Erlend Loe

Naiv.Szuper.

Scolar

A könyv fordítását a NORLA támogatta

A mű eredeti címe: Naiv.Super.

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

© J. W. Cappelens Forlag A/S, 1996

Fordította: Vaskó Ildikó

Hungarian translation © Vaskó Ildikó, 2002

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2002, 2010

Második kiadás

Scolar Kiadó, 2010

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Tel./fax: (+36 1) 466 7648

scolar@scolar.hu, www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Szerkesztő: Illés Andrea

Felelős szerkesztő: Nádor Zsófia

Borítóterv: Máthé Hanga

Tördelő: Bárány Gizella

ISBN 978-963-244-191-7

Nyomdai munkák: Gyomai Kner Nyomda Zrt.

Vezérigazgató: Fazekas Péter

A Naiv.Szuper. egy 25 éves fiú szemszögéből mutatja be azt a

generációt, amely nem találja az élet értelmét, nem látja az ahhoz

vezető utat, és céltalan pótcselekvésekkel igyekszik megtalálni a

helyét a világban. Hősünk egyszerűen gondolkodik az életről: listákat

ír a számára fontos és nem fontos dolgokról, labdázik és faxol, New

Yorkba repül, sőt még egy, a relativitáselméletről szóló könyvbe is

belekezd, hátha választ kap égető kérdéseire az idővel

kapcsolatban… Erlend Loe regénye, bár látszólag apró dolgokról

szól, elgondolkodtatja az olvasót az életről és a halálról, a jövőről és

a gyermekeinkről. Közel 20 nyelvre fordították le – a fiatal norvég

író sikerkönyve egyszerű történet nagyon komoly dolgokról.

A mára a magyar fiatalok között is kultuszművé vált könyvet a nagy

érdeklődésre való tekintettel másodszor jelenteti meg a Scolar Kiadó.

„Anybody who rides a bike

is a friend of mine.”

Gary Fisher

A fal

Van két barátom. Egy jó és egy rossz. És aztán van még a bátyám.

Lehet, hogy nem olyan jófej, mint én, de azért rendes.

Beköltözöm a bátyám lakásába, amíg nincs otthon. Tök jó lakás.

Neki aztán van pénze. A jó ég tudja, mivel foglalkozik. Nem igazán

követtem figyelemmel a dolgait. Vesz vagy elad valamit. Most meg

elutazott. Megmondta, hová megy. Felírtam valahová. Lehet, hogy

Afrikába.

Adott egy faxszámot, és meghagyta, hogy faxoljam át a postáját és az

üzeneteit. Mindössze ennyi a dolgom. Egyszerű és tűrhető munka.

Cserében itt lakhatom.

Ezt értékelem.

Pontosan ez az, amire szükségem van.

Kis időre, hogy lazítsak.

Meglehetősen furcsán alakult mostanában az életem. Elért egy olyan

pontra, amikor már nem is érdekel az egész.

Betöltöttem a huszonötöt. Alig néhány hete.

A bátyám és én a szüleinknél vacsoráztunk. Egy csomó kaja meg

süti. Ültünk és beszélgettünk. Egyszer csak azon kapom magam,

hogy szemrehányást teszek a szüleimnek, miért nem erőltették

jobban a sportolást.

Tiszta baromság.

Hülyeségeket beszéltem. Hogy ma profi lehetnék. Lenne

állóképességem. És pénzem. Örökké utazhatnék.

Még az is kicsúszott a számon, az ő hibájuk, hogy nem vittem

semmire, meg az is, hogy unalmas az életem.

Aztán bocsánatot kértem.

De folytatódott.

Aznap este a bátyámmal kroketteztünk. Nem fordul elő mindennap.

A régi krokettfelszerelés kint rohadt a kamrában. Egy csomó

benzinkútnál megálltunk, mire beszereztünk egy újat. A bátyám

fizette a sok bankkártyája közül az egyikkel. Aztán a szüleink

kertjében felrajzoltuk a pályát, leszúrtuk a kis fémkapukat meg a

botokat. Én választottam a pirosat, a bátyám a sárgát. Már nem

emlékszem, hogy kiskorunkban is ezeket a színeket választottuk-e.

Egyszerűen nem emlékszem.

Elkezdtünk játszani, és hosszú ideig jól ment. Gyorsan túljutottam az

első két kapun. Kaptam egy extraütést, és folytattam. Én vezettem.

Én lettem a rabló, jóval a bátyám előtt, egy fa mögé tettem a piros

golyómat, csak feküdtem és vártam rá, közben pedig nevettem és

hülyéskedtem. Egyre önteltebben. Amikor a bátyám elkezdett a

bokor felé tekingetni, már rég nem volt olyan vicces az egész.

Láttam rajta, hogy mit gondol.

Ezt talán mégsem kéne, mondtam.

De tudtam, hogy nem lesz rá tekintettel. Ráhelyezte a jobb lábát a

saját krokettgolyójára, és úgy választotta meg az irányt, hogy az ütés

a lehető legnagyobb kárt okozza. Sokáig állt így, és csak nézett,

nézett a kert végébe. Oda, ahol a fű megszűnik fű lenni, és leginkább

csak moha van. Egy-két óvatos próbamozdulatot tett, hogy

megbizonyosodjon afelől, képes-e maximális erejű ütésre, és persze

azt is el akarta kerülni, hogy a saját lábát találja el, ami a

legeslegmegalázóbb. Aztán beütötte a golyómat a nagy bokorba.

Beütötte a piros golyómat, baromi hosszan be a bokorba. A bokor

kellős közepébe.

Oda, ahol soha nem süt a nap.

Tulajdonképpen fantasztikus ütés volt. Ezért nem tehetek neki

szemrehányást. Kétségkívül én magam is ugyanezt tettem volna.

De a saját reakcióm, az aztán igazán meglepett.

Egyszerű és meglehetősen gyáva tervet eszeltem ki. Mi lenne, ha

lefeküdnék a célkörzetben, és úgy tennék, mintha semmi sem történt

volna, akkor elütném a golyóját olyan távolságból, hogy az már

szinte hihetetlen. Ha elhibázom, van visszavonulási lehetőségem,

mert még nem fejezte be a teljes kört. Ha eltalálnám, százkilométeres

sebességgel lökném a céloszlop felé a golyót, és az egészet

megfejelném azzal, hogy nemet mondok, amikor még egy játékot

javasol.

Az egészet elfelejthettem.

A kelleténél eggyel többször hibáztam. A bátyám lett a rabló, és a

piros golyóm a nagy bokor alatt maradt.

Nem adtam meg magam. Utol akartam érni. Azt terveztem, hogy a

golyóját a kocsi alá ütöm. Ez volt az egyetlen, ami tartotta bennem a

lelket. Hogy meglakol érte. Hogy a golyója, így vagy úgy, de

beszorul a kocsi alá. Hogy láthatom, amint négykézláb mászik, vagy

a hasán csúszik, és koszos lesz, és elkezd káromkodni.

De először is ki kellett ütnöm a golyót a bokorból. Felemeltem a

leveleket és félrehajlítottam. Aztán egy zseblámpával világítottam.

Ide-oda, a nagy bokor kellős közepén. Messze bent megláttam a

krokett-golyót. Képtelenség volt megállapítani, hogy piros-e, de nem

volt semmi kétség, az az én golyóm. A bátyám természetesen ott állt

és röhögött.

A számba vettem a zseblámpát, és bemásztam a bokorba. Orromat

nyirkos levegő csapta meg, és a hőmérséklet valószínűleg

hangyányival lehetett csak nulla fok felett. Mindig utáltam ezt a

bokrot, amióta csak az eszemet tudom. De nemsokára üthetek.

Céloztam. Jónak kell lennie. Meg voltam róla győződve, hogy

mindössze másodpercek kérdése, és újra vezetek. Utolérem a

bátyámat, azt a rohadékot.

De három ütés kellett ahhoz, hogy kijöjjek a bokorból. És amíg ott

álltam, és a leveleket meg a földet vakartam le magamról számban

még mindig a zseblámpával, a bátyám ismételten megkocogtatta a

golyókat, és újra beütött a bokorba.

Egy okkal több, hogy azt gondoljam, mégsem olyan jófej, mint én.

Én őt nem ütöttem volna kétszer a bokorba. Egyszer igen. De kétszer

aligha.

Bekapcsoltam a zseblámpát, és újra kiügyeskedtem magam a

bokorból.

Amikor a bátyám harmadszor is el akart találni, elvétette, ehelyett én

találtam el. De amikor a kocsi alá akartam beütni, nem találtam el a

golyót rendesen, és a próbálkozás kudarcot vallott. Valószínűleg túl

hevesen vágtam bele.

Ezek után gyorsan végzett. Odaütött a céloszlophoz, és a játék véget

ért.

Egy ideig még maradtunk és veszekedtünk. Azzal vádoltam, hogy

csalt, elolvastuk a szabályokat, és tovább vitatkoztunk. Mondtam

egy-két meredek dolgot. Végül a bátyám megkérdezte, van-e valami

bajom. Mi van veled? – kérdezte.

Már épp mondani akartam, hogy nincs semmi bajom, amikor is

kezdtem érezni, hogy minden felfordul bennem. Megrázó volt, és

visszataszító. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót, és egy szót sem

tudtam kinyögni. Ehelyett leültem a fűre, és ráztam a fejem. A

bátyám odajött, és leült mellém. Rátette a kezét a vállamra. Így még

sosem ültünk. Elkezdtem sírni. Évekkel ezelőtt sírtam utoljára. A

bátyám is meglepődhetett. Sajnálkozott, amiért olyan durva volt játék

közben.

Minden értelmetlennek tűnt. Egészen váratlanul. A saját életem,

mások élete, az állatok, növények élete, az egész világ.

Eltűntek az összefüggések.

Elmondtam a bátyámnak. Minden további nélkül megértett. Felállt,

és azt mondta, no gyerünk, shit happens, minden rendben lesz.

Megpróbált lábra állítani, finoman hasba bokszolt, csak úgy

testvériesen, és kurjongatott hozzá. A bátyám gyeplabdázott.

Úgyhogy ért ezekhez a lökdösődésekhez, üvöltözésekhez.

Megkértem rá, hogy maradjon nyugton. Mondtam neki, hogy ez

komoly. A bátyám leült, és nyugton maradt.

Beszélgettünk. Én teljesen összefüggéstelenül. Egyikünk sem értett

igazán sokat abból, amit mondtam. De a bátyám komolyan vett. Ezt

el kell ismerni. Érződött rajta, hogy aggódik. Még sosem láttam

ilyennek. Azt mondta, hogy bizonyára több ezer ember van, aki nap

mint nap falba ütközik. A legtöbbjüknek valószínűleg nehéz egy

ideig, de aztán megoldódnak a dolgok. A bátyám optimista. Segíteni

akart.

Ültem, és arra gondoltam, ez itt a vég. Attól féltem, hogy

elveszítettem az életkedvem, és soha többé nem tudok majd újra

lelkesedni.

Aztán azt mondta a bátyám, hogy el fog utazni. Néhány nap múlva

elutazik, és két hónapig lesz távol. Felajánlotta, hogy

kölcsönvehetem a lakását. Megköszöntem, és ott ültünk szó nélkül

egészen addig, amíg a bátyám ránézett az órájára, és megállapította,

hogy a sportprogram már elkezdődött. Megkérdezte, van-e

kifogásom az ellen, hogy bemenjünk. Mellesleg még mindig a

születésnapom volt, és jó sok süti várt odabent.

Másnap reggel felébredtem, és éreztem, hogy a dolgok nem

mehetnek úgy tovább, ahogy eddig. Ágyban maradtam, és

gondolkodtam. Ez már nem a krokettről szólt. Ebben biztos voltam.

A krokett kis ügy, ez viszont nagy. Hirtelen elkezdett derengeni

valami. Ez az egész összefügg azzal, hogy huszonöt éves lettem, és

hogy ezzel nem tudok mit kezdeni. Számomra az öregedés mindig is

egyfajta bizonytalansággal párosult.

Általában teszek a térre, de az idővel problémáim vannak.

Amíg öltözködtem, világossá vált, szóba sem jöhet, hogy ezt a napot

is azzal töltsem, amivel a többit szoktam.

A napokat másképp kell élni.

Az éjszakákat is.

Egy ideig csak álltam, és néztem kifelé az ablakon. Aztán döntöttem.

Felkerekeztem az egyetemre, és azt mondtam, nem vagyok abban az

állapotban, hogy befejezzem a tanulmányaimat. A tanszéki titkárnő

megkérdezte, nincs-e valami baj, és hogy tud-e segíteni. A

hozzáállása meghatott, de nem volt kedvem beszélgetni. Röviden

megköszöntem a gondoskodását, és igennel feleltem az első, nemmel

a második kérdésre. Azután visszakerékpároztam a városba, és

eltértem a megszokott napirendtől. Felkerestem az újságot, ahol

időnként leadok ezt-azt, és megmondtam, hogy egy ideig nem fogok

írni, és lehet, hogy már soha többé. Felmondtam az albérletem, a

telefonom és az újság-előfizetést. Eladtam a könyveimet és a tévém.

A tulajdonom maradék része elfért egy hátizsákban és két

kartondobozban. A dobozokat felpakoltam a szüleim padlására, a

zsákot a hátamra vettem, és hazabicikliztem a bátyámhoz.

Ott üldögéltem és izzadtam.

Most végre csináltam valamit.

Ez nem valami marhaság.

Ez nem a TV2.

A labda

Eltelt néhány hét.

A bátyám lakásában ülök.

Naponta lemegyek, és veszek valami kaját. És ha jön posta,

felbontom, és elfaxolom a bátyámnak. Hihetetlenül hosszú a

faxszáma. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy Afrikában van.

Kerestem azt a cetlit, amelyre felírtam a címét, de nem találtam.

Ezenkívül nem csinálok szinte semmit.

Az újságot lapozgatom, vagy fekszem a díványon, és csak úgy

bámulok a levegőbe.

Nincsenek terveim.

Még mindig bennem van az az érzés, hogy minden olyan értelmetlen.

Nem kifejezetten inspiráló.

Teljesen visszavettem az iramot. Nullára.

Azt hiszem, mindent elölről kell kezdenem. De hogy kezdi az ember

elölről?

Tegnap írtam egy listát arról, hogy mim van, és mim nincs.

A következőkkel rendelkezem:

– Egy klassz kerékpár

– Egy jó barát

– Egy rossz barát

– Egy fivér (Afrikában?)

– Szülők

– Nagyszülők

– Hatalmas diákkölcsön

– Egy egyetemi fokozat

– Egy fényképezőgép

– Egy kevéske (kölcsön)pénz

– Egy pár majdnem új sportcipő

A következőkkel nem rendelkezem:

– Tervek

– Lelkesedés

– Barátnő

– Az az érzés, hogy a dolgok összefüggnek és a végén minden jól

alakul

– Megnyerő alkat

– Óra

Ma, amikor többször is megnéztem a listát, rájöttem, több dologgal

rendelkezem, mint amivel nem. 11 dolgom van. 6 dolog hiányzik. Ez

már igazán okot adhatna az optimizmusra.

De miután jobban elolvastam a listát, világossá vált számomra, hogy

mindent egybevetve a végeredmény meglehetősen

kiegyensúlyozatlan és rossz. Nem mutat előre.

Nyugodtan meglennék néhány olyan dolog nélkül, amivel most

rendelkezem, ugyanakkor van néhány olyan dolog, amivel nem

rendelkezem, és elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy úgy éljek, ahogy

leginkább élni szeretnék.

Például bármikor lecserélném a rossz barátot egy kis lelkesedésre.

Vagy egy barátnőre.

Bármikor.

De én is jól tudom, mint ahogy mindenki más is, hogy ez nem így

működik.

Azzal szórakoztam, hogy összeadtam a számokat a listán.

11 + 6

Az 17. Meglehetősen nagy szám, ha azt vesszük, hogy egy ember

életének leglényegesebb dolgairól van szó. Rövid időre még büszke

is voltam egy kicsit. Azután rájöttem, hogy az egésznek semmi

értelme. Őrültség csak úgy összeadni azokat a dolgokat, melyekkel

az ember rendelkezik, és azokat, melyekkel nem. Azonkívül van, ami

kevésbé számít. Az óra például. Szeretnék egy órát, de azt nem

állítom, hogy életbevágóan fontos. Csak szeretnék egyet. Hogy

jobban tudjam követni az időt. Már említettem, problémám van az

idő kezelésével, és úgy gondolom, jobb ha az ember szembenéz a

problémákkal, mint ha meghátrál előlük. De hogy az óra fontos

lenne? Aligha.

Ugyanez a helyzet a sportcipővel. Az sem fontos, mégis rendelkezem

vele. Talán azt mondhatnánk, hogy az óra és a sportcipő kiegyenlítik

egymást. Akkor 10 + 5 az állás. Az 15. Ez is meglehetősen nagy

szám ebben az összefüggésben. De sajnos használhatatlan és

ugyanolyan értelmetlen, mint a 17. Meg kell próbálnom valami

másra gondolni.

Fekszem a díványon és szunyókálok, amikor is hallom, jön egy fax.

Várom, hogy teljesen átjöjjön, és hogy a készülék levágja a lapot.

Egy perc az egész. A lap leesik a földre, én meg felkelek, és

felveszem.

Kimtől jött.

Kim az én jó barátom. Már jó néhány éve ismerem. Kedves fickó, és

meteorológusnak készül. Gyakorlaton vagy min van egy szigeten,

északon. Ha jól értettem, egyedül van az egész szigeten. Valamilyen

mérőeszközt figyel, és kiszámol ezt meg azt. Aztán naponta

egypárszor felhívja a meteorológiai intézetet az egyetemen.

Azt hiszem, egy kicsit magányos odafenn.

Állandóan faxokat küldözget. Nem nagyon tudom követni a

tempóját. Mondtam neki, hogy nem vagyok képes annyiszor faxolni

neki, mint ahányszor ő faxol nekem. Azt mondta rendben, de azért

tudom, hogy nem esik jól neki. Anélkül, hogy ezt szóban is

megbeszéltük volna, kialakítottunk egy olyan rendszert, hogy ő

annyit faxolhat, amennyit csak akar, míg én csak akkor válaszolok,

ha képesnek érzem rá magam.

Ezzel a felállással együtt tudok élni.

Látom a faxból, hogy Kim nézte a svéd ZTV-t. Abból idéz:

1. Mondj fel!

2. Utazz el!

3. Szerezz új barátokat!

Elmeséltem Kimnek, hogy érzek mostanság. Segíteni próbál. Nagyon

rendes tőle. A bátyám íróasztala alatt van egy doboz, amelyre

ráírtam, hogy Kim. Odateszem az összes faxot, amit küld. A doboz

már majdnem tele van. Miután Kim megtudta, hogy egy olyan

helyen vagyok, ahová faxolhat, a készülék egy percig sem pihent.

Visszafekszem a díványra. Valaminek történnie kell. Nem feltétlenül

valami nagynak. Csak valaminek. Mi lenne, ha kimennék és vennék

valamit, amitől jó kedvem lesz, talán még nevetni is fogok.

Több üzletbe is bemegyek, de nem találok semmi kedvemre valót.

Próbálom közelebbről meghatározni, hogy mit is keresek.

Egyszerűen nem szabadulok ezektől a listáktól. Nem rossz ez a listás

dolog. Gyártok még néhányat a közeljövőben. Most is készítek

egyet. Rövid gondolkodás után világossá válik, hogy egy olyan

tárgyat keresek, ami:

– Nem túl nagy ahhoz, hogy magammal vihessem

– Nem kerül 100 koronánál többe

– Nagyon-nagyon sokszor lehet használni

– Kint is, bent is lehet használni

– Egyedül vagy másokkal együtt is lehet használni

– Aktivizál

– Feledteti velem az időt

Leülök egy padra, és alaposan végignézem a listát. Sokáig. Igazán

őszinte lista. Elégedett vagyok vele. Talán létezik egy olyan tárgy,

amit keresek, talán nem. Nem olyan fontos. De a lista, az fontos.

Felfedezésszámba megy. Értéke van.

Ülök, és azon töröm a fejem, hogy vajon milyen tárgyak felelnek

meg az elvárásaimnak.

Több is lehet. De nekem csak egy kell. Hirtelen világossá válik, hogy

egy labdát keresek.

Egyszerűen egy labdát. Ettől aztán belelkesedem.

Már régóta nem gondolok labdákra. Azért örülök, hogy eszembe

jutott. Ilyen dolgokra kell gondolnom. Ezen az úton kell haladnom.

Na most már csak egy labdát kell találnom. Hogy választ az ember

labdát?

A világ tele van labdákkal. Rendszeresen használjuk. Különböző

játékokhoz és biztos máshoz is. A lényeg, hogy a megfelelőt

válasszuk ki.

Bemegyek egy sportboltba.

Lenyűgöző választékuk van labdából. Jó és drága labdák. Bőrből és

más tartós anyagból. Megtapintok egyet-kettőt, de túl komolynak

találom ezeket a labdákat. Ha egy ilyet veszek, akkor teljesítményt is

fel kell mutatnom. Az idő nem érett meg egy minőségi labdához. A

versenyszellemet most egészen minimálisra kell állítani az

életemben. A pihenés a kulcsszó. Egy egészen egyszerű labdára van

szükségem. És ha lehet, gumiból.

Bemegyek egy játékboltba. Itt már tűrhetőbb a választék.

Szerencsére csak elenyésző a labdák száma. Különböző színűek és

nagyságúak vannak. Némelyiket a kezemben méricskélem, és a

földön pattintgatok vele. Végül megoldom egyszerűen, és egy adagos

nagyságú, piros gumilabdát választok. Majdnem 50 koronába kerül.

Kapok egy zacskót, hogy beletegyem. Aztán hazabiciklizem.

Küldök egy faxot Kimnek: Már rég nem volt ilyen jó hangulatom.

Vettem egy piros labdát.

Lefekszem a díványra, a labda a mellkasomon. Arra várok, hogy este

legyen.

Ha már sötét lesz, lemegyek a hátsó udvarba, és a falhoz fogom

dobálni a labdát. Már alig várom.

A fa

Esténként labdázni járok a hátsó udvarba.

Általában a híradó után megyek le, és egy olyan sarokba állok, ahol

nincsenek ablakok. Nem nagyon használja senki, csak egy

villanykörte világítja meg. Van valami nagyon jó a dobálásban. Nem

tudom egészen pontosan, hogy mi. Jó lenne, ha többen labdáznánk.

Mindannyiunknak labdázni kellene. Akkor minden másképp lenne.

Boldogabbak lennénk.

A falhoz dobom a labdát, és hagyom lepattanni, mielőtt elkapom. Jó

labda. Mindig visszajön. És jól kézbe lehet fogni. Már elfelejtettem,

milyen jó érzés megfogni egy labdát. Tartani. Olyan kerek.

Elfeledteti velem az időt.

Megint labdázom.

Más hangot ad a piros gumilabda, amikor a falhoz pattan, és más

hangot ad akkor is, amikor lepattan a földre. Aztán elkapom, egy

pillanatig kézben tartom, aztán újra eldobom. Automatikusan

csinálom. Nem is gondolok arra, hogy mit csinálok. Máson jár az

eszem. Ma este az anyai nagyapámra gondolok. Néhány hete

elmesélt egy történetet. Egy szép világról szóló mesét.

A nagyszüleim sárga színű faházban laknak. Nagyon régen építették.

Van egy nagy kertjük, amelyre mindig rengeteg időt fordítottak. A

virágok és a fák, meg a bokrok sokat jelentenek nekik. Ismerik

valamennyinek a nevét, tudják, mikor kell elültetni, meglocsolni és

leszedni a különböző növényeket. Szeretnek növényekről beszélni, és

fűnek-fának virágot ajándékoznak.

Amikor a házat építették, a nagyapám ültetett a kert végében egy

almafát. Sosem láttam ezt a fát. Elpusztult, mire megszülettem. De

hallottam róla.

Amikor a fa már elég nagyra nőtt, gyümölcsöt is hozott. Sok-sok

almát. Nagymama szörpöt és lekvárt készített az almából. Jó almafa

volt. De aztán történt valami.

Kivételesen jó nyár volt, az almák nagyok voltak, és szépek. Már

készülődtek a szüretre.

Ám az egyik reggelen arra ébredtek, hogy valaki megcsonkította a

fát. Vastag ágak hevertek a földön. A nagyapám szerint nagyon

csúnyán nézett ki. Már nem nőhetett rajta több alma. A fa haldoklott.

Nagyapám bement, és elmondta a szomorú hírt nagymamámnak.

Aztán levette a munkaruháját, ünneplőbe öltözött, és elindult lefelé

az úton, a temető mellett, le a szakiskoláig.

Ott aztán beszélt az igazgatóval.

Ügy lett az esetből, és kis idő múlva jelentkezett is három fiú.

Almát mentek lopni, de a dolog rosszul sült el.

Nagyon rossz volt a lelkiismeretük.

Kamaszcsíny volt. Nem nagy ügy, de azért elég komoly. A

nagyapám és az igazgató egyetértett abban, hogy igazságot kell

szolgáltatni.

Abban az időben egy almafacsemete 150 koronába került.

Megegyeztek, hogy a fiúknak ki kell fizetniük az almafát.

Fejenként 50 koronát.

A nagyapám elmondása szerint akkoriban az nagy pénznek számított.

A fiúknak az ősz hátralévő részében és egész tavasszal hetente kellett

egy bizonyos összeget leróni, mindaddig, amíg ki nem egyenlítik a

számlát.

Nagyapám maga is ugyanabba az iskolába járt, és pontosan tudta,

hogy a fiúk nincsenek jól eleresztve. Az iskolában laktak,

némelyikük távol az otthonától, és szüleiknek már az is megerőltető

volt, hogy iskolába járassák a gyereket. Saját zsebpénzükből kellett

visszafizetniük az almafa árát. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy

egy árva fityingjük sem maradt semmire. Nem vehettek meg semmit,

amire kedvük támadt, nem mehettek moziba, és a lányokat sem

hívhatták meg kólázni. Szóval ott álltak dohány nélkül.

Minden szombaton leszegett fejjel jelentek meg a fiúk a nagyszüleim

ajtaja előtt, és fizettek. Keveset beszéltek. Kinyújtották a kezüket, és

belecsúsztatták a pénzt nagyapám hatalmas tenyerébe. Ő

jelentőségteljesen bólintott, jelezve, hogy minden annak rendje és

módja szerint történik. És ez így ment hétről hétre. Eljött a tél, aztán

tavasz lett.

Májusban ismét virágzott a kert, és a szakiskolában közeledett a

szünet. A fiúk készülődtek haza a nyári szünetre. Amikor utolsó

alkalommal jöttek, felvették ünneplőruhájukat. Nem mindennapi

alkalom volt. Csengettek az ajtón, és a nagymamám betessékelte

őket. Kávét főzött, és gofrit sütött.

Megkínálta a fiúkat, és ők kifizették az utolsó részletet is, majd kezet

fogtak a nagyszüleimmel.

Az ügy lezárult egyszer s mindenkorra.

A fiúk megkönnyebbültek. Felszabadultak voltak, ez volt az első

alkalom, hogy beszélgettek egy kicsit a nagyszüleimmel. Meséltek az

iskoláról és a nyárról. Elmondták, hogy hová valósiak. Ragyogott az

arcuk. Kifizették az adósságot. Megtisztultak, és végre felemelt fejjel

járhattak.

Kis idő elteltével a fiúk felálltak, és szedelőzködni kezdtek.

Elköszöntek, elindultak az ajtó felé.

Akkor felállt a nagyapám is.

Várjatok csak, mondta, van itt még valami. A fiúk megálltak. A

nagyapám átment a szobán. Odament a nagy konyhaszekrényhez, és

kinyitotta. Kinyújtotta a kezét, mélyen benyúlt a belsejébe, és elővett

három borítékot. Aztán odament a fiúkhoz, és mindegyiknek adott

egyet-egyet. A fiúk nem egészen értették. Egymásra néztek. Aztán

kinyitották a borítékokat, és könny csordult a szemükből.

A nagyapám visszaadta nekik a pénzt.

Még mindig itt állok, és labdázom. Olyan jól belejöttem. Tetszik a

játék, nem látom semmi okát, hogy abbahagyjam. Lehetetlen, hogy

ez a játék rossz legyen. Függetlenül attól, hogy meddig csinálom,

soha nem lehet rossz.

A nagyapám elmondta, hogy egész idő alatt úgy gondolta, visszaadja

majd nekik a pénzt. A történet nem a pénzről szólt, mondta.

A fiúkra gondolok. Ma már felnőttek. Valószínűleg túl vannak az

ötvenen.

Biztosan úgy érezték, jó világban élnek. Hogy a dolgok

összefüggnek. Hogy van értelmük. Vajon mit csinálhatnak most?

Bizonyára van saját családjuk és kertjük almafákkal.

A nagyapám igaz ember.

Vajon én is igaz ember vagyok?

És az én generációmban léteznek még egyáltalán igaz emberek?

Az idő

Ma reggel találtam egy könyvet a bátyám könyvespolcán. Angolul

írták, és az időről, az univerzumról meg hasonlókról szól.

Belelapoztam, de izzadni kezdtem. Gyorsan letettem. Túl sok ez

nekem.

Bizonyos határok közt mozog, hogy most pillanatnyilag mit bírok

elviselni. Egy darabig fel-alá járkáltam a lakásban. Nyugtalan

voltam.

Hogy más irányba tereljem a gondolataimat, lapozgatni kezdtem egy

régi fotóalbumot, amit a bátyámnál találtam. Több kép van benne

rólam is. Még kicsi vagyok. És gyakran a legidétlenebb ruhákban.

Bársonyból. Mindig ez a bársony.

Hallatlanul magabiztos lehettem kiskoromban.

Az egyik képen az új kempingbiciklim mellett állok. Zöld alapon öt

piros katicabogár van a vázon. Rajtam sárgásbarna kantáros nadrág.

Éppen biciklizni készülök. Ez volt az egyetlen tervem.

Amikor reggel felébredtem, arra gondoltam: bicikli.

Egy gondolat.

Ma, amikor felébredek, sok gondolatom van. Egészen biztosan több

mint öt. Nyűg az egész.

Nem látom a dolgok értelmét. Miről van szó?

Küldtem Kimnek egy faxot, és megkérdeztem, hogy őt is bársonyba

öltöztették-e a szülei, amikor kicsi volt. Azt is megkérdeztem, tudja-

e, miről szól ez az egész.

Visszafaxolt, és igennel felelt a bársonyos kérdésre, nemmel a

másikra.

