgárjogot az államközösség Rómától távolabb fekvő tagjai kapták, például acampaniai városok. (Capua, Róma-barát arisztokráciájával – az equesekkel, azaz a lovagokkal –kivételt tesznek: ők megkapják az optimo iure besorolást.) Ezek a városok a korlátozott polgárjoggalmegkapták a ius conubiit és ius commerciit, és a Rómába való beköltözéssel lakóik elnyerhettéka teljes polgárjogot. Saját belső intézményeik megmaradtak, vagyis önkormányzattal rendelkezőmunicipi- umként tagolódtak be a római államba. Ez a rendszer az önkormányzattal rendelkezőmunicipiumok és a latin jogú szövetséges városok révén úgy tudta gyarapítani Rómát, illetve aRóma által ellenőrzött területet, valamint a hadra fogható polgárok és szövetségesek számát, hogynem torzította el a városállami kormányzati rendszert, Róma politikai intézményeit. A sine suffragiogyakorlata ugyancsak a politikai intézmények stabilitását biztosította, mivel a választó és törvényhozógyűléseken az új polgárok nagy része nem jelent meg politikai tényezőként.

A latin háború után Róma területe, az ager Romanus 5525 négyzetkilométerre becsülhető. Ha ehheza szövetségesek területeit is hozzászámítjuk, 8505 négyzetkilométert kapunk. A teljes népességrevonatkozó szám 347 000, illetve 484 000 fő.

89. táblázat -

Tribus neve Tribus elhelyezkedése; Eredetilakosok

Tribus létrejöttének időpontja

Suburana

Palatina

Esquilina

Collina

Róma városa

tribus urbanae, városi

tribusok

Servius Tullius király hozta létre

Lemonia A további 31 mind tribusCamilia rusticae, vidéki tribus Kr. e. 495 előttPupinia

Pollia

Latium, Róma törzsterülete

VoltiniaRomiliaCaludiaFabiaHoratiaPapiria

Menenia

3. Róma

254

AemiliaVoturiaSergia

CorneliaGaleria

Clustumia

Latium Kr. e. 400 előtt

StellatinaTromentina

Sabatina

Dél-Etruria; veiibeli és caereietruszkok

Kr. e. 387

ArniensisPomptia

Publilia

Dél-Latium (Ager Pomptinus);latinok, volscusok

Délkelet-Latium; hernicusok

Kr. e. 358

Maecia

Scaptia

Latium (Ardea és Velitraetérsége)

Kr. e. 332

Oufentina Dél-Latium; volscusokFalerna Észak-Campania (Volturnus

völgye); auruncusokKr. e. 318

Aniensis Kelet-Latium; aequusokTerentia Dél-Latium; sidicinusok,

auruncusokKr. e. 299

Velina Picenum (Adriai-tenger);vestinusok, praetutianusok

Kr. e. 241

Quirina Sabinum; sabinok

■ Emlékeztető

disciplina, ius conubii, ius commercii, municipiumok, civitas optimo iure, civitas sine suffragio, rostra,tribusrendszer, eques, tribus urbanae, tribus rusticae

■ Kronológia

90. táblázat -

341–338 A latin háború340 Csata Veserisnél332 Q. Publilius Philo censorsága

3.2.2.2.3. A második samnis háború

Róma a tengerparti síkságon Campania felé coloniák alapításával erősítette meg a pozícióit: Kr. e. 334-ben Cales, Kr. e. 328-ban Fregellae a Liris folyó partján; Róma fokozatosan felszámolja a samnisokés a saját területei között lévő ütközőzónát. A samnis szövetség nem nézi tétlenül, hogy teljesen ésvéglegesen kiszorul Campaniából: Kr. e. 326-ban (vagy 328-ban) kitör a második samnis háború,amely kisebb megszakításokkal Kr. e. 304-ig tart. A háború első szakaszában a kulcsot Neapolisjelenti. A város görög lakosainak egyik fele, a démos a samnisokat pártolja, akik mellett Tarentumtól

3. Róma

255

(Taras), a legjelentősebb és ebben a korban külpolitikailag rendkívül aktív dél-itáliai görög várostól isremélhetnek támogatást. Az arisztokrácia inkább a Rómával való kapcsolatban látja a város – és saját– jövőjének zálogát. Neapolist samnis katonák védik, akiket a hagyomány szerint a lakosok egy ravaszcsellel eltávolítanak, majd kizárnak a városból, és átadják őket a korábban már emlegetett QuintusPublilius Philónak, a római sereg fővezérének. Philo – az első római politikus, aki görög cognomentvisel – Kr. e. 327-ben mint consul érkezik Campániába, de imperiumát a Neapolis körüli had- ésdiplomáciai műveletek zökkenőmentes lebonyolításáért meg kell hosszabbítania a népgyűlésnek akövetkező évre, ez az első úgynevezett prorogatio imperii.

A prorogatio alkalmazását ebben az első esetben az magyarázza, hogy Róma nem ostrommal, hanemtárgyalásokkal akarja megszerezni Neapolist, és ezért különösen fontos a magistratus személye.Philo tud görögül, ami ekkor még nem általános a római arisztokrácián belül (bár a következőévtizedekben ez rohamosan megváltozik), és inkább a nobilitas plebeius származású tagjaitjellemzi, kiváló diplomáciai képességekről tett már korábban is tanúságot, valószínű, hogy régiszemélyes kapcsolatai vannak Neapolisban. A prorogatio később a senatus kezébe kerül át, ésolyan helyzetekben alkalmazzák, amikor nem elegendő az imperiummal felruházható magistratus akülönböző helyszíneken jelentkező katonai feladatokhoz.

Caudiumhoz (vö. 98. dok.), Délnyugat-Samnium központjához kapcsolja a hagyomány aköztársaságkor legszégyenletesebb vereségét (Kr.e. 321). A város közelében egy szorosban csapdábaesik a római sereg, és mivel a harc kilátástalan lenne, Sp. Postumius Albinus consul kénytelen békét,illetve fegyverszünetet kötni. A samnisok a fegyverzetüktől és ruházatuktól megfosztott rómaiakat egyiga alatt hajtják át, akik csak ezen az áron vonulhatnak el. Róma már a következő évben kiköszörülia csorbát, és felmondva a fegyverszünetet (vagy békét), vereséget mér a samnisokra. Az istenekbevonásával, kultikus formák közepette kötött megállapodásokat a vallásos és csak bellum iustumetpiumot viselő rómaiak nem egykönnyen tehetik semmissé. Éppen ezért Postumius, a megállapodástmegkötő consul egy római nobilishez méltón feláldozza magát (valamint tribunusait és quaestorait):ő maga javasolja a senatusban, hogy Róma ne ismerje el a szerződést, és az ezzel jogtalanná váltmegegyezésért felelős személyeket szolgáltassák ki az ellenségnek, amivel Róma mentesül a békemegtartása alól. A történet szinte minden ízében kitalált- nak tűnik. Eddig még a caudiumi szorostsem sikerült azonosítani, lehet, hogy egy közönséges vereséget vannak hivatva szépíteni a nehézterepviszonyok, az iga helyett pedig inkább annak a szégyenét kellett elviselnie Rómának, hogyérdekeivel és külpolitikai törekvéseivel ellentétes békére kényszerítették. Mindenestre a technika,amellyel úgy tudja felrúgni a megállapodást a senatus, hogy a város elkerülheti az istenek haragját,egy létező és Rómát jellemző „trükk”. Ismerjük egy hitelesebb alkalmazását: a Numantiával kötöttmegegyezést tenné ily módon semmissé a senatus Kr.e. 136-ban, C. Hostilius Man- cinus consultfeláldozva.

A Caudium utáni években megszűnik a nyílt ellenségeskedés, Róma Campaniában erősíti meg apozícióit, illetve Apuliában és Lucaniában építi tovább szövetségesi hálóját. Nem arról van szó, hogyRóma ezzel szétforgácsolja erejét, vagy hagyja erőt gyűjteni a samnisokat, hanem bekeríti Samniumot,és hosszú távra tervezve akarja elszigetelni és összeroppantani a nála népesebb és híresen harciassamnis törzseket. A háború alatt a másik félnél ilyen stratégiai gondolkodásra nincs példa. A négy toutoszövetsége jól működik, ha védekezésről van szó, de egy Rómához hasonló méretű és szervezettségűállammal szemben évtizedekig mozgósítva tartani a szövetség erejét – még akkor is, amikor nemfenyeget közvetlen veszély – gyakorlatilag lehetetlen. Róma Kr.e. 315-ben újra meginduló harcokbanfontos győzelmeket arat, és megszerzett pozícióit latin jogú colo- niák alapításával biztosítja. Közép-Itália termékeny síkságai és a Tirrén-tenger partja felett kiterjesztett és megszilárdított hatalmanagyságát jól szemlélteti a Kr.e. 312. év cen- sora, Appius Claudius Caecus által építtetett – és rólaelnevezett – Via Appia, amely Cam- paniával kötötte össze Rómát. A Via Appiát is folyamatosantovább építik majd, míg el nem éri az Adriai-tengert, illetve a római úthálózat folyamatosan továbbiúj utakkal bővül, amelyek a további katonai sikerekhez, valamint Itália egységének kialakulásához, aromanizációhoz is nagyban hozzájárulnak.

Róma a század utolsó évtizedébenmegerősíti Etruriában, aKözép-Appeninekben,

Umbriában és Apuliában a pozícióit,illetve304-ben,Bovianumelfoglalása utánlezárja

a samnis háborút.

3. Róma

256

■ Emlékeztető

cognomen, prorogatio imperii

■ Kronológia

91. táblázat -

334 Cales colonia328 Fregellae colonia327 Q. Publilius Philo consulsága326-304 Második samnis háború (vagy 328-tól)321 Caudiumi csata315 Róma elfoglalja Luceriát314 Róma coloniát alapít Luceriánál313 Visszaszerzik Fregellaet312 Via Appia építése308 Arpinum a római állam része lesz306 A hernicus háború304 Bovianumi csata298 Carseoli colonia

■ Az itáliai úthálózat

3. Róma

257

3.2.2.2.4. A harmadik samnis háború

A második samnis háborúban elért eredményeket Róma nem végcélnak tekinti, hanem csak az Itália,de legalábbis a térség meghódítása felé vezető út egyik állomásának. A samnisok ugyancsak nemérzik lezártnak a kérdést, és nem fogadják el, hogy visszaszorították őket a törzsszövetség határainbelülre. Róma szövetséget köt a lucaniaiakkal, akiket a samnisok megtámadtak. Ezzel a szövetséggelRóma az utolsó kaput is becsukta Samni- um nagyhatalmi lehetőségei előtt. Mivel a samnis szövetségnem mondhatott le a független külpolitikáról, Kr. e. 298-ban kitört a harmadik samnis háború.

A háború első éveiben a rómaiak módszeresen pusztítják a samnis vidékeket, és sikeresen ostromolnakmeg több hegyi erődöt is, de igazán döntő győzelmet nem tudnak kicsikarni. Kr. e. 295-ben pedigRómának egy nagy és veszélyes koalícióval kell szembenéznie: saminsok, gallok, etruszkok ésumbriaiak szövetkeznek ellene. Itália még független népei, ha későn is, de ráébredtek, hogy Róma –előbb-utóbb – mindegyiküket fenyegető hódítói törekvéseit csak közösen állíthatják meg. Sentinumnálütközik meg a Q. Fabius Maximus Rullianus és P. Decius Mus consulok által vezetett római hadserega koalíció fő erejével, a Gellius Egnatius vezetése alatt álló samnisokkal, illetve a gallokkal. Itáliábanaddig még nem került sor ennyi embert mozgósító csatára: Róma négy legióját, azaz négyszerkörülbelül 4500 embert – Livius szerint – a szövetségesek nagyobb, a fegyverben álló római polgároklétszámát meghaladó sereggel egészítették ki: a római fél létszámát tehát legalább 36-40 000 főretehetjük. Az ellenfél erőit a források jócskán eltúlozzák. Egy kortárs görög szerző, a samosi Durismár a halottak számát is 100 000-re teszi. Megbízhatóbb maga Livius, aki úgy fogalmaz, hogy azerők kiegyenlítettek voltak, és ha a harctéren megjelentek volna az etruszkok is, Róma elveszítettevolna a csatát. A legiókat vezető egyik consul, a gallokkal szemben álló Decius Mus – apja példáját(exemplumát) követve – feláldozza magát. Ez nemcsak az apai példa erejét (vagy a család különöshajlamait), hanem a csata fontosságát és kiegyenlítettségét is mutatja: a vezér önfeláldozására, azistenek kikényszerített támogatására, illetve ezeknek a mozzanatoknak a csapatokat fanatizálni képeserejére is szükség volt a gallok elleni győzelemhez, akik a rómaiakban még mindig a legnagyobbfélelmet keltették, és ezúttal még egy szokatlan fegyvernemet, harci szekeres osztagot is felvonultattak.Érthetők az ellenfél erejét eltúlzó beszámolók: a csatát már a kortársak is döntőnek érezhették, későbbpedig még nyilvánvalóbbá vált, hogy ekkor dőlt el Itália sorsa azzal, hogy megroppant a Rómátközösen megállítani próbáló koalíció ereje.

A nagy összecsapás után Róma néhány év alatt folyamatos hadjáratokkal, diplomáciai munkával,coloniaalapításokkal kiépíti, illetve megszilárdítja hegemóniáját Itáliában. Kr. e. 294-ben azetruszkokat, 290-ben pedig a samnisokat kényszeríti békére. Már 291-ben létrehozza Samniumdélkeleti határain Venusia coloniát, és tovább terjeszkedik kelet felé is, át az Appennineken, és egygyors hadjáratban bekebelezi a sabinokat és más kisebb törzseket, amelyek városai a római állam részeilesznek, lakóik pedig sine suffragio polgárok. Birtokaik egy részét Róma természetesen kisajátítja,és földjeikre telepeseket küld: coloniákat alapít, többek között Adriát, Kr. e. 289 körül. Róma továbbterjeszkedik az Adriai-tenger partján észak felé is (Picenum), a stratégiai cél nyilvánvalóan a nagykatonai erőt képviselő gallok elszigetelése.

A sentinumi vereség utáni évtizedben a gallok távol tartják magukat a Róma érdekszférájához tartozóterületektől. Kr. e. 284-ben azonban benyomulnak Etruriába, és Arre- tium mellett súlyos vereségetmérnek a rómaiakra, amelyben még seregük vezére, L. Cae- cilius Metellus is elesik. A következőévben Róma vissza tud vágni: a gallok és a melléjük álló etruszkok serege fölött nagy győzelmet arata lacus Vadimonisnál (Kr. e. 283). A következő évtizedek hadjáratai, diplomáciai és coloniaszervezőmunkája nyomán a gall senonok földjén, Etruriában és Umbriában Róma kiépíti az uralmát. Volsiniit,ezt a nagy múltú etruszk várost Róma elpusztítja, Caere sine suffragio polgárjoggal a római államba, atöbbi etruszk és umbriai város pedig szövetségi szerződéssel a római államszövetségbe tagolódik be.A megszerzett gall területeket többek között a Kr. e. 268-ban létrehozott colonia, Ariminum (a maiRimini) ellenőrizte.

■ Kronológia

92. táblázat -

298-290 Harmadik samnis háború

3. Róma

258

296 Appius Claudius Caecus győzelme egy samnis-etruszk sereg fölött

295 Sentinumi csata294 Etruria pacifikálása291 Venusia colonia létrehozása290 A sabinok legyőzése és integrálása289 Adria colonia létrehozása284 Arretiumi csata283 Vadimonis-tavi csata268 Ariminum colonia létrehozása

3.2.2.3. DÉL-ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSA

A Dél-Itália meghódításáról beszámoló forrásokhoz sorolható Polybios, Dionysios Halikarnasseus,Diodóros, Appianos Róma története, Plutarchos Pyrrhos-életrajza, Cassius Dio, valamint PompeiusTrogus töredékei. Livius művének Pyrrhos elleni háborút tárgyaló könyvei (XII-XIV.) sajnoselvesztek. Különleges forrás még a korszak kiemelkedő államférfiának, Appius Claudius Caecusnakfeliraton fennmaradt elogiuma (CIL XI 1826 = ILS 54).

3.2.2.3.1. Tarentum. Pyrrhos

Róma megjelenése előtt a térség legjelentősebb hatalma a Spárta által alapított Taras. Tarentum(Taras latin neve), ahogy az ókori szerzők némileg túlozva fogalmaznak, Apulia, Calabria ésLucania fővárosa. A város jól védhető helyen fekszik, és kitűnő védművekkel rendelkezik, kikötőjekatonai és kereskedelmi szempontból is stratégiai fontosságú. Gazdag város, széles körű diplomáciaikapcsolatokkal, befolyása kiterjed a térség több görög polisára is. Gazdagsága és fontossága miattugyanakkor célpontjává válik a dél-itáliai törzsek támadásainak, ahogy a félsziget többi görögvárosa is. Amíg a nyugati parton Neapolis vagy Kymé (Cumae) kénytelen-kelletlen engedett azAppenninekből előtörő törzsek nyomásának, a csizma talpán lévő polisok szívósan ellenállnak.Kihasználva anyagi erejüket, idegen vezérek alatt harcoló zsoldosseregeket vetettek be a bruttiusok,samnisok, lucanusok, messapusok ellen.

Az antik gondolkodás szerint egy állam hanyatlásának, polgárai elpuhultságának legbiztosabbismérve, ha nem a polgáraiból álló saját hadseregre, hanem zsoldos csapatokra támaszkodik,elsősorban ezért vált a Tarentumi-öböl túlpartján fekvő hajdani Sybaris az elpuhultság szinonimájává(„rút, szibarita váz”). Forrásaink Tarentum esetében is kárhoztatják ezt a gyakorlatot, a dekadenciaszámos más jelével kiegészítve. Az ókori közhelyek mögött a polis szerkezeti, a polgárjogmegadásának gyakorlatával is összefüggő problémájáról van szó. A saját városát védő polgároknálnincs jobb haderő, főképp, ha azok rendszeres katonai kiképzésben részesült görög hopliták,ugyanakkor a polgárokból álló hadsereg nem alkalmas olyan katonai helyzet kezelésére, amilyeta dél-itáliai törzsek folyamatos nyomása teremtett Tarentum, illetve a többi görög város számára:vagyis a civil szférától független, „főállású” katonákra volt szükség. Felhasználható haderőt megfelelőparancsnokokkal pedig a görög anyaország nyújtott – nem függetlenül a hagyományos polisválságától, illetve átalakulásától, valamint a hellénisztikus monarchiák megjelenésétől. A görögvárosok problémája jól ellenpontozza a Róma katonai hatékonysága mögött rejlő egyik elemet (aszövetségi rendszer és a társadalom jóval nagyobb fokú militarizálódása mellett): a polgárjoggalvaló bőkezű és differenciált bánásmód még egy jó darabig kimeríthetetlen emberi – és így katonai –erőforrást biztosított a római polgárokból álló hadseregnek.

3. Róma

259

■ Itália népei a Kr. e. 3. században

A dél-itáliai görög városok segítségére érkező utolsó és egyben legjelentősebb görög hadvezér azépeirosi király, Pyrrhos (vö. 2.4.3.5.1.). Kitűnő hadvezér és katonai szakíró, forrásaink szerint NagySándor legméltóbb utóda, aki tehetségének és ambícióinak először az utódállamok egymás köztiharcának porondján, majd pedig nyugaton keresett teret. Jellemző és talán igaz is az az ókori vélemény,hogy itáliai hadjáratát azért támogatja elefántokkal, nehézgyalogosokkal és pénzzel több hellénisztikusállam uralkodója is,

hogy képességeit ne ellenükben kamatoztassa. Mint ahogy annak az állításnak is hitelt adhatunk, hogyPyrrhos nem szándékozott otthagyni Itáliát a rómaiak legyőzése után, de nem érte volna be egy itáliai-szicíliai birodalommal sem, hanem Karthágóra is szemet vetett, és a Nyugat-Mediterráneum felettiellenőrzést akarta megszerezni, majd a Nyugat kimeríthetetlen erőforrásaival (zsoldosok, nyersanyag)visszatérni a diadochos- küzdelmekbe. Ez az elképzelés Alkibiadés óta nem újdonság, de Pyrrhostermészetesen sokkal inkább Nagy Sándor nyomába akart lépni, abban a hitben, hogy egy jó hadvezéra makedón és görög nehézgyalogosok élén a barbár világ másik végéig is eljuthat.

Pyrrhos a pénzverésben rejlő lehetőségeket is kihasználta nyugati hadjárata alatt a propagandájasikerességének érdekében. A Lokroiban, Tarentumban és Syrakusai- ban készült érméin olyan istenekés istennők ábrázolását találjuk, akik valamilyen módon mind kapcsolódnak Épeiroshoz, a királyhoz,illetve céljaihoz.

Egy tetradrachmán a Dódónai Zeus és párja, Dióné (ősi, még Héra előtti, s csak Dódónában megőrzöttasszonya a főistennek) verete jeleníti meg az egész görögség és az épeirosi uralkodó közötti kapcsot.Egy didrachma előlapján pedig Achilleus sisakos és valószínűleg Pyrrhos vonásaival ábrázolt feje, akinemcsak mint a legnagyobb görög hős szerepel az érmén, hanem mint az épeirosi királyok felmenőjeis. Ha megfordítjuk az érmét, újabb vonásokkal gazdagodik a megidézett Achilleus alakja, ugyanis ottanyja, Thetis utazik a tengeren, viszi fiának a fegyverzetét, amivel a veret megrendelője – BASILEÓSPYRROU felirat olvasható Thetis alakja alatt – nemcsak a nagy összgörög vállalkozás, a trójai háborúés a saját akciója, hanem Róma és Trója között is párhuzamot vont.

A számos sorozat között vannak Berenikét mint Artemist ábrázoló aranypénzek is, amelyekkel anyósátés pártfogóját, a Kr. e. 283-ban elhunyt I. Ptolemaios feleségét tiszteli meg. Továbbá természetesenvannak olyan érméi, amelyekkel rokonára, Nagy Sándorra utal.

3. Róma

260

3.2.2.3.2. A tarentumi háború

Róma a samnis háborúk eredményeképpen kijutott az Adriához és a Tarentumi-öböl- höz, ígyközvetlen kapcsolatba került az ezen a parton fekvő görög városokkal is. Ez új helyzetet teremtett atérség politikájában, amelynek most már a samnisok, lucanusok és egyéb italicus törzsek, valaminta görög polisok mellett a szisztematikusan előretörő Róma lett a legfontosabb tényezője. A Rómaáltal szorgalmazott diplomáciai kapcsolatok az itteni törzsekkel kezdetben a samnisokat volt hivatvaelszigetelni (a második és harmadik samnis háború közötti időszak logikus fejleménye ez), de ahosszabb távú tervezés, a Tarentumi-öböl térsége iránti érdeklődés sem lehetett idegen a senatustól.

Egyes görög városok, amelyek Tarentum mögött úgyis csak másodhegedűsök lehettek, nem zárkóztakel Rómának függetlenségüket fenyegető barátsága elől. Thurioi a lu- canusokkal szemben Rómáhozfordul segítségért, és a rómaiak helyőrséget is küldenek Kr. e. 285-ben ide, mint ahogy Rhégionbaés más városokba is. Ezzel ugyan maguk ellen fordították korábbi szövetségesüket, a lucanusokat,akik a saját zsákmányuknak tekintették a görög városokat, de Róma külpolitikai terveibe jobban illetta görög városokra kiterjesztett védelem, mint egy barbár törzs barátsága. Nem kell soká várni, hogyaz új helyzet, amelyben Róma egyrészt a térség görög városainak védelmezőjeként tűnt fel, másrésztmár az Adriai-tengeren is rendelkezett támaszpontokkal, konfliktushoz vezessen Tarentummal: kitörta háború.

Pyrrhos Kr. e. 280-ban jól képzett, a kor legmagasabb színvonalát képviselő hadsereggel – több mint20 000 gyalogossal, 3000 lovassal és 20 elefánttal – érkezik Itáliába. Az egyezség szerint ő a fejea Róma elleni koalíció csapatainak, és addig marad Itáliában, amíg szükségesnek látja, valamint –ebbe a háború költségeit biztosító Tarentum még az előbbi feltételnél is nehezebben egyezett bele –helyőrséget is tarthat a városban.

Az egyik consul sietve délre vonul, hogy még azelőtt megállítsa a királyt, hogy elérné Lucaniát vagySamniumot. Heracleánál, a Tarentumi-öböl mellett ütköznek meg először Pyrrhosszal a rómaiak, éssúlyos vereséget szenvednek. A római hagyomány magát a vereséget nem tudja eltagadni, de azt azelefántoknak tulajdonítja. Kétségtelen, hogy a római legiók számára újdonság volt az arcvonalukatmegbontó, a lovakat és embereket megrémítő, hatalmas állatok rohama, de a samnis seregekhez képestszokatlan volt a hellénisztikus phalanx harcértéke, illetve vezérük jártassága is a hadtudományokban.A legióknak a makedón phalanx felett érvényesülő fölénye, amelyről majd Polybios beszél a Kr.e. 2. század nagy összecsapásai (pl. a pydnai csata) alapján, itt még nem jelenik meg. Másfelől arómai manipulusok helytállása és a keletről jött seregnek okozott súlyos veszteségek – a pirruszigyőzelem – nemcsak Pyrrhost érik váratlanul, hanem már a későbbi fölény kialakulását is jelzik. Atárgyalások során is meglepetések érik a diadochosok közötti háborúkhoz és diplomáciához szokottépeirosi királyt, ugyanis győzelmét nem tudja megegyezésre váltani. Békefeltételeit – Róma engedjeel szövetségi rendszeréből a dél-itáliai törzseket és a görög városokat, valamint húzódjon vissza aTarentumi-öböl térségéből – a senatus végül elutasítja, és azt üzeni Pyrrhosnak, hogy nem tárgyalnakvele, amíg Itália földjén tartózkodik. Róma hajthatatlansága érthető: három hadserege van fegyverben,és jól vizsgázik a coloniákból álló erődrendszere is. Alapjában véve az itáliai szövetség is szilárdnakbizonyul, mert bár a dél-itáliai törzsek, közöttük a frissen legyőzött samnisok, akiket Rómának mégévszázadokig nem sikerül integrálnia, Pyrrhost erősítik, Kö- zép-Itália kitart a Város mellett. PyrrhosLatiumból, néhány száz stadionra Rómától visszafordul, és téli szállásra vonul.

Amikor a senatus Pyrrhos ajánlatát tárgyalja, és a hagyomány szerint hajlana is a megegyezésre, azakkor már agg, vak (caecus) és a politikától visszavonult Appius Claudius Caecus a senatusba vitetimagát, és felszólal a javaslat ellen. Ez az első római szónoklat, amelyről tudjuk, hogy szerzője írásbanis megjelentette, ennyiben tehát a római irodalom kezdetét is jelenti. A későbbiekben a beszédekpublikálása a római politikai élet általános gyakorlatává vált, szélesebb körben tette ismertté az egyesálláspontokat, mintegy politikai pamfletként is működött, másrészt átörökítette az utódokra a szónokés politikus dicsőségét.

Kr. e. 279-ben Ausculumnál egy újabb összecsapásban ismét győz Pyrrhos, de óriási véráldozatárán, újabb „pirruszi” győzelem. Ahogy Plutarchos szerint maga a király megfogalmazza: mégegy ilyen győzelem, és elveszíti a háborút. A csatáról és a veszteségekről ellentmondó adatainkvannak, olyan forrásokból, amelyek mind Róma vereségét akarják kisebbíteni. De az bizonyos,hogy a királynak döntő, Róma erejét megtörő győzelmet nem sikerül aratnia, a legiók vissza tudnak

3. Róma

261

vonulni táboruk védelmébe. Pyrrhosnak ráadásul minden veszteség sokszorosan számított, mivel nemvárhatott utánpótlásra a hellé- nisztikus világból, az itáliai barbár törzsekből pedig érdemben nemegészíthette ki képzett nehézgyalogságát. Az is nehezítette a helyzetét, hogy Tarentummal és a többigörög várossal hamar megromlott a viszonya, a dél-itáliai görögök a közvetlen veszély elmúltávalmár nem voltak olyan lelkesek, mint a király érkezésekor, és kihátráltak Pyrrhos mögül. Az itáliailehetőségek bezáródtak, de a hódításra új esély kínálkozott: a szicíliai görögök hívták segítségülPyrrhost a szigeten egyre jobban előretörő karthágóiak ellen.

Róma és a punok harmadik szerződése a pyrrhosi háborúhoz kötődik. Mivel az épe- irosi királyegyformán veszélyeztette mindkét fél érdekeit, a régebbi szerződést Kr. e. 279- ben megújították,és kiegészítették egy, a háborúra vonatkozó megegyezéssel. Egyik fél sem köthet külön békétPyrrhosszal; fegyveresen támogatják egymást, ha a másikat támadás éri; az ehhez szükséges hajókatKarthágó biztosítja, és a tengeren ezenkívül is támogatja Rómát. A pun és római csapatok lényegébenegyszer harcoltak közösen, nevezetesen, amikor Rhégiont próbálták közösen, a tenger és a szárazföldfelől – sikertelenül – visszafoglalni a magukat önállósító campaniai helyőrségtől. A punok mégegyszer tesznek fontos szolgálatot szövetségesüknek, amikor Pyrrhos Itáliába visszahajózó csapataithajóhadukkal megtépázzák, így gyengítve tovább közös ellenfelük erejét.

Pyrrhost Szicíliában forrásaink szerint óriási lelkesedéssel fogadják. A király beváltja a hadvezériképességeihez fűzött reményeket, felszabadítja az ostrom alól Syrakusait, és visszaszorítja akarthágóiakat a nyugati partra. De ez a hadjárata is elakad a teljes siker előtt: a punok meg tudnakkapaszkodni a szigeten Lilybaion városában. A király terve logikus: át akar kelni Afrikába, hogy ottmérjen csapást a karthágóiakra, és nem mellékesen találjon újabb háborút, újabb zsákmányt magánakés katonáinak, megszilárdítva az ottani sikerekkel a görög városokban ingataggá lett pozícióját. Rövididő alatt ugyanis az itteni városok támogatását ugyanúgy elveszíti, mint az itáliaiakét.

Pyrrhos hellénisztikus királyságot akart magának építeni, a görög városok pedig csak ellenségeikmegsemmisítését, szabadságuk visszanyerését várták tőle, szuverenitásukat semmiképpen semakarták feladni. Értelmetlen latolgatni, hogy ha lemondanak a görögök az önálló polis-létről,Pyrrhosszal győzhettek volna-e a területüket fenyegető Karthágó vagy Róma fölött, annyi azonbanmegfogalmazható, hogy – figyelembe véve Dél-Itália és Szicília politikai adottságait – Pyrrhos tervenem merész volt, hanem megalapozatlan. Ha csak ebből a szempontból hasonlítjuk a híres rokon keletivállalkozásához, nyilvánvaló, hogy hiányzik az a görög polisok, thrákok, illírek körében végzett szívósmunka, amelyhez Nagy Sándor apjának egy hosszú élet éppen csak elég volt, és amely nélkül a fiábólnem lehetett volna „Nagy” Sándor.

Csakhogy az átkeléshez pénzre és hajókra lett volna szüksége, amit a görög városok nem eléglelkesen biztosítottak számára, ezért nem is tudta megismételni Agathoklés merész vállalkozását, ésseregével együtt tétlenségre kárhoztatva, politikailag légüres térbe került. A helyzet megoldását arómaiak teremtik meg számára, akik, kihasználva távollétét, visszaszerzik a Dél-Itáliában elveszítettpozícióikat, módszeresen őrlik fel a déli törzsek ellenállását, és újra közelednek Tarentumhoz. A városköveteinek hívására Kr. e. 275- ben Pyrrhos visszatér Itáliába.

Marcus Curius Dentatus consul Samniumban várja Pyrrhost, ahol a római hagyomány szerint Dentatusserege fényes győzelmet arat, miután az elefántokat sikerült saját seregük ellen fordítani (szerencsével,bátorsággal, csellel – ahány forrás annyi változat). Később, Kr. e. 268-ban a rómaiak coloniátalapítanak itt, amelyet a fontos győzelmük miatt Beneven- tumnak (körülbelül: „kedvező esemény”)neveznek el. Pyrrhos visszavonul, és elhagyja magát Itáliát is. Hazatérve még mindig számottevőhaderejének újabb vállalkozást keres. Belebocsátkozva a Peloponnésoson folyó küzdelmekbe, feldúljaLakóniát, de miután Spár- ta városát nem tudja elfoglalni, Argos ellen vonul, ahol csata közben életétveszti.

Róma óriási tartalékai és szívóssága révén győztesen kerül ki egy kitűnő hadvezérrel és a hellénisztikushadtudománnyal való első találkozásából, és Beneventum után nem sokkal egész Dél-Itália ahatalma alá kerül. Tarentumot Kr. e. 272-ben, Pyrrhos halála után adja át a király által itt hagyotthelyőrség, Rhégiont pedig 270-ben szerzi vissza Róma. Ta- rentum szövetséges város lesz –visszanyeri szabadságát, írta Livius –, kiadja hajóhadát, lerombolja falait. Tovább folytatódik a rómaihatalom kiépítése Itáliában: coloniákat hoznak létre, például Samnium biztosítására Beneventumot,Lucaniában Paestumot (ez az egykori Poseidónia). Kiépül Brundisium, Kr. e. 264-ben már a Via Appia

3. Róma

262

is elvezet idáig. Róma Itália megszerzésével a Mediterráneum nagyhatalmai közé emelkedik: Kr. e.272-ben II. Ptolemaios barátsági szerződést köt a köztársasággal. Róma sikerei ugyanakkor egy újkonfliktus árnyékát is előrevetítik: 272-ben, amikor Pyrrhos helyőrsége átadja Tarentumot L. PapiriusCursor consulnak, egy kisebb karthágói flotta tartózkodik a közelben, és nem valószínű, hogy a céljuka consul csapatainak támogatása lett volna.

■ Emlékeztető

makedón phalanx, manipulus, pirruszi győzelem, politikai pamflet, Beneventum

■ Kronológia

93. táblázat -

317 Agathoklés hatalomra kerülése310 Agathoklés veresége Szicíliában a karthágóiaktól

Agathoklés sikeresen partra száll Afrikában307 Békekötés Agathoklés és Karthágó között303 k. Tarentum és Róma szerződése (Lacinumi-

hegyfok)290-es évek Agathoklés Dél-Itáliában289 Agathoklés halála288 Pyrrhos és Lysimachos felosztja Makedóniát285 Pyrrhos elveszíti Makedóniát

A rómaiak helyőrséget küldenek Thurioiba282 A római hadihajók megtámadása280 Pyrrhos Itáliába érkezik

Heracleai csataPyrrhos Latiumig nyomul előre

279 Ausculumi csataÚjabb szerződés Karthágóval

279-275 Pyrrhos Szicíliában275 Maleventumi (beneventumi) csata, Pyrrhos

elhagyja Itáliát272 Pyrrhos halála

Róma szerződése II. PtolemaiosszalTarentum belép Róma szövetségi rendszerébeKarthágóiak Tarentumnál

270 Rhégion visszaszerzése, Dél-Itália a rómaiaké268 Beneventum alapítása

3.2.2.4. A HÓDÍTÓ RÓMA I.

3.2.2.4.1. A háborúk és a szövetségesek

Róma a gall támadás okozta összeomlás után alig több mint száz évvel – az ókori értelemben vett– egész Itáliát a hatalma alatt tartotta, területét és emberi erejét sokszorosára növelte, és mint akövetkező századok történelme mutatja, hatalma a meghódított területek felett szilárd volt, és alapjátképezte a további hódításoknak, egy világbirodalom létrehozásának. Róma eredményességének kulcsaaz a sikeres rendszer volt, amelynek alapján a meghódított, szövetségre kényszerített közösségeket

3. Róma

263

megszervezte. Mint láthattuk, a város következetesen folytatta a latin háborúk lezárultakor kialakítottkülpolitikai stratégiát, egyszerre gyarapítva szövetségeseit, valamint a római állam területét. Ez utóbbit– területi érdekeinek megfelelően – sokszor az előbbi rovására: a lázadó vagy lázadónak nyilvánítottszövetségesek büntetése az önállóság elvesztése és a civitas sine suffragio besorolás lett. A hódításés a hatalom megszilárdításának legfontosabb eszköze a coloniaalapítás volt, amely nagy ütembenfolyt: Kr. e. 240-ben 28, Kr. e. 180-ben már 35 coloniáról tudunk. A latin jogú coloniába kivándorlórómai polgárok elveszítették ugyan polgárjogukat, és latin jogú szövetséges város polgáraivá váltak,de nyelvükben és kultúrájukban szorosan kapcsolódtak az anyavároshoz, Róma érdekeit képviseltéka kezdetben ellenséges – például samnisok lakta – vidéken, olyan földeket művelve, amelyeket akörnyék lakosságától ragadtak el. Míg a görög apoikiák új, önálló polisok lettek, saját önazonossággal,történelemmel és organikus fejlődéssel, addig a Róma által uralt területeken létrejövő coloniák avárosállami tipológiába be nem illeszthető, új településformát képviseltek. Azaz a coloniák városiönállósága Róma territoriális uralmát, a védelmi feladatok rugalmasabb ellátását szolgálta csupán,önálló polistudathoz nem vezetett.

Egy-egy colonia megalapításában 2-6000 férfi, illetve ezek családja vett részt. Ők egy-egy parcellátkaptak a meghódítottaktól elkobzott földekből. A földosztást, illetve a colonia kialakítását háromfősbizottságok, triumviratusok (triumviri) végezték, sokszor annak a consulnak a vezetésével, akia területet az előző években meghódította. Róma a földosztás során rögtön kialakít egy helyiarisztokráciát – equites – is, amelynek tagjai nagyobb földet kapnak, és a coloniát helyi elitkéntirányítják.

Szövetségesek – köztük olykor, a korai időszakban coloniák – elpártolásáról és megbüntetésérőltöbbször is olvashatunk forrásainkban, a rendszerre mégis a szilárdság a jellemző, mint az Pyrrhos,illetve a későbbiekben Hannibál hadjárata során is bebizonyosodik. A szövetségesek hűségemögött több megfontolás is meghúzódhatott. Róma egyrészt mindenhol rendkívül következetesentámogatta az uralkodó elitet annak belső harcaiban, például Kr. e. 296-ban Lucaniában „Volsinius(...) Q. Fabiusproconsul segítségével és a nemesek lelkes közreműködésével leverte Lucaniábana nincstelenek és a [helyi] plebeiusok vezetésével kitört lázadást” – írja Livius (X 18).Ennek a politikának természetesen nagyobb sikere van például Etruriában és Campaniában,mint a társadalmilag hierarchikusan kevésbé tagolt Samniumban. Másrészt Róma megosztozott azsákmányon szövetségeseivel: ingóságokon, rabszolgákon és nem utolsósorban a harcok közbenelragadott élelmiszerkészleteken. Az a Liviusnál vissza-visszatérő mondat, hogy az ellenség

• például a samnisok – táborát elfoglalva, hatalmas zsákmányra tettek szert, nem pusztán írói túlzás,nem a hellénisztikus keleten szerezhető gazdagság visszfénye, hanem annak a megfogalmazása,hogy az ellenségtől elrabolható gabonamennyiség és felszerelési tárgyak a kor gazdasági viszonyaiközött nagy értéket képviseltek. Nem Róma volt az egyetlen állam Itáliában, amely a pásztorkodástés a földművelést rabló hadjáratokkal egészítette ki

• hiszen az Appenninek népei is be-betörtek a termékenyebb tengerparti síkságra –, de Róma eztévi rendszerességgel, mintegy nagyüzemi szinten végezte, az elhajtott nyájakon, rabszolgákonszövetségeseivel megosztozva. Mint arról forrásaink tudósítanak, ezek a zsákmány legértékesebbrészéből, a megszerzett földekből is részesültek, ugyanis a latin jogú coloniákat nem csak rómaitelepesekkel hozták létre. A tudomány megoszlik annak megítélésében, hogy mi volt az arányegy-egy coloniában a római és szövetséges polgárokból lett telepesek között, de mind a politikaiszempontok (például a szövetségesek hűségének megőrzése), mind a demográfiai tényezők (70 évalatt 19 colonia átlagosan 3500 fővel több mint 65 000 férfit jelent) arra mutatnak, hogy a nem rómaielem aránya jelentős lehetett. Róma tehát azokat, akiket korábban kifosztott, a későbbi vállalkozásoksorán részben kárpótolta.

A szövetségi hűség okait vizsgálva – harmadrészt – nem elhanyagolható a hűtlenekkel szembenifellépés sem, vagyis az a fenyegetés, amelyet Róma katonai ereje jelentett. Az az adat, hogy aszövetségesek népessége az általuk, illetve a rómaiak által hadjáratról hadjáratra kiállított hadseregbentükröződő aránynál nagyobb mértékben haladta meg a római polgárok számát (vagyis Rómamilitarizáltabb volt, mint szövetségesei), ebben az összefüggésben is értelmezendő.

Róma és szövetségeseinek viszonyát – a res publica más alapvető intézményeihez hasonlóan –már a város történelmének kezdeteinél, a királyok korában megjeleníti a hagyomány. A Livius

3. Róma

264

által leírt (I 24. vö. 23. dok.), több ponton anakronisztikus szövetségkötés Tullus Hostilius alatt arómaiak és az albaiak között, illetve az albaiak vezére, Mettius Fufetius árulása, majd bűnhődése – arómai király lovaskocsik közé kötve széttépeti –, valamint Alba Rómába olvasztása paradigmatikusleírás, amelyben a királyok korában is feltételezhető kezdeményeken túl inkább a Kr. e. 5-4.századi tapasztalatok és elvek kristályosodtak ki. A történet, mint a későbbi római szerzők isrámutattak, elsősorban a fidesről szól, arról a szakrálisan is megerősített elvről, amely nélkülelképzelhetetlenek a társadalmi, kereskedelmi, jogi és külpolitikai kapcsolatok, főképp az esküvelmegerősített szerződések. A fides ellen vét a cliensével rosszul bánó patronus, de egy szövetséget,foedust – ami eti- mológiailag összefügg a fidesszel – megsértő város is.

Azon túlmenően, hogy egyszeri alkalommal kihasított a földjükből egy darabot, Róma csak katonákatkövetelt szövetségeseitől. Ez kimeríthetetlen tartalékokat biztosított hódító törekvéseihez, és egybenfolyamatos háborúra is ösztönözte, hiszen ha hódításait, azaz a háborúkban szövetségbe kényszerítettnépek erejét ki akarta használni, azt csak újabb katonai célok kitűzésével tehette meg. Hódításaikamatoztatásán kívül ugyanakkor a szövetségesek megtartása és ellenőrzése is újabb és újabb háborútkövetelt: a Róma vezette Itáliában a város legióinak és a szövetségesek csapatainak közös katonaivállalkozásai jelentették az egyik legfontosabb kohéziós erőt.

■ Emlékeztető

civitas sine suffragio, apoikia, colonia, triumviratus (triumviri), equites, fides, foedus

3.2.2.4.2. A háborúk és Róma

A város imperializmusa és militarizmusa természetesen nem csak szövetségi rendszerében nyilvánultmeg. Az intenzív és folyamatos háborúzás mind a társadalmat, mind a politikát, illetve amindennapokat és a vallást is áthatotta. Róma választott magistratusai elsősorban a város hadivállalkozásainak irányítói voltak, a polgárok pedig legionariu- sok, illetve – kellő vagyon híján –egy colonia leendő telepesei, védelmezői, és mint ilyenek, a szövetséges haderőben szolgáló majdanikatonák. A latin háborúkat követő rendezéssel a polgárok, azaz a felnőtt férfiak létszámát 100 000-rebecsülhetjük, a század végére 115 000-re, míg Kr. e. 290 után 160 000-re. Ezek a számok a háborúkövetelte véráldozatról is tanúskodnak, amely láthatóan nemcsak a természetes gyarapodást, hanem aközösségek beolvasztását is nagyban képes volt ellensúlyozni. Míg a Kr. e. 4. század közepén Rómakét legiót tartott fegyverben, a második samnis háborúban hadseregét négy legióra bővítette, ami már18 000 embert jelent, és ez a szám vészhelyzetben – mint például Sentinum – még tovább is bővíthetővolt. Évente, megszakítás nélkül a felnőtt férfilakosság ilyen nagy hányadát nemcsak fegyverbentartani, hanem még háborúba is vezényelni – egy jelentős részét pedig a harcban még el is veszteni– szinte példa nélküli az ókori világban.

Rómában minden évben kisorsolták a consulok provinciáit, a legiók hadba vonultak, és ha nem isesett minden évre természetesen egy ausculumi nagyságrendű csata, a Város hadserege sohasem ülttétlenül. A római hadviseléshez ugyanis hozzátartozott az ellenség földjeinek módszeres pusztítása,így gazdasági és emberi erőforrásainak tönkretétele. A köztársaság korának végén Augustus általis megfogalmazott külpolitikai elvet – „Az idegen népeket sem irtottam ki, ha biztonságunkveszélyeztetése nélkül meg lehetett nekik bocsátani” (vö. 156. dok.) – már ekkor alkalmazták,mégpedig úgy, hogy a hangsúly Róma biztonságára esett. A város katonai aktivitásából az iskövetkezik, hogy a háborúk nagyobb részét az ellenség területén vívták, Róma, illetve szövetségeseiföldjeit és településeit többnyire sikerült megkímélni a háborús pusztításoktól. A folyamatos háborúkata tributum révén finanszírozták, amely a római polgárok által vagyon alapján fizetett rendkívüli – tehátnem automatikusan, évente beszedett – hozzájárulás a katonai kiadások fedezésére. A szövetségesektőlis megkövetelték, hogy finanszírozzák hadseregeiket. A hagyomány szerint a Veii elleni háború idején,a Kr. e. 5. század végén vetették ki először a tributumot. Ez részben természetbeni hozzájárulásvolt (a hadsereg élelmezése), részben a katonák zsoldjára szánt, súlyra mért fémet (bronz, réz)szolgáltattak be – a stipendium, a katonák zsoldjára alkalmazott kifejezés is erre a súlymérésreutalhat: pendo azt jelenti, 'felfüggeszteni’, illetve ilyen módon mérni. A hadjáratok ugyanakkor részbenönmagukat finanszírozták. A zsákmányról a győztes hadvezér döntött, akár az egészet szétoszthattaa katonák között, vagy át is adhatta az államkincstárnak, hogy azt a következő hadjáratra fordítva,megkímélhesse a polgárokat az újabb hozzájárulás beszedésétől.

3. Róma

265

Q. Marcius Tremulus, amint az idősebb Pliniustól tudjuk (Naturalis Historia. XXXIV 23), akinek lovasszobra állt Rómában, feliratában nemcsak azt sorolja fel saját érdemei között, hogy kétszer győztele a samnisokat, és elfoglalta Anagniát, hanem azt is megemlíti, hogy az utóbbi eredményeképpena népet megkímélte a stipendium fizetésétől. A Kr. e. 306-os év consulja valószínűleg csak egyévre szabadította meg a polgárokat a katonai kiadások közvetlen finanszírozásától, ellenben Kr. e.167-ben, a pydnai csata (168) után már végleg megszűnik a tributum, a megszerzett és a várhatózsákmány tehermentesíti a római polgárokat. Az adómentesség (csak közvetett adókat fizetnek) arómai polgárjoghoz kapcsolódó fontos privilégiummá válik, a szövetségeseket ugyanis nem mentesítika hadjáratok költségei alól.

Liviusnál gyakran olvashatjuk, például Marcius Tremulus Kr. e. 306-os, fent említett, samnisok ellenihadjárata kapcsán (Livius IX 43), hogy a római hadvezér azzal a feltétellel engedi Rómába békét kérnia legyőzöttek követeit – azaz ad néhány napos fegyverszünetet –, hogy a legyőzött város ellátja arómai sereget mondjuk egyévi zsolddal, két hónapra elegendő gabonával és katonánként egy tunicával,vagyis megtéríti a legyőzött város kifosztásáról lemondó hadsereg költségeit.

■ Emlékeztető

imperializmus, tributum, stipendium, közvetett adók

■ Kronológia

306 Q. Marcius Tremulus samnisok elleni hadjárata

3.2.2.4.3. A hadsereg

A római hadsereg felszerelése és a hadászat sokat fejlődött a köztársaság első évszázadaiban. Alegnagyobb változások Camillushoz, illetve a második samnis háborúhoz köthetők, amikor is aterepviszonyokhoz és az ellenfél harcmodorához alkalmazkodva alakították ki a nehézgyalogságphalanxtaktikája helyett a manipulustaktikát. Forrásainkkal ebben a kérdésben is ugyanaz a probléma,mint a politikai és társadalmi intézmények esetében: visszavetítik, illetve már a köztársaság koraiidőszakában feltételezik a hadsereg olyan vonásait, amelyek esetleg csak később alakultak ki. Ezzelegyütt a Polybios VI. könyvében részletesen – egy katona szemszögéből – bemutatott római hadseregfőbb jellemzői valószínűsíthetően visszanyúlnak a Kr. e. 3. század legelejére. Ennek alapján akövetkezőképp nézett ki egy consuli sereg: a derékhadat két, római polgárokból álló legio nehéz-gyalogos-egységei alkották, a szárnyakon pedig a rómaiak létszámával megegyező méretű csapatokkala szövetségesek sorakoztak fel, seregrészük neve is erre utal: ala (szárny). A sereg széleit a lovasságbiztosította, amelyben a szövetségesek által kiállított kontingens jóval nagyobb volt a rómainál.Egy legio általában 4200 gyalogosból és 300 lovasból állt, de a senatus elrendelhette nagyobblétszámú legiók sorozását is, ha a várható háború igényei azt diktálták. A 4200 emberből 3000 anehézfegyverzetű gyalogos, akik három sorban elrendezett 10-10 manipulusban állnak fel.

A centuriabeosztásban érvényesülő struktúrának megfelelően az életkor a sereg felépítésében is nagyszerepet kap: az első sort a legfiatalabbak, a hastatusok alkotják, a második sort az idősebb princepsek,a harmadik sort pedig a legtapasztaltabb harcosok, a triariusok. Ennek a – máshol is, például Spártábanmegtalálható – rendszernek, amely az idősebb harcosokat a hátsó, a legfiatalabbakat az első, vagyis alegnagyobb emberveszteséget elviselni kénytelen sorba helyezi, részben taktikai oka van: a hadsorokszilárdságát a hátul állók biztosítják, akik tolják előre, illetve nem engedik meghátrálni az elsősorokat, logikus ide állítani a tűzkeresztségen már régebben átesetteket. Ők harci tapasztalataik miattegyben a sereg legértékesebb katonái is, akiket kár lenne kivéreztetni már az összecsapás legelején.De talán egyfajta jutalomként, a harccal töltött és szerencsésen túlélt hosszú évek díjaként is kijára biztonságosabb hely a polisok saját polgáraiból felállított seregeiben a társadalom megbízható,magasabb koruk miatt is tekintélyesebb tagjainak.

Az első két sor 1200-1200 emberből, manipulusonként két 60 fős centuriából áll, míg a hátsó sorbana centuriák és a manipulusok is feleakkorák voltak. A manipulusok 6-szor, illetve 3-szor 20 sorosnégyszögeket alkotva, a mellettük álló manipulustól egymanipu- lusnyi távolságot tartva képeztekegy sort. A princepsek úgy álltak fel, hogy lezárják a hastatusok által szabadon hagyott térközöket,míg a triariusok manipulusai őmögöttük sorakoztak fel hasonlóképpen. Ez a manipulushadrend sokkal

3. Róma

266

rugalmasabb volt, mint a phalanxtaktika: a phalanxok csak sík terepen tudták igazán kihasználniaz erejüket, a manipulusok – mivel csak kisebb egységeket kellett együtt tartani – jobban tudtakalkalmazkodni a változó terepviszonyokhoz. A manipulustaktikában nagyon nagy szerep jutott acenturióknak, a centuriákat vezető (al)tiszteknek, főképp az egész manipulust irányító rangidőscenturiónak, valamint az egyes legiókhoz beosztott katonai tribunusoknak.

A nehézgyalogosok fegyverzete az egész testet védő, fából készült, bőrrel borított hosz- szúkásscutumból (pajzs), vértből, sisakból, gladiusból (kard) és lándzsából állt. Nem volt egyforma minda három sor fegyverzete, a hastatusok és princepsek pilummal (hajítólándzsa) voltak felszerelve, atriariusok hastával (döfőlándzsa). A katonák sisakja és vértje nem volt egységesítve, például anyagihelyzetüktől is függött, hogy drága gyűrűs páncélinget vagy csak egy mellükre szíjazott fémlapotviselnek-e vértként.

A legiónként 1200 fős velitest, a könnyűgyalogosokat a szegényebb polgárok közül sorozták, akiknem rendelkeztek elegendő vagyonnal ahhoz, hogy magukat scutummal, vérttel, pilummal szereljékfel. Az ő fegyverzetük néhány gerelyből (a pilumnál kisebb hajítófegyverből) és kardból, valamint ascutumnál kisebb kerek pajzsból és sisakból állt. Az arcvonalban való helyüket nem ismerjük, mindigaz adott csata igényei szerint állította fel őket a consul, legtöbbször előcsatározóként kaptak szerepet.

■ Emlékeztető

phalanxtaktika, manipulustaktika, ala, manipulus, centuriabeosztás, hastatus, princeps, triarius,centuria, centurio, katonai tribunus, scutum, gladius, pilum, hasta, velites

3.2.2.4.4. Hódítás és társadalom

Róma katonai sikerei a római társadalom és a római belpolitika sikerei is voltak. Az állam külpolitikaicéljai, a háborús fenyegetés jelentős mértékben hozzájárult a rendek közötti kiegyezéshez. Úgy tűnik,azokat az óriási terheket, amelyeket a folytonos háborúk a plebeiusok vállára tettek, ellensúlyozta arómai állam átalakulása, a politikai életbe való teljes betagozódásuk, illetve az a tény, hogy a háborúkhasznából közvetlenül is részesedtek a zsákmány, valamint a coloniaalapítások révén. Róma azújonnan alapított colo- niákba folyamatosan exportálni tudta nincstelenjeinek egy részét, csökkentveezzel a társadalmi feszültséget.

Az a tény, hogy a plebeiusok vezető családjai betagozódtak az államot irányító elitbe, illetve ezáltalúj elitet hoztak létre, ugyancsak nem választható el a szakadatlan háborúktól. A Kr. e. 367-tel,illetve 342-vel elindult folyamat a samnisok, illetve a Pyrrhos elleni háborúkkal teljesedik ki. Azegymást érő hadjáratok és diplomáciai erőfeszítések alatt formálódik ki a nobilitas, és ugyanekkorbizonyítják a hatalom közelébe jutó plebeius és patricius gensek az alkalmasságukat, mint olyanpolitikai-társadalmi csoport, amely megfelelő szabályokat és kereteket tud teremteni a politikának,valamint képes biztosítani az állam irányításának folytonosságát.

Az állam legfelső irányításának strukturális átalakulása, az új, illetve megsokasodó katonaifeladatokhoz való alkalmazkodás a prorogatiók gyakorlatában is tetten érhető. Míg Q. Publilius Philoimperiumát (vö. 3.2.4.3.) még a népgyűlés hosszabbította meg, később ez a fontos jogkör a senatushozkerül át, ami nemcsak a senatus hatalmát és mozgásterét növeli, hanem jobban megfelel azoknakaz igényeknek is, amelyeket a külpolitika operatív irányításához szükséges döntések támasztanak.Valamikor a Kr. e. 3. század elején még egy, a magistraturákat érintő szembeszökő változáskövetkezett be. A korábban (Kr. e. 310-ig) igen gyakran alkalmazott dictatorság megritkul – katonaiválsághelyzetben a Kr. e. 3. században csak kétszer folyamodnak hozzá, az első és második pun háborúegy- egy nehéz pillanatában –, a res publica lassan kialakuló rendjébe már nem illik bele ez a rendkívülihivatal.

Az államot lényegében a nobilitas irányítja. Ez a fogalom a forrásokban a consulari- sokat, aconsulságot már elért férfiakat, vagyis a senatuson belül is egy szűk – gyakorlatilag 40-50 fős –csoportot jelöl. Akárki nem juthat nemhogy a consulság, de a kisebb magistra- turák és a senatusitagság közelébe sem: a senatusi arisztokráciát származása határozza meg, vagyis azok az ősei, akikkorábban már tettek valamit a res publicáért. A patricius- családok mintáját követve, egy-két generációután már az arisztokrácia új, plebeius tagjai is hivatkozhatnak őseikre, ahogy például Decius Mus

3. Róma

267

tette Kr. e. 300-ban, aki Senti- num évének egyik consulja volt, és aki apjához hasonlóan feláldoztamagát a rómaiak győzelméért. Decius Mus a lex Ogulnia vitáján apjára, a család első consularis tagjárahivatkozott; egy másik vitában pedig Livius szerint így fogalmaz: „Az én fiam már azt mondhatja: anagyapja consul volt.”

Ha Rómában egy komoly hírnévtől övezett férfi meghal, holttestét teljes díszbe öltöztetik, majd aforumon az úgynevezett rostrához viszik, és holttestét álló helyzetben vagy lefektetve helyezik el, hogymindenki jól láthassa. Ezután az egész nép köréje sereglik, és ha az illetőnek van férfi utódja, és azépp Rómában tartózkodik, akkor az a férfi, ha nincs, akkor a megholt valamelyik férfi rokona fellépa szószékre, és egy beszédben emlékezik meg az elhunyt erényeiről és életében végrehajtott kiválócselekedeteiről.

(Polybios VI 53. M. Gy.)

Polybios művének VI. könyvében ír Róma sikereinek okairól, itt beszél többek között a hadseregfelépítéséről és az államformáról, illetve a római arisztokrácia temetési szertartásáról, a pompafunebrisről, amelynek része a rostráról elmondott laudatio funebris, a temetési beszéd. A Forumraa nemzetség (gens) élő tagjai kísérik a halottat, valamint az elhunyt ősök, akiknek az arisztokráciaminden családja által megőrzött és tiszteletben tartott maszkjait (képmásait) ilyenkor a család egy-egy tagja ölti magára az ős által elért legmagasabb tisztségnek kijáró öltözékkel és jelvényekkelegyetemben. Ez az ünnepélyes menet ugyanazt jeleníti meg a temetésre összesereglett rómaiakszámára, mint amit a rostráról elmondott beszéd szavakba foglal, mivel a beszédet mondó családtagaz elhunyt érdemeit azoknak a dicső tetteknek a sorába illeszti be, amelyeket fennállása óta tett anemzetség Rómáért. Polybios ennek a szokásnak elsősorban a még katonai és hivatali pálya előtt lévőfiatalokra gyakorolt hatását emeli ki: olyan példákat (exemplu- mokat, írná Polybios, ha nem görögülírna) állít eléjük saját nemzetségükből, amelyek nem is csupán buzdítják, hanem szinte kötelezikőket, hogy őseikéhez hasonló tettekkel szolgálják a res publicát. De ennek a szokásnak ezenkívülis számos más fontos vonatkozása van. Például a nemzetség múltjának felidézése a polgárok előtttámogatja az élőket politikai karrierjükben, az ősök tettei mintegy garanciát jelentenek arra, hogyutódjuk is eredményesen fogja irányítani az államügyeket. Ez az ünnepélyes alkalom ugyanakkor anemzetség – például a Fabiusoké, Claudiusoké, Valeriusoké, Semproniusoké – dicső tettein keresztülaz egész közösség történelmét idézi meg, és mint ilyen, a múlt számontartásának, megélésének ésnem utolsósorban a politikai elit általi kisajátításának az eszköze. Ilyen minőségében tartjuk számon arómai történetírás forrásai között is, igaz, már Livius- nak is szembesülnie kellett a propagandisztikuslehetőségek és az igazság között feszülő ellentéttel. „Véleményem szerint a hagyományt az elhunytakfelett tartott magasztaló beszédek és az ősök szobrainak valótlan feliratai torzították el.” (Livius VIII40. M. Gy. – K. R.)

A származás mellett ugyancsak meghatározó tényező a vagyon. A nobilitas a földbirtokosarisztokráciából kerül ki, és a hatalom közelében módja van vagyonát tovább gyarapítani. Arra arómai ideálra, amelyet Cincinnatus testesített meg a Kr. e. 5 században, természetesen a Kr. e. 3.századból is van példa: Manius Curius Dentatus, háromszoros consul, a sabinok legyőzője, illetveBeneventumnál a római sereg vezére, vagy C. Fabri- cius Luscinus kétszeres consul. Ők történelmiszemélyek ugyan, a hagyomány mégis vértelen, a római erényeket – elsősorban a tisztes szegénységetés megvesztegethetetlenséget – megtestesítő alakká formálta őket. De a róluk szóló történetek, még haigazak lennének, akkor is csak kivételként erősíthetnék azt a szabályt, hogy jelentős földbirtokok ésvagyon nélkül elképzelhetetlen volt Rómában a politikai karrier. A res publica magistratusainak nemjárt semmiféle javadalmazás, munkájukat magával a tisztséggel, a honorral ismerték el a polgárok.Társadalmi szerepükhöz az az anyagi nagyvonalúság is hozzátartozott, amelyet pályájuk soránmutattak a közösség felé. Például aedilisként, a város ünnepeit rendezve, egy arisztokrata rengetegetköltött, hogy családjának rangjához méltóvá és a polgárok számára emlékezetessé tegye az eseményt.Ebben egyrészt a gazdagokkal szembeni közösségi elvárás tükröződik, ami más társadalmaktól semidegen, például az athéni leiturgia mögött álló elképzelésekkel is rokonítható (vö. 2.3.2.8.). Másrésztaz aedilisként „befektetett” összegek a consulválasztáson kamatoztak. Megtérülni pedig a hadvezéráltal szerezhető zsákmányban és a politikai elit részeként élvezett más anyagi előnyökben (például azager publicushoz való hozzáférés), valamint a társadalmi ranggal járó tiszteletben térültek meg.

A származás és a vagyon még csak a lehetőségét teremtette meg a politikai elitbe valóbekerülésnek. Magasabb magistratura elnyeréséhez a megfelelő politikai és főképp had- vezéri

3. Róma

268

képességekkel és ambícióval kellett rendelkezni, meg kellett felelni a római társadalom, illetvea nobilitas elvárásainak. A harctéren, illetve a forumon elért sikereket a római társadalom újabbmegbízatásokkal, magistraturákkal, valamint megtiszteltetésekkel honorálta. Az utóbbiak közül alegfontosabb a nagy katonai győzelmekért járó diadalmenet, a triumphus volt. A triumfáló hadvezércsapatai élén, bíborruhában, királyi és iuppiteri jelvényekkel felruházva, egy négyes fogaton vonultfel a Mars-mezőről Iuppiter capitoliumi templomához. A város falain belül viselt imperiumés a hadsereg kísérete, isteni és királyi jelvények – Róma meghatározott és kultikus keretekközött olyasmikkel jutalmazta győztes vezérét, ami különben a római arisztokratikus köztársaságlegfontosabb szabályaival ütközött. A politikai elit „alaptörvénye” ugyanis Kr. e. 367 után semváltozott meg: ez a hatalom aggályos korlátozása, annak megakadályozása, hogy egy gens vagypolitikus a többi fölé kerekedhessen.

■ Emlékeztető

nobilitas, consularis, lex Ogulnia, pompa funebris, rostra, laudatio funebris, exemplum, honor,leiturgia, trimuphus

■ Kronológia

94. táblázat -

5. sz. vége Bevezetik a tributumot296 Lucaniában Róma támogatja a helyi arisztokráciát

hatalmuk visszaállításában

3.2.2.5. A RÓMAI ÁLLAM, TÁRSADALOM ÉS GAZDASÁG A 4-3.SZÁZADBAN

Az ebben a fejezetben tárgyalt kérdések alaposabb megismeréséhez az alábbi források szolgálhatnaktájékozódásul: Cicero: Az állam, Polybius, Livius, Gellius, valamint Dionysios Halikarnasseus művei.

3.2.2.5.1. Politika és társadalom

A Kr. e. 367 utáni évtizedeket egyfelől a plebeius-patricius küzdelmek befejeződése, a plebeiusokemancipációja jellemezte, másfelől Kr. e. 287-ig, a – hagyományosan a rendi küzdelmek végénektekintett – lex Hortensiáig tartó évtizedekben újabb törésvonalak bukkannak fel a társadalomban, ésa politikai konfliktusok újabb típusával találkozunk. Forrásaink sokszor ezeket is a plebeius-patriciussémára formálják (amely sémát ráadásul késő köztársaságkori tapasztalatok alapján alakítottak ki),nem véve tudomásul sem azt, hogy például a 367. évi reformok alapjaiban alakították át a politikaierőteret, sem azt, hogy például a néhány évtized alatt ötszörösére növő ager Romanus hogyanhatott vissza birtokosára, Rómára. (A probléma természetesen egyidős a történetírással, amelynekállóképekkel kellene a folyamatos változást megragadnia, miközben a folytonosságot érzékelteti.)Csakhogy a kialakuló nobilitas nem plebeius-patricius származás szerint oszlik meg, hanem elsősorban– a pozíció- és presztízsküzdelmeken túl – a római államgépezetről vallott elképzelései alapján, vagyisaszerint, hogy hogyan válaszolnak arra a kérdésre: mekkora legyen a magistratusok, a senatus és anépgyűlések hatalma.

A korszak egyik kiemelkedő politikusa a Kr. e. 312-ben censorrá választott patricius, Appius ClaudiusCaecus. Emlékét nemcsak a Via Appia (az út első szakaszát ő köveztet- te ki), illetve egy –ugyancsak a nevét viselő – vízvezeték őrizte meg, hanem censori tevékenységének egyéb, hírhedttévált mozzanatai, illetve későbbi consuli, praetori és senatori működése is. Censorként – talánelsőként alkalmazva a lex Oviniát – kiegészítette a senatust, alacsony rangúakat, állítólag libertinusok(felszabadítottak) fiait is beválasztva a testületbe. A néhány évvel korábban hozott lex Ovinia ugyanisegyrészt a censorok kezébe adta a lectio senatust, másrészt kötelezte is őket, hogy censusról censusrakiegészítsék a testületet. Claudius radikális lépését már a következő év consuljai érvénytelenítik.

Censorként végrehajtott másik nagy reformja sem sokáig maradt érvényben: a földtulajdonnal nemrendelkező polgárokat, akik eddig a négy városi tribusban szavaztak, szétosztotta a vidéki tribusok

3. Róma

269

között, ami megnövelte ennek a rétegnek a politikai súlyát, illetve gazdasági lehetőségeit, mivelnagyobb eséllyel jutottak földhöz. Kr. e. 304-ben Q. Fabius és P. Decius censorok – mindketten AppiusClaudius ellenfelei – a Livius által forumi factiónak, illetve legalacsonyabb rendűnek nevezetteket(forensisfactio... humillimi) visszasorolták a négy városi tribusba. Livius – illetve forrásai, azAppius Claudiusszal ellenséges annalisták – Claudius törekvéseit hatalomvággyal, valamint a gensérejellemző gőggel, illetve makacssággal magyarázzák: „miután a senatus révén nem tudta megszereznia város ügyeinek intézésében a kívánt befolyást, a forumon és a Mars-mezőn tartott gyűléseket tettetönkre” (IX 46. M. Gy.). Mint a nobilitas minden tagját, természetesen őt is fűtötte az ambíció,de az ő politikai tevékenysége mögött a koncepcióval rendelkező reformer alakja is kirajzolódik.Róma politikai rendszerében az oligarchikus vonásokkal szemben a demokratikusakat akarta erősíteni,illetve a senatusszal szemben a népgyűlésre támaszkodó magistratusokat erősítette volna meg, amihezminden bizonnyal a görög történelem, illetve politikai gondolkodás ismeretéből merített mintát.

Appius Claudius Caecus a híres patricius gens tagja, a sabinok közül clienseivel együtt Rómábaköltöző Attius Clausus leszármazottja. Kr. e. 312-ben censor, 307- ben és 296-ban consul. Továbbávolt katonai tribunus, quaestor, aedilis, praetor és dictator is. Karrierje a köztársaság későbbiszakaszának politikusaiéval összevetve furcsának tűnhet – előbb volt censor, csak utána consul, ésmég később praetor –, de néhány évtizeddel 367 után még nem alakult ki a hivatalviselés előbb csakszokás, később törvény – Kr. e. 180-ban a lex Villia annalis – által szabályozott rendje, a cursushonorum. Pályájának másik szembeötlő anomáliája, hogy nem szerepel a fasti triumphaliban. Mivel atriumphust a senatus szavazza meg a hadvezérnek, ez lehetett a retorzió radikális politikai lépéseiért. Anagyszabású és fordulatos politikai pálya mellett maradt ideje az irodalomra – pythagoreus indíttatásúbölcsességek rövid verses megfogalmazása –, a jogtudományra, a nyelvészetre, a helyesírás kérdéseireis.

Claudius legtartósabb belpolitikai reformja pártfogoltjának és írnokának, Cnaeus Flavius- nak anevéhez kötődik, aki annak ellenére lett aedilis curulis, néptribunus és az állam ügyeit intéző többháromtagú bizottság tagja is, hogy libertinus (felszabadított rabszolga) fia volt. Cn. Flavius Kr. e.304-ben aedilisként közzétette egyrészt a legis actiókat, a törvényszéki eljárás szabályait – amelyeketaddig a pontifexek őriztek, és a polgárok számára nem voltak hozzáférhetők –, valamint a dies fastit,a törvénykezési napok jegyzékét. Ezáltal átláthatóbb, követhetőbb lett az egyszerű polgárok számárais a római igazságszolgáltatás, és tovább csökkent a kiszolgáltatottságuk a jogban jártas előkelőekkelszemben.

A lex Hortensiának, a plebeius-patricius küzdelmek záróakkordjának sem az ideje, semelfogadtatásának körülményei nem világosak. A hagyomány szerint valamikor Kr. e. 289 és 286között az adósságai miatt elkeseredett városi plebs újra (és egyben utoljára) a secessio eszközéhezfolyamodott. Q. Hortensius plebeius politikus, akit azért neveztek ki dictatornak, hogy a secessiótvisszafordítsa, ennek a törvénynek az elfogadtatásával vezette vissza a népet a városba. A törvénya concilium plebiseken született határozatokat, a plebiscitumokat egyenrangúvá teszi az egész népgyűlésein elfogadott lexekkel („ut quodplebs iussisset, omnes Quirites teneret”- Plinius: NaturalisHistoria. IX 36; vagy: „ut plebiscita universum populum tenerent” – Gaius I 3). Míg a rómaijog elveinek megfelelően korábban a patriciusok nem érezték magukra nézve kötelezőnek a plebsdöntéseit, ezután rájuk is kiterjedt a plebiscitumok hatálya. Erre az időre tehetjük a concilium plebisés a comitia tributa összeolvadását, megszűnt ugyanis a tribusok szerint szavazó két gyűlés politikaisúlyának különbsége.

Szembeötlő, hogy egy korábbi törvényt (Kr. e. 339-es Lex Publilia) ismétel meg a Lex Hortensia. Deez nem feltétlenül a forrásaink hibája, valamiféle duplikátum, hanem a római politikai küzdelmek,illetve a törvényhozás sajátossága, hogy kijátszott (vagy az egyik fél által kijátszani vélt), be nemtartott törvények újfent politikai kérdéssé válnak, és egy újabb törvénnyel próbálnak érvényt szerezninekik. Ennek a gyakorlatnak a kialakulásához hozzájárulhatott az is, hogy a római törvények jelentősrésze lex imperfecta volt, vagyis nem rendelt sanctiót a törvényhez.

