2

Dr. Nyiszli Miklós

Dr. Mengele boncolóorvosa voltam

Nyilatkozat

Alulírott dr. Nyiszli Miklós orvos, volt - A. 8450 tetoválási számot viselő - K. Z. fogoly, e szerzésemben megjelenő művet, mely az emberiség történetének legsötétebb lapjait foglalja magában, minden indulattól mentesen, a valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és kiszínezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi krematóriumok és máglyák munkájának, melyeknek tüzeiben apák, anyák és gyermekek milliói enyésztek el.

Mint az auschwitzi krematóriumok I. orvosa, számtalan boncolási és törvényszéki orvostani jegyzőkönyvet szerkesztettem és láttam el tetoválási számom kézjegyével. Ezen okmányokat főnököm, dr. Mengele ellenjegyezte, így lettek általam, a Berlin-Dahlem Institut für rassenbiologische und anthropologische Forschungen címén a világ egyik legelőkelőbb orvosi fóruma számára postázva. Ma is fellelhetők kell legyenek a nagy kutatóintézet irattárában.

Munkám megírásával nem törekszem irodalmi sikerre. Nem író, orvos voltam, midőn a minden képzeletet fölülmúló borzalmakat átéltem és most, midőn leírásra kerültek, nem a riporter, hanem az orvos tollával írtam meg azokat.

Kelt Oradea-Nagyvárad, 1946. március havában.

Dr. Nyiszli Miklós

I. Fejezet

A forró, májusi délutánon már kibírhatatlanná vált a szögesdrótokkal behálózott ablakú, csukott teherkocsiban a kilencven összepréselt ember mosdatlan kigőzölgése, valamint a színültig telt ürülékes vedrek bűze.

A deportáltak vonata, negyven ilyen kocsiból álló szerelvény, már negyedik napja rója Szlovákia, majd a Generalgouvernement földjén a kilométereket, és visz bennünket előttünk még ismeretlen célja felé. Magyarország egymillió főnyi, megsemmisítésre ítélt zsidóságának első csoportja van a vonaton. Mögöttünk marad a Tátra. Átrohanunk Lublinon, majd Krakau következik. A háború folyamán mindkét város hírhedtté vált gyűjtőhelye, illetőleg megsemmisítő helye Európa náciellenes polgárainak, kiket az európai - új rend - képviselői hurcoltak ide az általuk megszállt területekről.

Krakaut elhagyva, alig egy órát fut vonatunk, hogy egy nagyobb állomáson megálljon. Gót betűs felirat adja tudtunkra, hogy az állomás neve: Auschwitz. Nevénél nem jelent többet számunkra. Hírét soha nem hallottuk sem vasúti, sem egyéb viszonylatban.

Vonatunk körül, amint azt a vagon résein keresztül megfigyelem, nagy a jövés-menés. Eddigi SS őreink leszállnak. Helyüket új őrség foglalja el. Úgyszintén elhagyja helyét a vonatkísérő vasúti személyzet is. Mint az elejtett szavakból is következtettem, utunk végcélja előtt vagyunk.

A szerelvény elindul és mintegy húszpercnyi út után szirénájával hosszan búgatva, megáll.

3

Rést találok, ahol ismét kinézhetek. Körös-körül sík, sárgaagyagos, kopár a vidék, mint a kelet-sziléziai tájak általában. Csak helyenként bontja meg az egyhangúságot egy-egy zöldellő lugas, vagy a Visztula folyó kanyargós vonala. Az elém táruló sivár terület a látóhatárig körül van kerítve szabályos sorokban elhelyezett betonoszlopokkal, rajtuk többsoros szögesdróthuzal. Porcelánszigetelésük és a sűrűn elhelyezett feliratok elárulják, hogy magasfeszültségű árammal vannak telítve. A betonkerítések nagy négyszögeket alkotnak, ezeken belül zöldre festett, kátránytetős barakkok százai állanak, hosszú, egyenes utcákat képezve.

A drótokon belül csíkos, rabruhás alakokat látok. Deszkalapokat cipelnek. Másik csoport emberei vállukon ásókkal, szabályos sorokban menetelnek. Odébb teherautókra raknak nagy bálákat. A kerítések mentén, egymástól 30-40 méter távolságra, emeletes tornyok teszik jellegzetessé a helyet. Őrtornyok! Mindenikben zöld egyenruhás SS katona könyököl állványra szerelt gépfegyverére. Ez az auschwitzi koncentrációs tábor, vagy ahogy a németek mondják, ők mindent rövidíteni szeretnek; K. Z. Ejtsd: Kácett!

Nem biztató tudat, de a kíváncsiság feszültsége egyelőre elnyomja a félelem érzéseit.

Körülnézek vagontársaimon. Csoportunkat 26 orvos, 8 gyógyszerész, feleségeink, gyermekeink, néhány agg férfi és nő, kollégáim szüleit képezik. Csomagjaikon vagy a padozaton ülve, gondterhelt, fáradt arccal néznek a semmibe. Talán a balsejtelem az, ami még az érkezés izgalmában sem zökkenti ki őket apátiájukból. A gyermekek egy része alszik, néhányan a maradék élelemből falatoznak, többnyire kenyeret. Akinek ez sem jut már, hasztalan húz végig száraz nyelvecskéjével, szomjúságtól és éhségtől kicserepesedett ajkain.

Súlyos léptek alatt csikordult a homok. Hangos vezényszavak szakítják meg a várakozás egyhangúságát. A vagonok lakatjait nyitják. Az ajtó oldalra gördül és már hangzik is a parancs: csomagokat benthagyni, kézicsomaggal mindenkinek kiszállni! Karjainkban szedjük le a másfél méter magas vagonokról gyermekeinket és nőinket. Már sorba is állítanak bennünket a szerelvény előtt.

Szemben velünk fiatal, lakkcsizmás, aranyrozettás SS tiszt áll. Láthatólag utasítást ad a parancsaira váró katonáknak. Az SS rangjelzést még nem ismerem, de a tiszt karján levő aescu-lap jelvényről sejtem, hogy orvos.

Később megtudtam, hogy SS főrohamvezető. Neve: Dr. Mengele és az auschwitzi koncentrációs tábor első orvosa. A rámpán minden szerelvény érkezésénél jelen van. Ő a szelektáló orvos. Hogy mi a szelektálás auschwitzi értelemben, annak egyes mozzanatait perceken belül átéltük. A többi mozzanatot csak később, ki-ki végzete szerint ismerte meg.

Kezdődik is! Az SS őrség sietve különválasztja a férfiakat, nőket és a 14 éven aluli gyermekeket. Ezek anyjukkal maradnak.

A hosszú front a vagonok előtt így kettévált. Nyugtalan érzés fog el bennünket. Máris elszakadtunk családunktól. Az örök megnyugtató hangon válaszolnak aggódó kérdéseinkre: „Semmi az egész" - mondják. „Fürödni, fertőtleníteni megyünk, itt az a rend, utána mindenki összekerül ismét családjával."

Amíg a szétválasztás a négyezer főnyi csoportnál befejeződik, van időm körülnézni. Az alkonyodó nap fényében plasztikusan domborodik ki a vagonrésen látott kép. Itt még többet látok. Az első, ami figyelmemet megragadja és szinte magához szögezi, az egy óriási, négyszögletes, fölfelé keskenyedő, vöröstéglából épített kémény, mely egy hatalmas, ugyancsak vöröstéglából készült, kétemeletes, gyárszerű épület végéből ugrik ki.

4

Furcsa formájú gyárkéménynek látszik, de ami megdöbbent, az a 8-10 méteres lángoszlop, mely száján, a négy sarokra elhelyezett villámhárítók között tör elő. Találgatom, miféle pokol konyhája lehet az, amiben ilyen nagy tűzre van szükség? Hamar ráeszmélek. A krematóriumok országában, vagyok, Németországban, ahol tíz évig éltem mint diák és orvos. Ismeretes előttem, hogy krematóriuma van minden német kisvárosnak is.

Ez tehát krematórium! Nem messze a tőle a második, sőt egy lugasban, meglehetősen elrejtve, felfedezem a harmadik hasonló épületet, ugyanolyan tűzokádó kéményekkel.

Enyhe szél felénk hozza a füstöt. Égő húsnak, pörkölődő hajnak émelyítő szaga üti meg orromat. Ismerős szag! Égő emberhús akroleint árasztó szaga, akárcsak a dögfaggyúból készült templomi gyertyáké.

Töprengésemnek még tág tere lenne, de következik a szelekció második mozzanata. Libasorban vonulnak el a férfiak, nők, gyermekek a szelektáló bizottság előtt. - A szelektáló orvos, most nevén nevezem, dr. Mengele intésére jobbra, vagy balra sorakoznak fel ismét. Két csoportban vagyunk tehát, egy jobb és egy bal csoportban. A bal oldali csoportban, mint megfigyelem, főleg öregek, nyomorékok, véznák és nők vannak, tizennégy éven aluli gyermekeikkel. A jobb oldali, a munkabírók csoportja. Itt pillantom meg nőmet és tizennégy éves leánykámat. Beszélgetésre már nincs alkalom. Integetünk egymásnak.

A járni nem tudó betegeket, öregeket, elmebajosokat vöröskeresztes autókra rakják. Felkérőzködik néhány öreg orvostársam is. Elsőknek az autók indulnak el. Utána a bal oldal megy, ötös sorokban, lassú léptekben, néhány SS őr kíséretében. Néhány perc múlva el is tűnnek szemeink elől az egyik lugas fái alatt. A jobb oldal még áll. Dr. Mengele az orvosokat szólítja fel külön csoportosulásra. Mikor ez megtörténik, a körülbelül ötven orvost számláló csoporthoz lép és jelentkezésre hívja fel azon orvosokat, kik német egyetemen végezték tanulmányaikat, a kórboncoláshoz tökéletesen értenek, a törvényszéki orvostanban pedig jártasak.

- Jó lesz azonban vigyázni - mondja -, hogy a követelményeknek meg is feleljenek, mert... - és utána fenyegető, sokatmondó mozdulat következik. Jobbra-balra figyelem társaimat. Talán nincs szakember közöttük? Vagy a fenyegetéstől ijedtek meg? Nem jelentkezik senki! Mindegy! Már döntöttem is! Kiugrok a sorból, elé állok és bemutatkozom. Alapos kikérdezésnek vet alá. Megkérdi, hol folytattam egyetemi tanulmányaimat? Hol, melyik tanárnál tanultam kórbonctant? Hol szereztem törvényszéki orvostani ismereteimet? Mennyi ideig működtem e szakon? stb. Mindenre precíz és számára kielégítő választ adhattam, mert azonnal különállított. Kollégáimat pedig visszaparancsolta a jobb oldaliak csoportjába és elindította őket, a jobb oldaliak útján, az élet útján, a táborba, mert most már elárulom, amit akkor még nem tudtam. A bal oldali csoport, az indulás után néhány perccel, a krematóriumok egyikének kapuján lépett be. Onnan pedig nem volt visszatérés!

II. Fejezet

Ahogy itt állok most már egyedül, a végzetre gondolok és Németországra, ahol annyi évet töltöttem el, fiatalságom legszebb éveit!

Fejem fölött már csillagossá válik az ég. A Göncölszekér magasan fejem fölé került, akárcsak odahaza, Magyarországon. Az esti széltől lehűlt levegő felüdítene kissé, ha nem fújná felém a III. Birodalom krematóriumaiból az égő halottak szagát, az akroleint.

A betonoszlopokról vakító fényt szórnak a nagy ívlámpák százai. A fénylánc mögött azonban,

5

mintha összesűrűsödött volna a lég. Mint nehéz fátyol fekszi meg a tábort és csak halványan rajzolódnak ki belőle a K. Z. barakkok sziluettjei.

Már elnéptelenedett a rámpa, csak néhány rabruhás fegyenc csinál némi zajt, amint a vagonokban hátrahagyott csomagokat rakja teherautókra. A negyven üres vagon, sorsunk hordozói, a sötétben mindjobban összeolvad a körülöttünk lévő tárgyak és a vidék homályával.

Dr. Mengele is kiadta a még ott várakozó SS katonáknak utolsó utasításait, majd Opel kocsijához lép, elfoglalja helyét a vezető ülésen és int nekem, hogy szálljak be. A hátsó ülésen foglalok helyet. Mellém egy SS altiszt kerül. Elindulunk.

Kocsink rázkódik a tábor agyagos és a sok tavaszi esőtől kimosott, hepehupás útjain. Gyorsan villannak el mellettünk a drótkerítések fényes ívlámpái. Rövid ideig megyünk csupán. Csukott vaskapu előtt állunk meg. Az őrszobából már siet is az SS altiszt, hogy utat nyisson dr. Mengele ismert kocsijának. Még néhány száz métert haladunk a tábor főútvonalán, a kétoldalt sorakozó barakkok között, míg az egyik ápoltabb épület előtt megállunk.

Dr. Mengele kiszáll. Utána kiszállok én is. „Táboriroda" - olvasom gyorsan a bejáratnál elhelyezett táblán. Belépünk. Több, rabruhás, intelligens arcú egyén ül íróasztaloknál. Valamennyien felugranak helyeikről és szótlanul merev vigyázzba állanak.

Az egyik ötven év körüli, rabruhás, kopaszra nyírt foglyot szólítja dr. Mengele. Pár méterrel mögöttük állok. Nem értem, mit beszélnek. Dr. Senkteller, mint később megtudom, ez a neve a fogolynak és az „F" kórháztábor főorvosa, megértően bólint. Magához int és egy másik fogoly íróasztalához kísér. Ott nyomtatott kartotékot vesz az írnok elő. Megkérdezi adataimat és bevezeti egy terjedelmes könyvbe. A kitöltött kartotéklapot a kísérő SS kezébe adja. Már indulunk is kifelé. Meghajtom fejemet dr. Mengele előtt, mire dr. Senkteller inkább gúnyosan, mint haragosan reám kiabál, hogy hajlongásommal ne játsszam itt a szalonok emberét, hanem szokjam meg mihamarabb, hogy ez itt egy K. Z.!

Csupán a harmadik barakkig megyek kísérőmmel. Ott fürdő és fertőtlenítő felírást olvasok a táblán. Őröm átad egy társának kartotékommal együtt. Két rabruhás lép hozzám. Elveszik kis orvosi táskámat. Kikutatják zsebeimet és felszólítanak a vetkőzésre. Borbély kerül elő. Kopaszra nyír. mindenhol leborotvál és az egyik zuhany alá küld. Klórmeszes oldattal törlik le fejemet. Annyira égeti szemeimet, hogy percekig tart, míg kinyithatom. Egy másik helyiségből új, szürke zakót és csíkos fekete nadrágot kapok a leadott ruhám helyett. Cipőimet, miután klórmeszes vízzel telt medencébe merítették, visszaadják. Felveszem a ruhát. El van találva, mintha reám szabták volna! Ki tudja, melyik sorstársam viselte? Az egyik rabruhás felgyűri bal karomon a kabátom ujját, leolvassa a kartotékomon levő számot és egy tintakuliszerű készülékkel, begyakorolt gyorsasággal, karomon számtalan szúrást ejt. A szúrások helyén összefolyó; kék festékfolt keletkezik. Megnyugtat. Kissé gyulladásba jön majd a bőr, de egy hét múlva feltisztul és a számok tisztán láthatókká válnak. Tetoválva vagyok és én, dr. Nyiszli Miklós, e néven megszűntem létezni. „A-8450." számú K. Z. fogoly lettem.

Hirtelen egy másik aktus jut eszembe. Tizenöt évvel ezelőtt történt, hogy a breslaui Frigyes Vilmos Egyetem orvosi fakultásának dékánja kezet szorított velem és szerencsés jövőt kívánva, átnyújtotta kitüntetéses diplomámat.

III. Fejezet

Különös lelkiállapotban vagyok, de az életemet sohasem töltöttem hiábavaló kétségbeeséssel.

6

Mindegy! Bele kell éljem magam mindenbe, amit helyzetem parancsol. Nem szabad kétségbeesnem! Nem szabad érzelgősnek lennem! Látnom sem szabad, úgyszintén józannak sem szabad lennem! Józan vagyok pedig teljesen, mert ilyesmiket mondok magamnak.

Helyzetem pillanatnyilag nem is a legrosszabb! Dr. Mengele orvosi munkát kér tőlem. Valószínűleg egy hadba vonult, német kartársam kór-boncnoki vagy törvényszéki orvos funkcióját kell, legalább részben elvégeznem, valamelyik német város intézetében. Bizakodással tölt el az is, hogy valószínűleg dr. Mengele utasítására nem rabruhát, hanem kitűnő civil ruhát kaptam. Ebből is látszik, hogy olyan beosztást szánt nekem, amelynél a jó külsőt is megkívánják. Ezek csupán feltevések. Majd elválik.

A fürdőből új kísérővel, kezében a kartotékom, átmegyünk a szemben lévő barakkba, mely a 12-es számot viseli homlokzatán. Körülbelül száz méter hosszú épület. Belül csarnokot képez. A csarnok két oldalán háromemeletes, csupasz gerendákból és deszkákból összerótt, rekeszekre osztott fekvőhelyek, tömve betegekkel. Az „F" tábor 12-es kórházbarakkjában vagyok.

Kartotékomat SS kísérőm átnyújtja egy elénk siető, pufók arcú, idősebb fogolynak, ki azt vigyázzállásba meredve veszi át. Kísérőm távozik, mi ketten kezet szorítunk. Bemutatkozunk egymásnak. Ő a 12-es barakk felügyelője. Leültet kis szobájában, mely a nagy csarnoktól van elkülönítve és fegyencszokás szerint elmondja élettörténetét.

Birodalmi német. Kora ötven év, civil foglalkozása bankrabló. Elmondja, hogy mindig egyedül dolgozott. Utolsó munkája egy nagyszabású bankrablás volt. Az egyik düsseldorfi nagybankot rabolta ki fényes délben. Három évig élt a pénzből, míg különváltan élő felesége beárulta. Tíz évig ült a moabiti fegyházban. Kiszabadulásakor, amint a fegyház kapuján kilépett, a politikai SS várt reá és az auschwitzi K. Z. foglya lett. Öt éve van itt őrizetben.

Mellén, a csíkos blúzon, szíve fölött zöldparolis számot visel fehér alapon. A zöld paroli a K. Z.-ben a hivatásos bűnözők jelzése. Megismerteti velem a K. Z. foglyok egyéb jelzéseit is. így a piros paroli politikai, a barna a bibliakutatók, szombatosok, baptisták jelzése! A notórius munkakerülők, prostituáltak színe kék. Fekete jelzése van a 175. §-t kimerítő homoszexuálisoknak. A karon levő fekete szalagra hímzett, fehér „A" betű Arzt-ot, orvost jelent, de ilyen jelzést kevesen, csak a K. Z.-ben orvosi pozíciót betöltő fogolyorvosok kapnak.

Már éjfél is elmúlt, de a kíváncsiság elűzi fáradságomat. Lesem a barakkfelügyelő minden szavát. Ismeri a K. Z. bonyolult organizációját. Név szerint ismeri az összes táborrészek SS parancsnokait. Ismeri a foglyok pozíciókat betöltő prominenseit. Megtudom, hogy az auschwitzi K. Z. a III. Birodalom legnagyobb megsemmisítő tábora és nem munkatábor! Beszél a kórházakban és a tábor barakkjaiban hetenként végbemenő szelektálásokról, amikor a kiszelektáltak százait rakják teherautókra és viszik a néhány száz méterre levő krematóriumokba.

Elbeszéléséből megismerem a barakkok életét, amelyekben 800-1000 személy van összezsúfolva a szűk, ketrecnek is kényelmetlen bokszokban. Lábukat egymás fején, nyakán, mellén tartva feküsznek hosszában, keresztben, visszájára nyomorúságos fekhelyeiken. Minden emberi mivoltukból kivetkőzve ütik, rúgják, harapják egymást, hogy rövid alvásukhoz pár centiméter helyet biztosítsanak.

Az alvás ugyanis már hajnali három órakor véget ér. Gumibotos felvigyázók verik ki az embereket fekhelyeikről. Egymást taszítva tódulnak ki a barakk kapuján és már sorokban állanak. Kezdődik a K. Z. legembertelenebb műsorszáma, az: Appel, magyarul sorakozó! Ötös sorokban állanak a foglyok. Kezdődik a rendbeszedés. A barakkírnok az első sorba teszi a magas növésűeket, hátra az alacsonyakat. Jön egy másik prominens, a szobaszolgálatos. A sűrű ökölcsapások között

7

hátratereli a magasakat és ismét előre az alacsonyakat. Végre kilép a barakkból a jól táplált, jól öltözött barakkfelügyelő. Frissen mosott, vasalt csíkos ruhában, napóleoni pózban megáll a sor előtt, végignéz az arcvonalon, nem-e talál valahol hibát? Hogyne találna. Nekiiramodik és öklével állon vág néhány szemüveges embert, kik az első sorban állanak és a hátsó sorokba löki őket. Hogy miért? Senki nem tudja! Nem is gondolkozik rajta. Ez itt K. Z. és nem keresi senki, semminek a magyarázatát, célját.

Így megy ez órákon át. Tizenötször is végigszámolják, oda-vissza, előre-hátra a sorokat. Ha nem egyenes a sor, félóráig guggol az egész barakk magasba tartott kezekkel. Már mindenkinek remeg a lába a fáradságtól. Az auschwitzi hajnalok nyáron is nagyon hűvösek. A vékony, csíkos, vászonruha nem véd sem esőtől, sem hidegtől, pedig a sorakozó mindig hajnalban kezdődik és reggel 7 órakor ér véget, mikor az SS altiszt megérkezik.

A barakkfelügyelő az SS-ek hű kiszolgálója, majd minden barakkban zöldparolis bandita vigyázzba mered és jelenti az állományt. Az SS katona is végigmegy a sorok előtt. Megszámolja az oszlopokat és beírja noteszébe a létszámot. Ha halottja van a barakknak, ami mindennap akad 5-6, néha 10 is, szintén szerepelnek a számbavételnél. Ott kell álljanak ők is a sorok végén, két-két fogolytól támogatva, míg a számbavétel tart, mert élve, vagy halva a létszámnak találni kell! Megtörténik, hogy túl nagy igénybevétel folytán a hullaszállító kommandó két-három napig sem jön elő, hosszú emberektől vont szekerével, hogy a halottakat elszállítsa. Minden összeszámolásnál jelen kell legyenek, míg elviszik őket és az állományból törlik számukat.

Azok után, amiket hallottam, elégedettség tölt el, hogy volt bátorságom a sorsot korrigálni. Vállaltam a dr. Mengele által kívánt feladatot. Orvosi pozícióba kerültem és már az első napon sikerült elkerülnöm, hogy elmerüljek a tömegekkel, a quarantaine tábor barakkjainak mocskában. Megtartottam civil ruhám által emberi külsőmet és ma éjjel megvetett ágyban alszom a 12-es kórházbarakk tiszta orvosszobájában.

Reggel hét órakor ébresztő. Az orvosok, köztük én is, valamint a többi kórházi személyzet, barakkunk előtt sorakozunk fel. Számba vesznek bennünket. Két-három perces dolog az egész. Számba veszik bokszaikban a betegeket, úgyszintén az éj folyamán elhaltakat. Hulláik még együtt fekszenek a betegekkel.

A reggelinél, mit szobánkban fogyasztunk el, megismerkedek orvostársaimmal. A 12-es kórházbarakk főorvosa: dr. Lewy, strassburgi egyetemi tanár. Helyettese: dr. Grósz, zágrábi egyetemi tanár, mindkettő belgyógyász. Az orvosi kutatótudomány terén európai viszonylatban is kimagasló személyiségek.

Itt a K. Z.-ben, veszélyt, fáradságot nem ismerve, saját tragédiájukat háttérbe szorítva, gyógyítani, enyhíteni Igyekeznek hiányos műszerekkel, komoly gyógyszerek nélkül, az asepsis és antisepsis teljes hiányával, olyan környezetben, mint az auschwitzi K. Z., ahol három-négy hét alatt összeroppan az éhségtől, piszoktól, testi fenyítésektől, nehéz munkától a legjobb kondícióban idekerült egyén is. Hát még azok, kiknek szervi megbetegedésük is van. Százszázalékos emberek és orvosok ezek, ahol legnehezebb embernek maradni és még nehezebb orvosnak lenni.

Lelkesen követi példájukat a hat főből álló alorvosi csoport. Kedves, előzékeny, fiatalabb évjáratú francia és görög orvosok. Már három éve eszik a K. Z. vadgesztenyelisztből készült, fűrészporral hintett kenyerét. Szüleik, feleségeik, gyermekeik már érkezésük órájában lettek likvidálva, azaz elégetve. Ha a jobb oldalra kerültek, mint munkaképesek, legfeljebb három-négy hónapig bírták a megpróbáltatásokat és mint kiszelektáltak enyésztek el a krematóriumok tüzében.

E borzalmak tudatában is, nem tudom, belefásulva vagy megszokva, saját sorsuk

8

reménytelenségének nagy terhével is, legmélyebb odaadással igyekeznek a kezükbe került élőhalottakon segíteni. Mert élőhalottak a kórház ápoltjai. Nagyon súlyos beteg kell az legyen, aki a K. Z.-ben kórházba kerülhet.

Csontig kiszáradt, harminc kilóra fogyott, valóságos mozgó csontvázak, az éhségtől ijesztően felpuffadt, kisebzett szájú, csillapíthatatlan hasmenésben szenvedő, kiszáradt, sárga bőrű árnyékok. Undorító, nagy kiterjedésű flegmonék-kal, gennyes tályogokkal borított testek. Ezek képezik a beteganyagot a K. Z. kórházaiban! Ezeken kell segíteni!

IV. Fejezet

Még nincs elfoglaltságom. Kissé körülnézek egy francia orvoskollégám kíséretében az ,F" táborban. Ami érdeklődésemet azonnal felkelti, egy. a 12-es barakk oldalához ragasztott, kamraszerű épület. Csupasz gerendákból készült, ember-hosszúságú asztal, egy szék, rajta rekeszes fadobozban tetemboncoláshoz használatos műszerek, a sarokban egy cinkveder, képezik a kamra belső berendezését. Mint kollégám informál, ez egy használaton kívül helyezett bonchelyiség. Az egész táborban az egyetlen. Nagyon régen használták. Jelenleg nem is tud szakemberről, aki boncolhatna. Nem tartja kizártnak azonban, hogy az én itteni jelenlétem dr. Mengele oly tervével lehet összefüggésben, ami a boncolóhelyiség újbóli üzembe helyezését jelentheti.

Ez a lehetőség kissé lehűti fantáziámat. Modern boncolóhelyiséget képzeltem el működésem színhelyéül, nem ezt a táborbeli kamrát. Praxisomban, vidéki exhumálásoknál, öngyilkosoknak vagy meggyilkoltaknak helyszínen kötelező boncolásainál sem végeztem munkámat ily primitív környezetben, ily hiányos műszerekkel.

Megalkuvásos természet vagyok, megbarátkozom ezzel a lehetőséggel is. K. Z.-ben ez is elsőrangú ténykedés! Csak azt nem értem, miért adták reám a piszkos kamrában végzendő teendőimhez az új civil ruhát? Itt. valami ellentmondást látok, de nem töprengek rajta.

Kartársaimmal átnézünk a drótkerítésen. A szomszédos táborrészben zsibongó, fekete arcú, meztelenül szaladgáló, játszadozó gyermekeket látok. Tarka ruhás, kreol arcú nők, félig meztelen férfiak, fiatalok, öregek vegyesen a földön ülve, vagy csoportokban állva beszélgetnek, vagy a gyermekek játékát figyelik. Ez a híres cigánytábor! A III. Birodalom fajkutató tudománya ezt a népet alacsonyrendűnek osztályozta. Fajvédelmi szempontból károsak. Ilyen minősítés alapján az egész német birodalom területéről idehurcolták őket és a K. Z. foglyai lettek. Katolikus vallásukra való tekintettel azon előnyt élvezik, hogy családi táborban élnek. Öregek, fiatalok, gyermekek vegyesen és együttesen. Ki hol akar. Körülbelül 4500-an vannak. Nem dolgoznak, csupán a szomszédos táborrész zsidóktól lakott barakkjaiban töltenek be barakk- és táborfelügyelői szolgálatot, emberi fantáziával el nem képzelhető kegyetlenséggel.

A cigánytábornak van egy érdekessége, az ott elhelyezett kísérleti barakk. Prof. dr. Epstein, a prágai egyetem nyilvános rendes tanára, világhírű gyermekgyógyász a kutatólaboratórium vezetője. Már négy éve K. Z. fogoly. Asszisztense: dr. Bendel, a párizsi orvosi fakultás docense.

Az itt folyó kísérletek három csoportra tagozódnak. Az egyik a világszerte divatossá vált ikerkutatás, ami a kanadai ötösikrek születésétől kapott lendületet. A másik a törpenövés élettani és kórtani okainak bevizsgálása. A harmadik a Norma faciei, vízirák, vagy arcüszök betegségnek a keletkezési okait és orvosi kezelését magában foglaló kutatás.

E borzalmas betegség a praxisban csak nagyon elvétve fordul elő. Annál inkább volt tömegesen megállapítható a cigánytábor gyermekein. Ez adta az impulzust a kutatómunka bevezetésére,

9

aminek konkrét eredménye úttörő megállapítás lett az orvostudományban.

A cigánygyermekek nagy részénél ugyanis kimutatható volt az öröklött szifilisz. A tífusz, diftéria, skarlát, kanyaró, valamint rosszultápláltság csupán kedvező talajt előkészítő tényezők a noma betegség fellépésére, de csak a cigánytábor gyermekeinél, mert ugyanezek a kedvező talajt előkészítő tényezők napirenden vannak a cseh, lengyel, zsidó táborrészek gyermekeinél is. Noma betegség azonban öröklött szifilisz híján egyáltalán nem volt a kutatások folyamán kimutatható. Ez a megállapítás ellentétben áll az eddigi orvosi felfogással, miszerint a noma, főleg kanyaró, skarlát, tífusszal kapcsolatban lép fel.

Ezen nagy horderejű megállapításnak alapján alakult ki egy kezelési metódus, ami biztos gyógyulást ígér; lényege a neosalvarsan és maláriaoltás kombinációja.

Dr. Mengele mindennapos látogatója a kísérleti barakknak. Legnagyobb érdeklődéssel veszi ki részét a munkából, együtt dolgozva a két orvosprominenssel és egy Dina nevű festőmüvésznővel, ki a kutatómunkához szükséges rajzokat készíti, igazán nagy művészettel. Prágába való, három éve lakója a cseh tábornak. Mint dr. Mengele munkatársa, bizonyos kedvezményeket élvez. Prominensnek számít!

V. Fejezet

Dr. Mengele, az auschwitzi K. Z. első orvosa fáradhatatlan funkciói betöltésénél. Órákat tölt a cigánytábor kutatóbarakkjában, nehéz munkába merülve. Félnapokat áll - a zsidórámpán -, ahova már négy-öt szerelvény fut be naponta magyarországi deportáltakkal.

Hosszú, ötös sorokban lépkednek SS kísérőikkel újabb és újabb transzportok. Távol menetelnek a helytől, ahol állok, de három-négy drótkerítésen keresztül is megismerem elegáns ruháikról, ballonkabátjaikról, csinos kézitáskáikról, hogy valamelyik nagyváros dobta ki őket, melyben kultúrát és jólétet teremtettek mindenkinek. Ez volt a bűnük!

Van ideje dr. Mengelének arra is, hogy velem foglalkozzon. Hosszú, emberektől vont szekér áll meg a bonckamra előtt. A hullaszállító csoport két hullát tesz le a kocsiról. A hullák mellén kék színű, bőrkrétával írott Z. S. betűk - zur Sektionnak a rövidítése. Azt jelenti: boncolandó! A 12-es barakkból egy értelmes francia foglyot kapok a barakkfelügyelőtől és segítségével az egyik halottat elhelyezem az asztalon. Fekete, erős kábeldrót van a nyakán. Ez vagy felakasztotta magát, vagy akasztották. Futólagosan megvizsgálom a másik halottat is. Azonnal felismerem a nagyfeszültségű áram által bekövetkezett halált. Könnyen felismerhető a kicsiny, kerek bőrpörkökről, valamint az azokat körülvevő vöröseslila bőrszíneződésekről. Itt is azt találgatom, hogy melyik eset a kettő közül? A villany drótkerítésnek ment-e önként, vagy oda lökték? A K. Z.-ben mindkét lehetőség egyformán gyakori.

A formaságokat egyazon eljárás szerint intézik el, akár öngyilkos lett, akár megölték. Az esti számbavételnél törlik az állományból, felrakják a hullaszállító kocsira, a hullakamrába kerül. Onnan naponta ötven-hatvanad magával teherautó viszi a krematóriumok egyikébe.

A két halottat vizsgaanyagul szánta nekem dr. Mengele. Előre megmondta, hogy vigyázzak, meg is feleljek annak, amire vállalkoztam. Vigyázni fogok.

Autóberregés, a 12-es barakkban vigyázz-t kiáltanak. Dr. Mengele érkezett két magas rangú SS tiszt kíséretében. Meghallgatják a barakkfelügyelő és a barakkfőorvos jelentését. A bonckamrához tartanak egyenesen, nyomukban az F-tábor prominens fegyencorvosai. Jelen vannak, mint egy nagy

10

tudományos intézet kórbonctani osztályán, mikor nagyon érdekes eset kerül kés alá. Látom arcukon a feszült érdeklődést a boncolás iránt, úgyszintén a tudásom iránti kíváncsiságot. Itt magas, de inkább veszedelmes fórum előtt vizsgázok. Szinte érzem, hogy fogoly kollégáim izgulnak értem.

Nem tudja kívülem senki, hogy három év hullaanyagából dolgoztam fel az öngyilkossági esetek minden formáját a boroszlói törvényszéki orvostani intézetben mint prof. dr. Strassmann őexcellenciája munkatársa. Amit akkori énem tudott, tudja a jelenlegi is. az - A. 8450. sz. K. Z. orvos.

Hozzáfogok a boncoláshoz, feltárom a koponyát, a mellkast, a hasüreget. Kiszedem az összes szerveket, minden rendellenességet bemutatok. A közbevetett kérdésekre, ilyenek sűrűn hangzanak el, gyorsan válaszolok. Az arcokon kielégített érdeklődés és a felém küldött jóindulatú pillantások tudatják velem, hogy a vizsgám sikerült. Felboncolom a másik halottat is. Dr. Mengele felszólít a boncolási jegyzőkönyvek elkészítésére! Holnap utánaküld. Távoznak az SS orvosok. Fogolykollégáimmal még elbeszélgetek. Eddig udvariasak voltak hozzám, most már befogadtak a prominensek körébe.

Másnap még három halottat kapok boncolásra. A nézőközönségem ma is ugyanaz, de a hangulat meghittebb. Ma már ismerős vagyok. Ma több az érdeklődés, több a hozzászólás és egyes tudományos kérdés eldöntésénél élénk vita keletkezik.

Az SS orvosok távozása után néhány fiatal görög és francia orvos a látogatóm. Megkérnek, vezessem őket be a hátgerinccsapolás technikájába. Engedjem meg, hogy azt a hullákon megcsinálják. Kérésüknek szívesen teszek eleget. Mély benyomást tesz reám, hogy a K. Z. drótjai között is, ily élénk a szakma iránti érdeklődésük. Szorgalmasan próbálgatják, öt-hat kísérlet után sikerül is a lumbálpunkció. Büszkén, ragyogó arccal távoznak.

VI. Fejezet

Már harmadik napja nincs elfoglaltságom. Megkapom az orvosnak kijáró ételadagokat. Fekhelyemen pihenek, vagy egy padon üldögélek az „F" tábor szomszédságában levő sportpályán. Ilyen is van az auschwitzi koncentrációs táborban, de csak prominens, birodalmi német foglyok használják. Vasárnaponként itt élénk sportélet van. Máskor csendes a nagy tér. Csupán egy drótkerítés választja el az l-es számú krematóriumtól. Nagyon szeretném tudni, mi folyik a lángoló, óriási kémény tövében. Ülőhelyemről nem sokat látok. A kerítéshez közeledni nem tanácsos, mert figyelmeztetés nélkül adnak le egy gépfegyversorozatot a sűrűn elhelyezett őrtornyokból arra, aki a neutrális zónába téved.

Annyit megfigyelek, hogy a krematórium udvarán, a nagy vöröstéglás épület előtt, civil ruhás férfiak sorakoznak fel. Lehetnek vagy kétszázan. Arcvonaluk előtt néhány SS katona áll. Sejtem, ott most sorakozó és számbavétel folyik. A krematórium személyzetét váltják le, az éjjeli csoportot a nappaliak. A krematóriumban megszakítás nélkül, éjjel és nappal folyik a munka. Egy öreg fogolytól tudom, hogy a krematóriumok személyzete „Sonderkommando”-nak, azaz különleges munkára beosztott kommandónak van minősítve. Kitűnő ellátásuk, kitűnő civil ruhájuk van. Ennek ellenében a legborzalmasabb munkát végzik. A krematórium területét nem hagyhatják el és négyhavonként, midőn már sok titoknak ismerőivé válnak, likvidálják őket. Eddig így járt minden Sonderkommando, amióta a K. Z. fennáll. Nem is került ki senki e borzalmas épületekből, aki a világnak hírt adott volna arról, ami az épületek falain belül már évek óta történik.

Éppen idejére térek vissza a 12-es barakkba, hogy dr. Mengelével találkozzak. Autón érkezik. A barakkfelügyelő fogadja. Engem hívat! Felszólít, szálljak be! Ezúttal nincs kísérőm. Kollégáimtól

11

búcsúzni sem tudok. Elindulunk, de a táboriroda előtt megállunk. Dr. Mengele odaszól az elősiető dr. Senktellernek, a kartotékomat kéri. Pillanatok múlva kezében van.

Tíz percig mehetünk a szövevényes drótkerítések között, erősen őrzött kapukon ki, kapukon be, egyik táborrészből a másikba. Most látom csak, mily óriási méretű a K. Z.! Csak kevés fogolynak van lehetősége, hogy ezt láthassa, mert legtöbben abban a táborrészben pusztulnak el, ahova megérkeztek. Az auschwitzi koncentrációs tábor néha 500000 embert is tartott fogva, villanyárammal telített drótjai között. Szemlélődésemben váratlanul félbeszakít dr. Mengele. Hátraszól: - nem egy szanatórium, ahova viszem, de egész tűrhető helyzete lesz.

Elhagyjuk a tábort, a zsidórámpa mellett haladunk háromszáz métert. Az autó lassít, tülköl. A drótkerítésből nagy vaskapu nyílik ki. A kapuban őrség áll. Befordulunk és egy tágas, tiszta, zöld pázsittal borított udvarra érünk. Az udvaron homokos utak, zöld fenyőlugasok tennék barátságossá a helyet, ha nem lenne ott a nagy vöröstéglaépület és végében az óriási, tűzokádó kémény. A krematóriumok egyikében vagyunk! Kiszállunk! SS siet elénk, lejelentkezik dr. Mengelének. Az udvaron áthaladva, nagy ajtón, a krematórium épületébe lépünk. - Készen van a szoba? - kérdi dr. Mengele SS kísérőnket. Az igennel felel és egyenesen odatartunk. Belépnek, mögöttük állok. Frissen meszelt helyiségben vagyunk. Világos, nagy ablaka az udvarra néz, erős vasrács van rajta. A szoba bútorzata, szinte szokatlanul hat a táborbeli barakkszoba után. Fehér ágy, fehér ruhaszekrény, egy hosszú asztal és székek képezik a szoba berendezését. Az asztalon vörösbársony terítő, a földön, a padló betonból van, szép szőnyegek. Úgy látom, ezek itt vártak reám. A Sonderkommando emberei kifestették és az itt elpusztult transzportok hátrahagyott székeiből, szőnyegeiből, asztalterítőiből, valamint a házi asztalosműhelyben készült fenyőfaágy és szekrénnyel rendezték be a szobát.

Innen egy homályos, hosszú folyosón áthaladva, újabb helyiségbe érünk. Egy világos, kétablakos, legmodernebb típusú boncteremben vagyunk. Vörös színű betonpadló, a helyiség közepén szürke, betonállványra szerelt, márványkőből faragott boncasztal, lapján számos lefolyóval. Az asztal széléhez vízmedence van építve, nikkelcsapokkal. A falra szerelve három porcelánmosdó. A falak olajfestékkel vannak világoszöldre festve. A nagy ablakon vasrács, fölötte zöld színű háló, a legyek és szúnyogok ellen.

A boncteremből a következő helyiségbe lépünk. Ez a munkaterem, elegáns, politúros bútorokkal berendezett helyiség. Kényelmes karosszékek, hosszú munkaasztal áll a helyiség közepén, szürke posztóval van leborítva. Az asztalon három darab mikroszkópot számolok meg. Széles, nagy könyvszekrény áll az egyik sarokban, telve legújabb kiadású szakkönyvekkel. Üveges szekrény is van a helyiségben, tele vegyszerekkel. Van ezenkívül egy fehérneműs szekrény, köpenyek, kötények, törülközők, gumikesztyűk állnak benne. Egy nagyvárosi, modern kórbonctani intézet tökéletes mása, ami elém tárul.

Mindezeket látom, de a rémület dermedtté tesz. Azonnal tisztában voltam vele, amint a kapun átléptem, a halál útjára léptem. A lassú haláléra, mely megnyitotta előttem szédítő mélységeit. Érzem, elvesztem.

Most már értem, miért kaptam civil ruhát. Ilyet hord a Sonderkommando, az élőhalottak kommandója.

Főnököm távozni készül. Az SS-nek tudtára adja, hogy szolgálatilag egyedül neki vagyok alárendelve. - A krematórium SS személyzete sem rendelkezik személyemmel. Étkezésemről az SS-konyha gondoskodik. Ruházatomat, fehérneműmet a raktárból pótolhatom. Hajnyírásra, borotválkozásra a krematórium épületében levő SS borbélyműhelybe járhatok. A reggeli és esteli

12

számbavételnél nem kell jelen legyek!

A bonctani és laboratóriumi munkán kívül köteles vagyok a négy krematórium 120 főnyi SS személyzetét, valamint a Sonderkommando 860 főnyi személyzetét orvosilag ellátni. Szükséges gyógyszerek, műszerek, kötszerek elegendő mennyiségben állanak rendelkezésre. A betegek rendszeres ellátása végett naponta egyszer, szükség esetén kétszer is köteles vagyok az egyes krematóriumokban fekvő betegeket felkeresni! Szabad járás-kelésem van a négy krematórium között. Minden kíséret: nélkül közlekedhetek reggel 7 órától este 9 óráig. A fekvő és fentjáró betegek számát naponta jelentenem kell az SS és a Sonderkommandó parancsnokának, Oberschaarführer Mussfeldnek.

Bénultan hallgatom jogaim és kötelességeim felsorolását. A K. Z. első prominense lehetnék ilyen körülmények között, ha nem lennék a Sonderkommandóban és nem lenne mindez a Krema l-ben.

Köszönés nélkül távozik dr. Mengele. A K. Z. fogolynak a legalacsonyabb rangú SS egyén sem köszön. Bezárom a boncterem ajtaját, a kulcsokat magamhoz veszem. Itt már mindenért én felelek.

Szobámba megyek és leülök, hogy kissé rendbe szedjem gondolataimat. Nehéz feladat! Az elején kezdem. Elhagyott otthonom képe jelenik meg előttem, a napsütötte, teraszos kis ház, kellemes helyiségeivel, ahol annyi nehéz órát töltöttem betegeim gyógyításával, de a segíteni tudás kielégültségével és annyi boldog órát családom körében.

Már egy hete, hogy elváltunk, vajon hol lehetnek a százezres tömegekben, névtelenül, ahogy ez a gigantikus börtön mindenkit magába zár? Sikerült-e a tizenöt éves gyermeknek anyjával maradni? Nem szakadtak-e el egymástól? Mi lehet öreg szüleimmel, kiknek alkonyodó éveit annyi szeretettel tettem gondtalanná? Mi van húgommal, a szép, érzékeny lelkű leánnyal, kinek beteg apánk helyett apja voltam. Olyan jó volt őket szeretni, olyan jó volt rajtuk segíteni! Egy pillanatig sem kételkedem sorsukat illetőleg. Útban vannak ők is a rozoga, negyven vagonból álló szerelvények egyikén, ide az auschwitzi megsemmisítő tábor - zsidórámpájára -, ahol tudós főnököm, dr. Mengele gépies intésére balra térnek szüleim, de balra fog térni húgom is, mert számára, ha jobbra is szólna az ítélet, ő bizonyára összetett kézzel fogja kérni, hogy engedjék őt anyánkkal menni. Engedni fogják és ő könnyes szemekkel, meleg szavakkal fogja azt megköszönni.

Érkezésem híre hamar elterjedt a krematóriumok SS személyzete és a Sonderkommandósok között. Jönnek is a szobámba látogatók egymásután. SS altisztek nyitják az ajtót. Két marcona külsejű, óriás termetű Oberschaarführer lép be. Tudom, hogy mostani viselkedésem fogja eldönteni jövőbeni magatartásukat irányomban. Dr. Mengele parancsára gondolok, csak neki vagyok alárendelve! A látogatást tehát kizárólag magán természetű, udvarias aktusnak tekintem. Nem ugrok fel K. Z. előírás szerint, hogy magamat vigyázzba vágva jelentkezzem, hanem ülve maradok, úgy üdvözlöm, de hellyel kínálom őket.

Megállnak a helyiség közepén, vizsgálódva néznek végig rajtam. Érzem a pillanatok fontosságát. Most vizsgázom az első benyomásból! Úgy látom, nem ütött ki rosszul, mert az arcizmok kiálló pofacsontjaikon engednek a merevségből és hanyag mozdulattal leülnek.

Nagyon szűkre szabott keretek között mozog beszélgetésünk. Hogy milyen volt az utam? Miért kerültem a K. Z.-be? Nem kérdezhetik, mert válaszom feszélyezné őket. Politikáról, a háborúról, a K. Z.-ben uralkodó állapotokról én nem beszélhetek. Zavarba nem jövök mégsem, mert a békebeli Németországban eltöltött tanulmányi éveim bő anyagot szolgáltatnak társalgásunkhoz.

Egészen belemelegedtünk a beszélgetésbe. Impresszionálja őket, hogy nyelvüket nívósabban

13

beszélem, mint ők. Nem is értik néhány kifejezésemet, de óvakodnak azt elárulni. Jól ismerem országukat, városaikat, családi életüket, erkölcsi és vallási felfogásukat. Nem esik nehezemre a társalgás. Mint látom, szóbeli vizsgám is sikerült, mert mosolyogva távoznak.

Más látogatók jönnek. Civil ruhás, tisztára kefélt, borotvált emberek. A Sonderkommandó főkápója és két kommandóvezető lépnek szobámba. Ismerkedési látogatás ez is! Ők rendeztették be embereikkel szobámat, hallottak érkezésemről, vacsorára invitálnak, hogy a többi bajtársakkal is megismerkedjek.

Éppen itt az ideje a vacsorának. Fel is megyek velük a krematórium első emeletére, az ott berendezett személyzeti szállásra. Óriási csarnok, két oldalán kényelmes, egyszemélyes fekhelyek sorakoznak. Festetlen fából vannak az ágyak készítve, de mindegyikben különböző formájú és színű díszpárnák és selyempaplanok virítanak. Éles, sőt kiabáló ellentétben állanak e színpompás ágykellékek a környezettel. Nem is ide készültek! Idehurcolt transzportok hátrahagyott holmijai. A Sonderkommandónak jár annyi kiváltság, hogy a raktárakból felhozhatták és használhatják ezeket.

Vakító fényárban úszik az egész csarnok. Itt nem takarékoskodnak a világítással, mint a K. Z. barakkjaiban. Ellépünk a fekvőhelyek hosszú sora között. Csak a fél kommandó van a szálláson, másik fele, száz ember éjjeli szolgálatos. Munkában vannak. Az emberek egy része már lepihent, alszik is. Néhányan könyvet olvasnak. Van belőle elég! Könyvforgató nép vagyunk! Minden deportált hoz belőle szellemi nívójának megfelelően. Ez is kiváltság, hogy a Sonderkommando könyveket vehet magához és olvashat. A K. Z.-ben húsznapi állóbörtön jár annak, kit olvasáson érnek, ha agyon nem verik.

Selyembrokát szövettel terített asztal vár reánk. Monogramos finom porcelántányérok, ezüst evőeszközök, porcelánkannák, mind transzportholmik ezek is. Az asztal tele van rakva minden jóval, amit egy deportált nép bizonytalan útjára magával hozott. Van itt mindenféle konzerv, szalonna, szalámi, gyümölcsíz, sütemények, csokoládé. A feliratokból látom, hogy ezek már magyarországi deportállak hátra hagyott élelmiszerei. A romlandó élelmiszerek hivatalból a jogutódoknak, az egyelőre életben lévőknek, a Sonderkommandónak járnak. Főkápó, mérnök, generáltüzelő, a foghúzó kommandó parancsnoka, az aranyöntöde vezetője ülnek az asztalnál. Igen barátságos a fogadtatás. Mindenükből szívesen kínálnak. Van miből! Egymást követik a magyarországi transzportok. -Hoznak mindenből bőven!

Nehezen nyelem a falatokat. Eszembe jutnak otthonukból kiüldözött sorstársain), kik elhurcolásuk előtt az utolsó órákban szedték össze vagy készítették el könnyeik hullajtása közben útravalóikat. Éheztek, de nem fogyasztották egész úton, hogy tartalékul maradhasson öreg szüleiknek és gyermekeiknek, ha nehéz napok jönnek. Nem jöttek nehéz napok! Az élelem itt maradt érintetlenül, a krematórium vetkezőtermében.

Teás rumot iszom. Néhány pohár után teljesen felenged belső feszültségem. Agyam megtisztul, felszabadul kínzó gondolataitól, egész testem mozgékonnyá válik. Kellemes melegség áramlik keresztül rajtam. Becsíptem. Érzem, a szesz mámora ez! Mintha simogató anyai kéz tette volna, olyan jótevőként Szakadt reám! Szívjuk a finom cigarettákat, szintén magyar transzportáru. A táborban egy cigaretta ára egy adag kenyér. Itt százas csomagokban fekszik az asztalon. Élénk társalgást folytatunk. Képviselve vannak: Lengyelország, Franciaország, Görögország, Oroszország, Németország, Olaszország. -A beszélgetés németül folyik, azt mindenki érti.

Beszélgetésünk folyamán megismerem a krematóriumok történetét. Hogyan építették fegyencek tízezrei kőből és betonból ez óriási épületeket. Zord, téli időben kellett elkészüljenek. Tíz és tízezer szerencsétlen zsidó deportált vére tapad az épületek minden kövéhez. Étlen-szomjan, hiányos

14

öltözetben, mosléknak is rossz ételekkel táplálva dolgoztak éjjel-nappal, hogy elkészüljenek e borzalmas halálgyárak és saját testük elhamvasztói legyenek. Azóta négy év telt el! Millió és millió ember lépett le vonatjáról a rámpán és lépett be a krematóriumok kapuján. Ez a mostani, a XII. Sonderkommando! Megismerem mindegyik kommandó történetét. Megismerem hőseiket és megtudom azt, amit már a táborban is hallottam, hogy csak néhány hónapig tart a Sonderkommando élete.

Akiben van zsidó hit, az ideérkezése napján elkezdheti a halál előtti tisztálkodás szertartását. Halála biztosan bekövetkezik, ahogy eddig minden Sonderkommandónál így volt.

Éjfél felé járt az idő, a vacsorázó társaság tagjai kimerültek a napi munkában, bágyadtak az elfogyasztott alkoholtól. Társalgásunk egyre vontatottabb lesz. Egy körútját végző SS őr is figyelmeztet halkan, hogy jó lesz aludni térni mindnyájunknak! Elbúcsúzom, aludni megyek én is.

Hála az erős rumnak, aránylag nyugodtan alszom át első éjszakámat, de segített ebben idegeimnek teljes kimerültsége.

VII. Fejezet

Lokomotívsziréna elnyújtott búgása hallik a rámpa felől. Kora reggel van! Ablakomhoz lépek, egyenesen odalátok. Hosszú szerelvény áll ott. Perceken belül oldalt csapódnak az ajtók, már ontják is magukból a vagonok Izrael választott népét. Sorbaállás, szelektálás egy fél órát is alig vesz igénybe. A bal oldal lassú lépésben elindul.

A szobámig hallom a hangos vezényszavakat, a gyors lépteket. A krematórium kazántermében van e lárma! Az előkészületek folynak a transzport fogadására. Villanymotorok búgása hallik. Üzembe helyezték az óriási ventilátorokat, amik a tüzet élesztik kellő hőfokra a kazánokban. Tizenöt ilyen ventilátor működik egyszerre! Minden kemence mellé van egy építve. Az égetőterem körülbelül százötven méter hosszú, világos, fehérre meszelt, betonpadlós helyiség, óriási vasrácsos ablakokkal. A tizenöt égő kazán nagy vöröstéglás építményekbe van külön-külön beágyazva. Hatalmas vasajtóik fényesre tisztítva, feketén sorakoznak a terem hosszában.

A transzport öt-hat perc alatt a kapuhoz ér, azok szárnyai kinyílnak. A menet a szokásos ötös sorokban befordul az udvarra. Ez az a mozzanat, amiről senki nem tud semmit, mert aki tudna, az, miután megjárta a rámpától idáig háromszáz méteres útját végzetének, vissza soha nem tért, hogy azt hírül adja! Ez van tehát a bal oldalon túl, a krematóriumok egyike! Nem öregemberek, betegek, gyermekek lágere, ahol . a munkaképtelenek vigyáznak a kicsinyekre, amint azt a német félrevezetés az aggódó jobbra kerülők között elhinti.

Lassú, fáradt mozdulatokkal lépegetnek. A kicsinyek álmosan kapaszkodnak anyjuk ruhájába. A pólyás gyermekeket inkább az apák tartják karjaikban, vagy tolják kocsijaikban. Az SS kíséret emberei a kapun kívül maradnak. A figyelmeztető tábla szövege szerint a belépés idegennek, de még SS-nek is tilos!

Pillanatok alatt felfedezik az udvaron felszerelt, öntözési célokat szolgáló vízcsapokat. Edények kerülnek elő. Felbomlik a rend és egymást taszigálva igyekeznek azokat megtölteni. Nem csoda, hogy ilyen türelmetlenek! Ötödik napja alig ittak vizet. Amit ittak, az is poshadt volt és nem oltotta szomjukat.

Az SS őrök, kik a transzportot fogadják, szokva vannak e jelenethez. Türelmesen várnak, míg mindenki csillapította szomját és megtöltötte edényét. Amíg nem ittak, úgysem bírnák rendbe

15

szedni a csoportot. Lassan összeterelik őket. Körülbelül száz métert haladnak a zöld pázsittal szegett, salakos úton, míg egy szürkére festett vaskorláthoz érnek, ahol tíz-tizenkét betonlépcső vezet a föld alá, egy nagy helyiségbe, minek homlokzatán hatalmas tábla jelzi németül, franciául, görögül, magyarul, hogy ez itt - „Fürdő és fertőtlenítő helyiség". Meg is nyugodnak a mit sem sejtők, sőt a kételkedők is. Szinte vidáman lépnek le a lépcsőkön.

Körülbelül kétszáz méter hosszú, erősen kivilágított, fehérre meszelt helyiség, ahova a transzportot vezetik. A terem közepén oszlopsor vonul végig. Az egyes oszlopok körül, valamint a falak mentén padok vannak elhelyezve. A padok fölött fogasok hosszú sora, a fogasok fölött számok vannak. Sűrűn elhelyezett figyelmeztető táblák tudatják mindenki nyelvén, hogy ruháit, cipőit összekötve helyezze a fogasra. Annak számát feltétlenül jegyezze meg, nehogy a fürdőből való visszatérésnél felesleges tumultus keletkezzen! Ez igazi német rendesség! - mondják a németimádatra ősidőktől hajlamosak. Igazuk is van! Tényleg a rend kedvéért, nehogy a III. Birodalomban oly nehezen várt jó minőségű cipők ezrei elkeveredjenek egymással. Ugyanez áll a ruhákra is, hogy a kibombázott német lakosság számára hasznavehetők maradjanak.

Háromezer ember van a helyiségben. Férfiak, nők. gyermekek. SS katonák jönnek, már hangzik is a parancs: , - mindenkinek teljesen levetkőzni, tíz perc! Dermedten állanak az öregek, a nagyapák, nagyanyák, gyermekek, feleségek, férjek. Szemérmes asszonyok, leányok néznek tanácstalanul egymásra. Talán nem jól értették a német szavakat? De már ismétlődik is! Hangja most türelmetlenebb, szinte fenyegető!

Rosszat sejtenének, önérzetük is háborog, de zsidó lemondással tudomásul veszik, hogy velük szemben mindent szabad! Nehezen vetkőzni kezdenek. Az öregeket, bénákat, elmebajosokat a Sonderkommando odarendelt csoportja segíti a vetkőzésben. Tíz perc alatt meztelen mindenki. Ruhájuk a fogason függ, a fűzőjükkel összekötött cipők szintén. A fogasszámokat pedig jól megjegyzik maguknak...!

Az SS utat nyit a sűrű tömegen a terem végén levő kétszárnyú tölgyfa ajtóhoz. Kinyitják! Azokon a tömeg a következő, szintén kivilágított helyiségbe tódul. Ez a terem olyan nagyságú, mint a vetkezőterem, csak a padok és a fogasok hiányoznak belőle. A terem közepén egymástól harminc méter távolságra egy-egy oszlop nyúlik a betonpadlótól a plafonig. Nem tartóoszlopok, hanem négyszögletű vasbádog csövek, oldaluk mindenhol rácsszerűen lyukacsos.

Már bent is van mindenki! Hangos vezényszó hallik! - SS és Sonderkommando a helyiséget elhagyni! - Kimennek, számba veszik egymást. Az ajtók becsapódnak, a világítást kívülről eloltják.

E pillanatban autó berreg. Vöröskeresztes luxuskocsi érkezik. Egy SS tiszt és egy S.D.G. Sanitätsdienstgefreiter, egészségügyi altiszt lépnek ki a kocsiból. Az altiszt kezében négy darab zöld színű bádogdobozt tart.

A pázsitra lépnek, ahol egymástól harminc méterre, alacsony betonkémények állanak ki a földből. Az első kéményhez tartanak. Gázmaszkot csatolnak fel. Leemelik a kémény fedőlapját, az is betonból van. A dobozok egyikének patent tetejét beütik és tartalmát, egy babszem nagyságú, lila színű szemcsés anyagot szórnak be a nyíláson. A beszórt anyag Cyclon, vagy Chlór szemcsés formája, azonnal gázt fejleszt, amint a levegővel érintkezik! A föld alatti helyiség lyukacsos bádogcsövein hullanak le. Ott a csőben maradva, nem szóródnak széjjel. A gáz azonban a lyukacsokon keresztül távozik és pillanatok alatt megtölti az emberekkel telt helyiséget. Öt perc alatt végez!

Minden transzporthoz így jön a vöröskeresztes autó. Kívülről hozza a gázt. A krematóriumban nincs soha készlet belőle. Aljas elővigyázatosság, de még aljasabb az a tény, hogy a nemzetközi

16

vöröskereszt jelzésével ellátott autón hozzák!

Öt percet vár még a két gázhóhér, hogy dolgukban biztosak legyenek. Cigarettára gyújtanak és autójukba szállnak. Háromezer ártatlan embert öltek meg!

Húsz perc múlva elindítják a villamos szellőztetőket, hogy a gázt eltávolítsák. Kinyílnak az ajtók. Már jönnek is a teherautók. Egy Sonderkommandós csoport a ruhákat s cipőket külön-külön a kocsikba rakja. Fertőtleníteni viszik! Most már igazi fertőtlenítőbe! Onnan vagonszámra az ország különböző központjaiba kerülnek.

Az exhaustor rendszerű, modern szellőztetők hamar eltávolítják a gázt a teremből, de a résekbe, a halottak közé beszorulva, ha kis mennyiségben is, de még van jelen. Fojtogató köhögést vált ki belégzése még órák múlva is. Ezért a gumifecskendőkkel belépő Sonderesosztag gázmaszkot visel. A helyiség ismét ki van erősen világítva. Rettenetes kép tárul a belépő elé!

A hullák nem feküsznek szerte a terem hosszában és szélességében, hanem emeletmagasan egy halomban. Ennek az a magyarázata, hogy a lehullott gázszemcsék előbb a betonpadló fölötti levegőréteget árasztják el halálos kigőzölgésükkel és csak fokozatosan telítik meg a helyiség magasabb levegőrétegeit. Ez kényszeríti a szerencsétleneket, hogy egymást letiporják, egymásra másszanak. A magasban így későbben éri el a gáz őket. Micsoda rettenetes küzdelem folyhat itt az életért, pedig csak egy-két perces időnyerés az egész! Ha gondolkozni tudnának, ők is tudnák, hogy hiába taposnak szüleiken, feleségeiken, gyermekeiken, de nem tudnak! Amit tesznek, a létfenntartás reflexe! Megfigyelem, hogy legalján a hullatoronynak a csecsemők, gyermekek, asszonyok és aggok fekszenek, tetején az erősebb férfiak.

Egymásba fonódva, véresre karmolt testtel, amit a tülekedésben okoztak egymásnak, feküdnek vérző orral, vérző szájjal. Fejük kékre van dagadva, a felismerhetetlenségig eltorzulva! Mégis a Sonderkommandósok gyakran ismerik fel a halottakban hozzátartozóikat. Ilyen viszontlátás borzalmától félek magam is! Nincs itt semmi dolgom, de mégis leszálltam a halottak közé, mert népemmel és a világgal szemben kötelességfélét érzek, hogy amit józanul nem remélhetek, de egy nagy véletlene folytán a sorsnak, innen mégis kikerülök, ezen sorokat, mint egyetlen élő szemtanú megírhassam!

A Sonderkommando-csoport magas szárú gumicsizmákban feláll a hullahegy körül és hatalmas vízsugarakkal árasztják el azt. Nagy szükség van erre, mert a fulladásos, tehát gázhalál utolsó aktusa a széklettől való megszabadulás. Minden halott be van ettől szennyezve!

Miután a halottak „fürdetése" megtörténik, micsoda lelki hasadással, énjének teljes feladásával végzi ezt a munkát a Sonderkommando, megkezdődik az egymásba fonódott halottak szétválasztása. Nagyon nehéz munka! Szíjakat hurkolnak a görcsösen ökölbe szorult csuklókra, úgy vonszolják a víztől sikamlós testű halottakat a szomszéd helyiségben levő felvonókhoz. Négy nagy teherfelvonógép működik itt. Ezekre rakják a halottakat, húszat, huszonötöt egy felvonóra. Csengőjel tudatja kezelőjével, hogy indulhat! A krematórium égetőtermében áll meg a felvonó, nagy ajtószárnyak nyílnak itt ki automatikusan. Ott vár a vontató kommandó! Ismét hurok kerül a halottak csuklóira. Végig vonszolják őket a betonpadló e célra készült csúsztatóján, lerakják őket a 15 kemence előtt.

Hosszú sorokban feküsznek a betonon, öregek, fiatalok, gyermekek hullái. Orrukból, szájukból, valamint a csúsztatástól felhorzsolt testükből szivárog a vér, összekeveredik a betonpadlón állandóan folydogáló vízerekkel, amik ecélra elhelyezett csapokból szivárognak.

Következik a zsidó hullák kiértékelésének újabb mozzanata. A ruhákat, cipőket tulajdonába

17

vette a III. Birodalom. A haj is értékes anyag. időzített bombákhoz szükséges, száraz és nyirkos levegőre egyformán táguló és zsugorodó fonal a haj. Ez a képessége hozza működésbe a bombák gyújtószerkezetét. A halottakat tehát lenyírják.

A III. Birodalom nem áll az aranynak, hanem a munkának értékbázisán! Mondják és harsogják világszerte. Íme a valóság! A foghúzó kommandó nyolc embere áll a kemencék előtt, kezükben kétféle szerszám, illetőleg" műszer. Az egyikben feszítővas, a másikban foghúzó. A halottakat arccal fölfelé fordítják, szájukat kifeszítik és a száj üregben található aranyfogakat, hidakat a borzasztó munkával járó kíméletlenséggel inkább kitörik, mint húzzák. Pedig e kommandó emberei mind kitűnő fogorvosok és szájsebészek! Mint ilyeneket szólította fel őket finom fogorvosi és szájsebészi teendők elvégzésére dr. Mengele. Ők jó elhelyezkedést reméltek szakmájukban. Jelentkeztek és lebuktak a krematórium poklába. Pontosan úgy, mint velem történt!

Az aranyfogak cinkvederbe kerülnek, ahol sósavas oldatban állanak a csont és húsrészek elégetése végett. A halottakon található egyéb arany, platinatárgyak, gyöngyök, nyakláncok, gyűrűk egy külön erre a célra szolgáló csukott ládába kerülnek. Egy, a fedélen levő nyíláson dobják be azokat. Az arany súlyos fém, nyolc-tíz kilóra becsülöm, ami egy krematóriumban naponta összegyűlik. Természetesen a transzportoktól is függ. Vannak szegény és vannak gazdag transzportok, aszerint honnan jönnek!

A magyarországi transzportok teljesen kirabolva érkeznek a rámpára. A hollandok, csehek, a lengyelországi tartományok transzportjai több évi gettóélet után is megtartották és idehozták ékszereiket, aranytárgyaikat, dollárjaikat. Mérhetetlen kincsek birtokába jutnak így a németek.

Miután az utolsó aranyfog is kikerült halott gazdája szájából, a hamvasztó kommandóhoz kerülnek a hullák. Hármasával helyezik őket egy acéllemezekből készült tolószerkezetre. A kemence nehéz vasajtói automatikusan nyílnak, a vaskerekeken járó szerkezet a kemenceizzásig van hevítve. Két gumicsöves ember zúdít reá hatalmas vízsugarakat.

A holttestek 20 perc alatt hamvadnak el. A krematórium 15 kemencével dolgozik. Ez napi ötezer ember elégetését jelenti. Négy krematórium dolgozik ugyanilyen kapacitással. Összesen 20 000 ember megy át naponta a gázkamrákon, onnan a hamvasztókemencékbe. Húszezer ártatlan ember lelke száll el az óriási kéményeken. Nem marad itt belőlük egyéb, mint egy halom hamu a krematóriumok udvarán, ahonnan teherautók viszik az alig két kilométerre hömpölygő Visztulához és adják át a hullámoknak. Annyi szenvedés, annyi borzalom után még az sem lehet a vég, hogy földbe kerüljön és elenyésszen.

VIII. Fejezet

A kórbonctani laboratórium főnököm, dr. Mengele kezdeményezésére létesült és van hivatva orvosi kutatóambicióját kielégíteni. Néhány napja készült el, csupán boncolóorvosra várt. hogy működését elkezdhesse.

Nagy lehetőség és tág tér nyílik itt a K. Z. területén sűrűn előforduló öngyilkossági esetek törvényszéki orvostani felderítésére, az ikerkutatásra, a fejlődési rendellenességek, úgymint törpenövés, óriásnövés kórbonctani kiértékelésére!

Nagy lendületet ad és még nagyobb lehetőségeket nyújt a kutatómunkának a hullaanyag sehol máshol elő nem forduló bősége és a hullák fölötti korlátlan, felelőtlen rendelkezési lehetőség!

Tapasztalatból tudom, hogy míg világvárosok klinikái nehezen tudnak évente 100-150 halottat

18

törvényszéki orvostani vagy kórbonctani intézeteknek kutatócélokra rendelkezésre bocsátani, addig az auschwitzi K. Z.-ben milliós számokban kifejezhető mennyiségben állnak rendelkezésre!

Hullajelölt itt mindenki, aki a K. Z. területére lépett. Kit szerencséje a bal oldalra visz. egy órán belül a gázkamrákban válik hullává. A szerencsétlenebb itt az, kit balsorsa a jobb oldalra helyez! Annak is hullajelölt a minősítése, csupán az a helyzet, hogy három-négy hónapig, amíg kibírja, végig kell szenvedje a K. Z. minden borzalmát. Gályarabmunkától roskad össze! Ezer sebből vérzik. Ordít az éhségtől. Eszét vesztve üvölt kitágult szemekkel! Fagyhalálig vergődik a hómezőkön. Betanított vérebek marcangolják le a még rajtuk maradt húst és midőn már a tetvek sem találnak kiszáradt testükön táplálékot, jön el értük is a megváltó halál! Ki jár jobban? Apáink, anyáink, testvéreink, gyermekeink közül? A jobb vagy a bal oldal?

Már a transzportok érkezésénél SS katona járja végig a vagonok előtt felsorakozó embereket és a közöttük található ikrek, törpék után kérdez. Az anyák jót remélnek, gondolkodás nélkül kiadják ikergyermekeiket. A felnőtt ikertestvérek pedig tudják, hogy ők tudományosan érdekesek. Ebből csak jó dolog származhat. Készséggel jelentkeznek. Ugyanígy a törpékkel is ez történik.

Külön választják őket, valamennyien jobbra kerülnek. Őrök kísérik meghagyott ruhájukban, a tábornak számukra kijelölt, úgynevezett kímélő barakkjába. Ott jó az étkezés, kényelmesek a fekhelyek, van tisztálkodási lehetőség, jó a bánásmód.

Az "F" táborrész 14-es barakkjában vannak és innen viszi őket felügyelőjük a cigánytábor már említett kísérleti blokkjába. Ott végzik el rajtuk naponta az élő embereken elvégezhető összes orvosi vizsgálatokat. Vérvételi vizsgálatok, gerincvelőcsapolások, vércsere az ikertestvérek között, valamint számtalan egyéb vizsgálat, mind fájdalmas és kimerítő. Dina, a prágai festő- és rajzolóművésznő készíti az összehasonlító rajzokat az ikertestvérek koponya, fülkagyló, orr, száj és kézvonalairól, lábvonalairól, mindegyik rajz a számára készített, pontos személyi adatokkal rendelkező dossziéba kerül, ahol a kutatóvizsgálatok eredményeiről készült vizsgálati lapok is helyet foglalnak. Ez az eljárás a törpékkel is.

Ezek az orvosi kifejezéssel élve, "in vivo", azaz élőnél véghez vitt vizsgálatok távolról sem merítik ki az ikerkutatási tudomány lehetőségeit. Nagyon hézagosak, keveset nyújtanak! Következik tehát az ikerkutatás utolsó és legfontosabb mozzanata, a kórbonctani kiértékelés! Ikertestvérek egészséges, rendellenesen működő vagy beteg szerveinek összehasonlítása. Ezen tudományhoz, mint mindenfajta kórboncoláshoz, halott kell! Mivel a kórboncolást a talált rendellenességek egy időben történő kiértékelésére kell elvégezni, az ikreknek egyszerre kell meghalniok! Meg is halnak az auschwitzi K. Z. egy kísérleti barakkjában, a B. III. táborrészben, dr. Mengele keze által.

Az orvosi tudomány történetében az egész világon egyedülálló eset történik itt! Egyszerre, egy időben hal meg két ikertestvér és lehetőség van azokat boncolásnak alávetni! Hol fordul elő a szabad életben az a csodás eset, hogy ikertestvérek egy helyen, egyazon időben meghaljanak? Az ikreket is elválasztja életkörülményük. Egymástól sokszor nagy távolságra élnek és nem szokásuk egyszerre meghalni, hanem egyik tíz, a másik ötven éves korában hal el, hogy példát mondjunk. Összehasonlító boncolásra tehát lehetőség nincs! Az auschwitzi táborban több száz iker van. több száz lehetőséggel!

Ezért választja külön dr. Mengele már a rámpán az ikreket, törpéket. Ezért kerülnek a jobb oldalra, kímélő barakkokba! Ezért van jó ellátásuk! Ezért tisztálkodhatnak, nehogy különböző betegségeket szerezve, egymást megelőzve haljanak meg! Egészségesen, egyszerre kell meghalniok!

19

Sonderkommandós főkápó jön hozzám jelenteni, hogy a krematórium kapujánál SS katona vár egy hullaszállító kommandóval. Kimegyek a várakozókhoz. Belépniök az udvarra nem szabad. Az SS katonától átveszem a kísérő iratokat. Két ikertestvérke dossziéját veszem kézhez. - A nőkből álló kommandó elém teszi a letakart hordágyat. Felemelem a takarót. Két kétéves ikerhullát takar. Sonderes embereimből odaszólítok kettőt a hullák bevitelére és elhelyezésére a boncasztalon.

Kinyitom a dossziékat, végiglapozom azokat. A legnívósabb klinikai vizsgálatok, leírások, röntgenfelvételek, művészi rajzok tükrözik vissza a kis ikrek tudományos ikermegnyilvánulásait. Csak a kórbonctani lelet hiányzik! Ennek elkészítése az én feladatom! Egyszerre halt meg a két kis ikertestvér! Egymás mellett feküsznek a nagy boncasztalon! Nekik kell halálukkal, testecskéjük kutatásra alkalmas feltárásával megoldani a fajszaporodás titkát!

Az uralkodásra kiszemelt, felsőbbrendű faj szaporodásának előmozdítása a "nagy cél"! Oly módon, hogy a jövőben minden német anya lehetőleg ikreket szüljön!

Őrült ez a terv! Kitervezői a Harmadik Birodalom bomlott agyú fajteoretikusai. A kísérletek keresztülvitelét az auschwitzi K. Z. I-ső orvosa, a nagy felkészültségű „criminaldoctor", azaz gonosztevő orvos. dr. Mengele vállalta.

A bűnözők, gonosztevők között legveszedelmesebb típus a criminaldoctor! Hát még olyan hatalommal, mint ami dr. Mengele kezébe van letéve! Milliókat küld a halálba, mert fajteóriájuk szerint alacsonyrendű, az emberiségre káros lények! Ugyanez a gonosztevő orvos hosszú órákig ül mellettem, mikroszkópok, lombikok, eprovetták között, vagy a boncasztalnál áll órákig vérfoltos köpenyében, véres kezekkel és vizsgál, kutat megszállottan! A germán faj szaporítása a cél! A végcél pedig, hogy elegendő német legyen a kiirtásra ítélt cseh, magyar, lengyel, holland népek pótlására, a III. Birodalom életterének nyilvánított és ezen népektől lakott területen.

Elvégzem a boncolást a két ikergyermeken. Protokolt, szabályos boncolási jegyzőkönyvet készítek róluk. Munkámat jól végeztem! Főnököm, úgy látom, meg van elégedve. Kissé nehezen olvassa nyomtatott betűs írásomat. Amerikában szoktam meg ezen írásmódot! Meg is jegyzem neki, ha szép, tiszta jegyzőkönyvet akar, úgy írógépre lenne szükségem, mert azon írok odahaza is. Kérdi - milyen típusú géphez van szokva? „Olympia Elit'", felelem. Rendben van! Kap egy gépet! Holnap elküldöm Önnek. Rendes munkát akarok átvenni, mert azok innen a Berlin-Dahlein-i fajbiológiai és fejlődéstani intézetbe lesznek továbbítva. Ebből megtudom, hogy az itteni kísérleteket legmagasabb orvosi fórum ellenőrzi a világ egyik legelőkelőbb tudományos intézetében!

A következő napon SS katona írógépet hoz számomra, Olympiát! Újabb ikerhullákat kapok. Négy pár ikret hoztak a cigánytábor ikercsoportjából. Tíz éven aluli cigánygyermekek hullái voltak.

Elvégzem egy ikerpár boncolását, minden fázisát a boncolás menetének jegyzőkönyvbe veszem. Leveszem a koponyatetőt. A nyúltaggyal együtt kiemelem az agyvelőt. Minden megvizsgálok. Következik a mellkas felnyitása, a mellcsont kiemelése. Utána a nyelvet távolítom el az áll alatti metszési nyíláson. Vele egyszerre jön a nyelőcső. Utána a légcső következik, a két tüdővel. Megmosom a szerveket, hogy tisztán lássak. Minden csupa vér! A legjelentéktelenebbnek látszó kis folt vagy színváltozás fontos adatokat szolgáltathat. Átmetszem a szívburkot, kikanalazom belőle az izzadmányfolyadékot. Kiemelem a szívet is! Csap alá tartom, megmosom a vértől. Tenyeremen forgatom. A szív bal kamrájának külső falán tűszúrástól eredő, kicsiny, kerek halványvörös folt van, alig üt el a környezet színétől. Nem csalódhatok! Tűszúrás, nagyon finom tűvel ejthették. Természetesen injekciós tű! Injekciót kapott, de milyen okból? Injekciót kaphat a szívébe valaki, sürgősség esetében szívgyengeségnél is. Megtudom mindjárt. Felnyitom a szívet, feltárom a bal kamrát. A szív bal kamrájában levő vért a boncolásnál kikanalazzuk és lemérjük. Ez itt nem

20

alkalmazható, mert a vér egy kemény alvadt csomóvá van összeállva. Csipesszel szétválasztom a vércsomót, megszagolom. Kloroformnak jellegzetes, erős szaga csapja meg orromat. Kloroforminjekciót kapott a szívébe! Nem egyébért, mint azon célból, hogy a befecskendezett kloroformtól a szív bal kamrájában levő vér megalvadjon és a szívbillentyűkre rakódva, azonnali szívhalált okozzon.

Térdeim remegnek az izgalomtól. Felfedeztem a III. Birodalom orvostudományának legsötétebb titkát. Itt tehát nem csupán gázzal, hanem szívbe adott kloroforminjekciókkal is ölnek embereket! Verejték ül homlokomon. Szerencse, hogy egyedül vagyok. Mások előtt nehezen tudnám palástolni izgalmamat. Befejezem a boncolást. Kiértékelem a talált elváltozásokat, papírra vetem, de a kloroform, az alvadt vér a bal kamrában, a tűszúrás a szív külső falán nem szerepelnek a jegyzőkönyvben. Óvatos elővigyázatosság volt ez tőlem. Dr. Mengele dossziéi ezekről az ikrekről is kezemben vannak. Ezek is pontos vizsgálati adatokat tartalmaznak, röntgenfelvételeket, a már említett, finom kivitelű rajzokat, de elhalálozási körülmények, a halál oka, nem szerepelnek a rovatokban. Nem töltöm ki én sem ezt a rovatot a boncolási jegyzőkönyvben. Nem jó a tudás megengedett határait átlépni és az ott tapasztaltakat elmondani. Hát még ezen a helyen! Nem vagyok gyáva lény. Idegzetem erős. Számtalan halálokot derítettem már fel életemben. Meggyilkoltakét, kiket bosszúból, féltékenységből vagy anyagi előnyökért gyilkoltak le. Felderítem öngyilkosok, betegségekben elhaltak halálokait. Beleszoktam a halál jól elrejtőzött okainak kikutatásába. Sokszor értek lélegzetelállító meglepetések, de most fázós ijedség fut rajtam végig. Ha dr. Mengele sejtené, hogy ismerem injekcióinak titkát, tíz orvos lenne jelen a politikai SS-től. hogy megállapítsa beállott halálomat!

A hullákat parancs szerint, a boncolás befejezése után, át kell adjam az égetőknek, kik azokat azonnal elhamvasztják. A tudományosan érdekes részeket meg kell őrizzem, hogy dr. Mengele megtekinthesse. Ami a Berlin-Dahlem-i antropológiai intézetet is érdekli, azokat konzerválnom kell! Postázásra alkalmas csomagolást kapnak, és hogy gyorsan továbbítva legyenek, bélyegző kerül a csomagra. „Sürgős, hadi fontosságú anyag" szöveggel. Számtalan ilyen csomagot expediáltam krematóriumi működésem alatt Berlin-Dahlembe és kaptam reájuk válaszokat és kimerítő tudományos hozzászólásokat vagy utasításokat. Külön dossziét állítottam fel a levelezés megőrzésére. A beküldött ritka anyagért mindig hálás köszönetüket fejezték ki levelükben dr. Mengelének.

Elvégzem a boncolást a többi három ikerpáron is. Kiértékelem a talált rendellenességeket. A halál oka ezeknél is kloroformos szívinjekció. Érdekes megfigyelést teszek. A négy pár cigányikerből három párnál a szemgolyók különböző színűek! Az egyik szem kék, a másik barna. Ez a jelenség előfordul nem ikreknél is, de ezen esetben nyolc ikerből hatnál figyelhető meg. Feltétlenül érdekes halmozódása a rendellenességnek. Az orvostudományban heterochromiának hívják, azaz különbözőszínűségnek. Kivágom a szemeket, külön, külön formalinos folyadékba teszem, pontosan feljegyzem adataikat, hogy össze ne keveredjenek. A négy pár ikernél egyéb érdekes leletre is bukkantam boncolás közben. A nyaki bőrt kétoldalt lehúzva, a mellcsont felső vége fölött egy kerek, mogyoró nagyságú tályogot fedezek fel. Megnyomom csipeszemmel, sűrű gennyváladék jön ki belőle. Nagyon ritka, de az orvostudományban ismert tünet! Dubois-féle tályognak hívják, az öröklött szifilisz egy tünete. Mind a nyolc ikernél jelen van. Egészségesben, azaz a környező egészséges hússzövettel együtt vágom ki a tályogos részt. Formalinos üvegbe kerülnek ezek is. Két pár ikernél aktív, kavernás tuberkulózist találok. Mindent jegyzőkönyvbe veszek. A halál okának rovatát ezeknél is üresen hagyom.

A délutáni órákban meglátogat Mengele. Referálok neki az elvégzett munkáról. Tíz iker protokolját nyújtom át. Leül, gondosan átolvassa mindegyiket. Nagyon érdekli a szemek heterochromiás jelensége, még jobban érdekli a Dubois-féle tályog. Utasítást is ad, hogy postázásra

21

csomagoljam, mellékelve a protokolokat is, de töltsem ki a halál okának üresen maradt rovatait. Reám bízza! Írjam be, amit jónak látok, de különbözőek legyenek. Szinte mentegetőzve megjegyzi, hogy ezek a gyermekek, mint magam is láthatom, szifilisztől, valamint tuberkolózistól fertőzöttek, ügyem lettek volna életképesek, tehát... többet nem mond! Ezzel mindent megmondott. Megindokolta a tíz gyermek erőszakos halálát. Nem tettem észrevételt. Tudomásul vettem, hogy ebben az orvosi környezetben a tuberkolózist nem tüdőbefúvásokkal, a szifiliszt nem neosalvarsannal kezelik, hanem kloroformos injekciókkal megölik őket.

Szinte égnek áll a hajam, ha elgondolom, mi mindent vettem rövid ittlétem folyamán tudomásul és mennyi mindent kell még ezután is szótlanul tudomásul vegyek, míg engem is elér a vég. Tudtam, mikor ide beléptem, de most már ennyi titok birtokában, kétségem sincs felőle, hogy élőhalott vagyok. Elképzelhető-e az, hogy dr. Mengele, vagy a Berlin-Dahlem-i intézet engem életben hagyjon?

IX. Fejezet

Már este felé járt az idő. Mengele dr. eltávozott, súlyos gondolataimmal egyedül vagyok. Szinte gépies mozdulatokkal teszem helyükre a boncolásnál használt műszereket, kezet mosok, átmegyek a munkaterembe és cigarettára gyújtva leülök, hogy kissé megnyugodjak.

Velőt rázó sikoly hasít agyvelőinig. Közvetlen utána csattanás, majd nehéz test zuhanása hallik. Figyelek, feszülten várom a következő perceket. Újabb borzalmas sikoly, újabb csattanás, újabb zuhanása egy testnek, nem is egy perc múlva. Hetven halálsikolyt, hetven csattanást és annyi zuhanást számolok meg. Nehéz léptek távoznak, elcsendesül minden. A boncterem melletti helyiség, külön bejárata van az előcsarnokból, a lejátszódott borzalmas tragédia színhelye. Üres, betonpadlós félsötét szoba. Egy vasrácsos ablaka a hátsó udvarra néz. Hullakamrának használom. Itt tartom a hullákat, amíg a boncolásra sorra kerülnek, boncolás után is ide rakják őket, míg elégetik. A szoba bejárata előtt halomba rakott piszkos, szakadt női ruhák, rongyos facipők, szemüvegek, száraz kenyérdarabok hevernek a földön, K. Z. nők jellegzetes holmijai. Belépek a szobába, el voltam készülve valami rendkívüli látványra a hallottak után. de irtóztató kép tárul szemem elé, amint a félhomályos helyiségben körülnézek. Hetven fiatal, meztelen női test véres hullája fekszik előttem. Egymásra borulva, egymás vérétől borított testek hevernek szerteszét. Közelebb lépek és még nagyobb irtózattal látom, hogy nem mind halott, aki itt fekszik! Néhányan közülük még élnek, amennyiben karjaikkal, lábaikkal lassú mozgásokat végeznek és véres lejeiket emelgetik tágra nyílt szemekkel.

Felemelem az egyik még mozgó fejet, a másodikat, a harmadikat és tisztán áll előttem, hogy itt ciklongáz, kloroformos injekción kívül egy harmadik elhalálozási forma is van, a tarkólövés! A belövési nyílás elárulja, hogy 6 milliméteres, úgynevezett kis kaliberű fegyvertől származik, kilövési seb, illetve nyílás nélkül. Ez a puha ólomgolyó mellett szól. Az lapulhat el a koponyacsontokon annyira, hogy bentreked. Sajnos, szakember vagyok, percek alatt áttekintem és tisztán látom a helyzetet teljes borzalmasságában. Nem is csodálkozom már, hogy a kis kaliberű golyók nem mindegyik áldozatnál okoztak azonnali halált, pedig a lövéseket, amint a bőrpörkök mutatják, 3-1 cm távolságról adták le, közvetlenül a nyúltagy irányába. Úgy látszik a löveg 1-2 millimétert félrecsúszott, ezért nem okozott azonnali halált.

Tudomásul veszem ezt is, már nem is gondolkozom. Félek, hogy beleőrülök. Kimegyek az udvarra. Egy Sonderkommandóstól megkérdezem, honnan hozták a hetven szerencsétlent? Ezek, feleli, a C. táborrész kiszelektáltjai, minden este hét órakor hoz ide hetvenet a teherautó. Mind tarkólövést kapnak.

22

Nehéz fejjel, szinte kábultan járok a krematórium zöldpázsitos udvarának kavicsos útjain. Végignézem a Sonderkommando esti sorakozóját. Most nincs leváltás éjszakára. Az l-es krematóriumban ma nincs üzem. Átnézek, a II-es, III-as, IV-es kéményei lángot szórnak.

Még korai az idő a vacsorához. A Sonderesek szabályos futball-labdát hoznak elő. Feláll a mezőny, ..SS kontra S. K." A krematóriumi SS őrség áll az egyik, a Sonderkommando a másik oldalon. Rúgják a labdát. Hangos nevetés zaja tölti meg az udvart. Az SS-ből és Sonderesekből álló nézőközönség drukkol, biztatja a játékosokat, mintha egy békés kisváros sportpályáján lennének. Álmélkodva veszem tudomásul ezt is, de nem várom be a játék végét. Lakószobámba vonulok. Elfogyasztom vacsorámat és két darab 0.10-es lumináltablettától elalszom. Nagy szükségem volt reá, hogy így cselekedjek. Éreztem, hogy közel vagyok az idegösszeomláshoz. A luminálos alvás a legjobb ellenszer!

X. Fejezet

Reggel kissé kábultan ébredek. Átmegyek a szomszéd helyiségben berendezett zuhanyfürdőbe és félóráig engedem magamra a Visztula jeges vizét. Érzem, nagyon jót teszek megviselt idegeimnek. A luminálkábulatom is eltűnik. Milyen rendesek ezek a németek! Fehércsempés, tízszemélyes zuhanyfürdő áll itt a Sonderkommando rendelkezésére. Akik hullákkal dolgoznak, azoknak gyakran, kell tisztálkodni. Kétszer naponta kötelező a fürdés, örömmel végzi el mindenki.

Magamhoz veszem elegáns orvosi táskámat. Egy Sonderkommandós hozta fel számomra a vetkezőteremből, valamelyik gázhalálra került orvoskollégám ruhakötegje mellől. Van benne vérnyomásmérő készülék, hallgatócső, finom kivitelű fecskendők, műszerek, elsősegélyhez szükséges injekciók. Külső praxisban nagyon jól használhatom. Itt a külső praxis a négy krematóriumot jelenti. A vizitet itthon kezdem el! Végigjárom előbb az SS szállást, megvizsgálom az esetleges jelentkezőket. Van mindig ilyen! Itt mindenki szívesen betegeskedik 3-4 napig, hogy megerőltető szolgálata után kissé megpihenjen. Vannak azonban komolyabb esetek is! A betegek gyógyítása nem ütközik nehézségekbe, mert gyógyszerellátás dolgában versenyezhetünk a legelőkelőbb berlini patikával. Külön kommandó van itt, melynek az a feladata, hogy a gázkamrákba kerülő transzportok kézicsomagjait, mielőtt innen a ruhákkal és cipőkkel együtt elszállítják, kinyissa és a talált gyógyszereket összeszedje, nekem átadja. Azokat rendbe teszem, illetőleg hatásuk szerint csoportosítom. Nagy munkát jelent, mert az érkező transzportok Európa különböző országaiból hozzák magukkal gyógyszereiket, azok tehát az illető ország nyelvén vannak feliratokkal ellátva. Sok bajom van a görög, lengyel, cseh és holland nyelvűekkel. Mint érdekességet említem meg. hogy a transzportoknál talált gyógyszerek nagy többsége valamely idegcsillapítószer csoportjához tartozik. Jellemzi az európai, agyonhajszolt zsidóság idegállapotát.

Miután a beteglátogatást az SS-szálláson befejezem, felmegyek a Sonderkommando szállására. Itt néhány égési sebet kell ellássak. Gyakori eset a tüzelőknél. Szervi megbetegedések nem igen fordulnak elő a Sonderkommando embereinél. Ágyuk, ruházatuk tiszta, étkezésük jó, mondhatni kitűnő. Különben is mind válogatott, erős fizikumú fiatalemberek. Annál több a lelki beteg. A borzalomkeltő tudat, hogy itt saját testvéreik, feleségeik, gyermekeik, öreg szüleik és egész népük pusztul el, a holttestek ezreit húzzák naponta az égetőkemencék elé és dugják saját kezeikkel a hamvasztószekrényekbe, súlyos lelki depressziót, melankóliát idéz elő. Mindenkinek van itt múltja, amire fájdalommal és jövője, amire rettegve gondol. Egy Sonderkommandós jövője egész alacsony időegységben kifejezhető periódus. Négy év szomorú tapasztalata szerint négy hónapig él egy Sonderkommandós. Ha ez letelt, egy napon megjelenik a politikai SS-nek egy nagy osztaga, összeterelik a kommandó embereit a krematórium hátsó udvarán. Egy sortűz és félóra múlva érkezik az újonnan beállított' Sonderkommando. Halott társaikat levetkőztetik és egy újabb óra

23

elteltével már csupán kis halom hamu marad belőlük. Első munkájuk elődjeik elégetése.

Minden alkalommal, midőn beteglátogatást végzek szállásukon, akad néhány, ki félrehív és gyorsan, biztosan ölő mérget kér tőlem. Mindegyiknek megtagadom. Ma már sajnálom, hogy így cselekedtem. Meghaltak ők mind, gyorsan és biztosan, ahogy a halált kívánták, de nem saját kezeik által, ahogy jobb lett volna, hanem hóhéraik keze által!

XI. Fejezet

A II. számú krematórium beteglátogató körutam következő állomása. Egy mezei út és a „zsidórámpa" vakvágánya választja el az I-ső számú krematóriumtól. Teljesen egyazon terv szerint emelt épület, mint az I-ső számú. A vetkezőterem, a gázkamra, az égetőterem, az SS szállás, a Sonderesek szállása megfelel az I-sének, csupán a boncteremnek megfelelő" helyiséget itt az aranyöntöde foglalja el. Ide kerül a négy krematóriumban összegyűlt aranyfog, ékszerek, aranypénzek, drágakövek, platinatárgyak, órák, cigarettatárcák és minden nemesfémből készült tárgy, amit a transzportok csomagjaiból, ruháiból vagy testükről összeszednek. Három aranyműves dolgozik itt. Előbb fertőtlenítik, majd osztályozzák az ékszereket A köveket eltávolítják róluk. így kerülnek az olvasztóba. Napi 30-35 kiló a színarany súlya a négy krematóriumból ..kitermelt" és beolvasztott aranyfogaknak és ékszertárgyaknak.