Kim azonnal visszafaxol. Teljesen olyan, mintha ott ülne, és arra

várna, hogy küldjek neki egy faxot.

Ez kissé aggaszt.

Ahogy a papírlapra meredtem, amelyet Kim küldött egy igennel és

egy nemmel, újra elfogott a nyugtalanság. Észrevettem, hogy egyre

közelebb kerülök a könyvespolchoz, és egyre több időt töltök

arrafelé. Ott állt a könyv, és én egy karnyújtásnyira voltam tőle.

Rásandítottam, miközben közelebb és közelebb mentem.

A végén ott ültem, ölemben a könyvvel, és arra gondoltam, jobb

lenne most azonnal a probléma végére járni. Nem vagyok egészen

biztos benne, de azt hiszem, nagyon bátor elhatározás volt.

A könyvet egy Paul nevű professzor írta.

Azt gondolom, ha valakinek ilyen szimpatikus neve van, aligha

sántikálhat rosszban.

Már órák óta olvasok, és rá kellett döbbennem, teljesen a hatása alá

kerültem.

Jóllehet itt az áll, hogy Paul arról híres, hogy bonyolult dolgokról is

tud egyszerűen írni, ez azért eléggé nehéz.

Paul nehéz dolgokkal foglalkozik. Az átlagnál is kevesebbet tudok,

nemhogy őt megértsem.

A gimnázium első osztálya után leadtam a matematikát és a fizikát.

Abban az időben úgy véltem, egy csomó más dolog érdekel, amire a

jövőmet építhetném. Ma már nem vagyok ebben olyan biztos. Talán

hiba volt.

Vagyis nem igazából értek mindent. Talán annál is kevesebbet értek,

mint amennyit gondolok, de amit felfogok, az elképeszt és

megrémiszt.

Fogalmam sem volt, hogy a bátyám ilyen könyveket olvas. Végül is

nem kell mindent tudnom róla.

De még kevesebbet tudok az időről.

Bonn egyik laboratóriumában áll egy három méter magas fémhenger.

Paul azt írja, úgy építették meg, mint egy tengeralattjárót, egy

acélkeretben vezetékek veszik körül, meg számos mérőműszer. Ez az

atomóra. Ez idáig a világ legpontosabb órája.

Pontosabb, mint a Föld forgása.

Egyszerűen elképeszt ez a pontosság. Nem lehet sok köze a Földhöz.

Olyasvalami, amit valaki elhatározott. Tetszik a dolog. Furcsa módon

úgy érzem, az idő megfoghatóbb lesz általa.

Azt hiszem, szeretnék egy atomórát.

A Föld pontatlanságát kiegyenlítik azzal, hogy időnként hozzáadnak

egy másodpercet. Utoljára 1994 júniusában toldották meg az időt egy

másodperccel.

Erről mindenki mélyen hallgatott.

Az atomóráknak köszönhetően megváltozott a másodperc

definíciója. Korábban egy másodperc a nap nyolcvanhatezer-

négyszázad része volt, most meg az az időegység, ami alatt a

céziumatom mágneses tere 9 192 631 770-szer fordul.

Soknak tűnik.

Megzavar kicsit ez az információ. Nem érzem jól magam. Elő kell

vennem a labdát. Ütögetek néhányat a hűtőnél, mielőtt

továbbolvasnék.

Emlékszem, amikor tejet ittunk az általánosban. Többünknek volt

már digitális karórája. Stopperrel. A másodperceket is mérte.

Képesek voltunk a leglehetetlenebb dolgokat is lemérni. Akkoriban

ez nagy szám volt.

Sokáig az volt a csúcs, hogy ki milyen gyorsan tudja meginni a tejet.

Nekem mindig több mint öt másodpercembe tellett, a gazfickó Espen

viszont az egész dobozzal lehúzta kevesebb, jóval kevesebb mint egy

másodperc alatt. Lenyűgöző, ha figyelembe vesszük az imént

olvasottakat. Jómagam elég kevés dolgot tudok megcsinálni

kevesebb mint egy másodperc alatt.

Egy másodperc alatt majdnem tizenötször érintem az asztalt, ha az

ujjammal dobolok. Amivel meglehetősen elégedett vagyok. És az is

megesik, hogy a másodperc egy ezredrésze alatt ellövök egy képet.

De ez semmi ahhoz képest, amit a céziumatomok művelnek. Valóban

így működne? Több mint 9 milliárd rezgés egy másodperc alatt?

Képtelen vagyok elképzelni. Soknak tűnik. Nem vagyok képes rá,

hogy megsaccoljam, egy bizonyos mennyiség hány egységet

tartalmaz. Minden nehézség nélkül megmondom, hogy négy vagy

kilenc tehén van-e a legelőn, de ha több mint tizenöt, már meg kell

számolnom. És ezer fölött meg már tökmindegy. Esélyem sincs arra,

hogy ellenőrizzem a céziumatomokat. Bíznom kell abban, hogy Paul

tudja, mit beszél.

El kell hinnem minden szavát.

Továbbolvasok.

Egyre rosszabb lesz.

Paul azt állítja, hogy a nehézségi erő befolyással bír az időre.

Ez az ember nem ismer határokat.

Minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak azt mondja,

hogy az időre hatással van a nehézségi erő és a mozgás.

Megnézem a könyv borítóját. Komoly kiadótól való.

Valószínűleg stimmel, amit mond.

Bosszankodom.

Miért nem szólt nekem erről senki?

Hát nem értik a fizikatanárok, hogy éppen az ilyen dolgok teszik az

egészet izgalmassá? Teljesen hülyék? Pontosan azért nem a fizikát

választottam, mert csak ott ültünk, és protonokat és neutronokat

rajzoltunk anélkül, hogy halvány lila gőzünk lett volna arról, hogy

ezek miként függnek össze egymással. Halálra untatott. Sokkal

inkább szerettem volna a lányok felé fordulni és egy kört formálni a

bal kezem mutató-és hüvelykujjával, aztán a jobb mutatóujjamat ki-

be húzogatni ezen a körön.

Az időt sosem említették.

Egyik tanárom sem említette az időt egy szóval sem.

Utána kellene járnom, tudnak-e valamit egyáltalán.

Talán egész idő alatt tudtak erről. Ebben az esetben bosszút kell

állnom. Akkor kellene jól hátba vágnom őket, amikor a legkevésbé

számítanak rá.

Úgy érzem, becsaptak.

Úgy érzem, már senkiben sem bízhatok.

A Napon az idő 2 milliomodnyi résszel lassabban múlik, mint

nálunk.

Mindez a nehézségi erővel függ össze. Ez ugyanis nagyobb odafent,

Paul szerint.

Én eddig azt hittem, hogy az idő az idő, a nehézségi erő meg

nehézségi erő. Ez nyilvánvalóan nincs így. Egy pár igazán jó

atomórával mindezt könnyen bebizonyíthatjuk az Empire State

Buildingnél.

Az ötlet nem tőlem származik.

Ha elhelyezünk egy atomórát az Empire State Building lábánál, és

egy másikat a tetején, egy idő után azt látnánk, hogy a fenti óra

gyorsabban jár. Egy emberöltő alatt megspórolhatnánk néhány

ezreléknyi másodpercet, ha lent tartózkodunk az utcán. Akik fenn

ülnek a magasban, kicsit idősebbek lennének, mint mi itt lent.

Na most már leteszem a könyvet.

Elgyengültem. Teljesen letaglózott.

Talán máskor majd továbbolvasom.

Kicsit összekuszálódtak a gondolataim.

Nincs is idő.

Nehezen látom be, hogy másfajta konklúzió is létezhetne.

Az biztos, hogy nem csak egy idő van.

Az én időm. A te időd. Paul ideje. Idő a Napon.

Rengeteg idő.

A sok különböző idő ugyanaz, mintha semmilyen idő nem lenne.

Ha ez így van, akkor örülnöm kellene.

Hogy miért nem örülök mégsem? Ideges vagyok.

Talán majd később fogok örülni.

A bicikli

Még mindig nem örülök.

Őrültség volt beleolvasni abba a könyvbe. Önteltség. Már nem

vagyok benne olyan biztos, hogy Paul annyira szimpatikus.

Lehetséges, hogy nincs is idő, de a dolgok azért mégis haladnak. Az

élet megy tovább. Megszületünk és meghalunk. Öregszem. Mit segít

az akkor, hogy az idő nem ugyanaz a Napon?

Jöhetne valaki, és megbízhatna valamilyen feladattal. Építsek

valamit, vagy cipeljek valami igazán súlyosat. Készítsek egy szájjal

fújt hatalmas üveget.

Régen volt már, amikor úgy istenigazából megizzadtam.

Írtam egy új listát. Az áll rajta, miért voltam annyira oda, amikor

kicsi voltam. Elég hosszú.

– Víz

– Autók, teherautók

– Labdák

– Telefonok

– Állatok, melyek nagyobbak voltak nálam

– Halak

– Tükör

– A lepedő szegélye

– Farigcsálás

– Liftezés

– Botok

– Nálam kisebb állatok

– Magas hangok

– Traktorok

– Vonatok

– Repülők

– Rendőrök

– Tűz és tűzoltók

– Villamos Világűr

– Teljesen piros dolgok

– Hangyák

– Hattyúk

– Műfogsorok

– Festés

– Tűzőgépek

– Eldobható dolgok

– Fűrészek

– Ragtapasz

– Tej

– Harapófogó Magaslatok

– Az áfonya színezőanyaga Légó

– Dolgok, melyek gyorsabbak másoknál

– Hó

– Fák

– Csomók

– Tubák

– Bűvös kocka

– Fűnyírók

– Fényképezőgépek

– Kaki, pisi

– Fenyőtobozok

– Szappanbuborékok

– Afrika

– Arany vagy ezüst színű dolgok

– Erős szél

– Szörp

– Dolgok, amiket a papa csinált

Tele volt az életem efféle dolgokkal. Komplikációmentes és egyszerű

volt minden. Amikor éppen nem aludtam, rohangáltam, és mindenért

rajongtam. Soha nem mentem, hanem szaladtam.

Egy ideig nézegetem a listát, majd átfaxolom Kimnek. Úgy érzem,

tartozom neki egy faxszal.

Azon morfondírozom, készítsek-e egy listát azokról a dolgokról is,

amelyekért manapság lelkesedem. Előveszek egy tollat meg papírt,

de valami visszatart. Félek, hogy a lista túl rövid lesz. Soha nem

kellett volna abbahagynom a szaladgálást. Lemegyek a boltba, és

veszek egy liter sovány tejet. Amikor hazaérek, látom, hogy a hátsó

udvar tele van gyerekekkel. A hátsó udvarban egy óvoda van. Eddig

észre sem vettem.

Az egyik kissrác egy picike támasztókerekes biciklin odajön hozzám.

Kezeslábas és napellenzős sapka van rajta. Ezen meg egy kék

bukósisak. Rám néz, meg a tejre, amit épp most vettem. Kérdi, hogy

az enyém-e az a jó kis piros bicaj. A biciklim felé bólintok, amit egy

kerítéspalánk mellett parkoltam le, és kérdem, hogy arra gondolt-e.

Arra.

Az enyém, mondom.

A kissrác vágyakozva nézi. Azt mondja, ő is egy ilyet szeretne.

Odamegyünk a kerékpárhoz, és megnézzük. Nagy és piros.

Azon tűnődöm, honnan tudta, hogy ez az én biciklim.

Látta, hogy lezárom, mondja. És elmeséli, hogy itt lakik a szomszéd

házban. Egészen legfelül.

Akkor nincs messze az óvoda, mondom.

Bólint.

Láttalak labdázni is, mondja.

Fönn vagy olyan későn? kérdezem.

Néha, mondja a fiú.

Megkérdezem, hogy hívják, és azt mondja, Børre a neve.

Neked is nagyon klassz biciklid van, mondom.

Børre azt mondja, hogy a bicikli nem az övé.

Az óvodáé, teszi hozzá.

Børre elhallgat egy pillanatra. Majd megkérdi, hordok-e bukósisakot.

Kedvem lenne azt hazudni, igen, de mégsem teszem. Nem lehet.

Bevallom, hogy nem szoktam bukósisakot hordani. Nem, mondom.

Pedig kellene, feleli Børre. És úgy véli, kell vennem egy sisakot,

amilyen gyorsan csak lehet, lehetőleg még ma.

Elmeséli, hogy az egyik apuka az óvodában egy autóval ütközött

kerékpározás közben. Nem volt a fején bukósisak, és több napig

kórházban kellett feküdnie.

Belátom, ez egy fantasztikusan jó érv.

Igazad van, Børre, mondom. Veszek egy bukósisakot.

Børre azt kérdezi, megyek-e most biciklizni. De nem megyek.

Felmegyek, és tejet iszom. Azt firtatja, esetleg később nem megyek-e

mégis biciklizni. Nem tudom. Talán este, mondom. Børre szívesen

megnézne, amikor kerékpározom, de este már nincs az óvodában,

mondja.

Talán az ablakból látsz majd, vigasztalom.

Talán, mondja Børre.

Ott áll, és néz utánam, amint elindulok a lépcső felé. Integet, amikor

megfordulok.

Később eszembe jut, fel kellett volna tennem Børrét a biciklimre, és

körbetolni az udvaron. Biztosan örült volna neki.

A mester

Emlékszem, egyszer sikerült a végkimerülésig játszanom.

Kaptam egy új sílécet, és nagy lelkesedésemben elfelejtettem enni.

Egész nap síeltem, megállás nélkül. A végén elájultam az éhségtől,

és nekimentem egy lámpaoszlopnak. Agyrázkódásom lett, és a papa

bevitt a kórházba.

Az orvos azt mondta, rendben van, hogy sokáig játszom, de nem

szabad megfeledkeznem arról, hogy közben enni is kell.

Azért estem össze, mert az, amit csináltam, olyan érdekes volt, hogy

nem volt időm szünetet tartani. Van ebben valami, ami hihetetlenül

jó.

A lelkesedés.

De hol van az már?

A hangulatom eléggé változó az utóbbi napokban. Megpróbálok

képet alkotni a helyzetemről, de nem nagyon akar összeállni. Nem

tudom, valójában hol is tartok.

Sok minden megváltozott az elmúlt hetekben.

Megváltoztak a napok. Az éjszakák is.

De még mindig nem érzek elégedettséget. Még nem. Teljesen

világos, hogy egy-két lényeges dolog hiányzik.

Fogalmam sincs, hol keressem.

De van labdám.

Szerencsére van labdám.

Ütögetem a falhoz jó sokáig, minden este.

Egy hónap múlva a bátyám visszajön. Akkor nem lakhatok itt

tovább.

Van még egy hónapom.

Megvallom, ideges vagyok amiatt, hogy is lesz ezután.

Próbálom a kemény fiút játszani, de nincs hozzá túl sok kedvem.

Talán rá kellene gyúrnom, és lazán azt mondani, ha megy, hát megy.

Rágyújthatnék egy cigarettára és tehetnék magasról az egészre.

Esetleg átverhetnék valakit. Egypár lányt. Kimet. Kimet valószínűleg

csőbe húzhatnám. De előbb vagy utóbb ugyanott ülnék megint. A

fűben, a bátyám vagy valaki más karjaiban zokogva.

Mert valami gond van. Világos, hogy valami nagy gond van.

Azt hiszem, egy idősebb emberre lenne szükségem. Egy

tanítómesterre. Valakire, aki el tudja magyarázni, hogy függnek

össze a dolgok.

És csupa értelmetlennek tűnő feladatot adna nekem. Türelmetlen

lennék, tiltakoznék, de mégis végrehajtanám. És végül, több hónapos

kemény munka után rájönnék, hogy mélyebb összefüggés rejlik az

egész mögött, és hogy a mester végig tudta, mire megy ki a játék.

Akkor talán képes lennék arra, hogy meglássam a nagyobb

összefüggéseket. Hogy átlássam a dolgokat. Következtetéseket

vonjak le a világról és az emberekről. Képes lennék arra is, hogy

viselkedjek, hogy másokból is a legjobbat hozzam ki, meg minden,

ami ezzel jár. És a mester azt mondaná, hogy már nem tud mit

tanítani nekem, és adna nekem valamit. Egy nagy ajándékot. Esetleg

egy kocsit. És azt mondanám, hogy ez túl sok, és nem fogadhatom el,

de ő ragaszkodna hozzá, és aztán szomorúan, de véglegesen búcsút

vennénk egymástól. Aztán elindulnék a nagyvilágba, és találkoznék

valakivel, leginkább egy lánnyal, és családot alapítanék, meg talán

egy céget is, ami kiváló áruval és szolgáltatásokkal állna az

érdeklődők rendelkezésére.

Így kellett volna történnie. A pokolba vele. Teljesen világos. Soha

nem lett volna szabad másképp lennie. De az ilyen mesterek nem

nőnek csak úgy a fán. Soha nem találkoztam egyetleneggyel sem.

Mi ebből a tanulság? Magamnak kell helytállnom.

Megpróbálom végiggondolni, hogy kire nézek fel. Nincsenek sokan.

Ezeket csodálom:

– Laurie Anderson

– Gandhi

– Az Üdvhadsereg

– Carl Barks

– Astrid Lindgren

– Orson Welles

– Olav H. Hauge

– Lars Lillo-Stenberg

Biztos vagyok benne, hogy az egész a lelkesedésről szól. Belőlem

meg éppen az hiányzik.

Meg kell találnom. Vissza kell szereznem.

Valahol ott van odakint. Valószínűleg hiábavaló beszélni róla.

Tiszta zen.

Addig, amíg próbálkozom, aligha fog sikerülni.

Csak ha már nem próbálkozom, akkor fog sikerülni.

Pokolba a buddhistákkal. Azt hiszik, hogy fene sok eszük van.

Élet

Egy 70 kilós ember többek között a következőkből áll:

– 45 liter víz

– Egy tyúkól kimeszeléséhez elegendő mész

– 2200 gyufához elegendő foszfor

– Zsír kb. 70 darab szappanhoz

– Vas 2 ötvenes szöghöz

– Szén 9000 ceruzabetéthez

– Egy kanálnyi magnézium

Én több mint 70 kilót nyomok.

És eszembe jut egy tévésorozat, Kozmosz volt a címe. Carl Sagan

járkált a színfalak előtt, ami egy állítólagos világegyetemre

hasonlított, és nagy számokat emlegetett. Az egyik adásban egy

edény előtt ült, ami az embert felépítő anyagokkal volt teli. Az edény

tartalmát megkavarta egy pálcikával, és azon tűnődött, sikerül-e

belőle életet teremtenie.

Nem sikerült.

Az erdő

Tavasz van.

Hirtelen meleg lett.

Ma találtam egy biciklisnadrágot a bátyám szekrényében. És egy

trikót.

Csináltam egy kis uzsonnacsomagot, és megtöltöttem egy üres

üveget vízzel. A labdát is magammal vittem.

Aztán kibicikliztem az erdőbe. Most az erdőben vagyok.

Teljes a csend. Hétköznap van, tehát senki más nem jár erre. Az

emberek munkában vannak. Vagy az egyetemen.

Ennyit róluk.

Már említettem, hogy jó kerékpárom van. Váltós, és mélyen

bordázott a gumija. Akárhol tudok vele menni. Piszkosul tudok

tekerni.

Mielőtt megvettem a biciklit, a vezető kerékpárgyártók

megszámlálhatatlanul sok brosúráját és katalógusát tanulmányoztam

át. Szeretek kerékpáros képeket nézegetni, és elképzelem, hogy is

néznék ki a bicajon. Az egyik ilyen brosúra egy Gary Fisher nevű

fickótól származik. Kaliforniából való. Gary azt hirdeti magáról,

hogy ő találta fel a mountain bike-ot. Lehet, hogy igaza van.

Összeállított egy nagy, költséges katalógust, benne sok szép kerékpár

képével, műszaki adatával és olyan idézetekkel, amelyeket ő

mondott.

Egy helyen ez áll: „Anybody who rides a bike is a friend of mine”.

Ez tetszik.

Úgy érzem, mindenki, aki kerékpározik, a barátom. Egyetlen nagy

család.

Amikor más kerékpárossal találkozom, megesik, hogy köszönök.

De ma egyedül vagyok az erdőben.

Jó ez is.

Amikor kifelé jöttem, odajött hozzám Børre. Megkérdezte, hogy

vettem-e bukósisakot.

Azt feleltem, hogy majd veszek, ha lesz pénzem. Emlékeztetett rá,

mi történt azzal az apukával az óvodából. Bólintottam, és

megígértem, hogy majd óvatos leszek.

De igazából nem vagyok az az óvatos fajta.

Élvezem a száguldozást az erdő ösvényein.

Néha ugratok egyet a gyökereken vagy köveken. Amikor említettem

Børrének, hogy az erdőbe megyek, azt mondta, hogy a papája látott

egyszer egy jávorszarvast. Nagyon büszke volt. Én is láttam már

jávorszarvasokat, de nem volt szívem neki megmondani.

Most csak egy lovat meg egy mókust láttam.

Jól megizzasztottam magam biciklizés közben, megállok egy kis

tónál, és fürdök egyet.

Fürdök annak ellenére, hogy még csak április van, és hideg a víz.

Amíg a napon szárítkozom, dobálom a labdát a levegőbe. A hátamon

fekszem, és dobálom a levegőbe. Általában elkapom, de néha

elpattan. Akkor fel kell kelnem, hogy visszahozzam.

Most már megint elgurult, sokadszorra. Nincs kedvem érte menni.

Ott marad, amíg teljesen meg nem száradok.

Azon gondolkodom, hol romlott el ez az egész. Biztosan valami

teljesen nyilvánvaló dologról van szó.

A szüleim tisztességes munkát végeztek. Nem hibáztatom őket

semmiért. Az iskolában is jó dolgom volt. Senki nem volt szemét

velem. Legalábbis hosszú időn keresztül nem.

Megesett, hogy valaki valami csúnyát mondott, vagy hasonló, de

akkor vagy bokán rúgtam az illetőt, vagy hasba bokszoltam. Ennél

rosszabb nem volt.

Valami más lehet a gond.

Valamilyen oknál fogva az a gyanúm, hogy túl sokat tudok olyan

dolgokról, amikről marhaság sokat tudni. Hihetetlenül sokat tudok.

Ezekről rengeteget tudok:

– Film

– Irodalom

– Média

– Politika

– Ismert emberek

– Művészet

– Reklám

– Aerodinamika

– Információs társadalom

– Roland Barthes

– Számítógépek

– Történelem

– Nyelv

– Zene

– Topmodellek

– Szahara

És amikor azt állítom, sok, akkor tényleg úgy értem, hogy sok.

Ismerem a neveket, az évszámokat. Százával. Tudom, ki járt először

a Mount Everesten. Tudom, ki rendezte a legkülönbözőbb idióta

amerikai tévésorozatokat.

Ismerek egy felmérést, mely szerint 1957-ben, egy évvel azután,

hogy Brigitte Bardot játszott az „És Isten megteremte a nőt” című

filmben, a francia beszélgetések 47 százaléka Bardot-ról szólt.

Tudom, hogy amikor a repülő szárnya találkozik a levegővel, a

szárny alatt felhajtóerő keletkezik, és ettől tud repülni a repülő.

Tudom, hogy vélekedett Arisztotelész.

Tudom, hogy a többi filozófus hogy vélekedett Arisztotelészről.

Tudom, mennyit keres Claudia Schiffer.

Tudom, hogy az idő lassabban múlik a Napon.

Tudom, hogy Christo és Jeanne Claude milyen sokáig kilincselt

azért, hogy becsomagolhassa a berlini Reichstag épületét.

Ismerem a Coca-Cola receptjét.

Nagyon sokat tudok.

Nem vagyok egyedül ezzel a rengeteg ismerettel.

Sokan nálam is többet tudnak. De ez szerencsére nem az én

problémám.

Az én bajom az, hogy mindezt nem tudom mire használni.

Zavarba ejtő.

Természetesen részt vehetnék egy vetélkedőn, és nyerhetnék egy utat

Görögországba. Két személyre. De nincs barátnőm. Egyedül kellene

utaznom.

És mi a fenét keresnék én Görögországban?

Semmi okom nincs azt hinni, hogy ott jobban érezném magam.

Nem vagyok annyira hülye, hogy ne lássam be, bizonyos fajta

tudásra szükség van.

De abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy mi a fontos, és mi nem

az.

Hiányzik a megfelelő irány. A perspektíva.

Mitől lesz az embernek rálátása a dolgokra?

Talán a korral jár együtt. Talán nem.

Csak várjak bénán, mint a többi fajankó?

Sose kellett volna megtanulnom olvasni.

A szüleim egyik barátnője mesélte, hogy amikor kicsi volt, valami

klubféleségbe járt. Már nem emlékszem pontosan, mi is volt.

Olyasmi hely, ahol a gyerekek játszottak, vagy énekeltek, vagy

valami hasonló.

Azt hitte, a klubot úgy hívják, hogy a Gyermekek Máza, és büszke

volt rá, hogy ő is tagja. Tetszett neki az elnevezés. Amikor aztán

megtanult olvasni, rájött, hogy tévedett, és a Gyermekek Házáról volt

szó.

Szörnyen csalódott.

Én is ugyanígy érzek.

Akkor kezdődhetett, amikor egy gyerekműsort néztem a tévében.

Manapság sok bajt okoznak a számok. Amikor a kismutató az öt

közelébe ér, akkor öt óra körül járhat az idő.

Vibeke Saether, a műsorvezető, tett nekem egy aprócska szívességet.

Ma már ismerem a számokat és a betűket. Olyan gyorsan olvasok,

hogy csak na.

A gond csak az, hogy mi a fenét kezdjek vele.

Tulajdonképpen már késő erről beszélni. Meg hülyeség is.

A baj bekövetkezett.

Nem tehetek úgy, mintha nem tudnám azt, amit tudok.

Szar ügy. Tényleg az.

Adjatok egy labdát.

Adjatok egy bicajt.

A méretekkel elboldogulok.

Az úton hazafelé találkozom még egyszer a lóval.

Barna.

Az állatok

Amíg lelakatolom a kerékpárt, odajön hozzám Børre.

Az óvoda mára véget ért. Már csak egyedül játszik. A homokozóban

épít házakat, és szeretné, ha segítenék neki.

Először szeretnék felmenni átöltözni és enni valamit, de megígérem,

utána lejövök.

Fax Kimtől.

Már egy ideje nem hallottam felőle. Írja, nagyon el volt foglalva.

Az időjárási viszonyok arrafelé bizonyára rendkívül

figyelemreméltóak lehettek, de már vége. Száraz idő, egy kis

északkeleti széllel. Változó felhőzet.

Kim most ráér.

A lista, amit küldtem azokról a dolgokról, melyek kisebb koromban

különösen izgattak, őt is saját listájának megírására ösztönözte, íme

Kim listája:

– Nyomozás

– Tarzan

– Egy Jannicke nevezetű, hosszú szempillás lány az óvodából

– Egy másik hosszú szempillás lány az óvodából, akit Vibekének

hívtak

– Kémkedés

– Almalopás

– Legó

– Világűr

– Superman

– Rádiójáték

– Az én születésnapom

– Ajándékok

– Színház

– Adventi naptár

– Pedállal hajtható kék kisautó

– Fára mászás nyáron

– Nyaralóépítés

– Megőrülni a matchboxokért

– Egy másik, nálam idősebb lány, akit szintén Vibekének hívtak, és

aki egy házzal arrébb lakott, mint mi, és megtanított biciklizni

– Kerékpározás

Tetszik Kim listája.

Több olyan tétel is van, aminek az én listámon is szerepelnie kellene,

de úgy érzem, most már nem változtathatok rajta. Elvenni Kimtől.

Rázós. De a biciklizésnek meg a nyomozásnak feltétlenül szerepelnie

kellett volna az én listámon is. Nem is értem, hogy felejthettem ki.

De ez a dolog a lányokkal, részemről teljesen kizárt. Nagyon sokáig

teljesen hidegen hagytak. Voltak lány barátaim, de soha nem

foglalkoztatott az a tény, hogy lányok, az meg pláne nem, hogy

hosszú vagy rövid a szempillájuk.

Akkor kezdett el derengeni valami, amikor egyszer álltam a buszon,

és egy ürge megkérdezte, fiú vagyok-e vagy lány.

Hülye.

Legó és világűr szerepel mindkettőnknél. Még szép.

De nem hinném, hogy Kimet nem foglalkoztatta a pisi és a kaki.

Biztos csak elfelejtette.

Megesik az ilyen.

Børre még mindig a homokozóban ül, amikor lemegyek. Egy

számomra ismeretlen dalt dudorászik. Bukósisak van rajta. Talán

szigorúak a szülei. Børre egy rakás henger alakú házat épített.

Nyilván megtöltötte a vödrét homokkal, jól meggyömöszölte, aztán

fejre állította a vödröt. Azért lettek ilyenek a házak.

Érdeklődik, tudnék-e útrendszert meg hidakat építeni. Naná, hogy

tudnék.

Üldögélünk egy darabig, építgetünk és csevegünk.

Nem is rossz. Pihentető.

Børre szerint ügyes vagyok.

Ő is ügyes, teszem hozzá.

Mindketten ügyesek vagyunk.

Aztán megkérdezi, milyen állatokat láttam az erdőben.

Elmesélem, hogy láttam egy lovat meg egy mókust.

Csak kettőt? – kérdi Børre.

Úgy véli, kevés. Végül is az erdő tele van állattal.

A beszélgetés egyre inkább az állatokról szól.

Előáll egy kis versengés: melyikünk látott több állatot.

Én valószínűleg már több állatot láttam, mint ő, mondom, de ez

teljesen természetes. Elvégre húsz évvel vagyok idősebb.

Már a születése előtt is rengeteg állatot láttam, magyarázom.

Kérdi, láttam-e már hódot.

Igen.

Rénszarvast?

Igen.

Siketfajdot?

Igen.

Medvét?

Nem.

Børre már látott medvét. Az állatkertben. Ja, az állatkertben, igen. Az

állatkertben én is láttam medvét. De azt gondoltam, az állatkert az

nem számít. Børre szerint semmi okunk nincs arra, hogy kihagyjuk

az állatkertet.

De hát ennyi erővel akár azokat az állatokat is ideszámíthatjuk,

amelyeket a tévében láttunk, mondom. Børre szeretné tudni, van-e

kábeltévém.