Míg a törvény államjogi célja világosnak látszik, a politikai célt és a körülményeket nehezebb átlátni.Kétségtelen, hogy a Kr. e. 326. évi lex Poetilia nem tette semmissé az eladósodás problémáját, és nemszámolta fel teljesen az adósrabszolgaság kereteit. Ez a kérdés a legszegényebbeket, tehát a zömmela négy városi tribusba sorolt rétegeket érinthette. Kr. e. 304 óta a (közben már harmincegy tribusszavazatai alapján döntő) népgyűlésen – lett légyen az concilium plebis vagy comitia tributa – az ő

3. Róma

270

szavuk nem nagy súllyal esett latba. Éppen ezért furcsa, hogy a lex Hortensiával vissza lehetett hozniőket a Ianiculumról, az utolsó secessio helyszínéről. Elképzelhető tehát, hogy az annalista hagyománycsak ideillesztette a plebeius-patricius küzdelmeket végigkísérő és a Kr. e. 2-1. század küzdelmeibőlis jól ismert adósságproblémát. Ha tehát a végeredményből, a lex Hortensiából indulunk ki, akkor atribus rusticák révén a concilium plebist uraló kisbirtokos parasztság komoly politikai válságba fordulóelégedetlensége lehetett a kiváltó ok. A birtokos parasztságot, amely megfelelő censussal rendelkezikahhoz, hogy nehézgyalogosként szolgáljon, ebben a korban nem annyira az eladósodás fenyegeti– sikeres zsákmányszerző háborúk után vagyunk, amelyek nem az ager Romanust pusztították, ésa parasztságot csak rövid időre vonták el a gazdálkodástól –, mint inkább a megszerzett földekfelhasználásával lehetett elégedetlen.

A plebeiusok ilyetén felosztása a vidéki és városi tribusok megkülönböztetésén túl sem idegenforrásainktól. Livius a korábban már idézett helyen (IX 46), ahol a tribusrendszer Kr. e. 304. évivisszaigazításáról szól, így fogalmaz: „Ettől kezdve a polgárság két részre szakadt; más célt követetta népnek a derekabbakat támogató és tisztelő, romlatlanabb része, s mást a forumi factio.” (M. Gy.) Arómai politikától – illetve általában a politikától – sem lenne idegen az a megoldás, hogy megoszt egytársadalmi csoportot, és kedvezményeket nyújtva egyezik ki annak mérsékeltebb, ráadásul ez esetbenerősebb felével.

A plebiscitumok ilyen elismerése, illetve minden olyan lépés, amely megerősítette a népgyűlések,vagyis a polgárok ott kinyilvánított akaratának tekintélyét, fontos eleme volt a társadalmi békének,annak a szilárdságnak, amely a köztársaságot egészen a Kr. e.

1. század végi válságig jellemezte. Másfelől a népgyűlések és az azokon részt vevő polgárokakaratnyilvánítása több módon is korlátok közé volt szorítva. Egy konkrét eszközt épp alex Hortensia kiegészítéseként foglaltak törvénybe, megtiltva törvényhozó gyűlések tartásátvásárnapokon, amikor is sok plebeius érkezett a városba vidékről (például a Kr. e. 318-banbeiktatott tribus Falerna már 150 kilométerre feküdt Rómától!). A népgyűlések tribusonként éscenturiánként szavaztak, maguktól nem gyűlhettek össze, javaslatokat nem tehettek, és vitárasem volt módjuk: egyszerűen elfogadhatták vagy elutasíthatták a gyűlést összehívó magistratusjavaslatait. Mondhatjuk, hogy a comitia centuriata a főbb magistratusok választásával nagyon nagyhatalom volt, de a jelölteknek valójában csak nagyon szűk köréből válogathatott, igazán döntőjelentőségű eszköz tehát nem volt a kezében. Ez a változás számunkra a senatus és a magistratusokmár érintett hatalmi viszonyán túl a köztársaság politikai rendjének egy lehetséges változása, egyesgörög polisokban lejátszódó demokratizálódás előtt zárja le az utat.

95. táblázat - ■ A plebeiusemancipáció főbb állomásai

494 A plebeiusok mozgalmánakmegszerveződése(néptribunusok, aedilis plebisek,concilium plebis)

451-450 Tizenkét táblás törvények445 Lex Canuleia A plebeius-patricius házasság

tilalmának megszüntetése367 Leges Liciniae-Sextiae Plebeius is viselheti a consuli

tisztségetAz ager publicusból nembérelhető több 500 iugerumnálAz adósok által már kifizetettkamatot bele kell számítani ahitel törlesztésébe

342 Lex Genucia Az egyik consult a plebeiusokközül kell választani

339 Leges Publiliae Az egyik censort a plebeiusokközül kell választani

3. Róma

271

A plebiscitumok az egészállamra érvényesekA comitia centuriata elé kerülőtörvényjavaslatokat a senatusnakelőre véleményeznie kell

326 Lex Poetilia Az adósrabszolgaság eltörlése318 után Lex Ovinia A censoroknak minden census

alkalmával ki kell egészítenie asenatus létszámát

300 Lex Ogulnia Az augurok és a pontifexektestületeit felerészbenplebeiusokból kell felállítani

287 Lex Hortensia A comitia tributa szerepénekmegerősítése

■ Emlékeztető

emancipáció, lex Hortensia, lex Ovinia, libertinus, lectio senatus, forumi factio, gens, cliens, cursushonorum, fasti triumphali, legis actiók, pontifex, dies fasti, secessio, plebiscitum, lex Publilia, leximperfecta, lex Poetilia, adósrabszolgaság

■ Kronológia

96. táblázat -

314 Bírósági vizsgálat a választásokat befolyásolónobilisek ellen

312 Appius Claudius Caecus censorságának kezdete

(A többi évszám a táblázatban.)

3.2.2.5.2. Gazdaság

A samnis és pyrrhosi háborúk megváltoztatták Itália képét, a háborús zsákmány pedig megváltoztattamagát a Várost. Róma nemcsak hatalmát terjesztette ki egész Itáliára, hanem át is alakította azt,régi települések, egész népek tűntek el, miközben új városok születtek a félsziget stratégiai pontjain.Megváltozott egyes területek lakosságának összetétele és földbirtokszerkezete. Az egyes régiókközötti évszázados kapcsolatokat újradefiniálja a Róma központú Itália képe, amelyet folyamatosanerősítenek az épülő új utak.

A háborúk legfontosabb zsákmánya a föld és az emberek voltak. Kr. e. 338 és 264 között az agerRomanus, az állam (ager publicus), illetve a polgárai által birtokolt föld ötszörösére növekedett, arómai állam lakossága pedig a háromszorosára, így a már teljes egészében szövetségi rendszerükbetartozó félsziget területének 20%-a volt az övék, és a tejes itáliai lakosság 30%-a volt római. Nemtartoztak a római államhoz, de mégis hozzászámíthatjuk a Rómát közvetlenül gyarapító földekheza coloniaalapítással annektált területeket. Hatvan év alatt ezekre a coloniákra 70 000 férfi éscsaládjuk telepedett ki, körülbelül 7000 négyzetkilométert kiszakítva a szövetségessé tett államokból.A római államhoz csatolt és eredeti tulajdonosaitól elvett földeket vagy kiosztották egyéni birtokkéntszegényebb római polgárok között – újabb és újabb tribusokat szervezve –, vagy állami tulajdonbavették, ager publicusszá vált, amit az állam bérbeadással hasznosított.

A háborúk során a földön kívül is óriási zsákmánnyal – ingóságok, élelmiszerkészletek, hadisarcok– gyarapodott Róma. Ezek egy részét szétosztotta polgárai és szövetségesei között, más részébőlaz újabb háborúkat finanszírozta, de jelentős hányada Róma kiépítésére, világvárossá formálódásárafordítódott. Az etruszk királyok idejét – a városépítészet első nagy korszakát – követő hosszú szünetután a város a Kr. e. 4. század második felében indult újra lendületes fejlődésnek. A szakirodalom

3. Róma

272

számára a templomépítés a gyarapodás legjobban megragadható mutatója, az irodalmi források,amelyek ebben a kérdésben megbízhatók, Kr. e. 302 és 264 között tizennégy templom építésérőlszámolnak be, és ezeknek a templomoknak a sora tovább bővíthető azokkal, amelyek csak a régészetrévén ismerhetők. Liviusnál sokszor találkozunk a következő kijelentéstípussal: X. Y. a Z. hadjáratbanfogadalmat tett P. isten templomának felépítésére, amit censorsága alatt, a hadizsákmányból be isváltott.

A rohamosan növekvő lakosság vízigényét vízvezetékek építésével elégítette ki a város vezetése. AClaudius által Kr. e. 312-ben építtetett Aqua Appiát az Anio Vetus követi, amelyet M. Curius Dentatuskezd el építtetni Kr. e. 272-ben a háborús zsákmányból. De ebben az időben kap lendületet Rómábana Tiberis-parti kikötő fejlesztése is. A Portus Tiberinus fejlesztését elsősorban a város gabonaigényeiindokolták, ekkor már túl nagy volt Róma, hogy a környék földjeiről ellássa magát. Ostia ebbenaz időben még csak a Tiberis torkolatát védő kis erőd, amely csak jóval később fog Róma tengerikikötőjévé válni.

A Portus Tiberinus kiépítése csak az egyik eleme annak a figyelemnek, amelyet Róma fordítottlakosainak gabonaellátására. Egy nagyra nőtt ókori város – a görög polisok is ellenőrizték agabonakereskedelmet – már nem tudta magát gabonával ellátni a település közelében elterülőföldekről. A kérdés érzékeny volta miatt ezt az alapélelmet az ókori államok sohasem bíztákteljesen a piaci mechanizmusokra és a kereskedőkre, hiszen olyan nagy volumenű beszerzésről,szállításról, raktározásról volt szó, amelyhez az állam szervezőereje kellett, illetve ez kiegészülta szegények ingyen- vagy olcsó gabonával való ellátásának megszervezésével is. Az, hogya gabonakereskedelemben csak megszorításokkal érvényesülhettek a kereslet-kínálat törvényei,alapvetően rányomta bélyegét az ókori árucserére, a piac egészére (vö. 2.3.4.1.).

Itália kevésbé urbanizált területein a rabszolgák jelentették a legfontosabb zsákmányt, determészetesen a görög városokból is kerültek hadifoglyok Rómába. Nagy tömegek – ami anagyságrendet illeti, nincs okunk megkérdőjelezni Liviust, aki tízezrekről beszél – rabszolgává tételéthatalmi-politikai szempontok is indokolták: a lakosság kiirtásához hasonlóan egy-egy problémásabbterület „pacifikálását” is szolgálta ez az eszköz, másrészt a Rómába kerülő és ott egy idő utánfelszabaduló rabszolgák polgárként és a városi plebs részeként integrálódtak az államba.

Ugyanakkor a gazdasági szempontok is nyilvánvalók. A rabszolgák egy része Rómában a gazdagokháztartásaiba került, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy Róma is hasonló jellegű várossá váljon, mint ahellénisztikus nagyvárosok a keleti Mediterráneumban. A nagy városok – egyrészt mint a vagyonosréteg lakóhelyei, másrészt mint ipari és kereskedelmi központok – nagy tömeg rabszolgát, illetveszegény szabadot képesek eltartani. A rabszolgák másik részét a mezőgazdaságban dolgoztatták.Nincsenek megbízható adataink arra, hogy a Kr. e. 3. század első felében milyen volt a nagy- éskisbirtok aránya például Róma környékén, valamint hogy a nagybirtokosok földjein milyen aránybandolgoztak rabszolgák, így ezt a kérdést csak közvetett bizonyítékok segítségével ítélhetjük meg.

Nagyszámú idegen származású rabszolgát foglalkoztató nagy-, illetve középbirtokról forrásaink csaka 2. századra vonatkozóan kezdenek beszélni, de ez nem zárja ki, hogy már korábban is jelentősszámban alkalmaztak a földeken rabszolgákat. Ez esetben két szempontot érdemes figyelembe vennia források mérlegeléséhez. Az egyik, hogy a punokkal és a hellénisztikus államokkal vívott háborúkolyan jelentős mértékben alakították át Itáliában a szabad és rabszolga-munkaerő arányát, hogy ezaz 1. századi szerzők elől „kitakarta” a korábbi változásokat. Ezt erősítette az is, hogy az életformadrasztikus változását a római hagyomány későbbre tette, és a pun háborúk előtti várost még romlatlanparaszti közösségnek akarta látni, ahol még nincsenek nagy vagyoni különbségek, és a senatorokis maguk művelik birtokukat. A másik szempont, hogy a római történetírókat alig érdekelték amúltjuknak azok a jelenségei, amelyeket a mai tudomány gazdaságtörténetként interpretál. A hadseregutánpótlásának problémái, a városokba áramló nincstelenek, rabszolgalázadások és hasonló kérdésekkapcsán foglalkoztak csak a szabad-nem szabad munkaerő és a kisbirtok arányának csökkenéseproblémakörével, amely a történelmet már láthatóan formáló erőként csak a 2. században jelentkezett.

Az, hogy Kr. e. 326-ban eltörölték az adósrabszolgaságot, nemcsak a plebeiusok emancipációjánakfontos lépéseként értékelhető, hanem felveti az így kieső (illetve fölöslegessé vált) munkaerőpótlásának kérdését is, amelyre a kézenfekvő választ a hadjáratokkal szerzett rabszolgák nyújthatják.A szabad munkaerő hiányához vezettek maguk a háborúk is, egyrészt a rendkívül komoly

3. Róma

273

véráldozat miatt (az új területekkel együtt bekebelezett polgárok ezen nem változtattak), másrészta coloniaalapítások során kitelepítették annak a nincstelen, de legalábbis életképtelen kisbirtokkalrendelkező rétegnek a jelentős részét, amelynek munkájára mint adósrabszolgáéra vagy bérmunkáséraszámítani lehetett volna. Egyfajta lakosságcsereként is leírható a hódítás: latiumi parasztok azon aföldön lesznek colonialakosként földbirtokosok, amelynek lakossága rabszolgaként Rómába került (ésott részben egy vagy két generáción belül felszabadulva, polgárrá válik, majd kitelepül egy coloniába).A néhány évtized alatt megháromszorozódó városi népesség ráadásul fel kellett, hogy értékelje Rómatérségében a földeket, folyamatosan növekvő piacot teremtve a mezőgazdasági terményeknek, amikedvezhetett a rabszolgákkal hatékonyan piacra termelő nagyobb birtokok létrejöttének. Az olyantársadalmakban, ahol egyrészt a földművelés és állattenyésztés a gazdaság alapja, másrészt – ettőltermészetesen nem függetlenül – az arisztokrácia gazdagsága és hatalma elsősorban a földbirtokbantárgyiasul, folyamatosan nyomás nehezedik a kisbirtokos rétegre, amelynek gazdaságai ráadásula megfelelő tartalékok híján inkább ki vannak szolgáltatva a természeti csapásoknak, háborúspusztításoknak. Az a folyamat, amelynek során Itália egyes területein (de nem egész Itáliában!) aföldbirtokszerkezet átalakul, a kisbirtokok száma csökken, és helyüket nagyobb birtoktestek foglaljákel, csak a 2. században erősödik fel, de lényegében a köztársaság egész történetében jelen van, és afentebb vázolt tényekhez – coloniákba való kitelepítés, rabszolga-munkaerő rendelkezésre állása –kapcsolódóan a 3. század első felének gazdaságtörténetét is meghatározta.

Róma a Kr. e. 3. században

A Porticus Tiberinus forgalma nemcsak gabonára korlátozódott, ahogy a gazdaság sem csak amezőgazdaságot jelentette. Róma a Kr. e. 4. század végén már virágzó ipari és kereskedőközpont,és népes lakossága révén fontos piac, amelynek hatással kellett lennie a környező földek termeléséntúl a gazdaságok szerkezetére is. Olyan város volt, amely messziről vonzotta az árukat ésa mesterembereket, illetve maga is távoli helyekre eljutó árukat állított elő. Több jellegzeteskerámiatípus, például a genucilia tányérok képviselik a római ipart Közép-Itáliában, illetve a Nyugat-Mediterráneum partvidékén. Kevés nagyméretű bronztárgy maradt ránk ebből az időből, de azirodalmi források erre az időre teszik a köztéri bronzszoborállítások kezdeteit. A háború teremtetteszükséglet, a fegyverzet előállítása is folyamatos és stabil ösztönző tényezője volt Róma iparának.A Karthágóval kötött szerződések – erre a korszakra esik a második Kr. e. 348-ban, amelyet Liviusközlése szerint 305-ben újítanak meg – természetesen elsősorban Karthágó kereskedelmi érdekeitvédik, de számításba veszik a Rómából, illetve Róma szövetségi rendszerébe tartozó városokbólSzicíliába és Afrikába irányuló hajóforgalmat is.

Míg az itáliai görög városokban nem sokkal az anyaországi megjelenés után elkezdődik a pénzverés, ésgörög mintákat követve, már a Kr. e. 4. század elején is feltűnik Itália más területein, addig Rómábanviszonylag későn kezdik el használni ezt a görögöktől átvett újítást. Az első római érméket mégnem is a városban, hanem Campaniában verik. Néhány bizonytalan keltezésű bronzérme a neapolisipénzek változata csupán, és csak a görög betűkkel rajtuk olvasható RÓMAIÓN (rómaiaké) feliratkülönbözteti meg őket a hasonló nápolyi érméktől. A következő veret is campaniai műhelyre vall, demár egyértelműbben tükrözi a megrendelő kilétét, illetve azt a felismerést, hogy a pénz médium, olyan

3. Róma

274

eszköz, amely alkalmas Róma hatalmát szélesebb körben ismertté tenni. Ennek a 4. század legvégénkészült érmének az anyaga ezüst, előlapján Mars-fej, hátlapján lófej és ROMANO felirat. Nagymennyiséget vertek belőle, de főképp Campaniában használhatták, Róma környékéről nem kerültelő. Ez az egyszeri nagy mennyiségű érme valamilyen nagyszabású építkezésre vagy katonai akciórautalhat. A vert pénz alkalmazása mögött ugyanis ebben az esetben sem a csere, hanem valamilyennagy mennyiségű zsold vagy munkabér kifizetése állhatott.

A Via Appia Kr. e. 312 és 308 között folyó építése jelentené az időpont és az érme szóródásaalapján a legkézenfekvőbb megoldást. Ha ez igaz – a kutatás egy része szkeptikus –, az természetesenazt is jelentené, hogy a Rómából és környékéről érkező munkásokat aes per libram, súlyra mértbronzzal fizették ki, a régi metódust használva. A fizetőeszközök ilyen együttes alkalmazása egyrészta pénztörténet szempontjából érdekes, másrészt újfent felhívja a figyelmet a vert pénzérme mintpropagandaeszköz fontosságára. Róma Itália azon felének akarta megmutatni magát, amely azérmepénzt már régóta használta; a hellénisztikus világnak olyan eszközét veszi tehát át, amellyel jelzia barbaricumból való tudatos átlépését a civilizált városok közé.

A pyrrhosi háborúk nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egész Itáliában – még az olyan, a fejlődéselől elzártabb területeken is, mint a belső samnis hegyvidék – elterjedjen és megszilárduljon apénzforgalom, ami a háború emberigényével és kiterjedtségével magyarázható. Pyrrhos, a görögvárosok, illetve Róma – utóbbinak még továbbra is Cam- paniában gyártott – pénzei nagymennyiségben forognak Közép- és Dél-Itáliában. Ugyanakkor Pyrrhos, illetve a háború ezüstigényétjól jelzi, hogy több görög városnak csökkentenie kell pénzei nemesfémtartalmát, sőt esetleg fel is kellhagynia a pénzveréssel. Ebben az időben jelenik meg a görögökkel gyártatott vert pénz mellett egyrómai sajátosság is: az öntött érme, az aes grave. Ezeknek a bronzkorongoknak a súlya és a méreterendkívül nagy: alapegységük 1 font (kb. 30 dkg), átmérőjük 5 centiméter körüli. Ezek súlyukkal akorábbi római fizetőeszközhöz kapcsolódnak, ugyanis megfelelnek egy asnak/aesnak (annak eredetiértelmében, mert a későbbi érmelésben az 1/24 font súlyú rézből vert érme, a legkisebb értékűpénzdarab neve lesz), vagyis a vert pénz mintájára formálják az aes rudét, illetve aes signatumot. Azöntött minta különböző istenek és istennők feje, például Róma istennő sisakos feje, amely megtalálhatótöbb Campaniában veretett didrachmasorozaton is. A sisakos fej melletti vonás az egyet jelöli, vagyisegy teljes asról van szó. Az ast 12 részre, 12 unciára osztották, és ennek többszörösei szolgáltak„váltópénz” gyanánt, a két pötty például a sextanson volt, amely kétunciás volt, vagyis egy- hatodaaz asnak.

Hosszú számítással kell, hogy a római gyermek

fillérjét száz részre felossza. – „Ha elvesz az ember

ötből egyet, mondja meg Albinus fia, mennyi

uncia lesz!” – „Egyharmad as!” – „Ej, te tudod, mi a pénz! S ha

egyet most meg hozzáadsz? Mi a vége, no?” – „Fél as!”

Hát mi reményünk van, tud-e majd az a lélek, amelyet rozsdájával ilyen pénzvágy mar, cédrusolajjalmegkent, ciprustokba való szép verseket írni?!

(Horatius: Ars poetica. 326-333. K. I.)

Az öntött pénz, ez a valószínűleg római újítás elterjed Itáliában, és egy darabig a görög mintára vertpénzzel párhuzamosan használják, míg azután a bronzérméknél is áttérnek a verésre. A Kr. e. 260-as években már Rómában készülnek a vert ezüstérmék. Két nagy mennyiségben forgalomba hozottérmét ismerünk ebből az évtizedből, mindkettőnek nyilvánvaló a mondanivalója. Egyiken Hercules-fej, illetve a túloldalon az ikreket szoptató anyafarkas és a ROMANO felirat: Hercules az a görög isten,akinek kultusza egész Itáliában elterjedt, ehhez kapcsolódik a hátoldalon a Rómát megidéző jelenet. Amásik érme közvetlenül az első pun háború előtt készült: Róma istennő sisakos feje az egyik, Victoriaistennő és a ROMANO felirat a másik oldalon tanúsítja a város erejét és a görög istennő, Niké – akinekmár Kr. e. 394-ben templomot emeltek – meggyökeresedését.

Róma iparáról, kereskedelméről, a rohamosan fejlődő városról kirajzolódó képnek egyik meghatározóvonása a görög hatás. Közvetlenül, mint a római vert érméken, vagy közvetve: ott van a város anyagi és

3. Róma

275

szellemi kultúráján a görög mesterségbeli tudás, gondolkodásmód és vallás nyoma. Emellett, ahogy apénzverés ezt is illusztrálja, megfigyelhető, hogy Róma tudatosan igyekezett átvenni olyan szokásokat,amelyekkel magát az akkori művelt világhoz, a hellénisztikus államokhoz kapcsolhatta.

■ Emlékeztető

Aqua Appia, Anio Vetus, Portus Tiberinus, genucilia tányérok, pénzverés, aes per libram, aes grave,aes rude, aes signatum, uncia, sextans

■ Kronológia

97. táblázat -

4. sz. Az első „római” Campaniában vert érmék394 Victoria (Niké)-templom312 Aqua Appia4. sz. vége Campaniai érme, előlapján Mars-fejjelsz. első fele Aes grave272 Anio Vetus260-as évek Rómában készült vert ezüstérmék (Hercules,

Victoria)

3.2.3. A Római Birodalom kialakulásaA korszak fontos forrásai közé tartoznak Polybios és Livius történelmi művei, Plutarchos életrajzai(Fabius Maximus, Claudius Marcellus, Marcus Cato, Aemilius Paulus, Titus Fla- mininus), AppianosRóma története, Aristotelés Politikája (II 11 [1272b-1273b]), Cato Ori- gines és A földművelésrőlcímű könyvei, valamint beszédei, Cassius Dio, Cornelius Nepos életrajzai (Cato, Hannibál, vö.106.dok.). Jelentős még Diodóros, Macrobius (vö. 120. dok.), Cicero Az öregségről és Scipio álmacímű írásai, Silius Italicus Punicája, Aulus Gelliustól az Attikai éjszakák, valamint a Görög-rómaiszöveggyűjtemény 105-123. dokumentumai.

3.2.3.1. AZ ELSŐ PUN HÁBORÚA pun háborúk látszólag jelentéktelen konfliktussal kezdődtek. Egy saját szakállára dolgozózsoldoscsapat, amely megszállva tartotta a dél-itáliai Rhégionnal átellenben fekvő szicíliai várost,Messanát, Syrakusai ellenében Róma segítségét kérte. De ahogy Syraku- sai, illetve Karthágó, úgyRóma sem engedheti, hogy ez a fontos stratégiai pont ellenséges kézre kerüljön, Kr. e. 264-ben átkelegy római sereg Szicíliába – megsértve ezzel Karthágó szerződésben rögzített érdekszféráját –, ésSyrakusai, illetve a punok orra előtt elfoglalja Messanát: ezzel kitört az első pun háború.

Ki ne csodálkoznék Philinos [Karthágó-barát görög történetíró] történetírón (...), hogy milyenalapon és miként merészelt mindezzel ellentétes dolgokat állítani: hogy ti. a rómaiaknak akarthágóiakkal olyan érvényes szerződéseik vannak, amelyek értelmében a rómaiaknak egészSzicíliától, a karthágóiaknak pedig Itáliától kell tartózkodniuk; hogy tehát a rómaiak a szicíliai elsőpartraszálláskor megszegték az esküvel szentelt szerződéseket, holott sohasem volt és most sincsérvényben ilyenfajta szerződésre vonatkozó írás.

(Polybios III 26. H. I.)

Polybios ebben a kérdésben minden bizonnyal részrehajló, valószínű, hogy Róma és Karthágó Kr. e.306-ban (erről a szerződésről nem tud Polybios) kölcsönösen elzárták a másik elől érdekszférájukat,Itáliát és Szicíliát.

Karthágó uralma ekkor kiterjed Észak-Afrika partvidékére Kyréné területétől az Atlanti-óceánig,Szicília nyugati felére, Szardíniára, Korzikára, Máltára és a térség kisebb szigeteire, valamint fontos

3. Róma

276

támaszpontjai voltak az Ibériai-félsziget déli tengerpartján. Karthágó – Rómához hasonlóan – hatalmátegy szövetségesi rendszer fejeként gyakorolta ezeken a területeken, amelynek természetesen másfeltételekkel volt tagja egy régi tyrosi gyarmatváros, például Utica, és egy siculus törzs. A punokkezükben tartották a Földközitenger nyugati medencéjének kereskedelmét, ők közvetítették a nyugatásványkincseit keletre, de fejlett mezőgazdaságuk és iparuk termékeivel is kereskedtek. Hatalmaskereskedelmi és hadiflotta, illetve a szárazföldön egy zsoldosokból álló sereg biztosította Karthágókereskedelmi és külpolitikai érdekeit.

■ Hispániai népek és a pun befolyási övezet

A karthágói állam élén két-két választott suffet (bíró) állt, akik a görög és a latin forrásokban gyakranrex, illetve basileus néven szerepelnek. Az arisztokratikus köztársaság legfontosabb intézménye ittis egy tanács (senatus), amely 300 főből állt. Az operatív irányításra volt egy kisebb, 104 fős tanács(a 2 suffet, 2 főpap és 100 fő a senatusból), amelyben a döntések előkészítését 5-10 fős bizottságokintézték. Volt népgyűlés is, de ennek a politikai elit egységes fellépése esetén csak formális szerepjutott. „A karkhédóni [vagyis karthágói] államberendezkedés szintén jó, sőt másokhoz viszonyítvakiváló; egyes pontjaiban leginkább a lakóniaihoz hasonlít.” (Aristotelés: Politika. 1272b-1273a.) Agörög polisok államberendezéséhez való hasonlóság mögött nemcsak a mediterrán városállamokáltalános közös vonásai állnak, hanem minden bizonnyal Karthágó tudatos törekvése is a hellénizálódóvilágba való beilleszkedésre, a görög minták követésére.

■ Karthágó és környéke

A háború első éveiben a római sereg, miután maga mögé állította a kezdetben Karthágóval szövetkezőSyrakusait (Syracusae) és több görög várost, valamint elfoglalta Ag- rigentumot, gyors sikereket ért

3. Róma

277

el a szárazföldön (Szicíliában) a punok ellenében. De a teljes győzelemhez a karthágóiakat a tengerenis meg kellett verniük. Kezdetben a rómaiak flottája alulmaradt a jól felszerelt flottával rendelkezőrégi hajós néppel szemben, mígnem sikerült elérniük, hogy a tengeri ütközetekben is – a hajóksokasága és gyorsasága mellett – a római gyalogságé legyen a döntő szerep: a római hajók csapóhíd,corvus (holló) segítségével teremtettek összeköttetést a megtámadott ellenséges hajókkal, amelyekenkeresztül már a legionáriusok is rohamra indulhattak. A rómaiaknak a tengeri hadviselésben valókezdeti gyakorlatlanságát jól példázza, hogy sokkal több hajót veszítettek tengeri viharokban, mint azelső pun háború csatáiban, ugyanakkor az a szívósság, amivel újabb és újabb flottát építettek, mutatjatartalékaik nagyságát.

Később, amikor a birodalom tengeren is megerősödött, a rómaiak már nem alkalmazták a csapóhidat,ezt a hajók irányíthatóságát és egyensúlyát veszélyeztető építményt. A technikai újításoknak, atalálmányoknak Rómában (is) legfontosabb terepe volt a hadászat és azon belül is a várostromokés a tengeri hadviselés. Újabb és újabb eszközöket és ötleteket próbáltak ki, sokszor csak egyetlenellenfélre, egyetlen ütközetre kifejlesztve. Például Appianos (Róma története. XVII 491) szerint aSextus Pom- peius ellen tengeri csatára készülődő Agrippa (Kr. e. 36, naulochosi csata; vö. 3.2.4.7.)kifejleszt(et) egy katapulttal kilőhető és levágás ellen hosszú fahengerrel biztosított horgot, a harpaxot,amellyel a korábbinál sikeresebben lehetett az ellenfél hajóit meg- csáklyázni. De a haditechnikábanmegnyilvánuló innováció az ókorban – szemben az újkori találmányokkal – általában nem talált utataz iparba vagy a mezőgazdaságba.

■ Róma hódításai a második pun háború előtt

A tengeri sikerek Kr. e. 256-ban lehetővé tették Róma számára, hogy Afrikába dobjon átcsapatokat. Karthágó először békét kért, de mivel az elbizakodott római hadvezetés szigorú feltételeielfogadhatatlanok voltak, minden erejét mozgósítva, újabb zsoldossereget toborzott, és megsemmisítővereséget mért Xanthippos spártai zsoldosvezér vezetésével Regulus legióira. Ezután Róma már csakSzicíliára és környékére korlátozta hadműveleteit, ahol a punok átmeneti sikerei után egy újabbhatalmas flottát építve, végül Kr. e. 241-ben döntő győzelmet aratott a pun flotta fölött Szicília nyugaticsücskénél. A háborút lezáró békében Karthágó átengedte Szicíliát Rómának, és 3200 talentum (kb.84 tonna ezüst) hadisarc kifizetését vállalta.

Szicíliát, illetve a néhány év múlva elfoglalt Szardíniát és Korzikát az eddig megszerzett itáliaiterületekkel szemben Róma már nem illesztette be szövetségi rendszerébe, hanem meghódított,alávetett, adózó területként kezelte. (Kivételt csak Syracusae városával és azzal a néhány görög

3. Róma

278

várossal tett, amelyek még a háború elején csatlakoztak hozzá, ezekkel mint önálló államokkalszövetséget kötött.) Szicíliából, valamint Szardíniából és Korzikából, amint a később Itálián kívülmeghódított területekből is, provincia lett.

Ezeknek az élére kezdetben praetorokat választottak, majd később a hivatalukról leköszönőmagistratusokat sorsolták ki egy-egy tartomány helytartójának – proconsulok, illetve propraetorok– egy-három évre. Ezeknek a helytartóknak volt feladata és hatásköre (latinul provinciája), hogyfenntartsák a közrendet, felügyeljék az adók begyűjtését, megszervezzék a terület védelmét, vagyesetleg további hódításokkal meg is növeljék. Az állam ezeknek a feladatoknak az elvégzéséhezhatalommal (imperiummal) és hadsereggel látta el a helytartót, aki egyszerre volt a tartománybanállomásozó katonaság parancsnoka és a terület kormányzója.

A római külpolitika figyelme Szardínia és Korzika megszerzése után észak, illetve a Balkán felefordul. Az aitól és achai szövetséggel együtt háborúznak az Adriai-tenger illyr kalózai ellen. Azillyr háborúknak a katonai sikerei mellett a diplomáciai eredményei is jelentősek: Róma több görögvárossal is szövetséget kötve megjelenik a Balkánon, Makedó- nia és a görög polisok hatalmi harcainakszereplőjévé válva. Kr. e. 226-ban a Pó völgyében lakó kelták betörnek Itáliába, és Róma csak többévesvéres háborúban tudja legyőzni őket. A rómaiak elfoglalják a gallok lakta Cisalpinát (Rómából nézve„az Alpokon inneni” terület), de megszervezni már nem volt idejük, mert újra szembe kellett nézniükKarthágóval.

■ Emlékeztető

suffet, rex, basileus, corvus, harpax, provincia, praetor, proconsul, propraetor, imperium

■ Kronológia

98. táblázat -

264-241 Első pun háború256 Római expedíciós hadsereg Afrikában255 Xanthippos vereséget mér a rómaiakra243 A rómaiak új flottát építenek241 Döntő tengeri győzelem Szicília nyugati

partjainál237 Szardínia és Korzika Róma uralma alá kerül229-228 Első illyr háború Teuta királynő kalózai ellen226 Betörnek Itáliába a Gallok222 Cisalpina elfoglalása

3.2.3.2. A MÁSODIK PUN HÁBORÚ

A punok, miután kiszorultak Szicíliából és az Itália körüli szigetekről, az Ibériai-félszigeten igyekeztekhelyreállítani nagyhatalmi helyzetüket (valamint előteremteni a Rómának fizetendő több tonnaezüstötöt). Új városokat alapítottak, megerősítették kereskedelmi pozíciójukat, kiaknázták az ibériaiarany- és ezüstlelőhelyeket, valamint szövetségeket hoztak létre ibér törzsekkel. Karthágó ibériaihódításait a rómaiak, valamint a karthágóiak fellázadt zsoldosai elleni küzdelemben is kitűnt kiválóhadvezér és politikus, Hamilkar Barkas irányította. Halála után veje, a kitűnő diplomatának mutatkozóHadsrubal vette át a veze-

tést, annak halála után pedig Hamilcar fia, Hannibál. Az ifjú hadvezér már elég erősnek éreztemagát ahhoz, hogy visszaállítsa Karthágó vezető szerepét a Nyugat-Mediterráne- umban. Kr. e. 218-ban kitört a második pun háború. A casus bellit Hannibál szolgáltatta, ugyanis ostrom alá vetteSaguntumot, egy Rómával szövetséges hispaniai várost. Még a gallokkal való összecsapás előestéjén,226-ban Róma és Hasdrubal szerződést kötött, amelyben az Ebro folyót (Iberus) jelölték ki a karthágói

3. Róma

279

terjeszkedés határául. Saguntum ugyan a karthágói felségterületen belül feküdt, de Róma szövetségesevolt.

A második pun háború Hannibál háborúja volt Róma ellen, ő siettette kirobbanását, az ő stratégiájahatározta meg a háború első felének arculatát, és végül az ő vereségével zárult. Hannibál, meglepve arómaiakat, a téli időszakban átkelt az Alpokon, és betört Itáliába 20 000 gyalogosra és 6000 lovasraolvadt seregével. Ezzel a serege felébe kerülő lépéssel sikeresen megelőzte, hogy Róma, tengerifölényét kihasználva, Hispaniában és Afrikában vívhassa meg ezt a háborút. A gall csapatokkalkiegészített pun had gyors és nagy győzelmeket aratott a rómaiak fölött, miközben Itália belseje felényomult, Kr. e. 217-ben a Trasimenus-tónál egy egész consuli sereg megsemmisül, és maga a legióitelővigyázatlanul csapdába vezető consul is elesik. A sorozatos vereségek hatására Rómában dictatortválasztottak. A Q. Fabius Maximus kezébe összpontosított hatalomtól várták Hannibál megállítását.Fabius nem bocsátkozott nyílt ütközetbe a pun vezérrel: „Elrendelte (...), a földekről is költözzenekel mindnyájan annak a vidéknek a lakosai, amerre Hannibál vonulni szándékozik, de házaikat előbbgyújtsák fel, terményeiket semmisítsék meg, hogy semmi se maradjon” – írja Livius (vö. 108. dok.).A Cunctator (tétovázó) melléknevet elnyerő Fabius tehát igyekezett az utánpótlástól megfosztaniés kifárasztani ellenfelét. Csakhogy ez a stratégia nemcsak a háborút gyorsan dűlőre vinni akaróHannibált zavarta, hanem a rómaiak jelentős része sem tartotta sokáig folytathatónak, és Kr. e. 216-ban Cannaenál megütköztek a punokból, keltákból és ibérekből álló hadsereggel.

■ Hannibál csatája

A cannaei csata a köztársaság legsúlyosabb veresége volt. A két consul egyesített hadereje – mindenbizonnyal hihetünk forrásainknak: 80-90 000 ember – vonult Apuliába, hogy megütközzön Hannibál50 000 fős seregével. A római sereg 8 emelt létszámú legió- ból és a szövetségesek hasonló méretűkontingenséből állt, egyedül a lovasság létszámát tekintve maradt el az ellenfél mögött. A rómaisereg vezetése nem volt egységes: az egyik consul, L. Aemilius Paulus, az óvatosabb, Hannibálkifárasztásáért cserébe Itália földjeit, gazdaságait feláldozni is hajlandó eddigi senatusi stratégiahíve volt, míg a homo novus M. Terentius Varro éppen ennek a politikának heves ellenzőjekéntnyerte el a consulsá- got. Ha a két consul ugyanazt a feladatot, illetve területet kapja provinciául,a collegialitas úgy érvényesül, hogy naponta felváltva vezetik a hadakat. Ez általában nem zártaki a közös haditervet és döntéseket, de Cannaenál súlyos ellentét feszült a consulok politikai éshadászati elképzelései között is. Ez az ellentét is szerepet játszhatott a jól alkalmazott lovassági fölény,a trasimenusi csatában zsákmányolt római fegyverekkel felszerelt afrikai gyalogosok harcértéke ésnem utolsósorban Hannibál hadvezéri képességei mellett a punok győzelmében. A római seregbőlkörülbelül 48-50 000-en estek el, 18 000-en pedig fogságba kerültek, ezzel szemben Hannibál még7000 embert sem vesztett.

A történetírói hagyomány szerint a csata után így szólt Hannibálhoz a pun lovasság főparancsnoka,amikor vezére nem akart rögvest Róma ellen vonulni: „Valóban úgy van, hogy az istenek nem adnakmeg mindent egy embernek. Győzni, azt tudsz, Hannibál, de a győzelmet kihasználni nem tudod!” (Vö.109. dok.) Nem valószínű, hogy ez a szállóigévé vált mondat csakugyan már ott a csatatéren elhangzottvolna, de mindenesetre kitűnően jellemzi a Hannibál képességei és lehetőségei közötti szakadékot.Hannibál minden bizonnyal jól mérte fel, hogy a Város elfoglalása lehetetlen Itália tartalékainakkézben tartása, valamint ostromgépek nélkül, és minden addigi előnye elolvadna egy elhúzódó ostromalatt.

A hatalmas vereség dacára Róma talpon maradt, amit szövetségi rendszere szilárdságának és az ebbőlkövetkező, szinte kimeríthetetlen demográfiai és anyagi tartalékainak köszönhetett. A Cannae utániátmeneti emberhiányt pótlandó, az állam rabszolgákat vásárolt, hogy felszabadítva besorozza őket.

3. Róma

280

Hannibál az első csatától kezdve kettéosztotta a hadifoglyokat rómaiakra és szövetségesekre, ésaz utóbbiakat egy Rómától való elszakadásra buzdító beszéd után hazaengedte. Róma térdrekényszerítésére az egyetlen lehetőséget ugyanis szövetségi rendszerének megbontásában látta. Deez lényegében nem sikerült neki. A gallok közül ugyan tudott zsoldosokat toborozni, de a Rómaáltal nemrégiben elfoglalt kelta területek nem lázadtak fel a Város ellen. Hiába a trasimenusi és acannaei diadal, csak Capua, Cumae, a dél-itáliai törzsek, illetve városok nagy része és Syracusaepártolt el Rómától. Tarentum városát polgárai egy részének sikerült ugyan Hannibál kezére játszania,de Itália többi része kitartott Róma mellett. A Cannae utáni évek meghozták a háború fordulatát,Róma egyre sikeresebben szigetelte el a karthágói sereget. A hűtlenné lett városokat elfoglalták: Kr.e. 212-ben Syracusaet, 211-ben Capuát. Egyre sikeresebbek voltak a római legiók Ibériában is. Egy25 éves fiatalemberre, Publius Cornelius Scipióra bízták ezt a hadszínteret, aki 206-ra ki is szorítottaa karthágóiakat az Ibériai-félszigetről.

■ A cannaei csata

Az első komoly sikereket P. Cornelius Scipio és testvére érték el Hispaniában, de miután mindkettenelestek, hadvezér nélkül maradtak az itteni római erők. A népgyűlés – a politikai gyakorlattól teljeseneltérő módon – az imperium elnyeréséhez szükséges magasabb magistraturákat még nem is viseltpolitikust választ meg hadvezérnek, a korábbi ibériai fővezér fiát, P. Cornelius Scipiót. Az ő elsőlépése, hogy Kr. e. 209-ben megostromolja Új-Karthágót (Carthago Nova), a Barkidák „fővárosát”.Ezt a kockázatos lépést (időt hagy a punoknak csapataik összevonására) Új-Karthágó stratégiaifekvése, az itt összegyűjtött készletek, ezüst és ibér túszok mellett Scipio távlatos tervei, vágya egylátványos hadvezéri és politikai színre lépésre magyarázhatja. Az ostrom döntő eleme egy alig védettfalszakasz elfoglalása volt. A városnak ezt a részét azért nem őrizték, mert egy széles lagúna tettemegközelíthetetlenné, de Scipio „a környéken dolgozó halászoktól azt is megtudta, hogy az öbölvize igen sekély, és több helyen is át lehet rajta gázolni, illetve a mindennap estefelé érkező apálymég inkább lehetővé teszi ezt” (Polybios X 8. M. Gy.). Forrásaink szerint Scipio nem érte be agondos tervezés hadvezéri erényével, hanem a jelenséget isteni segítségként megjósolta. Ez az attitűd– saját személyének az isteni szférához való hozzákapcsolása – végigvonul majd politikai és hadvezéripályáján, és – kidolgozottabb formában – ugyanez lesz majd Augustus hatalmának egyik alapja is.

3. Róma

281

■ A második pun háború

Az Ibériában, Szicíliában és Itáliában aratott római sikerek után – a bátyja útját az Alpokon keresztülmegismétlő Hasdrubal hadseregét is szétverik, mielőtt egyesülhetne Hannibál erőivel – sor kerülhetarra, hogy Róma Észak-Afrikában nyisson újabb frontot. A hispaniai győzelmei után consulláválasztott és consuli évét Szicíliában felkészülésre fordító Scipio Kr. e. 204-ben seregével áthajózottAfrikába. Karthágó hazahívta Hannibált, aki tizenhat év után, anélkül hogy egyszer is vereségetszenvedett volna, kénytelen volt elhagyni Itáliát. A háborút eldöntő csatát Kr. e. 202-ben Zamánálvívta a két fél, amelyben Scipio győzött, a Hannibáltól tanult taktikát fordítva a punok ellen.

■ A zamai csata (a harcok első szakasza előtti hadrend)

A győzelmet követő békével Karthágó elveszítette nagyhatalmi státusát: 10 000 talentumot kellettfizetnie (mintegy 262 tonna ezüstöt), át kellett engednie az Afrikán kívüli területeit, valaminthajóhadának nagy részét és harci elefántjait. Afrikai területeinek jelentős részéről is le kellett mondaniaaz új numida király javára, aki még trónkövetelő törzsfőként kiváló lovasaival nagyban hozzájárultScipio győzelméhez. Háborút ezután Afrikán belül is csak Róma engedélyével viselhetett, tehátkülpolitikája Róma ellenőrzése alá került.

■ Emlékeztető

consul, homo novus, collegialitas, imperium

■ Kronológia

99. táblázat -

226 Az Ebrót jelölik ki határnak Hispaniában219 Hannibál ostrom alá veszi Saguntumot

3. Róma

282

218-201 Második pun háború217 Trasimenus-tavi csata216 Cannaei csata; Capua elpártolása215 Syrakusai elpártolása212 A rómaiak elfoglalják Syrakusait211 A rómaiak visszafoglalják Capuát209 P. Scipio beveszi Új-Karthágót207 A bátyjának erősítést hozó Hasdrubalt legyőzik a

rómaiak a Metaurus folyónál206 Kiűzik az Ibériai-félszigetről a karthágóiakat205 Scipio consul204 Scipio átkel seregével Afrikába202 Zamai csata

3.2.3.3. A MEDITERRÁNEUM MEGHÓDÍTÁSARóma a punok legyőzésével egyedüli hatalom maradt a nyugat-mediterráneumi térségben.Megörökölte Karthágó ibériai birtokait és a nyugati kereskedelemben betöltött szerepét. A háborúazonban Rómának nemcsak a Földközi-tenger nyugati felében betöltött szerepét változtatta megalapvetően: a változások az egész Mediterráneumra kihatottak. Eddig az egymással vetélkedő Róma ésKarthágó erőegyensúlya biztosította a helléniszti- kus államokat a nyugatról érkező hódító törekvésekellen. Kr. e. 202 után azonban Róma – mint a Nyugat egyedüli ura – olyan hatalmi tényező lett,amely az egész Mediterráneum sorsát meghatározhatta, és meg is határozta. A következő században ahellénisztikus királyságok egymás után kerültek befolyása, majd védnöksége, végül közvetlen uralmaalá.

A Kr. e. 2-1. század fordulóján a hellénisztikus világ nagypolitikai eseményei mögött két vállalkozókedvű uralkodó hatalmi törekvései álltak. A leginkább egységes hellénisz- tikus monarchia,Makedónia élén álló V. Philippos, kihasználva hatalma szilárdságát, országa anyagi erőforrásait(faexport, ezüstbányák) és katonai erejét, az egész balkáni görögség feletti hegemónia megszerzéséretörekedett. Emellett igyekezett nyugat felé Illy- rián keresztül kijutni az Adriai-tengerhez (vö.2.4.3.1.). Kortársa, III. (Nagy) Antiochos sikerrel szilárdította meg az uralkodói hatalmat a legnagyobbterületű, de legkevésbé egységes Seleukida Birodalomban, ugyanakkor pedig arra törekedett – Rómaközbelépéséig sikerrel –, hogy rátegye a kezét a belső válsággal küzdő Ptolemaiosok Egyiptomonkívüli birtokaira: Palesztinára és Kis-Ázsia partvidékének egy részére (vö. 2.4.3.2.1.). Ezek aterületvesztések mutatják a nem is olyan rég még jól szervezett és gazdaságilag is, katonailag is erősPtolemaida Birodalom hanyatlását. Válságos külpolitikai helyzetében Egyiptom számára – hasonlóana kisebb, a makedón, illetve Seleukida-expanziótól szintén fenyegetett hellénisztikus államokhoz –Róma segítsége tűnt a legjobb megoldásnak.

Róma fontos szövetségese a térségben Rhodos, amely hatalmas, virágzó tengeri köztársaság voltekkor, hírét a hajóhadának és a maga szerkesztette kereskedelmi törvénykönyvének köszönhette, ésmindig készen állt arra, hogy megverekedjék saját szabadságáért, valamint azért, hogy fenntartsa astatus quót a Kelet-Medi- terráneumban.

Róma segítsége nem is marad el: a görög polisok függetlenségének őreként és a Ptole- maiosok,Rhodos, Pergamon érdekei védelmezőjének szerepében színre lép a Földközitenger keleti felébenis. V. Philipposszal a rómaiak már a második pun háború idején szembekerültek. Cannae után amakedón király Róma-ellenes szövetséget kötött Hannibállal (vö. 110. dok.), amit Róma akkor görögszövetségeseire támaszkodva ellensúlyozott (vö. 111. dok.): a görögök állították ki a szárazföldicsapatokat a makedónok ellen, Róma pedig a flottájával támogatta őket (első makedón háború).

A makedónokkal való első összecsapásban még csak az lehetett a rómaiak célja, hogy a punokkalfolytatott küzdelem nehéz évei alatt távol tartsák V. Philippost Itáliától, valamint biztosítani akarták

3. Róma

283

a már megszerzett hídfőállásokat az Adriai-tenger keleti partján. De ahogy a punokkal kötött békerévén szabad kezet kaptak, már komoly erőket dobtak át a Balkánra, és a második makedón háborúvégére (Kynoskephalai, Kr. e. 197) visszaszorították Philippost országának határai közé. Ami ezutánkövetkezett, már némileg ismerős: a megvert ellenfél újra talpra állt, és megpróbálta visszaszereznia térségben korábban birtokolt hatalmát. Philippos fiának, Perseusnak uralkodása idején Róma újrahadat üzent Makedóniának, és néhány éves küzdelem után Aemilius Paulus vezetésével súlyosvereséget mért rá Kr. e. 168-ban Pydnánál. A makedón területekből négy, egymástól függetlenállamocskát hoztak létre – ezeket húsz év múlva, egy népfelkelés leverése után kebelezte be a RómaiBirodalom. Ezek a háborúk a makedón hopliták és a római legionáriu- sok erőpróbái is voltak,amelyekben a Nagy Sándor óta megerősített (több sor, hosszabb lándzsa), de egyben nehézkesebbéis tett phalanx, hiába volt fölényben a frontális ütközésekben, végül mindig alulmaradt a sokkalrugalmasabb cohorstaktikával szemben.

A második makedón háború győztes hadvezére, T. Quinctius Flamininus a Kr. e. 196-os isthmosijátékokon, ahová „a görögök máskor is mindig nagy számban gyűltek össze, mert népük veleszületetthajlamánál fogva vonzotta őket a látványosság”, kihirdetteti a görög városok szabadságát. „»Arómai senatus és T. Quinctius fővezér Philippos király és a makedónok legyőzése után kinyilvánítja,hogy Korinthos, Phókis, Lokris valamennyi polgára, továbbá Euboia szigetének, Magnésiának, Thes-saliának, Perrhaibiának, a phtiótisi Achaiának lakói szabadok, adómentesek, s a saját törvényeikszerint élhetnek.« S felsorolta mindazokat a népeket, amelyek eddig Philippos uralma alatt voltak.A kikiáltó szavainak hallatára az embereken olyan öröm lett úrrá, amit a maga valóságában nemis tudtak felfogni.” (Vö. 113. dok.) A jól megválasztott helyszín és forma mutatja, hogy a rómaivezetésnek nemcsak a hadászathoz, hanem a diplomáciához és a propagandához is volt érzéke. (AFlamininus személye iránti tisztelethez lásd még a 114. dokumentumot.)

A Ianus-templom kapuját a makedón háborúk közötti szünetekben sem zárták be – ez volt ugyanis ajele, ha Róma határait mindenütt római győzelmekkel kivívott béke biztosította (vö. 156. dok.). Rómamegmérkőzött a másik nagy ellenféllel, a Seleukida III. Antio- chosszal is. Először a Hellasba betörőkisebb seregét verték meg a rómaiak, majd Ázsiába is átkeltek, és Kr. e. 190-ben győzedelmeskedteka jókora számbeli fölényben lévő keleti csapatok fölött. De területeket itt és ekkor sem tartottakmeg, tehát nem hódítottak a szó szoros értelmében. Mindenesetre hatalmas hadisarcot, 15 000talentumot követeltek: Róma étvágya is megjött az évek során, és a szír uralkodó fizetőképessége isnagy volt. A már jól bevált többi eszköz révén is korlátozták a korábbi nagyhatalom mozgásterét:elefántok, hadihajók kiszolgáltatásával, valamint területek elcsatolásával Róma szövetségesei –például Pergamon – javára.

Két nagy ellenfelének legyőzése megváltoztatta Róma viszonyát a szövetségeseivel: ahogy helyzeteerősödött a térségben, egyre keményebb kézzel bánt velük, és feltétlen engedelmességet követelt.A szövetségesek előtt két út állt. Szembefordulni az egyre zsarnokibb baráttal – ezt választották agörög polisok. A század közepén háborút robbantottak ki az akkor is épp több fronton harcoló Rómaellen. A következmény: Hellast bekebelezték a Római Birodalomba, és Korinthost Kr. e. 146-banföldig rombolták, figyelmeztetésül mindenki számára. Ezzel szemben Pergamon, a leghűségesebbszövetséges uralkodói nem szálltak szembe az érdekeiket nyíltan semmibe vevő Rómával, a legutolsókirály pedig nem talált jobb megoldást, mint hogy végrendeletében Kr. e. 133-ban Rómára hagyjaországát, amely, miután nagy nehezen levertek egy Róma és a helyi arisztokrácia ellen kirobbantfelkelést, Asia néven a birodalom egyik leggazdagabb provinciája lett.

A Mediterráneum nyugati felében sem zárultak le a harcok a második pun háborúval. A Karthágótólörökölt hispaniai birtokok megtartása, illetve megnövelése (az egész félszigetet csak Augustusidejében foglalják el) rengeteg vért, időt és fáradságot igényelt. Az itteni harcok elhúzódása és arómaiak többszöri, nemritkán szégyenletes veresége mögött egyrészt az ibériai törzsek harciasságaés a számukra kedvező terepviszonyok álltak. Másrészt egyes római hadvezérek és helytartókkegyetlenkedése és hitszegése nehezítette a terület pacifikálását. A korszak kiemelkedő hadvezére éskarizmatikus vezetője volt a lusitan Viriathus. Neki számos győzelmet sikerült aratnia a rómaiak feletta 140-es években, mielőtt Róma úrrá lett a helyzeten. Ezeknek a hispaniai háborúknak a sorát egyhősiesen védekező város, Numantia eleste zárta le Kr. e. 133-ban.

Ezt a győzelmet Róma Publius Cornelius Scipio Aemilianusnak, Aemilius Paulus édesfiának,örökbefogadás révén a Hannibált legyőző Africanus unokájának köszönhette. Ő nagyapjához

3. Róma

284

hasonlóan kiérdemelte az Africanus melléknevet, miután vezetésével győzték le harmadszor isKarthágót Kr. e. 146-ban. Róma 149-ben támadt rá – egy elfogadhatatlan ultimátum visszautasításaután – ellenfelére (harmadik pun háború). A város ostroma az egyenlőtlen erőviszonyok ellenéremeglepően hosszan elhúzódott. Ahogy később Numantiánál, itt is Scipio megérkezése után sikerültkicsikarni a győzelmet. Karthágót a senatus határozatára földig rombolták, az ország területéből pedigmegszervezték Africa provinciát.

A hannibáli háború az Appennin-félszigeten is hagyott elvarratlan szálakat. Róma a Kr. e. 190-es és180-as években rendezi a Pó-vidék helyzetét sikeres katonai és diplomáciai akciókkal, amelyeket –már ismert módon – coloniaalapítások (pl. Bononia és Mu- tina), valamint útépítések tesznek teljessé(pl. via Flaminia és via Aemilia).

■ Emlékeztető

phalanx, cohors, provincia, colonia

■ Kronológia

100. táblázat -

215 Hannibál szövetsége V. Philipposszal200-197 Második makedón háború197 V. Philippos veresége Kynoskephalainál196 Flamininus kihirdeti a hellének szabadságát190 Római győzelem Antiochos fölött168 Pydnai csata154-138 Háború a Viriatus által vezetett lusitanokkal149-146 Harmadik pun háború146 Karthágó és Korinthos elpusztítása

Africa provincia létrehozása133 Numantiát elfoglalja Scipio Aemilianus

Attalos Rómára hagyja országát; Asia provincia

3.2.3.4. A HÓDÍTÓ RÓMA II.Róma terjeszkedését sokféleképpen próbálják magyarázni a szakirodalomban. Többek között vanolyan elképzelés, amely – lényegében összhangban a római források nagy részével – Rómahódításainak hátterében elsősorban védekezést, illetve súlyosabb konfliktusok megelőzését látja.Ennek az erősen megkérdőjelezhető elméletnek („Róma addig védekezett, míg meg nem hódítottaa Mediterráneumot”) legmegfontolandóbb eleme, hogy nehéz bármiféle konzekvens koncepciótfelfedezni a senatus külpolitikájában, amelyet könnyebb ad hoc lépések soraként, az adott diplomáciaihelyzetek megoldásaként leírni. Sok kutató ellenben tudatos imperializmusról beszél, amely mögöttegyaránt megtalálhatjuk a zsákmányra és triumphusra vágyó nobilest, a haszonra törekvő kereskedőketés pénzembereket, valamint a köznépet, amely a hadjáratok szerzeményeiből, illetve a provinciákbólközvetlenül vagy közvetve remélt részesülni, tehát széles társadalmi konszenzus állt az újabb és újabbhadjáratok megindítása mögött. Értelemszerűen felmerül a (fosztogatásnál távlatosabb) gazdaságimotívumok megléte is a római külpolitikában: ásványi kincsek, gabonatermő területek, kereskedelmiutak megszerzése, gazdasági vetélytársak tönkretétele vagy megsemmisítése stb. Ugyanakkor ezt sokkutató (pl. gazdaságtörténész) vitatja, nem elsődleges célként, csak következményként értelmezve afentieket.

Ez a kérdés az ókori szerzőket kevésbé foglalkoztatta, nem annyira a miért, inkább a hogyan érdekelteőket. Vagy a háborúk igazságosságát, illetve rabló voltát igyekeztek bizonyítani, vagy a sikerek

3. Róma

285

és kudarcok okát kutatták. Így tett Polybios is, aki görögként és komoly politikaelméleti háttérrelírta le a birodalommá válás útját. „Mert lehet-e olyan hitvány és közömbös ember, aki ne kívánnámegismerni, hogy milyen módon és milyen államrend birtokában szerezték meg a rómaiak nemegészen ötvenhárom év leforgása alatt az egész lakott világ birtokát? Ehhez hasonló a múltban nemtörtént” (I 1. H. I.) Az a kérdés, hogy a rómaiak, valamint a perzsák, a lakedaimóniak, makedónok(ezeket a hódító hatalmakat veti össze Rómával) miért hódítanak, nem merült fel, úgy tűnik, számára(mint ahogy az ókori szerzők többsége számára) axióma, hogy egy állam, ha megteheti, befolyásának,területének, hatalmának növelésére törekszik. A racionalista Polybios történelemszemlélete mögöttmég az a thukydidési megközelítés is fellelhető, amely a hatalom természetével magyarázza a hatalomviselkedését. Az ilyesfajta véleményeknél a rómaiak számára megragadhatóbb volt ez a kérdés (is)a sacer szférájában: az imperium sine fine, a határok nélküli birodalom elérésében Iuppiter akaratanyilvánul meg. Az istenektől kapott „hivatása” és egyben kötelessége Rómának az uralkodás: „ám ate mesterséged (ars), római, az, hogy uralkodj, / el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass, /és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad.” (Vergilius: Aeneis. VI 851853. L. I.) Vergilius híressoraiban az istenek akaratán kívül még egy, a rómaiak számára fontos gondolat ragadható meg: acivilizátori szerep, vagyis Róma képessége az államszervezésben, a társadalom, a közösség ügyeinekrendezésében. Úgy gondolták, ezen a területen nemcsak a barbárokkal vagy a punokkal, de a görögvárosállamokkal és hellénisztikus birodalmakkal szemben is fölényben vannak.

Az okok kérdése két részre bontható: érdemes elválasztani a háború és az annexió problémáját. Aháborúk esetében hosszan sorolhatók a nyilvánvaló indítékok: a szövetségesek érdekeinek megvédése,ezzel összefüggésben Róma tekintélyének a megőrzése és növelése az adott térségben, az egyesellenfelek meggyengítése, nagyhatalmi státusuk vagy gazdasági pozícióik tönkretétele, illetve ahadjáratokkal szerezhető zsákmány. A zsákmány legfontosabb elemei: a vesztesek által fizetetthadisarc, a városok kifosztása során megszerzett értékek és nem utolsósorban a hadifoglyok tömege,akik vagy az értük fizetett váltságdíj révén, vagy mint rabszolgák hajtottak hasznot a hadvezérnek, azállamkincstárnak, a rabszolga-kereskedőknek, valamint megvásárlóiknak. A zsákmányból nemcsakaz arisztokrácia, a kisbirtokos parasztok közül kikerülő legionáriusok és a tőkeerős kereskedőkrészesültek, de a triumphusokat követő lakomákon, ajándékosztásokon a nem katonáskodó városiproletárok (nincstelenek) is, illetve közvetetten: például a nagyszabású építkezések révén, amelyeka Rómába áramló gazdagság egyik ma is jól látható következményei voltak. A meghódítottakkifosztására épülő prosperitást jól jellemzi, hogy Kr. e. 167-ben, miután a harmadik makedónháborúban óriási zsákmányra tettek szert, megszüntették a római polgárokra kivetett tributumot (aháborúk finanszírozását szolgáló hozzájárulást).

Mindez kiegészül a már Itália meghódítása kapcsán megfogalmazott nagyfokú mili- tarizáltsággal: aMediterráneum legerősebb hadszervezete újabb és újabb célpontokat kellett, hogy találjon magának.Szemben például Karthágóval, ahol mindig annyi zsoldost fizettek, amennyit a katonai feladatokmegköveteltek, vagyis a feladathoz rendeltek az állam teherbíró képessége szerint katonai erőt,Rómában a folyamatosan növekvő katonai potenciálhoz kellett feladatot találni Hannibál legyőzéseután. Róma esetében is felvethető, amit más hódító hatalmaknál is megfigyelhetünk. Egy birodalom ahódító politikát önszántából sohasem adja föl: a birodalmat az teszi birodalommá, hogy növekszik, ésahogy növekedett a köztársaság területe és hatalma, érdekei és lehetőségei is mesz- szebbre nyúltak.Leegyszerűsítve: mint Dél-Itália ura nem nézhette tétlenül a karthágói- ak uralmát Szicíliában; mintSzicília ura már meg kellett küzdenie a Földközi-tenger nyugati fele fölötti hegemóniáért, ennek abirtoklása pedig befolyást jelentett a hellénisz- tikus államokra, ezt a befolyást pedig meg kellett védeni– és így tovább.

Míg újabb és újabb háborúkat nem habozott indítani a senatus, új területek megszerzésekor sokkalóvatosabbnak mutatkozott. Erre legjobb Makedónia példája: V. Philippos Kr. e. 197-es veresége utánmég ötven év és két háború kell ahhoz, hogy Makedóniából provincia legyen. Róma szívesebbenválasztotta a háborúk, mint az annexió költségeit és hasznát. Amíg megtalálta a megfelelő partnereket,amíg megvolt diplomáciai mozgástere, területszerzés nélkül érvényesítette hatalmát és gazdaságiérdekeit a hellénisztikus világban. De befolyásának kíméletlen növelése ellehetetlenítette lehetségespartnereit, és végül nem maradt alternatívája a teljes annexiónak. Ezzel a modellel szembeállíthatóSzicília esete, de itt a sziget azonnali bekebelezését annak stratégiai helyzete (Itália közelsége)indokolta. Az Ibériai-félszigeten is hamar követte a hódítást a provinciaszervezés, itt újfent a partnerek,például egy olyan állam hiányát, mint Massinissa Numidiája, emelhetjük ki; és általában ez leszmajd a helyzet Európának a hellénizált Mediterráneumtól távolabb eső többi barbár területein is.

3. Róma

286

Makedónia provinciává tétele rávilágít egy olyan nehézségre is, amilyennel még sokszor fog találkoznia birodalom a későbbiek folyamán: egy állam felszámolása, a határok kitolása új, a réginél esetlegsokkal több problémát okozó szomszédokat jelent, ebben az esetben az észak-balkáni törzseket. És abirodalom határaira nehezedő nyomás ellenszeréül sokszor – mint itt, a Balkán térségében is – végülcsak egy megoldás kínálkozik: még messzebbre kitolni a birodalom határát.

Hűségetek szent, rómaiak:

Védje meg eskü-pecsét, hőn áhítozzuk.

Szűz kar, a nagy Zeust

Zengd, s vele Rómát, s véle Titust meg a rómaiak hűségét:

Búnk orvosa Paián, Ó Titus, üdvünk!”

(Plutarchos: Titus Flamininus. 16. M. E.)

Énekelték még Plutarchos idejében is Chalkisban, miután papot választottak Ti- tus Flamininusnak,és áldozatot mutattak be a tiszteletére (vö. 114. dok.). A hellé- nisztikus világban hadvezérek, illetveuralkodók vallásos tiszteletben részesítése nem volt szokatlan (vö. 2.4.1.2.), és a római hadvezérek ishamar hozzászoktak, de az ilyesfajta tiszteletet még évszázadokig Itálián kívül tartják.

■ Emlékeztető

triumphus, nobiles, provincia, proletárok, tributum

3.2.3.5. POLITIKA ÉS AZ ARISZTOKRÁCIA A KR. E. 2.SZÁZADBAN

A senatusi arisztokrácia és azon belül a nobilitas hatalmát az első két pun háború nehéz évtizedei, majda Mediterráneum keleti felének meghódítása – ha lehet – még tovább növelték: az irányításukkal elértsikerek megkérdőjelezhetetlenné tették a senatus mint intézmény és a vezető magistraturákat viselőnéhány család, a nobiles tekintélyét, amelynek erodálódása jellemző módon a Kr. e. 2. század elsőkatonai kudarcaival fog elkezdődni. Ugyanakkor a háborúk anyagi hasznának is elsősorban ez a szűkcsoport volt a haszonélvezője, korábban elképzelhetetlen vagyonokra lehetett szert tenni a hadjáratokvezetőiként, illetve provinciák kormányzóiként. A sikerek is hozzájárultak, hogy a 2. századra zártabblett a nobilitas, néhány gens (nemzetség) osztozik a consuli helyeken, egyre többet lehet már nyernihatalomban és vagyonban egy hivatalban töltött évvel, és ezért a verseny is nagyobb, így egy vezetőtisztség megszerzéséhez egyre nagyobb politikai, származásbeli és anyagi tőke kell.

„Kevesek önkénye (paucorum arbitrium) döntött háborúban, békében, övék volt a kincstár,tartományok és hivatalok, dicsőség és a diadalmenetek” – írja Sallustius (Iugurtha. 41, 7. Vö. 127.dok.) már a harmadik pun háború utáni időkről. A szakirodalom számos adatsorral illusztrálja ezt apaucorum arbitriumot a Kr. e. 3-2. századra vonatkozóan. Huszon-egynéhány nemzetségről van szó.Közülük a Cor- neliusok például 24, és velük együtt a következő 6 a legsikeresebb gensek közülösszesen 83 consulságot szerzett meg a Kr. e. 218 és 108 közötti 222-ből (a consul suffectusokat nemszámítva), vagyis 7 nemzetség osztozott a consuli helyek 37%- án. Ezzel szemben ugyanebben azidőben csak 6 homo novust számolhatunk ösz- sze (2,7%). Ugyanakkor vannak kutatók, akik másadatokat kiemelve – például a korszak consuljainak egyharmadánál nem találunk sem consulviseltapát, sem nagybácsit –, félrevezetőnek tartják a római elit zártságának hangsúlyozását.

A senatus tekintélyének és a sikeres kormányzásnak egyik alapvető eleme volt a kifelé mutatott egység,a politikai viták, a hatalmi harcok a senatuson belül dőltek el. A plebeiusok emancipációja utánegészen a Gracchusok fellépéséig nagyon ritkán fordult elő, hogy egy, a politikai elitet megosztókérdés a nép elé került. A nép a nobilesből választotta meg magistratusait, és a nobiles döntéseithagyta jóvá. Ugyanakkor a Mediterráneumban vezetett hadjáratok megnövelték az arisztokráciánbelüli küzdelmek tétjét, és kiélezték a senatorok csoportjai közötti ellentéteket. A korszak legfontosabb

3. Róma

287

politikai összecsapása Cato és Scipio Africanus között zajlott le. Scipio Hannibál legyőzésévelóriási népszerűségre és tekintélyre tett szert, ami tükröződött másodszori consullá válsztásában,vagy hogy ő lett a princeps senatus (a senatus elnöke). De még inkább tükröződött azokban atámadásokban, amelyek megakadályozták politikusi és hadvezéri karrierje továbbépítését, példáulmásodik consulsága alatt nem kapta meg a kért komoly megbízatást. Sci- pio sikerei és tekintélye,valamint az a minden bizonnyal tudatosan felépített karizmatikus vezetői szerep, amelynek fontoseleme az istenekhez fűződő kapcsolat, már szétfeszítették az arisztokratikus köztársaság kereteit,veszélyeztették a nobilitas többi tagjának a hatalmát.

Scullard, H. H.: Román politics 220-150 B. C. Oxford, 1973, 30-176. nyomán.

ServiliusokPolitikai pályáját másik factióban folytató gens

Hasonlóan a görög polisokhoz, a politikai küzdelmekben Rómában is nagy szerep jut azigazságszolgáltatásnak (és ahogy haladunk előre a köztársaság történetében, ez a szerep egyrenagyobb). Peres eljárás során sikeres szónoklattal a politikai ellenfél fölé kerekedni vagy – akárcsak gyanúba keverve – politikai súlyát csökkenteni rendkívül hatásos, bár kétélű politikai fegyver.Hatásosságára az egyik legjobb példát éppen az úgynevezett Scipio-,,perek” szolgáltatják, amelyekeredményeként Scipio Africanus tekintélye felemésztődik, és a politikus kénytelen elhagyni Rómát ésa politikát. Ezekről a perekről sok forrásunk van, de az általuk adott kép zavaros és ellentmondásosmind a perek számában, jellegében, mind a vádlók, sőt a vádlottak személyében. Az bizonyos, hogy aScipiókat a III. Antiochos ellen vezetett hadjárat pénzügyei kapcsán vonták kérdőre, és a források nagyrésze egyetért abban, hogy a támadás hátterében Cato állt. Valószínűleg három ügy volt, kettő Kr. e.187-ben, a harmadik pedig egy-két évvel később, úgy időzítve, hogy csökkentse a Scipio-klán esélyeita censorválasztáson. Míg az első támadásnak a senatus volt a terepe, a másik kettő ténylegesen bíróiügy volt. Ez utóbbi kettő közül az elsőben Africanus fivére, Lucius volt a vádlott, míg az utolsóbanmagát Africanust szólították volna a vádlottak padjára, de – valószínűleg hihetünk a hagyománynak –nem jelent meg Rómában a tárgyaláson, maradék tekintélye is elegendő volt arra, hogy megszüntessékellene az eljárást.

Az első Scipio-„per” több ókori szerzőnél is olvasható leírásában a senatusban felszólítják Africanust,hogy számoljon el a fegyverszünet fejében Antiochostól kapott és a katonáira költött 3000talentummal, amit ő visszautasít, mondván, foglalkozzanak inkább azzal a 15 000 talentummal, ami aző révén folyt be a kincstárba (eny- nyit kellett a békefeltételek szerint Antiochosnak fizetnie), illetveazzal, hogy hogyan lettek Afrika, Ázsia és Ibéria urai. A számlakönyveket pedig mindenki szemeláttára összetépte.