Az olvasztás korong formájú, körülbelül öt centiméter átmérőjű grafitformában történik. Egy aranykorong súlya 140 gramm. Pontosan tudom. Magam mértem le a boncterem mérlegén. A foghúzó orvosok, akik a kemencék előtt fekvő hullák fogait veszik ki, nem minden aranyhidat vagy fogat dobnak a sósavas vízzel telt vederbe, hanem egy része, sokszor több, sokszor kevesebb, amint az SS őrök közelednek, vagy távolodnak a munkahelytől, azoknak zsebébe kerül. Ugyanezt cselekszi az ékszerekkel, ruhába varrt drágakövekkel, aranypénzekkel a vetkezőteremben dolgozó kommandó is. mely a hátrahagyott kézipoggyászokból és ruhákból szedi ki az értéktárgyakat. Ez egy nagyon veszélyes, sőt életveszélyes művelet. mert az SS örök mindenhol jelen vannak és szigorúan vigyáznak a 111. Birodalom tulajdonába ment értékekre, különösen a drágakövekre és aranyra.

Eleinte nem volt kialakult véleményem a Sonderkommando aranyszerzésének erkölcsi és jogi elbírálására, de néhány nap múlva, miután a helyzetet is jobban megismertem, a Sonderkommandót ismertem el az ide került arany tulajdonosainak és örököseinek.

A megszerzett aranyat a Sonderkommando emberei is az olvasztóba vitték. Legszigorúbb ellenőrzés is adott módot arra, hogy odakerüljön és mint 140 grammos korongok kerüljenek vissza kezeikbe. Nehezebb müvelet volt az arany felhasználása, illetőleg hasznos dologra való cserélése. Avval a gondolattal, hogy itt valaki aranyat gyűjtsön, nem foglalkozott senki, mert élőhalott volt mindenki, négy hónapos határidőre! Borzalmasan hosszú e helyzetben négy hónap! Halálra itéltnek lenni és ilyen munkát végezni, testet, lelket felőrlő, sokakat tébolyba kergető helyzet! Könnyebbé, elviselhetőbbé kell tenni az életet e rövid időre! Ez elérhető itt is az arannyal.

Így született meg már az első Sonderkommandónál és így van ma is a XII-nél. a fizetési eszköz, a 140 grammos aranykorong. Az olvasztóban nincs kisebb grafittégely, tehát nincs kisebb aranykorong sem. Annak, hogy mi az ára a vásárlandó cikkeknek a külvilágban, itt nincs semmiféle jelentősége, mert aki az aranyat adja, már eljátszotta életét, midőn ide belépett, aki az aranyért valamit cserébe ad. az kétszer játszik az életével. Először, amikor a négysoros SS őrláncon, ami a K. Z.-t körülveszi, áthozza a kint is nehezen kapható és csak jegyre beszerezhető dolgokat, másodszor, amikor az aranyat viszi keresztül az őrláncokon. Úgy a bejövetelnél, mint a kimenetelnél vannak motozások.

24

Az arany tehát egy Sonderkommandós zsebében elindul a krematórium kapujáig. Ott megáll! A kommandós az őrt álló SS-hez megy, pár szót vált vele. Az megfordul és a kaputól eltávozik. A krematórium előtt futó vasútvonalon 20-25 emberből álló lengyel pályamunkás csoport dolgozik egy munkavezetővel. Egy intés, a munkafelügyelő már hozza is az összehajtott zsákot, átveszi a papírba csomagolt aranydarabot. A zsák a kapun belül van. Másnapra újabb megrendelést vesz fel a vasutas.

A Sonderkommandós a kapu melletti őrházikóba megy. Kivesz a zsákból 100 db cigarettát, 1 üveg pálinkát. Az SS is a házikóba lép. Gyorsan zsebre teszi az üveget, a cigarettákat és megelégedett, mert az SS csupán két cigarettát kap naponta, pálinkát semmit. Itt pedig a cigaretta és a pálinka nagyon szükséges élvezeti és kábítószer. Cigarettázik és iszik az SS így tesz a Sonderkommando is. Ömlik ezen az úton ide mindenféle áru, ami szükséges, főképpen vaj, sonka, hagyma és tojás. Ilyesmiket nem hoznak a transzportok. Az aranyszerzés kollektív alapon történik, így történik a behozott cikkek elosztása is. A krematórium parancsnoka, valamint a többi altisztek is megkapják cigaretta-, pálinka-és élelemadagjaikat bőségesen. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna semmiről, nem is akar, mert előnye van belőle mindenkinek. Az SS őrök a krematóriumban külön-külön nagyon jól kezelhetők. Egymástól félnek csupán. A Sonderkommando nem árul be senkit, ebben biztosak. Ezért van, hogy az SS-nek szánt cigarettát, pálinkát, élelmet négyszemközt, külön-külön adja át a Sonderkommando megbízottja mindegyiknek.

Ilyen úton kerül be minden reggel a kapun a „Völkischer Beobachhter", a III. Birodalom hivatalos lapja. Szintén a vasutas előmunkás hozza. Előfizetési ára 1 db arany. Aki fogolynak a K. Z.-be újságot hoz 30 napon át, meg is érdemli.

Mióta a krematóriumban vagyok, én kapom kézhez a lapot. Biztos rejtekhelyen elolvasom és elmondom az aznapi híreket a kommandóírnoknak. Az továbbadja bajtársainak. Néhány percen belül mindenki tudja a legújabb eseményeket.

A Sonderkommando a K. Z. előkelő alakulata. Fűtött, levegős, tiszta helyiségben, tiszta ágyban, puha párnán, meleg takaró alatt alszik, kitűnő ellátása, kitűnő ruházata van. Van, mit szívjon és van. mit igyon. Ezért nem válik állatiassá, mint a tábor piszkos bokszaiban, tetvek között fetrengő, éhségtől megvadult emberek, kik fogaikkal marcangolják egymást egy elejtett kenyérdarabért vagy fél krumpliért.

Előkelők viselkedésükben is. Mindenkinek juttatnak valamit, akihez közel kerülnek. A kapu előtt dolgozik már napok óta egy 500 főből álló női útépítő kommandó. Két SS és 3-4 véreb őrzi őket. Az útra hordanak köveket. A Sonderkommandósok néhány embere a kapunál, saját őreink beleegyezésével, érintkezésbe lép a női kommandó őreivel, átnyújt nekik egy doboz cigarettát. Minden el van intézve! A nők közül három-négy, kezében kődarabokkal, a kapunk elé jön, mintha ott dolgozna, és már át is veszi a nekik szánt pulóvereket, cipőket, ruhadarabokat. Cigarettát, kenyeret, szalonnát is kapnak. Felváltva jönnek a kapuhoz a nők, felváltva adják át ajándékukat a Sonderesnek. Ez itt becsületbeli kötelesség. Egy nőt sem ismer senki, mégis több száz darab ruha, harisnya, pulóver és cigaretta, valamint szappan az, amivel boldogan távoznak, hogy másnap megismétlődjön a jelenet. A krematórium óriási raktárában van ruha, cipő, harisnya bőven! Több ezerre teszem azoknak a számát, akiket a Sonderkommando megsegít. Én sem vonom ki magam az akcióból. Zsebeimet teletömöm vitamintablettákkal, szulfamidos sebporral, kötszerekkel, jódtinktúrás fiolákkal, háromszor-négyszer visszasíetek szobámba, hogy kiürített zsebeimet ismét megtömjem e drága, életmentő szerekkel és átadjam az arra annyira reá utáltaknak.

A II-es szám krematórium után a III-as és IV-esben végzem el beteglátogatási teendőimet. A III-asban görögök és lengyelek mellett már- 100 magyarországi deportált is dolgozik a

25

Sonderkommandóban. A IV-ben főleg lengyelek és franciák vannak.

Mindenhol teljes üzem van. A zsidórámpa mint négy ágra szakadt, duzzadt folyó önti magából, hajszolt őrülettel halálba indított áldozatait. Borzadva figyelem mindenhol a gyilkosságok e harmóniáját, a gépszerűséget, a rendet, amivel ezeket végrehajtják. Mintha az örökkévalóságra rendezkedtek volna be! Kinek mondhatnám el, ha egyszer mégis szabad lennék, mindezeket, amiket itt látok, hogy elhiggye? Az elmondott vagy leírt szavak senkinek nem nyújtanak elképzelést arról, amik itt történnek. Hiábavaló tehát az az erőlködésem, hogy agyammal lefényképezzem és emlékezetembe beírjam azokat!

XII. Fejezet

Egy „Petit Larousse" lexikonom is van. annak térképrészletein keresem az újságban olvasott helységneveket. A nyugati, déli és keleti arcvonal helyzetét tanulmányozom szobámban ülve. Nehéz léptek közelednek, gyorsan ellapozom a térképes oldalt. Várakozva nézek az ajtó felé. A krematórium parancsnoka a látogató. Közli velem, hogy délután két órára nagy bizottság érkezik, a boncterem legyen előkészítve!

Feketére lakkozott, csukott temetkezési autó érkezik előbb. Halottat hoz, egy SS százados hulláját. Elhelyeztetem a boncasztalon, úgy ahogy van. uniformisban.

Pontosan a jelzett időben érkezik a bizottság, valamennyien fényes egyenruhás, magas rangú SS tisztek. Egy ezredesi rangot viselő SS orvos, egy ügyész, egy vizsgálóbíró, két nyomozótiszt a Gestapótól és egy hadbírósági jegyző a bizottság tagjai. Pár perccel később érkezik dr. Mengele.

Hellyel kínálom a személyiségeket. Rövid megbeszélést folytatnak. A nyomozótisztek előadják a hulla megtalálásának körülményeit. A lövéstől eredő sebek gyilkosságra vagy merényletre vallanak. A halott tiszt revolvere, derékszíján függő táskájában kizárja az öngyilkosság lehetőségét.

Gyilkosság feltételezhető tiszttársaktól, vagy valami okból neheztelő alantasoktól. Még inkább jöhet tekintetbe a merénylet lehetősége, ami a főleg lengyelektől lakott Gleiwitzben és környékén elég gyakori partizán tevékenység.

Boncolásnak kell eldönteni, hogy a lövés elölről vagy hátulról történt? Milyen fajta és milyen kaliberű fegyvert használtak? Milyen távolságról történt a gvilkosság vagy a merénylet?

Gleiwitzban ez idő szerint törvényszéki orvos nincs. Ezért hozták a halottat a boncolás megejtésére a krematórium bonctermébe. A Gleiwitz és Auschwitz közötti távolság mindössze 40 kilométer. Ez van legközelebb.

A bizottság megbeszélésén, tisztes távolban, mint hallgató vettem részt és egy K. Z. fogoly türelmességével vártam dr. Mengele utasításait.

Hogy nekem, K. Z. őrizetes, zsidó fogolynak szabad legyen egy SS tiszt hulláját érintésemmel beszennyezni, nem is beszélve, felboncolni, arról még álmodni sem mertem. Hiszen a fajvédő törvények idején, még szabad polgári életemben el voltam tiltva keresztény, illetőleg árja betegek orvosi kezelésétől.

Nagyon meglepődtem tehát, amidőn dr. Mengele felém fordul és felszólít a boncolás elvégzésére. Előbb le kell vetkőztetni a halottat, ami nem könnyű művelet. Különösen a csizmákat lehúzni, két ember dolga. Engedélyt kérek, hogy embereket hívjak, akik azt elvégzik. A bizottság élénk beszélgetést folytat és csak szórakozottan figyelik a vetkőztetést.

26

Alacsony rendűségi érzést, lámpalázat kell leküzdjék az első vágásoknál. Átmetszem a koponyabőrt és gyors mozdulatokkal húzom egyik felét a halott arcára, másikat a tarkójára. A nehezebb munka ezután következik, a koponyatető körülfűrészelése és levétele. Gyors egymásutánban következnek az előírt metszések.

A két lövési seb megvizsgálásán a sor. Minden lövési sérülésnél két lövési seb keletkezik, ha átlövés történt. A belövési és a kilövési seb. Ezek szakember által könnyen megkülönböztethetők az esetek nagy részében, mert a belövési seb kisebb, mint a kilövési seb. A jelen esetben két teljesen egyforma nagyságú lövési seb van jelen a bal mellbimbó alatt, valamint a hát lapockacsonti részének felső szélén.

Az eset kezd bonyolulttá és ezért érdekessé válni. Mi lehet az oka a belövési és kilövési seb egyformaságának? Ez egy, a tapasztalatokkal ellentmondó körülmény, aminek magyarázata kell legyen. Dr. Mengele hirtelen egy lehetőséget vet fel. Hátha nem átlövés történt, hanem két lövés? Az egyik elölről, a másik hátulról, vagy megfordítva, ami úgy történhetett, hogy az első lövés után a földre zuhant és fektében kapta a második lövést. A lövegek nem távoztak, tehát két belövés történt, innen a két egyforma seb. Nagyon helyénvaló következtetés. Be kell vizsgálni. E célból feltárom a lőcsatornát. A löveg a szívizomzaton áthatolva, a gerincoszlop bal szélét súrolva, 35 fokos szögben haladt a bal lapockacsont felső széléig, abból kis darabot letörve, távozik a testből. - A helyzet teljesen tisztán áll! Egy lövés történt, minden valőszínüség szerint elölről, mert a lövési csatorna 35 fokos szögben halad alulról fölfelé, elölről hátra. A belövési sebek egyformák, mert a golyó útjában súrolta a gerincoszlopot, egy darabot letört a lapockacsontból, fáradtan nem szakított nagyobb sebet, midőn a testből távozott.

Felülről lefelé. 35 fokos szögben nem lő senki! Ahhoz karját a magasba kellene emelnie, hogy így lőhessen. Ez körülményes. Még partizán sem teszi. Nincs célja, lőhet egyenesen. így tehát tisztán áll előttem, hogy a lövés nem hátulról történt, hanem elölről, fölfelé tartott revolverrel, közvetlen közelről, ismerős vagy idegen által, ki útjában valamely okból feltartóztatta. Ez már a további nyomozás dolga. Látom ennyivel is meg vannak elégedve, sőt kijelentik, hogy ezúttal minden boncolási esetet ideküldenek kiértékelés végett.

Nagyon kényelmes és jó megoldásnak találják. így lettem e boncolás után a gleiwitzi kerület törvényszéki orvosi teendőinek elvégzésével megbízott, K. Z. törvényszéki orvos. Ilyen állás sem létezik sehol a világon!

XIII. Fejezet

Egy napon, kora délelőtt történt, telefonutasítás érkezik számomra, hogy haladéktalanul menjek ki a máglyához és az ott felgyülemlett gyógyszereket, valamint szemüvegeket hozzam a krema I-be, ahonnan csoportosításuk után el lesznek szállítva.

A máglya a birkenaui kis nyírfaerdő mögött fekszik, a krema IV-től öt-hatszáz méter távolságra, egy fenyőerdővel körülvett tisztáson. Kívül esik a K. Z. villanydrótkerítésein, az I-ső és II-ik őrlánc között. Idáig nem terjed mozgási szabadságom, írásbeli engedélyt kérek az irodában. Meg is kapom a három személyre szóló „Passierschein"-t. Két embert ugyanis magammal viszek, kik segítségemre lesznek a csomagok idehozatalában. Útnak indulunk a vastagon gomolygó, sűrű, fekete füstoszlop irányába. Mindenki látja e füstoszlopot, kit balsorsa e helyre sodort. A K. Z. tábor minden részéről látható. De már ideesett ijedt pillantása mindazoknak, akik a vagonokból leszállva, szelekcióra sorakoztak. Látható volt a nappal és az éjszaka minden órájában. Nappal sűrű felhőként takarta a birkenaui erdő fölött az eget, éjjel mintha a pokol tüze lenne, világította meg a környéket.

27

Utunkon elhaladunk a krematóriumok mellett. Nyílt útra érünk, amint a drótokon, igazolványomat az ott szolgálatot teljesítő SS őrnek felmutatva, akadálytalanul átjutunk. Üde, zöldfüves tisztás, békés tájnak látszik, de vizsgálódó szemem hamar felfedezi a tőlünk körülbelül száz méter távolságra húzódó II. őrlánc embereit, amint állnak vagy ülnek a magas fűben, óriási vérebeik társaságában, gépfegyvereik mellett.

Áthaladva a tisztáson, az azt határoló kis fenyőerdő bejáratánál vagyunk. Ismét drótkerítés és drótos lakapu elé érünk. A kapun nagy figyelmeztető tábla, azonos a szövege a krematóriumok kapuján függő táblákéval. .Ezen tervi létre a belépés idegennek, sőt idegen SS személyeknek is szigorúan tiltva van." Mi, Sonderkommandósok belépünk. Nem is kell igazolványunkat felmutassuk. A krematóriumbeli SS-ek teljesítenek itt szolgálatot és itt dolgozik a II-es krematórium 60 embere, a Sonderkommando ide beosztott emberei. Ez a nappali szolgálati csoport. Reggel 7 órától este 7 óráig dolgozik, akkor leváltja az éjjeli csoport 60 embere, ezeket a IV-es krematórium adja.

A kapun átlépve, udvarszerű térségre jutunk, melynek közepén hosszú, kopott vakolatú, szalmatetős ház áll. Apró ablakai fatáblákkal vannak borítva. Falusi, német parasztházak ismerős formájában épült. Az is volt, legalább százötven évig. Mutatja a régen fekete szalmatető, valamint a falairól lehullott, sokrétegű vakolat. A német állam Birkenau falut, Auschwitz mellett, a K. Z. felépítése végett kisajátította. Annak házait, ezen egy kivételével leromboltatta és a lakosságot innen áttelepítette.

Tulajdonképpeni rendeltetése mi volt azelőtt e háznak? Lakóház? Egymástól falakkal elválasztott helyiségekkel, amit új rendeltetésének megfelelően, egyetlen hosszú helyiséggé alakítottak át a válaszfalak eltávolításával, vagy eredetileg is egyetlen nagy helyiségnek építették raktár, vagy más hasonló célra? Nem tudom! Most vetkezőhelyiség, a máglyahalálba indulók teszik itt le ruháikat.

Ide azokat a transzportokat irányítják a „zsidórámpáról", amelyek nem férnek be a négy krematóriumba. Ezeknek a legborzalmasabb a végük. Itt nincsenek vízcsapok, ahol legalább égő szomjukat olthatnák. Nincsenek félrevezető feliratok, amelyek rossz sejtéseiket eloszlassák. Nincs gázkamra, amit fürdőhelyiségnek vélnek. Itt csak egy szalmatetős, hajdan sárgára meszelt parasztház van, csukott ablaktáblákkal, mögötte pedig óriási füst száll az égig, égő emberhús és haj pörkölődő szagát terjesztve.

A körülbelüli ötezer lelket számláló tömeg rémült dermedtségben áll az udvaron. Körülöttük sűrű SS őrlánc áll, pórázon tartott óriási vérebekkei. Három-négyszázan kerülnek egyszerre a vetkezőbe. Itt sűrű botütésektől nógatva, gyorsan leteszik ruháikat és távoznak a ház túlsó oldalán levő ajtón, helyet adva az utánuk következőknek.

Az ajtón kilépve, idejük sem jut arra, hogy körülnézzenek és helyzetük borzalmasságát felfogják, már karon is ragadja őket egy-egy Sonderkommandós s viszi SS örök sorfala között egy fáktól szegélyezett, kanyargós, körülbelül 150 méter hosszú úton a máglyához, amit csak az útjuk végén, amint a fasorból kilépnek, pillantanak meg.

A máglya egy 50 méter hosszú, 6 méter széles és 3 méter mély árok, telve égő holttestek százaival. A máglya fasor felőli szélén, egymástól 5-6 méter távolságra SS katonák állanak kezükben fegyverrel, ez a tarkólövésekhez használatos 6 milliméteres kis kaliberű fegyver. A fasorból kilépve, két, a máglyánál dolgozó Sonderes fogja karon kétoldalt a szerencsétlen áldozatot és viszi 15-20 méteren keresztül valamelyik SS lövész fegyvere elé. A lövés itt is egy csattanásnak hallik a borzalmas ordításban. Elhangzik és a többnyire csak félig halottat bedobják az árok

28

tűztengerébe. Ettől az ároktól 50 méternyire egy másik, ugyanilyen árok van teljes üzemben. Itt a máglyáknál Oberschaarführer Moll a parancsnok. Mint orvos és mint szemtanú állítom, hogy a III. Birodalom legelvetemültebb, leghidegvérűbb, legmegszállottabb gyilkosa. Még dr. Mengelében is jelentkezett néha valami emberi. Midőn a rámpán szelektálás közben észrevette, hogy egy-egy erőteljes fiatal nő mindenáron édesanyjával akar menni a bal oldalra, durván leszidta -és visszaparancsolta a jobb oldalra. Oberschaarführer Mussfeld, az l-es krematórium főlövésze is belelőtt még egyszer abba az áldozatba, amelyik nem halt meg a tarkólövéstől azonnal. Oberschaarführer Moll ilyesmikre nem veszteget időt. Nagyrészt élve kerülnek az emberek a tűzbe és ezerszer jaj annak a Sonderkommandósnak, akinek hibájából a vetkezőtől a máglyáig áradó emberfutószalag valahol elakad, és a máglya szélén álló lövészek némelyike így néhány percig várni kénytelen újabb áldozatára.

Mindenhol jelen van, fáradhatatlanul járja körbe a máglyákat, az utat a tűztől a vetkezőig. A vetkezőtől a máglyákhoz felvezettek nagy része ellenállás nélkül engedi, hogy vigyék. A dermedtségtől vagy félelemtől annyira bénult, hogy talán nem is tudja, mi történik vele. Ilyenek az öregek és gyermekek nagyrészben. Vannak azonban fiatalok, kik idekerültek. Ezek létfenntartási ösztönük minden kétségbeesett erejével próbálnak ellenállni. Ha egy ilyen jelenetet Moll az emberfutószalag vonalán észrevesz, állandóan nyitott revolvertáskájából előrántja fegyverét. Egy dörrenés, sokszor 40-50 méter távolságról és az akadékoskodó holtan esik ki a sonderes kezéből. Moll mesterlövőnek számít. Sok Sonderkommandós karját lőtte már át, ha elégedetlen volt munkájával, de mindig csak a karját, minden kiabálás, vagy előzetes figyelmeztetés nélkül.

A két máglya napi teljesítménye 5-6 ezer halott, valamivel több mint egy krematóriumé, de százezerszer borzalmasabb a halála azoknak, akik idekerülnek. Itt kettős halállal, a tarkólövés és a tűz halálával pusztulnak el.

A gázhalál, a kloroforminjekció, a tarkólövés után, ez a negyedik halálnem, a kombinált halál, amit megismertem.

Összeszedem a hátrahagyott gyógyszereket és szemüvegeket. Fátyolos aggyal, felindulástól remegő lábakkal indulok "hazafelé", az I. krematóriumba. ami dr. Mengele szavaival élve: „Nem egy szanatórium, de egészen tűrhetően érzi az ember ott magát." A máglya után feltétlenül igaza van!

Hazaérve, szobámba térek. Ma nem csoportosítok gyógyszereket, nem rendezem a szemüvegeket. Luminált veszek be és lefekszem. A mai adag Luminál 30 ctgramm volt. Talán használni fog máglyabetegség ellen.

XIV. Fejezet

Új napra ébredek, hogy újabb eseménynek legyek a tanúja. Itt minden napnak megvan az eseménye, valami, általam eddig soha el nem képzelt borzalom. A sonderesektől hallom, ók mindent megtudnak, hogy a K. Z.-ben teljes barakkzárlat van, ami azt jelenti, hogy egy lélek sem hagyhatja el a barakkokat. Erre az SS katonák és a farkaskutyák vigyáznak, hogy így legyen, mert ma likvidálják a cseh táborrészt.

A cseh táborrész a theresienstadti gettó idehurcolt tizenötezer emberéből alakult. Családi tábor jellege volt, akár a cigánytábornak. Érkezésük alkalmával nem szelektálták őket. Öregek, fiatalok, gyermekek saját ruháikban, együtt élhették nehéz, mégis elviselhető életüket. Munkát nem végeztek.

29

Két évig éltek így, míg számukra is elkövetkezett a megsemmisülés pillanata. Az auschwitzi K. Z. megsemmisítő tábor! Csak időrendi kérdés, hogy lakói számára mikor üt a végső óra.

A rámpára egymásután futnak be a magyarországi zsidó transzportok. Sokszor van úgy, hogy két szerelvény is érkezik egyszerre és öntik magukból az emberek ezreit.

Már nem is nevezhető szelektálásnak, amit dr. Mengele a rámpán végez. Karja csak egy irányba lendül. Balra! Egész vonatok jutnak ily módon maradéktalanul a gázkamrákba vagy a máglyákra.

A quarantaine-tábor, a C. tábor, a D. tábor, az Fkl. táborrész tömve van emberekkel, dacára a más, távolabbi táborokba, naponta továbbinduló több ezres transzportoknak.

A cseh tábor öregei, két évi K. Z.-ben eltöltött idő szenvedéseitől legyengült fiataljai, valamint csontig lesoványodott gyermekei át kellett adják helyüket munkaképes, újonnan érkezetteknek.

Helyzetükben már hetekkel előbb beállott a rosszabbodás. Élelemadagjaikat az első magyarországi transzportok beérkezése után le kellett szállítani és néhány hét múlva, midőn már nagy tömegek töltötték meg a tábort és azoknak élelmezése a parancsnokságot szinte lehetetlen feladatok elé állította, a cseh tábor élelmezését szinte teljesen beszüntették.

Valósággal őrjöngtek az éhségtől! Amúgy Is elgyengült szervezetük napok alatt teljesen leromlott! Hasmenés, vérhas, kiütéses tífusz tizedelte őket! Naponta 50-60 halottjuk volt. Leírhatatlan szenvedéseket élt át az utolsó napokban ez az intelligens nép, míg elérkezett számukra a szabadító óra, a megsemmisülés órája!

A barakkzárlatot már korán reggel elrendelték az egész tábor területére. Több századnyi SS katona zárta körül a cseh tábort és hajtotta sorakozóra az embereket. Borzalmas volt az elszállításra várók halálordítása, amint teherautókra rakták őket. Tudták, mi vár reájuk, két éve éltek K. Z.-ben. A cseh láger lakóinak száma a likvidálás napján tizenkétezer volt. Kiszelektáltak belőlük ezerötszáz még munkaképes férfit és nőt, nyolc orvost, a többi a II-es és III-as krematóriumokba került. Másnap néptelen volt a két éve lakott cseh tábor. A II-as és III-as krematóriumokban is elcsendesült minden. Egy hamuval megrakott teherautót láttam, amint a krematóriumból kifordul és a Visztula folyó irányába veszi útját.

Tízezer fővel csökkent a tábor létszáma és egy papírlappal szaporodott a K. Z. irattára. A papírlapon rövid jelentés állt: Az auschwitzi koncentrációs tábor csehektől lakott része, az úgynevezett cseh tábor, kiütéses tífusz megbetegedések nagyarányú előfordulása miatt likvid áltatott! Aláírás: Dr. Mengele Hauptsturmführer. I. Lagerarzt.

A cseh tábor nyolc orvosa, kiket Professor dr. Epstein közbenjárására dr. Mengele életben hagyott, részben az utóbbi hetek testet, lelket felőrlő munkájában, amit betegeik veszélyt, fáradságot nem ismerő ápolásával fejtettek ki, egészségileg, idegileg teljesen leromlottan, részben kiütéses tífusztól fertőzötten mint ápoltak kerültek az „F" tábor kórházbarakkjaiba. A likvidálás utáni napon hivatalos ügyben az „F" táborban jártam, ahol elbeszélgettem velük, így dr. Heller nagynevű prágai orvossal, a cseh tábor volt főorvosával is. Tőle hallottam elbeszélni a cseh zsidóság színe-virágának szenvedéseit és pusztulását. Azóta halott a nyolc orvos is. Igazi orvosok voltak! Mély tisztelettel adózok emléküknek!

XV. Fejezet

A cseh tábor szomszédságában levő "C" tábor a magyarországi zsidó nők tábora, lakóinak száma sokszor elérte a 60 000 főt, dacára naponként, távolabbi táborokba eltávolított

30

transzportoknak. E túlzsúfolt táborban történt egy napon, hogy az egyik barakk lakói között, néhányon felfedezték az orvosok a scharlach megbetegedés tüneteit. Dr. Mengele intézkedésére ezt, valamint a tőle jobbra és balra fekvő barakkot zár alá vették. -A barakkzárlat reggeltől estig tartott. Akkor teherautók érkeztek és mind a három barakk lakóit kihozták a krematóriumba. Ez volt dr. Mengele hatásos intézkedése a járvány tovaterjedésének megakadályozására.

Dr. Mengele járványmegfékezési akciójának már áldozatul esett a cseh tábor és a „C" tábor három barakkja. Szerencsére a barakkok orvosai idejében észbe kaptak, és ha valahol felütötte a fejét egy fertőző megbetegedés, óvakodtak azt az SS orvosi hatóságnak tudomására hozni. Lehetőleg elrejtették az ilyen betegeket a barakk valamely félreeső bokszában és ott ápolták szűkös lehetőségek szerint, de kórházba nem utalták őket, mert ott SS orvosok ellenőrzik naponta a betegeket és egy fertőző betegség felbukkanása maga után vonhatja az illető beteg származási barakkjának, valamint 2-3 szomszédos barakkjának teljes likvidálását. Ezt a metódust az SS orvosi nyelvén széles alapon történő járványmegfékezésnek hívják. Az akció eredménye 1-2 teherautó hamu. Hatósági orvos koromban, odahaza én is. használtam e kifejezést. A járványos betegségek megfékezése széles alapon a gyakorlatban úgy lett megvalósítva, hogy izoláltuk a fertőzőnek talált beteget, például tífusz vagy diftéria esetében és a beteg lakóházának környékét, sokszor egy-két utca lakóit védőoltásokkal láttuk el. Más város, más szokások! ilyen előzmények után egy délelőtt két női hullát hoznak a B. II. tábor kórházából, dr. Mengele küldi boncolás végett. Szokás szerint egyidejűleg kézhez veszem a halottak kórtörténeti leírásait, valamint betegkezelési lapjait. Gondosan átolvasom azokat. A diagnózis rovatban hastífusz, az elhalálozási ok rovatában szívgyengeség szerepelnek, mindkét esetben kérdőjellel ellátva.

Nem vagyok megfontolt természet, ki előbb mindent mérlegel és azután cselekszik. Gyorsan határozok és gyorsan cselekszem, különösen nagy dolgokban. Nem mindig üt ki jól! Ittlétemet is a gyorsaságomnak köszönhetem.

Most is gyorsan határozok. Abból, hogy dr. Mengele tőlem a két hulla kórboncolásának eredményeként tífusz diagnózist kapjon, nem lesz semmi! A két halott betegségének leírása hézagos, a diagnózis kérdőjeles. Dr. Mengele nem biztos a dolgában! A kórbonctani lelet számára a döntő. Azért küldte a két hullát boncolásra.

Elvégzem a boncolást, mindkét hulla vékonybelei a III. hetes hastífusz fekélyes állapotát mutatják. A lépek is duzzadtak mindkettőnél. Tífusz forog itt fenn mindkét esetben!

A szokásos időben, délután öt óra felé megérkezik dr. Mengele és derűs arccal, mely oly sok kegyetlenséget takar, felém jön és kíváncsiari érdeklődik a boncolások eredménye felől. A két hulla az asztalon fekszik kinyitva. A vékony- és vastagbél, valamint a lépek mindkét hullától, megmosva, kinyitva egy-egy tálban vannak megtekintésre előkészítve.

Bemondom a diagnózist: vékonybélgyulladás, a belek kiterjedt fekélyesedésével. Előadást tartok dr. Mengelének a tífusz harmadik hetének fekély állapotáról, összehasonlítva a vékonybél gyulladásánál ugyancsak előforduló fekélyképződéssel. Reá mutatok arra, hogy a lép duzzanata a bélgyulladásnál is gyakori, tehát ez nem tífusz, hanem egy súlyos vékonybélgyulladás, valószínűleg húsmérgezéstől ered.

Dr. Mengele fajbiológus és nem kórboncnok. Nem volt nehéz elfogadtatni vele diagnózisomat. A csalódás azonban ingerültté tette és felém fordulva, annak a nézetének adott kifejezést, hogy azok az orvosnők, akik ily durva tévedést követnek el a betegségek megállapításánál, sokkal inkább hasznára vannak a K. Z.-nek, ha követ hordanak, mint a kórházban, ahol téves diagnózis következtében meghalnak betegek, akik megmenthetők lettek volna.

31

Magához veszi a protokolokat, mielőtt aktatáskájába tenné, az iratcsomó szélére megjegyzést ír. Háta mögött állok, vállán keresztül elolvasom: Rücksprache m. Aerztinnen, szabadon fordítva, az orvosnők felelősségrevonását jelenti. Sajnálom nagyon, hogy a kolléganőket teljesen ártatlanul súlyos helyzetbe hoztam, hisz ők nagyszerű diagnózist állítottak tel. Most elveszíthetik beosztásukat és egy útépítőkommandóhoz kerülnek ki nehéz testi munkára. Mindennek én leszek az oka. ha dr. Mengele beváltja fenyegetését.

Van önkritikám! Az orvosi etika ellen, ami a villanydrótokon kívül van. elismerem, vétettem. Nehéz, helyzetbe hoztam két-három embert. Milyen „széles alapokra" fektette volna azonban dr. Mengele a tífusz megbetegedés tovaterjedésének megfékezését a már ismert módon, ha nem így cselekszem?

Másnap megnyugtató híreket kaptam az orvosnőket illetőleg. Dr. Mengele lehordta őket, egyéb nem történt. Végezték munkájukat tovább. Sok halott került még hozzám, sok beteglappal, de többé egyiken sem volt a diagnózis rovata kitöltve. Én is így akartam, ez volt a helyes. Dr. Mengele afölötti felháborodása, hogy a téves diagnózis következtében két szerencsétlen nő nem volt megmenthető az életnek, még napokig foglalkoztatott. Ennyi cinizmus, ennyi gonoszsággal párosulva, egy emberben, ki orvos! Több mint orvos, gonosztevő orvos, Kriminaldoktor!

XVI. Fejezet

Egy délelőtt üzenetet kapok dr. Mengelétől, hogy haladéktalanul keressem fel őt az "F" tábor parancsnoki irodájában. Örömmel teljesítem a parancsot. Néhány órára megszabadulok a krematórium nyomasztó légkörétől. Egy kis gyaloglás sem árt. A bonctermi és krematóriumi bűz után jól fog esni a friss levegő. Az is örömmel tölt el, hogy kibeszélgethetem magam az S" táborbeli kollégákkal, kik oly kedvesek voltak hozzám, midőn vendégük voltam K. Z.-beli pályafutásom első napjaiban. Felkészülök az útra, ami abból áll, hogy zsebeimet jól teletömöm értékes gyógyszerekkel, magamhoz veszek néhány csomag cigarettát. Nem akarom néhai szállásomat, a 12-es kórházbarakkot üres zsebekkel felkeresni. Nem is illene egy Sonderkommandóshoz.

Kilépek a krematórium vaskapuján, az ott álló őrszem feljegyzi a számomat, elindulok az "F" tábor irányába. Nem sietek, élvezni akarom ezt a rövid utat is. Elhaladok az „FKL" női tábor drótjai mellett, sok ezer nőt látok jönni-menni a tábor barakksorai között. Valamennyien egyformák és visszataszítóak kopaszra nyírt fejeikkel és rongyos ruháikkal. Nőmre és 15 éves leánykamra gondolok, hullámos hajának dús fürtjeire és hosszú családi megbeszéléseken kitervelt ruháira. Már három hónapja, hogy a rámpán elváltunk egymástól! Mi történt azóta velük? Együtt maradtak? Itt vannak-e még az auschwitzi K. Z. valamelyik női táborrészében, vagy továbbmentek más távoli táborába a III. Birodalomnak? Három hónap hosszú idő! A K. Z.-ben mérhetetlenül hosszú, mégis valahogy érzem, hogy itt vannak, de akkor hol? Melyik az a drótkerítés, a sok közül, mely őket bezárva tartja? Nehéz kérdés. Amerre szemeim néznek, a látóhatárig itt minden csak drót. meg betonoszlop és figyelmeztetőtábla. Az egész K. Z. csupa drót, az egész Németország is csupa drótkerítés, egy nagy K. Z.

Az "F" tábor kapuja elé érkezem. A kapu bejáratát Blockführerstube, azaz a tábori őrség irodája ellenőrzi. Egy durva pofájú SS altiszt és közlegény teljesítenek itt szolgálatot. Az őrszoba kis ablaka elé lépek, felgyűröm kabátom ujját és előírásszerűen bemondom számomat. - ,A-8450., a tetoválási számom. A kabátujjam felgyűrésével láthatóvá vált karórám, minek viselése a K. Z. legsúlyosabb bűnei közé tartozott, de nekem engedélyem volt dr. Mengelétől, munkámnál volt reá szükségem. Az SS altiszt, mint dühös tigris ugrik ki az őrszobából és rekedt ordítással kérdezi egyszerre, hogy mit keresek én az "F" táborban és hogy merészelek én karórát hordani? Három hónap a krematóriumban nagy iskola! Mozdulatlanul állok és szeme közé nézve azt felelem: - Én itt

32

nem keresek semmit, dr. Mengele parancsára jövök a táborba. Beszélni akar velem, de ha nem lehet bemenni, úgy visszamegyek a krematóriumba és megtelefonálom neki.

Dr. Mengele neve bűvös név! Mindenki retteg tőle. SS-em is megszelídült egy másodperc alatt és előzékenyen kérdezi, hogy meddig akarok a táborban maradni? Fel kell ugyanis jegyezze. Megnézem a karórámat, most már semmi észrevétele nincs, 10 órát mutat, - délután 2 óráig maradok, addig elvégzem dr. Mengelénél dolgomat, - szólok és zsebemből egy húszas doboz cigarettát veszek elő, abból néhány darabot átnyújtok neki, hogy addig is legyen mit szívjon, míg visszajövök! Boldogan elfogadta. Most már egész barátságosan üdvözöljük egymást, csakhogy ki nem mondja, hogy szívesen lát máskor is.

Hiába dr. Mengele neve, a krematórium és a cigaretta megtették hatásukat az SS rabszolgánál. Most már nyugodtan tölthetek pár órát kollégáim társaságában. Előbb azonban végzek dr. Mengelénél.

Belépek a parancsnoksági barakkba, az előszobában várakozom, míg a szolgálattevő megkérdezi, mi járatban vagyok? Egy ajtóra mutat, itt belépek, jól berendezett dolgozószoba. A falak tele grafikonokkal, mik a K. Z. létszámállapotát mutatják különböző, időszakos periódusokban. Az egyik falon Himmler szemüveges fényképe, mélynyomásos, nagy méretben, díszes keretben. Hárman ülnek a helyiségben. Dr. Mengele, Hauptsturmführer dr. Thilo, sebészfőorvos és Obersturmführer dr. Wolff, a belgyógyászat főorvosa. Dr. Mengele közli dr. Wolffal, aki még nem ismer, hogy én vagyok a krematórium körboncnoka. Beszélgetni kezd velem. Elmondja, hogy a kórbonctan nagyon érdekli és eddig is kijött volna a krematóriumba egy-egy érdekes boncolást végignézni, de nem volt reá ideje. Most azonban egy nagyobb szabású tudományos munkán dolgozik, azért is hívatott, hogy ezt megbeszélje velem. A táborban - mondja -borzasztóan gyakori a hasmenés megbetegedés és 90%-a halálos kimenetelű. Klinikailag teljesen tisztában van a betegség lefolyásával, sok ezer vizsgálatot eszközölt eddig. Azokról a legpontosabb feljegyzéseket vezeti. Munkája azonban nem tökéletes, mert a nagy beteganyag feldolgozásánál a klinikai megfigyeléseken kívül elengedhetetlen feltétel nagyszámú, hasmenésben elhalt egyén hullájának kórbonctani feldolgozása. Már tisztán áll előttem minden. Dr. Wolff is kutatóorvos? Az auschwitzi K. Z. vérgőzös és krematóriumfüstös légkörében ő is profitálni akar sok százezer, hasmenésben megbetegedett, 30 kilóra fogyott emberroncs betegségi tüneteiből és nagyszámú halott felboncoltatásával akarja megismerni e betegségnek az orvostudomány előtt eddig rejtve maradt belső megnyilvánulásait.

Dr. Mengele a fajszaporodás titkát akarja a korlátlanul felhasználható emberanyag, illetőleg ikeranyag feldolgozásával megoldani. Dr. Wolff a hasmenéses megbetegedés okait kutatja. Pedig az okok mindenki előtt ismeretesek. A következő recept szerint keletkezik a hasmenés. Végy egy embert, nőt vagy férfit, vagy ártatlan serdülő gyermeket, ragadd ki otthonából, rakjál belőlük százat egy vagonba, utaztasd őket mindenükből kifosztva, hat heti gettó után, egy veder poshadt vízzel Auschwitzig, azután gyömöszöld őket ezresével az eredetileg lóistállóknak készült barakkokba, adj nekik napi 700 kalóriát kitevő vadgesztenyelisztből készült, de penészes kenyeret, lignitszénből készült margarint és rühes lovak húsából préselt, víztől csepegő, 3 deka súlyú szalámit. Ezt öntse le az áldozat egy félliter zsír, liszt és só nélkül főtt csalán- vagy marharépalevessel, úgy 4-5 nap múlva kész a hasmenés, 3-4 hét múlva meggyógyul, mert meghal, minden orvosi fáradozás dacára.

Dr. Wolff azon nézetének ad kifejezést, hogy tudományos munkájának kórbonctani részéhez legalább 150 hulla boncolási anyaga szükséges. Dr. Mengele is hozzászól beszélgetésünkhöz és úgy véli, hogy 7 boncolást elvégzek naponta, így három hét alatt elkészülhetek a 150 hullával. Nem vagyok velük egy véleményen és leghatározottabban ki is jelentem, hogyha komoly, precíz munkát kívánnak, amiben nem kételkedem, úgy semmi körülmények között nem vállalom többnek, mint

33

három hullának feldolgozását. Ebben meg is egyezünk.

Egy rövid fejbólintással elbocsátást nyerek. Felkeresem kollégáimat a 12-es kórházbarakkban. Szívesen fogadják gyógyszereimet, elszívják cigarettáimat, de arcukról, szavaikból elkedvetlenedés és fáradság szimptómáit érzékelem. Még a cseh tábor szomorú végének hatása alatt állanak. Lassanként úrrá lesz rajtuk is sorsuk reménytelensége, mint velem is megesett, azzal a különbséggel, hogy az nálam nem lassanként, hanem egy pillanat alatt vált tudattá, midőn a krematórium kapuján átléptem.

Bátorítom, kitartásra buzdítom őket. Leírom előttük a számunkra mind kedvezőbben alakuló hadihelyzetet. Én újságot olvasok minden nap. Módomban van őket kimerítően tájékoztatni.

Meleg kézszorítással búcsúzunk. A K. Z.-ben az elválás és búcsúzás mindig egy kis meghalást jelent.

Mindenesetre annyival tartozom hiúságomnak, miszerint megállapítom, hogy erős egyéniség vagyok, ha jelenlegi helyzetemben másokat bátorítani tudok.

XVII. Fejezet

Egymásután kerülnek kés alá Obersturmführer dr. Wolff hasmenésben elhalt betegeinek hullái. Már a harmincadik boncolásnál tartok, összefoglalom munkám eddigi eredményét. A gyomor nyálkahártyája minden esetben gyulladásos folyamatot mutat, minek következménye az emésztőnedvet, különösen a gyomorsósavat kiválasztó mirigyek kiégése, illetőleg teljes sorvadása. Emésztőnedvek híján nincs emésztés, de annál inkább van erjedés!

Második megfigyelésem eredményeként megállapítom a vékonybél nyálkahártyájának gyulladásos állapotát, a bélfalak teljes elvékonyodásával. Harmadik megfigyelésem a vékonybél legfontosabb emésztőnedvére, az epeváladékra vonatkozik, a zsíremésztés nélkülözhetetlen tényezője. Az epehólyag felnyitásánál a sárgászöld epeváladék helyén színtelen, iszapos folyadékot találok, alig festi meg a bélsarat, nem képes emésztési feladatának eleget tenni. Negyedik megfigyelésem a vastagbél nyálkahártyájának gyulladása, a bélfalak teljes sorvadása, megvékonyodása, szakadóssága, akár a cigarettapapír. Nem emésztőcsatornák már ezek, hanem szennycsatornák, amibe ha valamit fent beleöntenek, alul percek alatt távozik. Ezek képezik nagy vonalakban, laikusok számára is érthető megállapításaimat. Nagyon egyhangú, érdekesség nélküli munka! Ennyi tartozik reám! A bakteriológiai vizsgálatokat valószínűleg a krematóriumoktól két-három kilométerre fekvő, Reisgau községben felállított intézet, hivatalos nevén "A fegyveres SS higiéniai és bakteriológiai intézete" végzi, ahol egy sorstársam, a nagyhírű Professzor dr. Mansfeld, a pécsi egyetem bakteriológiai intézetének tanára vezeti a munkálatokat.

XVIII. Fejezet

Délutáni pihenőmet tartom szobámban, midőn ajtót nyit és három rabruhás ismeretlent tolva maga előtt, belép Oberschaarführer Mussfeld. Közli velem, hogy kollégákat kaptam dr. Mengelétől és karját feléjük nyújtva, szánakozó pillantást vet a szerencsétlen alakokra.

Szánalmas alakok szegények, ahogy itt állanak mocskos rabruháikban, a halálos dermedtségtől némán, a környezet újszerűségétől félszegen. Már ők is tudatában vannak helyzetük reménytelenségének, ahogy az épület kapuját átlépték.

Bajtársi kezet nyújtok feléjük, bemutatkozunk egymásnak. Az első, akivel kezet fogtak, dr.

34

Görög Dénes egyetemi magántanár, a Szombathelyi Állami Közkórház kórboncnoka. Alacsony, negyvenöt év körüli, vastag szemüveget hordó sovány ember. Jó benyomást tesz reám. Érzem, jó bajtársak leszünk. A második ötven év körüli, köpcös, alacsony, hajlott hátú, nagyon rosszarcú egyén. Fischer Adolf, húsz év óta a Prágai Anatómiai Intézet boncszolgája. Mint cseh zsidó, már ötödik éve K. Z. lakó. A harmadik dr. Kölner József nizzai orvos, már hároméves K. Z. lakó. Szűkszavú, de képzett fiatalember, mindössze harminckét éves.

A megszaporodott munka gyors elvégzésének lehetővététele céljából halászta ki őket dr. Mengele a "D" tábor mocskos barakkjaiból, és küldte őket segítőtársaimul az állandóan szaporodó boncolások elvégzésére. - A kutatómunka felelős vezetője továbbra is én maradok, a levelezés, az irattár, a boncolási jegyzőkönyvek elkészítése továbbra is az én feladatom. A két orvos a boncolásoknál segít, a boncszolga pedig híven szakmájához, a hullákat készíti elő. Lefűrészeli a koponyatetőt, kiszedi és vizsgálatra előkészíti az egyes szerveket. Boncolás után a hullát eltakarítja. A bonctermet és munkatermet rendben tartja. Mint látjuk, munkámban komoly segítőtársakat kaptam, ami számomra nagy tehermentesítést jelent. Egy a baj csupán! Szobámat meg kell osszam dr. Mengele kifejezett parancsára mind a hármójukkal!

Sok mindenféle hátránnyal jár a változás. Négy személynek szűk lett az eddig tágas helyiség. Kényelmem nagy részének feladását jelenti, de vannak az új helyzetnek tagadhatatlanul előnyei is. Elvégre társas lények vagyunk, ez esetben baj társas lények.

XIX. Fejezet

Reggeli beteglátogató körutamat végzem. Mind a négy krematóriumban nagy az tizem. Ma éjjel égették el Korfu, földközi-tengeri sziget görög zsidóságát. Európa egyik legrégibb hitközségét. Huszonhét napig hurcolták őket uszályhajókon, majd bezárt vagonokban, étlen-szomjan. Mire az auschwitzi megsemmisítő tábor rámpájára értek és a vagonokat kinyitották, hogy kiszálljanak és szelekcióra sorakozzanak, nem szállt ki senki! Fele részük halott volt, másik fele eszméletlen állapotban halódott. Az egész transzport utolsó emberig a II-es krematóriumba került. Egész éjjel megfeszített erővel dolgozott az üzem. Reggelre nem maradt belőlük egyéb, mint egy nagy halom piszkos, rongyos ruha a krematórium udvarán. Szívszorongató látvány, amint ázik a szitáló esőben. Pillantásom a krematórium kéményére téved, a négyszegletű kémény négy sarkán elhelyezett villámhárítók, mind hatalmas vasrudak, a borzalmas tűztől megolvadtak és legörbültek.

A IV-es krematóriumban mai körutamon komoly munkám akadt. A Sonderkommando egyik tüzelője öngyilkossági szándékból nagy mennyiségű lumináltablettát vett be. Ez itt a leggyakoribb formája az öngyilkosságnak. Luminálhoz a Sonderesek könnyen jutnak. Sok gyűlik össze mindennap belőle az áldozatok hátrahagyott csomagjaiból. A beteg ágyához lépek és sajnálkozva ismerem fel benne a "Kapitány"-t. Csak így ismerte mindenki a kommandónál, nevét senki sem tudta. Odahaza, Athénben mint aktív százados, a görög király gyermekeinek nevelője volt. Végtélen udvarias, intelligens ember, három éve lakója a K. Z.-nek. Felesége és két gyermeke érkezésük órájában a gázba kerültek. Eszméletlen, mély álomban fekszik ágyán. A mérges szert már néhány órával ezelőtt vette be, mint látom, fel is szívódott. Állapotát nem tartom életveszélyesnek mégsem e pillanatban. Az ágyat körülálló Sonderkommandósok először csendesen kérnek, hogy hagyjam a Kapitányt „útjára menni", ne csináljak semmit, mert csak meghosszabítanánk életben maradásával lelki kínjait, ami elől menekülni akart. Pár hét múlva úgyis lejár a XII. Sonderkommando életének terminusa! Midőn látják, hogy érvelésük nincs reám hatással és befecskendezem a gyógyszereket, néhányan a régi K. Z. lakók közül egész ingerültté válnak, és nem a legfinomabb hangnemben fejezik ki az enyémmel ellentétes felfogásukat életmentő szándékaimat illetően. Magukra hagyom őket. A Kapitány, ha nem kap süllyedéses tüdőgyulladást, négy-öt napon belül meggyógyul. Még

35

néhány hétig lapátolni fogja a kokszot és éleszteni a pokoli tüzet megkínzott, agyonhajszolt, gázhalálba küldött testvérek ezreinek holtteste alá és mikor eljön egy nap, a Sonderkommando utolsó napja, beáll a sorba. Egy sortűz és véresen bukik halott bajtársai mellé, szemében a rémület és csodálkozás keverékével. Most hogy betegágyától távol vagyok és szenvedő arca nem hívja húszéves orvosi „énemet" segítségül, emberi „énem" teljesen igazat ad a Kapitány bajtársainak. Hagyni kellett volna őt „útjára menni", nem acélkék géppisztolyok hideg csöve előtt, hanem a luminál lelki kínoktól és fájdalmaktól mentes bódulatában.

Körutam végétért. Visszatérek az l-es krematóriumba. Benézek a boncterembe, új embereim a kezdők szorgalmával szabdalják dr. Wolff hasmenéses halottait. Frissen vannak borotválva, ingük tiszta, ruhájuk új, lábaikon finom cipők, visszaadták emberi formájukat. - Amint a boncasztalnál állnak fehér köpenyeikben, nyakukban sárga gumikötény, kezeiken gumikesztyűk, a boncterem és laboratórium egy komoly tudományos intézet illúzióját keltheti egy, az itt folyó munkát nem ismerő szakemberben. Én szakember vagyok és már három hónapja dolgozom itt! Ez nem tudományos intézet, hanem egy pseudotudományos intézet! Hamis teóriákra épített, áltudományos intézet! Minthogy áltudomány a hamis teóriákra épített fajkutatás, a magasabbrendű faj fogalma, úgy áltudomány és hamis teóriákra épül dr. Mengele ikerkutató munkája is. Hamis továbbá az itt lemészárlásra kerülő törpék és nyomorékok degenerációs elmélete, amivel a zsidó faj alacsonyrendűségét akarják bizonyítani. Nem most és nem a mai német nemzedéknek. Az még nem hinné el, hanem a háború győzelmes befejezése után! Nagy múzeumok szellős csarnokaiban fognak állni az itt lemészárolt törpék, nyomorékok, kik születésüktől azok, ecélra kikészített, állványra szerelt, pontos név és kor megjelöléssel ellátott csontvázai. A III. Birodalom fajvédő és élettérért folytatott, győzelmesen befejezett háborújának minden évfordulóján e múzeumokba fognak vonulni az ezer évre kialakult Hl. Birodalom iskoláinak növendékei tanáraik vezetése alatt. A tanárok méltatják a napot, a győzelem napját. E győzelemmel, fajuk magasabbrendűségének elhivatottságában nemcsak a környező francia, belga, orosz és lengyel népet szorították alacsonyrendűségüknek megfelelő keretek közé, hanem teljesen kipusztítottak Európából egy népet, a zsidó népet, mely hatezer évet számolt ugyan, de már évszázadok óta nincs létjogosultságuk, mert több ezer éves létük folyamán törpékké és nyomorékokká degenerálódtak. Vérkeveredésükkel meggyalázták, degenerációs veszélybe sodorták az egyetlen tiszta, árja fajt!

Kártékonyak voltak vérkeveredésükkel a nagy fajra! Veszedelmesek is voltak, mert zseniális tudósaik, irodalmáraik, kereskedőik, pénzembereik már olyan hatalommal rendelkeztek, hogy teljes uralmuk alá akarták kényszeríteni Európát! Ezért írta be nevét a III. Birodalom első Vezére a halhatatlanok könyvébe és szerezte meg az egész művelt világ háláját és megbecsülését, mert ezt a fajt kiirtotta!

Ily hamis teóriákra építve folytatják háborújukat egy világ ellen és irtják ki a csecsszopós gyermekig Európa idehurcolt zsidóságát. Hamis ebben az országban minden! A háború vérfürdőjét keresztes háborúnak nevezik. Az ő szemükben egész Oroszország egy vad mongol sztyeppe! Franciaország egy vérbajba fulladt, kihalóban levő nép országa! Az angolok, miniszterelnöküktől lefelé valamennyien skót whiskytől delírium tremensesek! Ellenben a japán nép, a legferdébb szemű mongol törzs, tiszteletbeli árja, mert érdekeik pillanatnyilag így kívánják. Hamis egész életük! Leányaik, hadiözvegyeik bárkitől szülhetnek gyermekeket, bármilyen nevet adhatnak nekik, azoknak a számtalanoknak neveiből, kiknek odaadják magukat. A faj szaporítás érdeke kívánja így!

Hamis alapokra van fektetve egész pénzügyük. Számtalanszor kürtölték világgá, hogy a nemzeti szocialista alapokra fektetett III. Birodalom értékalapja nem az arany, hanem a munka! Mégis, külön e célra berendezett üzemben naponta 30-40 kiló aranyat olvasztanak be idehurcolt és legyilkolt zsidók fogaiból. Nem is folytatom tovább, mert meg kellene említsem a krematóriumok föld alatti helyiségeinek homlokzatán levő táblát, amelyen hét nyelven hazudják a világnak, hogy

36

fürdő, pedig gázkamra! A cyklongázt tartalmazó dobozokon az áll, hogy mérges szer poloskák és tetvek irtására, pedig embereket öl néhány másodperc alatt! Még eszembe jut valami! Talán a K. Z. villanydrótjain függő táblák felirata is hamis! Nincs is talán áram az állítólag 6000 volt feszültségű drótokban? Ez az egy igaz kell legyen mégis, mert saját szememmel láttam, hogy Oberschaarführer Mussfeld óriási farkaskutyája a krematórium kapujánál a drótkerítéshez ért és azonnal kimúlt.

Ha már a feliratoknál tartok, úgy meg kell említsem a K. Z. minden volt foglya által olvasott, buzdító feliratot: ,A munka szabaddá tesz." Ezt úgy láttam átültetve a valóságba, hogy egy alkalommal három vagon állt meg a krematórium előtt, citromsárga arcú. csontig lesoványodott emberek támolyogtak ki belőlük. Háromszázan voltak. Midőn a krematórium udvarára léptek, beszélgetésbe kezdtem velük. Elmondták, hogy három hónappal ezelőtt lettek az auschwitzi ,D" táborból egy háromezres transzporttal útnak indítva. Egy kénsavgyárban dolgoztak, sokan meghaltak különböző betegségekben. Ők háromszázan kénmérgezést kaptak, innen van citromsárga arcszínük. Kiválasztották és útnak indították őket azzal, hogy üdülőtáborba kerülnek.

Félóra múlva kiterítve láttam véres hulláikat az égetőkemencék előtt. A munka szabaddá tesz! Üdülőtábor! Hát nem pokoli dolgok ezek? Van ezeknek párjuk is! Június vagy július hónapban történt, hogy a tömött barakkok lakói között 100 000 darab levelezőlapot osztottak ki, kötelezővé téve az írást valamennyi ismerősnek. Szigorúan megparancsolták, hogy feladóhelyül ne Auschwitzot, vagy Birkenaut írjanak, hanem "Am Waldsee-t!" Ilyen nevű helység csak a Svájci határon van. A levelek elmentek, válasz is érkezett reájuk. Szemtanúja voltam, midőn a válaszleveleket, körülbelül 50 000 darabot, egy, a krematórium udvarán készített máglyán elégették. Kézbesíteni úgy sem lehetett volna őket, mert a címzettek is elégtek, míg levelükre válasz érkezett. így volt ez megrendezve. A célja a világ közvéleményének megnyugtatása és félrevezetése volt.

XX. Fejezet

Az I-es krematórium gázkamrájában 3000 halott fekszik egy halomban. A Sonderkommandósok már szedik is széjjel a hullatorony egymásba kapaszkodó holttesteit. Szobámig hallom a felvonók dübörgését, ajtainak csapódását. Gyors ütemben folyik a munka. A gázkamra lel kell szabaduljon! Friss transzport érkezése van jelezve!

Szinte ajtóstól rohan hozzám a gázkommandó vezetője és felindultan közli velem, hogy a hullák szétválasztásánál, a halom alján egy életben maradt nőt találtak.

Kézbe kapom állandóan összecsomagolt orvosi táskámat és már rohanok is vele le a gázkamrába. A hatalmas terem bejáratához közel, közvetlenül a fal mellett, hulláktól félig betemetve egy fiatal nő teste vonaglik és ad hörgő hangokat. Izgatottan állnak körülöttem a gázkommandó emberei. Ilyen még nem fordult elő borzalmas munkájukban! Megszabadítjuk a mozgó testet a rajta fekvő halottaktól. Ölbe veszem. Egy fiatal leányka könnyű testét viszem a gázkamra mellett levő helyiségbe. Itt szokott a gázkommandó munkájához átöltözni. Egy padra fektetem a gyermeket. 15 évesnek nézem. Előszedem injekciós készletemet és a nehezen lélegző, eszméletlen gyermek karjaiba egymásután három injekciót adok. Jéghideg testét vastag kabáttal takarják le embereim. Egyik a konyhára szalad, hogy forró teát vagy levest hozzon. Segíteni akar mindenki, mintha saját gyermeke volna. Meg is van az eredménye munkánknak! Egy köhögési roham, ami a gyermeket elfogja, sűrű váladékcsomót hoz fel a tüdejéből. Szemeit kinyitja és mereven nézi a szoba mennyezetét. Feszülten figyelem minden életmegnyilvánulását. Légzése egyre mélyül. Éhesen nyeli gáztól megkínzott tüdeje a levegőt. Pulzusa a beadott injekciók hatására már egészen érezhetően ver. Türelméért várok, az injekciók még nem szívódtak fel teljesenT de már látom, hogy még néhány perc és magához tér. így is történik. Finom vonalú arcocskája az egyre élénkülő vérkeringéstől kipirosodik, szemei értelmet kapnak. Nagy csodálkozással néz körül,

37

tekintete végigszalad rajtunk. Szemeit ismét becsukja, még nem tudja, mi történik vele. A jelent még nem tudja felfogni. Azt sem tudja, hogy valóság-e? Bizonyára ködfátyol borul még tudatára! Néhány világosabb folt agyacskáján egy hosszú vagonsorra emlékezteti, amivel ideérkezett. Aztán sorba állt és észre sem vette, már sodródott is a nagy tömeggel. Egy fényesen kivilágított nagy föld alatti helyiségbe került. Minden olyan gyorsan történt! Arra is emlékszik, hogy le kellett vetkezni mindenkinek! Ez nagyon rossz érzés volt, de mindenki megtette, így meztelenül sodródott egy másik nagy helyiségbe. Mindenki nagyon nyugtalanná vált egyszerre. Itt is nagy lámpák égtek. Riadtan jártatja szemeit az összezsúfolt tömegen. Nem találja hozzátartozóit. A falhoz lapulva várja, mi történik. Egyszerre vak sötétség veszi körül. Szemeit csípi, torkát fojtogatja valami! Összeesik! Itt kialszik emlékeinek fénye.

Mozdulatai egyre élénkebbé válnak. Karjait, fejét emelgeti, jobbra-balra néz, arcán rángatózó mozdulatokkal. Kabátom gallérjához kap, azt görcsösen szorítva, minden erejét felhasználja, hogy felülhessen. Többször visszafektetem, de szándékát újból megismétli. Egy súlyos idegroham állapotába került. Lassanként megnyugszik, teljesen kimerülten fekszik. Szemeiből vastag könnycseppek fénylenek, de nem sír.

Kérdésemre megkapom az első választ. Nem akarom fárasztani, nem kérdezek sokat. Annyit megtudok, hogy 16 éves és szüleivel érkezett egy erdélyi transzporttal.

Forró húslevest kap egy csészében. Meg is issza. Hoznak a Sonderkommandósok mindenféle ennivalót, de nem engedem, hogy adjanak neki. Betakarom a nyakáig és megparancsolom, hogy aludjon egy kicsit.

Szédülten kavarognak fejemben a gondolatok. Társaimhoz fordulok. Gondolkozunk, töprengünk. Most vagyunk a dolog legnehezebb részénél. Mi legyen a gyermekkel? Tudjuk! Itt nem sokáig maradhat!

Krematórium! Sonderkommando! Mit lehet itt egy leánykával tenni? Ismerem a krematóriumok történetét, de innen élve még nem került ki senki, sem a transzportokból, sem a Sonderkommandóból, mely sorrendben a XII. a Sonderkommandók közül.

Nem marad sok időnk a töprengésre. Megérkezik Oberschaarführer Mussfeld. hogy szokása szerint körülnézzen a munkálatoknál. Amint a helyiség nyitott ajtaja mellett elhalad, észreveszi csoportosulásunkat. Belép, megkérdi - mi történik itt? - Már meg is pillantja a padon fekvő leánykát. Intek társaimnak, hogy távozzanak. Magam próbálom a lehetetlent is megkísérelni.

Három hónap közös fedél alatt eltöltött napjai kialakítottak közöttünk bizonyos helyzetet. A németeknek különben is tulajdonságuk, hogy azokat az egyéneket, akik értenek valamihez, még a K. Z. terében is megbecsülik, amíg szükség van reájuk. így van ez a cipészekkel, szabókkal, asztalosokkal, lakatosokkal is. Gyakori érintkezésük folyamán többször tapasztaltam, hogy becsüli bennem a szakmabeli tudást, boncoló orvosi tevékenységemet illetőleg. Tudja, hogy a K. Z. első orvosa a legrettegettebb személy mindenki szemében, dr. Mengele a munkaadóm, kit fajának hiúságával a német orvostudomány egyik nagy képviselőjének tart. A zsidók százezreinek gázhalálra küldését hazafias feladatnak minősíti. A bonctermi munka a német orvostudomány előbbrejutásának szolgálatában áll. Ebből profitálok én is, mint bonctermi munkatárs. Gyakran jár be a boncterembe és sokszor beszélgetünk politikáról, hadi helyzetről és sok egyébről. Úgy- veszem észre, azért is respektál, mert a halottak felboncolását véres munkájával rokonszakmának tartja. Ő az 1-es krematórium parancsnoka és főlövésze, három másik mellett. Ők végzik a tarkólövéses likvidálásokat olyanoknál, kiket a táborból szelektáltak, vagy más táborokból küldenek ide „üdülőtáborba", ha számuk nem haladja meg az ötszázat! Ezeket azért likvidálják tarkólövésekkel,

38

mert a gázkamrák nagy üzemét csak nagyobb tömegek elpusztítására veszik igénybe. Gázból is ugyanannyira lenne szükség, hogy a gázkamrát megtöltsék vele 500, mint 3000 személynél. A vöröskeresztes autónak sem kell kijönnie gázdobozokkal és két gázhóhérral. A ruhákért sem érdemes, hogy külön teherautó jöjjön az áldozatok kevés létszámánál. Ilyen meggondolások miatt vezették be a tarkólövéseket.

Nyugodtan elmondom neki a kisleány borzalmas esetét. Vázolom előtte azt, hogy ez a gyermek végigszenvedte a vetkezőterem, a gázkamra halál előtti jeleneteit. Midőn körülötte minden sötétségbe borult, szippantott is a cyklon halálos leheletéből keveset, de csak azért keveset, mert törékeny teste a halállal vívódó tömeg taszításától arccal a kis helyen nedves betonpadlóra zuhant. Ez a kis nedvesség nem engedte, hogy tüdejét a gáz megfojtsa. Tudni kell. hogy a cyklongáz nedves médiumban nem hatásos!

Így érvelek és kérem, csináljunk a gyermekkel valamit. Komolyan végighallgatja és tőlem kérdi, hogyan akarom ezt megoldani? Magamtól is tudom, de arcán is látom, nehéz helyzet elé állítottam. Itt a krematóriumban nem maradhat! Egy megoldás lenne, éspedig az, hogy kivigyük a kapuhoz. Ott mindig dolgozik az útépítésnél egy nagy női kommandó. Beállana azok közé és amidőn este a táborba bevonulnak, bekerülnek az egyik barakkba és hallgatnak mindenről, ami vele történt. Annyi ezer között fel sem tűnik, nem sokan ismerik ott egymást.

Ha a leányka 3-4 évvel idősebb lenne, sikerülne is a dolog! Egy húszéves leánynál már van annyi komolyság és .elővigyázat, hogy felismerve életben maradásának szerencsés körülményeit, arról senkinek ne szóljon, hanem várjon jobb időket, mint annyi ezren teszik, de, és ez volt Mussfeld álláspontja, egy 16 éves gyermek naivságában az első személynek elmondaná, hol volt, mit látott és miket élt át! Az ilyesmi terjed, kitudódik és elveszünk mind a hárman.

Itt nincs segítség - mondja. A gyermeknek nem szabad életben maradni! - Krematóriumi szemszögből nézve, belátom, igaza van!

Negyedóra múlva felkísérték, helyesebben feltámogatták a kazánterem előcsarnokába, ott nem Mussfeld, mást küldött maga helyett, tarkón lőtték.

XXI. Fejezet

Az I-es kreniatórium első emeletén, a legénységi szállástól elkerítve asztalosműhely van. melyben 3 asztalos végzi az üzemnél előforduló munkát. E pillanatbaji azonban magánrendelésre dolgoznak. Oberschaarführer Mussfeld, felhasználva az itteni lehetőségeket, óriási, kétszemélyes rekamié sürgős elkészítését parancsolta meg a asztalosoknak. Azok hozzá is fogtak, ami egy krematóriumban nem egészen könnyen kivihető feladat. A parancs azonban nem ismer lehetetlent! A szükséges faanyagot összeszedték a krematórium területén visszamaradt építési anyagok közül. A rékamié kárpitozásához szükséges rugókat azokból a karosszékekből szedték ki. melyeket betegeik és öregeik számára hoztak magukkal a vagonokban idehurcolt és itt maradt transzportok. Tucatszámra van belőlük a krematórium udvarán. Azokon szoktunk esténként üldögélni.

A rekamié tehát elkészült, ahogy megparancsolták! Mindennapi érdeklődésem tárgya lett. Előttem formálódott és készült el egy napon. Megkapta rugóit, perzsaszőnyegből készített huzatát. A két francia villanyszerelőnk olvasólámpát, valamint rádiósszekrényt szerelt reá. Korall piros lakkfestést kapott és nagyon jól mutatott. Egy mannheimi kispolgári lakásban még szebben fog mutatni, mint itt a krematórium padlásán. A rekamié ugyanis a hét végén Mannheimba lesz küldve, mint darabáru, Oberschaarführer Mussfeld otthonába. Ott fog állni és várni, míg az Oberschaarführer a nehéz harcok után győzelmesen hazatér és rajta piheni ki fáradalmait.

39

E héten szobájában voltam és észrevettem becsomagolásra készen vagy fél tucat selyempizsamát. Bizonyára hazaküldi ezeket is, mint a rekamié stílusos tartozékát. Szép, külföldi áru! Németországban ma mindent pontrendszerben lehet kapni. Itt sokkal könnyebben lehet hozzájutni! A vetkezőteremben vannak elszállításra készen, összecsomagolva! Egy pont ellenében kaphatók. Oberschaarführer Mussfeld 6 milliméteres fegyveréből tevődik e pont a pizsamák tulajdonosának életére.

Ilyen pontokért kapnak ők itt ékszereket, bőrkabátokat, női bundákat, selyemruhákat, finom cipőket. Nincs hét, hogy ne küldenének csomagokat!

Van az ilyen csomagokban tea, kávé, csokoládé, konzervek kilószámra! Minden a vetkezőteremből szerezhető be! E korlátlan lehetőségek adták az Oberschaarführernek a rekamié elkészítésének és hazaküldésének gondolatát.

Nekem is van napok óta, mióta a kényelmes fekvőhely készítését figyelem, egy gondolatom. A gondolatból lassanként terv lett!

Néhány hét múlva lejár a Sonderkommando négyhónapos terminusa. Mi itt valamennyien elpusztulunk, azzal teljesen tisztában vagyunk! Ezt a gondolatot már megszoktuk, tudjuk, nincs menekvés! Egy dolog azonban nem hagy nyugodni éspedig az, hogy eddig 11 Sonderkommando pusztult itt el és vitte magával a krematóriumok és máglyák borzalmas titkát. Nem szabad, hogy így történjen most is! Ha mi már nem is leszünk életben, gondoskodunk arról, hogy a világ megismerje, egy magát felsőbbrendűnek tartó nép, emberi ésszel elképzelhetetlen kegyetlenségét és aljasságát.

Üzenet kell innen a világba menjen! Lehet, hogy hamarabb, lehet, hogy évek múlva találják majd meg. Akkor is vádolni fog. Az I-ső krematórium Sonderkommandójának 200 tagja fogja az üzenetet, közeli haláluk tudatában aláírni. És a rekamié fogja a drót nélküli világba, egyelőre Oberschaarführer Mussfeld lakására vinni, Mannheimba.

El is készült az üzenet. Kimerítően irja le az utóbbi évek itt elkövetett borzalmasságait. Megnevezzük az itt elpusztultak hóhérait. Közöljük az elpusztultak hozzávetőleges számát. A pusztítás módját, eszközeit is ismertetjük. Három nagy pergameníven íródott az üzenet. A Sonderkommando írnoka, egy párizsi festőművész írta gyönyörű betűkkel és hogy el ne halványodjon az írás, régi pergamentekercsek mintájára tussal íródott. A negyedik ív a kommandó 200 aláírását tartalmazta. A pergameniveket finom selyemzsinór fűzte egybe. Tekercsbe hajtva, egy, a bádogosaink által készített, vékony hengerálakra formáit fémdobozba került és lett lég- és vízmentesen beforrasztva. Ezt a tokot asztalosaink rekamié rugói közé helyezték a párnázat gyapjújába.

Egy másik ilyen üzenet egyazon szöveggel és aláírásokkal, szintén fémdobozba forrasztva a II. krematórium udvarán lett elásva.

XXII. Fejezet

Már megszokott dolog előttem, amint este hét óra körül teherautó fordul be a krematórium kapuján és hetven-nyolcvan nőt vagy férfit hoz likvidálásra. Ezek a K. Z. napi kiszelektáltjai. A barakkokból és kórházakból kerülnek ide. Több éves. de legalább több hónapos K. Z. lakók, ennélfogva teljesen tisztán látják sorsukat. A halálfélelem borzalmas sikolyával és ordításával van tele az udvar, midőn az autó a kapun befordul. Tudják, hogy a krematórium kéményének árnyékából nincs menekvés! Ezeket a mindennapos jeleneteket nem akarom látni, ezért a krematórium udvarának legtávolabbi részébe szoktam elvonulni. Ott egy kis fenyőfákból álló lugas

40

van, itt ülök le. Ide nem hallatszik a fegyverek dörrenése, a sikoly is csak tompán ér füleimhez.

Ma este nem volt szerencsém. Már délután 5 órától dolgozom a boncteremben, egy SS Oberschaarführer öngyilkossági esetét kell soron kívül felderítsem. A hullát Gleiwitzból küldték. Egy SS hadbírószázados és egy írnok jöttek a boncoláshoz. Hét óra felé már a boncolási jegyzőkönyvet diktálom az SS írnoknak, midőn befordul terhével a nagy autó, tömve férfiakkal. A boncteremnek két nagy, vasrácsos, zöld színű dróthálóval borított ablaka nyílik a krematórium elülső udvarára. Az autó nem messze az ablakoktól megáll. Szerencsétlen utasai nagyon csendesen viselkednek. Ebből következtetem, hogy nem barakkok, hanem a kórházak szelektáltjai. Mind súlyos betegek! Már nincs erejük az ordítozásra. Arra sem. hogy a teherautó magas platformjáról leszálljanak. Az SS őrök kiabálnak, biztatja őket. Senki sem mozdul közülük. A kocsivezető altiszt türelmét veszti. Visszaül kocsijába és álló helyzetben járatni kezdi az autó motorját. Az óriási teherszekrény elülső részével lassan a levegőbe emelkedik és egyszerre önti ki az embereket. A szerencsétlen, így is félhalott betegek fejükkel, arcukkal térdeikkel zuhannak a betonra vagy egymásra. Éktelen ordítás jön elő torkaikból, amint a földön vonaglanak fájdalmukban.

Borzasztó jelenet! A jajveszékelésre, ordításra felfigyel munkájából az idegen SS hadbíró és megkérdezi tőlem: „- mi folyik odakint az udvaron?" Az ablakhoz jön ő is, és elmagyarázom neki a jelenetet. Úgy látszik szokatlan neki az ilyen látvány, mert undorodva fordul el tőle és rosszallóan megjegyzi: „ezt mégsem kellene csinálni!"

A Sonderkommando leszedi az áldozatok rongyait és egy halomba rakja az udvaron. A szerencsétleneket pedig behordják az égetőterembe és ott a kemencék előtt álló Oberschaarführer Mussfeld elé állítják őket. Ma ő van soron a tarkólövésnél! Gumikesztyűs kezében a fegyver! Egymásután hullnak le a halottak, hogy helyet adjanak a következőknek. Néhány perc alatt felborította, így szokta mondani „umgelegt", mind a nyolcvanat. Egy félórával később elhamvadtak.

Később felkeres szobámban az Oberschaarführer és kér, hogy vizsgáljam meg. Rendetlen a szívverése, a feje is fáj! Leveti a blúzát. Lemérem a vérnyomását, megtapogatom pulzusát, szívét is meghallgatom! Megnyugtató kijelentést teszek panaszaira. Szívénél nem találok semmiféle rendellenességet. Egy kissé izgatott a pulzusa. Az a véleményem, hogy annak a kis munkának a következménye, amit ezelőtt egy órával végzett a kazánteremben! Meg akartam nyugtatni, de épp az ellenkezőjét értem el. Szinte méltatlankodva ugrik fel helyéről, elém áll. „- Önnek téves a diagnózisa'' - mondja -, „mert én egyformán nem izgatom magamat, akár 80, akár 1000 embert lövök agyon. Tudja ön, miért vagyok izgatott? Megmondom! Azért, mert sokat iszom!" Úgy látom, csalódottan távozik!

XXIII. Fejezet

Lefekvés után még olvasgatni szoktam ágyamban, hogy elálmosodjak. így teszek ma is, de nem sokáig olvashatok, mert a villanylámpa hirtelen kialszik és már hallom is a K. Z. légiszirénáját. Ilyenkor erősen felfegyverezett SS őrök kísérnek le bennünket a Sonderkommando óvóhelyére, a gázkamrába. így történik ma is. Magunkra vesszük ruháinkat és indulunk.

Nehéz szívvel lépünk a sötét gázkamrába. Kétszázan vagyunk! Az egész kommandó. Rettenetes érzés e teremben tartózkodni, annak tudatában lenni, hogy itt annyi százezer ember lelte kínos halálát. Mi még annak is a tudatában vagyunk, hogy a Sonderkommando terminusa vége felé jár és ilyen alkalom jól jönne az SS-nek, hogy a gázkamra ajtóját becsapják és négy doboz cyklongázt reánk eresztve, simán elintézzenek bennünket. Az SS-től minden kitelik!

Nem lenne új dolog! Már előfordult hasonló eset. - A IX. Sonderkommando egy részét a K. Z.

41

férfitáborába, a „D” táborrész 13-as számú barakkjába vitték. Ez zárt barakk volt. A kommandónak azt mondták, hogy felsőbb parancsra szállásuk ezentúl nem a krematóriumokban, hanem itt a táborban lesz. Innen fognak két csoportban kijárni a krematóriumokba. Még aznap este fürödni és ruhacserére vitték őket a „D” táborrész egy fürdőjébe. Fürdés után meztelenül a szomszéd helyiségbe kerültek, hogy fertőtlenített ruhákba öltözzenek. Ez egy valóságos fertőtlenítő helyiség, teljesen légmentesen zárható. Itt szokták a táborból összehordott tetves ruhákat fertőtleníteni. Négyszáz Sonderkommandós lelte itt gázhalálát. A hullákat teherautón vitték a máglyákhoz.

Nem hiába várjuk tehát szorongó érzéssel a légiriadó végét. Háromórás riadó volt! Feljövünk a gázkamra sötétjéből. A drótkerítés ívlámpái, a tábor kilométeres fényláncai ismét világítanak. Lefekszünk. Aludni próbálok. Nehezen fog menni.

Másnap reggel beteglátogató körutamon a II-es krematóriumban vagyok. A sonderesek ottani főkápója bizalmasan közli velem, hogy az éjjeli légiriadó sötétségében partizánok közelítették meg a tábort. A krematórium udvarát körülzáró drótkerítést egy kevésbé feltűnő helyen átvágták és az így keletkezett nyíláson három géppisztolyt és lőszert, valamint 20 kézigránátot dugtak be. A Sonderkommando emberei már a kora reggeli órákban megtalálták, és biztos rejtekhelyre kerültek.

Érthető bizakodás kezdett helyzetünk reménytelenségében tért nyerni. Tudtuk, hogy a segítő kezek, melyek a fegyvereket hozzánk juttatták, nem messze lehetnek. A partizánok táborhelyét, több megfigyelésből következtetve, a krematóriumoktól 25-30 kilométer távolságban sejtettük. Bíztunk benne, hogy a legközelebbi légiriadó alkalmával ismét hoznak számunkra fegyvereket. Mostanában naponta, sőt napjában többször is vannak légiriadók, de nekünk csak a hosszú éjszakai elsötétítés hozhat segítséget ismeretlen, de önfeláldozó bajtársainktól. Még három, négy éjjeli elsötétítés elegendő lenne ahhoz, hogy a partizánok kellő mennyiségű fegyverrel lássanak el bennünket és a kitörést megkísérelhessük.

A szervezkedés a III-as krematóriumból indul ki és szövi hálójának szálait a többi krematóriumokban.

Mindez nagy óvatossággal és körültekintéssel történik. A halál itt leselkedik reánk őreink géppisztolyában. Mi élni akarunk! Szabadulni akarunk innen és ha nem fog sikerülni mindnyájunknak, csak egynek, kettőnek, úgy is nyertünk, mert lesz, ki a világnak hírül vigye e borzalmas műhelyek sötét titkait.

Akik pedig meghalnak, nem mint agyontaposott férgek hullanak el hóhéraik szennyes kezétől, hanem egyetlenek lesznek a németországi K. Z.-ek történetében, kik ezerszeres túlerővel szemben ugyan, de felemelt fővel, maguk is halált osztogatva halnak meg.

XXIV. Fejezet

Oberschaarführer Steinberggel beszélgetek egy napon. Gyakori látogatóm a boncteremben. A II. Birodalomban berlini forgalmi rendőr volt. a III. Birodalomban az SS-hez került. Nagyon veszedelmes embernek ismerem, intelligens is. gonosztevő is! Elmondja, hogy néhány napra egy, a sziléziai hegyekben levő, SS üdülőházba mennek négyen. Az egyik ő, a másik Oberschaarführer Seitz, a harmadik Rottenführer Holländer, negyedik a társaságban Rottenführer Eidenmüller. Jól ismerem mindőjüket, a krematóriumok legkegyetlenebb hóhérai. Mint mondják, ötnapi pihenőre mennek.

Három hónapos Sonderkommandós vagyok. Ha nekem egy SS azt mondja valamire, hogy fekete és én is annak látom, mégsem hiszem el! Ha nekem Oberschaarführer Steinberg üdülésről

42

beszél, az egész biztosan valami speciális, véres feladat elvégzése. Annál is inkább hiszem ezt, mert a krematórium SS személyzete sem hagyhatja el szolgálati helyét, hogy emberekkel érintkezve, azoknak néhány pohár szesz után, minden titokban tartott dolgot elmeséljen. Ők csak, mint zárt csoport távozhatnak innen, egy tiszt vezetésével és úgy kell ide visszaérjenek! Nem sok különbséggel Sonderkommandósok ők is. Úgy tudom, kétévi szolgálat után egy SS táborba kerülnek. E táborban szokta elintézni, illetőleg likvidálni a III. Birodalom a fegyelemsértő vagy túl sokat tudó SS embereit.

Öt nap múlva megérkezett „üdülési szabadságáról" Oberschaarführer Steinberg és három társa. Nem kérdeztem semmit. Ők sem mondtak semmit. Még érkezésük napján felmentem a Sonderkommando konyhájára, ahol Michelnek, a francia nemzetiségű szakácsnak mindig volt néhány jó falatja számomra. Értékes és megbecsült alakja a Sonderkommandónak. Neki civilben is ez a foglalkozása. Egy francia hajóstársaság brazíliai járatán közlekedő luxushajó szakácsa.

Most is néhány ízes falat elfogyasztása végett keresem fel kis konyhájában a jó Michelt. Nem olyan barátságos, mint máskor. Látható, hogy történt vele valami, mert örökösen füstölgő tengerészpipája most is szájában van, mereven félrecsapva, de nem ég. Ha ő ezt nem veszi észre, úgy nagyon izgatott kell legyen! El is találtam, mert alig lépek be a konyhába, beteszi utánam az ajtót és karon fogva, egy sarokba húz, ahol vízzel telt bádogvályú áll egy széken. Két ujja között zöld SS inget emel ki a vízből, utána egy másodikat és harmadikat. Mind a három ing hatalmas vérfoltokkal van tele. Csak egy vágóhídon vérezheti be valaki így magát. Oberschaarführer Steinberg és társai is vágóhídon voltak öt napig. Embervágóhídon! Micheltől tudom, hogy az ingeket ők adták át mosás végett, amint megérkeztek.

Nem túloztam tehát, ha azt állítottam, hogy még akkor sem hiszem el az SS-nek, hogy valami fekete, ha én magam is látom, hogy az.

XXV. Fejezet

A cigánytábor 4500 lakója számára is eljött a megsemmisülés órája. A rendszabályok ugyanazok voltak, mint a cseh tábor likvidálásánál. Barakkzárlat. Nagyszámú SS őrség vonult fel kutyákkal. A cigányokat kiterelik a barakkokból és felsorakoztatják őket. Kiosztják a kenyér- és szalámiadagokat. Mindenki három adag, háromnapi útra járó élelmet kap. A cigányok úgy tudják, hogy más táborba viszik őket. és mint kétéves K. Z. lakók el is hiszik. Nagyon egyszerű, de nagyon hatásos módja a félrevezetésnek. A krematóriumokra nem gondol senki, mert oda nem adnának útravalót.

Nem a halálba indulók iránti kímélet az, ami az SS vezetőséget félrevezető eljárásokra indítja, hanem pusztán az a cél, hogy nagy létszámú tömeget, mint a jelen esetben is, aránylag kis létszámú SS őrség vezethessen rendzavarás és időveszteség nélkül a gázkamrákba.

Így is történt! Egész éjszakán át szórták magukból a lángot az I-es és II-es krematóriumok kéményei. Fényük megvilágította az egész tábort! Üres és néma lett a zsibongó cigánytábor. Csak a kerítések drótjai zörrennek meg és az elhagyott barakkok nyitva maradt ajtói és ablakai csapódnak be, vagy ki, amint keresztül fúj rajtuk a volhyniai pusztákról jövő szél.

Ma éjjel ismét tűzijátékot rendezett magának Európa pirornániás népe. Az auschwitzi koncentrációs tábor a színhely, mint mindig! A lángokba dobott áldozatok ezen alkalommal nem zsidók, hanem keresztények voltak! Németország és Ausztria katolikus cigányai!

Reggelre kialudtak a tüzek. A krematóriumok udvarán kis, ezüstösen fénylő halom keletkezett

43

az áldozatok hamvaiból. Tizenkét ikerpár hullája nem került kemencékbe. Azoknak mellére még gázhaláluk előtt ráírta dr. Mengele bőrkrétával a két betűt: Z. S. betűket, a boncolásra való utalást.

Majd minden korú ikerpár szerepel, újszülöttől 16 éves korig a hullagyűjteményben. A hullakamra betonpadozatán fekszenek a barnabőrű, feketehajú gyermektestek. Fáradtságos munkát ad rendbeszedésük, ahogy testvért, testvér mellé fektetve, csoportosítom őket. Vigyázok is reá, nehogy összecserélődjenek, mert életemmel fizettetné meg Criminaldoctor Mengele, ha ikerkutató munkájának e páratlanul értékes és ritka példányai hasznavehetetlenné válnának.

Csak a minap történt, hogy munkatermi asztalomnál ültem vele. Az eddig feldolgozott ikrek dossziéjában lapozgatunk, midőn az egyiknek fedelén, a világoskék kartonon halvány zsírfoltot vesz észre. Boncolás közben gyakran veszem kézbe, így történhetett, hogy kissé bezsírozódott. Szemrehányóan néz reám és nagyon komolyan kérdezi: „- Hogyan bánhat olyan könnyelműen e dossziékkal, miket én oly szeretettel gyűjtöttem össze?"

A szeretet szava hangzott dr. Mengele ajkairól. A bámulattól egy hang sem jött ki a számon, hogy felelhessek neki.

XXVI. Fejezet

A tizenkét ikerpár hulláinak kórbonctani kiértékelését a legnagyobb körültekintéssel végzem.

Mint ismeretes, vannak egypetéjű és kétpetéjű ikrek. Az egy petéből származó ikrek minden esetben egyneműek és hajszálra egyeznek egymással úgy külső, mint belső megnyilvánulásaikban. Ezeket konkordans ikreknek nevezzük. A kétpetéjű ikrek úgy külső, mint belső megnyilvánulásaikban inkább mint testvérek hasonlóak és nem mutatnak egyező, hanem eltérő, diskordáns tulajdonságokat, a legtöbb esetben különneműek. Ezek a megfigyelések ikerbiológiai átöröklődési szabályként szerepelnek az orvostudományban. Ez a szabály egyik fontos bizonyítéka annak, hogy az emberi egyedek konstitúciójára, testalkatára, szervi és lelki megnyilvánulásaira a külső befolyások csak kis mértékben vehetők figyelembe. Ilyenek a nevelés, a jól, a rosszul tápláltság, a betegségek, melyek az egyedet élete folyamán alakíthatják, befolyásolhatják. Sokkal hatalmasabbak azok a tényezők, melyeket az egyed átöröklődés formájában vesz át elődeitől. Ha ezek a tényezők többször ismétlődnek nemzedékek folyamán egy-egy családban, domináns, azaz uralkodó átöröklődési megnyilvánulásoknak nevezzük.

Ezeknek a domináns átöröklődési jelenségeknek megnyilvánulási formája lehet a jónak és rossznak értelmében. Ilyenek: az erős, egészséges fogazat, dús, nem ritkuló hajzat, a vitustánc nevű betegség, a magas vérnyomás egy fajtája, egyes családokban a cukorbetegség, az elmebajok közül a mániás depressziós elmezavar.

Az átöröklődési megnyilvánulások akár jók, akár rosszak, részint már a születésnél mutatkoznak. Ilyenek azon esetek, ahol újszülöttek kezein vagy lábain a rendesnél több vagy kevesebb az ujjak száma. Vannak olyan megnyilvánulások, melyek csak a későbbi korban mutatkoznak és válnak tartós betegségekké. Ilyenek az asztma, az epilepszia, vagy nyavalyatörés, a már említett magas vérnyomásforma, a rákbetegség némely formája, a szemlencsék öregségi hályogja, utóbbi a hatvan éven túliak betegsége.

Az átöröklődési megnyilvánulások néha azt a különös jellegzetességet mutatják, hogy az egyik nemen gyakrabban mutatkoznak, mint a másikon. Ennek az a magyarázata, hogy nemileg meghatározott átöröklődési megnyilvánulások. Ezek közül mint leggyakoribbat, a színvakságot és a vérszegénységet említem meg. Ezek a betegségek kizárólag a hímneműeknél figyelhetők meg.

44

Nőknél nem fordulnak elő. A leggyakoribb átöröklődési forma a vérszegénységnél, a beteg nagyapáról, az egészséges leányon keresztül a fiúunokák felére való terjedés. Sohasem veszik át beteg apától fiúk e betegségre való hajlamosságot. Egy beteg apának minden fia és azoknak leszármazottjai, akár férfiak, akár nők, egészségesek lesznek. A beteg apától született egészséges nők azonban magukban hordják az átöröklődési tényezőket és minden leánygyermekük továbbvezeti, mint említettem, a fiúgyermekek felére.

Egy tizenöt éves ikerpár hullái fekszenek a boncasztalon. Párhuzamos, összehasonlító boncolást végzek a két ikertestvéren.

A két faj ez esetben nem mutat kiértékelni valót. A következő mozzanat a mellcsont kiemelése. Páratlan jelenség tárul szemeim elé. Mindkét ikernél jelen van a thymus persistens, a maradandó thymusmirigy jelensége.

A thymusmirigy normálisan csak gyermekeknél fordul elő, a mellcsont felső szélétől a szívig terjedő, elég terjedelmes képlet, mely a nemi érettség beálltával gyors sorvadásnak indul és teljesen eltűnve, egy kis zsírlapocskát hagy maga után, a néhai mirigy kevés szövetmaradékával.

A thymusmirigynek nagy befolyása van a test hosszúsági növekedésére. Korán sorvadt thymus kiesési tünetei közül legfontosabbak: a törpenövés és a csöves csontok nagymérvű törékenysége. A mirigy túltengése pedig gyakran figyelhető meg oly gyermekek boncolásánál, melyek minden betegség vagy magyarázhatók nélkül, hirtelen haltak meg. Fertőző betegségek iránti, túl gyenge ellenálló képesség esetében is megfigyelték a mirigy túltengését.

A két ikernél talált mirigy tehát rendkívüli érdekességgel bír, mert nemcsak jelen vannak a 15 éves ikertestvéreknél, holott már 13 éves korukban el kellett volna tűnjenek, hanem a normális nagyságnál sokkal nagyobb méreteket mutatják. Még egy pár tizenötéves és két pár 16 éves ikret boncolok fel, valamennyi egypetéjű iker. - Mindegyiknél jelen van a thymusmirigy, hasonló, megnagyobbodott formában.