Miután alaposan meghánytuk-vetettük a dolgokat, Børre belemegy,

hogy hagyjuk ki az állatkertet. Megegyezünk abban, hogy azok az

állatok számítanak, melyeket a saját, természetes környezetükben

láttunk. Javaslatom szerint azokat az állatokat kellene számításba

venni, melyeket a valóságban is láttunk, de Børre azonnal leállít,

mondván azok az állatok is valódiak, amelyeket az állatkertben

látunk.

Igaza van.

És hogy kiegyenlítsük a korkülönbséget, Børre beveheti azokat az

állatokat is, melyeket a papája látott. Részemről rendben.

Pontosabban én javasoltam. Ennek ellenére szinte biztos vagyok a

győzelemben.

Amikor megkérdem Børrét, tudja-e, milyen állatokat látott a papája,

csak bólint. Úgy véli, teljesen elképzelhetetlen, hogy a papája lát egy

állatot, és nem szól róla neki.

Megegyezünk abban is, hogy minden fajtából csak egy példányt

veszünk, nemre, korra való tekintet nélkül. Tehát nem írjuk fel külön

a csődört, a kancát vagy a csikót.

Egyszerűen csak vesszük a lovat.

Én inkább azon volnék, hogy hagyjuk ki a mindenki által ismert

állatokat.

Egyébként fel kellene sorolnunk az összes szokásos, unalmas állatot,

ami csak létezik. Kutyát, macskát példának okáért. Meg tehenet.

De Børre nem akar megkülönböztetést.

Szerinte az állat az állat. Végül is nem a kutya hibája, hogy

szokványos.

Nem, valóban nem, ismerem el.

Ezeket az állatokat látta Børre vagy az apukája:

– Ló

– Kígyó

– Tyúk

– Bálna

Közbevágok és megkérdezem, hogy ő vagy az apukája látta a bálnát.

Az apukája.

Megkérdem, biztos-e benne.

Bólint, majd folytatja:

– Disznó

– Kecske

– Hattyú

– Jávorszarvas

– Őz

– Dámszarvas

– Tőkehal

Várj egy kicsit, vetem közbe. A tőkehal nem egy állat.

Az egy hal.

Na és? mondja Børre.

Nyögve teszem hozzá, hogy akkor szükségszerűen a többi halfajtát is

be kell vennünk.

Természetesen, mondja Børre.

Másképp gondoltam volna, netalán?

– Foltos tőkehal

– Fekete tőkehal

– Lazac

– Cápa

Álljon meg a menet, mondom. Most hülyéskedsz. Az még csak

hagyján, hogy a papád látott egy bálnát, na de hogy cápát…

Jóformán alig akad valaki, aki látott volna cápát.

De Børre apukája természetesen már látott cápát.

No és hol?

Ausztráliában vagy merre, győzköd Børre.

Széttárom a karom. Nincs mit tenni.

Csak azt ne mondd, hogy kengurut is látott, kérdem némi

szarkazmussal.

De igen, feleli Børre.

– Kenguru

– Sas

– Teknős

– Sündisznó

– Pézsma

– Rák

– Birka

– Mókus

– Vidra

– Hörcsög

– Harkály

– Macska

– Bagoly

– Béka

– Róka

– Nyúl

– Siketfajd

– Gímszarvas

– Borz

– Kismadarak

Nem lett volna szabad ebbe belemennem. Szerencsére kezd kicsit

visszavenni a tempóból. Hálás vagyok, hogy Børre nem ismeri a

nevét az összes madárnak.

– Tehén

– Hófajd

– Hermelin

Aztán csend lesz. Sokáig.

Børre most gondolkodik.

Látom rajta, hogy elbizonytalanodott.

Végül kiejt még egy szót.

– Tigris

Tigris? kérdem. Børre bólint.

Ezt már nem veszem be, mondom. Pedig igaz, erősködik Børre.

Kérdem, hol látta.

Afrikában, válaszolja.

De most elkapom. Mindenki tudja, hogy Afrikában nincsenek is

tigrisek.

Mindenki, kivéve Borrét.

Azt hiszem, fel kellene ugrania és megkérdeznie a papáját, hogy

valóban látott-e már tigrist.

Vagy játszunk rendesen, vagy sehogy.

Børre elindul az ajtó felé. Lógó orral. Látszik rajta, hogy bizonytalan.

Néhány perc múlva már lent is van. Örül. Az apukája nem volt

Indiában. Nem látott tigrist, viszont látott jegesmedvét. Svalbardon.

És Børre egy fényképet mutat, amit a papája készített egy

jegesmedvéről. Veszélyesnek tűnik.

Egy ilyen papával szemben labdába sem rúghatok. A tigrist

mindenesetre kihúzom a listáról. Miért mondtad a tigrist? kérdem.

Tudtam, hogy van valami, amit elfelejtettem, válaszolja.

Hát ez elég jó válasznak tűnik. Próbálkozott.

Tiszta ügy.

Felírom az utolsó állatot is a listára.

– Jegesmedve

Ennyi volt.

És most jönnek azok az állatok, amelyeket én láttam. Végignézem a

Børre és a papája listáját. Mindent láttam, amit ők is láttak, cápa,

bálna, jegesmedve és kenguru meg vidra kivételével. Hogy a

csudában nem láttam még vidrát?

Láttam viszont hódot, azonkívül jó pár halat és madarat, de ha jobban

megvizsgálnánk a dolgot, ez igaz lenne Børre apjára is. Nincs hozzá

kedvem, így aztán befogom a szám.

Børre és papája nyert.

Børre magasba emeli mindkét karját.

Puszta kíváncsiságból rákérdezek, hogy mely állatokat látta ő maga.

Úgy tűnik, nincs olyan sok belőlük.

Látott már lovat, tyúkot, macskát és kutyát, tehenet, rókát, sima

tőkehalat és fekete tőkehalat.

Meg néhány madarat, aminek nem tudja a nevét.

8 állat és néhány madár.

Børre megelégedésére szolgál, hogy én kevesebb állatot láttam, mint

ő és a papája.

Hív, hogy menjek fel vele, és játsszunk az autóival. Jól hangzik, de

elfáradtam. Azonkívül, semmi kedvem sincs a sokat látott papával

találkozni.

Majd meggondolom még, mondom.

Talán egy másik alkalommal.

Børrének bármikor megfelel.

Négy

Zenés videót nézek a bátyám tévéjén.

Ritkán nézek tévét, de most kivételesen egy zenés videót nézek.

Marha klassz videó.

Az énekest Alanisnak vagy valami hasonlónak hívják.

Énekel, miközben kocsit vezet. Amerikában. Három barátnője is vele

van. Kirándulnak.

Alanis barna dzsekit és sötétpiros sapkát visel, azon a lányon, aki elöl

ül, szintén sötétpiros pulóver van, a másik két lányon a hátsó ülésen

pedig zöld, illetve sárga pulóver.

Tetszik a dal. Úgy tűnik, olyasvalamiről szól, hogy milyen kevéssé

tudjuk befolyásolni azt, ami velünk történik.

A szöveg visszafogott, de a refrén az tök jó. Egy széken ülve

döngetem a hátamat a zene ritmusára. Na most megint jön a refrén.

Egyszer csak észreveszem, hogy a négy lány tulajdonképpen egy és

ugyanaz. Mind Alanis. Egyszerre csak egyet mutatnak. Csak a ruhája

más. Elment kirándulni saját magával. És amikor énekel, saját magát

látja a visszapillantó tükörben.

Igazán elbűvölő.

Minden jel szerint remekül érzi magát.

Szerintem az az Alanis a legaranyosabb, aki az első ülésen ül.

Egy ilyen lányt én is szívesen elfogadnék. Baromira nem aggódik.

Csak jól érzi magát. Ahogy esik, úgy puffan.

Amíg így bámulom, több dolog is eszembe jut. Először is Amerikába

kéne mennem, és kocsit kéne bérelnem.

Nagyon klassz lehet. Csak úgy vezetni.

Másodszor pedig jó lenne egy ilyen lánnyal találkozni, mint ez az

Alanis, és összeköltözni vele. Hogy csak mi ketten legyünk. Ő és én.

Sétálnánk apály idején, kavicsokat gyűjtenénk, és egy kis idő

elteltével, amikor nagyjából megfelelne, gyerekeket csinálnánk. A

harmadik gondolat, ami felötlött bennem, az az, hogy már

elvégeztem három évet az egyetemen, és nem tudom, mi leszek, ha

nagy leszek.

Ez igazából a nagy kérdés.

Leginkább olyasvalaki szeretnék lenni, aki jobbá tudja tenni a

világot. Ez lenne az igazán nyerő. De fogalmam sincs róla,

lehetséges-e. Gőzöm sincs, mitől lenne jobb a világ. Van egy olyan

sanda gyanúm, hogy nem elég csupán kedvesen mosolyogni a

szembejövőkre.

A második legjobb az, ha olyan valaki leszek, aki nem sok vizet

zavar. Aki ugyan nem teszi jobbá a világot, de nem is ront rajta. Ez a

verzió talán nem egészen kielégítő, de tartok tőle, a legtöbben ide

tartoznak. Nem lennék egyedül.

A legrosszabb lehetőség az lenne, ha olyanná válnék, aki ront a világ

során. Ha lehet, ezt elkerülöm. Szinte minden áron. De nem hinném,

hogy olyan egyszerű. Lehet, hogy tisztességtelen, rossz emberek

közé keveredem. A legjobbakkal is előfordulhat. És akkor

megnézhetem magam. És akkor valamivel még rosszabb lesz a világ,

és nem tudok majd az emberek szemébe nézni az utcán.

Gyorsan megy az ilyen.

A negyedik dolog, ami eszembe jutott, hogy Alanisnak már biztos

van barátja, és feltehetőleg nagyon jófej.

A dühöngő

Ferdinand Finne jutott az eszembe. A művész. Iszonyatosan öreg

már, de ennek ellenére szégyentelenül jól bír kinézni, és a nap 24

órájában elégedettnek tűnik, ahogy ott áll a tengerparton, és festi a

képeit a tengerről, virágokról meg miegymásról.

Mesélte valaki, hogy látott egy tévéinterjút vele. Sok évvel ezelőtt.

Megkérdezték, hogyan jellemezné az életét, ha megállna egy

pillanatra, és visszatekintene, mi volt a lényeg? Finné sokáig

tanakodott, aztán azt válaszolta, hogy nem is olyan régen felfigyelt

arra, hogy az élet kicsit olyan, mint az utazás.

Remélem, így történt. Mármint hogy pontosan úgy mesélték el,

ahogy volt. Hogy Ferdinand Finne tényleg ezt mondta.

Fantasztikusan jó meglátás.

Feltételezem, Finne tud olvasni. Tud ezt-azt a világról. Ha valóban ez

a helyzet, az is megeshet, hogy a dolgok nem is olyan komplikáltak,

mint ahogy gondoltam.

Milyen klassz lenne, ha én is valami hasonlót mondhatnék, ha valaki

úgy hatvan év múlva majd arra kér, foglaljam össze az életemet. Egy

kicsit elmeditálnék, majd azt mondanám, nézetem szerint az élet

leginkább egy utazáshoz hasonlítható. És hogy ez a hasonlat épp

most jutott eszembe. És hogy erre minden további nélkül jöttem rá,

és valóban így is értem.

Egyelőre azonban messze vagyok attól, hogy ilyeneket mondjak. Túl

sok zavaró körülmény játszik közre. Olyan dolgok, amiket ismerek,

amikre gondolok. Irónia. Dolgok, amikről azt hiszem, meg kellene

csinálnom, helyek, ahová el kellene mennem. Mindig máshová. Néha

irigylem az aranyhalakat.

Nekik minden bizonnyal csak pár másodpercnyi

emlékezőképességük van. Képtelenek követni egy gondolatsort.

Mindent először élnek át. Minden egyes alkalommal. Miután ők

maguk nincsenek tudatában ennek a hiányosságnak, az élet maga a

beteljesült álom számukra. Egy nagy buli. Örvendezés reggeltől

estig. És persze éjjel is.

Ezeket festeném, ha festő lennék:

– Bicikli

– Sivatag

– Labdák

– Lányok

– Órák

– Olyan emberek, akik lekésik a buszt

Csörög a telefon.

Felveszem.

A rossz barátom hív. Kent. Régóta sejtem, hogy csak idő kérdése,

mikor fog megtalálni, és némileg aggódva vártam, mikor hív fel.

Megkereste a szüleimet, ők pedig nyilvánvalóan megadták a bátyám

telefonszámát.

Nem tehetek semmit. Itt van a vonalban. Azt firtatja, mért nem

jelentkeztem.

Az az igazság, hogy mindig ő szokott telefonálni. Néha az a

benyomásom, hogy ez neki fel sem tűnik. Talán abban a tévhitben él,

hogy felváltva hívjuk egymást.

Kent a Központi Statisztikai Hivatalban dolgozik. Tudja, hogy hány

liter tejet isznak évente a norvégok, és milyen gyakran élnek

házaséletet. Általában és úgy egyáltalán. Kent tagja a Mensának is.

Az a klub, ahová a lakosság két vagy hány százaléka tartozik, vagyis

azok, akiknek az IQ-ja magasabb vagy megközelíti a 140-et, vagy

valahogy így.

Imádja az olyan feladatokat, melyek meghatározzák az ember

intelligenciaszintjét. Ábrák, melyek összeillenek, asszociációs

tesztek. Hány liter víz folyik át egy ilyen és ilyen hengeren, vagy

mikor találkozik a két vonat, ha a délre tartó Bodøből indul és 80

km/órás sebességgel megy, míg az észak felé tartó Lillehammerből

indul, és 84 km/órás sebességgel megy, de 27 percre megáll

Trondheimben.

Néha ilyen teszteket visz magával a bulikra.

Állandóan rá akar beszélni arra, hogy én is csináljam meg a Mensa-

tesztet. Azt mondja, biztos benne, hogy én sem vagyok hülyébb nála,

és minden valószínűség szerint gond nélkül teljesíteném a szintet, de

tudom, titkon azt szeretné, ha nem sikerülne.

Sosem fogom megpróbálni.

Kent tényleg körülményes barát.

Használhatatlan.

Már többször céloztam arra, hogy szerintem Kent nem egy nagy

durranás. Általános óta ismerem, és volt, amikor jópofa dolgokat

csináltunk együtt. Nem olyan könnyű megszabadulni tőle. Kicsit

talán sajnálom is.

Kent világa teljesen idegen számomra. Nem vágyom rá, hogy

megismerjem. Ha megszólal, ostobaságokat fecseg. Olyan fickó, aki

diszharmóniában él szinte mindennel. A lányokról beszél a legtöbbet,

meg arról, mit tudna velük kezdeni. A szex legbizarrabb formáinak

megszállottja, és látszólag képtelen különbséget tenni jó és rossz

között. Ami számomra lealázó és vulgáris, azért Kent odavan.

Szerencsére csak ritkán látom, de a legszomorúbb az, hogy saját

magával még lazább kapcsolata van, mint velem.

Kent képviseli mindazt, amitől szeretnék eltávolodni. Ő testesíti meg

az emberek sötét oldalát.

Ha Kentnek lenne egy szerepe egy „Drágán add az életed” filmben,

bizonyára szörnyet halna egy autóban vagy egy liftben már az első

kockákon.

Mindennek tetejébe még túl hangosan is beszél. És most itt van a

vonalban, és arra vár, hogy mondjak valamit.

Egy Kenttel töltött este a legutolsó, amire most vágyom.

Mit szólnál egy sörhöz, kérdem. Megihatnánk egy sört.

Amíg a cipőm kötöm, jön egy újabb fax Kimtől. Hálás vagyok, hogy

valami elvonja a figyelmemet Kentről. Kim is látott néhány állatot.

Igaz, nem sokat. De egy párat végül is igen.

– Kutya

– Macska

– Disznó

– Galamb

– Sirály

– Varjú

– Veréb

– Kormosfejű cinege

– Széncinege

– Kakas

– Tyúk

– Hal

– Rák

– Kagyló (Kim húzott egy vonalat a szó fölé) – Ló

– Tehén

– Szamár

– Dromedár

Elég siralmas lista. Kim nem tölt valami sok időt a szabadban.

Egyszer elviszem majd magammal arra a helyre, ahol

jávorszarvasokat lehet látni. Ismerek ugyanis egy ilyen helyet.

Mire leérek a kávézóba, Kent már ott ül két, számomra ismeretlen

alakkal. Bemutatja őket, az egyik épp most fejezi be a doktoriját

fizikából, a másik pedig most végzett az orvosin, és pszichiáternek

készül.

Köszönök.

Kent aziránt érdeklődik, mit csinálok mostanság. Elmesélem, hogy

abbahagytam az egyetemet, és labdázni kezdtem, merthogy hirtelen

minden olyan értelmetlenné vált.

Ez nyilvánvalóan olyan újság, amit Kent nem képes egyből felfogni.

Elengedi a füle mellett, és azt kérdezi, találkoztam-e valami új csajjal

mostanság. Bevallom, hogy egyetleneggyel sem.

Kent elhallgat.

A másik kettővel kezdek el csevegni.

A pszichiáter megkérdi, megtört hullámnak tekintem-e a

választásaimat.

Kérdezem, hogy a kétségről beszél-e. Úgy érti, vannak-e kétségeim,

amikor választás előtt állok?

Úgy érti, ahogy mondja. Megtört hullámnak tekintem-e a

választásaimat?

Bizonyos mértékben talán annak. Igen, felelem. A pszichiáter

bólogat, és azt mondja, az jó. Ha nem így látnám, pszichotikus

lennék.

Koccintunk arra, hogy nem vagyok pszichotikus. Elmesélem a

fizikusnak, hogy beleolvastam egy könyvbe, amely az időről szól.

Megemlítek néhány kulcsszót, mint Einstein, relativitáselmélet,

nehézségi erő, és hogy nincs is idő.

Van is, meg nincs is, ki tudja.

Megkérem, ne viccelődjön. Ez nekem nagyon fontos. Ezzel az egész

relativitáselmélettel nem igazán foglalkozott fizikusunk. Nem többet,

mint amennyit nagyon muszáj volt a kötelező anyagból, jó pár évvel

ezelőtt. Azt mondja, nincsenek olyan sokan, akik igazán értik a

relativitáselméletet. De azt hallotta, akiknek ez sikerül, azok

csodálatos és elegáns elméletnek tartják.

Megkérdezem, érti-e, hogy az idő gyorsabban múlik az Empire State

Building tetején, mint idelent.

Rázza a fejét. Nem nagyon. De nincsenek kétségei efelől, és

megtanulta elfogadni, hogy ez így van. Megtanult ezzel együttélni.

Egészen más dolgokkal van elfoglalva, és nekem is azt tanácsolja,

hogy így tegyek.

Bár senki nem kérte, Kent elkezd beszélni egy lányról, akihez laza

szálak fűzték. Elég disznó történet. Szó nélkül végighallgatom. Aztán

megkérdem, hogy érzi magát Kent a Központi Statisztikai

Hivatalban.

Jól érzi magát, és ezt örömmel hallom.

Aztán mondom, hogy megyek haza aludni.

Felhívhatnál egyszer, mondja Kent.

Rendben, válaszoltam.

Másnap korán ébredek, és úgy érzem, vennem kell valamit, ami

ellensúlyozza azt a megrázkódtatást, ami a Kenttel való találkozáskor

ért. Úgy érzem, két lépéssel hátrébb jutottam. Egy jó háromnegyed

órát várakozom a játékbolt előtt, mire kinyit. De a listám készen áll.

Valami olyasmit akarok, ami:

– Segít megszabadulni a felgyülemlett agressziótól

– Élénk színű

– Nagyon-nagyon sokszor lehet használni

– Hangot ad ki

– Feledteti Kentet és az időt

Túl sok elvárás egy játékboltban kapható tárgytól. Túl sok elvárás

lenne egy akármilyen más üzletben kapható tárgytól is. De azért

lehet, hogy mégis van ilyen. Időm az van. Rajtam kívül nincs más

vevő a boltban. Ahogy járkálok a polcok között, az eladók feszülten

követnek a szemük sarkából. Már mondtam nekik, hogy nem kell

segítség. Ezt egyedül kell megoldanom. Az áttörés a Brio-polc előtt

történik. Ott látok meg egy olyan játékot, amit jól ismerek

kiskoromból. Jók az esélyeim arra, hogy a lista összes

követelményének megfeleljen.

Egy dühöngő.

Szép piros dobozban van, a fedelén egy kisfiú képével, aki ütögeti a

dühöngőt. Maga a deszka sárga, és piros nagybetűkkel áll rajta: Brio.

A kis pöckök pedig, amelyeket a deszkán kell átütögetni, sárgák kék

lábakkal. A kalapács piros és zöld színű.

Kellemes érzés járja át az egész testemet.

Emlékezetem szerint a dühöngő nagy megelégedésemre szolgáló

játék. Amikor a pockokét beleüti az ember a deszkába, a felülete

egyenletes lesz, és világos az összefüggés. A dolgok

összepasszolnak. Van értelmük. Aztán megfordítjuk a deszkát, és a

másik oldalon ütögetjük. Egy soha véget nem érő folyamat, ami azt

az érzést nyújtja művelőjének, hogy létezik összefüggés.

Többet nem is kívánhatnék. Se embertől, se tárgytól. Ha elég sokáig

ütögetek, talán értelmessé válik a világ, és benne a saját dolgaim is.

Mellesleg amúgy sincs mit veszítenem.

Megveszem a dühöngőt, és hazatekerek.

Aztán nekilátok.

Vákuum

Az utóbbi napokban aligha csináltam bármi mást is azon kívül, hogy

vertem a dühöngőt.

Reggeltől estig csak ütögettem. Roppant monoton művelet, ami

ugyanakkor nagy örömmel tölt el. Gondolataim megtorpannak.

Igazán hálás vagyok a Briónak.

Végre úton vagyok valamerre. Lett egy bizonyos rálátásom, és

erősebbnek érzem magam. Még bátorságot is merítettem ahhoz, hogy

továbbolvassam az időről szóló könyvet.

Most a fényről olvasok. Hogy gyors.

Majdnem 300 000 kilométert tesz meg egy másodperc alatt.

Vákuumban.

Az atmoszférában kicsit lassabban halad.

A métert pedig úgy lehet meghatározni, mint az a távolság, amit a

fény 1/299 792 458 másodperc alatt tesz meg. Vákuumban.

Küldök egy faxot Kimnek, és megkérdezem tőle ezt a vákuumdolgot.

Van-e valami fogalma erről. El tudná-e magyarázni, mi az.

Visszafaxol, és azt írja, hogy a vákuum az tulajdonképpen semmi.

Nincs benne levegő. Üres, nincs benne semmi. Ez a vákuum.

Azt reméltem, valamivel többről van szó. De hát végül is ez is elég.

Ha csak a semmiről van szó, nincs okunk bonyolultabbnak

feltüntetni a dolgot.

Csúcs a faxban, hogy Kim tud egy módot, hogyan lehet vákuumot

csinálni. Egypárszor már sikerült neki, esős időben, írja.

Csak egy lekváros üveg kell hozzá, félig meg kell tölteni vízzel, és

be kell tenni a mikrohullámúba tető nélkül. Aztán amikor a víz

elkezd forrni, ki kell venni, és rá kell csavarni a tetejét. Aztán

történik valami a nyomással az üvegben, és én ott állok egy

vákuummal a kezemben.

Ennyi az egész.

Kinyitom a hűtőt, és meglátok egy áfonyalekvárt, ami alig egy hónap

múlva fog lejárni. Kiöntöm a tartalmát a vécébe, és jól kimosom az

üveget tisztítószeres meleg vízben. Aztán félig töltöm vízzel, és

beteszem a mikroba. Maximumra állítom, és bent hagyom.

Most kezd forrni.

Kiveszem az üveget, és várok néhány másodpercig, hogy elszálljon a

gőz. Majd rácsavarom a tetejét.

Megvan a vákuum.

Antiklimatikus. Semmit nem lehet látni. De azért én tudom, hogy

minden, ami nem víz az üvegben, az vákuum. Különös módon

megelégedettséggel tölt el ez a gondolat.

Azon tűnődöm, mire is tudnám ezt használni.

Fény hatol át az üvegen, folyamatosan.

Olvastam, hogy a fény részecskékből tevődik össze. Fotonokból. És

most áthatolnak az üvegen. Bent gyorsabbak, mint idekint.

Hogy még jobban élvezzem a hatást, beviszem az üveget a

fürdőszobába, és leoltom a villanyt. Aztán bekapcsolom a

biciklilámpámat, és az üveg felé tartom.

Teljes nyugi van.

Semmi nem utal arra, hogy lenne valami a bátyám fürdőszobájában,

ami másodpercenként 300 000 kilométeres sebességgel mozogna.

Bár a helyzet nélkülöz minden drámaiságot, mégis ünnepélyesnek

érzem a pillanatot.

A bátyám fürdőszobája kisebb mint 300 000 kilométer. Sokkal

kisebb. Képtelen vagyok rájönni, mi történik a fotonokkal. Nem

tudom, hogy megállnak-e a falnál, vagy esetleg visszapattannak. Az

egyetlen, ami biztosnak mondható, hogy el nem tűnnek. Paul azt írja,

hogy semmi sem tűnik el.

Elég sokáig így álldogálunk a fürdőszobában.

A vákuum, a fotonok meg én.

Megkapó jelenet.

Egy idő után eloltom a biciklilámpát, és kimegyek a fürdőszobából.

Az ablakpárkányra teszem a vákuumos üveget. Otthagyom, hadd

lepődjenek meg egy kicsit azok a szerencsés fotonok, melyek

nekiütköznek. Jó érzés tölt el. Kicsit hasonlít ahhoz az érzéshez,

amikor madarakat etetek, vagy amikor még a nálam is

szegényebbeknek adok pénzt.

Aztán leülök a dühöngőhöz, és a híradóig verem.

A madár

Itt egy másik történet.

Ez is egy szebb világról szóló történet.

Azelőtt történt, hogy megszülettem volna.

A bátyám és a szüleim Dániában vakációztak. Házat béreltek a

tengerparton.

Fogalmam sincs, mennyi idős lehetett a bátyám azon a nyáron, de azt

hiszem, elég kicsi volt. Talán hét lehetett.

Futkározott, fürdött, botokat meg egyebeket dobált a vízbe.

Jól érezhette magát.

Egyik nap aztán talált egy sebesült madarat. Gondolom, egy

sirályfióka lehetett. Csak feküdt ott a földön. Nem tudott repülni.

A bátyám mit sem tudott betegségről meg halálról. Egyszerűen

megsajnálta a madarat. Elszomorította, hogy ott fekszik a

szerencsétlen betegen és egyedül. Azt szerette volna, hogy

meggyógyuljon és hazarepülhessen az övéihez, hogy megint boldog

legyen, és azt csinálja, amit a sirályfiókák általában.

Kézbe vette, óvatosan hazavitte a nyári házba, és egy vattával bélelt

dobozba fektette. Etette, itatta, és beszélt hozzá.

A madár volt az első, akire a bátyám gondolt, amikor reggelente

felkelt, és az utolsó, mielőtt elaludt. Reggelente kiszaladt a házból,

hogy megnézze, hogy van a madár, esténként pedig jó éjszakát

kívánt neki, és óvatosan megsimogatta a szárnyait.

Megszerette a madarat.

Fontos lett neki, hogy felgyógyuljon.

A szüleim is azt kívánták, hogy újra egészséges legyen. Látták,

mennyi érzelmet fektetett a bátyám a madárba. Attól féltek, nagyon

szomorú lenne, ha a madár elpusztulna.

A bátyám azt hitte, a madár napról napra jobban lesz. Úgy vélte,

javul az állapota. Egész idő alatt azt hitte, bármikor újra egészséges

lehet, és visszatérhet a szabad életbe.

De nem így történt.

Egy reggel, amikor a bátyám még aludt, apu halva találta.

Eltemette a háztól kicsit távolabb.

Amikor a bátyám felébredt, apu azt mondta neki, hogy a madár

meggyógyult és elrepült. Elmagyarázta, hogy a bátyám olyan jól

gondozta, és olyan kedves volt hozzá, hogy a madár végül

meggyógyult.

Sem anyunak, sem apunak nem volt szíve hozzá, hogy megmondja a

szörnyű hírt.

Valószínűleg azt gondolhatták, idővel a bátyám is kénytelen lesz

átélni szörnyű dolgokat, de amíg lehet, megkímélik ettől.

A bátyám minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse a madarat.

És most megtudta, hogy elrepült.

Boldogság töltötte el. Jó érzés volt arra gondolni, hogy a madár

odakint röpköd valahol, egészségesen, és ő segített neki.

Az egyedüli, amit kicsit sajnált, hogy nem búcsúzhatott el tőle.

A bátyámnak biztos az volt az érzése, hogy jó ez a világ. Hogy

lehetséges jót tenni, a dolgok nem csak elromolhatnak, de meg is

javulhatnak.

A bátyám a mai napig abban a hitben él, hogy a sirályfióka

felgyógyult.

Nem akadt senki, aki elmondta volna, mi is történt valójában.

A lány

Korán reggel van, és csengetnek.

Félreteszem a dühöngőt, és kinyitom az ajtót.

Børre áll kint egy férfival, gondolom, a papája. Kissé meglepődöm,

de azért beinvitálom őket. Az apja bemutatkozik és kezet fogunk.

Látom, hogy Børre sírt, az apja meg kicsit kínban van. Kérdi, hogy

felújítom-e a lakást. Mondom, nem, és hogy miért gondolja.

Kopácsolást hallott, magyarázza.

Megmondom az igazat, miszerint szabad perceimben szoktam egy

kicsit kopácsolni. Szerényen, csak úgy, magamnak. És előhúzom a

dühöngőt.

Børre apja bólogat. Nem igazán tudja, mit is higgyen.

A dolog úgy áll, hogy a család Hamarba készül meglátogatni Børre

beteg nagymamáját, de Børre nem akar velük menni. Úgy gondolja,

túl lehangoló. És most nem tudják, mitévők legyenek. Børre teljesen

megmakacsolta magát. Egyfolytában csak sír. Így esett, hogy eszébe

jutottam az apjának. Børre olyan sokat mesélt rólam.

No meg a bicajomról.

Tisztában van vele, túl sokat kér, de mégis, ha időm engedné. Óriási

segítség lenne. Lehetetlen helyzetbe kerültek. A nagymama nagyon

elkeseredne, ha nem mennének.

Megkérdem Børrét, lenne-e kedve velem maradni. Bólint, és nyel

egy nagyot.

Rendben, egyezem bele. Amúgy sem volt semmi tervem mára.

A papája roppant hálás.