A történet, amelyben Scipio látványos gesztussal visszautasítja, hogy őt (Róma megmentőjét) kérdőrevonják, nemcsak jellemző, hanem valószínűleg igaz is. A kérdést eredetileg természetesen nemAfricanusnak, aki csak legatus volt Kr. e. 190- ben, hanem testvérének, a sereget vezető Luciusnaktehették fel, ugyanakkor mindenki számára világos volt, hogy ki az igazi célpont, és Africanus ise szerint reagált. Ez a támadás nem egy per része, hiszen a senatusban zajlik, aminek semmilyenbírói funkciója nincs, ellenben egy senator (vagy egy néptribunus) feltehet itt bármilyen államügyrevonatkozó kérdést. A pénzösszeg sem pontos, a Scipióknak csak 500 talentummal kellett elszámolniuk

3. Róma

288

(Scipio szerint természetesen egy asszal sem). A túlzásokat ennek és a másik két ügynek a leírásábanScipio személyének és az ügy fontosságának köszönhetjük. Két kérdés tette exemplummá ezeket azügyeket: viselkedhet-e Róma ilyen méltatlanul a zamai győzővel, illetve kivonhatja-e magát bárki azigazságszolgáltatás alól a res publicában?

A perek, illetve a senatusbeli kérdőre vonás, éppen azzal érik el céljukat, hogy Scipio nem hajlandórájuk egy „mezei” senatorként reagálni. Szemben a még ki- lencvenévesen is élvezettel pereskedőCatóval, Scipio pályája és élete végén visz- szahúzódik vidéki birtokára, ahol – és a rómaiak számáraígy lesz kerek a történet – Kr. e. 183-ban, ugyanabban az évben, mint Hannibál, meghal.

A Scipio-pereknek maga a tárgya is roppant fontos, rávilágít a senatus és a hadvezérek közötti egyiklehetséges konfliktusra. Ahogy egyre nagyobbak a háborúk, egyre távolabb zajlanak, egyre gazdagabbellenfelek ellen, a hadvezérek önállósága is megnő. De a senatusnak is vannak még eszközei ahadvezér ellenében, a triumphus megszavazásán-meg- tagadásán túl, épp a pénzügyek kézben tartása,de legalábbis firtatása. Ebben az esetben a pénzügyi probléma az lehetett, hogy az Antiochos általrögtön a fegyverletételkor még a Scipióknak kifizetett 500 talentum zsákmánynak tekintendő-e, mertakkor a hadvezér rendelkezik felette, vagy pedig már a hadisarc, a békefeltételek része, mert akkormár a kincstáré, és a senatus, illetve a quaestor felügyeli.

Cato, akinek győzelmét Kr. e. 184-es censorsága is mutatja, és Scipio ellentétei mögött a nyers hatalmiérdekeken túl (melyik factio adja egy adott év censorait vagy con- suljait) mélyebb ellentétek, elvikülönbségek is meghúzódtak: a senatus hatalmának, tehát a régi rendnek a fenntartása szemben azúj megoldások keresésével a politikában, beleértve az egyes vezetők szerepének növekedését is. Deforrásaink a görög kultúrához, valamint a római hagyományokhoz való viszonyulást hangsúlyozzákleginkább: Cato őrizte szigorúan az utóbbit, míg Scipio túlságosan is nyitott volt az előbbire.

A görög kultúra szinte a kezdetektől jelen van Rómában, erősebb-gyengébb hatása mindigkimutatható, de a keleti – görög és kis-ázsiai – hódítások egészen új helyzetet teremtettek. Hihetetlenmennyiségben kerültek Itáliába a görög városok kincsei: szobrok, fényűzési cikkek, rabszolgák ésezekkel együtt szokások: öltözködésben, lakberendezésben, életvitelben, illetve gondolkodásban is.Ahogy már akkoriban is megfogalmazták: a legyőzött görögök lettek a győztesek tanítói. A nagyszámban Rómába került görög hadifoglyok között képzett tanárok, írók, szónokok is voltak, őka gazdag családoknál görög nyelvet, retorikát és irodalmat oktattak. Az előkelők keresték görögművészek és tudósok társaságát, és támogatták őket. A görög kultúra pártolásában különösenkiemelkedett egy család: a Scipiók. Az ő védelmüket és vendégszeretetüket élvezte például a túszkéntRómába került Polybios is.

Róma a sajátjánál fejlettebb kultúrával találkozott, amely vonzó mintákat kínált az élet összes területén,a politikától a városépítészeten keresztül a szabadidő eltöltéséig, olyan területeken is, amelyek arómaiak előtt csak most váltak ismertté. Ráadásul a hellénisztikus kultúrának az ismert világbannem volt alternatívája, vele szemben minden helyi sajátosság csak provinciálisnak vagy barbárnakminősülhetett. Róma története (és sikerei) a kezdetektől leírhatók a környező népek és kultúrák– és ezek között mindig kiemelt szerepet játszott a görög – elemeinek sikeres és sokszor tudatosadaptálásával, de a Kr. e. 3-2. század fordulóján olyan mértékű és intenzitású volt az új és idegenhatás, hogy a kortársak egy részének úgy tűnhetett, hogy ez már veszélyezteti a római értékeket,a római identitást. Ellenben, ha a római kultúra későbbi fejlődése, például az aranykori irodalomművei felől tekintünk vissza, azt mondhatjuk: a római kultúra értékei, a római identitás ekkor, a görögkultúra hatásait beépítve, ugyanakkor az arra adott intenzív válaszként nyerte el a számunkra ismertés semmivel sem összekeverhető formáját.

A görög nyelvben és irodalomban járatos Cato görögellenessége mögött Róma tekintélyének védelmeállott: egy római arisztokrata beszéljen és írjon hibátlanul görögül, de a római államot képviselve, agörögökhöz is latinul szóljon, tolmácsot használva. Cato a régi római világ, a viselkedési normák, azősi szokások (prisci mores) felsőbbrendűségét, sikerességét hangsúlyozta, és ezáltal a római identitásegyik első megfogalmazójává vált. Ettől nem függetlenül Origenes című munkájával, amely a görögtörténetírók ismeretéről tanúskodik, ő teremtette meg a latin nyelvű történetírást is, ugyanis a korábbi(lényegében kortárs) latin történetírók még görögül írtak – az első közülük Fabius Pictor volt, a Kr. e.220- as évek gall háborúinak egyik hadvezére. Politikai és hatalmi ellentétek sokszor éppen kulturáliskérdésekben éleződnek ki, illetve nyilvánulnak meg. De a görög módi átvétele ellen fellépők nem

3. Róma

289

annyira a görög ruhaviselet elterjedésétől, mint inkább a hellénisztikus világból importálható olyaneszméktől tartottak, mint például a monarchikus vezetés.

S itt nemcsak egyféle gyalázat, a két nemnek szabadon született fiúkkal és asszonyokkal vegyesen űzöttfajtalankodása folyt, hanem hamis tanúk, hamis pecsétek, végrendeletek és feljelentések is kikerültekebből a műhelyből, sőt egyes családokban mérgezésekre és gyilkosságokra is sor került, úgyhogynemegyszer a holttestet sem lehetett megtalálni, hogy eltemessék. Az atyákat roppant rettegés fogta el;részben az állam miatt, amelyet az efféle összeesküvések és éjszakai összesereglések titkos merénylettelés veszéllyel fenyegethetnek, részben pedig kit-kit személyesen saját hozzátartozói miatt, hogy közülükhátha valamelyik belekeveredett ebbe a gazságba.

(Livius XXXIX 8, 14. M. Gy. Vö. 116. dok.) Kr. e. 186-ban a senatus szigorúan fellépettDionysos orgiasztikus szertartásai gyakorlása, illetve terjesztése ellen, nemcsak Rómában, hanemegész Itáliában megtiltva (pontosabban, egészen szűk korlátok közé szorítva) azt. Sokakat kivégeztek,sokakat bebörtönöztek, miközben az „összeesküvést” felszámolták. A senatus konzervatív köreitbizonyára zavarta a szertartás orgiasztikus és görög volta, ezenkívül súlyosan esett latba a titkosságuk,amely összeesküvésre adhatott módot, már állam lettek az államban, ahogy a consul Livius szerintmegfogalmazza. Mindezeken túl több kutatóban is felmerült, hogy az úgynevezett bacchanáliabotrányesetleg egy politikai leszámolás kulisszájaként is működött. Felmerül, hogy a Sci- piók vagy mássenatorok elleni támadás egyik mozzanatáról van szó, vagy esetleg a szövetségesek arisztokráciájakörében végzett tisztogatásról, ugyanis – ameny- nyire ez tudható – a kivégzések és bebörtönzésekleginkább őket érintették.

A senatori rend vagyona továbbra is elsősorban kiterjedt földbirtokain alapszik, a gazdagságnak eza formája biztosít csak társadalmi presztízst. A hódítások nyomán beáramló gazadagság egy részétis új földbirtokokba, illetve gazdaságaik fejlesztésébe fektetik, ami elsősorban rabszolgák vásárlásátjelentette. Minden bizonnyal társadalmi elvárás (mos) volt, hogy senator csak földbirtokos lehet –üzletemberként nem szentelhették volna minden figyelmüket a res publicának –, de ezt a normát Kr.e. 218-ban egy törvénnyel, a lex Claudiával is megerősítették, amely kimondta, hogy egy senator nembirtokolhat 500 amforánál nagyobb rakterű hajót, amivel kizárták őket a távolsági kereskedésből (vö.107. dok.). Az ilyen törvények természetesen mindig megkerülhetőek, és forrásaink szerint Cato, aszigorúságáról híres censor strómanok segítségével maga is kereskedelmi vállalkozásba fektette tőkéjeegy részét.

A praetor (...) közölte, melyik napon lehet megpályázni a hispaniai seregnek küldendő ruházat, élelems egyéb (...) felszerelések szállítását. A kijelölt napon tizenkilenc, három haszonbérlő társaságba (adconducendum societas) tömörült vállalkozó jelentkezett. Két feltételük volt. Az egyik, hogy ne kelljenkatonáskodniuk, míg ilyen módon szolgálják az államot; a másik, hogy ha már a szállítmányokatbehajózták, az állam vállalja a kárt, amit az ellenség vagy a viharok ereje okozhat.

(Livius XXIII 48-49. M. Gy.) Mivel ugyanis a censorok egész Itália területén sok közmunkát adnakki: középületek helyreállítását vagy építését és sok mást, amit aligha lehetne felsorolni. (...) Egyesekugyanis maguk veszik bérbe a censoroktól az állami jövedelmeket, mások ezekkel társulnak, vannakolyanok, akik kezességet vállalnak a bérlőkért, egyesek pedig azzal foglalkoznak, hogy ezek nevébensaját vagyonukat helyezik letétbe az állami kincstárnál.

(Polybios VI 11. Vö. 123. dok.)

A hódítások, a zsákmány, de már maguk a háborúk is újabb és újabb lehetőségeket teremtettek arómai üzletemberek számára is, akik távolsági kereskedelemmel, pénzkölcsönzéssel, a rohamosanfejlődő pénzügyi szektor működtetésével, valamint itáliai és provinciabeli birtokaik növelésévelsikeresen tudták kamatoztatni tőkéjüket. A befektetések számára a távolsági kereskedelem mellett azállam szolgáltatta a legnagyobb lehetőségeket. Ezek közé tartozott a hadsereg ellátása élelmiszerrel,ruhával, fegyverrel, felszereléssel, valamint az állami építkezésekben (utak, hidak, vízvezetékek,középületek) való részvétel. A res publica megrendeléseinek teljesítésére társaságokba, societasokbatömörült publicanusok „pályázhattak”. Róma ekkor még nem épít ki apparátust az állami bevételek(vámok, bányák stb.) kezelésére se, ezeket is a societas publicanorumokba tömörült magánbefektetőkműködtetik, bérbe veszik az államtól. Ehhez a rendszerhez folyamodik Róma a provinciák adóinakbehajtásakor is. Egy societas publicanorum (e miatt a tevékenység miatt szokás „adóbérlő társaságnak”

3. Róma

290

fordítani) előre befizeti a kincstárba az adott provincia megállapított adóját (annak a költségekkelés a társaság jutalékával csökkentett összegét), majd saját embereivel behajtja. A rendszer előnye,hogy nem növeli az államapparátust, a bürokráciát, hátránya, hogy megfelelő ellenőrzés híján visz-szaélésekhez, a provincia lakóinak kizsákmányolásához vezethet.

Távolsági kereskedőkből, a leggazdagabb publicanusokból, legsikeresebb bankárokból ésnagybirtokosokból alakul ki egy olyan társadalmi csoport, amelynek tagjai ugyan nem tartoztaka senatorok közé, de vagyonuk már azokéhoz volt mérhető. Ez a csoport társadalmi pozícióra, aköznéptől való elkülönülésre tartott igényt, és törekvésük sikerrel járt, belőlük fejlődött ki fokozatosana Kr. e. 3-2. század folyamán a lovagrend, a római társadalom második kiváltságos csoportja, a magamegkülönböztető jelvényeivel, valamint jogaival és kötelességeivel. Ennek a fejlődésnek a kezdetét ésa korai állomásait nem ismerjük, maga a lovagok, az equites jelentése sem egyértelmű a Gracchusokkoráig. Katonai jelentésén (lovas harcosok) túl, de azzal összefüggésben általános megjelölése lehetettaz előkelőknek, a leggazdagabbaknak, akik közül kiemelkedtek a legelőkelőbbek, a senatorok. Teháta tekintélyes vagyonnal rendelkezők renddé fejlődése egyszerre történik (definiálódik) a senatori rendfelé és lefelé, a közemberek felé. Forrásaink lovagoknak (equites) nevezik sokszor a szövetségesvárosok, illetve municipiumok előkelőit, akik közül sokan Rómába költözve integrálódtak a rómaiarisztokráciába, első lépésként (generációban) nem a senatusba, hanem csak az alatta elhelyezkedőcsoportba kerülve be. A senatusi tagság éles határvonalat húzott a két rend között, ugyanakkor alovagrend ugyanúgy gazdag földbirtokosokból állt, mint a senatus, a két rendet rokoni és baráti szálakkapcsolták össze.

A kereskedelmet hitványnak kell tartanunk, de a nagy árubőséggel rendelkező nagykereskedelem neméppen megvetendő, mivel mindenhonnan sokféle cikket szállít, és rengeteg vevőt lát el, anélkül hogybárkit is rászedne. Sőt úgy látszik, hogy a kereskedőt teljes joggal megilleti a dicséret, ha nyereségéveleltelve, vagy inkább megelégedve, visszavonul földjeire és birtokaira.

(Cicero: A kötelességekről. I 151. H. L.) Cicero mondatai ugyan visszhangozzák a kereskedelmetelítélő, az egész antikvitáson Hésiodostól Aristotelésen át Catóig végighúzódó véleményt, de márjózanul – Cicero származásának, tapasztalatainak, a gazdasági szükségszerűségek felismerésénekmegfelelően – ki is igazítják azt. Ugyanakkor ebből a szövegből is kitűnik, hogy társadalmi presztízstcsak a földbirtok adhat.

■ Emlékeztető

nobilitas, gens, consul, homo novus, princeps senatus, Scipio-„perek”, prisci mores, bach-chanáliabotrány, mos, lex Claudia, societas publicanurom, publicanus, lovagrend, equites

■ Kronológia

101. táblázat -

218 Lex Claudia187 Scipio-„perek” első szakasza: két támadás a

Scipiók ellen186 Az ún. bacchanáliabotrány184 Scipio-„perek” második szakasza: újabb támadás

a Scipiók ellenScipio Africanus visszavonul liternumi birtokáraCato censor

183 Scipio és Hannibál halála

3.2.3.6. FÖLDKÉRDÉS A KR. E. 2. SZÁZADBAN. RABSZOLGÁK.KISBIRTOKOSOK

Akár a senatori, akár a lovagi rendhez tartoztak, a vagyonosabb emberek Rómában pénzük jelentősrészét földbe fektették. Az itáliai földbirtokszerkezet már korábban megindult átalakulását – a

3. Róma

291

nagybirtokok térnyerését a kisbirtokkal szemben – a hannibáli háború, illetve a keleti hódításokfelgyorsították. A második pun háború pusztításai elsősorban a kisbirtokosokat sújtották, és ehhezDél-Itáliában még hozzájárult az elpártolt szövetségesek elleni római megtorlás, amelynek soránrégi városokat (pl. Tarentum) szüntettek meg és tették földjeiket ager publicusszá. Ezen a területenazután már nem alapítottak coloniákat, hanem nagybirtokosok bérelhették, illetve vásárolhatták megaz államtól a földeket (a senatus így rendezte a magánszemélyektől a háború alatt felvett kölcsönt). Atöbb évig elhúzódó katonáskodás, illetve a családfő eleste a háborúkban tovább növelte a kisbirtokongazdálkodók nehézségeit, ami, kiegészülve a föld iránti kereslettel, a birtokuk eladásához vezethetett.Az ager publicusból kihasított, illetve az eladósodott parasztoktól fölvásárolt földekből olyan méretűbirtokok kialakítása volt a cél, amelyeken már nagyüzemi módon – rabszolgákból álló munkacsapattal– lehetett gazdálkodni, állatot tenyészteni, illetve szőlőt, gyümölcsöt, olajbogyót termeszteni piaciértékesítésre.

A császárkorra jellemző egybefüggő hatalmas birtokok, latifundiumok ekkor még nem alakultakki Itáliában, inkább az a jellemző, hogy az egy nagybirtokos kezén lévő több ezer iugerum több,egymástól távol eső, 5-600 iugerumos (125-150 hektár) vagy még kisebb középbirtokból tevődikössze. Ezek a birtokok, villák egy központi épületegyüttesből, amely gazdasági célok mellettszolgálhatta a birtok gazdájának pihenését is, és változatosan használt földekből (polikultúra) tevődöttössze. A birtok egy részén piacra termeltek messzire is szállítható, eltartható termékeket: bort és olajat,de ez kiegészült minden más termékkel, amire a birtok alkalmas volt, illetve amire szükség lehetett.Gabona a rabszolgák ellátására, állatok takarmányozására, erdő, zöldségek, gyümölcsös. De nemmaradt kihasználatlan egy agyagbánya sem, kiegészülve fazekasműhelyekkel, összekapcsolódhatott abortermeléssel, sőt kereskedelmi vállalkozás is épülhetett rá. Cato mezőgazdasági szakmunkája sokatidézett mondatának – patrem familias vendacem non emacem esse oportet – mind a két elemét fontoshangsúlyozni: a piacra termelést (vendacem), de ennek hátterében az önellátásra (non emacem) valótörekvést. Az ideális birtok tehát egyrészt lehetővé tette a polikultúrát, másrészt közel feküdt úthoz,kikötőhöz, városhoz. A birtokot gazdája, esetleg bérlője többféleképpen műveltette, a legfontosabb,az állandó munkaerőt a rabszolgák jelentették, de mellettük, elsősorban az idénymunkák idején,szabad bérmunkásokat, valamint – főképp a központtól távolabb eső földeken – állandó kisbérlőketis alkalmaztak.

A folyamatos háborúk, illetve a Mediterráneum keleti felében ekkor szabadon garázdálkodó kalózokrévén bőséges és ezért (viszonylagosan) olcsó volt a rabszolga-utánpótlás. Például a makedónháborúk alatt Épeirosból (a Balkán nyugati fele) 40 000 rabszolgát adtak el egyetlen hadjáratalkalmával. Legfontosabb szerepük munkaerőként Itália rohamosan fejlődő mezőgazdaságában volt:30-40 fős, jól szervezett munkacsapatokban dolgoztak a piacra termelő villák földjein, valamintpásztorként alkalmazták őket a transzhumáló állattenyésztésben. Fontos szerepük volt a rabszolgáknaka bányászatban, de az iparban is, az építkezéseken vagy a műhelyekben, hasonlóképp a mezőgazdaságiüzemekhez, sokszor egymás mellett dolgozott szabad és rabszolga. A gazdagabb háztartások is egyretöbb rabszolgát alkalmaztak, a szakképzettséget igénylő feladatokra (szakács, orvos, tanító) ugyanúgy,mint az alantasabbnak tekintett munkákra. A városban és a vidéken (ideértve most a bányákat is)dolgozó rabszolgák életkörülményei és kilátásai között óriási különbség volt. A városban általábanjóval könnyebb munkát végeztek jobb ellátás mellett, és sokkal nagyobb esélyük volt arra, hogyfelszabadítják őket.

Elődeink „amikor pedig egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, derék gazda(...) a földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitartóbb katonák,övék a legtisztesebb, legállandóbb, a legkevésbé irigyelt foglalkozás, és a legkevésbé helytelengondolkodásúak azok, akik ezt a foglalkozást űzik”. Ezekkel a szavakkal vezeti be Cato a már idézett,A földművelésről című művét. Az egyszerű életet élő paraszt, aki a saját birtokán gazdálkodik, de haa haza szólítja, katonáskodik is Róma védelmében, majd a győzelem után visszatér az eke szarvához,meghatározó eleme a rómaiak magukról, illetve múltjukról alkotott képének. Ez tükröződik Cato ésmég százötven évvel későbbi történetírók műveiben is. De ez a kép egyre inkább csak a múltidézéstszolgálja, minthogy a hosszú háborúk alatt alapvetően meggyengült a római társadalom gerincétalkotó kisbirtokos réteg, illetve átalakult az itáliai mezőgazdaság. A kisbirtokos réteg természetesennem tűnik el Itáliából, csak, mint a censusadatok mutatják, a nehéz gyalogosnak besorozható, tehátéletképes birtokkal rendelkezők száma folyamatosan csökken a Kr. e. 2. században – censusrólcensusra több mint egylegiónyi hadra fogható polgárt veszít Róma. A háborúk véráldozatát, illetvea birtok eladósodását, elvesztését az itáliai háborúk korában ellensúlyozta a coloniák alapítása, ezzel

3. Róma

292

szemben a 2. század veszteségeit nem pótolják már újabb telepítések. A nincstelenné, proletárrá(proletarius) váló, földjüket elvesztő parasztok vagy bérmunkásként igyekeztek megélni, vagy avárosokba, elsősorban Rómába költöztek, ahol többnyire csak alkalmi munkákból éltek – a gazdagokvárosi életvitele minden korban sokaknak biztosít megélhetést. A birtokaikat megőrző, esetleg azt azsákmányból sikerrel fejlesztő földművesek termékeik egy részével esetleg bekapcsolódhattak a piacratermelésbe, de elsősorban továbbra is maguk és családjuk szükségleteit tudták megtermelni földjüköngabonából, zöldségekből, olajból stb.

■ Emlékeztető

ager publicus, latifundium, iugerum, villa, polikultúra, proletár, proletarius

3.2.4. A res publica utolsó századaA korszakra vonatkozó források közé tartozik Livius, Sallustius Iugurtha háborúja, Plu- tarchoséletrajzai (Tiberius Gracchus, Caius Gracchus, Sulla, Marius), Appianos Róma története, Cassius Dio,Diodóros, Strabón, Velleius Paterculus művei, a De viris illustri- bus életrajzai (Tiberius Gracchus,Caius Gracchus, Livius Drusus), valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 124-127. dokumentumai.

3.2.4.1. VÁLSÁGJELENSÉGEK, MEGOLDÁSI KÍSÉRLETEK. AGRACCHUSOK

A Kr. e. 2. század nyilvánvaló sikerei és fejlődése mellett, illetve éppen ezek miatt súlyos problémákis jelentkeztek a római társadalomban és a politikában. A gyors változásokat követő belső bajokleghamarabb és a kortársak számára leginkább szembetűnően a társadalom átalakulásában, valaminta hadseregben mutatkoztak meg: utánpótlási nehézségekkel és szégyenletes kudarcokkal kelletta senatusnak a század második felében szembenéznie (lásd a már említett numantiai kudarc).Az utánpótlás kérdése még jobban kihangsúlyozta a földjüket elvesztő parasztok, illetve a városiproletariátus növekvő létszámának problémáját. A rabszolgák számának robbanásszerű növekedése issúlyos gondokat okozott. A Kr. e. 2. században kiéleződött Róma és itáliai szövetségeseinek a viszonyais, az utóbbiak egyre nyilvánvalóbb alattvalói helyzete miatt. Ezekhez járul egy súlyos politikai,hatalmi válság is: a korábban sikeresen működő politikai technikák már nem alkalmasak az elitenbelüli egyensúly fenntartására és az új problémák konszenzuson alapuló megoldására.

A Kr. e. 2. század kisebb rabszolgalázadásai után 136-ban Szicíliában az egész szigetre kiterjedőrabszolgafelkelés robbant ki. A felkelők – kezdeti sikereiket követően Hennát használva központul –szinte az egész szigetre kiterjesztették hatalmukat. Vezetőjük egy Eunus nevű – a felkelők többségéhezhasonlóan –, szír származású rabszolga volt, aki tekintélyét jóstehetségének és az istenekkel ápoltkülönleges kapcsolatának köszönhette. A rabszolgák számos győzelmet arattak, mire több legiobevetésével, évekig elhúzódó harcokban Róma Kr. e. 132-ben vissza tudta foglalni tőlük Szicíliát. Azelhúzódó rabszolgaháború – amelyet Itália több pontján a rabszolgák kisebb-nagyobb megmozdulásakísért – jelentette krízis felerősítette Róma többi társadalmi és politikai feszültségét, és megfelelőhátteret biztosított ahhoz, hogy valaki a rabszolgákkal dolgoztató nagybirtok térnyerésével szembena kisbirtokos réteg érdekében fellépjen.

3. Róma

293

Tiberius Sempronius Gracchus rokonsága

Apja kétszeres consul, censor, Szardínia hódoltatója. Anyja Scipio Africanus Maior lánya és AemiliusPaulus, a pydnai győző unokahúga. Sógora Scipio Aemilianus. Apósa Appius Claudius. Öccse C.Gracchus. T. Gracchus generációk óta a nobilitashoz tartozó, tekintélyes gens sarja, tehát nem anép köréből kiemelkedő, az elit ellen forduló politikus. Rokoni kapcsolatai nem jeleznek feltétlenülpolitikai szövetségeket is: míg apósa, Appius Claudius (az egyik legelőkelőbb patricius gens tagja)támogatja politikáját, addig sógora és unokatestvére ellenzi azt. Gyilkosa, Scipio Nasica pedignegyedfokú unokatestvére.

Tiberius Gracchus Kr. e. 133-ban néptribunusként egy földtörvényt terjesztett be, amely alapján anincstelen polgárokat az ager publicusból juttatták volna 30-30 iugerumnyi elidegeníthetetlen földhöz.Ehhez érvényesíteni kellett a bérletek nagyságát maximáló Li- cinius Sextius-féle törvényt, ugyanis agazdagok jóval nagyobb területeket béreltek, mint 500 iugerum. A javaslat egy csapással akart többproblémát is megoldani: a kisbirtokos réteg megerősítése, valamint a proletárok számának csökkentése– mindkét lépés felfogható a régi római társadalmi rend helyreállításának. Ugyanakkor a kisbirtokosoklétszámának növekedése a hadsereg utánpótlását is biztosította volna. Ez óvatos reformjavaslatnaktekinthető, hiszen nem érintette a gazdagok magántulajdonát, csak bérelt földjeik egy részéről kellettvolna lemondaniuk, mégis óriási felzúdulást váltott ki az érintettek körében, mivel ők ezeket a földeketmár sajátjukként kezelték, például komoly összegeket fordítottak arra, hogy virágzó nagybirtokokkátegyék őket.

Tiberius Gracchus a senatus ellenállása dacára komoly és a res publica íratlan szabályait nemmindig figyelembe vevő politikai küzdelem során keresztülvitte programját: a népgyűlés megszavaztajavaslatát. Háromtagú testületet (tresviri agris iudicandis adsignandis) hoztak létre, amely aföldbérletek felülvizsgálását, illetve a földosztást végezte. Gracchus hivatali évének lejártakor nehézhelyzetbe került. Magánemberként nem élvezhette a néptribunusi sérthetetlenséget, ezért félt, hogy kilesz szolgáltatva politikai ellenfeleinek, illetve a reform végrehajtása is megfeneklik. Ezért a következőévre is jelöltette magát néptribunusnak, ami a római államot szabályozó egyik alapelvet sértő lépésvolt. Ellenfeleinek válaszlépése pedig már végképp kívül esett a törvényesség határain: a senatorokegy csoportja rátámadt a népgyűlésen Tiberius Gracchusra, és több hívével együtt agyonverte.

A reformpolitikus halála ellenére a földosztó bizottság munkája – ha vontatottan is – folytatódott,és tíz év múlva, Kr. e. 123-ban Gaius Gracchus nagy lendülettel folytatta bátyja munkáját, ő is mintnéptribunus. Politikai programja sokkal szélesebb körű volt, mint

Tiberiusé, kétévnyi tribunussága alatt (122-re is megválasztották) számos törvényt kezdeményezett,a res publicának szinte minden területére kiterjedtek reformjai. Megújíttatta bátyja földtörvényét,de ő nemcsak Itáliában adott volna földet az igénylőknek, hanem co- loniát alapított a leromboltKarthágó területén. Mivel a coloniákba való kitelepülés inkább csak a vidéken élő szegényeketmozgatta meg, a római proletariátusnak államilag támogatott gabonaárakat szavaztatott meg. Javította közkatonák helyzetén, bővítette Itália úthálózatát, rendezte a legújabb provincia, Asia adózását, azinnen származó jövedelem nagy részét Róma gabonaellátására, illetve a földosztásra fordították. Alovagrendet bevonta a politikába: a provinciákban történt visszaélésekben ők bíráskodhattak. Végüljavasolta, hogy a latin szövetségesek kapják meg a római polgárjogot, a többi szövetséges pedig alatin jogot. Ezzel leszerelte volna az itáliai lakosság jogos és egyre erősödő elégedetlenségét is, amita Gracchusok földosztása csak tovább növelt. A szerteágazó törvények mögött nemcsak egy reformerátfogó koncepciója vehető észre, hanem a senatusszal szembeszálló politikus stratégiája is, aki minéltöbb társadalmi csoportot igyekszik megnyerni magának (városi és vidéki nincstelenek, kisbirtokosok,lovagrend, szövetségesek). Ráadásul szinte az összes törvényjavaslatáról elmondható, hogy a senatushatáskörét sértette, a senatus auctoritása helyére a népgyűlés által hozott törvények léptek.

A consul nemrég a sidicinus Teanumban járt. Felesége kijelentette, hogy szeretne a férfifürdőbenmegfürdeni. M. Marius sidicinus quaestor parancsot kapott, hogy kergessék ki a fürdőből az ottfürdőzőket. Az asszony panaszkodott férjének, hogy a fürdőt nem adták át neki elég hamar és elégtisztán. Ezért a forumon egy karót szúrtak le, odahurcolták M. Mariust, a város legtekintélyesebbpolgárát, s ruháit lehúzva megvesszőzték.

(Gellius: Attikai éjszakák. X 3, 3. B. I.) A részlet C. Gracchus egyik beszédéből való. Gracchus kitűnőszónok volt, és ez a pár sor is jól érzékelteti a szikár, úgynevezett atticai retorikai stílust. A száraz

3. Róma

294

leírás nagyon jól ellenpontozza a felháborító tényeket. De Gracchus szónoki tudása ellenére sem tudtaebben a kérdésben a népet maga mögé állítani.

A szövetségesek jogállásáról szóló törvényjavaslat korainak bizonyult. Ez volt az a pont, ahol azoptimatáknak, a „legjobbaknak”, azaz a senatori érdekcsoportnak sikerült szembefordítania GaiusGracchusszal a politikai előjogait féltő római népet: a népgyűlés nem szavazta meg. Majd ügyesenrálicitálva legnépszerűbb intézkedéseire – Afrika helyett Itáliában ígérve több tízezer parcellát –,kifogták a szelet Gracchus vitorlájából. A politikai küzdelmek végül utcai harcokba torkolltak: Kr.e. 121-ben Gaius Gracchus és több ezer híve Tiberiusék sorsára jutott, Opimius consul legyilkoltattaőket. Mindkét Gracchus testvérrel szemben felhozták a királyságra törés vádját, meggyilkolásukat isezzel igazolták. Ez a „szokásos” vád azok ellen Rómában, akik a népre támaszkodva fenyegetik atöbbi arisztokrata hatalmát. A Gracchus ellen fellépő Opimius consul számára a mészárlás elrendelésétegy sajátos politikai eszköz, a senatus consultum ultimum (a senatus legvégső határozata) tettelehetővé. Ez a későbbiekben még többször, például Kr. e. 100-ban és 63-ban alkalmazott intézményszükségállapotot teremt. A senatus megállapítja, hogy veszélyben a város, és a rendkívüli helyzetrendkívüli intézkedéseket kíván, a magistratusok a hatalmukat korlátozó szokásokat és törvényeket– elsősorban a ius provocationist, a népgyűléshez való fellebbezés jogát – is áthághatják. Mivel asenatus consultum nem törvényerejű, a senatus lényegében csak támogatásáról biztosítja a rendkívüliintézkedéseket hozó magistratusokat, tehát nem jogi, hanem politikai jelentősége van.

Ezekben a politikai küzdelmekben már nyíltan megkérdőjeleződött a senatus mint intézmény vezetőszerepe. A Gracchusok kivitték a senatusból a forumra a politikát, a tényleges döntéseket. Továbbányílttá váltak a nobilitason belüli hatalmi harcok, illetve elvi ellentétek, a korábbi factioharcok, azújabb kérdések mentén újrarendeződő senatori csoportok helyett végletesen kétfele szakadt a politikaimező, és kialakult a populares, a „néppárt” és az optimaták csoportja. Az utóbbi Róma problémáira amegoldást továbbra is a senatus vezető szerepének megőrzésében, valamint a társadalmi és politikaihelyzet változatlanságában látta, a populares azonban reformokat sürgetett, akár a senatusszal szembenis. Fontos hangsúlyozni, hogy mindkét csoportosulás vezetői a nobilitashoz tartoztak, és az optimatákugyanúgy tudtak mozgósítani támogatókat a lovagrendből és a városi plebsből, mint ellenfeleik.

■ Emlékeztető

proletariátus, néptribunus, tresviri agris iudicandis adsignandis, optimaták, senatus consultumultimum, factio, populares, plebs

■ Kronológia

102. táblázat -

136-132 Szicíliai rabszolgafelkelés Eunus vezetésével133 Tiberius Gracchus néptribunussága és halála123-121 Caius Gracchus néptribunusi működése121 Caius Gracchus halála

3.2.4.2. MARIUS ÉS KORA

A senatus ugyan elhárította a hatalmát aláásó reformtörekvéseket, de régi tekintélyét nem tudtavisszanyerni, hiszen ez az auctoritas elsősorban az állam irányításának sikerességén alapult. De ebbőla senatusból a Kr. e. 2. század végén hiányoztak a nagyobb kaliberű politikusok (Scipio Aemilianusfiatalon, Kr. e. 129-ben meghalt). A Gracchusok programjával szemben fellépő senatoroknak sema belső társadalmi feszültségek kezelésére nem volt hatásos gyógyszere, sem az újonnan jelentkezőkülpolitikai problémákat nem tudták kezelni. Itália északi határainál ugyanis felbukkantak a germánkimberek és teutonok. Róma Kr. e. 113-ban Noreiánál, majd a rá következő években Észak-Itália előterében még többször is súlyos vereséget szenvedett a barbároktól, akik nem támadtakközvetlenül Itáliára. Súlyos diplomáciai és katonai helyzetbe keveredett Róma Afrikában is. Iugurtha,Numidia egyik társuralkodója az egész országra áhítozva szembefordult a Nu- midia megosztottságátfenntartani akaró Rómával. Iugurtha senatorokat és néptribunu- sokat vesztegetett meg a háború

3. Róma

295

elodázásáért, majd a csatatéren is megszégyenítette (Kr. e. 110) a consuli sereget. Ugyan a következőév consulja, Metellus már sikereket ér el Afrikában, a senatorait korrupcióval, hadvezéreit pedigpipogyasággal vádoló nép, illetve az üzleti érdekeiket féltő lovagrend és a kereskedők egy homonovust, Mariust választják consullá 107-re. A populareshoz tartozó Mariusnak sikerül felszámolni azellenfél ellenállását, és 105-ben, miután egyik szövetségese (és egyben apósa) Iugurthát kiszolgáltattaa rómaiaknak, véget ért a háború.

Róma Kr. e. 105-ben Arausiónál újabb megsemmisítő vereséget szenvedett el a kim- berektől, aminekhatására újra consullá választják Mariust (Kr. e. 104). A kimberek fölött aratott végső győzelemévekig váratott magára, és ezalatt Mariust – minden korábbi szokás és törvény ellenében – újraés újra consullá választották. Végül 102-ben Aquae Sextiaenél és 101-ben Vercellaenél legyőztea kimbereket. Consuli éveit a hadsereg átszervezésére használta fel. Már a Iugurtha elleni seregesorozásakor is proletárokból állította össze a legiókat, amivel egy csapásra megoldotta a hadseregutánpótlását. Ezzel a római haderőt is ütőképesebbé tette, ugyanis a hosszú szolgálati idő – a katonáknem tértek vissza a hadjárat után földjükre szántani-vetni – alaposan kiképzett, állandó állományúlegiók létrehozását tette lehetővé. A föld nélküli, önként jelentkező polgárok a zsoldért, a zsákmányértés a tizenhat évi szolgálat után járó földért katonáskodtak. Már korábban is előfordult, hogy szegényekönkéntesként szolgáltak a hadseregben, de ekkor történt meg a döntő lépés a hivatásos hadsereg felé,ugyanakkor a census alapján való sorozás is fennmaradt még egy darabig. Marius további reformokatis végrehajtott, manipulusok összevonásával tíz 500 fős cohorsot hozott létre, ezek lettek a legioharcászati egységei. Ezzel az összevonással a legio rugalmasságát és mozgékonyságát nem veszítetteel, de olyan nagy létszámú ellenség rohamának, mint a kimberek, sikeresebben állt ellen. Továbbászámos újítást vezetett be a fegyverzet, a felszerelés, a menetelés rendje és a legiós jelvények terén.

Biztosítékul nem mutathatom fel őseim képét, diadalmeneteit, consuli rangját, de ha kell, mutathatoklándzsákat, zászlót, kitüntetéseket, más hadijutalmat, no meg sebhelyeket a mellemen. Ez az énarcképcsarnokom, ez a nemességem, nem örökségképpen szállt rám, mint a nemesekre, magamszereztem sok fáradsággal és veszedelemmel. Az én beszédem nem formás: nem sokat törődöm vele;kiviláglik az érdem magában is. Nekik művészetre van szükségük, hogy gaztetteiket szónoklatokkalelleplezzék. Görög irodalmat sem tanultam: nem volt nagy kedvem hozzá, hiszen tudósait sem tettederekabbakká.

(Marius beszéde Sallustiusnál, vö. 127. dok.)

A hadsereg ütőképesebb lett, de távolabb került a társadalom többi rétegétől, lényegében annak új,saját érdekekkel bíró csoportjává vált. A katona most már nem az ekéjét a városa hívására ideiglenesenotthagyó paraszt volt, hanem zsoldért harcoló hivatásos, aki békében-háborúban egyaránt legióstáborokban lakott, és elsősorban legiós társaihoz, valamint vezéréhez kötődött. A csapatok hűségéthadvezéreikhez, amely révén akár saját államuk vagy polgártársaik ellen is fordíthatók voltak, sokminden más mellett az is erősítette, hogy a veteránok csak a hadvezérük politikai sikere folytánjuthattak hozzá a nekik járó földbirtokhoz.

Mariust a veszély elmúltával még egyszer, immár hatodszor consullá választják, ami mutatja azoptimaták visszaszorulását, illetve a populares megerősödését. De Marius a politika porondján márnem állja meg a helyét, ügyetlenül lavírozik a különböző érdekek között. Az utcai harcokig fajulóküzdelemben sem a senatus támogatását nem tudja megszerezni, sem a populares bizalmát megtartani,ezért elveszíti politikai hitelét.

Caius Gracchus óta a populares politikai programjában újra és újra felbukkant a római polgárjogkiterjesztésének kérdése, de az optimaták sorozatosan megakadályozták az erre vonatkozótörvényjavaslatok elfogadtatását. Könnyen tehették, mivel a római proletariátus, amely más ügyekbentöbbnyire éppen a populares politikusainak bázisa volt, nem akarta politikai előjogait megosztaniaz itáliai városok lakosságával. A kérdés súlya és a polgárjog megadását ellenzők vaksága váltnyilvánvalóvá a Kr. e. 91-ben kirobbant szövetséges háborúban. Livius Drusus fiatal néptribunus91-ben egy több tételből álló reformcsomaggal akarta a res publica általa legsúlyosabbnak ítéltbajait orvosolni. Kompromisszumot javasolt a bíróságok összetételével kapcsolatban, ami az egyiklegtöbb vitát kiváltó politikai kérdés volt az előző harminc évben. Eszerint a senatus visszakapná abíráskodást a lovagrendtől (tehát nem lovagok ítélkeznének egy senator provinciabeli viselt dolgairólszóló perben), ugyanakkor 300 lovaggal kibővítenék a senatust. A másik törvényjavaslata a

3. Róma

296

szövetségeseknek adta volna meg a polgárjogot. Ezeken kívül még földosztás és olcsó gabona szerepelta programjában. Hiába próbált Livius Drusus a római politikát alakító csoportok mindegyikénekkedvezni, a senatus érvénytelenítette törvényeit, és Livius Drusus nem sokkal ezután gyilkosságáldozata lesz.

A hírre az itáliai szövetségesek jelentős része, elsősorban dél- és közép-itáliai törzsek fellázadtak Rómaellen, és létrehozták saját államukat Corfinum központtal, római mintára szervezett intézményekkel,saját pénzzel (míg a görög városok és az etruszkok hűségesek maradtak). Róma rendkívül nehezenlett úrrá a helyzeten: mire Kr. e. 88-ban be tudta fejezni a háborút, a harcok során több consuljátés legióját is elveszítette. Politikai engedmények, a római polgárjog megadása volt az ára a katonaigyőzelemnek. Róma a hűséges szövetségeseknek ígért polgárjoggal tartotta meg az el nem pártoltterületeket, illetve bontotta meg az ellene szövetkezők egységét. Több lépésben, három törvény révénegész Itália megkapta a polgárjogot, Gallia Cisalpinára pedig a latin jogot terjesztették ki. Az újpolgárokat, akik elsősorban a populares bázisát erősítették, csak 8, nem pedig mind a 35 tribus közöttosztották el, hiszen úgy a népgyűlés mind a 35 szavazatát befolyásolhatták volna.

■ Emlékeztető

auctoritas, néptribunus, homo novus, mariusi hadseregreform, lovagrend, tribus

■ Kronológia

103. táblázat -

129 Scipio Aemilianus halála113 Kimberek és a teutonok támadása, Róma veresége

Noreiánál112-105 Iugurtha elleni háború107 Marius első consulsága105 Arausiónál Róma veresége a kimberektől104 Marius második consulsága103 Marius harmadik consulsága102 Marius győzelme a kimberek ellen Aquae

SextiaenélMarius negyedik consulsága

101 Marius újabb győzelme Vercellaenél kimberekellenMarius ötödik consulsága

100 Marius hatodik consulsága91 M. Livius Drusus néptribunussága és halála91-88 Szövetséges háború

3.2.4.3. SULLA ÉS KORAA Sulla korát megörökítő források közé tartoznak Plutarchos Sulláról, Mariusról, Serto- riusról,Lucullusról, Pompeiusról és Crassusról szóló életrajzai, Livius LXIII-XC. könyve, Sallustius Iugurthaelleni háborúról írott műve, Appianos Róma történetének XII-XIII. könyve, Florus és VelleiusPaterculus művei és Strabón Geógraphikájának egyes részletei. Ide kapcsolódnak a Görög-rómaiszöveggyűjtemény 127-129. dokumentumai.

Az évtizedek óta nemhogy megoldódó, de egyre jobban elmérgesedő problémák (a római plebshelyzete, a földkérdés, a lovagrend politikai aspirációi), amelyeket az elhúzódó itáliai háborútovább erősített, kiegészül egy külpolitikai nehézséggel. VI. Mithridatés Eupatór, Pontos királya,háborúkkal és ügyes diplomáciával folyamatosan növelve országa területét és befolyását, a Fekete-

3. Róma

297

tenger térségének legnagyobb hatalmú uralkodójává vált, aki a Kr. e. 90-es évekre már Róma kis-ázsiaihatalmát, az itteni klienskirályságokat fenyegette. A klienskirályságoknak, ezeknek a szövetséges,Róma befolyása alá vont államoknak – amelyeket sokszor maga Róma hozott létre – a szerepe abirodalom határainak előterében a határok védelme, illetve általában a római külpolitika érdekeinekszolgálata volt. Kr. e. 92-ben Sulla, Cilicia kormányzója kis hadsereggel, de annál erélyesebb ésügyesebb fellépéssel még biztosítani tudta Róma érdekeit a térségben, de 89-ben kirobbant azelső mithridatési háború, Mithridatés 88-ban elfoglalta Bithyniát és Kappadoki- át, majd a rómaiprovinciákat is. Terjeszkedése nem állt meg Kis-Ázsia határainál, az európai göröglakta területek nagyrésze is vagy csatlakozott hozzá, vagy meghódolt neki. Róma leggazdagabb adófizető területei, arómai üzletemberek legnagyobb befektetései vesztek oda néhány hónap alatt. A Nagy Sándor nyománúj Dionysosként fellépő – majd Antonius és Octavianus is igényelni fogja az ezzel az istennel valórokonítást – uralkodó a görög városok szabadságának visszaadását hirdette, és sikeresen játszott rá azalsóbb rétegek körében rendkívül erős Róma-ellenességre.

[Mithridatés] minden satrapájának és a városok vezetőinek titkos levelet küldött, hogy harmincnap elteltével támadjanak rá a náluk tartózkodó rómaiakra és itáliaiakra, és asszonyaikkalés gyermekeikkel és felszabadított rabszolgáikkal együtt öljék meg őket, holttesteiket hagyjáktemetetlenül, vagyonukon pedig osztozzanak meg Mithridatés királlyal. (...) Ebből [az itáliaiaklegyilkolásából] a napnál is világosabbá vált, hogy nemcsak a félelem Mithridatéstől, hanemugyanúgy a rómaiak iránt érzett gyűlölet is sarkallta az asiaiakat ezekre a rémtettekre.”

(Appianos: Róma története. XII 85. és 91. K. P.) Az ókori források több tízezerre teszik a legyilkoltakszámát, ami bizonyára túlzás, néhány ezer áldozat tűnik valószínűnek. A kegyetlen mithridatésilépés egyik oka a Róma-ellenes hangulat látványos kielégítése lehetett. Érdekes ebből a szempontbóla Florusnál olvasható megjegyzés: „De az a rémület, amely betöltötte Kis- Ázsiát, Európában ismegnyitotta a király előtt az utat” (Florus: Róma háborúi. I 3, 5. H. L.) Ezenkívül Mithridatés joggalgondolhatta, hogy azok a városok, amelyekben lemészárolták a rómaiakat, már nem kereshetik akiegyezést velük a későbbiekben, véglegesen elköteleződtek. Nem ez volt az első ilyen eset Rómatörténetében, a Iugurtha-háború előzményeként is lemészárolják a Citrában tartózkodó itáliaiakat.

Az Appianos-szövegből még két momentum emelhető ki. Az egyik a satrapák megjelenése:Mithridatés a perzsa minta alapján szervezte meg birodalmát. A másik a felszabadítottak említése: egysenator, vagy lovag, vagy akár csak egy gazdag üzletember pénz- és üzleti ügyeit (pl. uzsora) a velecliensi viszonyban álló felszabadított rabszolgái intézték, akik néha maguk is gazdag üzletemberréválhattak.

A fontos éveket elvesztegető Róma nem tétlenkedhetett tovább: a senatus a régi arisztokrata családbólszármazó konzervatív politikust, Kr. e. 88 egyik consulját, Sullát jelölte ki a mithridatési háborúvezetőjének. Ebben nemcsak a szövetséges háború alatt legatus- ként elért sikerei, valamint családikapcsolatai – a korszak egyik legbefolyásosabb gensé- ből, a Metellusok közül házasodik –, hanemKis-Ázsiában propraetorként szerzett helyismerete is szerepet játszott. De a senatus döntése és ahadvezér személye nem tetszett sem a popularesnek, sem azoknak a befolyásos pénzembereknek,akiknek a befektetései kockán forogtak Keleten, ők inkább a hatalomba mindenáron visszatérni vágyóidős Mariust támogatták. A római politikai helyzet amúgy is pattanásig feszült: P. Sulpicius Rufusnéptribunus – a kor egyik legkiválóbb szónoka – egy senatusellenes, populares- programmal lépettfel, törvényjavaslatainak egyike volt az új polgárok szétosztása mind a 35 tribus között. Sulpiciusfellépését felfegyverzett, többezres kísérete tette nyomatékosabbá, a senatus ellenállásának megtöréseután pedig elfogadtatta törvényeit. Köztük azt is, amelyik elveszi a consultól a Keletre induló hadjáratvezetését, és Mariusra bízza. De Sulla nem akart lemondani a legiókat és imperiumot biztosítómegbízatásról, mint ahogy a várható zsákmányról és dicsőségről sem. Sulla katonái szintén nemakarták egy újonnan toborzott seregnek átengedni a gazdag Kelet városainak kirablását. TiberiusGrach- chus halála óta megszokottá vált Rómában a politikai kérdések erőszakos elintézése – politikaigyilkosságok, tömegverekedések a népgyűlésen, utcai harcok a politikai ellenfelek támogatói közöttstb. –, de Kr. e. 88-ban valami addig elképzelhetetlen dolog történt: római legiók, a res publicaseregei vonulnak Róma ellen. Sulla fegyveres harcban elfoglalja a várost, a populares-vezetőknekmenekülniük kell, Mariusnak sikerül Afrikába szöknie, de Sulpiciust elfogják és megölik. Sulla akeleti helyzet sürgetése miatt kompromisszumra törekszik, néhány törvénnyel minél rövidebb idő alattigyekszik konszolidálni a helyzetet. A népgyűlésen újra nagyobb befolyáshoz jutnak a gazdagabbak, anéptribunusoknak a törvényjavaslataikat először a senatusszal kell véleményeztetni, és természetesen

3. Róma

298

eltörlik Sulpicius összes törvényét. Ugyanakkor nem veszi el a bírói helyeket a lovagrendtől, és a városiplebstől sem az olcsó gabonát, szintén az ő érdekükben évi 10%-ban maximálják a kamat mértékét,újabb lendületet kap a földosztás. Majd consuli évének lejárta után Kr. e. 87-ben átkel a Balkánra,hogy végre szembeszálljon Mithrida- tés seregeivel.

Sulla nem volt könnyű helyzetben, a hadjárathoz hiányzott a megfelelő utánpótlás, a pénz, de leginkábba hadiflotta, amely támogatná a szárazföldi csapatokat (például blokád alá vonná Peiraieus kikötőjét,amíg Sulla ostromolja), és lehetővé tenné a hadszíntér Kis-Ázsiába való minél előbbi áthelyezését.De így is több csatában megveri Mithridatés hadvezéreit a Balkánon, és elfoglalja Athént. Kr. e. 85-ben pedig – ekkorra sikerül Lucul- lusnak, Sulla egyik alvezérének ütőképes flottát szerveznie – márKis-Ázsiában nyomul előre. A közben Pergamont is elveszítő Mithridatés gyors békét köt Sullával. Abékeszerződés szerint Pontos királyának vissza kell adnia az elfoglalt területeket, ki kell szolgáltatniahajóhada nagy részét, és fizetnie kell 3000 talantont.

A rendkívül enyhe feltételek oka az volt, hogy Sulla minél gyorsabban le akarta zárni ezt a háborút,hogy figyelmét újra Itáliára fordíthassa. Itáliában ugyanis távozása után a populares került újrauralomra. Cinna, a Kr. e. 87-es év consulja – akinek megválasztását Sulla nem tudta megakadályozni– az Afrikából visszatérő Mariusszal szövetkezve elfoglalta Rómát. Marius veteránjaiból, elégedetlenszövetségesekből és felszabadított rabszolgákból álló seregük többnapos vérengzést rendezett aVárosban. Kr. e. 86-ra újra Cinnát és mellé Mariust választották consulnak. A consulságot, immárona hetediket, amit a forrásaink szerint rég megjósoltak neki, csak egy-két hétig élvezhette Marius, mertmég januárban meghalt. A helyére választott consul suffectus egy kisebb sereggel átkelt a Balkánra(Kr. e. 86), hogy a populares is megvívja a maga háborúját Mithridatésszal. Ez a sereg sikeresen harcoltMakedóniában, majd elfoglalta Pergamont. De mindezek után

Sullával kerültek szembe, ám az összecsapás elmaradt: a legiók átálltak Sullához, a vezérük pedigöngyilkos lett (Kr. e. 85). Cinna eközben, újra és újra consullá választatva magát, Itáliában irányítottaa res publicát. A volt szövetségeseket újra mind a 35 tribusba sorolják be, földosztás, a lovagrendnekszóló kedvezmények – ezek jellemzik politikáját. Sulla a Mithridatésszal kötött béke után nem tértrögtön (az első hajózási szezonban) haza, rendeznie kellett Asia, majd Makedónia helyzetét, miközbenserege is pihenhetett, illetve zsákmányolhatott, valamint maga is feltölthette hadipénztárát. Kr. e. 83tavaszán szállt partra minden ellenállás nélkül Brundisiumban. Cinna ekkor már halott, lázadó katonáiölték meg még előző évben, amikor a viharos tengeren akarta átvinni őket a Balkánra, hogy még ottütközzenek meg Sullával. Bár voltak jó hadvezéreik, a populares vezetése nem volt egységes. Ez azegyik oka, hogy Sulla öt legiójával el tudta foglalni Itáliát. A másik – Sulla hadvezéri képességeiés híres szerencséje mellett –, hogy a popula- resnak sem Itáliát, sem a birodalom nyugati felét nemsikerült teljesen a hatalma alá vonni. Sulla serege folyamatosan bővült Rómából régebben elmenekültoptimatákkal vagy ekkor átálló arisztokratákkal, illetve közkatonák kisebb-nagyobb egységeivel.A Kr. e. 89-es év egyik consuljának fia, Pompeius háromlegiónyi saját erőből toborzott csapattalcsatlakozott Sullához. A polgárháború Sulla győzelmével zárul, Kr. e. 82 végére Róma és egész Itáliaa kezére kerül, Szicíliában és Afrikában pedig a következő évben Pompeius számolja fel a populareserőit.

Sulla mikor az italióták fölkelését több csatában leverve azt látta, hogy ezek [a samnisok] egyedültartanak össze, és együttesen lázadnak föl, úgyhogy egyenesen Róma ellen vonultak, a falak előttrájuk csapott, és egy részüket levágta, minthogy kiadta a parancsot, hogy foglyokat ne ejtsenek, másrészüket pedig, akik eldobták fegyvereiket, állítólag mintegy három- vagy négyezer embert, a CampusMartiuson levő állami majorságba vitette; azután három nap múlva katonákat küldött, és valamennyitlevágatta, és a fej- és jószágvesztési rendeletek kiadását mindaddig nem hagyta abba, amíg ki nemirtott vagy ki nem űzött Itáliából minden samnis nemzetségbelit. Azoknak pedig, akik ezt az ennyireelfajult haragját nehezményezték, azt felelte, hogy addig egyetlen római sem élhet békében, amíg asamnisok együtt maradnak.

(Strabón: Geógraphika. C 249. F. J.) A 60-70 évvel az események után író Strabón összevonjaa szövetséges háborúval a Sulla-féle polgárháborút, és ennek megfelelően a proscriptiót is mint asamnisok üldözését interpretálja. Annyiban helyes is ez a kép, hogy a samnisok Kr. e. 88-ra nem tettékle a fegyvert, Cinna consulságai alatt hallgatólagos függetlenséget élveztek, és a kérdést csak Sullazárja le a polgárháborúval együtt a fent leírt módon. Az említett, Róma falainál zajló véres ütközet a82. novemberi Porta Colli- na-i csata.

3. Róma

299

Már a harcokban sok populares vezető elesett, köztük a két consul – egyikük Marius fia –, de Sullaa győzelmét követően is folytatta a tisztogatást, ellenfelei fizikai megsemmisítésére törekedve. Többszáz embert ítéltek halálra, Appianos szerint mintegy 40 senatort és 1600 lovagot (vö. 129. dok.),nevüket egy jegyzéken nyilvánosságra hozták, innen az eljárás neve: proscriptio. Aki a proscribáltakatkiszolgáltatta vagy maga megölte, jutalomban részesült, az áldozatok vagyonát elkobozták, és azokataz állam olcsón kiárusította, utódaikat pedig kizárták a politikai életből. Sokan bizonyára gazdagságukmiatt kerültek fel a listára. A gyilkosságok, illetve az elárverezett birtokok és ingóságok megvásárlásarévén Sulla környezetéből többen is nagy vagyonokra tettek szert. A proscribáltak rabszolgáitfelszabadították, belőlük Cornelii néven (felszabadítójuk gensnevén), Sulla cli- ensei lettek. Sullát mégaz év végén dictatorrá választották – dictator legibus scribundis et rei publicae constituendae – az államügyeinek rendbetételére, vagyis megbízatása és hatalma mindenre kiterjedt, és időbeli korlátai semvoltak. Ennek a rendkívüli tisztségnek az előzménye nem is annyira a második pun háború óta nemalkalmazott dictator, hanem inkább a decemvirek testülete volt. A dictatorsága alatt hozott törvényeia res publica minden, a korban lényegesnek tartott területére kiterjedtek, átformálták, illetve írásbanrögzítették a római államrendet.

104. táblázat - A cursus honorum

Kr. e. 180 előtt, aedilisihivatal nélkül

Kr. e. 180 előtt, aedilisihivatallal

Kr. e. 180, lex Villiaannalis

Kr. e. 81, Sulla, legesCorneliae

8 quaestor (27 év*) 6praetor (30 év)

2 consul (33 év)

8 quaestor (27 év)

6 aedilis curulis (30 év)praetor (33 év)

2 consul (36 év)

8 quaestor (25-30 év)

6 aedilis curulis (36 év)2-4 praetor (39 év)

2 consul (42 év)

20 quaestor (31 év) 6aedilis curulis 8 praetor(39 év)

2 consul (42 év)

* A hivatal betöltésének alsó korhatára.

Sulla a tribunicia potestast, a populares legfontosabb eszközét drasztikusan korlátozta: csak a senatusáltal jóváhagyott törvényjavaslatot terjeszthetnek a népgyűlés elé, és gyakorlatilag megszűnik azintercessio lehetősége, ráadásul visszatér a Kr. e. 367 előtti gyakorlathoz: aki a néptribunusságotválasztja, annak le kell mondania a többi hivatalra való pályázásról. Megszüntette a városi plebsellátását olcsó gabonával. Szabályozta a cursus honorumot és az államigazgatás rendjét is. A consulokés a praetorok hivatali idejüket Itáliában töltik, majd utána kerülnek egy provincia élére; Rómánakekkor tíz provinciája volt – Sicilia, Sardinia-Corsica, Hispania Citerior, Hispania Ulterior, Mace-donia, Africa, Asia és Gallia Narbonensis, Gallia Cisalpina és Cilicia –, ezért a praetorok számát 8-ra emelte. A mind a tartományok, mind Itália igazgatásában fontos szerepet játszó quaestorok számátpedig 20-ra növelte. 30 éves korától lehetett valaki quaestor, 39 év volt a praetura, 43 a consulságkorhatára, és tíz évig senki sem volt ugyanarra a hivatalra újraválasztható. A polgárháborúk alattkivéreztetett senatust kiegészítette, illetve létszámát 600-ra növelte. A senatusszal kapcsolatban acensorok szerepe kisebb lett, ugyanis Sulla reformja alapján a quaestorok is a tanács tagjai lettek,vagyis évente automatikusan 20 fővel egészült ki a senatus. A senatus létszáma, ahogy eddig sem, úgyezután sem állandó, de ha az évente 20 új senator mellett átlagban harmincéves senatori pályafutássalszámolunk, 600-at kapunk elvi számként; a nagy horderejű ügyek esetében – a kevés erre vonatkozóforrásadat alapján – körülbelül 400-an vettek részt egy-egy senatusi ülésen. Sulla fellépett a politikaiélet rákfenéjének tartott választási csalások, megvesztegetések ellen: tíz év választásokból valókizárás várt a lex ambitu (a választási csalások elleni törvény) megszegőire. Állandó bíróságokatis szervezett, ezek irányítása az új praetorok feladata lett, tagjaik pedig csak senatorok lehettek, ésa zsarolási ügyekkel foglalkozó bíróságot is visszavették a lovagrendtől. A senatorok létszámánakemelésére tehát egyrészt az igazságszolgáltatás igényeinek növekedése miatt van szükség, másrészt,hogy Sulla az optimata-elveknek megfelelően a lovagokat mint rendet kizárja a politikából. Rendkéntki lettek zárva a politikából, de az egyes emberek számára a 300 új senatori hely megteremtette afelemelkedés lehetőségét a politikai elitbe. Sulla veteránjai letelepítésével és a szövetséges kérdésvégleges lezárásával Itália etnikai képének és földbirtokviszonyainak átalakulásához is jelentősenhozzájárult, a romanizáció (és ezzel a régi itáliai nyelvek eltűnése) felgyorsult.

Mindenben annyira félelmetes és hirtelen haragú volt, hogy Quintus Lucretius Ofel- lát, aki elfoglaltaszámára Praenestét, az ott ostrom alá vett Marius consult foglyul ejtette, s ezzel Sulla győzelmét

3. Róma

300

teljessé tette, a nyílt Forumon megölette, csupán azért, mert lovag létére quaestura és praeturaviselése előtt, régi szokás szerint, nagy tetteire hivatkozva, consulságra törekedett, s a polgárokatmegválasztására kérte, holott Sulla ezt ellenezte, és meg is tiltotta neki. Ekkor a népet gyűlésre hívtaössze, és így szólt: „Tudjátok meg, polgártársak, és halljátok meg tőlem magamtól is, hogy Lucretiustengedetlensége miatt én öltem meg”

(Appianos: Róma története. XIII 471-472. H. I.) A győztes hadsereg tisztjei (néhány hónappal aproscriptio után) nem értették vagy nem értékelték Sulla törekvését, aki vissza akarta állítani a respublica rendjét, amelynek része volt a cursus honorum szabályainak betartása is.

Sulla 81 Kr. e. végén lemondott rendkívüli megbízatásáról, és 80-ban már consulként – a másik consulsógora, Metellus volt – irányította az államot, majd consulsága után hatalmát letéve visszavonult apolitikától. A hatalomról való lemondása reformjainak következetes lezárását jelentette: a res publicakorlátait ugyan ideiglenesen semmibe vette, de a cél a senatus által irányított arisztokratikus állammegerősítése volt. És reformjai végén joggal gondolhatta, hogy ez sikerült, olyan rendszert hozottlétre, amely az ő személyes hatalma nélkül is működni fog. A proscriptióval megsemmisítette apopulareshez tartozó politikusokat, a néptribunusi hivatal meggyengítésével pedig megnyirbálta asenatus ellenfeleinek legfontosabb eszközét. Ugyanakkor megerősítette a senatus hatalmát, valaminthatékonyabbá tette az állam működését, hogy a kormányzás anomáliái ne rombolják a senatustekintélyét, és a res publica sikeressége okafogyottá tegye a populares által szorgalmazott reformokat.Sulla Kr. e. 78-ban meghalt, így már nem élte meg rendszerének csődjét. A senatus nem tudott élnia neki átadott hatalommal, mivel e mögött a hatalom mögött már nem volt igazi gazdasági, politikaierő, és hiányzott a régi tekintély. Ráadásul Sulla gyógymódja csak a tüneteket kezelte, nem számoltafel azokat a gócokat, amelyek a res publica válságát okozták, sőt – például a veterántelepítéssel együttjáró földfoglalásokkal – újabbakat teremtett. Az állam működésének, a politikának törvényekkel valószabályozása pedig tovább rombolta a régi res publicát, amely korábban elsősorban nem törvények,hanem a mos maiorum által szabályozva működött, ebből fakadt rugalmassága és sikeressége. Aproblémára a legjobb példa éppen a senatus auctoritasa, amelynek lényege az informalitás: elő- éskörülírhatatlan.

Sikereit nem kevésbé tulajdonította szerencséjének, mint vitézségének, és úgy rendelkezett, hogyezentúl a „Szerencsés” melléknevet adják neki, és így szólítsák, ezt jelenti ugyanis a latin nyelvben aFelix szó. Ha azonban görögökkel tárgyalt vagy váltott levelet, Epaphroditosnak nevezte magát, s análunk levő diadaloszlopon ez a felirat olvasható: Leukios Kornélios Sullas Epaphroditos.

(Plutarchos: Sulla. 34. M. E.) Egy hadvezér esetében különösen fontos a szerencse, Cicero Pompeiuskapcsán így fogalmaz: „Nekem ugyanis az a véleményem, hogy a kiváló hadvezérben e négy dolognakkell meglennie: hadtudomány, vitézség, tekintély és szerencse” (Cicero: Mani- lius törvényjavaslataérdekében. 10. N. B.) Talán szerencsésségének ellenpontjaként is alakult ki haláláról a forrásokbanaz az elképzelés, hogy egy nem létező, de az ókori szerzők körében népszerű betegség végzett vele:férgek rágták szét lassan felbomló testét.

■ Emlékeztető

proscriptio, dictator, tribunicia potestas, intercessio, cursus honorum, lex ambitu, mos maiorum,auctoritas, Felix

■ Kronológia

105. táblázat -

89-85 Az első mithridatési háború88 Sulla consul, Polgárháború, Sulla bevonul

Rómába87-84 Cinna consulságai86 Marius hetedik consulsága és halála

Sulla beveszi Athént

3. Róma

301

85 Béke Mithridatésszal83 Sulla visszatér Itáliába82 Sulla győzelme Itáliában, Sulla dictator81 Sulla lemond a dictatorságról80 Sulla második consulsága79 Sulla visszavonul a politikából78 Sulla halála

3.2.4.4. POMPEIUS KORA

A korszak fontos forrása Sallustius Historiaeja és Catilina összeesküvéséről írt műve (BellumCatilinae), Cicero beszédei és levelezése, Caesar saját beszámolói gall hadjáratáról (Commentariibelli Gallici, amelynek 8. könyvét legatusa, A. Hirtius írta) és Pompeius elleni polgárháborújáról(Commentarii belli civili). Jelentősek még Plutarchos életrajzai (Pompeius, Sertorius, Crassus,Lucullus, ifjabb Cato, Cicero, Caesar, Antonius), Sueto- nius Caesarról írt életrajza, Livius XC-CXVI. könyve, Appianos Róma történetének XIII-XV. könyve, Cassius Dio Rómáról írt munkájánakXXXVI-XLIV. könyve, Florus és Velleius Paterculus művei. Ezt az időszakot mutatják be a Görög-római szöveggyűjtemény 130-142. dokumentumai.

Sulla rendszerének legfontosabb elemeit saját emberei, karrierjüket a dictator mellett kezdőpolitikusok, Pompeius és Crassus számolták fel. Pompeius Sulla halála után újabb és újabbmegbízatásokkal, amelyekhez hadsereg és hatalom jár, növelte tovább vagyonát, hadvezéri hírnevétés tekintélyét. Egy itáliai lázadás leverése után a Hispaniában szerveződő marianusok (Marius egykorihívei) ellen vezet háborút Kr. e. 77 és 72 között. Itt a populares egyik legtehetségesebb hadvezére,Sertorius szervezett ellenállást az idemene- külőkből és az itt élő itáliaiakból. Az ibér törzsekarisztokráciájával kitűnő viszonyt épített ki, így azok fegyveres erejére is támaszkodva, sikerrel álltellen Sulla rokonának és consultársának, Metellusnak, majd Pompeiusnak is, aki csak árulás révéntudta legyőzni. Rómában Crassus a proscriptio alatt szerzett vagyonát kamatoztatta, nemcsak pénzügyiértelemben, hanem politikailag is: a városi plebs megvendégelésével, clientúrája növelésével, valamintanyagilag ellehetetlenült politikusok kisegítésével építi tovább karrierjét. A 70-es évek végén pedig ő isrendkívüli megbízatáshoz és hadsereghez jut az ókor legnagyobb rabszolgaháborújában, a Spartacus-felkelésben.

Crassus vagyonáról

Mikor azután látta, hogy Rómában milyen gyakoriak a szerencsétlenségek, hol leég, hol összeomlikegy-egy ház, sok ács és kőműves rabszolgát vásárolt. Amikor már ötszáz ilyen rabszolgája volt,megvásárolta a kigyulladt házakat meg a közelükben álló épületeket, amelyeket tulajdonosaikfélelmükben és bizonytalanságukban potom áron eladtak, és Róma legnagyobb része a tulajdonábakerült. (...) És bár számtalan ezüstbányája, nagy értékű földbirtokai és rengeteg munkása volt, akik aföldet megművelték, ez mind együtt semmi sem volt rabszolgáinak értékéhez képest.

(Plutarchos: Crassus. 2. M. E.)

Az előző század két nagy szicíliai rabszolgafelkelése (a második Kr. e. 104 és 101 között zajlott)óta nem sokat változtak a rabszolgák körülményei. Az Itálián kívüli háborúk és a kalózok továbbrais ellátták bőségesen a nagybirtokokat, a bányákat és a városokat viszonylag olcsó rabszolgával.E mögött a felkelés mögött sem található semmiféle „forradalmi”, a rabszolgaság intézményétfelszámolni akaró ideológia. Az embertelen bánásmód miatti elkeseredés torkollott most is, mintmár oly sokszor a birodalom különböző pontjain, lázadásba. Emellett megvolt az a két feltétel is,amely nagyobb felkelések kialakulását lehetővé teszi: a lázadás élére egy tehetséges és karizmatikusvezető került, miközben Róma katonai erejét több fronton is lekötötték a háborúk. Kr. e. 73-ban egycapuai gladiátoriskolából megszökött néhány tucat gladiátor (vö. 131. dok.). A thrák Spartacus vezettecsapat sorra megverte az ellene küldött kisebb rendfenntartó erőket, és a legyőzöttektől fegyvereketzsákmányolva, egyre jobban felszerelte magát; a csapat létszáma is rohamosan növekedett, ahogy akörnyező birtokokról egyre több rabszolga csatlakozott hozzájuk. Spartacus csapataival – 72-re serege

3. Róma

302

állítólag elérte a 120 000 főt – észak felé vonult, hogy az Alpokon átkelve elhagyják Itáliát. De még aPó előtt megtorpant – nem tudjuk, miért –, és délnek fordult. Eljutott egészen Bruttiumig, Szicíliábaakart áthajózni, de ez sem sikerült. Míg a rabszolgasereg föl-alá vonult Itáliában, egyrészt fosztogatott,másrészt sorra megverte az ellene küldött római legiókat – egészen addig, míg Crassusnak sikerültbekeríteni és legyőzni őket (Kr. e. 71). Az utolsó ütközetben körülbelül 60 000-en estek el, közöttükSpartacus is. A fogságba kerültek közül pedig több ezret feszítettek keresztre a Via Appia mentén.

[Aedilisi hivatala idején] Caesar még egy gladiátori játékot is rendezett, igaz, jóval kevesebbvívópárral, mint tervezte. A mindenfelől felvásárolt, több csapatra való gladiátor ugyanis rémületetkeltett ellenfelei körében, ezért rendeletben korlátozták a gladiátorok számát, amennyinél többet senkisem tarthatott Rómában.