Nyolc pár ikernél, mind egypetéjű, kioperálom a gerincoszlop ágyéki és keresztcsonti részét. Az ágyéki rész IV. és V. csigolyája, valamint a keresztcsonti rész fejlődési rendellenességet mutatnak, ami abban nyilvánul meg, hogy e részek a 12-13 éves kor beálltával nem záródtak, hanem rendellenesen nyitva maradtak a 15-16 éveseknél is. Ezt a fejlődéstani rendellenességet Spina bifidának hívják az orvosok és súlyos következményekkel járható elváltozásként ismeretes.

Az egyedek fejlődése a gerincoszlop két irányába történik. Az egyik fejlődési irány a koponya, a másik a medence, illetőleg a farokcsonti irány. Előbbit craniális, utóbbit caudális tendenciának hívjuk, aszerint, amint egyik vagy másik van túlsúlyban.

Jelen esetben a 16 felboncolt ikernél craniális és nem caudális fejlődési tendencia van, mert a Spina bifida és a keresztcsont nyitva maradása degeneratív tünetek.

Egy másik fontos fejlődési rendellenességet 5 ikerpárnál találtam a felboncolt 12 pár közül, a jobb oldali X. borda lihegését, a Costa decima fluctuanst. Ez a borda normális esetekben fixálva van. Libegése fejlődési rendellenesség a gerincoszlop caudális, farokcsonti irányába.

A X. borda libegését praxisban élőnél is megállapíthatjuk. Astheniás típusú, sovány, magas, gyenge izomzatú, alacsony vérnyomású, könnyen fáradó egyéneknél fordul elő, természetesen nagyon ritkán.

Mindezeket az érdekes megfigyeléseket boncolási jegyzőkönyvek alakjában vetem sokkal

45

kimerítőbben és orvosilag precíz formában papírra. Hosszú vitadélutánokat töltök el dr. Mengelével egy-egy homályos probléma tisztázására. A boncteremben és a laboratóriumban nem az alázatos K. Z. fogoly szerepében, hanem akárcsak egy orvosi konzíliumon, mint teljesen egyenrangú orvos magyaráztam és védtem saját álláspontomat, vagy cáfoltam meg kifejtett nézeteit, ha azt nem tettem magamévá.

Jó emberismerő vagyok és úgy vélem, hogy ez az orvosi magatartásom, valamint határozott fellépésem voltak azok a tulajdonságok, kimért beszédem, ha kellett hallgatásom mellett, amelyekkel elértem azt, hogy dr. Mengele, aki előtt még az SS-ek térde is remeg a félelemtől, egy élénk vitánk alkalmával cigarettával kínált meg és köszönt, midőn a laboratóriumot elhagyta.

XXVII. Fejezet

Egy alkalommal idősebb férfi hulláját boncoltam és mellékletként az epehólyagban gyönyörű epekőkristályokat találtam. Tudtam, hogy dr. Mengele szenvedélyesen gyűjti az ilyfajta ritkaságokat. Megmostam, megszárítottam és egy széles szájú üvegdugós üvegbe helyeztem azokat. Felirattal láttam el az üveget, az epekő tulajdonosának kórbonctani adataival, valamint minőségi meghatározásával. Másnapi látogatása alkalmával átnyújtottam neki. Nagyon tetszettek a szép kristályok. Az üvegcsét ideoda forgatva nézegeti és egy hirtelen mozdulattal felém fordulva, azt a kérdést intézi hozzám, hogy ismerem-e Wallenstein hadvezérről szóló balladát? Kérdése egyáltalán nem volt a környezetnek megfelelő, de feleltem reá: - A Wallenstein hadvezérről szóló történetet ismerem, de a balladát nem. - Erre elmosolyogja magát és szavalni kezd:

Im Besitze der Familie Wallenstein Ist mehr Gallenstein, wie Edelstein...

Ez magyarra fordítva valahogy így hangzik: A Wallenstein családban több az epekő, mint a drágakő...

A balladaszerű, gúnyos költemény több strófáját szavalta el főnököm és oly jó hangulatban volt. hogy nagy dologra határoztam el magam. Megkértem, tegye lehetővé, hogy feleségemmel és gyermekemmel találkozhassak! Ahogy kérésemet kimondtam, tudtam, hogy merész volt, de már megtörtént. Meglepődve néz reám. - Ön nős és gyermeke van? - kérdi. - Igen, százados úr. feleségem és egy 15 éves leánykám van! -felelem kissé izgatottan.

- Gondolja, hogy itt vannak?

- Úgy gondolom, százados úr, hogy igen. mert ezelőtt három hónappal százados úr szelektálta őket a jobb oldalra, midőn megérkeztünk.

- Lehet, hogy azóta más táborba lettek irányítva - feleli.

Hirtelen a krematórium kéményének füstjére gondolok, talán azzal lettek egy égi kommandóba irányítva! Fejét állára hajtva ül asztalánál, én mellette állok. Gondolkozni látszik. - Adok Önnek egy Passierscheint, keresse meg őket. de... -mutatóujját szájára teszi és reám néz. Mintha fenyegetés lenne nézésében. - Értem - felelem -és nagyon köszönöm, százados úr! - Dr. Mengele távozik. Kezemben a Passierscheinnal, boldogan megyek szobámba. Elolvasom: A 8450. sz. jogosult az auschwitzi K. Z. területén kíséret nélkül közlekedni! Ez az engedély visszavonásig érvényes. Dr. Mengele SS Hauptsturmführer. - Egészen magamon kívül vagyok az izgalomtól. Ilyen sem fordult elő a lágerek történetében, hogy egy K. Z. fogoly engedélyt kapjon családja felkeresésére és kíséret nélkül menjen a nők táboraiba. Azt sem tudom, hol kezdjem? A nők a „C", a "B. III.", valamint az

46

„FKL." táborokban vannak. A magyarországiak nagy része, úgy vagyok értesülve, a C. táborban van. Lehetnek 50 000-en. Oda megyek legelőször! A következő nap reggelén fáradtan ébredtem. Egész éjjel nem aludtam. Iszonyú kétségek kínoztak. Három hónap nagy idő. Nagy idő itt egy óra is! Azóta sok minden történt. Én tudom legjobban, mi történik itt a nap minden órájában.

Bemegyek az SS irodába, bejelentem távozásomat. Elköszönök bajtársaimtól. Szerencsés utat kívánnak valamennyien. Forró augusztusi reggel van, midőn elindulok a három kilométeres útra. A C. tábor légvonalban sokkal közelebb van, de a nagy őrláncon belül kell haladjak és több táborrészt kell megkerüljek, hogy odajussak. Kíváncsi és félő izgalommal lépek a neutrális zóna két sor villanydrót között vezető útjára. Aki e zónában jár, arra nem lőnek figyelmeztetés nélkül az őrtornyokból. Ott motorkerékpáros SS járőrök cirkálnak, nyakukban fényes réztábla függ láncon, Lagerpolizei felírással.

Több tábori rendőrrel is találkoztam, de nem igazoltatnak. Elérem a C. tábor kapuját. Hatalmas, kétszárnyas vaskapuhoz érek. A kapu két szárnya tele van nehéz porcelánszigetelőkkel és sűrűn át van szőve tüskésdrótokkal. Előtte, mint minden táborrész kapuja előtt, őrszoba áll. Néhány SS katona sütkérezik egy padon ülve. Végignéznek rajtam. Szokatlan vendég vagyok, de nem szólnak. Nem avatkoznak kollégájuk hatáskörébe, ki a házikó ablakánál ül. Hozzá lépek és bemondom tetoválási számomat. Kérdőleg néz reám. Zsebemből kiveszem dr. Mengele papírját és átnyújtom. Elolvassa és utasítást ad társainak a kapu kinyitására! Megkérdi, meddig szándékszom a táborban maradni? Be kell írják, hogy a mondott időre ismét kilépjek. Délelőtt tíz óra volt, midőn a kapu elé érkeztem, azt feleltem - tizenkét óráig. Ez hosszú idő, de egy tízes doboz Josma cigaretta is jó Passierschein a K. Z. minden részében. Átadom és távozom.

A C. tábor főútvonalán, mely kopott zöld barakkoktól van szegélyezve, nagy a jövés-menés. Egy női csoport forró levessel telt bádoghordót cipel. Itt délelőtt 10 órakor van az ebédosztás. Másik csoport, egy útjavitó kommandó, köveket hord az úttestre. Az út két oldalán sok nő fekszik a napon. Testük rongyokba van csavarva, hajuk rövidre nyírva, szánalmas képet mutatnak. Legtöbben fantasztikus öltözetekben, földig érő, ujj nélküli, mélyen kivágott, rongyos estélyi ruhákban fekszenek a földön és tetvezik magukat vagy társukat. Látható testrészeik tele vannak piszokkal kevert nedvező fekélyekkel. Ez egy quarantaine-tábor, itt nem dolgoznak a nők. Innen válogatják ki a távolabbi munkatáborokba irányítandó transzportokat. Nagyon ki vannak válogatva, amint látom. Teljesen legyengült emberanyag maradt itt vissza. Boldogok, akik tovább kerültek! Azoknak még van reményük, hogy átvészelik az időt, de ezeknek meg van pecsételve a sorsuk, akár a cseh vagy a cigánytáboré volt.

Az első barakk felé veszem utamat. Éktelen ordítozás, kiabálás fogad minden oldalról. Megelevenednek a földön fekvő rongycsomók és helyeikről felugrálva, felém szaladnak. Lehetnek úgy harmincan, kik felismertek és férjeikről, gyermekeikről érdeklődnek, kérdeznek aggódó türelmetlenséggel.

Engem mindegyik felismer, mert rendes, emberi külsőm van, de őket, szegényeket nagyon nehéz felismerni. A helyzetem itt a tömegben kezd kellemetlenné lenni. - Mind többen és többen jönnek. Mindenki szeretne tudni valamit családjáról. Három hónapja élnek a legborzalmasabb körülmények között, állandó rettegésben. Minden héten szelekció van. Három hónap a K. Z.-ben megtanította őket siratni a múltat és rettegni a jövőt. A szerencsétlenek mindegyike arról kérdez, hogy igaz-e a krematórium? Mi az a nagy füst nappal és mi az a nagy tűz éjjel? Tényleg embereket égetnek? Tőlem telhetőleg megnyugtatom őket. Letagadok mindent. Nem igaz semmi. Különben is nemsokára vége a háborúnak és hazamegyünk. Magam sem hiszem, de mondom, hogy megnyugodjanak. Ott is hagyom őket, nem tudtam meg nőmről és gyermekemről semmit.

47

Belépek az első barakkba. Megkérem a felügyelőnőt. egy szlovákiai leányt, hogy kiáltassa ki a nevüket. Egy barakkban körülbelül 800-1000 nő van a kétoldalon elhelyezett, emeletes bokszokban összepréselve. Nehéz itt neveket kiáltani. Az ezer nő lármája elnyomja a keresők hangját. Visszajönnek néhány perc múlva, beszámolnak fáradozásuk eredménytelenségéről. Megköszönöm a jóakaratot és a másik barakkba lépek.

Itt is ugyanaz a helyzet, ugyanúgy ismétlődik meg az előbbi jelenet. Eredménytelenség a második barakkban is. A harmadik barakkban vagyok. Megállok a csarnok közepén és egy nőt kérek meg, hívja a felügyelőnőt. Megkérem őt is, hogy keressék enyéimet. Két fürge kisleányt indít útnak a barakk két oldalán. Minden bokszba bekiáltanak és már hozzák is feleségemet és leánykámat.

Az ijedtségtől tágra nyílt szemekkel közelednek, egymás kezét fogva. Nem jót jelent, ha valakit a barakkban hívatnak. Már felismertek, szinte megkövülten a meglepetéstől megállanak. Elébük sietek, egyszerre ölelem és csókolom mind a kettőt. Hangot nem tudnák adni, csak sírnak keservesen. Megnyugtatom őket, már kíváncsiak tömege áll körülöttünk. így nem lehet velük beszélni. Megkérem a felügyelőnőt, engedjen bennünket kis szobájába. Végre egyedül vagyunk!

Elmondják három hónapos ittlétük minden keserves élményét. A rettegett szelektálásokról beszélnek, amiket átéltek, örökösen remegve a krematóriumok kéményeinek árnyékában. Éheznek, fáznak rongyaikban! A barakkba beesik az eső, ruhájuk nem tud megszáradni! Ételük ehetetlen, de ami a legrosszabb, aludni sem tudnak! A bokszban hét személynek lenne hely, de tizenkettő van betömve! Tépik, rúgják, nyomják egymást, otthon úgynevezett jobb társadalmi osztályhoz tartozó nők, hogy pár centiméter hellyel többet biztosítsanak saját kényelmükre, másnak a rovására. Kivetkőzött itt mindenki hazai mivoltából! Az ismerősök is ugyanúgy, mint az idegenek, saját érdeküket nézik és nem hajlandók a legkisebb engedményre sem. Kisleányom elmondja, hogy hetek óta a betonpadlón alszik ülve, mert a bokszban, ahol anyja fekszik, nem akarnak helyet szorítani neki.

Feleségem megkérdi tőlem, hol dolgozom? Elmondom, hogy dr. Mengele mellett a krematóriumban és a Sonderkommando tagja vagyok. Háromhavi K. Z. után ők is tudják, hogy a Sonder az élőhalottak kommandója. Rémülten néznek reám mind a ketten. Valamennyire megnyugtatom őket és elbúcsúzom azzal, hogy másnap megint jövök.

Nagy szenzáció volt a krematóriumban, hogy megtaláltam feleségemet és gyermekemet! A ruhaosztályról meleg ruhákat, fehérneműt, harisnyákat csomagoltam egy hátizsákba. A toalettosztályról fogkeféket, finom szappanokat, körömollót, zsebkést, sűrűfésűt, mindenből legalább tíz darabot vettem magamhoz! Gyógyszereket, vitamintablettákat, sebkenőcsöt, kötszert, mindent, ami hasznos lehet, becsomagoltam. Kockacukrot, vajat, barackízt, kenyeret, annyit vettem magamhoz, hogy másoknak is jusson! így indultam el a „C" táborba. Mindennap ott voltam, mindig tele tarisznyával! Minden jónak van azonban vége!

Két hete már, hogy a „C" tábor mindennapos látogatója vagyok. Amitől féltem, egy napon bekövetkezett. Már a cseh- és cigánytábor likvidálásánál meggyőződtem arról, hogy itt a megsemmisülés csak időrendi kérdés. Előbb-utóbb eljön mindenki számára, ki az auschwitzi K. Z. drótjai között éli nyomorúságos napjait!

Egy délután a laboratóriumban ülök munkaasztalomnál. Dr. Mengele és dr. Thiló vannak jelen. A K. Z. adminisztratív ügyeiről beszélgetnek egymással. Dr. Mengele felemelkedik ülőhelyéről és mint aki döntött a kérdésben, azt mondja dr. Thilónak: "Nem vagyok abban a helyzetben, hogy a C-tábor legyengült lakóit, kik nem dolgoznak, tovább tápláljam! Két héten belül likvidálom őket!"

48

Gyakran folynak jelenlétemben ilyen természetű beszélgetések. Úgy tárgyalták a K. Z. legbizalmasabb ügyeit, mintha ott sem lettem volna. Élőhalott voltam, aki nem számít.

Dr. Mengele elhatározása a „C" tábor likvidálást illetőleg, mélyen megrendített. Az enyéimről és annyi ezer szerencsétlen honfitársnőm életéről van szó. Azonnal cselekednem kell!

Alig hagyták el dr. Mengele és dr. Thiló a krematórium épületét, én is kívül voltam a kapun. Utam egyenesen a ,D" táborba vezetett. Ebben a táborban van a külföldi K. Z. őrizetesek kényszermunka beosztását intéző SS csoport hivatala. Ez az SS csoport választja ki és továbbítja az egész Birodalom területére, a munkatáborokba és hadiüzemekhez igényelt K. Z. foglyokat. A hivatal vezetője egy Oberschaarführer. Egyedül találom szobájában. Bemutatkozom és megmutatom dr. Mengele állandó érvényű Passierscheinját.

Előadom neki, hogy nőm és leánykám a C" tábor lakói. Dr. Mengele segítségével kerestem és találtam meg őket. Sokat segítek rajtuk, mégis nagyon fontosnak és sürgősnek tartom, hogy innen tovább kerüljenek, mert mint krematóriumbeli tudom, milyen sors vár azokra, akik itt maradnak. Teljesen osztozik nézetemben és megígéri segítségét. E héten két, 3000-es transzport indul a ,.C" táborból nyugat-németországi hadiüzemekbe. Ezek az üzemek a legjobb munkahelyek, mert itt a lakás, étkezés, bánásmód nem a megsemmisítést célozza, hanem a munkások jó kondícióban tartását, minél nagyobb munkateljesítmény elérésére. Zsebemből százas doboz cigarettát teszek asztalára.

A dobozt magához veszi és megígéri, hogy a válogatásnál, ha nőm és kisleányom jelentkezni fognak, beosztja őket az egyik transzportba. Elértem, amit akartam. Sietek a „C" táborba! Ott nehezebb lesz a dolgom. Meg kell értessem enyéimmel, hogy innen távozniok kell. Az igazat nem mondhatom meg, nem akarok pánikot kelteni. Végzetes lenne mindnyájunkra nézve. Nőmet és gyermekemet a felügyelőnő kis szobájába hívatom, elmondom nekik, mily nehezemre esik, de a dolgok alakulása úgy követeli, hogy el kell menjenek innen. Le kell mondjanak életet jelentő támogatásomról. Le kell mondjak én is arról, hogy láthassam őket, vigyázhassak reájuk. A héten itt válogatás lesz két nagy transzport összeállítására. Ezek egyikébe, de inkább az elsőbe jelentkezniük kell! Megmagyaráztam a feleségemnek, hogy súlyos okok kényszerítenek. hogy ezt tanácsoljam. Arra is megkértem, közölje minden ismerősével, hogy a két transzport egyikébe jelentkezzenek! Egyebeket ne mondjon! A helyzet a válogatásoknál ugyanis az, hogy a válogató SS bizottság előbb az önkéntes jelentkezőket veszi a transzportba, csak ha a létszám nem teljes, akkor alkalmaz kényszerválogatást. Önként jelentkező azonban ritkán akad, mert senki sem hajlandó jelen helyzetének előnyét, a nem dolgozást, egy más helyzettel felcserélni. Nem igen hajlandó senki nehéz munkára menni olyan élelmezés mellett, mely itt a quarantaine munka nélküli életében is kevés.

Szűk látókörű nők! Szegények! Ha ismernék a III. Birodalom K. Z. mentalitását, úgy tudnák, hogy aki nem dolgozik, az nem is élhet!

Feleségem és leánykám belátták, hogy alapos okom lehet e súlyos elhatározásomra és megígérték, hogy az első válogatásnál jelentkezni fognak. Elbúcsúztam azzal, hogy két nap múlva ismét felkeresem őket, meleg ruhákat és élelmet hozok az útra.

Elmúlt a két nap és búcsúzásra mentem a „C" táborba. Meleg ruhákat és sok élelmet vittem magammal, de nem egyedül mentem! Ennyi csomagot nem mertem a „C" tábor kapuján átvinni. Előfordulhat, hogy magas rangú SS személyek tartózkodnak a közelben. Ezért megkértem az egyik krematóriumbeli SS-ünket, egy volt páciensemet, kit súlyos tüdőgyulladásból gyógyítottam ki nemrég, hogy jöjjön velem és segítsen a csomagok átdobásában! Enyéimet ez alkalommal nem

49

kerestem fel a barakkjukban, hanem a drótkerítéshez hívattam és ott beszélgettünk. Ott dobtuk át nekik SS kísérőmmel a csomagokat. Szerencsére oly elhagyatott volt a környék, hogy nem vette észre senki. Közöttünk állt a drótkerítés, meg sem ölelhettük egymást! Néhány percig beszélgettünk. Feleségem elmondta, hogy simán ment a jelentkezés. Nem is volt szükség reá, hogy a válogató Oberschaarführer előtt felfedjék magukat. Mindkettőjüket felírták. Jól esett hallanom, hogy feleségem tanácsára sokan jelentkeztek önként.

XXVIII. Fejezet

Három nap múlva még egyszer felkerestem a „C" tábort. A helyszínen akartam meggyőződni távozásukról. Minden úgy történt, ahogy kívántain. A két. 3000-es transzport elhagyta az auschwitzi tábort. Velük mentek ők is. Nem tudom, mit hoz számukra a jövő, így is nagy megkönnyebbülést érzek. Itt a biztos halál várt reájuk, új helyzetükben, kis szerencsével a szabadulás! Sok jelből látom, a háború már vége felé közeledik. Már ássák a sírját a III. Birodalomnak. Remélhetnek, akik innen eltávoznak, bennem újult erővel bontakozik ki saját sorsom reménytelenségének tudata!

Mély elégtétellel tölt el, hogy irányíthattam lépteiket és letérhettek az útról, mely a máglyákhoz vezet, míg én tovább megyek a biztos halálba! Nem kétségbeesés, nem félelem, ami ezt tudattá alakítja előttem, hanem tizenegy Sonderkommando véres tragédiája és saját logikám hideg, minden érzelgősségtől mentes tárgyilagossága!

Elhagyom a „C" tábort, szemeim még búcsúzóul végigfutnak a komor barakkokon. Pillantásom fájó, mély együttérzéssel búcsúzik hajdan ápolt, szép leányaink és asszonyaink kopasz fejű, rongyokba öltöztetett, minden emberi méltóságukból kivetkőztetett torz alakjaitól. Hideg szalad végig rajtam és megrázza egész testemet, midőn a kapun kilépek. Csak most, midőn szorosabban húzom össze kabátomat, érzékelem, hogy ősz van. Szeptember vége! Északi szél fúj a Beszkidek már hóval borított ormai felől, rázza a K. Z. drótját és meglobogtatja a krematóriumok kéményeinek lángjait. Itt-ott varjak röpködnek a levegőben, az egyetlen madár, mely e helyen él. A szél füstfoszlányokat hoz felém az örökkévalóságra épített krematóriumok felől, halottak égő húsának és pörkölődő hajának már megszokott szagát.

Bénult tétlenséggel és nyugtalan virrasztással telnek nappalaim és éjszakáim. Nincs szavam, nincs kívánságom! Mióta elmentek enyéim, érzem, megfojt az egyedüllét. Kínoz a tehetetlenség.

Csend és mérhetetlen egyhangúság fekszik napok óta az auschwitzi koncentrációs táborra. Rossz jel! Sohasem csal előérzetem. A nagy csend újabb, elkövetkező véres események előjele. A XII. Sonderkommando is lemorzsolta három és fél hónapját négy hónapra szabott életének. Gyorsan pereg a homok életünk órájában, még két hét az idő!

Dr. Mengele végrehajtotta elhatározását. Megkezdődött a „C" tábor likvidálása. Az áldozatokat ötven, e célra beállított teherautó hozta, minden este egy négyezres csoportot, a krematóriumba. Borzalmas látvány volt a kivilágított teherautók hosszú sora, amint őrjöngő, rémülten sikoltó vagy halálfélelemtől némává dermedt rakományával a krematórium udvarára kanyarodott. -Egymásután rakták le a föld alatti lejárat előtt a már meztelenül érkező szerencsétleneket és hajtották be a gázterembe. Ezek közül mindegyik tudatában volt annak, hogy ide a gázhalálba jöttek, de négy hónapos rabságuk szigora,.valamint testet-lelket ölő szenvedéseik, idegrendszerük lassú összeomlása eltompított bennük minden érzékelést és akaratmegnyilvánulási képességet. Ellenkezés nélkül hagyták magukat a gázkamrába vezetni, ahol megtörten, agyonhajszolt életükbe belefáradva várták a halált, hogy felcseréljék, nekik már céltalanná vált, csak mérhetetlen testi és lelki szenvedést adó életükkel. Mily hosszú volt idáig vezető útjuk! Mily emberi képzeletet felülmúló

50

szenvedést hozott számukra ez útnak minden állomása! Meleg, békés, szeretetben úszó családi otthonukat feldúlták, kirabolták! Férjeikkel, gyermekeikkel, öreg szülőikkel a városaikon kívül álló téglagyárakba hurcolták őket, ahol hetekig feküdtek a tavaszi esők pocsolyájában. Ez volt a gettó, ahonnan csoportonként kerültek naponta a különlegesen berendezett kínzókamrákba, ott hüvelykszoritókkal, gumibotokkal kínozták- verték őket, míg a fájdalmaktól már félig aléltan megmondták, hová rejtették, kiknek adták át értéktárgyaikat. Sokan haltak bele a kínzásokba. Akik megmaradtak, szinte megkönnyebbültek, midőn vagonokba rakták őket, ha 80-90-ed magukkal is!

Négy-öt napig utaztak így, útközben elhaltak társaságában, míg az auschwitzi koncentrációs tábor zsidórámpájára érkeztek. Ami itt történt velük, azt már tudjuk. Férjeiktől, szüleiktől, gyermekeiktől elválasztva, a gyermeki, a hitvestársi, az anyai szív fájdalmától félig őrülten érkeztek, mint jobbra szelektáltak a „C" tábor barakkjaiba. Mielőtt a piszoknak, a terveknek, a járványos betegségeknek e csarnokaiba léptek, még át kellett éljenek egy mozzanatot, az emberi méltóságbóli kivetkőztetés procedúráját, a fürdetést.

Durva kezek vágták le ápolt hajfonataikat és szedték le testükről a ruhát. Fürdés után adtak reájuk másokat, de olyanokat, amelyeket még az útszéli koldus is undorral dobna el. Ezekben a ruhákban kapták a III. Birodalom első juttatását, a tetveket.

Ilyen előzmények után kezdték meg a K. Z. drótjai közé zárva, árnyékéletüket. Mosléknak is silány táplálékuk nem engedte, hogy éhen haljanak, de élni sem. Táplálékukból teljesen hiányzott a fehérje, ennek kiesése ólomnehézzé tette lábaikat. A zsiradék hiánya püffedtté tette testüket. A rendes havi mensesük elmaradt. Ennek idegesség, fejfájás, gyakori orrvérzés voltak a következményei. A "B" vitamin hiánya állandó aluszékonyságot és feledékenységet idézett elő, ami addig terjedt, hogy már lakhelyük utcájának nevét és házuk számát is elfeledték. Csak szemükben látszott még élet, belőlük sem az értelem tiszta lángja lobogott, hanem az éhségtől, testi és lelki fájdalmaktól megzavart tudat ködfátyolba vont tüze.

Ily körülmények között csinálták végig az órákig tartó Zählappeleket, számbavételi sorakozókat, és ha ájultan kidőltek a sorból, midőn a reájuk öntött hideg víztől magukhoz tértek, első pillantásuk a K. Z. fölött gomolygó füstre és a krematórium kéményeinek lobogó lángjára esett. E két jel, a füst és a láng tudatták velük a nap minden órájában, hogy a túlvilág kapui előtt állanak!

Négy hónapig éltek a „C" tábor lakói a krematóriumok kapui előtt és tíz napig tartott, míg a halálba indulók azokon átvonultak. Negyvenötezer, agyonsanyargatott testből szállt el a lélek, és a „C" táborra, annyi tragédia hordozóinak szállására, mérhetetlen némaság borul!

XXIX. Fejezet

Így várja végzetének csapását a Sonderkommando! Napok, hetek, hónapok múltak el, folyton fejünk felett lebeg, aztán jön a borzalom. A kivégzés, midőn minden sötétségbe borul és hamuvá lesz! El vagyunk készülve. A nap minden órájában várjuk, hogy SS hóhérok nyitnak reánk.

Ezerkilencszáznegyvennégy október 6-án, a reggeli órákban, a kis és a nagy őrlánc között, a neutrális zónán kívül az egyik őrtoronyból fegyver dörrent és egy K. Z. fogoly holtan bukott a földre. A fogoly egy volt orosz katonatiszt, ki szökési kísérlet miatt egy fogolytáborból került ide büntetésből, minden valószínűség szerint itt is szökést kísérelt meg, így került egyik őr fegyvere elé. A politikai SS egy bizottsága szállott ki a színhelyre, élén dr. Mengelével, hogy az esetet a helyszínen bevizsgálják. Közönséges, mindennap előforduló eset volt. Ha zsidó lett volna az áldozat, egyszerűen a hullakamrába, onnan a krematóriumba került volna minden formaság nélkül, de mint orosz katonatiszt, teljes névvel és személyi adatokkal volt regisztrálva. Erőszakos halála

51

megindokolásához boncolási jegyzőkönyv7 kellett. A helyszíni szemle végeztével dr. Mengele a krematóriumba hozatta a halottat és elrendelte törvényszéki orvostani felboncolását! Parancsa szerint délután fél háromkor készen kell legyen a jegyzőkönyv. Személyesen akarja átvenni és annak adatait a hullán ellenőrizni.

Reggel kilenc óra körül járt az idő, midőn dr. Mengele a bonctermet elhagyta. A hullát a boncasztalra tétettem, harminc-negyven perc alatt elkészülhettem volna a boncolással és a jegyzőkönyvvel, de október 6. volt, a Sonderkommando terminusának utolsó előtti vagy utolsó napja. Bizonyosat nem tudunk, de éreztem a halál közelségét. Képtelen voltam dolgozni. Otthagytam a bonctermet és szobámba vonultam. Nagy adag luminált vettem be és egyik cigarettát' a másik után szívtam. Ott sem volt türelmem maradni, az égető terembe mentem. A nappali szolgálat emberei csak vontatottan végezték munkájukat, pedig néhány száz halott feküdt a kazánok előtt. Kis csoportokba verődve, halkan beszélgettek. Felmentem az emeletre, a személyzet szállására, ahol azonnal feltűnt nekem a helyzet szokatlansága. Máskor a Sonderkommando éjjeli szolgálata, a reggeli számbavétel után elfogyasztja reggelijét és aludni megy. Most délelőtt tíz óra és mindenki talpon van. Azt is megfigyelem, hogy az emberek sportöltözetben, pulóverben, csizmában vannak, pedig verőfényes, meleg októberi nap süt odakint. Sürögnek-forognak, kofferjeikben tesznek-vesznek, csendben beszélgetnek. Ennek ellenére érzem az óriási feszültséget, ami itt mindent betölt. Itt valami készülőben van, azt tisztán érzékelem. Bemegyek a főkápó kis elkülönített szobájába, az asztalnál ül. Körülötte az éjjeli szolgálat vezetői, a gépészmérnök, a generálfűtő és a gázkommandó parancsnoka foglalnak helyet.

Alig ülök le, már töltenek is számomra egy fél vizespohárral az asztalon levő, de már félig ürített pálinkás üvegből. A legerősebb lengyel pálinka, a híres köménymagos van poharamban. Ki is iszom egy hajtásra! A Sonderkommando negyedik hónapjának utolsó óráiban nem életmentő szer ugyan, de nagyszerű orvosság halálfélelem ellen!

Társaim részletesen tájékoztatnak helyzetünkről. A Sonderkommando likvidálásának a jelek és megszerzett információk szerint csak másnap, esetleg harmadnap kellene bekövetkezni, de minden intézkedés megtörtént arra, hogy a Sonderkommando 860 főnyi embere ma éjjel a krematóriumból kitörjön. Irány a két kilométer távolságban kanyargó Visztula, mely most, nyár végén igen sekély, így könnyen gázolható. A Visztulától nyolc kilométer távolságra erdős vidék következik, mely átnyúlik egész Lengyelországig. Itt már hetekig, sőt hónapokig is biztonságban lehetünk. Partizánokat is találunk bizonyára.

A fegyverkészlet elegendő a kivitelhez. Az utóbb napokban került ide az auschwitzi Uniógyárból, mely kizárólag municiőgyártásra berendezett nagyüzem és zsidó, lengyelországi rabnők dolgoznak benne, vagy száz darab, nagy robbanóerejű ekrazitos szelence. A németek ezeket használják a vasúti sínek felrobbantására. -Ezenkívül öt géppisztoly és húsz kézigránátból áll a fegyverkészlet. Ez elegendő is a terv kiviteléhez, mert meglepetésszerűen, előbb a magános, éjjeli szolgálatos őröket akartuk őrhelyeiken megközelíteni és késsel ártalmatlanná tenni. A szobájukban alvó SS-eket így meglepve, arra akartuk kényszeríteni, hogy velünk jöjjenek, amíg mi jónak látjuk...

A jelt a kitörésre az I-es krematóriumból adják kézi villanylámpával a II-esnek és így tovább a III-asnak és IV-esnek. A terv szerintem is kivihetőnek látszott annál is inkább, mert ma az I-es krema kivételével sehol nincs égetés. Este hat órára itt is befejeződik, így a Sonderkommandónak ma nem kell éjjeli szolgálatot adnia. Ilyenkor az SS éjjeli szolgálat is gyengébb. Minden krematóriumban három emberből áll az őrség.

Elválunk azzal, hogy a jeladásig mindenki végzi munkáját, mint rendesen és kerül minden olyan cselekedet, ami gyanút kelthetne.

52

A szobámba megyek, ismét át kell menjek a kazántermen. Az emberek kissé lassan, de végzik munkájukat. Két orvostársamnak referálok a helyzetről. A boncszolgának nem szólok semmit. Régi K. Z. fogoly, nem bízom benne. A befejezett tények majd magukkal rántják őt is.

Lassan elkövetkezett az ebéd ideje. Nyugodtan fogyasztottuk el ételeinket és az őszi napon kimentünk társaimmal kissé sütkérezni a krematórium udvarára. Feltűnt nekem, hogy SS őreinkből senkit sem látok. Valószínűleg szobáikban tartózkodnak. Volt ez így máskor is. A kapuk zárva vannak. Kívül a szolgálatot táborbeli SS-ek látják el. Azok a helyükön vannak. Nem tulajdonítok tehát ennek semmi fontosságot. Nyugodtan szívom cigarettámat. A tudat, hogy ma éjjel a drótokon kívül leszünk és ismét szabadok, feloldotta bennem a rettentő nyomást, ami négy hónap óta reám nehezedett. Ha nem sikerül, úgy sem vesztettem semmit!

Megnézem karórámat, mutatói félkettőt mutatnak. Felállok és hívom társaimat a boncolás elvégzésére, hogy fél háromig, mikor dr. Mengele érkezik, készen legyünk. Szó nélkül követnek a boncterembe. Azonnal munkához látunk. Ma egyik orvostársam végzi a boncolást. Én az írógépnél ülök és a jegyzőkönyvet írom. Körülbelül húsz percig dolgoztunk így csendben, midőn iszonyú robbanás reszketteti meg a levegőt, utána sűrű géppisztolyropogás. Kinézek a zöld nagyhálós ablakon és látom, hogy a III-as kamra óriási, vöröscserepes teteje a gerendaszerkezettel együtt kinyílik, óriási tűzcsóva és fekete füst száll a magasba. Alig múlik el egy perc, közvetlenül a boncterem ajtaja előtt hallik egy géppisztolynak ropogása. Sejtelmünk sem volt, mi történhetett? Terveink éjszakára szóltak. Csak árulás lehetett és az SS idejében közbelépett vagy nagyszámú partizán támadta meg a krematóriumokat! Szirénák riasztó búgása hallik Auschwitz I. és Auschwitz II. felől. A robbanások és géppisztolyropogások egyre erősödnek. Már nehéz gépfegyverek is beleszólnak. Gyorsan határoztam. Legésszerűbbnek azt tartottam, hogy akár árulás, akár partizántámadás történt, a boncterémben maradunk! Itt várjuk be munkahelyünkön a dolgok fejlődését. Nyolc-tíz teherautó érkezését figyelem az ablakon keresztül. Az l-es, a mi kremánk előtt fékeznek és félzászlóaljnyi SS katona ugrik le róluk és fejlődik rajvonalba a drótkerítés előtt...

Most már tisztán áll előttem a helyzet. A Sonderkommando kerítette hatalmába az l-es krematóriumot, az ablakokból lő és dobálja a kézigránátokat a kapu előtt felvonuló SS rajvonalra. A védekezés eredményesnek látszik, mert több SS katonát látok sebesülve vagy holtan összeesni. Ez arra indította az ostromlókat, hogy hathatósabb eszközöket vegyenek igénybe. Elő is vezetnek negyven-ötven betanított vérebet és azokat uszítják a krematórium belsejében lévő védekezőkre, de bámulattal látom, hogy a különben annyira készséges, vad kutyák nem mozdulnak, sőt szűkölve húzódnak SS gazdáik háta mögé. Ezt azzal magyarázom, hogy a kutyák csíkosruhás foglyokra vannak betanítva, itt olyanok nincsenek, hanem van egyéb, ami a kutyáknak szokatlan. A krematóriumban és körülötte vérnek és égett húsnak, csontnak átható szaga terjengett. Ettől pedig félnek az érzékeny szaglású vérebek. Miután az SS e kísérlete eredménytelen maradt, állandó lövöldözés közben elhárító ütegből és a krematórium épületére irányítva, állásba kezdték helyezni azokat.

Ily számbeli és fegyverekbeni fölénynek nem tudott a Sonderkommendo ellenállni. Hatalmas hurrá-kiáltás rázta meg az épületet és a Sonderkommando a krematórium épületének hátsó ajtóin kirohant. Az előre átvágott villanydrótokon keresztül kitört és futólépésben, állandóan lövöldözve, az őlánc vonalán áló SS-ekre, a Visztula kanyarja felé vette menekülésének irányát. Nagyon élénk tűzharc keletkezett az SS és a menekülök között. Jól hallom, amint a fegyverropogásba és a kézigránátok, illetőleg a robbantószelencék dörrenésébe beleszólnak az őrtornyok nehéz gépfegyverei. Talán tíz percig seín tartott és elcsendesedett minden.

Most már a homlokzati részen álló SS rajvonal is rohamra indult anélkül, hogy a két ágyút használta volna. Feltűzött szuronnyal rohanták meg több oldalról az épületet és özönlötték el annak

53

minden földszinti és emeleti helyiségét. Egy tízes csoport a boncterembe hatolt. - Reánk tartott fegyverrel közrefogtak bennünket és feltartott kezekkel, sűrű puskaagyütlegekkel az udvarra kísértek, ahol arccal a földre parancsoltak mind a négyünket.

- Aki megmozdul, vagy fejét felemeli, golyót a fejébe! - hangzik a parancs. Néhány perc múlva a lépésekről hallom, nagy csoport sonderest hoznak és mellénk fektetik. Mennyien lehetnek? Nem tudom, mert arcomat a földre szorítva, mozdulatlanul fekszem az újonnan jöttekel egyvonalban. Három-négy perc múlva újabb csoportot hoznak, ezek a hátam mögött feküdnek le.

Amíg mozdulatlanul fekszünk, állandóan kapjuk az ütiegeket a puskák agyával, vagy sűrű szitkok között a csizmarúgásokat fejünkbe, hátunkba, derekunkba. Érzem a vér melegét, amint fejemről, arcomról végigcsorog, a sós ízt, véremnek sós ízét, amint ajkamra folyik. Csak az első ütéseket érzem. Fejem zúg, kavarog. Nem gondolok semmire. Érzékszerveim kezdik felmondani a szolgálatot. Érzem, mint olvadok fel a megsemmisülés közömbösségében.

Húsz-harminc perce fekszünk így és várjuk a hátunk mögött álló SS katona fegyveréből a golyót. Tudtam, hogy e helyzetben fejünkbe lőnek. Ez a leggyorsabb és legenyhébb halálnem. Én csak tudom. Szakmabeli dolog! Szinte látom a közelről behatoló golyó hidraulikus nyomásától szétloccsant agyvelőmet és ezer darabra hulló koponyámat.

Autóberregést hallok. Nem érkezhet más, csak dr. Mengele! Reá vártak a politikai SS emberei. Nem nézhetek fel, de hangjára ismerek. Ő beszélget az arcvonalunk előtt álló SS parancsnokkal. Hirtelen harsány kiáltást hallok. Egy SS ordítja felénk. - Orvosok felállni! Engedelmeskedünk a parancsnak. Felállunk mind a négyen. Vigyázzban állva várjuk a történendőket. Dr. Mengele engem magához int. Arcom, ingem véres, ruhám sáros, így állok meg előtte. Mellette három SS tiszt áll, a politikai SS vezetői. Dr. Mengele megkérdi, mit követtünk el? - Semmit -felelem -, csupán a Hauptsturmführer úr parancsát teljesítettük. Az orosz katonatiszt hulláját boncoltuk, midőn a baj bekövetkezett. - Ekkor maradt félbe a boncolás és az írógépben a jegyzőkönyv. Meg lehet győződni róla! Végig a munkahelyünkön tartózkodtunk, ott találtak reánk. - Az SS parancsnok mindezeket megerősíti. Dr. Mengele reám néz és szól: - Menjen, mossa meg magát és dolgozzon tovább! - Sarkon fordulok, három társam is követ. A krematórium ajtajának tartunk. Alig teszünk húsz lépést, hátunk mögött sortüzek dörrennek. A Sonderkommando holtan fekszik a véres kövezeten.

Nem fordultam hátra, hanem meggyorsítva lépteimet, szobámba mentem. Remegő kezekkel cigarettát próbáltam sodorni. Három papírt is elszakítottam, míg sikerült. Reágyújtottam és mélyet szippantva a füstből, ágyamhoz támolyogtam és lefeküdtem. Csak most kezdtem érezni fejemen és testem minden részén az elszenvedett ütések és rúgások okozta fájdalmakat.

Annyi minden történt e napon, pedig csak három óra volt délután. Megmenekülésem nem okozott sem örömet, sem megkönnyebbülést! Tudatában vagyok annak, hogy csak halasztást kaptam. Ismerem dr. Mengelét és az SS mentalitást. Tudatában vagyok munkaköröm fontosságának és azt is tudom, hogy pótolhatatlan vagyok. A K. Z.-ben rajtam kívül nincs boncolóorvos, ki az itteni követelményeknek megfelelne. Ha akadna is ilyen, úgy az óvakodna attól, hogy szakmabeli képességeit felfedje és dr. Mengele karmai közé kerülve, négy hónap után, mint Sonderkommandós fejezze be életét.

Midőn végsőkig felzaklatott idegeim kissé megnyugodtak, felkeltem fekhelyemről és elindultam, hogy körülnézzek. Tudni akartam, hogy voltaképpen mi is történt ma délután? Tényleg áruló volt közöttünk és az SS a Sonderkommando kiirtásával akadályozta meg a készülő zendülést? Keresve sem találhattak volna jobb alkalmat és jogcímet a kommandó likvidálására. A másik feltevésem szerint, egyszerűen ma járt le a négy hónapos terminus. A politikai SS parancsot kapott

54

a kivégzésre! Akcióba is léptek, hogy azt végrehajtsák, de a XII. Sonderkommando nem tett eleget a parancsnak, hogy az udvaron felsorakozzon, mintha számbavétel vagy parancskiadás céljából hívnák össze, de valójában azért, hogy egyszerűen lepuffantsák. Eddig minden Sonderkommandóval így történt. A mi kommandónk ennek tudatában a fegyveres ellenállást választotta.

Az égetőteremben hosszú sorokban, meztelenre vetkőztetve, halott bajtársaim fekszenek a kemencék előtt. Sorra felismerem az Ies krematóriumból kitört társaim hulláit. Kézikocsin hozták be az összeszedett hullákat az őrláncok vonaláról, ahol elestek. Itt fekszenek azok a bajtársak is, kiket az udvaron végeztek ki, miután engem és három társamat kivettek soraikból. Ezeket az ellenállás leverése után hozták a II-es, III-as és IV-es krematóriumokból az I-esbe, hogy itt végezzenek velük és együtt égessék el a többiekkel. Ma csak itt van tűz a kemencében és mindössze harminc, sebtében összeszedett új Sonderkommandós áll rendelkezésre.

Az SS altiszt mellett állok, ki az arccal fölfelé fordított halottak karjairól a számokat jegyzi. Nem kérdezem tőle, magától mondja, hogy tizenkét ember hiányzik a Sonderkommandóból, a többi, hét ember kivételével, halott. A hét emberből négyen voltunk mi, a boncterem három orvosa és a laboránsa. Életben maradt a dinamók és ventilátorok kezelőmérnöke, egy generál-fűtő és egy Pipel, azaz mindenes, ki az SS személyi szolgálatában ruhákat, csizmákat, evőeszközöket tart rendben és emellett a telefonkészüléknél is teljesít szolgálatot. Tizenkettőnek sikerült a szökés.

A Pipeltől tudtam meg részleteiben is a mai nap eseményeit. Árulásról szó sem volt. A politikai SS hetven tagja teherautón érkezett délután fél kettőkor a III-as krematóriumba. Parancsnokuk sorakozó! rendelt el a kommandónak, de azok közül senki nem mozdult. Sejtették, mi következik. Az SS tiszt úgy vélte, hogy könnyebben ér célt, ha félrevezető akcióba kezd, ők művészei a hazugságoknak. Ecélból kiáll az udvar közepére és egy beszédet vág ki SS primitívséggel és rövidséggel: - Emberek, felsőbb parancsra, miután itt eleget dolgoztatok, egy munkáslágerbe mentek transzportban. Ott jó ruhátok, bőséges zabáinivalótok és könnyű dolgotok lesz. Akit tehát tetoválási számán olvasok, az lépjen ki közületek és álljon sorba! - elkezdi az olvasást. Száz magyar sonderes van a III-as krematóriumban, azokat olvassa először. Ezek a legfiatalabb K. Z. lakók simán sorbaállnak. Nagyobb az ijedségük, mint a bátorságuk. Egy SS osztag el is viszi őket azonnal a krematórium udvaráról. A JD" tábor 13-as barakkjába zárják valamennyit.

A III-as krematóriumban ezalatt tovább folyt a tetoválási számok felolvasására. A görög nemzetiségűek kerültek sorra. Ezek már nem állnak oly készségesen sorba, midőn számaikat kiáltja az SS tiszt. A lengyelek csoportja következik. Morgás, indulatos közbekiáltások hallatszanak a tömegből. Az SS egy számot kiált. Nem mozdul senki! Amint várakozva körülnéz, egy ásványvizesüveg esik a lábai elé. Borzalmas robbanás következik. Hét SS fekszik sebesülten vagy holtan a vérében, köztük a parancsnok. Az üveg ekrazittal volt töltve. A lengyelek dobták. Az SS gyilkos tüzet nyit a zendülőkre. Azok bevetik magukat a krematóriumba. Onnan dobálják az ekrazitos üvegeket az udvarra. Egy SS csoport az udvaron még sorban álló görögöket maradéktalanul legéppisztolyozza. Néhányan menekülni próbáltak közülük. A kapuknál lelőtték azokat is.

Az SS állandóan lövöldözve, a krematórium bejárata felé nyomul. Nehéz feladat, mert a lengyelek keményen ellenállanak. Egymásután hullanak az ásványvizesüvegek az épület ablakaiból az udvarra és hatalmas robbanásuk tisztán tartja az épület előterét, míg egy minden eddigit fölülmúló robbanás vágja földhöz a már közeledő SS katonákat. A krematórium óriási tetőszerkezete kinyílik és a tartógerendák százai repülnek füst és láng között az égnek. Négy, benzinnel telt vashordó robbant fel és változtatta romhalmazzá a nagy épületet, maga alá temetve a sondereseket. Néhányan az életben maradottak közül még ellenálltak, de az SS golyószórók

55

leterítették őket. A többiek, akik sebesülésükkel járni tudtak, az ajtó elé jöttek feltartott kezekkel, de sortűz végzett ezekkel is. Tudták ezek, mi vár reájuk, de az épületben tűz tombolt és inkább a könnyebb halált választották. Visszahozták a D. lágerbe vitt száz magyar sonderest is és maradéktalanul agyonlőtték valamennyit.

A zendülés tehát a III-ban kezdődött. Az I-es krematóriumban nyugodtan folyt a munka, míg a III-as krematórium a levegőbe nem repült. A robbanás hallatára az izgalom tetőfokára emelkedik az amúgy is feszült várakozásban. Az első pillanatokban nem tudja senki, mi történt? A tüzelők otthagyják a kemencéket és a terem egyik végében csoportba verődve tárgyalják a lehetőségeket. Csak pillanatokig van erre idejük, mert az SS őrség egy embere közöttük terem és a generálfűtőt rekedt ordítással vonja felelősségre, mert emberei nem dolgoznak és a kazánokat magukra hagyták. A fűtőmester felelt neki valamit, ami nem lehetett számára kielégítő magyarázat a munka abbahagyására. Vastag sétabotjával, mert minden SS őrnek volt ilyen és a sonderesek nógatására használták, teljes erőből annak arcába sújtott, természetesen a görbe végével. Más talán szétrepedt koponyával holtan esett volna össze ilyen ütéstől, a generálfűtő, a kommandó legkeményebb embere csak megingott. Arcát elöntötte a vér. Csizmaszárából egy hosszú, éles kést húzott elő és az SS altiszt mellébe döfi. Az összeesne, de két másik tüzelő már résen van. Kinyílik az első kazán ajtaja és fejjel előre a tűzbe dobják. Mindez egy pillanat alatt történt, de az SS csizmás lábait megláthatta egy másik, a terem túlsó oldaláról a csoportosulás láttára elősiető SS őr. Futólépésben egyenesen az első kemencéhez tart, hogy annak ajtaját kinyissa. Látni akarta, kit dobtak ruhástól, csizmástól a kazánba? Csak SS katona vagy sonderes lehet! Sohasem tudta meg, hogy melyik volt a kettő közül. Egy elébe ugró sonderes mellbe szúrta és másik kettő segítségével társa mellé, a.kazánba dugták.

Pillanatok alatt kerültek kézbe a géppisztolyok és a kézigránátok, robbantószelencék. Sűrű lövések és dörrenések hangzanak a nagy égetűterem mindkét oldaláról. Egyik végében az SS őrség, másikon a sonderesek állanak. Egy kézigránát az SS-ek közé esik. Ez hét emberük harcképtelenségét, illetőleg halálát jelenti. Vannak sebesültek és halottak a sonderesek oldalán is. Ez még elkeseredettebbé teszi küzdelmüket. Az SS-ből még néhány ember kidől, a többi, lehetnek vagy húszan, jónak látja az épületből visszahúzódni. Meg sem állnak a krematórium kapujáig. Ott csatlakoznak a közben már akcióba lépő, kívülről hozott SS csoporthoz.

A többit már tudjuk. Heten maradtunk a krematóriumban! A tizenkettőt is visszahozták éjszakára. A kitörésnél sikerült a Visztulán túlra jutniok, de egy nagyobb SS csoport kezeibe kerültek. Teljesen kimerülve, egy biztonságosnak vélt lengyel házban húzódtak meg. Lakásadójuk értesítette a közelben portyázó SS különítményt, azok rajtaütöttek és foglyul ejtették mind a tizenkettőt.

Már ágyamban feküdtem és a mozgalmas nap után aludni akartam. Váratlanul több géppisztolynak a ropogása riaszt fel szendergésemből.

A lövések elhangzása után súlyos léptek közelednek a folyosón. Ajtóm felpattan és két SS támolyog be rajta. Véres az arca mindkettőnek. A visszahurcolt tizenkét emberünk, midőn kísérőikkel a krematórium udvarára érkeztek, ököllel támadt azokra, hogy fegyvereiket megszerezze. Innen voltak a két SS arcán a sérülések. Természetesen azonnal agyonlőtték mindőjüket. Sebük ellátására és bekötözésére szólítanak fel! Teljesítem parancsukat.

A tizenkét bajtárs pusztulása teljesen lesújt. Ennyi emberélet árán egyetlen hírmondónak sem sikerült ez átkozott helyről kijutni, hogy elmondhassa,. ami itt történik.

Mint később megbizonyosodtam felőle, mégis elment a híre a lázadásnak. Civil munkásokkal

56

együtt dolgozó K. Z. foglyok adták tovább. Az SS-ek között is volt, aki kibeszélte. Nagy esemény volt ez! Egyetlen a K. Z.-ek történetében! Meghalt nyolcszázötvenhárom fogoly. Elpusztult hetven SS katona. Ezekből egy Obersturmführer, tizenhét Oberschaarführer, Schaarführer és ötvenkét Sturmrnan, azaz közkatona volt. Porig égett a III-as és használaton kívül helyeződött géprombolás következtében a IV-es krematórium.

XXX. Fejezet

Nagyon nyugtalan éjszaka után, fáradtan ébredek. Súlyos idegizgalom állapotában vagyok. Szobatársaimnak lehalkított beszédje, cipőik kopogása is ingerel.

Rossz hangulatban vonulunk társaimmal a boncterembe. Az égetőtermen megyünk keresztül. A betonpadló tiszta a kazánok előtt. Bajtársinkat még az éjféli órákban elégették. A kazánok már kihűlőben vannak, csak langyos meleget árasztanak. A harminc új Sonderkommandós, valamennyi az első krematóriumban eltöltött nap véres tragédiájától rémülten, dermedt csendben ül vagy fekszik halott bajtársaik ágyain.

Néhány napig tart csak ez az állapot. Majd jelentkeznek ezeknél is kisebb, nagyobb megnyilvánulások. Étvágy egy jó falat után. A dohányzás is enyhíti a reájuk nehezedő nyomást. A pálinkában pedig a leghatásosabb és legáldottabb gyógyszert ismerik meg. Ez néhány órára kigyógyítja az embert a krematóriumbetegségből. Feledteti a múltat és nem enged gondolkozni sem a jelenről, sem a még borzasztóbb jövőről. Amit a K. Z. barakkjaiban eddig annyira nélkülöztek, jó ruhákat öltenek magukra. A tisztaságot is űzhetik tetszés szerint. Itt van víz, fürdő, van szappan és főleg törülköző. Úgy veszem őket. mint az öreg kaszárnyalakó az újoncokat. Majd megszoknak mindent!

A boncteremben egyéb elfoglaltság híján - ut aliquid videatur -, azaz - valami láttassék -munkát adok embereimnek. A port töröltetem le a muzeális metszetek üvegjeiről. A műszereket hozatom rendbe, valamint a tegnapi harcok golyóitól szétszakadozott dróthálókat foldoztatom össze az ablakon. Magam a munkaasztalnál ülök és dr. Mengelének elmondandó panaszokat és kívánságokat csoportosítok flastromokkal teleragasztott koponyámban.

El fogom neki magyarázni, hogy nem alkalmas boncteremnek a krematórium egyetlen helyisége sem, mert mindenhova elhallik a halálba indulók ezreinek velőkig ható ordítása. Akár gázhalál, akár tarkólövés vár reájuk. A kutatómunkában nem tudok elmélyülni, mert ideérkezésem napjától kezdve ismerem az idekerült tizenegy Sonderkommando sorsát és négy hónapon át a nap minden órájában és percében az én kommandóm, a XII. kommandó sorsának beteljesedését vártam. Arra is megkérem, legyen belátással és ne kívánja tőlem a precíz munkát, mert tegnap is, 1944. október 6-án megparancsolta, hogy egy orosz katonatiszt hulláját boncoljam fel és írjam meg a boncolási jegyzőkönyvet. A szemem előtt repül a levegőbe a III-as krematórium, egy zászlóalj SS támad reánk. Ágyúkat, vérebeket vonultat fel. Kézigránátok robbannak. Feltűzött szuronnyal SS katonák hatolnak a tudomány ez általam igazgatott csarnokába. Súlyos ütlegek között az udvarra vezetnek, ott a sárba fektetnek és néhány pillanat alatt kórboncnokból kivégzési alany lettem. Igaz, hogy ő, dr. Mengele kivett a halálraítéltek sorából, de ismét a siralomházba kerültem, újabb négy hónapos terminusra. Arra is megkérem, hogy lássa be annak a helyzetnek is a tarthatatlanságát, ami tegnap este előállott. Két SS altisztet részesítettem orvosi segélyben, kik tegnap még a földre parancsoltak, összerúgtak, puskaaggyal ütöttek, ahol csak tudtak. Fegyverüket fejemre irányítva, csak a jelre vártak, hogy gyilkos golyóikat belém küldjék.

Ezek lennének a panaszok és aggodalmak, miket főnökömnek elmondani szándékozom. Kívánságom pedig az, hogy helyezzen bennünket, a négy tagból álló bonctermi kommandót a

57

boncteremmel együtt a K. Z. egy erre alkalmas helyiségébe.

Mire megfogalmaztam mondanivalóimat, már nyitja is az ajtót dr. Mengele. Előírás szerint vigyázzba állunk és mint rangelső jelentem: -Százados úr! Három orvos és egy laboráns munkájukat végzik!

Pillantása végigsiklik rajtam és leukoplasztokkal teleragasztott fejemen állapodik meg. - Mi van magával? - kérdezi félig a jóindulat, félig a derű hangján. Kérdéséből tudomásul kell vegyem, hogy nem akar a tegnap délután történtekre emlékezni. Nem is felelek reá. Annyit mondok csak, amennyi hirtelen köddé foszlott panaszaim halmazából megmaradt. - Százados úr! Ez a miliő nem alkalmas tudományos kutatómunka végzésére. Nem lenne kivihető a boncteremnek az áthelyezése?

- Reám néz. Arca megmerevedik. - Talán sentimentjei vannak? - kérdezi fagyos rövidséggel.

Szemrehányást teszek magamnak, hogy ennyire megfeledkeztem eddig alkalmazott óvatosságomról és azt a környezetet kifogásoltam, ahol bomlott agyú, kutatóőrülettől megszállt főnököm a legjobban érzi magát.

Idevilágít a máglyák lobogó tüze. Itt terjeng négy krematórium kéményeinek füstje. A lég égő emberhúsnak és pörkölődő hajnak szagától terhes. A halálba indulók ordítása és a tarkólövések dörrenése remegteti az épület falait. Ide tér meg minden szelektálás és véres tűzijáték után.

Itt tölti minden szabad idejét a borzalmak e légkörében és csendes őrjöngéssel nyittatja fel velem halálba küldött ártatlanok százainak hulláit. Friss emberhúsból készült táptalajon tenyésznek a baktériumok a villamos hőszekrényben. Órákig ül a mikroszkóp előtt és olyan jelenségek okát keresi, amiket nem fog megfejteni senki, az ikerszülés okát.

Ma azonban fáradtnak látszik. A zsidórámpáról jön, ahol órákig állott a szakadó esőben és a rigai gettó idehurcolt lakóit szelektálta. Nem volt ez szelektálás, mert mindenki balra került. Megtelt velük a két működő krematórium és a máglyák óriási árkai. A Sonderkommando a szükségletnek megfelelően négyszázhatvan emberből áll.

A laboratórium munkaasztalához ül nedves köpenyében. Sapkáját sem teszi le, habár ernyőjéről cseppekben hull az esővíz. Észre sem veszi talán.

- Százados úr! - szólok. - Engedje meg, hogy köpenyét és sapkáját a kazánterembe vigyem. Öt perc alatt megszáradnak. - Hagyja - feleli -, csak a bőrömig mehet a víz.

A lelőtt orosz katonatiszt boncolási jegyzőkönyvét kéri. Átnyújtom. Kezébe veszi, pár sort olvas belőle és visszaadja. - Nagyon kimerült vagyok. Olvassa maga! - Meglepődve veszem át a jegyzőkönyvet és olvasásába kezdek. Négy-öt sorig jutok csupán. Félbeszakít. - Hagyja, nem szükséges! - szól és az ablakra mered végtelenbe néző, de semmit nem látó tekintettel.

Mi történhetett ez emberrel? Talán megtelt a borzalmak csömörével? Rossz híreket kapott, mikből tudatára jutott, hogy nincs értelme tovább? Azt is lehetségesnek tartom, hogy az utóbbi hónapok fáradalmai merítették ki.

Nem adott alkalmat együttlétünk alatt sohasem magánbeszélgetésekre. Most azonban olyan összetörtnek látom, hogy bátorságot veszek és megkérdezem:

- Százados úr! Meddig tartanak még a megsemmisítések?

Reám néz és felel:

58

- Mein Freund! Es geht immer weiter, immer weiter!

Barátom! Ez így megy tovább, mindig tovább.

Szavaiból csendes rezignációt érzékelek.

Felkel helyéről és elhagyja a laboratóriumot. Aktatáskájával kezemben, kocsijáig kísérem.

- A közeli napokban érdekes munkában lesz részük - szól és kocsijába lép.

Hidegrázóan veszem tudomásul, hogy az érdekes munka újabb ikercsoport halálát jelenti.

XXXI. Fejezet

Készültség állapotában vannak a krematóriumok. A Sonderkommando emberei a samottbéléseket cserélik a kemencék tűzszekrényeiben. A kazánok nehéz vasajtóit festik és olajozzák azok sarkait. A dinamók és ventilátorok egész nap járnak. Szakemberek ellenőrzik működésüket. A litzmannstadti gettó érkezése van jelezve. E gettóról tudni kell, hogy 1939 telén állították fel a németek. Lakóinak száma kezdetben 500 000 lélek volt. Óriási hadiüzemekben dolgoztak a gettó lakói. Munkájuk térítéséül gettómárkát kaptak, de ezt a pénzegységet csupán a legszűkebbre szabott élelemadagokra válthatták be. Magától adódott, hogy az emberfölötti munkateljesítmény és táplálkozás közötti aránytalanság tömegesen okozta pusztulásukat. A gyakori járványok is tizedelték őket. így olvadt le az 500 000 lélek 1944 őszére 70 000-re.

Most elérkezett számukra is a vég. Napi tízezres csoportokban érkeznek az auschwitzi K. Z. zsidórámpájára. A szelektálás kilencvenöt százalékot balra, öt százalékot jobbra küldött. Kiközösített, megátkozott fajuk tragédiájának súlyától görnyedten, az ötéves gettóélet lelket ölő sivárságától megkínzottan, évtizedeket öregedve a reájuk kényszerített gályarabmunkától, kifogyott belőlük a jónak vagy rossznak érzékelése. Egykedvűen lépnek át a krematórium kapuján, pedig nem titok előttük, hogy végzetük útjának utolsó állomására értek.

Lemegyek a vetkezőterembe. Ruháik, cipőik szétdobálva hevernek a betonpadozaton. Ezeket a rongyokat és cipőnek használt fadarabokat nem lehet fogasra akasztani. A ruhatári számok nem érdeklik őket. Ott rakják lé kézicsomagjaikat is, ahol állanak. Néhány ilyen csomagot kinyitnak és megmutatnak az osztályozásnál dolgozó sonderesek. Kukoricalisztből, vízzel és kevés lenmagolajjal készített pogácsa, egy-két kiló zabpehelyliszt volt minden útravalójuk.

Egyik transzportjuk érkezésénél történt, hogy dr. Mengele egy púpos hátú, ötven év körüli embert pillantott meg a szelektálásra felsorakozók között. A nyomorék nem volt egyedül. Egy szép arcú, magas növésű tizenöt-tizenhat év körüli fiú állott mellette, kinek jobb lába hibás volt és acéllemezekből készült járószerkezettel, valamint vastag talpú ortopédcipővel volt korrigálva. Apa és fia voltak.

Dr. Mengele, a zsidó faj degenerációs elméletének egyik iskolapéldáját vélte a púpos hátú apa és nyomorék lábú fiú testi fogyatékosságaiban felfedezni. Azonnal kiveszi őket a sorból. Egy SS altisztet int magához. Jegyzőkönyvecskéjéből két lapot szakít ki, azokra jegyez valamit és a két szerencsétlent az SS katonával az I-es krematóriumba kísérteti.

Déli tizenkét óra felé jár a idő. Az I-esben ma nincs üzem. Elfoglaltságom e pillanatban nincs. Szobámban időzöm. Ott talál reám a napos szolgálatot ellátó SS katona. A kapuhoz hív. Ott áll már az apa fiával, hátuk mögött SS kísérőjük. Az egyik írásbeli üzenetet, amelyik nekem szól, átveszem. Ez áll rajta: "Boncterem, Krema I." - A No. I. vizsgálja meg klinikailag mindkettőt. Vegyen apáról

59

és fiáról pontos méreteket. Készítsen minden adatot pontosan magukban foglaló klinikai vizsgálólapokat, különös tekintettel az észlelt fogyatkozások keletkezésének okaira."

A másik levélke Oberschaarführer Mussfeldnek szól. Olvasatlanul is tudom, mi áll benne. Egy sonderes kezébe adom, az kézbesíti neki.

Apa és fia a litzannstadti gettó nyomorúságos éveinek penészes alakjai, szorongó érzésévél, a balsejtelemnek néma ajkakkal, de kérdező tekintettel néznek reám. Áthaladok velük a napsütéses udvaron. Néhány megnyugtató szóval a boncterembe kísérem őket. Szerencsére nem fekszik hulla a boncasztalon, rettenetes látvány lenne számukra!

Kíméletből nem itt. az átható szagú, komor helyiségben vizsgálom meg őket, hanem a világos, meleg munkateremben. Az apa, mint elbeszéléséből megtudom, előkelő litzmannstadti textilnagykereskedő, ki gyakran kereste fel a béke éveiben Bécs kiváló orvostanárait fiának gyógykezeltetése végett.

Előbb az apát vizsgálom meg mindent kimerítő alapossággal. Gerincoszlopának elferdülése a késői rachitis, angolkór következménye. Egyéb tünetét valamely betegségnek a legszorosabb vizsgálattal sem észlelem nála.

Meg is nyugtatom, hogy innen biztosan valamelyik munkatáborba kerül.

A kellemes arcú, okos tekintetű, de lelkileg teljesen megtört fiúval elbeszélgetek, mielőtt lefolytatom vizsgálatát. Félelemtől remegő, színtelen hangon beszél ötéves gettóéletének számtalan borzalmas, fájdalmas és szomorú eseményéről. Tízéves korában került szüleivel a gettó drótjai mögé. Édesanyja, a törékeny testű, érzékeny lelkű asszony nem sokáig bírta a reájuk zúduló megpróbáltatásokat. A melankólia és depresszió állapotába került. Hetekig alig vett magához táplálékot, hogy férjének és gyermekének bővebben jusson az amúgy is szűkén adagolt, embernek élvezhetetlen élelemből. Az igazi zsidó hitves és gyermekét őrjöngésig szerető zsidó anya mártíromságával halt meg begettózásuk első évében. így elárvultan élték a gettó szomorú életét az élettársát vesztett férj és az anyátlan gyermek.

Most az I-es krematóriumban vannak. Micsoda borzalmas drámája zsidó létünknek, hogy én, a zsidó orvos kell megvizsgáljam pontos klinikai módszerrel őket, mielőtt a halálba indulnak és kell, felboncoljam még meleg testüket. Olyan indulattal érzékelem zsidó sorsunk e borzalmas iróniáját, hogy szinte az őrjöngésig feszülnek idegeim tehetetlenségemben.

Kinek az akaratából zúdul szerencsétlen népünkre a borzalmak ilyen sorozata? Ha Istenéből! Úgy már az is elbújt szégyenében, mert ennyit még Ő sem akart.

Összeszedem minden kis részét széthullásban levő energiámnak. Megvizsgálom a fiúcskát is. Jobb lábának fején születési torzulást állapítok meg, egyes ízületek hiányosságával. Az elváltozás tudományos neve - hypomelia. Mint észlelem, többszöri műtétet végeztek rajta zseniális kezek, miknek következtében lába megrövidült, de a bandázzsal és ortopédcipővel teljesen járóképes. Egyéb elváltozást nem észleltem testén.

Megkérdezem, hogy kívánnak-e valami ennivalót? Nagyon éhesek, mondják. Szólok egy sonderesnek, hozzon számukra ételeket. Meg is kapják azonnal a bő adag makarónis pörköltet. Ilyen étel csak a Sonderkommandónál van. Neki is látnak és mohón fogyasztják a rég nem ízlelt, finom étket. Ők nem, de én tudom, hogy siralomházi ételüket, az "utolsó vacsorát" fogyasztják.

Alig félórával később megjelenik Oberschaarführer Mussfeld és négy Sonderkommandós.

60

Bevezetik a két embert a kazánterembe, ott levétetik velük ruháikat és kétszer dörren az Ober fegyvere. Apa és fia holtan fekszenek a véres betonon. Oberschaarführer Mussfeld eleget tett dr. Mengele parancsának.

Most ismét rajtam a sor. A két halottat behozzák a boncterembe. Olyan émelygésem van a borzalomtól, hogy társaimra bízom a boncolások elvégzését, én a jegyzőkönyvet írom. A boncolások sem juttattak egyéb adatok birtokába, mint amelyeket már „élőben" is megállapítottam. Közönséges esetek, de használható propagandaanyag a zsidó faj degenerációs elméletének alátámasztására.

Az esteli órákban, miután legalább tízezer embert küldött a halálba e napon, megérkezik dr. Mengele. Nagy érdeklődéssel hallgatja jelentésemet a két testi fogyatékos áldozat élőbeni és boncolási adatairól.

- Ezeknek a halottaknak nem szabad elégetésre kerülniük - mondja -, ki lesznek preparálva és a csontvázak Berlinbe mennek az antropológiai múzeumba!

Megkérdezi, milyen módszert ismerek a csontvázak tökéletes megtisztítására? - Kétféle módszert is ismerek - felelem. - Az egyik az elenyésztő módszer, ami abból áll, hogy a halottat klórmeszes vízbe helyezzük, két hét alatt leég a csontokról minden lágy rész. A csontok ezután benzinfürdőbe kerülnek, ami a bennük levő zsiradékot oldja, ezáltal szárazakká, szagtalanná és hófehér színűvé válnak. A másik módszer a rövidebb, a főzési módszer. Ez abból áll, hogy a hullát vízben egyszerűen addig főzzük, míg a húsrészek könnyen, simán eltávolíthatók a csontokról. Utána itt is benzinfürdőt alkalmazunk a csontok zsírtalanítására és fehérítésére.

Dr. Mengele a rövidebb metódusnak, a főzésnek az alkalmazását parancsolja meg.

A parancs a K. Z.-ben nagyon rövid szokott lenni. Itt nem mondják mivel, nem mondják honnan szerzi be a K. Z. fogoly a parancs teljesítéséhez szükséges eszközöket. Véghez kell vinni! Ilyen gondban vagyok magam is. Két halottat kell megfőznöm. Miben főzzem meg és hol főzzem őket? Oberschaarführer Mussfeldhez fordulok, ő segítségemre lesz! Elmondom neki, hogy két halottat kell megfőzzek, de nincsenek hozzávaló edényeim. Borzadással hallgatja még ő is az elmondottakat. Gondolkozik kissé és két vasbádoghordó jut eszébe, mik használatlanul fekszenek egy raktárhelyiségben.

Azokat rendelkezésemre bocsátja és azt ajánlja, hogy az udvaron készíttessek téglákból nyitott tűzhelyeket. így cselekszem. Elkészülnek a tűzhelyek, föléjük kerülnek a vashordók borzalmas tartalmukkal és megindul a főzés. Két sonderest állítottak be fahordónak és tüzelőnek. Öt óra elmúltával, többszöri próba után meggyőződtem, hogy a lágyrészek simán elválnak a csontoktól. A tüzelést beszüntetem, de a hordók a kihűlésig még helyükön maradnak.

Jobb elfoglaltság híján egy kis lugasban ülök és olvasok a hordók közelében. Jóleső csend vesz körül. Ma nincs üzem. A krematórium kéményét javítja négy Auschwitz I-ből idehozott kőművesfogoly.

Estefelé jár az idő. A hordók kihűlőben kell legyenek és éppen indulni akarok pihenőhelyemről azok kiürítésére, midőn egyik emberem, a hordók őrzői és kiszolgálói közül futólépésben közeledik és magából kikelve ordítja: - Doktor! A lengyelek eszik a húst a hordókból! - Gyorsan felugrok helyemről, odarohanok. Négy csíkosruhás, idegen fogoly áll bénultan a hordók körül. A lengyel kőművesek ezek, akik miután munkájukat befejezték, őreikre várnak, hogy visszavigyék őket Auschwitz I-beli szállásukra. Agyonéhezett emberek, valami ennivaló után keresgéltek az udvaron, így jutottak a néhány percre őrizetlenül maradt hordókhoz. Azt hitték, hogy a Sonderkommando

61

számára fő a hús a nagy hordóban. Megszagolták, kivettek néhány nagyobb darabot a bőr nélküli húsrészekből, késükkel lekanyarítottak belőle és mohón enni kezdtek, de nem sokáig, mert a két tüzelő előkerült és észrevette. Szinte megbénultak a rémülettől, midőn megtudták, milyen húsból falatoztak.

A csontokat a benzinfürdetés után a boncterem laboránsa fűzte nagy szakértelemmel egybe. A munkaterem asztalán feküdtek kiterítve, ahol egy nappal előbb még élve vizsgáltam őket.

Dr. Mengele nagyon meg volt elégedve. Több magas rangú orvos társát hozta magával a csontvázak megszemlélése végett. Fontoskodva tapogatták az egyes részeket. Tudományos kifejezésekkel dobálóztak. Úgy tettek, mintha páratlan orvosi tünet lenne a két áldozat csontvázának fogyatékossága. Pseudowissenschaft, áltudományosság, amiben elmélyülnek. Nincs itt semmi különleges rendellenesség. Ami van, az emberek százezreinél észlelhető a világ minden táján. A közönséggel egész kis felületen érintkező orvos praxisában is gyakori megfigyelés. Propagandacélokra nagyszerűen használható, mert az természeténél fogva nem riad vissza még tudományos mezbe öltöztetett égbekiáltó hazugságoktól sem. Akik pedig a propagandaanyagot megtekintik és szövegét olvassák, rendszerint nem rendelkeznek kritikával, hanem úgy vesznek mindent, ahogy felszolgálják.

A két csontváz hosszú, erős papírzsákokba kerül, így utazik Berlinbe a kísérőadatokkal. Erre a küldeményre is rákerült a „sürgős hadifontosságú küldemény" bélyegzője. Megkönnyebbültem, miután elkerültek szemeim elől. Nagyon keserű órákat szereztek nekem életükben és halálukban egyaránt.

Elmúlt egy hét, befejeződött a litzmannstadti gettó likvidálása. Hideg őszi esőnek ad helyet a késő októberi napsütés. Köd és homály borul a K. Z. barakkjaira. Ködössé válik lassan a múltam és sötét a jövőm. A napok óta zuhogó eső, a csontig hatoló nyirkos hideg, a csend csak fokozzák a bennem felgyűlt keserűséget. Akármerre megyek, akármerre nézek, mindenhol csak villanydrótok, minden remény céltalanságának mementói.

A litzmannstadti gettó likvidálását követő harmadik napon a Sonderkommando főkápója egy bőrig ázott asszonyt és két csuromvizes, didergő gyermeket hoz be a krematórium udvaráról. Az utolsó halálba induló transzportból lopakodtak ki, rosszat sejtve és rejtőztek el a krematórium udvarán álló nagy tűzifarakás mögött. Szemük előtt vonul transzportjuk a föld alá és megfigyelhették, hogy senki sem jön onnan vissza. Dermedt félelemben vártak egy véletlenre, mely segítségükre lehetne, de nem történt semmi. Három napig vártak így a hideg szélben és zuhogó esőben élelem nélkül, bőrig ázott rongyos ruháikban, míg körútját végezve, a főkápó félig aléltan reájuk talált. Nem volt mit tegyen, behozta őket Oberschaarluhrer Mussfeld elé. A harmincegy-néhány éves, de ötvennek kinéző, csontig sovány asszony erejének végső megfeszítésével térdre borult az Ober előtt, annak csizmáit ölelte és szívbe markoló kétségbeeséssel könyörgött két. 10 és 12 éves gyermeke, valamint saját életéért. Elmondta, hogy öt évig dolgozott a gettóban a német hadsereg számára egy ruhagyárban. Dolgozni akar ezután is. Hagyják meg életüket. Nem volt itt segítség! Meg kellett haljanak! Meg is haltak, de az Obert is kikezdhette az idő, mást küldött maga helyett a gyilkos munka elvégzésére.

XXXII. Fejezet

Ezt a véres epizódot is elfelejtettük, mert el kellett felejteni, ha nem akartunk beleőrülni az átélt borzalmakba és sötét jövőnk reménytelenségébe. Sokat segítettek ebben a luminálmámor feledtető órái. Sokszor úgy gondolok a múltra, mintha álomban éltem volna át K. Z. előtti életemet. Elfeledni mindent, csak az a célom és nem gondolni semmire. Ezerkilencszáznegyvennégy november 1-je

62

van, halottak napja. Nagy pelyhekben sűrűn hull a hó. Alig lehet az őrtornyokig látni, mert minden összefolyik a nagy fehérségben. Csak az éhségtől elcsigázott varjak röppennek fel, amint a harsogó északi szél megrázza a kerítések drótjait.

Rövid sétára megyek az esti szürkületben, pedig az idő nem arra való, de a hideg szél felfrissít és csillapítótag hat felzaklatott idegeimre. Néhányszor körüljárom az udvart, utam a gázkamra lejárata előtt vezet el. Itt megállok néhány pillanatra. Eszembe jut ma halottak napja van! Körös-körül irtóztató csend fekszik mindenre. A betonlépcsők hideg kövei, a gázkamra lejárata a homályba vész. Négymillió ártatlan ember búcsúzott e helyen utolsó, fájdalmas pillantással életétől, hogy sir nélküli sírjába szálljon. Egyedül állok itt, életük utolsó lépcsőfokán. Így nekem jut a szomorú kötelesség, hogy szerte a világban élő hozzátartozók helyett, mély együttérzéssel emlékezzek reájuk.

Elhagyom e helyet és visszatérek szobámba. Midőn kinyitom ajtaját, meglepődve látom, hogy a megszokott erős fényű villanylámpa nem ég, helyette vibráló gyertyafény ad halvány világosságot a helyiségnek. Első pillanatban áramzavarra gondolok. Kollégám, a szombathelyi segédtanár ül az asztalnál, fejét könyöklő kezeiben tartva, az előtte álló gyertya lángjába mered. Észre sem veszi bejövetelemet. A gyertya lobogó lángja megvilágítja arcát. Évekkel látszik öregebbnek. Vállára teszem kezemet és hangulatának megfelelően, gyöngéden kérdezem:

- Dénes, kinek a számára gyújtottál e helyen emlékgyertyát? - Zavaros választ kapok. Apósról, meg anyósról beszél, kik tizenöt éve halottak. Feleségét és gyermekét, kik itt vesztek el az I-es krematóriumban, erre Sonderkommandós szemtanúk vannak, nem említi. Azonnal felismerem a melankóliás depresszió és a retrográd amnesia, azaz visszaemlékezés hiányának tüneteit.

Átölelem, ágyához vezetem és lefektetem. Szegény barátom! Te törékeny testű, halk szavú, finom lelkű, nagy tudású orvos, ki betegek gyógyítása helyett a halál szolgálatába zuhantál és lakója vagy birodalmának. Olyan tragédiáknak és borzalmaknak vagy hosszú hónapok óta szemtanúja, miket emberi agy nem foghat fel és nem él ember, ki elhiszi. Nem is baj, hogy idegeid felmondták a szolgálatot és agyadra jótékony ködfátyol, borul. Legalább nem érzékeled a még elkövetkezendőket.

XXXIII. Fejezet

A néhány napos csend vitán ismét a megszokott zaj uralja a krematóriumok terét. Búgnak a nagy ventilátorok motorjai, élesztik a kazánok tüzét. A theresienstadti gettó érkezése van jelezve.

Theresienstadt kifejezetten kaszárnyaváros volt a csehszlovák köztársaság idejében. A németek megszüntették garnizon jellegét, a civil lakosságot is eltávolították és mintagettót rendeztek be a városkában. Lakói Csehország, Ausztria és Hollandia területéről elhurcolt zsidók lettek. Számúk megközelíti a hetvenezret. Meglehetős jó körülmények között éltek idáig. Foglalkozásukat szabadon űzhették. Postát, vöröskeresztes segélycsomagokat kaptak. Semleges államok vöröskeresztes kiküldöttje több ízben meglátogatták a városkát és minden alkalommal kedvezően referáltak az ottani állapotokról. A németek elérték céljukat e mintagettó felállításával, mert a jelentések hatástalanították és kitalált, rosszindulatú rágalomnak minősítették a K. Z.-ek és krematóriumok borzalmairól terjengő híreket.

A III. Birodalom az összeomlás előestéjén nem törődik már a világ közvéleményével, a látszatemberiesség álarcát is leveti magáról. Elkezdik a még kezeik között levő zsidók maradéktalan kiirtását.

63

Így kerül sor a theresienstadti mintagettó megsemmisítésére.

BIRODALMI SS KORMÁNYBIZTOSSÁG KÉNYSZERMUNKÁSOK BEVETÉSÉRE ÉS ELHELYEZÉSÉRE

BEHÍVÓJEGY

X. Y. birodalmi protektorátusi zsidó értesíttetik, hogy fenti hatóság rendeletére totális munkaszolgálatra lett beállítva. A behívott köteles szakmája végzéséhez használatos szerszámait, műszereit, téli ruháit, ágyneműt és egy heti élelmet a csoportban történő útba indítás előtt fenti hatóság kirendeltjeinek bemutatni. Az indulás időpontja falragaszokon lesz közölve.

Theresienstadt, ... dátum.

Aláírás

Ezekkel a behívójegyekkel érkeztek az auschwitzi krematóriumokba a theresienstadti gettó munkabíró férfiai. Hallatlanul aljas félrevezetés a totális munkára való bevetés. Csak ürügy a likvidálási akció sima levezetésére, és a finom műszerek, szerszámok, téliruhák megszerzésére.

Húszezer életerős, munkabíró férfi halt meg a gázkamrákban és égett hamuvá a kazánok tüzében. Két napig tartott a megsemmisítés. Utána napokig tartó csend állott be a krematóriumokban.

Tizennégy nappal később egymásután érkeznek a zsidórámpára hosszú szerelvények. Nők és gyermekek szállnak ki belőlük. Szelektálás nincs, valamennyien balra kerülnek.

A vetkezőterem padozatán százával hevernek a következő szövegű felhívójegyek.

BIRODALMI SS KORMÁNYBIZTOSSÁG KÉNYSZERMUNKÁSOK BEVETÉSÉRE ÉS ELHELYEZÉSÉRE.

FELHÍVÁS

X. Y. totális munkára bevetett protektorátusi zsidó feleségének és gyermekeinek fenti hatóság lehetővé teszi, hogy nevezett zsidó munkahelyére utazzanak és a kényszermunka tartamára vele családi közösségben élhessenek. Megfelelő szállás rendelkezésére áll. Téliruha, ágynemű, egyheti élelem megkívántatik.

Theresienstadt, ... dátum.

Aláírás

Húszezer, férje sorsát megkönnyebbíteni akaró hitves és apjuk után vágyakozó gyermek pusztulása következett be ezen ördögi ravaszsággal megszövegezett felhívás nyomán.

XXXIV. Fejezet

Ezerkilencszáznegyvennégy november 17-én a kora reggeli órákban egy SS altiszt nyitja szobám ajtaját és bizalmasan közli velem, hogy a birodalmi vezető utasítására minden formája az emberölésnek a K. Z.-ek területén szigorúan meg lett tiltva. Nem tudtam hitelt adni ezen állításnak, már annyi félrevezetésnek voltam a tanúja. Kétségemet is nyilvánítottam a jó hír közlőjének, de az nagyon erősködött és ismételten is állította, hogy ilyen rendelkezés érkezett rádión a

64

krematóriumokba, valamint a politikai SS parancsnokságra. Majd meglátjuk! Mi lesz igaz belőle!? Talán újabb félrevezetés ez is.

Még a délelőtti órákban meggyőződtem a hír valódiságáról. Egy öt vagonból álló szerelvény állott meg az I. és II. számú krematóriumok közötti síneken. Ötszáz legyengült, beteg fegyencet hozott „üdülőtábor" címzéssel a krematóriumok kapui elé. Szemtanúja vagyok, amint a politikai SS egy bizottsága fogadja őket, a kisérő SS-ek parancsnokával tárgyalnak. A vége a tárgyalásnak az lett, hogy az öt vagon visszafordult rakományával a halál kapui elöl és az F. tábor kórházbarakkjaiban lettek valamennyien elszállásolva. Az első eset, mióta a krematóriumban vagyok, hogy egy „üdülőtábor" rendeltetési hellyel Auschwitzba küldött transzport nem fekszik érkezése órájában átlőtt fejjel a kazánterem véres betonpadlóján, hanem orvosi ápolásban a kórháztábor egy barakkjának ágyain.

Nem is egy egész órával később újabb szerelvény érkezik. Ötszáz szlovákiai zsidó, öreg, fiatal, gyermek, férfi, nő vegyesen képezik a transzportot. Kiszállnak a vagonokból. Feszülten figyelem a mozzanatokat. Sorbaállás és szelektálás a megszokott formaság a zsidórámpán, de most egész szokatlan, amit megfigyelek. A fáradt utasok leszállnak vagonjaikból, nem hagyják hátra nagyobb csomagjaikat, hanem kezeikben tartják, úgy indulnak el valamennyien jobbra a K. Z. "E" táborába. Az anyák maguk előtt tolják kocsijaikban a gyermekeket. A fiatalok támogatják menésükben az öregeket és betegeket.

Ujjongva regisztrálom magamban a hír valódiságát. Semmi kétség, a krematóriumok kapui nem nyíltak meg a halálba küldött transzportok előtt.

Boldog és reményt ébresztő esemény a K. Z.-ek rabjai számára, a halál közelségét jelentő fordulat a Sonderkommandónak. Nincs kétségem felőle, a négy hónapos terminusnál is hamarabb bekövetkezik számunkra a vég. Új élet kezdődik a K, Z.-ekben. Nincs többé erőszakos halál, de leplezni kell a véres múltat, lebontásra kerülnek a krematóriumok, betömik a máglyák gödreit és maradéktalanul el kell pusztuljon a borzalmak minden szemtanúja és szereplője. A közeli vég tudatában is, komor megnyugvással, de szivünkben örömmel fogadjuk a nagy fordulatot.

Ha nagyon elkésve is érkezett, mégis életben marad néhány ezer a hatmillió lélekből, kiket Európa minden részéből elhurcoltatott és Majdanek. Treblinka, Auschwitz, Birkenau máglyák lángjaitól megvilágított peronjain adatott nekik egymással találkozót, nem is egy órával halálba indulásuk előtt Európa bomlott agyú, őrjöngő piromániása, a III. Birodalom vezetője.

Déli 12 óra felé jár az idő, nyugtalan érzésektől hajtva, felkeresem szobájában azt a rádiókezelő SS altisztet, ki kora reggel a jó hírt hozta számunkra. Tudni akartam, milyen rendelkezések érkeztek a délelőtt folyamán? Nincs-e utasítás a Sonderkommando sorsát illetőleg? Szerencsére egyedül találom szobájában. Felteszem kérdéseimet. A Sonderkommando - mondja -néhány nap múlva nehéz munkára, egy zárt föld alatti hadiüzembe kerül, valahova Breslau mellé.

Egy szavát sem hittem. Ma már tudom, hogy nem félrevezetés céljából hazudott, hanem kíméletből, mert egy alkalommal súlyos betegségből gyógyítottam ki.

XXXV. Fejezet

Délután kettőt mutatott az órám. Ebéd után vagyunk, és egykedvűen nézem szobánk ablakából a sötéten gomolygó hófellegeket, midőn harsány kiáltás zavarja meg a kazánterem folyosójának csendjét. - Alle antreten! - hangzik a parancs. Halljuk mi ezt a napnak két szakában, reggel és este, a szokásos számbavételi sorakozóknál, de délben vészthozó jelentősége van! -Antreten, alle antreten!

65

- ismétlődik egyre élesebben, egyre türelmetlenebbül.

Már szobánk ajtajánál döngenek a súlyos léptek, SS nyitja ki és bekiabál: - Antreten! - Itt baj van! Indulunk az udvarra. Nagy SS készültség körébe lépünk, ott állanak már bajtársaink. Nincs itt semmi meglepődés, nincs itt semmi zaj. Az SS kötelék némán áll reánk szegezett géppisztolyokkal és türelmesen várja, mig mindenki a csoportban van. Körülnézek. A kis lugas fiatal fenyőfái talpig fehérben állanak rezzenés nélkül. Olyan csendes minden!

Néhány perc múlva balra át-ot vezényelnek és sűrű fegyveres őrök sorai között megindulunk. A krematórium udvaráról kilépve, nem az útra vezetnek kísérőink, hanem az úton keresztül, a szemközti II-es krematórium irányába. Tényleg annak udvarán haladunk keresztül. - Már tudjuk, ez az utolsó utunk. A krematórium kazántermébe terelnek valamennyiünket. Egyetlen SS őr sem marad bent. Az épület körül, az ajtóknál és ablakoknál állanak lövésre kész géppisztolyaikkal. Az ajtók zárva vannak, az ablakokat nehéz vasrácsok fedik. Itt nincs kiút. Itt vannak a II-es bajtársak is! Néhány perc múlva hozzák a íveseket. Négyszázhatvan ember van együtt és várja halálát, csak a kivégzés módja képezi még találgatás tárgyát. Itt szakemberek vannak, kik az SS-ek minden halált hozó metódusát ismerjük. Gázkamra? Azt a Sonderkommandóval nem lehet simán megtenni! Sortűz? Az itt bent nehezen keresztülvihető módszer!

A legtöbb valószínűsége annak van, hogy a krematóriummal együtt robbantanak fel a kettős cél érdekében. Ez igazi SS módszer lenne, vagy pedig néhány foszforgránátot kapunk az ablakon keresztül. Ilyeneket kapott a milói gettó népe közvetlenül bevagonírozásuk után. A vonat még el sem indult velük, már halottak voltak valamennyien, így érkeznek az auschwitzi krematóriumokba.

Néma csendben, szótlanul, ha valaki mégis szól társához valamit, azt is suttogva teszi, gubbaszt a Kommandó, ki hol helyet talált a kazánterem betonján. Hirtelen megtörik a csend, egy fekete hajú, szemüveges, magas, vézna, harmincegy-néhány év körüli bajtársunk ugrik fel helyéről és csengő hangon, hogy mindenki hallja, beszédbe kezd. A „dájen" ő, aki amolyan segédpapféle Lengyelország egy kis hitközségében. Nagy vallási és világi ismeretekkel rendelkező autodidakta. Ő a Sonderkommando aszkétája, aki, hogy a vallás étkezési előírásainak megfeleljen, nem eszik egyebet a Sonderkommando bő konyhájáról, mint kenyeret, margarint és hagymát. A beosztása tüzelő lenne az égetőkemencénél, de mint fanatikus hitbelinek elintézem Oberschaarführer Mussfeldnél, hogy felmentést nyerjen e borzalmas munka alól.

Meg is indokoltam az Obernek e kérésemet azzal, hogy e nagy testi erőt kívánó munkánál úgy sem használható, mert rituális meggondolásból alig eszik valamit, teljesen le van gyengülve, továbbá azért sem használható e helyen, mert midőn a halottakat a tűzszekrénybe csúsztatják, csak akadályozza a munkát, ugyanis minden esetben elmormolja a halottak utáni imát. Több ezerszer történik ez napjában.

Egyéb érvem nem volt. Az Ober elfogadta és tanácsomra a II-es krema udvarán égő, úgynevezett Canada szemétdombhoz került. E szemétdombról tudni kell, hogy idehordták azokat a használati tárgyakat és romlott ételeket, valamint okmányokat, diplomákat, katonai kitüntetésekről szóló okiratokat, útleveleket, házasságleveleket, imakönyveket, imaszíjakat, tórákat, miket a gázkamrákba küldött transzportok hazulról magukkal hoztak, de az SS kiértékelési szűrőjén, mint használhatatlan tárgyak, elégetésre lettek ítélve.

Folyton égő dombhalom volt a Canada szemétdombja, száz és százezernyi fénykép házastársakról, öreg szülőkről, bájos gyermekekről, szép leányokról, égett e helyen, imakönyvek ezreinek társaságában. Sokszor vettem kezembe egy-egy fényképet vagy imakönyvet. Majd mindegyik könyvben találtam tollal írott bejegyzéseket az elhalt szülők halotti évfordulójának

66

dátumairól. Préselt virágok Európa minden zsidótemetőjéből, elhalt, szeretett hozzátartozóik sírjáról tépve és kegyelettel megőrizve. Finom és egyszerű kivitelű imakendők, imaszíjak feküdtek itt nagy halomban, elégetésre várva.