Az éjjel is távol lesznek, csak másnap jönnek haza. Megkapom a

lakásuk kulcsát, elmondják, mikor kell Børrének aludnia és ennie.

Az apa ismét elmondja, mennyire hálás.

Szóra sem érdemes, mondom, és megkérdem, milyen érzés volt

jegesmedvét látni.

Óriási, mondja, valóban hatalmas állat. Nagyon nagy.

Aztán Børre mamája, papája meg a kishúga elindul Hamarba.

Lemegyünk az udvarra, és integetünk nekik.

Már csak mi maradtunk, Børre és én. Ki kéne találnunk valamit.

Valami jópofát.

Amíg reggelizem, Børre a bátyám íróasztalánál ül, és rajzol.

Versenyautót rajzol.

Felajánlom neki, hogy kölcsönveheti a dühöngőmet, de Børre inkább

rajzolni akar. Sokáig rajzolgat, a végén aztán ki is színezi.

Amikor Børre épp készen van a rajzolással, érkezik egy fax a

bátyámtól. Børre szerint ez fantasztikus. Igazi csoda. Nem érti, hogy

lehetséges. Csak úgy jön egy szöveggel teli lap, éppen ide a szobába.

Szeretné tudni, honnan jött. Azt hiszem, Afrikából, mondom.

Børre szeretné megkapni a lapot.

Csak először elolvasom, aztán megkaphatja, mondom.

Elolvasom a faxot, amit a bátyám küldött.

Ezzel eloszlik egy félreértés.

Világos, nem Afrikában, hanem Amerikában van.

Kissé összekevertem a két kontinenst.

Mindkettő A-val kezdődik és végződik. És mindkettő nagyon messze

van.

Kicsit csalódott vagyok.

Afrika azért jóval egzotikusabb, mint Amerika. Olyan izgalmas, ha

az ember bátyja Afrikában van. Majdnem olyan, mint ha pénzed van

a bankban. Az ember sosem tudja, pontosan mennyije is van, amikor

ki akarja venni.

Az már kevésbé figyelemre méltó, ha az ember bátyja Amerikában

van. Előbb vagy utóbb mindenkinek lesz egy családtagja, aki

megfordult Amerikában.

Úgy látom, a bátyámnak sikerült ezt vagy azt eladnia arrafelé. Jó

sokat keresett, és most valami szívességet kér tőlem. Az egész azzal

függ össze, hogy az amerikai dollár most sokkal jobb a norvég

koronánál. Jóval kedvezőbb. Szóval a bátyám arra kér, vegyek neki

egy kocsit.

Rögvest szüksége lesz egy kocsira, amint hazajön. Jól jönne neki, ha

az autó vásárlásával, regisztrálásával kapcsolatos összes formalitással

nem kellene foglalkoznia.

Arra kér, hogy vegyek egy kocsit.

Azonnal el kell faxolnom neki a bankszámlaszámomat, ő pedig

átutalja a kocsivásárláshoz szükséges összeget.

Ráírom a bankszámlaszámomat a Børre által rajzolt versenyautó

másik oldalára. Felteszek néhány kérdést is a kocsira vonatkozóan.

Milyen típusú autót szeretne? Milyen színűt? Legyen-e benne

légzsák? Aztán átfaxolom Amerikába.

Néhány perccel később visszajön a versenyautórajz, fekete-fehéren.

Børre a hetedik mennyországban érzi magát. Most már két példánya

is van a versenyautóból. Egy eredeti és egy második generációs

faxmásolat. A rajz felett ezt írja a bátyám: Hát ez meg mi? És hol a

bankszámlaszám?

Megfordítom a versenyautós lapot, és elfaxolom még egyszer a

bankszámlaszámomat a kérdésekkel együtt.

A bátyám azt írja a válaszában, hogy bízik a képzelőerőmben, már

ami a kocsitípust illeti. A lényeg, hogy belevaló járgány legyen. Igazi

státusszimbólum. Lendületes és sportos. A színe pedig lehet piros

vagy zöld. Esetleg olívazöld. És persze légzsák is kell bele

mindenképpen.

Børre belelkesül a kocsivásárlás gondolatától. Szerinte feltétlenül

versenyautót kellene vennem.

Komoly feladat, amivel a bátyám megbízott. Meg vagyok hatva.

Még sosem vettem autót.

Børre azt szeretné, ha elfaxolnánk a versenyautós rajzot a

nagymamájának. Próbálom meggyőzni, hogy csak nagyon kevés

nagymamának van faxa, de elküldhetjük levélben, ha tudja a címét.

Ha nem tudjuk elfaxolni, akkor tökmindegy, véli Børre.

Elmegyünk kocsikat nézni. Børre és én.

Először megnézzük a kocsikat az utcán. Bekukucskálunk az ablakon,

és megnézzük, milyen sebességgel tudnak menni. Børre számára ez

az egyetlen, ami számít. Meglát egy BMW-t, aminek a

sebességmérője 280 km/h maximumot mutat. Szerinte ilyet kellene

vennem.

Bemegyünk egy Volvo-üzletbe, és beülünk néhány Volvóba. Az

eladó azt hiszi, Børre a fiam. Úgy kezel, mint egy potenciális

vásárlót, körbevezet, és elmeséli a technikai finomságokat. A Volvo

nagy hangsúlyt fektet a biztonságra, mondja. Børre ellenőrzi a

sebességmérőt. Alig több mint 200 a max. Rázza a fejét.

Børre, magyarázom, a 200 km/órás sebesség jóval több, mint

amennyit el tudsz képzelni.

Próbaútra viszem a Volvót az E18-ason. Børre tapsol örömében.

Gyerekülésben ül, amit a kereskedőtől kaptunk kölcsön.

200-zal megyünk? kérdi.

Majdnem, mondom.

Nem rossz kocsi. Ráadásul zöld.

Ha hazaértünk, megfaxolom a bátyámnak, hogy jó az útfekvése, bár

nem tudom, mit is jelent ez pontosan.

Letérek az autópályáról, és a régi úton megyek vissza a város felé.

Jó egy kicsit kanyarogni.

Megállunk egy helyen, és fagyit veszünk.

Amíg a fagyit majszoljuk, elolvasom azokat a cetliket, amelyek a

bejárati ajtón vannak. Hirdetések szerencsejátékról meg

lovasiskoláról. De van itt egy másik cetli is.

Egy szép papírcetli. Børrének való.

Felolvasom neki.

Szia!

A nevem Jessica. Gondoltam, hátha akad valaki, aki megvenné a

következőket, van ugyanis néhány dolog a szobámban, amit nem

használok. Tehát:

Sampon, henna, kb. 10 cm-es üvegcsében, ára 10 korona.

Testápoló, dinnyeillatú, kb. 8 cm-es, ára 5 korona.

Ikertroll hosszú ősz hajjal, kulcskarikával, az egyiknek egy csillag

van a hasán: a kettő együtt 5 korona.

Mininyomda – ajándékcsomag és virágmintás, 10 korona a kettő

együtt.

Fehér gyöngy fülbevalók, új, 10 korona.

Bross, új, 5 korona.

Power Rangers-képek dobozban, kb. 10 cm magas, tele képpel, 20

korona.

Sam-kacsás persely, 5 korona.

Kindertojás-figurák, 3 oroszlán (2 egyforma), egy béka, egy teknős,

mindez 10 koronáért.

Sokszínű spirálrugó. Elasztikus, formálható. Ugrál a lépcsőn, 10

korona.

Egy porcelánelefánt fogpiszkálótartó, 10 korona.

Ha érdekel, hívj fel a következő számon:

22 47 45 64, Jessica.

Børrét érdekelte.

A lányos dolgok nem, de a Power Rangers-képek meg még egypár

dolog igen.

Nem volt egészen biztos. Először meg kellene nézni. Odamegyünk a

telefonfülkéhez, és felhívjuk. Børre beszél. Hallom, amint

megkérdezi, hogy Jessica otthon van-e. Amikor a telefon másik

végén megkérdezik, ki keresi, Børre azt mondja, hogy ő, Børre.

Jó darabig beszélnek Jessicával. Børre néha igennel felel, és néha azt

mondja: Power Rangers. Aztán megkapja a címet, és leteszi a

kagylót.

A gyöngy fülbevalók és a bross már elkelt, de a többi még nem.

Børre teljesen fel van dobva.

Jessica már a lépcsőn vár minket. Olyan tizenkét év körüli copfos

kislány. A szülei is otthon vannak. És egy idősebb nővére is, aki

hasonlít kicsit arra a lányra, aki kocsit vezetett és énekelt a videón,

amelyet a bátyám tévéjén néztem. Nagyjából egyidős lehet velem.

Mindenki kezet fog mindenkivel.

Jessica apja a Volvóval van elfoglalva. Látja, hogy ez a legújabb

modell.

Børre és Jessica eltűnnek Jessica szobájában.

Engem meghívnak kávéra és sütire.

A szülők szerint kicsit kínos, hogy Jessica kitette azt a cetlit a

boltnál. Attól tartanak, az emberek majd azt fogják hinni, rosszul

megy nekik, és Jessica nem kap zsebpénzt. Magyarázkodnak, hogy

nem erről van szó.

Ők sem állnak rosszabbul, mint mások, mondják.

Amikor Jessica mamája kávét akar önteni, be kell valljam, nem

iszom kávét. Megkérdi, mit kérek helyette, és mondom, hogy víz

vagy üdítő megteszi. Vagy gyümölcslé. Eltűnik a konyha irányában.

Jessica papája megjegyzi, szokatlan, hogy valaki nem iszik kávét.

Természetesen igaza van.

Minden egyes alkalommal, amikor felfedezik, hogy nem iszom

kávét, ugyanezt mondják.

Nem zárható ki, magyarázom, hogy egyszer majd kedvet kapok a

kávéiváshoz, de egyelőre nem vonz a dolog. Tulajdonképpen, még

sosem ittam. Volt már kávé a számban, de sosem nyeltem le.

Most ér vissza Jessica mamája egy pohár narancslével.

Jessica papája elkezd beszélni a kocsiról. Neki is Volvója van. És az

a helyzet a Volvóval, hogy ha egyszer vesz az ember egyet, már nem

gondol más autóra.

Egyszer már majdnem vett egy japán kocsit, de végül mégis

meggondolta magát. Nem volt annak semmi baja.

De a Volvo!

Az aztán autó. Maga a biztonság. Olyan, mint egy megbízható jó

barát. Soha nem hagy cserben.

Leteszi a kávéscsészéjét, és olyan kézmozdulatot tesz, mintha azt

mondaná, teljes sebesség, mindörökre. És napfény egész nap.

Miközben beszél, én Jessica nővérét, Lisét figyelem. Elnézően néz az

apjára. Szép.

Egyetértek, mondom az apjának. A Volvo jó kocsi.

Aztán megkérdezem Lisét, mivel foglalkozik.

Fényképésznek készül, feleli. Néhány női magazinnak készít

képeket.

De jobban szeretne inkább saját képeket csinálni. Elmesélem, hogy

én is fényképezek alkalomadtán. Van egy gépem, egy Nikon.

Nikon a legjobb, veti közbe az apja.

Jó a Nikon, mondja Lise.

Børre és Jessica kijön Jessica szobájából.

Børre egy Power Rangers-képekkel teli dobozt cipel, egy flakon

hennasampont és egy kacsa formájú perselyt.

Fülig érő szájjal kérdezi, van-e 35 koronám.

Már indulnánk, amikor Jessica mamája megkérdezi, nincs-e kedvünk

ott maradni vacsorára. Nemsokára asztalhoz ülnek.

Szerintem az már túlzás lenne, és különben is, vissza kell vinnem a

kocsit. Udvariasan visszautasítom, és mondom, hogy sajnos dolgunk

van.

Megköszönjük a vendéglátást és az üzletkötést, majd Jessica családja

kikísér minket.

Ahogy kettesbe kapcsolok, még egyszer megpillantom Lisét.

A visszapillantó tükörben.

Már rég nem történt meg velem, hogy megláttam egy lányt, és az

jutott eszembe, jó lenne gyakrabban látni. Akár mindennap.

De most ez történt.

Bárcsak itt ülne mellettem a kocsiban, piros pulóverben. Elmennénk

ide meg oda. Együtt. Azt hiszem, minden sokkal jobb lenne, ha lenne

egy barátnőm. Micsoda éretlen gondolat.

Ezzel együtt hajlamos vagyok azt hinni, van benne némi igazság.

Mindenesetre nem zárnám ki ezt a lehetőséget sem.

Børre elégedett a nap eseményeivel. Pénzt is adtam neki, hogy

betehesse a perselyébe. Amikor megkérdeztem, mi a fenét akar a

hennasamponnal, azt mondta, a mamájának adja. Láttam rajta, hogy

már alig várja.

A világűr

Børre alszik.

Nagyon elfáradt. Már rég ágyban kellett volna lennie, amikor mi még

mindig az autópályájával játszottunk.

Engedtem, hogy nyerjen.

Aztán egy olyan szójátékot játszottunk, ahol ki kell mondani az első

szót, ami eszünkbe jut. Gyorsan. Reméltem, úgy alakul majd, hogy

én például azt mondom: nap, mire Børre rávágja: nyár, de hamar

félresiklott a dolog. Børre csak egy szót hajtogatott: kaki. Akármit

mondtam is, mindenre rávágta, kaki. Aztán jókat nevetett saját

magán.

De most már alszik.

Átmentem a bátyám lakásába, és küldtem egy faxot Amerikába.

Volvo, írtam. Teljes sebesség, mindörökre. És napfény egész nap.

Aztán hoztam még egy gyapjúpulóvert.

Itt ülök az erkélyen Børréék lakásában, és gin-tonikot iszom. A

szülei bárszekrénye tele van piával.

Majd ha már eleget ittam, továbbolvasom azt a félelmetes könyvet az

időről.

Most olvasok.

Paul Einsteinről ír.

Azt hiszem, Einstein a barátom.

Az elméletébe valahogy bele van szőve, hogy a múlt, a jelen és a

jövő egymás mellett léteznek. Ez a relativitáselméletnek az egyik

következménye. Természetesen gőzöm nincs, hogy lehetséges ez, de

ez csöppet sem számít. Szarok rá, hogy lehetséges. A lényeg, hogy

miután elolvastam, megkönnyebbültem.

Újratöltöm a poharamat, és folytatom.

Rettenetesen izgat, hogy a szakemberek (akárkik is legyenek azok)

nem értenek egyet abban, mi is valójában az idő. Egyesek azt

tartanák helyesnek, ha az időt egyszer s mindenkorra definiálnánk,

mint valami univerzális időt, ami a változás mértékegysége lehet.

Mások viszont úgy vélik, az időt úgy kell felfogni, mint egy

tehetetlen, halott, nem létező valamit. Attól még hordhatunk órát.

Továbbra is mérhetjük a változásokat másodpercben, órában, évben,

de az idő fogalma, ami csak úgy van, használhatatlan. Ez utóbbi

csoporttal teljes mértékben egyetértek. Már amennyire lehetőségeim

engedik, azért fogok lobbizni, hogy idővel az ő nézetük kerüljön ki

győztesen.

Egyre inkább vonz ez az egész.

A saját létezésemet is némi távolságból szemlélem.

Perspektíva.

A perspektívának olyannak kellene lennie, amit az ember megvehet

és intravénásán beadhat magának. Paul nem ijed meg a komoly

gondolatoktól.

Most az örökkévalóságról ír.

Amit fontos tudni az örökkévalóságról, az az, hogy ez nem csupán

egy óriási nagy szám, írja.

Az örökkévalóság egészen más, mint csupán valami hatalmas,

felfoghatatlanul nagy dolog. Ha az univerzumban korlátlan idő áll

rendelkezésre, ez nem csak azt jelenti, hogy minden megtörténhet.

Azt jelenti, hogy minden meg is fog történni.

Függetlenül attól, hogy ez mennyire valószínűtlen, vagy milyen

sokáig tart, előbb vagy utóbb be fog következni.

Vagyis ha örökké élnék, mindent elvégeznék, mindent átélnék.

Az egész persze nem érdekes, ha az agyam nem képes végtelen

mennyiségű gondolat tárolására.

Őszintén szólva, nem tudok róla, hogy képes volna.

Leteszem a könyvet, és várom, eszembe jut-e valami. Valami új.

Mindegy, mi.

Becsukom a szemem, és iszom néhány kortyot a gin-tonikból.

Először nem gondolok semmi különlegesre, de aztán eszembe jut

Lise. Ez, ha úgy vesszük, egy új gondolat.

Megjárja.

De jön több is. Képeket látok. Egy cséplőgép és egy strand. Meg egy

hal. Nem tudom, nevezhető-e ez gondolatnak, de újnak új.

Kétlem, hogy elég fantáziám lenne az örök élethez.

Na, Paul most már bekeményít.

Szerinte minden arra utal, hogy az univerzumnak volt egy pontos

kezdete, és lesz egy vége is. Minden, amit ismerünk, egy napon majd

eltűnik.

Ezt állítja.

A Big Bang, vagyis a „nagy bumm” következtében tágul a

világegyetem minden irányban. A kifelé húzó erő, amely ezt kiváltja,

nagy, de a dolgok állása szerint a világegyetemben található tömeg

egy napon olyan nehézségi erőt fog képviselni, ami nagyobb ennél az

erőnél.

Akkor a kifelé tartó mozgás megáll majd, és a csillagok és

rendszerek vagy bármi, ami most van, mind befelé fog húzódni.

Minden visszafelé fog mozogni, és a végén az egész egyszerűen

összeesik.

Paul ezt hívja Big Crunch-nak, azaz „nagy reccs”-nek. És azután

nem történik semmi. Mint ahogy az égvilágon semmi sem történt a

Big Bang előtt se, egyszerűen azért, mert nem volt „előtte”, amikor

megtörténhetett volna.

Lehet, hogy a világegyetem elkezd összehúzódni már 100 milliárd év

múlva, de elhúzódhat egymilliárd milliárd évig is.

És azután még mindig ugyanannyi időnk lenne, hogy összepakoljuk

magunkat, és felkészüljünk a végzetre.

Imádom ezeket a számokat.

Paul varázslatosan bánik a számokkal.

A könyvben egy helyen olyan számmal dolgozik, amely egy egyes

sok-sok millió nullával a végén. Fényévekben mért távolságról van

szó, egy égitesthez vagy egy másik valamilyen rendszerhez, ami

egészen máshol található, távol a mi naprendszerünktől.

Egy másik számítást is említ, ami azzal a konklúzióval zárul,

miszerint a világegyetem galaxisainak összessége valószínűleg

megközelíti a 10 milliárdot, és mindegyiknek van kb. 100 milliárd

Nap nagyságú csillaga.

Ezek annyira abszurd számok, hogy meglepő módon jó kedvem lesz

tőle.

Az egész annyira félelmetes. Azt hiszem, egy kicsit Paul is így van

vele.

Nem igazán lehet mit elvenni vagy hozzátenni.

Felszabadító.

Az én egyéni felelősségem szinte teljesen eltörpül. Valósággal

érzem, hogy csökken a felelősségérzetem.

Hatalmas tempóban.

Majdnem semmi vagyok.

Ha jobban meggondolom, rémülettel kellene eltelnem, de egyáltalán

nincs így.

Lehet, csak az alkohol hatása teszi.

Ez az egész, hogy a világegyetem, úgy tűnik, egyszer véget érhet,

rányomja a bélyegét a dolgokra.

Az örök életről szóló gondolatok általában torokszorítóak. De úgy

néz ki, rám egyáltalán nincsenek hatással.

Egyelőre.

Épp ellenkezőleg. Elevenebbnek érzem magam, mint valaha.

A hirtelen felismerés, hogy van egy határidő, amit be kell tartani, jó

érzéssel tölt el.

Némi stressz alatt mindig is jobban tudtam dolgozni.

Meg leszek elégedve, ha kapunk lehetőséget a fejlődésre itt lent, még

néhány ezer vagy milliárd évre. Utána akár fel is robbanhat, össze is

húzódhat, amennyire csak akar.

Az igazán klassz dolog ebben az egészben az, hogy nem is kértem,

hogy itt lehessek. Egyszerűen csak itt vagyok. A többiek szintúgy.

Mindnyájan itt vagyunk.

De egyikünk sem kérte.

Nem a mi bűnünk.

Ülök, és átszellemülten bámulok ki az éjszakába, amikor Børre

odacsoszog.

Nagyon rosszat álmodott, és felébredt. Az ölembe ül, betakargatom a

gyapjúpulóverbe. Megpaskolom, és mondom, nincs mitől félnie.

Csak álmodta. És holnap már egy új nap kezdődik. Børre

megdörzsöli a szemét, és arra kér, énekeljek neki egy dalt.

Hogyne. Elénekelhetem a „Fola Fola Blakken”-t.

Nincs is kedvesebb ennél.

Amikor a dalban a kisfiú mosolyogva belép az istállóba, és hozza az

apa üzenetét, hogy Blakkennek aludnia kell, akkor megvan az

összefüggés.

Álmodj erről, Blakken. Csak egyél, csak legyél.

Holnap talán együtt megyünk a mezőre.

Visszaviszem Børrét az ágyába, és odafekszem mellé, amíg el nem

alszik. Aztán újra kiülök az erkélyre. Egy pohár vízzel.

Elnézem a várost. Alszanak az emberek. Nagyot kortyolok a vízből,

és csak fokozatosan nyelem le.

A víz jó.

Ha választanom kellene az összes dolog közül, majdnem biztosan a

vizet választanám.

Már rég nem éreztem magam ilyen jól.

Először a labda, aztán a dühöngő, majd ezek az óriási számok. A

felelősségmentesség kellemes érzése.

Talán mostantól fogva felfelé tartok.

Talán mostantól fogva elboldogulok.

És ahogy ott kezdenek megvilágosodni a dolgok, arra gondolok,

tulajdonképpen milyen rendes fickó is vagyok én, és lesz, ami lesz,

ezzel az egész világegyetemmel, idővel meg mindennel.

Crazy Love

Ülök a tévé előtt, és várom, hogy elmúljon a másnaposságom, és

megint ütögethessek egy kicsit. Megpróbáltam egy darab rongyot

kötni a kalapácsra, de a hang még így is túl erős. A gyártónak

fontolóra kellene vennie, hogy a fapöcköket esetleg műanyagra

cseréli.

Most jól jönne egy kis kalapálás. Óvatosan összegezhetném a múlt

éjszakai gondolataimat. De várnom kell.

Minden itt zsong körülöttem. Ez az egész a világegyetemmel.

Nemrég még úgy gondoltam, minden mindegy.

Most már nem így érzem.

Önteltség.

Børre szülei kimondhatatlanul hálásak voltak. Pénzt kínáltak, de

mondtam, szóba se jöhet, és egyébként is kiszolgáltam magam a

bárszekrényükből. Børre nem akarta, hogy hazamenjek.

Tényleg jó fiú.

A tévé nagy találmány.

Gyakrabban kéne tévét néznem. Kellemesen kikapcsol. Nem tudom

pontosan, melyek a saját gondolataim, és melyek jönnek a tévéből.

Az állatokról szóló műsorok a legjobbak.

David Attenborough magyarázza, hogy a természet nagyon

bonyolult, és minden összefügg mindennel. A darazsak a nap

segítségével navigálnak. Ők aztán tudják, mi a dolguk. Sokkal

inkább, mint én.

Most megy a reklám. Szeretem az autós reklámokat. Majdnem

mindegyik valamilyen sivatagban játszódik. Az autók sebesen

száguldanak a sivatagban. Magányos autó a tűző napon. A Volvo

legutóbbi reklámja szintén egy sivatagban játszódik. Nagyon menő.

A kocsi száguld. Annak, aki vezeti, semmi más dolga nincs, mint

hogy vezetgessen a sivatagban.

Csak kormányoz.

Azt hiszem, Volvót veszek. Méghozzá zöldet.

Tetszeni fog a bátyámnak.

Egy másik dolog, amit nagyon élvezek, annak a grafikai ábrázolása,

hogy hogyan fejtik ki hatásukat a samponok és a fogkrémek. Olyan

jó didaktikus. Látom magam előtt, hogyan szívódnak fel a

hatóanyagok a hajban vagy a fogakban, tisztítanak és rendet

teremtenek. És utána jobb lesz, mint előtte volt. Ez benne a pláne.

Hogy a dolgok jobbá válnak.

De begurulok, ha életre keltett vackokat és megelevenített kaját

látok. Kekszek, amik kiugrálnak a dobozukból, és a konyhapulton

táncolnak, miközben a hűtőben lévő fűszeres sajt után kiabálnak, és

amikor jön a sajt, a kekszek a sajt alá repülnek, és maguktól

megvajazódnak.

Nagyon megvisel, ha ilyeneket látok.

Manapság a reklámszakemberek mindent animálnak. Valakinek

lábon kéne lőni őket. A hülyeségnek is vannak határai.

Következik egy lista azokról a termékekről, amikről úgy vélem,

sosem kellene animációs reklámfilmet készíteni:

– Keksz és kenyéráru

– Tejtermékek

– Csokoládé

– Húsfélék

– Haláru

– Mosószer (és mosogatókesztyű)

– Tojás

– Zöldség, gyümölcs

– Órák

Egy kicsit nézem a svéd híradót. Éppen egy olyan ügyet próbálnak

felgöngyölíteni, amelyben egy önkormányzat alkalmazottai kavartak

a közpénzzel. Morbidnak tűnhet, de ettől jó kedvem lesz. Az

embereknek teljesen elment az eszük.

Ebben az esetben arról volt szó, hogy az önkormányzattól páran

tanulmányútra mentek Brüsszelbe. Lazítottak egy kicsit, és

szerencsétlenségükre épp egy szexklubban töltött éjszakai mulatozás

számláját egyenlítették ki az önkormányzat bankkártyájával.

Valamivel több mint harmincezer koronát vertek el egy éjszaka alatt.

Mutatják a számlát. Ettől lett csak igazán jó a kedvem.

A számlán található Dahls Färghandel, aztán Texaco egypárszor,

majd Crazy Love hatszor egymás után.

És az érintettek kifogásaitól égnek áll az ember haja.

Egyikük azt mondja, semmire sem emlékszik abból az éjszakából. A

másikuk azt állítja, neki nem úgy tűnt, hogy az egy szexklub lenne.

Rosszul vagyok tőlük.

Dahls Färghandel

Texaco

Texaco

Crazy Love

Crazy Love

Crazy Love

Crazy Love

Crazy Love

Crazy Love

Most egy másik sorozatot nézek, azt a fajtát, ahol a rendőrség

munkáját követik nyomon. Amerikában. Két Los Angeles-i zsaru

érdekes története néhány évvel ezelőttről. Könnyek szöknek a

szemembe, amin magam is meglepődöm.

Meghat egy jó cselekedet felelevenítése. A két rendőr bent van a

rendőrségen, és elmeséli a történetet, miközben látjuk az

eseményeket. A rendező talált két színészt, akik hasonlítanak a

rendőrökre. Teljes az illúzió.

A következő történt:

Karácsony előestéjén Los Angeles egyik szegény elővárosában egy

fekete nő ül a házuk előtt, és sír. A két rendőr éppen arra járőrözik.

Megállnak a kocsijukkal, és megkérdik, mi baj. A nő elmondja, hogy

amíg ő a kórházban meglátogatta rákos lányát, valaki ellopta

mindenét, amije csak volt. Az összes bútorát, az ételt a hűtőből, még

a gyerekek karácsonyi ajándéka is eltűnt. Benn a házban ül három

pici gyerek, és nagyon elkeseredettek. Az idén nem lesz karácsony.

A rendőrök elmondják, hogy ők nem sokat tehetnek. Az ilyen lopási

esetek szinte mindig megoldatlanok maradnak. De a biztonság

kedvéért azért felírják, milyen játékokat is vett a gyerekeknek.

Amikor visszaülnek a kocsijukba, a két rendőr arról beszél, milyen

szemétség ez az egész. A társadalom teljesen rossz irányba halad,

satöbbi, satöbbi. Elhatározzák, ők maguk fogják megvenni az

ajándékokat a nő gyerekeinek. Mégiscsak karácsony van, és nekik

megvan mindenük, amire csak szükségük van, bezzeg szegény nő

meg a gyerekei nincstelenek.

Megállnak egy játékboltnál, és megvesznek mindent, ami a listán áll.

Elég sok minden. Néhány száz dollár összegben. Beszédbe

elegyednek az üzlettulajdonossal, és elmesélik, mi járatban vannak.

Az üzlettulajdonos is csatlakozni szeretne a jócselekedetekhez, és

fele részben állja a számlát. Elvégre karácsony van. Úton visszafelé

az asszonyhoz, a rendőrök a kocsiban kapnak egy hívást a

rendőrőrsről. Azonnal oda kell menniük.

Az őrsön kérdi a főnök, mi történt, és kiderül, hogy a játéküzlet

tulajdonosa felhívott egy tévétársaságot, és most ez a tévétársaság

szeretne interjút készíteni a két rendőrrel.

Olyan ritkán esik meg, hogy hasonló jó híreket hallanak, most meg

épp karácsony van, és a nemzetnek szüksége van valami felemelő

közösségi élményre.

A gépezet beindul.

Több tévétársaság is felkapja a hírt. Beszáll a CNN is. Hamarosan az

USA egész területén elterjed a hír. A rendőröknek mindenki gratulál,

ismerősök és ismeretlenek, még maga Reagan elnök is kifejti, milyen

büszke rájuk.

Az emberek pénzt és ajándékokat küldenek, egy férfi pedig

felajánlja, hogy új házat épít a szerencsétlen asszonynak egy jobb

környéken.

Hirtelen ráébrednek, hogy az asszony erről mit sem sejt. Hiszen

nincs neki se tévéje, se rádiója. Ott ül az üres házban magára hagyva

a gyerekekkel. Azt hiszik, az idén nekik már nem lesz karácsony.

A rendőrök elhatározzák, várnak másnapig, karácsony napjáig.

Másnap reggel fölkel a fekete nő, felkelti a gyerekeket is, és mondja

nekik, hogy mennek a kórházba beteg testvérükhöz karácsonyt

ünnepelni.

A gyerekek szerint nagyon lehangoló az ünnep ajándékok nélkül, de

az asszony megvigasztalja őket, hogy itt vannak ők egymásnak, és

ennek is örülni kell. Majd szirénákat hallanak. Az asszony nagyot

sóhajt, mondván, az emberek még ezen a szent napon sem tudnak

békében meglenni egymással. Aztán a fiú kinéz az ablakon. Az utcán

óriási a tömeg, tele van rendőrkocsival, tűzoltóautóval meg

emberekkel. A két rendőr kint áll a füvön, ölükben egy rakás

ajándék. Néhányan bútorokat hordanak be a házba. A nőnek fogalma

sincs, mi történik, de aztán felismeri a rendőröket. Megölelik

egymást, és a rendőrök átadnak egy tizennyolcezer dolláros csekket.