(Suetonius Az Isteni Iulius. 10, 2. K. F.) A Kr. e. 1. századra egyre jobban elterjedt a gladiátorviadalszokása, amely a nép legkedveltebb szórakozásává válva, nem hiányozhatott egyetlen ünneprőlsem. Caesar célja, aki aedilisként rendezte és nagyrészt finanszírozta is a Város az évi ünnepeit,népszerűségének növelése volt, de a nagyszámú fegyverforgatásban jártas rabszolga felidézhetett arómaiakban, Spartacus mellett, polgárháborús emlékeket is: Marius vezetése alatt rabszolgák is résztvettek az utcai harcokban Kr. e. 87- ben. A gladiátoroknak a cirkusz porondját körülülő közönségelőtt kellett – a se- natoroktól a plebsig és a nőkig az egész római társadalom szigorú ülésrendszerint képviseltette magát – életre-halálra megvívniuk egymással, ami nemcsak kilátástalan, demegalázó sors is. Ha az ebből fakadó elkeseredettséghez még hozzátesz- szük nagy jártasságukat afegyverforgatásban, könnyen megérthetjük Spartacu- sék kezdeti sikereit, valamint vezető szerepüketaz egész Itáliát megrázó, Kr. e. 73. évi felkelésben.

Bár a munka nagyját Crassus végezte el, a sikeren Pompeiusszal kellett osztoznia, aki seregévela hadműveletek végére érkezett meg Hispaniából. A két, már fiatalkoruk óta rivalizáló politikusmost összefog: Kr. e. 70-re megválasztják őket consulnak. A rabszolgaháború tovább pusztítottaItáliát, elmélyítve a század eleje óta húzódó pénzügyi válságot: kevés a pénz, drágák a hitelek,nagy az eladósodás. Ezek mögött a jelenségek mögött a belháborúkon kívül a rendezetlenföldtulajdonviszonyok, a nekilendülő, majd elakadó földosztások, az állam keletről származóbevételeinek kiesése és az itteni befektetések bizonytalansága állt (Kr. e. 74-ben újabb háborútör ki Mithridatés és Róma között). Mindezt tovább fokozta a kalózok egyre nagyobb hatalma aFöldközi-tengeren. A 70-es években már Itália partjait fosztogatják, és nemcsak a kereskedők érdekeitveszélyeztetik, hanem Róma gabonaellátását is. A pénzügyi és gazdasági bajok kiegészülnek a Sullarendszerével szembeni széles körű elégedetlenséggel. Ezt felismerve Pompeius és Crassus populares-programmal lép fel: visszaállítják a néptribunusok hatalmát, a bírói helyeket megosztják a senatusés a lovagok között, keményen fellépnek a korrupt senatorok ellen. Az év (70) híres és jellemzőeseménye Verres pere. Szicília volt kormányzója a megszokottnál is súlyosabb visszaéléseket követettel provinciájában, és a kor egy ambiciózus homo novus politikusa és kitűnő szónoka, Cicero bevádoljaés száműzetésbe kényszeríti a nobilitas tekintélyes tagját.

Kr. e. 66-ban Manilius néptribunus törvényjavaslatot terjeszt be, amely Pompe- iusra ruházzaa harmadik mithridatési háború irányítását (a második mithridatési háború egy nem túl jelentősösszecsapás volt nem sokkal Sulla Kis-Ázsiából való távozása után). A törvényjavaslatot támogatvaCicero is, aki ekkor már praetor, beszédet mond. A beszéd kitűnően fogalmazza meg Asia jelentőségét:„Mert, polgárok, a többi tartomány adója csak akkora, hogy arra is nehezen futja, hogy magukata tartományokat megtarthassuk vele, Ázsia viszont (...) megelőzi a többi vidéket”, valamint a„pénzpiacok” összefüggéseit (vö. 133. dok.). A törvényjavaslat ellen felhozott fő érvre is kitér Cicero:„Mit mond tehát Hortensius? »Ha egy emberre szabad volna mindent halmozni, akkor Pompeius alegméltóbb lenne rá. De egy emberre mégsem helyes mindent ráruházni.« Elavult már ez a beszéd...” Abeszéd végén a római politika működését is jól jellemzi, ha magára nézve tagadja is: „én ezt [Pompeiusimperiumának támogatását] senki kérésére sem teszem, sem azért, mert úgy gondolom, hogy ezzelaz üggyel Cn. Pompeius kegyét magamhoz kapcsolhatom, sem pedig azért, hogy bárki tisztségébőlakár a veszélyek ellen oltalmat keressek, akár segítséget a tisztségek eléréséhez” (Cicero Maniliustörvényjavaslata érdekében. 6 és 17. N. B.).

Consuli évük után Pompeius újabb tekintélyéhez méltó megbízatásokat – rendkívüli hatalom, nagyhadsereg, óriási hadipénztár – szerzett magának. Kr. e. 67-ben néhány hónap alatt megtisztítottaa Földközi-tengert a kalózoktól, majd többéves hadjárattal óriási területeket hódított meg Keleten

3. Róma

303

Róma számára. A harmadik mithridatési háborúban (Kr. e. 74-64), átvéve Lucullustól a hadseregirányítását, győzelmet aratott Pontos nyughatatlan uralkodóján, és Armenia királyát is meghódolásrakényszerítette. Majd délnek fordulva benyomult Szíriába, és 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet is. Akatonai sikereket hódítás és provinciaszervezés követte: a Római Birodalomhoz csatolta a SeleukidaBirodalom maradékát Syria provinciaként; Kis-Ázsia északkeleti felén pedig Bythinia és Pontus névenszervez egy újabb provinciát (vö. 2.4.3.2.1.). Az új határok mentén pedig klienskirályságokat alakítottki. Óriási hadizsákmánnyal tért haza, és Róma éves bevételeit is jelentősen megnövelte az új területekadójával.

■ Emlékeztető

marianusok, gladiátor

■ Kronológia

106. táblázat -

104-101 A második szicíliai rabszolgafelkelés77-72 Pompeius háborúja a hispaniai marianusok ellen74-64 Harmadik mithridatési háború73-71 Spartacus felkelése70 Crassus és Pompeius consuli éve67 Pompeius győz a kalózok ellen66 Pompeius veszi át a mithridatési háború vezetését63 Pompeius elfoglalja Jeruzsálemet

3.2.4.5. CAESAR

Mindeközben Itáliában a politikát továbbra is az eladósodás és a földkérdés, valamint a Keletenegyre nagyobb hatalomra szert tevő Pompeiushoz való viszony határozta meg. Az újra erőrekapott populares színeiben ebben az időben tűnik fel egy fiatal, tehetséges politikus, C. IuliusCaesar. Caesar régi, eredetét Venusra visszavezető patricius gensből származott, de rokonságbanállt Mariusszal (nagynénje férje), és Cinna lányát vette feleségül, akitől a forrásaink szerint Sullakövetelésére sem vált el. Caesar már 15 éves korától nagy tudatossággal építi karrierjét házasságaival,tanulmányaival, a hivatalviselés előtt kötelező katonai szolgálattal, a megcélzott és elnyert papitisztségekkel. Kitűnően használt fel minden nyilvános szereplést, például bírósági ügyeket, laudatiofunebrist (vö. 132. dok.), hogy növelje népszerűségét. Családtagjai temetésén egyszerre hangsúlyozzaelőkelő származását, populares rokonságát és a populus romanus ügye iránti elkötelezettségét. Akorban szokatlan következetességgel lép fel a populares-politika érdekében és Sulla rendszerénekfelszámolásáért. Hitelezői segítségével hihetetlen összegeket költ egy-egy hivatal megszerzése ésméltó ellátása érdekében, valamint általában a társadalmi státusához illő életvitelre: hatalmas ház,cliensek tömege, rászorulók patronálása – a bőség és bőkezűség állandó reprezentálása.

Praetorsága (Kr. e. 62) lejártakor sorshúzás útján Hispania Ulteriort kapta tartományul. Hitelezőit,akik nem akarták elengedni, kezesek útján lerázta.

(Suetonius Az Isteni Iulius. 10, 2. K. F.) Egyik kezese, Crassus állítólag adóssága egyötödére, 830talentumra vállalt kezességet (összehasonlításképp: V. Philippos hadisarcának összege 1000 talentumvolt). Provinciájában mind az ottani lakosság, mind a saját pénzügyeit rendbe szedte, ki tudta elégítenihitelezőit. A hivatalokért való versengésnek egyre nagyobbá vált a kockázata a Kr. e. 1. századra: azévi 20 quaestorból statisztikailag csak 8-nak lehetett esélye arra, hogy propraetorként provinciáhozjusson, és visz- szanyerje azokat a hatalmas összegeket, amelyeket például aedilisként a cursus ho-norumába ölt. Ez a jelenség is nagyban hozzájárult a polgárháborús eseményekhez, a res publicátműködtető politikai kultúra széthullásához, és persze fordítva is igaz: a mos maiorum üres frázisokkáválása vezetett az ambitio és az avaritia (kapzsiság) végletes összefonódásához (vö. 135. dok.).

3. Róma

304

Cicero pályája is töretlen, ő lesz Kr. e. 63 egyik consulja, legyőzvén a választásokon apatríciuscsaládból származó L. Sergius Catilinát is. Forrásaink szerint Catilina Sulla proscrip- tiójaalatt kegyetlenségével szerezte kétes hírnevét és vagyonát, de ez utóbbit hamar elvesztvén, olyanmértékben eladósodott, hogy számára a consulság elnyerése élet-halál kérdésévé vált. A consulságmegszerzésének kútba esése után összeesküvést szervezett, amelynek fő programja a hatalmon lévőelit leváltása és az adósságelengedés volt, híveit a városi plebs, Sulla veteránjai és elszegényedettfiatal arisztokraták közül toborozta. Cicero consulként sikeresen lép fel az összeesküvés ellen.Catilina elhagyja Rómát, ott maradt híveit később elfogják, és bírói ítélet és a népgyűléshez valófellebbezés lehetősége nélkül kivégzik, Catilina rosszul felszerelt, kis létszámú seregét pedig leverik,maga Cati- lina a csatában hal meg. Caesarral és Crassusszal szemben is megfogalmazódik aza vád, hogy támogatták Catilina mozgalmát, de ahogy az összeesküvés más kérdésében, ebbensem látunk tisztán. Két legfontosabb forrásunk egyike, Cicero a saját szerepe miatt túlozza el azösszeesküvés veszélyességét; Sallustius pedig a köztársaság romlásának paradigmájaként írja megCatilina mozgalmát, és ez számunkra szintén megnehezíti az események valódi súlyának megítélését.A Catilina-összeesküvés, illetve gyors és kíméletlen felszámolásának hátteréhez hozzátartozik a keletihadjáratot lassan befejező és hazakészülő Pompeiustól való félelem is. Itália polgárháborúba sodródásaugyanis lehetővé tette volna számára (újabb rendkívüli megbízatás esetén) hadserege és imperiumamegtartását. A consulok számára a Catilina-mozgalom elleni kemény fellépést most is, ahogy C.Grach- chus esetében (vö. 3.2.4.1.), a senatus consultum ultimum tette lehetővé. A senatus határozatajelentette támogatásnak elsősorban a magistratusi hatalom letételét követő perekben volt értéke,amelyekben megpróbálták a vészhelyzetben eljáró politikusokat felelőségre vonni – a C. Gracchusékatlemészároltató Opimius consult felmentették, a senatus „összezárt”, Cicerót ellenben elsodorják majda politikai erőviszonyok változásai.

„A senatus elrendelte: Tegyenek meg mindent a consulok, hogy az államot baj ne érje!” Ezt a korlátlanmegbízatást római szokás szerint a senatus adhatja egy tisztviselőnek arra, hogy hadsereget állítson,hadat viseljen, az erőszak bármely módját alkalmazza szövetségesekkel és polgárokkal szemben,háborúban és békében a legfőbb katonai és bírói hatalmat gyakorolja; máskülönben a consulnakmindebből semmihez sincs joga a nép utasítása nélkül.

(Sallustius: Catilina összeesküvése. 29. K. Á.) Sallustius leírása nem egészen pontos, túloz a népjogával kapcsolatban, hogy kihangsúlyozza a senatus consultum ultimum egyik legfontosabb vonását,a libertas felfüggesztését. A szabadság a köznép számára hagyományosan, még a patricius- plebeiusharcokban megfogalmazódva, elsősorban azt jelentette, hogy nincsenek korlátlanul kiszolgáltatva azállam, vagyis a magistratusok hatalmának, és ez a ius provocationisban testesült meg. A népgyűléshezvaló fellebbezés nélkül kivégeztetni polgárokat annak a konszenzusnak a felrúgását jelenti, amire ares publica alapult.

Pompeius Kr. e. 62 végén tért haza Itáliába, és elbocsátotta seregét, sokakat meglepve ezzel akortársai, valamint a modern kutatók közül. A senatus nem értékelte a hadvezér törvénytisztelőmagatartását, és nem tett eleget Pompeius kívánságainak: nem hagyta jóvá keleti intézkedéseit, nembiztosított földet veteránjainak, és még a diadalmenet megadását is sokáig húzta-halasztotta. Pompeiusa senatusszal való egyeztetés nélkül végrehajtott, nagy horderejű keleti intézkedéseivel kétségtelenül(újfent) felrúgta a res publica szabályait, de a senatus döntése mögött mégsem valamiféle tudatospolitika ismerhető fel, inkább csak sértett politikusok – mint például Lucullus – revánsvágya. A korsenatusának egyik meghatározó egyénisége Cato, a hírneves censor dédunokája, akinek programjakimerült a res publica régi elveihez való hajlíthatatlan ragaszkodásban. A másik kiemelkedő alakCicero, aki politikusként nyomába sem ért saját szónoki és írói teljesítményének. Célkitűzése, hogy arómai politika meghaladja a lovagok és a senatorok rendi különállását, a korszak kérdései közül csakegyre, nem is a legfontosabbra ad választ. Politikája pedig, amelynek lényege a mindenkori kisebbikrossz támogatása volt, eleve alkalmatlan az „állam hajójának” érdemi irányítására. Ugyanakkor asenatus tekintélyét, a régi res publicát megőrizni akaró politikusok védelmére felhozható, hogy –utólag már így látjuk

• vállalkozásuk mindenképpen kudarcra volt ítélve, valamint, hogy alakjukat az ókori történetírók és amodern kutatás hangolta össze a köztársaság hanyatlásával. Mindenesetre nehéz attól a benyomástólszabadulni, hogy a korszak nagy hatású és tehetséges politikusai a senatuson kívül és azzal szembenpolitizáltak. Pompeius, Crassus, Caesar akár szövetkezett, akár háborúzott egymással, céljaik,ambícióik, tehetségük és a kezükben összpontosuló hatalom mindenképpen rombolta a res publica

3. Róma

305

épületét. Ha pedig itt is eltekintünk a személyektől és képességektől, úgy fogalmazhatunk: az államügyeire döntő befolyással ebben a korban csak a nagy vagyonnal, népszerűséggel, clientúrával,de elsősorban hadsereggel rendelkező politikusok bírhattak. A senatusnak már nem voltak megaz eszközei a politika irányítására, a társadalom egésze – beleértve a senatorok nagy részét is – akorszak súlyos problémáinak bármiféle megoldását csak olyan politikusoktól várhatta, akik kilépteka res publica keretei közül. A kérdést bonyolítja, hogy a megoldásra váró problémák közül az egyiklegsúlyosabbat éppen ezeknek a politikusoknak

• a hadseregüket a hátuk mögött tudó hadvezéreknek – és a res publicának a viszonya jelentette.

Caesar, Pompeius és Crassus titkos szövetséget kötöttek Kr. e. 60-ban, amelyet egy későbbiesemény mintájára első triumviratusnak szokás nevezni (vö. 137. dok.). A megegyezés célja egymástörekvéseinek támogatása volt a senatus konzervatív erőivel szemben. Házassággal is megerősítika szerződést: Pompeius elveszi Caesar lányát, Iuliát. A megállapodás szerint a következő évbenCaesar consul lett – megválasztatása nem okozott gondot a szövetségnek –, és mint consul olyanintézkedéseket vitt keresztül a népgyűlésen a senatus, consultársa és az optimatákhoz tartozónéptribunusok ellenállását letörve, amelyek két támogatójának kedveztek, illetve megfeleltek közöscéljaiknak. Jóváhagyták Pompeius keleti intézkedéseit, valamint letelepítették veteránjait. Egy másikföldtörvény pedig a háromgyermekes családokat juttatta földhöz. Leszállították az adóbérlet összegétAsiában, ez az adóbérlő társaságoknak kedvezett, de előnyös lehetett Itália pénzügyi helyzeteszempontjából is. Továbbá ez a pénzembereknek tett gesztus megerősíthette Crassus befolyását alovagi rend körében. (Van olyan elképzelés is a szakirodalomban, amely szerint a bérlet csökkentéseéppen Crassus üzleti riválisainak érdekeit szolgálta, úgyhogy Crassus ekkor vagy még nem lehetettbenne a megegyezésben, vagy ennek ellenére volt benne.) Caesar ezenkívül consulsága lejártaután a két Gallia és Illyria pro- consulja lett; ehhez nagy sereget kapott, széles körű és rendkívülhosszú, ötéves imperiummal ruházták fel. Szövetségüket Kr. e. 56-ban Lucában megújították,biztosítva Pompeius és Crassus consulságát a következő évre, ami után Pompeius Hispaniát kaptameg provinciául öt évre, Crassus pedig Syriát ugyanennyi időre, valamint Caesar galliai im- periumátis meghosszabbították öt évvel. Forrásaink szerint a találkozón 200 senator és több hivatalban levőmagistratus is megjelent, amiben nemcsak a megbeszélés politikai súlyának felismerése tükröződik,hanem az a szándék is – mind a triumvirek, mind az idelátogatók részéről –, hogy ezt a nem hivatalosszövetséget integrálják valamelyest a politikai nyilvánosság révén a res publicába.

Az úgynevezett első triumviratus időpontja régóta vita tárgya a kutatásban, hiszen a szerződéstermészetéből adódóan – titkos megegyezés volt – már a kortársaknak kevés és homályosinformációjuk lehetett róla. Az ókori szerzők is az események logikája alapján következtették ki amegegyezés idejét (többféle logika alapján többféle időpontot). A legkorábbi időpontként Kr. e. 60nyara jöhet szóba, ekkor tér haza Rómába Caesar, a következő időszak 60 őszi vagy téli hónapjai,vagyis a consulválasztás utáni időszak. Ez utóbbi esetben Caesarnak a consullá választásához mégnem volt szüksége Pompeiusék segítségére, azt saját „apportként” vitte a társulásba. Felmerülhet méga consulságának legeleje, Kr. e. 59 első hónapjai, ez esetben a megegyezést Caesar további terveinekmegvalósításához kapcsolhatjuk. És van olyan vélemény, amely Crassus csatlakozását Pompeiushozés Caesarhoz csak az 56-os találkozóra teszi.

■ Emlékeztető

laudatio funebris, provincia, proscriptio, plebs, senatus consultum ultimum, ius provo- cationis, elsőtriumviratus

■ Kronológia

107. táblázat -

63 Cicero consulsága, Catilina-összeesküvés62 Catilina veresége és halála, Pompeius visszatérése

Itáliába60 Az ún. első triumviratus59 Caesar consul

3. Róma

306

56 Lucai találkozó

3.2.4.6. CAESAR, A DICTATOR

A lakosságnak Gallia-szerte két olyan rétege van, amelynek tagjai bizonyos befolyással, ranggalrendelkeznek. (...) egyik a druidák, másik a lovagok rendje. A druidák a vallási ügyekkel foglalkoznak,ők mutatják be a közösség és az egyének áldozatait. (...) Mint mondják, tekintélyes számú versetkell megtanulniuk kívülről, s ezért jó néhányan húsz éven keresztül folytatják tanulmányaikat. Aversek írásba foglalását bűnös tettnek tartják, míg minden más dologban, például a magán- ésközszámadásoknál a görög nyelvet alkalmazzák. (. ) ha háború tör ki, a lovagok mind részt vesznek aharcban, s minél előkelőbb származású és minél gazdagabb a lovag, annál több ambactus, azaz cliensveszi körül. A befolyásnak és a hatalomnak ez az egyetlen ismérve náluk.

(Iulius Caesar: A gall háború. VI 13-15. Sz. T.) Caesar feljegyzéseket vezetett hadjáratairól:Commentarii de bello Gallico és Com- mentarii de bello civili. Ezek a latin történetírás remekműveiközé tartozó munkák egyszerre fontos forrásai az ötvenes-negyvenes évek eseményeinek és Caesarpropagandájának, szerzőjük ugyanis nagy gondot fordított arra, hogy a művek minél több emberhezeljussanak.

Gallia Transalpina, vagy más néven Gallia Comata, illetve Bracata – hosszú hajú, illetve nadrágos,szemben a már romanizált Gallia Togatával – az egész mai Franciaországot, Belgiumot, valamintSvájc és Hollandia egy részét felölelte. Területén számos gall törzs osztozott, északon és keleten aRajna mentén germánokkal, délen pedig ibérekkel keveredve. Caesar egy szövetséges gall törzs, azaeduusok védelmében avatkozott bele ennek a hatalmas területnek az ügyeibe más gall törzsek, illetveaz azokkal szövetséges germánok ellenében. Először a helvetiusokkal csap össze (Kr. e. 58), majdlegyőzi Ariovistus germán király seregét is, visszaszorítva őket a Rajnán túlra. Kr. e. 57-ben az északi,harcias belga törzsek ellenállását számolja fel, 56-ban pedig már Gallia meghódításáról értesítheti asenatust a saját és alvezérei sikerei eredményeként. A terület pacifikálása azonban még évekbe telik, 56végén a Rajnán átcsapó germánokat semmisíti meg, sőt átkelve a Rajnán, kiszorítja Róma új határánakelőteréből a germán törzseket. Britanniába is átkel, hogy az ott lakó kelták területén is megelőző éselrettentő hadjáratot folytasson (korábban segítették galliai rokonaikat), ezzel lázba hozva az otthoniközvéleményt, hiszen a Caesar vezette római legiók itt elérték a lakott föld nyugati peremét (vö. 139.dok.). Kr. e. 53-ban fellázad szinte egész Gallia, törzseik nem túl szilárd szövetségének élére az arver-nus Vercingetorix áll, aki egy ideig sikeresen vette fel a harcot a római seregekkel, de végül Caesarkörbezárta és kiéheztette őt és csapatait Alesiánál, 52-ben. Caesar győz, és a következő évben azellenállás maradékait is felszámolja. A birodalom Gallia megszerzése révén Kr. e. 51-ben gazdag,sűrűn lakott és gyorsan fejlődő területtel gyarapodott. Caesar a harcok során óriási zsákmányhozjutott, győzelmei növelték otthoni népszerűségét, valamint ez alatt a tízéves háború alatt harcedzett,összeszokott és vezérében vakon bízó seregre tett szert.

Julius Caesar hadjáratai

3. Róma

307

Miközben Caesar legiói sikeresen hódoltatták Galliát, Róma (a „hátország”) utcai harcok közepetteszétesni látszott. Forrásaink az anarchikus viszonyok főszereplőjeként egy fiatal arisztokratát, Clodiustállítanak elénk, aki a Claudiusok ősi patricius genséből adoptióval a plebeiusok közé átlépve, Kr.e. 58-ban néptribunusságot visel. Cicerót, akivel személyes leszámolnivalója is van, száműzetésbekényszeríti Catilina Rómában elfogott társainak kivégzése vádjával, és Catót is sikerül egy időrekiiktatni a római politikai életből egy ciprusi megbízatással. Clodius térítésmentessé tette a Sulla általeltörölt, majd később visszaállított gabonaosztást, törvényessé tette a collegiumokat, a városi plebsszakmai és vallási szervezeteit. A római politika hagyományosan tilt minden alulról szerveződő, azállam által ellenőrizhetetlen csoportot, mint ahogy azt a bacchanáliaügy kapcsán láttuk (3.2.8.5.).Törvényt hozat arról is, hogy a népgyűlések esetében már nem szabad megfigyelni az égi jeleket, tehátlehetetlenné teszi a törvényjavaslatok vallási obstrukcióját: ezzel a politika kontrollálásának egy újabbhagyományos eszközétől lett megfosztva a senatusi arisztokrácia. Clodius nem pusztán a triumvirekvagy Caesar megbízásából a konzervatívokra támadó demagóg, hanem önálló, koncepciózus politikus,akinek a célja – amennyire meg lehet ítélni – a köztársaság demokratikus fordulata lehetett. A Városbanfegyveres hívei kísérték, népszerűsége és fegyveresei révén hivatala lejárta után is megőrzi befolyását,akciói sokszor torkolltak erőszakba, főképp, miután egy optimata néptribunus, Milo is fegyverescsapatokat szervezett. Clodius kettejük kíséretének egyik összecsapása során hal meg Kr. e. 52-ben.Gyászszertartása véres összecsapásokba és a senatus elleni tüntetésbe torkollik – a nép a halottimáglyát a senatorok padjaiból építi, és leég a senatus ülésterme, a curia is.

Clodius nemrég a nők egy ünnepi szertartása során magának Caesarnak feleségével rút gyanúbakeveredett. Caesar nem akarta elítélni ezt a nagyon népszerű embert, bár saját feleségétől emiatt elvált,mások azonban az ünnepi szertartáson elkövetett dolgok miatt istentelenség címén vád alá helyezték,s a vádlók között ott volt Cicero is.

(Appianos: Róma története. XIV 52. H. I.) Clodius pere Kr. e. 61 első felében tartja lázban aközvéleményt, végül Caesar tanúskodása révén felmentik. A vád szerint Clodius női ruhában beosontCaesar házába, amikor ott Bona Dea istennő ünnepe miatt csak nők tartózkodhattak, súlyosanveszélyeztetve ezzel a szentségtöréssel Róma és az istenek kapcsolatát. Merészsége mögött talánnemcsak a pontifex maximus (vagyis Caesar) feleségével remélt kaland, hanem a szentségtörésszándéka is állt, ugyanis ez nem volt elszigetelt eset: programszerűen támadta a hagyományos vallást.

Az utcai összecsapásokon, Róma és Itália közbiztonságának hanyatlásán kívül az évről évre jelentkezőgabonahiány és a választási küzdelmek eldurvulása, a vesztegetések jellemzik a közállapotokataz ötvenes években. A politikát pedig Pompeius és Caesar egymástól való eltávolodása, illetve asenatus és Pompeius közeledése jellemzi. Utóbbinak első fontos lépése volt, hogy támogatta Cicerohazahívását Kr. e. 57-ben. Ugyanebben az évben Pompeiust proconsuli imperiummal ruházzák fela gabonaellátás megoldására, ez a feladat és a hozzárendelt hatalom némileg ellensúlyozza Caesarprovinciáját, és segít megőrizni befolyását az államban. Crassus, consuli évének (Kr. e. 55) leteltétmeg sem várva, keletre indul, hogy a parthusok elleni háborúban felzárkózzon triumvirtársai melléhadvezéri dicsőségben, valamint zsákmányban, a provinciális kapcsolatokban, hű legiókban, illetveveteránokban. A sikeres első év után 53-ban súlyos vereséget szenvednek a rómaiak, és a csata utánaz ellenség tőrbe csalja és megöli Crassust. Pom- peius ellenben nem utazik el provinciáiba, hanemItáliában maradva, legatusaival (helyettesei) kormányozza azokat. Caesar sem szakad el bokros haditeendőinek közepette a Város ügyeitől, a telet általában Gallia Cisalpinában (Rómától 3-4 napi járásra)tölti. Befolyásának megőrzéséről, sőt növeléséről jól kommunikált sikerei gondoskodnak, valamintazok a politikusok, akik érdekében, vele egyeztetve lépnek fel Rómában. Caesar a galliai zsákmánybólrendkívül bőkezűen támogatott egy-egy eladósodott arisztokratát vagy egy-egy választási kampányt.Nagy gondot fordított a Gallia Cisalpina városaival való kapcsolatok kiépítésére és ápolására. Ez aterület nagyon fontos bázisa lett hadjáratának, de későbbi itáliai terveinek is.

Kr. e. 54-ben meghalt Iulia, 53-ban pedig Crassus; Caesar és Pompeius pedig egyre jobban eltávolodottegymástól. A senatus konzervatív csoportja Caesarral és a popula- resszel szemben Pompeiusbantalálta meg támaszát, és ennek megfelelően újabb és újabb megtisztelésekkel és feladatokkal ruháztákfel. Pompeius Kr. e. 52-ben egyedül (sine col- lega) lett consul úgy, hogy közben megtarthattaprovinciáit is. A consul reguláris erőket vezényelt a Városba, hogy rendet teremtsen. A következőévek legfontosabb politikai kérdése Caesar következő consulsága, illetve proconsuli imperiumavolt. Caesar, tartva ellenfeleitől és mindannak elvesztésétől, amit addig elért, egy napra sem akartmagánemberré válni, hiszen akkor tetteiért felelősségre vonhatták volna. Ezért aztán távollétében, pro-

3. Róma

308

consuli imperiumát és seregét hivatali évének kezdetéig megtartva, akart consulságra pályázni. CaesartRómában valóban rögtön perbe fogták volna, amit ellenfelei fennen hangoztattak is, és egy per (azítélettől függetlenül) törölte volna nevét az abban az évben magistraturákra pályázók közül. Hosszaspolitikai huzavona következik, de a szemben álló felek nem tudnak megegyezésre jutni. A senatus Kr.e. 49 januárjában senatus consultum ultimumot fogad el Caesar ellen, a Caesar érdekeit távollétébenképviselő politikusok – köztük Marcus Antonius néptribunus – elmenekülnek Rómából.

Ezek közül Caesar Claudiust ugyan nem tudta pénzzel megvesztegetni, de Paulust ezerötszáz talentumárán rábírta, hogy ha nem is tesz érdekében semmit, de ne is akadályozza őt. Curiót pedig, akiről tudta,hogy súlyos adósságokba keveredett, még nagyobb összeggel a tevékeny együttműködésre is rábírta.

(Appianos: Róma története. XIV 100. H. I.) L. Aemilius Paulus és P. Claudius Marcellus Kr. e. 50-ben a consuli tisztséget töltötték be, C. Scribonius Curio pedig néptribunus volt, és mind a hármanCaesar ádáz ellenségei.

Caesar, ahogy erről értesült, hadseregével átlépte Cisalpina és Itália határát, a Rubicót, és elindultRóma felé: újra fellángolt a polgárháború (vö. 140. dok.). Pompeius, aki nem ítélte elegendőnek erőitItáliában, küzdelem nélkül feladta Rómát, és a Balkánra húzódott vissza. Caesar néhány napos rómaitartózkodás után egy gyors hispaniai hadjárattal Pompeius itteni legatusait győzte le, majd még Kr.e. 49 végén átkelt serege egy részével Épeirosba. Itt Pompeius hajóhada és jóval nagyobb szárazföldiserege közé szorulva, nehéz helyzetbe került és súlyos vereséget szenvedett. A döntő ütközetreThessaliában, Pharsalosnál került sor Kr. e. 48 nyarán, és itt Caesar legyőzte Pompeius túlerőbenlévő seregét. Pompeius, csapatait elveszítve, Egyiptomba menekült, vesztére, mert a gyermek XIII.Ptolemaios főemberei még partraszállás közben meggyilkolták. De ezzel sem tudták megakadályozni,hogy Caesar megjelenjen Egyiptomban, és saját érdekei szerint alakítsa annak belügyeit. Caesaregy trónviszály kellős közepébe csöppenve, kezdeti nehézségek után – serege nagy részét Antoniusmég a Balkánról visszavezette Itáliába – sikerrel támogatta XIII. Ptolemaiosszal szemben nővérét,Kleopatrát. Caesar hosszú hónapokat töltött Egyiptomban, Kleopatrával felhajózott a Níluson, hogymegtekintse az ország nevezetességeit, ekkor fogant Caesartól a királynő fia, Kaisarión (2.4.3.4.1.).

Ekkor történt állítólag, hogy fél kezében egy csomó papirusztekercset tartott, és bár állandóanlándzsákkal döftek feléje, s többször a víz alá kellett buknia, kezét a víz színe fölött tartva óvta apapirusztekercseket, hogy el ne ázzanak, és csak a másik kezével úszott.

(Plutarchos: Caesar. 49. M. E.) Ez a kevéssé életszerű, bár nem teljesen hihetetlen történet, amelySuetoniusnál még kiegészül a fogával a vízben húzott hadvezéri köpennyel, rendkívül jellemző.A római arisztokratákat forrásainkban szinte mindig iratokkal a kezükben: olvasva, írva, diktálva,felolvasást hallgatva, írásos jelentést átvéve ábrázolják. Minden bizonnyal a közügyekben valófolyamatos munkálkodásnak és az otium lehető leghasznosabb eltöltésének a „parancsa” magyarázzaezt, és kétségtelen: Caesar hadjáratai közben nemcsak azok történetét írta meg feljegyzéseiben, hanemnyelvészeti művek és politikai pamfletek írására is maradt ideje kiterjedt levelezése mellett. A rómaielit önmagáról alkotott képének alapvető eleme volt a papirusztekercsekkel való szakadatlan babrálás.(Vö. Caesar halálának leírása, 141. dok. – egy el nem olvasott levél.)

Caesar ezután gyors háborúban Zelánál (Veni, vidi, vici – „Jöttem, láttam, győztem” – írta Rómábaküldött levelében) biztosította Kis-Ázsiában a birodalom keleti határait Mithridatés Pontos-Bithyniaprovinciára törő fiával szemben, majd hazatért Itáliába. A következő éveket a Pompeius-hívekellenállási gócainak felszámolására kellett fordítania: Kr. e. 46- ban Afrikában Thapsosnál győzötta pompeianusok felett, majd 45-ben Hispaniában mért végső vereséget az oda menekülőkbőlújraszerveződő ellenállásra. Caesar már a harcok közepette, a rövid Rómában töltött szünetekbenmegkezdte a legszükségesebbnek ítélt reformok megvalósítását.

A római társadalomban, illetve politikai életben évtizedek óta a proletárok, a római szegényeknyomasztó helyzete volt a legnagyobb feszültségek forrása. Caesar ezt nagyszabású földosztássaligyekezett orvosolni, és ugyanezt a célt szolgálták a különböző adósságok részleges elengedésételőíró rendeletei is. Jellemző a kor Rómájára, hogy az itteni lakbérekkel, többéves elmaradásokkalkülön foglalkoznia kellett Caesarnak. Ugyanakkor radikálisan csökkentette az ingyengabonárajogosultak számát, és betiltotta a collegiumokat, igyekezett helyreállítani a közbiztonságot és anyugalmat az évek óta forrongó városban. Aranydenariust veretett a birodalom pénzforgalmának

3. Róma

309

javítása és a hitelrendszer konszolidálása érdekében, ugyanebből az okból korlátozta a tezaurálhatópénz mennyiségét. Foglalkozott a politikai élet olyan hagyományos kérdéseivel, mint a bíróságokrendezése, zsarolási, vesztegetési ügyek, a luxus korlátozása. Tisztjeivel és itáliai híveivel egészítetteki a senatust, amelynek a létszáma így 900 főre emelkedett. Nagyszabású építkezésekbe kezdett:például az ő nevéhez fűződik a Venus Genetrix temploma és körülötte a Forum Iuli- um, amely újköztérrel és rendezett épületegyüttessel gyarapítja Rómát. Megreformálta az ekkor már kaotikus rómainaptárt, amelyhez kultikus vonatkozása miatt csak a pontifex maximus nyúlhatott hozzá, létrejöttmai naptárunk alapja, amelynek egyik hónapja még Caesar életében, születésnapjának tiszteletérekapta a Iulius nevet. De Róma belső gondjainak megoldását elsősorban mégsem az otthoni szívósszervezőmunkában látta. Caesar inkább a lehető leghamarabb indult volna tovább újabb területeketmeghódítani, már hatalmas keleti hadjárathoz gyülekeztek a legiók a Balkánon, fővezérük márciusbanutazott volna hozzájuk. Róma, mint általában a birodalmak, hódítással, mások rovására oldotta megkorábban is a belső problémáit. Caesar is új katonai feladatokkal, a várható óriási zsákmánnyalszándékozta minden társadalmi csoport követelését kielégíteni.

Megváltozik Róma és a provinciák kapcsolata is, az elmúlt évek harcai is megmutatták, hogymennyit számítanak az Itálián kívüli közösségek, a provinciákban kiépített cliensrendszer és ahelyi erőforrások. Abszurd módon az Itália határain átcsapó polgárháború elősegítette a birodalomkohézióját. Polgárjogot kap Gallia Cisalpina, és néhány innen származó arisztokrata bekerül asenatusba. Caesar átalakítja az oly sok visszaélésre módot adó adóbérleti rendszert – ezután az egyenesadókat a helyi közösségek maguk gyűjtötték össze. Coloniák létesültek a tartományokban, illetve ahelyi vezető rétegek sok helyütt nyerték el a latin, esetenként a római polgárjogot. Ezek mögött azintézkedések mögött jól kitapintható Caesar elképzelése az egységes birodalomról, amelyet már nemvagy nem csak a hadsereg tartana össze, hanem a gazdasági, társadalmi, kulturális kapcsolatok ésérdekek hálója is.

Hatalmát elsősorban dictatori kinevezései biztosították, amelyeket egyre hosszabb időre, végülélethossziglan nyert el. Többször viselt consulságot, és ugyancsak élethossziglan rendelkezett atribunicia potestasszal, vagyis tribunusi jogkörrel (néptribunus – patricius- származása miatt – nemlehetett). A magistratusok egy részét ő ajánlhatta a népgyűlésnek, a provinciákat pedig legatusaiirányították. Tekintélye, de intézkedési köre miatt is fontos, hogy már régóta ő volt a pontifexmaximus. Megválasztják – szintén élethossziglan – praefectus morumnak is, a mos maiorumfelügyelőjének. Hatalmának tényleges alapja persze a hadsereg volt, ezt hangsúlyozza a neverészeként használt Imperator cím. A királyi diadé- mot ugyan többször visszautasítja, de számoskülsőség monarchikus, sőt isteni hatalmát sugallja, például ő az első Rómában, aki saját képmásávalveretett érmét. Caesar, felismerve, hogy a köztársaság bajai a köztársasági keretek között márnem orvosolhatók – és természetesen személyes ambíciójától is vezettetve –, egyeduralmat hozottlétre, és nem is igyekezett, hogy kendőzze hatalma nagyságát. Sőt súlyt helyezett arra, hogyszemélyének fontossága külsőségekben is megnyilvánuljon. A tervezett keleti hadjárat ezt a kérdést ismegnyugtatóan rendezte volna: az a rendkívüli hatalom, amely az Imperator kezében koncentrálódott,és amely idegenül hatott Róma falai között, egy messze keleten dicsőségesen előretörő hadsereg élénelviselhetőbb lett volna a res publica harcos hívei számára is.

Cato, miután végigolvasta Platón művét, és úgy vélte, hogy az ajtónállók már alusznak, melle alattsebet ejtett magán.

(Appianos: Róma története. XIV 410. H. I.)

Cato Thapsos után, az utolsó pillanatig következetes maradva elveihez, megfosztja Caesart attól,hogy demonstrálja rajta – egyik legádázabb ellenfelén – clementi- áját (nagylelkűség), és a Phaidónvégigolvasása után öngyilkos lesz.

Politikájának, a senatushoz való viszonyának nagyon fontos eleme a clementia (megke- gyelmezés).Nemhogy Sulla proscriptióját vagy Mariusék szervezetlenebb vérengzését nem ismétli meg, dekegyelmet ad az ellene hadat vezető, majd fogságba esett parancsnokoknak is, sőt megtarthatjáksenatusi tagságukat, és hivatalhoz is juthatnak. De ellenfeleinek, illetve a köztársaság híveinek nemvolt elegendő életük és rangjuk megtartása, ők a régi, a senatus által, tehát általuk irányított respublicát akarták Caesartól visszakapni, aminek a lehetetlen volta csak az utókor perspektívájábólnyilvánvaló. A köztársasági hagyományokon – az utolsó királyt, Tarquiniust elűző Brutus példáján

3. Róma

310

– nevelkedett és hatalmi érdekeikben is sértett régi senatorok még nem láthatták, hogy az a respublica ekkor már Caesartól függetlenül sem létezik. Forrásaink szerint a dictator nem törődött barátaifigyelmeztetésével, de még az égiek intő jeleivel sem, és nem tett óvintézkedéseket személyes védelmeérdekében, ezért összeesküvés áldozata lett. Senatorok egy csoportja Kr. e. 44. március idusán (15-én) rátámadt, és végzett vele.

Caesar, mint a csapdába került vad, egy ideig haragos kiáltások közepette hol egyikük, hol másikukellen fordult, de Brutus csapása után, talán azért, mert már mindenről lemondott, köpenyét magáraborította, és testét illendően befedve zuhant földre Pompeius szobra előtt.

(Appianos: Róma története. XIV 493. H. I. Vö. 141. dok.)

■ Emlékeztető

patricius, adoptio, plebeius, collegium, curia, Bona Dea ünnepe, pontifex maximus, pompeianus,dictator, praefectus morum, res publica, clementia, proscriptio

■ Kronológia

108. táblázat -

59 Caesar consulsága58-51 Gallia meghódítása58 Clodius néptribunus, Caesar legyőzi a

helvetiusokat, Cicero számkivetésbe megy,Caesar legyőzi Ariovistust

57 Győzelmek a belgák fölött56 Lucai találkozó55 Pompeius és Crassus consulok

Caesar csapataival átkel a Rajnán HadjáratBritanniába

54 Iulia halála53 Gall felkelés

Crassus veresége és halála Carrhaenál52 Clodius halála, Alesia51 Gallia pacifikálása49 A polgárháború kitörése48 Pharsalos, Pompeius halála47 Zela46 Thapsos45 Caesar Hispaniában végső vereséget mér a

pompeianusokra44. márc. 15. Caesar meggyilkolása

3.2.4.7. OCTAVIANUSA Caesar halála utáni polgárháborús időszak egyik alapvető forrása Cicero levelezése, beszédei közülpedig különösen Antonius ellen mondott 14 beszéde (Philippicák), Ap- pianos Róma történeténekXV-XVII. könyve és Livius. A korabeli helyzethez kapcsolódnak még Vergilius eclogái (I., IV.)és Georgicája, Horatius epódoszai (7., 16.), Plutarchos életrajzai (Cicero, Antonius), Cassius Dio(XLV-L. könyv) és Velleius Paterculus műve, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 142-144.dokumentumai.

3. Róma

311

[Antonius] e szavakkal togáját megszállott módjára leszaggatta és dereka köré övezte, hogy kezeivelszabadon mozogjon, színpadias módon a ravatal mellé állt, és hol fölébe hajolva, hol felemelkedve,először égi istenként, himnuszban magasztalta őt, majd isteni származásának bizonyságául kezétkönyörögve terjesztette feléje, közben sietve felsorolta háborúit, csatáit, győzelmeit s azokat aprovinciákat, amelyeket a hazának szerzett (...).

(Appianos: Róma története. XIV 607. H. I.) Antonius a kezdeti óvatos lépések után Caesar temetésén,látva a nép hangulatát, már a végletekig kihasználja a laudatio funebrisben rejlő lehetőségeket, hogya népet Caesar gyilkosai ellen hangolja, illetve a saját népszerűségét növelje. A római közéletnekalapvető jellemvonása volt a látványosság, ami számunkra, de sokszor a görög szerzők számára is,túlzó színpadiasságnak tűnik, ennek értelemszerűen szélsőséges, de jellemző példáját olvashatjukAppianosnál, amit egy-két caputtal arrébb (612.) még fokozni is tud.

A dictator halála után rendkívül zavaros helyzet alakult ki Rómában. A Brutus és Cassi- us általvezetett összeesküvőknek – a kortársak számára is nyilvánvalóan – semmilyen programjuk nem volt aköztársaság visszaállításának jelszaván kívül. De kezdetben Caesar hívei, volt munkatársai sem léptekföl határozottan. Ennek a helyzetnek megfelelően, két nappal a merénylet után kompromisszumosjavaslatot fogad el az Antonius – Caesar barátja és ebben az évben consultársa – által összehívottsenatus: Caesart nem nyilvánítják zsarnoknak, és hatályban maradnak intézkedései (közöttük asenatorok jó részét érintő, a következő öt évre szóló kinevezései), de gyilkosait sem büntetik meg.A kezdeti általános tanácstalanság azután hamar átadja a helyét a kíméletlen politikai harcnak, majda polgárháborúnak. Hogy a következő időszak hatalmi játszmáit megértsük, tekintsük át a rómaipolitikai színtér tényezőit.

A római plebs: bár forrásaink szerint Brutus beszédét is lelkesen hallgatta, miután nyilvánosságrakerült Caesar végrendelete, amelyben minden polgárra 300-300 sestertiust hagyott, Caesar gyilkosaiellen fordult. Caesar volt veteránjai: Itália-szerte nagyobb csoportokban voltak letelepítve, tehát jólmozgósíthatók voltak. Imperatoruk hívei, a Caesar nevében fellépő politikusok számíthattak rájuk.A provinciákban állomásozó legiók: szintén a meggyilkolt dictator hívei voltak, parancsnokaikat,Caesar legatusait politikai tényezővé tette fegyveres erejük. Antonius és Lepidus, a magister equitum(a lovasság parancsnoka, a dictator helyettese): közvetlen munkatársai voltak a dictatornak, az őhelyzetük a legerősebb Caesar emberei közül. Megszerzett pozíciójuk megtartása, illetve hatalmuknövelése a senatusszal szemben a caesari program folytatásán és végső soron Caesar rendkívülihatalmának átmentésén és megszerzésén múlt.

A „zsarnokölők” és a tettüket helyeslő senatorok: számukra a köztársasági államforma visszaállítása,a senatus auctoritasának visszaszerzése a cél. A hatalmat, de mindenekelőtt a kezdeményezéstAntoniustól, az év consuljától és Caesar többi, kisebb-nagyobb serege élén álló emberétől kellenevisszaszerezni. Ugyanakkor a senatus az államigazgatásban betöltött szerepe és a több száz évestársadalmi és politikai beidegződések miatt megkerülhetetlen, és tekintélye még mindig elég nagyahhoz, hogy döntő tényezővé válhasson. Cicero, aki maga nem vett részt az összeesküvésben, de aszabadság visszaállításaként üdvözölte azt, mindenesetre így gondolja. A hatvanéves politikus nagylendülettel veti bele magát megint a politikába, és lesz a senatusi irányzat egyik vezetője. Brutusés Cassius: a Caesar-ellenes összeesküvés vezetői Caesar temetése után nem sokkal elhagyták avárost, a keleti provinciákba mentek. Itt sereget szerveztek, hogy felkészüljenek a Caesar embereivelvárható összecsapásra. Ehhez rendelkezésükre állt a gazdag keleti területek jövedelme – tíz évre előrebeszedték az adót, megsarcolták a városokat. Sextus Pompeius: Pompeius fia, aki maga köré gyűjtötteapja maradék híveit, és erős flottát is szervezett. Kitűnő hajóparancsnokokat örökölt apjától, Pompeiusugyanis, miután legyőzte a kalózokat, jó néhányukat saját szolgálatába fogadta.

Octavianus: Caesar unokaöccse (nővérének unokája) Kr. e. 44-ben 19 éves. Édesapja, Octavius,vidéki lovagrendű családból származott, de politikai pályára lépett, és a prae- torságig el is jutott,ám meghalt, mielőtt consulnak jelöltethette volna magát. Caesar egyetlen lánya gyerek nélkül halmeg, ezért a dictator unokaöccsét fogadta fiává és tette örökösévé – mint végrendeletéből kiderült.Ez Octavianus számára komoly politikai tőkét jelentett: tekintélyt a nép, a katonák, a veteránokelőtt és jogot a közéleti fellépéshez. Ahhoz azonban kevés, hogy sikerrel lépjen fel az optimatákkalszemben Caesar programjának folytatásáért és a gyilkosok megbüntetéséért. Ahhoz ugyancsak nemelegendő, hogy Antoniust rávegye arra, hogy engedje át neki – a jogos örökösnek – Caesar pénzét,iratait és végső soron Caesar politikai híveinek vezetését. Ezért pénzzé téve saját vagyonát, kifizette

3. Róma

312

a népnek az adoptáló apja által rájuk hagyott összeget, valamint hadsereget szervezett, elsősorbanCaesar veteránjaiból.

Octavianus remekül tudta kamatoztatni Caesar emlékét, és még szerencséje is volt. Amikor Kr.e. 44 nyarán megrendezte az apja által alapított Venus Genetrix ünnepét (más források szerinta Caesar emlékére rendezett gyászünnepségen), egy fényes üstökös tűnt fel az égen, amit úgyértelmeztek, hogy Caesar lelkét maguk közé fogadták az istenek. Ugyan hivatalosan csak Kr. e. 42-bennyilvánította divusszá, megistenültté Caesart egy törvény, de ennek az égi csodának az értelmezéseminden bizonnyal már akkor lelkes fogadtatásra talált a nép körében, és tovább erősítette Octavianuspozícióját.

Kr. e. 44 legvégén kitör a polgárháború, Antonius ugyanis proconsulként mindenáron ragaszkodika gall provinciákhoz, a senatus pedig semmiképp sem szeretné Itália közvetlen szomszédságában,Caesar volt provinciáin tudni őt. Octavianust az Antoni- usszal való szembenállás arra késztette, hogyközeledjék a senatushoz, de ez arra is lehetőséget teremtett, hogy hadseregéhez törvényes megbízatástszerezzen. A következő évben a consulokkal együtt hadsereget vezet Antonius ellen Észak-Itáliában.Tízéves korkedvezményt kap, hogy hamarabb pályázhasson hivatalokra, és proconsuli jogkörrelruházzák fel. A senatus nem rendelkezik Itáliában legiókkal, ezért nagy szükségük van Octavianusfegyveres erejére. Octavianus kitüntetései és megbízatásai mögött – levelei tanúsága szerint –elsősorban Cicero áll. Antonius és Cicero ugyanazt a hibát követik el: fiatal kora miatt alábecsülikOctavianust.

Csak annyit mondok, hogy az ifjú Caesar, akinek – az igazat megvallva – köszönöm, hogy még élek,teljesen az én elképzelésem szülötte. (...) minden oltalmunk ez a gyerek volt (...) A fővezéri hatalmatis megszavaztam neki, ami korához képest ugyan látszólag túlságosan megtisztelő, mégis szükségesvolt, mivel hadsereg van a kezén.

(Cicero Brutushoz. 23, 6-7. H. L.) Octavianus maga és barátai nem használták az Octavianus nevet,ugyanis Gaius Octaviusként született (Cicero consulságának évében, Kr. e. 63-ban), de miután Caesarfiává fogadta, annak nevét, a Gaius Iulius Caesart vette fel. Ahogy P. Cornelius Scipio Aemilianusnevének utolsó elemével utalt vér szerinti apjára, Aemiliusra, úgy ezt az Octavianus alakkal a későbbiAugustus is megtehette volna, de ő azonosulni akart „apjával”, Caesarral, mivel erre építette politikaiidentitását. Octavianus- nak ellenfelei nevezték, gyengítendő ezt az identitást, de főképp a modernkori történetírás nevezi így, hogy megkülönböztesse Caesartól, a dictatortól.

Antonius vereséget szenvedett, de eközben mindkét consul elesett, így Octavianus kezébe kerültaz egész sereg vezetése. Hatalmát azonban nem Antonius üldözésére és teljes megsemmisítésérehasználta fel – mint ahogy ezt a senatusban elvárták tőle –, hanem Róma ellen vonulva kikényszerítettemagának a consulságot. Caesar híveinek vezetői ezután kiegyeztek egymással, mivel szükség voltösszefogásukra a Keleten, Brutus és Cassius által gyűjtött hadak ellen: Octavianus, Antonius ésLepidus részvételével létrejött a (második) triumviratus. A népgyűlés törvényt hoz öt évre szólórendkívüli megbízatásukról: tresviri rei publicae constituendae, és ehhez teljhatalommal ruházzafel őket. Triumviratusok, illetve különböző taglétszámú bizottságok megbízása valamilyen államifeladattal, például coloniaalapítással és a hozzá kapcsolódó földosztással, rendszeresen alkalmazottmegoldás volt a köztársaságban. Ezek az ad hoc bizottságok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Rómarendkívül kicsi államapparátussal, bürokrácia kialakulása nélkül is hatékonyan tudott működni. TehátAntoniusék egy köztársasági intézményt használtak fel, csak teljesen kiforgatták azt a megbízatásés a hatalom korlátlanságával. Triumviratusuk előzményének leginkább két, az állam működésétfelfüggesztő időszak, Sulla diktatúrája és a decemvirek működése tekinthető.

Mikor felöltötted a férfitogát, nyomban fel is cserélted asszonyira. Először mindenki szeretőjekéntmeghatározott – s nem csekély – taksát szedtél gyalázatosságodért. Csakhamar közbelépett azonbanCurio, aki felmentett téged az üzletszerű kéjelgés- től, s mintha matronaruhába bújtatott volna, tartósés szilárd élettársi kapcsolatra lépett veled.

(Cicero: Philippicák. II 18. Ma. E. Vö. még 143. dok.) Cicero Antoniust gyalázza politikaipamfletjében, egy senatus előtt elmondott (fiktív) beszéd formáját használva. Az itt megfogalmazottvád rendkívül sértő, de nem teljesen szokatlan az egyre durvább hangnemű római közéletben. Ciceroa kíméletlen gúnyt, a támadások durvaságát a további Philippicákban – ezek már valóságos beszédek– még fokozni tudja, és már a harmadikban javaslatot tesz arra, hogy nyilvánítsák Antoniust a haza

3. Róma

313

ellenségének. Elsősorban ezeknek a beszédeknek köszönhette Cicero előkelő helyét a triumvirekproscriptiós listáján; és Antonius nem elégedett meg pusztán halálával, levágott kezeit és fejét a rostrántette közszemlére.

A triumvirek széles körű proscriptiót tartottak (vö. 144. dok.), amelynek több száz senator, köztükCicero, és több ezer lovag esett áldozatul. A vérengzés minden eddigin túltett, és ahogy korábban is,a politikai okok mellett – a hátország megtisztítása, a város megfélemlítése – a küszöbönálló háborúpénzigénye is szerepet játszott. A triumvirek rendelete szerint a proscribáltakat segítők – gyerekek,rokonok, cliensek, barátok – is felkerülnek a proscriptiós listára, a feljelentők, illetve a proscribáltakfejeit beszolgáltatók pedig pénzjutalmat kapnak, és a jutalmazottak listája titkos. Lehetetlen felmérni,hogy egy ilyen vérengzés és évekig elhúzódó rettegés, amely arra kényszeríti az embereket, hogyfelfüggesszék, sőt elárulják azokat az elveket és kapcsolatokat, amelyekre a közösségek, a társadalomépül, milyen pusztítást végzett a társadalom szövetében, de biztos, hogy jelentősen hozzájárult – túl arégi elit kivéreztetésén – a köztársaság széthullásához.

Antonius és Octavianus átkelt a Balkánra, hogy megütközzön Brutusékkal: Philippi- nél – Kr. e.42-ben – két hatalmas sereg csapott össze. A triumvirek győzelmet arattak; Cassius és Brutusöngyilkosságot követett el, seregük maradéka pedig vagy átállt a győztesek oldalára, vagy SextusPompeiushoz menekült. Philippinél végképp pont került a köztársaság történetének végére: míg akorábbi évtizedekben az volt a tét, hogy fennmaradhat-e, Philippi után már csak az maradt kérdéses,hogy ki kerül egyeduralkodóként az állam élére. A triumvirek egyelőre megosztoztak a birodalmon:Lepidust a két erősebbik fél kiszorította a hatalomból: Africa provinciát kapta meg. Antoniuséi letteka keleti területek, Octavianus kapta Rómát és a nyugati provinciákat. A következő tizenkét évetmind a két fél saját pozíciójának erősítésére használta fel. Bár többször közel állnak a fegyveresösszecsapáshoz, mindig sikerül megegyezniük. Antonius feleségül veszi Octa- vianus nővérét, Kr. e.37-ben pedig megújítják a triumviratust, újabb öt évre meghosz- szabbítva hatalmukat.

Antonius a keleti területekkel együtt Róma legerősebb – és Carrhae óta rettegett – ellenfeleit,a parthusokat is megkapja, ami óriási lehetőség, hogy a birodalmat, valamint a saját tekintélyétés hatalmát megnövelje. Vállalkozása felemásan sikerül: hódításokra nem, csak a keleti határok(Euphratés) megerősítésére és vazalluskirályságok létrehozására futotta erejéből és szerencséjéből.Keleti politikájának fő támasza Egyiptom királynőjével, Kleopátrával való szoros szövetsége volt,amit kettejük viszonya tett még erősebbé. Övék a történelem egyik leghíresebb szerelmi története.Nincs okunk rá, hogy a két fél érzéseinek őszinteségében kételkedjünk, de kapcsolatuk politikai hasznais nyilvánvaló: Kleopátra Antoniusban támaszra talált országán belüli és kívüli ellenségeivel szemben,Antonius pedig Egyiptom gazdagságára, tartalékaira alapozhatta katonai és politikai terveit.

A győzelem után felosztották maguk között a hatásköröket: Antonius a Kelet igazgatását vette kezébe,Augustus pedig vállalta, hogy hazaviszi a veteránokat Itáliába, és letelepíti őket a municipiumokföldjein. Köszönetet azonban sem a veteránoktól, sem a birtokosoktól nem kapott: ezek azt panaszolták,hogy elűzik őket földjükről, amazok pedig, hogy nem úgy bánnak velük, mint érdemeik alapjánremélték.

(Suetonius: Az isteni Augustus. 13. K. R.) A pénz és szabad földek híján rendkívül hálátlan feladatvégrehajtása fegyveres felkeléshez, valamint Antonius és Octavianus szövetségének megrendüléséhezvezetett, de Octavianus és legközelebbi munkatársai, Agrippa és Maecenas végül úrrá lettek ahelyzeten.

Octavianusnak Itália ügyeinek elrendezése, a veteránok letelepítése után mindenekelőtt SextusPompeiusszal kellett leszámolnia, aki még Kr. e. 44-ben megszállta Szicíliát, és nemcsak a szigetgabonájától fosztotta meg Rómát és Itáliát, hanem hajóhadával elzárta az Afrikából, illetve keletrőlérkező gabona útját is. Egy ókori nagyváros önmagát a környező földekről már nem tudja ellátnikenyérgabonával. Rómának már ekkor is több százezer lakosa van, és a szükséges óriási mennyiségetszárazföldön, még a rómaiak híres útjain sem lehetett messzebbről, például a Pó völgyébőlodaszállítani. Hosszabb szárazföldi utakat akkoriban csupán kivételes luxuscikkek tettek meg. A Városellátása tehát a tengeren érkező szállítmányoktól függött, ezek elmaradása – vagy csak bizonytalannáválása – pánikot és politikai feszültséget, utcai zavargásokat okozott. Ráadásul Sextus Pompeiusegyrészt szökött rabszolgákat fogadott seregébe – ezt különben szinte mindegyik polgárháborúmindegyik szereplője megtette –, ami Itáliában a rabszolgák tömeges szökését eredményezte, másrészt

3. Róma

314

menedéket és bázist jelentett a proscriptio elől menekülőknek és a köztársaság híveinek. Octavianuskatonai kudarcaival és mindkét fél által semmibe vett megegyezésekkel tarkított három év után, Kr.e. 36-ban Agrippa, Oc- tavianus tehetséges hadvezére és barátja legyőzi Pompeius fiát. MegérkezikSzicíliába több legio élén Lepidus is, és tesz egy bágyadt kísérletet a sziget megszerzésére, de katonáiátállnak Octavianus oldalára. Lepidus lemond triumviri hatalmáról, elveszti Africát. Életét többekközött papi hatalma menti meg, ugyanis Caesar halála után ő szerzi meg a pontifex maximusi címet,amelyet Rómától távol, száműzetésben is megőrizhetett.

Octavianus a Balkánra, a mai Horvátország területére, Illyricumba vezetett kisebb hadjáratokat (Kr.e. 35-33). Célja ütőképes hadsereg kialakítása volt, valamint hadvezéri hírnevét is öregbítenie kellett,hogy megfeleljen a Város vezetőivel szemben támasztott elvárásoknak, amelyek a Caesar fiakéntfellépő Octavianus esetében különösen magasak voltak. A hadjárat irányát is apjától „örökölte”, akitöbbek között a dákok ellen készült legióival, mikor megölték. A közvélemény számára a balkánihadjárat mint Caesar munkájának folytatása volt „eladva”. Ugyanakkor az illyricumi hadjáratoknakstratégiai céljai is voltak: a Száva völgyének (fontos kelet felé vezető útvonal) megszerzése, valamintaz Itália és a Balkán közötti útvonal és az itt fekvő fontos város, Aquileia előterének védelme. AzIllyricum kifejezést az ókorban több értelemben használták. Jelentette az illyr törzsek lakóhelyétaz Adriai-tenger partján (körülbelül a mai Albánia és Horvátország part menti sávja), majd az ittszerveződő, Caesar idejében már mindenképp létező provinciát, amelynek területét Octavianus, illetvekésőbb hadvezérei tovább növeltek. Miután ezt a provinciát felosztották és átnevezték, sem tűnt el eza kifejezés, ugyanis az egész észak-balkáni és dunai térség összefoglaló neveként (is) használták.

Caesar, nehogy a nyugalom, a katonai fegyelem legnagyobb ellensége megrontsa katonáit, ismételtillyricumi és dalmátiai hadjáratokkal, veszedelmek tűrésével, harci tapasztalatok szerzésével edzettehadseregét.

(Velleius Paterculus: Róma története. II 78. H. Zs.)

Octavianusnak propaganda-hadjáratok irányításához és a politikához sokkal nagyobb érzéke volt, minta hadvezetéshez. Sikeresen szilárdította meg pozícióját Rómában és nyerte el a társadalom fontoscsoportjainak támogatását vagy legalább semlegességét. Nagyszabású kampányt folytatott, amelybenAntonius mint Rómát és ősi szokásait megtagadó keleti despota jelent meg, önmaga pedig mint a Városérdekeinek, a rómaiságnak védelmezője, aki rendkívüli hatalmáról is lemondana, ha nem fenyegetnéaz államot Antonius és a minden rossznak elmondott Kleopátra. A senatorok egyharmada ennekellenére, amikor a fegyveres összecsapás már elkerülhetetlennek látszik, Antoniushoz utazik Rómából.A mindent eldöntő összecsapásra Hellas nyugati partjainál, egy Actium nevű hegyfoknál került sor, Kr.e. 31-ben. A tengeri csatát Agrippa vezetésével Octavianus serege nyerte meg; Antonius és Kleopátravisszamenekült Egyiptomba, ahol a következő évben, amikor seregével ellenfelük megérkezett,öngyilkosok lettek. Egyiptom a birodalom részévé lett, a birodalom egésze pedig tizennégy év szívósmunkája után Octavianus kezébe került.

A tengert megtisztítottam (pacavi) a kalózoktól. Azoknak a rabszolgáknak a leverése után, akikmegszöktek uraiktól, és fegyvert emeltek az állam ellen, körülbelül 30 000 foglyot adtam át uraiknakbüntetés végett. Önként fogadott hűséget egész Itália, és engem jelölt ki annak a háborúnak a vezéréül,amelyben Actium mellett győztem.

(Res gestae Divi Augusti. 25. B. I.) Augustus a nem sokkal halála előtt írt végrendeletében nemnevezi néven a polgárháború veszteseit, Sextus Pompeiust és Antoniust, de magát a polgárháborút sem,ugyanakkor – éppen azért, mert polgárháborúról volt szó – hangsúlyozza tetteinek és személyéneklegitimációját. Az első esetben kalózok és rabszolgák elleni fellépésről beszél, Antonius esetébenpedig Itália, vagyis a polgárok hűségesküjét emeli ki.

Octavianus hazatérte után három nagyszabású triumphust tart, majd Kr. e. 27 elején ünnepélyesenlemond rendkívüli hatalmáról, visszaadva azt a népnek és a senatusnak – ezzel formailag helyreállítottaa köztársaságot.

■ Emlékeztető

magister equitum, auctoritas, divus, második triumviratus, Philippicák, proscriptio, pontifexmaximus, triumphus

3. Róma

315

■ Kronológia

109. táblázat -

43 Octavianus és Antonius összecsapásaOctavianus consul

43. nov. A második triumviratus Széles körű proscriptio42 Caesar divusszá nyilvánítása

Philippi37 A triumviratus megújítása36 Sextus Pompeius döntő vereséget szenved35-33 Illyricumi hadjáratok31 Actium30 Antonius és Kleopátra öngyilkossága

Egyiptom római provincia27 A köztársaság „helyreállítása”

3.3. CSÁSZÁRKOR3.3.1. A principatus3.3.1.1. AUGUSTUS. A PRINCIPATUS MEGTEREMTÉSE

Augustus principatusának forrásai közé tartozik Livius (CXXXIV-CXLII. könyv, amely a Kr. e. 9.évvel zárul), pontosabban ezek tartalmi kivonata, Suetonius Augustus-életraj- za, Cassius Dio (LIII-LVI. könyv), valamint Velleius Paterculus műve. A források különleges darabja Augustus catanbriaihadjáratig (Kr. e. 26) terjedő önéletrajza (Commen- tarii de vita sua), amelyből csupán töredékekmaradtak fenn. A feliratok közül a legkiemelkedőbb a Res gestae divi Augusti, amely Augustusegész tevékenységét volt hivatott megörökíteni (vö. 156. dok.). Jelentős forrás még Vergilius Aeneise,Ovidius Fastija, valamint Horatius és Propertius költeményei. E korszakra vonatkoznak a Görög-rómaiszöveggyűjtemény 145-157. dokumentumai.

A dictaturát, amelyet a nép és a senatus mind távol-, mind jelenlétemben megszavazott [Kr. e. 22]nem fogadtam el. Az akkor egyszer és mindenkorra fölajánlott consulságot szintén nem fogadtamel. (...) a senatus és a római nép egyetértőleg azzal bízott meg, hogy korlátlan hatalommal egyedüllegyek a törvények és erkölcsök felvigyázója, de én egy olyan tisztséget sem fogadtam el, amelyetőseink szokása ellenére (contra morem maiorum) ruháztak rám. Azt, aminek végrehajtására a senatusmegkért, tribunusi felhatalmazásom birtokában hajtottam végre. (...) Hatodik és hetedik consulságomidején [Kr. e. 28-27], miután a polgárháborúnak véget vetettem, a legfőbb hatalom közös egyetértésselrám ruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam hatalmából a senatus és a római népkezébe tettem le. Ezért az érdemért senatusi határozat alapján Augustusnak neveztek. Ezután tekintély(auctoritas) dolgában mindenkit felülmúltam, hatalmam (potestas) viszont semmivel sem volt több,mint hivatalbeli társaimnak.

(Res gestae Divi Augusti. 5, 6, 34. B. I.)

Az idézett részletek kitűnően jellemzik a polgárháborúból győztesen kikerülő Octavia- nus általlétrehozott régi-új rendszert. Nem fogadta el a dictatori címet, hanem a köztársaság intézményeitfelhasználva valósította meg uralmát. Ő lett a princeps senatus, a senatus feje, de a princeps címeAugustus – most már nevezzük így – esetében azt is jelenti, hogy ő az első polgár: „tekintélydolgában mindenkit felülmúltam”. Augustus hatalma jogi szempontból nem volt sem korlátlan, semosztatlan, Kr. e. 27-től kezdve intézkedései mindig egyes köztársasági hivatalokon, illetve hivatalokrólleválasztott jogkörökön alapultak. Például: „Azt, aminek végrehajtására a senatus megkért, tribunusi

3. Róma

316

felhatalmazásom birtokában hajtottam végre.” Ezeknek a hivataloknak és jogköröknek a rendszereuralmának első évtizedében fokozatosan alakult ki a politikai elittel való huzavona során, amelybentermészetesen nem Augustusnak kellett elsősorban kompromisszumkésznek lennie. Rendkívülihatalmát, ahogy lerakta, rögtön vissza is kapta a néptől és a senatustól az imperium proconsularerévén, amellyel a birodalom nagy részét és a legiókat irányíthatta. Kr. e. 27-ben 10 évre adták megszámára ezt a felhatalmazást, amit azután 5, illetve 10 évenként meghosszabbítottak. Rómának ekkormár 22 provinciája volt, és ebből 12 ezen a módon a princeps hatalma alá került, 10-et pedig arégi rendszer szerint a senatus ellenőrzött. Augustus a határ menti tartományokat irányította, azokat,amelyekben a le- giók döntő többsége állomásozott (28-ból 25), a senatusnak pedig a pacifikált,belső területeken fekvő, gazdagabb provinciák jutottak. Augustus provinciái ráadásul a birodalomnakkörülbelül kétharmadát jelentették már Kr. e. 27-ben is, és területük, valamint számuk a szakadatlanhódítások folytán jelentős mértékben tovább gyarapodott.

A res publica sajátosságainak megfelelően az Itálián belüli hatalomgyakorlás kialakítása sokkalkörülményesebb volt. Itt elsősorban consulként – Kr. e. 23-ig évről évre újraválasztják – tartottakézben az államügyeket, majd, miután a consulságról ünnepélyesen lemond, a tribunicia potestasalapján. Augustus, mivel patricius volt, nem lehetett néptribunus, csak a hivatal jogköreit kaptameg élethossziglan. De felruházták még olyan fontos consuli jogkörökkel is, mint a ius relationis– előterjesztést tehetett a senatusban. A princeps rendelkezett a ius commendationisszal is: anép figyelmébe ajánlhatta jelöltjeit a magistratusválasztásokon. Kétszer is tartott lectio senatust:érdekeinek megfelelően alakította a senatusok összetételét. Maga a princeps senatus cím csakmegtiszteltetés volt, jogköröket nem tartalmazott. A princeps senatus ugyan elsőként nyilváníthata senatusban véleményt, de forrásaink szerint Augustus nem használta ezt fel arra, hogy elejétvegye az érdemi vitáknak. Mint már láttuk, a hatalom külsőségei is rendkívül fontosak a rómaipolitikai életben: Augustust felruházták ornamenta consulariával, a consuli hatalom jelvényeivel, ésa senatusban a consulok között foglalhatott helyet. Mindezen jogkörök együttes gyakorlása, illetvekiterjesztése időben és térben egyeduralmat biztosított számára. De ha távol is állt a köztársaság régielveitől, a társadalom számára elfogadható formába öntötte az Augustus kezébe összpontosuló óriásihatalmat.

Augustus hatalmának alapja elsősorban a hadserege volt. Abban, hogy szilárdan kézben tartottaRómát, a provinciákban állomásozó legiók mellett nagyon fontos szerep jutott testőrségének,a praetorianusoknak. A kilenccohorsnyi, nehézgyalogosokból álló praetorianusgárdát germánlovasokból álló egység egészítette ki. Ezek a magas zsoldban és más kedvezményekben részesülőelitkatonák Róma környékén állomásoztak egyedüli fegyveres erőként Itáliában. Augustusnak óriásimagánvagyona volt – caesari örökség, proscriptiók, hadizsákmány –, és az állam bevételeinek jelentősrésze felett is közvetlenül rendelkezett. A hadsereg és a vagyon mellett hatalmát erősítette kiterjedtclientelája is, tehát a hagyományos társadalmi háttér terén sem versenyezhetett volna vele senki azarisztokraták közül. De ahhoz, hogy ki tudta építeni és szilárdan kezében tudta tartani több mintnegyven évig az uralmat, más is kellett: tehetséges politikus volt. Kitűnően választotta ki munkatársait,például hadvezéreit, akik megnyerték neki a háborúit. Nem esett bele Caesar hibájába, volt türelmea res publica hagyományos, az arisztokrácia köz- és önérzetének oly fontos rituáléihoz, még akkoris, ha azok már politikailag kiürültek. Megtalálta a módját, hogy a köztársaság némileg átalakítottintézményei közé a princeps mindenkinél nagyobb auctoritasát is beillessze.