Itt dolgozott a "Dájen", vagyis nem dolgozott, csak a tüzet nézte, de ezért is elégedetlenkedett, midőn hogyléte felől érdeklődtem. Nem fért össze vallási felfogásával az sem, hogy imakönyvek, imaszíjak, imakendök és tórák égetésénél működjön közre. Sajnáltam, de nem volt módomban könnyebb munkát adatni számára. Elvégre K. Z.-ben és krematóriumban voltunk Sonderkommando!

Ez volt a „Dájen", ki beszélni kezdett.

„Zsidó Testvérek! Kifürkészhetetlen akarat népünket halálba küldte. Nekünk szánta a végzet a legkegyetlenebb kötelességet, hogy elpusztításuknál segédkezzünk és végigkísérjük elmúlásukat tűzben elenyészett testük hamujáig. Egy esetben sem nyílott meg az ég, nem hullt záporeső, hogy az emberekből rakott máglyák tüzét eloltsa. Zsidó megnyugvással kell tudomásul vegyük, hogy ennek így kellett lenni! Ez rendelés Istentől! Hogy miért? Mi gyarló emberek ne kutassuk!

Ilyen rendelés szabatott ki számunkra is! Ne féljetek a haláltól! Mit érne számunkra az élet, ha különös véletlene folytán a sorsnak, életben maradnánk? Hazatérnénk városainkba és falvainkba. Ott hideg, kifosztott lakások várnának reánk. A szobák minden sarkában elpusztult családunk emlékei lebegnének könnyektől fátyolos szemeink előtt. Család nélkül, rokonság nélkül bolyonganánk megnyugvást, pihenőt sehol nem találva, mint saját magunk és múltunk nyugtalan, ide-oda vándorló árnyékai."

Szemeiben lángok lobogtak, sovány arca átszellemült, talán már a túlvilággal volt érintkezésben, midőn ezeket elmondta. Néma csend van a teremben, a gyufák sercenése csinál zajt csupán, midőn lángjánál némelyik cigarettára gyújt, vagy a nehéz, mély sóhajok kifejezői az elhaltak és élőktőli búcsúnak.

Kicsapódnak a nehéz ajtószárnyak. Oberschaarführer Steinberg lép a terembe, két géppisztolyos őr kíséretében. - Aerzte heraus -kiáltja sürgető hangon. Két orvostársammal és a laboránsommal elhagyjuk a termet. Steinberg és a két SS katona a két krematórium közötti úton megállanak velünk. Az Ober a számokkal teleírt papírlapokat, miket eddig kezében tartott, átnyújtja nekem és felszólít, hogy keressem meg számomat és húzzam át. A Sonderkommando tagjainak tetoválási számlistája van a kezemben. Előveszem töltőtollam, rövid keresés után megtalálom és áthúzom számomat. Midőn ezt elvégeztem, felszólít, hogy húzzam át társaim számait is! Megtörtént ez is. Elkísérnek az Ies krematórium kapujáig. Megparancsolják, hogy vonuljunk szobáinkba és onnan ne mozduljunk! Így tettünk.

Másnap reggel öt teherautóból álló oszlop érkezik a krematórium udvarára. Halottakat borítanak ki magukból. A Sonderkommando halottait. Harminc újonnan beállított csoport hordja be azokat az égetőterembe. Kiterítik őket a kazánok előtt. Borzalmas égési sebek borítják testüket. Arcuk a felismerhetetlenségig összeégve, égett ruhafoszlányaik lehetetlenné teszik agnoszkálásukat. Még a karjaikra égetett szám is olvashatatlan legtöbbjénél.

A gázhalál, a máglyahalál, a kloroformos injekciók szivhalála, a tarkólövés, a máglyák tűzhalála, a foszforgránátos halál után ez a hetedik halálnem, amit megismerek.

Szegény bajtársaimat az éj folyamán egy közeli erdőbe hurcolták és lángszórókkal végeztek velük.

67

Hogy mi négyen megmaradtunk, most sem életünk megkímélése volt a cél, hanem életben maradásunk szükségszerűsége, míg munkakörünk betöltésre szorul. Nem öröm és nem megkönnyebbülés ezúttal sem, csak haladék, amit dr. Mengele életben hagyásunkkal számunkra nyújtott.

XXXVI. Fejezet

Megsemmisült a Sonderkommando, a sorrendben a XIII. a krematóriumok véres történetében. Utánuk mérhetetlen csendben telnek napjaink. Helyünket sehol nem találva, céltalanul járunkkelünk a hideg, néma falak között. Lépéseink kongása szinte fájdalmat okoz füleimnek a nagy csendességben! Nincs semmi elfoglaltságunk! Tétlenül telnek a napok és virrasztással az éjszakák. Négyen maradtunk az épületben. A harminc alkalmi munkás nem Sonderkommando, a K. Z.-ben van szállásuk és csak másodnaponként járnak ide a tábor kórházaiban elhaltak égetésére.

Némán, önmagunkba roskadtan vártuk a véget. - Rossz jel volt számunkra, hogy Oberschaarführer Mussfeld, mintha kicserélték volna, kerülte a velünk való találkozást. Talán ő is érezte, hogy eljátszotta szerepét. A véres tragédiának vége és őt is utoléri a titokhordozók végzete. Naphosszat bezárt ajtó mögött ül szobájában és csillapíthatatlan szomjúsággal iszik, hogy az alkohol bódulatában ne emlékezzen a véres múltra és ne sejtse a jövőt!

Egy napon, egészen váratlanul, megérkezik dr. Mengele. Szobánkban keres fel, sejti, hogy nem a boncteremben vagyunk, ahol napok óta nincs tennivalónk. Közli velünk, hogy magasabb rendeletre az auschwitzi K. Z. teljesen likvidálva lesz, ezesetben nem a lakóit, hanem az intézményt érti. A krematóriumok közül kettő lebontásra kerül, a harmadik egyelőre megmarad a lágerhalottak elégetésére. Mi négyen a boncterem felszerelésével, a muzeális készítményekkel és irattárral a négyes krematóriumba költözünk. Az marad üzemben. Az I-es és II-es kerülnek azonnali lebontásra! A IIII-as krematórium tudvalevően a Sonderkommando október 6-i zendülése alkalmával elhamvadt.

Történelmi és egyben boldog pillanat volt, midőn másnap reggel ezer embert kitevő fogolycsapat érkezik az l-es udvarára és csoportokba osztva, megkezdik a véres múltú épület lebontását.

Valahogy a III. Birodalom pusztulását érzékelem, amint a nagy vöröstéglás falak egymásután hullanak a földre egy-egy dinamitpatron robbanása után. Zsidók építették, zsidók bontják! Arcukról látom, még nem dolgozott K. Z. fogoly olyan hévvel, mint ezek teszik egy jobb jövő reményében!

A boncteremben és laboratóriumban becsomagolásra kerül minden, ami mozdítható! A boncasztalnak csak márványlapját visszük, új helyén kap majd új betonlábakat. Néhány óra alatt befejeződött a költözködés. Az éjszakát már a IV-esben töltjük.

Felállítjuk a boncasztalt, elhelyezzük az állványokat, helyükre tesszük a muzeális érdekességű metszeteket. Úgy a boncterem, mint a laboratórium készen állnak újabb feladatok elvégzésére. Napokig nem történik semmi! Itt is folytatjuk a tétlen magunkba roskadást vagy a cétlalan bolyongást. SS őreinken már teljesen erőt vett a bódulatba menekülés megszokottsága. Alig vannak józan pillanatok napjaikban!

Egy alkalommal vacsoránknál ülünk, midőn belép szobánkba Oberschaarführer Mussfeld, támolyogva asztalunkra hajol és a részegek nehézkes beszédjével mondja: - „Guten Abend Jungs! Ihr werdet bald alle krepieren, nachher aber kommen wir." (,Jó estét fiúk! Ti nemsokára megdögöltök, de utána mi következünk!") A részeg ember őszinte szavaiból azt tudtam meg, amit

68

eddig is sejtettem. Őreink velünk együtt pusztulnak!

Forró rumos teával kínálom az Obert, nagy élvezettel üríti a poharakat. Leül asztalunkhoz és mintha pótolni akarná az elmulasztottakat, beszélni kezd. Bombatámadás alkalmával eltűnt feleségéről, az orosz harctéren elesett fiáról beszél.

- Mindennek vége! - mondja. - Az oroszok negyven kilométerre vannak Auschwitztól, egész Németország az utak vándora! Mindenki menekül a határmenti részekből!

Jóleső szavak voltak ezek és látva az Ober elkeseredését, a remény egy szikrája kezdett izzani bennem. Hátha sikerülne, hogy életben maradjunk!

XXXVII. Fejezet

Ilyen kétségek és remények között köszöntött be ezerkilencszáznegyvenöt január elseje. Újév! Ameddig el lehet látni, mindenütt hó, végtelen fehérség borítja a vidéket! Rövid sétát teszek a krematórium udvarán. Nehéz motor berregése szakítja meg a csendet. Pillanatok telnek el csupán, már be is fordul a kapun az auschwitzi K. Z. nagy, barna színű, csukott fegyverszállítókocsija. A K. Z.-esek „barna Tóni"-nak hívják. A vezető mellől magas SS tiszt száll ki. Azonnal megismerem és előírásosan üdvözlöm. Dr. Klein! az SS őrnagy orvosa, az auschwitzi K. Z. egyik véreskezű, sötét alakja. A K. Z. 10-es számú barakkjában van a börtön. Innen hoz most 100 áldozatot. „Újévi munkát hozok önnek" - mondja az elősiető Obernek.

Az olyan részeg, hogy alig áll a lábán. Alaposan megünnepelte Szilveszter éjszakáját. Mit lehet tudni, nem-e az örök éjszakára készülődött? Látom arcán, nem szívesen veszi, hogy még az Újév reggelén is véres munkával háborgatják. Száz keresztény lengyel fogoly vár itt halálára! A csoportban mind férfiak vannak.. SS őrök kísérik őket a kazánterem melletti üres helyiségbe. Ott parancsot kapnak az azonnali vetkőzésre! Dr. Klein az udvaron sétál az Oberrel. A vetkezőbe megyek, ott kikérdezem az embereket.

Az egyik elmondja, hogy rokonának adott krakaui lakásán szállást egy éjszakára. Partizánrejtegetőnek nyilvánította és hadbíróság elé állította a Gestapo. A K. Z. 10-es barakkjában várta az ítéletet. Halálra ítélték, ezért van itt, de vele nem közölték! Úgy sejti, fürödni hozták, innen kényszermunkára kerül. A másik, kivel beszélgetek, árdrágítás miatt került a K. Z. börtönébe. Fél kiló vajat vásárolt jegy nélkül. Ez volt minden bűne! A harmadik azért került ide. mert tilos övezetbe tévedt. Ennek partizán és kém lett a minősítése! Így van ez tovább, mind a száznál! Csekély kifogások, alaptalan vádak juttatták őket ide.

Most nincs Sonderkommando, az SS őrök vezetik az Ober fegyvere elé az áldozatokat.

Ismét autóberregés hallik! A „barna Tóni" jött vissza! Újabb áldozatokat hoz! Száz jólöltözött nő száll ki a kocsiból. Ezeket is a vetkezőbe terelik, velük is levetetik ruháikat. Egymásután kerülnek ők is az Ober fegyvere elé. Keresztény lengyel nők voltak valamennyien. Kisebb vétségekért fizettek Ők is életükkel.

Az égetést az SS végzi. Gumikesztyűket kérnek tőlem munkájukhoz. Dr. Klein, miután meggyőződött a kétszáz fogoly haláláról, eltávozott. Nincs semmi ellentmondás a november 17-i, mindennemű erőszakos halálokozást betiltó rendelet és a mai kivégzés megtörténte között, mert ez hadbírósági ítélettel végrehajtott cselekmény volt.

69

XXXVIII. Fejezet

Csendesen, eseménytelenül teltek napjaink. Dr. Mengele, úgy hallottuk, eltávozott Auschwitzból. Új orvosa van a K. Z.-nek, ami újév napjától kezdve hivatalosan megszűnt K. Z. lenni és Arbeitslager lett belőle, azaz munkatábor. Erjedésben, bomlásban van itt minden!

Január 10-én újság kerül a kezembe, abból értesülök az orosz offenzíva megindulásáról. Nehéz ágyúk távoli dörrenése rezegteti szobám ablakait. A tűzvonal egyre közeledik! Január 17-én este korán lepihentem, pedig nem voltam fáradt. Egyedül akartam lenni gondolataimmal. Hamar elaludtam a kokszkályha kellemes melegétől. Éjfél felé lehetett az idő, midőn hatalmas robbanások, vakító fények, gépfegyverek kereplése felriasztanak álmomból. Ajtó csapódását hallom, rohanó léptek távolodnak a betonfolyosón. Kiugrok ágyamból, tudni akarom, mi történik körülöttem? Felszakítom a szobánk ajtaját, a kazánteremben égnek a lámpák! Az SS-ek szobáinak ajtói kitárva, hirtelen távozás jele.

Nyitva van a krematórium nagy kétszárnyú tölgyfa ajtaja is. Sehol senki az őrök közül! Pillantásom az épületet körülvevő őrtornyokra téved. Nyolc hónap óta most látok először üres őrtornyokat

Visszarohanok szobámba, felverem társaimat, és gyorsan öltözködni kezdünk a nagy útra! Az SS elmenekült! Egy percig sem maradunk e helyen, ahol nyolc hónap minden órájában vártuk a biztos halált! Az oroszokat nem várhatjuk be, mert nem tudjuk, nem kerülünk itt visszavonuló SS utóvédek kezei közé? Ha itt találnak, biztosan végeznek velünk!

Felöltözünk! Nagyszerű ruháink, pulóvereink, télikabátunk és ami a legfontosabb a 18 fokos hidegben, kitűnő cipőink vannak. Egykilós húskonzervet vesz magához mindenki. Gyógyszerek, cigaretta töltik meg zsebeinket.

A felszabaduás boldog érzésével indulunk útnak. Irány a birkenaui K. Z.! Két kilométer távolságra van a krematóriumtól. Nagy tüzek lángjai lobognak a látóhatáron! Valószínűleg a K. Z. ég! Átrohanunk a kazántermen, az aranykamra nyitott atjaja mellett megyünk el. Krőzusi értékek hevernek a menekülő SS-ektől megdézsmált ládákban. Nagyon kis részét vihették csak el a kincseknek. Mi az életünkért futunk, eszünkbe sem jut, hogy egy pillanatra is megálljunk és valamit magunkhoz vegyünk. Mi megtanultuk, hogy minden mulandó és minden csak relatív értékkel bír! Kivétel ez alól csak egy van: A szabadság!

Áthaladunk a kapun, utunkban nem tartóztat senki. Szinte hihetetlen számunkra a gyors fordulat. A talpig fehérbe öltözött birkenau erdőn vezet keresztül az utunk. Annyi millió halálba induló útján megyünk. Elhaladunk a zsidórámpa hóba temetett sínei mellett. Eszembe jutnak a millió ártatlanok, kik itt szálltak le vonatjaikról. Itt búcsúztak szomorú pillantással a jobb oldaliak a bal oldaliaktól és csupán időrendi kérdés volt, de elpusztultak valamennyien.

Tényleg a birkenaui K. Z.-ben égnek a tüzek! Az egyes táborok őrszobái égnek a bennük felhalmozott iratokkal. Fekete tömeg áll a tábor kapuján kívül. Menetoszlopban vannak. Parancsra várnak, hogy induljanak. Háromezerre becsülöm a foglyok számát. Gondolkozás nélkül közéjük állunk. Itt, e tömegben nem ismer senki. Megszűntem Sonderkommandó-beli lenni! Nem vagyok ismert titokhordozó! Nem kell meghaljak! Egyszerű, sorban álló K. Z. fogoly vagyok és menetelek a tömeggel. A legjobb megoldásnak ezt találom! Elfogadják társaim is. Menekül innen mindenki. Nem sokáig hurcolnak bennünket. Az oroszok egy-két napon belül utolérnek. Az SS biztosan magunkra hagy valahol. Egyelőre legbiztosabb az ide-oda húzódó arcvonalak között velük menni.

Éjjel egy óra körül jár az idő. Az utolsó SS is elhagyja a tábort. Becsukja vaskapuját. A tábor

70

világítását egy, a kapu mellett levő központi kapcsolóval kioltja: Birkenau, az európai zsidóság nagy temetője sötétségbe borul. Hosszasan pihen szemem a tábor drótjain és a barakkok plasztikusan kidomborodó körvonalain. Elhalt milliók sír nélküli sírjaitól búcsúzom.

Egy SS zászlóalj vesz közre bennünket és elindulunk! Ismeretlen bajtársakkal az eseményeket és az elkövetkezendő dolgokat tárgyaljuk. Találgatjuk, mit hoz számunkra a következő nap? Sikerülni fog az SS-nek transzportunkat továbbhurcolni, vagy magunkra hagy a számára elérkezett pillanatban?

Öt kilométert haladunk csupán, midőn a menetoszlop bal oldala gyilkos tűz célpontjává válik. Orosz előőrsök közelítették meg menetünket és vonuló katonaságnak vélve, megtámadta a transzportot. Egy kis tankjuk és néhány gépfegyverük lépett akcióba. Az SS feküdj-t parancsol. Az országút árkában fekszünk valamennyien. - Utána csend áll be! Tovább menetelünk a hóval borított kopár, sziléziai terepen.

Világosodni kezd. Körülbelül 15 kilométert haladtunk az éj folyamán. Utunk most kitaposott havon folytatódik. Mindenhol elszórt evőedények, takarók, lábakról lemaradt facipők hevernek az úton. Női transzport halad előttünk. Látjuk a K. Z. nők eldobált holmijairól. Néhány kilométer után még többet látunk! 40-50 méter távolságra egymástól véres arcú halottak feküsznek az út árkában. Kilométereken keresztül nem változik a kép! Hullák! Minden ötven lépésre egy halott! Nem bírták a menetelést, aki kiállt a sorból, egyszerűen főbe lőtték.

Ismét találkozom az erőszakos halál egy formájával! Úgy látszik, olyan parancsa van az SS-nek, hogy élőt ne hagyjon hátra! Nem bíztató tudat! Mindenkire hatással van a halottak hosszú sora, gyorsabban szedjük lábainkat. Az életünkért menetelünk!

A mi transzportunkban is eldördülnek az első lövések. Két bajtársunk holtteste marad az árokban. Nem bírták tovább, leültek. Megkapták a fejlövést. Így megy ez most már tízpercenként. Dél felé érünk Plesowba, ott pihenünk meg először.

Egy futballpályán töltünk egy órát. Akinek van, az falatozik. Elszívunk egy cigarettát és újult erővel lépünk a behavazott országúton. Öt napig tartott az út, míg vasútállomásra értünk. Az éjszakákat szabad ég alatt töltve, étlen-szomjan tettünk meg 200 kilométert. Mire Ratiborba értünk, számunk leolvadt 2000 főre. Körülbelül 1000 embert lőttek agyon transzportunkból a nehéz úton. Szinte boldogan lélegzik fel mindenki, midőn a számunkra kijelölt, nyitott vagonokból álló szerelvényt meglátjuk.

Gyorsan történik bevagonírozásunk. Egy éjszakai várakozás után elindultunk. Hogy mennyi megfagyott bajtársat tettünk le ötnapos utazásunk folyamán a vagonokból, nem számoltam! Mire a mauthhauseni K. Z.-be értünk, számunk 1500 főre apadt. Valószínűleg szerepeltek a hiányban szökevények is, kik alkalmas pillanatot találtak a lemaradásra.

XXXIX. Fejezet

A mauthhauseni K. Z. utunk végállomása, mint régi vár, üli meg komor gránitkőből épített falaival a hasonnevű, kies város fölött emelkedő hegykúpot. Sok százezer gránitkőből épült e várszerű megsemmisítőtábor. Tornyos bástyái, a lőrésekben ásítozó ágyúnyílások messziről elárulják az érkezőnek, hogy megerősített hely.

Festői lenne a kép, ha évszázadok patinája fedné köveit, de vakító fehérségben világítanak és zavarják a sötét erdőktől koszorúzott táj színharmóniáját.

71

Fehérek a kövek, mert most épült a vár! A Harmadik Birodalom idejében épült, K. Z. rendeltetéssel. Negyvenezer, Franciaországba menekült spanyol szabadsághőst hurcoltak ide, annak megszállása után, valamint százezer németországi zsidó férfit. Ezek dolgoztak Mauthhausen borzalmas kőfejtőiben, faragták és hordták a köveket a hét kilométeres hegyi úton, ahol eddig csak zergék jártak és illesztették azokat egymásba, hogy erős falak emelkedjenek fabarakkokból készült siralomházaik körül.

Emberi fantáziával elképzelhetetlen szenvedésekkel felépítették a várat, de nem lettek lakóivá. Maradéktalanul elpusztultak a kő és beton e tengerében!

A megsemmisítőtábor nem maradt lakatlan! Jugoszláv szabadsághősök ezrei, ellenállási mozgalmak részesei Európa minden leigázott országából, valamint a kipusztításra ítélt zsidóság tízezres tömegei napok alatt megtöltötték a vár barakkjait és várták rövid határidőre szabott életük elmúlását.

Transzportunk éhségtől, meneteléstől, dermesztő hidegtől meggyötörve, nehezen kapaszkodik a hosszú, hóval borított úton. Erőnk utolsó maradékával lépjük át a K. Z. kapuját. Az Appelplatzon sorakoznak fel az esti szürkületben.

Számba veszem társaimat. Fischer, a boncterem laboránsa hiányzik! Utoljára Plesowban láttam, kimerülve feküdt a hóban pihenőhelyünkön. Közeli vége tüneteit láttam arcának torzult vonásain. Ötvenéves ember volt, ötéves K. Z. lakó, szervezete nem bírta a hosszú gyaloglást és a dermesztő hideg szenvedéseit.

Dr. Korner, a fiatal nizzai orvos megviselt, de tűrhető kondícióban, dr. Görög Dénes, a szombathelyi magántanár terminális formában áll mellettem. Tudatának zavartsága most még kihangsúlyozottabb, mint a krematóriumi időkben. Már ott is gondot okozott nekem defektusának állandó leplezése. Mindent elkövettem, hogy dr. Mengele ne kerüljön vele szemtől szembe. Mussfeld is veszedelmes megfigyelő volt. Percekig sem maradt volna életben szegény barátom, ha kiderül használhatatlansága.

Már a krematóriumban végrendelkezett és közölte velem kívánságait.

- Miklós - szólt egy alkalommal -, te olyan erős akarattal rendelkezel, biztosan haza fogsz kerülni, én azonban érzem, hogy nem érem meg a dolgok végét. Feleségem, leánykám itt pusztultak el a gázkamrában, erről meggyőződtem. Egy kis fiút rejtettem el a kőszegi kolostor barátainál, az én gyermekemet, a 12 éves Sándorkát. Vedd magadhoz, ha hazakerülsz, ez az én kívánságom, halálom biztos tudatában. - Szívesen megígértem neki. hogy kívánsága szerint cselekszem.

Szerencsés fordulata folytán a sorsnak, távolra kerültünk biztos halálunk színhelyétől és most a nagy út végén, a cél előtt, midőn a szabadulás reménye tölti el énünket, most kelljen elpusztulnia, ez több mint tragédia!

Számbavétel után a fürdőhöz vezető keskeny sikátorba terelnek bennünket. Egyéb táborokból idehurcolt emberekkel keveredünk, szintén a fürdetésre várnak. Lehetünk tízezren, kik a szűk térségben szorongunk. Borzalmas szél süvít e fellegvár falai között. Hegytetőn, az Alpok elő-nyúlványán vagyunk. Itt nagyon kemény a tél!

Negyven embert engednek egy csoportban a fürdőbe. Ennyi a befogadóképessége. Futólagos számítást végzek, már tudom is, hogy három nap múlva kerülhet mindenkire sor!

A birodalmi német bűnözők itt tűzoltószolgálatot teljesítenek, ők az SS leghűségesebb

72

kiszolgálói. Ők végzik a csoportosítást a fürdetéshez. Előbb az árja foglyok kerülnek sorra, annyian vannak, hogy a zsidók csak a harmadik napra várhatják, hogy a fürdőn átjussanak. Ez pedig itt, ilyen út után, élet-halálkérdés! Csak a fürdőn keresztül kerülhet a fogoly egy barakkba és szerepelhet az élelmezési listán. Addig itt áll étlen-szomjan a borzalmas hidegben, tíznapi úttól kimerülten és vár. míg lábaiban erőt érez és fáradt szemei küzdeni tudnak az álmossággal. Ha ereje kifogyóban van, lefekszik a hóba és fel sem kel többé. Lehetnek háromszázan, kik már így fekszenek körülöttem.

Nem vesz róluk tudomást senki! Itt mindenki csak magával törődik! A finisben küzdünk itt életünkért!

Fontolóra veszem helyzetemet és arra a következtetésre jutok, hogy egy éjszakát nem bírnék ki a várakozásban súlyos ártalom nélkül. Még ma este be kell jussak a fürdőbe! Szegény Dénes már szemüveg nélkül, hajadonfővel vándorol ide-oda. Arcáról tűnőben van az értelem. Tudat alatt, automatikusan kering és szól értelmetlen szavakat. Karon fogom, magammal húzom, hátha sikerül bejutni az életet jelentő fürdőbe! Pár lépés után megáll, már el is vesztem szemem elől, eltakarja a sodródó tömeg. Hasztalan kiabálok, a szélben magam is alig hallom a hangomat.

Érzem a veszélyt, nekifurakodok a tömegnek, kitartó szívóssággal közeledek a fürdő lejáratához. Már ott is állok a nagy tömeg első sorában!

Néhány SS és gumibotos tűzoltó áll egy csoport előtt. Egy negyvenes csoport ez, mely indulásra készen vár. Valamennyien árják. Hirtelen elhatározással kiugrok a tömegből, egy SS Oberschaarführer elé állok és határozott hangon jelentem neki:

- Oberschaarführer úr! Az auschwitzi K. Z. transzport orvosa vagyok, engedjen a fürdőbe.

Reám néz. Jó ruházatom, vagy határozott fellépésem, esetleg kifogástalan német beszédem imponáltak neki, nem tudom, de hangosan odakiált a fürdő lépcsőinél őrködő társának:

- Engedd a doktort lemenni!

Egyedül mentem le, a már összeállított negyvenes csoportot is megelőztem. Megmenekültem! Nagyon könnyen ment! Sokszor mégis jó, ha valaki a gyors elhatározások embere!

A fürdő forró levegője percek alatt életet varázsol a hidegtől gémberedett tagjaimba. Tíz keserves nap után fűtött helyiségben vagyok. A fürdő is jótékonyan hat a közérzetemre. Ruháink fertőzött holmiknak számítanak, itt maradnak! Sajnálom a finom télikabátot, a nagyszerű ruhát, a meleg pulóvert. Nagy az örömöm mégis, mert cipőmet meghagyják. A cipő a K. Z.-ben, ha jó, fél életbiztosítás!

Felhúzom azokat és meztelenül vonulok a megfürdetettek csoportjával a fürdő előtti útra, ott még félóráig várakozunk a dermesztő hidegben, hogy a barakkba vonuló csoport teljes legyen. Forró fürdő után fél óra meztelenül 18 fokos hidegben, metsző szélben a halál kísértése!

Csatlakozik a következő negyvenes csoport, végre elindulunk! Futólépést vezényel SS kísérőnk és ötszáz métert hagyva magunk mögött a quarataine-tábor 23-as barakkjához érünk.

A bejáratnál zöldparolis bandita áll, a barakkfelügyelő. Minden belépőnek negyed kenyeret nyom a kezébe. Egy barakkszolgálatos tetejes evőkanál zsíros húskonzervet rak a kenyérre, hozzá negyedliternyi forró feketekávét.

Fejedelmi vacsora volt a tíznapos nélkülözés után! Percek alatt elfogyasztottam és helyet

73

keresek magamnak a lefekvéshez. Találok is egy sarokhelyet, ahol lefekszem. Ennek az az előnye, hogy nem járnak rajtam keresztül a jövő-menő fogolytársak. Természetesen a földre feküdtem, a quarantaine-ben nincsenek ágyak. Így is aludtam, megszakítás nélkül az ébresztőig.

Szegény bajtársaimra gondolok, kik még mindig a fürdő előtt állanak, ha még állni tudnak!

Három napig ültünk vagy bolyongtunk tétlenül a barakk helyiségeiben, tűrhető ételeket kaptunk és az út fáradalmait úgy-ahogy kipihentük.

A harmadik napon történt, hogy SS tiszt érkezik egy tábornok kíséretében és jelentkezésre szólítja fel azokat, kik az auschwitzi krematóriumban dolgoztak. Meghűlt bennem a vér! Ezeknek listájuk van rólunk! Amilyen átkozottul pontos és jó szervezők, nagyon valószínű! Gondolkozom és azon feltevésnek adok helyet, hogy csupán kísérletezés a titokhordozók kihalászására a nagy tömegekből. Ha listájuk lenne, tetoválási számainkat néznék. Nem ismer itt engem senki! Néma hallgatásban várom az izgalmas percek múlását. Nyertem! Életet nyertem ismét!

Még azon nap éjszakáján csíkos vászonruhákat kaptunk és útnak indultunk a hegyi úton a mauthaauseni vasútállomásra. Ott bevagoníroztak és egy hétezres transzportban nekiindultunk. Melk an der Donau koncentrációs táborába. Utunkat csukott vagonokban kényelmesen, a padozaton ülve tettük meg. Háromórás út után megérkeztünk.

A melki K. Z. is magas domb tetejéről uralja a vidéket. Eredetileg Freiherr von Birabo nevét viselő pionírkaszárnya volt. Hatalmas barakkjai tizenötezer foglyot is őriztek falakik között. Sokat enyhít helyzetünk súlyosságán a vidék csodálatos szépsége. A melki apátság óriási, sziklára épített barokk palotája, valamint a tábor alatt kanyargó Duna völgye csodás képet mutatnak a szemlélőknek. A Duna hazai folyó is, kissé otthon érezzük magunkat.

XL. Fejezet

Ezerkilencszáznegyvenötben korán köszöntött be a tavasz. Április elején már zöldülnek a fák a melki koncentrációs tábor villanydrótokkal szegélyezett árkaiban. Az alattunk kanyargó Duna partjain is zöld fűnek ad helyet a tünedező hó. Nyolc hete élem e helyen a K. Z. rossz vagy jobb napjait. Fáradt vagyok már és gyenge, csak a közeli szabadulás reménye az, ami a letargia mélységeitől visszatart.

Bomladozó állapotban van itt már minden! A III. Birodalom összeomlásának utolsó mozzanatai peregnek filmszerűen szemeink előtt.

Megvert hadseregek vonulnak végtelen oszlopokban füstölgő romhalmazzá vált hazájuk belseje felé. A tavaszi olvadásoktól megáradt Dunán hajók, uszályok százai menekítik a kiürített városok lakosságát.

Minden mulandó! Szertefoszlott az ezerévre megalapozott III. Birodalom álma. Keserű kiábrándulásnak ad helyet a faj magasabbrendűségébe vetett hit, az uralkodásra elhivatottság tudata.

Európa szabadságszerető népeit nem fenyegeti már a veszély, hogy kiradírozzák városaikat, elhurcolják értékeiket, végül mindenükből kifosztva, számot égetnek karjaikra és gályarabmunkát végeztetnek velük, halálfejes SS-ek és betanított vérebek gyűrűjében.

Letűnőben van a világ színpadáról a III. Birodalom piromániás népe, mely olyan tüzeket gyújtott, hogy egy világ perzselődött meg lángjaitól, maguk azonban elenyésznek bennük.

74

Elnémul a rekedt, káplán hang, mely rádióhullámokon kiabálta be a földkerekség minden lakójának otthonába: "Deutschland über Alles!"

A szabadságszerető népek megtörték büszke gőgjét a III. Birodalomnak és új irányt szabnak a népek életének.

Három nagy Férfiú formálja és alakítja a világ népeinek jellemét és biztosítja jövőjét: Sztálin! Az orosz nép lángeszű vezetője, Roosevelt Franklin Delano, az Egyesült Államok bölcs elnöke, valamint Churchill, a britek oroszlánja.

Ezerkilencszáznegyvenöt április hetedikén a melki koncentrációs tábor szögesdrótokat tartó oszlopain nem gyúltak ki az ívlámpák fényláncai! Sötétség és mérhetetlen csend tanyázik ez elhagyott helyen. Kiürült a tábor, kapuját becsukták és továbbhurcolják hétezer lakóját. Hajón, majd menekülőktől zsúfolt országutakon, még hóval borított hegyeken hét napig menetel a fáradt oszlop, míg megérkezik útjának céljához.

Az ebenseei koncentrációs tábor, a negyedik a K. Z.-ek sorában, melynek kapuján belépünk.

A műsor első száma itt is az órákig tartó számbavétel. A második a fürdetés, a harmadik szám a quarantine mocskos barakkjai, gumibotos hóhéraikkal.

Végigcsináltam a három számot. Metszően hideg szél fúj, jeges eső áztatja vékony ruhámat, a hosszú Appeleken. Vad keserűség ég bennem. Biztos vagyok benne, hogy napok kérdése csak és szabadulunk. Türelmetlenül várjuk, hogy történjen valami, pedig nemcsak a javunkra történhet. Véres tragédia is lehet fogságunk vége. Kipusztíthatnak bennünket, mielőtt szabadítóink megérkeznek.

Stílszerű vég lenne számunkra a III. Birodalom rabságában, minden emberi törvényenkívüliség állapotában, tizenkét hónapi siralomházi élet után.

Nem így történt! Ezerkilencszáznegyvenöt május ötödikén már fehér zászló leng az ebenseei koncentrációs tábor tornyán. Vakító fehéren süt a tavaszi nap. Vége van! Letették a fegyvert! Kilenc óra körül kis amerikai tank érkezik három katonával és átveszi a tábort. Szabadok vagyunk!...

UTÓHANG

A minden emberi törvényenkívüliség állapotát felcserélte a szabadság tudata, a nagy térség utáni vágy, mely még egyszer felébreszti széthullásban levő energiámat.

Betegen, testben, lélekben megtörve, útnak indulok hazafelé. Utamat nem könnyíti a nosztalgia kielégültsége, mert virágzó városok helyén mindenhol üszkös romok és temetők tömegsírjai fogadnak.

Félek a valóságtól, hogy feldúlt családi otthonomban nem várnak szülők és nélkülözni fogom a hitves, a gyermek, a testvér megnyugtató szeretetét.

A megaláztatások, a bánatok, a krematóriumok és máglyák borzalmai, az élőhalottak kommandójában eltöltött nyolc hónap siralomházi élete eltompították bennem a jónak vagy rossznak érzékelését.

Érzem! Pihenni kellene. Erőt gyűjteni. De kérdés, van-e ennek értelme tovább?

75

Egyfelől betegségem láza éget. másfelől a véres múlt dermeszti szívemet.

Kétmillió ártatlan embert kísértek szemeim a gázkamarákig és voltam tanúja a máglyák borzalmainak.

Hullák százait nyitottam fel egy lángeszű, egyben csendesen őrjöngő orvos parancsára, hogy hamis teóriákra épített tudomány profitáljon a gáz- és máglyahalálba küldött milliók tömegeiből.

Egészséges fiatal leányok holttesteiről szeltem le a húst és készítettem belőlük erős táptalajt dr. Mengele baktériumtenyészete számára.

Nyomorékok és törpék hulláit dugtam klórmeszes fürdőkbe, vagy főztem napokig, hogy tiszta csontvázak kerüljenek a III. Birodalom múzeumaiba, ahol nemzedékeknek vannak hívatva igazolni egy nép kipusztulásának szükséges voltát.

Kétszer éreztem a halál szelének érintését, midőn a kivégzőosztagok fegyverei előtt feküdtem. Ezerháromszáz bajtársam véres holttestétől búcsúztam, hogy egyedül maradjak hírmondónak.

Száz kilométereket meneteltem hómezőkön, fagyhalállal küzdve, hogy további megsemmisítőtáborok lakója legyek. Nagy utat tettem idáig!

Lakásomban nem találom helyemet. Céltalanul járok-kelek a néma falak között. Véres emlékekkel és mély bánatokkal van tele a múltam és sötét előttem a jövő.

Mint nyugtalan árnyéka önmagamnak, úgy bolyongok az ismert utcákon. Csak akkor zökkenek ki mély letargiámból, ha enyéimet vélem a jövők-menők között megpillantani.

Némán tűröm betegségem fájdalmait és magamba roskadtan számolom a hónapok múlását. Már október van. Hat hónap telt el szabadulásom óta.

Fázósan ülök egy korasötét délutánon, a kályha melegétől várok enyhülést szobám homályában.

Csengő szól hirtelen és ajtó nyílik. Nőm és gyermekem lépnek be rajta. Bergen-Belsen, a hírhedt megsemmisítőtábor volt felszabadulásuk helye, onnan tértek jó egészségben haza. Ennyit elmondtak, a többit sírták órákon át, de így is megértettem és tudtam mindent.

Most már van értelme tovább! Van kiért és miért! Dolgozni akarok ismét. Jó érzés lesz a segíteni tudás kielégültsége, de halottakat, nem boncolok többé.

I. függelék:

A TÁBOR

Dr. Nyiszli Miklós megtett mindent, ami tőle tellett, hogy egyrészt életben maradjon, másrészt hogy leírja mindazokat a szörnyűségeket, amelyeken kénytelen volt átmenni, és amelyeket nagy szerencsével sikerült is túlélnie.

Ugyanakkor - semmivel sem csökkentve emlékezéseinek súlyát, értékét és fontosságát a későbbi korok számára - az is világos, hogy messze nem tudhatott mindent, de még eleget sem az Auschwitznak nevezett „halálgyárról". Így például nem szabad elfelejtenünk, hogy csak néhány hónapot töltött a táborban, és bár ezen időszak alatt rengeteg szörnyű élménye volt -magáról a Táborról mint egészről nem sok adatot szerezhetett. Így azok csak szórványosan, nemegyszer mint

76

csupán feltételezések bukkannak fel könyve lapjain.

Az 1947-ben először a magyar „Világ" folyóiratban folytatásokban közölt visszaemlékezésekben pedig - és ez igen természetes - egyetlen szót sem írhatott arról, ki is volt Dr. Mengele, és mi lett a náci „halál angyala" további sorsa? Minderre csak a nyolcvanas években derült fény. Így a második függelékben majd arra is kitérünk.

De lássuk előbb a Tábort - úgy ahogyan azt leírták egyrészt az ott szenvedők, másrészt egyéb források feldolgozták annak történetét. Szeretnénk megismertetni az olvasókat mindazzal, ami nagyon is jellemző volt Auschwitz összetételére, szerepére, működésére. Igyekszünk elkerülni az érzelmi felhangokat - már amennyire egyáltalán lehet egy ilyen szörnyű témáról szenvtelenül, mondhatni tárgyilagosan írni.

Mert Auschwitz - mint egy lengyel túlélő erről írott könyvének címében is jelezte - nem volt más, mint „anus mundi", vagyis a világ végbele, a legszörnyűbb hely, amelyet valaha ember más embereknek készített az emberi történelem folyamán.

AUSCHWITZ 1, 2 és 3

A megsemmisítő tábor olyan hatalmas volt, hogy eleve több részre osztották, kiterjedése miatt számos körzethez tartozott, és az azt „fenntartó" németek a saját tájékozódásukat megkönnyítendő nevezték el számozott módon.

Mindjárt az elején meg kell jegyezni, sok félreértésre adott alkalmat, hogy az igazán híreshírhedt nagy táborok nem a Német Birodalom területén, hanem a megszállt szláv országokban épültek. így a nem eléggé tájékozott országokban, például Amerikában vagy Ázsiában sokan azt hiszik, hogy mivel a koncentrációs táborok Lengyelországban voltak, ez azt jelenti, hogy ott a lengyelek irtották a zsidókat és más nemzetiségű rabokat. Volt valami számítás abban - és ezt nem különösebben titkolták Hitler emberei -hogy ezeket a rossz hírű táborokat a saját országuktól távolabb állították fel, rendezték be, és ott folytatták a népirtást. Így a hírzárlat miatt a polgári lakosság Németországban és a többi, megszállt európai országban egyáltalán nem szerezhetett tudomást a táborok létezéséről. Auschwitz is sok éve működött már. amikor létezésének - és az ott történő népirtási folyamatnak -első hírei kezdtek kiszivárogni Nyugatra.

Tudni kell, hogy Auschwitz - üzleti kifejezéssel élve - egy egész konszern volt. A három koncentrációs tábor egy parancsnokság alatt állt. de a táborok száma ezen név alatt 39 volt!

Az Auschwitz l-es volt az irányító, a központ, minden szempontból itt tevékenykedtek a főnökök. A központi igazgatás itt működött. Ahogyan az lenni szokott, a rendőri szerveket is itt helyezték el, vagyis itt volt a 39 tábor Gestapó-központja is. Kevesen tudják, hogy Auschwitz rengeteg gazdasági vállalkozás, hadiüzem is volt egyben; ezeknek a német birodalmi nemzetgazdaság számára történő összehangolását is itt intézték.

És így voltaképpen az annyit használt „emberi" jelző nem is illik rá.

Auschwitz 2 igazi neve Birkenau volt. Itt folyt az emberirtás mondhatni „ipari" szinten történő megvalósítása. Ehhez is tartozott még néhány, ám jóval kisebb tábor. Volt itt mezőgazdasági üzem (Budy), kertészet és vegyi laboratóriumok (Rajsko), sőt baromfitelep is (Harmenze).

Végig jellemző volt, hogy megtartottak számos lengyel helységnevet, olykor bányák és ipartelepek neve is lengyelesen hangzott. Ám ugyanakkor mellettük fel-feltűntek a német nevek is.

77

Auschwitz 3 neve Buna volt. Ezt egy közeli műgumigyár felépítése miatt telepítették oda. A gumigyárra égetően szüksége volt a németeknek, elsősorban természetesen a hadsereg igényeinek kielégítése céljából. Az üzemkomplexumot rabokkal építették fel, akik a környéken több táborban éltek. De ide tartozott hat szénbánya is (Königshütte, Janina, Bobrek, Jawiszowice, Fürstengrube és Jaworzno). Sőt volt arrafelé egy cementgyár is, amely mellé szintén telepítettek több kisebb tábort.

Amikor aztán 1944 őszén megindult a magyar zsidók félmilliósra tervezett áradata, újabb táborokat szerveztek Gliwicében, Hindenburgban, Heydebreckben és máshol.

Auschwitz tehát mérhetetlenül nagy üzleti konszernként is működött, amit 1940 tavaszán alapítottak a Krakkótól nem messze fekvő lengyel Oswiecimban, amit azonnal németül Auschwitznak kereszteltek át. Ezért történhetett meg, hogy a szerencsétlen foglyok gyakorta nem is tudták, merre járnak vonataik és végül is hová érkeztek? Hiszen azt megelőzően a helységnevek többsége, amelyek koncentrációs táborokat rejtettek - vagy egyáltalán nem szerepelt a (vasúti) térképeken, vagy más néven volt ott.

Az elsőnek megalapított Auschwitz l-es tábort 1940. május 20-án kezdték építeni - természetesen nem szakemberekkel, hanem foglyok keze által. Azon a napon érkezett oda az első csoport a sachsenhauseni táborból, és rá négy héttel a lengyel politikai foglyok (tehát nem zsidók) első nagyobb szállítmánya.

Nem kétséges: ha nem veszítik el a háborút és nem lesznek kénytelenek a nácik feladni ezt a területet is - akkor a negyvenes évek második felében az nemcsak szörnyű kivégzőhelyként működött volna tovább, hanem még nagyobbá lesz! Ez egyrészt látszik az építési tervekből és az 1944-ig kivitelezett épületek rendjéből - másrészt a nácik sohasem titkolták, hogy itt, a legnagyobb megsemmisítő táborban további üzemeket is felépítenek majd, ha arra alkalom adódik. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy már 1940-ben kiadták a saját alárendelt helyi hatóságaiknak a parancsot (minden megszállt területen német közigazgatást vezettek be), hogy Auschwitz környékén attól kezdve egy 40 négyzetkilométeres (!) „érdekeltségi terület" áll fenn (Interessengebiet), ami csak a tábor vezetőinek tudtával építhető be. Oda más hatóság ne is tervezzen semmit, mert nem kaphat rá engedélyt.

Mi több, a polgári lakosságot már 1940-ben kitelepítették a környékről, legalábbis - tudjuk ezt a korabeli hivatalos közlönyökből is, és a háború utáni lengyel iratokból - Babice, Budy, Rajsko, Brzezinka, Broszkowice. Plawy és Harmenze községekből. Nem véletlen, hogy ezen nevek némelyike az előző lapokon mint valamelyik auschwitzi táborhely al-neveként is olvasható. Mindenütt állt legalább egy-egy „melléktábor"; némelyiknek nem is volt neve, csak száma vagy betűjele.

Hogy legyen némi fogalmunk valamelyik tábor működéséről, külsejéről, írjuk itt le a Birkenaunak nevezett tábort:

Birkenau

Minden tábor sok részből állott, így persze Birkenau sem volt kivétel. Másutt laktak a foglyok és másutt az őrök, körben találhatók voltak a kiszolgáló épületek, munkahelyek stb.

Birkenauban a foglyok részére épített tábor egy 2x1 kilométeres téglalap volt, ezt kelet-nyugati irányban haladó országutak osztották három részre. Így oszlott a tábor három szektorra: B-I-es, B-II-es és B-III-as szektorra.

Ettől nyugatra terült el a B-2-es tábor (a ,B" kétségtelenül a Birkenau elnevezés rövidítése volt).

78

Itt volt a fertőtlenítő, a négy krematórium és az úgynevezett tisztító állomás.

Ugyanakkor a téglalap ellenkező, tehát keleti oldalán terült el az őrség - amely minden esetben és kizárólag SS-katonákból állt (lásd S. Niemayer „Az SS története" c. művét). Az ő Jakosztályaik", voltaképpen persze kaszárnyájuk a táboron kívül kaptak helyet, nehogy egy esetleges lázadás esetén az őrséget meglephessék a fegyverhez jutott foglyok. A táborparancsnokság épületén kívül itt volt a 3 ezer fős őrség befogadására alkalmas kaszárnya, sőt az SS saját kórháza és a víztorony is. Ez utóbbi fontos objektumot sem hagyhatták a foglyoktól nyüzsgő területen.

Amit eddig felsoroltunk, azt mind-mind magasfeszültségű árammal telített vezeték vette körül. Ez tüskésdrót-kerítés volt, ahogyan annakidején nevezték. Ezenfelül SS-katonák kisebb őrláncolata is övezte a területet; a katonák egymástól 50 méterre felállított bódékban álltak.

A tábor főbejárata a keleti oldalon volt, pár száz méterre a parancsnokságtól és a víztoronytól. A B-l-es és B-2-es szektor közötti országút volt az, amely a főbejárathoz vezetett. Mellesleg éppen a két szektor között volt a vasútállomás is. Ide három sínpár vezetett. Bár az állomás csak 1944-ben épült ki teljesen. Innen egy bekötővonal a közeli Auschwitzba vezetett.

A B-I-es szektor leírása

Ez volt a legrégibb, mert már 1941-ben kiépült. Maga is két részre oszlott. A barakkokat téglából építették. 1942 nyarától az l-es részlegben általában nőket tartottak, és majdnem az egész rész kórház céljaira szolgált. A barakkokat betűkkel különböztették meg, amiben itt-ott némi logika is akadt; például az A betűs barakkban volt az Ambulancia, az R betűsben a Röntgen.

Ezekben a barakkokban folytattak orvosi (?) kísérleteket Mengele kollégái, Schuhmann és Clauberg; 1942 decemberétől injekciózták a nőket, majd a férfiakat röntgensugarakkal kezelték, hogy terméketlenné tegyék őket. A kísérletek azt a célt szolgálták: hogyan lehetne elérni, hogy a rabszolgává tett szláv népek, elsősorban az oroszok és a lengyelek ne szaporodhassanak? Ha felfedezik a módszert - legyen az injekció vagy besugárzás -, akkor alávetik ennek a megszállt területek felnőtt lakóit, és így ott megtorpan a fölösleges szaporodás. A német ideológusok szerették volna „optimális szinten" megállítani a rabszolgák számát.

A második részleg eleinte férfitábor volt, később oda is nőket vittek. Akadt itt büntetőbarakk, és börtön is olyan kicsi cellákkal, ahol az elítéltnek végig állnia kellett (Stehbunker). Volt kórház és orvosi rendelő is - de már a mellette lévő barakkban halálra injekcióztak számos pácienst. Volt, ahol a sterilizálásra kijelölteket gyűjtötték össze, máskor meg ugyanott a gyerekeket tartották. A 2l-es barakk sajátos célt szolgált: a tábor területén itt-ott fellelt halott foglyokat hordták oda. A táborban ugyanis nemegyszer az éhségtől, kimerültségtől egyszerűen összeestek és meghaltak a foglyok, vagy éppenséggel a magasfeszültségű vezetékre vetették magukat öngyilkossági szándékkal. A német precizitás erre az esetre úgy intézkedett, hogy az ilyen „talált" foglyok ebbe a barakkba hozandók.

A B-II-es szektor leírása

Ennek építését 1942-ben fejezték be; nem titok, hogy ez volt a legnagyobb ilyen létesítmény Auschwitzban. Ez olyan hatalmas volt, hogy a szektor önmagán belül még hét (!) táborra oszlott. Ezek közül némelyikben a „csúcsidőben" húszezer fogoly is akadt, sőt 1944 emlékezetes nyarán az egyikbe 26 ezer magyar nőt zsúfoltak be.

Az egyik tábor - hivatalos nevén a B-IIa - megfigyelésre szolgált. A fertőtlenítő állomásról

79

idehozott foglyokkal vártak pár napig, hogy kiderüljön, nem beteg-e valaki, vagy nem terjeszt-e járványt? Utána mehettek tovább. Itt is volt postahivatal (!), persze a foglyok nem levelezhettek szabadon a külvilággal. Inkább alkalomszerűen, kampánymódra hoztak egyszerre pár tízezer darab levelezőlapot és azokra ugyanazt a szöveget kellett írniok (,Jól vagyok, dolgozom", majd mindet hamis helységnévvel küldték szét szerte Európába. Nem is létező, vagy ismert üdülőhelyek neveit írták a feladó rovatába; az "Auschwitz" vagy „Birkenau" név soha nem szerepelt ezeken a lapokon. A válaszok, ha jöttek is, általában már nem érték el a halálba ment foglyokat...

Voltak mindenfelé műhelyek és munkahelyek. A rabok egy része a vasútállomáson kirakodással foglalkozott. A B-IIe táborban cigányok éltek, míg aztán - 1944 augusztusában - teljesen ki nem pusztították őket, hogy helyet adjanak az Eichmann nagyszabású terve következtében százezerszámra érkező, magyar zsidóknak. Több tábor l-es számú barakkjában voltak a jól őrzött élelmiszerraktárak. Volt férfikórház, de nemegyszer innen indultak el - milyen jellemző! - a gázkamrákba is a szállítmányok.

Akadt itt olyan tábor is, a B-IIg., amely voltaképpen egyetlen hatalmas ruharaktár volt. Emlékezzünk csak, naponta hegyekben álltak a vasúti rámpa mellett az érkezettektől elkobzott öltözetek. Ezeket rabok osztályozták, fertőtlenítették, hogy aztán elküldjék mindazt a légitámadások miatt már valóban nélkülöző német polgári lakosságnak. Amely természetesen sohasem tudta meg, hogy „zsidó rongyokban" vészelte át 1944-45 emlékezetes telét.

A B-III-as szektor leírása

Ez volt a legutolsó, érdekes módon még 1944-ben is voltak ott olyan vezetők, akik a tábor további bővítését szorgalmazták. Az ő törekvéseik eredménye volt az északon elterülő újabb tábor. Az építési terveken nem a KZ - „Konzentrationslager", hanem a KGL betűjelet használták, ami hadifogolytáborra („Kriegsgefangenenlager") utalt. Végső soron persze az építés nem fejeződött be. Ezért van az, hogy ebben a táborban több a "foghíj", vagyis a be nem épített terület, mint a barakkoktól sűrű rész.

Nemhogy nem tudták már befejezni, de az ismert parancs értelmében - amikor is Berlin, látva az oroszok és a nyugati szövetségesek gyors előretörését, parancsot adott a megsemmisítőtáborok elpusztítására, nehogy azok a maguk teljességében kerüljenek ellenséges kézre és bizonyítékul szolgáljanak - el is kezdték a bontását! 1944 októberében történt ez, de jellemző a német takarékosságra, hogy a tábor felszerelését, az építésnél felhasznált anyagokat stb. nem akarták veszni hagyni; mellesleg ez látszott a legjobb megoldásnak arra is, hogy nyoma se maradjon egykori ittlétüknek és tetteiknek. Így aztán a Breslau (ma Wroclaw) melletti Gross Rosen táborba kezdték elszállítani. A táborban 1944 nyarán szintén magyar nők éltek.

Itt annyira „újítottak", hogy minden betűvel jelzett barakk csak egyazon célra szolgált. A B-III-as szektorban a D betűs barakkok a dezinfekciót, vagyis a fertőtlenítést szolgálták, a Z betűvel jelöltek árnyékszékek végtelen sorát jelölték. Az U betűsök mosdók voltak, a K betűsök pedig konyhák. Itt lakott különben hosszú időn át a könyvben annyit emlegetett Sonderkommando, vagyis a krematóriumok személyzete is.

Nem véletlen talán, hogy Birkenau nevét mindig külön használták a németek; sohasem kötötték össze Auschwitz-cal, holott ma már köztudott, hogy a táborrendszer része volt ez is. Birkenaut hol munkatáborként, hol hadifogolytáborként emlegették, már ha egyáltalán szóba került valahol. Auschwitz megsemmisítő-jellegéről pedig hallgattak.

Birkenauban a becslések szerint - mert hiszen pontos statisztikákat az erre ma úgy roppant

80

kényes németek érthető okokból nem vezettek -3,5 millió zsidót öltek meg. És akkor még nem számoltuk bele a nem zsidókat, akik szintén százezerszámra pusztultak el az „aljanépek": a lengyelek, oroszok, egyéb szlávok stb. közül.

A halál kijáratai

Dr. Nyiszli is sokat emlegeti a krematóriumokat. A németek a háború után - különösen persze a nürnbergi perben érintettek, és a neonáci propaganda fél évszázaddal később is - azt igyekszik bizonyítani, hogy a) krematóriumok egyáltalán nem voltak, azokat csak a lengyelek, oroszok és általában a kommunisták építették oda a háború befejezése után, hogy minden rosszat rákenjenek a németekre; b) voltak ugyan, de ott csak a fertőző betegek holttesteit égették el. Általában halottakat, és szó sem volt tudatos és tervszerű megsemmisítésről...

Azt hisszük, ma már senki előtt sem titok, hogy valójában mi történt Auschwitz-Birkenau-ban és másutt. Szép számmal voltak koncentrációs táborok, ahol valóban dolgoztatták a foglyokat (igaz, ott is olyan körülmények között, hogy azokat is joggal tekinthetjük megsemmisítő táboroknak), míg voltak olyanok is, ahol a cél eleve nem a munka (bár míg a foglyok ezt bírták, addig kegyetlenül meghajszolták őket), hanem a foglyok örök időkre szóló eltávolítása, fizikai megsemmisítése volt.

Így hát a megsemmisítés egy része - mint kiderül a könyvből is - különféle kimerítő módszerekkel történt, más részében a halálra dolgoztatás mellett olyan orvosi módszerek is szerepeltek, amelyek végeredménye szintén a halál volt. Ezenfelül a foglyok egy részével kísérleteztek, más részüket egyszerűen kivégezték. Mindenki ugyanoda jutott; teste a krematóriumban égett el. Ha csak ki nem találtak valami egyebet a „hasznosítására"...

Akik tagadják a holocaust megtörténtét, menjenek el Auschwitz-Birkenauba és tekintsék meg a barakkokat, a „fürdőket" - vagyis ahol a Zyklon-B gázzal végeztek az emberekkel. Nézzék meg, vajon a fürdő feliratú helyiségekben találnak-e akár csak egyetlen vízcsapot is?

Volt foglyok visszaemlékezései is egyértelművé teszik a dolgot. Európa minden országából voltak ott rabok, és így vagy úgy a sok millió halálos áldozat mellett százezerszámra maradtak túlélők is. Azt hiszem, nincs erkölcsi okunk vagy jogunk kételkedni a szavukban.

Nos, tehát kétségtelen, hogy voltak krematóriumok is, amelyeket eleve azért építettek, hogy a különféle „nagyipari" módszerrel, szándékosan és eleve megfontoltan, egy erre kitalált ideológia segítségével meggyilkolt napi sok tízezer ember holttestétől megszabadítsák a táborokat.

A táborban négy krematórium működött majdnem végig (az egyik pusztulásáról éppen ebben a könyvben kaphatnak, ha nem is túl részletes beszámolót): az I-es, a II-es. a III-as és a IV-es. A két első igen nagy volt, a III-as és a IV-es jóval kisebb. A négy krematóriumhoz nyolc gázkamrát rendszeresítettek, hogy biztosíthassák a „folyamatos működést" (!). Kénytelenek vagyunk mi is technológiai leírásokat és szavakat használni...

A nyolc gázkamrában félóránként kivégzett ezrek és ezrek hamarosan a 46 kemence egyikébe kerültek. Meg kell még jegyezni, hogy a két nagyobb krematórium (közhasználatos tábori rövidítéssel: „Krema") mellett föld alatti gázkamrák voltak, a később épült III-as és IV-es mellett már csak felszínre telepített kamrák szolgáltak tömeges gyilkosságok kivitelezésére.

Később, amikor több lett a „munka", a tábor mögött még két bunkert alakítottak át gázkamrának, így végül is tíz ilyen létesítmény volt.

Minden táborelhagyásnál őrszobákon (Blockführerstube) kellett áthaladniok a máshová

81

irányított vagy kikért foglyoknak. Önállóan nem mozoghattak, csak kápók, felügyelők, őrök társaságában. Ilyenkor a minden távozó karjára tetovált A betűs (,Auschwitz...") számot felírták egy füzetbe, a várható visszatérés időpontjával együtt. Gyakorta előfordult, hogy ilyenkor meg is motozták a távozókat, áthaladókat. Ha tiltott dolgot találtak náluk - márpedig minden tárgy tiltott volt lényegében - botozásra ítélték őket. Igen, a táborban ezt az európai középkorból, vagy a mai iszlám fundamentalista világból ismert kínzómódszert alkalmazták, általában nyilvánosan, hogy példát statuáljanak.

A barakkok felszerelése több mint szerény volt. Ezzel szemben természetesen az őrség, az SS-katonák laktanyájában központi fűtés és meleg víz is volt. Volt külön SS-konyha, és természetesen bizonyos szórakozási lehetőségek sem hiányoztak.

Az SS-nek volt egy saját hadikórháza is, amely a világtörténelemben az egyik legpechesebb épület címét is megkaphatná. Különféle gazdasági és szervezési okok miatt az építése több mint két évig tartott, aztán mindössze három hónapig működött. 1944 karácsony éjszakáján a szövetséges légierő szőnyegbombázásának esett áldozatul.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy számos jel utalt rá: Auschwitz a német birodalom jövőjében is működött volna! Mint már említettük, az építési tervek is ezt sugallták. De például olyan apróságok is, mint a víztorony méretezése - egy félmilliós nagyváros szükségleteire tervezték és építették.

A másik dolog, amit szem előtt kell tartani: a németek nem csupán a zsidókkal akartak leszámolni. Még saját nemzettársaikkal is, ha azok nem fogadták be magukba a hitleri, nemzetiszocialista eszméket. A politikai ellenfeleket is Auschwitzba szállították, kartotékjukon a hírhedt RU jelzéssel. Ami nem jelentett egyebet, mint hogy Rückkehr unerwünscht vagyis „visszatérése nem kívánatos". Ez magyarán egy halálos ítélet volt, amit az áldozatra tudtán kívül és persze nem bíróságon mértek ki.

Ha pedig valakinek mégis kétségei lennének, mi célt is szolgált az auschwitzi-birkenaui táboregyüttes, az olvassa el Rudolf Hössnek, a tábor parancsnokának 1947-ben a lengyel népbíróság előtt tett vallomásait. Höss, akit természetesen elítéltek és felakasztottak, előtte elmondta: a nácik itt akarták a jövőben kiirtani a szlávokat és mindenkit, akit a Harmadik Birodalom ellenségének nyilvánítottak Berlinben.

Höss afelől sem hagyott kétséget, hogyan működött a megsemmisítő tábor, ez a rendszer, és hogy mi célt szolgáltak a gázkamrák és a krematóriumok. Áttételesen az is bizonyítja Auschwitz ilyen célú működtetését, hogy amikor ez a tábor felépült, az addig hasonlóan emberirtó „halálgyárakat" másutt megszüntették. A sokkal kisebb „kapacitású" Majdanek, Treblinka stb. szerepét fokozatosan Auschwitz-Birkenau vette át.

A munka

A munka természetesen csak egyfajta volt: a kényszermunka. Már a táborok főbejáratai felett is Ott virítottak a később világhírűvé lett ,Arbeit macht frei", vagyis ”A munka szabaddá tesz” álnok és velejéig hamis jelszavai. Jelszavakban a németek - csakúgy, mint később a szovjetek, vagyis az egyetlen uralkodó ideológia mániákus országai - igen erősek és találékonyak voltak.

Érdekes módon - amiről kevés szó esik - azért elő-előfordult olykor, hogy a még halálra nem dolgoztatott foglyok közül valakit... szabadon bocsátottak! Visszatérhetett a normális polgári életbe!

No persze, ez nem zsidókkal történt - őket a kötelező ideológia jegyében „el kellett tüntetni a föld felszínéről", ahogyan egyszer Himmler, az SS birodalmi főnöke, fogalmazott.

82

De másokkal megesett, bizony. Nyilvánvalóan nagyhatalmú protektorok játszottak közre, de más szempont is lehetett. A szabadulásokat -mint elvileg a bebörtönzéseket is - kizárólag a Gestapo ügyelte fel. Ez az állambiztonsági szervezet nagynéha csak azért engedett el néhány foglyot, hogy ezzel a többi, ottmaradó tíz- és tízezer előtt bizonyítsa: van lehetőség a szabadulásra. Ezzel a lélektani fogással újabb munkára, erőfeszítésre sarkallta a maradókat.

Nem csupán azok dolgoztak ott, akik semmit sem követtek el azon kívül, hogy származásuk nem volt „megfelelő" a nácik által megszállt országokban. Akadtak olyan zsidók is - írja például Ota Kraus cseh fogoly Auschwitzból -, akiket valamilyen homályos „védőőrizetbe" vettek („Schutzhaft") és akiket ugyan dolgoztattak, de valami rejtélyes okból nem volt szabad gázkamrába küldeni. Kraus maga látott olyan jelenetet, amikor az ilyen rab „véletlenül" belekeveredett egy halálba küldött csoportba, de az utolsó pillanatban kihívták a gázkamrából és - egyelőre, ideiglenesen - megmenekült.

A foglyok munka közben és egyáltalán mindig rabruhát viseltek. A csíkos öltözetben aligha szökhettek meg (bár volt rá példa), hisz nagyon feltűnő lett volna civil környezetben. Az SS-legények vad kutyáit is erre a ruhára idomították be; vagyis aki csíkos rabruhát viselt, az a német juhászok agyába kódolt rendszer szerint csak ellenség lehetett, akit szét kellett tépni, ha erre parancsot kaptak.

A rabok sokféle okból kerültek oda és ezt a ruhájukon is jelezni kellett.

A „vinkli"-nek nevezett egyenlő szögű, de hegyével lefelé fordított háromszög meglehetősen egyértelmű jelzés volt. A deportálás okát a színe, a benne lévő betű a fogoly nemzetiségét jelentette.

Vörös háromszöget a politikai foglyok viseltek, tehát akiket nem származásuk miatt, hanem előzetes cselekedeteik miatt küldtek ide. Ritka eset volt, hogy ezt bírói ítélet előzte meg -általában maga a Gestap látta jónak, hogy egyeseket ideküldjön. Megelőzendő a további gondokat az illetővel.

Így hát vörös háromszöget viseltek a kommunisták, szociáldemokraták, az úgynevezett .hazaárulók", az illegális tevékenységgel gyanúsítottak. Volt még egy, szintén ritkán emlegetett kategória: a túszok. A külföldre menekülteket azzal tartották sakkban, hogy hozzátartozóikat Auschwitzba vagy más táborba vitték és ott tartották, meghatározatlan ideig. Ha persze közben tífuszt kapott, legyengült az éhezéstől vagy a kényszermunkától és elpusztult - ez sem változtatott a dolgon. A külföldön élő családtag nem kaphatott hírt a halálesetről, és sokszor még éveken át reménykedett abban, hogy a hozzátartozója él valahol a Birodalom területén...

Zöld háromszöget a hivatásos bűnözők viseltek elsősorban, bár nem kizárólag. Ezek persze németek voltak. De ugyanezt a jelzést kapták azok is, akiket úgynevezett „biztonsági okokból internáltak" - bár nyilvánvaló volt, hogy Auschwitz nem egészen felelt meg annak, amit a modern világban egyszerű "internálásnak" hívnak. A hivatalos propaganda szerint ezeket a személyeket csak a háború idejére internálták, amint az véget ér, ők is szabadok lesznek. Nos - nem lettek...

A zöld háromszög az esetek többségében gyilkosokat, betörőket, szélhámosokat, csalókat, tolvajokat stb. jelzett. A táborok sajátos szokása szerint az SS-őrség ezekben bízott meg a leginkább, hisz nem ideológiai vagy faji ellenfelek voltak; a kápók, vagyis a foglyokra felügyelő, azokat munkába (és halálba) hajszoló felügyelők kerültek ki közülük. Egyes források szerint az is megesett, hogy amikor az orosz front már nagyon közel volt és hiányzott az ember a hadvezetésben, akkor a Waffen-SS, tehát a fegyveres SS-csapatokat ilyen alakokkal töltötték fel. A bűnözőkből lett katonákat elsősorban a keleti fronton az orosz partizánok ellen vetették be.

83

A fekete háromszög is elsősorban német bűnözőket takart, bár nem kizárólag. A külföldiek közül a munkakerülők, a szabotázsakciókért elfogottak vagy elítéltek, vagy akik már egyszer megszöktek valamilyen kényszermunkáról, viselték e jelet. A német többség kevésbé veszélyes bűnözői: házasságszédelgők, selyemfiúk, stricik, hazárdjátékosok (ezt is tiltották a Birodalomban), vadorzók (!) és hasonlók kerültek ebbe a csoportba.

A rózsaszínű háromszöggel a Schwüle Brúdereket, a „meleg testvéreket" ajándékozták meg Auschwitzban. Ezek nem mindig egyszerűen homoszexuálisok voltak - a dolgot minden diktatúrában szerfölött keményen ítélik el. többek között ezekről is fel lehet ismerni a diktatúrákat -, hanem szexuális bűncselekmények elkövetői. Sok forrás bizonyítja, hogy javarészt németek lévén sok alkalmuk nyílott jó kapcsolatok kiépítésére, és így elérték, hogy ott sem maradtak „szeretők" nélkül. Mindez csak az őrszemélyzet és a kápók megvesztegetésével sikerülhetett.

Lila háromszöget a vallásosak viseltek. Természetesen nem mindenféle vallásosságot elleneztek Berlinben. Hanem a bibliamagyarázók, különféle Hitler által nem kedvelt szekták tagjai kerültek ide, nem csak férfiak, hanem feleségeik is. Az őrök „égi bohócoknak" nevezték őket és időnként parancs szerint egy nyilatkozatot akartak velük aláíratni. A „lilák" amúgy megtagadták a fegyverviselést is, nem vonultak be katonának, és azt jósolták (állítólag a Biblia alapján), hogy hamarosan véget ér a „rossz világ". Vagyis: véget fog érni a hitleri éra. Mivel a hitüket megtagadó nyilatkozatot nem írták alá, továbbra is a táborban maradtak. Míg el nem pusztultak.

Sárga háromszöget természetesen a zsidók viseltek. Ezen kívül itt is voltak megkülönböztető, az elhurcolás okát jelző egyéb színű jelzések, bár ezeknek gyakran semmi közük sem volt a valósághoz. Ezenfelül a táborokban valóságos karszalagmánia dívott. Ám ez nem puszta divat volt - a játék nagyon is vérre ment. Aki karszalagot szerzett, egyben két dologhoz jutott.

Az egyik: attól kezdve kivételeztek vele, többet jelentett a névtelen foglyok tömegénél. Több esélye volt az életben maradásra.

A másik: ezért cserébe viszont kegyetlenül kellett bánnia sorstársaival. Minél kegyetlenebben verte, kínozta, kihasználta, sőt a halálba küldte őket, annál magasabbra emelkedhetett a sajátos tábori ranglétrán.

Így egy idő után kápók, előmunkások, felügyelők sárga karszalagja után megkaphatta a blokkfőnök, vagyis a barakk korlátlan urának piros szalagját. Ezzel, ha megfelelően hízelgett az SS-eknek, sőt némi tábori csempészárut tudott nekik szerezni az alárendelt foglyoktól - pl. cigarettát -, akkor már nyert ügye volt. Persze ehhez az kellett, hogy szüntelenül ordítson és káromolja rabtársait, verje is őket - bár már nem kellett ezt saját kezűleg tennie. A jelentésírók, a munkaszolgálatvezetők és egyáltalán a láger főrabjai fehér feliratú fekete karszalagot hordhattak.

Nem csoda hát, hogy mindig akadtak alkápók, segédfelügyelők, előmunkások és mások, akik vagy természetüknél fogva voltak kegyetlenek, vagy belátták: ez a túlélés útja. Ők aztán nem kíméltek senkit; zsidók vertek halálra zsidókat, lengyelek lengyeleket, magyarok magyarokat stb.

Munkanap a táborban

Nyiszli doktor kivételes helyzetben élt a táborban, és voltaképpen nem is tudta meg, milyen szörnyű úgy igazán a foglyok sorsa. Azoké, akik mellett nem állt ki egy dr. Mengele, sem másféle főnök, és aki - olykor éveken át - nem vándorolhatott szabadon a tábor területén, nem szerezhetett különféle plusz jogokat, tárgyakat, előjogokat magának, mint a boncolóorvos.

Talán mondanunk sem kell, hogy az egyszerű rabok élete tele volt szenvedéssel, és ezt a

84

fogvatartók mindenféle módon és eszközzel csak fokozták.

Az évszaktól függően a felkelés mindig sötétben történt - vagyis egy órával a pirkadat előtt. Nyáron tehát korábban, télen később. Ez nagyon lehangoló volt. Lényegében még éjszaka történtek meg hát az „előkészületek"- a kemény munkanaphoz. A tábor gazdái nem akartak elveszíteni egyetlen percet sem. Mire kivilágosodik, mindenki legyen a helyén! - ez volt a jelszó. Amit természetesen maradéktalanul be is tartottak és betartattak.

Az ébresztő gonggal vagy lármafával vagy bármivel történt, ami a barakkfőnök keze ügyében volt. A főnök és segédei meglehetősen radikális módszerekkel ébresztették a még aludni vágyó fáradt foglyokat; egyszerűen kirángatták az ágyból azokat, akiknek - azt bizton mondhatjuk -egyetlen napon sem volt kedvük dolgozni. Hiszen a tábor összes lakója akarata ellenére került ide, mindegyik rab volt úgy, hogy semmit sem követett el. A kényszermunka nem vonzó.

De hát a főnökök és botos segédeik mindenkit kivertek ágyából - ha azokat a fapriccseket ugyan ágynak nevezhetjük, amelyeken egyszerre több fogoly is feküdt szorosan. Igazi pihenésről ilyen körülmények között persze szó sem lehetett. A barakkokban több százan laktak, mindig voltak, akik köhögtek, nyögtek, kiabáltak egész éjszaka. Ezeket nemegyszer fogolytársaik "fegyelmezték meg", hogy aludhassanak.

Az ébresztő után mindenki kapott egy meleg löttyöt, amit ismeretlen okból ,kávénak" neveztek, bár valami egészen más, helyettesítő anyagból készült, híg volt és csöppet sem tápláló.

A betegeket is kirángatták ágyukból. Ugyanis beteget jelenteni csak este, a napi munka elvégzése után lehetett. A tábor kegyetlen vezetői a jelek szerint feltételezték és elvárták, hogy csak munka közben történhet valami a fogollyal; ha mégis másképpen esik meg, az nem „esemény" és nem ok arra, hogy a fogoly egy napot ellógjon a birodalom számára végzett hasznos munka alól.

Nap mint nap megesett, hogy a betegek, akik olykor járni sem tudtak, nemhogy az ,Appel"-nek nevezett sorakozóra és dolgozni mehettek volna, inkább próbáltak elrejtőzni valahol, hogy ne kelljen kivonulniuk. Néha sikerült elintézni, hogy névsorolvasáskor valamelyik barátjuk jelentkezzen helyettük - bár ez igen veszélyes volt. A lázas, munkaképtelen betegek egy része azért gyakran megkockáztatta, hogy elbújik valahol a barakkban, ágy alatt, rejtett sarokban, latrinában.

De ez sem mehetett sokáig; a barakkfőnökök erre is találtak megoldást. Elintézték, hogy miután a foglyok munkára távoztak - ez a főnökök számára egyáltalán nem volt kötelező! -, a barakkokat sorra felkeresték a „tűzoltók".

Ez is egy auschwitzi sajátosság volt. A „tűzoltók" olyan jó erőben lévő rabok csapata volt, amelyet a zöld háromszöges, proli német bűnözőkből képeztek ki, illetve aztán azok oktatták néhány más nemzetiségű társukat. Igazi feladatuk természetesen nem a tűzoltás volt, hanem az ilyen elbújt rabok felkutatása. Minden délelőtt felbukkantak minden barakkban és környékén, hajtóvadászatot rendeztek a bujkálók után. Akit megtaláltak, azt legfelső jóváhagyással - mi több, parancsra! - véresre vertek. Előfordult nap mint nap, hogy ez a verés túlontúl erősre sikeredett, vagy a fogoly volt már túlságosan erőtlen és beteg - így akarva-akaratlanul is agyonverték őt. Mindenesetre, aki túlélte a találkozást a „tűzoltókkal", azt abban az állapotában is elhurcolták csoportja után és dolgoznia kellett. De arra is tudunk példát - 1943 elején megesett kétszer is -, hogy délelőtt összeszedték az egész tábor minden barakkjában a bujkálókat és az „igazolatlanul ott-tartózkodókat", majd verés nélkül egyenesen a ...gázkamrába vitték mindet. Gondoskodtak arról, hogy ezt mindenki megtudja - így remélték növelni a „munkafegyelmet".

A zenész foglyokból zenekarokat alakítottak és kora reggel - télen csípős fagyban, nyáron is

85

hűvösben még - a tábor kapuján kivonuló végeláthatatlan rabcsapatokat zeneszó kísérte munkába!

A zenét persze nem azért találták ki, hogy jó hangulatba ringassák a foglyokat - ennél mi sem állt távolabb az SS-legényektől. Ha a foglyok ütemre lépkedve mentek kifelé, akkor az ötös sorokat könnyen meg lehetett számolni a kapunál. Mert mindenkit mindig mindenhol megszámoltak, felírtak, „Ordnung muss sein", rendnek kell lennie, harsogták a hitleri birodalomban Berlintől kezdve egészen az utolsó faluig vagy éppen kényszermunkatáborig.

A zenekar ott állt az esti visszatérésnél is. Ilyenkor persze szétzilálódtak az ötös sorok, hisz sok fogolynak annyi ereje sem volt, hogy a saját lábán haladjon. Vagy fáradt, vagy beteg volt, vagy napközben a munkafelügyelők összeverték. Az is előfordult - mert hát ez is előírás volt! -, hogy a munka közben meghalt foglyokat a társaik vállukon cipelték haza. Mindenkit haza kellett hozni, egyetlen holttestet sem volt szabad kint hagyni a táboron kívül.

A kapun belül farkaskutyás SS-legények csapatai várakoztak, hogy ott - természetesen az alapos számlálások után! - átvegyék „saját" csapataikat és azokat elvezessék a megfelelő altáborba, mindenkit a maga barakkjába. Fogoly csak úgy kíséret nélkül nem csatangolhatott a negyven négyzetkilométeres táboróriás területén!

A munka általában valamilyen építéssel összefüggő dolog volt. Ezek voltak a legegyszerűbbek, és egyben olyanok, amelyek nagy tömeget kívántak. Különösen úgy, ahogyan itt megszervezték speciálisan a fogolytömegek számára. Néha az egész a „kínai módszerre" emlékeztetett; vagyis rengeteg ember aprólékosan végzett olyan munkát, amit egy erőgéppel sokkal rövidebb idő alatt meg lehetett volna csinálni.

Persze számos fogolynak volt munkája magában a táborban, a szögesdrótkerítések között. De ezek sem egyenként jártak oda, hanem eleve az ennek megfelelő barakkban, táborrészben éltek. A konyhások, a kremások, a fertőtlenítők, a ruhások stb. a maguk helyén éltek és dolgoztak.

A táboron kívül általában igen primitív körülmények között lehetett dolgozni. Auschwitz folyton épült, méghozzá a foglyok kezétől. Mint az elején említettük, a negyvenes évek elején -egészen 1944 őszéig, amikor már felhagytak vele - folyamatosan terjesztették a tábort észak felé. Ekkor épült a B-3-as tábor.- Nos, a foglyok előkészítő földmunkákat folytattak és barakkokat építettek téglából. A sors iróniája, hogy a barakkok köré telepített tüskésdrótkerítéseket is velük építtették fel.

Aztán nem elhanyagolható tömegeket mozgatott meg a folyamatos útépítés; az újonnan épülő táborrészek között, feléjük mind újabb utakat kellett csinálniok. Ők építették a gázkamrák és kremák felé vezető utakat is a maguk teljes szélességében és hosszában. Sokan akkor még úgy, hogy nem is tudták, mifelé vezetnek az utak. De a legtöbb rab jól tudta, mi az a négy hatalmas kémény, amelyből éjszaka égre csapnak a lángok, nappal pedig bűzös füstfelhőt eregetnek. Az sem volt titok, miféle hamut hordanak nap mint nap sok teherautó rakományaként a közeli Visztulába, hogy a folyó vigye el ...társaikat. És rövidesen őket is...?

Mindenki félt a vizesárok-építéstől. Ez volt a Királyárok, németül Königsgraben. Birkenau vízlevezetője, ahonnan nagyobb esők után sok viznek kellett elfolynia. Itt annyira kegyetlenek voltak már a munkafeltételek is - nem szólva az őrségről -. hogy oda eleve csak a fegyelmi büntetésüket töltő foglyokat osztották be. Mindenki rettegett a Királyároktól.

Meg kell említeni okvetlenül, hogy a németek mesterien kihasználták a foglyok közti félelmeket és ellentéteket. Ha csak egynek is jobb életkörülményeket biztosítottak - vagyis a túlélés esélyét adták meg neki - annak fejében, hogy az hajszolja társait, majdnem minden esetben elérték a kívánt

86

eredményt. Nehogy azt higgyük, hogy volt valamilyen számottevő szolidaritás a foglyok között; végső soron ilyent nem is várhatunk ennyire szélsőséges körülmények között, ahol bárki bármelyik percben az életével fizethetett valami apróságért is. Nem volt elég, hogy saját sorstársaikból „választott" kápók hajszolták őket, a kápók fölé még felügyelőket (Aufsichte) helyeztek. Ezek a kápókat ellenőrizték, no és persze a munka menetét. Ilyen körülmények között a kápók hihetetlenül kegyetlenek voltak és emberfeletti teljesítményekre ösztönözték a rabokat; ugyanakkor a felügyelők általában német köztörvényesek (zöld háromszög!) voltak, akiknek eszén nehezen lehetett túljárni. Hiszen ők is a túlélésért küzdöttek... így alakult ki a kegyetlenség lánca, amelynek végső soron mindenki része, és egyben áldozata volt.

A sokat emlegetett „öntudatos politikai foglyok" - akikről különösen az úgynevezett szocialista országokban terjesztette a propaganda a háború után, hogy azok voltak a krém, az igazi harcosok - sem voltak kivételek. Ők is feladták egymást egy darab kenyérért és semmiképpen sem voltak kevésbé kegyetlenek, mint bárki más, akinek erre alkalma nyílott a táborban.

Este, amikor alkonyodott - és fennállt a veszély, hogy netán a homályban néhány fogoly megszökne a munkahelyről - még időben összeszedték a csapatokat. Ismételt és ismételt számlálások után a szokott módon: ötös sorokban indultak vissza, az oszlopokat két oldalról SS-ek kísérték.

A tábor kapujában újra csak a zenekar pattogó ritmusú muzsikája fogadta az ehhez semmiképpen sem illő hangulatban, halálos fáradtan érkező foglyokat. A kápók egy része addigra már lerészegedett az illegálisan beszerzett vodkától. A táborban uganis kiterjedt piaca volt mindennek, ami tiltva volt - és ebben a legtöbbször éppen az SS-legények és más vezetők vettek részt...

A csapatok végén az aznapi halottakat, sérülteket vagy betegeket támogatták-hozták társaik.

De hiába volt már este - mielőtt a barakkokba engedték volna az elcsigázott, lábukon alig álló embereket, újabb számlálásokat rendeztek. Ez gyakorta nem egyezett ilyen vagy olyan okokból. Ezért a rabok nemegyszer órákon át álltak még a téren a barakkok között. Aki már nem bírta, vagy egyenesen haldoklott, az sem mehetett el, legfeljebb lefeküdt a földre és ott maradt. Ahogyan munkába is el kellett menni bármilyen időjárásban, úgy az esti számolást is elvégezték függetlenül az időjárástól. Eshetett hó vagy eső vagy jég, fújhatott metsző szél - a rabok órákon át álltak vigyázzban, fájlalva, hogy az értékes pihenőre szánt idejükből ismét elloptak néhány órát. Csak utána mehettek be a barakkokba szánalmas „vacsorájukat" elkölteni és aludni... pirkadatig, vagyis alig néhány órát.

Amikor a kezdeti időkben még magát a törzstábort építették a foglyok (1940-41), vasárnap is dolgoztak. Később már nem - bár sokan nyilván inkább dolgoztak volna! Ugyanis a vasárnap szörnyű események időpontja lett hétről hétre.

Ilyenkor egy vizesárokba kergették az embereket „mosdatás" címén, lett légyen akármilyen időjárás. Délelőtt az SS-legények vesszőfutást rendeztek - botokkal felálltak két hosszú sorban és megkergették a szerencsétlen foglyokat maguk között. Előfordult, hogy egy ilyen vasárnap délelőttön több százat agyonvertek! Soha senkit nem vontak ezért felelősségre.

A barakkokban nemegyszer több ezer emberre jutott egy vízcsap. Igazi ivóvizet tulajdonképpen nem adtak, mindenki fertőzött vizet ivott. Ez nyilván szándékosan történt, hisz így a sajátos kivégző módszereket még a fertőző kórokkal is kiegészíthették. A cél mindig ugyanaz volt: minél kevesebb fogoly maradjon életben!

87

Birkenauban az emberek eredetileg lóistállónak készült kisablakos, rosszul szellőző barakkokban éltek. Mindkét oldalon három sor priccs volt egymás fölött. Egy fogolyra még egy négyzetméter sem jutott, általában 450-500 ember lakott egy épületben. Középen egy fűtővezeték húzódott, amely a barakk két végében álló kályhát kötötte össze. Ebben egy cső volt, amely a füstöt vitte és a meleget, e köré téglából padot építettek. De a kályha csak akkor működött, ha a foglyok maguk szereztek bele égnivalót!

Szükségét mindenki egy külön erre a célra szolgáló betonépületben végezhette el (ha volt rá ideje), amelynek padlójába lyukakat vájtak. (Az egész nagyon emlékeztetett a szovjet luxusszállodák úgynevezett „toalettjeire" a hetvenes évekből...) De hát itt ez volt a luxus. Éjjel senki sem hagyhatta el a barakkokat, így csak egy-egy nagy bödönbe végezhette dolgát, amely hajnalra megtelt és éktelen bűzt árasztott.

A foglyoknak nem mindig adtak olyan edényt, amelyből ehettek volna. Ezért maguk eszkábáltak ilyeneket bádogból. A kanalát mindenki folyton magánál hordta, nehogy lába keljen. Reggel fejenként fél liter, már említett "kávét" (pótkávét) kaptak, vagy valamiféle ismeretlen füvekből főzött „teát" osztottak ki. Délben egy liter leves járt, ami héjával együtt főzött burgonyából vagy répából készült. Este 35 deka kenyeret és tizedkocka margarint adtak. Járt volna sok egyéb is, például hetente kétszer szalámi, de ilyent jó. ha havonta kétszer láttak. Néha répalekvárt is osztottak a benne lévő vitamin miatt.

Nem csoda, hogy ilyen étrend mellett még az erős fogoly is csak pár hónapig bírta, vagy addig sem. Aki nem tanult meg „szerezni" (organisieren), az eleve rosszul járt. Ugyanis a táborban rengeteg élelmiszer volt, még luxuscikkek is érkeztek egyrészt az Európa különböző országaiból odahurcolt zsidókkal együtt, másrészt a családtagok által küldött csomagokból. Ezek nagyon ritkán kerültek a címzettek kezébe, kiterjedt kereskedelem tárgyaivá váltak. A foglyok természetesen cukrot sem kaptak soha.

Szökések

Azt talán nem is kell külön hangsúlyozni, hogy a tábor vezetése és a mindenütt jelenlévő Gestapo - amely besúgók révén beépült a foglyok közé is - két okból sem szerette a szökéseket.

Az egyik az volt, hogy a foglyokba bele akarták verni: innen nem lehet megszökni. Itt dolgozni kell a végsőkig, szabadulásban ne is reménykedjen senki (a főbejárati ismert felirattal ellentétben).

A másik ok talán ennél is fontosabb volt. Nagyon jól tudta a hitleri vezetés: ha a nagyvilág megtudja, mi folyik a táborokban, és főleg miféle megsemmisítő tábor Auschwitz-Birkenau, akkor annak nagyon rossz nemzetközi visszhangja lesz.

Nem mintha a náciknak olyan jó sajtójuk lett volna a világban. De még mindig voltak olyan országok, ahol a köznép véleményére igenis adtak Berlinben. Például a velük többé-kevésbé rokonszenvező, ámde semleges országok közvéleménye fontos volt. Spanyolország, Svájc, Latin-Amerika, Svédország stb. sokszor fontos útvonalai voltak a Birodalom számára rendkívül jelentős hadikereskedelemnek. A svédektől vasércet kellett venni, Svájc jelentette az ablakot a bank-és pénzvilágra, itt lehetett valutához jutni. Más, különösen tengerparttal rendelkező semleges országok nemegyszer fontos kikötők, sőt rejtett támaszpontok is voltak a németeknek.

Még a nemzetközi vöröskereszt képviselői sem jutottak el soha a legtöbb táborba. Számukra német területen tartottak fenn egy mintatábort, ahol a beutalt zsidók luxuskörülmények között éltek, mozijuk, színházuk, úszómedencéjük stb. volt és persze nem kellett dolgozniuk. Az ott megforduló

88

nemzetközi megfigyelőket ideig-óráig sikerült is megtéveszteniük, de aztán már egyre kevesebben hitték, hogy minden tábor ilyen.

Nem voltak még műholdak, a megszállt Európa fölé berepülő bombázókat gyakran elűzték vagy lelőtték (erre persze leghamarább is csak 1944 második felében került sor), tehát a külvilág vajmi keveset tudott azokról a szörnyűségekről, amelyek e táborokban történtek.

Persze az emberi találékonyság és kétségbeesés nem ismer lehetetlent, így szökések itt is előfordultak.

De hogy nem lehetett a dolog túl gyakori, azt a reakciók, a szabályzatban előírt "válaszok" is jelzik. Ha valaki eltűnt, megszólalt a tábor szirénája és a kinti munkahelyeken lévő foglyoknak azonnal vissza kellett térniük a táborba. Nos, ha ez mindennapos dolog lett volna, alaposan szétzilálja a munkafolyamatokat. Márpedig a németek ezt nem szerették.

A fogolyszökést követően mindenki visszament tehát a táborba, ahol több órás vigyázzállás következett, míg rájöttek, ki hiányzik. Mert ez bizony nem mindig volt egyértelmű. A hiányzók között lehettek betegek, más munkakörbe irányítottak, egyéb bujkálók is. Míg a foglyok tízezrei az Appel platzon sorakoztak, addig a kutyás SS-ek átkutatták az összes barakkot. Ha az eltűntnek így sem akadtak a nyomára, átkutatták a tábort és környékét is. Ha ekkor sem bukkantak rá, akkor adták át az ügyet egy külső Gestapós szervezetnek, amely már a megszállt területen vette át a fogoly üldözését.

Ha a szökevény kézre került - ami szintén nem volt ritkaság, hisz csíkos ruhájában, a környéket nem ismerve, lengyelül vagy németül sem tudva bizony könnyen fennakadhatott a táborok köré szőtt hálón. Megesett, hogy polgári lakosok egy kis enyhítés vagy más előnyök fejében adták fel a menekülő foglyokat a németeknek. De az is mindennapos ügynek számított, hogy maguk az SS-ek fogták meg. Tudták, hogy az elgyengült, a vidéket nem ismerő rab úgysem juthat messzire.

1944-ben aztán nagyon sok orosz hadifogoly került Auschwitzba, akik közül sokan kíséreltek meg szökést, nemegyszer csoportosan. Nem tudták a szerencsétlenek, hogy ha övéikhez érnek, Sztálin parancsa értelmében még rosszabb sors vár rájuk, mint amiben az ellenségnél volt részük. Akiket ugyanis a németek fogságba ejtettek, azokat a szovjet hadvezetés „hazaárulóknak" bélyegezte és legkevesebb húsz év szibériai kényszermunkát kaptak. Vagyis egyik szörnyű koncentrációs táborból a másikba kerültek - hogy melyik volt ,jobb" vagy "rosszabb", még ma s megoszlanak a vélemények. Sokan állítják: míg az egész hitleri birodalom és szörnyűség mindössze tizenkét évig tartott, addig az egykori Szovjetunióban hetven éven át működtek a megsemmisítő táborok és áldozataik számát össze sem lehet hasonlítani a német táborokéval. Nemcsak Zyklon-B gázzal, hanem mínusz ötven fokkal is lehet milliószámra gyilkolni - mondta egy volt szovjet gulagfogoly.

Előfordult, hogy ha valaki megszökött és nem lelték fel; jelzést adtak ki a civil életbe és a Gestapo letartóztatta, a táborba hurcolta családtagjait, így adták értésére mindenkinek: bárhonnan is jött, a Gestapo karja elér minden megszállt területre és egy szökevény helyett annak akár egész családja idekerülhet.

Az orosz foglyokat akkor sem hozták vissza, ha elfogták őket. Számukra az azonnali kivégzés megváltást jelentett. Sok más nemzetiségű foglyot, ha elkapták, iszonyú kihallgatásoknak vetettek alá a Gestapónál, hogy kiszedjék belőle: ki segítette, ki tudott szándékáról? Így egy-egy fogolyszökés után a kudarcot számos letartóztatás és kivégzés is követte a táborban.

Az is előfordult, hogy az elfogott foglyokat kivégezték, de egy-egy székre kötözték holttestüket

89

és a munkából visszatérő foglyoknak el kellett vonulniok előttük. Kényszerítették őket, hogy alaposan megszemléljék ezeket az „elrettentő példákat". Tény. hogy sokan akkor sem mertek nekiindulni, ha megszervezték számukra a szökés feltételeit.

A táborban szóbeszéd tárgya volt néhány valóban megtörtént eset amikor is SS-legények biztatták a foglyokat: szerezzenek nekik sok pénzt, aranyat, élelmiszert és más értéket, és akkor lehetővé teszik számukra a menekülést. Aki ezt megtette, olykor több ezer dollár értékű vagyont szedett össze menekülése érdekében; ekkor aztán kiderült, hogy az SS-legény csak beugratta őt a szökésbe. A kifosztott foglyot vagy foglyokat úgymond „tetten érték" és kivégezték, az SS pedig megtartotta a vagyont - bár az sincs kizárva, hogy feletteseivel osztozott rajta...