Akkor aztán sírva fakad a nő.

Egy kicsit én is.

Elmúlt a fejfájásom. Kalapálok.

Aztán megint ez a világegyetemes dolog. A múlt éjszakai gondolatok

sem igazán tettek kevésbé halandóvá. Amikor a világegyetem is

mulandó, hamar megkérdőjeleződik az emberi lét értelme. Mi a

csudának fogjak bele bármibe is.

Más oldalról nézve a dolgokat, viszont kísértésbe esik az ember,

miért ne hozhatná ki a legtöbbet belőle. Ha már egyszer úgyis itt

vagyunk. Csekély a fantáziám ahhoz, hogy elképzeljem, hol másutt

is élhetnék.

Nem szégyellem, hogy ilyen gondolataim vannak.

Talán már előbb is kellett volna gondolkodnom ezekről a dolgokról.

Nem is tudom pontosan, mikor szokott az ember ilyeneket gondolni.

Sokan biztos már tizenöt éves korukban ilyesmin törik a fejüket. Hát

én nem tartozom közéjük. Ehhez képest most gondolkodom. Itt ülök

ebben a lakásban, és ilyen gondolatok cikáznak a fejemben. Őrület.

Azért nem kell emiatt szégyenkeznem.

Abban reménykedem, jobbá válnak a dolgok azáltal, hogy én most

ezeket végiggondolom. Tulajdonképpen sok olyan dolog van, amit

tényleg értékelek. A következő dolgokat:

– Kalapálás

– Labdázgatás

– Ha ülhetek a vécén

– Nap

– Evés

– Fák

– Barátság

– Strandok

– Lányok

– Hattyúk

– Alvás és álmodás és ébredés

– Ha valaki megsimogatja a hátam (ritka)

– Zene (All you need is love)

– Gyerekek (Børre)

– Víz

– Autóvezetés

– Biciklizés

Bárcsak lenne egy olyan érzésem, hogy a dolgok összefüggnek, és a

végén minden jól alakul. Olyan jó lenne.

Talán túl sok vagyok én egyedül. Többet kellene mozognom a

szabadban. Ha mondjuk, beszélnék valakivel. De kivel beszéljek?

Kim olyan messze van, Kent meg rossz barát.

A szüleimmel bármikor beszélhetnék, de nem szeretném a

problémáimmal aggasztani őket. Csak higgyék, hogy jól vagyok, és

minden a legnagyobb rendben van körülöttem.

Amikor kicsi voltam, apa meg én sétálgattunk a ház körül. Fogta a

kezemet, úgy sétáltunk. Valamilyen megfoghatatlan okból úgy

emlékszem erre, mint kellemes és értelmes dologra.

A házban laktunk. Ott ettem és aludtam. És azt jártuk körül.

Kicsit szüneteltetem a kalapálást, és elbiciklizek a szüleimhez.

Megkérem apát, járjuk körbe együtt a házat. Éppen ebéd utáni

álmából ébred, és enyhén szólva furcsálja az ötletet. Arra kérem, ne

tegyen fel kérdéseket. Győzködöm, szükségem van rá. Szükségem

van rá, hogy újra átéljem, milyen érzés, amikor együtt teszünk egy

kört a ház körül. Része annak, amin most dolgozom, magyarázom.

Apa gumicsizmát húz, felveszi a kabátját, majd körbesétáljuk a

házat.

Apa meg én.

Körüljárjuk az egész házat.

Nem éppen olyan, mint régen, de azért jó.

Nem reméltem, hogy bármit is megold, ha apával körbejárjuk a

házat. Mérsékelt elvárásaim voltak.

Máskor is megtehetjük, mondja apa, ha szükségem lenne rá.

Nagyon is lehetséges, mondom.

Apa szerint nem ártana gyakrabban kimozdulnom otthonról.

Találkozni emberekkel. Esetleg egy lánnyal.

Barátnők

Miért nincs egyetlenegy barátnőm sem?

Nem látom semmi okát.

A nálam kevésbé szimpatikus embereknek is van barátnőjük.

A hülyéknek is van barátnőjük.

Nekem is feltétlenül kellene, hogy legyen egy barátnőm.

Rengeteg igazságtalanság és hülyeség van a világon.

Problémáim egy részét valószínűleg ez okozza.

Lehetséges, hogy idióta emberek állnak a hülye zene, ostoba

könyvek, újságok, filmek mögött, meg a tévéreklámok eleven

élelmiszerei mögött?

Lehet, hogy ilyen egyszerű az egész?

Néha úgy hiszem, igen.

Ez egy roppant kézenfekvő magyarázat.

Meglehetősen vonzó.

Az emberek tulajdonképpen nem is olyan ostobák, tulajdonképpen

jót akarnak, de újra és újra hibáznak. Hát ez is egy lehetőség.

Óriási különbség van aközött, hogy az ember hülye vagy egyszerűen

csak szerencsétlen.

Mindenesetre egyvalami bizonyos, nekik van barátnőjük.

Mindegyiknek.

Bezzeg nekem nincs.

A pápa

Benyitok a bátyám lakásába, és megtalálom Kim iszonyatosan

hosszú faxát. Legalább harminc méter hosszú.

Ugyanaz áll rajta vagy százszor.

Be not afraid.

Kim a hurokmódszerrel faxolt.

Ez az, amiről már régóta mesél.

Már mióta álmodik arról, hogy egyszer megteszi.

Nem lehet túl bonyolult.

Az ember behelyezi a lapot a faxba a szokásos módon, bepötyögi a

megfelelő számot, és amikor a lap keresztülmegy, hozzáragasztja a

lap egyik végét a másikhoz. Ezáltal a fax folytatja ugyanannak az

üzenetnek a küldését addig, amíg le nem állítjuk, vagy a címzett

gépéből ki nem fogy a papír.

Az egész tekercs papíromat felhasználta. Egy egész tekercs drága

termopapírt.

Az összes ott fekszik a padlón. Kiábrándító látvány. Kim azt írja, az

idézet egy könyv hátoldaláról való, amit a pápa adott ki néhány évvel

ezelőtt. A sziget előző meteorológusa hagyhatta ott. Egy katolikus

meteorológus.

Be not afraid.

Nem rossz mondás. Ennyit a pápa javára írhatunk.

De nem százszor.

Kim faxának a végét bedugom a bátyám készülékébe, és

visszaküldöm a pápa mondását.

Egye csak meg, amit főzött.

Több mint egy óráig tart az egész elküldése.

Ez idő alatt továbbolvasom Paul könyvét.

Igazából ő is megemlíti a pápát.

A pápa, legalábbis Paul ezt írja, lelkesedik a Big Bang elmélete iránt.

A pápa természetesen Isten kezét véli felfedezni ebben az egészben.

Úgy véli, a teória teljes mértékben összeegyeztethető a teremtés

mítoszával. Tulajdonképpen Isten áll a Big Bang mögött. Zseniális.

A pápa örülhetett, amikor rájött erre a megoldásra. Izgalmas lesz

megtudni, mit mond majd, ha a világegyetem elkezd zsugorodni.

Talán nem mond semmit.

Letépek egy darabot a faxból, és a mondatot az ágyam fölé akasztom.

Jó lesz majd ránézni reggel, ha felébredtem.

Akár katolikus az ember, akár nem.

Holnap veszek egy Volvót.

Lift

Megyek a Volvo-kereskedőhöz, de útközben teszek egy kitérőt a

biciklivel egy sokemeletes nagy szállodához.

A liftben állok. Elindítom.

Fel-le liftezek. Már vagy háromnegyed órája ezt csinálom. Minden

egyes alkalommal, amikor leérek, megnyomom a legfelső gombot, és

amikor felérek, a legalsót.

Jönnek-mennek az emberek, senki nem tesz megjegyzést, nem

érdekli őket, hogy ott állok.

Amikor kicsi voltam, suli után gyakran elbicikliztünk az egyik közeli

lakótelepre. Toronyházaknak hívtuk az épületeket. Egy csomó rossz

gyerek lakott arrafelé. Némelyiknek nálunk idősebb fiútestvérei

voltak. Minden pénteken átruccantak Svédországba petárdát, tubákot

meg sört venni. Mindenki, aki a lakótelepen lakott, már látott

pornófilmet, mielőtt elkezdte volna az iskolát. Vad történetek

keringtek arról, hogy az idősebb testvérek egy csoportja Super 8-as

pornófilmet vetít a postaláda melletti falra. A filmben két nő pezsgőt

locsolt egy férfira, és ezért annak le kellett vennie minden ruháját.

Csináljanak, amit akarnak, nekem aztán mindegy. Minket persze nem

érdekelt az egész.

Azért mentünk oda, hogy liftezzünk.

Nagy kockázatot vállaltunk. Valamilyen oknál fogva nem engedték

meg, hogy liftezzünk. Egyszerűen nem volt szabad. Nem értettük,

miért.

Nem lenne szabad megtiltani a gyerekeknek a liftezést. De az összes

idős hölgy kiabált, és rikácsolt, és hívta a rendőrséget, és jött a

gondnok, és elkergetett minket.

Micsoda cirkusz volt minden alkalommal.

A lift fantasztikus találmány.

Még maradok egy kicsit.

Azért jó felnőttként liftezni, mert senkit sem érdekel, mi a fenét

csinálok a liftben. Még csak föl sem merül senkiben, hogy csak úgy

liftezek. Egy vagyok a sok közül.

Fiatal nő száll be a liftbe. Lefelé tart. Állok és nézem.

Megkérdezem, hogy van-e barátja.

Angolul mondja, hogy nem érti.

Megkérdezem angolul. Do you have a boyfriend?

Yes, közli.

Aztán azt is megkérdezem, szimpatikus-e, jó dolgokat művel-e, vagy

netalán nem kedves, és csupa hülyeséget csinál.

A nő azt feleli, hogy a világ bonyolultabb annál, mintsem

gondolnám, de ha igazán őszinte akar lenni, be kell vallania, voltak

már a mostaninál kedvesebb barátai is, akik ráadásul nem is csináltak

ennyi ostobaságot.

Kérdezi, nekem van-e barátnőm.

No, I don't, mondom.

Bólint, csak úgy magának. Mintha kicsit sajnálna ezért.

Amikor a lift leér a hallba, kiszállok, és felülök a kerékpáromra.

Elbiciklizek.

Paul

Még mindig nem értem oda a Volvo-kereskedőhöz, az egyetem

környékén járok.

Leülök egy padra az egyetemnél, és nézem a diákokat. Követem őket

a szememmel, ahogy jönnek-mennek.

Más már az életem.

Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy ujjonganom kéne.

Egyszer, ha majd kicsit jobban ráérek, felmegyek a titkárságra, és

javasolni fogom, hogy az előkészítőre jelentkezőknek a kötelező

olvasmánylista mellé adjanak egy dühöngőt is. A Brio cég és az

egyetem közötti együttműködés előnyös lenne mindkét fél számára.

A Brio értékes publicitást nyer ezáltal, az egyetem pedig a

hallgatóknak egy olyan generációját, akik a földön járnak, és van

perspektívájuk. Hosszú távon az egész nemzetnek a hasznára válna.

Bemegyek az egyik terembe, ami tele van komputerekkel, a

hallgatók használják valamennyit.

A jelszavam (víz) még mindig érvényes, így be tudok menni az

internetre.

Szerintem túl sok minden van a világhálón.

Egy csomó olyan információt tartalmaz, amelyek nélkül vígan

meglennék.

Az a gyanúm, erről a témáról sokan gondolkodnak hozzám

hasonlóan.

Hihetetlenül sokat tudunk, de fogalmunk sincs arról, mit kezdjünk a

rengeteg információval. Sokan a jót sem tudják megkülönböztetni a

rossztól.

Rémisztő mennyiségű, hasznavehetetlen információ található a

hálón. Azt hiszem, például valamivel jobban éreztem magam, mielőtt

megtudtam volna, hogy Norvégia milyen szervezeteknek a tagja. No,

nem sokkal jobban. De egy kicsivel talán igen. Ami elég sok ahhoz,

hogy számítson.

Próbáld ki magad.

Norvégia a következő szervezeteknek a tagja: AfDB, AsDB,

Australia Group, BIS, CBSS, CCC, CE, CERN, COCOM, CSCE,

EBRD, ECE, EFTA, ESA, FAO, GATT, IADB, IAEA, IBRD,

ICAO, ICC, ICFTU, IDA, IEA, IFAD, IFC, ILO, IMF, IMO,

INMARSAT, INTELSAT, INTERPOL, IOC, IOM, ISO, ITU,

LORCS, MTCR, NACC, NAM (társult tag), NATO, NC, NEA, NIB,

NSG, OECD, PCA, UN, UNAVEM II, UNCTAD, UNESCO,

UNHCR, UNIDO, UNIFIL, UNIKOM, UNMOGIP, UNOSOM,

UNPROFOR, UNTSO, UPU, WHO, WIPO, WMO, ZC.

Igazán fárasztó. Senki ne akarja elhitetni velem, jó, ha az ember tud

ilyeneket, az esetleges kvízműsoroktól (külügyminisztériumi bulin)

eltekintve. Egyébként soha.

Olyan ez, mint ha ellopnák a gondolataimat azáltal, hogy tudom,

Norvégia az Australia Group tagja. Elég sok nehézségem van

azokkal az információkkal is, melyek használhatóak, úgyhogy nem

kellene tovább nehezíteni a helyzetet a hasznavehetetlenekkel.

Sokakat azonban elkápráztat az a tény, hogy ezeket az információkat

nem ott találja, ahol mi vagyunk, hanem egy másik helyen. Egy hely,

ami nem itt van, hanem mindenütt és egyidejűleg mindig máshol. És

egyikünk sem lehet ott. Testben nem.

Izgalmas belegondolni. Ezzel egyetértek. De azért olyan baromian

nem elképesztő. És már alig várom, hogy az emberek végre belássák

ezt.

Két jó dolog van a világhálóban.

Az egyik az, hogy az ember állandóan meglepődik, ugyanúgy, ahogy

egy újságcikktől vagy egy bolti árutól, ezáltal más lesz egy kicsit a

világ, kicsit boldogabb. Én például megörültem annak a kérdésnek,

amit egy pszichológushallgató tett fel:

Mit nevezünk boldogságnak legóépítés szempontjából? Hogyan

írnád le azokat az érzéseket, amelyeket legóépítés közben élsz át?

Véleményed szerint van-e különbség ezen „boldogságérzet” és az

öröm között? Hozzásegít a legózás mint tevékenység egy rövid vagy

hosszú távú örömérzés kialakításához?

A másik, hogy könnyen lehet kapcsolatot teremteni a világ

legkülönbözőbb helyein élő emberekkel.

Ezért jöttem ma ide.

Megpróbálom felvenni a kapcsolatot Paullal.

Meg akarok tőle kérdezni valamit.

Ma már szinte minden professzort el lehet érni elektronikus úton.

Biztos vagyok benne, hogy Paul is ott van valahol odakinn.

Név szerint keresem, és az e-mail címe meg is jelenik a képernyőn.

Csupán néhány másodperc az egész.

Már meg is van. Angolul írok neki:

Prof. Paul Davies!

Én egy fiatal ember vagyok, és nem érzem magam túl jól a

bőrömben. Van egy jó barátom meg egy rossz, és van egy bátyám,

aki kevésbé szimpatikus, mint én. Barátnőm az nincs. Jártam

egyetemre, de abbahagytam. A napjaimat leginkább azzal töltöm,

hogy ülök a bátyám lakásában, és gondolkodom, és esténként labdát

dobálok a falhoz, és elkapom, amikor visszapattan. És van még egy

játékom, egy kalapács és néhány pöcök, ezek egy fadeszkán mennek

át úgy, hogy a pöcköket belekalapálom a deszkába, majd az egészet

felfordítom és újrakalapálom.

Néha beleolvasok egy könyvbe, amit Ön írt. Abba, amelyik az időről

szól. Nem szeretek a múló időre gondolni, és nekem úgy tűnik, Ön

azt írja, az idő nem is létezik, és ez engem boldoggá tesz, de nem

vagyok benne biztos, hogy tökéletesen értem a dolgot. Azt is írja, a

világegyetem össze fog omlani egy nap. Rengeteg rémisztő dolgot ír.

Szeretném azt érezni, hogy mindennek van értelme, és a végén

minden rendben lesz.

Itt és most egyáltalán nem érzem így. Szeretnék feltenni önnek

tizenkét kérdést, és fölöttébb hálás lennék, ha megválaszolná ezeket.

Íme a kérdések:

1. Létezik az idő?

2. Ijesztőnek találja ön a világegyetem nagyságát?

3. Nem érzi néha azt, hogy minden, amit tesz, hiábavaló, hiszen a

Nap úgyis kialszik ötbillió év múlva?

4. Szereti falhoz dobálni a labdát és aztán újra elkapni? Gyakran

csinálja?

Gyakrabban tenné, ha több ideje lenne?

5. Ha Einstein ma élne, gondolja, barátok lennének?

6. Hogyan lehetséges az, hogy a múlt, a jelen és a jövő mind

egyidejűleg létezhet.

7. Nem kívánja néha azt, bárcsak ne tudná mindazt, amit tud, és

akkor szabadon szaladgálhatna a strandon, gondtalanul, mindenről

mit sem tudva?

8. Gondolja, hogy a Big Bang egy véletlen egybeesés volt?

9. Én nem kértem, hogy a világra jöjjek. Ahogy más sem. A

világegyetem mérete és összetettsége mellett én úgy érzem, kicsi

vagyok, és nem tartozom felelősséggel. Úgy érzem, az egyetlen

értelmes dolog, ha megpróbáljuk jól érezni magunkat. Megérti ezt az

érzést? Önnek is volt már ilyen?

10. Gondolja, hogy az emberi agy képes végtelen számú gondolatra?

11. Ellenzi a televíziós reklámok azon fajtáját, ahol életre keltik az

élelmiszereket, mint például a táncoló kétszersülteket, melyek aztán

beleugranak a sajtba?

12. Elfogta már valaha is a nevetés csak azért, mert olyan hatalmas

számokkal van dolga?

Előre is köszönöm.

Ahogy elkészültem, megnyomom a „send” gombot, és a számítógép

elküldi a levelemet egyenesen Ausztráliába.

Ha én professzor lennék, és olyan sokat tudnék az időről meg a

világegyetemről, részletes választ küldenék mindenkinek, aki

hozzám fordul. Minden professzornak ezt kellene tennie.

Remélem, Paul olyan, mint én.

Remélem, válaszol.

Szükségem van a válaszára.

Mielőtt még továbbbicikliznék, elkövetek egy pofátlanságot.

Beugrom a Meteorológiai Intézetbe, és azt mondom a titkárnőnek,

azért jöttem, hogy vigyek Kimnek egy tekercs faxpapírt. Nagyon jól

ismeri Kimet, és nem tesz fel semmilyen kellemetlen kérdést. Csak

aziránt érdeklődik, hogy jól van-e. Megnyugtatom, hogy remekül.

Aztán megkapom a tekercset.

Egyszerű, nem?

Az eső

Itt állok a Volvo-üzletben.

Voltam a bankban, és a zsebemben majdnem kétszázezer korona

lapul. Még sosem volt nálam ennyi.

Az üzletkötő megismer.

Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy megvenném azt a zöld

Volvót, mondom, de azért még egyszer kipróbálnám.

Az üzletkötő azt mondja, annyiszor próbálhatom ki, ahányszor csak

tetszik.

Van egy hátsó gondolatom.

Elmegyek abba az üzletbe, ahol Børrével fagyiztunk. Jessica cetlije

még mindig ott lóg, így fel tudom írni a telefonszámot.

Aztán visszamegyek a Volvo-üzletbe, és közlöm, hogy a kocsi

megfelel minden elvárásomnak, és megvenném.

Az üzletkötő matat a papírjai között, és megkérdi, elintéztem-e a

fizetéssel kapcsolatos formaságokat. Meg akarja nézni a banki

garanciát meg a többit. Mondom neki, én inkább készpénzzel

fizetnék, és kezdem előhúzni az ezreseket a zsebemből. Az üzletkötő

helyesel. Bevezet egy hátsó szobába, ahol kitöltünk néhány

formanyomtatványt. Megemlítem neki a regisztrációt, a bátyám

ugyanis szeretné, ha minden elrendeződne, mire hazajön, és az

üzletkötő felhívja egy haverját a közlekedésfelügyeletnél.

Beszélgetnek egy kicsit, aztán eldől, a kocsit még ma lehet

regisztráltatni.

Baráti kapcsolatok.

Megjegyzem az üzletkötőnek, hogy rendkívül elégedettnek néz ki, és

kérdem, attól van-e, hogy készpénzzel fizetek, és mondja, igen. Úgy

véli, igazából csak akkor beszélhetünk a vásárlás létrejöttéről, ha az

ember készpénzzel fizet. Szerinte az összes bankkártya meg

részletfizetési rendszer elidegenítette az eredeti vásárlási élményt.

Kipengetni a dohányt, az vásárlás.

Nem osztom ebbéli nézeteit, de örülök, hogy örül. Az ideiglenes

rendszámtáblával a kocsin elmehetek a közlekedésfelügyelethez. Ott

fog várni már a haverja, és mindent elintézünk. Mielőtt elválnánk,

megkérdezem, tudja-e, melyik sivatagban vették fel a legutóbbi

Volvo-reklámot. Nem tudja.

Talán a Szaharában.

A Volvót leparkoltam az utcán a lakás előtt.

Elfaxoltam a bátyámnak egy tájékoztatót a kocsiról, a számlával

együtt.

A bátyám autótulajdonos lett.

Én pedig ülök, és nézem Jessica telefonszámát.

22 47 45 64.

Ez egyben Lise száma is.

Fel akarom hívni Lisét, és megkérdezni, nem akar-e találkozni

velem.

Izzadok.

De úgy érzem, muszáj telefonálnom. Neki kellene fognom

valaminek. Megérett az idő, hogy belekezdjek valamibe.

Annak is vannak határai, hogy mennyi ideig tudok bent ülni és

kalapálni.

Furcsa dolog ez a lányokkal.

Az ember nem kerülheti meg őket.

Olyan szépek.

Aztán meg ott vannak mindenhol.

Mindig úgy tesznek, mintha mi sem történne.

Szeretem a hangjukat. Azt is szeretem, amikor nevetnek vagy

mosolyognak.

És amikor mennek.

Egy kicsit ijesztőek is.

Néha az az érzésem, hogy tudnak valamit, amit én nem tudok.

De azért klasszak.

És nehéz megtalálni őket.

Örökké elképesztenek azzal, hogy még a legnormálisabb csajok is

képesek vonzódni a legocsmányabb hapsikhoz.

Az egyetlen esélyem, ha nem csinálok úgy, mintha.

Amikor fiatalabb voltam, a tévé és a rádió minden egyes ifjúsági

programja arra biztatott, légy önmagad. Merj önmagad lenni. Néhány

program mellesleg arról is szólt, hogy legyen egy helyed, ahol

lehetsz. A legtöbb azonban arról, hogy légy önmagad. Igazából csak

most kezdek rájönni, mit is jelent. Hogy Lisének van-e fogalma róla,

nem tudom.

Megér egy próbálkozást.

Annak a valószínűsége, hogy Lise jár valakivel, természetesen elég

nagy.

Mért is ne lehetne Lisének kedvese?

Neki, aki szép is, szimpatikus is, és nemsokára fényképész lesz.

Biztosan van barátja.

Mégis felhívom.

Az apja veszi fel a telefont. Bemutatkozom, és megköszönöm a

múltkori vendéglátást. Kérdi, mi újság a Volvóval.

Kérdem, beszélhetnék-e Lisével.

Lise nem lakik ott, mondja. Aznap, amikor Børre és én ott jártunk,

csak látogatóban volt ott. De megadja a telefonszámát.

Leírom a számot.

22 60 57, és az apjának meg kell ismételni az utolsó két számot: 31.

Teszek egy kört a szobában. Veszek egy mély lélegzetet, majd

kiengedem.

Ez maga a pokol.

Kalapálok egy kicsit, mielőtt felhívnám.

Néhányszor kicseng. Aztán felveszi.

Most Lisével beszélek.

Miután befejeztük, lefekszem a díványra, és mosolygok. Olyan érzés,

mint amikor eláll az eső. Mint amikor egyre csak esik és esik, de

végül egyszer mégiscsak eláll. És mindennek erősen lehet érezni az

illatát, és a fák a zöld legkülönfélébb árnyalataiban pompáznak.

Furcsa dolog ez a lányokkal.

Először sehol nincsenek, és minden olyan fárasztó.

De aztán megjelennek, és a dolgok jobbá válnak.

Hallatlanul gyorsan megy. Csak néhány másodperc, és máris szebb a

világ.

Egy óra múlva találkozom Lisével.

Meglehetősen ideges vagyok.

Megyek zuhanyozni.

A csók

Egy új nap.

Felébredek.

Sokáig aludtam.

Lise nem jár senkivel.

Iszom egy pohár vizet, amíg ezt végiggondolom.

Örült, hogy felhívtam.

Elmentünk egy kávézóba.

Először egy kólát ittunk, de aztán sörre váltottunk.

És mindenféléről beszéltünk.

Elmeséltem, hogy Lise hasonlít egy kicsit arra az Alanisra, aki az

első ülésen ül, és piros pulóvere van. De hozzátettem, hogy Lise még

szebb. Úgy vélte, jó ezt hallani. Szeretne Alanisra hasonlítani, de

szeretne még szebb is lenni.

Ez egy találó bók volt.

Lisének szép hangja van. Szívesen elhallgatnám sokáig, ahogy

beszél. És aztán van egy helyes kis rés a két első foga között, és

aranyos haja, ami se nem hosszú, se nem rövid.

Elmesélte, mit szeret csinálni.

Szeret fürödni és az erdőben sétálni. Szereti a gyümölcsöt, meg aztán

szeret olyan embereket fényképezni, akik nem tudnak arról, hogy

fényképezik őket.

Azt hitte, Børre a fiam. Természetes, hogy azt hitte.

Megmagyaráztam, hogy nekem egyáltalán nincs fiam. És lányom se.

Még csak egy barátnőm sincs. Elegem van már abból, mondtam,

hogy úgy tegyek, mintha a dolgok mások lennének, mint amilyenek.

Nem hiszem, tettem hozzá, hogy itt kellene ülnünk és bólogatnunk

egymásnak, és azt mondanunk, hogy szerintünk az ilyen és ilyen

irodalom izgalmas, vagy hogy ez meg ez a film roppant érdekes.

Erről később is beszélhetünk.

Elmondtam mindent úgy, ahogy volt.

Úgy gondoltam, ha netalán azt hinné, komplett idióta vagyok, jobb

ha már most az elején megmondja.

De nem gondolta, hogy hülye vagyok. Ebben meglehetősen biztos

vagyok.

Azt kérdezte, mindig ilyen rámenős vagyok-e, én meg azt

válaszoltam, hogy ez az első alkalom.

Azt is kérdezte, kétségbe vagyok-e esve.

Nemmel feleltem. Egyszer az életben világosan akarom látni a

feltételeket.

Aztán meséltem a labdáról, a dühöngőről és Paulról. Akkor kezdte

megérteni, miről is beszélek.

Neki is volt egy dühöngője, amikor kicsi volt, de arra már nem

emlékezett, hogy Brio-termék volt-e.

Rávettem, hogy ő is írjon egy listát. Egy szalvétára.

Lisét ezek izgatták, amikor kicsi volt:

– Kis világokat kialakítani egy dobozban az ágy alatt

– Karlsson a tetőn (a háza, amit az asztal alatt építettem)

– Kunyhót építeni

– Katasztrófatúlélési játékot játszani

– Iroda, papírokat rendszerezni

– Bolt

– Átvágni valakit

– Kerékpáros üldözés

– Parafa dugót gyűjteni

– Áfonya

– Kiöltözni (hercegnőnek)

– Aranycipő

– Műanyag gyémánt

– Miniatúrák

– Szagos radír

– Anya sminkje

– Kis városokat építeni legóból a homokban

Amikor bezárt a kávézó, keresztülsétáltunk a Palota melletti parkon.

Hazakísértem, és még ittunk egy csésze teát. Megnéztem a

fényképezőgépét és néhány képét. Hatalmas színes képek. Amikor

eljöttem, megölelt, amit most így utólag úgy is értékelhetek, hogy

egészen közel állt egy csókhoz.

Valószínűleg egy ölelés volt.

De talán mégis egy csók.

Félelmetes

Ma kaptam három faxot.

Az első kettővel nincs semmi bajom, de a harmadik félelmetes. Ha

nem vigyázok, azt kockáztatom, elveszítem azt a keveset is, amit már

megszereztem.

Az első Kimtől érkezett.

Látott egy borzot. Szerette volna, ha tudom. Lerajzolta, és azt

mondja, egy nagyobb macska és egy kisebb kutya közti valamit

képzeljek el. Meglátogatta a témavezetője, ott fent. Esténként kint

üldögéltek a szabadban, és borozgattak, és először a témavezetője

vette észre a borzot. De Kim is látta. Úgy tűnik, büszke arra, hogy

látott egy új állatot. Osztozom az örömében.

A második fax is Kimtől jött.

Összeállított egy listát arról, mi okoz neki örömöt.

Nem emlékszem rá, hogy elküldtem volna neki az én listámat. Lehet,

hogy ezt most teljesen magától csinálta. Nagyszerű.

A következők teszik Kimet boldoggá.

– Víz

– Felhőkarcolók

– Olyan lányokkal találkozni, akikbe véletlenül beleszeretek az

utcán, és akiknek aznap épp nincs semmi dolguk, és nekem sem

– Úszás

– Kerékpározás

– Improvizatív jazz

– Tavasz

– Ha a lányok, akikbe beleesek, váratlanul telefonálnak

– Reggelek

– Néhány könyv

– Csokoládé

– Keserű csoki, esetleg mogyoróval, mandulával

– Konyak

– Az 50-es, 60-as években kézikamerával készült, szemcsés, fekete-

fehér dokumentumfilmek

– Repülés/utazás

– Amikor a dolgok éppen olyanok, ahogy vártam (ha valami jót

vártam)

– Amikor valami olyan jó dolog történik, amit még a legvadabb

fantáziámban sem tudtam volna elképzelni

– Borzot látni

– Faxot kapni

– Sok faxot kapni

– Barátok

– Munka

– Felhők (néha)

– Macska

– Olyan dolgot megcsinálni, amire már régen vágytam

– Zuhanyozni

– Ugrani

– Futni

– Énekelni

– Enni

– Aludni

Szép hosszú lista. Kicsit irigykedem.