Imperator Caesar divi filius Augustus (Kr. e. 27 óta ez a hivatalos neve) a hatalmát természetesensikereinek is köszönhette, a katonaiaknak – ez Rómában elengedhetetlen volt, és kétségtelenülalatta gyarapodott legnagyobb mértékben a birodalom – és a belpolitikaiaknak. A polgárháborúzűrzavara után jól működő államot hozott létre, kisebb- nagyobb sikerrel orvosolva mindazokata problémákat, amelyeket az elmúlt időszakban csak maguk előtt görgettek a hatalomért vagy atúlélésért való küzdelemmel elfoglalt politikusok. A kerületekre felosztott Rómában megszerveztea cohortes urbanaet, amely egyfajta városi rendőrségként jelentősen javította Róma városánakközbiztonságát, a cohortes vigilumot, a tűzoltóságot, hogy a város az újra és újra fellobbanótűzekkel szemben védekezhessen. De megszervezte a vízvezetékek, a Tiberis gátjainak, a középületekkarbantartásának felügyeletét, továbbá új vízvezetékek, közterek, templomok és más középületeképültek. Megszervezte a gabonaellátást, amely a közbiztonság mellett a legfontosabb probléma volta római nép számára, többször tartott saját vagyonából élelmiszerosztást és pazar játékokat. Hatalmanagyságát és újszerűségét ellentételezték az elvállalt – korábban esetleg gazdátlan – és fényesenteljesített feladatok.

3. Róma

317

Az általa rendezett látványosságok gyakoriságban, változatosságban és pompában mindenki máséitfelülmúlták. (...) Szokása volt, hogy ha valami soha nem látott, figyelemre méltó ritkaság érkezettRómába, azt a látványosságok időpontjától függetlenül is bemutatta a népnek: például egy rinocéroszta Saeptánál, egy tigrist egy színpadon, egy ötven könyök hosszú kígyót meg a népgyűlés helyén állítottki. (...) A legnagyobb odaadással azonban az ökölvívókat nézte, főleg a latinokat – nemcsak azigaziakat és hivatásosakat, akiket gyakran eresztett össze görögökkel, hanem a sikátorokban szabályoknélkül öklöző külvárosi bandákat is.

(Suetonius: Az isteni Augustus. 43, 45. K. R.)

A senatori arisztokráciával, amelynek gerincét a proscriptiók és polgárháborúk ellenére még mindiga régi családok alkották, is sikerült Augustusnak kiegyeznie, a res publica egyes szabályainakgondos betartása, a régi értékek fontosságának hangoztatása elsősorban nekik szólt. Sokat tett asenatus tekintélyének visszaállításáért is: „a felduzzadt létszámú senatust, amely már-már torz ésrendezetlen csődültté változott” – ahogy Suetonius fogalmaz –, a lectio senatusok során mintegy felérecsökkentette, visszatérve a Sulla által kialakított 600 körüli létszámhoz. Ugyanezt a célt szolgálta,hogy 400 000-ről 1 000 000 sestertiusra emelte a senatorok censusát – Augustus rendszere nemnélkülözhette a res publicát megtestesítő senatust, sem a senatorok igazgatási és katonai tapasztalatait.A régi elit és a princeps kapcsolatának, a modus vivendi kialakításának fontos állomása volt aMu- rena-összeesküvés Kr. e. 23-ban. A legfelsőbb körökben szerveződő összeesküvésben ellenfeleimellett Augustus néhány barátja is részt vett, a vezetője pedig A. Terentius Varro Murena volt,Maecenas feleségének a bátyja. Minden bizonnyal ennek az eseménynek a hatására mondott le aconsulságról Augustus, és alakította át káderpolitikáját, a másik consuli helyre ugyanis korábbantöbbnyire a polgárháború alatt felemelkedett homo no- vusokat választatott meg. Belátta, hogy nemzárhatja el a politikai elitet a cursus honorum hagyományos csúcsától, Kr. e. 23 után a legfőbbtisztségben többnyire már a régi arisztokrácia tagjait találjuk, köztük jó néhány volt pompeianust is.A látvány, a szimbolikus gesztusok fontosságára érdemes megint utalni: a princeps elfogadottságát ésa helyreállított köztársaságot jelenítette meg a két consul, például egy Aelius és egy Fabius között asenatusban helyet foglaló Augustus. A lovagrendnek is nagy szerep jutott Augus- tus res publicájában,az újonnan létrehozott tisztségek nagy részét velük töltötte be, lovag volt például a testőrgárdaparancsnoka és Egyiptom helytartója is. Itália vidéki arisztokráciájának, a municipiumok előkelőinekaz integrálódása a római elitbe szintén Augustus alatt fejeződik be. A princeps társadalompolitikájaegyszerre két kérdésre is választ adott: megoldódott a vezető rétegek közötti évszázados feszültség,és annyi új ember került a rendszerbe, hogy az biztosította az elegendő számú hivatalnokot és tiszteta közigazgatásban, illetve a hadseregben.

Augustus átalakította a közigazgatást, pontosabban a hagyományos intézmények mellett kiépült acsászári igazgatás is. A princeps tartományai élére legati Augusti pro praetore kerültek, a pénzügyiigazgatásuk azonban külön procuratorok alá tartozott.

Augustus egy sor praefectusi tisztséget is létrehozott: a praefectus praetorio a testőrgárda parancsnokavolt, de bírói feladatokkal is rendelkezett, valamint praefectust kapott a gabonaellátás is: a praefectusannonaet. A praefectus urbi a princepset helyettesítette magában a városban, kezdetben csak annaktávolléte idején, később már akkor is, amikor Augustus a Városban tartózkodott, és ő volt aparancsnoka a cohortes urbanaenak. A provinciákban Caesar politikáját folytatta: coloniákat alapított,a helyi lakosság városai közül egyeseket municipiumi rangra emelt – ebben szűkmarkúbb volt, mintelődje –, lehetőséget nyújtott a lakosságnak, hogy egyenesen nála emelhessen panaszt helytartói ellen,ellenőrizte az adószedést. Ha szükségesnek ítélte, beleszólt a senatori provinciák irányításába is: asenatus a hagyományos sorsolás helyett elfogadta ajánlását a helytartó személyét illetően, illetve egyesvitás ügyekben is megszólalt a császár, amint ezt egy kyré- néi felirat tanúsítja: a provinciában a rómaipolgárok, visszaélve bírósági helyeikkel, zsarolták a görög lakosságot – Augustus ezt a kérdést rendeziedictumával (rendelet).

Átalakult az adórendszer is. Az újonnan kialakított provinciák adózásának meghatározásakor a Caesaráltal Galliában bevezetett, az adóbérlőket kiiktató gyakorlatot követte: a pénzben szedett adót a helyihatóságok (városi, törzsi vezetők) gyűjtötték be. De pusztán a zsákmányból és a provinciák adójábólmár nem lehetett finanszírozni az államot, szükség volt új bevételekre. Mivel a polgárok közvetlenmegadóztatását el akarta kerülni, új vectigaliákat, közvetett adókat vezetett be: 1%-os forgalmi adót,amelyet a termék ára tartalmazott („áfa”), 4%-os forgalmi adót, amely egy speciális árucikket, a

3. Róma

318

rabszolgát terhelte, valamint az 5%-os örökösödési adót, amelyet csak a római polgárok fizettek. Az1%-os forgalmi adót és az örökösödési adót elkülönítették a veteránok földjuttatásának fedezésére,egy új kincstárat hozva létre, az aerarium militarét.

Az érmék veretei is tükrözik az új korszakot: az aureusok és denariusok előlapjára általában Augustus,illetve a a princeps családjának portréi kerültek, ugyanis ezek verésének joga Augustust illette. A bronzváltópénz, az as továbbra is a senatushoz tartozott, amit az S. C. = S(enatus) C(onsulto) a senatushatározatára’ felirat jelez.

A proconsuli imperiuma révén Augustus kezében volt a külpolitika. Uralmának első felét nagyszabásúhódítások jellemzik: a birodalom része lesz az Ibériai-félsziget északnyugati része, ekkor szerzik megvéres harcok árán az alpesi tartományokat. Augustus hadvezérei érték el Közép- és Dél-Európában aDuna vonalát, és felmerült Germania – a mai Németország – meghódítása is. A legiók Gallia – a Rajna– felől támadva elérték az Elbát, de a terület bekebelezésére nem került sor. A frissen meghódítottPannoniában kitörő súlyos lázadás (Kr. u. 6-9) lekötötte a birodalom erőit.

A pannoniai törzseket, amelyeket az én principatusom előtt (ante me principem) a római nép hadseregesohasem közelített meg, Tiberius Nero révén, aki akkor mostohafiam és legatusom volt, legyőztem,a római nép hatalma alá vetettem, és Illyri- cum határait előbbre vittem, egészen a Danuvius folyópartjáig.

(Res gestae Divi Augusti. 30. B. I.) AugustusAgrippa halála után, Kr. e. 12-ben küldi ide Tiberiust,aki csak többéves súlyos háborúban tudja legyőzni a pannonokat. Tiberius a terület pacifikálásánakkegyetlen és radikális módját választja: a fiatalság nagy részét rabszolgának adja el, másik részét pedigbesorozza az auxiliaris (segéd-) csapatokba. De ahogy felnő a fegyverforgató fiatalok új generációja,a pannon törzsek fellázadnak. Augustus újból Tiberiust küldi a térségbe, akinek csak Kr. u. 9-resikerül teljesen felmorzsolni a barbárok erőit. Ahogy Suetonius fogalmaz: „Ez volt a pun háborúkóta a legsúlyosabb háború, amelyet külső ellenséggel kellett vívni" (Suetonius: Tiberius. 16, 1. K. R.)Nem tudni biztosan, de talán ekkor (esetleg később, Tiberius császársága alatt) osztották két részre ahatalmas méretű provinciát. A két provincia később a Pan- nonia és Dalmatia neveket kapja (Pannoniamint hivatalos tartománynév ma ismert első említése egy 60-as évekbeli feliraton tűnik fel).

Kr. u. 9-ben súlyos csapás éri Rómát egy másik fronton: az óvatlanul előrenyomuló hadvezér,Quintilius Varus háromlegiónyi sergét az Arminius vezette germánok bekerítik és levágják aTeutoburgi-erdőben. Ez volt a birodalom történelmének egyik legnagyobb veresége. Róma gyorshadjáratokkal világossá tette az erőviszonyokat, de a terület meghódításáról Augustus lemond.Európában véglegesült a Rajna-Duna vonal mint a birodalom határa. Ezeknek a nagy folyóknak amegszerzése a provinciák ellátása, illetve a kereskedelem szempontjából volt rendkívül fontos, hiszena kor közlekedési viszonyai között nagyobb szabású szállítás csak vízi úton volt lehetséges. Augustushosszú időt töltött Keleten (Kr. e. 22-19), de itt nem lépett fel hódító törekvésekkel, ténylegesen nem,szimbolikusan annál inkább elégtételt vett Cassius és Antonius vereségeiért, visszaszerezte ugyanis –tárgyalás útján – a parthusoktól az elragadott római hadijelvényeket. Sikerrel erősítette meg a keletihatárokat, biztosította a klienskirályságok hűségét, egy rövid időre még Armenia trónjára is sikerültRóma-barát uralkodót ültetnie, amely a parthusok és a rómaiak közötti ütköző államként a keletipolitika allergikus pontja volt.

Augustus már a kezdetektől igyekezett megtalálni utódját, hogy biztosíthassa az általa létrehozottrendszer továbbélését. Mivel fia nem volt, csak egyetlen lánya, a rokonságban kellett keresgélnie.Agrippa ugyan, akit vejévé is tett, gyerekkori barátja és legfontosabb munkatársa volt, valamint évekigirányította a birodalom egyik felét gyakorlatilag társuralkodóként, de alacsony származása miatt mintutódot nem tudta volna Rómával elfogadtatni. Első jelöltjei – unokaöccse, majd unokái – fiatalonmeghaltak, így végül Kr. u. 4-ben néhány vargabetű után Liviának, feleségének előző házasságábólszületett fiát, Ti- beriust választotta utódjául. Ez a következőkben nyilvánult meg: örökbe fogadta, ésfel- ruháztatta a senatusszal imperium proconsulareval és tribunicia potestasszal, tehát még Augustuséletében megkapta a princepsi hatalom két legfontosabb elemét.

De [Augustus] hiába örült utódainak, hiába bízott az otthoni fegyelemben, a szerencse istennőjecserbenhagyta. A két Iuliát, leányát és unokáját száműzte, mert mindenféle erkölcstelenséggelmocskolták be jó hírüket.

3. Róma

319

(Suetonius: Az isteni Augustus. 65. K. R.)

■ Pannonia a császárkor első felében

Augustus politikájában óriási szerepe volt a vallásnak: Kr. e. 12-ben elnyerte a Lepidus halálávalmegüresedett pontifex maximusi méltóságot, de már korábban is számos papi testület tagja volt. Sokaz ő korára már elhanyagolt templomot és vallási kultuszt felújított, valamint több új templomotis emelt az isteneknek, például Apollo templomát, amely közvetlenül palatiumi lakóháza mellettállt, és Mars Ultorét, a Bosszúálló Marsét. Programjának sokat hangoztatott eleme volt a régi vallásfeltámasztása. Divi filiusnak, az isteni (Caesar) fiának és Agustusnak, Magasztosnak nevezték. MarsUltor templomára akkor tett fogadalmat, amikor Caesar gyilkosain készült bosszút állni, vagyisa templom emlékeztetett az istenné vált apjára, az ő pietasára, továbbá mindkettőjüket szorosanhozzákapcsolta Marshoz, a római állam egyik legfontosabb istenéhez. (A pietas a szülők és az istenekiránti szeretetteli tisztelet, amelynek át kell hatnia az ember cselekedeteit; ez a római vallás egyiklegfontosabb fogalma.) A Marssal való kapcsolat szempontjából érdekes, hogy ez a templom többfunkciójában is a capitoliumi Iuppiter-templom helyébe lép. Kr. e. 17-ben Rómában megünneplik aludi saecularest, a százados játékokat, lezárják az elmúlt száztíz évet, és megnyitnak egy új, boldogkorszakot, megújítva Róma erőit.

■ Caesar és Augustus családfája

Ezeknek az adatoknak a fényében, amelyek még hosszan szaporíthatók, a princeps több törekvéseis kirajzolódik. Mindenekelőtt a köztársaság visszaállításának jelszavához jól illik a régi vallásosságszorgalmazása, ráadásul a politikai intézmények terén mutatkozó deficitet némileg elkendőzheti atemplomok felújításának lázas programja. De nem pusztán propagandáról van szó, a polgárháborúk

3. Róma

320

pusztítását, a régi világ széthullását a római gondolkodás szorosan összekapcsolta a vallásosságátalakulásával és a régi formáinak eltűnésével – Augustus ez ellen lépett fel az állam eszközeivel.Továbbá fontos törekvése volt a princepsnek, hogy személyét a szakrális szférához kapcsolja,rendkívüli hatalmát, intézmények fölöttiségét legitimálja. Keleten, a volt hellénisztikus államokterületén ennek régi hagyománya volt. Az itteni provinciákban hamar megjelenik Augustus kultusza,templomok épülnek, valamint kultuszokat és játékokat alapítanak a tiszteletére. Augustus egy dolgotírt elő csupán: csak Róma istennő kultuszával összekapcsolva volt szabad őt vallásos tiszteletbenrészesíteni. A kezdeti, alulról jövő kezdeményezés Augustus által ösztönzött feladattá válik: a nyugatiprovinciák központjaiban oltárokat emelnek Au- gustusnak és Rómának. Itáliában az ilyesfajta istenitisztelet rossz vért szülne, Caesar vesztéhez is hozzájárult saját kultuszának megalapítása. Itt nem isten,csak divi filius Augustus. Az augeo (megnövel) igéből származó Augustus név valami olyasmit fejezki, mint a házával egybekapcsolt Apollo-templom: az istenekkel való különleges kapcsolatát, amit őnem győz princepsként Róma érdekében kamatoztatni. A vallást ilyen módon bevonni a politikába nemelőzmény nélküli a köztársaság történetében: Scipio Africanus Maior már megtette az első lépéseketebbe az irányba, Sulla pedig a több szempontból is hasonló jelentésű Felixet neve részévé téve szolgáltpéldával Augustus számára.

Azt mondják, annyira lesújtotta őt a vereség, hogy hónapokon keresztül nem vágatta haját és szakállát,és időnként az ajtófélfába verte a fejét, ezt kiáltozva: „Quincti- lius Varus, add vissza a legióimat!”

(Suetonius: Az isteni Augustus. 23. K. R.) Augustusnak a Teutoburgnál elvesztett három legiomiatt érzett mélységes gyásza érthető, egy ilyen óriási vereség az ő legitimációját, Augustus voltátkérdőjelezi meg.

Augustus programjának legfontosabb eleme a pax Augusta volt, az augustusi béke. Mint láttuk, ez nema hódító háborúk lezárását, hanem a birodalom belső békéjét jelentette, az évtizedes polgárháborúkpusztításainak és létbizonytalanságának végét. Augustus rendszerének sikere éppen ebben rejlik: békétés rendet teremtett a provinciákban és Itáliában. Tacitus gúnyos jellemzésének minden szava – és abennük rejlő gúny is – helytálló: „Lepidi atque Antonii arma in Augustum cessere, qui cuncta discordiiscivilibus fessa nomine principis sub imperium accepit.” (Annales. I 1, 1. Vö. 158. dok.)

■ Emlékeztető

principatus, princeps senatus, princeps, imperium proconsulare, provincia, tribunicia potestas,ius relationis, ius commendationis, lectio senatus, ornamenta consularia, praetorianus, cohortesurbanae, cohortes vigilium, legatus Augusti pro praetore, procurator, praefectus, praefectus praetorio,praefectus annonae, praefectus urbi, edictum, vectiga- lia, aerarium militare, pietas, ludi saeculares,Augustus, pax Augusta

■ Kronológia

110. táblázat -

Kr. e. 27. jan A köztársaság „helyreállítása”, Octavianusmegkapja az Augustus nevetImperium proconsulare tíz évre

26-24 Hispániai hadjárat23 Murena-féle összeesküvés22-19 Augustus Keleten17 Ludi saeculares12 Augustus pontifex maximus

Agrippa halála12-9 Pannonia meghódításaKr. u. 6-9 Lázadás Pannoniában9 A teutoburgi katasztrófa

3. Róma

321

14. aug 19. Augustus halála

3.3.1.2. A IULIUS-CLAUDIUS-DINASZTIATiberiusszal kapcsolatban a legfontosabb források közé tartozik Velleius Paterculus, Tacitus Annalese(I-VI. könyv), Suetonius Tiberius-életrajza, Cassius Dio LVII-LVIII. könyve. Caligula uralkodásáravonatkozó forrás Suetonius Caligula-életrajza, Cassius Dio LIX. könyve és Iosephus AntiquitatesIudaeorumának XIX. könyve. Tacitus Annalesének Caligulát is tárgyaló része (VII-VIII. könyv)elveszett. Claudiushoz kapcsolódó forrás Sueto- nius róla készült életrajza, Tacitus Annalese (XI-XII. könyv), Cassius Dio LX. könyve, Iosephus Bellum Iudaiucumának II. könyve, valamintSeneca gúnyirata Claudius ellen (Apocolocyntosis Claudii). Nero uralkodását örökíti meg TacitusAnnalesének XIII-XVI. könyve, Suetonius Nero-életrajza, Cassius Dio LXI-LXIII. könyve, Senecaművei (Apocolocyntosis Claudii, De clementia) és Aurelius Victor műve (V. könyv). A Iulius-Claudius- dinasztiához kapcsolódnak a Görög-római szöveggyűjtemény 158-169. dokumentumai.

3.3.1.2.1. Tiberius (Kr. u. 14-37)

Eredeti neve Tiberius Claudius Nero volt, és a Philippi csata évében született Rómában. A gensClaudia a legelőkelőbb nemzetségek közé tartozott, a közülük kikerülő magistratusok végigkísérték aköztársaság történetét. Anyja, Livia Drusilla Kr. e.

1. ban – Tiberius öccsével, Drususszal terhesen – elvált férjétől, hogy Octavianus feleségül vehesse.Miután felöltötte a férfitogát, a toga virilist, Augustus mellett szolgált a hispaniai háborúban.Korkedvezménnyel kezdhette meg cursus honoru- mát, és huszonkét évesen már fontos megbízatástkap Keleten. Kr. e. 16-ban praetor, utána pedig legatus Augusti pro praetore Galliában. Fényeskatonai karrier következik: az alpesi tartományok és a pannon törzsek meghódítása, valamintDrusus halála után, Kr. e. 8-ban a germaniai hadjárat sikere. Agrippa halálát követően el kellettválnia Agrippa első házasságából született lányától, Vipsaniától, és feleségül kellett vennie Iuliát,így lett Augustus első számú munkatársa. Hamarosan a tribunicia potestast is megkapja. De ekkormegtörik a pályája, Augustus tiltakozása ellenére elvonul Rhodos szigetére, amit azután a princepsazzal torol meg, hogy hét évig nem engedi hazatérni. A közügyekhez és a hatalomba csak Gaiusés Lucius Caesar halálát követően, Kr. u. 4-ben tér vissza. Ekkor Augustus örökbe fogadta, ennekmegfelelően az új neve Tiberius Iulius Caesar lett.

Tiberius Augustus halálakor rendelkezett már a tribunicia potestasszal és a proconsuli imperiummal, acsászári hatalom két legfontosabb elemével: az ő kezében volt a hadsereg, és irányíthatta a közügyeket,ráadásul Augustus örököseként – a princeps vagyonának több mint fele lett az övé – egy csapásraRóma leggazdagabb emberévé vált. Nem tudunk arról, hogy Rómában felmerült volna a köztársaságvisszaállításának gondolata, a senatus Tiberiust megerősítette a már meglévő tisztségeiben, ésfelruházta mindazokkal a jogkörökkel is, amelyeket az előző princeps ezeken felül birtokolt. A császárihatalom intézményesülése szempontjából fontos mozzanat volt, hogy Tiberius az összes megbízatásátmost már élete végéig nyerte el. De hatalomátvétele nem teljesen zökkenőmentes, Augustus halálánakhírére az illyricumi és a germaniai legiók között zendülés tört ki. Az utóbbiaknak ráadásul jelöltjeis volt a princeps címére: parancsnokukat, Germani- cust, Tiberius népszerű unokaöccsét és örökbefogadott fiát akarták Augustus utódjának. De Germanicus lojális maradt, Drusus, Tiberius édesfiapedig Illyricumba utazva, sikerrel csillapította le az ottani lázongást.

Alig ért Tiberius Illyricumba, anyja levélben sürgősen visszahívatta; s nem tudni biztosan, még életbentalálta-e Augustust Nola városában, vagy már csak holtan. Mert Livia szigorú őrséggel záratta el aházat és az utakat, s közben biztató híreket terjesztett, míg a helyzet parancsolta intézkedések megtételeután egyszerre jelentették be Augustus elhunytát és [Tiberius] Nero hatalomátvételét.,T,„T.

7(Tacitus:Annales. I6. B. I.)

Tiberius kezdetben a senatusszal való együttműködésre törekedett, és az itáliai ügyekben és azigazságszolgáltatásban, amennyire lehetséges volt, háttérbe húzódott. Több, Augus- tusra jellemző,a princeps különleges helyzetét hangsúlyozó külsőséget elutasított, például nem vette fel nevébeaz imperator szót. Mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt is, Tiberius nem tudta elnyerni sem

3. Róma

322

a senatus, sem a nép bizalmát. Tiberiusról az ókori történetírók általában mint megkeseredett,féltékeny zsarnokról írnak, uralkodásának hibáit rossz természetével magyarázva. De hogyan lehet arosszindulatot és a zárkózottságot beilleszteni a történelem tényei közé, még akkor is, ha egy uralkodótulajdonságairól van szó? Augustus maga teremtette meg saját szerepét az államban, és forrásainkbólúgy tűnik, hogy elemében érezte magát ebben a testre szabott szerepben. Sikerének egyik titkahatalmának ebben a személyességében rejlett, nem elfoglalt egy intézményt, hanem ő maga lett azzá.És éppen emiatt rendszere fontos elemei nem voltak örökölhetők. Augustus Tiberiusra tudta hagyni ahadsereget, a pénztárt és még a nevét is, de Augustus voltát nem. Ezt minden bizonnyal Tiberius tudta alegjobban, de mostohaapja bőrébe nem bújhatott bele. Sikeres hadjáratokkal „mogorva vénemberként”is megteremthette volna saját császári imázsát, de éppen mint kitűnő hadvezér és diplomata látta átigazán, hogy egy nagy katonai vállalkozás az adott körülmények között lehetetlen. Le kellett mondaniaa hódításokból származó dicsőségről, ami személyét Caesar és Augustus mellé emelte volna, és azsákmányról, amit építkezésekre, élelmiszerosztásra, fényes játékokra fordíthatott volna. Augustusrendszerét kellett fenntartania jóval kevesebb pénzből abban a Rómában, amely uralmát nem vérespolgárháborúk évtizedes zűrzavarával, hanem Augustus korával vetette egybe.

Külpolitikáját a határok biztosítása, a nemrég megszerzett területek megszervezése jellemzi.Unokaöccsét, a Germaniát hódoltatni akaró Germanicust is visszahívja 17-ben az északi határokról.A sikeres offenzíva leállítása mögött a korabeli közvélemény és forrásaink többsége is természetesena császár irigységét és hatalomféltését vélik fölfedezni, de maguk az események ezt nem támasztjákalá. A birodalom erejére ugyanis Illyricum- ban és Keleten van szükség. Illyricumban ugyan még 9-releverték a pannon lázadást, de a provincia ügyeinek a rendezése és a dunai határ előterének biztosításamég hátravolt. Keleten pedig a parthusok fenyegetik Róma határát és klienskirályságait. TiberiusGermani- cusszal együtt consullá választatta magát – ezzel a gesztussal legfontosabb munkatársánakés potenciális utódának jelölte ki –, majd imperium proconsulare maiusszal felruházva, őt küldtea Keleten kialakult válság megoldására. Germanicus gyorsan és sikeresen oldotta meg feladatát:Armeniában megerősítette Róma befolyását a megfelelő személy trónra emelése révén. A parthusuralkodóval pedig megújította a barátsági és szövetségi szerződést. A klienskirályságként már nehezenmegtartható, de a birodalom védelme szempontjából fontos területeken – Cappadocia és Commagene– provinciákat szervezett. Germanicus azonban Kr. u. 19-ben váratlanul meghalt Szíriában; a kortársakés a történetírók mérgezésre gyanakodtak, amelynek hátterében – minden bizonnyal alaptalanul – azunokaöccse sikereitől hatalmát féltő Tiberiust, illetve anyját, Liviát sejtették.

Amikor Germanicus az ő [Tiberius] megkérdezése nélkül utazott Alexandriába a váratlanulbekövetkezett nagy éhínség miatt, panaszt tett ellene a senatusban. Sokan úgy vélik, tulajdonképpenő ölette meg Germanicust Gnaeus Piso syriai lega- tussal. (...) Ezért jelentek meg azután mindenfeléilyen feliratok, s hallatszott gyakran efféle kiabálás éjszakánként: Add vissza Germanicust.

(Suetonius: Tiberius. 52. K. F.) Egyiptomra stratégiai fontossága miatt, ami elsősorban agabonaellátásban betöltött szerepéből származott, különleges figyelmet fordítottak a princepsek.Augus- tus óta törvény tiltotta például, hogy senator engedély nélkül beléphessen ebbe a provinciába.Hatáskörének ez a túllépése és Tiberius haragja is erősítette a Ger- manicus meggyilkolásáról szólópletykákat.

Illyricumba Tiberius vér szerinti fiát, Drusust küldte, aki Germanicushoz hasonlóan szintén sikerreljárt. Ügyesen használta ki a Duna túloldalán élő germánok közötti ellentéteket, és első lépéskéntmegbuktatta a markomannok királyát, Maroboduust. Majd ezt követően a kvád Vannius vezetésévelegy erős, Rómához hű klienskirályságot szervezett. Drusus itteni működése is jó példa arra, amikorRóma – ideiglenesen vagy véglegesen – felad, illetve megszerez egyes területeket, és az így kijelöltúj határt (pl. nagyobb folyót) nem közvetlenül akarja megvédeni, hanem az azon túli területekellenőrzésével. Ennek a rendszernek a legfontosabb eszközei a klienskirályságok. Drusus 20-banvisszatért Rómába, és a következő évben elnyerte másodszor is a consulságot, de most már apjatársaként. A következő évben a tribunicia potestast is megkapta: Tiberius lényegében utódjánakjelölte ki. De 23-ban Drusus meghalt. Amennyire tudjuk, a gyilkosság gyanúja ekkor nem merült fel,könnyelmű életmódjával magyarázták betegségét.

A külpolitikában mutatott óvatosság és józanság a provinciák irányításában is megmutatkozott,szigorúan fellépett a kegyetlenkedő vagy zsarolási ügybe keveredő helytartók ellen. A császáriprovinciák helytartóit, ha beváltak, és máshol nem volt szükség a szakértelmükre, akár tíz évig

3. Róma

323

is helyükön hagyta, tehát a közigazgatási szempontokat, a stabilitást a politikaiak fölé helyezte(jellemző, hogy ugyanezt Suetonius nemtörődömségével magyarázta). „A jó pásztor nyírja a birkáit,nem nyúzza” (Suetonius: Tiberius. 32) – mondta állítólag, amikor visszautasította az ötletet, hogya provinciák adóit megemeljék, és ha kellett, ideiglenesen egyes területek adóját is elengedte.Ugyanakkor nem folytatta elődeinek romanizációs politikáját, jóval kevesebb coloniát alapított, mintCaesar és Augustus, a polgárjog adományozása pedig szinte teljesen leállt uralma alatt. A birodalomerejének, illetve az Augustustól átvett állapotok megőrzésére törekedett.

Tiberius tehetséges fiaival legközelebbi munkatársait és potenciális utódait is elveszítette. Ennekkövetkeztében az állam irányításában egyre nagyobb szerephez jutott praefectus praetoriója, Seianus.Az államigazgatásnak ezt a logikus fejleményét, hogy a Róma mellett állomásozó fegyveres erőközvetlen parancsnoka a legbefolyásosabb emberré válik a császár mellett, Tiberius magatartása ésSeianus ambiciói tovább erősítették. Seianus már 14-től praefectus praetorio, az ő parancsnoksága alatttelepítették Róma mellé, egyetlen hatalmas táborba a gárda összes cohorsát (a cohortes urbanaevalegyütt), de igazán fontos szerephez csak 23-tól kezdve jut.

Tiberius uralkodásának legvisszásabb jellemzői a laesa maiestast, a felségsértést tárgyaló perek,amelyek 23-tól egyre jobban eluralták a politikai életet. A laesa maiestas fogalma még a köztársaságkorában alakult ki, a nép, illetve a nép által választott tisztviselő sérelmét, a hatalmán vagyméltóságán esett csorbát jelölte, a császárkorban pedig természetesen az uralkodó elleni támadásokravonatkoztatták. Kezdetben Augustushoz hasonlóan Tiberius sem alkalmazta a felségsértési pereket,de 23-tól kezdve szabad utat engedett az ilyen tárgyú feljelentéseknek. A perek mögött a senatus ésa princeps rossz és egyre romló viszonyát kell keresnünk, valamint a senatuson belüli ellentéteket.De az anyagi érdekek is közrejátszhattak, hiszen a vagyonelkobzással is járó ítéletek célpontjai Rómaleggazdagabb emberi voltak, vagyonuknak egyharmada a feljelentőt, kétharmada a kincstárat illette.Továbbá ezek a perek megfelelő eszközül szolgáltak Seianus számára, hogy ellenfeleit, közöttük acsászári család egyes tagjait is félreállíthassa az útjából.

Még a róla és hozzátartozóiról keringő gyalázkodó, rosszindulatú szóbeszédet és hírhedt gúnyverseketis rendíthetetlen nyugalommal vette tudomásul. Gyakran hangoztatta, hogy szabad államban szabadkell hogy legyen a nyelv és a gondolat is. Amikor pedig a senatus bírósági eljárást követelt az effajtabűnök és elkövetőik ellen Tiberius ezt mondta: (...) Ha ezt az ablakot megnyitjátok, hovatovább nemis foglalkozhatunk egyébbel: ennek ürügyén minden személyes ellentét elénk kerül majd.

(Suetonius: Tiberius. 28. K. F.) Tiberius véleménye a laesa maiestas alkalmazásáról még uralkodásaelején.

26-ban Tiberius elhagyja Rómát, és Capri szigetére vonul vissza, ezzel Róma ügyeinek operatívirányítása átkerül Seianus kezébe, amit a praefectus praetorio hatalma növelésére használ fel (vö.161. dok.). Seianus távlati célja a Drusus fia melletti „régens” szerepe lehetett, és ennek érdekébenösszeesküvés vádjával száműzette Germanicus özvegyét, Agrippinát és fiait. 31-ben Tiberius újraconsullá választatja magát, és hivataltársa Seianus lesz, ahogy korábban Germanicus és Drusus volt az.A praefectus praetorio azonban még ugyanebben az évben megbukik: Tiberius elleni összeesküvésselvádolják. Ekkor derül fény arra is, hogy Drusus mégsem betegségben halt meg, hanem ő mérgeztettemeg. (Egy ilyen politikával és összeesküvésekkel átszőtt ügyben természetesen nem láthatunk tisztán,de a források alapján úgy tűnik, olyan bizonyítékok kerültek elő, amelyek meggyőzték a rómaiközvéleményt.) A felségsértési perek nem maradtak abba, csak most már Seianus hívei közül szedtékáldozataikat.

Tiberius zökkenőmentesen vette át a hatalmat Augustustól, és zökkenőmentesen adta át utódjának.Több mint húszéves uralma alatt a principatus rendszere megerősödött, kiderült, hogy az az elsőprinceps személye nélkül is működtethető. Tiberius népszerűtlensége – a nép az utcára tódulva ujjong,mikor halálhíre megérkezik Rómába –, a felségsértési perek nem a rendszer gyengeségéről árulkodnak,hanem éppen arra világítanak rá, hogy a principatusnak nem volt alternatívája.

■ Emlékeztető

toga virilis, legatus Augusti pro praetore, tribunicia potestas, imperium, imperium pro- consularemaius, praefectus praetorio, laesa maiestas

3. Róma

324

■ Kronológia

111. táblázat -

14-31 Seianus praefectus praetorio14-37 Tiberius uralkodása17 Tiberius visszahívja Germanicust Germaniából17-19 Germanicus Keleten19 Germanicus halála23 Drusus halála

A laesa maiestas módszerének alkalmazása egyregyakoribbá válik

26 Tiberius visszavonul Capri szigetére31 Tiberius újra consullá választatja magát, a másik

consul SeianusSeianus bukása

37 Tiberius halála

3.3.1.2.2. Caligula (37-41)

Germanicus legkisebb fia, valamint Augustus, Livia és a triumvir M. Antonius dédunokája volt.Eredeti neve Caius Caesar Germanicus. A Caligula – csizmácska – ragadványnevet kisfiúkéntkapta apja katonáitól. Hétévesen veszítette el apját. 27-től dédanyja, majd annak halála utánnagyanyja házában nevelkedett. Tiberius 30-ban, 18 évesen magához hívatta Capri szigetére. 33-ban korkedvezménnyel jelölték quaestornak, majd elnyerte a pontifexi és az auguri méltóságot.Tiberius vér szerinti unokájával, Tiberius Gemellusszal együtt, fele-fele részben jelölte őket vagyonaörökösének. Császárként a Caius Caesar Augustus Germanicus nevet viselte.

Róma nagy várakozással fogadta a Tiberius halála után hatalomra jutó Caligulát, a népszerűGermanicus utolsó életben maradt fiát. Az új princeps igyekezett megfelelni az elvárásoknak: hatalmasösszegeket osztott ki a legionariusoknak és a praetorianusoknak, valamint a római plebsnek is,továbbá a forgalmi adót is csökkentette. Liberalitasa, bőkezűsége mellett a pietasát hangsúlyozta,mindkét lehetséges irányban. Egyrészt megadta a halottnak kijáró végtisztességet nagyapjának, azelőző princepsnek. Ugyan nem avattatta istenné, de nem engedte, hogy damnatio memoriaeval,emlékének eltörlésével sújtsa a senatus. Ugyanakkor személyesen hozta haza Rómába száműzetésbenmeghalt családtagjainak hamvait, és a Mausoleum Augustiban helyezte őket el. Ő fejezhette beAugustus templomát is, Tiberius egyetlen, hosszú időn át épülő középületét. Caligula korai érméin ishangsúlyosan jelenítődik meg a pietas. Beszüntette a még folyamatban lévő felségsértési pereket, éshazahívatta a száműzötteket. Programja az augustusi principatushoz való visszatérést sugallta Tiberiusuralma után, anélkül hogy közvetlen elődjével élesen szembefordult volna.

Forrásaink szerint még principatusának első évében fordulat áll be uralkodásában, kegyetlen, őrültzsarnokká válik. Megöleti unokaöccsét és apósát, felújítja a felségsértési pereket, kénye-kedve szerintaláz és ölet meg előkelő polgárokat. Istenszobroknak a fejét lefűrészelteti, és saját képmását illeszteti ahelyükre, szentélyekben saját szobrát is felállíttatja, és kultikus tiszteletben részesítteti. Azt híresztelte,hogy a holdistennővel szeretkezik, és a capitoliumi szentélyből kihallatszott, ahogy tanácskozik,illetve veszekszik Iuppiterrel. Egyik húgát feleségül vette (a másik kettő csak a szeretője volt), és aztállította, hogy anyja is egy hasonló kapcsolatból származik Iuliától és Augustustól, ezzel az alacsonyszármazású Agrippát kiiktatta felmenői közül.

A forrásokban megjelenő őrült Caligula képet alapvetően kétféleképpen értékeli a kutatás. Egyikvélemény szerint, mivel a leírt tettei között rengeteg a topikus, más zsarnokok történeteiben isfeltűnő elem, az extrém vonások egyik része az ellenséges források túlzásának tulajdonítható,másik része pedig mint egy abszolút monarchia kialakításának kísérlete magyarázható, amelyhez amintát a keleti, hellénisztikus királyságok szolgáltatták (például a testvérek házassága esetében a

3. Róma

325

Ptolemaiosok). A kutatók többsége ezzel szemben az ókoriak véleményével megegyezően Caligulátegyszerűen elmebetegnek tartja, az elmebaj például egy súlyos betegség – erre utalnak is a forrásaink– következményeként tört ki rajta. Természetesen a két véleményt részben közös nevezőre is lehethozni, hiszen a császár őrületében felismerhető némi rendszer: hatalma mértéke, illetve formája állt aközéppontjában, és ehhez a „cezaromániájához” mintákat elsősorban a Kelet szolgáltatta, míg egyeselemeknek római előzményei is voltak (például Caesar, vagy a Iuppiterrel való tanácskozás esetébenScipio Africanus). A császárkultuszt Augustus csak megengedte, illetve egyes provinciákban óvatosanbátorította, Caligula ellenben már megkövetelte, hogy istenként tiszteljék. Ez nemcsak Itáliában keltettvisszatetszést, hanem Iudeában és a diaszpórában is, elsősorban Alexandriában, ahol a legnépesebbzsidó közösség élt. Súlyos konfliktusok robbantak ki, hiszen az istenszobrok felállítása és kultuszabálványimádásra kényszerítette volna a zsidókat.

Ennyit az uralkodóról. A továbbiakban a szörnyetegről kell szólnom. (. ) Külön templomot is emelt sajátisteni hatalmának, papokkal és gondosan megtervezett áldozatokkal. (...) A leggazdagabb emberekbefolyást, pénzt nem kímélve versengtek, hogy egymás után elnyerjék papi testületének vezetését.(...) Mások úgy mondják, hogy a lakodalmi ebédnél átüzent a vele szemközt heverő Pisónak [az ifjúférjnek]: Rá ne feküdj a feleségemre! – azzal mindjárt az asztaltól magával vitte a nőt. (...) Máskor,miután az áldozati állatot az oltárhoz vezették, ő segédpapi ruhában, neki- gyürkőzve magasra emeltea taglót – és lesújtott az áldozópapra. (...) Kedvenc (versenylovát Incitatusnak hívták. (...) Mintmondják, még consulságot is szánt neki.

(Suetonius: Gaius Caligula. 22, 25, 32, 55. K. R.) A Caligula-életrajzot olvasva nehéz eldönteni, acsászár őrültsége vagy a rómaiak fantáziája volt-e nagyobb.

Liberalitasa rövid idő alatt kiürítette a takarékos Tiberiustól örökölt teli államkincstárat. A hiánytfelségsértési perekkel, örökségek kicsikarásával, valamint rendkívüli – főképp a gazdagokra kivetett– adókkal pótolta.

Külpolitikáját is részben a népszerűségének finanszírozási igénye határozta meg, minden bizonnyalezért akarta provinciává szervezni Mauretaniát, az addigi klienskirályságot. A tervezett germaniai-britanniai hadjárat esetében is szerepet játszhatott a zsákmány reménye, bár ez utóbbi esetben nemez volt a döntő ok. A császár ugyanis egy vélt – paranoiáját tükröző – vagy valós összeesküvéstmegelőzendő vonult fel hatalmas sereggel Galliába, hogy elfogja és kivégeztesse a felső-germaniaihadsereg parancsnokát. Továbbá Caligula mint hadvezér akarta császári tekintélyét egy germánok,illetve Britannia elleni hadjárattal növelni. A vállalkozásával szembeni elvárásokat növelte,hogy Augustus hispaniai hadjárata óta római császár nem vett részt személyesen hadműveletekirányításában. Ugyan egy rövid germaniai hadjáratban sikereket érnek el kitűnő hadvezérei – egyikükServius Sulpicius Galba, a későbbi császár –, a Britanniába való átkelést a katonák megtagadják.Caligula forrásaink szerint gyávának, kegyetlennek és következetlennek mutatkozik katonái előtt,pedig a hadsereg támogatására, valamint a katonai sikerek nyújtotta legitimációra nagy szüksége lenne.Caligula egy-két év alatt maga ellen fordította a senatust a praetorianusgárdát, de még a legszűkebbkörnyezetét is. 41 legelején testőrgárdájának tisztjei végeznek vele.

■ Emlékeztető

legionarius, praetorianus, liberalitas, pietas, damnatio memoriae, Mausoleum Augusti

■ Kronológia

112. táblázat -

30 Tiberius magához hívatja Capri szigetéreCaligulát

37-41 Caligula uralkodása37 Caligula első consulsága nagybátyjával,

Claudiusszal együtt39-40 Caligula Galliában (a Germania és Britannia ellen

tervezett hadjárat)

3. Róma

326

41 A praetorianusok meggyilkolják Caligulát

3.3.1.2.3. Claudius (41-54)

Tiberius Claudius Kr. e. 10-ben született Drusus (Livia kisebbik fia) fiaként. Miután bátyja,Germanicus örökbe fogadta, neve Tiberius Claudius Nero Germanicus lett. Fogyatékosságai – nemtudjuk, ezeket mennyire túlozzák el a forrásaink – miatt alkalmatlannak ítélték a közszereplésre:Augustus és Tiberius alatt nem kapott ma- gistraturát, csak augur lett. Idejét gyerekkorától kezdvea görög nyelvnek, az irodalomnak és a tudományoknak, különösen – Livius biztatására – atörténetírásnak szentelte. Első hivatalához végül Caligula alatt jut, a fiatal princeps őt választja társulelső consulságához 37-ben. Császárként a Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus nevetviselte. „Nincs kifogásunk ellene, hogy a Mars-ünnepi játékokon rábízzuk az áldozópapok asztalánakgondját, ha hajlandó elviselni, hogy rokona, Si- lanus fia tanácsokkal lássa el, nehogy valami feltűnővagy nevetséges dolgot csináljon” – írta Liviának unokájáról Augustus (Suetonius: Az isteni Claudius.4. K. R.).

Már Caligula trónra emelésében is nagy szerepe volt a praetorianusoknak, utódja esetében pedigteljesen az ő kezükbe került a kezdeményezés. A Iulius-Claudius család egyetlen élő férfi tagját,Claudiust tették meg princepsnek, amiért cserébe Claudius fejenként 15 000 sestertius donativumot(ajándék) ígért a testőrgárdának. Némi huzavona után a praetorianusok fegyveres ereje a senatusszalis elfogadtatta a döntést. A senatusban ugyanis voltak, akik a köztársaság visszaállítását javasoltákCaligula halála után, de akik a principatus mellett érveltek, azok is ragaszkodtak volna hozzá, hogya senatus dönthessen a princeps személyéről. A közélettől sokáig elzárt és váratlanul az állam élérekerült Claudiusnak, miután a praetorianusokat megvásárolta, el kellett fogadtatnia magát császárkénta római néppel, és amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, a sokáig ellenséges senatusszal is.Nála is fontos szerephez jutott a nyilvánosságnak szánt gesztusaiban a pietas: családja – a Iulius-Claudiusok – elhunyt tagjainak különböző megtiszteltetéseket szavaztatott meg, például nagyanyját,Liviát (Augustus feleségét) istenné avatta. Ezzel pietasa mellett legitimitásának legfontosabb –kezdetben egyetlen – alapját, származását hangsúlyozta. Nem számol le az őt csak a praetorianusoknyomására elfogadó senatorokkal, és visszavonja Caligula rendeleteit: a damnatio memoriaeval sújtottzsarnok évei után igyekszik a politikát a normális medrébe visszaterelni, és egy józan, a hatalommalnem visszaélő princeps imázsát kialakítani. De nem szakít elődje politikájával, ami a római plebsetilleti, ő is bőkezű, csak józanabb patrónusnak bizonyul, nem szűnnek meg a fényes játékok és apénz- és élelmiszerosztások. A 43-ban meginduló britanniai hadjáratnak, amelyben egy rövid időreszemélyesen is részt vesz, szintén van a fentiek mellé állítható aspektusa. A római közvélemény – asenatoroktól a plebsig – elvárta a birodalomtól és a princepstől a katonai sikereket, és már Tiberiusidején is nehezen viselte a hódítások elmaradását.

Ami a senatust illeti, a princeps törekvései nem bizonyultak sikeresnek, uralkodását végigkísérikaz összeesküvések, a császári családdal távolabbi rokonságban álló, ambiciózus senatorok próbáljákmeg elragadni tőle a hatalmat. A senatus üléseire elkísérteti magát a testőrgárda tisztjeivel, igaz –és ez rendkívül jellemző uralkodására –, erre a se- natustól felhatalmazást kér. Az összeesküvésekvisszahozták a felségsértési pereket, a senatorok és lovagok kivégzéseit. Mivel élete első ötven évéta közélettől távol töltötte, nem szerezte meg azokat az ismereteket és főképp azokat a kapcsolatokat,amelyek a sikeres politizáláshoz még a császár számára is szükségesek. A tényleges döntések nem asenatusban, a régi politikai elittel való egyeztetéseken keresztül születtek meg, hanem a császár ésközvetlen munkatársai körében, akik elsősorban szabadosai (felszabadított rabszolgái) közül kerültekki, és a császári közigazgatás kulcsemberei voltak. Uralkodásának 14 éve alatt bizalmi emberei közöttcsak két-három senatori rangú személyt találunk.

Felszabadított rabszolgái közül a herélt Posidést tartotta a legnagyobb becsben; a britanniaidiadalmenet alkalmával őt is, mint legkiválóbb katonáit, vasatlan dárdával tüntette ki. Ugyanígymegbecsülte Felixet is, akit cohorsok és lovasegységek, majd Iudaea provincia élére állított, és akihárom királynő férje volt, vagy Harpokrast, akinek megadta a jogot, hogy gyaloghintón közlekedjenRómában, és nyilvános játékokat rendezzen, ezenkívül tudományos tanácsadóját, Polybiost is, akigyakran ott vonult középen a két consul között. De mindegyiküknél többre tartotta titkárját, Narkissostés számvivőjét, Pallast.

(Suetonius: Az isteni Claudius. 28. K. R.)

3. Róma

327

A liberti Caesaris (császári felszabadítottak) nagy szerepe az államigazgatásban nemcsak a princepsés a senatus rossz viszonyából származott, hanem a principatus intézményesüléséből is következett,és abszurd módon egy ízig-vérig köztársasági gyakorlatból fakadt. Az arisztokraták ügyeit – példáulvagyonuk kezelését – mindig is a tehetségük, szakértelmük és megbízhatóságuk alapján kiválasztottés felszabadított rabszolgáik intézték, és ha patronusuk magistraturát töltött be, az abból fakadófeladatokban is részt vettek, ugyanis a res publicának lényegében nem volt bürokráciája. Azokban azügyekben, amelyeket a princepsek saját hatáskörükben intéztek, ők is a libertusaikra támaszkodtak,az állam ügyeit, például a császárhoz érkező töméntelen levél rendezését, előszűrését a császármagánintézménye látta el. Ráadásul ügyismeretük miatt az egymást váltó princepsek számára – a pat-ronus-cliens viszony ugyanis öröklődik – megkerülhetetlenek lettek (ők tudták, melyik tekercs melyikpolcon található). Mivel Claudiusnak nem voltak sem államigazgatási tapasztalatai, sem megbízhatóemberei a senatusban, csak az „apparátusra” támaszkodhatott.

Tiberius fenntartani és konzerválni igyekezett az augustusi rendszert, Claudius pedig hatalmasszervezőmunkával járult hozzá intézményesüléséhez. Alatta épül ki és ölt hivatali formát a császáriügyek intézése a szakosodás jegyében. Az a rationibus hivatala a pénzügyeket intézte. Az abepistulisban fogalmazták a kinevezéseket és a tisztségviselőknek szóló császári utasításokat, illetve idefutottak be a jelentéseik, stb. Az a libel- lis az írásbeli kérvényeket és panaszokat fogadta és válaszoltameg. Az a studiis a császár döntéseinek jogi hátteréért felelt. Ezeknek a császári hivataloknak az élénálló felszabadítottak Claudius legfontosabb tanácsadói. Valószínűleg (forrásaink hiányosak) őalattaszerveződik meg a régi államkincstár mellé egy császári kincstár, a fiscus. Teljesen a saját hatáskörébevonja ugyanis a nép gabonával való ellátását, jelentősen javítja Róma vízellátását, folytatja az ostiaikikötő bővítését – ezek és hasonló állami feladatok miatt van szükség a közvetlen irányítása alatt állófiscusra.

A provinciák ügyeiben is határozott elképzelésekkel lép fel. Lezárja a még Caligulától örököltmauretaniai háborút, és provinciává szervezi a területet. Új provinciák jönnek létre Közép- és Dél-Európában is: Noricum és Thracia. Claudius úgy ítélte meg, hogy védelmük, illetve erőforrásaikkihasználása így hatékonyabban megoldható, mint ha klienskirályságok maradnának. A későbbiesemények miatt különösen fontosak a Iudaeát érintő változások. I. (Nagy) Heródes (Kr. e. 37-4)hajdani királyságát halála után felosztották. Jeruzsálem és térsége Syria provincia része lett, de különpraefectusok irányították, közöttük a birodalom leghíresebb helytartója, Pontius Pilatus 26 és 36között. Claudius újra egyesíti Nagy Heródes királyságát, és unokájának, a Rómában nevelkedettAgrippának adja. Egy-két év múlva, Agrippa 44-ben bekövetkező halála után újra megszűnik a zsidókirályság, és újra provinciális igazgatás alá kerül.

Claudius provinciapolitikája nem merült ki igazgatási reformokban, a határok ide-oda tologatásában,mélyrehatóbb, a romanizációt erősítő változásokat is kezdeményezett. Colo- niák sorát alapítja, ezekelsősorban a birodalom határainak térségében jönnek létre, többnyire veterántelepítéssel, mint példáulSavaria. A coloniák létrehozása kiegészült számos helyi város municipiumi rangra emelésével, amunicipiumok egy része a latin jogot is megkapta. A római polgárjog adományozásában is rendkívülbőkezű volt, amivel egyrészt a provinciákat Rómához kapcsoló szálakat erősítette, másrészt bővítettea hadsereg utánpótlási bázisát, ugyanis a legiókba csak polgárok léphettek be. Az ő uralkodása alattalakul ki az is, hogy az auxiliarisok, a segédcsapatokban harcolók leszerelésükkor római jogot kapnak.

Tiberius óvatos külpolitikája és Caligula ámokfutása után Claudius alatt újabb területtel gyarapszika Római Birodalom. 43 és 51 között elfoglalják Britanniának a Humber folyóig terjedő területeit,amelyet provinciává és két klienskirálysággá szerveznek. A hódítás okaiként a már korábban tárgyalttörekvések és kényszerek fogalmazhatók meg ebben az esetben is, Britannia nyersanyagaitól a rómaiközvélemény elvárásain keresztül a szomszédos terület, Gallia biztonságáig. Claudius még 43-banvisszatér Britanniából, hadvezéreire bízva a továbbiakat, triumphust tart, és a győzelme révén nekijáró Britan- nicus nevet fiának adományozza.

Az összeesküvések legszűkebb környezetét, a családját sem hagyták érintetlenül. Harmadik feleségét,Messalinát, akitől egy lánya, Octavia, és egy fia, a későbbi Britanni- cus, született, házasságtörésvádjával kivégeztette, és unokahúgát, Agrippinát vette feleségül. Agrippinának az első házasságábólmár volt egy fia, a későbbi Nero, aki idősebb volt Britannicusnál. Az ambiciózus Agrippina mindentmegtett Nero hatalomra juttatása érdekében. Claudius örökbe fogadta Nerót, és feleségül adta hozzá

3. Róma

328

lányát, Octaviát. Miután Agrippina fia pozícióit biztosította, nem várva meg, hogy Britannicus isfelöltse a férfitogát, megmérgezte férjét, Claudiust – legalábbis forrásaink ezt állítják.

■ Emlékeztető

princeps, donativum, pietas, liberti Caesaris, patronus, a rationibus, ab epistulis, a libel- lis, a studiis,fiscus, provincia, praefectus, colonia, municipium, latin jog, auxiliaris

■ Kronológia

113. táblázat -

26-36 Pontius Pilatus helytartósága37 Claudius Caligula consultársa41-54 Claudius uralkodása43-51 Britanniai hadjárat44 Agrippa halála49 Claudius házassága Iulia Agrippinával50 Claudius örökbe fogadja Agrippina fiát, Nerót53 Nero és Octavia házassága54 Claudius halála

3.3.I.2.4. Nero (54-68)

Nero 37-ben született. Cnaeus Domitius Ahenobarbus és ifjabbik Agrippina fia és Augustus, valamintMarcus Antonius ükunokája volt. Miután Claudius örökbe fogadta, neve Nero Claudius Caesar DrususGermanicus lett. Nevelője a kor egyik leghíresebb szónoka és sztoikus filozófusa, Seneca volt,haditudományokra pedig a testőrparancsnok Burrus oktatta. Nero császárneve: Nero Claudius CaesarAugus- tus Germanicus.

Claudius halála után Nero a testőrparancsnok, Burrus támogatásával zökkenőmentesen veheti át aprincipatust, személyét a senatus is elfogadja, az ott tartott első beszédében kijelenti, hogy csak a had-és a külügyekre tart igényt, minden mást átenged a senatusnak. Az első években a fiatal princepskormányzása volt nevelői, Burrus és Seneca tanácsaira épült, és ennek köszönhetően kiegyensúlyozottvolt, és uralma széles körű támogatást élvezett. A kormányzati munka továbbra is a császári hivatalokszabadosaira épült, de egyelőre nem juthattak olyan nagy és főképp nyilvános szerephez, mint azelőző princeps alatt. Claudius nagy hatalmú tanácsadói pedig száműzetésbe vagy öngyilkosságrakényszerültek még Nero uralkodásának első éveiben. Kezdetben nagy befolyása volt Agrippinánakis a fiára (vö. 169. dok.). De anyja irányítását és azt a szerepet, amelyet Ag- rippina a közéletbenbetölteni kívánt, Nero egyre kevésbé fogadta el, súlyos konfliktus alakult ki közöttük. Ennek acsaládi viszálynak az első áldozata Britannicus volt, akit forrásaink szerint az „anyacsászárné” akartkijátszani fia ellen, ezért Nero 55-ben meggyilkoltatta; a többi lehetséges „trónörököst” – AugustusnakNerón kívül is élt még néhány ükunokája – egyelőre csak eltávolíttatta Itáliából. Az Agrippinávalvaló ellenségeskedésnek végül a Nero által küldött kivégzőosztag vetett véget, 59-ben ugyanismeggyilkoltatta anyját is.

Sőt, mikor az armeniai követek hazájuk ügyét óhajtották Nero elé terjeszteni, Agrippi- na is felakart menni a császári emelvényre, hogy ott mellette üljön, de Seneca – miközben a többiek szintemegdermedtek az ijedtségtől – figyelmezteti a császárt, hogy siessen érkező anyja elé. Így tiszteletadáscímén elejét vették a gyalázatnak.

(Tacitus: Évkönyvek. XIII 5. B. I.)

Az előző két princeps alatt gyengültek Róma pozíciói Keleten a parthusokkal szemben, elveszítettékklienskirályságukat, Armeniát. Nerónak tehát lépnie kellett, és némi diplomáciai időhúzás után 58-banmegindult a háború. A hadsereg élére Cn. Domitius Cor- bulót, egy kitűnő hadvezért, Nero rokonátnevezték ki. A háborútól a diplomáciai és katonai szempontból rendkívül fontos terület visszaszerzésén

3. Róma

329

kívül Nero és tanácsadói a princeps hatalmának és népszerűségének további erősödését remélték.Továbbá a terület gazdasági szempontból is egyre jelentősebbé vált, ugyanis itt haladtak keresztül azIndia és Kína felé vezető kereskedelmi utak. A hosszú háborút, amelyben hol az egyik, hol a másikfél került fölénybe, 63-ban zárták le egy ugyan kompromisszumos, de a parthu- soknak előnyösebbmegállapodással: az ő jelöltjük – a parthus király testvére – lett Ar- menia királya, aki elismerteformálisan Róma fennhatóságát.

60-ban Boudicca, egy klienskirályság özvegy királynéja vezetésével széles körű felkelés tört kiBritanniában a súlyos adóterhek, valamint a rómaiak kegyetlenkedései és visszaélései miatt. Afelkelők lemészárolták Camulodunum colonia (a mai Colchester) lakosságát – jellemző, hogy azépületeket is lerombolták –, majd elpusztították Londi- niumot (London) és más városokat is, azellenük felvonuló legiót pedig tönkreverték. De a döntő ütközetben, amelyet Tacitus a hajdaninagy győzelmekhez hasonlít, a Boudicca vezette sereg két legióval szemben alulmaradt. Nehézségeiadódtak a birodalomnak az Al-Dunánál is. A dákok rendszeresen rabló hadjáratokat vezettekMacedoniába, illetve Moesiába, de az ilyen esetben szokásos római védekezés – a határ túloldaláravezetett büntető expedícióval elejét venni a támadásoknak – nem működött a Déli-Kárpátok mögöttbiztos védelmet találó dákokkal szemben.

(...) amely provinciába a Danuvius túlsó [északi] partján élők sokaságából több mint százezer emberthozott át feleségükkel, gyermekeikkel, fejedelmeikkel és királyaikkal együtt, hogy adót fizessenek.A szarmaták megmozdulását még kitörése előtt elfojtotta, bár csapatainak nagy részét [Corbulo]armeniai hadjáratának céljaira átadta.

(Ti. Plautius Silvanus – többek között – legatus pro praetore Moesiae sírfelirata. CIL XIV 3608. B.I. Vö. 174. dok.) A részlet a provincia védelmének két különböző módját mutatja, közülük az első, aDuna a dákok támadásai miatt kiürülő jobb partjának betelepítése, ebben a korban még szokatlan.

Claudius provinciaszervező politikája Iudaeában visszafelé sült el, az itteni körülményekhez aklienskirályság jobban illett volna. A terület népei (zsidók, görögök, szírek) közötti ellentéteket,valamint a zsidók belső viszályait még bizonyára tudta volna valahogy kezelni a provinciális igazgatás,de a monoteizmus és a hivatalos római vallás, különösen a császárkultusz ellentéte végletesenmegterhelte a római hatalom képviselői és a zsidók viszonyát. Ráadásul Claudius és Nero helytartóiközül többen korruptnak és hatalmaskodónak bizonyultak a római források szerint is, és a görögökés zsidók állandó viszályában a görögök pártját fogták. „Tartott mégis a zsidók türelme egészenGessius Flo- rus procuratorságáig” (Tacitus). Nero egy rendeletével a görög és zsidó lakosságúCaesa- reában a zsidókat megfosztotta a polgárjoguktól. Az ebből kialakuló konfliktust a Tacitusáltal említett, görög származású helytartó rendkívül rugalmatlanul kezelte, és az események sorána caesareai görögök több ezer zsidót lemészároltak. Ráadásul a helytartó a templom kincseinek alefoglalását is kilátásba helyezte a tartomány adóhátraléka miatt, erre válaszul kitört a felkelés (66). Afelkelők legyőzték az ott állomásozó kisebb csapatokat, majd a Syriából odaérkező legiót is, a felkelésháborúvá terebélyesedett. Nero T. Fla- vius Vespasianusra bízta a lázadók leverését. Vespasianuskitűnő katona volt, ráadásul Nero kezébe mert adni több legiót is, mivel alacsony származása miattnem félt attól, hogy principatusra tör.

Burrus 62-ben meghalt, és Nero ugyanekkor Senecát is eltávolította környezetéből. Új tanácsadóités munkatársait, mindenekelőtt Tigellinus és Sabinus praefectus praeto- riókat már maga választottaki baráti köréből, azok közül, akikkel az egyre kicsapon- góbb életet élő császár a kedvteléseinekhódolt. Szakértelmük nem, csak feltétlen lojalitásuk számított: Nero egyre vadabb ötleteinektámogatása és inspirálása. Nagy befolyása volt a fiatal princepsre Poppaeának, aki miatt, hogyfeleségül vehesse, elvált Octaviától 62- ben. A fordulatot a császári politikában a kivégzések ésgyilkosságok is nyilvánvalóvá tették a rómaiak számára. A Iulius-Claudius család több, korábbancsak száműzött leszármazottját, köztük Octaviát is, meggyilkolták. Újra megkezdődtek a felségsértésiperek, amelyeket a császár növekvő paranoiája és kegyetlensége mellett az államkassza súlyos hiányais motivált. A kincstárat már a háborúk és a birodalom igazgatása is súlyosan megterhelte, és a hiányt acsászári udvar pazarló életmódja tovább fokozta. De a legnagyobb érvágást Nerónak a római plebsszel,illetve a birodalom népeivel, elsősorban a görögökkel szemben mutatott liberalitasa okozta, Nerosaját princepsi imázsát a nép patrónusának szerepkörében találta meg. Az ebből fakadó programnaktöbb fontos és előremutató eleme is volt. Növelte a Város közbiztonságát, az igazságszolgáltatástelérhetőbbé tette a szegényebbek számára is, támogatta a katasztrófa sújtotta területeket Itáliában és a

3. Róma

330

provinciákban. Így járt el a 64-es római tűzvész esetében is, ami után a város újjáépítési költségeineknagy részét a kincstár állta. Ez a tűzvész minden korábbinál pusztítóbb volt, Róma tíz napon átégett, és a 14 kerületéből 3 teljesen megsemmisült, de a többiben is súlyos károk keletkeztek, ahalálos áldozatok számát pedig még megbecsülni sem tudjuk. A tűzvész átformálta Róma képét,utcahálózata szabályosabb, maga a város szebb és biztonságosabb lett: Nero többek között elrendeltea szűk sikátorok felszámolását, tűzfalak építését, továbbá, hogy az épületek alsó szintjeinél fát nem,csak követ használhatnak.

A baj gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk, ide-oda kanyargó utcáival ésszabálytalan házsoraival ki volt neki szolgáltatva – már amilyen a régi Róma volt. (...) Míghátratekintettek, oldalról vagy elölről gyakran már körül is voltak véve (a lángokkal).

(Tacitus: Évkönyvek. XV 38. B. I.)

A tűz kitöréséhez Nerónak valószínűleg semmi köze sem volt, de annál jellemzőbb, hogy aközvélemény és később a történetírók is az „őrült császárt” vádolták a gyújtogatással. (Rómábangyakran volt tűzvész a szűk utcák, a sok beépített faanyag és a nyitott parázstartók, tűzhelyek miatt.)A bűnbak szerepére, mint Tacitustól tudjuk, Nero egy új vallási irányzat követőit, a keresztényeketválasztotta ki. Tömeges kivégzések következtek, amelyeket Nero látványosságul szánt Róma népének,de a kegyetlenkedés visszájára fordult, a keresztények iránt szánalmat ébresztett, a princepsről pedignem terelte el a gyanút.

De sem emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelé- sének hatásáranem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híreszteléselhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtottaazokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt, és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a névszármazik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtottvészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is,ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát előszörazokat fogdosták össze, akik ezt megvallot- ták, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nemis annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüketmég csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásá- tól pusztuljanak,vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero akertjeit ajánlotta fel e látványosság céljába, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhábana nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak, és a legsúlyosabb büntetést ismegérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miattkellett pusztulniuk.

(Tacitus: Évkönyvek. XV 44. B. I.)

A felségsértési perek, a vagyonelkobzások és a birodalmat válságba juttató politika a senatorok éslovagok egy csoportját cselekvésre késztette. 65-ben a koncepciós perek után egy igazi összeesküvéslepleződött le. Az összeesküvőknek császárjelöltjük is volt Cal- purnius Piso személyében. Amegtorlás széles körű tisztogatásban folytatódott, ekkor hal meg Seneca, valamint a princeps mégéletben levő összes rokona. Seneca az áldozatok többségéhez hasonlóan és a köztársaság végénkialakult hagyománynak megfelelően öngyilkossággal előzte meg az elfogatást és kivégzést. Egykésőbbi összeesküvés után kell meghalnia Nero tehetséges hadvezérének, Domitius Corbulónak is.Ennek a híre a zsold- fizetés akadozása miatt amúgy is elégedetlen legiókat is szembefordítja Neróval.

66-ban fényes ünnepségsorozattal iktatják be királyságába Armenia uralkodóját. A ragyogókülsőségek egyáltalán nem tükrözik a parthus-római viszony valós helyzetét, mint ahogy az eztkövető lépés, a Ianus-templom kapujának bezárása sem emelhette sokak szemében a princepset apax Augustát megteremtő ükapja mellé. Az év végén Nero előadókörútra indult Görögországba,hogy igazi hivatásával, a művészetekkel foglalkozzon, az azt értékelni tudó közönség előtt. De indultkocsiversenyeken is, saját maga hajtva fogatát, és birkózóként is szorgalmasan gyakorolt. A kitharánjátszó és saját költeményeit előadó császár, aki Itália és a birodalom helyett csak az őt ünneplőgörögökkel foglalkozott, végképp elveszítette tekintélyét a politikai elit szemében, amelynek tagjai– úgy tűnik – a császár énekesként, színészként való szereplését még a felségsértési pereknél isrosszabbul tűrték. De Nero hatalmát nem ők, hanem a provinciákban fellázadt hadseregek fogják

3. Róma

331

megdönteni. A császárt végül elsöprő események a C. Iulius Vindex, Gallia Lugdunensis helytartójaáltal szervezett felkeléssel kezdődtek 68 tavaszán. Vindex nem kívánt császár lenni, a principatustHispania Tarraconensis helytartójának, Galbá- nak ajánlotta fel, akit hamarosan imperatorrá kiáltanakki csapatai. Mikor Rómában kiderült, hogy Galbán kívül más hadseregparancsnokok is Neroellen fordultak, a praetorianusok magára hagyták, a senatus pedig az emberiség ellenségének ésanyagyilkosnak nyilvánította a császárt, aki egy szabadosa házában bujkált. A kilátástalan helyzetbejutott Nero öngyilkoságba menekült.

Galba régi, előkelő családból származott, örökbefogadás révén rokonságban állt Liviával, Augustusfeleségével. 33-ban consul, majd Caligula alatt Germania Su- perior császári legatusa. Nero bízta megHispania Tarraconensis helytartóságával, ez a Rómától és Nerótól távolabbi, nem túl jelentős tisztségmenthette meg egy felségsértési pertől, amelyre hatalmas vagyona, előkelő származása és hadvezéritekintélye miatt bizton számíthatott volna. Hetvenhárom évesen lett Servius Gal- ba Imperator CaesarAugustus néven császár.

■ Emlékeztető

klienskirályság, provincia, praefectus praetorio, liberalitas, praetorianus

■ Kronológia

114. táblázat -

54 Nero uralkodásának kezdete, Parthus támadásArmeniában

55 Britannicus halála58 Domitius Corbulo armeniai hadműveleteinek

kezdete59 Nero meggyilkoltatja anyját60-61 Boudicca királynő felkelése Britanniában62 Burrus praefectus praetorio halála és Seneca

háttérbe szorulása,Nero elválik Octaviától, éselveszi Poppaea Sabinát

64 A pontosi királyságot provinciává szervezikTűzvész Rómában Keresztényüldözés Rómában

65 A Calpurnius Piso-féle összeesküvés, Senecaöngyilkossága, Poppaea Sabina halála

66 Fényes ünnepségsorozattal iktatják bekirályságába Armenia uralkodóját

66-67 Nero előadó körútja Görögországban66-71 A zsidó háború67 Nero Vespasianust bízza meg a zsidó felkelés

leverésével68 C. Iulius Vindexnek, Gallia Lugdunensis

helytartójának felkelése Servius Sulpicius Galbáta csapatai császárrá kiáltják ki, Nero halála

3.3.1.3. A FLAVIUS-DINASZTIA (69-96)A Flavius-dinasztiára vonatkozó források közé tartoznak Tacitus Korunk története, SuetoniusVespasianus-, Titus- és Domitianus-életrajza, Cassius Dio XLV 5-47 (kivonatokban), DiónChrysostomos beszédei, ifjabb Plinius levelei, Iuvenalis szatírái, Aurelius Victor Caesares, 9-11,Flavius Iosephus A zsidó háború című munkája, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 170-176.dokumentumai.

3. Róma

332

3.3.1.3.1. Vespasianus (69-79). Titus (79-81)

Vespasianus apja még adóbérlettel és hitelezéssel foglalkozott, de ő már senatori karriert futottbe. Kitűnő katonának bizonyul, Thraciában, Germaniában, Britanniában is szolgált. „Szörnyenmagára haragította a császárt, mert miközben az énekelt, ő többször kiment, vagy ha ott maradt,lekókadt a feje” (Suetonius: Az isteni Vespasianus. 4. K. F.) Ennek ellenére a zsidó felkelésleverésével mégis őt bízta meg Nero. 69 júliusában először Egyiptomban, majd a saját főhadiszállásánköszöntötték imperatorként. Ekkor a felkelés leverésének befejezését, Hierosolyma (Jeruzsálem)ostromát idősebbik fiának, Titusnak adta át. Császárként neve Imperator Caesar Vespasianus Augustusvolt.

Az üres kincstárat és lázongó birodalmat átvevő Galba nem fizetett donativumot a testőrgárdának,és a provinciákban állomásozó hadseregek támogatását sem igyekezett megvásárolni magának. Apraetorianusok még 69 elején fellázadnak, és megölik Galbát, helyébe pedig Othót kiáltják kicsászárnak. Otho, aki fiatalon Nero rossz hírű társaságához tartozott, józan és rugalmas princepsnekbizonyul, de csak néhány hónapja jut a kormányzásra. Az alsó-germaniai sereg parancsnoka, VitelliusÉszak-Itáliában vereséget mér rá, és Otho, aki nem akarja folytatni a polgárháborút, öngyilkoslesz. A senatus elismeri Vitelliust princepsnek, a hadsereg nagyobbik része azonban nem, ők egyúj jelölt, Vespasianus mellé állnak. Flavius Vespasianust a zsidók felkelésének leveréséhez kapottserege mellett a Keleten – Syriában és Egyiptomban – állomásozó többi legio is támogatta. Amikormelléálltak a pannoniai csapatok is, az végképp az ő javára billentette a mérleget Vitellius erőivelszemben. Így a több jelöltet is felszínre dobó és elsüllyesztő polgárháborús év, az úgynevezett négycsászár éve után az okosan kiváró Vespasianusé lett a birodalom. „Köztudomásúvá lett az uralkodóihatalom titka (arcanum imperii), az, hogy princepset máshol is választhatnak, nemcsak Rómában” –(Tacitus, vö. 171. dok.). A Iuli- us-Claudius-dinasztián belül az utódlás kérdését Tiberius óta udvariés családi intrikák, befolyásos senatori csoportok, valamint a praetorianusgárda döntötte el. A családkihalása új helyzetet teremtett, és a princepsi hatalomért folyó belháborúban a döntő szót már aprovinciákban állomásozó seregek mondták ki.