A foglyokat mindenért büntették. Deresre húzták, huszonöt vagy ötven botütéssel kínozták, vesszőfutásra ítélték. Olykor azokat is, akik semmit sem követtek el - nyilvánvalóan a sajátosan értelmezett „nevelésük" érdekében. Aki pedig úgynevezett büntető barakkba került valami okból, az aligha élhette azt túl. Itt szolgáltak ugyanis a legkegyetlenebb felügyelők, kápók és SS-ek. Ezeknek szórakozást jelentett a mindennapi kínzás és gyilkolás.

Auschwitzban - és más koncentrációs táborokban - a személyzetnek soha nem kellett elszámolnia egyetlen fogoly életével sem. Általánosan elfogadott volt a táborokat felügyelő Gestapo, a titkos államrendőrség részéről, hogy aki oda került, megérdemli a halált. Hiszen eleve ez volt a cél a zsidók és más népek, de az odaküldött egyéb elemek viszonylatában is.

A büntetőbarakkok lakói különleges jelzéseket is kaptak ruhájukra. Elöl és hátul egy fekete pontot hordtak, hogy messziről látni lehessen, miféle veszélyes alakokkal van dolga az őrszemélyzetnek! Akiről feltételezték, hogy szökésre is képes, annak a fekete pontjai köré egy vörös kört is festettek, szintén elöl és hátul. Így valóságos céltáblává lett az illető, ami nemegyszer éppen azt vonta maga után, hogy rálőttek. Ha valaki ezek közül csak túl közel ment egy kerítéshez, a legközelebbi SS-legény külön parancs nélkül is lelőhette. Nem is kellett figyelmeztetnie!

Ez különben így volt a „normális" barakkokat körülvevő őrláncnál is. Aki öngyilkos akart lenni - ennyi százezer emberből naponta talán százan is megtették ezt! -, az vagy a magasfeszültségű vezetékre vetette magát, ahol az áram azonnal végzett vele, vagy szándékosan közel ment egy őrzött kerítéshez és az őrök lelőtték.

A büntetőbarakk lakóinak volt még egy, az előzőeknél is veszélyesebb rétege: azok, akiket a Gestapo politikailag megkülönböztetett és állandó veszélyforrásnak ítélt. Ezek a fentebb felsorolt jelzéseken kívül az I L betűket (lm Láger) festették ruhájukra. Vagyis ők sohasem, semmiféle ürüggyel, de még felsőbb utasításra sem hagyhatták el a láger területét.

Kivégzések

Főbenjáró bűnökért nap mint nap sok embert vertek agyon - így ez nem is számított „ünnepélyes" kivégzésnek.

Ám megesett, eleinte ritkábban, később, ahogy a frontvonal közeledett Auschwitzhoz, és már a foglyok is tudták, hogy Nyugaton partra szálltak az amerikaiak, keleten pedig közeledik a szovjet hadigépezet - megszaporodtak a szökések. Sajnos az elfogások is. Így a szökésből visszahozottaknak csak egyetlen büntetésük volt: a halál.

Természetesen semmiféle bíróság nem hozott ilyen ítéleteket; Auschwitz-Birkenauban soha nem működött egyetlen bíró sem. Itt a parancsnokok, olykor a barakkfőnökök, de leginkább az SS-ek hozták az ítéleteket.

90

Ezeket nyilvánosan végezték el, hogy a lágerek népe tanuljon belőle. Minden fogoly köteles volt végignézni bajtársa halálát. A Gestapo remélte, ez elveszi a kedvüket. Csak azzal nem számoltak ezek a nagyon amatőr „pszichológusok", hogy ebben a környezetben a halálos ítélet végrehajtása nem érheti el célját. Azok az emberek, akik hónapok vagy olykor évek óta a mindennapi halál árnyékában éltek, akik oly sokszor csak egy hajszállal úszták meg saját halálukat, és abban a hitben éltek tovább, hogy ez úgyis bármikor bekövetkezhet - hát nem féltek már ettől az utolsó aktustól. Komoran nézték az akasztófán mozdulatlanná merevedő testeket, és csak egy vágy dolgozott bennük: el innen! Éppen azért kell elmenekülni, vagy legalábbis megkísérelni a menekülést, nehogy a hétköznapi halál érje utol őket!

Tudunk olyan esetről, amikor egy rabot egy SS-legény biztatott szökésre, felmarkolt ezért nagyon sok értéket, majd társaival elfogatta a menekülőt. Őt kivégezték, és soha nem derült volna fény az árulásra, ha a holttestet elszállító rabtársak nem veszik észre a lemeztelenített testen az... írást. Kivégzése előtt a fogoly egy tintaceruzával saját mellére írta fel, ki árulta őt el - tudta, hogy halála után leveszik róla a kincstári ruhát és így látható lesz majd a felirat. Mondhatni, halála után értesítette társait, ki az, akinek nem szabad hinni...!

Betegek és kórházak

Nagyon sok minden okozhatott betegséget a táborban - voltaképpen az volt a csoda, hogy az összes fogoly nem volt beteg állandóan. Egyrészt a kemény munka, a hiányos öltözet, a minden időjárásban kihajtott emberek testi állapota is okozat lehetett. De még ennél is fontosabb volt a rossz, egyoldalú és igen hiányos táplálkozás.

A higiéniai viszonyokról csak érintőlegesen irtunk eddig, de annyi ezek után is világos lehet, hogy a tábor valóságos melegágya lehetett a fertőző és egyéb betegségeknek!

Kevés német orvos volt, azok is az SS tagjaiként tevékenykedtek (mint például Mengele és társai). A fogolyszállítmányokban felbukkanó orvosokat különválasztották és „munkát" adtak nekik. Ami persze nem mindig jelentett igazi gyógyítást. Talán némelyik fogoly orvos nem is volt erre alkalmas, ilyen körülmények között?

Tudunk olyanokról, akik a vérhasban megbetegedetteket egy külön barakkba utalták, ahol... nem kaptak enni, és ez volt a gyógykezelés! A malária is szedte áldozatait - Birkenau mocsaras területen feküdt, nem véletlenül, hiszen koncentrációs tábornak a legegészségtelenebb területeket választották -. ezért az első időkben azokat, akiknél ezt diagnosztizálták, egyszerűen azonnal a gázkamrába küldték. Volt. hogy maláriásokat elvittek máshová, de ott is halál várt rájuk.

Különféle, foglyok által írott emlékiratokban felbukkan Mengele doktor ezzel kapcsolatban is - ő ugyanis többször kijelentette, hogy a maláriások gázkamrába küldése „tulajdonképpen nagyon is humánus megoldás"!

A tífuszosokat Auschwitz I-be szállították, ahol méreginjekcióval pusztították el őket az „orvosok"; később annyian lettek, hogy nem győzték őket elszállítani, ezért ott helyben, Birkenauban „oldották meg a problémát".

Kórház volt minden táborban - „revirnek" nevezték -, de oda csak igen magas lázzal lehetett bejutni. No és ez sem jelentett azonnali segítséget, sőt...!

A foglyok ugyanis a kórházakban is ki voltak téve mindenféle életveszélynek, paradox módon ott is ugyanolyan arányban - vagy még többen -pusztultak el, mint a barakkokban! Igen sokan kerültek onnan a krematóriumokba...

91

A kórház - példának vegyük a többihez éppen úgy hasonlító birkenaui 7-es barakkot, amely ott ezt a címet viselte - kicsiny ablakokkal ellátott barakk volt; egészségügyi munkára alkalmatlan. Állandó bűzben éltek a bennlévők, hisz még a kis ablakokat sem lehetett kinyitni. A priccseken ürüléküket maguk alá eresztő foglyok hevertek oly sűrűn, hogy mozdulni is alig tudtak. Egymás mellett hevertek a különféle fertőző betegségekben szenvedők. Ha valaki meghalt, csak órák vagy egy nap múlva vitték el. Voltaképpen ahhoz képest, hogy ez „kórház" volt, csak orvosok, gyógyszerek, kezelés, víz, mosdó, szappan és törülköző nem volt...

Itt lényegében orvos alig mutatkozott, fogoly ápolók dolgoztak. De nem azok, akik esetleg a civil életben is hasonló foglalkozást űztek volna, dehogy. Ápolónak lenni protekciós állás volt, akik már jó régen éltek a táborban és voltak kapcsolataik, azok kapták a státusokat. És bár sokan közülük mindent megtettek, amit tehettek - hát az nem volt sok és a betegek állapotán gyakorlatilag nem segített.

Itt kell megemlíteni, hogy az annyit emlegetett "különleges kezelés" vagy eljárás - nem jelentett egyebet, minthogy a betegeket egy idő után egyszerűen a... gázkamrákba vitték!

Amikor egy kórházbarakk megtelt, a táborparancsnokságot erről értesítették. Az pedig válaszában minden egyes alkalommal utasítást adott, hogy "jelöljék ki a különleges kezelésre szorulókat".

Ennek menete a következő volt:

Amint az utasítás megérkezett, a kórházat felügyelő SS-tiszt - ritkábban az ezzel megbízott orvos, aki persze nem a foglyok közül való volt - összeállított egy listát. Mint mindenhol, itt sem a rabok neve vagy nemzetisége vagy „háromszögének színe" szerepelt azonosítójelként, hanem csupán az a szám, amit egy ,A" betűvel együtt (Auschwitz) a bal alsó karjukra tetováltak már érkezéskor. Később, ha valami okból utólag meg kellett keresni egy foglyot - ez néha előfordult -, akkor e számokat követték a különféle listákon. Jellemző a német alaposságra („Ordnung muss sein..."), hogy még azt is tudták, az illető rab melyik napon milyen munkaterületen volt, ott hány órától hány óráig tartózkodott, mikor volt más munkára küldve, milyen büntetéseket szenvedett el, vagy éppenséggel mikor került el a „különlegesen kezeltek" közé.

A névsort tehát valamelyik felelős összeállította, és ennek megfelelő számú teherautót kért másnap reggelre. A teherautók meg is érkeztek. Ezeket mindig német katonák vezették; jármüvet fogoly nem vezethetett, erre szigorúan ügyeltek.

Amint előálltak a járművek, az SS-ek a szóban forgó betegeket a szó szoros értelmében kikergették a kórházbarakkból. Ha azok végleg nem tudtak járni, egészségesebb (?) társaikkal rakatták fel őket a kocsikra. Ugyanoda kerültek a hullák is.

Mivel a szokás régi volt és közbeszéd tárgyát képezte, hát a szerencsétlenek is jól tudták, mit jelent az elszállítás a „különleges kezelésre", és védekeztek, ahogyan tudtak. De persze erőtlenek voltak, míg az SS-katonák, a kápók és az „ápolók" jóltápláltak és erősek. Így a rövid küzdelem végeredménye nem lehetett kétséges. Olyannyira nyílt titok volt a dolog, hogy az SS-katonák sem titkolták a betegek előtt, hová is indulnak most.

A kezdeti idők után a németek - hogy a munkát a maguk számára megkönnyítsék -eleve billenőplatós teherautókat küldtek a „különlegesen kezelt" betegekért. Így aztán, amikor a rakománnyal megérkeztek a gázkamra bejárata elé a sofőr megnyomott egy gombot és a „rakomány" - mert az számukra valóban nem jelentett többet puszta tárgyaknál! - egyszerűen kicsúszott a betonpadlóra. Még élők, félholtak és halottak együtt, egy „masszában". Úgy tették le

92

őket, ahogyan a szeméttelepen a szemetet szokták.

Ha nem volt meg az előírt számú „kezelendő" - mert gazdaságossági okokból a gázkamrát működtetni, majd a krematóriumot begyújtani csak akkor volt érdemes, ha a megsemmisítendő emberek mennyisége elért egy bizonyos határt -magának a kórházi személyzetnek kellett azt kiegészítenie - önmagával!

Volt foglyok számos olyan jelenetet leírnak, amikor a kórház jelentést küldött ugyan a táborparancsnokságnak, hogy sok már a beteg, de amikor megérkeztek a teherautók, mégsem volt annyi „kezelésre kijelölt", ahánynak lennie kellene. Ez történt például a hírhedt 7-es számú kórházbarakkban 1943 február végén. Így hát az ápolók egy részét, sőt néhány fogoly orvost is felraktak rá, hogy kilegyen a létszám!

Állítólag az is megesett, hogy ha más már nem volt, és mégis hiányzott még néhány fogoly az előírt létszámhoz, odahívtak valamilyen, a közelben véletlenül elhaladó egészséges foglyot és őt is felrakták! De az is megesett, hogy az ilyen illetőket félig agyonverték vagy lelőtték, és mint hullát tették fel a teherkocsira. A lényeg az volt, hogy meg legyen a létszám az „L"-es foglyok között (a rossz nyelvek szerint ez a „Leiche", holttest szó rövidítése volt).

Kevesen tudják, hogy nem csupán egyetlen válogatás volt. Mindenki hallott már a „Mengele doktor a rámpán" kezdetű szörnyűséges, de igencsak valóságos történetekről. Az Auschwitzba érkező vonatoknál valóban dr. Mengele állt orvostársaival és „szelektálta" a beérkező foglyokat. (Dr. Nyiszli tévesen tartotta őt a tábor főorvosának. Az általa teljhatalmúnak vélt Mengele valóban nagy hatalommal rendelkezett Auschwitz-Birkenauban, de nem ő volt a tábor főorvosa, hanem a meglehetősen háttérbe vonuló dr. Thilo, akit Nyiszli doktor afféle mellékszereplőnek vélt...)

Mengele volt az utolsó állomás sokak számára. Az együtt érkező zsidó és nem zsidó közösségek és családok ott látták egymást utoljára. Hiszen Mengele figyelő szeme előtt nem csupán az életre ítélteket választották el a halálra ítéltektől, hanem a feleségeket a férjeiktől, a gyerekeket a szüleiktől. Ez tehát mindenképpen fordulópont volt az életükben.

Ám akik ott és akkor megmenekültek, többszörös letargiába estek. Egyrészt megtudták, hogy kivel is állnak szemben! Mert ne higgyük, hogy nem akadt százezer és százezer hiszékeny ember, nagyobbrészt zsidó, akit az induláskor csellel vettek rá, jöjjön Auschwitzba. Görög, dán, holland stb. zsidókkal eladatták - helyesebben az államra íratták - minden vagyonukat, ennek fejében kaptak egy írást. Az kimondta, hogy átadott vagyona fejében X. Y. és családja külföldre mehet - vagy kimondta, hogy ezért cserébe letelepedhet valahol Keleten egy újonnan számukra épülő városban. Többféle verzióban léteztek ezek a hamis állami kötelezettségvállalások - a legtöbbet még a negyvenes évek előtt éppen a német és osztrák zsidók kaptak.

És amikor megállt a vonat az ismeretlen nevű állomáson, amely voltaképpen nem is normális vasútállomás volt, hanem végállomás a szó legszörnyűbb értelmében - percek alatt kiderült, hová is jutottak. Hogy vagyonukat hiába adták át önként, hogy nincs mit tenni, az SS-katonák ordítozása, a krematórium füstje percek alatt világossá tette: innen nincs menekvés. Hogy hazugság volt minden, amit az idevezető gyötrelmes úton a hivatalos szervektől hallottak, sőt amit azok írásba is adtak!

Sokan ide hozták magukkal azt, amijük volt, féltett kincseiket: aranyat, drágaköveket, ékszereket. Ezt is elkobozták tőlük. Ráadásul elválasztották a családokat, és dr. Mengele vagy balra vagy jobbra intett, hová kell állniuk. Még nem is tudták, ez mit jelent. De hamar megtudták.

Nos, ez volt az első és jelentőségteljes szelekció - de ilyen aztán több is volt! Tragikus "rostálásnak" vetették alá a foglyokat a későbbi időszakokban is.

93

Pár havonta felkereste az egyes barakkokat a táborparancsnok és egy vagy több SS-orvos. Az összes rabnak meztelenül kellett felsorakoznia előttük. Itt derült ki minden rettegő fogoly számára: élhet-e még egy kicsit, vagy azonnal megy a halálba?

A szelekció során a teljesen kimerült, már-már emberhez is alig hasonlító foglyokat, valamint a fertőzötteket, nyílt sebeket viselőket stb. jelölték ki és azonnal elkülönítették a többitől. Ha volt éppen egy üres barakk, akkor oda zárták őket -egyelőre. Amíg lesznek annyian, hogy érdemes miattuk feláldozni bizonyos mennyiségű Zyklon-B ampullát...

De nem csak a betegek jártak így, hiszen a szempontok állandóan változtak. Volt, hogy minden ötven évnél idősebb zsidót ezek közé soroltak, volt, hogy minden tizenhat évnél fiatalabb foglyot a gázkamrákba küldtek.

Tudni kell: az is megesett, hogy a buzgó barakkfőnökök - akik persze nagyon is jól tudták, mi célt szolgál egy ilyen szelekció - oly sok foglyot jegyeztek fel a listára, hogy maguk az SS-orvosok küldték vissza az odaszállítottak egy részét azzal, hogy ez már felesleg. Az így megmenekültek sem sokáig örülhettek azonban az életnek. Hisz egy vagy két hónap múlva - előre sohasem sejtett időpontban - újabb és újabb szelekciót rendeztek...

Még annyit a kórházakról, orvosokról és különféle „gyógykezelésekről": hiába állt a tábor már 1941-ben, még 1942-ben sem lehetett szó semmiféle igazi gyógyításról - már ha valamelyik orvos ezt valóban akarta volna. Egyszerűen azért sem, mert alig voltak ott orvosok, nem volt elegendő gyógyszer sem. Hozzáértők - vagyis ottani foglyok - visszaemlékezései szerint a helyzet viszont 1943-ban jelentősen megjavult. Sőt még a foglyokkal történő bánásmódban is beállt valamelyes pozitív változás, persze ez nem jelentette azt, hogy megszűntek a kegyetlenkedések vagy hogy attól kezdve Auschwitz kényszerlakóit bárki is emberszámba vette volna.

Ne feledjük természetesen, hogy a németek a maguk érdekében cselekedtek. A fertőző betegségektől úgy féltek, mint a tűztől - bár nem megelőzéssel vagy gyógyítással, hanem a beteg foglyok azonnali elpusztításával reagáltak rá. A kisebb sebészeti kezelések viszont valóban sok tízezer ember életét mentették meg - azért, hogy tovább dolgozhassanak a Harmadik Birodalomért; ez volt a cél! Akinél tüdőbajt, vérhast, maláriát stb. állapítottak meg, azt ilyen vagy olyan módon elpusztították. Napirenden volt, hogy a különféle tünetekkel jelentkező betegeket az SS-orvos felületes ránézéssel küldte egy „vizsgálóba" vagy „kezelőbe". Ahol is fenolinjekciót kapott a szívébe, és egy percen belül meghalt. Volt olyan nap, hogy száznál is több embert végeztek ki így, injekcióval. Amikor megtelt velük egy teherautó, az elpöfögött és odaállt a kijárathoz a következő, még üresen.

De kerültek emberek "szelekcióra" azért is, mert újabb szállítmány érkezett és sok barakkban egyszerűen szükség volt a felszabaduló helyekre...!

1943-ban az Auschwitz-konszern területén létrehozták az SS Higiéniai Intézetét. Az ártatlan név két dolgot takart. Az egyik: felhasználtak minden fogoly orvost (különösen sok csehszlovák professzort) arra, hogy máshol soha nem engedélyezett, tiltott dolgot végezzen a foglyokkal. Például baktériumtenyészeteket neveltek kísérleti célokból hús és vér alapanyagú táptalajokon. Mondani sem kell talán, hogy úgy a hús, mint a vér emberektől származott és itt korlátlan mennyiségben elérhető volt nap mint nap. Vért vettek még élő foglyoktól is, de amúgy a halottakat is megcsapolták, emberi húst pedig, szintén nem korlátozott mennyiségben kaphattak a krematóriumból, a később elégetendő holttestekből. A bakteriológiai, a szerológiai, hematológiai vizsgálatok, kísérletek valósággal tömegesen zajlottak itt. Sok német orvos kezdte itt karrierjét és amire már Nyiszli doktor is célzott Mengele esetében: a kísérletek tudományos felügyeletét -no nem

94

a helyszínen, hanem az írásos beszámolók és a kísérleti anyagok beküldése révén! -egy-egy berlini tudományos intézet látta el. A tábori alorvosok szörnyűséges módon elvégzett emberkísérleteiről szóló beszámolók pedig megjelentek a német nyelvű hivatalos orvosi közleményekben és így - a háború ellenére - eljutottak a világ minden részére! A külvilág tudósai persze azt hitték (akkor még), hogy ezek a becsületes orvosok a polgári életben megbetegedett emberek között kutakodnak és vizsgálati, kísérleti eredményeik onnan származnak...

A másik dolog az volt, hogy német orvosok itt gyakorolták a műtétjeiket! A fiatal, kezdő orvosok a Waffen-SS higiéniai intézetének keretében azt tehettek a rendelkezésükre bocsátott páciensekkel, amit akartak.

Hát ők műteni akartak, például - és így műthettek is.

Ha volt a közelben olyan fogoly, aki csak valami hasonló tünetegyüttesre panaszkodott, máris elkapták és vitték a műtőbe, hogy a doktor úr hadd gyakoroljon. Aki gyomorhurutra panaszkodott, azon gyomorrecessziót végeztek, vagyis kivágtak gyomrából egy darabot. De operáltak ott mindent - és a háború után, amikor tisztázták magukat a vád alól (ha egyáltalán bárki is vádat emelt ellenük, hisz sokáig az sem volt világos, hogy az SS Higiéniai Intézete hol volt a háború alatt és ott mi történt...), folytathatták immár jól begyakorolt orvosi praxisukat.

1944 nyarára aztán ismét változtak az egészségügyi viszonyok - rosszabbra. Akinél bármilyen fertőző betegséget állapítottak meg, azonnal halál várt rá. Mert nem volt elég gyógyszer, és ami volt is, azt sem adták oda a legyengült és amúgy is pusztulásra ítélt foglyoknak (az orvosi esküt itt nem tartották be. Miért éppen azt tartották volna be ott, ahol semmi sem úgy működött, mint a normális világban?) Eleve nem is tartottak fenn elkülönítőt!

Azon a nyáron és őszön azonban, amikor -többek között éppen a magyarországi hatalmas transzportok révén - ismét felduzzadt a létszám, a fogoly orvosok és ápolók az SS-kórházakból „organizáltak" gyógyszereket és valamelyest javult az ellátás.

Nők a táborban

Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a náci rendszer ebben sem követi a civilizált országok szokásait. Azokban csak a férfiak viseltek háborút, és így csak ők jelentettek veszélyt vagy ellenfeleket. A hitleri rendszer azonban -pontosan úgy, ahogyan azt a szovjet rendszer gyakorlatától eltanulta - kezdettől totális ellenségnek nyilvánított mindenkit a megszállt területeken, és nem volt többé jelentősége az ellenség „nemének".

A nők először Auschwitz I-esben jelentek meg 1942 márciusában - a ravensbrücki női táborból hoztak körülbelül ezer német származású egykori prostituáltat. Ezért ők fekete háromszöget viseltek, és hamarosan belőlük lettek a kápók, a felügyelők. Mindegy, milyenek voltak - német származásuk elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy a táborvezetőség mindenki másnál jobban bízzon bennük. Így ugyanazt a szerepet játszották a későbbi női táborban a fekete háromszöges nők, amit a férfitáborban a zöld háromszöges német köztörvényes bűnözők.

A nők között is nagy volt a halálozás, ennek ellenére pár hónappal később, augusztusban már 12 ezer női fogoly volt Auschwitzban. A két táborrész közé téglafalat építettek, a férfiak és a nők rá sem nézhettek egymásra. Ha valahol, valamelyik úton férfi és női menetoszlop találkozott, az SS-ek mindkét csoportnak más irányba nézést parancsoltak. Aki mégis „lesett" - hisz talán feleségét, férjét, lányát, fiát szerette volna megpillantani és így bizonyságot szerezni, hogy talán él még! -, azt huszonöt botütésre ítélték. Természetesen a nőket is.

95

1942. augusztus 16-án megszüntették az I-esben a női tábort és minden nőt Birkenauba vittek át. Ami a sajátságos „szervezésben" úgy történt, hogy a 12 ezer nő kétharmadát áthozták, egyharmadát pedig - több mint 4000 főt - gázkamrába küldtek, hogy megspórolják maguknak a tömeges költözködéssel járó gondok egy részét.

Rendkívül rossz körülmények közé kerültek. Barakkjaikban nem volt ablak, sem mellékhelyiség, 1000 nő kapott mosakodásra egyetlen dézsa vizet. A mocsaras földön nem voltak utak, folyton agyagos sárba ragadtak. A német őrség és a „fekete háromszögesek" állandóan ütlegelték,, kínozták őket, sokat agyonvertek - ez voltaképpen mindennapos dolog volt.

A nőkkel minden szempontból ugyanúgy bántak, mint a férfiakkal. A fejüket érkezéskor kopaszra nyírták, fapapucsot és rongyokat kaptak, éheztették és verték őket. Nagyon nehéz fizikai munkát végeztettek velük.

Földmunkákra is beosztották őket. Utakat és csatornákat, vízelvezetőket építettek kizárólag nők - hisz el voltak különítve a férfiaktól -, de ők hordták a vasúti síneket is az épülő vonalaknál. Itt is nagy volt az öngyilkossági arány. Este hazatérve a táborba - a női zenekar hangjainál - ők is vállukon hozták haza az aznap meghalt társaik holttesteit...

Voltaképpen csak azoknak volt esélyük az életben maradásra, akik megúszták a fizikai munkát. Akiket irodákba, kórházakba, raktárakba, fertőtlenítő állomásra, konyhára osztottak be. Itt több volt a lehetőség a pihenésre, sőt még tisztálkodni is lehetett. Így elkerülték a fertőző kórokat és nemegyszer a felügyelő német prostituáltak kegyetlenkedéseit is.

Birkenauban először a B-Ia-ban voltak nők, de számuk oly gyorsan nőtt. hogy 1943 nyarán már elvitték a férfiakat a B-Ib-ből is, és oda is nők kerültek. 1944 nyarán a magyar deportáltak érkeztével még több helyre volt szükség, hisz akkor egyszerre 80 ezer nőnek kellett helyet adni! Így más táborokba is nők kerültek; volt, hogy még igazából fel sem épített, befejezetlen táborokba is nők települtek.

Emeletes priccseken egymás fölött, fűtetlen barakkokban aludtak, ha azt ugyan alvásnak lehet nevezni. Semmiféle mosdóberendezéssel nem rendelkeztek, javarészt vizet sem kaptak, Így aztán sokan már a táborba érkezést követő hetekben megbetegedtek, lelkileg összeroppantak, meghaltak vagy hagyták magukat megölni. Úgy érezték, még ez is jobb, mint ilyen életet folytatni a táborban. Oly sok volt köztük a beteg, hogy az egyik tábor felét eleve kórháznak rendezték be - persze igazi orvosok, igazi gyógyítás és gyógyszerek nélkül ez nem sokat segíthetett, és nem is ez volt a cél.

A nőket ugyanúgy büntették, mint a férfiakat. Talán nem kellene most felsorolni mindazt a sok kegyetlenkedést, amit rajtuk végrehajtottak; ezek nemegyszer felülmúlták a férfitáborokban tapasztalt büntetési módokat is. A női fogolytábor-parancsnokok szadista és hisztérikus nők voltak, akik eleve ellenséget, elpusztítandó emberanyagot láttak minden női fogolyban és akként is bántak velük. Szökések itt is előfordultak, bár sokkal ritkábban, mint a férfiaknál. Tudjuk a visszaemlékezésekből, hogy egyszer egy belga szökevény asszonyt elfogtak, visszahoztak a táborba és kínvallatás után arra ítélték, hogy... élve égessék el a krematóriumban. a hullák között!

Gyakori volt, hogy különféle ürügyekkel -például „tetvetlenítés" - mindenkit meztelenre vetkőztettek és az időjárástól függetlenül órákon át sorbaállítva várakoztatták az udvaron.

A nőknél ezek az állítólagos tetvetlenítések szolgáltak ugyanarra a célra, amit a férfiaknál „szelekcióval" oldottak meg: ilyenkor válogatták ki azokat, akiket munkaképtelennek ítéltek és gázkamrába irányítottak. A túlélő kevesek emlékezetébe számos nagy tetvetlenítés és az azt követő tragikus létszámcsökkenés dátuma vésődött be.

96

Például 1942. szeptember 9-én háromezer nő került gázkamrába, mert állítólag már nem voltak megfelelő kondícióban a további munkához.

1942. november 14. és december 6. között -náci szóhasználattal élve - „téli nagytakarítást" végeztek a női táborban. Ez volt az egyik legnagyobb emberirtás Birkenauban: a 20 ezer nőből mindössze 1400 maradt életben! Három hét alatt végeztek majdnem mindenkivel. Voltaképpen minderre azért került sor, mert jelzést kaptak, hogy a megszállt Hollandiából és Franciaországból nagy szállítmány várható. December folyamán ezek meg is érkeztek, és 1943 januárjára a B-Ia tábor létszáma ismét meghaladta a 10 ezer főt. Hamarosan tehát ismét elrendeltek egy-egy „tetvetlenítést"...

Azokban a hónapokban nagyon sok kivégzést hajthattak végre, mert annak ellenére, hogy hetente jöttek a szállítmányok Nyugat-Európából, és rengeteg zsidó nő került Birkenauba, a létszám állandó jelleggel... csökkent! 1943 márciusában volt egy időszak, amikor mindössze 5500 női fogoly volt a barakkokban. Akadt persze olyan német SS-felügyelőnő, aki saját kezdeményezésére minden vasárnap rendezett kis szelekciókat. Meztelenre vetkőztetve felsorakoztatta a hatalmába rendelt nőket, és találomra kijelölt közülük százat vagy kétszázat - hogy azok menjenek a gázkamrába. De végeztek ilyeneket az SS orvosai, elsősorban dr. König és a már említett dr. Thilo főorvos is.

Emberkísérletek

Az élő embereken folytatott kísérleteket éveken át végezték. A nemzetközi források úgy tudják, hogy már 1942 telén az egyik auschwitzi „orvos" (hisz esetükben, diplomájuk ellenére, ezt a szót jobb idézőjelbe tenni), dr. Schuchmann berlini professzor az említett B-Ia női táborban már berendezett magának egy laboratóriumot. Ide férfiakat is áthozatott, de nőkkel is kísérletezett.

Schuchmann „doktor" röntgensugárral bombázott férfiakat és nőket, hogy sterilizálja, terméketlenné tegye őket. Ez különben szerves része volt annak a náci ideológiától fűtött, majd az SS keretein belül „tudományosan feldolgozott" problémának: hogyan lehetne elérni, hogy a megszállt területek rabszolga lakossága ne szaporodjon?

A foglyokat a röntgenlámpák közé állították és több percen át besugározták - sőt azt hamarosan megismételték! Képzeljük el: manapság egy röntgenfelvétel készítése is csak egy másodpercbe kerül, mégis igyekeznek ennek hatásait kivédeni. Hisz a sugárzás káros az egészségre. Akkor pár perces adagok, naponta kétszer, milyen károsodást okozhattak a szervezetben! Mellesleg már ez a pár perc is olyan fájdalmat okozott, hogy a foglyok jajgattak.

Nem kevés foglyot sterilizáltak ily módon. Ezek általában húsz és harminc év közötti zsidók voltak, férfiak és nők vegyesen. Nem sokáig kísérletezhettek velük, ugyanis hamarosan meghaltak. Méghozzá iszonyú szenvedések és gyötrelmek közepette érte őket a halál. De erről senki sem tudott, mert egy külön barakkban őrizték őket, elválasztva társaiktól.

Egy időben Birkenauból kisszámú nőt és férfit átvittek Auschwitz l-esbe, ahol a nemi szerveiken folytattak kísérleteket. Itt a hírhedt 10-es barakkban folytak a kísérletek, amelyek végső soron szintén a sterilizációt célozták. Többek között azért is, mert bár volt erre készítmény, azt a háború előtt Angliából hozták be, most viszont a blokád miatt erre nem volt lehetőség. Ki kellett hát kísérletezni a szer német megfelelőjét, majd megkezdeni a gyártását.

A kísérletekben számos berlini és más nagyhírű német egyetemről szerződött professzor vett részt, nem csak orvosok, hanem például vegyészek és gyógyszerszakértők is. Ezekhez a

97

kísérletekhez több száz nőt használtak fel a szó szoros értelmében. Mindenféle anyagokat injekcióztak a méhükbe, pár hetente váltakozva, és röntgenfelvételekkel ellenőrizték azok hatását. A kísérleti alanyok minden alkalommal nagy fájdalmakra panaszkodtak, elájultak, szenvedtek. Pár hónappal később mindegyiknek kioperálták a petefészkét, és azt Berlinbe küldték további vizsgálatokra.

Hogy az orvosok mennyire tisztában voltak azzal, mit követnek el, álljon itt egy jellemző példa: dr. Clauberg, az egyik ilyen kísérletező kedvű professzor az ezekről szóló (és e tetteket bizonyító) mintegy 5 ezer röntgenfelvételt állandóan magánál hordta, soha senkinek nem adta ki a kezéből - és amikor a tábort az előrenyomuló ellenséges seregek közeledése miatt ki kellett üríteni, a doktor akkor is magával vitte őket. Nagyon jól tudta ő is, társai is, ha ezeket mások megkaparintanák, bizonyítva lenne bűnösségük. Amely persze más úton-módon azért bizonyítást nyert a háború után.

Dühítő ennek ellenére, hogy számos auschwitzi orvosnak sikerült elmenekülnie a felelősségrevonás elől. Dr. Wirts, dr. Weber és mások a háború után visszatértek a normális orvosi gyakorlathoz, sőt némelyiknek hamarosan saját klinikája lett. Dr. Clauberg professzor például nőgyógyászati klinikát nyitott és ott praktizált háborítatlanul... egy ideig.

Kutatták a méhnyakrák korai stádiumban való felfedezésének lehetőségét is - méghozzá úgy, hogy kioperálták a nők méhének egy-egy részét.

A kísérletekben megrokkant nők útja egyenes volt. Bár visszaküldték őket az eredeti táborukba, ott már az első szelekciónál kiderült munkaképtelenségük és így a gázkamrákba kerültek. Némely esetben előfordult, hogy hónapokkal később valamelyik ilyen kísérletező „orvos" még egyszer meg akarta vizsgálni egykori páciensét, hogy valami azóta bekövetkezett elváltozást figyeljen meg - de megkeresésére rendre azt a választ kapta, hogy az illető azóta már elhalálozott "tífuszban" vagy "maláriában", esetleg „szívelégtelenség" következtében...

Arról is tudunk, hogy egyes professzorok szabályosan „megvásárolták" a kísérleti alanyokat: bizonyos, nem túl magas díjat fizettek az SS-nek az igénybe vett fogoly nőkért vagy férfiakért! Ez a díj - egyes SS-források szerint - fedezte az illetők „lakását és élelmezését, valamint egyéb költségeiket"... Vagyis ugyanúgy, ahogyan az iparvállalatok a rabszolgák tömegét vették meg az SS-től és azokért sajátos fejpénzt fizettek "darabszám és naponta" - amint azt tudjuk ,Az SS története" című könyvből is.

Ha valaki azt hiszi, hogy ezekkel a kísérletre sorsszerűen beosztott nőkkel (vagy férfiakkal) jobban bántak az átlagnál, az nagyon téved. Ilyen esetlegesen csak a kísérletekre küldött gyerekekkel (!) fordult elő - pl. a szokásost meghaladó élelmiszeradagok formájában -, de az is csak akkor, ha erre magához a kísérlethez volt szükség (például a lesoványodott, erőtlen fogoly nem bírta volna ki a kísérleteket).

Már az is erőteljes lelki hatást gyakorolt a szerencsétlen résztvevőkre, hogy nem tudhatták, milyen kísérletekre fogják őket felhasználni - ezt az „apróságot" sohasem közölték velük, hisz nem vették őket emberszámba. Azt viszont jól tudták - írja egy francia fogolynő, aki röntgenasszisztensként vett részt Clauberg professzor kísérleteiben -, hogy amint ezzel végeztek, őket nyilvánvalóan a gázkamrákba küldik...

Clauberg különben személyesen és levélben magától Himmlertől kapott utasításokat a sterilizálási program kidolgozására. Két ilyen levél előkerült a nürnbergi per folyamán is.

Dr. Josef Mengele kutatásairól itt nem írunk, ez részben tartalma lesz a II. sz. függeléknek, amely teljes egészében róla szól.

98

A sterilizálásra azért volt szükség, hogy biztosítsák a nordikus faj kiváltságait és területi elhelyezését - majdan, ha az „ezeréves birodalom" legyőzve ellenségeit békésen fejlődhet tovább. A nordikus faj persze egyenlő volt a germánsággal, az árjákkal. A megszállt szlávoknál már 1939-ben eltörölték az iskolai oktatást, deportálták a középiskolai és egyetemi tanárokat, betiltották a művelődést. A cél nyilvánvaló volt: a rabszolgák ne rendelkezzenek tudással, rájuk kizárólag mint munkaerőre van szükség. Hogy ugyanakkor ne szaporodhassanak el, hogy „tenyésztésüket" kézben tartsák, kellett egy módszer. Ez lett volna a sterilizációs program, amelynek részleteit főleg női foglyokon éppen Auschwitz-Birkenauban dolgoztatták ki.

A másik cél ennek éppen az ellenkezője volt, és azt többek között Mengelére bízták: hogyan lehetne elérni, hogy a germán faj az addigi mértéket meghaladóan szaporodjon? Az ikerkutatások többek között ezt a célt szolgálták.

Volt olyan kísérlet is, amelynek tárgya az volt, mennyi ideig bírják ki az emberek a hideget. Hideg vízben, jeges vízben tartottak foglyokat, és télen a mínusz húsz vagy annál hidegebb levegőben is - majd a szerencsétlen félholtakat bevitték egy helyiségbe és ott igyekeztek életre kelteni. Más kísérletek a légierő megrendelésére folytak - hogyan bírja ki egy pilóta nagy magasságú repüléseknél az oxigénhiányt és a hideget együttesen? Természetesen nem saját pilótáikat használták fel erre a célra, hanem foglyokat. Aminthogy azoknál a kísérleteknél is, ahol meg levegőelvonást produkáltak és az üvegfalú kamrába zárt szerencsétlen foglyok a kísérletezők szeme kittára fulladtak meg szörnyű kínok között.

A gáz és a krematóriumok

Amit a nácik Auschwitz-Birkenauban műveltek, az része volt egy előre eltervezett gyilkolási programnak. Ma már nyugodtan nevezhetjük ezt halálprogramnak is. A nemzetiszocialista ideológia kommunista testvérideológiájához hasonlóan úgy vélte: a másképpen gondolkozókat, a más értékeket vallókat ki kell irtani, legyenek bár akárhány millióan is a világban.

Akik figyelmesen elolvasták (volna) Hitler Mein Kampf-ját, („Harcom"), azok jó előre tisztán látták volna, mi készül. A náci vezér ugyanis egy percig sem titkolta, milyen sorsot szán azoknak, akiket egyrészt bűnbaknak kiáltott ki, másrészt a német nép rabszolgájává akart tenni. Az első csoportot a zsidók, a másikat a szlávok jelentették.

Az már 1933 tavaszától nem volt kétséges, hogy az ellenfeleket a szó legszorosabb értelmében meg kell semmisíteni. Elpusztításukra a háború kezdetéig csak „lassú" és mondhatni "hagyományos" módszerek álltak rendelkezésre: a németországi fogolytáborokban a kegyetlen bánásmód, az éhezés, a bántalmazások, a betegségek következtében haltak meg sokan a rendszer vélt vagy valós ellenségei közül. De amikor már milliók kerültek a karmaikba és a program szerint azokkal is végezni kellett - mint munkaerőt ugyan felhasználták egy ideig, de utána végre kellett hajtani a halálprogramot - hát "hatásosabb módozatok" után néztek.

A zsidók és más ellenfelek fizikai elpusztítására a táborok és a bennük működő krematóriumok látszottak alkalmasnak. Az elgázosítás tömegessé tette a gyilkosságokat. A történelemben sehol nem folyt ilyen méretű és tervszerű rendszeres gyilkolás, ráadásul ilyen könyörtelen módon.

Auschwitzban végső soron nem négy, hanem öt krematórium volt - ha beleszámítjuk az Auschwitz-1 -ben működtetett, időrendben legelső ilyen szerkezetet is. Bizonyos hátborzongató, ámde valós statisztikák szerint ez az öt intézmény sokkal több embert irthatott volna ki, ha teljes kapacitással működnek a háború első napjától az utolsóig. Mint mindenről, ezekről is van statisztikánk, álljanak itt a hátborzongató adatok:

99

Az l-es számú krematórium 24 hónapig működött, napi teljesítménye 9 ezer holtest elégetése volt. Ám ezt sem használták folyamatosan, mert egész fennállása alatt „csak" 216 ezer embert égettek el benne.

A 2-es, birkenaui krematórium 19 hónapos működése alatt napi 90 ezer embert égetett el (!), összesen itt veszett oda a legtöbb auschwitzi fogoly: 1 millió 710 ezer ember!

Majdnem ugyanekkora teljesítményt nyújtott az egy hónappal rövidebb ideig, tehát 18 hónapig működtetett 3-as krematórium. Itt is napi 90 ezres teljesítményt számoltak a statisztika készítői; 1 millió 620 ezren égtek el benne.

A 4-es „krema" 17 hónapig működött, teljesítménye a 2-esnek és 3-asnak csupán a fele, napi 45 ezer holttest elégetése volt. Az egész időszak alatt 765 ezer embert égettek el benne.

Az utolsó, az 5-ös krematórium is 18 hónapig működött, és annak is napi 45 ezer volt a teljesítménye, mégis valamivel többet „teljesített", mint a 4-es. Itt 810 ezer holttestet égettek el.

A krematóriumokba csak elgázosítás után kerültek az emberek, vagyis már halottakat égettek. Kivéve azokat az eseteket, amelyekről úgy kelet-európai (lengyel), mint nyugat-európai (francia, holland) fogoly nők számoltak be. Kivételesen ugyanis megtörtént, hogy kicsi gyerekeket élve dobtak a tűzbe, mintha sajnálnák tőlük a gázt! Az is megesett - igaz, a források egyetlen ilyen esetről tudnak -, mikor egy elfogott szökevény nőt külön büntetésképpen élve dobtak a kremába.

Auschwitzban a tömeges pusztításra, elgázosításra először 1942 tavaszán került sor. Itt nem árt megjegyezni, hogy az „Auschwitz-konszern" szóhasználatot a volt szocialista Kelet-Európában kiadott könyvekben használták előszeretettel, hogy ezzel is üssenek egyet az átkos kapitalizmuson. Így ugyanis egyrészt azt sugallhatták, hogy Auschwitz tisztán üzleti vállalkozás volt, és mint ilyen, természetesen a nyugati kapitalisták ötlete - másrészt a „konszern" szóval utalhattak az akkori nyugatra is.

Holott mint tudjuk, a gázkamráknak és krematóriumoknak már nem voltak üzleti vonatkozásaik - ott már véget ért egy folyamat. Azt is mondhatjuk, hogy a „tömegtermelést" sikeres kísérletek sora előzte meg. Az auschwitzi l-es számú krematórium kicsi volt, teljesítménye össze sem hasonlítható a később Birkenauban épült másik négyhez.

Ez az első egy összesen 700 főre tervezett gázkamrából és mindössze hat égetőkemencéből állott. Eleinte rossz állapotban lévő orosz hadifoglyokat küldtek a gázba, de sohasem használták ki a kamrák teljes befogadóképességét. 1942 májusában egyszer 700 szlovákiai zsidót végeztek ki. De igazából akkor lendült fel a dolog, amikor Himmler, az SS birodalmi vezetője látogatást tett a koncentrációs táborban és saját szemével látta, mi folyik ott. A „nagy ember", Hitler feltétlen kiszolgálója (egészen a Birodalom összeomlásáig hűségesen kitartott ura mellett, csak akkor kezdett tapogatózni a nyugatiak irányában, amikor már késő volt. Ez lett a veszte.).

Ezt az első krematóriumot már 1943 nyarán megszüntették, a helyén egy idő után egy gyógyszertár raktára lett. amely természetesen csak az SS-eket szolgálta. A tetemeket attól kezdve kizárólag Birkenau négy nagy teljesítményű kemencéjében égették el.

Rudolf Höss, a tábor parancsnoka 1947-ben a lengyel népbíróság előtt tett vallomásában részletesen feltárta, hogyan zajlottak le az első kísérletek - természetesen élő emberekkel, orosz hadifoglyokkal - az elgázosításra, és hogy milyen alkalmas szert találtak a Zyklon-B gáz képében. Nyiszli doktor ennek alkalmazását már leírta, így mellőzzük a részleteket.

100

A gázkamrákba annyi embert zsúfoltak be, hogy csak állva fértek el egymás mellett. A menetidő" harminc perc volt attól számítva, hogy légmentesen lezárták az ajtókat és beszórták a gázkristályokat. Ezek oxigénnel érintkezve fejlesztettek gyilkos keveréket.

A holttestek állva maradtak, de tele voltak harapásokkal - az áldozatok tehetetlen kínjukban egymást harapdálták. Végtagjaik megfeszültek, izomgörcsök álltak be, arcuk eltorzult.

Jellemző, hogy a cellák kitakarítása is legalább ugyanennyi ideig eltartott. Vízsugárral locsolták, kisöpörték, majd a csomagokból, vöröskeresztes- és családi adományokból elszedett kölnivízzel illatosították a kamrákat. Így egy idő múltán már semmi jele nem volt annak, mi is történt itt nemrégen...

1942 előtt a gázkamrákban kivégzettek holttesteit nagy tömegsírokba temették, de ez is veszélyes volt. Hiába öntötték le a halottakat klórmésszel, pár hónappal később a holttestek a földrétegen át is bűzleni kezdtek, sőt a környék beli kutakban és forrásokban megjelentek a fertőző baktériumok.

Ekkor nagy máglyákon égették el a holttesteket, ahová a gázkamráktól egy keskeny nyomtávú vasúton vitték a hullákat. Később persze okulva az esetekből már egyáltalán nem földeltek el senkit, hanem rögtön a máglyára vitték. De a máglyák nem voltak eléggé „teljesítőképesek", mint azt egy SS-alezredes megjegyezte. Berlinből folyamatosan jöttek a sürgetések: emelni az elpusztítottak létszámát, így túl lassan megy a dolog!

1943 februárjától már nem voltak ilyen "gondok" - Birkenauban beindultak a modern krematóriumok.

Ezek építését 1942 őszén kezdték meg. A halálgyárnak is nevezett létesítmények terveit az SS-nek dolgozó, azért élni és halni kész igazi építészek készítették el. Bizonyosan tisztában voltak az intézmények rendeltetésével, másképpen neki sem foghattak volna a tervezésnek.

Az építés eleve négy nagy krematóriumot foglalt magában, és azt természetesen foglyokkal végeztették. Az Arbeitskommando Krematorium-csapatokat csak a leendő krema számával -1 -es, 2-es, 3-as és 4-es - különböztették meg egymástól.

Ezekben végső soron több ezer fogoly dolgozott, persze a rendkívüli rossz bánásmód miatt a létszámban jelentős változások álltak be. Elgondolkoztató, hogy az égetőkemencéket egy magáncégtől rendelték, mely azokat jó előre elkészítette. A rajtuk lévő évszám szerint már ...1937-ben! Vagyis öt évvel az építés megkezdése előtt. Mire kellettek tehát a kísérletek a máglyákkal, ha közben Berlinben már régóta tudták, mi is lesz a megoldás?

Vagy a kemencék eredetileg más célra készüllek, és csak ekkor adaptálták őket a „speciális célra"? Nem derült ki.

A szervezett erőszak, a programszerű tömeggyilkolás új eszközei nem voltak teljesen egyformák. A birkenaui I-es és II-es krematóriumok nagyok voltak, a III-as és IV-es kisebbek. Az első kettőnek föld alatti gázkamrái voltak, a második kettőnek már csak föld felettiek és azok sem rendelkeztek olyan jó felszereltséggel, mint az l-es és 2-es. Azonfelül a nagyobbaknak egy-egy alacsony kéménye, míg a kisebbeknek két-két magasabb kéménye volt. Ebben a könyvben már olvashatták, milyen ártatlan külsejű épületek voltak a kremák; a földszinten álltak a kemencék hosszú sorokban, az emeleten pedig SS-katonák szállása volt. Az udvarokon - az árammal telített tüskésdrótvezetékek között - ápolt virágágyások és pázsitok húzódtak. Alig-alig álltak ki a földből az alant lévő gázkamrák felső „bedobónyílásai", ahonnan a lent szorongó meztelen emberekre a

101

halál jött...

Ez az aljas álcázás is része volt a birodalomnak, a taktikának, az egész szellemiségnek. Tőrbe csalt emberek millióival próbálták elhitetni még életük utolsó percében is, hogy nem az fog velük történni, ami - hanem valami ártatlan, normális, megszokott dolog. A Harmadik Birodalom folyamatosan hazudott - mint minden diktatúra - és igyekezett megtéveszteni úgy a nagyvilágot, mint saját polgárait (sikerrel), sőt az ellenfeleket is. Általában itt is sikerrel tevékenykedett.

Így például az l-es és 2-es krematóriumokhoz tartozó vetkőzőhelyiségben valóban rengeteg számozott ruhafogas volt. No és vízcsapok. Az álcázást szolgálták a több nyelvű feliratok, amelyek csendre, rendre intettek. A következő ajtókra azt írták, hogy "fertőtlenítő" és "fürdő" -holott azokban már a halál várt a foglyokra.

Ami tovább fokozza ezt az aljasságot: a gázkamrák valóban fürdőnek látszottak. A mennyezetre zuhanyozókat szereltek, ezekből azonban sohasem folyt víz, hisz nem is csatlakoztak semmilyen vízvezetékhez. Egy-egy ilyen -„kamrában" 2 ezer ember is elfért, ha nagyon összezsúfolták őket. És mindig összezsúfolták.

Mielőtt a foglyok bevonultak a „vetkőzőbe", megannyi cselt alkalmaztak vélük szemben. Például mindig csak vagy férfiak, vagy nők és gyerekek mehettek be egyazon vetkőzőbe, így az valóban olyan látszatot keltett, mintha rendeltetése megfelelne a feliratnak. No és valóban le kellett vetkőzniük, az őrök még szóltak is jóakaratúan, hogy ne felejtsék el az akasztó számát, amelyre rongyaikat aggatták, hogy „majd a fürdőből kijövet mindenüket megtalálják!".

Eközben az őrök jól tudták, hogy ezek az emberek már sehová sem jönnek ki, az utolsó cselekedeteik, mozdulataik éppen azok, amelyekkel ruhájukat az akasztókra teszik és engedve a fenyegető kiáltásoknak, barbár puskatus-ütéseknek és lökdösődésnek, besorjáznak a "fürdő" ajtaján. Talán feltűnik nekik, hogyan is lehetne fürödni ott, ahol annyi embert zsúfolnak be, hogy végül már mozdulni sem tudnak? Szorosan állnak egymás mellett, miközben becsapódnak az, ajtók és teljes sötétség veszi őket körül. Érzik a többieket, hisz test ér meztelen testhez, hallják a lélegzetüket. Valami baljós előjel azért lehet, megérzés, rossz sejtés... De már késő, késő!

A tervezők mindenre gondoltak. Az épületekben liftek voltak, teherliftek, és bent a kemencék sora előtt vasúti síneken szállították a tragikus rakományt. Kis kocsikon kerültek a feltornyozott hullák a kemencék elé. Az egész egy gigantikus pékműhelynek nézett volna ki, ha nem látni mindenfelé az elégetésre váró holttesteket.

A kemencék alsó részén elektromos ventilátorok voltak, ezek szították a tüzet. A tüzelőanyag volt középen, felül pedig erős samottrostélyokra tették a halottakat, kettőt-hármat egyszerre, olykor négyet is. De volt ott boncterem is - tudjuk ennek részleteit Nyiszli doktortól - no és kivégző helyiség is. Innen is lifteken vitték fel a holttesteket a krematóriumokba.

De voltak ott egyéb helyiségek, még szemétégető és aranyolvasztó is - a halottak szájából kitépett aranyfogakból olvasztottak ki naponta 10-20 kilogramm színaranyat.

A 3-as és 4-es krematóriumok, mint többször említettük, kisebbek és kevésbé jól felszereltek voltak. Ezekhez egyenként három külszíni gázkamra tartozott, egyben-egyben alig 700 ember fért el. Ezek nyolc-nyolc kemencével dolgoztak. Hozzá kell tenni azonban, hogy a kis kremákban többet dolgoztak, mint a nagyokban. Aminek feltehetően gazdaságossági okai is voltak; könynyebb volt néhány kemencét befűteni vagy állandóan fűtve tartani, mint a nagy kremák sok-sok kemencéjét.

A négy krematóriumnak tehát összesen nyolc gázkamrája volt, összkapacitásuk nyolcezer ember

102

volt. A kemencék száma összesen 46, és mindegyikben minimum három holttestet égettek el húsz perc alatt.

Mivel egyrészt a személyzetnek nem kellett takarékoskodnia a tüzelőanyaggal, másrészt a felülről érkező parancsok is egyre, több égetést követeltek - hát gyakorlatilag nemcsak csúcsra járatták, hanem túl is terhelték a kemencékét. Ritkábban rendeztek leállást és karbantartást, mint kellett volna, nagyobb hőfokon hosszabb ideig dolgoztatták a kemencéket, ami aztán meg is látszott rajtuk. Még a külső nagy kémények is megrepedeztek a túlságosan nagy hőtől. A végén már vasabroncsokat húztak rájuk, hogy szétesésüket megakadályozzák!

Ennek ellenére gyakorta megesett, hogy annyi volt a halott, amennyit nem győztek elégetni a 46, folyamatosan működő kemencében. Ilyenkor nagy fákból máglyákat raktak és több ezer holttestet azokon égettek el.

Ettől függetlenül a kemencék - mint az a lentebb közölt statisztikából is kiderül - nem mindig működtek. Volt, hogy csak a két "kicsit" tartották üzemben, a nagyokat pedig csak akkor fűtötték fel, ha „nagyobb volumenű munkára volt kilátás" (részlet egy SS-parancsnok leveléből).

Európa minden részéből érkeztek a vonatok, sőt egyszerre több vonat is. Erről a táborparancsnokság irodájában dolgozó foglyok révén kiszivárgó információk alapján szinte mindenki tudott. Nem volt titok, hogy most francia, holland, görög, lengyel vagy más csoportok érkezését várhatjuk. Nem voltak ezek kis vonatok -némelyiket több mozdony vontatta és alkalmanként 70-80 vagonból is álltak. 1944 júniusáig Auschwitz-1-be érkeztek, és a táborbeli többi fogoly az ott lezajló eseményekből semmit sem látott.

A tábor vezetőségét hivatalosan is értesítették Berlinből, hogy mikor milyen létszámú fogolycsoport érkezése várható. Erre Berlinben Eichmann ügyelt fel, a nagy szervező, aki végső soron csaknem hat millió zsidó kivégzését szervezte.

De szerepe volt benne az osztrák származású náci főembernek, Kaltenbrunnernek is.

A tábor parancsnoka ilyenkor utasítást adott a krematóriumoknak: ennyi és ennyi kemencét fűtsenek fel az érkezés időpontjára...!

Ugyanis ekkor számos foglyot végeztek ki, akiket vagy Mengele, vagy más „orvos" szelektált az érkezők közül. De a megelőző napokban - a helyhiánytól függően - más, régebben ott lévő foglyok között is rendeztek szelektálást. Ha előreláthatóan tízezer fogoly érkezésére számítottak, és a táborban aktuálisan éppen csak 6500 hely volt, pár ezer foglyot minden további nélkül a kremákba irányítottak. Nem annyi hely kellett az újonnan jötteknek, ahányan az előrejelzések szerint a vonaton voltak - két okból is.

Egyrészt azért, mert mire a marhavagonokba zárt, nem élelmezett és ivóvizétől is megfosztott emberek megérkeztek Auschwitzba, egy részük nem élt. Minden vagonban volt néhány vagy tíznél is több halott, akikkel szerencsétlen társaik együtt utaztak a célig.

Másrészt Mengele és mások mindjárt az érkezéskor kiselejtezték az embereket. Egy tekintélyes részük a koruk, fizikai állapotuk stb. miatt nem volt alkalmas arra, hogy munkát végezzen a náci birodalom számára - hát azokat azonnal a már felfűtött kemencék, a gázkamrák felé irányították...

Hogy itt milyen arányok voltak, arról a túlélő szemtanúk beszámolóiból szereztünk tudomást.

A vonatról leszállított embereket - a családokat is - azonnal elválasztották. A nők és a gyerekek

103

maradtak együtt, a férfiakat külön állították sorba. A kézipoggyász kivételével mindenkitől elvettek mindent azzal az ürüggyel, hogy a táborba gyalog mennek, a csomagokat pedig teherautón szállítják és ott majd visszakapják. A lengyelek kivételével ezt általában el is hitték. Ők azonban sok helybeli információval rendelkeztek, a hírek ki-kiszivárogtak a táborból. Ezért is gyanús, hogy a nyugati nagyhatalmak mind a mai napig azt állítják: akkori kormányaik csak 1944 őszén hallottak először arról, hogy miféle szörnyűségek történnek a gázkamrákban és a krematóriumokban. Ehhez képest a lengyel fogolyszállítmányok már 1942-ben és 1943-ban azzal a kérdéssel léptek ki a vagonokból, hogy a kéménybe megyünk? A gázba visznek?"

Valaki tehát hazudott, utólag letagadta a már korábban is rendelkezésre álló információk halmazát!

A férfiaknak alig 20 százalékát nyilvánították munkaképesnek. A gyerekeket eleve a gázba küldték, hiszen nem tartottak ott gyerekeket! Kivéve a Mengele doktor ikerkisérleteinek alanyait és néhány száz, egyéb szörnyű kísérletekhez alkalmazott gyereket. Ezeket egy külön barakkban őrizték.

Azok a nők, akik nem voltak hajlandók megválni gyermeküktől, vele maradhattak. Boldogan szorították magukhoz kicsinyeiket - nem tudva még, hogy ez azonnali halált jelent nekik is!

A tizenhat és harminc közti egészséges nőket munkára osztották be. De a válogatás így is felületes volt. Gyakorlatilag minden 30 évnél idősebb nőt, ha csak nem volt az ellenkezőjére különös ok, azonnal a gázba küldtek.

Céloztunk már arra, hogy sohasem fog kiderülni az áldozatok pontos száma. A háborút követő évtizedekben folyamatosan hat millió zsidó áldozatról beszéltek, de ezek számát ma már zsidó szervezetek sem teszik többre négy és fél milliónál. Ami persze semmivel sem csökkenti a nácik bűnét.

De mivel a vasúti érkezéskor kiselejtezettekről nincsenek megbízható adatok, hát nyugodtan úgy számíthatjuk: legalább még egyszer annyian haltak meg már érkezésük első napján, mint ahányat későbbi munkára visszatartottak.

Az aljas álcázásnak volt még egy trükkje: miután a szelektálók végeztek és elmentek, az őrség teherautók hosszú sorát állította elő. Ide azokat rakták fel, akiket a halálba vittek. A többieknek gyalogmenetet parancsoltak. Ám itt közölték: aki úgy érzi, nem bírja a gyaloglást, szálljon fel valamelyik teherkocsira... Vagyis volt még egy utolsó, sehol nem jegyzett kisebb „szelekció". Ennek során a szerencsétlen fogoly maga árulta el, hogy nincs jó testi erőben, így hát - a nácik logikája szerint - "igazságosan" ítélte magát azonnali halálra. Úgy kellett neki, amiért be akarta csapni a diadalmas Harmadik Birodalmat!"

Nyiszli doktor is említette, hogy a Zyklon-B gáz tartályait egy vöröskeresztes autó hozta a helyszínre... Nos, a cinikus aljasság egy újabb példája, hogy ugyanez az autó a vasúti rámpán történő kiválogatás alatt végig ott állt. Fehérköpenyes személyzete úgy tett, mintha valóban a Nemzetközi Vöröskereszttől jöttek volna. Ez sok fogolynak valamiféle biztonságérzetet adott. Amikor aztán a halálba menők teherautókonvoja elindult a krematóriumok felé, a vöröskeresztes autó is a nyomukba kanyarodott, az zárta be a menetet. Vezetője nem sietett - tudta, időbe telik, míg az első transzport levetkőzik és akkor majd bedobhatják a felső kis lyukakon a rakományukat: a gázkristályokat...

Előfordult persze, hogy nem néhány naponta érkezett egy ilyen roppant hosszú vonat, hanem 24 óra alatt tíz vagy több szerelvény is beállított a hírhedt rámpa mellé. Ahol addigra mellesleg már

104

három sínpárt építettek rohammunkában a foglyok, akik közül sokan nem is bírták ezt a tempót és maguk is gázkamrába kerültek. Az is megesett hogy a nagy hőségben, a hosszú úton, a halottakkal együtt a sejtett halálba tartó emberek közül többen megőrültek. Majdnem minden vagon kinyitásakor előkerültek ilyen tébolyodottak - őket is azonnal a gázba küldték. A német birodalom még a saját, igazi német elmebetegeivel is leszámolt, miért kímélte volna az idegeneket...?

Rablás

Már céloztunk rá, hogy az áldozatokra nem csak halál várt, vagy legalábbis nem azonnal. Még előtte megalázó procedúrákon kellett átmennie, sőt végig kellett élnie egész földi vagyona elvesztését is,

A már említett táborparancsnok, Rudolf Höss későbbi vallomásából egyértelműen kiderül: Auschwitz - és kisebb mértékben minden más német koncentrációs tábor is - valóságos aranybánya volt a fenntartók, az „üzemeltetők" számára!

Egyrészt arról volt szó, hogy csellel, hazugsággal rávették a deportálandó zsidókat: hozzanak magukkal minél több értéket, mert ez megkönnyíti túlélésüket. Vagy eleve azt hazudtak nekik - miként már említettük- hogy valamiféle olyan településen fognak élni, ahol tőlük függ minden, önrendelkezéssel bírnak majd és szabadon építhetik jövendő életüket - csak éppen nem együtt más népekkel, hanem külön. Így hát a gazdagabb országokból érkező zsidók - hollandok, görögök, franciák, de a keletiek is nemegyszer - mesés vagyonokat hoztak magukkal. Csodálatos ékszerek, aranyak és aranypénzek, ezerdollárosok voltak náluk.

A táborban természetesen azonnal elkobozták mindezt és egy külön részleg - hozzáértő és megbízható emberek - osztályozták a zsákmányt. Külön csomagolták a valutákat, az ékszereket, a beolvasztott fog- és egyéb aranyat, a drágaköveket stb. Mindezt elküldték Berlinbe a Birodalmi Bankba, ahol szintén egy külön osztály foglalkozott a táborokból érkező értékekkel. A külföldi pénzeket felhasználták, az aranyat Svájcban értékesítették mint a német állam aranyrudakba fektetett vagyonát. Ebből (is) vásároltak fegyvert és olyannyira szükséges ipari nyersanyagokat harmadik, semleges országokban.

Hogy itt milyen méretű rablás volt, arra nézve álljon itt egy adat: az ezzel foglalkozó csoportnak egyre újabb és újabb barakkokát kellett átengedniük raktározás céljára. Különösen a ruhanemű foglalt el sok helyet. Előfordult, hogy ott éjjel-nappal több váltásban dolgoztak és az sem volt ritkaság, hogy egy-egy nap húsz tele vagont raktak meg "áruval" és küldtek el a Birodalom felé.

A Birkenauban 1942-ben épített harminc raktárbarakk szinte azonnal megtelt, ahogy felépültek - és máris újabbakat kellett építeni! Az sem volt ritka, hogy a barakkok között a szabad égbolt alatt halmoztak fel zsákmányhegyeket. A munkát csak akkor végezhették el rendesen, ha két odaérkező fogolyszállítmány között hosszabb idő telt el - ilyenkor feldolgozhatták a restanciákat...

A gázba küldött civilek, tehát akik még nem rabruhát viseltek, és a táborba küldött, de rabruhába átöltöztetett embereknek rengeteg holmijuk maradt hátra. Minden vagonban nyolcvan személy érkezett, és bár egy részük nem ért oda élve, azért ruhája azoknak is volt. Egy-egy szerelvény minimum ötven vagonból állott, vagyis négyezer embernek legalább huszonötezer ruhadarabja és egyéb tárgya került az osztályozók, válogatók elé.

Első menetben átkutatták a cipőket és a ruhákat - gyakori volt ugyanis, hogy belevarrtak vagy elrejtettek valamilyen nagyobb értéket képviselő tárgyat. Ettől már búcsút vehettek az élők is. hisz miután fürdőbe és fertőtlenítőbe (ezúttal igaziakba) vitték őket, régi ruháikhoz nem is térhettek

105

vissza. Míg ők fürödtek az őrök bestiális ordítozása és kegyetlenkedései közepette, az öltözőkből már az erre hivatott, erre betanított személyzet (szintén foglyok) ügyesen és sebesen elvitték a ruhákat és újabb csoportot engedtek be vetkőzni, ugyanoda.

Az sem volt ritka, hogy a halottak plombált fogaiban is drágaköveket találtak!

A sok ezer embernek sok ezer karórája és zsebórája volt - míg oda nem értek. Az órákat ezerszámra gyűjtötték össze és nagy szállítmányokban küldték a sachsenhauseni koncentrációs táborba, ahol ehhez értő foglyok százai javították és osztályozták őket. Vajon hány német hordott attól kezdve zsidóktól „szerzett" karórát...? Bár néhány egyéb forrás szerint ezeket az órákat a frontkatonáknak küldték, de biztosan tudjuk, hogy az SS-tagok között is szétosztottak belőlük, természetesen ajándékként.

Amikor fel kellett adniok a tábort - 1945. január 18-án - a nácik a meglévő 35 raktárbarakkból 29-et felgyújtottak. De a megmaradt hat raktárban is találtak körülbelül 800 ezer női ruhát, 44 ezer pár cipőt, 350 ezer férfiruhát, de érdekes módon 14 ezer szőnyeget (!) is. Más forrásokból - például a foglyok által a tábor korszakának vége felé az irodákból kilopott papírok révén - tudjuk, hogy majdnem százezer gyermeköltöny is megfordult Auschwitzban. A férfi és női ruhákat százezres tételekben szállították német földre, ahol fertőtlenítés után vagy kiosztották a szövetséges légitámadás által kibombázottak, vagy egyéb nélkülözők között.

Már volt szó arról is, hogy a női foglyokat kopaszra nyírták. A használható hajat összegyűjtötték mint értékes nyersanyagot; lényegében semmit sem hagytak veszni. Több mint 60 ezer kilogramm hajat küldtek el Németországba, és még több száz kilónyi maradt a tábor felszabadítása után is.

A halál-üzlet

Nyíltan ki kell mondani, hogy igen sok embernek származott közvetlenül is haszna mindabból, ami egy ilyen koncentrációs-megsemmisítő táborban történt.

Kezdjük a legalsó szinten. A kápók, a munkafelügyelők és más, javarészt bűnöző elemek, akik uraik kegyéből ilyen fontos álláshoz jutottak: Auschwitz-Birkenauban, megszedték magukat a foglyoktól kizsarolt értéktárgyak révén. Egy jobb munkahely elintézése, vagy akár csak pár napos pihenés, lélegzethez-jutás lehetősége is adok-veszek alapon történt.

Nem egy és nem száz SS-legény is meggazdagodott és otthonába továbbíthatta a drágaköveket, pénzt, élelmiszereket, ruhákat, ékszereket, amiket így vagy úgy a foglyoktól elvett. A leggyakrabban nem is kellett ezt neki magának, közvetlenül elkoboznia (ha megteszi, az értéket be kell szolgáltatnia saját felsőbb hatóságainak). Voltak erre más módszerek is: a megvesztegetés, előnyök nyújtása fejében kapott értékek a tulajdonába mentek át.

A blokkfőnökök, vagyis a barakkok fogolyból kinevezett kegyetlen vezetői gondosan vigyáztak rá, hogy csak beosztottjaik - szintén foglyok -révén érintkezzenek a kereskedőkkel.

Kereskedők? Nos, valamilyen szinten minden szerencsétlen fogoly kereskedni kényszerült a túlélésért. Akinek elveszett valamilyen ruhadarabja ("kincstári tulajdon"!), annak újat kellett szereznie. Különösen a sapka volt érték a férfiaknál, hisz azt kellett minduntalan lekapdosni, ha egy SS-legény vagy bármilyen főnök jött szembe. Mindenki azt adta, amije volt.

Az érkezők osztályozásánál, a ruhaneműk, poggyászok átvizsgálásánál dolgozó foglyoknak sikerült a zsákmány egy kicsi, az összeshez képest jelentéktelen részét elcsípniök a maguk számára. Így aztán az arany, a kávé, a pénz stb. vándorútra indult a táborokban és általában ez a vándorút

106

sokáig tartott. Minden értékesebb tárgy - legyen az esetleg egy óra, egy használati tárgy vagy bármi, amire valakinek nagy szüksége lehetett - sok kézen ment át, míg célba ért.

A pénz, az arany, a drágakő végső soron mindig „odafent" landolt. Vagyis olyanok kezébe került, akik azt gyűjtötték, akik azt ilyen vagy olyan módon aztán „kiszívták" a táborból.

Az értékek előbb-utóbb az SS-legények. egyes SS-tisztek, sőt a tábor vezetőinek kezébe kerültek. De „csencseltek" az orvosok, a hivatalnokok, a nem fogoly civil szakmunkások is. Hazaküldték az élelmiszert, amit a vöröskeresztes csomagokból loptak el, hazaküldték családjaiknak, bankjaiknak a pénzt, az idegen valutákat, aranyat, mindent.

Könnyen elképzelhető, hogy milyen hatalmas értékek jutottak így az állam helyett az egyes emberek kezébe nap mint nap - ha csak arra gondolunk, hogy minden szállítmánnyal együtt több millió márka értékű idegen valuta, több tízmillió értékű féltve rejtegetett (ám itt előkerített és elkobzott) ékszer és egyéb tárgy fordult meg.

De valójában mégsem ez jelentette az igazi üzletet. Bár minden a foglyok ingyenmunkáján alapult, és sokkal több értéket termeltek, mint amennyit nyomorúságos eltartásuk igényelt - az üzletet más jelentette.

Elsősorban az, hogy ezt az Európa minden részéből akarata ellenére ideszállított és itt kizsigerelt embertömeget bérbe adták polgári vállalkozásoknak.

Természetesen csak német cég jöhetett szóba, már csak azért is, nehogy minderről tudomást szerezzen a külvilág. Érdekes, a nácik megbíztak a saját vállalataikban még akkor is, ha annak nem kifejezetten az ő ideológiájukkal azonos nézeteket valló vezetősége volt.

A náci párt és személyesen Hitler a „megválasztása" előtti időktől nagy súlyt fektetett arra, hogy jó kapcsolatokat ápoljon a nagytőkével. Mellesleg később ez is egyik oka volt annak, hogy 1934-ben le kellett számolnia - méghozzá igen véresen - az SS testvérszervezetével, az SA-val. Azt ugyanis olyan régi bajtársai vezették, akik komolyan vették a húszas évek náci ideológiai alapvetését - vagyis azt, amely szerint a párt a kisemberek pártja és leszámol majd a burzsujokkal, a gazdagokkal, kiosztja a földet és elveszi a gyárakat a tőkésektől...

Erről akkor már szó sem volt. Sőt, Hitler ünnepélyes ígéretet tett a nagytőkének, hogy nemcsak elhárítja feje fölül ezeket a veszélyeket, hanem még segíti is azt! Persze, az általa nyújtott anyagi és egyéb támogatás fejében. Így aztán Hitlert kancellárrá választották, ő lett a Führer, hamarosan végzett azokkal, akik kétségbe vonták eszmehűségét - majd megindult a Birodalomban a nácik és a nagytőke összefonódása. Igen sikeres volt, és ezt éppen Auschwitzban láthattuk leginkább.

Ma már közhely, hogy az I. G. Farben (Industrie Gesellschaft Farben), a Krupp, a Siemens és más nagyvállalatok jelentős hasznot húztak az olcsó munkaerőből. Minden auschwitzi altáborban voltak üzemeik a fent említett cégeknek, no és a nem említetteknek is bőven.

Még az a fura helyzet is előállt, hogy 1943-ban a sztálingrádi vereség után a gazdasági szempontok felülkerekedtek, és már nemcsak az volt a fontos, hogy a náci ideológiát mindenáron győzelemre vigyék a táborokban is. Ami azt jelentette ugyan, hogy azért a kivégzések, tömeggyilkosságok folytatódtak ugyan, de már nem vonatkoztak olyannyira kegyetlenül minden munkaképes fogolyra is. Ezek egy részét elvitték németországi táborokba, ott valamivel jobb volt az ellátás és a foglyok értékes munkaerővé lettek, akikre inkább vigyázni kellett.

Persze, itt sem járt mindenki jól. A nehéz munkahelyeken az emberek hamar elhasználódtak, így

107

azokat visszavitték Auschwitz-Birkenauba - hogy ott a gázkamrákba és a krematóriumokba kerüljenek. Voltaképpen - akár egy rémtörténetben,. csak ez sajnos teljesen igaznak bizonyult - még a fogoly halála sem jelentette azt, hogy vége van kizsákmányolásának. Hiszen a holttest is érték...!

A nácik e felismerésre jutva ismét nagy hasznot fölöztek le erről az üzletről is.

A holttestek egy részét, az emberi test bizonyos részeit igénybe vették nem csupán a német tudományos kutatóintézetek (a tudomány nagyobb dicsőségére), hanem ipari üzemek is. Említettük már, hogy a nők haját lenyírták és azt tonnaszám szállították el. Nos, mi lett az európai asszonyok, lányok hajából...? Matractöltelék.

Nem tudunk olyan esetről, amikor valaki ez ellen tiltakozott volna az új matractulajdonosok közül. Vagy Németországban senki sem vette észre, min alszik...?

A foglyok holttesteinek elégetése nem volt tökéletes; még magas hőmérsékleten sem lehetett az, hiszen a „technológiai előírás" mindössze húsz percet engedélyezett egy-egy halottra (szóltunk arról is, hogy egyszerre egyazon kemencében három, vagy ha elég soványak voltak a halottak, négy hullát raktak arra a húsz percre).

Ez nem volt elég arra, hogy a csont is elégjen. Így minden műszak végén rengeteg emberi csontot kapartak ki a kemencékből és az halomba gyűlt. Néha a nagyobb darabokat egy elmés őrlőszerkezetben apróra darálták, de ezzel még nem szabadultak meg tőle. Az, hogy a hamvakkal együtt a közeli Visztulába hordják, szóba sem jött.

A sajátságos „szakemberek" azonban hamarosan találtak megoldást. Tudomásukra jutott, hogy csontokat - igaz, állatcsontokat! - felvásárolnak a műtrágyakészítő üzemek. Így hát ajánlattal fordultak hozzájuk; ebben „igen nagymennyiségű csont huzamosabb időn keresztül történő szállítására" tettek ígéretet...

És azt be is tartották.

Nem mese az sem, hogy felhasználták a kivégzett zsidók bőrét is. Persze ez nem ipari méretekben történt - néhány elferdült szellemiségű férfi és nő, a táborok parancsnokai és feleségeik, vagy eleve a női táborok parancsnoknőinek agyában fogantak meg efféle ötletek. Kerestek és találtak a táborban olyan szakembert (mert ott mindig mindenfélét találhattak oly sok tízezer ember között), aki értett a preparáláshoz. Emberi bőrrel persze még egyikük sem dolgozott soha - no de vállalták ezt is. Hiszen minden fogoly a túlélésre játszott, és ahhoz neki nem kellett senkit megölnie, hogy emberbőrhöz jusson. Azt bizony naponta „termelte" ez a gyilkos gépezet és arra neki semmilyen befolyása nem volt.

A dolog majdhogynem ártatlanul kezdődött. Valamelyik náci főembernek megtetszettek bizonyos foglyok tetoválásai. Szerette volna őket gyűjteményébe sorolni. Abban a gyűjteményben azelőtt csak a rajzolatok másolatai voltak. De most - úgy látta - végre eredetiekhez is juthat...?

Kivágatta tehát a tetovált halottak bőréből azt a részt, ahol a rajzolat volt, és preparáltatta. Egyes ilyen gyűjtök állítólag keretbe is foglalták ezeket.

Meglátták a bőrdarabokat mások és volt, aki lámpaernyőket készíttetett a foglyok sima bőréből. Mások még tovább fokozva a hatást, a tetovált bőrökből készíttettek lámpaernyőt és így, a lámpa bekapcsolása után a tetovált rajzolat láthatóvá lett belülről megvilágítva.

Az feltehetően már csak a legendák világába tartozik, hogy egyes SS-tisztek eleve azért

108

tetováltattak volna különféle mintákat egyes foglyok bőrébe, hogy aztán azokat kivégezzék és bőrüket megszerezzék gyűjteményükbe. De a dolog enélkül is éppen eléggé morbid. Bár ami morbid, legyen bár a legszörnyűbb is, az nem volt idegen Auschwitz szellemiségétől.

Az emberi húst - volt erre utalás Nyiszli doktornál is - baktérium-táptalajok készítésére használták fel több tudományos kutatóintézetben. Szintúgy az áldozatok vérének egy részét is felfogták éppen ezen okból és célért.

Amit maguk a nácik voltaképpen érthetőnek, sőt logikusnak tartottak, különösen a háború második szakaszában, hiszen akkor már nem volt elég egyéb hús a Birodalomban. Ritkultak az állatvágások, az élelmiszereket amúgy is csak jegyre lehetett kapni. És akkor hagyták volna elveszni ezt a sok értékes húst..?

Az auschwitzi altáborokban nem egyformán jutottak szerephez a civil vállalatok. Bunában, amit eleinte „Lager Monowitz"-nek is neveztek, volt a legnagyobb munkatábor. Itt több mint 16 négyzetkilométeres területen általában mindig legalább 25 ezer fogoly dolgozott az üzemekben. A rabok először felépítették az I. G. Farben gyárát, ahol sziléziai szénből mesterséges benzint állítottak elő. Ez nagyon fontos volt a Birodalom számára, hiszen lehetőségei beszűkülésével egyre kevesebb kőolajhoz jutott. Európában olajhoz számottevő mennyiségben csak Romániában és a Kaukázus vidékén juthatott, arrafelé azonban - különösen 1944 nyara után - már német katona nem tevékenykedett, a berlini hadvezetés számára ezek az olajkutak "bedugultak", elvesztek. A szintetikus benzin viszont remek találmány volt, csak sokba került. Többe, mint a kőolajból nyert üzemanyag.

Hasonló volt a helyzet a gumival is. A nyersgumit mint alapanyagot csak a trópusi vidékekről lehetett beszerezni, ez azonban különféle nehézségekbe ütközött. A japán szövetségesek sokat szállítottak belőle, de amikor a szövetséges hatalmak is beszálltak a háborúba úgy igazán, a szállítmányok megritkultak. Ezért ezt is mesterséges úton kellett előállítani - éppen itt, az Auschwitz-Birkenau komplexum területén. Épült tehát egy műgumigyár is a „Lager Monowitz"-ban.

Kevesen tudják, hogy a koncentrációs táborok foglyai dolgoztak több sziléziai szénbányában is,. Ugyanis az említett cég eleve bányákat vásárolt a megszálló német hatóságoktól, hogy az onnan nyert szénből készíthesse a műbenzint.

A nemzetközi hírű, és főleg fegyvergyártásáról híres fémipari konszernnek, a Krupp Műveknek is volt itt egy üzeme. Ez „Weichsel-Union-Metallwerke" néven tüzérségi lövedékekbe való gyújtó-lejeket gyártott. Itt csak ezer fogoly dolgozott nap mint nap - de más cégek más üzemeiben annál löbb. Volt itt gyára a hangzatos nevű „Hermann-Göring-Werke"-nek is.

Egy másik részvénytársaság, a Berghütte cég számos hadiüzemet működtetett a táborokban, volt egy kohászati üzeme is. De foglyok dolgoztak a vasúti javítóüzemekben is. Ahol mellesleg mozdonyokat is javítottak, vagyis a Birodalom oly érzékeny szállítási rendszerében voltak érdekellek.

A német állam által ellenőrzött (magyarul előzőleg államosított) vállalatoknál is rengeteg foglyot dolgoztattak, és ezek nem csupán a laborok területén álltak, hanem sokkal távolabb is. Kőbányák, cementgyárak, kantinok, vágóhidak, sütödék is alkalmaztak kvalifikált vagy csak segédmunkás foglyokat. De dolgoztak erdőgazdasági, halászati, haltenyésztői vállalkozásokban, egyáltalán szinte minden olyan területen, amit a mezőgazdaság körébe sorolnak.

No és persze magukban a táborokban is ők tevékenykedtek; a sok ezer dolgozó fogoly nélkül

109

leálltak volna az irodák, fürdők, konyhák, kórházak, műhelyek, az egész fenntartás. No és újabb táborok sem épültek volna.

A dologhoz tartozik, hogy a foglyokat az SS a szó szoros értelmében bérbe adta a munkáltató cégeknek. Naponta és fejenként bizonyos összeget kaptak értük - ez általában pár márka volt - ami jelentős jövedelmet biztosított az SS-nek mint szervezetnek. Amelynek mellesleg szintén voltak gyárai, üzemei, birtokai és maga is kiterjedt gazdasági tevékenységet folytatott igencsak legálisan a Birodalom területén!

Az sem kétséges, hogy ezek a polgári vállalkozások igen nagy haszonra tettek szert. A szerencsétlen foglyokat erős fizikai munkára kényszerítették, és azok olyasmit is vállaltak, amit normális alkalmazottakkal soha nem lehetett volna elérni. Ők ugyanis rabszolgák voltak és tudták, mi vár rájuk, ha nem felelnek meg az előírásoknak, az elvárásoknak. Persze így sem lett jobb a sorsuk, hisz éppen a nagy erőkisajtolás miatt kerültek aztán hamarosan „leselejtezésre", majd helyüket újabb szerencsétlenek foglalták el.

A vállalatok a szakmunkások után - azok tudásától függően, no és aszerint, mennyire volt elemi érdeke a gyárnak, üzemnek, hogy az illető náluk dolgozzon - 25 pfennigtől 6 márkáig fizettek naponta. A szakképzetlen segédmunkás nagyon jó esetben 4 márkát ért, de általában annyit sem.

Ehhez képest jó tudnunk, hogy egy fogoly egy napi ellátási költsége sohasem haladta meg a 30 pfenniget!

Nem csoda, ha ezt az olcsó munkaerőt egyre több vállalat szerette volna megszerezni magának. Valósággal vetélkedtek az SS helyi és berlini szervezeteinél az „előjogért". Különösen azért, mert hisz a háborús gépezet egyre több férfit és nőt vont el a termeléstől; és bizony nemcsak a több millió frontkatona hiányzott, hanem a halottak és sebesültek is, akik már nem térhettek vissza az üzemekbe. A pontos német kimutatásokból kiderül, hogy például csak 1943 egyik hónapja során (január) 14 500 férfi fogoly 433 600 munkanapot dolgozott bérmunkásként, 2600 női fogoly pedig 77 800 munkanapot. És ez még szinte csak a kezdet volt, később úgy a bérrabszolgák száma, mint az általuk végzett munkanapok mennyisége is erőteljes növekedésnek indult.

Nem megvetendő volt munkaadói szempontból az sem, hogy ezek a foglyok vasár- és ünnepnapokon is ugyanúgy dolgoztak, mint máskor, Ezek a „munkavállalók" nem betegeskedtek, és ha valamelyik mégis, akkor mást küldtek helyette, nem volt kiesés a termelésben.

1943 végén már több mint hatvan cég dolgoztatott rabokkal Auschwitz-Birkenauban. Ezt onnan tudjuk, hogy decemberben az SS a cégeknek több mint 2 millió márkát számlázott ki a foglyok költségtérítése és „bérleti díja" fejében, és ezek a számlák előkerültek a háború után.

Így aztán azon sem lehet csodálkozni, hogy a háború alatt - miután odatelepítették a táboregyüttest - Auschwitz környékén gombamódra elszaporodtak a német üzemek, és a távoli nagy cégek is leányvállalatokat, fiókokat telepítettek a környékre. Mint azt az SS történetéből tudjuk, felmerült egy gigászi terv lehetősége is. Egyes SS-vizionálók agyában már egy 750 ezer fős, vagy száz négyzetkilométer alapterületű koncentrációs táborvárost kellene építeni „Himmlerstadt" néven (az SS akkori főnökének nevéből).

Sajnos nem lehet semmi kétségünk aziránt, hogy ha nem úgy végződik a háború, ahogyan végződött, bizony a terv meg is valósul.

110

Volt-e értelme az egésznek?

Ezt a kérdést sokan feltették. Önmaguknak és másoknak. Kár, hogy köztük kevés volt a német, de szerencsére olyan is akadt és akad a mai napig.

Hiszen ahogyan egyetlen háborúnak sem volt még soha értelme, úgy a második világháborúnak különösen nem. így minden, azzal kapcsolatos, miatta létrejött intézmény, szervezet, veszteség stb. is fölöslegesnek bizonyult.

A náci ideológia gyakorlatát tekintve semmiben sem különbözött példaképétől, a kommunista ideológiától. Mindkettő „kijelölt" bizonyos társadalmi csoportokat, rétegeket, és mintegy rájuk kente a korántsem tökéletes társadalmi viszonyokért a felelősséget. A kommunisták alapjaiban hamis módon „osztályokra" bontották a társadalmat és egyes osztályokat jónak, szépnek, pozitívnak neveztek ki, míg másokra az elpusztítandó ősellenség szerepét osztották.

Hitler és fajvédő társai úgy akarták elérni céljaikat (és ez az adott kor bonyolult viszonyai között sikerült is nekik, ideig-óráig), hogy bűnbakká nem egy társadalmi osztályt, hanem egy népet, vallási csoportot tettek meg. Persze ebben is rejlett bizonyos alig burkolt „osztályba sorolási készség" is, hisz azt sugallták, hogy a zsidók, vagyis a bűnbakok, mind gazdagok, és éppen azok sorsát keserítve gazdagodtak meg, akiknek az ideológia hirdetői a kegyüket keresték. Így látszólag mindenki megtalálta a számítását. A vezérek meglelték népüket, az engedelmesen akár halálba is menetelő tömegeket, azok levezethették dühüket, megkapták a jobb jövő ígéretét... Hogy aztán mi történt Keleten és Nyugaton, már tudjuk. Sajnálatos, hogy mily sokan voltak azok, akik szeméről a hályog nem 1945-ben, hanem csak 1989 után hullott le. Végre kiderült, hogy mindkét ideológia pontosan ugyanazt akarta elérni ugyanazokkal a módszerekkel, hogy nemegyszer kölcsönösen átvették egymás jelszavait és módszereit. És hogy egyik sem bizonyult életrevalónak, hisz szabadságellenes volt. Ez ítélte őket halálra.

Így aztán az Auschwitzba és más haláltáborokba hurcolt milliók sorsa, szenvedése és halála is elkerülhető lett volna. Könnyű persze ma már okosnak lenni, de bizonyos fajta objektivitás is erre utal. Mindenkit fölöslegesen hurcoltak el, mert maradhatott volna otthon, hisz nem volt ellensége senkinek - csak annak kiáltották ki. Ha Auschwitzot soha nem építik fel, ha ott nem dolgozik oly sok százezer fogoly évente, ha nem működik rendesen a német hadigépezet - még hamarabb véget ért volna a háború, vagy az ki sem robban.

De az "ideológusok" másképpen akarták és ez végeláthatatlan és felmérhetetlen szenvedéseket okozott az emberiségnek. Annak az emberiségnek, amelynek éppen a felvilágosultnak, modernnek, szabadnak hitt huszadik században kellett a legtöbbet szenvednie egész addigi történelme során.

2. függelék:

Dr. Mengele

Az út Auschwitzba

Nagyon keveset tudunk az előzményekről. Josef Mengele 1911. március 16-án született Günzburgban, amely bajor földön található. Elvégezte az orvosegyetemet és egy ideig békében praktizált. Teljesen biztos, hogy rá is hatással volt a tudományos körökben is terjesztett antiszemitizmus.

111

Mert ne feledjük el, csak az egyszerű németek tömegének szóltak a hamis jelszavak. Az értelmiségieket és különösen a tudósokat más szöveggel „etették". Mondhatjuk, nem is sikertelenül.

A nácik tudós kiszolgálói, akik ezen propagandáért felelősek voltak, a legmodernebb érveket vetették be. Mivel nagyon is jól tudták, kiket kell meggyőzniük, hát az érvelés is ennek megfelelő volt. Azt a tételt akarták bebizonyítani, hogy a zsidók csökkent értékű, mintegy „hibás" emberek, alantasabb faj, és meg kellett indokolniuk tudományosan, miért kell velük leszámolni. Nos, ebben az érvhalmazban a nácik bedobták úgy a darwinizmust, mint a genetikát is!

Mert hiszen - érvelésük szerint - számos tulajdonság bizonyítja a zsidók élősködő mivoltát és fizikai-szellemi degradáltságát, ellenállóképességük hiányát. Márpedig Darwin is azt tanította - írták büszkén -, hogy csak az erősebb fajok és egyedek maradhatnak fenn! Vagyis a természet megbonthatatlan törvényeit hívták segítségül. Közölték még azt is, hogy voltaképpen az emberiség érdekében elkövetett jótéteményről van szó, ha a zsidóktól úgymond „megszabadulnak". És nem pár hétig vagy hónapig tartott ez a lélekmérgező folyamat, hanem éveken, sőt végső soron - kezdve a húszas évektől - évtizedeken keresztül azt magyarázták ezeknek a művelt embereknek, hogy mennyire összhangban lenne a természettel, ha a zsidókat kiirtanák. Mert ez nem más - folytatták az érvelést Berlinben -, mint a természetes kiválasztódás magasabb fokozata! Az állatvilágban ugye nem az ész, hanem az ösztönök és a fizikai erő döntenek arról, melyik egyed és melyik faj marad életben és melyik pusztul el. A mai modern időkben -mondták és írták az ideológusok - már a tudatos ember dönt az ilyesmiről.

Nem szabad elfeledkezni arról, hogy ez nem csupán a zsidókra mint állítólagos "fajra" vonatkozott. Ugyanígy elpusztították a saját elmebetegeiket, nyomorékjaikat - fennen hirdetve közben, hogy azok a szerencsétlen emberek úgyis csak állati szinten éltek és egy „szép halál" nekik valóságos megváltás lesz... Tehát még sajátos jótevők szerepében is tetszelegtek - önmaguknak...

A genetikát ott vetették be, ahol az érvelés következő fokozata a tudományosan képzett embereket vette célba. Nem engedhető meg -mondták -, hogy a nyomorékok, őrültek, zsidók, homoszexuálisok stb. (mert ezeket mind egy kalap alá vették, és még hány ilyen "aljanép" került be a sorba!) átörökítsék betegségeiket, tovább rombolják az emberi fajt. Ez sokak számára teljesen elfogadható érvnek tűnt.

És ha már ezt elfogadták, miért ne fogadták volna el azt, amit ugyanígy hirdettek a zsidókkal kapcsolatban? Ha azt mondják rájuk, hogy az egy korcs fajta, akkor csakugyan nem szabad megengedni, hogy tovább szaporodjanak és rongálják azon népek genetikai anyagát, amelyek között tömegesen fordulnak elő.

És így csorgott szét a métely a fejekbe.

Nos, sok okunk van feltételezni, hogy dr. Mengele nemhogy nem maradt ki ebből a folyamatból, hanem ez rá különösen ,jól" hatott. Az egész későbbi életútja ezt látszik igazolni.