Kim nálam jobban látja az élet dolgait.

De igyekszem én is. Egy nap ott leszek én is.

A harmadik fax nagyon nyugtalanító.

A bátyám küldte.

Megköszöni, hogy megvettem a Volvót. Szeretne valamit adni

cserében. Valamit valamiért. Ebben az értelemben a bátyám nagyon

rendes. De nyugtalanít, amit javasol.

Felajánlja, meghív New Yorkba. Egy egész hétre.

Ő már ott van, és azt mondja, lakhatnánk a barátai lakásában.

Manhattanben.

Ez egy olyan fax, amellyel kapcsolatban szeretném elkerülni az

állásfoglalást.

Fogom a labdát, és kimegyek a hátsó udvarba.

Labdázgatok.

Perspektíva

Úgy terveztem, az utolsó pár hetet, mielőtt a bátyám hazajönne,

pihenéssel töltöm. Kalapálok, és átgondolom a helyzetet.

Bebetonozom a biztonságnak azt a picinyke csíráját, amit a

nehézségek ellenére sikerült megteremteni.

De aztán jött ez a fax, és kútba esik az egész terv.

Már majdnem megnyugodtam. Sikerült egyfajta

kiegyensúlyozottságot létrehoznom.

Most már csak álmodhatok róla.

New York.

Ijesztően hangzik.

Nyomasztó.

Félek épp most ilyen állapotba kerülni.

Úgy rémlik, túl nagy az a város.

Több oka is van, miért nem kellene elutaznom.

Lise az egyik.

Később a nap folyamán még találkozunk. És talán más napokon is.

Nem tudom, milyen New York, de nehezen tudom elképzelni, hogy

jobb lenne, mint Lise. Azt is érzem, jó úton haladok afelé, hogy

végre kezelni tudjam a dolgokat.

Amennyiben elutazom, talán ez az érzés is elvész. Fölösleges még

jobban kihívni a sorsot magam ellen, így is elég zavaros minden.

Mindamellett várom Paul válaszát is. Biztosan hamarosan válaszol.

És az sok mindent eldönthet.

Inkább szeretnék tudomást szerezni a dolgokról, mint New Yorkba

utazni.

Néhány perc múlva hívni fog a bátyám.

Kicsit aggódom emiatt.

Muszáj lesz nemet mondani.

Már hív is.

Ragaszkodik hozzá, hogy New Yorkba menjek. Meglep, hogy

annyira erősködik. Soha nem láttam a bátyámat ennyire ragaszkodni

valamihez.

Jól éreznénk magunkat, győzköd. És úgy véli, minden arra utal,

kifejezetten jót tenne nekem, ha kimozdulnék. Szétnéznék a

nagyvilágban.

Most nagyon nem alkalmas, mondom.

A válaszom nem, de a bátyám szerint ez szóba sem jöhet.

Egyszer az életben nem kellene annyit gondolkodnom, mondja. Csak

megvenni a jegyet, és felülni a gépre.

Még a zsebpénzt is ő állja. Az utazáson felül.

Ez aztán már tényleg rendkívül nagyvonalú ajánlat.

De az a rengeteg ember meg a zaj. Ideges vagyok.

Kérdem, nem tudna-e valami mást adni. Esetleg egy órát. Egy

Rolexet. Úgyis szeretnék egy órát.

Soha az életben, feleli a bátyám.

Azt mondja, a Rolex legalább ötvenezerbe kerül, és akkor se menne

bele, ha csak ezer lenne.

A pláne az, hogy lehetőséget szeretne adni nekem az utazásra.

Rengeteg dolog történik, amikor utazik az ember, mondja.

Mint például? kérdezem.

Rájössz, hogy vannak perspektívák, válaszolja a bátyám.

Nincs mitől félnem, mondja. Hisz ő ott lesz. Az én bátyám. Ő majd

vigyáz rám.

Perspektívák? mondom.

A kar

Lise piros pulóvert visel.

Ülünk a fűben, ásványvizet iszunk, és csirkesalátás bagettet eszünk.

Kezd kisütni a nap.

Fura dolog, amikor találkozunk valakivel, mondom.

Mintha más bolygón lennénk.

Semmi perc alatt el tudom képzelni, hogy járok valakivel. Megy

magától. Egyik percről a másikra kigondolom az egészet. Látom őt

magam előtt minden lehetséges szituációban, látom a házat, ahol

laknánk, és a helyeket, ahová vakációzni utaznánk. És ez anélkül

történik, hogy akár csak egy szót is váltottunk volna. Megtörténhet

az utcán menet, amint tekintetem találkozik egy éppen arra járó

lányéval.

Lise kíváncsi, vajon a mi kapcsolatunkkal összefüggésben is voltak-e

ilyen gondolataim.

Kicsit tétovázok, letagadjam-e, de aztán bevallom.

Lise mosolyog, és azt mondja, azt hitte, nincsenek terveim.

Különbséget kell tenni tervek és álmok között, mondom.

Amikor megkérdezem, szerinte számít-e, rázza a fejét, és hozzám

hajol.

Elmesélem, hogy a bátyám meghívott New Yorkba.

Lise nagyon lelkes lesz. Szerinte feltétlenül el kell utaznom.

Szerintem sem ártana többet emberek közé járni és kevesebbet

ücsörögni otthon, de ez nagyon váratlanul jött.

Félek, nyomasztani fog.

Lise megnyugtat. Van egy elmélete New Yorkról.

Szerinte ott két dolog történhet, és rajtam múlik, a kettő közül

melyik.

Az egyik lehetőség, hogy fenntartásaimtól megszabadulva befogadok

mindent. Akár egy gyerek. A másik lehetőség pedig a távolságtartás,

ha a részletekre figyelek, és megpróbálok hasonlóságokat keresni.

Kiválasztani és összehasonlítani.

Az első akár nyomasztó élménnyé is válhat. A második esetben

megfigyelhetem a dolgokat, és közben még jól is érezhetem magam.

Ez Lise véleménye.

Szerinte lehet jó oldala is a nyomasztó dolgoknak.

Nem egészen értem, mit akar ezzel mondani.

Az ilyen helyzet idővel némi perspektívát ad a dolgoknak, teszi

hozzá.

Perspektívát? kérdem.

Lise a karomhoz ér, és újra elmondja, hogy szerinte el kellene

utaznom. Szeretem, ahogy a karomhoz ér. Majdnem úgy tűnik, hogy

a végén még fontolóra veszem ezt az utazást, csak azért, hogy újra

megbizonyosodjak afelől, mennyire örülök, ha hozzám ér.

Semmi nem akadályozhat meg abban, vélekedik, hogy folytassam a

labdadobálást meg a kalapálást, ha visszajöttem. Ki kellene

használnom ezt az alkalmat.

Lehet, hogy utána másképp látom majd a dolgokat.

Most, hogy ő mondja, logikusnak tűnik.

Forma

Újra hív a bátyám, és megint győzköd.

Napfény, Central Park, mondja, jó kaja, pia, no meg az Empire State

Building.

Nevezetességek, mondom megvetően. Mi a fenét kezdjek a

nevezetességekkel?

A bátyám szerint nem a város a fontos, hanem az, hogy mi ketten

együtt leszünk. A testvéreknek össze kell tartani, és néha együtt

csinálni valami kellemeset.

Ez szerintem is jó hozzáállás.

De New York biztosan túl nagy.

Nem túl nagy New York?

A bátyám szerint elfogadható méretű.

Kérdezem, nem nyomasztja-e.

Nem, feleli.

Arra is kíváncsi vagyok, érezte-e már nyomasztónak, vagy nem fél-e

attól, hogy majd fogja.

Erre szintén nem a válasz.

Aztán azzal próbálkozom, nem kellene-e inkább keresztülautóznunk

Amerikát.

Nem.

Megkérdem, vihetem-e Lisét.

Ki az a Lise, kérdezi, én meg elmagyarázom.

Nemmel válaszol.

Kérdezem, kaphatok-e egy Rolexet.

Nem.

Aztán megkérdezem a bátyámat, miben hisz.

No ebből elég, mondja.

Miben hiszel, kérdem újra.

Mit akarsz ezzel? kérdezi.

Mit akarok? Azt kérdezem, miben hiszel, mondom.

Az életben? kérdezi a bátyám.

Hol máshol? mondom.

Nem hülyéskedsz? kérdezi.

Nem, mondom.

Elgondolkodik.

Hiszek a piaci erőben, mondja.

A szabadban? kérdem.

Igen.

Hogy lehet ilyen dologban hinni? kérdem. Az egész egy szarság,

nem? Kinek van szüksége piaci erőkre? A bátyám szerint ez

egyáltalán nem szarság.

Na jó.

Mi másban hisz?

Hisz a barátságban.

Jó.

Hisz a szerelemben.

Ez igaz? kérdem.

Mi? kérdezi a bátyám.

Hogy hiszel a szerelemben, mondom.

Naná, hogy igaz.

Sosem gondoltam volna, mondom.

Számít valamit? kérdi.

Hogyne.

Aztán azt kérdezem, New York inkább tartalom vagy forma.

A bátyám szerint forma, tartalommal nekem magamnak kell

megtöltenem.

Miért gondolja azt, kérdezem, hogy jót tesz majd nekem az utazás.

Új helyek, új gondolatok, perspektíva.

Biztos vagy te ebben a perspektíva-dologban? kérdezem.

Halálbiztos.

Egy pillanatra csend lesz.

Aztán megkérdezi a bátyám, megadom-e végre magam.

Igen, mondom. Benne vagyok.

Kellemes repülést.

Kösz.

Átvilágítás

Megyek Amerikába.

Hagytam magam rábeszélni.

Sokáig állok, és bámulom a kalapálókészletet.

Lehet, hogy hülyeség magammal vinni.

New York aligha az a hely a világon, ahol a legtöbbet kopácsolnak.

Az ott lakók egészen biztosan más módszerekkel kapcsolódnak ki.

Miért kellene New Yorkban kalapálnom, és hülyét csinálni

magamból.

Más részről viszont semmi kedvem sincs azt játszani, hogy

keményebb vagyok annál, mint amilyen valójában vagyok. Hamar

megbosszulhatja magát.

Méricskélem a készletet a kezemben.

Szinte nincs is súlya.

Nem kell feltétlenül használni. Már az is megnyugvást okoz, hogy ott

van a táskámban. A tudat, hogy van. És ha mégis szükségét érezném

a kalapálásnak, bármikor elővehetem.

Utazhatnék a dühöngő nélkül is, és veszek esetleg egyet, ha úgy

alakul. De ez kockázatos.

Nem tudom igazán, hogy áll a Brio Amerikában. Előfordulhat, hogy

ott nem lehet kapni. Ebben az esetben azt kockáztatnám, hogy a

nyomasztó érzések bennem égnének.

Senki mást nem csapnék be, ha itthon hagynám, csak magamat.

A dühöngőt vinni kell.

Ha a város valóban olyan nagy, mint amilyennek én hiszem, nagy

valószínűséggel szükségem lesz egy kis kikapcsolódásra.

És egyébként is, milyen jól fog mutatni a repülőtéren az

átvilágításnál.

Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a vámosok.

Összepakolok.

Alsónadrág. Zokni. Trikó. Fogkefe. Rövidnadrág.

Fényképező.

Dühöngő.

Az élet értelme

Mindjárt indul a reptéri busz.

Lise és én a Kastélypark füvén fekszünk.

Palacsintát eszünk, amit Lise csinált.

Kérdezem Lisét, mit gondol, minden rendben lesz a végén.

Attól függ, mit értek azalatt, hogy a végén, mondja.

Ha egészen az élet végére gondolok, nagyon valószínű, hogy nem

lesz jó vége. Természetesen mindez hit kérdése. Egyesek ugye azt

gondolják, többször is élhetünk, vagy hogy valami szép helyre

kerülünk a halál után.

De ha arra gondolok, hogy előbb-utóbb, hogy idővel a dolgok

megoldódhatnak, úgy már nagyobb az esély.

De attól is függ természetesen, mit értek azalatt, hogy rendben lesz.

Hová akarsz kilyukadni? kérdezi.

Nem tudom, mondom.

Valószínűleg, csak azt szeretném tudni, megoldódnak-e a dolgok.

Nem kívánok én olyan sokat. De szeretném jól érezni magamat.

Szeretnék egy egyszerű, de jó életet élni kellemes pillanatokkal és

sok élvezettel.

Lise szerint ez abszolút megvalósítható.

Viszont nincs olyan sok élvezetes dolog mindaddig, amíg nem

érzem, hogy van értelme az életemnek.

Nem hagyhatnád ezt az egész értelemdolgot? kérdi Lise.

Nem, mondom. Képtelen vagyok rá.

Na és mi van a barátsággal? Mi, például. Ennek nincs értelme?

De igen.

No látod.

Amint megérkezik a reptéri busz, csinálok egy képet Liséről a

polaroid gépével.

Megkérdezem, vár-e rám.

Nevet és megpuszil, és kéri, hogy küldjek neki néhány képeslapot.

Azt kérdezem, sok lesz-e, ha naponta küldök egy lapot. Nem

gondolja úgy. De szeretné, ha szép helyeken írnám őket. Leginkább

magas épületek tetején.

Integetek Lisének a busz hátsó üléséről.

Éppen akkor, amikor már nem látom a buszból, kezd megjelenni az

arca a fényképen.

Így mégiscsak láthatom.

Kiáltvány

Felhívom a szüleimet a reptérről, hogy megmondjam, elutazom.

Amikor anyu meghallja, hogy Amerikába megyek, megelégszik

azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon izgalmas. Jó utat, mondja.

Apa már továbbmegy. Ha adok neki egy röpke órát, az elég lesz

ahhoz, hogy megírjon egy kiáltványt, amit, ha New Yorkba érek,

szétoszthatok az utcán.

Ebben a kiáltványban az állna, hogy ő elhatárolja magát mindattól,

amit Amerika képvisel, az ostobaságuktól, beteges álmaiktól,

külpolitikájuktól és kultúrimperializmusuktól. Csak egy kis A4-es

papír. Úgy véli, a legtöbb amerikainak fogalma sincs arról, hogy neki

és sok más európai intellektuelnek mi a véleménye Amerikáról.

Apa szeretne adni nekik valamit, amin elgondolkodhatnának. Kis

tanulópénzt.

A gépem egy negyedóra múlva indul.

A kiáltványt el kell halasztanunk a következő alkalomra.

N

Már a repülőn ülök.

Útban vagyok a nagyvilág felé.

Egy rém pocsék filmet nézek, és minden érintett nevében kikérem

magamnak, és arra a légitársasági alkalmazottra gondolok, aki

eldönti, melyik filmet vetítsék.

Azon tűnődöm, hogy szerencsétlen-e, vagy csak hülye, és hogy van-e

kedvese.

Tőlem balra, az ablak mellett egy német hölgy ül, aki egész idő alatt

dobozos üdítőkkel traktál, mert ő már nem bír többet inni.

Már rengeteg üdítőt ittam. Ha legközelebb megint felajánl egyet,

kénytelen leszek visszautasítani.

Ismét Paul könyvét olvasom.

Amióta írtam neki, valahogy jobban tetszik. Úgy érzem, közelebbi

kapcsolatba kerültem vele. Bizalmas viszonyban vagyunk. Paul és

én.

Talán épp most válaszol.

Talán azt írja, kár aggódni, és minden jóra fordul.

Azt írja, a Föld szabadon lebeg az űrben.

Forog és halad. Nagyon gyorsan. A Napot használjuk arra, hogy a

Föld forgását kövessük. Valaki elhatározta, hogy délben az órának a

Föld minden pontján tizenkettőt kell mutatnia. Ezért az óra sok

helyen egészen mást mutat, mint Norvégiában.

A földet 24 időzónára osztották. És mi úgy teszünk, mintha

ugyanannyi lenne az idő az egyes időzónákban. Ha nem így tennénk,

az órát mindig öt perccel kellene előbbre állítani minden kelet felé

megtett 100 kilométer után.

Ez azt jelentené, hogy a szüleim nyaralójában az óra mindig négy

perccel többet mutatna, mint az otthoni óra.

Amíg olvasok, eszembe jut, hogy New Yorkban nem ugyanannyi az

idő, mint Norvégiában.

Hat órával kevesebb.

Hat órát nyerek a New York-i úton. Ez a gondolat megelégedéssel

tölt el. Megpróbálom ezt az időt valami kellemesre fordítani.

Másrészről viszont tízezer méteres magasságban minden órában

elveszítem egy másodperc 3 milliárdnyi részét. Az út nyolc óráig

tart. A másodperc 24 milliárdnyi részét vesztem el.

Ez nagyon kevés.

Azt hiszem, megengedhetem magamnak, hogy ne foglalkozzak vele.

A német hölgy megint megkérdi, nem kérnék-e még egy doboz

üdítőt.

Köszönettel visszautasítom, és a hasamra teszem a kezem, mutatván,

hogy sem éhes, sem szomjas nem vagyok.

Leteszi a dobozt a földre, és egy sötétítő maszkot tesz a szemére. Azt

hiszem, aludni próbál.

Felállok, hogy kimenjek a vécére. Egy olasz áll előttem a sorban.

Már korábban is észrevettem. Két haverjával van. Mindnyájan

öltönyt viselnek, és egyfolytában fel-alá járkálnak.

Az az érzésem, hogy nincs minden rendben velük. Nem tetszenek

nekem.

Nem félek a repüléstől. Legalábbis a technikai részétől nem. De félek

az emberektől. Olyan sok hülyeséget kitalálnak.

Van valami gyanús ezekben az olaszokban. Attól félek, hogy egy

merényletet terveznek. Ahogy egymásra mosolyognak, nagyon rossz

érzést kelt bennem. Kicsit olyan, mintha egy szörnyű titkot

osztanának meg egymással. Tudom, hogy van egy olyan

robbanóanyag, amit a fémdetektorok nem tudnak kimutatni. Mit

lehessen tudni, talán tele van a zsebük robbanóanyaggal. És teljesen

biztos, valami egészen lehetetlen követelésük van.

Meg vagyok győződve róla, hogy ha meg akarnak sebesíteni egy

utast annak bizonyítására, hogy komolyan gondolják, amit tesznek,

engem fognak választani.

Tipikus lenne.

Talán kidobnak az Atlanti-óceánba.

Legszívesebben megkérném az utaskísérő kisasszonyt, énekeljen

nekem, de nem merem. Egyelőre megelégszem azzal, hogy kérek

egy gin-tonikot.

Paul azt írja, a Föld nem egy tipikus hely a világegyetemben. A

legtöbb más hely egy kilátástalan vákuumban található, vagy esetleg

gázokkal van beborítva. És a hőmérséklet gyakran abszurd. Nem

tudnánk túl sok helyen megélni.

Lehet, hogy olyan sok más időben sem élhetnénk, írja. Nagyon nehéz

követni a gondolatmenetét. Próbálom megérteni.

A valaha a Földön élt élőlényeknek körülbelül tíz százaléka él ma is.

Ezt tudjuk.

Ha abból indulunk ki, hogy továbbra is léteznek majd emberek, ezer

vagy akár millió év múlva is, akkor mi, akik most élünk,

különlegesek vagyunk, mert előbb élünk, és azok, akik utánunk

jönnek, már tipikusabbak lesznek, mert akkor élni viszonylag

hétköznapibb lesz, mint most élni.

De semmi okunk nincs azt gondolni, hogy mi, akik most élünk,

különlegesek vagyunk. De ha tipikusak vagyunk, azt jelenti-e vajon,

hogy csak kevesen fognak utánunk is élni, és ezáltal az emberiség

létének vége felé közeledik.

Paul egy izgalmas gondolatkísérletet végez, de nagyon megizzaszt.

Azt mondja, képzeljek el két urnát, melyekben cetlik vannak,

mindegyiken egy-egy névvel. Az egyikben tíz cetli van, a másikban

ezer. És az én nevem csak egyetlenegy cetlin áll. Mit gondolok, hol

található a legnagyobb valószínűséggel az a cetli, amin a nevem van.

Természetesen lehetetlen kitalálni. Az ember tulajdonképpen csak

találgathat, de pusztán a valószínűségét tekintve, ötvenszer nagyobb

a sansza annak, hogy a nevemmel ellátott cetli abban az urnában

található, amelyikben ezer darab van, írja Paul.

Aztán vegyük ki a cetliket az urnából, és a tízdarabos urnában a

harmadik cetlin ott áll a nevem.

Az, hogy a nevemet ilyen hamar kihúzzák, sokkal valószínűbb a

tízcetlis urna esetében, mint az ezresnél. Ha ezt vonatkoztatjuk az

összes olyan emberre, aki valaha is élni fog, Paul szerint

kiszámíthatjuk, hogy kétharmadnyi esély van arra, hogy ez a szám

véges, és az emberiség a végkifejlet felé halad.

Paul elismeri, hogy ez csak spekuláció, ennek ellenére hihetetlenül

nagy késztetést érzek a kalapácsolásra.

A dühöngöm a csomagtérben van, fölöttem. Itt van egészen a

közelemben, de úgy tűnik, minden utastársam alszik. Így nem merek.

Az olaszok is alszanak. Vagy csak úgy tesznek.

A helyzet egyre rosszabb. Paul biológiai érveket is kezd

felsorakoztatni. Az elviselhetőség határán van.

Azt mondja, azért létezik ember, mert a történelem során ismeretlen

számú valószínűtlen véletlen fordult elő. Minél több a

valószínűtlenségek száma, annál közelebb jutunk a véghez. Ha a

szám csak egy vagy kettő, az emberiség teljes létezésének az ideje

meglehetősen pontosan megegyezik a Nap létezésének idejével. De

ha ez a szám nagyobb, és a legtöbb biológus szerint ez a helyzet, a

Földön eltölthető időnk sokkal rövidebb. Felállíthatunk egy képletet,

egyszerű valószínűség-számításra alapozva, hogy kiszámoljuk,

milyen hosszú túlélési idő várható.

Ha a mai homo sapiens kifejlődésében n számú véletlen eseményt

tekintünk, és a Nap teljes létezési ideje 8 milliárd év, a képlet úgy

néz ki, hogy n + 1 osztva 8 milliárddal. Ha n például egymillió, úgy

várhatóan nyolcezer év múlva fogunk eltűnni.

Remélem, a bátyám várni fog a reptéren, amikor leszállunk.

Nincs kedvem egyedül lenni.

A város

Mindenre azt hiszem, hogy az Empire State Building.

Ma még egész nap ezt hittem.

De a bátyám azt mondja, még nem láttam.

Most megint azt hiszem, ez az.

Ez New York.

Hagyom magam lenyűgözni.

Fura itt lenni. Hallottam a városról, láttam filmen, amióta csak az

eszem tudom. De most érzem először az életemben, hogy igazán

létezik. Mindenki idejött. Norvégok is jöttek ide. Szegények. Az

álmaikkal. Az ember itt megcsinálhatja a szerencséjét. Bárki

megcsinálhatja a szerencséjét. Mind a mai napig. Talán én is

megcsinálhatom a szerencsémet. Pénzt kereshetek.

Úgy tűnik, az amerikaiak követik azt a visszataszító elvet, miszerint

kettő jobb egynél, és három jobb kettőnél stb. Azt hiszik például,

hogy kétszáz dollár jobb, mint száz.

Jópofa elmélet.

Most megint azt hiszem, hogy az Empire State Buildinget látom.

A bátyám rázza a fejét.

Hihetetlenül sok benyomás ér, amint megyünk az utcán. Mennyi

élményt tudok befogadni egy nap?

Sorban állnak az érzékelési impulzusok. Néhány mellett

természetesen simán elmegyek. Az agyamnak esélye sincs arra, hogy

lépést tartson a szememmel. Vagy a fülemmel. Vagy az orrommal.

Teljesen nyilvánvaló, bizonyos benyomások értékesebbnek tűnnek a

többieknél. Fogalmam sincs, hogy történik a válogatás. De

megtörténik.

Elhatároztam, leírom a legfontosabbakat. Ami fenn marad a rostán.

Amire még emlékszem, mire leszáll az est és aludni térek.

Azt hiszem, jobban izgatnak azok a dolgok, melyek nagyon nagyok,

illetve nagyon aprók, a kettő közöttiek nemigen érdekelnek.

Ez már néhány óra után is egyértelművé vált New Yorkban.

Itt a legtöbb dolog nagyon nagy.

Például a házak. Felhőkarcolók. Mindenütt.

És ezek tényleg nagyok. Van egy sanda gyanúm, hogy ez is a

presztízs miatt van így. Kezdetben talán épített valaki egy

meglehetősen magas házat, aztán a haverja is épített egyet, ami

magasabb volt. Aztán mindenki más azt gondolta, a fenébe is, ők is

építenek magas házakat. Tökmindegy, mi van benne, csak magas

legyen. Frankó magasra építjük őket.

Minden okunk megvan feltételezni, hogy az a teória, miszerint

egynél jobb a kettő, azt is kimondja, hogy kicsinél jobb a nagy, az

alacsonynál meg jobb a magasabb.

Több mint elbűvölő gondolat.

Szinte egyik épületről sem lehet tudni, mi van odabent. Bármi

lehetséges. És minden bizonnyal így is van. A nap folyamán többször

is az az érzésem támadt, hogy ezeket az épületeket egyáltalán nem

használják semmire. Hogy csak úgy állnak ott.

A bátyám azt olvassa egy útikönyvben, hogy egymillió iroda

található a városnak ebben a negyedében. Azt mondja, az összes

épületben, amiről azt gondolom, semmire sem használják, iroda van.

Ebben nem lehet biztos, mondom.

Az autók is nagyok.

A teherkocsik hatalmasak.. Úgy néznek ki, mintha szántszándékkal

emberölésre tervezték volna valamennyit.

Az emberek között is sok a nagy. Kövérek. A sportcipőjük is

kitaposott, csámpás, mert olyan súlyosak.

Eddig a következőkről gondolom, hogy nagy és hosszú és magas:

– Házak

– Autók

– Teherautók

– A kövér emberek

– Pizzaszeletek

– Utcák

– Halak a halüzletek előtt

– Avokádók

– Fényreklámok

– A park

– Néhány kutya

– Csészék, amelyekből a bátyám kávét iszik a kávézóban

– Néhány üzlet

– Postaládák

Ezekről gondolom, hogy kicsik:

– Parkolóhelyek

– Egyes kutyák

– Némely banánfajta

– Csokoládé

– A műanyag kanál, amivel a gombócos fagyimat mérték

Fáradt vagyok, de nem akarok aludni.

Arra használom a hat órámat, hogy az utcákat járjam a bátyámmal.

Szörnyű. Már túl fáradt vagyok, de ugyanakkor állandóan történik

valami. Kicsit olyan, mint amikor az ember lázas.

A hangok eltorzulnak.

Volt egy vitánk a bátyámmal, ami megviselt.

Először minden rendben ment. Várt a reptéren, és megöleltük

egymást.

Elvittük a csomagomat a lakásba, és beszélgettünk egy kicsit.

A bátyám érdeklődött, hogy vagyok.

Beszéltem neki a gondolataimról, aggodalmaimról és apró-cseprő

dolgaimról.

Az egyedüli, ami tetszett neki, az Lisével kapcsolatos. A többi

szerinte marhaság. És azt mondta, egy szót sem akar hallani

semmilyen időzónáról vagy intervallumról, ami kevesebb, mint egy

másodperc, vagy több, mint egy fényév. A világegyetemről meg

pláne nem.

Azt gondolok, amit akarok, de tartsam meg magamnak.

Azt hiszem, nagyon szigorú.

Azt mondta, sejtette, hogy ilyeneken töröm a fejem.

A legfontosabb a New York-i meghívásban, hogy a gondolataimat

más síkra terelje.

Kirúgunk a hámból, mondja.

Kétség nem fér hozzá, hogy jót akar, de azt hiszem, kicsit túl

messzire megy.

A dühöngőről például hallani sem akar.

Kénytelen leszek titokban kalapálni. Megalázó. Mégiscsak felnőtt

volnék. A felnőtteknek nem kellene zugkalapálniuk. Megpróbálom

másképp előadni a problémáimat, de a bátyám megakadályoz ebben.

Azt hiszem, neki magának is problémái vannak az idővel, csak még

nem jött rá. Egy nap majd ő ütközik falba. De én akkor majd

megengedem neki, hogy annyit kalapáljon, amennyit csak akar. És

akkor lelkiismeret-furdalása lesz, hogy ő bezzeg nem engedte meg

nekem.

Már megint azt hiszem, hogy az Empire State Buildinget látom.

A kutya

Olyan házban lakunk, ahol van liftkezelő, és őr áll a kapuban.

A lakás nagyon klassz.

De van benne egy kutya.

Egy kutya van a lakásban.

Egy David nevű fickónak kellene érte jönnie. Már tegnap el kellett

volna vinnie.

Semmit nem tudok a kutyákról. A bátyám meg fél tőlük.

Zavar minket, hogy itt van ez a kutya a lakásban.

Egy fekete kutya.

Adtam neki enni meg inni, de nem tudom, milyen gyakran kellene

ennie. És valakinek hamarosan le kell majd vinnie. Tegnap óta nem

volt kint, amikor is a lakástulajdonosok elhúztak New Orleansba,

hogy egy kis jazzt vagy mit hallgassanak.

Világos, hogy a kutya szeretne már kimenni. Leginkább a bejárati

ajtó közelében tartózkodik. A bátyám szerint nekem kell lemennem a

kutyával.

Ő nem mer.

Azt se tudom, mi a kutya neve.

Pórázt kötök a fekete kutya nyakába, és elindulunk.

Lefelé menet megkérdezem a liftkezelőt, tud-e valamit a kutyákról,

de rázza a fejét, és azt mondja, nem kell sokat tudni róluk. A kutya

biztosan tudja, hová akar menni.

Így most járom az utcákat New Yorkban egy kutyával.

Egy park felé cibál, néhány háztömbnyire délre. Mindent meg akar

szagolni, és pisil itt is, ott is. Mindent lepisil.

Ezt sose értettem a kutyákban. Az emberek azt mondják, olyan

okosak. Jó ösztöneik vannak, és előre jeleznek dolgokat, amik

bekövetkezhetnek. Jelzik a földrengést és baleseteket. Akár igaz is

lehet.