Fennmaradt az a senatusi határozat (vö. 173. dok.), amely leírta az új császár hatáskörét. A szövegnekvisszatérő fordulata: „amint ezt az isteni Augustus, Tiberius Iulius Caesar Augustus és TiberiusClaudius Caesar Augustus Germanicus tehette”, a felhatalmazás tehát a Iulius-Claudius-dinasztiavállalható princepseivel való folytonosságot hangsúlyozza. A császári hatalom intézményesülésénekez a fontos dokumentuma az isteni Caesar és előkelő régi családok leszármazottainak soráhozkapcsolja hozzá a lovagrendből felemelkedő Vespasianust. „A bedriacumi csata [Otho és Vitelliusseregeinek összecsapása] megkezdése előtt pedig két sas tűnt fel, és mindenki szeme láttáraösszekaptak, majd amikor az egyik alulmaradt, kelet felől megérkezett egy harmadik is, és elkergettea győztest” (Suetonius: Az isteni Vespasianus. Vö. 172. dok.). Forrásaink számtalan csodás előjeletfelsorolnak Ves- pasianus uralomra kerülésével kapcsolatban, és ezek nagy része már a kortársak előttis ismert volt. Az isteni származás hiányát az új princeps esetében az isteni kiválasztottság pótolta.

Pecunia non olet, azaz „A pénznek nincs szaga” – mondta Vespasianus állítólag fiának, aki szemérevetette, hogy még a tímár- és ruhatisztító műhelyek elé a vizelet számára kitett hordók tartalmátis megadóztatja. És hogy ezt rögtön be is bizonyítsa neki, a császár a fia orra alá dugott egypénzérmét, amely az első illemhelyi adóbefizetésekből származott. Hogy igaz-e a Suetonius általmegőrzött bonmot, nem tudhatjuk, de jellemző darabja a Vespasianusról fennmaradt történeteknek.A történetíró szerint állítólag 40 milliárd sestertiusra volt szükség a polgárháború után a birodalomügyeinek rendbetételére, és ez pont 40 milliárddal haladta meg a kincstár lehetőségeit. Az új princepslegsürgetőbb feladata a birodalom pénzügyeinek rendbetétele volt. A kincstár bevételeit elődei általelengedett adók újbóli bevezetésével, egyes adók emelésével, valamint újak kivetésével növelte.Például a birodalomszerte élő zsidók által korábban a jeruzsálemi templom javára fizetett évi adótezután a római állam szedte be, és a polgárháború alatt elpusztult capitoliumi templom újjáépítésérefordította. De az adóbevételek növelésénél hosszú távon jelentősebb volt a res privata, az egységescsászári birtokkomplexum megteremtése, amely a Iulius-Claudiusok kezén felhalmozódott – példáula felségsértési perekkel is növelt – birtokokat, az ager publiciust és a gazdátlanul hagyott földeketegyesítette. A res privata tehát állami vagyon volt, amelynek a jövedelmeit a császári feladatokellátására használták fel. Az egyes birtokokat (fundus) vagy hosszabb időre nagybérlőknek adták, vagyközvetlenül, egy-egy lovagrendű procurator (intéző) irányításával aknázták ki.

3. Róma

333

Tiberiushoz hasonlóan ismét olyan princeps került a birodalom élére, aki személyes tapasztalataialapján jól ismerte a provinciák és a hadsereg helyzetét. Szükség is volt szakértelmére, erélyességére,valamint diplomáciai érzékére. Meg kellett erősíteni a birodalom északi határait, ugyanis 69-bena germánok kihasználták, hogy az ottani legiók nagy részét Itáliába vezényelték a polgárháborúmiatt, és Galliában is felkelés tört ki. Továbbá növelni kellett a csapatok létszámát és hatékonyságátMoesiában a szarmaták, a ge- ták és a dákok betörései miatt. A zsidó háborút Vespasianus fiafejezte be 71-ben. Jeruzsálemet elfoglalták és kifosztották, a templomot lerombolták, a háborúbanegymillió zsidó vesztette életét Flavius Iosephus szerint. Vespasianus átszervezi a keleti provinciákatés klienskirályságokat, hogy biztosítsa Róma itteni határait és a terület nyugalmát. Ennek a munkának alegfontosabb eleme Armenia Minor és Commegene klienskirályságok provinciává szervezése. Uralmaalatt folytatódnak a hódító háborúk Britanniában, hadvezérei megszerzik a birodalom számára a maiWales területét, északon pedig Caledoni- áig (Skócia) jutnak el a római legiók.

„Mert hogy a belső viszály volt az oka a város pusztulásának, és hogy maguk a zsidók zsarnokaikényszerítették a rómaiakat akaratuk ellenére, hogy erőszakhoz nyúljanak, és felgyújtsák a szenttemplomot, annak tanúja maga Titus császár, a templom elpusztítója.” Flavius Iosephus zsidófelkelőből lett Vespasianus foglya, majd híve és római polgár. A háború történetírójaként a rómaiak ésa Flaviusok nézőpontját magáévá tevő szerző a háborúért, főképp elhúzódásáért és véres befejezéséérta zélótá- kat teszi felelőssé. (A zélóták a farizeusok, szadduceusok és esszénusok mellett a negyedikés legradikálisabb politikai-vallási csoportját alkották a zsidóknak, akik elfogadhatatlannak tartották arómai uralmat.) Flavius Iosephusnál Titus meg akarja óvni a templomot, de sokkal valószínűbb, amireegy másik forrásunk utal, hogy tudatosan pusztíttatta el mint a Rómának való ellenállás jelképét.

Nero uralkodása és a polgárháború széles rendet vágott a senatorok és lovagok soraiban, ígyVespasianus – maga is homo novus – új emberekkel egészítheti ki a vezető réteget. Az ekkorfelemelkedő arisztokrácia tagjai elsősorban az itáliai, de jelentős részben már a provinciabeli városokelőkelői közül kerültek ki. Több, később Rómának császárt adó család ekkor kezdi a karrierjét.A provinciák előkelőinek felemelkedése a birodalmi elitbe a tartományokat és Rómát összefűzőszálakat is erősítette. Ugyanezt szolgálta a latin és polgárjog nagymértékű osztogatása, illetve azurbanizációnak – coloniaalapítások, illetve a municipium rang adományozása – a felgyorsulása. Aromanizáció és urbanizáció természetesen nem egyoldalú, csak a hatalom törekvései, adminisztratívlépései révén megvalósuló folyamat volt, hanem a gall, hispán, pannoniai területek fejlődésének azeredménye, illetve az „elismerése”.

Vespasianus már uralma legelején Caesar titulussal tünteti ki fiát, amivel a dinasztiaalapítási szándékátegyértelművé tette. Többször viseltek együtt consulságot, és censor- ként a senatus névjegyzékét ésa lovagrendet is együtt vizsgálták felül. Titus megkapta természetesen a tribunicia potestast és azimperium maiust is, ezenkívül pedig apja praefectus praetoriója is volt. Megfelelő volt az előkészítés,de népszerűsége miatt is zökkenőmentesen vette át a hatalmat, de korai halála miatt csak röviden, 79és 81 között gyakorolhatta. Uralmát apja politikájának következetes folytatása, valamint katasztrófáksorozata jellemzi. 79-ben kitört a Vesuvius (Vezúv), amely elpusztított három várost, Pompeiit,Herculaneumot és Stabiaet. A katasztrófában halt meg a kor nagy enciklopédistája, az idősebb Pliniusis, a Naturalis historia szerzője (vö. 175. dok.). A vulkánkitörést Campa- niában éhínség követte, majdRómában tört ki tűzvész, mindezeken túl pedig egy pestisjárvány is sújtotta Itáliát. Titus fejezte be 80-ra az amphitheatrum Flaviumot, ismertebb nevén a Colosseumot.

■ Emlékeztető

donativum, négy császár éve, res privata, fundus, procurator, klienskirályság, homo novus, colonia

■ Kronológia

115. táblázat -

69 A „négy császár éve”69 eleje A praetorianusok fellázadnak, megölik Galbát, és

Othót kiáltják ki császárnak69. április Bedriacumi csata; Otho öngyilkossága

3. Róma

334

69. július 1. Vespasianust császárrá kiáltják ki69-79 Vespasianus uralkodása70. szeptember 21. Titus elfoglalja Jeruzsálemet71-83 Hadjáratok Britanniában79 Vespasianus halála79-81 Titus uralkodása79. augusztus A Vesuvius kitörése, Tűzvész Rómában80 Az Amphitheatrum Flavium (Colosseum)

felavatása

3.3.1.3.2. Domitianus (81-96)

51-ben született, Vespasianus kisebbik fiaként. Vitellius idején Rómában tartózkodik, és annak bukásaelőtt egy-két nappal az utcai harcokban – ezek során gyullad ki a Capitolium – kis híján életétveszti, Isis-papnak öltözve sikerül elmenekülnie a vitellianusok elől. Trónra lépésekor már nyolcszorosconsul, de tényleges hatalmat és feladatot nem kapott apja és bátyja uralkodása alatt. Császárineve Imperator Caesar Domitianus Augustus volt, ami 83-ban, a chattusok fölött tartott triumphusátkövetően kiegészült a Germanicus elemmel.

A princepsektől elvárt politikai magatartás fontos eleme volt a senatusszal való egyeztetés, de az,ami Augustus idején még nélkülözhetetlen volt, a császárság intézményesülésének előrehaladtávalegyre inkább kiürülő politikai rituálévá vált. A császároknak természetesen szükségük volta leggazdagabb nagybirtokosok, a társadalom elitjének támogatására, de a senatusszal valóegyüttműködésnek az ügyek elintézésében nem, csak a szimbolikus politizálásban, a res publicahagyományainak fönntartásában volt jelentősége. Ezt már Vespasianus is egyre türelmetlenebbülviselte. A császároknak a tehetséges és képzett sena- torokra is szükségük volt, akikre nehézfeladatokat és fontos provinciákat lehetett bízni, bár egyre inkább helyettesíthetők voltak lovagokkalés homo novusokkal. De összességében a senatus testületként alkalmatlan volt operatív döntésekkialakítására, gátjává vált a hatékony kormányzati munkának. A döntések – a rövid, de a hosszú távútervek is – a császár és tanácsadóinak, az amici principis vagy amici Caesaris körében születtek.Domi- tianus nyíltan mellőzte a senatust mint testületet, abszolutista módon kormányzott, az őamici Caesarisa szinte már nem is informális testület volt. Az új kormányzati stílus külsőségekbenis megnyilvánult, megkövetelte hogy dominus et deusnak, úrnak és istennek szólítsák (Suetonius:Domitianus. 13). A deus Caligulát és Nerót idézte, dominusnak meg a rabszolgák szólították urukat– mindkettő elfogadhatatlan volt a senatorok számára.

Amikor pedig visszavette elvált feleségét, közleményben tudatta, hogy visszahívta őt az isteninyoszolyára. (...) Ugyanilyen arcátlanul kezdte a körlevelet, amelyet pro- curatorai nevében diktált:„Urunk és istenünk így parancsolja.”

(Suetonius: Domitianus. 13. K. F.) Ennek a megszólításnak is megvolt az előzménye aPtolemaiosoknál: theos kai ky- rios. Már Tiberius kapcsán olvashatjuk a forrásokban, hogy visszakellett utasítania a domine megszólítást egyes senatorok részéről, tehát használata nem volt újdonság,a problémát a nyilvánossá, hivatalossá és kötelezővé tétele jelentette.

Uralkodása alatt szinte folyamatosan viselte a consulságot, és a censor perpetuus (örökös censor)tisztséget is létrehozta a maga számára, ez a Caesar praefectus morumára emlékeztető megbízatása régi hagyományok és szokások felújítását és számonkérését tette lehetővé számára. A központicsászári irodák (ab epistulis, a rationibus stb.) élére felszabadítottak helyett lovagokat állított, vagyisa császári magánhivatalok állami intézménnyé váltak. Apjához hasonlóan ő is tovább szigorítottaés racionalizálta az adókivetést és -behajtást. Nála már feltételezhető az állam költségeinek éskiadásainak hosszú távra való megtervezése. Nagy gonddal választotta ki és ellenőrizte megbízottait,hogy megakadályozza a provinciákban a visszaéléseket.

Hadvezérként nem marad el apjától és bátyjától, Germaniában uralkodásának elején személyesenirányította a sikeres hadműveleteket. Győzelmeit kisebb területek megszerzése mellett elsősorban a

3. Róma

335

határvonal megerősítésére használta föl. Ő szervezi tartománnyá Germania Superiort és GermaniaInferiort. Újra súlyossá válik a helyzet Pannoniában, ahol a Duna túloldalán élő markomannokés kvádok ellen kell újabb legiókkal megerősíteni a védelmet. Ráadásul 85-86 telén a dákokis betörtek Moesiába. A válságos helyzetet a helyszínre siető Domitianus egyrészt a provinciaátszervezésével (kettéosztásával) igyekszik orvosolni, másrészt az ellenséges területekre vezetetthadjáratokkal. A váltakozó sikerű harcokat a Decebalus dák királlyal való megegyezés zárja le. A határháborítatlanságáért cserébe gabonát és útépítő mérnököket ad Róma. Domitianus még apjától örököltea britanniai hadjáratot és annak hadvezérét, Tacitus apósát, Agricolát, aki sikeresen nyomult északfelé, és már a mai Skócia területét hódoltatta, de Domitianus 83-ban leállíttatta a hadműveleteket.Ennek minden bizonnyal racionális okai voltak, mert, mint már elődeinek is, Domitianusnak is azzalkellett szembesülnie, hogy a szerezhető zsákmány és a későbbi várható adójövedelmek nem látszanakfedezni a hadjárat és a provincia fenntartásának költségeit. Ugyanakkor a még mindig a régi hódításokdicsőségén nevelődő és hagyományos katonai karrierre vágyó senatorok elvárták a princepsektől abirodalom növelését. Számukra az államigazgatás, a provinciaszervezés és a határvédelem terén elértjelentős eredmények sem átláthatók, sem meggyőzők nem voltak. Számukra például a dák problémalezárása nem józan, hanem szégyenletes megoldásnak tűnt. Ezt a véleményt közvetíti számunkraTacitus, aki apósának visszahívását Domitianus féltékenységével magyarázza, megelőlegezve későbbimunkájának Germanicus és Tiberius kapcsolatáról rajzolt képét.

A senatust maga ellen hangoló Domitianus a nép és a hadsereg körében népszerű princeps volt. Akatonák zsoldját egyharmadával megemelte, és személyes jelenléte a veszélyeztetett határszakaszokonis sokat nyomott a latban. A népről is igazi princeps módjára gondoskodott, anélkül hogy ezzelkiürítette volna a kincstárat. Fényes ünnepségeket, elődeit túlszárnyaló látványosságokat rendezett.Pénzt osztott, és lakomákon vendégelte meg Róma népét. Építkezései pedig munkaalkalmat jelentetteka plebsnek, hatalomra kerülésekor ugyanis még közel sem fejeződött be a 64-es és a későbbi tűzvészekkárainak helyreállítása. Rengeteg új középülettel gazdagította a várost: templomokkal, amelyek őt éscsaládját kapcsolták szorosan az istenekhez, valamint a nép szórakoztatására szolgáló épületekkel.Az előbbire jó példa a gens Flaviának emelt templom vagy a Fortuna Re- dux (VisszavezérlőFortuna), amit egy háborújából való visszatérése után építtetett; az utóbbira pedig a közönséget vízicsatákkal szórakoztatni tudó Naumachia. Az épített térben mint médiumban rejlő lehetőséget mutatjaaz említettek mellett tervezett (de már utóda által befejezett) foruma, amely Augustus forumát kötötteössze a Vespasianuséval. A Palatinus-dombon tovább építtette a császári palotát, a Palatinust, és Rómaközelében is emeltetett magának egy hatalmas rezidenciát.

Mert ez a nép már rég – amióta vevő szavazatra nincs – túltette magát minden gondon, s akitől régvesszős bárd, sereg és hatalom függött, ma egészen meglapul és csak e két dolgot kívánja szorongva:cirkuszt és kenyeret.

(Iuvenalis: Szatírák. X 77-81. M. Gy.)

A híres panem et circenses sorok Iuvenalistól, akinek kortársa Domitianus is feltűnik szatíráiban:

Míg a halálra gyötört földön még dúlt az utolsó Flavius, és e kopasz Nero jármát nyögte a Város (...)

(IV 37-38.)

Róma-szerte, minden kerületben tömegestül építette magának a hatalmas bolthajtásokat ésdiadalíveket, négyes fogatokkal és a diadal egyéb jelképeivel, úgyhogy valaki fel is írta az egyikregörögül: „Elég volt!”

(Suetonius: Domitianus. 13. K. F.)

A háttérbe szorított senatorok többször is összeesküvést szőttek Domitianus ellen. A válaszként érkezőfelségsértési perek pedig tovább rontották a császár és az atyák közötti viszonyt. A kivégzettek főképpaz úgynevezett ellenzéki senatorok közül kerültek ki. Ez a csoport végig jelen van – természetesencserélődő, végül általában kivégzett tagokkal – a principatus első két évszázadában. Összekapcsoljaőket a sztoikus filozófia és a prin- cepsekkel szembeni ellenállás. Nem a köztársaságot akarjákhelyreállítani, csak a monarchia helyes formájának kialakításáért szállnak síkra: a princeps hatalmánakegyrészt kiválóságán kell alapulnia, másrészt a törvények szabta korlátok között kell megmaradnia.

3. Róma

336

A libertas, a szabadság a monarchiában a szólás, akár a császár bírálatának szabadságát jelenti, ezteszi lehetővé az arisztokrácia érdemi részvételét az államügyekben. Ez a részvétel kötelező is abölcsre nézve, visszavonulnia a magánéletbe csak akkor szabad, ha a princeps személye teljesenellehetetleníti az értelmes cselekvést. Az elv, hogy a legkiválóbb embert kell kiválasztani az uralomra,éles ellentétben állt a császárok dinasztiaalapító törekvéseivel, így a Flaviusokra eleve rossz szemmelnéztek. Az összeesküvésektől, illetve a sztoikus ellenzéktől független ügy volt unokanővérénekszáműzetése és férjének kivégzése. Ellenük a vád istentagadás és a zsidókkal való rokonszenvezésvolt. Domitia- nus közeli rokonai – az ő gyermekeiket szánta utódául – minden bizonnyal keresztényekvoltak, és emiatt tagadták meg a római istenek kultuszában való részvételt. A családjában való szigorúfellépés jól jellemzi a princeps konzervatív vallásosságát, amely nem csak kifejezetten a keresztényekellen irányult: Domitianus például a hagyományoknak megfelelően, élve temette el a szüzességifogadalmukat megszegő Vesta-papnőket is.

Olvashattuk, hogy Arulenus Rusticusnak Thrasea Paetus, Herennius Seneciónak Hel- vidius Priscusmagasztalása az életébe került, és ez a dühöngés nemcsak a szerzőkre, hanem könyveikre is kiterjedt:háromtagú bizottságnak tették kötelességévé, hogy e kiváló szellemek műveit a comitiumon és aforumon égessék el.

(Tacitus: Iulius Agricola élete. 2. B. I.) Thrasea Paetus és veje Helvidius Priscus a senatorok sztoikuscsoportjának voltak emblematikus alakjai, Thrasea Paetust Nero küldte halálba, veje pedig Vespasia-nus uralmának volt egyetlen áldozata ebből a csoportból.

■ A császárkori Róma

Az összeesküvések és felségsértési perek ördögi köréből sem a császár, sem a senatorok nem tudtakmár kiszállni. A császár egyre kegyetlenebb uralkodásának végül egy sikeres összeesküvés vetett véget96-ban, amelynek a császárné is részese volt. Halála után damnatio memoriaera ítélték; hogy emlékétmégis számos szobor és felirat megőrizte, az a nép és a hadsereg körében való töretlen népszerűségétjelzi, és nem felel meg a történetíróknál és költőknél fennmaradt negatív képnek. Ezek a forrásainkugyanis nagyrészt a senatus véleményét tükrözik.

■ Emlékeztető

amici principis / amici Caesaris, dominus et deus, censor perpetuus, ab epistulis, a rationibus, FortunaRedux, Naumachia, Palatinus, panem et circenses, ellenzéki senatorok, libertas, damnatio memoriae

3. Róma

337

■ Kronológia

116. táblázat -

81-96 Domitianus uralkodása81-85 Domitianus germaniai háborúi81-83 Agricola katonai sikerei Caledoniában85 k. Germania Superior és Germania Inferior

létrehozása85 Pannoniai háború85/86 tele Dák támadás Moesia ellen85/86-88 Domitianus dák háborúja96 Sikeres összeesküvés Domitianus ellen

3.3.1.4. AZ ANTONINUSOK (96-192)A Nerva és Traianus korát bemutató források ifjabb Plinius írásai, amelyek között szerepel Bithyniahelytartójaként Traianusszal folytatott levelezése (Levelek. X. könyv), illetve Panegyricusa, Traianustiszteletére tartott dicsőítő beszéde. Nerva és Traianus uralkodását feldolgozó történeti művekCassius Dio töredékein túl nem maradtak fenn. Különleges forrás e korszakra a Traianus-oszlop,amelynek domborművei a daciai hadjárat eseményeit örökítik meg. Fontos forrásnak tekinthető aHadrianus életrajzával kezdődő Scriptores Historiae Augustae, amelynek keletkezési körülményeiés hitelessége rendkívül vitatott, ugyanakkor Antoninus Pius és Marcus Aurelius uralkodásánaklegbővebb beszámolója (vö. 1.1.2.). Antoninus Pius korához politikai-történeti szempontból is jelentősAelius Aristeidés görög rhétór Róma tiszteletére tartott beszéde. Marcus Aurelius uralkodásávalkezdi elbeszélését Héródianos A római birodalom története Marcus Aurelius halálától című művében.Marcus Aurelius Vallomásai a történettudomány és a filozófiatörténet számára egyaránt értékes. AzAntoninusok korára vonatkoznak a Görögrómai szöveggyűjtemény 177-190. dokumentumai.

3.3.1.4.1. Nerva (96-98). Traianus (98-117)

Domitianus meggyilkolását követően az összeesküvők egyikét, Nervát választja császárnak a senatus.Gyorsan kellett lépnie a senatoroknak, hogy a praetorianusokat kész helyzet elé állítsák, ugyanakkorNerva személye idős kora és gyermektelensége miatt (hosz- szabb távon) meghagyta a lehetőséget amegfelelő princeps kiválasztására. Az új princeps csak a merénylők kivégeztetésével és donativumosztásával tudta a praetorianusokat lecsillapítani, és rövid uralkodásának legtöbb intézkedése isbizonytalan hatalmi helyzetét tükrözi. Domitianus politikáját kellett ugyanis a római plebsszel, aprovinciákkal, de leginkább a hadsereggel szemben folytatnia. Itt a parancsnokok személyében semtörtént jelentős változás, hiszen Domitianus embereinek a leváltása bizonyosan lázadáshoz vezetettvolna. A polgárháború rémét végül a megfelelő utód megtalálásával sikerült elhárítani. Nerva örökbefogadta M. Ulpius Traianust, Felső-Germania helytartóját, akinek személye a hadsereg és a senatorokrészére is elfogadható volt.

M. Ulpius Traianus 53-ban született Hispaniában, ősét veteránként még Scipio Africanus telepítettele az itt alapított coloniában, Italicában. Apja Vespasianus alatt emelkedett fel az arisztokráciába.Traianus 91-ben volt consul, 95-ben Pan- nonia, majd 97 végétől Germania Superior helytartója.Császári neve Imperator Caesar Nerva Traianus volt.

Traianus uralkodásának első időszaka a dákok elleni háború előkészítésével, illetve magával aháborúval telt. A hódítást egyrészt az ottani gazdag arany-, só- és vasbányák, a várható zsákmány,valamint a dákkérdés – az északkeleti provinciákat veszélyeztető betörések – végleges megoldásaindokolta. Két véres háborúban, 101-102-ben és 105-106 során Róma összeroppantja Decebaluskirályságát, a királyi székhely, Sarmizegetusa elfoglalása után pedig Decebalus öngyilkos lesz. Óriásihadizsákmány került a rómaiak kezére: Iohannes Lydus, egy késő antik történetíró adata szerinttöbb millió talentum arany és ezüst, valamint ötszázezer hadifogoly. A háború befejeződése utánTraianus személyesen irányította a terület provinciává szervezését. Dacia biztosításához két legiót és

3. Róma

338

auxiliaris egységeket hagyott a princeps a területen, veteráncoloniát alapított Colonia Ul- pia TraianaDacica néven (a település ismertebb neve Sarmizegetusa, amely a volt dák királyi székhelyhez valóközelsége miatt ragadt rá). A consularis rangú császári helytartó székhelye Apulum (ma Alba Iulia– Gyulafehérvár) lett. A hódítás után rögtön megkezdődött az utak építése a tartományban, illetve abányák kiaknázása – bányászokat telepítettek be a birodalom más területeiről.

Dacia meghódításában a birodalom mérnökeinek és a hadsereg műszaki alakulatainak is óriási szerepjutott. Traianus felvonulási utakat építtetett, a Duna hajózhatóságát segítő, több mint 3 kilométerhosszú csatornát vágatott a Vaskapunál, pontonhidat, majd kőhidat emelt a Dunán. Ez utóbbi a másodikháborúra készült el Drobetánál (ma Turnu Severin) a damaskosi Apollodóros tervei szerint, és 1,2kilométer hosszú volt.

Dacia meghódításával a korábbi betörésektől sújtott Moesia biztonságossá válik, Traia- nus ittis coloniákat hoz létre, mint ahogy szinte mindenhol, szerte a birodalomban, folytatva elődeinekurbanizációs politikáját. Kiépül uralkodása alatt a Duna mentén futó út, amely összekötötte az al-dunai területeket egyrészt Pannoniával, másrészt a Feketetenger partján tovább haladva, a keletitartományokkal. A dák háborúval és a térség rendezésével összefüggésben került sor 106-ban Pannoniakettéosztására is. A Pannonia Supe- riorban állomásozó legióknak az északi határvonalon a germánokelleni védelem volt a feladata, Pannonia Inferioréi pedig a Dunakanyartól délre a iazygokkal közöshatárt őrizték. Ez a Duna-Tisza közén élő szarmata lovas nép a dákok ellen még Traianus oldalánharcolt, de Decebalus királyságának bukása után területi vitái támadtak Rómával.

■ Dacia 106-271 között

106-ban Traianus hadvezére, Syria legatusa annektálja a nabateusok klienskirályságát, és a területetArabia néven provinciává szervezi. Arabia nagyjából a mai Jordánia és a Sí- nai-félsziget területénfeküdt, és fontos karavánutak haladtak rajta keresztül a Vörös-tenger és a Földközi-tenger között,amelyeken a parthusokat megkerülve érkezhettek a birodalom területére India árui. Régi fővárosa,Petra is megőrzi jelentőségét, de a provincia központja északra kerül, Bostrába. Róma kiépíti ésőrtornyokkal biztonságosabbá teszi a karavánutakat, továbbá újjáépül a Nílust a Vörös-tengerrelösszekötő csatorna.

Traianusnak a dákok feletti győzelmét soha nem látott pompával ünnepelték meg Rómában, többmint száz napon át zajlottak a játékok, több ezer vadállattal és gladiátorral. A császár dicsőségét az újépületek is hirdették. A Forum Traiani méretében és épületeivel

is túlszárnyalta a korábbi császárok forumait. Itt állt diadalíve, és a híres, ma is látható diadaloszlopa,amelynek körbefutó frízein a dák háborúk eseményeit „képregényként” mutatta be. De a római népszámára épült ide egy grandiózus, igazságszolgáltatásnak és üzletkötéseknek helyet adó épület, aBasilica Ulpia, valamint nyilvános könyvtárak (egy a görög és egy a latin irodalomnak), a teret pediga többi forumhoz hasonlóan egy templom zárta le. A hatalmas zsákmányból Itália úthálózatának éskikötőinek – elsősorban Ostiának – fejlesztésére és további építkezésekre is futotta.

3. Róma

339

Építkezései – amelyek javítottak Róma ellátásán, elzártabb területeket kapcsoltak be Itáliavérkeringésébe, munkaalkalmat teremtettek, stb. – jól illeszkedtek jóléti programjába, amelyneklegfontosabb eleme az alimentatio volt. Ez az állami alapítványrendszer, amelyet elődei kezdtekkidolgozni, de ő valósított meg, egyszerre támogatta a szegény családok gyerekeit, illetve árváités az itáliai kis- és középbirtokosokat. Az államkincstárból érkező pénzből az önkormányzatokkedvezményes kölcsönhöz juttatták a birtokosokat birtokuk értékének maximum 7-8 százalékáigterjedő összeghatárig és 2-5 százalékos kamatra (a számok területenként eltérőek voltak). Atörlesztett tőke a kincstárba került vissza, a kamatokat pedig egy városi alapba fizették be, amelybőla gyerekeknek az ellátmányt (alimentát) folyósították. A fiúk 18, a lányok 14 éves korukigrészesülhettek támogatásban; a fiúk havonta 16 (ha házasságon kívül születettek, csak 12), a lányok12 (illetve 10) sestertiust kaptak. Összehasonlításképp: a legalacsonyabb napszám ebben a korbanfél sestertius volt. Róma városában Traianus nem hozott létre alimentatiós alapítványt, itt a császárpatrónusszerepe közvetlenül és hagyományosan továbbra is a pénz- és élelemosztásban nyilvánultmeg.

Traianus, tanulva Domitianus hibáiból, nem konfrontálódott a senatusszal, volt türelme a principatusrituáléihoz, ráadásul mint nagy hódító erősíthette meg császári tekintélyét, a caesari és augustusiidőket visszahozva Rómába, így ő lett az optimus princeps, a „legjobb császár”. A senatus pedigegyrészt Domitianus alatt elveszítette a legkövetkezetesebb ellenzéki tagjait, másrészt ekkorra máregyre inkább elfogadta új szerepét, és a császárhoz lojális magas rangú tisztviselők testületévé vált.

Plinius: Vedd fontolóra, uram: indokoltnak tartanál-e egy körülbelül százötven tagból szervezendőtűzoltótestületet? Én majd ügyelek rá, hogy csak tűzoltókat vegyenek be, és hogy az engedélyezettjoggal vissza ne éljenek. Ilyen kisszámú testületet szemmel tartani nem is volna nehéz feladat.

(Ifj. Plinius: Levelek. X 33. B. I. Vö. 181. dok.) Plinius bythiniai helytartóként kérdezi levélben acsászárt, akit Dominusnak szólít.

Traianus uralkodása végén Dacia meghódításánál is nagyobb szabású vállalkozásba kezd, 113-banmegtámadja a parthusokat. A casus bellit szokás szerint Armenia királyának a személye szolgáltatja,és mivel Traianus hódítani akar, elzárkózik a diplomáciai megoldás elől. Még 113-ban elfoglalja,és provinciává teszi Armeniát, majd benyomul magába a Parthus Birodalomba, és meghódítjaMezopotámiát, kezére kerül délen a parthusok királyi székhelye, Ktésiphón is. Már a Tigristőlkeletre eső területeket hódoltatja a Nagy Sándor-i babérokra vágyó császár, amikor felkelések törnekki a frissen meghódított területeken. Ezekkel egy időben a hátországban is nehézségek támadtak,Kyrénében, Cipruson és Egyiptomban fellázadtak a zsidók a birodalom ellen. Nyilvánvalóvá vált,hogy Róma elérte saját határait, de a következményeket már nem Traianusnak kellett levonnia, ugyanis117-ben betegségben meghalt.

■ Emlékeztető

provincia, colonia, Colonia Ulpia Traiana Dacica, Forum Traiani, Basilica Ulpia, alimentatio,optimus princeps

■ Kronológia

117. táblázat -

96-98 Nerva uralkodása98-117 Traianus uralkodása101-102 Első dák háború105-106 Második dák háború106 Pannonia kettéosztása Pannonia Superiorra és

Pannonia Inferiorra, Arabia meghódítása113-117 Parthus háború117 A második zsidó felkelés

3. Róma

340

3.3.1.4.2. Hadrianus (117-137)

Hadrianus földije és rokona volt Traianusnak, aki apja halála után a gyámja lett, és egyengettepályáját. Traianus mellett szolgált katonai tribunusként Germaniában, quaestorként az első éslegioparancsnokként a második dák háborúban. Pannonia kettéosztását (106) követően ő volt PannoniaInferior első helytartója. Rendkívül fiatalon, 32 évesen lett consul suffectus 108-ban. A parthusháborúba is elkísérte Traianust, 117-ben pedig Syria legatusa lett. A halála előtt a császár örökbefogadta és utódává tette.

Hadrianus Róma minden friss hódításáról lemondott, és békét kötött a parthus királlyal. Úgy látta –és minden bizonnyal igaza volt –, hogy az új keleti területek megtartása felemésztené a birodalomminden erejét. Ennek felismeréséhez nagyban hozzájárulhatott a dunai határ mentén kialakult helyzet.Iazygok és roxolánok támadtak rá a két Moesiára és Daciára. A két szarmata nép a subsidium (segély, ahatár menti barbárok részére folyósított támogatás) csökkentését sérelmezte, valamint azt, hogy Daciahelytartói nem engedélyezték számukra a kapcsolattartást a provincián keresztül. A sérelmeken túlezeknek a népeknek a harci kedvét bizonyára az is növelte, hogy a térségben állomásozó legi- ókegy részét kivonták innen, és keletre vezényelték. A dunai hadszíntéren Hadrianus is megjelenik, ésrészben katonai eszközökkel, részben diplomáciával sikerül úrrá lennie a három évig húzódó krízisen.A paradigmaváltás szükségességét a birodalmi arisztokráciával is el kellett fogadtatni, s hogy ez nemment könnyen, mutatja, hogy Hadrianus hatalomra kerülése után kivégzik Traianus bizalmi embereit,legfontosabb hadvezéreit, a hódító politika híveit. Jellemző – és a történelemben sűrűn előforduló –megoldás, hogy praefectus praetorióját, aki Hadrianus távollétében összeesküvés vádjával elítélteti éskivégezteti ezeket az előkelő senatorokat, a császár feláldozza: hogy a politikai elit felháborodásátlecsillapítsa, leváltja tisztéből.

Hadrianus, megirigyelve Traianus dicsőségét, nyomban feladott három, Traianus által szerzettprovinciát (...) Daciával is ezt szándékozta tenni, de barátai azzal riasztották vissza ettől, hogy így sokrómai polgár jutna a barbárok kezére, mivel Traianus a világ minden részéből megszámlálhatatlanulsok embert telepített át a legyőzött Daciába, hogy benépesítsék a földeket és a városokat.

(Eutropius: Róma rövid története. VIII 6. T. P.)

A birodalom emberi és anyagi erőforrásait később sem fordítja újabb területek szerzésére, ehelyetta határvédelmet fejleszti. Folytatva a Domitianus alatt elkezdődött munkát, védelmi vonalat, limestépít ki: fal- és erődrendszerrel kiegészítve a természetes határokat. Ennek legimpozánsabb és jelentősrészében még ma is látható emléke Hadrianus fala Britanniában, amely tengertől tengerig húzódottvégig a szigeten. A falakat vagy árokrendszert (Afrika), ahogy a folyókat is, őrtornyok (burgusok),a segédcsapatok kisebb (castellum) és a legiók nagyobb táborai (castra) őrizték. A katonai táborokés közöttük az őrtornyok úgy voltak elhelyezve, hogy az egész határt ellenőrizhessék. Az elsősorbanHadrianushoz köthető, de már korábban megindult és később is tovább épülő rendszer nem arraszolgált, hogy megállítson egy nagy támadó sereget, erre, mint Marcus Aure- lius alatt hamarosankiderült, nem is lehetett alkalmas. A folyókat őrző tornyok lánca, a tájat kettévágó falak a birodalomhatárát demonstrálják a barbaricum felé, a csempészést kell megnehezíteniük és a portyázásokatmegakadályozniuk. Éjszaka egy kis csapat könnyedén átjuthatott a határon, de például az elraboltállatokkal már nehezen juthatott vissza. A limest kiegészítették a határon túli őrhelyek, a diplomáciaiés kereskedelmi tevékenység közben szerzett információk és – ami a legfontosabb – a határon túlravezetett megtorló akciók.

Egyetlen igazán nagy háborút kellett Hadrianusnak megvívnia, de azt is a határokon belül. 132-benkitört a harmadik zsidó felkelés, vezetője Simon Barkoziba (Simeon bar Kosziba) volt, akit hívei BarKochbának, „a csillag fiának” neveztek. A rendkívül véres háborút, amely négy legiót kötött le abirodalom erejéből, csak 136-ra sikerült befejezni.

Az újra lerombolt Jeruzsálem helyén Hadrianus római telepesek számára coloniát hoz létre, ahonnana zsidókat kitiltja, a diaszpóra eddig is nagy létszámú lakossága ezáltal tovább növekszik.

Hadrianus a nagy birodalomszervező császárok sorába tartozik, elődei nyomán továbbfejleszti ésracionalizálja a közigazgatást, őhozzá köthető a principatus bürokráciájának végleges kiépülése.Alatta vált állandó és jogilag meghatározott intézménnyé a már korábban is működő, lovagokból

3. Róma

341

és senatorokból álló császári tanács, a consilium principis. Nagy horderejű reformja azigazságszolgáltatás átalakítása, uralma alatt hozza létre a kor egyik legjelentősebb jogtudósa, SalviusIulianus az Edictum perpetuumot. Korábban, a praetor urbanus hivatalba lépésekor kiadott egyedictumot (hirdetmény, rendelet), amelyben azokat az elveket, ítélkezési formulákat fogalmazta meg,amelyek alapján hivatali éve alatt az igazságszolgáltatás működni fog. Ez az új és állandó (perpetuus)gyűjtemény az addigi praetori edictumok helyébe lépett, a több évszázad alatt kialakult jogi anyagotszerkesztette meg és alakította a kor igényeihez. A reform a római jog fejlődésének fontos állomásavolt (hozzáférhetőbb lett egy jogforrás, átláthatóbb és kiszámíthatóbb az igazságszolgáltatás),ugyanakkor egy újabb köztársaság kori, már kiürült intézményt takarított el a monarchikus kormányzásútjából.

Hadrianus uralkodása 21 évének nagy részét úton, a provinciákat bejárva töltötte (vö. 183. dok.).Felkereste birodalomszerte a katonai táborokat, hogy személyesen győződjön meg az adott határvédelméről és a disciplina (katonai fegyelem) betartásáról. Továbbá demonstrálni akarta a hadseregfontosságát, hogy evvel is erősítse a katonák hűségét császárukhoz. De figyelmet fordított aprovinciák városaira, a helyi viszonyok megismerésére is. Hadrianus jelenléte megerősítette afelkeresett provinciák birodalmi integrációját, ráadásul közvetlenül is hozzájárult az adott városromanizációjához és urbanisztikai fejlődéséhez, ugyanis látogatására készülve többek között utakat,csatornákat, szentélyeket, fürdőket építettek. A Rómán kívül, a provinciákban eltöltött idő végső soronItália központi szerepének és a tartományok alávetett voltának változását: a birodalom új egységét,legalábbis az erre irányuló császári akaratot tükrözte, hasonlóképp az urbanizáció elősegítéséhez(municipalizáció) és polgárjog-adományozáshoz. Ugyanakkor ezek az utazások Hadrianus mindenrekíváncsi, mindent személyesen megismerni akaró odysseusi természetéből is fakadtak, ami inkábbvolt görögös, mint római vonása a philhellén uralkodónak.

Hadrianus a senatus körében nem volt népszerű. Sem hatalomra kerülésének gyanús körülményeit(forrásaink szerint trónját Traianus feleségének köszönhette, aki mindig is pártfogolta őt), semTraianus munkatársainak kivégzését nem felejtették el neki. A hódítások feladását, az új katonaistratégiát is nehezen lehetett az imperium sine fine (birodalom határok nélkül) hagyományánnevelkedett elittel elfogadtatni, annak minden racionalitása ellenére. A császár görögös attitűdjei –graeculusnak, görögöcskének csúfolták –, folytonos utazgatása és a provinciák előtérbe helyezéseItália rovására sem emelték ázsióját. De hatalma szilárd volt, zökkenőmentesen tudta utódjának átadni,akit ugyanazzal a gondossággal választott ki, amivel a kormányzás összes ügyét intézte.

■ Emlékeztető

subsidium, limes, burgus, castellum, castra, colonia, consilium principis, Edictum perpetuum, edictum,imperium sine fine

■ Kronológia

118. táblázat -

117-138 Hadrianus uralkodása128 Az Edictum perpetuum közzététele132-136 A Simon Barkoziba által vezetett zsidó felkelés

3.3.1.4.3. Antoninus Pius (138-161). Marcus Aurelius (161-180)

Antoninus senatori családból született, a hivatalos császári neve Imp. Caesar T. Aelius HadrianusAntoninus Augustus Pius volt. A Pius melléknévvel a Hadria- nusszal, örökbe fogadó apjával szembenmutatott pietasa miatt ruházták fel, ugyanis a senatus akarata ellenében keresztülvitte Hadrianusistenné avatását. Ő fejeztette be római mauzóleumát is: Mausoleum Hadriani – a mai Angyalvár.

Antoninus, mire hatalomra került, már komoly tapasztalatokkal rendelkezett kormányzati ügyekben,volt consul ordinarius, proconsul Asiae, továbbá Hadrianus bevonta őt a császári tanácsba is.Császárként Itália ügyeinek fontosságát és tekintélyének helyreállítását hangsúlyozta, amit kifejezettaz is, hogy a folyamatosan úton levő Hadrianusszal szemben, uralomra kerülése után már nem

3. Róma

342

hagyta el Itáliát. Igaz, a provinciákban és a limeseken (pl. Britanniában, Mauretaniában vagy Daciahatárán) uralma alatt kirobbanó konfliktusok nem voltak olyan méretűek, hogy feltétlenül szükségessétették volna a császár jelenlétét. Ez a viszonylagos nyugalom a következő időszak súlyos háborúihozképest, a császár józansága, a senatus felé tett gesztusok, illetve a Róma lakosságának körébentartott többszöri pénzosztás jellemezték Antoninus uralmát és tették a kortársak, illetve a következőgenerációk szemében egyfajta aranykorrá.

Mert ugyan mikor létezett annyi város a szárazföld belsejében meg tengerparton is, avagy mikor láttákel őket mindennel ennyire? (...) Mindenütt testgyakorlóhelyek, forráskutak, oszlopos előcsarnokok,templomok, műhelyek, iskolák sokasága található (...).

(Aelius Aristeidés: Róma magasztalása. 93, 97. Sz. G.) A görög szónok 143-ban elmondott, Rómátmagasztaló beszédében a lakott világ (a birodalom) általános jólétét és virágzását ecseteli hallgatóiszámára. A retori- kusan túlzó, de sok kortárs véleményével találkozó beszéd szerint minden jóRómának köszönhető, aki békét és biztonságot, valamint „szegénynek, gazdagnak egyaránt hasznáralévő” államrendet teremtett a Mediterráneumban. Az általános virágzásnak szembeötlő jelei abirodalom távoli területeit is összekapcsoló kereskedelem, a biztonságos tengeri és szárazföldi utak,de mindenekelőtt a városok sűrű hálózata: a birodalomnak körülbelül 2000 városa volt. Aristeidés,amikor a szinte egymásba érő városokat emlegeti, akkor elsősorban a sokkal urbanizáltabb (és általajobban ismert) keleti birodalomfélről beszél, de ha kisebb mértékben is, igaz ez a nyugati provinciákra,még az olyan, viszonylag elmaradottabb területekre is, mint Pannonia. Itt a római hódítás előtt egyetlenvárosias település volt, a 2. században pedig már több mint húsz. De a Flaviusok, valamint Traianus ésHadrianus a provinciákat fejlesztő politikája másban is megmutatkozik. Nagy, az itáliai ízlést követővillák épültek ebben a korszakban nagybirtokosok vagy csak intézőik számára. Továbbá nemcsakitáliai termékek jelennek meg Pannoniában, hosszú szárazföldi utat megtéve, hanem nagyszámúkereskedő és iparos is betelepül a provinciába. Miután pedig a Dunát teljes egészében biztosította arómai hadsereg, az itáliai termékek mellett megjelennek a galliai és germán áruk, valamint a galliaiés germán vállalkozók is, akik számára Pannoniát gazdasági szempontból az itt állomásozó legiók(mint felvevő piac) és a vízi út tette vonzóvá. Ennek a virágzó korszaknak fog véget vetni a 168-banmeginduló germán támadás, amely elsősorban Pannoniát sújtja.

Antoninus intézkedései közül a legmeglepőbb, ahogy az utódlás kérdését rendezte, nem egy, hanemkét utódot jelölve ki: Marcus Aureliust és annak örökbefogadás révén testvérét, Lucius Verust. Eza társcsászárság első példája. Mindketten Augustusok lettek, de a vezető szerep az előbbit illettemeg, amit többek között a pontifex maximus cím is mutatott. Nem ismerjük a döntés hátterét, hogyvalamiféle nagyszabású reformelképzelés állt-e mögötte, vagy esetleg csak a parthusokkal való,küszöbönálló háború fenyegetése.

Marcus Aurelius családja a Flaviusok alatt emelkedett fel. Nagyapja, Annius Verus háromszorosconsul volt, praefectus urbi és Hadrianus közeli munkatársa, Anto- ninus Piusnak pedig apósa. MarcusAureliust először Hadrianus első számú utódjelöltjének, Aelius Caesarnak lányával jegyezték el, deAelius halálát és Antoninus Pius trónra lépését követően végül annak lányát vette el. Apósának,Antoninus Pi- usnak a kezdetektől közvetlen munkatársa volt.

A két Augustus közös uralkodása súlyos külpolitikai válsággal indult. A parthus uralkodó AntoninusPius halálhírére betört Armeniába, majd megsemmisítő vereséget mért Cappadocia legatusának háromlegióból álló seregére, és továbbhaladva Syria nagy részét is elfoglalta. Az ázsiai provinciák LuciusVerushoz tartoztak, így ő szervezte és vezette az ellentámadást, de a tényleges hadvezetést egytapasztalt katonára, Avidius Cas- siusra bízta. Avidius Cassius már a következő évben látványossikereket ért el, és 165-re Seleukeia és Ktésiphón is római kézre került. A rendkívül ambiciózushadvezér tovább akart nyomulni Média felé, de a császárok a birodalom északi határa mentén kialakultaggasztó helyzet és a Seleukeiában kitört járvány miatt 166-ban lezárták a keleti háborút. Róma, mivelcsapatai nagy részére Európában volt szükség, nem szállja meg Mezopotámiát, megelégszik Armenia(római) vazallus státusának biztosításával, valamint két stratégiailag fontos pont, Carrhae és DuraEurópos megszerzésével. A két Augustus fényes, közös triumphusszal ünnepli meg a győzelmet.

A Historia Augusta szerint „még tartott a parthus háború, amikor kitört a markomann, amelyetaz illetékesek szakértelme sokáig elodázott” (Marcus. 12). A másfél évtizedig elhúzódó, óriásiáldozatokat követelő harcok a nagy népvándorlás előjátékának vagy első hullámának tekinthetők. A

3. Róma

343

Duna bal partján, Rómával szövetséges királyságokban élő népek a birodalomba akartak betelepedni,illetve Róma fegyveres támogatását kérték az őket északról és keletről szorongató népekkel szemben.Valószínűleg felmerült az a megoldás is, hogy újabb provinciák szervezésével a birodalomhozcsatolják a markomann-kvád, illetve a szarmata területeket, így biztosítva az itt élők védelmét. Afenti forrás a pannoniai és daciai helytartók diplomáciai szakértelmére célozhat, akik tárgyalásokkaligyekeztek időt nyerni, amíg Róma lezárja a keleti háborút, és felkészül. A forrás a markomannokatemeli ki, de ekkor az összes Duna menti nép megmozdult, illetve a rómaiak megismerkedhettekolyan, eddig északabbra élő népek harcosaival is, mint a langobardok. A népmozgás mögött az Észak-Európából meginduló germán gótok és az iráni népek csoportjába tartozó alánok álltak. Ez utóbbiak aKaszpi-tenger mellől indultak nyugat felé, és „rátolták” Dacia és Moesia Inferior határaira a dákokat,roxolánokat, karpokat stb.

A háborús időknek sok egyéb – például üszkös romok – mellett érdekes régészeti bizonyságai ésforrásai a kincsleletek. Pénzek és nemesfém tárgyak, amelyeket láthatóan szándékosan ástak el, hogyígy őrizzék meg azokat a fosztogatóktól: a bizonytalanságot, a fenyegetettséget – a háború közeledtétjelzik. De a barbaricumban is rábukkannak a régészek a birodalomból származó kincsleletekre,amelyeket a hajdani fosztogatók (illetve leszármazottaik) ástak el, amikor ők kerültek fenyegetetthelyzetbe.

A háború első szakasza 166-tól 175-ig tartott, de ezen belül az események kronológiája több pontonis bizonytalan még. Az első támadás 166-ban a langobardok betörése lehetett, akik a még mindenbizonnyal tárgyaló kvádok és markomannok területein átvágva törtek rá Pannoniára. Ekkor mégsikerül megvédeni a határokat, de a következő hullám már átcsap a limesen, és a barbár csapatokbetörnek a határ menti provinciákba, Pannoniát, Daciát, Moe- siát pusztítják. Sőt a háború egy pontján(vitatott, hogy mikor) a kvádok és a markomannok, átkelve az Alpokon, már Itáliát veszélyeztetik,sőt, ha sikertelenül is, de megostromolják Aquileiát. A birodalmi gépezet sikeresen veszi fel a harcotaz invázióval szemben: új legiókat, tapasztalt parancsnokokat irányítanak a térségbe, ahol maguk acsászárok is megjelennek. Továbbá provinciákat szerveznek át és vonnak össze ideiglenesen, egy-egy parancsnok haderejét és mozgásterét megnövelve. A háború súlyosságát jellemzi, hogy többparancsnok, például az egyik legsikeresebb hadvezér, M. Claudius Fronto is elesik a harcokban. Ekkorhal meg az egyik Augustus, Lucius Verus is, de ő szélütésben. Innentől kezdve Marcus Aureliusegyedül, illetve 177-től fiával együtt irányítja az államot. A barbárok leverésének elhúzódásáhoznagyban hozzájárult a nyugaton is megjelenő járvány, ami hatalmas pusztítást vitt végbe a polgárilakosság körében is, de még inkább a hadseregben.

Marcus Aurelius 175-ben békét köt többek közt a iazygokkal (szarmatákkal), marko- mannokkal,kvádokkal, de a hadműveletek lezárása mögött nem a Duna menti katonai helyzet megnyugtatórendezése állt, hanem Avidius Cassius ellencsászárként való fellépése keleten. A hatalmi válság gyorsrendeződése után, 177-ben újrakezdődtek a harcok a Dunánál. A barbár sikerek (Pannonia pusztítása)után 179-től a hadműveletek már a határ túloldalán folynak. A hadszíntéren Marcus Aurelius ismegjelenik fia, az Augus- tusszá kinevezett Commodus kíséretében. A császár itt, a hadműveletekirányítása közben betegedett és halt meg 180-ban.

Apja halála után Commodus gyorsan befejezi a háborút, békét köt, és hazatér Rómába. Forrásainkennek hátterében a fiatal császár tunyaságát, alkalmatlanságát és a Róma kínálta szórakozásokvonzását látták. De valószínű, hogy a háború befejezése hódítások nélkül, valamint a klienskirályságokújjászervezése még Marcus és hadvezéreinek döntése volt.

Marcus Aureliust a rómaiak következő generációi, de a ma embere is, mint az egyik legkiválóbbés leghíresebb császárt tartja számon, amit nem katonai sikereinek és szervezőkészségének, hanemsztoikus filozófus voltának köszönhet. Pontosabban – hiszen akadt nála jobb szervező és jobb filozófusis az ókorban – annak a lehetetlen, de a kultúránkat az ókortól Kosztolányi Dezsőig és máig izgatóvállalkozásnak, hogy egy ember megpróbálhatja-e a hatalmat és az uralkodói feladatokat, valamint afilozófia elveit együtt gyakorolni.

Elmélkedéseiben (eredeti címe: Önmagamhoz) így ír: „Egymás kedvéért születtünk. Más szempontbóltekintve élükre rendeltettem, mint kos a nyáj élére” Marcus Aurelius a „kötelesség megszállottja”volt. Uralkodását rárótt feladatnak tekintette, amelyet a lehető legjobban kellett elvégeznie, zsarnokságnélkül. „Vigyázz, el ne császárosodj!” – írta.

3. Róma

344

■ Emlékeztető

consul ordinarius, proconsul Asiae, provincia, limes, Pannonia, társcsászárság, pontifex maximus,praefectus urbi, triumphus, klienskirályság

■ Kronológia

119. táblázat -

138-161 Antoninus Pius uralkodása161-180 Marcus Aurelius császársága161-169 L. Verus császársága161-166 Parthus háború165 A rómaiak elfoglalják Ktésiphónt

Járvány tör ki a római hadseregben166 Békekötés a parthusokkal166-175 A markomann-kvád háború első szakasza169 Lucius Verus halála177-180 A markomann-kvád háborúk második szakasza180 Marcus Aurelius halála

3.3.1.4.4. Commodus (180-193)

Az előző Antoninus császároknak nem volt fiuk, utódukul általában egy kipróbált munkatársukat tettékmeg, örökbefogadással biztosítva a folytonosságot. A bíborban született és alig húszévesen hatalomrakerülő Commodus megszakítja ezt a sort. A kormányzás aprómunkáját, az állam tényleges irányítását apraefectus praetorio posztján sűrűn váltogatott kegyenceire – egyikük felszabadított rabszolga – bízvazsarnokként uralkodott. A Róma népe számára tartott fényes játékok és pazarló életmódja kiürítettéka kincstárat, ezért a felségsértési perek régi eszközéhez nyúlt.

Caligulához és Neróhoz hasonló megalomán módon próbálta a császár szerepét magára igazítani.Pénzein, szobrain Herculesként tűnik fel, és Iuppiter fiaként akart uralkodni a római népen,akiket Commodus népének nevezett, míg Rómát Colonia Commodiá- nak. Legfőbb szenvedélyét agladiatorviadalok jelentették, amelyeken maga is részt vett, felülmúlva Nero színpadi és kocsihajtóiszereplését is. Több merényletet és összeesküvést élt túl, míg végül 192 utolsó napján közvetlenkörnyezete végzett vele (vö. 190. dok.).

Commodus többé nem tartóztatta meg magát a nyilvánosság előtt, játékokat rendezett, s megígérte,hogy minden vadállatot saját kezűleg ejt el, és maga küzd meg a legbátrabb ifjakkal. (...) Máskor százoroszlánt engedett ki a föld alatti ketrecekből, majd pontosan száz [hajító]lándzsával ejtette el őket.(...) Eddig a nép körében közkedvelt volt (...) az viszont már megbotránkoztatta az embereket, hogy azamfiteat- rumba meztelenül, fegyverrel a kézben ment be, és gladiátorként küzdött.

(Héródianos: A római birodalom története Marcus Aurelius halálától.

I 15, 1-7. F. B. és Ko. P.)

■ Emlékeztető

praefectus praetorio, gladiator

■ Kronológia

120. táblázat -

177 Commodus Augustus lesz apja mellett

3. Róma

345

180-192 Commodus uralkodása180 A markomann-kvád háború lezárása192 Sikeres merénylet Commodus ellen

3.3.2. A császárság átalakulása

3.3.2.1. A SEVERUSOK (193-235)

A Severusok időszakát tárgyaló forrás Héródianos A római birodalom története Marcus Aurelinshalálától, Aurelius Victor Caesares című életrajzgyűjteménye, Cassius Dio Róma történetének utolsókilenc könyve, a Historia Augusta életrajzai (Severus, Pescen- nius Niger, Clodius Albinus, Caracalla,Geta, Macrinus, Diadumenus Antoninus, Helio- gabalus, Alexander Severus), Zósimos Historiája,valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 191. dokumentuma.

3.3.2.1.1. Septimius Severus (193-211)

Lucius Septimius Severus az afrikai Leptis Magnából, a punok egyik legrégebbi városából származott,forrásaink szerint akcentusát haláláig megőrizte. Apja pun, anyja itáliai betelepülők leszármazottjavolt. Családja a helyi elithez tartozott, nagyapja, akinek kiterjedt üzleti vállalkozásai voltak, lovagirangot szerzett. Míg apja megelégedett a helyi karrierrel – duumvir (polgármester) volt –, nagybátyjaimár bekerültek a senatori rendbe, ők segítették Severus bekerülését a senatusba. Képzett jogászkéntés sikeres katonaként egyre fontosabb megbízatásokat kapott az államigazgatásban, Commodusmeggyilkolásakor már Felső-Pannonia helytartója volt.

A Commodus halála után császárrá kikiáltott senator, Pertinax három hónapig sem tudta megőrizni ahatalmat, a praetorianusok végeztek vele, hogy utána a legtöbbet ígérő jelöltet emeljék trónra. De alegióknak is megvoltak a maguk jelöltjei: a 68-69-es helyzethez hasonlóan alakultak az események.Syriában Pescennius Nigert, Britanniában Clodius Albinust, Pannoniában pedig Septimius Severustkiáltották ki császárrá. A legjobb helyzetben Septimius Severus volt, nemcsak az őt támogató dunai ésrajnai csapatok harcértéke miatt, hanem mert ő állomásozott legközelebb Itáliához. Severus először,kiegyezve Clodius Albinusszal – felajánlotta neki a Caesar címet és az utódlást –, keleti ellenfelétgyőzte le. Majd miután végzett Pescenius Nigerrel, egy hatalmas seregeket fölvonultató csatábanLugdunumnál vereséget mért Clodius Albinusra is: 197-től ő lett a birodalom egyedüli ura.

Severus még a Niger elleni hadjárat során átlépi a birodalom keleti határát, és szétcsap a római-parthushatárzóna vazallus arab fejedelmei közt, akik, kihasználva a trónviszályt, betörtek a rómaiak területére,illetve Nigert támogatták. Ezt a kisebb háborút 197-198 között egy, már a parthus uralkodóval valóösszecsapás követi, amelyre a keleti területek kérdését véglegesen rendezni készülő Severus háromúj legiót is felállított. A háború a már utolsókat rúgó Parthus Birodalom ellen római sikerrel zárultle, a határ keletebbre került, és forrásaink szerint a rómaiak százezer hadifoglyot ejtettek. Az újonnanlétrehozott Mesopotamia provincia szervezete az egyiptomi mintát követte: helytartója lovagrendűpraefectus lett, s ennek következtében – senatori rendű nem lehet lovagrendű alá beosztva – a benneelhelyezett legiók is lovagi parancsnokokat kaptak.

Severus fiaihoz intézett állítólagos utolsó mondata – „Legyetek egyetértők, legyetek nagy- lelkűeka katonákhoz, senki mással ne törődjetek” – azért híresült el, és már Cassius Dio művébe is azértkerülhetett bele (LXXVII 15), mert mind a kortársak, mind az utókor számára ebben a mondatbanmegfogalmazódtak uralmának legfontosabb vonásai. A császári hatalom legfőbb támasza Augustusóta mindig is a hadsereg volt, de Severus tette ezt intézkedéseivel és számtalan gesztusával teljesennyilvánvalóvá. Még 193 nyarán, amikor Seve- rus bevonult Rómába, szélnek eresztette a régipraetorianusokat, és seregének katonáiból szervezte újjá a létszámában kétszeresére növelt gárdát.Jelentősen (az inflációt jóval meghaladó mértékben) megemelte a katonák zsoldját. Továbbá 33-ra növelte a legiók számát a 3 parthus legióval, amelyek közül egyet Itáliában, Róma közelébenállomásoztatott. Megadta a katonáknak a ius conubiit (a házasságkötés joga), amivel törvényesenis lehetővé tett egy már korábban is létező gyakorlatot, ugyanis a katonák jelentős része élettársikapcsolatban élt, és ideje jó részét a legiós táboron kívül, a canabaekben töltötte. A canabae

3. Róma

346

(bódéváros) a tábor mellett létrejövő település volt, amely kezdetben a hadsereget kísérő kereskedők,kocsmárosok, iparosok, prostituáltak, a katonák élettársai barakkjaiból állt, de ahogy az állandókőtáborok felváltották az ideiglenes legiós táborokat, a canabaek is városias formát öltöttek,és lakosságuk is tovább bővült. Ezeknek a jogilag tulajdonképpen nem létező településeknek ahelyzetét is Severus, illetve utódai rendezték, municipializálva őket. A tehetséges katonák számáramegkönnyítette a társadalmi felemelkedést: a kiválasztott centu- riók a praetorianusokhoz kerültek,ami „katonai akadémiaként” is működött, és az itt szerzett ismeretekkel felvértezve, már lovagrendűtisztekként tértek vissza a hadsereghez.

A „senki más” pedig, akikkel a hadsereg szembe van állítva a fent idézett mondatban, elsősorban asenatust jelenti. Severus a polgárháborúban nem gyakorolja a clementiát Niger és Albinus senatorirangú híveivel, igaz, a kivégzett senatorok elkobzott vagyona jól jött a kiürült kincstár számára,de később sem igyekszik elnyerni a senatus támogatását. Jellemző, hogy a senatus által damnatiomemoriaeval sújtott Commodust utólag istenné avattatta. De nem pusztán a principatus rituáléinakelutasításáról volt szó, uralma alatt az államigazgatásban tovább csökkent a senatorok szerepe, és nőtt alovagoké. Nemcsak az újonnan létrehozott fontos posztokra, mint Mesopotamia helytartója, kerülneklovagok, de régi, senatoroknak fenntartott feladatokat is lovagrendűekre bíz a császár. Alatta továbbnő a császári tanács szerepe a kormányzati döntésekben, amelyekben a senatus már formailag is aligkap részt.

Szemtanúi voltunk azoknak a minden színházban rendezett látványosságoknak, szent áldozásoknakés egész éjszakán át tartó ünnepségeknek, amelyeket misztikus hajlandóságának engedve rendezett.Ezeket százados játékoknak nevezik, mert hagyomány szerint három nemzedék elmúltával kerül mindigsor e játékok megrendezésére. Hírnökök járták be akkor Rómát és egész Itálát, felszólítva mindenkitolyan ünnepségek meglátogatására, amilyeneket sohasem láttak, és nem is láthatnak többé.

(Héródianos III 8. H. I.)

Az Augustus által Kr. e. 17-ben rendezett ludi saeculares után két ilyen ünnepet is rendeztek – 47-benClaudius és 88-ban Domitianus –, amelyek más-más számításon alapultak. Severusnak szerencséjevolt, „jókor” uralkodott, így visszatérhetett 204-ben az augustusi 110 éves periódushoz.

Severus alatt tovább fejlődik a császári bürokrácia, és folytatódik a Hadrianus alatt megkezdettjogalkotói, kodifikációs munka. A kor kiemelkedő jogászai, Ulpianus, Papinia- nus és Paulusdolgoznak a császár mellett praefectus praetorióként. Ezt a tisztséget Se- verus 205-től kezdvemegkettőzi, és az egyik posztot mindig jogásszal tölti be, akinek egyik fontos feladata, hogy azigazságszolgáltatás élén helyettesítse a császárt. A növekvő császári bürokrácia és a hadsereg, amagasabb zsold súlyosan megterhelték a kincstárat, emiatt növelni kellett az adóterheket, illetvea kincstár a pénzrontás eszközéhez nyúlt. Új adót vetettek ki – az annona militarist –, ami, mintneve mutatja, a hadsereg ellátását szolgálta, és nem pénzben, hanem gabonában, olajban stb. kellettleróni. A lakosság terheinek másik nagy csoportját a munusok (feladat, szolgálat) képezték, amelyekállami vagy városi közfeladatok elvégzését, illetve anyagi hátterének biztosítását jelentették: példáulingyenesen kellett dolgozni a város körzetébe tartozó útszakasz ellátásán, illetve fogatokat biztosítania posta számára. Ez a görög leiturgiával rokon intézmény nem Se- verus korában jelent meg, deekkor kezdett egyrészt nagyarányúvá, a lakosság számára súlyos teherré válni, másrészt ekkor épültki törvényekkel szabályozott rendszerré.

Severus alatt újabb lendületet kapott a tartományok urbanizációja. A canabae települések helyzeténekrendezésén, várossá válásán túl számos település tőle kapott municipium rangot, sok municipium pedigcoloniává vált. Például Pannoniában a két tartományi székhelynek, Carnuntumnak és Aquincumnakcolonia rangot adott, egyesítve a canabaet és a szomszédos municipiumot. Pannonia történetében eza fellendülés kora, nem függetlenül a császár kitüntető figyelmétől, aki Felső-Pannonia helytartójavolt, és a pannoniai (nemcsak itt állomásozó, hanem innen is toborzott) legióival szerezte meg atrónt. Még nagyobb figyelemben részesülnek az afrikai területek, illetve Syria, a császár, illetvefeleségének a szülőföldje. Egyes régiók támogatása a birodalmi elit Severus alatti átalakulásábanis tetten érhető, mert tagjai közül sokan – például a már említett jogtudósok keletről – ezekből aprovinciákból származtak. Korábban a császári építkezés legfontosabb helyszíne Róma volt, Severusugyan helyreállíttatja a templomokat Rómában, és egy-két új épületet is emel, de elsősorban aprovinciákat, mindenekelőtt Africát – különösen szülővárosát, Leptis Magnát – gazdagítja épületeivel.

3. Róma

347

Ezek a területek prosperálnak a Se- verus-korban, de a birodalom egész területére pozitívan hat aMarcus Aurelius alatti háborúk pusztításai, illetve a commodusi zűrzavar után megteremtett rend. Afokozódó terheket ekkor még ellensúlyozni tudja a gazdaság teljesítőképessége, amelyre jótékonyanhat az erős központi hatalom: a határok biztosítása, a rablóbandák fölszámolása stb.

A túlvilági árnyaknak, Caius Vindoniusnak, Brigetio municipiuma városi tanácsa tagjának (decurio),duumvirnek és Caius Vindonius Margónak, a fent említett municipium városi tanácsa tagjának, CaiusVindonius fiának. Secundus, augustalis, felszabadított rabszolga (libertus) gondoskodott a síremlékfelállításáról.

(Brigetiói – Komárom/Szőny – felirat. CIL III 11044. Bo. L.) A feliratban feltüntetett apa és fiúa helyi elithez tartozott, mindketten az ordo decurionum tagjai voltak, és az apa a városvezetőitisztségig, a duumvirségig (polgármester) is eljutott. A provinciák coloniái és municipiumai az Itáliamegszervezésekor kialakított mintát követték, és önkormányzattal rendelkeztek. Tisztségviselőikáltalában hatan (illetve négyen) voltak, és egy kis helyi cursus honorumot jártak végig, amely háromlépcsőfokból állt: két questor, két aedilis és a duumvirek (duumviri iure dicundo). A hivatalra azokpályázhattak, akik szabadok és a helyi közösség tagjai voltak, valamint rendelkeztek egy bizonyosvagyonnal (ez a városok gazdagsága szerint változott), és elmúltak 25 évesek. A quaestorok a közösségpénzügyeit intézték, az aedilisek ellenőrizték a piacokat, karbantartották a nyilvános épületeket. Aduumvirek feladata pedig a jogszolgáltatás volt, illetve „polgármesterként” irányították a várost. Atisztségviselők mellett működött egy száztagú tanács, az ordo decurionum (városi tanács) és a polgárokgyűlése. A decuriók közé a vagyonos és tekintélyes polgárok kerültek be, ez rangot, megtiszteltetéstjelentett, birodalmi szinten őket tekinthetjük a római társadalom „középosztályának”. A feliratbanszereplő harmadik személy is érdekes, ő augustalis, vagyis a városi császárkultuszt ápoló testület tagja,aki akár felszabadított rabszolga is lehetett.

Ha a senatus tekintélyével nem is törődött, a többi császári szerepet, például a liberalitastkomolyan vette: jelentős adományokkal támogatta a Róma városi plebset. Fontos volt számára acsászárelődökhöz való kapcsolódással megteremthető legitimáció is. Először mint Pertinax bosszulójalép fel, nevébe is felveszi elődje nevét, és istenné avattatja őt. Felveszi a Pius nevet is, amivel nemcsakegy fontos római értéket hangsúlyozott, hanem az Antoninus-dinasztiához is kapcsolta magát. Eztkésőbb még inkább kihangsúlyozza azzal, hogy nevét divi Marci filiusszal (az istenné vált Marcus fia)bővíti, idősebb fiának nevét pedig M. Aurelius Antoninusra változtatta, Commodust pedig tesvéréneknevezte: postumus örökbe fogadtatta magát Marcus Aureliusszal. További felvett nevei a katonaisikereit hangsúlyozták, mint például a Parthicus maximus győzelmi név.

A császár egy syriai főpap lányát, Iulia Domnát vette feleségül, aki a kortársak szerint rendkívül szép,művelt és erős akaratú asszony volt. Férjét elkísérte hadjárataira és a provinciákban tett körútjaira(a császár uralkodása idejének nagy részét Rómán kívül töltötte), ezért kapta – több kitüntetőtitulus mellett – a mater castro- rum ’táborok anyja’ címet, és jelentős helyet töltött be a császáréremverésében is. Több forrásunk házasságtöréssel és összeesküvéssel vádolja, csodálkozván, hogy acsászár nem szabadult meg tőle. Ez a vélekedés minden bizonnyal csak pletyka, amely mögött Iulia –a kortársak számára szokatlan – szerepvállalását férje majd fiai ügyeiben sejthetjük.

Severus életét és uralkodását Britanniában fejezte be, ahol egy barbár betörés után, 208- ban hadjáratotindított: a cél az egész sziget meghódítása volt. De a remélt gyors siker elmaradt, és a régótabetegeskedő császár 211-ben Eburacumban (York) meghalt. A hadjáratot utódai gyorsan lezárják:a Hadrianus-fal lesz újra a határ a birodalom és a barbárok között. A császárnak két fia volt,és mindkettejüket utódjául szánta. A parthus háború után a korábban már Caesarnak kinevezettCaracalla Augustus, ifjabbik fia, Geta pedig Caesar lett, de később őt is Augustusszá tette, hogy atárscsászárságot így biztosítsa. „Legyetek egyetértők” – a már idézett mondat viszálykodó fiainakszólt, és a közös uralkodásukat célozta. Severus reményei nem teljesültek, halála után fiai egymásellen fordultak, és az örökül hagyott erős birodalom néhány év alatt szétzilálódott.