Amint kitört a háború, Mengele doktor bevonult és frontszolgálatra kérte magát. Többször megsebesült és kitüntetéseket is kapott. Volt egy motorkerékpár-balesete is, amelynél medencecsont-törést szenvedett. Erre emlékezzünk majd, hiszen csontváza azonosítása folyamán ez a törés az egyik döntő pont volt.

Hogy miket művelt a doktor Auschwitzban, arról szól ez a függelék, és arról, miképpen zajlott további élete. De még a háborúban vagyunk, ahol a többször sebesült és gazdagon kidekorált Mengele doktornak elege van a frontszolgálatból. Valamilyen békésebb munkára vágyik. De mivel elkötelezett híve a náci eszméknek és régi tagja a nemzetiszocialista pártnak, valamint az

112

elitalakulatnak, az SS-nek - valakitől szerez egy értesülést: több orvost is keresnek egy lengyelországi munkatáborba.

Mengelének tudományos ambíciói is vannak -ezeket azonban fegyelmezett párttag módjára a párt és az eszme szolgálatába állítja. Ha a birodalomnak ilyen vagy olyan kutatásokra van szüksége fennmaradása, ezeréves majdani büszke léte érdekében - akkor ő, Josef Mengele természetesen áll elébe és megteszi mindazt, ami tőle telik. Nagyon igyekvő ember hírében állott.

A tábori orvos

Mengele Auschwitzba kerülése után hamarosan arra kérte a táborvezetést, helyezzék át őt Birkenauba. Itt volt a legtöbb fogoly és itt nyíltak számára a legnagyobb lehetőségek.

Mert mint arra Nyiszli doktor könyvében is éppen elég utalást olvashattak - Mengele számára nem jelentett fáradságot naponta akár hatnyolc órát is állni a rámpán és eldönteni, ki maradjon (még egy ideig) életben és ki az, akinek azonnal meg kell halnia.

Mengele valójában vadászott azon a vasúti sínközön. A tudomány nevében állt ott és míg csak ócska munkának vélte a válogatást, addig igazi tevékenységének, hobbijának és valós munkájának az ikerkutatást és más, kegyetlen módszereket követelő dolgokat tartott. Ez az ember semmitől sem riadt vissza, hogy akár a legszörnyűbb eszközökkel és módszerekkel, bármennyi áldozat árán szolgálja hőn szeretett Führerét és egyáltalán a náci eszméket.

A Birodalmat!

A Harmadik Birodalom pedig azt követelte tőle, oldja meg a rabszolganépek szaporodásának gondját. Beosztott orvosait hát rászabadította a szegény női foglyokra. De azt is követelte a Birodalom, hogy mondja meg a választ a kérdésre: a nagy, ámde győzelmes (ahogyan Berlinben remélték) háború vérveszteségeit a következő évtizedekben hogyan pótolhatják?

Dr. Josef Mengele nyilván abban a szerepben látta magát, amelyben mindig is tetszelgett: ő lesz a majdani Birodalom egyik legnagyobb orvosa, szaktekintély, aki majd a Führerrel parolázik, az SS-ben valósággal imádják és tekintélye, hatalma szinte korlátlanná válik. Mégha nem is éri el az igazán nagyokét, nem lesz belőle olyan potentát, mint maga a Führer, vagy alvezérei: Göring, Himmler, Göbbels, de azért ott lesz majd szorosan mögöttük, rögtön a második sorban.

Mert hiszen a Birodalom biztosan hálás lesz annak, ki megoldja az egyik legégetőbb gondját! Nem szabad, hogy a németek kivérezzenek és ha meg is nyerik a háborút, létszámban erőteljesen lecsökkenve esetleg nem szállhatnak szembe a zsidó-plutokrata-amerikai tőkétől támogatott nyugati és keleti hatalmakkal - akkor oda az álom!

Márpedig Mengele nagy álmodozónak hitte magát, persze olyannak, aki azért mindkét talpával a földön áll és szilárdan bízott benne: bármi is történjen, ő megfelel az elvárásoknak és teljesíti, amit a párt feladatként rábízott.

Mengele doktor szerette a zenét, szépen énekelt - későbbi brazíliai rejtegetőinek házában találtak is olyan magnókazettákat, amelyeken ő dalolt. Azt is beszélték, imádta az olasz operákat és néhány fogoly beszámolójából tudjuk: miközben a rámpán állva az életbe vagy a halálba küldözgette az eléje vezetett embereket, Tosca-áriákat fütyült (Ota Kraus közlése).

Akik már a táborban ismerkedtek vele -németek és nem németek - majna-frankfurtinak és nem bajornak hitték őt.

113

Említettük, hogy a rámpán állva q voltaképpen vadászott. Igen, Mengele doktor úgy vélte: a tudomány és az ő nagy-nagy szerencséje az, ami, Auschwitz-Birkenauban történik! Vagyis hogy nap mint nap Európa minden tájáról hoznak eléje több ezer és tízezer embert, és ö úgy válogathat közöttük, mint senki más. Hiszen ezek az emberek - vélte és el is mondta néhány megbízható emberének többször is - egyenesen tudományos alapanyagként szolgálnak!

Úgy is bánt velük. Gond nélkül küldött a halálba naponta sok ezer embert, de sohasem küldte oda a törpe növésüeket és az ikreket. Mindkettőre szüksége volt iszonyú, kegyetlen és voltaképpen mégis céltalan kutatásaihoz. Hiszen a tudomány akkori szintjén igazából semmit sem kezdhetett velük, nem nyomozhatta ki, miben áll az ikerterhességek rejtélye vagy törvényszerűsége, a genetikáról ugyan sokat tudtak már a kutatók, de a DNS-ről, a génekről, kromoszómákról semmit. Ezért a Mengele-kísérletek csak fokozottan fölöslegesnek és könyörtelennek ítélhetők mai tudásunkkal. Nincs és akkor sem volt semmilyen eszme vagy akárcsak kósza ötlet, amely felmentést adhat e kegyetlenkedésekre.

Mengele megszállottan dolgozott egy „Rassenforschung" című tervezett tudományos alapművön. Ezzel akart kiugrani és egy csapásra a hitleri Németországban amúgy is elszaporodott fajkutatók között az élvonalba kerülni!

Idővel az orvost teljesen megfertőzte ez a „Fajkutatás", és alávetette magát, minden szabadidejében ezzel foglalkozott. Auschwitzban egyenesen "ideális" körülmények közé került és csak ezzel foglalkozott.

Említettük a páros kutatási program női részének bonyolítását. Ezt elsősorban Clauberg doktor, Mengele ottani kollégája és közeli ismerőse végezte. Mivel már volt szó ezekről a kegyetlen terméketlenné tevő besugárzásokról és egyéb műveletekről, talán nem árt megemlíteni, hogy ahogyan Mengele, úgy Clauberg is - végső soron - megúszta a dolgot.

Clauberg doktort 1945-be elfogták az oroszok, de érdekes módon nem a nőkön végzett kísérleteiért, hanem a "szovjet hadifoglyokkal való kegyetlen bánásmódja" címén ítélték el. Akkor szovjet módszer szerint a büntetésnek nem állapították meg a határát - így Clauberg doktor is csak 1955-ben szabadult, amikor egy voltaképpen titkos egyezség született a nyugatiak és az oroszok között. Ennek hatására végre sok százezer, addig dolgoztatott (rabszolgamunkát végzett) német hadifoglyot, katonát és civilt engedtek ki az NSZK-ba. A doktor igen jól értett ahhoz, hogy megtévessze a közvéleményt, ezért 1956 októberétől kezdve a nyugatnémet rádiók és tévéállomások mint valóságos nemzeti hőst, sokat szenvedett mártírt mutatták be. Ráadásul a doktor nem is tagadta, mit művelt ő Auschwitzban, sőt kijelentette egy interjúban (Süddeutsche Zeitung), hogy milyen jók is voltak azok a módszerek, amelyeket ő ott a táborban alkalmazott, sőt tökéletesített.

Ezt talán nem kellett volna tennie, mert egy hónappal később a németországi deportáltak és zsidók szervezeteinek feljelentésére a doktort letartóztatták és számos, Auschwitzban elkövetett bűncselekménnyel vádolták.

De térjünk vissza Mengeléhez, aki történetünkben ekkor még Birkenau lakója, igaz összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között, mint a foglyok. A tábor egyik vezető orvosa, ha nem is a főorvosa, és csak magas rangú SS-tisztek között mozog. Maga is SS lévén, egyenruhát hord, feltétlen tiszteletnek örvend a katonai személyzet részéről. Senki sem kérdőjelezi meg tudását, tegyen ő bármit is.

Nos, él az alkalommal. Amikor ott állt a rámpán, csak a törpe növésű embereket választotta ki - ezek sem dolgozni, sem a gázkamrába nem mentek, ez egy sokaknak fel sem tűnő „harmadik

114

kategória" volt. A törpék kérdése izgatta a férfit, majdnem annyira, mint az ikrek. Ha ikrek kerültek eléje, legyenek azok bármilyen korúak, Mengele doktor valósággal „lecsapott" rájuk, és afféle kísérleti alanyoknak tekintette őket. Persze neki azok voltak mások is, de az ikrek a leendő tudományos karriert, a társadalmi és politikai tényezők megbecsülését jelentették - hitte szentül.

Különös volt a viszonya a cigányokhoz is. Ismeretes, hogy a negyvenes évek elején hoztak ugyan számos, főleg németországi cigányt a táborba, de azokkal Mengele sokkal kevésbé foglalkozott. Akkoriban furcsa dolgok is történtek Auschwitzban: számos cigány származású férfi csak akkor tudta meg, hogy ő voltaképpen cigány, amikor elhurcolták...!

A dolog pikantériája, hogy ebből derült ki: valahol valakik a Harmadik Birodalomban számon tartották minden polgár eredetét, szüleit, származását, őseit stb. Így aztán például akadtak meglett férfiak, akik az első világháborúban a német császári hadsereg tagjaként hősiesen harcoltak a frontokon, sőt magas kitüntetéseket is kaptak - és mellükön ezekkel vonultak be Auschwitzba!

Ami persze nem rendítette meg a tábor vezetését, sem az „osztályozókat".

Mengele a későbbi, szerte Európából érkező cigányokat eléggé sajátos módon osztályozta. Kikérdezte őket, a legtöbbször persze tolmács útján, hogy megtudja, milyen arányban cigányok? Ebben a kérdésben valósággal vesszőparipája volt a százalékosság kérdése. Ha kiderült az előtte állóról, hogy mindössze 25 százalékban cigány, az tulajdonképpen jól járt (már amennyire Auschwitzban bárki is jól járhatott). Mengele az ilyeneket nem küldte a gázba, hanem sterilizáltatta, hogy ne szaporodhasson tovább, és mehetett dolgozni. Más kérdés, hogy láttuk, milyen módszerekkel folyt a sterilizálás (pl. túl nagy adag röntgenbesugárzással), ez sokszor az áldozatok hosszú hetekig tartó kínos agóniájával járt.

Amiről alig esik szó: Mengele dolgozott egy teljesen békés programnak is: vért gyűjtött a frontkatonák számára. A sebesülteket a frontokon felállított rögtönzött műtőkben ugyanis az anyaországból hozott vérrel látták el. Mengele másik vesszőparipája volt, hogy szerinte a cigánynők vére különösen alkalmas erre a célra -és ha fiatal, egészséges cigány nők kerültek eléje, mindig megparancsolta, vegyenek tőlük vért. (Hogy olykor kicsit sokat vettek és belehallak? Mindenütt akad selejtes munka, vágta rá egyszer Mengele...)

Amúgy az egyéb kísérletekhez válogatás nélkül szedte össze a foglyokat, a nemzetiségük vagy származásuk nem túlságosan érdekelte.

Ez a cigányvonzalom (?) odáig fajult, hogy Mengele doktor néhány esetben a Gestaponál elintézte: sterilizált cigány foglyokat bocsássanak szabadon! És valóban elengedték őket. Ám erre nem túl gyakran került sor. Csak becslések vannak arra vonatkozóan, hogy az így szabadon engedett, nemzőképességüktől megfosztott férfiak vagy meddővé tett nők összlétszáma az ötvenet sem érte el.

Tudjuk Himmler, az SS birodalmi vezetője egyik körleveléből, hogy az SS főorvosait felhatalmazták például arra: lengyel zsidó foglyokat „vegyenek kölcsön" Auschwitzból és rajtuk kísérletezzenek a járványos sárgaság ügyében. Meg kellett találniuk az ellenszert, mielőtt ez a járvány is elterjed. Himmler fontosnak tartotta beleírni ebbe az 1943. június 16-án keltezett iratba, hogy mindenképpen olyan foglyokat kérjenek ki, akiket előzőleg már halálra ítéltek az ellenállási mozgalomban való részvételért.

Hogy milyen módszereket használt dr. Mengele az ikerkísérletek során, Nyiszli doktortól már tudják. Azért nézzünk meg néhány esetet azok közül, amelynek szenvedő alanyai túlélték a háborút, és később el tudták mondani a történészeknek, mi is esett meg velük abban a borzalmas táborban.

115

1944 júliusában cseh zsidók táborát likvidálták. Ez már a második ilyen tábor volt, amire kimondták a halálos ítéletet. Ilyenkor az volt a szokás, hogy gyakorlatilag egyetlen óra leforgása alatt végeztek velük - csak ha tízezernél több áldozatról volt szó, akkor húzódott el az ügy több napig vagy hétig, hiszen a krematóriumok teljesítőképessége véges volt. Ehhez igazították a huszonnégy óránként kivégzendő áldozatok számát. Fő a tervszerűség és a rend...!

A táborokból elvitték az egészséges és nem egészséges foglyokat, majd beszabadították a keresőket. Ezek felkutattak minden rejtekhelyet a barakkokban és körülöttük. Ennek ellenére előfordult, hogy Birkenau egyes barakkjai között még az ötvenes években is - amikor az egész maradék tábort múzeummá nyilvánították! - a személyzet a földbe ásva valóságos kincseket: aranyat, drágaköveket, ékszereket stb. - lelt a barakkok között, vagy azok fala alatt.

Ezek után jöttek a fertőtlenítő brigádok, majd kitakarították a barakkokat és azok így készen álltak az újabb áldozatok fogadására.

Nos. Mengele doktor nagyon szeretett jelen lenni az efféle "utolsó lehetőségeknél". Sikerült is találnia tíz ikerpárt. A megmenekültek elmondták, hogy a fiatal gyerekeket egy külön barakkba vitték. Itt csak a jelek szerint Mengele doktor orvosi kísérleteihez használt személyek voltak, csupa iker, törpe, néhány cigány.

Minden bekerült gyermeket Mengele segédei vettek kezelésbe. Lefényképezték a gyerekeket külön-külön és együtt. Aztán minden oldalról alapos röntgenfelvételeket készítettek róluk. Az orvos feltehetően a felvételeket tanulmányozva ellenőrizte, eltér-e a fejlődésük annak ellenére, hogy ikrek? Ha ilyesmit talált, az máris egy újabb tudományos szakcikket eredményezett, amit elkészülte után a megfelelő fotókkal és röntgenlemezekkel együtt egy berlini tudományos folyóiratnak küldött el közlésre - másrészt az anyagot másodpéldányokban önmagának is megőrizte. Szent volt számára ugyanis saját fajkutató munkája...

A segédek pontos antropológiai méréseket is készítettek. Minden ikernek lemérték végtagjai hosszát, súlyát stb. Sőt a kezükről és lábukról ujjlenyomatokat is vettek! A doktor itt is nyilván abban reménykedett, hogy egyszer "rajtakapja" a természetet valamilyen "hibán".

Az sem volt ritkaság, hogy lenyomat készült az ikrek fogsoráról is. Természetesen mindenkitől vettek vért és vizeletet. Ez utóbbiak eredményeit nem Mengele dolgozta fel, hanem - feltehetően egy más irányú kutatás kiszolgálójaként - egyenesen Berlinbe küldte.

Mengele a legfurcsább kísérleteket találta ki, amit ikrekkel el lehetett végezni. A túlélők elmondása szerint például kedvelt módszere volt a „vérátömlesztés keresztben": például két fiatal nő ikerpár egy másik férfi ikerpártól 350 köbcentiméter vért kapott. Az ikrek a háború után csak arra emlékeztek, hogy ezután nagyon erős fejfájás és magas láz léptek fel náluk.

Mengele olykor átengedett általa már kihasznált ikerpárokat, főleg nőket más orvosoknak. Akik szintén kísérleteztek rajtuk. Így például 1944 júliusa után a cseh zsidó ikerlányokat a B-la és a B-lb női táborokba vitték, ahol nőgyógyászati szempontokból figyelték őket más SS-orvosok. A Mengelének már nem kellő férfi ikerpárokat a B-IIf kórháztáborba vitték. Nem tudni, mi lett a sorsuk 1945 januárja, a tábor felszámolása után.

"Dr. Mengele maga volt az ördög" - így jellemezték őt a túlélő ikrek. Különösen azok, akikkel meglehetősen különös dolgokat akart műveltetni. Az egyik rögeszméje az volt: vajon milyen utód születne, ha ikerpárok - egy fiú és egy lány - közösülnének és szaporodnának? Erre több ízben akarta rávenni a vegyes ikerpárokat. Főleg az érdekelte, az ikreknek csakugyan ikergyermekeik lennének-e...?

116

Az ikerpárok persze nem voltak hajlandók ezt megtenni, folyton azt hajtogatták, hogy „ezt nem szabad". Pedig Mengele azt is elintézte, hogy az ilyen ikreket ne dolgoztassák, pihenjenek csak a barakkjukban egész nap.

Amikor egy-egy vegyespár nem volt hajlandó kötélnek állni, újabb változatot eszelt ki: lányikreket másik férfi ikerpárral akart „összepárosítani". Akár az állatokat. Hiszen annak is nézte őket! Olyan volt mint egy nyúltenyésztő, aki csak arra ügyel, hogy a bak és a nőstény milyen utódokat és mennyit hoznak a világra, no és mikor.

A foglyok persze erre sem voltak hajlandók, de Mengele megfenyegette őket. Egy ilyen mondását máig idézik a szerencsétlen túlélők: „Foglyok vagytok, tehát azt csináljátok, amit parancsolok!"

Az fel sem merült hát benne, hogy ezek emberek, akiknek van méltóságuk is. Ez minden diktatúra legnagyobb hibája; az alárendelt, elfogott, fogságba ejtett túsz polgárokkal állatként bánnak és ez mindig visszaüt. Már úgy is, hogy a diktatúrát kiszolgálók tudatában elferdíti az ember mint olyan fogalmát.

A gyermekeknek különösen rossz soruk volt Auschwitzban - már persze csak azoknak, akik egyáltalán élve maradhattak az érkezés után. Ugyanis minden 16 év alattit automatikusan a gázkamrába küldtek Mengele és társai már ott a rámpán.

A 16 éven felüliek pedig úgynevezett gyermekbarakkokban szenvedtek sokáig. Bizonyos becslések szerint közel egymillió gyermeket - csecsemőtől 16 éves korig - öltek meg Auschwitzban „csak úgy", mindenféle számolás és listák nélkül. Akiknek csak az esetleg túlélő hozzátartozók emlékezetében maradt nyoma...

Amikor 1944 nyarától nagyon sok magyar szállítmány érkezett a táborba és ezek között is rengeteg volt a nő - volt olyan nap, hogy több tízezer nőt hoztak a szerelvények! -, Mengele doktor fáradtan, de biztosan nagyon boldogan állt a rámpán és élvezte, hogy ismét van mit osztályozni. A krematóriumok teljes gőzzel, huszonnégy órán át dolgoztak, de még így sem győzték a sok holttestet eltüntetni. Ezért mellettük hatalmas máglyákat raktak. A holttesteket felhalmozták, akár a tűzifát, halmokba rakták és alattuk meggyújtották a fát. Amikor már égett a máglya, a tűz szélén kis árkokba kicsorduló emberi zsiradékot összegyűjtötték a kiszolgáló foglyokkal (a Nyiszli doktor által is annyit emlegetett Sonderkommando tagjaival), és azt vödörszám öntötték vissza a hullákra, "hogy jobban égjenek!".

Ezekben a hetekben Mengele egy doktor König nevű orvossal együtt nem csupán a rámpán álltak, hanem a frissen érkezett női foglyokon új "gyógyítási módszert" is alkalmaztak. Számos nő jelentkezett ugyanis az ápolóknál, felcsereknél azzal, hogy erős fejfájás gyötri. A felcsereknek ki volt adva a parancs, hogy az ilyeneket küldjék doktor Mengeléhez vagy Könighez.- A két orvos a fejfájós nőket egész napra kiállította a tábor kapujához, erős őrizet alatt. Nem mozdulhattak, nem mehettek árnyékba, az őrség fegyvert fogott rájuk. Ismétlem, 1944 júliusa volt, vagyis forró nyár. Aki ezek közül nem ájult el már órákkal később és kibírta estig, azt - minden logikát nélkülözve - este azonnal „különleges kezelésre" vitték. Vagyis a krematóriumokba mehettek...!

Volt Mengele működésének egy máig tisztázatlan és homályos része. Amely ideológiailag semmiképpen sem egyezett a felsőbb hatalmak által hirdetett eszmékkel és jelszavakkal. Így aztán nincs kizárva, hogy Mengele magánakciójáról volt szó, amely - ha szemmel látható eredményeket hoz - talán alkalmat ad neki egy újabb dicsőségtáblára felkerülni. Ha pedig nem sikerül, hát majd megpróbálja elsimítani a nyomait.

117

Mások úgy vélik, ez is éppen olyan legálisan zajlott, mint a „halál angyalának" egyéb őrült kísérletei. Vagyis tudtak róla, netán támogatták is, és egyetértettek vele?

Mindenesetre furcsa tehát, hogy Mengele orvostársai tudtával vért vett a fiatal és egészséges nőktől a német hadsereg részére. Már említettük, csinált ilyet cigányokkal is. Utóbb, a túlélők beszámolóiból kiderült, hogy zsidó nőkkel is ugyanígy járt el. A vérszállítmányok rendszeresen indultak Auschwitzból a keleti frontra.

Csak hát az a baj, hogy a tiszta nordikus, vagyis északi faj az emberiség krémjét alkotó (így mondták ők maguk) árja németekbe... zsidó, tehát alantas vért ömlesztett!

Az ikerkutatás „apostola", doktor Mengele még arra is képes volt céljai érdekében, hogy a kórházbarakkokba elhelyezett, kiskorú ikreknek élelmiszer-kiegészítést szerzett a tábor vezetőségénél. Azt hiszem, ott mindent el tudott intézni. Hiszen istenként néztek fel rá azok a primitív tisztek, akiknek fogalmuk sem lehetett a genetikáról, a tudományos kísérletek mibenlétéről. A doktor ügyesen taktikázott, dicsérte tiszttársait és elhintette közöttük, hogy ő nagy tudós és az itteni eredményei majdan dicsfényt vetnek a tábor személyzetére is. Tanúk szerint el volt telve önmagától és lépten-nyomon tudatta mindenkivel, hogy nem akárki is ő...!

Mengele nemcsak antropometrikus vizsgálatokat végzett a gyerekeken, nemcsak biológia, klinikai laborvizsgálatoknak vetette őket alá, de a maga nem túl sok szakmai ismeretével a viselkedésüket is megfigyelte. Vagyis képzett pszichológusnak is hitte magát? Nem tudni, mi járhatott ekkor a fejében. De látszik az a görcsös igyekezete, hogy az ikerkutatást komplex módon kezelje, és ami még fontosabb volt számára, nyilván a karrier szempontjából: hogy minden erre vonatkozó kutatás az ő kezében legyen!

Előfordult, tudjuk a tanúktól, hogy némelyik ikergyerek rendkívüli módon kötődött valamelyik szülőjéhez. Ha az nem volt vele, akkor egyszerűen semmilyen kísérletet nem lehetett elvégezni a gyerekkel. Mivel Mengelének nagy szüksége volt minél több dokumentálható esetre és eredményre, kénytelen volt engedni és így több szülő is átvészelte Auschwitzot, élve menekült meg, mivel gyermeke kitartott mellette...

Tudományos értéke nem volt ezeknek a kísérleteknek és megfigyeléseknek. Egyetlen dolgot azonban érdemes leszögeznünk: ennek révén néhány tucat gyermek és pár felnőtt elkerülte a halált. Hiszen a doktor mindvégig kitartott "kisérleti alanyai" mellett, nem engedte, hogy kivégezzék őket.

Kivéve persze, amikor az ő bomlott agyában szerepelt a halál mint kísérlet!

Az ötletet alighanem az adta, hogy a kísérletek időszakában az egyik ikerpár egyik tagja váratlanul, de természetes okból meghalt. Valamilyen szervi baja volt. Mengelét azonnal elfogta a kíváncsiság: vajon ugyanebben a betegségben szenved a másik iker is?

A fejlődési rendellenességek ugyanis szintén az érdeklődési körébe tartoztak, azok is roppant módon izgatták a fantáziáját. És nem tévedünk sokat, ha kijelentjük: valahol a megírandó nagy lélegzetű szakmunkákban ezekről is lett volna egy bő fejezet:

Mengele tehát elment a másik ikerért. Forrásunk ezt az ötvenes években úgy adta elő, hogy a doktor csokoládét ajándékozott a kisgyereknek, autójába ültette, elvitte a krematóriumok mellé. Együtt szálltak ki a kocsiból, és akkor Mengele doktor a legkisebb lelki problémát sem mutatva lassan elővette pisztolyát és főbe lőtte a gyereket!

Az odarohanó személyzetnek megparancsolta, hogy azon melegében (!) boncolják fel, mert már

118

alig várja, hogy meggyőződhessen róla, van-e neki is olyan rendellenessége...?

Akik ott találkoztak vele - orvostársai és mások - szerint voltaképpen egy elvakult náci volt, és roppant kegyetlen ember. Ámbár látszólag olykor túllépett ezen. és még egy fogollyal is hosszan el tudott beszélgetni, ha az illető régebbi betegségeiről mesélt neki. Ezek voltak azok a ritka pillanatok, amikor két ember ült egymással szemben, az egyiken csíkos rabruha, a másikon az SS fenyegető egyenruhája - és teljesen polgári dolgokról, például kórokról, tünetekről, gyógyszerekről csevegtek. De Mengelében éppen az volt a szörnyű - mondták a túlélők -, hogy bár ilyenkor egészen normális embernek látszott, két perc múlva kiadhatta az utasítást, hogy iménti békés beszélgetőpartnerét azonnal vigyék a gázkamrába...!

És ez nap mint nap előfordult.

Egyik orvostársa, aki nem volt elvakult SS-tag és normális szemmel nézte a világot még Auschwitzban is - eléggé találóan jellemezte a doktort. „Nem volt benne semmi különleges. Éppen olyan volt, mint a többi ottani orvos." Amit viszont észrevett: mégsem lehetett mint ember teljesen normális, hisz éveken át élet és halál uraként állt az osztályozó rámpán, valamint a táborbeli foglyok közül is azt küldhetett bármikor a halálba, akit akart. Ez a hatalmi tudat csak nagyon ritkán nem ferdíti el az emberek jellemét.

Néhány orvostársa úgy tudta, Mengele nem véletlenül foglalkozott ezekkel a dolgokkal a táborban. Ugyanis szerintük a háború előtt egy eugenikai kutatóintézetben talált állást és így elkötelezte magát ennek a tudománynak. Amely valóban tudomány, csak hát nem olyan eszközökkel művelendő, amelyeket ez az orvos alkalmazott Birkenauban.

Mengele fanatikusan hitte, hogy az ikerkutatás előreviszi majd nem csupán a tudomány ügyét, hanem a náci rendszernek is rengeteg haszna lesz belőle. Mivel már 1940-ben elismert ikerkutatónak vélték őt - különösen nem a tudományos, inkább az SS politikai köreiben -, hát el tudta intézni az engedélyeket. Meg volt róla győződve különben, hogy az ikrek nélküle mind a gázkamrába kerültek volna előbb vagy utóbb - csak azzal nem dicsekedett, hogy az ő kísérletei után is ez lett a sorsuk, legalábbis többségüknek. Hiszen amikor már nem tudott mit kezdeni velük, amikor már mindenféle eredményt leírt és nem volt már mit kísérletezni, vagy éppenséggel belehaltak a kísérletekbe -megszabadult az élőktől és holtaktól. Ha jöttek a szállítmányok, újabb ikrek bukkantak fel és Mengele doktor felcsillanó szemekkel leste, hányan vannak, milyen korúak, mire lesznek alkalmasak...?

Akadtak ikrek, akik túlélve emlékeztek rá: abban a barakkban, ahol Mengele körülbelül 120 ikerpárt tartott, sok emlék maradt az előző, már „kiselejtezett" ikrekről is. Vagyis formalinos üvegekben álltak a testrészeik, amiket haláluk után és elégetésük előtt a boncorvosokkal kiszedetett a kis holttestekből...

A menekülés

Hogy mi történt dr. Mengelével 1945. január 18-án, az auschwitz birkenaui tábor feladása után, nem tudjuk pontosan. Annyi bizonyosnak látszik, hogy anyagából valamennyit megmentett és sikerült eljuttatnia Berlinbe. De ő maga inkább elvegyült a menekülő katonák tömegében. Akik azért január végén még nem menekültek fejvesztetten - mint tették azt 1945 májusában! -, hanem érvényben lévő parancsoknak engedelmeskedve harcoltak.

Mengele doktor ideiglenesen csapatorvos lett. Lehet, hogy ezt lefokozásnak érezte, de erről sincs adatunk. Volt annyira ravasz és volt annyi információja, hogy sejtse: közeleg a vég.

119

Mindenképpen jó lesz eltűnni Auschwitz környékéről! Remélte, majdnem minden foglyot kivégeztek és elégettek, akiket pedig nem, azokra is ez a sors vár. Hiszen a még munkaképes foglyok tízezreit állatok módjára hajtották nyugat felé a szörnyű télben, és akik túlélték ezt is, azok különféle németországi munkatáborokba kerültek. Ezekben leginkább hadiüzemek részére dolgoztak. így "remélhető" volt, hogy amint összeomlanak a frontok, e kényelmetlen tanúktól is megszabadulnak majd a németek.

Mengele doktor tehát aránylag nyugodt volt. Egyes források szerint még Magyarországra is eljutott 1945 tavaszán - a visszavonuló német csapattestek egyikénél mint orvos megfordult Győr környékén is. De aztán már csak nyugat, nyugat felé menetelt...

Amerikai fogságba katonaorvosként esett. Óriási különbség! Hiszen ha kiderül ott és akkor, hogy lágerorvos volt, azonnal utánanéznek, egy kicsit - vagy nagyon - „megkaparják": ki is ez? Mit is tett? Vannak-e róla adataink? Ha nincsenek, hol lehet őket beszerezni...?

De ez a Josef Mengele doktor csak katonaorvos volt. Az amerikaiak a szokásos és már közmondásos naivságukban az „orvos" szót másképpen értelmezték, mint akkor az európaiak. Német orvostól mindén kitelik, ha tagja az SS-nek - tudta ezt Európában mindenki. Csak az amerikaiak nem, akik pedig akkor már vagy két éve harcoltak a földrészen és közelében (pl. Észak-Afrikában, a Közel-Keleten), és kellett volna hallaniuk egyet és mást.

Mindenesetre az orvos megúszta. Mint egyszerű hadifoglyot lajstromozták, utána hamarosan elbocsátották, hisz a sokat szenvedett civil lakosságnak orvosokra volt szüksége Németország ban is.

És ezután jön a nagy homály.

Csak halvány sejtéseink lehetnek arról, hogyan jutott ki Mengele Dél-Amerikába. Feltehetően éppen úgy, ahogyan Adolf Eichmann, a „zsidókérdés végső megoldója" (lásd S. Niemayar „Eichmann, milliók gyilkosa" c. könyvét).

Vagyis bizonyos földalatti szervezetek segítségével. Ezeket, a legjobban tájékozott német vezetők hozták létre még 1945 elején, de az sincs kizárva, hogy még korábban. Az ODESSA, a Spinne (Pók) és mások arra voltak hivatva, hogy a korábban felhalmozott pénzek és a kiépített kapcsolatrendszer segítségével az összeomlás után a leginkább fenyegetett több ezer magas rangú tisztet és hivatalnokot (akiket a szövetségesek feltehetően felelősségre akarnak majd vonni) kimenekítsék az országból.

Az utak veszélyesek voltak egyrészt, másrészt viszont néha gyermekesen könnyűek. Hiszen említettük már: a nyugatiaknak 1945 tavaszán, de még a későbbi egy-két évben sem volt igazán fogalma arról, miféle szörnyű bűntények történtek Németországban és a megszállt területeken. Tízezernél is több háborús bűnös került fel a listákra - de csak kis részüket találták meg, még kisebb részüket ítélték el Nürnbergben és másutt tartott perekben.

Eközben Európa tele volt ide-oda vándorló menekültekkel. Százezrek nem akartak visszamenni a szovjetektől megszállt kelet-európai, később „szocialista" országokba, és az ötvenes évek eseményei igazolták döntésüket.

Ebben a hiányos iratokkal felszerelt, zavaros élettörténeteket mesélő tömegben nem volt nehéz az ugyan megszállt, ámde mégis önálló országban hamis iratokat szerezni és azokkal aránylag szabadon mozogni. Ki is használták ezt azok, akiknek sok segítőjük akadt a polgári életben. A régi bajtársi kapcsolatok, szövetségek, barátságok még éltek és hatottak!

120

Nem elhanyagolható az sem, hogy nagy pénzeket mentettek ki előzőleg a németek, a nácik. Ezekkel szinte mindenkit meg lehetett vásárolni, aki ideológiai okokból, bajtársi érzelmektől vagy a kommunistaellenes közös frontra való hivatkozással nem volt rávehető a segítségre.

Nagyon homályos mindmáig a Vatikán szerepe ez ügyben. Az egyházi állam ugyan görcsösen tagad, ámde túl sok más földrészre menekült volt náci, usztasa stb. vezetőről, háborús bűnösről derült már ki utólag, hogy akkoriban a katolikus egyház közreműködésével hagyta el Európát.

Rengeteg esetben játszotta a Vatikán, egyes szerzetesrendek (pl. Eichmann esetében a ferencesek) a közvetítő szerepét a szintén mélyen katolikus latin-amerikai államok, elsősorban Brazília és Argentína felé. Ilyen források szerezték be a menekülők (minden esetben hamis névre kiállított) okiratait, útleveleit, sőt nemegyszer az illetők számára ők szerezték meg a célországok konzulátusain a belépésre jogosító vízumokat is.

Mengelének nyoma veszett. Csakúgy, mint vagy száz másik nagyon ismert és keresett háborús bűnösnek. Neve felmerült a nürnbergi perben, ahol többen teltek tanúvallomást az auschwitzi táborral kapcsolatban. De ahogyan máig nem tudjuk, mi történt Hitler helyettesével. Martin Bormannal, és ahogyan nyomuk veszett a többieknek - úgy nincs hiteles adat Mengeléről sem.

A korabeli nyomozás csak annyit derített ki, hogy őt is Latin-Amerikába menekítették. Némi keresés ott is folyt, de azt akkoriban senki sem vette komolyan.

A következő legalább másfél évtizedben többször is felmerültek különféle, voltaképpen hamis változatok. Valaki itt, inas ugyanakkor amott látta vagy vélte látni a keresett "halál angyalát".

De ahányszor a sajtó képviselői utánajártak, mindig kiderült: ez sem az igazi Mengele, vagy az eset meg sem történt, esetleg csak szenzációhajhász tudatos ferdítés volt a dolog, vagy... És itt nem véletlenül állunk meg egy pillanatra.

A külföldre menekítő szervezetnek a jelek szerint volt német földön egy dezinformációs részlege is. Ennek tagjai suttogó propagandával, később hamis fotókkal vagy nyomtatványokkal igyekeztek meggyőzni a világot arról, hogy a keresett X. Y. náci bűnös vagy meghalt, vagy még a háborúban elesett, vagy egészen másutt bujkál, mint ahol a többség őt gyanítja.

Így például ők röppentették fel az ötvenes években azt a hírt, hogy az egyik náci főbűnös... zsidónak álcázva magát éppenséggel Izraelben talált menedéket! Állítólag arab országokban is bujkálnak nácik, az ottani zsidóellenes csoportok felügyelete és védelme alatt...

Mint később megtudtuk, mindez csak porhintés volt. Soha egyetlen náci nem kockáztatott meg ilyesmit. De a dezinformációs csoportnak sikerült jó hosszú ideig az orránál fogva vezetni mindenkit, vagy legalábbis a hiszékeny többséget.

Mengelével kapcsolatban inkább ott érhető tetten e csoport tevékenysége, hogy minden lehetséges alkalommal igyekeztek elhitetni a közvéleménnyel: ne is kéressék már Mengelét, hiszen a doktor meghalt. Hol balesetekről, hol valamilyen sötét leszámolásról regéltek.

A másik trükk az volt, hogy legalább négyszer feldobták az álhírt: Mengelét elfogták! Hol a paraguayi, hol a brazil, hol az argentin rendőrség, hol meg egy közelebbről meg nem határozott „nemzetközi kommandós csapat" tagjai vették őrizetbe, állítólag. A világsajtó ilyenkor napokon, sőt heteken át cikkezett a doktorról, sok anyag jelent meg auschwitzi rémtetteiről ismét aztán valahogyan elcsitultak a dolgok és többé egy szót sem lehetett hallani, olvasni a doktor állítólagos lebukásáról.

121

Gyakorlatilag szinte semmit sem tudunk hát erről az időszakról. Nem tudjuk, Mengele mikor menekült el Németországból, milyen névre kapott útlevelet és hogyan hagyta el Európát? Azt csak gyanítani lehet - de állítani semmiképpen -, hogy esetleg ebben is közreműködtek bizonyos egyházi szervezetek.

Nagyon különös, de igaz: Mengele jobban elrejtőzött, mint azok a honfitársai, akiknek vaj volt a fején.

Az biztos, hogy előbb spanyol nyelvterületen rejtőzködött. Erre utal több forrás, amelyeket azért megbízhatónak ismerhetünk el. A későbbi nyomozás is megerősítette ezt. No és az, hogy minden szemtanú szerint - akik a hatvanas években megismerkedtek, sőt itt-ott huzamosabb ideig együtt is éltek Mengelével, vagy a környezetében megfordultak - jelezték, hogy Brazíliában, portugál nyelven - de spanyol akcentussal beszélt!

Először feltehetően ő is Argentínát választotta. Ott akkor még a Peron-féle, enyhén jobboldali, a szakszervezetek és a hadsereg bizalmát élvező kormány volt uralmon. Ez volt az az időszak, amit a világ többi részén a moziba járók - igen felületesen - csak az ,Evita" című musicalből ismernek. Tény persze, hogy már a háború alatt nagyon jó kapcsolatokat ápoltak Peron és a németek. Nem véletlen, hogy ha megszorultak, német hadihajók is a La Plata folyó torkolatába, vagyis általában argentin fennhatóság alá menekültek. Német hajók a háború alatt is sok nyersanyagot szállítottak el innen - annak ellenére, hogy aztán később az Egyesült Államok nyomására a dél-amerikai államok együttesen fejezték ki rosszallásukat a német hódítások és általában a hitleri politika ellen.

Ez a valóságban csupán porhintés volt. Ezek az országok sem azelőtt, sem később nem szívesen csatlakoztak az efféle közös programokhoz; mindig is utálták a "gringókat", az amerikaiakat és politikájukat. Így hát észak felé bólogattak, elfogadták Washington döntéseit - látszólag. Eközben keletre figyeltek, ahonnan egy időben nagyon sok U-boot (német tengeralattjáró) és hadi-, valamint kereskedelmi hajó bukkant fel. A németek sok pénzt hoztak - előbb az árukért cserébe, később pedig azért, hogy befogadják menekülő, fontosabb embereiket.

A Buenos Aires-i német nagykövetség a háború utolsó percéig készítette elő a meneküléseket. Az Európából áramló gondterhelt férfiakat éjszaka fogadták, vitték partra, de ez már csak 1945. április végén, május elején történt. Dél-Amerikában békésen zajlott az élet végig a háború alatt; onnan nagyon messze voltak a hadszínterek és a koncentrációs táborok. Az emberek, ha ismertek németeket (mármint német származású emigránsokat), azok mind szorgalmas, becsületes emberek voltak. Ezért aztán a negyvenes évek végén sokan el sem hitték, ami az európaiak számára a mindennapok realitása volt: hogy a hitleri hatalom milyen kegyetlenül viselkedett szerte a kontinensen, sőt azon kívül is. A megsemmisítő táborok, a gázkamrák, a krematóriumok, a barakkerdők és a kegyetlen büntetések, egész népek tervszerű kiirtása meghaladta képzeletüket. Igen sokan mindezt máig sem hiszik.

Argentínából nézve az eseményeket - különösen a háború után - úgy látszott a dolog, hogy azok az átkozott gringók megint igyekeznek befeketíteni néhány rendes népet. Köztük a szorgos németeket, akik pedig oly sokat tettek Argentína fejlesztéséért...!

Szóval elsőre ide jutott Mengele. Olyannyira nem vette komolyan azért az előzményeket, hogy elbújjon! Mivel a nürnbergi perben felmerült a neve, de még a háborús bűnösök listájára akkor rögtön nem került fel - hát Argentínában nem félt. Különben is, nem csak őt hívták Mengelének német földön. Egyes megbízhatónak tűnő, de voltaképpen „másodkéznek" számító források szerint a Mengele-gépgyárat képviselte Buenos Airesben a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. Igen, a günzburgi Mengele-gépgyárnak volt lerakata, leányvállalata Argentínában, ahová már a

122

háború előtt is szállított mezőgazdasági gépeket.

A Buenos Aires-i képviselet nem csupán Argentínára szólt, hanem egész Latin-Amerikára. Elvileg elképzelhető tehát, hogy azokban a számára békés és nyugodt években Mengele doktor mint egy mezőgazdasági gépeket is előállító európai üzem helyi képviselője egyik dél-amerikai országból a másikba utazott, hajón, vonaton, később repülőn is - a saját neve alatt? Mint "José Mengele"? A doktori címet természetesen nem használta...

Azok. akik később évekig, sőt másfél évtizedig ismerték, határozottan állítják: Mengele doktor mint a német Mengele-cég képviselője 1959-ig a saját nevén élt!

Ahhoz képest, hogy a kivándorlók között nem találták meg a régi nevét ilyen útlevelet nem is adtak ki. ez azért eléggé gyanús dolog. Nyilvánvalóan német barátai megvesztegették a hivatalnokokat, ami arrafelé inkább törvényszerűségnek számít, semmint ritkaságnak.

Olyannyira nem félt, hogy egyes jelentések szerint a saját nevén kötött házasságot is! Méghozzá nem akárkivel, hanem a... sógornőjével.

A dolog magyarázatához tartozik, hogy egyik fivére meghalt, és annak özvegye került valahogyan Mengele doktor közelébe. Ne feledjük: a férfi 1911 -ben született. Amikor Auschwitzban az ismert szörnyűségeket elkövette, mindössze 30-34 éves volt. Fiatal ember tehát, akinek nem volt családja, és ezen nem is csodálkozunk már.

Negyvenes éveiben élt tehát házaséletet a sógornőjével, fivére özvegyével. Akit feltehetően régebben ismert már. És aki természetesen szintén német volt, onnan vándorolt be Argentínába.

Azért valami oka lehetett annak, hogy az esküvőt mégsem Argentínában rendezték meg. Csak át kellett „ugrani" a folyón, a La Plata széles öblén túl a másik part már Uruguay volt. Ott zajlott le a családias jellegű ünnepség, szinte teljesen közönség, barátok, ismerősök nélkül.

Így múltak az évek szépen, csöndesen. De mint egy jól sikerült drámában, azért itt is érződött, szinte a levegőben, hogy a történetnek még nincs vége és nem lesz ez mindig ilyen egyhangú. Bár lehet, a doktor már azt hitte, soha többé nem fogják háborgatni és nem kell tovább menekülnie.

Mengele, persze tudta, hogy bármikor utánanyúlhatnak. Ez eleinte nem aggasztotta - lásd a saját név használatát -, de később, ahogy a latin-amerikai sajtóba is átkerültek a koncentrációs táborokról szóló szörnyű tudósítások, már nem volt ilyen egyszem a helyzet. Bár ahogy írtuk, az emberek többsége el sem hitte mindezt - azért nem lehet véletlen, hogy olykor felröppentek hírek Eichmann kereséséről. Márpedig Mengele nagyon jól tudta, ki volt Eichmann - az SS-nél a zsidó ügyek fő felelőse, az „Endlösung der Judefrage", a zsidókérdés végső megoldásának feltalálója és szenvedélyes alkalmazója.

Arról is tudnia kellett, hogy az 1947-es krakkói perekben - ahol az auschwitz-birkenaui tábor vezetői fölött ítélkezett a lengyel néptörvényszék (népbíróság), bizony számos fogoly említette az ő nevét is. Ott bizony együtt álltak a vádlottak padján nemcsak Rudolf Höss, a tábor parancsnoka, hanem helyettesei, sok kápó és más fontos beosztású és kivétel nélkül nagyon kegyetlen ember. A perben - mint arról a jegyzőkönyv tanúskodik - számtalan esetben említették a „doktor Mengele" nevet. A nürnbergi perekben (mert nem csupán egyet, a háborús főbűnösökét tartották ott; Nürnbergben) és más német városokban a következő években sok „al-per" zajlott még le a kevésbé fontos nácik ellen. Így a nürnbergi nemzetközi bíróság szintén 1947-ben hirdetett ítéletet a nemzetiszocialista egészségügyi szervezetek vezetőinek monstre perében. Az élő embereken végzett kísérletek miatt Mengele ügye is ide tartozott.

123

Állítólag Mengele, aki 1947 végéig Németországban rejtőzött, éppen e per végeredményének hatására folyamodik a meneküléshez. A volt nácikat bújtató, védő, külföldre juttató és ellátó szervezet ekkor veszi őt pártfogásába és így kerül ki Argentínába.

Ahol sohasem megy rosszul a sora. Minden jel szerint nem csak a „gépgyári képviselő" szerény fizetéséből élt. A nácibarát szervezet gondoskodott eltartásáról, egy bizonyos, ott „normálisnak" nevezett életszínvonal fenntartásának lehetőségéről. És Mengele mindezt el is fogadta, hisz -véleménye szerint - mindez járt neki" azért, amiért ő olyan híven szolgálta a náci rendszert.

A „Rassenforschung" című tervezett főműve a fajkutatásról nyilván feledésbe merült. Soha többé nem foglalkozott ilyesmivel, de tudjuk az egyik tanútól - Stammer Gézától, aki magyar emigráns volt és meglehetősen zavaros múlttal rendelkezett -, hogy Mengele élete végéig főleg orvosi és filozófiai müveket olvasott. A politika vagy a társadalomtudományok más területei nem érdekelték. Amikor meghalt és kiderült, ki is volt ő, a brazil újságíróknak sok egykori „barátja", ismerőse mesél a férfi utolsó éveiről. Ott többször elhangzott az is, hogy fajgyűlölő nézeteket hangoztatott, ám kritizálta Hitlert is.

Többször kijelentette sok tanú előtt, hogy a fajok keveredése káros. Ezzel alapjaiban bizonyította számunkra, hogy tulajdonképpen fogalma sem volt a genetikáról (ami fiatal korában Németországban - a háború előtt - tulajdonképpen a szakterületéhez tartozott). Hisz a genetikusok éppen fordítva vélik, és bizonyítani is tudják: minél kevertebbek valahol az emberek, annál jobb, értékesebb a genetikai anyaguk...!

Eichmann elfogása

Említettük, hogy a dél-amerikai német bajtársi szövetség kiterjedt kapcsolatai, pénze, megvesztegetései révén finom, de erős hálót szőhetett a fontosabb háborús bűnösök köré és azok úgymond nyugodtan rejtőzködhettek. Néha nem is kellett különösebben titkolózniuk.

Eichmann, milliók gyilkosa nem így tett. Igaz, neki volt a legtöbb veszítenivalója, és köztudottan őt keresték a leginkább. Többször indultak kommandóosztagok az elfogására. Ő is Argentínában rejtőzött.

Mégis megtalálták. Nagyon hosszú és rendkívül izgalmas nyomozás után akadtak rá az izraeli titkos ügynökök és fényes nappal elrabolták Buenos Airesben.

Amikor ezt Mengele megtudta, egy percig sem akart tovább maradni. Sejtette, miképpen történt a dolog - vagy elárulta valaki Eichmannt, vagy maga szolgáltatott akaratlanul is bizonyítékokat, nyomokat. Az is világossá lett, hogy a „másik oldalon", ahol az izraeliek, az amerikaiak egy része és talán mások is állnak, hatalmas pénzek és jól képzett emberek kutatják a nácik nyomait. Nem volt titok, hogy több nácikat felkutató iroda, intézmény is létezik; a háborús bűnöket és bűnösöket jól felszerelt dokumentációs központok segítségével keresik. Valahol mindenkiről megvan minden terhelő adat, a tanúvallomások, a saját kezű iratai másolatokban, a parancsok, amiket kiadott. Az áldozatok listái... amely sohasem rövid!

Nagyon nyugtalan lett tehát, amikor 1960. május 23-án az akkori izraeli miniszterelnök, Ben Gurion bejelentette a parlamentben, hogy a zsidókérdés végső megoldója „Izraelbe érkezett" és hamarosan bíróság elé állítják.

Tizenöt évvel a háború után tehát első ízben sikerült utánanyúlni egy háborús bűnösnek, aki így furcsa módon három kontinensre tette át életét: bűneit Európában követte el, Amerikában rejtőzött és végül Ázsiában ítélték halálra, ahol ki is végezték.

124

Nos. Mengele ezt nem várta meg. Egyes források szerint ugyan már 1959-ben elhagyta Argentínát, de ez nem igaz. Csak 1960 nyár elején történt ez, amikor Argentínában óriásira felfújt hivatalos felháborodással reagáltak arra a tényre, hogy egy argentin állampolgárt elraboltak az országból.

Ám tulajdonképpen nem volt ez igazi lázongás; Argentína maga lett volna a legnagyobb bajban, ha az izraeliek váratlanul engednek az ENSZ (és a Szovjetunió) által is megtámogatott követelésnek és... visszaadják Eichmannt! Akkor nekik kellett volna bíróság elé állítani nemcsak azért, amit Európában elkövetett, hanem például azért is, hogy hamis név alatt utazott be az országba és szintén hamis névvel lett argentin állampolgár. Eichmann ugyanis többet kockáztatott, mint Mengele, és nem is volt olyan magabiztos. Jól tudta, mit kockáztat.

Ám lebukott, és ez gondolkozóba ejtette Mengelét. Ha Buenos Airesben, a fővárosban ilyen könnyen elrabolhatnak valakit az izraeli ügynökök, akkor bármikor sorra kerülhet ő is!

Szerepe lehetett itt a német bajtársi szövetségek reakciójának is. Másfél évtized meglehetős biztonságba ringatta őket. Most az Eichmann-ügy híre új erőt adott nekik. Mozgósították tartalékaikat és a hírlánc elindult, körbe-körbe. „Aki nem érzi magát jól Argentínában, jelezze és továbbmehet!" - szólt a felkínált lehetőség, amit azért nem lehetne utasításnak nevezni. Aki akar, éljen a lehetőséggel!

És Mengele jelentkezett.

Irány Paraguay!

Ez talán az egyetlen dél-amerikai ország, amelynek nincs és soha nem is volt tengerpartja. Kis ország Argentína, Brazília és Bolívia között. Valaha ez is spanyol gyarmat volt, de aztán a többiekkel együtt elnyerte a függetlenséget. Mindig - ma is - a legszegényebbek közé tartozik. Itt a megművelhető földnek csaknem 90 százaléka néhány ezer nagybirtokos kezében összpontosul, a lakosság még most, a 2000. évhez közeledve is meglehetősen nyomorban él. A lakosság tekintélyes része analfabéta volt 1960 táján.

Az előbb említett nagybirtokosok egy része viszont német származású. No nem afféle, csak spanyolul értő, a szokásokat teljesen átvett, de már csak nevében német emberek, dehogy. Ezek ápolják a régi hagyományokat, tisztában vannak származásukkal és 1960 körül még sokan közülük jól beszélik őseik nyelvét is. A hitleri bűnökhöz semmi közük nem volt - annál több ahhoz, hogy utána segítettek elrejteni a háborús bűnösöket. Akiknek bűnösségéről egyáltalán nincsenek meggyőzve, a koncentrációs táborokról, népirtásokról, kegyetlenkedésekről szóló híreket csak „baloldali propagandának" tartják. Ráadásul imádják a rendet (hogyan bírnak akkor élni egy latin-amerikai országban? Megfoghatatlan...), és ezért annakidején pozitívan viszonyultak Hitlerhez és a nácikhoz is.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az itteni németek egytől egyig valamilyen rejtett értelemben nácik lennének. A humánus eszmékben is követik a legszebb német hagyományokat - tudják, ki volt Goethe, szeretik a zenét (házikoncerteket rendeznek gyakorta), régi német szépirodalmat is olvasnak.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy amikor a háborúba belépő USA megkövetelté latin-amerikai szövetségeseitől; üzleti partnereitől és így vagy úgy "alárendeltjeitől": ítéljék el a hitleri náci rezsimet, bizpny Paraguay volt az utolsó, amely hosszú ingadozás után ezt megtette. De csak a felszínen - valahol a mélyben, különösen az urak között ez a diplomáciai lépés nem nyert

125

rokonszenvet. És nem is érezték magukra nézve kötelezőnek.

Jó tudni, hogy annakidején itt is voltak náci szervezetek. (Az SS-nek Berlinben volt egy, kizárólag a külföldi „testvérszervezetekkel" foglalkozó irodája is, amely nem kevés pénzt költött arra, hogy nácibarát intézmények és szövetségek sora jöjjön létre más kontinenseken, nemcsak a Berlinnel szövetséges országokban.)

1947-ben polgárháború dúlt, később katonai kormányok váltogatták egymást, amely alatt tulajdonképpen folyamatos volt a felkelők elleni véres megtorlás, leszámolás. 1954-től kezdett valamivel jobb híre lenni Paraguaynak, persze ez is csak viszonylagos volt. Legalábbis nem voltak már olyan nyílt ellenségeskedések, valamiféle „rend" alakult ki. Alfredo Stroessner (Strössner) német származású nagybirtokos és tábornok, tehát a fentebb említett német urak egyike került hatalomra - igaz, puccsal, de ez arrafelé megszokott uralomváltási módszer volt. Sejthető, hogy ez az ember bajtársainak érezte a Németországból menekülni kényszerült bűnösöket.

Az ő segítségével (is) jöttek létre azok az őserdei, világtól teljesen elzárt kolóniák, vagyis telepek, ahol a németek nyugodtan élhettek. Mezőgazdasági nagybirtoknak álcázott földeken és erdőkben valóban folyt valamiféle termelés, de a hiányzó pénzt, a működési feltételeket a náci bajtársi közösségek biztosították.

Eközben azért Mengelét is keresték. Argentínában és Brazíliában, de nem mondhatni, hogy valami nagy lelkesedéssel vett részt ebben a két ország helyi rendőrsége. Paraguayban persze ilyesmiről szó sem lehetett; a diktatúra bezárkózott és nem működött együtt más országok rendőrségeivel.

Arra is gondolnunk kell. hogy talán Mengele nem is teljesen önszántából utazott el Paraguayba és kezdett új életet, új néven. (Hamarosan állampolgárságot kapott Stroessnertől.) Hanem éppen a bajtársi szövetség parancsolta, tegye ezt? Mert hiszen ha Eichmannhoz hasonlóan ő is lebukik, bizony a világ figyelme ismét és újra Dél-Amerika felé fordul, újságírók kíváncsi hadai keresik fel a „gyanús" országokat és előbb-utóbb csak kinyomoznak ismét egy-két főbb háborús bűnöst. Netán még a bajtársi szövetségek gyilkosmentő, bújtató akcióiról is lehull a lepel...? Nekik is érdekük volt tehát, hogy az Eichmann-féle lebukást ne kövessék újabbak. Hadd higgye a világ - és ezt igyekeztek is elhitetni vele - hogy Eichmann volt az utolsó nagykutya, voltaképpen az egyetlen igazi bűnös, aki errefelé keresett menedéket.

Mindenesetre a paraguayi tartózkodás nem bizonyult túlságosan hosszúnak. Még egy évig sem tartott, mert valahogy nem érezte ott jói magát a doktor. A kis ország, a beszűkült agyú bajtársak, a primitív viszonyok... Úgy döntött, jobb lesz neki egy hatalmas nagyvárosban. Ott lehet csak igazán elbújni!

Utolsó felvonás: Brazília

Első állomás az akkor is már majdnem 11-12 millió lakosú brazil világváros, a kontinens legnagyobb metropolisa: S?o Paulo. Nem véletlen, hogy halála után a poszthumusz leleplezésben éppen az ottani Estado de São Paulo című napilap vett részt leginkább és a legszavahihetőbb írások ott jelentek meg.

Ekkor léptek be az életébe azok az emberek, akik nagy szerepet játszottak körülötte, életének akkor kezdődő utolsó, mintegy 18 évig tartó szakaszában.

Az egyik Wolfgang Gerhard volt. A brazil sajtó a történet kulcsfigurájaként aposztrofálta, annál is inkább, mert sajátos módon még a halála után is barátját segítette. A „barát" helyeit viszont

126

inkább a „bajtárs" szót kellene használni, hisz Gerhard osztrák létére (nota bene Hitler is osztrák volt. A nagy diktátorok nemegyszer bizony nem abból a népből valók voltak, amelyet később olyannyira imádtak és hitük szerint „naggyá tettek": Sztálin grúz volt, nem orosz, Napóleon pedig még olasz néven a franciák ellen függetlenségéért küzdő Korzikán született...) a Hitlerjugend vezetője volt fiatalon, majd haditengerész lett. Az egyik U-boot-on, vagyis tengeralattjárón szolgált. De mire igazán kialakult volna karrierje ezen a pályán, véget ért a háború és ő is úgy látta jónak, ha Dél-Amerikába veszi az irányt.

Soha senki nem mondhatta ki bizonyítékok alapján, de minden jel arra utal, hogy ez a Gerhard volt számos háborús főbűnös menekülésének megszervezője, majd „összekötője" a bajtársi szövetséggel. Erre számos bizonyítékunk van. Ő maga is álnéven élt, vagy legalábbis bizonyos körökben így mozgott: a „Langer"-nek, "Hosszúnak" hívatta magát.

Volt a hatvanas évek elején egy (és sok hasonló másutt) bajtársi klub São Paulóban. Katonabajtársak klubja, ahol a második világháborúban szolgált osztrák, német, magyar tisztek jártak össze rendszeresen. A magyar szervezetet Magyar Frontharcosok Szövetségének hívták. Mengele sohasem bukkant fel ilyen helyen, legfeljebb Paraguayban. Itt már jobban vigyázott. Gerhard, vagyis a "Hosszú", talán nem csupán a régi élmények felelevenítése céljából járt ilyen helyekre, mint mindjárt kiderül. Itt keresett olyan feddhetetlen brazil állampolgárokat, akiket rávehetett, hogy ideig-óráig „rejtsék el" egyik-másik védencét. Így került ez a Gerhard kapcsolatba a már említett magyar "frontharcossal", Stammer Gézával. Aki ugye nem volt német, viszont egy háromszáz hektáros birtoka volt párszáz kilométerre a várostól - tehát ideális arra, hogy azon a birtokán ha kell, évekig rejtegessen valakit. Akire nagyon fájhat egyes idegen hatalmak foga...

Nos, minden Gerhard tervei szerint történt. Az „osztrák" és a "magyar" elrejtették a németet. Gerhard persze nem mondta meg, kiről is van szó. Azt mesélte, hogy van itt egy svájci úr, egy éve jött Dél-Amerikába, teheneket akar tenyészteni, és lehetőségeket keres. Rögtön közölte is: csak "falból" kéne neki valami „állás", valójában nemcsak, hogy nem fog dolgozni, de az eltartásáért is maga fizet. Így hát semmibe sem kerül, mégis európaiak társaságában lehet. Stammerék tudtak németül, és az „osztrák" ajánlása számukra elégséges volt. Utólag persze azt mondják, semmilyen gyanús jel nem tűnt fel nekik. Például az, hogy a „svájci úr" spanyolosan ejtette a portugált, amit nem is tudott még jól. Az sem. hogy bár tehenészettel akart foglakozni, többé szó sem eseti a tehenekről. Mellesleg az urat Péter Hochbichler néven mutatták be és később is - amikor már tudták, kivel állnak szemben - így hívták. Talán azért, nehogy leleplezzék őt idegenek előtt?

Az sem világos - ámbár roppant gyanús -, hogy Stammerék elég sok pénzt kaphattak Mengele rejtegetéséért. Nem csupán szívességről volt szó és nem csak annyiról, hogy „Hochbichler úr" megtéríti eltartása költségeit. Ugyanis Stammerék nem sokkal később meglepetésszerűen egy sokkal nagyobb birtokot vettek egy sokkal jobb klímájú helyen. Ahol már Hochbichler úr is jobban érezte magát...

Mengele 1961-ben éppen ötvenéves volt. A fennmaradt fényképek egy részén többnek látszik. Kicsit filozófusra hasonlít nagy lógó bajuszával, hajával. Egy csöppet sem germános arc, sötét haj és tekintet. Valamikor csinos férfi lehetett, mondták.

Stammerék szerint az új birtokon ,Peter" is segített, elég ügyes volt a famunkákban, ácsolásban. Nélküle bizony fel sem építhették volna az új házukat...! Hát nem megható?

Csak a halála után derült ki, hogy Paraguay-ban a bajtársi szövetség elintézett neki egy plasztikai műtétet. Nyilván német volt az orvos is. A műtét nem túl jól sikerült, hiszen utána is felismerhető maradt. Pedig az orvos mindent megtett, hogy elváltoztassa az arcát. A homloka

127

közepén lenőtt haját kiirtották, hogy kopaszabb legyen; az ilyesmi eléggé átformálja az arcot. Azonfelül a felső fogsorát is elváltoztatták egy protézissel. De mindez nem sokat jelentett, hiszen amikor a hatvanas évek második felében egyszer ismét fellángolt a ,Mengele-kutatás" tüze és néhány újság Brazíliában is lehozta a körözött-keresett férfi arcmását, Stammerné minden további nélkül felismerte: az ő kedves "Peterük" nem más, mint doktor Mengele!

Nem szorul a hurok

Gerhard, aki Stammeréknél elhelyezte, minden hónapban egyszer megjelent és leveleket hozott "Péternek". Azok aligha postán érkeztek, vagy ha mégis, hát valamilyen álcázott címre. Gerhard hozott neki pénzt is, és kifizette Stammeréket. Akik különben meglehetősen megijedtek, amikor végre felfogták, hogy a kedves lakótárs, esti éneklő- és zongorázótárs nem svájci és nem úgy hívják, hanem éppen ellenkezőleg, Eichmann után a második leginkább keresett náci. Mengele eleinte tagadta, hogy ő lenne az, aztán beismerte. Persze azt mondta, Auschwitzban semmit sem követett el, ellenséges propaganda az egész!

Ennek ellenére Stammerék szerették volna, ha elmegy. Érdekes módon az eszükbe sem jutott, hogy feljelentsék. Jött a „Hosszú" és megnyugtatta őket: semmi baj, ő majd intézkedik, új helyet talál a „svájcinak", ne törődjenek vele. Csak adjanak neki egy kis időt, amire okvetlenül szüksége van ilyen esetben.

Nos, ha Stammerék azt hitték, pár hónapról van szó, hát nagyot tévedtek. Ugyanis Gerhard nem intézkedett, a két magyar emigráns pedig a jelek szerint türelmes embernek bizonyult: ugyanis Mengele ezt követően még tizenkét évig volt a vendégük!

Ha a múltjáról faggatták - és ez tíz-egynéhány év alatt, esti baráti beszélgetések alatt, biztosan sokszor előfordult -, sohasem mondott semmit. Arra hivatkozott, hogy az SS minden tagjának, így neki is esküt kellett tennie valaha, így hát. nem árulhat el semmit a valamikori német birodalom ügyeiről. De az is biztos, hogy félt. Ezt látták rajta. Ha idegen bukkant fel a birtok körül, nagyon nyugtalan lett és az is maradt, míg az idegen el nem ment.

Állítólag folyton mérget hordott magánál és célzásokat tett arra, hogy ha elkapják, ő bizony nem éli túl. Vagyis használni fogja a mérget.

A valamikori Hauptsturmführer Mengele -„százados úr", ahogyan Nyiszli doktor és a többiek szólították a krematóriumok környékén és a vasúti rámpán - tehát számolt a lehetőséggel: nyomára bukkannak és elfogják. Világos volt számára - és ezt Stammerékkel is érzékeltette -, hogy kerüljön bármilyen bíróság elé, az biztosan halálra ítéli őt. Ezzel mellesleg finoman zsarolta is házigazdáit: ha feljelentik őt, ha kiadják, azzal halálra ítélik...!

Nem tették meg.

És ettől azért megnyugodott a doktor. Már nem félt annyira attól, hogy a nyomára jutnak. Például rengeteg fényképet hagyott magáról készíteni - egy részük az ő kifejezett kérésére, közreműködésével készült. Nem tudjuk, mi lett a feleségével, akit Uruguayban vett el, de akivel Argentínában élt. Azt is tudjuk, éppen Slammeréktől. hogy a doktornak öreg korára furcsa és meglehetősen drága „szenvedélye" támadt: hipochonder lett! Nagyon sok nem is létező betegséget képzelt be magának, és azokra drága orvosságokat szedett...

A fényképeken a rejtekhelyei, az általa lakott házak, birtokok is jól láthatók. Mintha már nem érdekelte volna az sem. A legtöbb fotó a hetvenes években készült róla, amikor jól benne járt a hatvanas éveiben.

128

Azokban az években az óvatosságát azért is levetkőzte, mert ismét visszakerült a metropolis közelébe. Stammerék eladták a távoli nagyobb birtokot és São Paulo közelében vásároltak egy másikat. Mengele ide is követte őket (vajon senki sem beszélt már arról, hogy el kéne hagynia Stammeréket...?), és ezen a kicsi, tízholdas birodalmon rendezkedett be. Bejárt a városba is.

Állítólag soha senki sem ismerte fel ezt az öregembert a nagy bajuszával, a műtéttel kissé elváltoztatott arcával. Ha Stammerék még szóvá tették a dolgot Gerhardnak, az mindig megígérte, hogy elviszik Mengelét Bolíviába, netán Egyiptomba vagy Líbiába... és még sorollak az ehhez fogható egzotikus országokat. A kapcsolat meglazult Stammerékkal, az öregúr egyedül intézte ügyes-bajos dolgait. De Gerhardon kívül más nemigen tudott rejtekhelyéről. Aztán Gerhard mégis talált más pártfogókat. Egy osztrák házaspárt, Bossertéket. A dolog úgy jött össze, hogy Bossert úr kedvelte a klasszikus zenét, Gerhard ezt tudván ajánlotta nekik egy „ismerősét", bizonyos Hochbichler urat. aki szintén zenélni szokott.

De "Péter" nem költözött át Bossertékhez. csak nagyon szorosra fűzte velük a kapcsolatot. Kezdetben ők sem voltak vele tisztában ki is ez az úr...

Közben a Hosszút, vagyis G.erhardot különféle családi tragédiák érték, felesége es fia meghalt rákban, ezért 1973-ban úgy döntött, otthagyja Brazíliát és hazaköltözik Ausztriába. Utolsó tette az volt, hogy portugál nyelvű törvényes iratait itt hagyta Mengelének. Vagyis csak a fényképet cserélték ki az igazolványokban. Attól kezdve Mengelét Wolfgang Gerhardnak hívták és a dologra nem is derült fény. Gerhard később meghalt és akkor már senkit sem érdekelt volna a dolog. Ezért írtuk korábban azt, hogy Gerhard, a hűséges bajtárs még a halála után is szolgálta őt.

Mengele nem költözött Bossertékhez, de gyakran együtt volt velük. Az osztrák házaspár segítette őt kisebb-nagyobb ügyekben, de voltaképpen nem szorult segítségre, még jó erőben volt.

Felvett egy házvezetőnőt is, akit később másikra, majd megint másikra cserélt. Stammerék szerint - akik továbbra is tartották vele a kapcsolatot - az egyik ilyen asszonyt szívesen feleségül is vette volna, állítólag „nagy szerelem" tört ki, de az asszony számára ez a portugálul törve beszélő idegen férfi mégiscsak túl öreg lehetett. Bosserték viszont nagyon jóban voltak Mengelével. Feltehetően akkor már ők is tudták, kivel van dolguk, de nem izgatta őket.

A hetvenes évek közepén Bosserték nemegyszer magukkal vitték az öreget, ha nyaralni mentek. Hol a tengerpartra, hol vidéki birtokukra. És láss csodát: 1977-ben Mengelét meglátogatta a fia!

Tehát volt valamilyen családja előzőleg Németországban is, amiről csak a részletesebb életrajzokban esik szó. Tény, hogy felbukkant egy felnőtt férfi, akit Hans Mengelének hívtak. Legálisan, saját nevén utazott be az országba és felkereste az apját. Tehát valahonnan tudnia kellett hol találja meg... Mellesleg utólag az is kiderült, hogy a günzburgi Mengele-gépgyár egyik igazgatója - aki Mengele gyermekkori barátja volt - szintén többször megfordult Brazíliában és ő is találkozott Mengelével. Fia, Hans tehát ezen a nyomon jött.

Megkérdezhetjük: ha valakik igazán keresték volna Mengelét - és akkor itt elsősorban a német rendőrségre kell gondolni, amely pedig otthon köröztette is Mengelét! -, akkor elég lett volna követniük a Dél-Amerikába induló fiút. Nem tették meg, és így Mengele elfogásának utolsó esélyét szalasztották el...

1978-ban egyszer kórházba került Mengele, természetesen hamis néven: „Wollgang Gerhard". Rakoncátlankodott a szíve, de addig két agyvérzése is volt. Hatvanhét éves volt abban az évben.

Ennek ellenére továbbra sem keltette beteg ember benyomását. Annyira nem, hogv amikor

129

1979-ben Bosserték isimét a tengerpartra mentek nyaralni, visszatelefonáltak neki: jöjjön utánuk! És a doktor beleegyezett. Autóbuszra szállt és lement a partra.

1979 nyarán tehát Mengele doktor - úgy is mint Wollgang Gerhard úr -kiúszott a tengerbe. Ahogyan máskor is megtette. Vagy a szíve mondta fel a szolgálatot, vagy megkapta a harmadik agyvérzést. Belefulladt a tengerbe.

Akik egy ilyen életút végen valamilyen másféle, megrázóbb halált várnak, kénytelenek csalódni. Aminthogy a világsajtóban is először a csalódás hangjai bukkantak fel - egy Mengele, aki hatvannyolc évesen a tengerbe fullad...? Hát hol van a társadalmi igazságszolgáltatás?

Nincs sehol. Mengele jól bujkált, és megúszta. Elérte a neki rendelt életkor végső határát, és akkor mondhatni egészen normális körülmények között halt meg. Ahogyan évente sok ezer más ember; vízbe fulladt.

Pedig állítólag jó úszó volt.

Gyors nyomozás

Braziliában akkor van nyár, amikor nálunk tél (mint ahogyan az a déli félgömbön lenni szokott). Az az emlékezetes tengeri úszás 1979 február 7-én történt meg; a holttestet azonnal kiemelték a vízből. Liselott Bossert asszony már másnap, február 8-án eltemettette a halottat az embui temetőben.

A dologra jóval később, a nyolcvanas évek közepén derült fény. A sajtóbeszámolók alapján nem eléggé világos, kinek nyílott ki a szája?

Vagy a fia, vagy a németországi gépgyári igazgató mondhatott valamit valakinek, amit nem kellett volna. Vagy Bosserték szólták el magukat...? Tény, hogy 1985-ben egyszerre tele lett a világsajtó a hírügynökségek jelentéseivel: „Doktor Josef Mengele a tengerbe fúlt!" Persze, a híradások eléggé ellentmondásosak voltak. Csak abban egyeztek az első hetekben, hogy mindenki Brazíliáról beszélt. De akadtak „szemtanúk", akik még abban az évben - mi több, az állítólagos halálhírét követő napokban is! - látták Mengelét itt és ott.

De végül - ha lassan is - mindenki belenyugodott a hírbe. Képzelhetjük az izraeli titkosszolgálatok embereit, mennyire csalódottak voltak! Sokáig nem is hitték el, és igyekeztek minél alaposabban meggyőződni: valóban Mengeléről van szó? Hiszen ha egy zseniális trükkel állnak szemben, amit feltehetően a „bajtársi szövetség" követett el, akkor az csak egyet jelenthet: hogy a földi maradványok hamisak, az igazi Mengele pedig ismét továbbállt egy országgal, vagy egy kontinenssel...!

Tény, hogy valaki Németországban szólhatta el magát, mert elsőnek a német rendőrség reagált. Titkos átiratban közölték a tudomásukra jutott adatokat a brazil rendőrséggel. Az egyetlen biztos dolog a Bossert házaspár címe volt, tehát a brazil nyomozók ebbe kapaszkodtak bele. l985-ben...!

Majdnem egy hétig figyeltek a Bossert-házat titkosszolgálati módszerekkel - kezdetben ugyan is arra gyanakodtak, hogy Mengele Bossert álnéven él. Vagyis hogy az idős Bossert nem más, mint a keresett háborús bűnös. Csak utána nyomultak be a házba és egyrészt az ott talált számtalan fotóból, Mengele régi irataiból, könyveiből és ruháiból, másrészt Bosserték vallomása alapján derült ki. hogy akit keresnek, az már legalább hat éve halott.

Akkor már csak egy feladat maradt exhumálni a holttestet és ellenőrizni: aki a sírban nyugszik

130

„Wolfgang Gerhard" nevén, valóban a néhai Mengele doktor volt-e vagy sem?

Az exhumálást a legnevesebb São Paulo-i orvosprofesszorok végezték. (Egyikük magyar származású nő volt.) Rajtuk kívül röntgenológus, fogorvos és más szakemberek is részt vettek a klinikára beszállított csontok azonosításában. A fogorvosok azonnal kimutatták - röntgenfelvételek alapján - a fogsor azonos azzal, amit még a náci időkben vettek nyilvántartásba az SS fogászati laboratóriumában (kivéve persze az azóta bekövetkezett változásokat). Minden röntgenfelvétel igazolta azt, amit Mengele németországi kezelőorvosa hagyott az utókorra. De volt még egy fontosabb. második vizsgálat is -egy héttel később. Ezen amerikai és német orvosok is közreműködtek az öt brazil orvos és két fogorvos ismételt vizsgálatában. Végső soron 16 szakember foglalkozott Mengele csontvázával, a maga szakterületén mindegyik elég híres és elismert orvos volt.

A jelentés szerint nyilvánvaló, hogy férfiról volt szó, a kormeghatározás adata közelebb volt a hatvannyolchoz (amikor Mengele meghalt), mint az állítólagos Wolfgang Gerhardhoz, aki nála jóval fiatalabb volt. A testmagasság is kizárta, hogy Gerhardról, a „Hosszúról" lenne szó, a magassága csak akkora lehetett, amilyen Mengelére is jellemző volt. A fogazatában található fogtávolság is egyezett Mengele jellegzetes és többször említett, életében kívülről is látható tulajdonságával. No és a medencecsonttörés! Emlékeznek még? a függelék elején említettem, hogy katonakorában a fronton volt egy motorbalesete, amikor is összetört a medencecsontja. Nos, Gerharddal ilyesmi sohasem esett meg, viszont a csontok egy olyan emberé voltak, aki valamikor a huszadik és harmincadik éve között medencecsonttörést szenvedett.

A koponyát is összehasonlították Gerhard és Mengele fényképeivel és itt is Mengelére szavaztak a szakértők.

Végső soron megállapította a bizottság: semmi sem szólt amellett, hogy a csontváz Gerhardé lenne, viszont semmi sem szól az ellen, hogy azok Mengeléé legyenek. Azt hiszem, a fenti vélemények Önöket is meggyőzik arról, hogy dr. Josef Mengele az ígéretesen induló fiatal orvos, a későbbi kegyetlen tömeggyilkos és embertelen szörnyűségek elkövetője, az emberiség egyik elhibázott eszméjének nevében lealjasult és állattá vált ember, aki később egy másik földrészen keresett menedéket - 1979. február 7-én a brazil tengerparton a vízbe fulladt. Az ő csontvázát tárták fel hat évvel később a szakemberek, és így végre bizonyossá lett, hogy az annyit keresett háborús bűnös a régen megszolgált halált nem mások kezétől ugyan, de elnyerte hatvannyolc éves korában.

1

Dr. Nyiszli Miklós, a „tanú”

Tartalomjegyzék

Kéményekből magasra csapó lángok (1. oldal)

Nyiszli Mengele munkatársa lesz (4. o.)

Nyiszli Miklós némely szembetűnően téves állítása (8. o.)

A megmérgezés néhány fontos tanúja (12. o.)

A krematórium hány szintjéről (18. o.)

Hát a harminc SS-legény? (21. o.)

A halottak (24. o.)

A máglyák füstje (26. o.)

A „halálordítások” (30. o.)

Az aranykorongok (33. o.)

Az ellenséggel összezárva (37. o.)

A Sonderkommando lázadása. Az utolsó különleges osztag (38. o.)

Nyiszli Mengeléről (41. o.)

Hol a táborparancsnok? (44. o.)

Miféle tábor? (46. o.)

Nyiszli „cselei” (48. o.)

A táborélet vége (50. o.)

A képzelet szüleményei (55. o.)

UTÓSZÓ

a. A HOLOKAUSZT MÍTOSZA (56. o.)

b. HATALMI PRAKTIKÁK (59. o.)

Kéményekből magasra csapó lángok

A tapasztalatait később könyvben megörökítő nagyváradi orvos1 1944 májusában érkezett

Auschwitz-Birkenauba. Visszaemlékezésében leírja az eléje táruló tábor képét a

magasfeszültségű árammal telített drótkerítéssel, az őrtornyokkal, a kátránypapírral fedett

barakkok rabruhába öltöztetett lakóival. Míg a frissen érkezettek két csoportba válogatásánál

várta, hogy rákerüljön a sor, volt ideje nézelődni.

„…Az első, ami figyelmemet megragadja, és szinte magához szögezi, egy óriási,

négyszögletes, fölfelé keskenyedő, vörös téglából épített kémény, mely egy hatalmas,

ugyancsak vörös téglából készült, kétemeletes, gyárszerű épület végéből ugrik ki.

Furcsa formájú gyárkémény. Ami megdöbbent: a belőle feltörő nyolc-tíz méteres

lángoszlop, a kémény négy sarkán elhelyezett villámhárítók között. Találgatom, miféle pokol

konyhája lehet az, amiben ilyen nagy tűzre van szükség? Hamar ráeszmélek a válaszra. A

krematóriumok országában vagyok. Németországban, ahol tíz évig éltem, mint diák és orvos.

Már akkorról tudom, hogy krematóriuma van minden német kisvárosnak is.

1

Nyiszli Miklós először a Világ című napilap 1946-os számaiban közölte sorozatban Dr. Mengele

boncolóorvosa voltam az auschwitz-i (sic!) krematóriumban címen megjelent visszaemlékezéseit. A lap ezt az

anyagot 1947-ben könyvben is kiadta; készült a „Debrecen város és a Tiszántúli egyházkerület könyvnyomda-

vállalatában”. Ennek szövege mind nyelvi, mind stilisztikai, mind pedig helyesírási szempontból sok

kívánnivalót hagyott maga után.

A második kiadás 1964-ben jelent meg Bukarestben Orvos voltam Auschwitzban címen. Szerkesztője alaposan

megdolgozhatott azért, hogy kigyomlálja az említett hibákat. A könyv 2004-ben újra megjelent Budapesten a

Magvetőnél az eredeti címen, de a bukaresti kiadás szövegével.

Ez az írás valamennyi egyéb megjegyzést nélkülöző hivatkozásában a harmadik kiadás oldalszámaira utal.

2

Ez tehát krematórium! Nem messze tőle a másik, sőt meglehetősen elrejtve, egy ligetben

felfedezem a harmadik hasonló épületet is, ugyanolyan tűzokádó kéményekkel.” (10-11. o.)

A negyedik birkenaui krematóriumot minden bizonnyal eltakarták előle az épületek és a

lombok.

Ha jól meggondoljuk, amennyiben egy ilyen kéményből hatalmas lángok csapnak ki, az

joggal döbbenthet meg bárkit.

A rámpán várakozókhoz közelebb eső két krematóriumban öt-öt kemence volt, mindegyik

külön ajtóval ellátott három-három (összesen tehát tizenöt) égetővel. „A kemencékben az

égetés során képződött füst és gáz a padló alatt vezetett csatornákon keresztül az épület

előterében álló közös kéménybe, onnan pedig a levegőbe távozott.”2

A tüzelőanyag koksz volt, amint azt Nyiszlinek egy sonderkommandóssal kapcsolatosan

tett megjegyzése is igazolja. Miután meggyógyította, azt mondja róla: továbbra is „lapátolni

fogja a kokszot, és éleszteni a tüzet” a holttestek alatt (97. o.). Az orvos szobáját is ezzel

fűtötték (195. o.), használata tehát általánosan elterjedt volt a táborban.

A koksz azonban (akárcsak a grafit, a korom vagy a faszén) izzik, vagyis láng nélkül ég.

„Ezeknél az éghető anyagoknál a hő hatására történő pirolízis jelenség során nem szabadul fel

éghető gáz alakú bomlástermék, így az anyag égése közvetlenül a szilárd felületen zajlik” –

olvashatjuk a Debreceni Egyetem honlapján fellelhető Égéselmélet és oltóanyag ismeret című

tananyag3 huszadik oldalán.

A pirolízis hő hatására történő vegyi bomlást jelent. A fából – a koksszal ellentétben –

égéskor gyúlékony gázok szabadulnak fel, ezért lobog a tábortűz lángja. Az auschwitz-

birkenaui krematóriumokban – más források szerint is – kokszot használtak a halottak

elhamvasztására. Akkor vajon miféle lángot látott Nyiszli a kéményekből kicsapni?

Az első benyomásai leírásán kívül még négyszer olvashatunk ezekről a lángokról. Eleinte

távolabbról szemlélve a krematóriumokat, gyanakodva megjegyzi: „szeretném tudni, mi

folyik a lángoló óriási kémény tövében.” (28. o.) A cigánytábor felszámolásakor – írja Nyiszli

– két krematórium kéményei is „szórták magukból a lángot”. „Fényük megvilágította az egész

tábort.” (121. o.) Szeptemberben „a Beszkidek már hóval borított ormai felől” fúvó északi

szél „meglobogtatja a krematóriumok kéményének lángját”. (140. o.) Amikor az órákig tartó

éjszakai sorakozóban kidőlt emberek „egy vödör rájuk öntött hideg víztől magukhoz tértek,

első pillantásuk” a koncentrációs tábor „fölött gomolygó füstre és a krematórium kéményének

lobogó lángjára esett.” A könyv szerzője hozzáteszi: „E két jel, a füst és a láng tudatták velük,

hogy a megsemmisítés kapui előtt állanak…” (143. o.)

Nyiszli sugallata szerint a kéményekből kicsapó lángok méretei egyenes arányban állnak a

meggyilkolt emberek számával: minél több elégetni való halott volt, annál nagyobb tüzet

kellett a kemencékben rakni.

Mint írja, a korfui zsidókat az utolsó emberig elpusztították. „Egész éjjel megfeszített

erővel dolgozott az üzem. Reggelre nem maradt belőlük egyéb, mint egy nagy halom piszkos,

rongyos ruha a krematórium udvarán. (…) Pillantásom a krematórium kéményére tévedt; a

négyszögletű kémény négy sarkán elhelyezett villámhárítók, ezek a hatalmas vasrudak a

borzalmas tűztől megolvadtak és legörbültek.” (96. o.)

Különös, hogy sem a 3., sem az 5. ábrán látható kéményen nyoma sincs „hatalmas

vasrudakként” jellemzett villámhárítóknak.

A vas kb. 1530 C fokon olvad, és csaknem ekkora forróságra van szükség, hogy a saját

súlyától legörbüljön. Mire a ventilátorok segítségével kihajtott levegő ezt a hőmérsékletet a

kémény szájánál elérné, a kemencék rácsai, amelyeken a koksz égett, ekkorra már régen

szétolvadtak volna.

Nagy lángot valószínűleg földgáz vagy könnyen párolgó kőolajtermék égetésével lehetett

volna nyerni, viszont ezeket akkor nem csak Auschwitzban, de másutt sem igen használták

2 Lásd A holokauszt Magyarországon című honlapon: http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php

3 Lásd: http://dragon.klte.hu/~beneg/eges_elmelet.pdf

3

még a krematóriumokban.4 A lángban égés történik, ezért a ventilátorok fújta tűz leginkább a

kéményt fűtötte volna, nem a kemence belsejét, különösen, hogy – mint közismert – a lángnak

mindig a felső része a legforróbb. Ezért az amúgy is elég magas kéményből kicsapó „nyolc-

tízméteres” lángok nem a holttestek elégetésének gyorsítását szolgálták volna – mint ahogy

azt Nyiszli beállítja –, hanem csak pazarolták volna a tüzelőanyagot.

A Yad Vashem5 honlapján megtekinthetők az 1944 májusának végén - júniusának elején

németek által a táborban készített képek, amelyek gyűjteményét Auschwitz Album néven

szokták emlegetni.6 Több képen látható valamelyik birkenaui krematórium, három esetben

7

nagyon tisztán látszik azok kéménye is. Nemhogy kicsapó láng, de egy füstfoszlány sincs

fölöttük, noha ebben az időben érkeztek tömegesen és folyamatosan a magyarországi zsidók.

Ott látjuk őket a képeken. A csatolt szövegből megtudjuk, hogy a válogatásnál valamennyi

munkaképtelennek minősített embert egyenesen a krematóriumba tereltek, és ott

meggyilkolták őket. A kéményeknek tehát – Nyiszli elmondása értelmében – ontaniuk kellett

volna a füstöt és a lángot.

1. ábra. 1944 nyara. Jobbra hátul látszik a birkenaui egyes számú krematórium.

Az Auschwitz Album 17-20c. képe.

Mindezek alapján határozottan kijelenthetjük, hogy dr. Nyiszli Miklós egész ott-

tartózkodása alatt a krematóriumok kéményéből semmiféle lángot nem látott kicsapni. Mert

nem is láthatott. A halotthamvasztás technológiája teljes mértékben kizárja ezt a lehetőséget.

4 Napjainkban főleg égő gázzal hamvasztanak.

5 A Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága, Jeruzsálem.

6 Lásd: http://www1.yadvashem.org/exhibitions/album_auschwitz/home_auschwitz_album.html

7 A 17-20b, a 17-20c és 17-20d jelzésű képekről van szó.

4

Vajon miért állította mégis az ellenkezőjét? Úgy hitte talán, hogy tragikus emberi sorsok

látványos szimbólumát faraghatja belőle?

Nyiszli Mengele munkatársa lesz

A válogatás befejeztével a munkára besoroltak közül dr. Mengele különszólítja az

orvosokat. Aztán „a körülbelül ötven orvost számláló csoporthoz lép, és jelentkezésre hívja

fel azokat, akik német egyetemen végezték tanulmányaikat, a kórboncoláshoz tökéletesen

értenek, és jártasak a törvényszéki orvostanban.” (12. o.) Ugyanakkor fenyegető gesztust tesz

azok felé, akikről kiderülne, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak.

Senki nem jelentkezik. De dr. Nyiszli Miklós kilép a sorból, bemutatkozik, és válaszol

Mengelének a tanulmányaira, kórbonctani működésére vonatkozó kérdéseire.

A többiek gyalog indulnak be a táborba. Mengele „Opel-kocsijához lép, elfoglalja helyét a

vezetőülésen, és felém int, szálljak be. A hátsó ülésen egy SS-altiszt telepedik mellém.” (13.

o.) A tábor részekre tagolt; az egyik csukott vaskapunál SS-őr engedi be őket. A táborirodába

mennek, ahol kartotékot készítenek számára, aztán fürödni és fertőtleníteni viszik, majd

számot tetoválnak a karjára.

Helyzetét nem tartja aggasztónak, mert „Mengele orvosi munkát kér” tőle. „Bizakodással

tölt el az is – írja –, hogy valószínűleg dr. Mengele utasítására nem rabruhát, hanem kitűnő

civil ruhát kaptam. Ebből is látszik, hogy olyan beosztást szánt nekem, amelynél a jó külsőt is

megkívánják.” (16. o.)

A táborrészt, ahova került, Nyiszli „F kórháztábor”-ként említi (14. o.), ő maga az „F tábor

12-es kórházbarakkjának” (17. o.) orvosszobájában kap elhelyezést. Orvostársai

valamennyien rabok, még a „kórháztábor” főorvosa is. Lehangolja, amikor meglátja a barakk

oldalához ragasztott bonckamra primitív berendezését.

1947. október 8-án Nyiszli Miklós eskü alatt nyilatkozatot tett auschwitzi tapasztalatairól a

nürnbergi nemzetközi bíróságon. Ennek szövege eltér a könyv itt idézett állításaitól. A

nyilatkozat első pontja ugyanis így szól:

„…1944. május 19-én egy nagy transzporttal Magyarországról az auschwitzi koncentrációs

táborba érkeztem. Ott tetvetlenítettek, dolgaimat elvették, és egy új fegyencruhát kaptam.

1944. május 20-án Monowitzba érkeztem, az I. G. művek koncentrációs táborába.

Monovitzban ismét tetvetlenítettek bennünket, az új fegyencruháinkat elvették, és rongyos

ruhákat kaptunk helyettük. Másnap a sátorkaranténban voltunk. A következő napon beosztást

nyertem a 8. sz. barakkba, a 197. sz. betonkommandóhoz, amely az I. G. művek építkezési

telepén dolgozott. Körülbelül két hét múltán parancs érkezett, hogy orvosok, kik patológiában

jártasak, nem vonulnak többé ki a kommandókkal. Mi, két ilyen orvos Birkenauba, az F tábor

12-es barakkjába lettünk szállítva. Ott tetvetlenítettek bennünket, és idegen civilruhákat

kaptunk. Rövid idő múltán dr. Mengele SS Hauptsturmführer rendeletére mint kórboncnokok

a birkenaui krematóriumban kellett dolgozzunk.”8

8

A nyilatkozat szövegét lásd a http://rodohforum.yuku.com/topic/2509/t/Miklos-Nyiszli-Hungarian-NI-

11710.html honlapcímen. Ugyanennek a honlapnak más helyein megtalálható a nyilatkozat német, valamint

angol nyelvű változata is.

5

2. ábra. Az IG Farben auschwitzi vegyi üzemei.9

Mivel nem valószínű, hogy a nyilatkozattal szemben a könyv állításait kellene hihetőbbnek

tartanunk, megállapíthatjuk, hogy Nyiszli nem maga döntötte el, vajon jelentkezzen-e a

felajánlott boncolóorvosi feladatra, nem beszélgetett el Mengelével a rámpa mellett szakmai

karrierjéről, Mengele nem tessékelte be az autójába és vitte őt a „kórháztáborba”, hanem az

ipartelepen ledolgozott két hét után egy másik orvostársával együtt berendelték őt

Birkenauba, hogy mindketten orvosi munkát végezzenek. Csak ekkor kaptak másoktól

levetett civil ruhát, addig a táborlakók csíkos rabruháját viselték.

Maga a könyv is egy nyilatkozattal kezdődik, amely 1946 márciusában kelt Nagyváradon,

tehát jó másfél évvel megelőzi a nürnbergit: „Alulírott dr. Nyiszli Miklós orvos, A. 8450

tetoválási számot viselő volt KZ-fogoly10

, e szerzésemben megjelenő művet, mely az

emberiség történetének legsötétebb lapjait foglalja magában (…), a valóságnak megfelelően, a

legkisebb túlzás és színezés mellőzésével írtam meg…” (7. o.)