De ez a kutya nem tűnik különösen figyelmesnek. Eddig az

égvilágon semmire se figyelmeztetett.

A parkban teljesen megvadul. Meglát más kutyákat, és elkezd

ugrándozni. Teljesen ésszerűtlennek tűnik. Kicsit elhúzódom a többi

kutyatulajdonostól. Nem tudom, mit vár tőlem a kutya. Úgy érzem,

mindenki minket néz. Odajön egy hölgy. Neki is van kutyája.

Elmondja, az ő kutyája meg az én kutyám jó barátok. Mondom neki,

hogy én egy másik országból jöttem, és ez az első alkalom, hogy

kutyát sétáltatok. Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy hívják a

kutyát. A nő felvilágosít, a kutyát Obinak hívják, és határozottan kell

vele viselkednem.

Easy, Obi, mondom.

Megkérdezem, milyen gyakran kell neki enni és inni adnom, és mit

tegyek, ha kakilni kezd. A nő ad egy zacskót. Kérdi, nem láttak-e el

instrukcióval, mire elmondom, hogy egy David nevű fickónak

kellene a kutyáért jönni.

Minden pillanatban megjöhet.

Beszélek egy kicsit angolul Obihoz.

Come on, mondom. Good dog.

Most Obi leül, hogy elvégezze a dolgát. A fűre. Elég gusztustalan. A

kocogok és a gyerekek nézik, amint összeszedem az ürüléket a

zacskóba.

Most itt állok a kezemben egy zacskó kutyaszarral.

Teljesen abszurd.

Ez egy egészen más világ.

Az emberek nyilván azt hiszik, hogy kutyatulajdonos vagyok New

Yorkban. Hogy itt élek, van lakásom meg kutyám. Hogy itt szedem a

kutyaszart mindennap, munka előtt meg után.

Szédítő gondolat.

Lévén, hogy én nem vagyok New York-i kutyatulajdonos, ez azt is

jelentheti, hogy a többiek sem feltétlenül azok, akiknek kinéznek. Ez

azt jelenti, hogy lehetetlen bármit is tudni.

Itt ez a rakás ember.

Mindenhol ott vannak. Az utcákon, a parkokban, az üzletekben, a

felhőkarcolókban. Mivel foglalkoznak?

Lehetetlen kívülről megállapítani, mit csinálnak. Feltételezem,

megpróbálnak valahogy boldogulni.

Pontosan úgy, ahogy mi is Norvégiában, és mindenhol másutt a

világon. Megpróbálják ezt az egészet működtetni. Nézem őket, amint

egyik helyről a másik felé igyekeznek, kiragadva a részletet az

összefüggéséből. Az emberek mennek valahová, hogy intézzék

dolgukat. A dolgoknak működni kell mindenhol, és minden szinten.

A személyes ügyeknek, a családban, a munkahelyen és a barátok

közt, a kisebb közösségekben és természetesen globálisan is.

Nem kevés az a dolog, aminek klappolni kell.

És ahogy ott állok a kutyával, Manhattan keleti részében valamelyik

utcasarkon, azon tűnődöm, vajon ez az egész klappolni fog-e nekem

valaha is.

Boldogulok én valaha is az életben?

Nem hinném, hogy más lennék, mint a többiek. Ugyanolyan álmaim

vannak. Szeretnék családot. Szeretnék házat. Kocsit. Miért ne

lehetnének ilyen vágyaim. Mindenki erre vágyik.

És amikor már minden megvan, azt szeretném, ha mindez működne

is.

Érzem, hogy egyre inkább megkedvelem ezeket az embereket.

Megértem őket. Világos, hogy itt mászkálnak az utcán, tartanak

valahová. A dolgoknak menniük kell.

Ebben egyetértünk, úgy vélem. Tartsunk ki.

Minden rendben lesz.

Hopi

Nyaggatom a bátyám, hogy menjünk már fel az Empire State

Building tetejére. Megígéri, elmegyünk, ha majd süt a nap, és

teljesen tiszta lesz az idő.

Csak megyünk és megyünk.

Nézzük a házakat, embereket és autókat. Meg üzleteket. Eszünk,

iszunk. Vettem egy fürt egészen apró banánt.

Már több tíz kilométert megtettünk, és kaptam egy pár új cipőt, mert

a régi feltörte a lábam. Meglehetősen fájt.

Egy pár Nike cipőt kaptam. Túracipő. A bátyám fizette, az egyik

bankkártyájával.

Mindig Nike-it veszek. Meg Levist. Azt hiszem, ezek a legjobbak.

Tényleg azt hiszem. Eszembe se jutna más márkát venni.

Valaki nagyon jól végezte a feladatát.

A bátyám érdeklődik a művészetek iránt. Nem is tudtam.

Sok mindent nem tudok róla. De jó, hogy így együtt vagyunk. Annak

ellenére, hogy néha kicsit szigorú. Körbenézünk kicsit a Sohóban. A

galériákban.

Egy tervrajzot nézek, ami nagy hatással van rám.

Valakinek az az ötlete támadt, hogy egy hatalmas betonkolosszust

építsen a kaliforniai Szent András-törés mentén. Egy szobrot.

Nyolcvan méter hosszú, hatvan méter széles lenne. És hét méter

magas. Egy olyan fajta betonból épülne, amiről azt állítják, hogy a

világ legstrapabíróbb anyaga. A kolosszus 65 000 tonnát fog nyomni.

De az alap, amin állni fog, mozog. Meglehetősen gyorsan. A

betonalakzat idővel két részre szakad, és a két rész 6-9 cm-t

távolodik egymástól évente. 43 millió év múlva az alakzat bal oldali

része Alaszka mai helyére kerül.

Ez művészet, ha úgy tetszik. Minden projektnek így kellene kinéznie.

Egy másik galériában találok egy Einsteinről szóló mappát. Egy

képzőművész-hallgató készítette. Rengeteget olvasott Einsteinről, a

talált dolgokat összegyűjtötte egy mappába, aminek a „The Einstein-

papers” nevet adta. Meg akarom venni. 20 dollárba kerül. A bátyám

persze hülye ötletnek tartja. Megpróbál lebeszélni róla. De Einstein a

barátom. Azért is megveszem a mappát.

A bátyám csóválja a fejét.

A bátyám végre az Empire State Buildingre mutat.

Látom. Kiemelkedik a környezetéből. És a legfelső emeleteket

kékkel világították meg. Oda akarok menni.

Most rögtön.

De a bátyámnak más tervei vannak mára.

Késő van. Szerinte haza kellene mennünk tévét nézni.

Ülünk a tévé előtt kezünkben sörrel, miközben egy nő éppen azt

magyarázza, hogy ha balesetet szenvedünk, legyen az kisebb vagy

súlyosabb, őt kell felhívni, és ő majd segít beperelni azt, aki felelős a

balesetért, vagy akié a terület, ahol a baleset történt, és aki kártérítést

kell hogy fizessen. A nő szájából minden olyan egyszerűnek hangzik.

Az ágyban a „The Einstein-papers”-t olvasom. Mindössze húsz-

egynéhány A4-es oldal. Néhány kép és kézirat itt meg ott. Claire, aki

a mappát összeállította, azt írja, Einstein kedves ember volt, törődött

másokkal, és fontos volt neki, hogy a tudomány az emberiség javát

szolgálja.

Az áll a szövegben, hogy Einsteinnek két célja volt az életben. Az

első, hogy egyszerű életet éljen. A második, egy olyan elmélet

megalkotása, amely kifejezi a természet összefüggéseit, és amely

mindenki számára elhozza a békét és az igazságot.

A lapok egyike egy másolat abból a kéziratból, amire Einstein az

elméletét írta. Tisztelettudóan nézem az oldalt. Néhány szó és néhány

szám. Talán ez az a hely, ahol az áll, hogy nincs is idő.

A lap így néz ki:

A legjobb a mappában az a kép, ahol Einstein egy csoport indiánnal

van. Mosolyog, fején tolldísz.

A kép alatti szöveg szerint azt mondta, a hopi indiánok értik meg a

legnagyobb valószínűséggel a relativitáselméletét. Nyelvükben

ugyanis nincs szó az idő kifejezésére, nincs külön fogalmuk se a

múltra, se a jövőre. Az időt nem lineáris síkon élik meg, hanem

körkörös űrként, ahol a múlt, jelen és jövő mindig egymás mellett

létezik.

Ahogy hazamegyek, első dolgom lesz kideríteni, létezik-e hopi

közösség Oslóban, és járhatok-e közéjük annak ellenére, hogy nem

vagyok hopi.

Mielőtt elaludnék, lejegyzek mindent, amire az első két nap után a

leginkább emlékszem a városból:

– Egy férfi uniformisban, amint futva jön ki egy épületből, hogy egy

elegáns öltözetű hölgy csomagját cipelje, aki épp akkor szállt ki egy

taxiból

– Négy ázsiai fiú, akik röplabdáztak a füvön egy parkban

– Egy metróállomáson klasszikus gitáron játszó férfi

– Egy csőtörés miatt elkerített nagy terület

– Egy kisfiú a parkból, akibe az apja szaladgálás közben próbált

néhány falatot belediktálni

– Egy kirakat, teli felfújható párnával

– Egy nagydarab, oroszul beszélő férfi, aki hatalmas gombócnyi

vajban sütött hamburgereket eszik

– Egy üveg sör

– Egy görkoris férfi, aki először majdnem nekiment egy nőnek, aztán

meg egy autónak

– Egy ortodox zsidó walkmannel, piros tornacipőben

– Egy újfajta rágógumit osztogató lány, aki azt mondta, ingyen van,

de csak ma

– Egy férfi, kezében egy lappal, amin az állt, hogy nincs pénze és

HlV-fertőzött

– Egy lány, aki bement egy üzletbe, és azt kérdezte a pult mögött álló

eladótól, jól van-e

– Egy kávézóban ülő napszemüveges nő, aki azt mesélte a

barátnőjének, hogy hajnali négyig beszélgetett egy férfival, ráadásul

sokáig hitt a kapcsolatukban

– Egy étteremtulajdonos, aki az utcán állt, és egy golfütőt forgatott,

amíg mi vacsoráztunk

– Egy nagyon hosszú autó, matt, fekete ablakokkal, hogy senki se

láthasson be

– Egy kínai pornólap, ahol a címlapon lévő lány egy kezet tartott a

mellbimbói előtt

1-800-Parks

Arra ébredek, hogy az apró banánok szétszórva hevernek a

konyhakövön. Obi ráncigálta le az összesét a pultról.

Rázom a fejem, Obi, Obi, mondogatom.

David még mindig nem bukkant fel. Már két nappal ezelőtt meg

kellett volna jönnie.

Valakinek le kell vinnie Obit. Nekem kell Obit levinnem.

Felveszem az új Nike cipőmet.

Obi és én lemegyünk. Esik.

A park bejáratánál áll egy tábla, rajta telefonszám, amit az ember

felhívhat a parkkal kapcsolatos problémákkal.

Obi, bizonyos szempontból, egy ilyen probléma.

Felírom a telefonszámot.

1-800-Parks. Ha David nem jön Obiért a nap folyamán, fel fogom

hívni.

Egy kutyás ember már messziről kiabál, és kérdi, Obi fiú-e vagy

lány. Világos, hogy az ő kutyája lány, és tüzel. Valamint póráz nélkül

rohangál.

Visszakiáltom, hogy nem tudom.

Az ürge rám néz, és rázza a fejét. Azt hiszi, nem vagyok komplett.

Egy másik kutyás emberrel is találkozom. Ismeri Obit, mondja.

Meséli, hogy Obinak gyors az anyagcseréje, és Obinak gyakrabban

kellene enni adnom, nem úgy, mint más kutyáknak. És azt is tudja,

hogy Obi fiú.

Csak egy zacskót hoztam magammal, így amikor Obi másodszor ül

le, hogy elvégezze a dolgát, szégyenbe hoz. A járdára csinál. Amikor

végez, átmegyünk a másik oldalra, és úgy teszünk, mintha mi sem

történt volna.

Shame on you, mondom Obinak. Bad dog.

Képtelenség, hogy itt vagyok New Yorkban, és kutyát sétáltatok az

utcán.

De perspektívát ad. Rengeteget.

Olyan nagyon távol vagyok az otthonomtól. Egy nagyvárosban.

Itt ez a csomó ember. És én csak egy vagyok közülük. Az egyetlen

dolog, amit biztosan tudok, az, amire magam gondolok.

Fogalmam sincs, hogy a többiek mire gondolnak. Gondolnak arra,

hogy a világegyetem nagy és veszélyes?

Én igen.

Miben hisznek?

Én úgy hiszem, senkinek nem lenne szabad egyedül lennie. Hogy

együtt kellene lennie valakivel. Barátokkal. Azzal, akit az ember

szeret. Fontos, hogy szeressünk. Azt hiszem, ez a legfontosabb.

Amíg a bátyám reggelit készít, írok egy lapot Lisének. A

következőket írom:

Szia Lise.

New York nagyon nagy. Kicsit úgy vagyok vele, mint a

világegyetemmel. Hogy nincs felelősségérzetem. Hogy semmit se

tehetek, kivéve, hogy megpróbálom jól érezni magam. Egy kutyát

szoktam sétáltatni, akit Obinak hívnak. Olyan lakásban lakunk, ahol

egyenruhás portás van, és aki azt kérdi „how are you today, mister”,

és én azt felelem „fine”. A bátyám nem akarja, hogy az időről meg a

világegyetemről beszéljek. Alig várom, hogy lássalak. Nem

kalapáltam azóta, hogy utoljára láttalak. Azt hiszem, az a

legfontosabb, hogy szeressünk.

Elmentem feladni a lapot. Mire visszajövök, Obi már nincs ott.

David jött és elvitte.

Nem kell telefonálnom az 1-800-Parksnak.

Megkérdezem, mit mondott David, de a bátyám szerint alig valamit.

Csak elnézést kért, amiért két nappal később jött, és megkérdezte,

hogy a kis banánok igaziak-e.

Amerikában nem tudhatja az ember, hogy a földön heverő gyümölcs

igazi vagy műanyag.

Mialatt eszünk, megkérdezi a bátyám, mit gondolok.

Miről? kérdezem.

Erről az egészről, mondja.

Mesélek neki a perspektíváról, amit épp az imént éreztem, és hogy

úgy gondolom, New York kicsit olyan, mint a világegyetem, és az a

legfontosabb, hogy szeressünk.

A bátyám bólogat.

Kérdi, felmerült-e már valaha is bennem, hogy kevesebbet kellene

gondolkodni.

Naponta megfordul a fejemben, mondom, de egyáltalán nem olyan

egyszerű.

A bátyám szerint többször kellene olyan dolgokkal foglalkoznom,

amit elég csak megtapasztalni.

Mint például? érdeklődöm.

A játék, mondja. Hadd döntse el ma ő, hogy mit csináljunk.

Kérdem, hogy mi lesz akkor.

Úgy határoz, ma keveset fogunk gondolkodni és sokat nevetni.

Én benne vagyok, mondom.

Könyvtár

A New York-i közkönyvtárban ülünk.

A bátyám döntött úgy, hogy idejöjjünk.

Szép könyvtár. Nagy. Rengeteg az ember. És az őr. Arra felügyelnek,

hogy a távozók ne vigyenek ki egy könyvet sem.

A folyóiratokat nézegetem.

A Time egyik számában felfedezek egy képet. Egy gázfelhőt ábrázol

valahol a világegyetemben. A képet műhold készítette, és a szöveg

azt magyarázza, hogy a gázfelhő több trillió kilométer magas.

Ilyennek kell lennie.

A bátyám a terem másik végében ül egy számítógép előtt. Látom,

hogy magában nevet.

Odahív.

Vele szemben egy hajléktalan ül és olvas. Az összes szatyra mellette

hever a földön. Legalább tizenöt. Ruhája csupa rongy. Könyvet

olvas, aminek az a címe: Economic science.

A liftbeli nőnek az oslói szállóban igaza volt, amikor azt mondta, a

világ bonyolultabb, mint ahogy én gondolnám.

Az én bátyám nem olyan bonyolult.

Ül a gép előtt, és csúnya szavakat ír be, majd rákeres.

Most éppen egy nagyon ronda szót pötyög be.

Csak röhög rajta. Kicsit kínos a dolog.

De amikor megjön a válasz, én is elkezdek nevetni. Szörnyen

gyermeteg, de nagyon szórakoztató.

Én is beszállok. Miközben nevetek, szétnézek, és nagyon remélem,

senki nem sejti, mit művelünk.

Sokáig ülünk ott. Legalább egy órán keresztül. Nagyon élvezem. Már

régen nem nevettem ennyit. A legviccesebb az, milyen távol áll a

szerzők neve és az általuk írt komoly mű egymástól. De néha már az

is elég, ha az ember meglátja a szavakat megjelenni a képernyőn.

Úgy érzem, mintha becsapnánk valakit.

A bátyám és én egymással versengve találunk ki újabb és újabb

szavakat.

A bátyám kis idő múlva feláll, és kimegy csokoládét venni. Mindjárt

megyek, mondom. Van még egy-két szó, amit ki szeretnék próbálni.

Kicsit talán lelkiismeret-furdalásom van, mert olyan jót mulattunk

mások kárára.

Rákeresek egy-két kedvesebb szóra is.

Ez már nem annyira mulatságos, de úgy érzem, legalább valamifajta

egyensúlyt teremtek.

Tovább járkálunk a nagyvárosban.

Igazán jól sikerült a délelőtt.

Egy megveszekedett gondolatom sem volt, amíg a könyvtárban

ültünk.

Csak nevettem.

Mondtam is a bátyámnak, hogy jól tud dönteni.

Itt állunk az Empire State Building előtt. Még mindig esik, így

továbbmegyünk , ahelyett, hogy felmennénk a lifttel.

Nézem az épületet. Hatalmas. Nem látom a tetejét.

De tudom, az idő gyorsabban múlik ott fenn. Ezt meg is mondom a

bátyámnak, de ő úgy gondolja, hülyeség.

A park

Ebben a városban egyszerűbb nagy dolgokra gondolni.

Paul könyvére gondolok. Összezavar.

Az egyetlen kérdés, ami igazán számít, az nem más, mint hogy a

dolgok jobbá válnak, vagy rosszabbak lesznek.

Nekem ez számít, és tulajdonképpen ez az, ami mindenkinek számít,

az állatoknak meg az egész világnak.

És mindaz, ami egymilliárd milliárd év múlva fog történni, szigorúan

véve nem érint. Hirtelen tudatosodik bennem ez a gondolat. Lehet,

hogy önző dolog a részemről, de jobban foglalkoztat az, ami azalatt

történik, míg élek, mint az, ami utána. Hihetetlenül

megkönnyebbülök ettől a gondolattól.

Ezen morfondírozom, miközben frizbit dobálunk a bátyámmal a

Central Parkban.

Sokáig játszunk.

Egyre távolabb megyünk egymástól. A bátyám nagyon jó frizbit vett.

Van súlya, és stabil. Néha az az érzésem támad, hogy olyan messzire

tudnám dobni, amilyen messzire csak akarom.

Most én dobok.

A bátyám elkapja.

Most ő jön.

Elkapom.

Percek óta egyikünk sem ejtette el a frizbit.

A bátyám nagyon lelkes. Fut, amilyen gyorsan csak tud.

Ugrik és vetődik.

A lelkesedése rám is átragad.

Az jut eszembe, hogy sose fogom abbahagyni a dobálást.

Hiszem, a lélek megtisztul a játék és a jókedv által.

Ostobák

Este van, és kifáradtam fizikailag a játékban meg a gyaloglásban.

Kellemesen elfáradtam. Ugyanúgy, mint amikor kiskoromban

hazajöttünk egy-egy sítúra után.

És a frizbinek köszönhetően lett egy vízhólyagom is. A jobb

mutatóujjam külső részén.

Egy kis idő múlva ki fogom lyukasztani, kitisztítom, és leragasztom

egy Donald kacsás sebtapasszal. Rengeteg donaldos sebtapaszt

láttam a fürdőszobában. A bátyám kérdezi, elégedett vagyok-e a mai

nappal, és mondom, hogy igen.

Holnap is szívesen játszanék, teszem hozzá.

Mosolyog, és mondja, hogy igen, ez az ő kis öcsikéje. Szerinte meg

kellene szabadulnom attól a sok ijesztő gondolattól.

Felejtsd el ezt az egészet a világegyetemről, javasolja.

Japán gyorskaját eszünk, miközben a bátyám bekapcsolja a tévét.

Ma egy fiúról szól a történet, aki sovány volt a gimiben. A lányok

nemigen vették észre, és amikor megkérdezte az osztály legszebb

csaját, nem menne-e el vele buliba, a válasz nem volt.

Elmúlt néhány év, és a fiú teljesen megváltozott. Izmos lett, és

bajuszt növesztett. Körbefut a színpadon, és mutatja izmos felső

karját. A közönség tapsol. És lett neki egy barátnője is, aki szebb,

mint a legszebb lány annak idején.

Az is színpadra lép, aki anno az osztály szépe volt. Most már

bánhatja.

A program arról szól, hogy igazából nem a külső számít, hanem,

hogy milyenek vagyunk belülről.

Azt hiszem, az amerikaiak valamivel ostobábbak, mint én.

A bátyám is így gondolja. Apa pedig egészen biztosan.

Ma a következőket láttam:

– Egy fekete férfi, aki lekurvázta a biciklijét

– Egy tűzoltó-felszerelést árusító üzlet

– Egy Dali-kép, amelyen néhány harang úgy lógott, mintha

megolvadt volna

– Két kapedlis férfi, akik egy mentőből futottak ki

– Öt fekete fiatal, akik a parkban sétáltak, mindegyikük egy

magnóval a vállán. Beszélgettek, de egyikőjük sem hallhatott mást,

csak a zenét

– Egy felhőkarcoló, amely még nem készült el

– Egy parkban narkózó kisfiú

– Egy üzlet, ahol olyan sok folyóirat volt, hogy kénytelen voltam

feladni

– Egy idősebb, borostás férfi és egy meglehetősen fiatal nő, akik

egymást támasztva ültek és aludtak egy padon

– Egy kerékpárüzlet a kedvenc biciklimmel

– Egy unatkozó eladónő egy farmerüzletben

– Egy kerékpáros rendőr pisztollyal

– Egy fekete férfi, aki üres festékesvödrökön, kenyérdobozon és

sütőrácson dobolt. Tetszett, ahogy játszott, pénzt is adtam neki

– Egy férfi, aki itta a kávéját, miközben ment az utcán

– Egy férfi, aki adott egy párizsi címet egy olyan lánynak, akit nem is

ismert

– Egy fitnesscenter, ahol az emberek négy tévéképernyőt néztek,

miközben futottak a futópadon

– Egy csokor rózsa, elszórva az utcán

– Egy szemetes teli levágott disznó- és marhalábbal

– Egy kislány, aki egy falnál labdázott, míg a papája ott állt mögötte,

és azt mondogatta, milyen ügyes

– Egy nő, aki azért lett mérges, mert rájött, hogy vaníliafagyit adott,

pedig én csokifagyit kértem

Közelség

Jól érzem magam.

Hosszú idő óta először érzem úgy, hogy bármi megtörténhet. Ma

felébredtem, és arra gondoltam, akármi megeshet, a dolgok

megtalálnak, és ezek jó dolgok.

Kicsi korom óta nem éreztem így.

Talán a város teszi ezt velem. De lehet a bátyám is. Egy ideig azt

gondoltam, ő nem olyan jófej, mint én.

De már nem gondolom. Rendes fickó. Jót akar nekem.

Sok értékes időt töltöttünk együtt az elmúlt napokban.

Frizbit dobáltunk, és szaladgáltunk a fűben. Beszéltünk arról, milyen

is volt, amikor kicsik voltunk, és arra jutottunk, hogy másmilyen

volt.

A dolgok hol egyszerűnek tűnnek, hol bonyolultnak, de elsősorban

másnak. Néhányszor jobb volt, mint most, más alkalommal viszont

rosszabb. A bátyám szerint zsákutcába vezet azt állítani, hogy

régebben minden jobb volt.

De a más egy olyan szó, amit nagyon szeret.

És ma éjjel rávettem a kalapálásra.

Lekapcsoltuk a tévét, és beszélgettünk egy darabig.

Lányokról.

A bátyám már régóta elég mismásolós, ami a lányokat illeti. Akarná

is őket, meg nem is.

Szerintem rosszul gondolja. Mármint egyszerre nem csinálhat úgy,

hogy van is barátnője, meg nincs is. Ez nem megy. Ha csak nincs

ugyanúgy a lány is vele, akarja is, meg nem is.

Mesélt arról a lányról, akivel utoljára járt. Úgy tűnt, örökre együtt

maradnak. De aztán a bátyám meggondolta magát, és tönkretette az

egészet. És a legszörnyűbb az, hogy nem érti, miért is csinálta. Csak

egy megérzés volt. Úgy érezte, a dolgok esetleg jobban mennének

egy másik lánnyal. Már így is oké volt, de talán lehetne még jobb.

Egy másikkal.

Így otthagyta.

Most meg bánja. Mindennap.

Miután kibeszélte magát, elcsendesedett, sokáig ült magában, és csak

rázta a fejét.

Rosszul lettem tőle.

Elővettem a dühöngőt, és óvatosan elé helyeztem az asztalra. Aztán

odaadtam a kalapácsot, és amikor elvette, és kérdően rám szegezte

tekintetét, lassan bólintottam.

Aztán elkezdett kopácsolni. Csendes, kissé bonyolult ritmusban

kalapálta a pököket lefelé, és többször is megfordította a deszkát.

Egyikünk sem szólt egy szót sem.

Úgy éreztem, nagyon közel vagyunk egymáshoz, amikor kalapál.

A bárányka

Ma mindenki egyedül járkál.

A bátyám is a maga útján, meg én is. Később találkozunk, de

mindketten úgy éreztük, jót tenne egy kis egyedüllét.

Egy padon ülök, és bámulom az embereket. Jó érzéssel tölt el, hogy

olyan sok más embert látok, aki nem én vagyok. Hogy olyan sok más

is van. Gyengédséget érzek irántuk. Legtöbbjük teszi a dolgát olyan

jól, ahogy csak tudja. Én is teszem, amilyen jól csak tudom.

Sok embert látok, aki nem érzi ilyen jól magát.

Szegény vagy szomorú emberek.

Kedvesebbnek kellene lennünk egymással. És nem csak Amerikában.

Az egész világon kedvesebbnek kellene lennünk egymással.

Felállok, és szólok azokhoz, akik elmennek előttem. Sokan nem

vesznek tudomást rólam, de néhányan visszaszólnak.

Arra lennék kíváncsi, mi az, ami jelent számukra valamit.

Egyesek azt mondják, a szerelem.

Néhányuknak a barátok.

Másoknak a család.

Van, akinek a zene.

Az autók.

Valaki azt mondja, a pénz, de látom rajta, hogy egy ironizáló hülye.

Akad, akinek a lányok.

Ketten mondják, hogy a fiúk.

Többeknek a barátok és a család.

Egyesek meg nem tudják.

Azt is megkérdezem, hiszik-e, hogy a végén minden jóra fordul.

Többen csak a fejüket rázzák a kérdés hallatán, de a válaszolók közül

az egyik fele igennel felel, a másik pedig nemmel.

Nem tudom igazán, hogy ez reprezentatívnak tekinthető-e a népesség

egészére nézve.

Veszek egy tejturmixot, és azt kortyolgatom, amíg továbbmegyek.

Szuper az új csukám. Szuper a Nike.

Ez a város tele van márkanévvel. Részben azért, mert reklámplakátok

lógnak mindenhol, de azért is, mert a társaságok irodát tartanak itt

fent.

Most megyek épp el a Rolex-épület előtt.

Megkérdezem a portást, bemehetek-e megnézni az órákat, de azt

mondja, nincs más bent, csak egy műhely. Hatalmas egy műhely

lehet. Udvarias velem. Talán úgy nézek ki, mint aki megengedhet

magának egy Rolexet.

Most, hogy felfigyeltem rá, mindenhol reklámtáblákat látok.

Nagyon fura, de egyes társaságokhoz, illetve termékekhez érzelmileg

is kötődöm, sőt néhányukat kifejezetten kedvelem is, mint például:

– Nike

– Levis

– Volvo

– Snapple

– Ray Ban

– Brio

– Nikon

– Sony

– Findus

– Cannondale

– Rolex

– Rema 1000

– Carhart

– Colgate

– BBC

– Berghaus

– Universal Pictures

– NRK

– Urtekram

– Farris

– Statoil

– Apple Macintosh

– SAS

– Sørlandschips

– Absolut Vodka

– Atomic

– Fjällräven

– Solo

– Bang & Olufsen

– Europcar

– Stüssy

– Massey Ferguson

Nem csak a reklámról van szó. Ezek közül a cégek közül többen

gyártanak olyan terméket, aminek még sosem láttam a reklámját.

Egyszerűen csak valami jóhoz kapcsolódnak, anélkül persze, hogy

tudnám, miért. Néhány dolgot természetesen örököltem. Például a

Rema 1000-t. Apa imádja a Rema 1000-t. Mindent ott vásárol. Még a

hálózsákját is. De hogy a Statoil meg a Massey Ferguson hogy kerül

ide? Fogalmam sincs, honnan veszem.

Vagy az üzletpolitikájuk olyan sikeres, hogy rögtön azt a képzetet

kelti, én magam találtam rá, vagy az én személyiségem fogékonyabb

bizonyos nevekre, márkákra másokkal szemben.

Lehet, hogy arról van szó, egyszerűbb véglegesen választani, mint

minden egyes alkalommal zavarba jönni, amikor az ember valami

újat vesz. Nagy valószínűséggel soha az életben nem fogok traktort

venni, de ha mégis, akkor az Massey Ferguson lesz. Ez már csak így

működik.

Írok egy lapot Lisének, és megkérdezem tőle, ő milyen traktort

venne.

Ahogy egy padon ülve a turmix utolsó cseppjeit szürcsölöm, támad

egy ötletem. Egy üzleti ötlet.

Ez a kapitalista környezet ösztönzően hat rám.

Az ötlet nem más, mint egy teletérszolgálat.

Ki fogom deríteni, miként lehet egy ilyen szolgáltatást beindítani.

Roppant kellemesnek kell lennie.

Az ehhez hasonló szolgáltatások általában ellenérzést keltenek. A

sötét elemeket vonzzák, olyanokat, mint Kent, a rossz barátom. A

magánytól való félelmünket és hajlamainkat célozzák meg.

Én egy másfajta telefonos szolgáltatást akarok. Egy jót.