■ Emlékeztető

praetorianus, praefectus, ius conubii, canabae, praefectus praetorio, annona militaris, munus,municipium, ordo decurionum, augustalis, Augustus, Caesar

3. Róma

348

■ Kronológia

121. táblázat -

193. január-március Pertinax uralkodása193-211 Septimius Severus uralkodása194 Pescennius Niger legyőzése195 Első parthus háború197 Clodius Albinus legyőzése, Severus a birodalom

egyedüli ura197-198 Római-parthus háború198 Mesopotamia provincia létrehozása204 Ludi saeculares205 Septimius Severus megkettőzi a praefectus

praetoriók számát208-211 Hadjárat Britanniában211 Septimius Severus halála

3.3.2.1.2. Caracalla (211-217)

Caracalla, eredeti nevén L. Septimius Bassianus 197-ben, mikor apja Augustuszá tette, az ImperatorCaesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus nevet kapta, amely 212 után még kiegészült a Pius és aFelix elemekkel. A Caracalla ragadványnév pedig egy gall köpenyfajtára utal, amit ő hozott divatba.Élete vége felé egy újabb (nem hivatalos) név bukkan fel vele kapcsolatban: önmagát Nagy Sándornyomán Alexandrosnak nevezi.

Severus szándéka, hogy fiai, Caracalla és Geta egyenrangú Augustusokként uralkodjanak, nemvalósult meg, Caracalla már 212-ben megölette öccsét, és a birodalom egyedüli ura lett. A császáripropaganda ezt a „romulusi” tettet mint a Geta által a bátyja ellen tervezett összeesküvés és merényletszerencsés meghiúsítását állította be. Az „összeesküvés” felszámolása során Caracalla nemcsaktestvérével végez, hanem kiirtja Geta támogatóit, illetve azokat is, akik pusztán nem helyeselték agyilkosságot, vagy korábban próbáltak semlegesek maradni a két testvér viszályában. A testvérére isfelesküdött testőrség és a hadsereg támogatását pedig pénzosztással és zsoldemeléssel szerzi meg.

A fiatal császár rövid uralkodásának nagy részét hadserege élén tölti – „egy vagyok közületek”,mondta állítólag katonáinak. 213-ban egy újonnan feltűnő ellenség, az alemanok támadása miatt kelltáborba szállnia. Ez a germán törzsszövetség a Rajna és a Duna felső folyásának térségét fenyegeti,de Caracalla sikeresen visszaveri őket, és gyors békét teremt ezen a határszakaszon. 214-ben pedigKeletre indult, hogy Nagy Sándor nyomába lépve, újra meghódítsa annak hajdani birodalmát. Mindenlépésével és gesztusával példaképét igyekszik utánozni, mint avval is, hogy feleségül kéri a parthusuralkodó lányát. Miután kikosarazták, megindul a háború, amelyben a rómaiak gyors, látványossikereket érnek el az újfent súlyos trónviszályba bonyolódó parthusokkal szemben. Itt, a hadjáratközben éri a halál: 217-ben testőrparancsnoka meggyilkoltatja.

Caracalla legnagyobb horderejű intézkedése a Constitutio Antoninianának a kiadása volt 212-ben(vö. 191. dok.). Ez a rendelet a Római Birodalom összes szabad lakójának megadta a rómaipolgárjogot, kivéve a dediticiusokat. A dediticii kifejezés a magukat önként alávetőket jelenti, és ebbena rendeletben valószínűleg olyan kis létszámú népcsoportokra vonatkozik, amelyeket csak nemrégtelepíthettek át a limes túloldaláról, és még nem integrálódtak a birodalomnak sem társadalmába,sem közigazgatási szervezetébe. Ez a lépés lezárása volt a már két évszázada tartó – bár többcsászár alatt elakadó – folyamatnak, amely a tartományok urbanizálásával, romanizálásával és azezekhez kapcsolódó polgárjogadással fokozatosan csökkentette Itália és a provinciák lakosai közöttikülönbséget. Ugyanakkor Caracalla a rendelet kiadásával elsősorban a zsoldemelés fedezetét akartamegteremteni. Ugyanis örökösödési adót csak római polgárok fizettek, és ezt ugyanekkor 5-ről 10százalékra emeltek. De a kincstár gondjai ezzel sem oldódtak meg, ezért a pénzrontás Caracalla

3. Róma

349

uralkodása alatt is folytatódik. Komoly bevételei származhattak továbbá a császárnak a kivégzéseketkövető vagyonelkobzásokból is.

Caracalla a legkegyetlenebb császárok közé tartozott, és ettől nem függetlenül róla is feltételezi aforrások egy része, hogy háborodott volt. Ma már ezt nehéz megítélni, az ellenben bizonyosabbanállítható, hogy – hasonlóan más kegyetlen és őrült császárokhoz – sokat tett azért, hogy a római plebskörében népszerű legyen, aminek a rendszeres adományosztás mellett kitűnő bizonysága az általaépíttetett fürdő épületegyüttesének fényűző pompája.

■ Emlékeztető

Constitutio Antoniniana, dediticiusok/dediticii, limes

■ Kronológia

122. táblázat -

211-217 Caracalla uralko dása211 Caracalla megöleti öccsét, Getát212 Constitutio Antoniniana213 Az alemanok támadása214-217 Caracalla Keleten216-217 Parthus hadjárat217 Caracallát meggyilkolják

3.3.2.1.3. Elagabalus (218-222). Severus Alexander (222-235)

A Caracallát megölető testőrparancsnok, Macrinus rövid császársága után a hatalom visszakerült aSeverus-klán, Iulia Domna syriai rokonsága kezébe. Először Caracalla egyik, majd másik tizenévesmásod-unokatestvére került a trónra, de mindkettejük mögött nőrokonaik, elsősorban nagyanyjuk,Iulia Maesa, Iulia Domna nővére állt.

Elagabalus (hivatalos császári neve M. Aurelius Antoninus) a syriai Emesa főistenének, Elagabalnakvolt a főpapja; az istent a görög Héliosszal azonosították, innen a császár egyes forrásokban használtHeliogabalus neve. A fiatal császárról Róma közvéleménye számára hamar kiderült, hogy alkalmatlanaz uralkodásra, az őt irányítani akaró család számára pedig az vált világossá, hogy kezelhetetlen.A császár – egyébként tiszteletre méltó módon – nemcsak főpapja, hanem fanatikus híve is voltistenének, és legfőbb törekvése az volt, hogy Elagabal kultuszát meghonosítsa Rómában, és abirodalom főistenévé tegye. Róma templomainak meggyalázása – a szent tárgyakat áthordatta az újisten templomába –, az idegen kultusz, a császár extrém öltözködése, életmódja rövid idő alatt ellenefordította a népet, a hadsereget és a testőrgárdát. A család feje, Iulia Maesa, hogy mentse a családhatalmát, feláldozta Elagabalust, akit a praetorianusok meggyilkoltak, helyet csinálva Iulia Maesamásik unokájának, Severus Alexandernek.

Severus Alexander anyja és nagyanyja irányításával visszatér az Antoninusok politikájához, asenatusszal való jó viszony került előtérbe a hadsereg érdekeinek és fontosságának rovására. Akormányzásban nagy szerep jutott a már fentebb is említett jogtudósnak,

Ulpianusnak, aki a praefectus praetorio tisztét látta el, és nagy szerepe volt a Caracalla és Elagabalusalatt szétzilálódott államigazgatás konszolidálásában. De a megváltozott viszonyok, a severusi elvtől– „legyetek nagylelkűek a katonákhoz, senki mással ne törődjetek” – való elfordulás értelemszerűena császár, illetve a környezete ellen hangolta a hadsereget és a testőrséget. A praetorianusok avelük szemben szigorúan fellépő parancsnokukat, Ulpianust a császár szeme láttára gyilkolták meg.Ugyanakkor a külpolitikai helyzet alakulása miatt különösen fontos lett volna, hogy egy tapasztalt,erőskezű és a hadsereg bizalmát bíró katona álljon az állam élén, ugyanis 230-ban kitört a perzsaháború.

3. Róma

350

A 220-as években jelentős, Róma történelmét is nagymértékben befolyásoló változások zajlanak lea keleti limes túloldalán: a meggyengült Parthus Birodalom helyére az új és erős Perzsa Birodalomlép. Persis tartomány vazallus uralkodója, Ardasír (görög nevén Artaxerxés) a nagy király ellenfordult, és 224-ben Ktésiphónnál legyőzte az utolsó parthus uralkodót, IV. Artabanost, aki holtanmaradt a csatatéren. 230-ra az egész birodalom ura lesz, megalapítja a Sásánída-dinasztiát, amelyetaz Achaimenidáktól származtatott, megteremtve így a kapcsolatot az első Perzsa Birodalommal. I.Ardasír, akinek deklarált külpolitikai célja az Achaimenida Birodalom Kr. e. 5. századi határainakhelyreállítása volt, 230-ban betört a Római Birodalomba, és csapatai könnyű győzelmeket arattak akeleti provinciákban a vezéreik ellen lázadozó, fegyelmezetlen csapatok felett, majd az ellene vonulóSeverus Alexander és az őt kísérő anyja seregére is vereséget mért 232-ben. Maga a vereség nemvolt túl jelentős, az éghajlat és a betegségek sokkal több áldozatot követeltek. De ezzel az első perzsaháború véget is ért, ugyanis a római legiók- ra Európában volt szükség a germánok támadása ellen,ugyanakkor Ardasír is visszavonult súlyos veszteségei miatt.

A császár, bár komoly haderőt vont össze a Rajnánál, a germánok ellen, a háborút tárgyalásokkal éshadisarc felajánlásával akarta elrendezni. Az emiatt fellázadó legiók anyjával együtt meggyilkoltákAlexander Severust, és egyik tisztjüket kiáltották ki császárnak.

■ Emlékeztető

limes, praefectus praetorio, praetorianusok

■ Kronológia

123. táblázat -

217-222 Elagabalus uralkodása222 Elagabalus meggyilkolása222-235 Severus Alexander uralkodása223 Utcai harcok Rómában Ulpianus meggyilkolása224 Ardasír győzelme Ktésiphónnál, a parthus

dinasztia bukása230 Ardasír az egész Parthus Birodalom ura, Ardasír

betör a Római Birodalomba232 Severus Alexander veresége Keleten234 Severus Alexander meggyilkolása

3.3.2.2. A VÁLSÁG KORA (235-284)

Az úgynevezett katonacsászárok időszakáról beszámoló források száma meglehetősen kevés. Ezekközé tartozik Héródianos, az athéni Dexippos krónikájának töredékei, valamint Eunapios művének(Nea Historia) Zósimos-féle kivonata. A Historia Augusta idevonatkozó életrajzai megbízhatatlanok(244-253 között hiányoznak is), Ammianus Marcellinus ezt a korszakot tárgyaló fejezetei pedigelvesztek. A 3. század politikai eseményeit ezért elsősorban olyan későbbi forrásokból ismerjük,mint Aurelius Victor (Epitome de Caesari- bus) és Eutropius (Breviarium ab urbe condita).Ehhez a korszakhoz az egyházi írók művei közül legfontosabb Eusebius Ekklésiastiké historiájaés Lactantius De mortibus persecutoruma. Ide kapcsolódnak a Görög-római szöveggyűjtemény192-193. dokumentumai.

3.3.2.2.1. A 3. századi válság

A Severus-dinasztia utolsó évei és bukása egy rendkívül súlyos válság bevezető akkordjai voltak:a nehezen kezelhető külpolitikai helyzet, a katonák lázongása, a pénzromlás fokozódása, továbbáújabb és újabb problémák felbukkanása jellemzi a következő évtizedeket. A válság tényezői külön-külön is problémát jelentettek volna, de együtt, egymás hatását felerősítve váltak igazán pusztítóvá.

3. Róma

351

Ennek köszönhetően a társadalom és a központi hatalom által a válságra adott válaszok sok tekintetbenátformálták Rómát. Mire a század végére kilábal a válságból, mélyreható (strukturális) változásokonmegy keresztül.

A legnyilvánvalóbb problémát a külpolitikai helyzet jelentette. A következő évtizedekben abirodalomnak szinte folyamatosan több fronton kell helytállnia. A keleti és az északi limesen kívülfolyamatosan súlyos a helyzet az Al-Dunánál, ahol a karpok és a szarmaták mellett megjelenneka gótok is. De már az afrikai provinciák sincsenek biztonságban, a nomádok betöréseit kellelszenvedniük. A többfrontos háborúra, mint Severus Alexander utolsó éveinek eseményei ismegmutatták, Róma ekkor még nem volt felkészülve. Sem a korábban még jól működő védelmirendszere, sem haderejének nagysága nem volt alkalmas arra, hogy a limes több pontjára rázúdulótöbb tízezres seregeket megállítsa.

A politikai válság is szembeötlő: a Severus Alexander és Diocletianus között eltelt ötven évalatt szűken számolva huszonhárom császár uralkodott, és túlnyomó többségük erőszakos halálthalt: polgárháborúban vagy a barbárok ellen harcolva estek el, illetve merénylet áldozatai lettek.Az uralkodók energiáinak, a birodalom fegyveres és anyagi erejének nagy része a hatalommegszerzésére, lázadások leverésére, ellencsászárok legyőzésére ment el. A többfrontos külső háborúés a császári trónért folyó, szinte folyamatos harcok nem függetlenek egymástól. Mivel a császárnem lehet mindenhol ott, ahova az ellenség miatt komoly haderőt kell küldenie, kénytelen jelentősseregeket bízni hadvezéreire, akiknek így módjuk lesz a császárságért is harcba szállni. Továbbáa császároknak mindig választania kellett, hogy melyik határszakaszra vonulnak fel személyesena legnagyobb erőkkel. Az ideiglenesen kevesebb figyelmet kapó területek és az ott állomásozóegy-két legio egy új, annak a határszakasznak a védelmét előtérbe helyező császártól várhattákhelyzetük megoldását, például katonák átcsoportosítását más provinciákból, amire egy helytartónaknem volt felhatalmazása. A kérdés hátteréhez hozzátartozik az is, hogy a birodalom hadserege olyan,etnikailag különböző, egymással könnyen szembeforduló hadseregcsoportokból állt, amelyek számáraa birodalom szempontjainál fontosabb volt saját állomáshelyük védelme, ahol családjuk is élt, valamintazok a kedvezmények, amelyeket az általuk hatalomra segített császártól remélhettek.

124. táblázat -

Császárok Uralkodásuk ideje Haláluk okaMaximinus Thrax 235-238 Katonái megöltékI. Gordianus 238 Öngyilkos lettII. Gordianus 238 Harcban esett elPupienus 238 Praetorianusok megöltékBalbinus 238 Praetorianusok megöltékIII. Gordianus 238-244 Testőrparancsnoka gyilkolta

megPhilippus Arabs 244-249 Csatában vesztette életétMessius Decius 249-251 Csatában esett elTrebonianus Gallus 251-253 Harctéren esett elAemilius Aemilianus 253 Katonái gyilkolták megValerianus 253-260 Perzsa fogságba esett, itt

vesztette életétGallienus 253 (260) -268 Illyricumi tisztek egy csoportja

megölteII. Claudius Gothicus 268-270 Járványban halt megQuintillus 270. szeptember Halálára ellentmondó adatok

vannak, katonái megölték, vagyöngyilkos lett

Aurelianus 270-275 Perzsák ellen vonulva, útközben

3. Róma

352

meggyilkoltákTacitus 275-276 Ütban a gótok ellen meghaltFlorianus 276 Saját katonái ölték megProbus 276-282 Saját katonái ölték megCarus 282-283 Egy reggel sátrában holtan

találták, vagy villámcsapás, vagytestőrparancsnoka ölte meg

Numerianus 283-284 Hazafelé tartva, Nicomediábangyanús körülmények között haltmeg

Carinus 283-285 Egyik tribunusa személyesbosszúból megölte

A több fronton vívott állandó háborúk erején felül megterhelték Róma gazdaságát: a kincstár kimerült,a lakosságra rótt terhek elviselhetetlenekké váltak. A Földközi-tenger vidékét egybefogó kereskedelmikapcsolatoknak, amelyek nélkül az 1-2. század fejlődése elképzelhetetlen lett volna, ugyancsak káráravoltak a barbár betörések és a központi hatalom szeszélyes változásai. Az árutermelés és a vállalkozásellen hatott a pénzrontás, amellyel a császárok a kincstár hiányát igyekeztek pótolni. A már az előzőszázadban meginduló infláció a 3. században felgyorsul, és végül a pénzrendszer összeomlásához,a naturálgazdálkodás, a cserekereskedelem erősödéséhez vezet. A mélypont Gallienus uralkodásaalatt következett be: a Caracalla által bevezetett antoninianus (a denarius helyét átvevő pénz)ezüsttartalma elvész, és egy ezüsttel befuttatott, használhatatlan rézpénzzé válik. Jellemző, hogy ott,ahol a városoknak volt pénzverési joguk, a helyi pénzt használták egyre nagyobb mértékben, illetvea határok mentén sokszor a szomszéd barbárok pénze volt forgalomban. Vagyis a szó szoros ésátvitt értelmében leértékelődött egy fontos, a birodalom területeit ténylegesen és szimbolikusan –a birodalmi érmék a császár képmásával voltak ellátva – összekapcsoló eszköz. A kereskedelmiforgalom csökkenéséhez, a műveletlenül hagyott területek növekedéséhez, a bányák bezárásához,műhelyek megszűnéséhez a központi hatalom nem csak gyengeségével járult hozzá (barbár betörések ahatár menti provinciákban, rablóbandák garázdálkodása stb.), azok a drasztikus eszközök, amelyekkela hadsereg és az adminisztráció költségeit megpróbálta előteremteni, szintén elősegítették a gazdasághanyatlását.

Mint korábban már láttuk, a barbár támadások következményeitől függetlenül is jelentős változásoktörténtek a gazdaságban, amelyek lényegében már az 1. században megindultak: a rabszolga-munkaerő hiánya, illetve a szabad kisbérlők, a colonusok túlsúlyba kerülése a termelésben,amely párhuzamosan haladt a birtokkoncentrációval, vagyis a kis- és középbirtokok számánakcsökkenésével. A gazdaságnak ezeket a strukturális változásait nem feltétlenül kell válságkéntértelmeznünk, de az kétségtelen, hogy ezeket a folyamatokat eltorzította, negatív hatásait felerősítettea 3. századi összeomlás. A biztonsággal együtt eltűnt az a jólét is, amelyből korábban nem csak atársadalom vezető csoportjai részesültek. A pénzrendszer összeomlásával értelemszerűen eltűnt az ali-mentatio is, nem jutott már forrás a városokban a jóléti intézményekre. Sok helyen álltak a korábbanépített színházak, fürdők kihasználatlanul. Ugyanakkor a kor jellemző építményei a birodalom számosterületén a portyázó csapatok ellen emelt városfalak.

A válság mindazonáltal nem sújtotta egyformán a birodalom területeit, voltak békésebb, támadásoknakkevésbé kitett provinciák is, ahol virágzó ültetvényekkel, jól működő városi közösségekkel, abegyűrűző problémákra adott innovatív válaszokkal találkozhatunk. Mint ahogy az is igaz, hogynem hullott szét a birodalom. Róma hadseregében volt még elég erő, hogy feltartóztassa a külsőtámadásokat, és a gazdaság szerkezetében is volt elég rugalmasság, hogy elviselje a hadsereg jelentetteterheket, mind Róma kormányzati rendszerében, mind a társadalomban volt elég tartalék, hogymegfelelő válaszokat találjon a 3. század kihívásaira.

■ Emlékeztető

antoninianus, denarius, colonus, alimentatio

3. Róma

353

3.3.2.2.2. Császárok és megoldási kísérletek

A legiók által megválasztott új császár, Maximinus Thrax (235-238) a Balkánról származott, ésalacsony sorból küzdötte fel magát centurióvá. Mint centuriót felvették a lovagrendbe, ami megnyitottaelőtte az utat a magasabb katonai beosztások felé. A katonák körében élvezett népszerűségét állítólagrendkívüli fizikai erejének is köszönhette. Megválasztása után rögtön rátámad a germánokra, átkelvea Rajnán, megsemmisítő csapást mér az alemanokra, amivel hosszú időre bebiztosítja ennek ahatárszakasznak a nyugalmát. Majd a Dunához, Pannoniába vonul, és fényes győzelmeket aratezen a határszakaszon is. Ezek a sikerek azonban rendkívül sokba kerülnek a társadalomnak,Maximinus mindent a hadsereg érdekeinek rendel alá. Duplájára emeli a katonák zsoldját, ésnem válogat az eszközök között a fedezet előteremtése érdekében, az adóemelésen túl kifosztja aszentélyeket, és ráteszi a kezét a városok készleteire is. Intézkedései nyomán – ahogy Héródianosnálolvashatjuk – általános rémület keletkezett, a polgárok „harc és fegyverek nélkül is mintegy állandóostromállapotban éltek”. A hadsereg érdekében megvalósított, a határvédelmen kívül minden egyébkoncepciót nélkülöző katonai diktatúra nem válik be, széles körű összefogás jön létre Maximinusellen. Végül 238-ban, miközben Róma ellen vonul, hogy a lázadás élére álló senatust leverje, a sajátkatonáinak egy csoportja meggyilkolja.

A senatus által választott két Augustust a testőrgárda még abban az évben megöli, és a trónra egy fiatalfiú, III. Gordianus kerül (238-244). A 13 éves császárnak kitűnő hadvezérei és tanácsadói vannak, ígyRóma sikerrel veri vissza a gótokat és a karpokat az Al-Dunánál. 240-ben még elődjénél, Ardasírnális agilisabb uralkodó, I. Sábur (Sahpur) kerül a perzsa trónra, aki uralomra kerülése után nyombanbetör a Római Birodalomba. Gordianus Keleten, a Sásánidák elleni hadjárat közben hal meg. A perzsaforrások szerint a csatamezőn esik el, a római források szerint pedig a császárságra pályázó arabtestőrparancsnoka, Philippus Arabs gyilkolta meg.

Az új császár, Philippus Arabs (244-249) egy syriai karavántelepülésről származott, és egy arabelőkelő fia volt, de a család már régóta rendelkezett polgárjoggal. Kiegyezve a perzsákkal, gyorsanbefejezte a háborút, hogy Rómába vonulhasson. Uralkodásának idejére esett a birodalom 1000éves évfordulója (a Varro-féle számítást alapul véve), ami fényűző ünnepségekre, pénzosztásra, abirodalom erejének és megújulásának demonstrálására adott alkalmat a császár és Róma számára(248). Viszonylag békés uralkodása végén a gótok, vandálok és gepidák törnek be a Balkánra. Azellenük küldött hadvezér, Decius sikeresen űzi vissza a barbárokat a határon túlra. A győztes sereg– állítólag De- cius akarata ellenére – császárrá kiáltja ki hadvezérét. Az ezt követő összecsapásbanDecius legyőzi Philippust, és császár lesz (249-251).

Az előkelő senatorból császárrá lett Decius, mint a trónra lépésekor felvett Traianus cognomenis mutatja, programjával az optimus princepshez, illetve Róma nagy sikereinek korszakához akartkapcsolódni. Traianus példáját követi akkor is, amikor a küszöbönálló gót háború előtt, 250-bensupplicatiókat (áldozatbemutatás és könyörgés az istenekhez) rendel el, amely során a birodalomminden lakójának áldoznia kellett a hivatalos római isteneknek. Ennek megtörténtét egy bizottságellenőrizte, és arról igazoló írást, libellust adott. Decius tehát a régi vallásosság helyreállításávalakarta az istenek támogatását visszaszerezni és Rómát a válságból kivezetni. A császár rendeletesúlyos konfliktushoz vezetett a birodalom egyik, ekkor már rendkívül népes vallási közösségével,a keresztényekkel, és az első általános keresztényüldözésbe torkollott. Decius rövid uralkodásánakmásik fontos eseménye a gótoktól elszenvedett súlyos vereség volt. A gótok betörését követő több,változatos kimenetelű összecsapás után, 251-ben a mai Dobrudzsában, Abryttusnál megsemmisítik acsapdába csalt római sereget. A csatában a császár is elesik.

■ Emlékeztető

supplicatio, libellus

■ Kronológia

125. táblázat -

235-238 Maximinus Thrax uralkodása235 Maximinus győzelme a germánok fölött

3. Róma

354

236-237 Maximinus pannoniai hadjárata238-244 III. Gordianus240-272 I. Sábur243-244 III. Gordianus perzsa háborúja244-249 Philippus Arabs uralkodása248 Ludi saeculares: Róma ezeréves fennállásának

megünneplése248-249 A gótok és karpok betörnek Moesiába249-251 Decius uralkodása250 Decius vallási rendelete, a keresztények üldözése251 Abryttusi csata, Decius halála

3.3.2.2.3. Valerianus és Gallienus (253-268)

A 253-ban germaniai seregei által hatalomra segített Valerianus és fia kezdetben közös uralma alattérte el a külpolitikai válság a mélypontját, a birodalom szétesni látszott, a császári hatalom a központiterületekre szűkült le. Korszakuk alatt a határoknak szinte minden méterét védeni kellett volna. KeletenI. Sábur újra rátámad a birodalomra. Vereségek sora és jelentős területi veszteségek után, 260-banEdessánál következik be a katasztrófa, a Sásánida uralkodó legyőzi a keleti ügyeket intéző Valerianusseregét, és magát a császárt is elfogja, aki a fogságban hamarosan meg is hal. A birodalom Gallienusáltal irányított nyugati felében is rendkívül súlyos a helyzet, húszévnyi szünet után a Rajna és a Dunafelső folyásának vidékén is megmozdulnak a germánok. A frankok Galliát fosztogatják, sőt Hispaniábais eljutnak, az alemanok nyomása Raetiára nehezedik, más germán törzsek sikerei miatt pedig felkell adni a stratégiailag rendkívül fontos Agri decumates területét. Itália védettsége is a múlté, 258-ban a Brenner-hágón átkelő germánok fosztogatják a félsziget északi részét, Gallienusnak a galliaihadszínteret kell otthagynia, hogy visszaszorítsa őket.

És Harranon és Urhan innen Valerianus császárral nagy ütközet volt. És Valerianus császárt magunksaját kezünkkel foglyul ejtettük, és azonkívül a praefectus praeto- riót, legatust, senatort és hégemónt,aki csak annak a hadseregnek vezére volt, mind foglyul ejtettük, és Perzsiába kiszállítottuk, és Syriatartományt, Cilicia tartományt és Cappadocia tartományt felégettük, elpusztítottuk és kiraboltuk. Ésmi sok más országot is haddal felkerestünk, és sok híres és vitézi tettet vittünk véghez, ami itt nincsmegírva, de ennyit is azért rendeltünk el feljegyezni, hogy aki csak utánunk élni fog, ezt a hírnevet,vitézséget és uralmat, ami a miénk, megismerje.

(Res gestae Divi Saporis. 11-12, 15-17. Ha. J.) I. Sábur 260 körül három nyelven (parthus, görög ésközépperzsa) készült felirata, amelyet a tudomány a Res gestae Divi Augusti mintájára Res gestaeDivi Sa- porisnak nevezett el. Jelentősége abban áll, hogy sok olyan adatot tartalmaz I. Sábur koráról,amelyeket csak ebből a feliratból ismerhetünk. Ilyen például a Sásánida Birodalom akkori kiterjedéseés legfelső államszervezete, valamint a Római Birodalommal folytatott háborúi.

Ugyanilyen súlyos a helyzet az Al-Dunánál is, a gótok és a karpok továbbra is pusztítják a Dunajobb parti területeit, egy csoportjuk eljut egészen Thessalonikéig. Daciában pedig gyakorlatilagösszeomlik a római uralom, már az aranybányáit sem tudja Róma tovább működtetni. A gótokráadásul a bosporusi királyság elfoglalásával kikötőkhöz és hajóhadhoz jutnak, és már a tengeren istámadni kezdik a birodalmat. Ezek mellett a régóta problémás limesszakaszok mellett ekkor kezdeneknehézségek jelentkezni az afrikai provinciák határain is. Például Numidiába újra legiót kell telepíteni,Egyiptomban pedig a nomád blem- myes törzs használja ki rabló portyákra, hogy a birodalom erőimáshol vannak lekötve.

Gallienusnak apja halála után folyamatosan – forrásaink megszámolni sem tudják az usurpátorokat– trónkövetelőkkel is kellett harcolnia, illetve meg kellett velük osztozni a birodalom területein.Közülük a legfontosabb Postumus volt, akit jellemző módon akkor kiáltottak ki császárrá a fellázadógermaniai legiók, amikor Gallienus, otthagyva a rajnai frontot, az Al-Dunához vonul egy ott kikiáltottellencsászárt leverni. Gallia, Britannia és Hispania Tarraconensis csatlakozik Postumushoz, akinekvan ideje a birodalom nyugati felében kiépíteni hatalmát, és bár később területeket veszít Gallienusszal

3. Róma

355

szemben, de a katonailag kikényszerített „társcsászársága” még jó darabig fennmarad. Ez a „GalliarumImperium” (Eutropius) egyesítette nyugat erőit, hogy megvédje a számukra fontos rajnai határt, nemengedve, hogy az inkább Dél- és Közép-Európára koncentráló központi hatalom máshol használja fela Nyugat anyagi és emberi erőforrásait.

A keleti problémát – a határok védelmét, illetve az újabb és újabb ellencsászárok itteni fellépését– Gallienus egy huszárvágással oldja meg: a területet egy palmyrai fejedelmi családból származósenatorra bízza, akit mint corrector totius Orientist (egész Kelet kormányzója) rendkívüli hatalommalruházott fel. Ebben a klienskirályságokra hajazó hatalmi formációban nagy szerep jutott Palmyrának,a gazdag kereskedővárosnak, amely

nek nem volt érdeke Perzsia előretörése. Miután „Kelet kormányzója” elesik egy kis- ázsiai gót betörésalkalmával, özvegye, Zenobia szerzi meg (kiskorú fia nevében) a hatalmat, aki függetleníti magát ésa keleti provinciákat Rómától.

A nyugati és keleti végek önálló irányítás alá kerülése révén a barbár támadásokat sikerültvisszaszorítani: stabilizálódott Róma helyzete. Ez lehetőséget ad a császárnak az elmúlt évtizedektapasztalatait kamatoztató katonai reformok keresztülvitelére. Gallienus minden legióból kiemeltegy-egy ezerfős „zászlóaljat”, vexillatiót, ezeket kettesével a határtól távolabb, stratégiailag fontosútvonalak mellett állomásoztatta. Ha valahol átszakadt a határ, akkor ezek a hátravont egységekvonultak fel az adott pontra. Ez sokkal hatékonyabb és gyorsabb megoldás volt az adott helyzetben,mint a korábbi lineáris védelmi rendszer, amelyben egy betörés esetén más határszakaszokról kellettkivonni erőket és átcsoportosítani a támadás helyére. Továbbá létrehozott Mediolanumban (Milano)egy központi sereget, amelyben nagyon nagy szerep jutott a lovasságnak, egyrészt a gyors reagálásszükségessége miatt, másrészt ezzel az új ellenségek harcmodorához igyekezett alkalmazkodni Róma.Az új stratégia és a folyamatos háborúk képzett parancsnokokat, hivatásos katonákat igényeltek.Emiatt Gallienus a senatori rangú legioparancsnokok helyett lovagrendű tiszteket alkalmaz mindenütt.Mert míg a korábbi szisztémában az előbbiek már egy év tribunusként való katonai szolgálat (és két„civil” hivatali év) után elnyerték ezt a posztot, az utóbbiak hosszú, többlépcsős katonai szolgálattalkészültek föl rá. A változás a legiós provinciák helytartóira is vonatkozott, így a senatorok Gallienusalatt gyakorlatilag kiszorultak a hatalomból.

Valerianus folytatja Decius valláspolitikáját, mindenki számára kötelező áldozatbemutatástelrendelve, ami újabb keresztényüldözésekhez vezet. Gallienus ellenben – úgy tűnik – Rómaisteneinek megbékítésénél fontosabbnak tartja a társadalmi békét: beszünteti a keresztényüldözéseket,és visszaadja gyülekezeteiknek helységeiket és temetőiket. A következő évtizedek igazoltákreformjainak helyességét, ezekre építve lábalt ki a válságból Róma. De ő sem kerülhette el a korszakcsászárainak sorsát, 268-ban meggyilkolta illyricumi tisztjeinek egy csoportja.

■ Emlékeztető

usurpator, corrector totius Orientis, vexillatio

■ Kronológia

126. táblázat -

253-260 Valerianus uralkodása253-268 Gallienus uralkodása256 Az Agri decumates feladása258 Az alemanok betörnek Itáliába260 Valerianus veresége, fogsága és halála,

A keresztényüldözések leállítása, Postumusuzurpációja Nyugaton

262 Corrector totius Orientis kinevezése266 Zenobia hatalomátvétele268 Gallienus meggyilkolása

3. Róma

356

3.3.2.2.4. Az illyricumi katonacsászárok

A Gallienust követő uralkodók mindannyian Illyricumból származnak, arról a területről, amelytalán legjobban ki volt téve a barbár támadásoknak. Majdnem mindegyikük alacsony származású,felemelkedésüket a hadseregnek és katonai rátermettségüknek köszönhették. Céljuk a határokbiztosítása és a birodalom egységének helyreállítása. Közös bennük még uralkodásuk idejénekrövidsége, nem sok idejük volt programjuk megvalósítására.

272-ben meghal I. Sábur, így az utódlás körüli viszályok lekötik a perzsák erejét. Eny- nyibenkedvezőbb a külpolitikai helyzet, mint az előző évtizedekben, ugyanakkor a gó- tokat és a többi törzsethiába győzik le újra meg újra, csapataik a következő évben ismét megjelennek, és minden kezdődikelölről. Ráadásul a hetvenes évek legelején a germánoknak kétszer is sikerül betörniük Itáliába, és amásodik esetben már Róma városától sem jártak messze. A járványok, amelyek az egész korszakbanjelentősen hozzájárulnak a válság elmélyüléséhez, ebben a másfél évtizedben is pusztítanak, és acsászárokat sem kímélik. De lépésről lépésre, a nagyobb vereségeket már elkerülve és egyre többcsatát nyerve erősítik meg a korszak uralkodói a birodalmat.

Közülük a legfontosabb Aurelianus (270-275), aki helyreállítja a birodalom egységét. Mindenekelőtt– hogy biztonsággal keletre vonulhasson – az Al-Dunánál igyekszik a határokat biztosítani, nemelégszik meg avval, hogy a gótok csapatait visszaszorítja a határon túlra, utánuk nyomul, és súlyosvereséget mér rájuk. Továbbá végleg feladja Daciát, a lakosságát a Duna mögé telepítve, ahovaa daciai két legiót is visszavonta. Lerövidült és evvel megerősödött a határ. 273-ban Aurelianusaz egyre merészebb álmokat dédelgető és Róma rovására tovább terjeszkedő Zenobia ellen vonul:seregeit megveri, fővárosát, Palmyrát elfoglalja, a királynőt magát pedig elfogja. Ezután nyugat feléfordul, és egyetlen csatában felszámolja a galliai hatalmi központot (274). Végső célja a régi határokhelyreállítása, de Mesopotamiát visszaszerezni már nincs módja, mert 275-ben meggyilkolják.

Aurelianusnak a folyamatos háborúzás mellett, amelyet lázadások és ellencsászárok is tarkítanak,reformokra és a polgári lakosságra is maradt ideje. Ő veteti körül fallal Rómát, hogy ne legyenkiszolgáltatva az esetleg újra betörő barbár portyázóknak. De a városok falakkal való megerősítésétbirodalomszerte szorgalmazta és támogatta. Az erődítmények építése logikus kiegészítése a Gallienusáltal átalakított védelmi rendszernek, amely lényegében bevált, de a lakosságot kiszolgáltatta a kisebbportyázó csapatoknak.

Aurelianus megreformálja Róma élelmiszer-ellátását, és a plebsnek gabona helyett napi kenyéradagotosztat, azonkívül disznóhúst, sót és olívaolajat. Mindehhez állami ellenőrzés alá kellett vonni azélelem megtermelőit és szállítóit, ami a pénz elértéktelenedése, a pénzgazdálkodás összeomlásamiatt szükséges lépés volt. De evvel egy újabb területen jelent meg az állam és szűnt meg apiaci mechanizmusok érvényesülésének lehetősége – újabb elemmel bővült a bürokrácia gépezete.Megpróbálja stabilizálni a pénzt, de ehhez sem elegendő nemesfém, sem elegendő idő nem állrendelkezésére

Ahogy elődei, úgy ő is fontosnak ítélte a vallás szerepét a birodalom egységének és régi erejénekhelyreállításában. Aurelianus a római vallás középpontjába a napisten tiszteletét állította. A sajátszemélyes hitén túl ezt indokolhatta, hogy a napisten tisztelete különböző formákban és néven,esetleg más kultusz részeként birodalomszerte elterjedt volt, tehát alkalmasnak látszott arra, hogyösszekapcsolja a különböző vallású népeket. Illyri- cumban, Aurelianus szülőföldjén is már a Severus-kor óta volt kultusza Sol Invictusként (Legyőzhetetlen Napt). Aurelianus, aki Zenobia serege fölöttaratott győzelmét Elagabal támogatásának tulajdonította, hatalmas templomot építtetett Rómában anapistennek. Sol papi testületet kapott, főpapja maga a császár lett.

Aurelianus munkáját Probus (276-282) folytatta. Ő is kiváló hadvezér volt, amit a határ többszakaszán is kamatoztathatott az Aurelianus halála után újra meginduló barbárok ellen. De kitűnőszervezőnek is bizonyult, az ő uralma alatt burgusok (őrtornyok) és más erődítmények sorát építettékfel a határon, illetve a hátországban, hogy védhetőbbé alakítsák a limest, valamint biztonságosabbátegyék a határ menti provinciákat. Idejéből és energiáiból neki már a birodalom újjáépítésére, abelső viszonyok konszolidálására is futotta. Olajfa- és szőlőtelepítést, mocsárlecsapolásokat, utak és(polgári) épületek felújítását, hidak, csatornák építését kezdeményezte, illetve támogatta. A járványés a betörések miatt elnéptelenedő határ menti területekre barbárokat telepített be. A Historia Augusta

3. Róma

357

százezer bastarnáról (germán törzs) beszél, ezek a császári birtokokon örökhaszonbérlettel rendelkezőcolonusok lettek. Polgárjogot nem kaptak, határőrzéssel megbízott földművesekké, laetivá váltak,földjük és státusuk, valamint feladataik öröklődtek. Nem Probus alkalmazza először ezt az eszközt ahatárvidék megerősítésére (vö. pl. Plau- tius Silvanus feliratával, 174. dok.), a betelepítés ugyanis többszempontból is előnyös megoldás: csökkenti a határra nehezedő nyomást, munkáskezeket szerez abirodalom számára, és ütköző zónát hoz létre, amely barbár betörés esetén lassítja a belső területek feléigyekvő ellenséget. Amíg ezek a barbár csoportok integrálódtak és elindultak a ro- manizálódás útján –és a 3. században még ez a helyzet –, addig nem jelentettek veszélyt a birodalom erejére és rómaiságára.Probusnak sem jutott túl sok idő, fellázadt katonái végeztek vele szülővárosában, Sirmiumban.

Minden gallnak, hispánnak és britnek megengedte, hogy szőlője legyen, és bort készítsen. Ő magaIllyricumban, Sirmium környékén, az Alma-hegyen – amelyet katonáival ásatott fel – ültetettválogatott szőlőtőkéket. (...) Meggyilkolásának okai a következők voltak: először is sohasem tűrte el,hogy a katona dolog nélkül maradjon, hanem sok munkát a katonasággal végeztetett el (...). Ezekhezjárult az a súlyos kijelentése, hogy rövidesen nem lesz szükség katonákra.

(Historia Augusta, Probus. 18, 20. T. O.) Probus a principatus korábbi gyakorlatának megfelelőenmocsárlecsapolásra és hasonló munkákra is befogja a kiharcolt békében a legiókat, de ez már nem a2. század hadserege.

Utóda, Carus valósítja meg Probus tervezett hadjáratát: kihasználva a Sásánida-trónvi- szályt,visszafoglalják a perzsáktól Mesopotamiát. De tisztázatlan körülmények között előbb ő, majd utódáválett fia, Carinus is meghal a hadjárat során. A katonák a praefec-

tus praetorióra gyanakodtak, és a praetorianusok egyik tisztjét, Diocletianust, aki szemük láttárafelkoncolta a praefectus praetoriót, császárrá választották.

Nem a véletlennek volt köszönhető, hogy a korszaknak annyi uralkodója (és ellencsászára)Pannoniából, illetve Illyricumból származott, hanem a térség egyre növekvő súlyát jelezte már akortársak számára is. Pannonia és a többi Duna menti provincia gazdaságilag fejletlenebb volt, mint atöbbi nyugati terület, például Gallia. Illyricum a katonaság toborzása szempontjából vált nagyon fontosterületté, hiszen a hadsereg megélhetést jelentett, és a felemelkedés lehetőségét kínálta. Továbbá ez atérség volt kitéve leginkább a barbárok pusztításának, ami egyrészt tovább rombolta a megélhetés civillehetőségeit, másrészt az itt lakók, az innen toborzott katonák és tisztek számára különösen fontossátette az erős császári hatalom szükségességét. Olyan császárokat akartak a trónon látni, akik tehetségesparancsnokok, megbecsülik a hadsereget, valamint, egyben tartva a birodalmat, annak erőforrásait adunai határ védelmére fordítják. Továbbá a régió fontosságát növelte központi elhelyezkedése is, ez az1. és 2. században elsősorban az Itáliához való közelséget jelentette (Vespasianus és Septimius Severushatalomra kerülése), később a nyugati provinciákhoz és az euphratési határhoz viszonyított helyzetét.

■ Emlékeztető

Aurelianus fala, burgus, colonus, laeti, praefectus praetorio

■ Kronológia

127. táblázat -

270-275 Aurelianus uralkodása272 I. Sábur halála, Dacia feladása273 Aurelianus Zenobia elleni hadjárata274 A „galliai császárság” felszámolása275 Aurelianus meggyilkolása276-282 Probus uralkodása282-283 Carus uralkodása283 Mesopotamia provincia visszafoglalása

3. Róma

358

3.3.3. Késői császárkor

3.3.3.1. A CSÁSZÁRI HATALOM MEGSZILÁRDÍTÁSA (283-337)

Az ezt az időszakot bemutató források közé tartozik Ammianus Marcellinus műve, Aure- liusVictor De Caesaribusa, valamint az Epitome de Caesaribus című összefoglalás, Lac- tantius Demortibus persecutoruma, Constantinus tanácsadójának, Eusebiusnak Cons- tantinusról írt életrajza(Vita Constantini) és egyháztörténete (Ekklésiastiké historia). Zósimos Nea Historiájának fennmaradt,a tetrarchia korával kezdődő része, Anonymus

Valesii 4. századi író töredéke, Eutropius műve, valamint a Panegyrici Latini című, császárokatdicsőítő beszédgyűjtemény. Nincs azonban olyan elbeszélő forrás, amely átfogóan ábrázolná akorszakot. Diocletianusnak mintegy 1200 constitutiója maradt fenn, de hiányzik összefoglalópublikálásuk, feldolgozásuk. Ide kapcsolódik még a Constantinus és utódai jogalkotását is tartalmazó,438-ban összeállított Codex Theodosianus, illetve a Codex Iustinianus, valamint a Görög-rómaiszöveggyűjtemény 194-199. dokumentumai.

3.3.3.1.1. DIOCLETIANUS ÉS A TETRARCHIA (284-305)

Diocletianus – eredeti neve Diocles – Dalmatia provinciában született, és több forrás szerint isalacsony sorból származott. Tehetsége révén fényes karriert futott be, bekerült a császár kíséretéheztartozó elitegységbe, a válogatott tiszteket tömörítő protectoresbe. Ennek éléről jutott a császáritrónra, merészen kihasználva az előző császár halála utáni helyzetet. Császárként a C. AureliusValerius Diocle- tianus nevet vette fel. A Historia Augusta szerzője szerint, akinek nagyapja állítólagszemélyesen is jelen volt az eseményeknél, „Diocletianus ekképpen szólt, amikor belevágta Aperbe [azelőző császár praefectus praetoriójába] a fegyverét: Hős- ködj, Aper, / hullsz a nagy Aeneas jobbjátólel!” (Numerianus. 13). Maga a szerző is csodálkozik azon, hogy egy katonaember Vergiliust idéziakció közben, és szóvá teszi a jelenetnek az ebből fakadó színpadiasságát is. Egyetérthetünk a szerzősorok között meghúzódó gyanújával: ez is egy azok közül a történetek közül, amelyek úgy formáljáka trónra kerülést, illetve az előzményeket, hogy azok a császár tekintélyét szolgálják.

Diocletianus egyik régi bajtársát, Maximianust először Caesarrá, majd 286-ban egyenrangútárscsászárává, Augustusszá nevezte ki, és rábízta a birodalom nyugati felét. 293- ban (vagy néhányévvel később) pedig négyes uralom, tetrarchia váltotta fel a kettős hatalmat: az Augustusok egy-egy Caesarral osztották meg a hatalmukat: Diocletianus Galeriust, Maximianus pedig ConstantiusChlorust választotta maga mellé. Az Augustu- sok – világossá téve szándékukat az utódlás kérdésében– örökbe is fogadták a maguk Cae- sarját, és hozzáadták a lányukat is. A Caesarok alá voltak rendelveaz Augustusoknak, de a négy uralkodónak a saját területén lényegében azonos volt a hatásköre:a hadsereg főparancsnokai voltak, irányították a pénzügyeket, és ők álltak az igazságszolgáltatásés a közigazgatás élén. Diocletianus irányította a görögországi területeket, Egyiptomot és az ázsiaiprovinciákat, Nicomedia székhellyel; Caesarja, Galerius Illyricumot – vagyis Pannoniát, Dalmatiát,Moesiát – és Macedoniát kapta, székhelye pedig Sirmium volt. Maxi- mianus Germaniát, Galliátés Britanniát adta át Constantinusnak, maga pedig a nyugati Duna menti tartományokat, Itáliát ésaz afrikai területeket kormányozta. Az ő székhelye Mediolanum (Milánó), Caesarjáé pedig AugustaTreverorum (Treviri, a mai Trier) lett.

3. Róma

359

■Tetrarchák és Constantinus-ház

Diocletianus az előző korszak tapasztalatai és mintái nyomán hozta létre tetrarchiáját. A birodalomminden határának fenyegetését és az ebből fakadó uzurpációk problémáját a császári hatalomdecentralizálásával látta megoldhatónak. A hatalommegosztás korábbi, esetleges – Gallienus alattpéldául kikényszerített – megoldásai helyébe a tetrarchia átlátható és intézményes formája lépett.A rendszer Diocletianus alatt működőképesnek is bizonyult, uralmának húsz éve alatt – előszörkettesben Maximianusszal, majd Caesarjaikkal kibővülve – sikeresen védték meg a birodalom határait,illetve számolták fel a belső lázadásokat. Az egyik nagy külpolitikai siker Galerius nevéhez fűződik,aki 298-ban aratott győzelmet a perzsák felett, és Róma szempontjából rendkívül előnyös békétkötött. A központi hatalom szilárdsága, a két évtizedes viszonylagos nyugalom Diocletianusnakmódot adott arra, hogy megoldást keressen a birodalom belső problémáira. Reformjai, a társuralkodóirendszerhez hasonlóan, nem a semmiből születtek – szinte mindegyiknek megtalálható az előzményekorábbi uralkodók gyakorlatában –, de kidolgozott és átfogó voltuk miatt mégis érdemes újdonságukathangsúlyozni. Az augustusi principatus legtöbb vonása ekkor már rég a múlté, de a változások és areformok Dioc- letianus alatt állnak össze új rendszerré, a császárság új formájává, ahogy a 19. századnagy ókortörténésze, Th. Mommsen elnevezte: a dominatusszá.

Amikor a galliai parasztok, csoportjuknak a Bacaudák nevet adva, Amandus és Aeli- anus vezetésévelfelkelést robbantottak ki, [Diocletianus] leigázásukra Maximianus Herculiust küldte, aki a parasztokatkönnyű csatában megzabolázta, és helyreállította a rendet Galliában.

(Eutropius IX 20. T. P.)

A latinul bagaudae vagy bacaudae formájú kelta szó jelentése 'harcosok’. A római hatóságok ellenharcba szálló csoportjaik colonusokból, elszegényedett szabad parasztokból, szökött rabszolgákbólés leszerelt katonákból álltak össze. A mozgalom több volt rablók garázdálkodásánál, és a 3.századi Gallia helyzetét tükrözte: az örökös germán betörések miatt elszegényedett lakosság kevéssészámíthatott Róma segítségére, a központi hatalomnak csak az árnyoldalait tapasztalta. A vidékilakosság támogatását élvező felkelők célpontjai egyrészt a nagybirtokosok, másrészt a rómaiközigazgatás központjai, a városok voltak. A célpontok a fosztogatás vágyán túl a mozgalomszociális és Róma-ellenes „nemzeti” jellegét mutatják. Ma- ximianusnak 286-ra sikerül a provinciátlecsendesíteni.

Diocletianus mélyrehatóan átszervezte a közigazgatást. Szétdarabolta a provinciákat, számukat közel100-ra növelve, Asiából például 7 kisebb tartományt alakított ki. A dominatus átszervezései akét Pannoniát is érintették, mindkettőt felosztották, így alakult ki Valeria és Pannonia secunda,valamint Pannonia prima és Savia. A reform célja az igazgatás és a jogszolgáltatás egységesítése éshatékonyabbá tétele, valamint az adóbehajtás és a munusok (közmunka) eredményességének fokozásavolt. Az új igazgatási rendszerbe besorolódtak Itália körzetei is. Csak Róma városának és százmérföldes körzetének maradt meg kivételes helyzete a praefectus urbi irányítása alatt. A senatus

3. Róma

360

szerepe a tartományok tényleges irányításában már korábban felszámolódott, most az átszervezésselelvileg is megszűntek a senatusi provinciák. A tartományok 12 nagyobb egységbe, dioecesisbesorolódtak be, az ilyen provinciacsoportok élén a vicarius (helyettes) állt. Ők a praefectus praetoriohelyettesei voltak (4 praefectus praetorio volt – uralkodónként 1-1), és számuk a tetrarchia kialakulásaután 12 lett, dioecesisenként 1-1. Az államgépezet egységesebbé és hatékonyabbá vált, de a központokés alközpontok számának gyarapodásával tovább nőtt a bürokrácia, ami tovább növelte a kincstárkiadásait, vagyis az adóterheket.

Oly mértékben kezdte fölülmúlni a fizetést húzók száma az adófizetőkét, hogy a mértéktelen adókkövetkeztében a parasztok odahagyták földjeiket, mivel felélték már összes erőforrásaikat, s így aművelt területek vadonná változtak. És hogy a rettegés mindenütt úrrá legyen, a tartományokat isvégletesen feldarabolta, sok elöljáró, sok hivatal ült az egyes vidékek, sőt már szinte az egyes városoknyakán is.

(Lactantius: A keresztényüldözők halála. 7. A. T.)

Az idézett mű címe is sejteti, hogy erősen elfogult szerzőről van szó, de túlzásai ellenére is fontoskortárs forrásunk Lactantius. Érdekes és nem minden alap nélküli gondolata, hogy a kor egyik súlyos(de már Diocletianus előtt is jelen lévő) gazdasági problémáját, a parlagon maradt földeket az adóknövekedésével magyarázza.

■ A közigazgatási körzetek (dioecesisek) a 4. században

Az állam terheit a hadsereg létszámának emelkedése is növelte. Lactantius szerint Dioc- letianustöbb mint négyszeresére növelte a hadsereg létszámát, és ha ez bizonyosan erős túlzás is, a tetrarchiahadseregét félmilliósra lehet becsülni (ezt a számot ötvenmilliós lakossághoz kell viszonyítani). Deekkor nem csak a tetrarchiából következő decentralizálás és létszámnövekedés az egyetlen változás.Diocletianus alatt a hátrébb vont mozgó alakulatokkal szemben újra megnőtt a határon állomásozóseregek szerepe. Ezt a visszalépést Gallienus reformjaival szemben a külpolitikai helyzet viszonylagosjavulása tette lehetővé, Diocletianus megpróbálhatta újra biztonságossá tenni a határvidéket is.

Mindehhez a régi, rossz hatékonyságú adórendszer reformjára is szükség volt. Diocletianus a Severusáltal bevezetett járulékos adót, az annona militarist tette meg az általános egyenes adóvá. Természetben– élelmiszer, takarmány, szövet, bőr stb. – szedték, a helyi katonaság és bürokrácia ellátását szolgálta.Az adót a föld – termékenység, nagyság és a termesztett növény – és a munkaerő alapján vetették ki(iugatio-capitatio). Tizenöt évenként tartott adóösszeírásokon állapították meg a földegységek (iugum)és a dolgozók (caput) számát, majd ezt beszorozták az egy egységre megállapított adóval: így jött ki abeszolgáltatandó gabona, bor, fa stb. mennyisége. A birtokosok adójának befizetéséért az a város felelt,amelynek a territóriumán a birtok feküdt, az anyagi felelősséget a város elöljáróinak, a curialisoknakkellett vállalniuk. Ez korábban is így volt, de a rendszer szigorodása és a bürokratikus apparátusnövekedése ezen a téren is növelte a hatékonyságot.

3. Róma

361

Diocletianus a régi pénzek eltörlésével és újak bevezetésével megpróbálta felszámolni az inflációt.Réz-, ezüst- és aranypénzt is veretett, és az utóbbi kettőt újra megfelelő nemesfémtartalommal.Aranypénze ugyan megőrzi értékét, de mivel a pénzforgalomban csekély szerephez jut, nem alkalmasa gazdaság stabilizálására. És az ezüst sem állítja helyre a pénzbe vetett bizalmat, folyamatosancsökken ugyanis a pénz nemesfémtartalma, és vásárlóértéke egyre messzebb kerül a névértékétől. Azezen a területen hozott további reformok nem oldják meg ugyan a pénzügyi válságot, de rendkívüljellemzőek Diocletianusra. Felszámolja a különböző helyi pénzverési jogokat – pénzt ezután márcsak a birodalmi verdék verhettek –, egységesíti és a központ alá rendeli tehát a pénzkibocsátást.Ár- és bérmaximáló rendeletet is kibocsátott, mégpedig közvetlenül egy jelentős pénzrontás után(amikor is megduplázta az ezüstpénz névértékét). Ez a rendelet a piac logikájának megfelelően annyirakontraproduktív, hogy hamarosan vissza is kell vonni. Ennek a rendeletnek birodalomszerte elégterjedelmes töredékei maradtak fenn (vö. 195. dok.), és rendkívül izgalmas gazdaságtörténeti forrás,mert különös részletességgel sorolja fel a piacon forgó termékeket, illetve a különböző szakmákat(ráadásul ezek egymáshoz viszonyított értékéről is képet kaphatunk). Emellett a bevezető, amely aharácsoló kereskedőkben látja a bajok egyetlen okát, jól példázza, milyen idegenek voltak a piactörvényszerűségei a korabeli ember gondolkodásának.

A tetrarchák nyilvánosan is Dominusnak (úr, parancsoló) szólíttatták magukat – innen aDiocletianusszal kezdődő korszak neve –, és más eszközökkel is törekedtek hatalmuk, császárifelségük hangsúlyozására. Bíbor- és aranyszínű, különleges szabású és pompájú császári öltözetüka közöttük és az alattvalóik – beleértve a legelőkelőbbeket is – között lévő távolságot jelenítettemeg, akárcsak a többi külsőség. A császároknak az udvarukhoz és környezetükhöz való viszonya márcseppet sem hasonlított az Augustu- séra. A császári palota, az ajtók és ajtónállók sora, amelyeken átkellett haladni, hogy az ember az uralkodó színe elé jusson, a meghajlás, a császári ruha szegélyénekmegcsóko- lása a hellénisztikus, de még inkább a perzsa királyi udvarra emlékeztetett. Például a le-borulás szertartása, az adoratio (görögül proskynésis – „kutyaként láb elé borulni”) az antikvitásbana perzsa nagykirály zsarnoki uralmának jelképe volt. Diocletianus a Iovius (iuppiteri), Maximianuspedig a Herculius (herculesi) melléknevet viselte, ami kifejezte személyük és a szakrális szférakapcsolatát – és amit még rengeteg más külsőség is hangsúlyozott –, de a császárság történetébenez sem volt előzmény nélküli. Annál érdekesebb, hogy csak „iuppiteri”, és nem pedig „Iuppiter”,hiszen Diocletianus közvetlen elődei, elsősorban Aurelianus már istenként jelenítették meg magukat.Továbbá a Iovius és Herculius, amellett hogy a két Augustus közötti rangbéli különbséget is jelezte,a tetrarchia valláspolitikáját, például az Aurelianus által előnyben részesített Sol kultuszával szembena Róma régi isteneihez való visszatérést is kifejezte.

Odahívatták tehát a gyűlésbe, mégpedig a szertartásmesterrel, ami kitüntetésnek számított. Amintbelépett a terembe, a császár csókra nyújtotta neki bíborpalástját, sokkal kegyesebben, mint azelőtt.A tiszteletadásnak ezt a formáját Diocletianus császár vezette be a külföldi királyi szokás és szertartásmintájára.

(Ammianus Marcellinus: Róma története. XV 5. Sz. Gy.)

A 3. századra a kereszténység széles körben elterjedt a birodalomban, különösen a keleti felén; azúj vallás erősödését a Decius alatti üldözés nemhogy visszavetette, inkább gyorsította. Diocletianusszemében a kereszténység egyrészt vallási problémaként jelentkezett: akadályt jelentett a régi vallásrestaurációja előtt. Azáltal ugyanakkor, hogy a keresztények kivonták magukat a régi istenek kultuszaialól, veszélybe sodorták azok sikerét, a birodalom ellen fordíthatták tehát annak isteneit. MásrésztDiocletianus szemében a keresztények kívülállásukkal, azokkal a konfliktusokkal, amelyek főképpa keleti városokban kirobbantak közöttük és a város többi lakosa között, a társadalmi békét és acsászár által hőn áhított birodalmi egységet veszélyeztették. A 4. század legelején kirobbanó ésminden korábbinál nagyobb keresztényüldözéshez hozzájárult Diocletianusnak az a meggyőződéseis, hogy a birodalmat átfogó reformokkal minden téren egységesíteni kell és lehet. A keresztényeketa hadseregből kitiltó korábbi edictum után, 303-304 folyamán négy edictumot adtak ki, amelyek akeresztény templomok lerombolását, az istentiszteletek betiltását, az egyházi személyek letartóztatásátés áldozatbemutatási kötelezettséget írtak elő mindenkinek. Az üldöztetés nem volt az egészbirodalomban egyforma: Constantius Chlorus a nyugati provinciákban Lactantius szerint csak azépületeket romboltatta le, és mérsékelten járt el Maximianus is. Ugyanakkor keleten a megtorlásrendkívül súlyos volt a hitükhöz ragaszkodókkal szemben: mártírok ezreit börtönözték be, kínoztákmeg és ítélték halálra, illetve kényszermunkára. Itt ugyanis a kereszténység sokkal jobban elterjedt,

3. Róma

362

és így a többségi társadalommal való konfliktusok is sokkal súlyosabbak voltak, valamint GaleriusCaesarban kitartó és ádáz üldözőre leltek.

Diocletianus 305. május 1-jén Augustusszá léptette elő Galeriust és Constantius Chlorust, Caesarnakhelyükbe a birodalom keleti felébe Maximinus Daiát, a nyugatiba pedig Flavius Valerius Severustnevezte ki. Ezután lemondott hatalmáról, és ösztönzésére Mediolanumban lemondott Maximianus is,és mindketten visszavonultak a közélettől. Ez a lépés jól illik a tetrarchia rendszeréhez és Diocletianuskövetkezetes személyiségéhez, de a négyes uralom fennmaradását a császár szándéka ellenére nembiztosíthatta. Az új rendszer egyik jelszava a concordancia (egyetértés) volt, ezt fejezi ki a tetrarchák

híres szobra összekapaszkodó, egyformára faragott alakjaival, amely az idők folyamánhadizsákmányként Velencébe került, és most a Szent Márk-székesegyházat díszíti. De e mögött azegyetértés mögött Diocletianus erős egyénisége és megkérdőjelezhetetlen tekintélye állt, nélküle atetrarchia működésképtelennek bizonyult.

■ Emlékeztető

protectores, Caesar, Augustus, tetrarchia, dominatus, baugaudae/bagaudák, munus (t. sz. munera),praefectus urbi, senatusi provincia, dioecesis (gör. dioikésis), vicarius, praefectus praetorio, annonamilitaris, iugatio-capitatio, iugum, caput, curialis, tetrarcha, Do- minus, adoratio (gör. proskynésis),edictum, concordancia

■ Kronológia

128. táblázat -

283-286 A bagaudák mozgalma Galliában284-305 Diocletianus uralkodása285 Diocletianus Maximianust Caesarrá nevezi ki286-305 Maximianus Diocletianus társcsászára, Augustus293 Diocletianus Galeriust és Constantius Chlorust

Caesarrá nevezi ki298 Galerius győzelme a perzsák felett301 Ár- és bérmaximáló rendelet303-304 Diocletianus négy keresztényüldöző edictuma305 Galerius és Constantius Chlorus Augustusszá való

kinevezése, Maximinus Daia és Severus Caesarrátörténő kinevezése, Diocletianus és Maximianuslemondása

3.3.3.I.2. Constantinus és kora (306-337)

CONSTANTINUS ÚTJA AZ EGYEDURALOMIG ■ Az új Caesarok kinevezésekor mellőzték aleszármazási elvet: sem Maximianus fia, Maxentius, sem Constantius Chlorus fia, Constantinusnem jutott hatalomhoz. Az érintetteknek ez sérelmes volt, a társadalomnak pedig – de főképp ahadseregnek – érthetetlen és elfogadhatatlan. A császárság történetének dinasztiaalapításai vagy -alapítási kísérletei, illetve a korábbi uralkodók rokonainak gyakori meggyilkolása jól példázza,hogy a hatalom örökítésében és legitimálásában milyen fontos volt a vérségi elv. A 2. századcsászárai csak akkor kerülhettek adoptióval hatalomra, ha az előző uralkodónak nem volt fia, és sorukCommodusszal, az első lehetséges vér szerinti örökössel meg is szakadt. Az istenek támogatása,a kiválasztottság, a hatalom szakrális dimenziója nem annyira az intézményhez, mint inkább aszemélyhez kapcsolódik, és ennek megfelelően öröklődik. Ennek az örökségnek a hiánya tükröződikazokban az erőfeszítésekben, amelyeket a dinasztiaalapító császárok az isteni háttér megteremtéséérttettek.

C. Flavius Valerius Constantinus, Constantius Chlorus fia Naissusban (Nis), Illy- ricumban született,mint a korszak összes uralkodója. Anyja, Helena – a későbbi Szent Ilona – valószínűleg nem

3. Róma

363

volt apjának törvényes felesége, csak élettársa, így Constantinus sem lehetett törvényes gyermek.Constantius Chlorus elbocsátotta magától Helenát, amikor feleségül vette Maximianus mostohalányát,Theodorát. Constantinus Keleten és az Al-Dunánál kezdte meg pályafutását katonai tribunus- ként,majd Diocletianus uralkodásának utolsó éveiben Nicomediában, a császár udvarában szerezhetettfontos tapasztalatokat. Innen 305-ben utazott el apjához.

306-ban, Constantius halálakor a britanniai csapatok fiát, Constantinust kiáltották ki Augustusszá,Maximianus fia, Maxentius pedig még ugyanabban az évben Rómában szerzi meg a hatalmat.A következő éveket alkalmi szövetségek, hamar érvényüket vesztő megegyezések, politikaigyilkosságok jellemzik. Az idős Maximianus is újra felölti a császári bíbort, 308-ban pedig, rövididőre, még Diocletianus is visszatér a politikába, hogy tárgyalóasztalhoz ültetve a feleket, megmentsea tetrarchia rendszerét. Constantinus, visszalépve az augustusi címtől, kezdetben megelégszik a caesariranggal, de a birodalom nyugati felében pozíciói évről évre erősebbek lesznek. Ehhez nagybanhozzájárult, hogy sikeresen harcolt a germánok ellen, megerősítve a rajnai határt és öregbítvehadvezéri hírnevét.

A döntő fordulat 311-ben, Galerius halálával következett be. A helyzetet kihasználva Licinius, akit ameggyilkolt Severus helyére neveztek ki még 308-ban a nyugati terület Augustusává, háborút indít,és megszerzi Galerius európai területeit. Constantinus pedig Itáliába nyomul be, hogy elragadja aztMaxentiustól. Constantinus Róma mellett, a 312. évi híres Milvius hídi csatában megveri Maxentiust,aki menekülés közben elesik. Ezután Licinius és Constantinus 313-ban Mediolanumban találkozik, ésszövetséget kötve felosztják maguk között a birodalmat: Liciniusé lesz Kelet, Constantinusé Nyugat.Kelet nagy része ekkor Maximinus Daia kezében van, de még ugyanebben az évben elveszíti egynagy csatában. Maximinus öngyilkosságot követ el, családját, főembereit, pedig Licinius öleti meg.Ugyanennek a tisztogatásnak lesz az áldozata a trónigények és egyéb bonyodalmak elkerülése végetta tetrarchák összes rokona is, beleértve Diocletia- nus feleségét és lányát is. Diocletianus is ekkoribanhal meg, de még látnia kell családja és műve pusztulását. A tetrarchiát felváltó kettős uralom nemmarad fenn sokáig: Constantinus először Licinius európai területeinek nagy részét, majd 324-ben akeleti területek egészét is megszerzi magának.

Az utód kijelölésének, a szövetségkötéseknek ebben a korban is fontos eszközei voltak a dinasztikusházasságok. Constantinus felesége, Fausta például Maximia- nus lánya volt, a házasságot 307-ben kötötték, amikor mind a hatalomba frissen visszatérő Maximianusnak, mind Constantinusnakszövetségesre és legitimációra volt szüksége. A házasság azután is fennmaradt, hogy a veje rovásáraújra hatalomba készülő após tisztázatlan körülmények között meghalt. Constantinus és Lici- nius 313.évi szövetségét is házasság pecsételte meg: az utóbbi elvette az előbbi nővérét, Constantiát, de bukásaután a rokoni kapcsolat Licinius életét is csak ideig- óráig tudta megvédeni.

CONSTANTINUS ÉS a KERESZTÉNYSÉG ■ Constantinus és Licinius mediolanumi találkozójukona keresztények ügyét is elrendezte: az úgynevezett milánói edictumban szabad vallásgyakorlatothirdettek, és elrendelték a keresztény közösségek elkobzott vagyonának visszaszolgáltatását (vö.197. dok.). A keresztények üldözésének megszüntetése nem volt előzmény nélküli: 311-benGalerius saját területén már megszüntette az üldözést, Nyugaton pedig sem Constantinus, semMaxentius nem hajtotta végre Diocletianus edictumait. A milánói edictum továbbment, mint Galerius:elrendelte a keresztény közösségek templomainak és egyéb ingatlanainak a visszaszolgáltatását; az agondosság, amellyel a császárok a helytartók lelkére kötik a keresztények haladéktalan kártalanítását,Constantinusnak a következő években kibontakozó valláspolitikáját vetíti előre. Uralma alatt akereszténység még nem lesz ugyan államvallás, de a császár által leginkább támogatott vallássá válik.

A császár megtérése és a kereszténységhez való viszonya – érthető módon – régóta vitatott kérdésea történettudománynak (leegyszerűsítve a kérdést, vajon személyes hit vagy politikai számítás állttettei hátterében). Az egyház elismerése, a kereszténység előnyben részesítése a többi vallássalszemben: a constantinusi fordulat mögött meghúzódó hatalmi érdeket, valamint politikai racionalitást– főképp utólag – könnyű belátni. Miután az üldözések nem számolták fel, hanem megerősítettéka kereszténységet, a császárnak új megoldást kellett keresnie, hiszen az ellentét az egyre erősödőegyház és az állam között a birodalom belső békéjét veszélyeztette. A kereszténység ugyanakkoréppen elterjedése miatt erősíthette is a birodalmat, amennyiben támogatja a császárt. Továbbá, mintegyistenhit, megfelelt a korabeli vallásosságban bekövetkező változásoknak, illetve a császárokbirodalmi vallással szemben támasztott elvárásainak is: a korábbi császárok és Constantinus által

3. Róma

364

szorgalmazott Sol Invictus kultusza is monoteisztikus volt. Constantinus Diocletianus reformjaitfolytatva megújítani készült a birodalmat, és az újjászerveződő, megerősödő egyeduralom szellemialapjául egy diadalmasan előretörő vallást választott.

A fordulat mögött ugyanakkor hiba lenne pusztán racionális számítást feltételezni. Constantinus,ahogy egyébként az előző korszak császárai és a kor embere általában, mélyen vallásos volt, és buzgónkereste azt az isteni hatalmat (vagy hatalmakat), amelyre támaszkodhatott. Lactantius szerint a Milviushíd melletti ütközet előestéjén Constantinus figyelmeztetést kapott álmában, hogy vésesse föl katonáipajzsára Isten égi jelét, és úgy kezdje meg az ütközetet (44, 5). Constantinus engedelmeskedett, ésmásnap a Krisztus-monogram (a chi és a rhó betű) nagy győzelemhez segítette hozzá (Lactantius egy

X-ről és egy olyan I betűről beszél, amelynek felső része meg van hajlítva). Keresztényforrásaink – ahogy maga Constantinus is – ehhez, tehát egy vallási élményhez kapcsolják acsászár megvilágosodását és a kereszténység felé fordulását. A történettudomány alkalmatlan égijelek igazolására vagy cáfolására, ellenben forrásaink alapján megállapítható, hogy formájában éstartalmában a constantinusi látomás jól illeszkedett a kor gondolkodásába és vallásosságába. Amint azis, hogy a császár, miután a Milvius hídnál sikeresen tette próbára a keresztények Istenének hatalmát,el is fogadta. Constantinus személyes hite összefüggött a birodalom jövőjéről alkotott képével, katonaiés politikai sikereivel és ezeknek a sikereknek az akarásával.

Constantinus látomásának története két változatban maradt fenn: a néhány évvel az események utánszületett lactantiusi szöveggel szemben az ugyancsak kortárs Euse- biosnál (I 28) Constantinus – mégGalliában – az égen egy felfénylő keresztet látott, amelyet a görög Tutó nika! (Ezzel győzz!) feliratkísért, és éjszaka álmában kapta meg a csoda magyarázatát. (A görög szavak latinul váltak szállóigévé:In hoc signo vinces – E jelben győzni fogsz.) E mellé a két történet mellé egy harmadikat is állíthatunkegy dicsőítő beszédből: két évvel a Milvius hídi látomás előtt Apollo jelent meg álmában, hogyuralmát megjósolja. Érdemes még megjegyezni, hogy például Eutropius, 4. századi pogány szerző, akiConstantinus uralmának első felét jelesre, a végét csak közepesre osztályozta, rövid összefoglalójábana császár kereszténységére, illetve a keresztényekkel kapcsolatos politikájára egy szót sem veszteget.

A Constantinusszal kezdődő évszázad az átmenet időszaka: egymás mellett él a kereszténység ésa sokistenhit; még magára Constantinusra is, aki csak a halálos ágyán keresz- telkedik meg, azebből fakadó kettősség a jellemző. Támogatja a császárkultuszt, megtartja a pontifex maximuscímet, pénzein, szobrain és építkezésein továbbra is használja a birodalom más vallásainakszimbolikáját, pogány alattvalóinak is császára marad tehát. Ugyanakkor számos templomot bezárat,kultuszszobrokat koboztat el, hogy beolvasztassa őket, vagy szakrális összefüggésüktől megfosztva,palotáit díszíttesse velük, miközben keresztény templomokat építtet és földeket adományoz azegyháznak. Az egyház egyébként számos egyéb kedvezményben is részesül: például ha mindkét peresfél keresztény volt, az egyházi bíróságok polgári ügyekben is dönthettek, továbbá pogány kollégáikhozhasonlóan a keresztény papok is mentesültek az adók alól, és törvény rendelkezett a vasárnapi (diesSolis) nyugalomról is.