Ehhez viszonyítva kissé különös az indítás, hiszen a szerző a táborba érkezését és ottani

elhelyezkedését nem éppen „a valóságnak megfelelően”, és nem minden „színezés” nélkül

írta meg. Kétségtelen, hogy a valóságelemeket a képzelete némileg átalakította. Ez eddig a

lángot okádó kémények láttatásán kívül például a vele történtek leírásában és a Mengelével

való viszonyának érzékeltetésében jelentkezett.

9

A kép a Memorial and Museum Auschwitz-Birkenau (az Auschwitz-Birkenau Emlékmű és Múzeum)

honlapjáról való. A Nyiszliről szóló írás megszületése idején még megvolt a következő címen

http://www.auschwitz.org.pl/new/index.php?language=EN&tryb=stale&id=385 . Közben a Múzeum honlapját

átszervezték. Ma ennek a képnek csak egy elmosódott és lekicsinyített változata látható a

http://auschwitztourguide.com/the-responsibility-of-ig-farben/ címen. 10

A KZ a Konzentrationslager (koncentrációs tábor) német szónak egyik gyakori rövidítése. Néhol KL-ként

jelölik.

6

De térjünk vissza a könyvben elmondottakhoz. Nyiszlinek az F részleg 17. barakkjában

már harmadik napja nincs elfoglaltsága. Ekkor váratlanul érte jön Mengele, és ismét

betessékeli őt a kocsijába. Ezúttal csak ketten vannak, nincs kísérő. „Tíz percig haladhatunk a

szövevényes drótkerítések között, erősen őrzött kapukon ki, kapukon be, egyik táborrészből a

másikba.” (29. o.) Végül az egyik vaskapun át egy zöld pázsittal borított udvarra érnek. „Az

udvaron homokos utak, zöld fenyőcsoportok tennék barátságossá a helyet, ha nem lenne ott a

nagy vöröstégla-épület és végében az óriási tűzokádó kémény. A krematóriumok egyikében

vagyunk.” (30. o.)

Ebbe a leírásba nyilvánvaló hiba csúszott. Megérkezése után a rámpán állva a távolból

talán valóban úgy tűnhetett neki (az 1. számú ábrán is ez a látszat), mintha a kémény a

krematórium egyik végében állna, a valóságban azonban az első két birkenaui krematórium

kéménye középen található, és az épülethez oldalról kapcsolódó gépházból emelkedik ki.

Nyiszli most ott van a krematórium mellett, és még mindig úgy látja, hogy a középen

elhelyezkedő kémény az épület végében van?

A birkenaui első két krematórium egymásnak tükörképe, felépítésük azonos volt. A hármas

és négyes viszont ezeknél kisebb, Nyiszli mégis úgy tárgyalja őket az egész könyvben, mintha

mind a négy létesítmény minden szempontból egyforma lett volna. A két utolsó

krematóriumnak például két-két kéménye volt, de ezt a tényt egyáltalán nem említi, mintha

soha észre sem vette volna, pedig állítása szerint többször is járt mind a kettőben.

. Mengele bekíséri Nyiszlit a krematórium épületébe, megnézik együtt azt a kellemesen

berendezett szobát, ahol az utóbbi ezentúl lakni fog, majd megmutatja neki a vadonatúj,

modern bonctermet, ahol dolgozik majd. A szomszédos szobában levő szekrények őrzik a

vegyszereket és a boncoláskor használt gumikesztyűket, ruhaneműeket. Nyiszli megérti, hogy

a krematóriumban dolgozó, foglyokból verbuvált különleges osztag tagja lett, melyről azt

hallotta, hogy négy hónaponként kivégzik, és másokkal helyettesítik őket. Felkiált: „Most már

értem, miért kaptam civil ruhát! Ilyet hord a Sonderkommando, az élőhalottak kommandója.”

(31. o.)

7

3. ábra. A birkenaui egyes (más néven az Auschwitz II.) krematórium, amely az elmondás szerint

Nyiszli működésének a fő terepe volt. A felvétel a táboron kívülről készült. A gépház, amelyből a

kémény kiemelkedik, az épület túloldalán található.11

Érdemes felfigyelni a vizesárokra, amelynek

(vagy amelyeknek, mert mintha több is lenne egymással párhuzamosan) még jelentősége lesz a

továbbiakban.

Feladatai nem csak a boncteremhez kapcsolódnak. „A bonctani és laboratóriumi munkán

kívül köteles vagyok a négy krematórium százhúsz főnyi SS-személyzetét, valamint a

Sonderkommando nyolcszázhatvan főnyi személyzetét orvosilag ellátni. (…) Továbbá

rendszeres kezelésben kell részesítenem a krematóriumok területén a betegeket, ezért naponta

fel kell keresnem őket. Szabadon járhatok-kelhetek a négy krematórium között… reggel hét

órától este kilenc óráig.” (32. o.) A betegek számát jelentenie kell a krematóriumi személyzet

SS-parancsnokának12

, noha egyébként ő egyedül és közvetlenül Mengelének van alárendelve.

A négy krematórium azonos voltának eszméjét követve ezek szerint mindegyikben 30-30

SS-katona teljesített szolgálatot, a rabokból álló, két műszakban dolgozó különleges osztag (a

sonderkommandó) pedig mindenütt 215 tagból állt. Nyiszli szerint valamennyiük számára a

krematórium biztosított szállást.

Különös, hogy amikor egyszer a halál okának megállapítása céljából egy meggyilkolt SS-

tisztet kellett felboncolnia, dr. Nyiszli Miklós furcsállja, hogy egy árja hulláját érintheti,

hiszen „már szabad polgári életemben is eltiltottak a fajvédő törvények attól, hogy keresztény,

illetőleg árja betegeket kezeljek” (70. o.), de egy cseppet sem csodálkozik azon, hogy az SS

krematóriumbeli tagjainak egészsége fölötti őrködést a legteljesebb természetességgel őrá, a

páciensei által állítólag kiirtandó halálraítéltre bízzák. Hogyan lehet az, hogy az említett

szabályt kinn a társadalomban sokkal szigorúbban vették, mint benn a haláltáborban?

A nap folyamán két SS-altiszt tesz ismerkedő látogatást nála, a lenézendő KZ-fogolynál,

akiknek egyébként „a legalacsonyabb rangú SS-legény sem köszön” (32. o.), majd a

„Sonderkommando főkápója és két kommandóvezető” következik, akik „civil ruhás, tisztára

kefélt, borotvált emberek”. (34. o.)

Ezután maga is meglátogatja nagy hálótermükben a sonderkommandósokat, akik jól élnek,

amíg meg nem ölik őket. „Az asztal megrakva minden jóval, amit a deportáltak tömege

bizonytalan útjára magával hozott. Van itt mindenféle konzerv, szalonna, szalámi,

gyümölcsíz, sütemények, csokoládé. A feliratokból látom, hogy ezek már magyarországi

deportáltak hátrahagyott élelmiszerei. (…) Szívjuk a finom cigarettákat, szintén magyar

transzportáru. A táborban egy cigaretta ára egy adag kenyér. Itt százas csomagokban fekszik

az asztalon.” (35-36. o.) Alkohol is van bőséggel. Ez utóbbinak az eredetére még

visszatérünk.

Mindeközben szó sem esik arról az orvostársáról, akit nürnbergi vallomása szerint

Mengele vele együtt rendelt vissza a táboregyüttes Monowitz nevű részéből, az ipartelepről,

hogy a krematóriumban dolgozzanak. Már csaknem a könyv felénél tartunk, amikor Nyiszlire

„délutáni pihenője idején” rányit Mußfeldt őrmester, a krematóriumok SS-parancsnoka, és

mint a szerző írja: „három rabruhás ismeretlent taszigál a szobámba. A szerencsétlenekre

mutat, és közli velem, hogy kollégákat kaptam dr. Mengelétől.” Az egyik Fischer Adolf, a

prágai anatómiai intézet volt „bonc-szolgája” („már ötödik éve a KZ lakója”), a másik dr.

Körner József nizzai orvos („három éve KZ-lakó”), a harmadik dr. Görög Dénes „egyetemi

magántanár, a szombathelyi állami közkórház kórboncnoka”. Ez utóbbi lehetne a keresett

monowitzi kolléga, hiszen nagyjából egy időben érkezhettek Magyarországról (ennek KZ-beli

11

A kép a 9. jegyzetben említett múzeum honlapján volt. Ma (2011-ben) az eredeti címen

(http://www.auschwitz.org.pl/new/index.php?language=EN&tryb=stale&id=391) már nem található. Újabb

kereséssel sem sikerült a nyomára bukkanni. 12

Erich Mußfeldt őrmesterről van szó, akinek a családnevét Nyiszli Miklós következetesen Mussfeldnek írja.

Más források ugyancsak tévesen Muhsfeldtként említik. Lásd: http://de.wikipedia.org/wiki/Erich_Muhsfeldt

8

tartózkodásáról nincs megjegyzés a könyvben), de a szöveg szerint Nyiszlivel

ismeretlenekként mutatkoznak be egymásnak.

A holokauszt Magyarországon című honlapon a „Ki kicsoda?” címszó alatt számos érintett

ember rövid életrajzát megtaláljuk. Köztük van a Nyiszli Miklósé is. A szöveg megemlíti,

hogy az ő monowitzi tartózkodása idején Mengele boncolóorvost keresett, majd így folytatja:

„Egy francia társával együtt a több évig Németországban praktizáló Nyiszli megfelelt a

követelményeknek.” Ezek szerint talán dr. Körner lett volna a keresett személy? De

könyvében Nyiszli a szobájába behozott másik két boncnokkal együtt őt is ismeretlennek

nyilvánítja.

A boncterem munkájának főnöke továbbra is Nyiszli Miklós, és ő marad a krematóriumok

személyzetének az orvosa is. Az újonnan jöttekről ezt olvashatjuk a könyvben: „A munka

gyors elvégzésének lehetővé tételéért halászta ki őket dr. Mengele a D tábor mocskos

barakkjaiból, és küldte segítőtársamul az állandóan szaporodó boncolásokhoz. (…) Mengele

utasítására szobámat megosztom a jövevényekkel.” (94-95. o.)

Másnapra újonnan érkezett segítői már „frissen vannak borotválva, ingük tiszta, ruhájuk új,

lábukon finom cipő, visszakapták emberi formájukat”. (98. o.)

Vajon Nyiszli miért hallgatja el a könyvében, miért rejtegeti, hogy ki volt a monowitzi

orvostársa?

Nyiszli Miklós némely szembetűnően téves állítása

Különös, hogy a német koncentrációs táborokban és mindenekelőtt Auschwitzban a

krematórium válik a tömeggyilkosság jelképévé. Pedig Nyiszli már megérkezése leírásakor

megjegyzi, hogy a krematórium valamennyi német város elengedhetetlen tartozéka. Nyilván

azért, mert a németek többnyire elhamvasztják a halottaikat. Önmagában véve a hamvasztók

léte nem bizonyítéka a szándékos emberölésnek, különösen egy olyan táborban nem,

amelyben nehezen elviselhető és a háború során mindinkább romló körülmények között sok

ezer ember zsúfolódott össze, ahol a szigorú tetvetlenítés ellenére tífuszjárványok dühöngtek,

a talajvíz pedig túlságosan magas volt a környéken ahhoz, hogy a nagyszámú halottat el

tudják temetni. A hamvasztás során keletkező anyagok szaga (mindenekelőtt az emberhús

égése során keletkező akroleiné, amint Nyiszli szakszerűen megállapítja a 11. oldalon) sem

gyilkosságról árulkodik, mint ahogy azok sugallták, akik számon kérték a környéken élőktől,

hogy a szagot érezve miért vették némán tudomásul az emberek elégetését.

A krematóriumok szerepének mitizálását szolgálja Nyiszli Miklósnak az a tragikus hangú

megállapítása is, hogy naponta sok ezer „ártatlan ember lelke száll el az óriási kéményeken”

(45. o.). Mint tudjuk, a lélek nem az emberi hullákból száll ki, hanem a halál pillanatában

hagyja el a testet. Márpedig senki sem került élve az égetőkemencékbe.

A könyvében mondottak tanúsága szerint Nyiszli szabadon járt-kelt a krematóriumban,

amelyben lakott, valamint a krematóriumok között is. Bejárása volt a gázkamrának

nyilvánított földalatti helyiségbe is. Tanúskodik arról, hogy oda terelték be a „fürdésre”

vetkeztetett embereket, ott gázzal megölték őket, a halottakat pedig egyenesen a

hamvasztómencékhez szállították, és elégették.

A vetkezőterem (a neve eredeti rajzokon hullaraktár) szerinte körülbelül 200 (kétszáz!)

méter hosszú „erősen kivilágított, fehérre meszelt helyiség” volt, ahol – mint írja – számozott

fogasok várták az érkezők ruháit. (40. o.) Innen egy másik helyiségbe, a gázkamrába terelték

őket. „Ez a terem is akkora, mint a vetkezőterem”- állítja Nyiszli, vagyis szintén 200 méter

hosszú. (41. o.)

A fennmaradt rajzok és a felrobbantott krematóriumok maradványai alapján ezek az adatok

igen túlzottaknak bizonyulnak.

9

Nyiszli Miklós téves állításaival többen foglalkoztak, köztük Jean-Claude Pressac, az

úgynevezett „holokauszttagadók” kitartó bírálója is a Technique and operation of the gas

chambers (A gázkamrák technikája és működési módja) című művében, amelyet a Beate

Klarsfeld Alapítvány adott ki 1989-ben.13

Néhány fontosabbat idézek tőle, de a kommentárok

nagyrészt az enyéim. Kezdjük a már említett termekkel.

1. Tévesek a vetkezőterem és az ún. gázkamra méretei.

Valódi nagyságukat már az alaprajzon (lásd a 4. ábrát) található lépték segítségével is

kiszámíthatjuk, de A holokauszt Magyarországon honlap például pontos adatokkal szolgál. E

szerint a „vetkőző” csaknem ötven méter hosszú volt (vagyis a negyede annak, amit Nyiszli

megadott), és majdnem 8 méter széles. Területe 392 m2. A „gázkamra” hossza mindössze 30

méter volt, a szélessége pedig 7 méter. Vagyis a területe 210 négyzetméter.

2. Nyiszli szerint a két földalatti helyiség közvetlenül egymásba nyílik.

Idézzük: „Az SS utat nyit a sűrű tömegben a terem végén levő kétszárnyú tölgyfaajtóhoz.

Kinyitják. A meztelen emberek a következő, szintén kivilágított helyiségbe tódulnak.”(41. o.)

A valóság viszont az, hogy csak egy előtéren keresztül lehetett a második terem onnan

jobbra nyíló bejáratához jutni.

Nyiszli Nürnbergben a gázkamrában történtekre vonatkozó nyilatkozatának hitelességét

azzal támasztotta alá, hogy személyesen látta, amiről beszél, „gyakran kellett ugyanis

szemüvegeket és gyógyszereket a vetkezőteremből, amely a gázkamra mellett volt, az

elgázosítottak kézipodgyászaiból kiszedjek…” Vagyis az ott töltött hónapok során többször is

járt ott. Hogy lehet akkor, hogy nem vette észre a két terem közötti előszobát?

Igaz, a könyvében egészen másként nyilatkozik. Ha hihetünk szövegének, akkor nem ő

kellett fáradjon az összegyűjtéssel. „Külön kommandó van itt, melynek az a feladata, hogy

kinyissa a gázkamrába került transzportok kézicsomagjait, mielőtt a ruhákkal és cipőkkel

együtt elszállítják, és a talált gyógyszereket összeszedje, nekem átadja. Én rendszerezem,

illetve hatásuk szerint csoportosítom őket.” (61. o.) Itteni szavai szerint nem valami kapott

feladat, hanem a felelősség viszi oda a két földalatti teremhez. Ezúttal Nyiszlinek nem a

halála után megjelent, a második kiadásból vett megszerkesztett mondatait, hanem az 1947-es

kiadás eredeti, ezért lélektanilag többet mondó szövegét idézem: „Nincs itt semmi dolgom, de

mégis leszálltam a halottak közé, mert népemmel és a világgal szemben kötelességfélét érzek,

hogy amit józanul nem remélhetek, de egy nagy véletlene folytán a sorsnak, innen mégis

kikerülök, ezen sorokat, mint egyetlen élő szemtanú megírhassam!”14

Vajon tényleg arra gondolt-e akkor, hogy csak ő lehet az egyetlen élő szemtanú?

13

Lásd a 473-475. oldalakon. A könyv szövege a világhálón is megtalálható:

http://www.holocaust-history.org/auschwitz/pressac/technique-and-operation/ 14

Dr. Nyiszli Miklós: Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitz-i krematóriumban, nyomtatta Debrecen

város és a Tiszántúli református egyházkerület könyvnyomda-vállalata, 1947, 36. oldal.

10

4. ábra. Ez Krema II. (vagyis a birkenaui egyes krematórium) földalatti részének és földszintjének az

alaprajza. A világhálón csak a Krema III. (a birkenaui kettes) rajza található meg. Ezt sikerült

megfordítanom és megkapnom a Nyiszli székhelyéül szolgáló krematórium hiteles vázlatát, ugyanis a

két épület – mint már említettem – egymás tükörképe.15

(T. K. A. megjegyzése.)

3. Egy transzporttal 3000 ember érkezett egyszerre, és talán kissé szűkösen, de mind

befértek a – mint láttuk, 210 négyzetméter területű – „gázkamrába”.

Ez azt jelenti, hogy minden négyzetméterre 14,3 ember, egy emberre pedig 700 cm2 terület

jutott. Ez nyilvánvaló képtelenség. Teljesen összeszorulva ennyi ember csak akkor férne el

ebben a helyiségben egymás mellett, ha átlagosan maximum 29,9 cm átmérőjű hengerszerű

testeknek megfelelő terjedelmet nyernének, ugyanis egy ilyen átmérőjű körnek 700 cm2 a

területe. Pressac szerint a háromezret két és féllel kell elosztani, és akkor egy hihető számhoz

jutunk.

4. Nyiszli megfeledkezik a terem mennyezetének – mint Pressac mondja: hét – beton

tartóoszlopáról, és csak a gázkibocsátó szemcséket befogadó oszlopszerű, lyuggatott falú

„négyszögletű vasbádog csövek” tűnnek a szemébe (41. o.), amelyekből a szerinte 200,

(valójában viszont csak 30) méter hosszú helyiségben összesen négy darab volt: 30

méterenként (!) egy. Mintha csak azt látná, amit akar.

15

Az alaprajzok a Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának Auschwitz-Birkenau című honlapjáról

valók.

Lásd: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/holocaust/auschwitz/auschwitz.html

Az alaprajz nem tüntette fel, melyik lehetett Nyiszli szobája. Ezt magam jelöltem meg a Holokauszt

Magyarországon című honlap (lásd a 2. számú jegyzetet) virtuális krematóriumának megtekintése után,

amelyen ez is megtalálható. – T. K. A.

11

5. A lyukacsos oszlopszerű csövekbe kívülről (a földalatti helyiség mintegy fél méterrel a

talajszint fölé emelkedő tetejéről) „lila színű, babszem nagyságú szemcsékből álló anyagot”

szórnak be – írja Nyiszli. A nürnbergi nyilatkozatában is azt mondja, hogy ez az anyag

„rózsaszín és lilás” volt. A holokauszt-szakértő Pressac pontosan ismeri a Zyklon B-t, és

kijavítja: a színük világos kékeszöld volt. Pedig Mengele boncolóorvosa Nürnbergben később

azt állította: „A befejezett elgázosítás után a Cyclon B szemcséket több esetben tartottam a

kezemben.” Különös, hogy látta és tapintotta őket, de a színükre „rosszul emlékszik”.

Közben kétségtelenül nem tudta, hogy ha valóban kezébe veszi ezeket a granulákat, az

életével játszott volna, hiszen a gáz kibocsátása belőlük hosszú ideig tartott, és belélegezve

vagy akár a bőrén át felszívódva őt is megmérgezhette volna. Nyiszlinek fogalma sincs,

miféle anyag van a szemcsékben. A Zyklon B nevét egy ízben a klórral társítja (42. o.; ezért is

megrovást kap Pressactól), mint aki bizonytalan, hogy a „ciklon” vajon klórt tartalmaz-e,

vagy maga is egy sajátos vegyi anyag. A cián neve sem a könyvében, sem a nürnbergi

nyilatkozatában semmiféle formában nem szerepel.

Természetesen azt sem tudja, hogy a hidrogén-cianid, amely 27oC-nál teljesen elpárolog,

gáznemű állapotában valamivel könnyebb, mint a levegő16

, ezért téves elképzelése van a

lyukas csövekből kiáramló anyag viselkedéséről. Úgy véli, hogy „a lehullott gázszemcsék

(sic!) előbb közvetlen a betonpadló fölötti levegőréteget árasztják el halálos gőzölésükkel, és

csak fokozatosan telítik meg a helyiség magasabb levegőrétegeit”. (43. o.) Ezért – állította – a

halottak egy piramisszerű halomban feküsznek, mert az emberek egymásra kapaszkodva

törekednek a mérgező gáztól még mentes magasabban fekvő légrétegek felé.

Ez csak akkor történhetett volna így, ha a terembe olyan mérgező gáz áramlott volna,

amely nehezebb a levegőnél. A cián kisebb sűrűsége a függőleges irányban való gyors

terjedését segíti, és semmiképpen nem azt eredményezi, hogy előbb az alsó légrétegeket tölti

fel.

Nürnbergi nyilatkozatában Nyiszli ismerteti az elgázosítottakról felállított orvosi

diagnózisát: „A halál oka: a légzési centrum központi bénulása.”17

Ha valóban az történt a

gázkamrákban, mint amit ő elmondott, akkor a diagnózisa téves. Amikor a Zyklon B-ből

felszabaduló gáz, a hidrogén-cianid mérgezéses halált okoz, akkor nem a légzési központ

bénul meg, hanem a sejtek válnak képtelenekké az oxigén felhasználására, így a szervezet

valamennyi sejtjének a légzése leáll. Vagyis a cián nem a légzési központ működésének

akadályozása révén hat.

6. Logikai és technikai szempontból Nyiszli legostobább kijelentése a lenyírt hajtömeg

felhasználására vonatkozott: „A haj is értékes anyag, időzített bombákhoz szükséges. Száraz

és nyirkos levegőre egyformán táguló és zsugorodó (sic!) fonal a haj. Ez a képessége hozza

működésbe a bombák gyújtószerkezetét.” (45. o.)

A hajszál – főleg ha zsírmentesítik – valóban higroszkópos tulajdonságokkal bír. Száraz

levegőben megrövidül, nedvesben megnyúlik. Ezért lehet fontos alkatrésze a légnedvességet

mérő műszernek, a higrométernek.

A hajszállal „időzített” bomba felrobbanása nem egy előre meghatározott időponthoz,

hanem a légkör nedvességtartalmához, vagyis az időjáráshoz kötődik. Ezért a robbanás

bekövetkezhet például a bombát tároló helyiségben vagy akár a ledobási célpont felé haladó

gépen is.

7. Miután a bent lévők meghaltak, a termet nagyteljesítményű ventilátorokkal

kiszellőztették, utána vízsugarakkal lemosták a hullákat, majd a „különleges osztag” (a

Sonderkommando) tagjai „szíjakat hurkolnak a görcsösen ökölbe szorult csuklókra, úgy

16

Ha a levegő sűrűségét 1-nek vesszük, a gáznemű hidrogén-cianidé 0,93. In: Agency for Toxic Substances &

Disease Registry ATSDR: Medical Management Guidelines for Hydrogen Cyanide. Atlanta, USA (A

mérgező anyagok és a betegnyilvántartás irodája: Az orvosi kezelés irányelvei hidrogén-cianid hatása esetén).

3. o.; világhálós címe: http://www.atsdr.cdc.gov/MHMI/mmg8.pdf 17

Lásd a nyilatkozat 10. pontját.

12

vonszolják a víztől sikamlós holttesteket a szomszédos helyiségben levő felvonókhoz. Négy

nagy teherfelvonó gép működik itt.” Ezek szállítják az alagsor szintjéről a földszinten levő

égetőterembe a halottakat. (44. o.)

Pressacot Nyiszli minden állítása közül az háborította fel a legjobban, hogy négy

felvonóról beszélt. Ez „HAMIS ÉS SZÁNDÉKOSAN FÉLREVEZETŐ” – írja nagybetűkkel.

„Az építésvezetőség valamennyi rajza, valamint a fennmaradt romok is azt bizonyítják, hogy

EGYETLEN felvonó volt a II. és a III. krematóriumban.18

Kit akar dr. Nyiszli Miklós

félrevezetni, és miért?”19

– kérdezi.

Azt hiszem, Pressac igaztalanul vádolja Nyiszlit a felvonók számával való szándékos

megtévesztéssel. Nyiszli Miklós csak akkor nyilatkozhatott volna szándékos hamissággal

erről a részletről, ha valaha is látta volna. Az itt felsorolt téves állítások (még említhetnénk

belőlük a Pressac könyvében található néhány továbbin kívül is) azt bizonyítják, hogy a Dr.

Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban szerzője soha nem látta sem az

általa „vetkezőhelyiségnek”, sem a „gázkamrának” nevezett helyiségeket, soha nem járt

bennük, hanem csak hallott róluk. Még két év sem telik el történtek után, amikor írásában

olyan élményekről számol be, amelyeknek a legapróbb részletei is természetes módon

felejthetetlenek maradnak egy ember számára. Ő viszont csak elnagyoltan vagy tévesen

„emlékezik” rájuk. Nyiszli Miklós tehát nem a felvonók számával akart bárkit is

megtéveszteni, hanem az egész történetével, amelyet hallomás alapján, a képzeletét is jócskán

mozgósítva kombinált össze és írt meg úgy, mintha mindez a saját élménye, a saját

megfigyelése lett volna.

Csak egyetlen vonatkozásra térjünk vissza még egy pillanatra.

A holokauszt Magyarországon című, már említett honlap virtuális krematóriumának

megtekintésekor a mellékelt szövegből a „gázkamrával” kapcsolatban megtudjuk, hogy „1943

végén a termet egy fallal választották ketté, és a hátsó, kisebb teremben ölték meg az alacsony

létszámú csoportokat”. Saját leírása szerint Nyiszli ezt a termet nem csupán önszántából

látogatta meg, hanem légiriadók alkalmával is, mert ez volt a sonderkommandó óvóhelye,

ilyenkor ide terelték és bezárták őket (115. o.). Ha az előbbi idézet állítása igaz, akkor hogyan

lehet, hogy nem említi a terem kettéosztottságát? És még nyomatékosabban vetődik fel a

kérdés: Ezt az összesen 30 méter hosszú termet, amelyet a válaszfallal még le is rövidítettek,

ezt látta ő kétszáz méter hosszúnak? Ugyanakkor az épületen kívüli távolságokat a

legtöbbször pontosan határozta meg; Pressac meg is dicséri néhányszor érte.

A megmérgezés néhány fontos tanúja

Azt leszámítva, hogy a tárolt mérget nem szemcsékből állónak, hanem pornak mondták, az

Auschwitz jegyzőkönyv20

szerkesztői sokkal pontosabban ismerték a Zyklon B tartalmát és

tulajdonságait, mint Nyiszli Miklós, az orvos, noha kétséges, hogy Rudolf Vrba (más néven

Walter Rosenberg) és Josef Lanik (azaz Alfred Wetzler), akiknek elbeszélésére az 1944.

április 7-i auschwitzi szökésük után a dokumentum épült, már akkor többet tudtak volna róla.

Mindketten túl fiatalok és képzetlenek voltak ahhoz, hogy így fogalmazzanak: „Ez

valószínűleg egy olyan ciánkészítmény, amelyik bizonyos hőmérsékleten gázzá alakul át.”21

Az Auschwitz jegyzőkönyv a négy lyukacsos oszlopról nem említ semmit; szerzőik még úgy

tudták, hogy „a kamra lapos mennyezetén három légmentesen záró ablak” van. Amikor a

18

Ezeket Nyiszli I. és II. krematóriumoknak nevezi, mert nem számítja azt, amelyik az auschwitzi alaptáborban

épült, így Birkenauban kezdi a számozást. Vagyis az ő számozási módja eltér a leírások többségében találttól. 19

Jean-Claude Pressac i. m. 475. o. (Lásd a 13. sz. jegyzetet.) 20

Az Auschwitz jegyzőkönyv megtalálható például a Szegedi Tudományegyetem könyvtárának honlapján a

következő címen: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/au_jegyz_1.html 21

Lásd az Auschwitz jegyzőkönyv 4. részében.

13

„fürdőhelyiség” megtelt, „gázálarcos SS-katonák másznak a tetőre, az említett ablakokat

kinyitják, és bádogdobozokból port szórnak a kamrába”. A szöveg szerint e „procedúra után

három perccel a kamrában mindenki halott”.

A Zyklon B valóban ciánhidrogént, más nevén kéksavat (vegyi képlete HCN), egy -13,3 és

+25,7oC között folyékony halmazállapotú, szobahőmérsékleten könnyen párolgó mérgező

anyagot tartalmazott. Már a huszadik század elejétől rovarirtásra (a ruhaneműek

fertőtlenítésére, főleg a tífuszt terjesztő tetvek pusztítására) használták a világ számos

országában. A Zyklon B gyártásakor a könnyebb kezelhetőség végett kovaföldből vagy

gipszből készült szemcséket itattak át vele.

Nyiszli szerint – mint láttuk – ezeket a szemcséket a belül üres, lyukacsos falú

bádogoszlopokba öntik, a fal lyukjain keresztül a gáz elönti a helyiséget, és megöli az oda

beterelt, bezárt embereket.

Nem lehet tudni, honnan kaphatott a kezébe a „befejezett elgázosítás után” ilyen

szemcséket, hiszen a vasbádog oszlopok „a betonpadlótól a plafonig” nyúltak (41. o.), és nem

ejt szót arról, hogy a hordozó granulátumot, amelyből a hatóanyag már teljesen eltávozott, az

oszlopból valamilyen módon eltávolították volna, helyet adva ezáltal a következő gázos

kivégzéshez betöltendő Zyklon B számára. Valószínű, hogy Nyiszli képzeletében ezek a

szemcsék a mérgező anyag szilárd változatai voltak, és végül teljesen elpárologtak.

Végül azonban megtalálták – legalábbis az első két birkenaui krematóriumra vonatkozóan

– a Zyklon-részecskék betöltésére a leglogikusabb, legkoherensebb magyarázatot, amely

feloldhatja hiányérzetünket amiatt, hogy Nyiszli könyvéből nem derül ki, miként tűnik el a

cián-hidrogén hordozó anyaga a lyukacsos bádogcsövekből. Pressac egy 1945-ös

tanúvallomásból idéz: „Ezeknek az oszlopoknak, amelyek áthaladtak a tetőn, az oldala durva

dróthálóból állt. Ezen a hálón belül egy másik volt, amely finomabb drótból állt, és ezen belül

még egy harmadik is, nagyon finom drótból. Ezen a harmadik és utolsó dróthálón belül volt

egy doboz, amelyet fel lehetett húzni egy dróttal, hogy kiszedjék a szemcséket, amelyekből a

gáz már eltávozott.”22

A holokauszt Magyarországon honlap is lényegében ezt az elképzelést

ismerteti, amelynek némi időre volt szüksége a kikristályosodáshoz, hiszen Nyiszli Miklós is

a dróthálót még lyukacsos bádognak „látta”.

A deportáltak elgázosításának az Auschwitz jegyzőkönyv mellett, talán annál is biztosabb és

cáfolhatatlanabb forrásaként általában Rudolf Höß vallomását szokták tekinteni, aki mintegy

másfél évig az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka volt. 1945. április 5-ére keltezett

vallomásában egyszerűen csak annyit ír, hogy a Zyklon B-t egy „kis nyíláson dobtuk be a

halálkamrába”.23

Valamely másik vallomásában azt a módszert is említette, amelyet aztán

még sokan mások, hogy a gázt a zuhanyrózsákon át juttatták be a terembe. Ehhez azonban

külön felszerelés kellett volna, amely a megfelelő mértékben felmelegíti a szemcséket, és a

felszabadult cián-hidrogént a csöveken át befújja az emberekre. Ilyen berendezés

maradványaira vagy tervrajzára azonban senki nem bukkant még. Mégis ez a variáció is

tovább él. Például a szegedi egyetem könyvtárnak Auschwitz-Birkenau című honlapján is azt

olvashatjuk, hogy a birkenaui hármas és négyes krematóriumban „a mennyezetre szerelt

zuhanyozón át itt is Ciklon B-kristályokat szórtak be”. (Höß április 5-i írásbeli vallomásában

is ciánkristályokról van szó, noha a kristály szilárd anyag, s a ciánhidrogén csak mínusz 13,4

Celsius foknál szilárdul meg. Vajon ki fogalmazta ezt a szakmai szempontból is

elfogadhatatlan angol nyelvű szöveget, és íratta alá a volt táborparancsnokkal, aki egyébként

nem is tudott angolul?)

Nyiszli Miklós szerint – mint erről már szóltunk – az első két birkenaui krematórium

mindegyikének 210 négyzetméteres, állítólag fürdőnek álcázott csarnokába háromezer ember

22

Jean-Claude Pressac i. m. 484. o. 23

Rudolf Höss írásbeli tanúvallomása a nürnbergi perben.

Lásd: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/hoess_v.html

14

fért el. Mind az Auschwitz jegyzőkönyv, mind Rudolf Höß, mind pedig az ismeretterjesztőnek

mondott cikkek, kiadványok és honlapok zöme (a két itt említett magyar honlap is) azt állítja,

hogy azért kétezer embert tényleg sikerült oda betuszkolni. A Jegyzőkönyv így fogalmaz:

„Azért, hogy ennyi embert beszorítsanak, gyakran a kamrába lőnek, hogy a bent levőket arra

kényszerítsék, hogy előre húzódjanak.”

Mindenesetre, ha ezerrel leszorítjuk a betereltek számát, akkor nem tizennégynél is több

(mint a háromezres létszám esetén), hanem „csak” kilenc és fél ember jutott (volna?) egy

négyzetméterre, vagyis nagyon szorosan már akkor is befértek volna, ha testük a 29,9 cm-rel

szemben a 36,5 cm átlagos átmérőig terjedt. Kétségtelen, hogy felnőtt emberekkel, ha a

teljesen összeszorultak volna is, ezt nemigen lehetett volna megvalósítani.

A Jegyzőkönyv egyik alapembere, Rudolf Vrba alias Walter Rosenberg, a

holokausztkérdések nemzetközi szakértője angol, majd később kanadai állampolgár lett.

Kanadában sikeres ingatlankereskedő és ugyanakkor farmakológusként a vancouveri egyetem

adjunktusa is volt. Auschwitzi tapasztalatait Escape from Auschwitz: I Cannot Forgive

(Szökés Auschwitzból; Nem tudok megbocsátani) címen írta meg (1964), és mint szakértőt

1985-ben meghívták tanúskodni Ernst Zündelnek, az egyik úgynevezett

„holokauszttagadónak” a torontói perében. Zündel ügyvédjének, Douglas Christie-nek

köszönhetően Vrba/Rosenberg itt találkozott életében először az állításaira vonatkozó

keresztkérdésekkel. Többek között kénytelen volt beismerni, hogy leírása ellenére az általa

megadott időpontban (1943 januárjában) Himmler valóban nem járt Auschwitzban, és már

csak azért sem tekinthette meg egy új birkenaui krematórium „felszentelését”, mert akkor az

ottaniak egyike sem volt még készen. Bevallotta, hogy soha nem járt a gázkamrák tájékán,

noha úgy írt, mintha jelen lett volna legalább egyikük használatbavételekor. Mindaz, amit az

elgázosításokról állított, főként mások elmondása alapján jutott a tudomására, és elismerte,

hogy könyve megírásakor „élt a költői szabadsággal”.

Az államügyész, aki eredetileg maga kívánta, hogy Vrba, a neves szakértő ott legyen a

tárgyaláson, a végén nem állta meg, hogy meg ne kérdezze tőle: „Ön az I Cannot Forgive

című könyvéről szólva többször mondta Christie úrnak, hogy élt a költői szabadsággal,

miközben azt írta. Élt a költői szabadsággal a tanúvallomásában is?”24

Rudolf Vrba (Walter Rosenberg) ezen a tárgyaláson látványosan elveszítette a

szavahihetőségét.

Különösen mivel Nyiszlivel kapcsolatban még vissza kell térnünk hozzá, érdemes azt is

megvizsgálnunk, hogy mennyire hihetünk (teljes nevén) Rudolf Franz Ferdinand Höß

szavainak, aki 1942 májusa és 1943 novembere között az auschwitzi koncentrációs tábor

parancsnoka volt. Ehhez röviden fel kell idéznünk a háború után vele történteket.

Höß a háború befejeztével Németország északi vidékén, Schleßwig-Holstein szövetségi

államban rejtőzködött álnéven. Elfogásának történetét egy angol szerző, Rupert Butler írta

le25

, akinek számtalan könyve jelent meg a német nemzetiszocializmus időszakáról.

„Égő bosszúszomj irányult azok ellen, akik Hitler hírhedt keleti politikáját végrehajtották.

De ezt nem lehetett rögtön eloltani. Erre Rudolf Höß, Auschwitz parancsnoka esetében több

mint egy évet kellett várni a háború befejezése után. (…)

Hößt először 1945 májusában tartóztatták le több százezer más némettel együtt. De nem

ismerték fel, így csakhamar elengedték, és egy farmon kezdett dolgozni. Mindenesetre nem

feledkeztek meg róla. Az angol kémelhárítás harctéri biztonsági részlege fokozottabban

keresni kezdte. A részleg személyzetének hamarosan a Schleswig-Holsteinban fekvő Heide

városának egyik lakótömbje keltette fel a figyelmét.

24

A Queen versus Zündel per jegyzőkönyve, 1636. oldal. Idézi Lars Adelskogh: En tom säck kan inte stå (Egy

üres zsák nem áll meg magában). Nordiska förlaget, Svédország, 2007. 47., valamint a 151-155. o. 25

Rupert Butler: Legions of Death. The Nazi Enslavement of Europe. (A halállégiók. Európa leigázása a nácik

által; első kiadása 1983-ban jelent meg.) Pen & Sword Books Limited, England, 2004, 234-237. o.

15

Bernard Clarke, egy angol zsidó, aki tizedesi rangban szolgált a 92. harctéri biztonsági

részlegnél, és aki már részt vett Martin Bormannak, a hajdani náci párt ravasz titkárának

eredménytelen keresésében, ma pedig Dél-Angliában működő sikeres üzletember, meséli:

»Tudtuk, hogy Hanna Höß asszonynak a fiával és lányával együtt van egy emeleti

lakása ebben az épületben, továbbá azt is, hogy Höß havonta egyszer be szokott

osonni hozzájuk, hogy lássa őket. A napi huszonnégy órás megfigyelés azonban még

az árnyékát sem tudta felfedezni.

Mindazonáltal Höß valahogyan bement és valahogy találkozott a családjával. A

hírek a rendelkezésünkre álló informátorok, a szerencsétlen németek hada révén

jutottak hozzánk, akik buzgón igyekeztek a megszálló hatalom oldalán állni, és még

arra is készek voltak, hogy egy marhahúskonzervért vagy egy csomag cigarettáért

elárulják szomszédaikat és barátaikat.

Nyilvánvalóan eljött a cselekvés ideje…«

Höß asszony 1946. március 11-én du. 5 órakor a bejárati ajtót hat angol egyenruhás

hírszerző szakember előtt nyitotta ki, akiknek a legtöbbje magas volt és fenyegető, és

valamennyien gyakorlottak voltak a kitartó és könyörtelen nyomozás legkifinomultabb

technikáiban.

Nem alkalmaztak fizikai erőszakot a családdal szemben; erre nem is igen volt szükség. A

feleséget és a gyermekeket elválasztották egymástól, és külön-külön őrizték őket. Clarke

szándékosan visszafogott és társalgási hangnemben beszélt.

Jóindulatúan kezdte: »Én tudom, hogy a férje a múlt éjszaka meglátogatta.«

Höß asszony csak ennyit válaszolt: »Hónapokkal ezelőtt eltűnt, azóta nem láttam.«

Clarke még egyszer próbálkozott, szelíden, de a hangjában szemrehányással: »Maga

tudja, hogy ez nem igaz.« Majd a modora hirtelen megváltozott, és üvölteni kezdett: »Ha nem

vallja be, átadjuk magát az oroszoknak, akik majd kivégzőosztag elé állítják. A fiát majd

Szibériába viszik.«

Ez az elégnél is többnek bizonyult. Az összetört Höß asszony végül elárulta a magát most

Franz Lang néven nevező hajdani auschwitzi parancsnok hollétét. A fiú és a leány megfelelő

megfélemlítésével pontosan ugyanazt az információt kapták.”

A Höß házaspárnak „Dachauban megszületett a negyedik, Auschwitzban pedig az ötödik

gyermeke” – olvashatjuk A holokauszt Magyarországon című honlapon.26

Vajon az öt közül

melyik kettő élt ekkor az édesanyjával? És hány évesek lehettek, amikor kihallgatóik

anyjuktól és feltehetőleg egymástól is elkülönítve „megfélemlítették” őket, míg el nem árulták

az apjukat?

„Hóvihar volt, amikor éjfél felé a mintegy harminc emberből álló, a katonai kormányzat

tisztjeit is magába foglaló, orvosi személyzettel és katonasággal megerősített konvoj

megkezdte útját a magányos ház felé (…)

Clarke és Cross kapitány csendben előrementek, a tizedes csőre töltötte a szolgálati

revolverét…”

A kopogásra egy idős asszony nyitott ajtót, aki tagadta, hogy kívüle más is lenne a

házban. Valóban nem találtak senkit. Clarke javasolta, hogy nézzék meg az istállóépület

tömbjét is.

„Ez magába foglalta a marhák levágására szolgáló termet, ahol óriási munkaasztalok

voltak. A katonaság nekilátott, és módszeres keresésbe fogott, amely a számos beugró

egyikében ért véget.

Clarke élénken idézte fel a történteket: »Az emberünk egy háromszintű hálóhely felső

priccsén feküdt, és új selyempizsama volt rajta. Később rájöttünk, hogy elvesztette a cianid

kapszulát, amelyet sokan közülük hordtak. Nem mintha sok esélye lett volna a használatára,

mert egy rúd alakú zseblámpát vertünk a szájába.«

26

Lásd http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=content&chapter=14_2_3

16

Höß már a brit egyenruha látványára ordított rémületében.

Clarke üvöltött: »Hogy hívnak?«

Minden alkalommal, amikor »Franz Lang« volt a válasz, Clarke keze a foglya arcába

vágott. Negyedjére Höß megtört, és beismerte, ki ő.

A beismerés hirtelen felszabadította a letartóztató különítmény zsidó tizedeseinek a

gyűlöletét, akiknek a szülei egy Höß által aláírt parancs következtében haltak meg

Auschwitzban.

A foglyot lerántották a felső ágyról, és a pizsamát letépték a testéről. Meztelenül a

vágóhíd egyik asztalára vonszolták, és Clarke-nak úgy tűnt, hogy ott az ütések és az ordítások

nem akarnak véget érni.

Végül a tiszti rangban levő orvos sürgette a kapitányt: »Hívja el onnan őket, hacsak nem

akarja, hogy egy hullát vigyünk magunkkal.«

Egy takarót dobtak Hößre, és Clarke kocsijához hurcolták, ahol a tizedes egy jókora adag

whiskyt erőltetett le a torkán. Ezután Höß megpróbált aludni.

Clarke szolgálati botját bedöfte a férfi szemhéja alá, és németül ráparancsolt: »Tartsd

nyitva a malac szemeidet, te disznó.«”

Ekkorra valószínűleg már szétverték a heréit, mint ahogy ezt akkoriban az angolok és az

amerikaiak az ilyen letartóztatásokkor vagy az azokat követő „kihallgatások” alatt szokták.

Edward E. van Roden amerikai bíró egy olyan bizottság tagja volt, amelyet azért

rendeltek ki, hogy kivizsgálja három koncentrációs tábor (Buchenwald, Flossenbürg és

Dachau) vád alá helyezett korábbi őreivel, valamint amerikai foglyok lelövésével vádolt

katonákkal szemben a törvényszéki eljárások során alkalmazott módszereket. Megállapításait

1949. január 9-én a Washington Daily Newsban közölték. Így írta le azokat a módszereket,

amelyek a vádlottakat „beismerésre” késztették:

„Egyes személyeknek megengedték, hogy magukat papoknak feltüntetve gyóntassanak

és bűnbocsánatot osszanak; a foglyokat körmük alá vert égő szálkákkal kínozták, kiverték a

fogaikat és eltörték állkapcsukat, magánzárkába helyezték őket, és az éheztetéshez közeli

fejadagokat adtak nekik… A tanúvallomásként elfogadott nyilatkozatokat olyan emberektől

kapták, akik előbb három, négy vagy öt hónapig ültek magánzárkában… A kihallgatók szokás

szerint fekete csuklyát húztak a vádlott fejére, majd bokszerrel ütötték az arcát, rúgták és

gumitömlővel verték őt… A 139 német közül akiket megvizsgáltunk, kettő kivételével

mindegyiknek gyógyíthatatlanul szétrúgták a heréit. Ezek voltak a mi amerikai kihallgatóink

szokásos eljárásai… Erős férfiak roncsokká törtek meg, akik készek voltak elmotyogni a

vádlók által igényelt vallomást.”27

De térjünk vissza Butler szövegéhez:

„A különítmény reggeli három körül érkezett vissza Heide városába. A hó még kavargott,

de a takarót letépték Hößről, és az kénytelen volt teljesen meztelenül menni a börtönudvaron

át a cellájáig.

Három napig tartott, amíg összefüggő nyilatkozatot sikerült kiszedni belőle. De amikor

egyszer beszélni kezdett, senki nem tudta többé visszatartani.”

Gondolom, az olvasónak sincsenek illúziói, mi történhetett ez alatt a három nap alatt,

hogy a fogoly végül „megállíthatatlanul” elkezdett vallani. Bár az amerikai és angol

módszerekről igen kevés jutott a nyilvánosság tudomására, a szovjet kirakatperek módszereit

viszont elég behatóan ismerjük ahhoz, hogy megértsük: kitartással előbb-utóbb mindenkinél

el tudják érni, hogy bármit beismerjen, és mintsem hogy tovább tűrje a kínt, szavaival inkább

segít megfonni a kötelet, amelyre majd felakasztják. Az legalább meghozza a békét.

27

Idézi Lars Adelskogh i. m. 147. o.

17

Höß bevallotta, hogy miután 1941 júniusában parancsot kapott, hogy „könnyítse meg” a

zsidók teljes kiirtását, meglátogatta Treblinkát, hogy tapasztalatokat szerezzen az ottani

kivégzési módszerekről. Treblinkában szénmonoxidot (egészen pontosan dízelmotorok

kipufogó gázait) használtak erre a célra, de az elégtelen eredmények hatására megszületett

benne, Hößben a Zyklon B ciángázával való gyilkolás gondolata. (Lásd a vallomás 6. pontját.)

„A gázzal való tömeges kivégzések 1941 nyarán kezdődtek, és egészen 1944 őszéig tartottak.”

(4. pont)

A valóság viszont az, hogy „Treblinka 1942. július 24-én lett készen, és akkor kezdődött a

zsidók odaszállítása”.28

Eszerint Höß Treblinka létrejötte előtt egy évvel szerezte ott azokat a

tapasztalatokat, amelyek őt a cián használatának az ötletéhez vezették.

Vajon kinek az agyában születtek meg azok a gondolatok, amelyeket neki a vallomásában

össze kellett foglalnia? Meg akarták találni, kinek az ötlete volt a rovarirtó szer

ciántartalmának tömeggyilkosságra való felhasználása, és Hößt sikerült rávenniük, hogy

magára vállalja azt.

Pedig bizony jó lenne tudni, hogy az écesz valójában kinek a fejében született.

Mindezek után Butler nem átallja együttérzését nyilvánítani a kihallgatás vezetőjével, és

tolmácsolni annak véleményét a kihallgatott személy kettéhasadt lelkületéről:

„Az ember, aki a legtöbbet szenvedett a kihallgatás alatt, az nem a fogoly volt, hanem

Bernard Clarke.

Ő így emlékezik:

»Az elfogás előtt a hajam koromfekete volt. Három nap múlva középen egy fehér sáv

jelent meg hirtelen, amely megmaradt, míg a hajam többi része is fehérré nem lett.

Ez nem az események túlzott megterhelésének a következménye volt. De Höß büszkén

ismételte a foglyoknak adott utasításait, hogy ássanak gödröket, amelyekbe aztán

belelőtték őket. Felfedte, hogyan gyújtották meg a testeket, és a belőlük kiszivárgott

zsírt hogyan öntötték a többire.

A bűntudat egyetlen nyoma nélkül ismerte be, hogy mintegy kétmillió halottért

felelős, és hogy gyakorta napi tízezer embert is megöltek.

És ennek az embernek a feleségéhez és a gyermekeihez írt leveleit nekem kellett

munkaköri feladatként cenzúráznom. Néha elszorult a torkom. Két különböző ember

volt ebben az egy emberben. Az egyik brutális, és semmi tekintettel nem volt az emberi

életre. A másik lágy volt és szeretetteljes.«”

Vagyis Bernard Clarke-ot rendkívül megviselte mindaz, amit áldozatából végül sikerült

kivernie-kikínoznia.

Mint a könyv szerzője megállapítja, megtörése után „Höß egyetlen egyszer sem próbált

meg kibújni a felelősség alól, és nem tagadta, amit tett.” Vallomása azonban a logikai

lehetetlenségeket és az ellentmondásokat leszámítva is a helyzet természetéből fakadóan

jogilag semmis, mert súlyos kényszer hatása alatt jött létre.

Nem kizárt, hogy beismerésében egy vádalku is szerepet játszott. Höß nem vádlottként,

hanem tanúként jelent meg a nürnbergi katonai törvényszéken. Amennyiben ebben előzetesen

megegyeztek vele, talán könnyebben rávették a vallomásra. De azt talán elfelejtették közölni,

hogy Churchill felfogásának megfelelően a háborús bűnösöket általában ott ítélik el, ahol a

bűneiket elkövették, és ezért őt ki fogják adni a lengyeleknek.

Rupert Butler könyvének szavaival fejezzük be a Hößről szóló ismertetést:

„Látszólag érzéketlenül hagyta a halálos ítélet, amelyet perében egy különleges lengyel

bíróság hozott. (…)

Rudolf Hößt 1947. április 7-én az auschwitzi tábor területén a mellett a ház mellett

akasztották fel, amelyben a feleségével és a gyermekeivel élt.”29

28

Lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Treblinka 29

A Rupert Butler könyvéből vett szövegrészleteket T. K. A. fordította.

18

A krematórium hány szintjéről

Mint ennek az írásnak az elején láttuk, Nyiszli első benyomása a krematóriumról az, hogy

annak kéménye „egy hatalmas (…) kétemeletes gyárszerű épület végéből ugrik ki.” A

beszámolóját magyarul írta, amely minden bizonnyal az anyanyelve volt. A „kétemeletes” szó

a magyarban háromszintes épületet jelöl, amelynek van egy földszintje, és erre épült még két

emelet. A megnevezés nem veszi figyelembe a föld szintje alatt húzódó pince vagy alagsor

létét, illetve hiányát.

Ha megnézzük a 3. ábrán látható, a könyve szerint Nyiszli Miklósnak mintegy félévig

otthonául szolgáló krematórium képét, kétségtelenül igazat kell adnunk A holokauszt

Magyarországon című honlap ezt az épületet leíró szövegének: „Német stílusú földszintes

épület, meredek magas tetővel, amelyet sűrűn borítottak tetőablakok.”

Miután az SS-altisztek látogatását követően a különleges osztag (a Sonderkommando)

vezető emberei is ismerkedni járnak nála, meghívják őt vacsorára, hogy „a többi bajtársakkal

is” (34. o.) megismerkedjen. Nyiszli velük tart. „Itt is az ideje a vacsorának – írja. –

Felmegyek velük a krematórium első emeletére, az ott berendezett személyzeti szállásra.” (35.

o.)

Ha a személyzeti szállás az „első emeleten volt”, ahová a saját földszinti szobájából ment

fel, hol volt akkor a második emelet? Kétségtelen ugyanis, hogy az itt említett első emelet

csakis a padlástér lehetett; Nyiszli feltehetően kétszintesnek nézte az épületet, de kétemeletest

mondott. A padlástér berendezésére vagy átalakítására vonatkozó rajz sehonnan nem került

elő. Vagyis nincs dokumentáris bizonyítékunk arról, hogy mi volt a padláson.

5. ábra. Az Auschwitz II (az idézett könyv számozása szerint I.) krematórium 1943. február 20.

vagy 22-én készített fényképe. A baloldali kettős ablak a Nyiszli Miklós szobájáé lenne, ugyanennek

az oldalsó homlokzatnak a jobb oldalán a tüzelőanyag-raktár ajtaja látszik. A tetőn megfigyelhető

19

három megnyúlt tokkal bíró padlásablak. A képen jól látható a gépház is a kéménnyel.30

A kéményen

itt sincs nyoma a négy vaskos villámhárítónak. Pedig a kép jóval azok „megolvadása” előtt készült.

„Óriási csarnok, két oldalán kényelmes, egyszemélyes fekhelyek sorakoznak. (…) Vakító

fényárban úszik az egész csarnok. Itt nem takarékoskodnak a világítással, mint a KZ

barakkjaiban. Végigmegyünk a fekvőhelyek hosszú sorai között. Csak a fél kommandó van a

szálláson. Másik fele, száz ember, éjjeli szolgálatos” – írja Nyiszli. És noha már orvosi vizitjei

miatt is rendszeresen meg kellett ott fordulnia, egy szót sem ír sehol arról, hogy mindez

valójában padlástér, ahova az egyik (a gépház felőli) oldalon hat, a másikon hét apró

padlásablak meglehetősen gyér fényt bocsáthatott be (bár ki tudja, a helyiség talán nappal is

villanyfényben úszott), hogy a tető 45 fokos szögben lejt (szögmérővel megmérhető az 5.

ábrán), és ezért a szélektől csak több mint másfél méternyire lehet felegyenesedni, hiszen az

ember, a padló és a tető egy egyenlőszárú derékszögű háromszöget zár be. Vagyis egy adott

ponton a tető magassága megegyezik az illető pontnak a terem hozzá közelebb eső szélétől

mért távolságával.

A 4. ábra és a rajta levő lépték segítségével megismerkedhetünk a krematórium különböző

részeinek méreteivel. Ha lemérjük hány milliméter hosszú a 30 métert feltüntető lépték, akkor

egyszerű hármasszabállyal ki tudjuk számítani, hogy az épület bármely részletének

milliméterben mért hossza a valóságban hány méternek felel meg. Az eredmény nem

tökéletesen pontos, de a szakirodalomból ismert méretű helyiségeken végzett ellenőrző

számítások bizonyítják, hogy a valóságtól való eltérés jelentéktelen. Így meghatározva, a

krematórium voltaképpeni épületének és ezáltal a padlásának (vagyis az „első emeletnek”) a

hossza csaknem 55 méter, szélessége kb. 11, a felülete tehát 605 m2. A padlástér mindkét

szélének hosszában a hasznosítható területből mindenképpen leszámíthatunk egy-egy fél

métert (összesen mintegy 55 m2-t), de tovább szűkíti a teret, hogy ennek a krematóriumnak az

„első emeletén, a legénységi szállástól elkerítve asztalosműhely van; három asztalos végzi

benne az üzemnek szükséges munkát.” (108. o.) Ez is elvehetett legalább 20 m2-t. Kétséges,

hogy a gépház padlástere alkalmas lehetett volna lakhatásra vagy valamilyen állandó

tevékenység céljára, már csak a kémény térfoglalása, valamint az ottani, feltehetően magas

hőmérséklet miatt sem.

Mint tudjuk, 215 ember talált itt szállásra. A fenti levonásokkal legfeljebb 530 m2 állt

rendelkezésükre, vagyis mintegy 2,5 négyzetméter személyenként. Ez nemigen tette lehetővé

további bútorzat (asztalok, székek) beállítását. Márpedig Nyiszli első látogatásáról írt

visszaemlékezése alapján (lásd előbb) nem úgy tűnik, mintha az itt lakók az ágyukon ülve

költötték volna el táplálékukat.

Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában (Washington) van egy makett,

amely az Auschwitz II. krematórium (a birkenaui I-es) belsejét ábrázolja. Az a honlap,

amelyről ezt lehoztam, így ír az épületről: „A Krema II. egy kétszintes T alakú téglaépület

volt, amely padlástérrel és földalatti termekkel bírt.”

30

A kép Jean-Claude Pressac könyvéből való, lásd i. m. 335. o.

A világhálón: http://www.holocaust-history.org/auschwitz/pressac/technique-and-operation/pressac0335.shtml

20

6. ábra. A Krema II. makettje.31

A két szint kétségtelenül az épület földszintjére, valamint a padlástérre vonatkozott, nem

pedig a földalatti helyiségekre.

A makett szerint a padlásteret oszlopoktól tartott belső fal tette lakályosabbá, minden

bizonnyal mindkét oldalon. Ha valóban így volt, ez még jobban csökkentette a kihasználható

felületet, és teljesen elzárta a padlásablakokon bejutó fény útját. Két méter magas fal

megépítése esetén mindkét oldalon 2-2 méternyi felület reked kívülre, és maga a lakóhelyiség

– négy métert kivonva a 11 méterből – hét méterre szűkült volna. A lakható felszín így 440

m2, vagyis egy emberre 1,8 m

2 jut. Keskeny fekhelyekkel még így is megvalósítható az

ágysorok közötti (bár nemigen kényelmes) közlekedés.

Még ezután sem kizárt tehát, hogy a „sonderkommandós fűtött, levegős, tiszta helyiségben,

tiszta ágyban, puha párnán, meleg takaró alatt alszik, kitűnő az ellátása, kitűnő a ruházata.

Van mit szívjon és van, mit igyék. Talán ezért nem embertelenedik el, mint a tábor piszkos

bokszaiban, tetvek között fetrengő, éhségtől elkínzott emberek, akik egymást marcangolják

egy leejtett kenyérdarabért vagy fél krumpliért.” (66-67. o.)

Nyiszli egy megjegyzésével azonban megint összezavarja a képet: „…felmentem a

Sonderkommando konyhájára, ahol Michelnek, a francia nemzetiségű szakácsnak mindég

akadt néhány jó falatja a látogatói számára.” (119. o.) „Fent”, vagyis a padlástérben ezek

szerint még konyha is volt! A végén kiderülhet, hogy talán az ebédlő sem hiányzott!

A krematóriumban lakók a könyvben leírtak szerint igencsak el vannak szigetelve a

külvilágtól. A kapunál tábla hirdeti, hogy „a belépés idegennek, de még az idegen SS-nek is

tilos!” (39. o.) A Sonderkommando tagjai a „krematórium területét nem hagyhatják el…” (29.

o.) A zárlat még az ottani SS-katonákra is vonatkozik: „Ők csak, mint zárt csoport

távozhatnak innen egy tiszt vezetésével; úgy is kell ide visszatérniük!” (118. o.) Az

elővigyázatosság oka: nehogy valaki egy illetéktelennek „minden titokban tartott dolgot

31

A kép egyik lelőhelye:

http://www.scrapbookpages.com/auschwitzscrapbook/2005Photos/KremaIIModel.jpg

21

elmeséljen”32

. (A későbbi kiadások önkényes szerkesztői döntésre – hiszen Nyiszli már halott

volt – a „dolgot” helyett „gazságot” írnak.)

Mindezek alapján teljesen logikus, ha a főzést is házon belül intézik el, bár az itt készült jó

táplálékhoz, amely alapvetően különbözött attól, amit a tábor többi rabja kapott, a

nyersanyagot naponta be kellett szállítani. Erről Nyiszli nem tesz említést. Itt megjegyzi, hogy

„néhány ízes falatért keresem fel kis konyhájában a jó Michelt”. (119. o.)

„Kis konyhájában”! Vajon mennyire lehetett kicsi az a konyha, amelyben a „különleges

osztag” 215 tagjának és valószínűleg a krematóriumhoz beosztott harminc SS-nek is főztek?

Bizony a mesék birodalmában vagyunk. Ennyi embernek ilyen sok célra csak egy

többemeletes épületben találhattak volna teret. Különösen, ha tudomásul vesszük, hogy a

krematóriumnak még egy „óriási raktára” is volt valahol. Ez akkor derül ki, amikor

Nyiszlinek a különleges osztag tagjai jó körülményeiről azok jószívűsége jut az eszébe.

A krematórium udvarának kapuja előtt „dolgozik már napok óta egy ötszáz főből álló női

útépítő kommandó” – írja egy helyütt. A szigorú szabályok ellenére az őket őrző néhány SS-

katona beleegyezésével a sonderesek ételt, cigarettát, ruhaneműt hordanak ki a nőknek.

Mindezt nem az úgynevezett Kanadából, vagyis a tábor raktárbarakkjaiból szerzik, ahova a

deportáltak megérkezésekor elszedett csomagok tartalma került – hiszen azok nem a

krematóriumok területén vannak, ezért oda csak különleges engedéllyel mehetnének, ha

egyáltalán beengednék őket –, hanem a saját épületükből hordják ki, ugyanis a „krematórium

óriási raktárában van bőven ruha, cipő, harisnya”, nyilván olyan holmik, amelyek az

„elgázosítottaktól” maradtak. Nyiszli hozzáteszi: „Több ezerre becsülöm azoknak a számát,

akiket a Sonderkommando megsegít.” (67. o.)

Megpróbálunk majd utánanézni, hol lehetett ez az „óriási” raktárhelyiség.

Hát a harminc SS-legény?

Ha – mint Nyiszli állította – százhúsz SS tartozott a négy birkenaui krematóriumhoz, akkor

– mint már kiszámoltuk – egybe harminc jutott. Vajon hol pihentek, ettek, aludtak ezek az

emberek? Hiszen állandó jelleggel abban az épületben éltek, amelyik egyúttal a munkahelyük

is volt. Mivel a padlástér – mint láttuk – szinte többszörösen is foglalt volt már, az SS-katonák

kétség kívül csak a földszinten tanyázhattak. Ezt igazolja Nyiszli egyik mondata is: „Miután a

beteglátogatást az SS-szálláson befejezem, felmegyek a Sonderkommando szállására.” (61.

o.)

Az alaprajz segítségével (lásd a 4. ábrát) végzett helyszíni szemlét kezdjük attól a

pillanattól, amikor Nyiszli először érkezik a krematóriumba. Nincs leírás arról, hogy

Mengelével hogyan jutottak be az épületbe; szinte egyből Nyiszli szobájában vannak. „Innen

– olvashatjuk a könyvben – egy homályos, hosszú folyosón áthaladva újabb helyiségbe érünk.

Világos, kétablakos, legmodernebb típusú boncteremben vagyunk.” (31. o.) A folyosó az

lehet, amely a szobát a hamvasztóval (ahogy Nyiszli mondja: égetővel) összeköti. Ennek

hossza (az előbbiekben vázolt számítások szerint) csaknem 9 m volt, és ablak nélküli lévén,

valóban homályos lehetett. Nagyon különös viszont, hogy sem itt, sem később lényegében

nem esik szó arról, hogy az orvosnak a lakószobája és a boncterem között szükségszerűen át

kellett haladnia az égetőtermen és a kivégzőhelyiségnek mondott részen. Eltöprenghetünk,

hogy vajon miért nem találunk erről leírást? Az égetőteremről többször is olvashatunk, de

arról, hogy a szerzőnek mindennap többször is át kellett haladnia rajta, arról nem. Két kissé

homályos kivétel van: egyszer említi, hogy egy meg nem határozott helyről a szobájába tartva

át kell haladnia „a kazántermen” (147. o.), egy másik alkalommal pedig, hogy

32

Lásd a könyv 1947-es kiadásának 93. oldalán.

22

orvoskollégáival a boncterem felé tartva „az égetőtermen megyünk keresztül” (160, o.). Ez

utóbbi úgy hangzik, mintha más úton is mehettek volna, de kivételesen ezt választották. A

vázlaton „kivégzőhelyiség”-ként megjelölt szobáról viszont elmondja, hogy a boncterem

mellett található, és hogy ott tarkólövéssel végeztek ki embereket.

A boncoláshoz szükséges kellékeket tartalmazó szekrények valószínűleg a rajzon a

boncteremtől jobbra feltüntetett helyiségben álltak, abban, amely az „aranyolvasztó” fölött

volt.

A holokauszt Magyarországon című honlap eligazít néhány apróbb részletben: „Az

égetőből nyílt a tüzelő és a szénraktár, és egy kis folyosó, amelynek túloldali falán volt a

szolgálatvezető (Kommandoführer) irodájának bejárata, valamint a WC és a fehércsempés,

tízszemélyes zuhanyozó ajtaja.” Ezek szerint Nyiszli a szolgálatvezető irodáját kapta meg

saját szobául. Találgassunk. Az attól balra látható kis vonalkázott rész esetleg a padlástérbe

vezető létrát (vagy lépcsőt) ábrázolja, mellette a vécé következett, és a két kissé nagyobb

helyiség egyike a zuhanyozó, a másik talán a vetkőző lehetett

Az Auschwitz jegyzőkönyv szerzői a különleges osztagot így írták le: „A Sonderkommando

legénysége elkülönülten élt. A belőlük áradó szörnyű hullaszag miatt sem érintkeztünk velük.

Mindig piszkosak voltak, rongyosak, teljesen elvadultak, brutálisak és erőszakosak.”33

Alig két hónappal később dr. Nyiszli Miklósnak már egészen más benyomásai vannak

róluk. Mind az egyéniségük, mind életmódjuk alapvetően más lett. Mintha időközben a rájuk

vonatkozó szabályok és az életkörülményeik is lényegesen megváltoztak volna. Ismét a

könyvből idézünk: „…fehércsempés, tízszemélyes zuhanyfürdő áll itt a Sonderkommando

rendelkezésére. Akik hullákkal dolgoznak, azoknak gyakran kell tisztálkodni. Kétszer naponta

kötelező a fürdés, ezt szívesen vállalja mindenki.”(60. o.)

Mivel az említett folyosón kívül másutt nemigen van nyoma hasonló mellékhelyiségeknek,

a jelek szerint ez volt az egyedüli vécé, amely 245 ember rendelkezésére állt, és a

tízszemélyes zuhanyozót is közösen használta az SS és a „különleges osztag” valamennyi

tagja, naponta kétszer. Bár sorbaállás szükségszerűen kellett legyen, úgy látszik, mindez

mégis zökkenőmentesen működött, mert Nyiszli semmi problémát nem említ velük

kapcsolatban.

Miközben így szétnéztünk a krematórium földszintjén, furcsa módon nem bukkantunk

nyomára az SS-legények szálláshelyének. Azért nekik is kellett valahol lakniuk. Tekintettel az

ottani sok jövésre-menésre, nem valószínű, hogy az égetőkemencék előterében helyezték

volna el ágyaikat. A gépházba ugyan – ha pontos a rajz – a kémény körül szűkösen elfért

volna harminc ágy, de kétséges, hogy a hely (különösen hogy itt a leírások szerint az

elgázosítottak nem hasznosítható holmijának elégetésére szolgáló kályhák is voltak34

)

elfogadható körülményeket nyújtott volna. Ennél már jobb helyzetben lehettek a tábor

foglyaiból összeállított Sonderkommando tagjai is a padlástérben. És ne feledjük, hogy az

„óriási raktárnak” sem akadtunk nyomára. Vajon honnan varázsolták elő a

sonderkommandósok az útépítőknek ajándékozott különböző javakat?

De képzeljük csak el: még saját helyiséggel bíró borbély is létezett. „Hajnyírásra,

borotválkozásra a krematórium épületében levő SS-borbélyműhelybe járhatok – írta Nyiszli.

(31-32. o.)

Mengele kórboncnokának könyvéből olyannak tűnik ez az épület, akár egy feneketlen

zsák, amelybe minden belefér.

A Krema III-ban (a birkenaui kettes krematóriumban) annyival több hellyel lehet számolni,

hogy a Nyiszli és az ő boncoló tevékenysége által elfoglalt helyiségeket ott másra lehetett

felhasználni.

33

Lásd: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/au_jegyz_3.html 34

Lásd A holokauszt Magyarországon című honlapnak a krematórium földszintjét bemutató képe szövegét.

23

Nyiszli úgy tekinti, mintha a Krema IV. és a Krema V. (vagyis a hármas, illetve négyes

birkenaui krematórium) mindenben ugyanolyan lett volna, mint az első kettő. Még csak

véletlenül sem fogalmaz meg néminemű különbséget, pedig állítása szerint „betegellátási

teendőit” minden nap ott is elvégezte (68. oldal), sőt, amikor 1944 őszén első tanyáját

„lebontották” (mint látni fogjuk, valójában nem is bontották le), orvostársaival és a

boncoláshoz szükséges felszereléssel együtt átköltözött az utolsó krematóriumba.

Lássuk, hogy nézett ki ez a két épület. A Krema IV. képét másolom ide, mert az V-öst a

rendelkezésre álló fotón a fák lombjai nagyrészt eltakarják.

7. ábra. A Krema IV. (a birkenaui hármas krematórium)

35

Az utolsó két krematóriumnak nincsenek földalatti helyiségei, a tetejük pedig szinte

egészen lapos (a dőlésszög itt csak kb. 15o-os volt), ezért – különösen ennyi embernek –

lakásként szolgáló padlásterük lényegében még elméletileg sincs. Ha a 8. ábra lelőhelyén

található rajzokat az említett módon matematikailag megvizsgáljuk, kiderül, hogy a padláson

csak egy négyméteres sáv van középen, ahol egy felnőtt ember felegyenesedhet, s ha a Nyiszli

által megadott számú valamennyi sonderkommandóst ide, erre a sávra akarjuk telepíteni, egy

embernek mindössze egy és egy negyed négyzetméter jut.

35

Lelőhelye: http://www.scrapbookpages.com/Poland/Birkenau/Birkenau03B.html

24

8. ábra. A Krema IV. és a Krema V., vagyis a birkenaui III. és IV. krematóriumok alaprajza.

36

Az épület földszintjén szétnézve megállapíthatjuk, hogy az SS-katonák itt nem találhattak

maguknak helyet, hacsak a hullaraktárban vagy éppenséggel valamelyik gázkamrában nem

szállásolták el magukat.

Az olvasók többsége nem ismeri a helyrajzi részleteket. Ezek pontos ismertetését Nyiszli

Miklós is elkerüli, ezért azt tud elhitetni velük, amit akar.

A halottak

Nyiszli Miklós összefoglalja, hogy az Auschwitzban tapasztalt öldöklés során mely

halálnemeknek lehetett a tanúja: gázhalál, máglyahalál, kloroformos injekciók okozta

szívhalál, tarkólövés, foszforgránátos halál37

, valamint a lángszórókkal történő kivégzés (189.

o.). Valamennyi erőszakos halálnemmel elhunyt ember hulláját a krematóriumokban égették

el, és ugyanez történt azokkal is, akik valamely természetesnek mondható ok miatt, például

járványos betegségben (főleg tífuszban) pusztultak el. A könyv tanúsága szerint a legtöbb

áldozatot a gázzal való gyilkolás szedte. Mindenekelőtt a Krema II (az egyes birkenaui

krematórium) működését ismerteti, amelyben állítólag a boncterem és a szobája is volt.

„A krematóriumban megszakítás nélkül, éjjel-nappal folyik a munka” – olvashatjuk a 28.

oldalon. Nyiszli szerint „az égetőterem körülbelül százötven méter hosszú, világos, fehérre

meszelt, betonpadlós helyiség, óriási vasrácsos ablakokkal” (38. o.). A valóságban a

krematórium egész épülete kb. ötven méter hosszú, és ebből – mint Pressac is felhívja rá a

figyelmet – a hamvasztó- vagy égetőterem mindössze harminc, vagyis szerzőnk a tényleges

hosszának az ötszörösét veszi. Ugyanakkor azt is állítja, hogy itt „tizenöt égetőkazán nagy

vöröstéglás építményekbe van külön-külön beágyazva” (38. o.). Valójában: öt égetőkemence

volt, mindegyikben 3-3 égetőrekesszel; így jön ki a tizenötös szám.38

Hogy a zavar még nagyobb legyen, a Szegedi Tudományegyetem említett honlapja – talán

Nyiszlit is félreértve – azt írja; hogy itt „15 háromrészes kemence működött”, ami azt

36

A rajz a Szegedi Tudományegyetem könyvtárának Auschwitz-Birkenau magyar honlap címû oldaláról való.

Lásd: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/holocaust/auschwitz/krema3.html 37

Nyiszli azt írja, hogy a milói gettó népének a bevagonírozása után foszforgránátokat dobtak be az ablakon. „A

vonat még el sem indult velük, már halottak voltak valamennyien.” (186. o.) 38

Jean-Claude Pressac i. m. 473. o.

25

jelentené, hogy 45 égetőrekesz lett volna összesen.39

Ez természetesen nem igaz, de ha

alaposabban körülnéznénk az elérhető források között, talán még több – nyilván

tanúbizonyságokra alapozott! – változatot is összegyűjthetnénk. Ugyanez a honlap a hármas

és a négyes birkenaui krematóriumokról – amelyek az első kettőnél kisebbek voltak - azt

állítja, hogy mindegyiknek „8 kemencéje volt”40

. Ez nyilvánvalóan nyolc égetőrekeszt jelent,

amelyek ott talán kettesével helyezkedtek egy-egy kemencében.

A naponta elhamvasztottak számáról az Auschwitz jegyzőkönyv 4. részében ezt

olvashatjuk: a két első krematóriumban a „kemencék kapacitása eléri a napi 2000 holttestet.

(…) A kisebb krematóriumok ugyanazzal a metódussal dolgoznak, csak éppen feleakkora

kapacitással. A négy krematórium összteljesítő képessége tehát naponta 6000 elgázosítás és

elégetés.” (Az eredeti szöveg kiemelése.)

Nyiszli, mint mondani szokták, másként emlékszik. Egy krematóriumnak szerinte „ötezer

ember elégetése a napi kapacitása. Összesen négy krematórium dolgozik ugyanezzel a

teljesítőképességgel. Húszezer ember megy át naponta a gázkamrákon, onnan a

hamvasztókemencékbe.” (46. o.; a kiemelés tőlem – T. K. A.) Vagyis nemcsak a felépítés, a

nagyság, a kémények, a személyzeti szálláslehetőségek vagy az elgázosítás általa leírt

módjának a tekintetében nem lát különbséget a krematóriumok között, hanem az égetési

kapacitáséban sem. Pedig Nyiszli ottani beteglátogatásain kívül arról is írt, hogy 1944 végén -

1945 elején legalább egy hónapot ott lakott, de a szövege tanúsága szerint nem vette észre,

hogy hol van.

A korábbi periódusra visszatérve, Nyiszli szerint tehát naponta húszezer ember szállt

füstbe a négy krematóriumból. De a fogvatartók ezzel sem tudták a gyilkolási igényeiket

követni, ezért segítségül hívták a tábortól délnyugatra fekvő erdőcske nappal állandóan

füstölgő, éjjel messzire világító máglyáit is. Ezek naponta öt-hatezer embert emésztettek el

(77. o.), vagyis a tábor napi „összteljesítménye” meghaladta a huszonötezret.41

Nyiszli láthatóan nem tudja, mióta létezik a négy birkenaui krematórium.42

De amikor a

náluk tett első látogatásakor a különleges osztag tagjaitól (a sonderesektől) meghallgatja a

krematóriumok építésének a történetét, kétségtelenül 1940-től számítja működésüket, mert

arra gondol: „Azóta négy év telt el. Millió és millió ember szállt le vonatjáról a rámpán, és

lépett be a krematóriumok kapuján.” (37. o.)

Ha krematóriumokban tényleg éjjel nappal, megszakítás nélkül folyt a munka, és ha

huszonnégy óra alatt valóban 20 000 embert hamvasztottak el az összesen létező 46

(15+15+8+8) égetőrekeszben, és az égetés valóban húsz percet tartott, mint Nyiszli írja, akkor

egy rekeszbe hat holttestet kellett volna egyszerre behelyezni. Húsz perc után, anélkül, hogy

kissé hagynák lehűlni a kemencét, és kiszednék a hamvakat, a következő égetési ciklusra

azonnal újabb hat-hat hullát kellett volna behelyezzenek. És ennek így kellett volna mennie

heteken, hónapokon át.

Amennyiben naponta folyamatosan 25 000 embert öltek volna meg, az áldozatok száma

egy év alatt meghaladta volna a kilencmilliót, négy év alatt pedig a harminchatot.

Persze Nyiszlitől is megtudjuk, hogy azért voltak üresebb periódusok, főleg amikor éppen

nem érkeztek újabb deportált-szállítmányok, de azért könyvének utóhangjában megjegyzi:

„Kétmillió ártatlan embert kísért a szemem a gázkamrákig.” (210. o.) Eközben egy fél

esztendő sem telt el. Hány milliót számítsunk akkor végül is Auschwitz áldozatai közé?

39

Lásd http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/holocaust/auschwitz/krema1.html 40

Lásd a 8. ábrán látható alaprajzhoz a honlapon csatolt szöveget. 41

Hivatalos német adatok szerint a két nagy krematóriumban 1440, a két kisebben 768 holttestet lehetett

huszonnégy óra alatt elhamvasztani, amint azt például a Memorial and Museum Auschwitz-Birkenau

honlapján olvashattuk. A honlapot idôközben átdolgozták, és ezekre az adatokra nem sikerült rábukkanni

benne. 42

A holokauszt Magyarországon honlap pontos adatokat közöl:„ A krematóriumokat az eredeti tervekhez képest

késve, hivatalosan 1943. március 22. és június 25. között adták át a következő sorrendben: IV. március 22., II.

március 31., V. április 4., III. június 25.”

26

A kezdeti hivatalos négymillióhoz való hosszas ragaszkodás után ma a legmakacsabb

specialisták sem igen teszik már egymilliónál többre az ott megholtak számát, akik között

nem csak zsidók voltak, és inkább a ragályos betegségek és a nélkülözések ragadták el őket,

mint a közvetlen erőszak.

Ideje lenne már megtudnunk minderről a teljes igazságot.

Ez nem lesz könnyű. Nyiszli Miklós könyvének 1947-es kiadásában olvashatjuk:

„…teljesen kiszorítottak Európából egy népet, a zsidó népet…”43

Ez egy féligazság volt, mert

Európa számos országában nem is szándékoztak, ezért meg sem kísérelték kiszorítani őket. A

könyv 2004-es magyarországi kiadásában ugyanez a szöveg – kétségtelenül az új kiadás

szerkesztőinek aktuálisnak tekintett átírásában - már így hangzik: „…teljesen kipusztítottak

Európából egy népet, a zsidó népet…” (99. o.)44

Ez egy rendkívül nagy hazugság, amint azt –

pedig közülük sokan kivándoroltak Amerikába és Izraelbe – Európa valamennyi országában

virágzó zsidó szervezetek léte is bizonyítja.

Ilyen módszerek mellett aligha juthatunk az igazsághoz vezető útnak még a közelébe sem.

A máglyák füstje

Egy kora délelőtt (szerzőnk könyvében nemigen szokás az időpont némileg közelebbi,

mondjuk hónap szerinti megjelölése) „telefonutasítás érkezett számomra – írja Nyiszli –, hogy

haladéktalanul menjek ki a máglyához, és az ott felgyülemlett gyógyszereket meg

szemüvegeket hozzam be a Krema I-be. Ezeket ugyanis itt osztályozzák, és innen szállítják

el”. (73. o.)

A máglyák a leírások szerint árokszerű gödrök voltak, amelyekben hatalmas tűz égett, és a

tábor meggyilkolt foglyainak egy része bennük vált hamuvá. Mivel ezek a negyedik birkenaui

krematórium közelében, de a voltaképpeni tábor határain kívül feküdtek, Nyiszlinek a

megbízatás végrehajtásához különleges engedélyt kellett „az irodában” beszereznie a maga és

két fogoly segítője számára.

De vajon miért küldték éppen őt a gyógyszerek beszállításához? Hiszen – mint írja – „a

krematóriumbeli SS-ek teljesítenek itt szolgálatot, és itt dolgozik a II-es krematórium hatvan

embere, a Sonderkommando ide beosztott emberei. Ez a nappali szolgálati csoport. A

kommandó reggel héttől este hétig dolgozik, akkor leváltja az éjjeli csoport hatvan embere;

ezeket a IV-es krematórium szolgáltatja.” (74. o.) A beszállítást elvégezhették volna a

különleges osztag hazatérő tagjai, míg rá csak a gyógyszerek szakszerű csoportosítása

hárulhatott volna – mint ahogy az a könyve szövege szerint a krematóriumokban összegyűlt

anyag esetében is történt.

Igen különös, hogy ennek a feladatnak az elvégzésére Nyiszli Miklós csak egyetlen

egyszer kapott megbízást. Pedig – mint megtudhattuk – naponta öt-hatezer áldozat hamvadt el

itt a tűzben. Az innen szálló „fekete füstoszlop” az egész táborban látható volt „a nappal és az

éjszaka minden órájában. Nappal sűrű felhőként takarta a birkenaui erdő fölött az eget, éjjel

mintha a pokol tüze lenne, világította meg a környéket.” (73. o.) Ezért itt folyamatosan

nagymennyiségű készletnek kellett felgyűlnie. De doktor Mengele a váradi orvost mégiscsak

egyetlen egy alkalommal küldi el ide.

Mintha csak azért tette volna, hogy Nyiszli ezt is lássa, és tanúskodhasson róla, ha ennek

eljön az ideje. Akkor is kimenti majd őt (és orvostársait is) a halálból, amikor a két utolsó

különleges osztag négyhónapos ideje lejártával azok tagjait kivégezik. Hiszen Nyiszli mindkét

alkalommal meg volt győződve arról, hogy ütött az utolsó órája, és amikor az orvosokat az

osztag halálos ítéletének végrehajtása előtt kiszólítják, úgy érzi, hogy csak haladékot kapott.

43

Dr. Nyiszli Miklós i. m. 1947, 78. o. 44

A kiemelések tőlem – T. K. A.

27

Pedig Mengele – majd látni fogjuk – úgy tűnt el az oroszok közeledtekor a táborból, mintha

megfeledkezett volna arról, hogy Nyiszlit – a „titkok” titokként való megmaradása érdekében

– el kellett volna tétetnie láb alól. Meglehet, hogy ha nem sikerült volna meglépnie, valóban

főleg Nyiszli tanúvallomása alapján akasztották volna fel.

Az Auschwitz jegyzőkönyv soraiból az derül ki, hogy hullák nyírfaliget mögötti szabadtéri

égetésével a krematóriumok megépítésekor felhagytak. Addig az ott lévő két „bunkerben”

(átalakított parasztházban) folyt volna az elgázosítás. „1943. február végén kezdte meg

működését az újonnan felépített krematórium és gázkamra Birkenauban. A nyírfaligetben

abbahagyták az elgázosítást és a hullaégetést, s ettől az időponttól kezdődően az erre a célra

létesített 4 krematóriumban végezték ezt a tevékenységet. A nagy árkot a nyírfaligetben

lefedték, s a talajt elegyengették. A hamut korábban is már trágyázásra használták a

harmansei gazdaságban, s így ma már alig találhatók meg a tömeggyilkosság nyomai.”45

A szöveg szinte azt sugallja, hogy – már egy év után! – kár is keresni ezeket a nyomokat.

De mintegy két hónappal Vrba és Lanik szökése után néhány tanú szerint a máglyák újból

(vagy mégiscsak?) működnek. Egyikük a későbbi Nobel békedíjas Elie Wiesel, aki

tizenötödik életévét már betöltötte, amikor 1944 májusának második felében családjával ebbe

a táborba deportálták. Ő is mindjárt „észreveszi” a krematóriumok kéményéből feltörő

lángokat.46

Ez – mint az első fejezetben láthattuk – egy hamis állítás. Márpedig ha valaki

hazugsággal indít, annak csak gyanakodva fogadhatjuk minden további kijelentését. Bár még

korántsem értünk kiértékelésének a végére, a Nyiszli esete már eddig is bőséges bizonyítékot

tár elénk ennek a következtetésnek a megalapozottságáról.

Elie Wieselnek a máglyákkal kapcsolatos élménye alig egy-két hónappal előzheti meg

Nyiszli ottani látogatását. Őt és apját a rámpánál a munkaképesek csoportjába válogatták.47

Ennek ellenére az ötös rendbe sorakoztatott oszlopot – vagy legalábbis annak egy részét –

fogvatartóik mindjárt a halálba küldték.

A filmből idézünk:

„Egy fogoly futott el mellettünk.

- Most örültök? Szerencsétlenek. A krematóriumba kerültök.

Úgy látszik, a fogoly igazat beszélt, mert nem messze tőlünk egy gödörből lángok

kígyóztak fölfelé. Hatalmas lángok. Valamit égetnek ott.”

Nem világos, miért keveri össze Wiesel a krematóriumot a máglyával. Itt – könyvének

szövege szerint – két gödörről volt szó, az egyikben gyermekek égtek, egy nagyobb gödörben

pedig a felnőttek.

Nyiszli szerint a helyszínen „egy szalmatetős, hajdan sárgára meszelt parasztház áll,

csukott zsalugáterekkel”; ez nyilván az egyik „bunker”, amelyet az Auschwitz jegyzőkönyv

szerint gázkamraként használtak. Most szó sincs gázról, az épület csak vetkezésre szolgál.

Lássuk az ő leírását:

„Körülbelül ötezer lelket számláló tömeg áll rémült dermedtségben az udvaron. Körülöttük

sűrű SS-őrlánc, pórázon tartott óriási vérebekkel. Három-négyszázan kerülnek egyszerre a

vetkezőbe. Sűrű botütésektől nógatva, ledobálják magukról a ruhát, és meztelenül kilépnek a

ház túlsó oldalán levő ajtón, hogy helyet adjanak az utánuk következő áldozatoknak.

Amint az ajtón kilépnek, idejük sem jut arra, hogy körülnézzenek, helyzetük

borzalmasságát még fel sem foghatják, máris karon ragadja őket egy-egy sonderkommandós,

45

Lásd az Auschwitz jegyzőkönyv negyedik részében. 46

Élményeit és szavait a Mondani a mondhatatlant című, 1995-ben róla készült magyar filmből idézem. A film

szövegének nagy része Wiesel írásaiból származik, legtöbbjük Az éjszaka című könyvéből. Ezért a filmben

történteket és mondottakat egybevetettem a könyv svéd fordításával. Lásd Elie Wiesel: Natten; Gryningen;

Dagen. Forum, Svédország, 1985, 28-38. o. 47

Wiesel könyvében a baloldali oszlopba kerültek a munkára, a jobboldaliba pedig az azonnali megsemmisítésre

szántak. Az irodalomban és a világhálón található anyagokban e kérdést illetően nagyfokú megosztottság

tapasztalható; többnyire fordítva tudják. Itt nincs értelme ezt vitatni.

28

és viszi az SS-őrök sorfalai között a fáktól szegélyezett, kanyargós, körülbelül százötven

méternyi úton a máglyához, amit csak az útjuk végén pillantanak meg, amint a fasorból

kilépnek. (…)

Amint a szerencsétlen áldozat kiér a fasorból, a máglya mellől két másik Sonderes ragadja

karon, és tizenöt-húsz méteren át az SS-lövész fegyvere elé vonszolja. Itt, a borzalmas

halálordítások közt a lövés csupán egy csattanás. Egy csattanás, és a legtöbbször még élő

áldozatot belelökik az árok tűztengerébe.” (75-76. o.)

Wiesel filmjében (és könyvében) szó sincs semmiféle házról, nincs vetkezés, mindenki

abban a ruhában halad a máglya felé, amelyikben megérkezett. Sem az SS, sem a különleges

osztag tagjairól, sem pedig erőszakos ráhatásokról itt nem esik említés, az emberek mintha

valamiféle kötelességtudatból bandukolnának a parázsló-lángoló gödrök felé. A csoport a

kaddist, a zsidó halotti imát kezdi mondani. A szöveg a kiszolgáltatottság miatti szomorúság

és a beletörődés hangulatát árasztja. Mindenki zokogott.

Lassan mind közelebb jutottak az árok széléhez. Nem tudni, Wieselék mentek-e az élen,

vagy az előttük levő sorok közben sorra belehulltak a tűzbe. Ha ez utóbbi történt, teljes

bizonytalanságban vagyunk, hogy maguktól ugrottak-e bele, vagy pedig voltak ott valakik,

akik belelökték őket.

„Egyre közelebb kerültünk a gödörhöz, ahonnan pokoli forróság csapott meg. »Én

nekimegyek a villanydrótnak, mondtam apámnak. Még az is jobb, mint órákig haldokolni a

tűzben.«”

Különös egy szöveg. Az ember azt gondolná, hogy egy tizenöt éves fiú nem lehet annyira

ostoba, hogy azt higgye: a parázs- és lángtengerben még órák hosszat fog szenvedni, míg

meghal. Vagy ha mégis az, akkor legalább immár felnőttként, a helyzet leírása közben

valamilyen módon reflektálni tudhatna a hajdani értelmetlen gondolatára. De semmi ilyesmi

nem történik. Persze az is lehet, hogy mindez csak egy stilisztikai kreálmány a tájékozatlan

olvasó nagyobb elborzasztására.

Aztán hirtelen megtörténik a csoda: „Két lépésnyire a gödörtől ránk parancsoltak, hogy

kanyarodjunk jobbra.” A barakkokhoz vezették őket, ahol le kellett vetkőzzenek, majd

megnyírták és fertőtlenítették őket. Itt már megtapasztalták mások erőszakos fellépését:

botokkal felfegyverzett foglyok igen durva módon serkentették őket a gyorsabb mozgásra.

Lényegében az történt tehát, hogy lelki megkínzásuk céljából előbb kivitték őket a

nyírfaligeti máglyákhoz, majd – mint amikor a halálra ítéltnek megkegyelmeznek –

visszavitték őket a tábor területére. Az persze továbbra sem világos, hogy vajon nem égettek-e

el legalább néhányat közülük is.

Vissza kell még térnünk Elie Wiesel egy mondatához, amelyet a kisebbik égő gödörhöz

való közeledésükkel kapcsolatban írt le: „Egy teherautó állt meg a gödör szélénél, és

beleöntötte a rakományát. Gyerekek voltak. Egészen kis gyerekek. Csecsemők! Igen. Láttam.

A saját szememmel láttam a gyerekeket a lángokban.”

Erre a Nobel békedíjas emlékiratíró az egyedüli tanú. Soha senki más ilyet nem említett,

pedig a mellette levők is kellett lássák, akik ha nem érték is meg a háború végét,

elmondhatták volna másoknak, és például a másik nagy tanú, dr. Nyiszli Miklós is

értesülhetett volna róla, és idézhette volna hallomásból.

Nem tudhatjuk – hiszen a leírásból ez sem derül ki –, hogy a tüzes gödörbe borított

csecsemők éltek-e még, vagy már halottak voltak.

Elie Wiesel tehát az esetet a saját szemével látta. Nem említi, hogy kik lehettek azok a

személyek, akik ezt véghezvitték. Lehet, hogy a különleges osztag tagjai voltak, de talán

valószínűbb, hogy németek. A parancsot viszont mindenképpen németek adták ki rá. Egy

ilyen cselekedet megtervezőit és végrehajtóit csak gyűlölni lehet. Wiesel a gyermekekről

szóló történetével igazolja azt a gyűlöletet, amelyet Ilja Grigorijevics Ehrenburg, aki költő,

író, de főleg Sztálin hithű propagandistája volt, így fogalmazott meg „Gyilkolj!” című

háborús röplapjában: „Öljetek! Dicső szovjet harcosok, öljetek! A németek nem emberi

29

lények... Az a szó, hogy »német« a mai naptól legyen a legnagyobb szitokszó, amit a szátokra

vesztek... Ölnöd kell, és ha nem öltél meg legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod

kárba veszett...”48

Két objektív tény alapvetően ellentmond a máglyákról szóló történeteknek. Az egyik az,

hogy egy gödörben nem lehet nagy tüzet rakni, mert akadozik az oxigén-utánpótlás. A tűz

felfelé lobog, a felmelegedett levegő felfelé száll, és a tüzelő csak akkor tud égni, ha

valamilyen módon friss levegő áramlik az aljához. Egyébként legfeljebb csak senyvedésről

beszélhetünk. Jean-Claude Pressac, hogy maga előtt is bebizonyítsa az ilyen tűz

hatékonyságát, egy gödörben többször is megpróbált egy döglött nyulat elégetni. Nem sikerült

neki, ezért nem sokat dicsekedett a kísérletével.49

A birkenaui gödrökben történő holttestégetések legfőbb akadálya azonban a talajvíz magas

szintje volt. Érdemes megtekinteni például a 9. ábrán levő fényképet. Egy késő őszi tájat

ábrázol, az előtérben egy hosszanti mélyedés van, a háttérben egy nyírfaliget.