Az olyan emberek számára, akik csak egy kis szünetre vágynak.

Olyan embereknek, akiknek szükségük van arra az érzésre, hogy a

világ jó. Meg fogom kérni Børrét, énekelje magnóra azt a báránykás

dalt. Kedves kis dal.

Hol jártál, báránykám? Zöld erdőben, asszonykám. Mit ettél,

báránykám? Édes füvet, asszonykám. Mit ittál, báránykám?

Forrásvizet, asszonykám. Ki vert meg, báránykám? Szomszéd

gyerek, asszonykám.

Beindítok egy telefonos szolgálatot, fizetek Børrének egy egyszeri

összeget, mondjuk ezer koronát, majd hirdetést adok fel a

Dagbladetben, és tizenkét vagy tizenöt koronát kérek percenként a

telefonálóktól.

Ezzel aztán lehet majd keresni.

És biztos vagyok abban, hogy egy ilyen szolgáltatásra szükség van.

Hogy lenne rá kereslet. Mindannyiunknak vannak nehéz pillanatai.

Amikor értelmetlennek tűnik minden, és cinikusan, ironikusan

szemléljük magunk körül a világot. Amikor többé már nem hiszünk a

szeretetben, és abban sem, hogy a dolgok végül jóra fordulhatnak.

Valóságos áldás lenne ilyenkor egy vékony, bizonytalan

gyermekhangot hallani, amint egy kedves dalt ad elő.

Ha már létezne egy ilyen telefonos szolgáltatás, én is a szorgalmas

használói közé tartoznék. Talán már túl is jutottam volna a nehezén.

Egy kellemes, meleg hangú telefonos szolgálat.

Menedéket teremtek.

És ha működik, kibővítem más dalokkal is.

Kis kacsa fürdik…

Bújj, bújj, zöld ág …

Egyszer volt egy kemence …

Hosszú a lista.

Megemlítem majd a bátyámnak. Talán nyomhatna bele egy kis

indulótőkét, és ha beindul, bőségesen visszafizetem. A lényeg nem a

meggazdagodás. Nincs szükségem sokra az élethez. Csak azt

szeretném, ha oké lenne, és szeretnék még egy jobb órát.

Ha számottevő haszonra tennék szert, támogathatnék egy megfelelő

minőségű szervezetet.

Nagyon meg vagyok elégedve ezzel az ötlettel. Furcsa, hogy egészen

Amerikáig kellett jönnöm ahhoz, hogy eszembe jusson.

A bukósisak

Szereztem egy bukósisakot.

Nagyon szép. Kék.

Az első félórában nagyon lelkesített, hogy végre sikerült szert

tennem egy sisakra. Már alig vártam, hogy megmutathassam

Børrének.

Most meg már nem is örülök neki. Hülyeség az egész.

A bukósisak tudniillik nem az enyém. Elvettem olyasmit, ami nem is

az enyém.

A bátyám még abban a pillanatban a tudomásomra hozta, nem akar

belekeveredni az ügyeimbe.

Eszembe jut a nagyapám, és a története az almafáról meg a fiúkról.

Megbízhatatlan személynek érzem magam. Kicsit teszetoszának.

Olyan természetesnek tűnt elvenni a bukósisakot.

Azt hiszem, ez az, ami igazán megijeszt.

A bátyám és én kifelé jöttünk valamelyik múzeumból, ahol kitömött

állatokat meg egyéb tárgyakat láttunk a világ minden tájáról.

Jókedvű voltam, és csak mentem és beszéltem a dinoszauroszokról,

bálnákról és afrikai emlősökről. Meséltem egy nagy fekete férfiről is,

aki megkért, csináljak róla egy képet a nagy alaszkai barnamedve

előtt. Mindent tudott a medvékről, és nagy tisztelettel viseltetett

irányukban. Ha egyszer netalán kényszerleszállást kellene

végrehajtanom Alaszkában, mondta, jobban teszem, ha messzire

elkerülöm a barnamedvét. Az ugyanis 35 mérföldes sebességgel

képes futni, és egy csapással le tud teríteni egy embert.

Amíg ezt meséltem a bátyámnak, elmentünk egy parkoló autó

mellett, aminek egy bukósisak volt a lökhárítóján. Azonnal

megálltam. Aztán körülnéztem, és szinte pillanatok alatt kitaláltam

egy történetet azt igazolandó, hogy a sisak az enyém.

Úgy éreztem, teljesen nyilvánvaló, hogy egy biciklis elvesztette a

bukósisakját az utcán, és valaki felvette, és rátette a kocsira, hogy ne

lapítsa ki egy busz vagy valami más jármű. Az is eszembe jutott,

azzal hogy elhozom, meg is mentem a sisakot, mert ha ott hagyom,

biztos, hogy leesett és összetört volna, amikor a kocsi elindul.

Szóval fogtam, és betettem a táskámba, majd folytattam a

beszélgetést a bátyámmal egészen más dolgokról. De az idő

múlásával éreztem, hogy a bukósisak egyre nehezebb lesz, és mire

hazaértünk, már rohadt nehéz volt.

Épp az előbb találtam egy nevet meg egy telefonszámot a bukósisak

belsejében. Ettől a dolog még nem lett egyszerűbb. Egyszeriben a

tulajdonosnak neve is lett. Josénak hívják. Már látom is magam előtt,

Kubából menekült, és épp most kapott tartózkodási engedélyt. De

biztos nincs munkája. Éppen csak megél valahogy. A bukósisakot

pedig tuti, hogy ajándékba kapta.

Tényleg nagyon kínos belegondolni.

Legszívesebben belebújnék egy vastag könyvbe, és a káoszelméletről

olvasnék, de a bukósisak itt van az éjjeliszekrényen, és lehetetlen

nem észrevenni. Még a fejemre is feltettem.

Siralmas egy helyzet.

A bukósisakot vissza kell adni, de ma este már túl késő van ahhoz,

hogy felhívjam Josét. Leteszem a sisakot a földre, hogy ébredéskor

ne azt lássam meg rögtön.

Ma ezeket láttam:

– Egy fehér inges férfi, aki rágyújtott egy cigire egy kőlépcsőn, és

hosszú ideje most fújta ki magát először (legalábbis így tűnt)

– Egy telefonfülke, ahol két kagyló is lógott és himbálódzott a

vezetékeken

– Egy walkmanes férfi, aki villámgyorsan keresztülment a

Természettudományi Múzeum azon részén, amelyik az emberré

válás történetéről szól

– Egy fiú a kávézóban, aki állandóan a levegőbe bámult, ha a

barátnője mondott valamit, ugyanakkor azt akarta, hogy a lány

ránézzen, amikor ő beszél

– Egy bajuszát fésülő férfi

– Egy férfi, aki szájharmonikázott az utca közepén, és a szeme se

rebbent, amikor egy teherautó majdnem elütötte

– Egy háromtagú kövér, német család, akik megkérdezték egy

McDonald's étteremben, hogy van-e lift a második emeletre

– Egy férfi, aki bérbe vett egy másik férfit

– Egy rendőrnő, aki sokáig állt, és bámult egy almát

– Egy nő, aki azt mondta, hogy „please leave me alone”, amikor

megkérdeztem, segítsek-e neki felvinni a szatyrait a lépcsőn

A cetli

Nem bírok aludni.

Egyfolytában arra gondolok, hogy a bukósisak megtartása nem

elfogadható egy tisztességes ember számára. És amikor végre

elalszom, azt álmodom, hogy senki sem szeret.

Rossz éjszakám volt.

Miután felébredek, első dolgom, hogy felhívjam Josét.

Megmondom, ki vagyok, és hogy megtaláltam a sisakját, és elkérheti

a portástól, azon a címen, ahol lakom.

José nagyon megörül.

Úgy érzi, nagylelkű gesztus, hogy felhívtam. Nem is hitte volna,

hogy visszakaphatja a bukósisakot.

Az emberek New Yorkban olyanok, mint a farkasok, mondja.

Ez csak természetes a részemről, mondom, és a dolog több szót nem

is érdemel.

A bátyám büszke rám, és meghív reggelire az egyik közeli kínai

étterembe.

Fülig ér a szám.

Egy csapásra jókedvem lesz.

Az a gyanúm, jobban érzem magam most, hogy visszaadtam a

bukósisakot, mint ahogy akkor érezném, ha soha el sem vettem

volna.

Elég különös.

Tésztát eszem, és a báránykavonal tervéről mesélek. A bátyám

kétkedő álláspontot képvisel, de nem elutasító, és nem zárja ki annak

a lehetőségét, hogy hozzájáruljon egy kis kezdőtőkével.

Amikor megettük az ételt, egy fiatal kínai lány jön oda egy tálcával,

amelyet letesz az asztalra. A tálcán a számla két kis süti kíséretében.

A süteményekbe papírcetliket tettek apró jövendölésekkel.

A bátyám cetlijén ez áll: You are the center of every group's

attention.1

1 A figyelem központjába kerül minden társaságban.

Az én cetlimen pedig ez: You will be advanced socially without any

special effort.2

Hát ez fantasztikus. Több szempontból is megnyugtató. Abszolút

nem inspirál semmilyen cselekvésre.

Viszont remek.

Nem kell csinálnunk semmit sem. És aztán mégis kapok valamit.

Ennél jobbat senki sem kívánhat.

2 Nagyobb társadalmi megbecsülést szerez minden különösebb erőfeszítés nélkül.

Sok

Sok furcsát állíthatunk New Yorkról, de biztos vagyok abban, hogy

ez a város azon néhány hely közé tartozik, ahol az embernek több

mulatságban van része, mint amennyit saját maga csinál.

Ma sok minden történt.

Közülük négy az idővel kapcsolatos.

Először is találtam ezt a képeslapot.3

Azután láttam egy hirdetést a New York Timesban.

Tiffany & Co. reklámozott egy órát, Tiffany Tesoro névvel. 7500

dollárba kerül.

Ha elég sokan telefonálnak a báránykavonalra, talán megvehetem.

Nagyon tetszik a reklámszöveg. Különösen az arany hangzására

utaló rész. A bátyámnak is tetszett.

What we remember

is what touches our heart.

A certain gesture.

The play of light.

The sound of gold.

The very moment itself.4

3 Az idő mindig most van

Kicsivel később, amikor a bátyámmal egy múzeum felé tartottunk,

elmentünk egy lány előtt, aki pénzért írt verset.

Ha adok neki egy kis pénzt, úgy öt és húsz dollár között, akkor ír

nekem egy verset, mondta.

Adtam neki hét dolcsit, és kértem, hogy a vers az időről szóljon.

Tíz perc alatt meg is írta.

Aranyos kis vers lett. Volna ugyan még mit dolgozni rajta, de az

ember ne legyen mindig olyan kritikus és rámenős. És a lány

egyébként is nagyon szimpatikus volt.

így szól a vers:5

4 Arra emlékszünk, ami megérinti szívünket. Egy bizonyos gesztus. A fény játéka. Az arany csengése.

Maga a pillanat.

5 Karjaid homokórájába zárva szerelmünk testén át homok pereg. Egy időre az időn kívül függök,

bőröd vigaszában, tudva biztosan, hogy mikor fordulok, könyököm meglöki majd könyököd. És az órán átfolyó homok az örökkévalóság partjáról való, és sosem szárad ki.

A negyedik dologgal, ami az idővel kapcsolatos, a Televízió és

Rádió Múzeumában találkoztam. A bátyám valamilyen régi

tévéprogramot nézett. Túl sokáig vacakolt, én meg már kezdtem

unatkozni.

Leültem egy számítógép elé, és elkezdtem találomra pötyögni rajta.

Nem tudom pontosan, mit írhattam, de valami olyasmit, mint Time

vagy Timex. Mindenesetre egy csomó órareklámot varázsoltam elő.

Éppen beletaláltam.

Amúgy is egy karórára vágyom.

Sokáig ültem ott, és olvastam a reklámfilmek ismertetőjét. Érdekes

volt. Úgy érzem, felvérteztem magam az óraválasztásra, ha eljön

majd a nagy nap.

Íme néhány összefoglaló.

Az első:

Amiből kiderül, hogy a Citizen olyan karóra, aminek van stílusa, a

kifinomult férfiakat és nőket vonzza. Randevúra készülő férfiakat és

nőket látunk a képeken, miközben az „About a quarter to nine” című

dalt halljuk.

Szlogen: No other watch expresses time as beautifully.6

A második:

Ebben a Seiko reklámfilmben több férfi és nő is elmeséli, hogy Seiko

órájuk éveken keresztül megbízhatóan mutatta az időt. Mindannyian

egyetértenek abban, hogy Seiko órájuk minden pénzt megér.

Szlogen: Man invented time. Seiko perfected it. 7

A harmadik:

A Swatch reklámfilmben egy fiatal nő olasz nyelvleckét hallgat

magnón, miközben a hálószobájában ül, és lakkozza a körmét.

A negyedik:

6 Egyetlen más óra sem fejezi ki az időt ilyen gyönyörűen.

7 Az ember feltalálta az időt. A Seiko tökéletesítette.

A Timex reklámban egy hatalmas karórát mutatnak olyan emberek

képeivel, akik dolgoznak és játszanak. Egy hang közben

elmagyarázza, hogy a Timex olyan kollekciót hozott létre, amelyre

használói büszkék lehetnek. Ha órára van szükséged miközben

sportolsz, a szabadidődben vagy az üzleti életben tevékenykedsz, a

Timex megtalálja a megfelelőt.

Szlogen: Bring the value of Timex Quartz into your world.8

Az ötödik:

Ebben a Timex reklámfilmben John Cameron Swayze Acapulcóba

utazik, hogy kipróbálja, mennyire vízálló egy Timex. Amíg Swayze

nézi, a toronyugrás világbajnoka, Paul Garcia fejest ugrik Acapulco

híres sziklájáról, a La Perláról, egy Timexszel a csuklóján. Mikor

újra feljön a felszínre, az óra még mindig jár.

Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy egyre több ember választja

inkább a Timexet a világ bármely más órájával szemben, mondja

Swayze.

A hatodik:

Ez a TAG-Heuer sportórák fekete-fehér reklámfilmje, ahol úszók és

atléták harcolnak az idővel.

Szlogen: Success is a mind game.9

A hetedik:

Egy képsort láthatunk olyan férfiakról és nőkről, akiknek nagy a

felelőssége otthon és a munkában egyaránt.

Szlogen: When people are counting on you, you can count on

Seiko.10

Kicsit csalódott voltam, hogy a Rolex nem szerepelt köztük, és hogy

egy szó sem volt az atomórákról.

De mind a Timex, mind a Seiko és a TAG-Heuer is tetszik nekem.

8 Élvezze a Timex Quartz előnyét a saját világában is.

9 A siker az értelem játéka.

10 Amikor az emberek számítanak Önre, Ön számíthat a Seikóra.

Itt nem az a lényeg, hogy az elsőt és a legjobbat válaszd.

Kíváncsi lennék, Paulnak milyen órája van.

Bizonyára egy szép darab.

Talán neki van egy atomórája.

Abban az esetben, ha magánszemélyeknek van egyáltalán

atomórájuk, úgy Paulnak biztosan van.

Szerencsés fickó.

Nem esik meg gyakran, hogy olyan kellemes dologban van részem,

ami ráadásul még az idővel is kapcsolatos.

Legalábbis nem egy és ugyanazon napon. Biztos soká lesz a

legközelebbi.

És emellett még egy csomó mást is láttam.

Kezdek eltelni.

Ezeket láttam:

– Egy idősebb férfi, aki megköszönte, hogy pénzt adtam neki az

aluljáróban, és brothernek szólított

– Egy vietnami pincér, aki megpróbálta megmagyarázni a

bátyámnak, hogy az étlapon az egyik rák kemény, a másik pedig

puha

– Egy utca a Wall Street mellett, amelyet lezártak, miközben egy

halom tőzsdeügynök baseballozik

– Egy latin-amerikai, akinek a bicikliváltója túl alacsonyra volt

állítva

– Egy tévériport, amely a Fender márkájú gitárról szólt, és ahol egy

heav rocker elmondta, hogy egy Fender-gitárral úgy kell bánni, mint

egy nővel, kíméletesen és tisztelettel

– Egy csapat 40-es éveit taposó, kosarazó férfi, akik közel sem voltak

olyan jók, mint apu

– Clint Eastwood, aki épp a Modern Művészetek Múzeumába

érkezett egy limuzinnal

– Egy elegáns öltönyös férfi, aki nevetett, és a kezében lévő

aprópénzt nézte

– Egy jól öltözött nő, aki fasznak nevezett egy kerékpárost

– Egy idősebb fekete férfi, aki egy lift előtt őrködött, és odakiáltott

egy másik férfinak, egy barátnak, aki arra jött zöld egyenruhában

– Egy nő, aki azt kérdezte tőlem, hogy „are you going to make

someone happy?”, amikor virágot vettem azoknak, akiknek a

lakásában lakunk

– Egy lány a tévében, aki azért sírt, mert a mamája sosem volt kedves

hozzá, ehelyett azt mondta, hogy kövér és ronda, és soha többé nem

akarja látni

– Egy óriásit ásító férfi

– Egy kiállítás, ahol a művész rengeteg képet festett egy kék kutyáról

– Egy piros öltönyös fekete férfi a Times Square-en, aki azt kiabálta

egy mikrofonba: „Where is the love in our society today? There is no

love.”

Az épület

A bátyám és én most Kim játékát játsszuk.

Azt, amikor az ember elhelyez néhány tárgyat a földön vagy az

asztalon, majd letakarja terítővel, és a másiknak emlékeznie kell, mi

is van a terítő alatt. Megegyeztünk, a győztes döntheti el, mit fogunk

ma csinálni.

Én mindenre emlékeztem, de a bátyám elfelejtett néhány részletet.

A következőkre nem emlékezett:

– A saját nyuszis kulcstartója

– Söröskupak

– Metróérme

– Lufi

Mindig kellemetlen nyilvánvaló dolgokat elfelejteni. Amikor

levettem a terítőt, miután feladta a játékot, meglátta a nyuszis

kulcstartót, és felsóhajtott, hogy: Ó! a nyuszis kulcstartó! Ezt úgy

mondta, hogy rájöttem, mennyire elégedetlen volt a saját

teljesítményével.

Azzal vigasztaltam, hogy sok másban viszont nagyon jó.

Mindenki valamiben a legjobb.

A bátyám duzzogott még egy kicsit, de már túl vagyunk rajta.

Útban vagyunk az Empire State Buildinghez.

Amikor közelebb érünk, megpróbálom elmagyarázni a bátyámnak,

hogy függ össze az idő a nehézségi erővel, de amint kinyitom a

számat, felemeli a jobb kezét, és elutasítóan rázza a fejét. Amíg a

bátyám megveszi a jegyeket, felírom az első emeleti érmés telefon

számát: 502 5803.

Van egy tervem.

Nem hinném, hogy elárulom a bátyámnak.

Sorba kell állnunk, hogy eljussunk a lifthez. Egy idősebb hölgynek,

aki előttem áll a sorban, van egy füzetecskéje az épület adataival.

Belelesek a válla fölött. Azt írják, hogy 443 méter magas, 77 lifttel,

melyek percenként kettő-négyszáz métert tesznek meg. Tudom jól,

nem ez a világ legmagasabb épülete.

Még csak New Yorkban sem a legmagasabb.

Néhány nappal ezelőtt volt egy cikk a New York Timesban a

felhőkarcolókról. Abban állt, hogy ma a legmagasabb épület a

világon a Petronas Towers Malajziában. Száz év óta először esik

meg, hogy nem Amerika a rekorder. Sokáig a chicagói Sears Tower

volt a legmagasabb, de egy szervezet, amit úgy hívnak, The Council

on Tall Buildings and Urban Habitat, úgy határozott, a

tévéantennákat nem szabad beleszámolni a magasságba, és így aztán

a malajziai épület a legmagasabb. Hamarosan elkészül a World

Financial Center Sanghajban, és akkor az lesz a legmagasabb. A The

Council on Tall Buildings and Úrban Habitat vezetője, dr. Lynn

Beedle, a cikk szerint nem tartja ezt olyan szomorúnak az amerikai

építészet szempontjából. És egy másik mondását is idézik: „No, no,

no, there are still many great things about American buildings.”11

Számomra mindez semmit sem jelent. Az Empire State Building a

legnagyobb. Ez az, amit filmen láttam. Ez az, ami itt áll New York

közepén. Erről ír Paul is. A többi olyan magas lehet, amilyen magas

csak akar.

Megyünk a lifttel. Néhány másodperc elteltével érzem, bedugult a

fülem. A digitális számoló a liftben csak minden tizedik emeletet

mutatja. Ötvenről hatvanra ugrik röpke néhány másodperc alatt.

Bárcsak láthatna Paul. Legszívesebben tapsolnék.

A kilátás fantasztikus. Mindent lehet látni. A tengert. A várost.

Hegyeket a látóhatáron.

A bátyám nagyon szisztematikus. Hosszan böngészi az útikönyvet,

hogy kiderítse, mi minden látható innen.

Szívesen megmutatná, megmagyarázná, de kicsit odébb húzódom.

Keresek egy telefont, és meggyőződöm róla, hogy a bátyám nem lát.

Aztán tárcsázom az első emeleti telefon számát. Kicseng. Azt

tervezem, ha valaki felveszi, megkérdezem, tisztában van-e azzal,

11

Nem, nem, nem, még mindig nagyon sok érdekességet rejtenek az amerikai épületek.

hogy az idő gyorsabban múlik itt fent nálam, mint odalent náluk.

Cseng, cseng. Sokáig.

Senki nem veszi fel.

Rohadtul bosszantó.

Még hagyom kicsit csengeni.

Egy férfi felveszi a kagylót.

Hello? mondja.

Hello. I'm calling from the top of the building, mondom.

Yes? mondja a férfi.

Are you aware that the time runs slightly faster at the top than it does

at the bottom of this building? kérdezem.

No, mondja a férfi.

Well, it does, mondom.

All right, mondja a férfi.

Are you impressed? kérdem.

Not really, mondja.

But that means that time doesn't exist, mondom.

Oh yeah? mondja

So what do you think? kérdem.

I couldn't care less,12

mondja a férfi, és leteszi a kagylót.

Hülye.

Bosszúból beledobok egy érmét az egyik messzelátóba, és a lenti

utcára fókuszálok. Tele van emberekkel és kocsikkal.

Látom, amint egy férfi kijön a bankból. Megpróbál leállítani egy

taxit, miközben fél szemmel az órára sandít.

Úgy néz ki, mint te vagy én. Teljesen átlagos. Bizonyára van

felesége és gyereke és egy kis háza valamelyik elővárosban. Mindent

olyan jól csinál, ahogy csak bír. Követem a tekintetemmel, és azt

gondolom: Én látlak téged, de te nem látsz engem. Sosem fogunk

találkozni, de van valami, amit szeretném, ha tudnál. Az én időm

12

– Halló? – Halló. Az épület tetejéről hívom. – Igen? – Tudatában van annak, hogy az idő valamivel

gyorsabban múlik itt fent, mint az épület lábánál? – Nem. – Pedig így van. – Rendben. – Ugye meglepődött? – Nem igazán. – De hát ez azt jelenti, hogy az idő nem is létezik. – Igazán? – Nos akkor mit gondol? – Leszarom.

nem ugyanaz, mint a te időd. Az időnk nem ugyanaz. Neked megvan

a te időd, nekem meg a magamé. A pillanataink nem ugyanazok. És

tudod, mit jelent mindez? Azt jelenti, hogy az idő nem létezik.

Mondjam még egyszer? Nincs idő. Van viszont élet és halál. Vannak

emberek és állatok. A gondolataink is léteznek. És a világ. A

világegyetem is. De az idő, az nem létezik. Csak nyugalom. Jobban

érzed már magad? Én már igen. Minden rendben lesz. Legyen egy jó

napod.

Addig követem a tekintetemmel, amíg el nem tűnik. Aztán felfelé

irányítom a messzelátót, a felhőkarcolók fölé, feljebb és feljebb. Az

égig. És érzem, hogy a kellemes érzés elárasztja az egész testem.

Bizonyos értelemben elég volt.

Ezt már aligha feszíthetem tovább.

Már így is nagyobb perspektívát kaptam, mint amilyet álmodni

mertem volna.

Eleget láttam.

Mellesleg vannak dolgok, amikhez vissza kell térnem.

Lise.

Báránykavonal.

Válasz Paultól.

Három dolog.

Fák

Ma van az utolsó napunk New Yorkban. Veszek egy játékautót

Børrének. Zöld, és megy a padlón, ha felhúzzuk.

Kim kap egy könyvet a New York-i időjárásról, Lisének pedig

veszek egy zsebkaleidoszkópot.

Mindenből 24 felbontást készít. A legkellemesebb dolgok is szép

mintává változnak.

Arra késztet, hogy újragondoljam nézeteimet azokról a dolgokról,

melyek olyannyira hétköznapiak, hogy már észre sem veszem őket.

A bátyám például. Igazán klasszul néz ki a kaleidoszkópon keresztül.

Más.

Lise biztosan örülni fog, ha megkapja.

Fontosak az ajándékok.

A kis ajándékok gyakran jobbak a nagyoknál. És ami a kettő között

van, legtöbbször nem ér semmit.

Mikor megyek vissza a lakásba, elhaladok néhány munkás mellett,

akik öreg fákat és bokrokat vágnak ki, és újakat ültetnek helyettük.

Meglehetősen nagy fák fekszenek a járdán, és arra várnak, hogy

elvigyék őket.

Örömmel tölt el, hogy valaki egy ilyen nagy városban is gondol a

fákra. Az utcán kicsit távolabb találok egy faxot munkásoknak szóló

utasításokkal. Az áll benne, mely fákat kell kivágni, és melyeket kell

elültetni. A fax az utcán hever. Úgy tűnik, nincs már rá igazán

szükség. A munkások nyilvánvalóan tudják, mit kell tenni.

Magamhoz veszem a faxot. Megkaphatja a nagyapám. Biztosan

örülni fog neki, ha megtudja, New Yorkban is van, aki törődik a

fákkal és a bokrokkal.

A fák a világon a legszebbek.

Víz és fák és lányok.

Régebben egész nap csak fára másztam. És gyakran csak csendben

üldögéltem a fa tetején. Órákig. Amikor nyáron sűrű volt a lombozat,

senki sem láthatott. Én mindenkit láttam, de engem nem láthatott

senki.

Úgy éreztem, egészen messze járok. És amikor lemásztam, kicsit

olyan volt, mintha hosszú utazásról térnék haza.

És csináltam hintákat. Nagyon jó voltam hintakészítésben.

Felmásztam magasra, és a kötelet jó szorosan egy ághoz kötöttem.

Aztán hintáztam.

És köpködtem. Mindig olyan jólesett köpködni, mialatt hintáztam.

Ha előtte tejet ittam, jó nyúlósokat tudtam köpni. Hihetetlen hosszú

tejes köpéseket produkáltam a hintából.

Megint elkezdek hintázni.

Ha legközelebb pénzem lesz, elmegyek egy sportboltba, és veszek

ötven méter mászókötelet, aztán keresek egy nagy fát, ha egy mód

van rá, víz mellett, csinálok egy hintát félelmetes kilengéssel, és talán

leugrom a hintáról a vízbe.

Mialatt Lise figyel.

Már alig várom.

A bátyám figyelmeztet, hogy igyekezzek a pakolással.

Megyünk haza. Hazarepülünk Norvégiába.

Hazamegyek, és próbára teszem a perspektívámat. Amikor a

dühöngőmet pakolom, bátyám bevallja, kölcsönvette egypárszor,

amikor nem voltam otthon.

Viszonzásul szeretné, ha elismerném, hogy jót tett nekem ez az út.

Elismerem.

Nagyon jót tett.

Sok mindent láttam. És gondolkodtam is, meg nem is. Legjobb

pillanataimban egyáltalán nem aggódtam, és kellemes

gondolatmentes állapotban voltam.

Volt egy-két frizbiszeánszunk is, ami egyenesen zenhatással volt

rám.

Köszönet ezért a bátyámnak. És persze megköszönöm az egész utat.

Merthogy ugye az sem volt két fillér.

A bátyám azt mondja, ne törődjek vele.

Jól nézek ki, mondja. Ez az, ami számít. A pénz nem fontos. Jön,

aztán megy. De a testvéri érzés fontos.

A testvérek fontosabbak, mint a pénz.

Az utazás

Ülünk a repülőn.

Csak tenger van alattunk. Víz.

Jóllaktam, és álmos vagyok. És egy kis mosoly bujkál a szám szélén.

Valami megváltozott.

Még mindig nem tudom, összefüggnek-e a dolgok, és hogy a végén

minden jól alakul-e.

Tudom, mindennek van jelentése.

Hiszem, a lélek megtisztul a játék és a jókedv által.

Hiszek a szerelemben is.

És több jó barátom is van, és csak egy rossz.

És a bátyám legalább olyan jófej, mint én.

Most éppen alszik.

Ez alkalommal az ablak mellett ülök.

Sötét van odakint. De nemsokára kivilágosodik.

A fény felé repülünk.

Iszom egy korty vizet, és remélem, az élet hosszú lesz.

Azt is remélem, Paul válaszolt már. Talán megmagyarázott mindent.

Akkor aztán megkönnyebbülhetek, és rájuk hagyhatom ezt az egészet

a világegyetemmel meg az idővel.

Ha hazaérek, veszek majd egy bukósisakot.

Fel fogom hívni Lisét, és elmondom, úgy gondolom, az élet kicsit

olyan, mint egy utazás, és lehet, de csak lehet, hogy én is egy igaz

ember vagyok.

A válasz

Prof. Paul Davies, 22-05-96 04:18, Re:writers question/time and the

meaning

From: „Prof. Paul Davies” pdavies@physisc.adeleine.edu.au

Subject: Re: writers question/time and meaning of life (no less)

To: erlend@algonet.se (Erlend Loe)

Date: Wed, 22 May 1996 13:48:13 +0930 (CST)

Mime-Version: 1.0

Thank you for your enquiry. Since Professor Davies started receiving

several such queries per day, he has had to adopt a policy of not

offering advice. I hope you will understand.

Your sincerelly,

Heather Duff

Assistant to Paul Davies13

13

Írói kérdés/az idő és az élet értelme (nem kevesebb).

Köszönjük az érdeklődést. Mivel Davies professzorhoz rengeteg hasonló kérdés érkezik naponta, kénytelen azt a stratégiát követni, hogy nem ad tanácsot. Megértését köszönöm.

Üdvözlettel, Heather Duff Paul Davies asszisztense