Az egyház fontosságát és a birodalomban neki szánt szerepet jól mutatja a nicaeai zsinat, amelyetConstantinus 325-ben hívott össze. A nagy számban összegyűlő püspököknek az első egyetemeszsinaton az egyházat szakadással fenyegető, súlyos vitát kellett megoldaniuk. Arius alexandriaipresbiter azt tanította, hogy Jézus is Isten teremtménye, tehát nem lehet vele egylényegű (arianizmus).A Szentháromságot tagadó tanítása miatt Arius éles vitába keveredett Alexandria püspökével, ésvitájuk széles hullámokat vert, főképp a birodalom keleti felében. A zsinat, amelyen a császár (mintpontifex maximus) személyesen elnökölt, az Atya és a Fiú egylényegű – görögül homousios –voltát fogadta el és tette dogmává (hitelv). Ariust kiközösítették, és száműzetésbe küldték. A világ(oiku- mené), vagyis a birodalom püspökeinek döntései létrehozták a katholikos (egyetemes), illetveorthodox (igazhitű) álláspontot dogmatikai, szervezeti és rituális kérdésekben.

Az üldöztetések alatt a keresztények közül sokan eleget tettek a császári rendeleteknek, és amártíromság helyett az együttműködést választották. Például püspökként kiszolgáltatták a szentkönyveket, vagyis traditorokká (átadó) váltak. Az afrikai provinciákban a hitükhöz végsőkigragaszkodó, de az üldözést túlélő keresztények és a lapsi („el- bukók”, hitüket feladók) között súlyoskonfliktusok robbantak ki, ami az itteni keresztény közösségek szétszakadásához, a donatizmuskialakulásához vezetett. A kereszténységről és a lapsusok vétkéről radikálisan gondolkodó karthágói

3. Róma

365

keresztények nem fogadták el a másik fél által választott püspököt, Caecilianust, és 313-bana feddhetetlen és karizmatikus Donatust teszik meg Karthágó püspökének. Caecilianus ugyan,Constantinushoz fordulva segítségért, meg tudja őrizni püspöki székét, de az afrikai keresztényektöbbsége Donatushoz csatlakozik, és minden városban kialakítja a saját közösségét, püspököket isválasztva körükből. Fontos különbséggé válik még a két fél között az állam és az egyház egymásratalálásának a megítélése is: a donatisták ebben is radikálisabb, az állam közeledésétől a kereszténységetféltő álláspontot foglaltak el. Az afrikai megosztottság társadalmi és etnikai különbségeket is tükrözött,amelyeket természetesen a személyes meggyőződés vagy egy erős közösség adott esetben felülírhatott.Mindazonáltal a donatizmus bázisa a szegényebb, falusi, berber lakosság volt, míg a romanizáltabbnagyvárosok gazdagabb lakossága inkább a katholikos álláspont fele hajlott. Constantinus, akiegyeduralomra tört, és a birodalom problémáinak megoldását a minden területen megvalósulóegységben látta, egy egységes, erős és a császári hatalommal együttműködő egyház létrejöttében voltérdekelt. Fellépését az afrikai schisma (egyházszakadás) elkerülése, illetve felszámolása érdekébenugyanaz motiválta, mint nagy szerepét az első birodalmi zsinat összehívásában.

Mert én minden háborúnál és félelmetes harcnál súlyosabbnak ítélem az Isten gyülekezetének belsőmeghasonlását, és ezt a külső háborúskodásnál is gyászosabbnak látom. Amikor ellenségeimen ahatalmasabb akaratából és segítségével győzedelmeskedtem, azt hittem, nincs más hátra, mint hogyhálát adjak Istennek, és együtt örvendjek azokkal, akiket ő szabadított meg általunk. Amikor pedigvárakozásom ellenére a ti meghasonlástokról (diastasis) hallottam, a hírt nem tartottam másodrendűfontosságúnak, hanem óhajtván, hogy közreműködésem révén ez is orvoslásra találjon, haladéktalanulösszehívtalak benneteket.

(Részlet Constantinus beszédéből a nicaeai zsinaton.

Eusebios: Constantinus élete. III 12. Vö. 198. dok.)

CONSTANTINUS BIRODALMA ■ Constantinus elvetette ugyan a tetrarchia rendszerét, detovább folytatta Diocletianus munkáját, ami a birodalom egységesítését és az állam hatalmánakés ellenőrzésének minél teljesebb kiépítését jelentette. Megmaradt a négy igazgatási körzetre valófelosztás is, a praefecturák: Gallia, Italia, Illyricum, Oriens. Élükön továbbra is a négy praefectuspraetorio áll, akik így, hogy egyetlen császár állt az állam élén, elszakadtak az udvartól, korábbi, azegész birodalomra kiterjedő operatív irányító funkciójukat elveszítették, egy új tisztség, a magisterofficiorum veszi át a helyüket. Constantinus alatt befejeződik a polgári és katonai igazgatás teljesszétválása, a praefectus praetorio sem katona többé, már csak polgári feladatokat lát el, például azigazságszolgáltatás és az adók behajtásának ellenőrzése tartozik alá, és ez a maguk területén igaz avicariusokra és a tartományok kormányzóira is.

Constantinus legmagasabb rangú tisztségviselői a magister officiorum, a quaestor sacri palatii,a comes sacrarum largitionum és a comes rei privatae voltak. Közülük a legnagyobb hatalmatés feladatkört a magister officiorum (hivatalok főnöke) kapta. Felügyelte a hivatalokat, tárgyalta külföldi követségekkel, megszűrve a császár elé jutó delegációkat. Ugyanakkor intézte azudvari kinevezéseket, rá voltak bízva a fegyvergyárak, és ő irányította a titkosügynököket is.Rangban a második, a quaestor sacri palatii (a szent palota quaestora) a császár döntéseinek jogimegalapozottságáért, a rendeletek megfogalmazásáért felelt, és ő volt a császári tanács főnöke. Acomes sacrarum largitionum a császári udvar pénz- és gazdasági ügyeiért felelt: nemesfémben befolyóadók, kincstárak, pénzverdék, nemesfémbányák, de őalá tartozott a külkereskedelem és azok az államiműhelyek és raktárak is, amelyekből a hivatalnoksereg ruházatát központilag biztosították. A hadseregalkalmanként rendkívüli jutalmat (largitiót) kapott, ennek intézéséről kapta e tisztség a nevét. Acomes rei privatae pedig a császári magánvagyont kezelte, amely a 3. század óta újra különvált azállami vagyontól. Ő intézte a bezárt pogány templomok vagyonának kisajátítását is. Ezeket a magasrangú tisztviselőket, továbbá a főbb katonai vezetőket tömörítette a császári tanács, amelynek üléseiConstantinus alatt szertartásos formát öltöttek, és amelynek a neve is megváltozott, consistoriumsacrum lett.

Elvált az állami ügyek intézésétől a császár személye körüli szolgálat, de ennek irányítója, apraepositus sacri cubiculi (a szent hálószoba elöljárója) kezében nagy informális hatalom volt acsászárral való közvetlen, (például a császári tanács tagjaihoz képest) kevésbé formalizált kapcsolatamiatt. Keletről átvett szokásként erre a tisztségre Constantinus és utódai eunuchokat alkalmaztak,

3. Róma

366

akiket rabszolgaként a birodalom keleti határán túlról szereztek be. Mint a fenti fogalmak kötelezőeleme, a sacer mutatja, kiteljesedik az a már Diocletianus alatt is jellemző tendencia, hogy a császárés a császári udvar elérhetetlen magasságokba emelkedik az alattvalók feje fölé. Constantinus nemisten, csak az isten(ek) kiválasztottja, amit a még mindig fokozható pompa és merev szertartásossághivatott nyilvánvalóvá tenni.

Constantinus folytatta a Gallienus alatt elkezdett hadseregreformokat, a hadsereg véglegesen szétválta határ menti alakulatokra és a mobil haderőre, a comitatensesre. De átalakulnak maguk a legiókis, 1000 fős egységek lesznek belőlük. A gyalogságra és lovasságra felosztott comitatenses éléna magister peditum (gyalogság) és a magister equitum (lovasság) állt, ők a császári tanácsnakis tagjai voltak. A határvédő csapatokat pedig duxok vezették. Constantinus idején megnő ahadseregben szolgáló barbárok száma, hogy aztán a császárság következő évtizedeiben még továbbfokozódjon a hadsereg bar- barizálódása, az idő előrehaladtával egyre több barbár szolgál nemcsaka szövetséges, de a római egységekben is. A Constantinus által különösen becsült germánok márnagyobb harcértéket képviselnek, mint a provinciákból sorozott újoncok. Ugyanis a katonahiány miatt– már nem olyan vonzó a legionarius-pályafutás, mint az 1-2. században volt – a birodalom visszatérta hadkötelezettséghez. A század folyamán átalakul a fegyverzet is, a gladiust lecserélik a germánokhosszabb kardjára, eltűnik a scutum, és egyre fontosabb fegyvernem lesz a páncélos lovasság. AMilvius hídnál Constantinus csapataival szemben sokáig kitartó praetorianusgárdát a császár véglegfelszámolja, és az új testőrgárda alakulatait is elsősorban germánokból hozza létre a császár.

Constantinus a pénzügyek terén is folytatta Diocletianus munkáját. Aranypénze, az aureus solidusrendkívül értékállónak bizonyult, Bizáncban a 11. századig volt használatban. Az ezüstpénze is tartanitudta értékét, míg hatalmon volt, és csak halála után indult meg az inflálódása. Sikereit nem aDiocletianusénál ügyesebb pénzpolitikájának, hanem a pogány templomok módszeres kifosztásának,az ott évszázadok alatt felhalmozott nemesfémkészletnek köszönhette. Az adózás őalatta is alapvetőentermészetben történt, de bevezetett két új, nemesfémben fizetendő adót is, az egyiket a senatori rangúakévente fizették, a másik a kereskedőket és kézműveseket terhelte ötévente. Ezeket az adókat kezelte acomes sacrarum largitionum, aki ebből fizette a hadsereg jutalmait.

A császár új fővárost építtetett magának: Constantinopolist. Az új császári székhely kialakításátpraktikus okok is indokolták, Róma fekvése miatt már nem volt alkalmas arra, hogy innen irányítsáka birodalmat, míg Byzantion, amelynek helyén Constatinopo- lis felépült, fontos közlekedésicsomópontban feküdt. Innen könnyen elérhető volt a dunai és a keleti határ is, továbbá ekkorra mára birodalom súlypontja a gazdaságilag sokkal fejlettebb keleti területekre esett. Nem véletlen, hogyDiocletianus is majdnem ugyanitt, csak az ázsiai oldalon választott székhelyet magának. A hét évalatt felépült és 330-ban felavatott várost Rómához hasonlóan hét dombra építették, és tizennégykerületre osztották. A Constantinus hatalmát megmutató új fővárosnak új Rómává kellett lennie,hiszen a világ fölötti uralom Rómához kapcsolódott. Constantinopolis alapításánál is folyamodtakpogány rítusokhoz, és szerephez jutott itt Sol-Hélios, valamint Tyché is, de ez már keresztény városnaképült, ahol a keresztény templomok határozták meg az épített teret.

Constantinus tehetséges és sikeres hadvezér volt, és bár legnagyobb csatáit belhábo- rúkban vívta,fontos győzelmeket aratott személyesen és hadvezérei által egyaránt a germánok, a szarmaták és agótok ellen. 337-ben a perzsák ellen vezetett volna egy nagy hadjáratot, de ebben már megakadályoztaa halál. Constatinopolisban, az általa épített Apostolok templomában temették el.

■ Emlékeztető

milánói edictum, dies Solis, arianizmus, homousios, dogma, oikumené, katholikos, or- thodox,traditor, lapsi/lapsus, donatizmus, schisma, praefectura, praefectus praetorio, magister officiorum,quaestor sacri palatii, comes sacrarum largitionum, comes rei privatae, largitio, consistorium sacrum,praepositus sacri cubiculi, sacer, comitatenses, magister peditum, magister equitum, aureus solidus

■ Kronológia

129. táblázat -

306 I. Constantius (Chlorus) halála, Constantinusta britanniai csapatok Augustusszá kiáltják

3. Róma

367

ki Maxentiust Rómában császárrá kiáltják kiMaximianus visszatér a hatalomba

307 Constantinus esküvője Faustával, Maximianuslányával

311 Galerius leállíttatja a keresztények üldözését,Galerius halála, Licinius elfoglalja Galeriuseurópai területeit

312 Milvius hídi csata313 A mediolanumi találkozó és rendelet Licinius

legyőzi Maximinus Daiát324 Constantinus legyőzi Liciniust324-337 Constantinus egyeduralma325 Niceai zsinat330 Constantinopolis, az új főváros felavatása337 Constantinus halála

3.3.3.2. A CSÁSZÁRI HATALOM ERÓZIÓJAAz erre az időszakra vonatkozó források közé tartozik Ammianus Marcellinus, Aurelius Victor, azEpitome de Caesaribus című összefoglalás, a Zósimos által feldolgozott Euna- pios elveszett történetimunkája. Az egyházi írók közül fontos források Athanasios írásai, nyssai Gregorios és Hieronymus(Szent Jeromos) művei. Számos szónoki mű is fennmaradt ebből a korból, mint például Iulianusnak aConstantiust és Eusebiát dicsőítő beszéde, Libaniosnak, Iulianus barátjának Constantiust, Constanst ésIulianust dicsőítő szónoklatai, valamint Themistios beszédei, illetve a Panegyrici Latini, a császárokatdicsőítő beszédek gyűjteménye. A források különleges darabja II. Constantinus 355-ben a constanti-nopolisi senatushoz intézett levele, valamint Iulianus beszédei, levelei és versei. Ide kapcsolódik méga Constantinus és utódai jogalkotását is tartalmazó, 438-ban összeállított Codex Theodosianus, illetvea Codex Iustinianus.

3.3.3.2.1. A Constantinus-dinasztia (337-363)

Constantinus halála után három fia, II. Constantinus, II. Constantius és Constans osztozikAugustusként a birodalmon. Hatalomra kerülésüket a császári család több tagjának lemészárlása kíséri;a fiatal uralkodók vagy pedig az ő befolyásukért, valamint a hatalom szilárdságáért aggódó főembereikígy akarták elejét venni ellencsászárok fellépésének. A fiúk egymással is vetélkednek a hatalomért, avetélkedésnek II. Constantinus már 340- ben áldozatául esik.

Ezután Constans irányítja egyedül a birodalom nyugati felét, II. Constantius pedig a keletit.Constansnak tízévnyi uralkodás jut, a hamar népszerűtlenné váló uralkodó nem igazán sikeres sem anyugati határok megvédésében, sem birodalomrésze igazgatásában. Széles körű felkelés bontakozik kiellene Galliában, amelynek során életét veszti. II. Cons- tantius, miután több véres hadjáratban leveria felkelők által választott ellencsászárt, a birodalom egyedüli ura lesz.

De mind a határok helyzete, mind a belső lázongások szükségessé teszik a hatalom részlegesmegosztását, ezért míg ő a dunai fronton harcol a kvádok és szarmaták ellen, unoka- öccsét, Iulianustküldi caesari rangban a Rajnához az alemanok ellen (355). Iulianus, mivel akkor még csak gyerek volt,apjával szemben túlélte a 337-es, családon belüli tisztogatást, és gondos nevelésben részesült, de akatonai és politikai pályától távol tartották. A szobatudósként elkönyvelt Caesar meglepően sikeresenhelytáll a germánok elleni háborúban, és katonái között is népszerű lesz, akik Augustusszá kiáltjákki. Bár a birodalom helyzete indokolná, például épp ekkor újabb perzsa háború van kibontakozóban,II. Constantius nem fogadja el a hatalom ilyetén való megosztását. Unokatestvére ellen vonul, deösszecsapásra már nem kerül sor, mert útközben meghal. 361-től Iulianus a birodalom egyedüli ura.

A császárok és a kereszténység, a pogányok és a keresztények, illetve különböző keresztény csoportokközötti viszonyok a kor legfontosabb belpolitikai kérdései. Az I. Constantinus által szorgalmazottés Nicaeában létrejött egység csak látszólagos volt, az arianizmus tovább erősödött. Míg Constans

3. Róma

368

katholikos volt, II Constantius az ariánus irányzatot támogatta, és hatalomra jutva rehabilitálta azariánusokat. De az egyház egysége nem rajtuk, hanem az egymást kölcsönösen kiközösítő püspökökönmúlott. A Keleten ekkor már a többség által követett arianizmus elleni harcban nagy szerep jutottAthanasiosnak, Alexandria püspökének, akit számtalanszor közösítettek ki és száműztek városából,mégis meg tudta őrizni befolyását és tekintélyét. Constans, aki rendkívül nagyvonalúan támogattaegyházát, a saját területén nemcsak az ariánusok ellen, hanem a zsidók és pogá- nyok, illetve Afrikábana donatisták ellen is fellépett. A donatizmus ekkorra összekapcsolódott az úgynevezett circumcelliókfegyveres, a nagybirtokok és a katholikos egyház elleni mozgalmával. A circumcelliones, (raktárakkörül kódorgók) az afrikai nagybirtokok idénymunkásai voltak, akik körében szegénységük, de acolonusokkal szembeni viszonylagos függetlenségük miatt is a radikális eszmék könnyen táptalajrataláltak.

Iulianus császár, aki az utókortól az Apostata (Hitehagyott) nevet nyerte el, szakított elődeivalláspolitikájával. Míg elődei a keresztényeket támogatták, ő a régi vallások mellé állt, ezt külsejévelis kifejezte, szakállt növesztett, visszatérve a Constantinus előtti császárok viseletéhez. Helyreállíttattaa papi testületeket és a lerombolt templomokat, és nemcsak engedélyezte a régi istenek tiszteletét,hanem ebben maga is jó példával járt elöl. Megszüntette a keresztények, illetve papjaik privilégiumait:eltörölte a püspökök bíráskodási jogát és a klérus adómentességét, valamint a birodalmi posta ésfutárszolgálat használatának a jogát. A keresztényeknek vissza kellett szolgáltatniuk a használatbavett pogány templomokat. A rhétorokról szóló rendelete a korszak szellemi életének egyik nagyvitáját tükrözi: előírta ugyanis, hogy a tanító csak azt taníthatja, amivel egyetért, ami a hitébőlfakad, vagyis a kersztények nem oktathattak pogány irodalmat, rhétorikát, csak a saját szent irataikat.A vallásszabadság (vallások egyenlőségének) visszaállítása az adott területen kisebbségben lévőkeresztény irányzatra is vonatkozott, tehát visszatérhettek közösségeik élére Keleten a száműzöttkatholikos püspökök, és a donatisták, valamint más eretneknek bélyegzett csoportok is szabadongyakorolhatták a vallásukat.

Iulianus más tekintetben is restaurációs politikát folytatott, a régi vallással a régi Rómát igyekezettvisszahozni. A dominatus rendszerére jellemző külsőségek közül sokat elhagyott, csökkentette acsászári fényűzést, de a bürokráciát is, mérsékelte az adókat. A programjában rejlő lehetőségeketnehéz megítélni rövid uralkodása miatt, érdekességét nem a történelemre gyakorolt hatása, hanem azutolsó pogány császár volta adja. Uralkodásának nagy vállalkozása, a perzsák ellen vezetett háború iskudarcba fulladt, és 363-ban visszavonulás közben egy kisebb összecsapásban elesett, és személyébenkihalt a Cons- tantinus-dinasztia.

Iulianus utódjául a testőrség parancsnokát, a keresztény Iovianust választják meg, aki területiengedmények árán gyors békét köt a perzsákkal, hogy haza tudja vinni az ellenség által szorongatottsereget. Ekkor veszíti el Róma a stratégiai fontosságú Nisibist, amelynek lakosai ráadásulkeresztények, ahogy az ugyanekkor átengedett Armenia lakosai is. Iovianus már a következő évbenmeghal, de arra még van ideje, hogy Iulianus keresztényeket érintő rendeleteit eltörölve, visszaállítsakiváltságaikat.

■ Emlékeztető

Augustus, Caesar, katholikos, ariánus, donatista, circumcelliones/circumcelliók, Apos- tata, rhétorika

■ Kronológia

130. táblázat -

337-340 II. Constantinus uralkodása337-350 Constans uralkodása337-361 II. Constantius uralkodása337-363 Constantinus utódai340 II. Constantinus halála350-353 Felkelés Constans ellen a birodalom nyugati

felében, Constans halála

3. Róma

369

353 II. Constantius legyőzi a nyugati ellencsászárt355 Iulianust II. Constantius caesar címmel felruházva

a Rajnához küldi361 II. Constantius halála361-362 Iulianus pogányságot támogató rendeletei361-363 Iulianus Apostata uralkodása363 Perzsák elleni hadjárat, Iulianus halála363-364 Iovianus uralkodása363 Békekötés a perzsákkal

Iulianus keresztényeket érintő rendeleinekvisszavonása

3.3.3.2.2. Valentinianus (364-375). Valens (364-378)

A korszak forrásai közé tartozik Ammianus Marcellinus, Zósimos, az Epitome de Caesa- ribus,Iohannes Antiochenus töredékei. Erre az időszakra is forrás a Constantinus és utódai jogalkotását istartalmazó, 438-ban összeállított Codex Theodosianus, illetve a Co- dex Iustinianus. Ide kapcsolódikmég az Eusebios egyháztörténetét folytató Hieronymus, valamint Themistios, Libanios, Symmachusés Ausonius beszédei, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 199-200. dokumentumai.

Iovianus halála után 364-ben Valentinianust, egy pannoniai születésű katonatisztet választottak megcsászárnak, aki hatalomra kerülése után öccsét, Valenst vette maga mellé Augustusként. Valentinianusa birodalom nyugati felét választotta, míg Valens a keletit kapta. Valentinianus azzal a kialakultszokással szemben, hogy a rangidős Augustusok a birodalom keleti felét irányították, a katonai helyzetottani súlyossága miatt választotta a nyugati részt.

Ő és hadvezérei szinte folyamatosan háborúzva szorították ki a provinciákba betörő barbárokat, ésa császár erejéből a határ túloldalára vezetett büntetőexpedíciókra is telt. A Rajnánál a frankokkalés a szászokkal, valamint az alemanokkal harcolt a császár. A háborúban szerzett germán foglyokegy részét laetiként a Pó-síkságon telepítette le. Britanniában a piktek és skótok mellett a tenger felőltámadó szászok kezdik jelenteni az igazi veszélyt. Itt a későbbi császár azonos nevű apja, Theodosiusharcol sikeresen. Ugyanőt küldi Valentinianus Afrikába, mert az ott állomásozó haderő korrupt éskegyetlen parancsnoka miatt lázadás tör ki. Az afrikai provinciákat ugyanakkor külső ellenség isfenyegeti, a sivatag felől érkező berber törzsek pusztítják a városokat és a virágzó ültetvényeket.

A közép-dunai határnál sem volt békés a helyzet, a kvádok és a szarmaták betörtek Pannoniába. Azideérkező császár megtisztítja a barbároktól szülőföldjét, és ahogy a Rajnánál, itt is jelentős erődítésimunkálatokkal – burgusokat (őrtornyok) és castellumokat (kisebb tábor) építtetve – egészíti ki ahadműveleteket. Brigetióban éri a halál 375-ben, forrásaink szerint a kvádok békét kérő követeiveltárgyalva, mérgében megüti a guta.

A barbárok elleni folyamatos háborúk, az erődítések óriási anyagi terhet jelentettek a birodalomszámára, amit csak az adók emelésével lehetett előteremteni, ugyanakkor Va- lentinianus igyekezetta szegényebb rétegeket a visszaélésektől megvédeni és a gazdagabbakat (is) terhelni, például újrabevezeti a Iulianus által eltörölt, nagybirtokosokat terhelő, aranyban fizetendő különadót. Fellépett akorrupció és a hivatali állások megvásárlása ellen. A senatori arisztokráciával szemben ellenségesnekmutatkozott, sem az udvari tisztségekben, sem a magas katonai posztokon nem alkalmazta őket,Rómát pedig egyszer sem kereste fel. Valentinianus keresztény volt, de – a korban páratlanmódon – sem a pogány vallásokat, sem az övétől eltérő keresztény irányzatokat nem részesítettehátrányos megkülönböztetésben. Ahogy Ammianus Marcellinus fogalmaz: „... pártatlan maradt avallási viszálykodások közepette. Nem háborgatott senkit, és nem adott parancsot, hogy az emberekezt vagy azt a vallást kövessék.” ((XXX 9, 6. Sz. Gy.)

Öccsének, Valensnek uralkodása legelején rögtön egy ellencsászárral, Procopiusszal kellettmegküzdenie, aki a Constantinus-házzal való rokonságára alapozta trónigényét.

3. Róma

370

Támogatója II. Constantius özvegye volt, melléáll a Thraciában állomásozó hadsereg ésConstantinopolis lakossága is. De Valens nagyobb erőket tudott mozgósítani, és legyőzte Procopiusseregét, őt pedig kivégeztette. A gótokkal való évszázados küzdelem után I. Constantinus a gótkirállyal, Ariachosszal megállapodást kötött, amelynek értelmében a gó- tok évente „ajándékokat”kaptak Rómától. Hasonló megoldás Domitianus idejében még felháborította a közvéleményt, deazóta a külpolitika bevett, folyamatosan alkalmazott eszközévé vált. A néhány évtizedes béke utánValens háborúba kezdett a gótokkal, hogy új, Róma számára kedvezőbb megállapodást érjen el, devállalkozását végül nem kísérte igazi siker.

Valens bátyjánál kevésbé volt toleráns vallási ügyekben, ariánusként a kisebbségben lévő katholikosközösségeket gyengíteni igyekezett, például ő is száműzette a fáradhatatlan Athanasiost. Ugyanakkora régi vallások gyakorlását Valens sem tiltotta. Csak a mágiát alkalmazókat üldözte, de ez ellen arómai állam, legalábbis elvben, korábban is fellépett. A keresztény császárok a kor gyermekeikéntugyanolyan babonásak voltak, mint elődeik, és féltek az ellenük is felhasználható varázslástól.

A delphi háromlábú mintájára, baljóslatú előjelek között, elkészítettük babérfaágakból ezt a bajhozóasztalkát, amelyet itt láttok, s titokzatos versek varázslataival, sokféle, körülményes szertartással azelőírás szerint felavattuk, és végül működésbe hoztuk.

(Ammianus Marcellinus XXIX 1, 8. Sz. Gy.) A szöveg egy Valens elleni összeesküvést felgöngyölítő(és számos ember kivégzésével végződő) per egyik tanúvallomásából való.

Rómának Marcus Aurelius óta egyre súlyosabb támadásokkal kellett szembenéznie, amelyek olykormár az összeomlás szélére sodorták a birodalmat, de a 4. század második felében kiderült, a barbártámadások java még hátravan. Ugyanis ekkor a népvándorlásnak egy újabb, a korábbiaknál sokkalnagyobb hulláma indult meg. A 360-as években még úgy tűnt, a birodalom nyugati fele van nagyobbveszélyben, de végül a következő évtizedben Valens területét érte az első igazán súlyos csapás. A370-es években a Belső-Ázsi- ából érkező lovas nomád nép, a hunok megtámadják és leigázzákaz alánokat, majd a keleti gótokat. Ezután a nyugati gótokra mértek súlyos vereséget, akiknek egynagy csoportja királyaik vezetésével a Dunához vonult, és kérte a birodalomba való bebocsátását. Acsászár befogadásuk és Thraciában való letelepedésük engedélyezése mellett döntött, egyrészt, merta kérés megtagadása háborúhoz vezetett volna, másrészt az – amúgy már keresztény, ariánus – gótokbefogadása a birodalom égető katonahiányát is enyhítette volna. 376- ban a gótok átkelnek a Dunán, dea vártnál sokkal többen, 100-200 ezren. A kezelhetetlen és ellenőrizhetetlen tömeg okozta problémát akorrupt római tisztségviselők katasztrófává változtatták. Forrásaink szerint a tartalékaikból kifogyott,éhező gótokat arra kényszerítik, hogy az élelemért cserébe gyerekeiket adják el rabszolgának. Kitör aháború, a gótok végigpusztították a Balkánt, és sorra megverték az ellenük küldött csapatokat. Elevehatalmas seregükhöz csatlakoztak a már korábban a térségben letelepített gótok, valamint a környékbányáinak munkásai is. Végül 378 nyarán a keleti határról a helyszínre érkező Valens seregét ismegsemmisítették Hadrianopolisnál, a csatában maga a császár is elesett.

■ Emlékeztető

laeti, burgus, castellum

■ Kronológia

131. táblázat -

364-375 Valentinianus uralkodása364-378 Valens uralkodása365 Procopios felkelése375 k. A hunok alávetik az alánokat és a keleti gótokat375 A kvádok és a szarmaták ellen harcol

Valentinianus Pannoniában Valentinianus halálaBrigetióban, A hunok megtámadják a nyugatigótokat

376 A gótok bebocsátása a Római Birodalomba

3. Róma

371

378 Hadrianopolisi csata

3.3.3.2.3. Gratianus (375-383)

A Gratianus és Theodosius korára vonatkozó források közé tartozik Ammianus Marcel- linus (378-ig), az ő művét folytató Sulpicius Alexander, akinek csak töredékei maradtak fenn Tours-i Gergelynél(Historia Francorum. II 9). Ehhez az időszakhoz kapcsolódik még az Epitome de caesaribus, a CodexTheodosianus, Zósimos, Marcellinus Comes, valamint Iohannes Antiochenus művei. Gazdag a koregyházi irodalma, ezek közé tartoznak Orosius, Sózomenos, Rufinus, Ambrosius, a kappadókiaiNaziansosi Szent Gergely és Augustinus írásai. E korszakhoz kapcsolódnak még Pacatus, Themistios,különösen Libanios, Symmachus és Claudianus rhétorikai művei és levelei, valamint a Görög-rómaiszöveggyűjtemény 201-205. dokumentumai.

I. Valentinianust két fia, az akkor 17 éves Gratianus és a 4 éves II. Valentinianus követi a trónon,mindketten Augustus címmel felruházva osztoztak meg a birodalom nyugati felén. A kisebbik fiúhelyett 392-ben bekövetkező haláláig szinte végig tanácsadói kormányoztak, illetve társuralkodóiárnyékában élt. Halálát talán éppen annak köszönhette, hogy megpróbált a saját lábára állni,forrásaink ugyanis egyik germán főtisztjének, Ar- gobastesnek tulajdonítják erőszakos halálát.Bátyja, Gratianus is túl fiatal volt ahhoz, hogy apja nyomába lépjen, és úgy tűnik, nem is örökölteannak katonai tehetségét és eré- lyét. Uralkodása alatt ugyan sikerül úgy-ahogy tartani mind adunai, mind a rajnai határt, de sem parancsnokai, sem katonái megbecsülését nem sikerül elnyernie.383-ban a britanniai seregek parancsnoka császárnak kiáltatja ki magát vele szemben. Az ellenefelvonuló Gratianustól seregei elpártolnak, és a menekülő császárt pedig meggyilkolják.

A fiatal katholikos császár a valláspolitikájában sem követte apját. Hamar Mediola- num hírespüspökének, Ambrosiusnak (Szent Ambrus) befolyása alá került, és egyre határozottabban lépett fel apogányok és az eretneknek nyilvánított keresztény irányzatok ellen. Intézkedései közül két különösenfontos és szimbolikus emelkedik ki. Lemondott a pontifex maximusi méltóságáról, ezzel megszakítottaazt az intézményes kapcsolatot, amely a birodalom nem keresztény vallásaihoz fűzte. 383-ban pedigeltávolította Victoria istennő Augustus óta ott álló oltárát a római senatus épületéből. A gesztusnemcsak pogányellenes, hanem Róma-ellenes is, jelzi, hogy a kezdeti közeledés után a császár a rómaisenatori arisztokrácia ellen fordult. Valószínű, hogy ekkor már a senatorok többsége is keresztény volt,de az oltár számukra is a régi Róma nagyságát és a senatus hajdani tekintélyét testesítette meg.

Képzeljük el most, Róma itt áll mellettünk, és így szól hozzátok: „Ti áldott jó császárok, a haza atyjai,tekintsétek tisztes koromat, amelyet jámbor vallásosságomnak köszönhetek! Hadd ápoljam tovább isaz ősi szertartásokat, hiszen meg vagyok elégedve velük! Hadd éljek a magam szokásai szerint, hiszenszabad vagyok! Ez a vallás hajtotta az egész világot az én törvényeim alá, ezek a szent szertartásokűzték el Hannibált a falaktól, a gallusokat a Capitoliumtól”

(Symmachus: Relatio. 3, l. Vö. 203. dok.) Symmachus római arisztokrata, a kor híres szónoka és apogány kultúra védelmezője praefectus urbiként (Róma kormányzója) előterjesztésében (relatio) Gra-tianus halála után II. Valentinianustól próbálja elérni a Victoria-oltár visszaállítását, hiába.

■ Emlékeztető

katholikos, pontifex maximus, relatio

■ Kronológia

132. táblázat -

375-383 Gratianus uralkodása375-392 II. Valentinianus uralkodása376 Gratianus lemond a pontifex maximusi címről378. augusztus 9. Hadrianopolisi csata383 Gratianus eltávolíttatta Victoria istennő oltárát a

római senatus épületéből; Gratianus halála

3. Róma

372

392 II. Valentinianus halála

3.3.3.2.4. Theodosius (379-395)

Theodosius Hispaniában született előkelő nagybirtokoscsaládban. Apja, Flavius Theo- dosiusValentinianus legeredményesebb parancsnoka volt, magister equitumi rangig jutott. De elveszítettea császár bizalmát, és 375-ben Karthágóban felségsértésért kivégezték. Az ifjabb Theodosius apjamellett harcolt Britanniában, majd az alemanok és a szarmaták ellen. Apja halála után visszavonulta közélettől, de hamarosan Gratianus főparancsnokká, magister militummá nevezte ki. Császári neveDominus Noster Flavius Theodosius Pius Felix Augustus volt. Halála után az egyháztól a Magnus(Nagy) nevet kapta.

Gratianus a hadrinapolisi katasztrófa és nagybátyja, Valens halála után a térséget ismerő, kitűnőkatonát, Theodosiust küldi parancsnokként a Balkánra, és a következő évben kinevezi Augustusnak,rábízva Valens egykori területét (379). Theodosius újjászervezi és megerősíti a hadsereget, majd többév sikeres csatározás után 382-ben megegyezik a gótokkal, akiket kiűzni már nem is lehet és nemis érdemes, mind a határ mögötti, mind pedig a Balkánon kialakult helyzet miatt. A gótok foederati(szövetségesek) státusban telepednek le a thraciai dioecesisben, saját vezetőik alatt és saját törvényeikszerint élhetnek, teljes autonómiát és adómentességet kapnak. Cserébe ellátják a körzetükbe eső határvédelmét, és csapatokkal támogatják a császárt háború esetén, a császártól kapott zsold fejében.Tehát egy szövetséges államot alkotnak a római állam területén. Ez a kényszer szülte megoldás óriásiváltozást jelentett a korábbi betelepítésekkel szemben, és nagy lépés volt a birodalom széthullása felé.

A hadsereg barbarizálódása, illetve Róma haderejének végzetes meggyengülése az újoncozásnehézségeiből is fakadt. Theodosius, elődeihez hasonlóan, újabb rendeletekkel, illetve az ellenőrzésszigorításával igyekezett fellépni, az állam például büntette az öncsonkítást, mert sokan így bújtak ki aszolgálat alól. A dominatus korszakának a katonahiányt kényszerintézkedésekkel orvosoló rendeleteiegy nagyobb rendszerbe illeszkednek bele. A lakosság mozgását mind szó szerint (elköltözés),mind átvitt értelemben tiltották, mert az állam érdekei szempontjából (munkaerőhiány, adóbehajtásnehézségei) károsnak tartották. A colonusokat röghöz, a kézműveseket szakmájukhoz és colle-giumukhoz, a curialisokat pedig városukhoz kötötték, és mindezek fiait is korlátozták: a veteránfiának katonának kellett állnia, a nagy állami üzemek dolgozói fiainak is apjuk helyére kellett lépniük,stb. (vö. 199. dok.). Jellemző Constantinus egy, a colonusokról szóló rendeletének zárómondata:„Az pedig, aki más akar lenni, mint aminek született, szolgasorba taszíttassék!” De rendeletekkel,a bürokratikus gépezet bevetésével a birodalmat, főleg a nyugati részt sújtó bajokat nem lehetettorvosolni, ami többek között abból is látszik, hogy egyik császár sem nélkülözhette barbár katonáités hadvezéreit. Theodo- sius seregének zömét például, amikor egy Rajnán túli germánokat mozgósítóellencsászár ellen vonult, gótok és hunok alkották.

Theodosius a Nagy melléknevét az egyháztól a katholikos vallás államvallássá tételéért kapta.Rendeletek sorával lépett fel a pogány vallások, illetve a többi, eretneknek minősített keresztényirányzat ellen. A keresztény lakosság sok helyütt lelkesen részt vett a rendeletek végrehajtásában,például más vallások templomainak lerombolásában, amely a kultuszhelyeit védelmező másvallásúakkal való összecsapásokhoz vezetett.

Az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiúis helyesnek tart. Tehát mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanításértelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát ésszent hármasságát.

(Codex Theodosianus. 380. február 27. H. I. Vö. 205. dok.)

Ahogy Gratianusra, őrá is nagy befolyást gyakorolt Mediolanum püspöke, Ambrus, akinekkérlelhetetlen következetességét sejthetjük az egyre szigorúbb és aprólékosabb – például azállatáldozatot külön megtiltó – rendeletek mögött. Ambrus következetessége nemcsak a pogányokkalés az eretnekekkel szemben érvényesült, hanem a császári hatalommal szemben is. Hogy Gratianuslemondott róla, Theodosius pedig fel sem vette a pontifex maximus címet, abban nemcsak a többivallás „törvényen kívül helyezése”, hanem az is tükröződik, hogy a keresztény egyházzal szembensem tartanak igényt vezető vagy ellenőrző szerepre. A császári és egyházi hatalom szétválásában,

3. Róma

373

ami a Nyugat későbbi, a bizánci modelltől eltérő fejlődésében nagy szerepet játszott, Ambrusnakjelentős érdemei vannak. Ambrusnak szimbolikusan is nagy horderejű lépése a császár 390-benvaló kiközösítése (excommunicatio), ami egy – rengeteg polgár életét kioltó – vérfürdő áránfelszámolt lázadás következménye volt. A császárnak nyilvános bűnbánatot kellett tartania, hogyvisszakerülhessen a hívők közösségébe.

A pogányok elleni szigorú fellépés is hozzájárult Eugenius ellencsászár megjelenéséhez. Eugeniust,aki rhétorként II. Valentinianus udvarában kapott senatori rangot és magas hivatalt, a hadsereg germánparancsnoka, Arbogastes emelte trónra a birodalom nyugati felében (392). A pogány vallás és kultúravédelmét hirdető ellencsászárt Róma városának a hagyományaihoz ragaszkodó arisztokráciája istámogatta. A két uralkodó összecsapását, amelyet Theodosius hatalmas, zömében (ariánus) gótokbólés (pogány) hunokból álló sereggel vív meg, már a közvetlen utókor is a kereszténység és apogányság utolsó nagy összecsapásának tartotta. 394-ben a Frigidus folyónál, Dalmatia és Itáliahatárán Theodosius diadalmaskodik.

Azt mondja Symmachus: „Egy úton nem lehet eljutni ily nagy titokhoz” Azt, amit ti nem ismertek, miisten igéjéből megtanultuk. És azt, amiről ti sejtések alapján kérdezősködtök, mi isten bölcsességébőlés igazságából tudjuk.

(Ambrosius, 18. levél. B. I.)

Ambrus a császárnak írt levelében végigveszi Symmachusnak az előző fejezet végén idézettelőterjesztését, hogy megcáfolja az érveit. Két (ami a szellemieket illeti) egyenrangú fél izgalmasvitáját őrizte meg a két dokumentum.

Theodosius Frigidus után hamarosan bekövetkező haláláig egyedül uralkodik. Két Augus- tusszákinevezett kiskorú fiát teszi meg örökösévé, és mikor 395-ben meghal, Arcadius a birodalom keletifelét, Honorius pedig a nyugatit kapja.

■ Emlékeztető

magister equitum, magister militum, Augustus, foederati, dioecesis, katholikos, eretnek, pontifexmaximus, excommunicatio (kiközösítés), ariánus

■ Kronológia

133. táblázat -

379-395 Nagy Theodosius uralkodása380 Theodosius rendeletével a nicaeai hitvallást teszi

kötelezővé382 Foedus kötése a nyugati gótokkal383 Gratianus halála387 Békekötés a Perzsa Birodalommal392-395 Theodosius egyeduralma392-394 Eugenius ellencsászársága nyugaton394 A Frigidus folyó melletti csata; Eugenius

legyőzése395 Theodosius halála

3.3.3.2.5. Változások a késő császárkorban

Az újfajta császári hatalom, a dominatus megváltoztatta a vezető rétegek összetételét: ha valamelyszemélynek az államban elfoglalt helyét meg kívánjuk határozni, már nem any- nyira a rendhez – asenatori vagy lovagi rendhez – való tartozás, hanem két szempont: a császári hivatali vagy katonaiapparátusban betöltött szerep, illetve a vagyon a döntő tényező. A lovagirend, amely a 2. századcsászárai alatt egyre nagyobb szerepet kapott az állam irányításában, és már megelőzni látszott a

3. Róma

374

senatori rendet, Diocletianus és Constantinus reformjai nyomán eltűnt: a dominatusnak nem voltszüksége külön rendekre. A magas hivatalt viselő lovagok felemelkednek a senatorok közé, enélkülpedig eltűnnek a curialisok (a decuriók) között. Constantinus az új fővárosban, Constantinopolisbanlétrehozott egy új, a rómaival egyenértékű senatust. Ez csak még jobban megosztotta a domina- tusarisztokráciáját, amelynek meglévő hatalmát több más tényező is aláásta: például a keresztények éspogányok közti ellentét.

Régebben a római hatalomnak birodalomszerte erős támasza volt a városok – municipiumok éscoloniák – vezető rétege, a curialisok; ha ennek nagyobb része nem tudott is felemelkedni a lovag-vagy senatori rendbe, mégis önálló, vagyonos réteget képeztek. A vá-

rosok és a közigazgatásilag hozzájuk tartozó területek irányítása, az adók beszedése, a középületekemelése egyaránt erre a vezető rétegre hárult – ez egyrészt megtiszteltetést jelentett, amelytekintélyükből és vagyonukból fakadt, másrészt azonban pénzt és időt igénylő kötelesség is volt.A dominatus idejére pedig mindebből már csak a kellemetlen kötelesség maradt: a városoknak eza vezető rétege felelt – vagyonával is – a város körzetébe tartozó útszakaszok, illetve védművekkarbantartásáért, valamint az egész város működtetéséért; a növekvő terhekért „cserébe” önállóságukelvesztését, növekvő ellenőrzést és állami gyámkodást kaptak.

A társadalom uralkodó csoportjait számos ellentét és helyzetükből fakadó különbség tagolta, evvelszemben az alsóbb rétegekben a gyors elszegényedés miatt egységesedést tapasztalhatunk. Továbbrais voltak saját kisbirtokukon gazdálkodni próbáló önálló parasztok – bár mind kevesebben –, voltsok colonus (kisbérlő), és léteztek rabszolgák is, de ez utóbbiakat a mezőgazdaságban már egyrekevésbé alkalmazták nagyüzemi módon, ehelyett egyénenként kaptak egy parcellát művelésre. Eza jogilag jól megkülönböztethető három réteg azonban életmódjában, lehetőségeiben, a hatalomhozvaló viszonyában lassan összemosódott, és egyre szorosabb függésbe került – a birtokos parasztis – a környező nagybirtoktól. Az egyre súlyosbodó állami terhek mind többeket késztettek arra,hogy egy-egy nagybirtokos védőszárnyai alatt keressenek védelmet: ez a jelenség a patrocinium. Amezőgazdaságban általában jelentősen csökkent a piacra termelés, ennek következtében – főképp abirodalom nyugati felében – csökkent a városok szerepe, és a gazdasági központok, illetve súlypontokvidékre, a vidéki nagybirtokokra helyeződtek át. A 2. század utáni állapotokhoz képest egyre inkábbháttérbe szorult az ipar is – a mezőgazdaságnál persze mindig is kisebb volt a súlya, de ezután egyretöbbet és többet veszített a fontosságából. A város, a városi ipar tehát meggyengült; a 4. században istalálhatunk ugyan virágzó városokat a birodalom egyes területein, például Africa provinciában, de ezmár csak rövid utóvirágzás volt. Az ipari termelés és a városias életmód hanyatlását önmagában is jólpéldázza, hogy sok iparos kiköltözött a nagybirtokra, a tulajdonos környezetébe a birtokon dolgozókatellátni. Az egy-egy helyi hatalmasság védőszárnyai alá húzódásnak, a patrociniumnak az alternatívái– amivel a hatalomnak leginkább kiszolgáltatottak megszabadulhatnak a fojtogató állami terhektől –még a rablóbandákba verődés, a remeteség vagy a barbárok megérkezése lehettek.

Diocletianus és Constantinus rendeletei helyreállították az állam jövedelmeit, de a birodalom mélyrőlfakadó gazdasági bajait nem orvosolták: nőtt az adó, de nem nőtt a termelés, amelyen az adó alapszik– és ez hosszú távon csak további hanyatláshoz vezethetett. Jellemző, hogy az inflációt is csakfelemásan sikerült megállítani: bevezettek ugyan egy új és hosz- szú távon is értékálló aranypénzt, deaz ezüstpénz romlását nem tudta megakadályozni az állam – illetve nem tudott lemondani a romlásbólszármazó bevételeiről. A birodalom gazdaságának legfőbb problémái a következő tényezőkbőlfakadtak: a munkaerőhiányból, a termelést ösztönző kereskedelem és az árucsere csökkenéséből, apénzforgalom kiszámíthatatlanná válásából, valamint abból az óriási anyagi teherből, amit a hadseregés a hivatali apparátus fenntartása jelentett. A korábbi időkhöz képest a legnagyobb változás mégsema gazdaságban jelentkezett: a legfőbb probléma éppen az, hogy tulajdonképpen nem is beszélhetünka birodalom gazdaságáról, a birodalom városairól abban a formában, mint eddig. Amellett ugyanis,hogy egyre nagyobb különbségek léteztek akár egyes szomszédos provinciák között is, mind mélyebbévált az a szakadék, amely a birodalom keleti és nyugati felét elválasztotta egymástól. Az előbb vázoltgondok főképp a nyugati részre jellemzők, Kelet sűrűbben lakott, városiasabb maradt a 4. századbanis, és az ipara is fejlettebb volt.

■ Emlékeztető

curialis, decurio, colonus, patrocinium

3. Róma

375

3.3.3.3. AZ UTOLSÓ FELVONÁS (395-476)

A Theodosiust követő időszak egyik legfontosabb forrása Zósimos, aki művében 404-ig Eunapiosra,407-től 409-ig Olympiodórosra támaszkodott. Az egyiptomi Olympiodóros töredékei a 408-tól 425-ig terjedő korszakról számolnak be. A korszakhoz kapcsolódik Iustinianus kortársa, Prokopios,a hispaniai latin történetíró és egyházatya, Orosios (Historia adversum [sic!] paganos), a görögPriskos, valamint Anonymus Valesianus Pos- terior. Ezek mellett Iohannes Antiochenus (töredékeiBíborbanszületett Konstantin kivonatában), Malalas (563-ig) és az úgynevezett Chronica Minoraszerzői, Prosper, Hydati- us és Marcellinus Comes szintén erre az időszakra vonatkoznak. A későbbibizánci szerzők közül fontos a 12. századi Zónaras, aki számos, azóta elveszett késő antik művethasznált történeti munkájához. A korszak első feléhez kapcsolódó nagy egyházi szerzők közé tartozikAugustinus (számos műve mellett 300 levele és 500 prédikációja is fennmaradt), Sózo- menos ésTheodorétos. Fontosak a római pogány arisztokrácia szempontjából Symma- chus levelei, valamintStilicho hívének, Claudius Claudianusnak a költeményei és beszédei. Erre az időszakra vonatkozikmég a Notitia dignitatum omnium tam civilium quam militarium, a Codex Theodosianus törvényei(432-ig) és a Codex Iustinianus. Fontos forrás a gótokhoz és Cassiodorus elveszett művéhez, a HistoriaGothorumhoz Iordanes Ge- ticája, Illyricumhoz Szent Severin 511 körül készült életrajza, EugippiusVita Sancti Se- verinije, a galliai viszonyokhoz pedig Tours-i Gergely Historia Francoruma (II. könyv).A korszakhoz kötődnek még Sidonius Apollinaris, Avitus császár vejének panegyricusai, valamint aGörög-római szöveggyűjtemény 202., 205. és 206. dokumentumai.

3.3.3.3.1. A birodalom nyugati fele. Stilicho

Theodosius még nem a birodalmat, csak a feladatokat és a hatalmat akarta kettéosztani fiai között,ahogy az elmúlt időszakban gyakorlattá vált, amikor a társuralkodók kormányoztak meghatározottterületi kompetenciák alapján. Okkal hangsúlyozandó, hogy a két birodalomfélt összekapcsolta avallás, az una vera catholica fides (az egyetlen igaz egyetemes vallás), a fizetőeszköz, a jogrendszerés még sok minden más. Mégis már egykét generációnyi távolságból visszatekintve látszott, hogyTheodosius lépésével valami visszafordíthatatlan történt: a birodalom kettévált.

Az apai részről vandál származású Stilicho kitűnő hadvezér és talán még kitűnőbb diplomata volt.Tehetségét és hűségét Theodosius gyámleánya kezével jutalmazta, Honorius pedig az ő lányaikat vettefeleségül. Theodosius, majd Honorius alatt magister utriusque militiae (fővezér) volt.

Zengjem igazságosságát? Győzelmei szebbek. / Tán hadi virtusait? Többet tett békeidőben. /Mondjam-e, mint gyarapul Latium, mint győzte le Róma / újra a punt...?

(Claudianus: Stilicho dicsérete. I 16-19. M. B.) A továbbiakban még új Scipióként, az aranykorelhozójaként és még számtalan módon magasztalja Stilichót a consulságát köszöntő versbenClaudianus (vö. 206. dok.). A több mint ezer soron keresztül elegánsan gördülő vers az antik műveltségegész tárházát mozgósítja a vandál vezér dicsőítésére. „Mint győzte le újra a punt” – egy Africábankitört lázadás leverése okán kapcsolja Stilichót Róma dicső múltjához.

Theodosius fiai közül Honorius (395-423) kapta a birodalom nyugati felét, az idősebb, Arcadius(395-408) pedig a keletit, de egyik – trónra lépésük idején még csak tizenéves – fiú sem uralkodottténylegesen: államukat helyettük még az apjuk által kinevezett, illetve az udvari intrikákban,harcokban hosszabb-rövidebb időre hatalomhoz jutó személyek vezették. A nyugati területeketkezdetben Stilicho irányította, míg Keleten sűrűbben váltották egymást az udvar élén a császárralegnagyobb befolyással bíró tisztségviselők, de nagy szerep jutott a császári család nőtagjainak is.Ebben a korszakban mind Keleten, mind Nyugaton előfordultak meglepően hosszú uralkodási idők,de ez nem valamiféle stabilitást, hanem a császári tiszt eljelentéktelenedését mutatja. A császár csakdíszlet a környezetében zajló hatalmi harcokhoz.

A birodalom két fele abban a szűk nyolcvan esztendőben, amíg a Nyugatrómai Birodalom mégfennállt, többnyire ellenségesen viszonyult egymáshoz. Ellenérdekeltségük a kor legsúlyosabbproblémájával kapcsolatos: mivel a barbárok támadásaival szemben nem tudtak közösen fellépni, sajátvédelmüket inkább a másik fél kárára próbálták megszervezni, a népvándorlás hullámait pénzzel ésdiplomáciai eszközökkel a birodalom másik felére hárítva. Ebben – többek között földrajzi helyzete és

3. Róma

376

gazdasági viszonyai miatt – végül is a constantinopolisi udvar bizonyult sikeresebbnek. A viszony akét birodalomfél között rögtön Theodosius halála után megromlik, ugyanis Stilichónak az a törekvése,hogy Arcadius fölött is megőrizze a befolyását, összefogva így a birodalom egészét, a Keletenuralkodó fiatal császár környezetének heves ellenállását váltotta ki. Továbbá területi vitáik is voltakaz újoncozás szempontjából fontos Illyriával kapcsolatban.

Theodosius halála után Alarich, a birodalomba betelepült nyugati gótok királlyá kikiáltott vezéreseregeivel a Balkánt pusztította. Mivel a constantinopolisi udvar erejét egy hun támadás kötötte le,és az Alarich ellen felvonuló Stilicho esetleges győzelmétől is tartottak, diplomáciai megoldáshozfolyamodtak: Alarichot a nyugati területek felé irányították. 401-ben, rövid harc után, a mediolanumi– illetve épp a betörés hatására védhetőbb központba, Ravennába költöző – udvar még kiegyezettAlarichkal, Itálián kívül, a Száva mellett adva földeket a nyugati gótoknak.

405 végén azonban összeomlott a birodalom dunai határvonala: a hun birodalomból kiszakadókülönböző germán törzsek – elsősorban a keleti gótok (osztrogótok) – százezres tömege Radagasiusvezetésével rázúdult az alpesi tartományokra, sőt Itáliát is elérte, ahol is csak a Pó völgyétől délre, azArno folyónál sikerült őket megállítani. A következő év december 31-én átszakadt a rajnai határ is:vandálok, alánok, burgundok és egyéb törzsek árasztották el a még mindig gazdag, romanizált nyugatitartományokat, végleg megtelepedve Gallia és Hispania nagy részén. Mivel a ravennai udvar ezekena területeken katonailag nem tudott fellépni, a betelepülő törzseket, ahogy már korábban a nyugatigótokat is, foederatinak, azaz szövetséges államnak ismerte el. Ekkor adja fel a birodalom – ha mégegyátalán annak lehet nevezni –, csapatait kivonva, Britanniát és Pannoniát is, amely területeket márvédhetetlennek ítéltek.

A birodalom nehézségei megrendítették Stilicho pozícióját, akinek germán származását is fel tudtákhasználni ellenfelei. 408-ban lázadás tört ki ellene, és embereivel, valamint családjával együttfelkoncolták. Pedig szükség lett volna rá Alarichkal szemben, aki ugyanebben az évben benyomultItáliába, és Rómát fenyegette. Ekkor még beérte egy hatalmas hadisarccal, de 410-ben már el is foglaltaa várost. Róma elfoglalásának híre már a kortársakat is megrendítette; szimbolikus jelentősége volt,hiszen ez a város volt a világ ura, és kapuit 800 éve nem lépte át ellenség. Alarich még ugyanebbenaz évben Dél-Itáliában, ahonnan Afrikába akart átkelni, meghalt. Utóda végül Dél-Galliába vezettenépét, és ott alapított „foederált” királyságot.

■ Emlékeztető

magister utriusque militiae, foederati

■ Kronológia

134. táblázat -

395-455 A Theodosius-dinasztia uralma Nyugaton395-423 Honorius uralkodása395-397 Alarich seregével a Balkánon fosztogat5. sz. eleje Róma feladja Pannoniát és Britanniát401 Alarich támadása Itália ellen405 Radagasius keleti gót király hadjárata Itália ellen406. december 31. A vandálok, az alánok és más germán törzsek

áttörik a rajnai védelmet408 Stilicho meggyilkolása408-410 Alarich Itáliában408 Alarich váltságdíjat kap, hogy megkímélje Rómát410 Alarich kifosztja Rómát, Alarich halála418 A vizigótok letelepednek Dél-Galliában

3. Róma

377

423 Honorius halála

3.3.3.3.2. A vandálok és a hunok

III. Valentinianus (425-455) ötévesen lett császár. Apja, Flavius Constantius, Sti- licho után abirodalmi haderő főparancsnoka, majd rövid időre Honorius társcsászára volt. Anyja, Galla PlacidiaTheodosius császár legkisebb gyermeke, Honorius féltestvére volt, Flavius Constantius előtt Alarichutódjának, Athaulfnak volt a felesége. Kezdetben a tehetséges és energikus asszony kormányzott fiahelyett.

A birodalmat III. Valentinianus nyugatrómai császár alatt érte a következő végzetes csapás, amikoris elveszett az afrikai területek nagy része. Az itteni provinciákban, amelyek a gabonaellátás,illetve a földközi-tengeri kereskedelem miatt létfontosságúak voltak Itália szempontjából, a vandálokszakították el Rómától. Geiserich vandál király 429-ben kelt át népével Hispaniából, végigpusztítottáka birodalom nyugati részének legvirágzóbb területét. 431-ben elfoglalták Hippót, az ostrom idején haltmeg a város híres püspöke, Augustinus (Szent Ágoston). A vandálok 439-ben megszerzik Karthágótis, a kikötőben állomásozó flottával egyetemben. III. Valentinianus végül 442-ben kénytelen voltszerződésben átengedni a vandáloknak az elfoglalt területeket. Az itt létrejövő vandál királyság márlátszólag sincs Ravennának alávetve, teljesen független állam. A vandálok nem hagyják parlagonheverni a megszerzett flottát, Szicíliát fosztogatják, majd 455-ben felprédálják Rómát. A vandáloknevét nemcsak a késő antik világban kialakult rossz hírüket – amit többek között Róma alaposkifosztásával öregbítettek – tükröző „vandalizmus” szavunk őrzi, hanem az Ibériai-félsziget legdélibbterületének, Andalúziának – „Vandalúziának” – az elnevezése is. A germánok között is kiemelkedőnegatív megítélésüknek fő forrása Orosius, egy keresztény történetíró, Augustinus tanítványa, akinekfeldúlták hazáját, Hispaniát.

Aetius Moesiában született, előkelő szülők gyermekeként. Fiatalkorát túszként töltötte a gótoknál,majd a hunoknál, megismerte szokásaikat, és olyan kapcsolatokat szerzett, amelyeket később jól tudottkamatoztatni. Például egy hun sereg élén szerzi vissza fővezéri posztját, amitől a hatalmától félő GallaPlacidia fosztotta korábban meg.

A 430-as évektől a római politika legfontosabb irányítója Aetius, aki a hatalmas veszteségek közepettepróbálta menteni a menthetőt: egyrészt megerősíteni a központi hatalmat a ténylegesen is birtokoltterülteken, azaz Itáliában, az alpesi tartományokban és a megmaradt galliai területeken, másrésztszilárd és kiegyensúlyozott kapcsolatokat teremteni a foederati államokkal. Róma galliai pozícióinakerősítésére hunoktól kapott seregeket is bevetett.

A hunok, akiknek ekkor már a Kárpát-medencében volt a központja, 450-ig megkímélték a nyugaticsászár területeit, beérve a keleti rész sarcolásával. Constantinopolis óriási összegeket fizet éventea pusztító hadjáratok elkerülése céljából (vö. 202. dok.). De a hun birodalomnak és társadalomnakszüksége van a háborúkra, az újabb győzelmekre és terjeszkedésre, ahogy mindez a királyi szerephezis nélkülözhetetlen. Attila, aki 434- től először bátyjával, Bledával közösen uralkodott, majd 445-tőlmár egyedül, 451-ben hun, germán és alán seregével átkelt a Rajnán. A hatalmas haderővel szembenfelvonultak a Római Birodalom és az érintett foederált germán királyságok csapatai, és a catalau- numisíkon megállították Attilát. A hunok vereséget szenvedtek, de az erejük nem roppant meg: Attila akövetkező évben Italiába nyomult be, elpusztította a rendkívül gazdag Aquileiát – ahol az úgynevezettborostyánút elérte a tengert –, de elfoglalta többek között Veronát és Mediolanumot is. Róma előttazonban váratlanul megfordult, és seregével együtt hazatért, ennek valószínűleg a constantinopolisicsászárnak a hátországukat veszélyeztető támadása, illetve egy járvány volt az oka. 453-ban meghaltAttila, és a hun birodalom is gyorsan szétesett, az alávetett germán népek önállósították magukat.

A veszély elmúltával III. Valentinianus meg akart szabadulni nagy hatalmú és még nagyobbra törőfővezérétől, és a forrásaink szerint maga szúrta le Aetiust. A császárnak nem sok ideje volt megbánnia birodalom igazi irányítójának meggyilkolását, mert hamarosan őt is megölték Aetius társai (455).

■ Emlékeztető

foederati

3. Róma

378

■ Kronológia

135. táblázat -

425-455 III. Valentinianus uralkodása429 A vandálok és alánok átkelnek Afrikába430 Flavius Aetius a hadsereg vezetője439 A vandálok elfoglalják Karthágót

A Codex Theodosianust bevezetik nyugaton is442 A vandáloké Africa440-447 Hun támadások a balkáni területek ellen451 Catalaunumi csata452 A hunok itáliai hadjárata453 Attila halála454 III. Valentinianus megöli Aetiust455 III. Valentinianust meggyilkolják

3.3.3.3.3. A birodalom keleti fele

Arcadius és utódja, II. Theodosius helyett is a nagy hatalmú tanácsadók kormányozták az államot.Kezdetben Rufinus, a praefectus praetorio kezében volt a legnagyobb hatalom, de őt hamarosanEutropius eunuch, a praepositus sacri cubiculi váltotta fel, akit viszont a császár felesége szorított kia hatalomból. II. Theodosius (408-450) uralkodására is nagy befolyást gyakoroltak a nők – nővére,valamint híresen szép és művelt felesége, Eudocia –, méghozzá közvetlenül és a fontos pozíciókatbetöltő pártfogoltjaikon keresztül is. De szerepüket nem tudták Theodosius hosszú uralkodásaalatt megőrizni, mindkettőjüknek el kellett hagyni a császári udvart. Forrásaink szerint ezután acsászár visszavonultsága miatt az eunuchok kezébe került a kormánypálca. Akárki is irányítottaéppen a császárt, illetve az államot, II. Theodosius alatt fontos eredmények születtek. Hatalmas ésbevehetetlen erődrendszert építettek ki a város köré, amelynek nagy szerepe lett abban, hogy itt,Keleten fennmaradt a Római Birodalom. Talán ugyanilyen fontos és időtálló volt a 439-ben megjelenőCodex Theodosianus is, mely összefoglalta a Constantinus óta kiadott császári rendeleteket. AConstantinopolisban végzett kodifikációs munka eredményét a birodalom nyugati felében is átvették,így nemcsak a száz év múlva megszülető Codex Iustinianusnak lett az alapja, hanem a germánkirályságok első törvénykönyvein keresztül erőteljes hatást gyakorolt az európai jogrendre.

Mint a Codex Theodosianus átvétele is mutatja, a két birodalomrész egysége bizonyos területeken méglétezett, és a nyílt ellenségeskedés is megszűnt II. Theodosius alatt, sőt a katonai segítségnyújtásrais volt példa. A távolság azonban egyre nőtt Kelet és Nyugat között, és nem csak átvitt értelemben:a hunok a szárazföldi, a vandálok pedig a tengeri kapcsolattartást nehezítették meg. Továbbá, minta hunokkal szemben folytatott külpolitika is mutatta, a népvándorlás jelentette problémát már nemegyütt, hanem inkább egymás rovására tudták hatékonyan kezelni.

■ Emlékeztető

praefectus praetorio, praepositus sacri cubiculi, Codex Theodosianus

■ Kronológia

136. táblázat -

395-397 Alarich seregével a Balkánon fosztogat395-450 A Theodosius-dinasztia uralma Keleten

3. Róma

379

395-408 Arcadius uralkodása408 Arcadius halála408-450 II. Theodosius uralkodása Keleten438 A Codex Theodosianus nyilvános közzététele

3.3.3.3.4. A Nyugatrómai Császárság megszűnése

Attila halála nem mentette meg a Nyugatrómai Birodalmat a pusztulástól: nemcsak a már említett455. évi vandál támadás – ami után Geiserich még megszerezte Szardíniát és Korzikát is – mutatta abukás közeledtét, hanem az állam belső tehetetlenségének és megosztottságának olyan jelei is, mintAetius és III. Valentinianus erőszakos halála. Zűrzavaros évtizedek után, miközben a foederati államokvégleg függetlenedtek, illetve a birodalom újabb és újabb területeket veszített, 474-ben Oresteskatonai főparancsnok saját fiát, Romulust tette meg császárnak. Az itáliai germánok (különbözőtörzsek töredékei) vezéreként fellépő Odoaker (Odovacar) azonban 476-ban felvette a rex Italiaecímet, legyőzte és megölette Orestest, a kiskorú uralkodót pedig (akit gúnyosan Augustusocská-nak, Augustulusnak neveztek) megfosztotta a császári jelvényektől, és azokat elküldte a keletrómaicsászárnak, Zénónnak (474-491). Ezzel a Nyugatrómai Birodalom utolsó megmaradt területén,Itáliában is barbár királyság alakult.

Az európai múltfelfogás egyik újra meg újra felmerülő, örök kérdését – Róma szilárdságának éssikerének okai mellett – a birodalom bukásának okai jelentik: miért hullott szét ez a nagy területeketrendkívül hosszan, sikeresen integráló, magas színvonalú jólétet és kultúrát megvalósító birodalom?Sokan egyetlen okban találják meg a választ, bár az az egyetlen mindegyiküknél más: a vízvezetékekólomcsöveiből az ivóvízbe kerülő káros anyagok, a kereszténység vagy éppen az erkölcsök romlásastb. Van olyan vélemény, amely egyszerűen csak a történelem lényegéhez tartozónak tartja abukást, egy- egy rendszer elöregedését, halálát. A kérdést természetesen nem lehetséges véglegesenlezárni, de a kutatás most mindenesetre okok sokaságára, bonyolult hálójára mutat rá. Ezek közétartozik többek közt a munkaerőben és a hadsereg utánpótlásában jelentkező végzetes hiány – amitnéhány katasztrofális, több tízezres veszteséggel járó vereség különösen tragikussá tett –, a hadsereggermánokkal történő feltöltése, a colonusok röghöz kötése. Súlyos problémát jelentett az államelidegenedése is a társadalomtól: a bürokratikus hatalom brutálissá, öncélúvá és improduktívvá vált, ésminden belső reformja, amelyekkel az újabb problémákra reagált, csak ezeket a vonásokat erősítette.A gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális okokat még hosszan lehetne sorolni, de egyet külön is kikell emelni – ez pedig a barbárok hatalmas áradata, amely a Római Birodalomra, annak is elsősorban anyugati felére zúdult, és amely talán ennél lényegesen erősebb államot és társadalmat is képes lett volnaösszeroppantani. A birodalom keleti fele azonban – lényegileg átalakulva és alaposan összezsugorodva– egészen a török hódításig fennmaradt (1453).

■ Kronológia

137. táblázat -

475-476 Romulus Augustulus császársága476 Odovacar felveszi a rex Italiae címet

Odovacar megfosztja hatalmától RomulusAugustulust

380

4. Kronológia*138. táblázat -

2200 k. A görögök bevándorlásának kezdete1540 k. A thérai vulkánkitörés1450/1425 k. Mykénéiek kezére kerül Knóssos1375 k. A knóssosi palota romba dől1185/1180 A késő helladikus III C kezdete1065-1015 k. Submykénéi időszak1015-900 k. Protogeometrikus kor776 Az első olympiai játékok753 Róma alapításának hagyományos dátuma753-510 A római királyság kora730-725 k. A rhétra keletkezésének feltételezett időpontja621 Drakón törvé nye594 Solón törvényei560-527 Peisistratos athéni tyrannisa510 Hippias bukása Athénban, Tarquinius Superbus

elűzése Rómából509-27 A római köztársaság kora508 Kleisthenés reformja, athéni-perzsa szerződés494 Az első secessio Rómában490 Perzsa támadás, marathóni csata480 Thermopylai, artemisioni és salamisi csata

Gelón és Thérón himerai győzelme479 Plataiai és mykaléi csata474 Hierón győzelme Kyménél az etruszkok fölött462 Ephialtés reformja460-445 Az első peloponnésosi háború450 Tizenkét táblás törvények Rómában445 Lex Canuleia a patriciusok és plebeiusok

conubiumáról431-404 A peloponnésosi háború411 A négyszázak uralma Athénban404-403 A harminc zsarnok uralma Athénban401 Epitadeus ephoros reformja Spártában395-387 A korinthosi háború387 Antalkidas-féle királybéke

A gallok elfoglalják Rómát371 Leuktrai csata367 Leges Liciniae Sextiae

4. Kronológia*

381

362 Epameinóndas elesik a második mantineiaicsatában

359-336 II. Philippos uralkodása341-338 Latin háború, az itáliai szövetségi rendszer

kialakításának kezdete338 Chairóneiai csata336-323 Nagy Sándor uralkodása326 Második samnis háború (304-ig)

A lex Poetilia Papiria megszünteti azadósrabszolgaságot

323-30 Hellenisztikus kor321 A rómaiak megalázó caudiumi veresége a

samnisoktól306-282 I. Ptolemaios Sótér uralkodása Egyiptomban305-281 I. Seleukos Nikatór uralkodása301 A királyok csatája Ipsosnál, Antigonos halála300 Lex Ogulnia: a legfontosabb papi tisztségek

megnyílnak a plebeiusok előtt297-272 Pyrrhos uralkodása295 Sentinumi csata280-275 Pyrrhos Itáliában270 Egész Dél-Itália a rómaiaké264-241 Első pun háború263-241 I. Eumenés uralkodása Pergamonban218 Lex Claudia de nave senatorum218-201 Második pun háború216 A cannaei csata202 A zamai csata197 Kynoskephalai csata190 Döntő római győzelem Magnésiánál III.

Antiochos ellen186 Senatus consultum de Bacchanalibus184 Cato censor168 A rómaiak győzelme Pydnánál a makedón

Perseus ellen149-146 Harmadik pun háború146 Karthágó és Korinthos lerombolása138-133 III. Attalos uralkodása; a király végrendeletében

Rómára hagyja Pergamont133 T. Gracchus földreformja és halála121 C. Gracchus halála104-100 Marius II-VI. consulsága91-88 Itáliai szövetséges háború88 Sulla bevonul Rómába, leges Corneliae

4. Kronológia*

382

82 Sulla győzelme a Porta Collinánál, proscriptio73-71 Spartacus felkelése64 Pompeius Magnus megfosztja trónjától XIII.

Antiochost63 Cisero consulsága, Catilina-összeesküvés,

Augustus születése60 Az ún. első triumviratus58-51 Gallia meghódítása48 A pharsalosi csata, Pompeius halála44. március 15. Caesar meggyilkolása43 A második triumviratus31 Actiumi csata30 Antonius és Kleopatra halála, Egyiptom római

provincia27 Achaia provincia, a köztársaság „helyreállítása”,

a principatus kezdete27 - Kr. u. 476 Római császárkor27 - Kr. u. 284 Principatus27 - Kr. u. 14 Augustus uralkodása12-9 Pannonia meghódítása

Kr. u.139. táblázat -

9 A teutoburgi katasztrófa14 Augustus halála, Tiberius princeps63 Az első keresztényüldözés a római tűzvész után68 Nero halála, a négy császár éve69-96 Flaviusok69-79 Vespasianus uralkodása79 A Vesuvius kitörése elpusztítja Pompeiit96-192 Az Antoninusok98-117 Traianus uralkodása101-102 Traianus első dák háborúja105-106 Traianus második dák háborúja106 Pannonia kettéosztása (Superior, Inferior)117-138 Hadrianus uralkodása138-161 Antoninus Pius uralkodása161-180 Marcus Aurelius uralkodása168-180 Markomann-kvád-szarmata háborúk193-235 A Severus-kor193-211 Septimius Severus uralkodása212 Constitutio Antoniniana

4. Kronológia*

383

235-284 A válság kora248 Róma ezeréves fennállásának megünneplése257 Megkezdődnek a rendszeres keresztényüldözések260 Valerianus perzsa fogságba esik284-476 Dominatus

Documents

Görög–római történelem