9. ábra. Alan Jacobs amerikai pszichoterapeuta, író és fotós 1979 és 1981 között a Cybrary of the

Holocaust támogatásával fényképeket készített Auschwitz-Birkenauban. Ez egyike a képeknek. Angol

nyelvű felirata magyarul így szól: „1944-ben, amikor a négy birkenaui krematórium már nem volt

képes lépést tartani a megsemmisítéssel, naponta mintegy húszezer holttestet ebben vagy más hasonló

gödörben égettek el. Ezek a gödrök hozzávetőlegesen 100 méter hosszúak voltak.”50

48

Ez a szöveg a folytatásával együtt a világhálón sokfelé megtalálható. Lásd például:

http://www.hunsor.se/kitekinto/felszabadultunk050404.htm 49

Robert Faurisson: Válasz Jean-Claude Pressacnak a gázkamrák kérdéséről (1994). Lásd a

http://vho.org/aaargh/fran/livres6/RFPressacmag.pdf világhálós címen. 50

Lásd a http://remember.org/jacobs/LongPit.html címen a világhálón. Az egész képgyűjteményt bemutató

honlap címe: http://remember.org/jacobs/. Vessük össze az adatokat: Nyiszli szerint ilyen gödrökben „csak”

öt-hatezer holttestet égettek el naponta, és ő csak két, egyenként ötven méter hosszú árokról beszél.

30

A hosszú gödör megörökített részletén a talajt sekély víz borítja. A víz zöld színét a benne levő

moszatok adják (minden bizonnyal főleg békanyál), és ez a víz tartós jelenlétét bizonyítja, kizárt tehát,

hogy egy eső utáni ideiglenes vízfelületet látnánk. Kissé távolabb nagyobb növényeknek a vegetációs

időszak után visszamaradt részei vannak. A Göteborgi Egyetem növénytani tanszékének egyik tanára

szerint ezek egy gyékényfaj példányai, minden bizonnyal – amennyire a képről felismerhető –, a

széleslevelű gyékényé. Ez a növény a sekély vízben érzi jól magát.51

Mindez azt bizonyítja, hogy itt

egy vizenyős területről van szó, ahol a talajvíz szintje az év folyamán többnyire magasabb, mint a

mélyedés alja. Ebben a gödörben tehát, mint ahogy a közelében lehetséges többi hasonlóban

sem, soha senki nem rakott, mert nem is rakhatott nagy tüzeket.

Egy 1941. október 30-án kelt, a tábor tervezésére vonatkozó német szakértői jelentés a

helyszínről ezt állapította meg: „A talaj jellemzői igen rosszak. A humusztalaj alatt márga és

meszes agyag található, beágyazott kaviccsal és kisebb kiterjedésű földalatti homokpadokkal.

A talajvíz szintje 30 centiméter és 1,2 méter között változik. A terep jelenleg mocsaras.”52

Ezért kellett a tábor egész területét, részben a környékét is vízlevezető árkokkal behálózni,

ahogy azt részletesen feltünteti a Das Konzentrations- und Vernichtungslages Auschwitz II

(Birkenau) – Ausbaustand August 1944 című térkép.53

Ennek a hálózatnak egy részét látjuk a

3. ábrán.

A Mondani a mondhatatlant című filmen, miközben a narrátor Elie Wiesel könyvéből

idézi, hogy közvetlen a táborba érkezésük után apjával és más fogolytársaikkal miként

közeledtek az izzó gödörhöz, a filmen a szöveg írója letér az útról, és közelebbről megnéz egy

nagyobb tócsát. A tócsa vizének szintje néhány milliméterrel van lejjebb, mint a növényzettel

benőtt környező talajé, és néhány centiméterrel, mint az az út, amelyről a „főhős” odajutott. A

nézőnek az az érzése, mintha Wiesel szövegének a karikatúráját látná a képernyőn.

Kétségtelen, hogy a napsütéses szép nyári felvételen nem eső-, hanem talajvíz tölti ki az

ismeretlen mélységű gödröt.

Nyiszli Miklóstól pontosan megtudjuk a gödör, vagy talán inkább árok méreteit: „A

máglya ötven méter hosszú, hat méter széles és három méter mély árok, telve égő holttestek

százaival. (…) Ettől az ároktól ötven méternyire egy másik, ugyanilyen árok van teljes

üzemben.” (76. o.)

Ebbe a három méter mély árokba hulltak bele az áldozatok. Csakhogy ha ez valóban

megtörtént, akkor nem a tűzbe, az izzó parázsba, a hamvadó holttestekre, hanem a vízbe

lőtték őket bele a németek.

A „halálordítások”

Nem tudni, mennyi idővel Nyiszli krematóriumba költözése után történhetett a könyvéből

idézett következő eset.

„Már estefelé jár az idő. Mengele eltávozott. Egyedül vagyok súlyos gondolataimmal.

Szinte gépies mozdulatokkal teszem helyükre a boncolásnál használt műszereket, kezet

mosok, átmegyek a munkaterembe. Cigarettára gyújtok és leülök, hogy kissé megnyugodjak.

Ekkor velőtrázó sikoly hasít agyamig. Közvetlen utána csattanás, majd nehéz test zuhanása

hallik. Figyelek, feszülten várom a következő perceket. Egy perc sem telt bele, és újabb

borzalmas sikoly, újabb csattanás, újra zuhan egy test. Hetven halálsikolyt, hetven csattanást

és ugyanannyi zuhanást számolok meg. Nehéz léptek távoznak, elcsendesül minden.

51

Latin neve: Typha latifolia. 52

Erläuterungsbericht zum Vorentwurf für den Neubau des Kriegsgefangenenlagers der Waffen-SS, Auschwitz

O/S. RGVA, 502-1-233, p. 14. Idézi Carlo Mattogno: "Cremation Pits" and Ground Water Levels at Birkenau;

lásd: http://vho.org/tr/2003/1/Mattogno13-16.html 53

A fájl neve AUSCHWITZ-BIRKENAU.png, A világhálón megnyitható. Ugyanoda jutunk

ahttp://de.wikipedia.org/wiki/Datei:AUSCHWITZ-BIRKENAU.png címen is.

31

A boncterem melletti helyiség – külön bejárata van az előcsarnokból – a lejátszódott

borzalmas tragédia színhelye. Üres, betonpadlós félsötét szoba. Vasrácsos ablaka a hátsó

udvarra néz. Hullakamrának használom. Itt tartom a hullákat, amíg a boncolásnál sorra

kerülnek, boncolás után is iderakják, míg el nem égetik őket. A szoba bejárata előtt halomba

rakott piszkos, szakadt női ruhák, rongyos facipők, szemüvegek, száraz kenyérdarabok

hevernek a földön. A KZ-nők jellegzetes holmijai.

Belépek a szobába. A hallottak után el voltam készülve, hogy valami rendkívüli látvány

fogad, de a szemeim elé táruló kép mindennél irtóztatóbb, amint a félhomályos helyiségben

körülnézek. Hetven fiatal, meztelen női test véres hullája fekszik előttem.” (57-58. o.)

Egy sonderkommandóstól tudja meg, hogy ezek az egyik táborrész aznapi „kiszelektáltjai”.

Nyiszli a táborra vonatkozó számos értesülést mindjárt Birkenauba érkezésekor a saját

barakkfelügyelőjétől szerezte, aki birodalmi német volt, és bankrablói „civil foglalkozása”

révén lett maga is Auschwitz foglya. (17. o.) Tőle tudta meg, hogy hetenként „szelektálják” a

barakkok lakóit. A kiválogatás pontos kritériumai nem ismeretesek, de feltehetően azokat

távolítják el, akiknek valamilyen okból csökkent a munkaképessége. A könyvben többször is

használt kifejezéssel élve: likvidálják őket.

A nagy szelektálás természetesen már a táborba érkezők vonatról való leszállásakor

megtörténik. A tanúskodók és a hivatalos felfogás szerint a szó mindkét esetben a rabok két

csoportra osztását jelenti: az egyiknek a tagjait a németek máris elpusztítják, a másikénak még

adnak valami haladékot, amíg munkaerejüket fel tudják használni.

Kiderül, hogy az előbb elmondott eset sűrű rendszerességgel ismétlődik. „Este hét óra

körül mindennap teherautó fordul be a krematórium kapuján. Hetven-nyolcvan nőt vagy férfit

hoz likvidálásra. Ezek a KZ napi kiszelektáltjai. A barakkokból és a kórházakból kerülnek

ide.” (112. o.) Ezeket tarkólövéssel végzik ki – írja Nyiszli –, amit „akkor alkalmaznak, ha az

áldozatok száma nem haladja meg az ötszázat. A gázkamrák nagyüzemét ugyanis csak

nagyobb tömegek elpusztítására veszik igénybe.”(106. o.)

Vajon hogy történhetett, hogy az épületben lakó, ott szabadon közlekedő nagyváradi orvos

csak véletlenszerűen figyelt fel azokra a zajokra, amelyek hetven-nyolcvan ember lelövését

kísérték, illetve azt részben meg is előzték. Hiszen ő maga írja le a következő sorokat is:

„Amikor az autó a kapun befordul, a halálfélelem borzalmas sikolyával és ordításával telik

meg az udvar. A halálra kiszemeltek tudják, hogy a krematórium kéményének árnyékából

nincs menekvés!”

A továbbiakban így vall az esemény reá gyakorolt hatásáról: „Nem akarom látni ezeket a

jeleneteket. Rendszerint a krematórium udvarának legtávolabbi részébe húzódom, egy kis

fenyőligetbe, itt ülök le. Ide nem hallatszik a fegyverek csattanása, a sikoly is csak tompán ér

fülemhez.” (112. o.)

Ezek szerint mindez nem csak a boncterembe, hanem – ha ilyenkor onnan is kivonult – a

szobájába is behallatszott. Ott eddig miért nem zavarta vajon?

A Rudolf Vrba és Josef Lanik beszámolója szerint a barakkokban a szelektálás már a

krematóriumok megépítése előtt megkezdődött. Ekkor a kiszemelt áldozatokat a nyírfaligetbe

vitték, ott az átalakított két parasztházban gázzal megölték („elgázosították”), majd egy

gödörben elégették őket. Ugyancsak ekkortájt rendeztek be egy kórházbarakkot, amely „nem

volt más, mint a halálra várók gyűjtőhelye. Minden munkaképtelen foglyot a kórházba

küldtek.”54

Ez a kettősség Nyiszli Miklós idejében is életben volt: miközben a barakkok

feleslegesnek nyilvánított személyeit a krematórium említett szobájában tarkón lőtték, a

betegeket ugyanakkor a kórházba szállították, és legalább egy darabig ott tartották, noha

valójában „élőhalottak a kórház ápoltjai. Nagyon súlyos betegnek kell lennie annak, aki a KZ-

ben kórházba kerülhet…” (21. o.) Egy logikusan végrehajtott szelekciós program a kórházat

54

Auschwitz jegyzőkönyv II. rész.

32

végképp kiküszöbölte volna, mert akiket oda beutaltak, inkább egyenesen a krematóriumhoz

szállították volna. A történet itt igencsak sántít, bár lehetséges, hogy – legalább is az

elbeszélők képzeteiben – az illogikus magatartás német nemzeti sajátosság. Még fogunk látni

rá néhány példát.

Mint már említettük, a kórházban is szelektáltak. Akiket innen gyűjtöttek össze,

legtöbbször olyan súlyos betegek, hogy saját erőből nem képesek kiszállni a tehergépkocsiból.

Ilyenkor lényegében az történik, mint Elie Wiesel elmondásában a megégetésre szállított

csecsemőkkel. A magatehetetlen embereket a teherautó kiborítja a krematórium

betonudvarára. Ezt dr. Nyiszli Miklós a saját szemével látta. (113. o.) Ezután a különleges

osztag emberei leszedik a betegek ruháját, és a meztelen halálraítélteket behordják az épületbe

egy SS-legény lövésre kész revolvere elé.

Láthatjuk, hogy a németek nem csupán azokat vetkeztették le, akiket valamilyen

zuhanyrózsákkal ellátott helyiségbe tereltek, hanem azokat is, akiket tarkólövéssel készültek

leteríteni, függetlenül attól, hogy utána a krematórium hamvasztójába vagy a tüzes gödörbe

kerülnek-e. Azokat is, akiknek a ruhája már semmit nem ért, csak a szemétbe volt jó, pedig

égésével talán az is gyorsíthatta volna a holttest elhamvasztását. Úgy tűnik, mintha a halál

előtti meztelenre vetkőztetés az emberekkel való kegyetlen bánásmód tartozéka lett volna a

Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiban. Mintha a németek a génjeikben hordoznák a

mások megalázásának a hajlamát.

Nyiszli könyvében valamennyi tarkólövést egy szörnyű halálordítás előz meg. Nem csak a

krematórium kivégzőhelyiségében történik ez így, hanem a máglyáknál is. Ott is – már

idéztük – „a borzalmas halálordítások közt a lövés csupán egy csattanás”.

Hogy ez valóban történhet-e így, annak megítéléséhez megfelelő tapasztalatra lenne

szükség (ami nekünk nincs), de a lélektani megközelítés is segíthet a viselkedés valószínű

módjának a megítélésében. Halálfélelmében inkább akkor ordít az ember, ha

meglepetésszerűen éri a közeli halál bizonyossága. Minden helyzetben egyéni módon

reagálunk, tehát lehet olyan is, aki úgy nyilvánul meg, ahogy a könyv szerzője leírta. De azok

az emberek, akik valóban tudják, mi vár rájuk, ha krematóriumba szállítják őket – mint

Nyiszli állítja róluk – inkább a néma tehetetlenséget élnék meg, mint a hangosan

megnyilvánuló rémületet vagy felháborodást. Ezért nem hihető, hogy a pisztoly eldördülése

előtt kivétel nélkül minden egyes ember egy borzalmasat ordítana. Például a máglya felé

hurcoltak sem, akikről ezt olvashatjuk: „…Az emberek nagy része ellenállás nélkül engedi,

hogy a vetkezőtől a máglyához hurcolják. Az áldozatok a félelemtől annyira megbénulnak,

úgy megdermednek, hogy talán nem is tudják, mi történik velük. Főleg az öregek és a

gyermekek.” Ezek az emberek Nyiszli leírása értelmében is képtelenné váltak az ordításra. A

szöveg így folytatódik: vannak „azonban fiatalok, akik létfenntartási ösztönük minden

kétségbeesett erejével próbálnak ellenállni”. (77. oldal) Az ilyen ellenállás azonban a

szabadulásukra tett erőfeszítést, közben talán kiabálást, de nem halálordítást jelent.

Andrzej Wajda a Katyń című filmjében (2007) nem nyúlt ilyen látványos, de valójában

illogikus, az emberi természettel ellenkező fogáshoz. A több mint húszezer lengyel

katonatisztnek és értelmiséginek a szovjet katonaság általi lemészárlását felidézve, csak

néhánynak a tarkónlövését jeleníti meg előttünk. Ezek az emberek többnyire igyekeznek

ellenállni a kivégzőhelyre hurcolásnak, de valamennyi távol áll attól, hogy halálordítást

hallasson.

A 10. ábrán egy híres képet látunk, amelyen egy valódi kivégzés történik. A főbelövés

előtti pillanatban vagyunk. Az áldozat arca eltorzul, szemét szinte egészen lehunyja, úgy várja

a halált. Az ordításra való belső késztetésnek nyoma sincs.

33

10. ábra. „Nguyen Ngoc Loan tábornok egy Vietkong foglyot végez ki Saigonban" – Eddie Adams

1969-ben Pulitzer díjat nyert fotója.55

A nagyváradi orvos visszaemlékezésének ezt a részletét is megkomponálta. Az egy ordítás

– egy csattanás – egy puffanás áldozatonkénti ismétlésével, egy tragikus helyzet

ábrázolásának szándéka ellenére annak a karikatúráját rajzolta meg. Minden egyes

főbelövendőnek a revolver dörrenését megelőző halálordítása éppoly kitaláció, mint a

krematóriumok kéményéből kicsapó többméteres lángok. Ez is az olvasó érzelmi

manipulációjának a része, amellyel Nyiszli nyomatékosítani szeretné, hogy a könyvébe foglalt

tapasztalatok valósak.

Az aranykorongok

Az aranynak némely visszaemlékezés szerint nagy szerepe volt a koncentrációs tábor

életében.

A nemesfémek útja ott kezdődött, hogy a ruhájuktól megfosztott deportáltak értékei (akár

rabruhát kaptak helyette, akár a meztelen halál várt rájuk) fogvatartóikhoz kerültek. Ékszerek,

aranytárgyak, drágakövek, dollárok cseréltek gazdát. „Mérhetetlen kincsek birtokába jutnak

így a németek.” (46. o.)

Vrba és Lanik leírása szerint a sonderkommandó tagjai révén a tábor fogoly lakói is

részesedtek a rablott javakból. „A nyírfaligetbe küldött transzportoknál – még ha

csomagjaikat Auschwitzban kellett is hagyniuk – nagy mennyiségű külföldi valuta volt, főleg

papír- és aranydollárok, s hihetetlen mennyiségű arany és drágakő, valamint élelmiszer.

Annak ellenére, hogy az értéktárgyakat természetesen le kellett adni, mégis elkerülhetetlen

55

A kép a következő honlapról származik: http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Nguyen.jpg

34

volt, hogy az elgázosítottak ruháinak átkutatásakor azok értéktárgyai (főleg aranydollárok) az

ott dolgozó zsidókhoz kerüljenek. Így jelentős anyagi eszközök jutottak a táborba, s ezen

kívül sok élelmiszer is. Magától értetődik, hogy pénzért szinte semmit nem lehetett a táborban

venni, de az SS-katonákkal és a lágerben különböző szakmunkára alkalmazott civilekkel,

akiknek ily módon lehetőségük volt élelmiszert és cigarettát a táborba csempészniük, lehetett

üzletelni. Az árak természetesen a körülményeknek megfelelően rendkívül magasak voltak.

(…) A drágaság mégsem játszott szerepet. Annyi pénzünk volt, amennyit csak akartunk.”56

Mert bár az értéktárgyakat „a politikai osztálynak kellett átadni”, ezek „nagy részét az SS-

felügyelő vagy a kiválogatásnál dolgozó foglyok ellopták”.57

Ha ez így történt, nem lehetett valami szigorú a felügyelet. A jelek szerint az SS-katonák

egészen jó viszonyban lehettek a rabokkal, ha a csempész szerepére vállalkoztak nekik,

ráadásul olyan pénzért, amelyet akár önkényesen és viszontszolgáltatás nélkül is elvehettek

volna tőlük. A kölcsönös titoktartás is légmentesen működhetett, hiszen nincs arról hír, hogy a

tábor vezetősége bár egyetlen alkalommal kincskereső általános motozást rendelt volna el.

Nagy kérdés, hogy vajon csak a különleges osztag emberei vették-e hasznát az említett

módon szerzett pénznek, valamint azok, akik a ruhák válogatásánál dolgoztak (mint Rudolf

Vrba is), vagy a vásárolt árukból jutott a többi fogolynak is?

Abból ítélve, hogy a szöveg nyírfaligeti „elgázosításokra” utal, mindez még a birkenaui

krematóriumok megépítése előtti időkre vonatkozhatott. Az Auschwitz jegyzőkönyv nem szól

arról, hogy később hogyan használták fel a tábor foglyai elhullt rabtársaik értékeit, noha a két

szerzője szökésének időpontjában már egy jó éve az új rendszer működött.

Nyiszli Miklóstól tudjuk meg a folytatást, bár szerinte mindig is úgy történt, ahogy ő

elmondja.

Ő ismeri azt az aranyforrást is, amelyről Vrbáék nem emlékeznek meg. A halottakat a

„foghúzó kommandó nyolc embere” várja a kemencék előtt, kezükben a fogászati aranyhidak

kifeszítésére szolgáló eszközökkel. „Az aranyfogak sósavas oldattal telt cinkvederbe

kerülnek, amíg a csont- és húsrészeket a sósav lemarja.”

Ha a veder cinkből vagy cinkezett, esetleg cinezett (vagyis ónnal bevont) vasbádogból

készült, a sósav hamarosan szétrágta volna, mert mindhárom fémmel reakcióba lép. Vajon

miféle sósavas oldattal teli vödröket láthatott akkor Nyiszli Miklós?

„A halottakon látható egyéb arany, platinatárgyak: gyöngyök, nyakláncok, gyűrűk külön

erre a célra szolgáló csukott ládába kerülnek. A fedelén levő nyíláson dobják be az

értéktárgyakat. Az arany súlyos fém. Nyolc-tíz kilóra becsülöm, ami egy krematóriumban

naponta összegyűl.” (45. o.) Most sem tesz különbséget a birkenaui krematóriumok között:

„Napi 30-35 kiló színaranyat »termelnek ki« a négy krematóriumban felgyűlő aranyfogakból

és értéktárgyakból.” (63. o.) Ha egyforma a halotthamvasztó kapacitásuk, mint ahogy ezt

Nyiszli „látja”, akkor az aranybegyűjtő teljesítményük is hasonló kell legyen.

Az arany egy része - „sokszor több, sokszor kevesebb” – a foghúzó kommandó tagjainak a

zsebébe kerül. „Attól függ, az SS-őrök közelednek-e vagy távolodnak a munkahelytől.

Ugyanezt cselekszi az ékszerekkel, ruhába varrt drágakövekkel, aranypénzekkel a

vetkezőteremben dolgozó kommandó is, amely a hátrahagyott kézipoggyászokból és ruhákból

szedi ki az értéktárgyakat. Nagyon veszélyes, sőt életveszélyes művelet ez, mert az SS-őrök

mindenhol jelen vannak, és szigorúan vigyáznak a Harmadik Birodalom tulajdonába átment

értékekre. Különösen a drágakövekre és aranyra.” (64. oldal)

A 4. ábrán a krematórium alagsorában van egy „aranyolvasztó” feliratú helyiség, az

„iroda” mellett. Mivel az auschwitzi II. és III. (vagyis a birkenaui egyes és kettes)

krematóriumok lényegében azonos felépítésűek, ebből az következne, hogy mindkettőben van

egy hely, ahol az arany feldolgozásával foglalkoznak. Nyiszli beszámolójában viszont a II.

krematórium „boncteremnek használt helyiségét” a III-ban „az aranyöntöde foglalja el”, ahol

56

Auschwitz jegyzőkönyv, III. rész. 57

Ugyanott, VII. rész.

35

három aranyműves dolgozik. Ezt talán ugyancsak saját szemével is látta, amikor ottani

betegeit látogatta. (63. o.) Vagyis az ő tanúsága szerint ez volt az egyetlen ilyen műhely.

„A megszerzett aranyat a Sonderkommando emberei is az olvasztóba vitték.” Az orvos

minden magyarázat nélkül hozzáfűzi: „A legszigorúbb ellenőrzés is adott módot arra, hogy

odakerüljön.” Az arany korong formájában jutott vissza beszerzőihez. (64. o.) „Így született

meg már az első Sonderkommandónál (sic!) a fizetési eszköz, a 140 grammos aranykorong.

Az olvasztóban nincs kisebb grafittégely, tehát nincs kisebb aranykorong sem.” (65. o.)

Fogadjuk el, hogy az auschwitzi koncentrációs táborban nem elképzelhetetlen, hogy a

foglyok a zsebükben aranydarabokkal járkálnak. Marad azért néhány kérdés, amely

elgondolkoztathat bennünket.

Például hogyan vihették át az aranyat abba a krematóriumba, ahol az aranyművesek voltak,

hogyha engedély nélkül ki sem mozdulhattak abból, amelyikben laktak? Ha még az ottani SS-

ek is – mint láttuk – csak csoportosan, egy altiszt vagy tiszt vezetésével hagyhatták el

tanyájukat? Ugyanezek a nehézségek fennálltak akkor is, amikor vissza akarták csempészni

az aranykorongot.

Hogy lehet az, hogy az aranyművesek csak 140 grammos egyenkorongot tudtak önteni? Ha

a grafittégelyek egyformák voltak is, miért nem lehetett egyet-egyet csak félig vagy

harmadáig megtölteni? Hiszen – mint látni fogjuk – így 14 deka arannyal fizettek egy zsáknyi

(vajon az a zsák milyen nagy lehetett?) enni- és innivalóért! Mintha a tégely nagysága eleve

meghatározhatta volna a fizetőeszköz nagyságát, mintha nem lehetett volna másként tenni,

mint az olvadt fémmel egészen teletölteni azt.

Egyébként a németek Nyiszli által is vázolt nagy aranyéhsége és a „német rendszeretet”

(pl. 40. o.) ellenére jelentős lazaság uralkodhatott a műhelyben, ha senki nem ellenőrizte az

öntvények készítését és az elkészült korongok számát.

Az eddig említetteknél azonban „nehezebb művelet volt az arany értékesítése, illetőleg

elcserélése hasznos holmira”. Nyiszli szerint nem a különleges osztag tagjai kockáztattak

sokat, mert őket mindenképpen kivégzik. „Halálraítéltnek lenni és ilyen munkát végezni:

testet, lelket felőrlő, sokakat tébolyba kergető helyzet! Könnyebbé, elviselhetőbbé kell tenni

az életet e rövid időre! Arannyal ez itt is elérhető.” (64. o.) Viszont aki „az aranyért valamit

cserébe ad, az kétszer játszik az életével. Először, amikor a KZ-t körülvevő négyszeres (sic!)

SS-őrláncon áthozza a kint is nehezen kapható és csak jegyre beszerezhető holmit, másodszor,

amikor az aranyat keresztülviszi az őrláncokon. Menet is, jövet is megmotozhatják.” (65. o.)

Az utóbbi mondat az eredeti kiadásban ennél határozottabban hangzik: „Úgy a bejövetelnél,

mint a kimenetelnél vannak motozások.”58

A későbbi kiadás szerkesztője a mondat nyelvi-

esztétikai átalakításával egy időben visszafogta a helyzetben rejlő veszély kézenfekvő

voltának érzékeltetését.

Magát a tranzakciót Nyiszli így írja le:

„Az arany tehát egy sonderkommandós zsebében elindul a krematórium kapujáig. A

kommandós az őrt álló SS-hez megy, pár szót vált vele. Az megfordul, és eltávozik a kaputól.

A krematórium előtt futó vasútvonalon húsz-huszonöt emberből álló lengyel pályamunkás

csoport dolgozik egy munkavezetővel. Egy intés, a munkavezető már hozza is az

összehajtogatott59

zsákot, átveszi a papírba csomagolt aranykorongot. A zsák a kapun belül

van. A vasutas másnapra újabb megrendelést vesz fel.

A sonderkommandós a kapu melletti őrbódéba megy. Kivesz a zsákból száz darab

cigarettát, egy üveg pálinkát. Az SS is a házikóba lép. Gyorsan zsebre teszi az üveget, a

cigarettákat, és elégedett, mert az SS csupán két cigarettát kap naponta, pálinkát semmit. Itt

pedig a cigaretta és a pálinka nagyon szükséges élvezeti cikk és kábítószer. Cigarettázik és

iszik az SS és a Sonderkommando is. Ömlik ezen az úton ide mindenféle áru, ami szükséges,

58

Dr. Nyiszli Miklós i. m. 1947, 53. oldal. 59

Különös ez a szóhasználat. Egy üres zsákot szoktak (csak azt lehet) összehajtogatni.

36

főképpen vaj, sonka, hagyma és tojás. Ilyesmiket nem hoznak a transzportok. Az aranyszerzés

kollektív alapon történik, így történik a behozott cikkek elosztása is. A krematórium

parancsnoka, valamint a többi altisztek is megkapják cigaretta-, pálinka- és élelemadagjaikat

bőségesen. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna semmiről, nem is akar, mert előnye van

belőle mindenkinek. Az SS-őrök a krematóriumban külön-külön jól kezelhetők. Egymástól

félnek csupán. A Sonderkommando nem árul be senkit, ebben biztosak. Ezért van, hogy az

SS-nek szánt cigarettát, pálinkát, élelmet mindegyiknek négyszemközt, külön-külön adja át a

Sonderkommando megbízottja.” (65-66. o.)

Ez a történet olyan, mint egy mese. Kétségtelenül az is. Vegyük sorra a benne levő

legnehezebben tisztázható momentumokat.

A kapunál posztoló SS-őr nyilván mindent tud. A kimenő aranykorongról is és a bejövő

zsák tartalmáról is. Az SS-őrök természetszerűen váltják egymást, tehát többen is kellett

ismerjék a kapunál folyó csereberét. Mivel nem csak megengedték, hanem bizonyos mértékig

– a belőle származó személyes hasznuk miatt – cselekvően részt vettek benne, maguk is

kockázatot vállaltak. De sohasem buktak le, mert Nyiszli mindenről pontosan értesült, és az

SS-ek lebukásáról nincs szó a könyvében.

SS-őrök természetesen nem csak a krematórium kapujánál voltak. A tábort két

koncentrikus körben őrtornyok vették körül; ezek a kis és a nagy őrláncot alkották. A tornyok

közötti távolság az Auschwitz jegyzőkönyv szerint 75 méter volt, Nyiszli Miklós viszont ezt

30-40 méternek látta.60

De akármelyik felel is meg a valóságnak, a közeli tornyokban ülő őrök

jól láthatták, mi történik a krematórium kapujánál, hiszen mintegy 80-90 méternyire voltak a

helyszíntől.61

Egy gyakran ismétlődő történés semmiképpen nem kerülhette el a figyelmüket.

Netán ők is be voltak avatva az ott folyó „árucserébe”? Talán még részesedtek is belőle?

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a négy krematóriumban állítólag százhúsz SS tanyázott, és

feltételezzük, hogy a megfelelő helyiségek hiánya ellenére valóban találtak valami módját az

ottlakásnak, az altisztjeik különszoba híján a legénység előtt kellett elfogyasszák azt az italt és

ételt, amelyet a különleges osztag jóvoltából kaptak. A könyvből nem derül ki világosan, de

feltételezhető, hogy az ottani SS-legénység is részesült az aranyon szerzett zsákmányból.

Ezért képtelenség azt állítani, hogy az SS előtt ebben a kérdésben titkot lehetett volna

tartani. Inkább úgy néz ki, mintha az SS és a Sonderkommando egyfajta szövetségben lopta

volna el az arany egy részét a Harmadik Birodalomtól, és értékesítette volna hiányt szenvedő

igényeinek kielégítésére. E nélkül hogyan kerülhettek volna szinte naponta széleskörű

kiosztásra mind a négy krematóriumban az állítólag nagy kockázattal megszerzett javak?

Valószínűleg izgalmat akart kelteni az olvasóban Nyiszli, amikor azt állította: az aranyat

annak függvényében vágták zsebre a foghúzó kommandó tagjai, hogy az SS-őrök éppen

közeledtek vagy távolodtak a munkahelyüktől. Ha minden úgy történt, ahogy a könyvben

olvashatjuk, akkor az őrök behunyták a szemüket minden egyes aranydarab zsebbe

süllyesztésekor.

Érthetetlen, hogy miért kellett cigarettát is vásárolni az aranykorongok értékéből?! Hiszen

(Nyiszli szerint) naponta ötezer ember pusztult el minden egyes krematóriumban. Az ezektől

összegyűjtött dohánynemű hosszú ideig fedezhette az ott élők szükségleteit. És kétségtelenül

képtelenség, hogy miközben a táborban a német katonák csak két szál cigarettát kaptak

naponta, a foglyokból verbuvált különleges osztag dúskált a füstölnivalóban. Vajon miért

kivételeztek volna velük?

Különös, hogy a lengyel ellenállási mozgalom dokumentumaiban nincs szó az ottani

társadalomban feltűnt nagyszámú aranykorongról. Valószínűleg a Gestapo sem értesült

ilyesmiről, mert ha igen, nem maradt volna el a német hatóságok reakciója. Pedig az üzlet

összességében nagy tételre rúghatott, hiszen a Nyiszli által leírt esetben is a cserét lebonyolító

60

„A kerítések mentén, egymástól 30-40 méter távolságra, emeletes tornyok teszik jellegzetessé a helyet.

Őrtornyok. Mindenikben zöld egyenruhás SS-katona könyököl állványra szerelt gépfegyverére.” (8. o.) 61

Az 53. jegyzetben megadott fájl megnyitása után a már ismertetett módszerrel ezt ki lehet számolni.

37

sonderkommandós már másnapra új megrendelést adott. Azt is láttuk, hogy a váradi orvos

szerint az aranykorongokkal való kereskedés már az első Sonderkommando idején

megkezdődött, az ő auschwitzi fogsága idején pedig már a tizenkettedik különleges osztag

működött. Mivel ezeket a csoportokat állítólag négyhavonként kivégezték, az „aranykorongért

árut” akciónak már négy esztendeje kellett folynia. Végül is hogyan lehetséges, hogy

mindvégig titokban maradt?

Nyiszli meséjében kézenfekvő megoldás volt, hogy éppen a krematórium bejáratánál

dolgozott egy csapat lengyel pályamunkás. Töprenghetünk, vajon hogyan és kivel

bonyolították le az üzletet, ha a közelben éppen nem voltak naponta visszatérő lengyel

munkások?

„Ezerkilencszáznegyvennégy november 17-én, a kora reggeli órákban – írja Nyiszli – egy

SS-altiszt nyit be szobámba, és bizalmasan közli velem, hogy a Birodalom Vezérének

utasítására a KZ-ek területén szigorúan betiltották az emberölés minden formáját.” (182. o.) A

hír igaznak bizonyult, de – mint később kiderült – a tilalom a közbűntényesekre nem

vonatkozott. A következő év január elsején száz lengyel férfit szállítanak a krematóriumhoz,

majd miután főbe lőtték őket, száz lengyel nővel érkezik egy szállítmány. (Vajon miért

pontosan száz-száz mindkét esetben?) Nyiszli Miklós a férfiak érkezésekor bemegy a vetkező

terembe, és érdeklődik, kit miért tartóztattak le. Az egyikük „árdrágítás miatt került a KZ

börtönébe: fél kiló vajat vásárolt jegy nélkül.” (194. o.)

Az aranykorongokért többek között vajat is vettek a koncentrációs tábor ügyeskedő

tagjainak a lengyelek, de soha nem buktak le. Itt egy férfi a saját részére vásárolt „illegálisan”,

és az életével fizet érte. Az embernek mindkét állítás hitelességével kapcsolatban joggal

támadnak kétségei.

Az ellenséggel összezárva

Nyiszli Miklós már túl van a kórházbarakk melletti teremben tartott „vizsgaboncolásán”,

de még nem értesítették arról, hogy kórboncnoki feladatot kap a krematóriumban. Erre az

időszakra vonatkoznak alábbi sorai:

„Már harmadik napja nincs elfoglaltságom. Megkapom az orvosnak kijáró ételadagokat.62

Fekhelyemen pihenek, vagy egy padon üldögélek az »F« tábor szomszédságában levő

sportpályán. Ilyen is van az auschwitzi koncentrációs táborban, de csak prominens, birodalmi

német foglyok használhatják. Vasárnaponként itt élénk sportélet folyik, máskor csendes a

nagy tér. Csupán egy drótkerítés választja el az I. számú krematóriumtól.” (28. oldal)

Ha azt is említené, valószínűleg hasonló módon nyilatkozna a tábor úszómedencéjéről is.

A krematóriumba való bekerülésével – legalábbis az ő felfogása szerint – az ottani

„különleges osztag” tagja lesz. Lényegében különleges helyzet birtokába jut így. Az épület

lakói a könyv tanúsága szerint a legnagyobb békében élnek. A Sonderkommando és az SS

között (természetesen kivéve az előbbiek likvidálásának a napját) nincs semmiféle konfliktus,

mondhatni, még feszültség sem. Nem együtt, hanem külön-külön, de mégis közösen élvezik a

fogolyszállítmányoktól rabolt aranyon szerzett ételt és italt. Még az a tény sem zavarja fel a

kedélyeket, noha alkalomadtán igazán zavaró lehetett, hogy az állandóan ott-tartózkodó több

mint kétszáz ember, rab és rabtartó egyaránt az épület egyetlen vécéjére jár.

Ezt a témát a könyv olvasása során megismert sok szörnyűségtől igencsak eltérő, szinte

idilli képpel zárhatjuk:

62

A mondat megfogalmazásából úgy tűnik, mintha az orvosok külön kosztot kapnának, nyilván jobbat, mint egy

közönséges táborlakó. Máshol viszont azt írja a 12-es kórházbarakk orvosairól, hogy „már három éve eszik a

KZ vadgesztenye-lisztből készült, fűrészporral hintett kenyerét” (21. o.). Vajon ez lenne az „orvosnak kijáró”

étel? S ha igen, vajon hogy nincs róla egy szava sem akkor, amikor ő kapja azt?

38

„Még korai az idő a vacsorához. A sonderesek szabályos futball-labdát hoznak elő. Feláll a

mezőny: »SS kontra SK«. A krematóriumi őrség áll az egyik, a Sonderkommando a másik

oldalon. Rúgják a labdát. Hangos nevetés zaja árasztja el az udvart. Az SS-ekből és

sonderesekből álló nézőközönség drukkol, biztatja a játékosokat, mintha csak egy békés

kisváros sportpályáján lennénk.” (59. oldal)

Az ember nem is gondolná, hogy ilyen önfeledt hangulat jöhet létre olyanok között, akik

állítólag biztosan tudják, hogy rövidesen meg fognak halni, és azok között, akik a köztudomás

szerint meg fogják őket gyilkolni.

A Sonderkommando lázadása. Az utolsó különleges osztag

Ebben az időben – mint már szóltunk róla – a tábor megalapításától számított tizenkettedik

különleges osztag (Sonderkommando) dolgozott a krematóriumokban. Ezekről az osztagokról

Nyiszli Miklós azt írja, hogy a „krematórium területét nem hagyhatják el, s négyhavonként –

amikor már sok titok birtokába jutottak – likvidálják őket. Eddig így járt minden

sonderkommandó, amióta a KZ fennáll. Innen élve még nem került ki senki, hogy hírül adja a

világnak, mi történik már évek óta e borzalmas falak közt.” (29. o.) Ezután a németek új

osztagot jelölnek ki, amelynek „első munkája: az előttük jártak elégetése”. (62. o.)

A tizenkettedik számára közeledett a négyhónapos periódus vége. Elhatározták, hogy

fegyvereket kerítenek, és még mielőtt megsemmisítenék őket, kitörnek a táborból.

Véletlenszerű segítség is érkezett.

Légitámadáskor leterelik őket a „gázkamrába”, és rájuk zárják az ajtót. Ilyenkor minden

fény kialszik, a tábor sötétbe borul, hogy nehezebben válhasson az ellenséges bombázók

célpontjává.

Másnap reggel beteglátogató körútján Nyiszli a II. számú birkenaui (a hármas auschwitzi)

krematóriumban tartózkodik. Így ír a történtekről: „A sonderesek ottani főkápója bizalmasan

közli velem, hogy az éjjeli légiriadó sötétjében partizánok közelítették meg a tábort. A

krematórium udvarát körülzáró drótkerítést egy kevésbé feltűnő helyen átvágták, és a nyíláson

három géppisztolyt, lőszert és húsz kézigránátot dugtak be. A Sonderkommando emberei már

a kora reggeli órákban megtalálták, és biztos rejtekhelyre tették.” (116. o.)

Ez a hír több kérdést vet fel. Mindenekelőtt: hogyan vágták át a drótkerítést? Mert hiszen

„állítólag 6000 volt” feszültségű áram van bennük. Ez biztos – mondja a szerző -, „mert saját

szememmel láttam, hogy Oberschaarführer Mussfeld63

óriási farkaskutyája a krematórium

kapujánál a drótkerítéshez ért, és azonnal kimúlt.”64

Különös, hogy az előző bekezdés idézett szövegeit csak az 1947-es kiadásban találjuk meg,

a szerkesztő ezt a részt a későbbiekben valami miatt kihagyta. Talán indokolatlannak találta,

hogy a krematóriumnak a tábor belseje felől nyíló kapujánál is magasfeszültségű áramot

alkalmazzanak.

Nyiszli előtt egy halott boncolásakor is igazolódik a kerítés árammal való telítettségének a

ténye: „Azonnal felismerem a magasfeszültségű áram okozta halált. Könnyen felismerhető a

kicsiny, kerek bőrpörkökről és körülöttük a vöröseslila bőrszínezésekről.” (25-26. o.)

A partizánok, akik a fegyvereket hozták, kívülről jöttek, és két őrláncon kellett

keresztüljutniuk. Az hihető, hogy a sötétben nem vették őket észre, de a világítás kikapcsolása

nem áramtalaníthatta a jóval nagyobb feszültségű elektromossággal töltött drótkerítést is.

Nem csak azért, mert nem használhattak egy kapcsolót mindkét célra, hanem mert ez esetben

– a fény hiányát is kihasználva – a légiriadó alatt sokan megszökhettek volna a táborból. Ha

tehát a drótok árammal voltak tele, a behatolóknak olyan szerszámaik kellett volna legyenek,

63

Helyesen: Mußfeldt. 64

Dr. Nyiszli Miklós i. m. 1947, 79-80. o.

39

amelyek nyelét hatezer volt feszültségű áramot szigetelni képes anyag borította. Ez a nem

elektromos szakértőkből álló partizáncsoport esetében nehezen elképzelhető.

De tételezzük fel, hogy a partizánok a tömény sötétségben mindezt valóban megtették

anélkül, hogy bármi bajuk esett volna. A szerencsés körülmények végül abban

összpontosultak, hogy másnap reggel a fegyvereket a különleges osztag tagjai látták meg

először. Talán abban a kis ligetben voltak elrejtve, amely e krematórium udvarának észak-

nyugati részén található. Az őrök is észrevehették volna őket (akár a fegyvereket, akár

elszállítóikat), hiszen a kis őrlánc ott húzódott a közeli kerítés túloldalán. A krematórium

őrsége sem figyelt fel, amikor a talált tárgyakat belopták az épületbe. Szinte csoda az egész

történet. Ez reményt is ébresztett a szervezkedőkben, gondolván, hogy az akkor igen gyakori

légiriadók alkalmával újabb fegyversegélyben részesítik majd őket a partizánok, akik

„sejtelmük szerint” huszonöt-harminc kilométerre ütöttek tábort. (116-117. o.)

Aztán eljött október 6-a. A könyvből kiderül, hogy a Sonderkommando nyolcszázhatvan

embere aznap éjszaka szándékozott végrehajtani a kitörést. „A fegyverek az auschwitzi

Unió65

gyárból kerültek ide. Az Unió kizárólag muníciógyártásra berendezett nagyüzem,

lengyelországi zsidó rabnők dolgoznak benne. A fegyverek közt van vagy száz darab, nagy

robbanóerejű ekrazitos szelence, a németek vasúti sínek robbantására használják. Ezen kívül

öt géppisztoly és húsz kézigránát. Ebből áll a fegyverkészlet. Ez elegendő is tervünkhöz…”

(146-147. o.)

Kora délután Nyiszliék a boncteremben tevékenykednek. Hirtelen robbanások hallatszanak

kintről és fegyverropogás.

Nyiszli árulásra gyanakszik, vagy pedig arra, hogy mivel éppen letelt a kommandó négy

hónapja, az SS a szokásos likvidálási akcióba kezdett. (Furcsa lenne, ha a sonderesek a

kitöréssel tényleg megvárták volna az utolsó napot.) Szabályos csata alakult ki, mindkét

oldalon halottakkal. A birkenaui hármas (vagyis az auschwitzi négyes) krematóriumban

hatalmas robbanás veti szét a tetőt. Az egyes (azaz kettes) krematórium épületéből a

kommandó kitört, és közülük tizenkettőnek sikerült „az előre átvágott villamos árammal

telített drótkerítésen keresztül” elmenekülnie.

Itt újra előbukkan a kérdés: miként vágták el a kerítés drótját? Voltak vajon olyan

periódusok, amikor nem volt áram benne? Ilyesmiről egy szót sem ejt a könyv. És vajon

mikor vágták át? Fényes nappal-e, miközben az őrök tétlenül és kíváncsian nézték őket a

tornyokból? Éjszaka-e, amikor „nagy ívlámpák százai vakító fényt szórnak a

betonoszlopokról”? (13. oldal) Vagy netán légiriadó idején, amikor a lámpákat eloltották

ugyan, de az egész különleges osztagot ott tartották a gázkamrában? Másutt bezzeg azt írja,

hogy a „kerítéshez közeledni nem tanácsos. A sűrűn elhelyezett őrtornyokból figyelmeztetés

nélkül adnak le egy gépfegyversorozatot arra, aki a neutrális zónába téved.” (28. o.)

Az épületekben összeszedik az élve maradottakat; az orvosokat is a boncteremből. Nyiszli

lefesti, amint a többiekkel együtt ott fekszik hason az udvaron, és várja, hogy tarkón lövik. De

megérkezik Mengele, aki utasítást ad az orvosok kiparancsolására, és csak az ő távozásuk

után kezdenek kaszabolni a fegyverek. (150-152. o.)

„Megmenekülésem nem okoz sem örömöt, sem megkönnyebbülést. Hiszen csak halasztást

kaptam. Ismerem dr. Mengelét és az SS-mentalitást.” – írja Nyiszli. „Tudatában vagyok

munkaköröm fontosságának, és azt is tudom, hogy pótolhatatlan vagyok. A KZ-ben rajtam

kívül nincs boncolóorvos, aki az itteni követelményeknek megfelelne.” (152-153. o.)

Kissé nagyképű kijelentések. Hiszen Nyiszli szaktudásban talán csak a könyökéig ért volna

dr. Görög Dénesnek, a szombathelyi egyetemi magántanárnak, aki Auschwitzban állítólag az

ő beosztottja volt, és akit a váradi orvos önnön bevallása szerint igen rossz állapotban talált,

amikor a Németországba való visszavonulásukkor sorsára hagyta őt. (201-203. o.)

65

Pontos neve: Weichsel Metall Union Werke; egyike a tábor lakóit foglalkoztató nagyüzemeknek.

40

Végül azokat is visszahozták, akiknek sikerült elmenekülniük. (158. o.) A könyv szerint a

különleges osztag lázadásának mérlege: „Meghalt nyolcszázötvenhárom fogoly.” (Heten

maradtak élve: a három orvos és a boncszolga, egy kezelőmérnök, egy generálfűtő és egy

mindenes.) „Elpusztult hetven SS-katona66

…(…) Porig égett a III. és használhatatlanná vált

géprombolás következtében a IV. krematórium.” (159. o.)

Másnap az orvosok rossz hangulatban vonultak a boncterembe. Addigi társaikat már éjfélre

elégették. Az események megrázó hatással vannak a tábor történetében immár tizenharmadik

különleges osztag frissen besorozott tagjaira is, de Nyiszli a helyzetüket – legalábbis rövid

távon – derűlátóan ítéli meg:

„Harminc67

új sonderkommandós ül dermedt csendben, vagy hever halott bajtársaik ágyán,

a krematóriumban eltöltött első nap véres tragédiájától rémülten.

Néhány napig tart csak ez az állapot. Majd jelentkezik náluk is az étvágy, ők is

megkívánnak majd egy-egy jó falatot. A dohányzás is enyhíti a rájuk nehezedő nyomást. A

pálinkában pedig a leghatásosabb és legáldottabb gyógyszert fogják megismerni. Az alkohol

néhány órára kigyógyítja az embert a krematórium-betegségből.” (160. o.)

A felkelés híre elterjedt a táborban. „Páratlan esemény volt ez! Egyetlen a KZ-k

történetében.” – kiáltott fel Nyiszli Miklós. (159. o.) Pedig csaknem két évvel korábban

készülődött már egyszer egy hasonló akció, de árulás következtében leleplezték. Erről Rudolf

Vrba és Josef Lanik számoltak be: „1942. december 17-én 200 fiatal szlovák zsidót, akiket

»Sonderkommandóként« alkalmaztak az elgázosításnál és elégetésnél Birkenauban,

kivégeztek. A kivégzés oka felkelés előkészítése és szökési kísérlet volt.”68

Az Auschwitz jegyzőkönyv szerzői nem tudnak arról, hogy a különleges osztag tagjait

szabályos időközönként kivégezték, és másokkal helyettesítették volna. A táborban történt

sok szörnyűségről való tudás motívuma náluk egyáltalán nem szerepel senki „likvidálása”

indokaként. Ez igen különös. Vajon hogy lehet az, hogy Vrba és Lanik, akik elég hosszú időt

töltöttek a koncentrációs táborban, nem értesültek arról, amit Nyiszli már szinte az első

táborbeli napon megtudott, és majd mint szemtanú beszéli el az utolsó két ilyen osztag

elpusztítását? Hiszen Vrbáék szökésekor a Nyiszli-féle időszámítás szerint az előzők

sorozatos kiirtása után már a tizenegyedik sonderkommandónak kellett működnie.

Azért nem lepődhetünk meg, hogy miután 1944. november 17-én egy SS-altiszttől

megtudja: Hitler parancsára befejezik az emberölést a koncentrációs táborokban, Nyiszli újból

készülni kezd a halálára, hiszen a tömeggyilkosságok befejeződésével a különleges osztag

egyrészt feleslegessé vált, másrészt a németeket kompromittáló túl sok titok birtokába jutott,

tehát hamarosan pusztulnia kell.

Nemsokára valóban összegyűjtik a négy krematóriumból a sondereseket. „Négyszázhatvan

ember van együtt. Várja a halálát” – írja Nyiszli, aki valószínűleg elfelejtette, hogy a hármas

birkenaui krematórium felrobbant, a négyest is használhatatlanná tették a felkeléskor, tehát

kizárt, hogy a tizenharmadik osztag is teljes létszámú lett volna. Vagyis nem lehetett

négyszázhatvan tagja.

Most is megtörténik a csoda: az orvosokat – nyilván megint Mengele parancsára – ismét

kiszólítják.

„Szegény bajtársainkat az éj folyamán a közeli erdőbe hurcolták, és lángszórókkal

végeztek velük.

66

A DEGOB (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság), amely egy budapesti zsidó segélyszervezet volt, és

„1945-46-ban a magyar holokauszt mintegy 5000 túlélőjének a személyes történetét rögzítették”, honlapjának

Az SS orvosok című fejezetében Nyiszli Miklós életének ismertetésekor a lázadással kapcsolatban csak három

SS haláláról tud. Lásd: http://www.degob.hu/index.php?showarticle=24#_edn42 67

Vajon miért éppen harminc, és miért csak annyi? Minden bizonnyal összekeveri őket azzal a harminccal,

akikről a gyilkolások megszüntetése és a tizenharmadik kommandó elpusztítása után azt írja, hogy a táborból

járnak majd be a krematóriumba, hogy a kórházban elhunytakat elégessék. 68

Auschwitz jegyzőkönyv 3. rész

41

Mi négyen megmaradtunk. De most sem életünk kímélése volt a cél, hanem a szükség,

mert munkakörünk betöltésre szorul. Nem öröm és megkönnyebbülés ezúttal sem, csak

haladék, amit dr. Mengelétől kaptunk.” (189. o.)

A munkakörre való hivatkozás azonban most egyáltalán nem válik be, mert nem kapnak

többé feladatot. „Helyünket sehol nem találva céltalanul járunk-kelünk a hideg, néma falak

között. A szörnyű csendben lépéseink kongása szinte hasogatja a fülemet. Nincs semmi

elfoglaltságunk. Tétlenül múlnak a napok, és virrasztással telnek az éjszakák. Négyen

maradtunk az épületben. A harminc alkalmi munkás nem Sonderkommando, a KZ-ben van

szállásuk, és csak másodnaponként járnak ide, hogy a tábor kórházainak halottait elégessék.”

(190. o.)

Az emberölést tiltó rendelettel kapcsolatban megjegyzi: „Ha nagyon elkésve érkezett is,

mégis életben marad néhány ezer a hatmillió lélekből, akiket a fasizmus Európa-szerte

elhurcoltatott…” (183. o.)

Lassan már megszokjuk, hogy dr. Nyiszli Miklós kijelentései hadilábon állnak a

valósággal. A számok vonatkozásában is, természetesen.

Nyiszli Mengeléről

Joseph Mengele SS-százados az auschwitzi koncentrációs tábor főorvosa volt. Általában

fajbiológusként szokták őt emlegetni.

A fajbiológia a Magyar értelmező kéziszótár szerint az „emberfajták öröklődő

sajátosságaival foglalkozó tudományág”, illetve ennek „a fajelmélet céljaira eltorzított

áltudományos változata”69

Nyiszli kizárólag ez utóbbit kapcsolja Mengeléhez: „Az

»uralkodásra hivatott«, a »felsőbbrendű faj« szaporodásának előmozdítása a »nagy cél«.

Pontosabban az, hogy a jövőben minden német anya lehetőleg ikreket szüljön.” Ezt a tervet a

„Harmadik Birodalom bomlott eszű fajteoretikusai agyalták ki. A kísérletek keresztülvitelét

pedig dr. Mengele vállalta…” Mivel orvosként tanúja főnöke foglalatosságainak, sőt maga is

együtt dolgozik vele, azt lehetne várni, hogy megtudjuk tőle, miféle „kísérletekről” van szó.

Hiszen egy tudományos kísérlet valamely „természeti folyamat, előidézése tudományos

megfigyelés végett.”70

De csak ilyen ismeretlen tartalmú általánosságokról olvashatunk tőle:

ez „a gonosztevő hosszú órákig ül mellettem, mikroszkópok, lombikok, epruvetták között,

vagy áll óraszám a boncasztalnál vérfoltos köpenyében, véres kezekkel, és vizsgál, kutat

megszállottan. A germán faj szaporítása a cél.” (51. o.)

Nyiszli a legtöbbet az ikerkutatásról beszél, kétségtelenül azért, mert az ikrek szerveit

(miután Mengele állítólag megölette vagy saját kezűleg megölte őket – lásd pl. 49. o.) neki

kell majd kipreparálnia. Vagyis itt semmilyen természeti folyamat előidézéséről, tehát

kísérletről szó nincs. Az ikrek szervezetének tanulmányozása némi élettani, de inkább csak

anatómiai jellegű vizsgálatokat tesz lehetővé.

Ha Mengelét valóban az ikerszülések érdekelték volna, akkor nem az utódokat, hanem az

anyákat kellett volna tanulmányoznia, a peteérést, a megtermékenyített sejt osztódását és

azokat a tényezőket, amelyek az embrió megkettőzését vagy a kettős peteérést segítik elő.71

A tábor főorvosának az ikrek rendellenességei és különösen a törpék iránti érdeklődését

Nyiszli a német nép magasabb rendű volta bizonyításának igényeként magyarázza, mert

69

I. m. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003, 338. o. 70

Ugyanott, 700. o. 71

Különös, hogy Nyiszli Miklós könyve valamennyi kiadásának egyik bekezdésében „egysejtű és kétsejtű

ikrekről” beszél. Ez egy nevetséges elírás. Egy orvostól elvárhatnánk, hogy pontosan használja a

szakkifejezéseket: az egypetéjű ikrek egy megtermékenyített pete osztódása során kettéváló, eredetileg

egyetlen embrióból keletkeznek (ezek mindig azonos neműek), a kétpetéjű ikrek két egy időben érő petesejt

megtermékenyítése útján fogannak (ezek gyakran különneműek). (123. o.)

42

szerinte azt igyekszik kimutatni, hogy a zsidó nép „többezer éves léte folyamán törpékké és

nyomorékokká degenerálódott”. (99. o.) Ehhez azonban pontos statisztikai adatokat kellene

csatolni, és úgy küldeni el a jelentéseket a munkát irányító-regisztráló „Berlin-Dahlem-i

fajbiológiai és embertani intézetbe”72

, márpedig a könyvben utalás sincs arra, hogy az egyes

esetek leírásán túl azon emberek összesített száma is szóba került volna, akik közül az ikrek

és a törpék kikerültek. Márpedig e nélkül nem lehetséges az említett értelemben vett

„fajbiológiai következtetés”.

Vajon tényleg olyan ostoba lett volna Mengele, hogy azt higgye: semmibe véve a

tudományos munka kívánalmait, kiragadott minták alapján fejlődési rendellenességet

tulajdoníthat egy egész népnek?

Nyiszlinek, saját leírása szerint lassanként sikerült jó intellektuális és emberi kapcsolatot

kialakítania vele. Ezt írja: „Hosszú vitadélutánokat töltök el dr. Mengelével egy-egy homályos

probléma tisztázására. A boncteremben és a laboratóriumban nem a KZ-fogoly alázatos

szerepét töltöttem be, hanem akárcsak egy orvosi konzíliumon, mint teljesen egyenrangú

orvos magyaráztam és védtem meg álláspontomat, vagy cáfoltam Mengele kifejtett nézeteit,

ha azokat nem tettem magamévá. (…) dr. Mengele, aki előtt még az SS-ek térde is remeg a

félelemtől, egy élénk vitánk alkalmával cigarettával kínált meg, és amikor a laboratóriumot

elhagyta – köszönt.” (127. o.)

Hogyan lehetséges, hogy ezeknek a „hosszú vitadélutánoknak” a beszélgetései nem

terjedtek ki olyasmire is, amelynek felidézésével Nyiszli meg tudná világítani, miben is álltak

Mengele „kísérletei”?

Egy nap Nyiszli Miklós megkéri főnökét, tegye lehetővé, hogy találkozhasson feleségével

és tizenöt éves leányával, akik szintén Birkenauban vannak. Kap egy írásos engedélyt,

amellyel szabadon mozoghat a táborban. Nem csak Mengele papírja kelt jó hatást, és

egyengeti útjait, hanem azok a csomag cigaretták is, amelyeket megfelelő helyeken bizonyos

személyeknek ad. A németek hálásak foglyuknak, hogy ilyen ajándékot kapnak tőle.73

(130-

131: 136. o.)

A keresés sikerrel járt. „Nagy esemény volt a krematóriumban, hogy megtaláltam

feleségemet és gyermekemet. A ruhaosztályról meleg ruhákat, fehérneműt, harisnyákat

csomagoltam egy hátizsákba. A toalett-osztályról74

fogkeféket, szappant, körömollót,

zsebkést, sűrűfésűt. Mindenből legalább tíz darabot vettem magamhoz. Gyógyszereket,

vitamintablettákat, sebkenőcsöt, kötszert, mindent, ami hasznos lehet. Kockacukrot, vajat,

barackízt, kenyeret, mindenből annyit, hogy másoknak is jusson! Így indultam el a C táborba.

Mindennap ott voltam, mindég tele tarisznyával!” (134. o.)

Egy napon, amikor megtudta, hogy az a táborrész, amelyben családtagjai laktak, likvidálás

alá kerül, rábírta őket, hogy jelentkezzenek munkára egy „igazi munkatáborba”, ne

maradjanak itt a „megsemmisítő táborban”. Ez az akció is sikerült. (138. o.) Az anya és a

leánya még idejében elutazott, és így a háború után a család tagjai Nagyváradon

viszontláthatták egymást. Nem utolsó sorban dr. Mengelének köszönhetően.

A könyv szerint Auschwitzban Josef Mengele volt az élet és a halál legfőbb ura. Ez a

szerepe már az emberi szállítmányok megérkezésekor megmutatkozott: ő volt az, aki

eldöntötte, ki kerül a munkaképesek, ki pedig a munkára alkalmatlanok csoportjába. Ez

72

Dahlem egy városnegyed Berlin déli felében. Számtalan kulturális és tudományos intézmény székhelye

található ott ma is. E sorok írójának az itt említett intézetet nem sikerült azonosítania. 73

Akárcsak Ceauşescu idején Romániában, amikor már egy-két doboz Kent cigaretta is segített simábban

lebonyolítani bármilyen hivatalos intéznivalót. Különös, hogy Hitler idején mennyire balkanizálódtak a

németek! Ráadásul egy koncentrációs tábor őrszemélyzete is! – T. K. A, 74

Íme, most megtudjuk, hogy az az „óriási raktárhelyiség”, amelyet sehol nem sikerült felfedeznünk a

krematórium épületének alaprajzán, különböző osztályokra oszlott.

43

utóbbiak – mint már volt szó róla – egyenesen a krematóriumok „gázkamráiba”, illetve a

máglyáknál működő SS-ekhez kerültek, akik belelőtték őket az állítólag parázstól izzó

gödörbe. Arányuk Höß nürnbergi vallomásában, és azóta szinte minden holokauszt-

szakértőnél az Auschwitzba deportáltak hetven-nyolcvan százalékát tette ki.75

Vagyis minden

száz emberből hetven-nyolcvan túl fiatal, túl koros vagy beteg volta miatt nem volt alkalmas a

munkavégzésre. Meglepő arány.

Höß azt vallotta, hogy „Auschwitzban két SS orvost foglalkoztattunk, akik felülvizsgálták

a beérkező fogolyszállítmányokat.”76

Nyiszli – bár több német orvos volt a táborban – nem ejt

szót arról, hogy ezt a munkát más is végezte volna. Mengele, a tábor főorvosa „minden

szerelvény érkezésénél jelen van. Ő a szelektáló orvos.”(10. o.) Ha kell, „félnapokat áll a

zsidórámpán, ahova naponta már négy-öt szerelvény fut be magyarországi deportáltakkal”.

(25. o.) Jobbra vagy balra mutató intésével egyedül ő döntötte el az érkező sorsát. No, nem

valamiféle vizsgálat, hanem egyszerű ránézés alapján. Ezt akkor is személyesen végezte, ha

már nem is szelektált, hanem egész vonatrakományokat egyenesen a halálba küldött. (80. o.;

163-164. o.)

A tábor barakkjaiban folyó mindennapos szelektálásról már szóltunk; ezt Nyiszli nem

hozza közvetlen kapcsolatba Mengele személyével, de kétségtelenül nem történhet

függetlenül tőle. Közvetlen beavatkozására főleg nagyobb akciók esetében van szükség.

Például ha valamilyen veszélyes járvány (tífusz, skarlát) üti fel valahol a fejét. Ilyenkor

elrendeli, hogy mind az érintett barakknak, mind pedig a szomszédosaknak a lakóit, beleértve

az egészségeseket is, „likvidálják”. Egy-két ilyen akció után „a barakkok orvosai idejében

észbe kaptak, és ha valahol fertőző betegség ütötte fel a fejét, óvakodtak azt az SS orvosi

hatóságának tudomására hozni. Lehetőleg elrejtették az ilyen betegeket a barakk valamely

félreeső bokszában, és ott ápolták szűkös lehetőségek szerint, de kórházba nem utaltak

senkit”, hogy így megakadályozzák Mengele „széles alapon történő járványmegfékezéseit”.

(82-83. o.)

Tekintettel azonban a mindennapos sorakozókra, igen kétes, hogy a betegeket valóban volt

esélyük elrejteni. Hiszen ha „halottjai vannak a barakknak – mindennap akad öt-hat, néha tíz

is –, szintén szerepelnek a számbavételnél. Ott állanak a holtak is a sorok végén, két-két

fogoly támogatja őket, míg a számbavétel tart, mert élve vagy halva, de a létszámnak találnia

kell!” (19. o.) Vajon sikerülhetett-e „észrevétlenül” támogatni a súlyos betegeket is?

Nyiszli leírja, hogy amikor a csehországi zsidók között vérhas- és tífuszjárvány tört ki,

Mengele parancsot adott a táborrészleg felszámolására. Itt – ellentétben más táborrészekben

alkalmazott gyakorlattal – még meghagytak ezerötszáz munkaképes férfit és nőt, a csehek

nyolc orvosa pedig, kiket „dr. Epstein77

közbenjárására dr. Mengele életben hagyott, részben

az utóbbi hetek testet-lelket felőrlő munkájában, amit a betegeik veszélyt, fáradságot nem

ismerő ápolásával fejtettek ki, egészségileg, idegileg teljesen leromlottan, részben kiütéses

tífusztól fertőzötten, mint ápoltak kerültek az F tábor kórházbarakkjaiba.” (81. o.)

Az a következetlenség, amely szerint Mengele úgymond a járvány megfékezése érdekében

könyörtelenül elpusztíttatta a tífuszos betegek közelében élő egészségeseket, viszont egy

fogoly orvos kérésére tífusszal fertőzöttek kórházi ápolását rendeli el, elképesztő

ellentmondás és teljességgel valószínűtlen. Nyiszli első állítása – ennek az igaz volta a

kétségesebb – kizárja a másodikat. Szándékosan hamis beállítását bizonyítja az a kijelentése

is, amely szerint a cseh tábor pusztulása után „egy papírlappal szaporodott a KZ irattára. A

papírlapon rövid jelentés állt: »Az auschwitzi koncentrációs tábor csehektől lakott része, az

75

Rudolf Höß: idézett dokumentum 2. pont. Lásd a 23. sz. jegyzetet. 76

Ugyanott, 7. pont. 77

Berthold Epstein professzor, neves prágai zsidó gyermekgyógyász a tábor fogoly orvosaként főleg az

auschwitzi cigánytábor gyermekeinek a betegségeivel foglalkozott.

Lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Berthold_Epstein

44

úgynevezett cseh tábor, kiütéses tífusz-megbetegedések nagyarányú előfordulása miatt

likvidáltatott.« Aláírás: dr. Mengele Hauptsturmführer. I. Lagerarzt.” (81. o.)

Ha valaha egy ilyen jelentés előkerült volna, akkor könyvek, tanulmányok és honlapok

tucatjai idézték volna már, és szüntelenül hivatkoznának rá napjainkban is. De ilyen

dokumentumot senki nem talált, noha a koncentrációs tábor irattára meglepő épségben

megőrződött, és az utóbbi időben kutatható.

Nyiszli Miklósnak továbbá nem állhatott módjában, hogy Mengelének egy ilyen jelentését

elolvassa, még ha az írt volna is ehhez hasonlót. Ezt már a kapcsolatuk természete is kizárta.

Nyilvánvaló, hogy Nyiszli Miklós a jelentést csak kitalálta. Vajon miért? Talán hogy igazolja:

a csehországi zsidók az auschwitzi táborban nem betegségekben haltak meg, hanem a

Mengele irányította tömeggyilkosság áldozatai lettek?

Nyiszli számára Mengele a tábor abszolút ura. A könyvben rajzolt helyzetkép értelmében

senkinek nem tartozott felelősséggel. Az olvasónak az a benyomása, hogy az auschwitzi

koncentrációstábor-együttesnek talán nem is volt parancsnoka. Mengele következő, jócskán

autokratikus megjegyzése is azt sugallja, mintha a német hadseregben a függelmi viszonyok

hiányosan működtek volna:

„Dr. Mengele felemelkedik helyéről, és mint aki döntött a kérdésben, azt mondja dr.

Thilónak78

: »Nem vagyok abban a helyzetben, hogy tovább tápláljam a C-tábor legyengült

lakóit! Két héten belül likvidálom őket!«”

Mármint hogy ő nincs abban a helyzetben. Mintha a saját pénzéből tartotta volna őket, és

most ezt megunta.

Nyiszli hozzáteszi: „Gyakran folynak jelenletétemben ilyen természetű beszélgetések. Úgy

tárgyalják a KZ legbizalmasabb ügyeit, mintha ott sem lennék. Élőhalott vagyok, nem

számítok, nem is létezem.” (135. o.)

A beavatottság és a lenézettség furcsa keverékének ez a kommentárja nem egészen egyezik

azzal, amit a saját helyzetéről másutt ír. Viszont illik Mengele itt idézett vérszomjas

szövegéhez, amelynek hatására a nagyváradi orvos a feleségét és a leányát, akik a C-tábor

lakói voltak, állítólag sietett rávenni, hogy kérjék egy másik, egy biztonságosabb táborba való

áthelyezésüket.

Hol a táborparancsnok?

Mint láttuk, Höß nürnbergi nyilatkozata szerint ő volt az, aki kidolgozta a Zyklon B-vel

való gyilkolás módszerét, és személyesen ellenőrizte annak hatékonyságát. Elméletben az

utódai kellett örököljék a tömegpusztítás irányításának a feladatát.

Rudolf Franz Ferdinand Höss 1940. május 1. és 1943. december 1 között töltötte be

Auschwitz parancsnoki tisztét.79

Őt követően, 1944 májusáig Arthur Liebehenschel

következett, aki „lépéseket tett az életkörülmények és az életben hagyott foglyokkal szembeni

bánásmód javításáért. Módszerei miatt elégedetlen felettesei leváltották.”80

(Egy lengyel

78

Dr. Heinz Thilo a tábor egyik német orvosa volt. 79

1943. „december 1. után a koncentrációs táborok közötti ügyek egybehangolására létrehozott hivatal élére

nevezték ki”. Lásd a Szegedi Tudományegyetem könyvtárának Auschwitz-Birkenau című honlapján:

http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/who/hoess.html 80

A holokauszt Magyarországon; a honlap Ki kicsoda című része. Lásd:

http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=portrait

45

bíróság aztán halálra ítélte, és 1948 januárjában kivégezték.81

) 1944. május 11-től a tábor

felszámolásáig Richard Baer volt a parancsnok. Nyiszlinek, ha nem találkozott is vele,

legalább hallania kellett volna róla. De a könyvében sem névvel, sem név nélkül szó nem esik

az auschwitzi táboregyüttes egyetlen parancsnokáról sem. Mintha nem is léteztek volna.

A könyvből úgy tűnik, hogy a koncentrációs tábor igazi döntéshozója és cselekvő

tényezője dr. Josef Mengele volt, noha Baernek SS-őrnagyi (Sturmbannführer), Mengelének

viszont csak századosi (Hauptsturmführer) rangja volt. A funkciójuk azonban legalább

annyira különbözött, mint a rangjuk, ezért a katonai szabályok értelmében a tábor főorvosa

csak a parancsnok jóváhagyásával hozhatott bármiféle intézkedést. Ezért igencsak nevetséges

az a Mengele szájába adott kijelentés, amely szerint ő „nincs abban a helyzetben”, hogy

táplálja a C-tábor lakóit. A cseh tábor likvidálásáról szóló jelentésnek pedig, ha ilyen

ténylegesen készült volna, valahogy úgy kellett volna kezdődnie, hogy „a kapott parancsnak

megfelelően” vagy „értelmében” történtek a benne említett fejlemények. Nyiszli azonban

olyan látszatot kelt a könyvében, mintha az egész koncentrációs tábor mindenekelőtt

Mengelének lett volna alárendelve.

Bonyolítja a helyzetet, hogy némely forrás szerint a magyarországi zsidók

„megsemmisítése” idejére (amelyet e forrásokban Höß-akciónak neveznek) Baer mellett az

említett célra irányuló rendkívüli meghatalmazással, egészen más munkaköre ellenére Rudolf

Höß is ott lett volna a táborban.82

Hößről (aki egyébként SS-alezredes: Obersturmbannführer

volt) Nyiszli könyve éppúgy nem ejt egy szót sem, mint ahogy Baerről sem. Pedig ha valóban

ott volt a táborban és valóban azzal a feladattal, amelyet némelyek tulajdonítanak neki, úgy

semmiképpen nem kerülhette volna el Nyiszli Miklós figyelmét.83

Höß nürnbergi nyilatkozatában nem tesz említést ideiglenes auschwitzi visszatéréséről.

Viszont egyértelműen leszögezi: „Minden elgázosítással végrehajtott tömegkivégzés az

RSHA84

közvetlen parancsára, felelősségére és felügyelete alatt történt. Közvetlenül az

RSHA-tól kaptam minden parancsot ezekre a tömegkivégzésekre.”85

Josef Mengele viszont – Nyiszli könyve szerint – teljesen a saját rendelkezése alá vonta a

tömeggyilkosságokat, és sem a táborparancsnok, sem pedig a Birodalmi Biztonsági Főhivatal

parancsaira nem volt szüksége, hogy ilyen ügyekben eljárjon. Olyan volt, mint egy

egyszemélyes szabadcsapat a német haderőben.

Richard Baer nevét általában megtaláljuk az illetékes honlapokon a világhálón, A magyar

holokauszt története honlapjának Ki kicsoda? rovatából viszont furcsa módon hiányzik.

Ebben a rovatban száztizennégy személyt említenek meg. Vajon miért nem fért melléjük

Auschwitz utolsó parancsnoka is?

Baer sikeresen elkerülte a háború befejezését követő pereket, és Hamburg mellett álnéven

erdőmunkásként dolgozott.

Fritz Bauernek, egy németországi zsidó ügyésznek 1958-ban sikerült megbízást kapnia

arra, hogy több különböző kereset egyesítésével Frankfurtban egy közös Auschwitz-pert

rendezzenek.86

Körözést adtak ki Richard Baerre is, és annak egyik munkatársa felismerte őt

81

Lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Arthur_Liebehenschel 82

A holokauszt Magyarországon honlapon ez Eichmann kérésére, a wikipedia

(http://de.wikipedia.org/wiki/Rudolf_H%C3%B6%C3%9F) szerint viszont Himmler kívánságára történt. 83

A táborparancsnokok vonatkozásában folyt kavarást illusztrálja az is, hogy Vrba és Lanik szerint, akik

tudomásunk szerint április 7-én szöktek meg Auschwitzból, a „jelenlegi lágerparancsnok neve: Höss”

(Auschwitz jelentés, 6. rész). Pedig ekkor már negyedik hónapja Liebehenschel volt a parancsnok, Hößnek az

ideiglenes visszatérése pedig csak a magyarországi zsidók május 15-én kezdődő deportálása után lehetett

volna esedékes. 84

RSHA = Reichssicherheitshauptamt, Birodalmi Biztonsági Fõhivatal. Reinhardt Heydrich, majd Ernst

Kaltenbrunner volt a főnöke. 85

Rudolf Höß: idézett dokumentum 4. pont. 86

Lásd a http://en.wikipedia.org/wiki/Fritz_Bauer valamint a http://www.cwporter.com/b1.htm honlapokon.

46

az újságban megjelent fénykép alapján. Baert 1960 decemberében tartóztatták le.

Kihallgatásai során határozottan és kitartóan tagadta, hogy Auschwitzban gázzal öltek volna

meg embereket. Végül a tárgyalást megelőzően, 1963 júniusában a fogdában váratlanul

szívroham végzett vele. Fritz Bauer ügyész utasítására Baer testét elhamvasztották, még

mielőtt a halál okát orvosilag megállapították volna. Már nem tudhatjuk meg, miben hunyt el

valójában.87

Minden bizonnyal ezért hiányzik az ő neve A holokauszt Magyarországon névsorából. A

honlap készítői talán úgy vélték, hogy valaki még rosszat gondolhatna az egyébként mindig

makkegészséges Baer hirtelen haláláról és halálának gyorsan kideríthetetlenné lett okáról. E

sorok írója is azt javasolja az olvasónak, hogy minderről maga se gondoljon rosszat.

Gondolataink (de mindenekelőtt szavaink) maradjanak mindig teljes mértékben „politikailag

korrektek”, ahogy azt nyomatékosan elvárják ma tőlünk! Mint ahogy Nyiszli is elkerülte a

politikai inkorrektség csapdáit.

Miféle tábor?

Egészen 1960 nyaráig valamennyi német koncentrációs tábort a német célszerűséggel

megszervezett megsemmisítés helyszínének tekintettek. E felfogás szerint a cél a nácizmus

politikai ellenfeleinek, az értelmi fogyatékosoknak, a homoszexuálisoknak, a cigányoknak, de

mindenekelőtt a zsidóknak a maradéktalan fizikai elpusztítása volt. Ez eredetileg valamennyi

táborra kiterjedt volna. Voltak tanúk, akik például Buchenwaldot is az elgázosítás egyik

fontos központjának nyilvánították; olyan is akadt, aki „saját szemével látta” ott azt a soha

nem létezett berendezést, amely a Zyklon B-szemcsékből felszabaduló ciángázt az ottani

gázkamrába juttatta.88

Dr. Martin Broszat nyugatnémet történésznek 1960 augusztusában a Die Zeit magazinban,

a tekintélyes müncheni Institut für Zeitgeschichte (Jelenkori Történeti Intézet) nevében,

megjelent Keine Vergasung in Dachau című cikke ebben a kérdésben döntő fordulatot hozott.

Ennek az írásnak a fő mondanivalója az, hogy gázzal végrehajtott tömeggyilkosságok csak a

német birodalom újonnan elfoglalt keleti részeiben történtek, de magában a voltaképpeni

Németországban nem. A németországi táborokban is sokan pusztultak el, de ez a

katasztrofális higiéniai és ellátási viszonyoknak volt tulajdonítható. Az új felfogást világszerte

hamar elfogadták, és ettől kezdve tekintették Auschwitzot a zsidók megsemmisítése fő

központjának.89

Dr. Nyiszli Miklós már 1946-ban, amikor a visszaemlékezéseit írta, így indokolta a

felesége és leánya Auschwitzból való elutazásának sürgetését: „E héten két 3000-es transzport

indul a „C” táborból nyugatnémet-országi hadiüzemekbe. Ezek az üzemek a legjobb

munkahelyek, mert itt a lakás, étkezés, bánásmód nem a megsemmisítést célozza, hanem a

munkások jó kondícióban tartását, minél nagyobb munkateljesítmény elérésére.”90

Auschwitz-Birkenau a főleg délről és keletről érkezett emberi szállítmányok elosztóhelye,

átmeneti állomás volt: innen küldték őket más németországi munkatáborokba. Naponta

„többezres transzportok” indultak tovább (80. o.).

Az auschwitzi táboregyütteshez tartozó Monovitzban 1942 októberében hozták létre az I.

G. Farbenindustrie AG helyi részlegét, amely az ország számára létfontosságú termékeket:

szintetikus benzint és műgumit gyártott, és a cégek között élen járt a tábor lakói

87

Lásd a http://en.wikipedia.org/wiki/Richard_Baer vagy a http://www.cwporter.com/b1.htm honlapon. 88

Georges Hénocque abbé: Les Antres de la Bête (A fenevad odúi). G. Durassie et Cie, Paris, 1947. Idézi Robert

Faurisson 1980-ban megjelent Mémoire en défense (Védőirat) című könyvének 192. és az azt követő oldalain. 89

Dr. Martin Broszat: No Gassing in Dachau (Nem volt elgázosítás Dachauban).

Lásd: http://www.codoh.com/incon/inconbroszat.html 90

Dr. Nyiszli Miklós i. m. 1947, 106. o.

47

munkaerejének felhasználásában.91

Az ipartelep méreteit a 2. ábra is érzékelteti, noha az

egészet nem tudjuk áttekinteni rajta. Mintegy tizenkétezer foglyot foglalkoztatott.92

Ugyanakkor az altáborok egész rendszere tartozott Auschwitzhoz. Az Egyesült Államok

Holokauszt Emlékmúzeumának honlapjáról például megtudjuk, hogy 1942 és 1944 között az

SS-hatóságok harminckilenc ilyen altábort hoztak létre.93

„Egy részük, mint Budy, Rajsko,

Tschechovitz, Harmense és Babits a hivatalosan »fejlesztési« övezetként megjelölt

területeken létesültek. Mások, mint Blechhammer, Gleiwitz, Althammer, Fürstengrube,

Laurahuette és Eintrachthuette Felső Sziléziában, a Visztulától északra és nyugatra feküdtek.

Néhány altábor Morvaországban volt, mint Freudental és Brünn (Brno). Azok az altáborok,

amelyek mezőgazdasági javakat termeltek vagy dolgoztak fel, az ügyintézés terén Auschwitz-

Birkenaunak, míg azok, amelyekben a foglyok ipari termeléssel vagy fegyvergyártással

foglalkoztak, Auschwitz-Monovitznak voltak alárendelve.”

Auschwitz lakói ugyanakkor „hatalmas farmokon dolgoztak, mint amilyen például a

rajskói kísérleti mezőgazdasági állomás volt. Szénbányákban, kőfejtőkben, a halászatban és

különösen fegyveripari üzemekben dolgoztatták őket, mint amilyen az SS tulajdonában levő,

1941-ben alapított Deutsche Ausrüstungswerke volt.”

Egy ilyen rendkívül elágazó gazdasági tevékenység tényeit ismerve, ki meri azt állítani,

hogy Auschwitz nem volt munkatábor?! Hogy ennek a létesítménynek az egyedüli célja a

zsidóknak a föld színéről való eltüntetése volt?

Hogy lehet az, hogy ugyanaz a német rendszer, amely a voltaképpeni Németországban

gazdasági érdekek alapján Nyiszli szerint is viszonylag tűrhető ellátást és életbiztonságot

nyújtott a táborok foglyainak, Auschwitzban semmibe vette a saját anyagi érdekeit, és csak

azon főtt volna a feje, hogyan zúdítsa minél több ember hamuját a Visztulába? (46. o.)

Mielőtt megölték volna őket, még pokollá tették az életüket. Ebben a fő szerepet a kápók

játszották, akik mindenben szabad kezet kaptak az SS-től.

Nyiszli például leírja, hogy hajnali háromkor már felverik a foglyokat, és sorakozóra

hajtják őket. Ütlegelik és más válogatott kínzásokkal gyötrik őket, míg reggel hétkor az SS-

altiszt meg nem érkezik. (18-19. o.) A németek tehát szó nélkül elnézték, hogy a foglyok

közül általuk kinevezett elöljárók naponta órákon át azoknak a munkaképtelenné tevésén

munkálkodjanak, akiknek a munkájára pedig szükségük lenne.

A kápók kegyetlenségéről és a németek ezzel szembeni közömbösségéről az Auschwitz

jegyzőkönyvben is olvashatunk. A 2. részből idézzük: „Sokakat a felügyelők, az ún. kápók

(…) minden ok nélkül egyszerűen agyonütöttek.” A 6. részben újra találkozunk azzal az

állítással, hogy a kápó munka közben bármikor megölhet egy foglyot. A 3-ban pedig még

több részlettel ismerkedhetünk meg: „Nem volt ritkaság - s ez a többi fogolynál sem keltett

feltűnést -, hogy az egyik a másikat megölte. Egy fogoly megölése nem számít

bűncselekménynek. Egyszerűen csak nyilvántartásba veszik, hogy az ilyen és ilyen számú

fogoly meghalt. Az, hogy milyen módon következett be a halál, teljesen mellékes.” A

gyilkosság tehát semmi felelősségre vonással nem jár, ezért következménye nincs. A

munkából így kiesett egyént helyettesítik az állandóan érkező utánpótlásból. Az emberölés

ebben a közegben tehát sem erkölcsi, sem gazdasági jelentőséggel nem bírt.

E jelenség csúcsát ugyancsak a jegyzőkönyv 3. részében találjuk: „Egyszer magam is jelen

voltam egy esetnél, amikor egy Jossel nevű fiatal lengyel zsidó elmagyarázta egy SS-

katonának »a gyilkolás helyes módját«, s szemléltetés végett puszta kézzel, fegyver nélkül

megölt egy zsidót.”

91

Lásd a 9. számú jegyzetet. 92

Monowitz concentration camp (A Monowitz koncentrációs tábor).

¤Lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Monowitz 93

United States Holocaust Memorial Museum, Holocaust Encyclopedia.

Lásd: http://www.ushmm.org/wlc/article.php?lang=en&ModuleId=10005189.

48

A fenti beállítások furcsa képet adnak a német hadsereg elit egységeinek tekintett SS-

kötelékek működéséről. Lám, a koncentrációs táborban úgy tartották a fegyelmet, hogy

szabad kezet adtak a kápóknak, és szórakozottan elnézték, amint a rabok egymást ölik.

Az igazi gyilkolást azonban – Nyiszli Miklós és más hasonló tanúk szerint – maguk a

németek végezték, mindenekelőtt a „gázkamrákban”. Több egymásnak és az elméleti

lehetőségeknek is ellentmondó leírás van arról, hogyan alkalmazták a Zyklon B-t emberek

tömegeinek az elpusztítására. Ha németeket valóban az emberirtás vágya vezette, érthetetlen,

hogy miért nem a birtokukban levő (de a második világháborúban nem alkalmazott), könnyen

kezelhető, gyorsan ható harci gázokat használták erre a célra? Hiszen ez lett volna a

kézenfekvő és a logikus.

Nyiszli „cselei”

Már túl vagyunk azokon az eseteken, amikor egy barakkban kitört járvány miatt likvidálták

annak és két szomszédságában fekvőnek is a lakóit, majd – ugyancsak fertőző betegség miatt

– a cseh tábor foglyait is.

Mengele az egyik kórházbarakkból két női hullát küld Nyiszlinek boncolásra.

„A diagnózis rovatban – írja a nagyváradi orvos – hastífusz, az elhalálozási ok rovatában

szívgyengeség szerepelnek, mindkét esetben kérdőjellel ellátva.

Azonnal határozok! Abból, hogy dr. Mengele tőlem a két hulla kórboncolásának

eredményeként tífusz diagnózist kapjon, nem lesz semmi!” A kérdőjelek azt bizonyítják, hogy

Mengele nem biztos a dolgában. Nyiszli nyilván nem akarja, hogy a kórok miatt újabb

likvidálások kezdődjenek.

„Elvégzem a boncolást, mindkét hullánál a vékonybelek a háromhetes hastífusz fekélyes

állapotát mutatják. A lép is duzzadt mindkettőnél. Tífusz forog itt is fenn mindkét esetben!”

(83. o.)

Mikor Mengele megérkezik, Nyiszli elmondja a diagnózisát: „vékonybélgyulladás, a belek

kiterjedt fekélyesedésével.” Előadást tart a tábor főorvosának a tífusz, valamint a vékonybél

gyulladásakor keletkezett fekélyesedés különbségéről. Itt a gyulladás „valószínűleg

húsmérgezéstől ered.”

Nyiszli lebecsülendőnek tartja főnöke szaktudását: „Dr. Mengele fajbiológus és nem

kórboncnok. Nem volt nehéz elfogadtatni vele diagnózisomat. A csalódás azonban ingerültté

tette, és felém fordulva, annak a nézetének adott kifejezést, hogy azok az orvosnők, akik ilyen

durva tévedést követnek el a betegségek megállapításánál, sokkal inkább hasznára vannak a

KZ-nek, ha követ hordanak, mint a kórházban, ahol téves diagnózis következtében betegek

halnak meg, holott megmenthették volna őket.” (84. o.)

Vajon mi történt a halált osztogató Mengelével, hogy az előzményekhez viszonyítva

váratlanul a beteg foglyok megmentésének vágya nyilvánul meg szavaiban, és halálukat a

koncentrációs tábor veszteségének tekinti? Nyiszli cinizmusnak nevezi Mengele kirohanását

(85. o.), pedig a cinizmus nem indulatokkal, hanem közönyösséggel vagy éppen gúnnyal jár.

A könyv szerzője kétségtelenül hamisan állítja be az esetet. Talán azért, mert lélektanilag

képtelen következetesen végigvezetni saját „írói művének” logikai fonalát.

Egy napon Nyiszli Miklós két tíz éven aluli cigány ikerpár hulláját kapja boncolásra.

Mindkettőnél ugyanazt észleli:

„A szív bal kamrájának külső falán tűszúrástól eredő kicsiny, kerek, halványvörös folt,

színe alig üt el a környezet színétől. Nem csalódhatok! Tűszúrás; nagyon finom tűvel

ejthették. Természetesen injekciós tű. Injekciót kapott a gyermek, de milyen okból? (…)

Megtudom mindjárt. Felnyitom a szívet, feltárom a bal kamrát. A szív bal kamrájában levő

vért a boncolásnál kikanalazzuk és lemérjük. Ez az eljárás itt nem alkalmazható, mert a vér

49

kemény, alvadt csomóvá állt össze. Csipesszel szétválasztom a vércsomót, megszagolom.

Kloroform jellegzetes, erős szaga csapja meg az orromat. Kloroforminjekciót kapott a

szívébe!” A kloroform hatására a szívkamrában megalvad a vér, és ez a vérkeringés

leállításával azonnali halált okoz.

„Térdem remeg az izgalomtól – írja. – Felfedeztem a Harmadik Birodalom

orvostudományának legsötétebb titkát. Itt tehát nem csupán gázzal, hanem a szívbe adott

kloroforminjekciókkal is ölnek! Verejték üt ki homlokomon.” (53. o.)

Vagyis nem Mengelének vagy az auschwitzi koncentrációs tábor SS-orvosainak, hanem a

Harmadik Birodalom, tehát egész Németország orvostudományának egyik szörnyű gyilkolási

módszerét fedezte fel!

A felvett boncolási jegyzőkönyvbe nem írja be a szívvel kapcsolatos észrevételeit. „Nem

vagyok gyáva – állapítja meg. – Idegzetem erős. (…) De most fázós ijedtség fut rajtam végig.

Ha dr. Mengele sejtené, hogy ismerem injekcióinak titkát, tíz orvos is jelen lenne a politikai

SS-től, hogy megállapítsa beállott halálomat!” (54. o.)

Összesen öt ikerpár dossziéit adja át Mengelének, amelyek a Nyiszli konzerválta

érdekesebb anatómiai részletekkel együtt eljutnak majd a Berlin-Dahlem-i antropológiai

intézetbe, ahonnan a tábor főorvosa mindig hálás köszönőlevelet kap értük.(55. o.)

Nyiszli eltöpreng, vajon mennyi mindent kell még némán tudomásul vegyen, míg egyszer

őt is eléri a vég. „Tudtam, mikor ide beléptem, de most már ennyi titok birtokában, kétségem

sincs felőle, hogy élőhalott vagyok. Elképzelhető-e az, hogy dr. Mengele vagy a Berlin-

Dahlem-i intézet engem életben hagyjon?” (56. o.)

Vajon hogy gondolja ezt? Az antropológiai intézet Mengelével cinkos vérszomjas urai

adják majd ki agyonlövetésére a parancsot? Netán kommandót küldenek a kivégzésére?

Bizony minden kitelik a német tudományos intézetektől.

A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB) adott nyilatkozatában Nyiszli

azt mondta, hogy egy éjjel Mengele a krematórium épületében számára kialakított modern

boncterembe hívatta. "A boncterem melletti munkateremben SS őrizet alatt pedig 14

cigányiker várakozott, keservesen sírdogálva. Dr. Mengele egy szót sem közölt velük, 10 ccm-

es fecskendőt készített elő, ugyanúgy egy 5 ccm-est. Egy dobozból evipant, a másikból 20 ccm-

es üvegcsében kloroformot rakott a műtőasztalra. Ezek után bevezették az első ikert, 14 éves

leányka volt. Dr. Mengele megparancsolta, hogy vetkőztessem le és tegyem fel a boncasztalra.

Ennek megtörténte után jobb karjába intravénásan evipant fecskendezett be. A gyermek

elalvása után kitapogatta a bal szívkamrát és befecskendezett 10 ccm kloroformot. A gyermek

egyetlen egy rángás után halott volt, majd dr. Mengele a hullakamrába vitette. Így következett

ezen az éjszakán mind a 14 ikernek a meggyilkolása. Dr. Mengele megkérdezte tőlünk, hogy

7-8-at el tudunk e végezni. Mi erre azt feleltük, hogyha precíz tudományos munkát kíván, úgy

átlag négy halottat tudunk naponta felboncolni. Ebbe bele is egyezett."94

Ezek szerint minden másként történt. Nyiszli nem éles boncorvosi szemével fedezte fel a

szívbe adott injekció nyomait, hanem látta, amikor beadták azt. Nem szaglószervi úton jött rá,

hogy az mit tartalmazott, hanem leolvasta a nevét a műtőasztalra helyezett üvegcséről.

Mengele a németek „sötét titkát” nem rejtegette előtte, hanem zavartalanul gyakorolta a

szeme láttára. Ráadásul olyan természetességgel, amelyben úgy tűnhetett: Nyiszlinek semmi

oka nem volt arra, hogy remegjenek a lábai. Aztán nem tíz cigánygyermeket öltek meg így,

hanem tizennégyet. Az ilyen számokat egy némileg érzékeny ember nehezen tudja

eltéveszteni.

Az injekciókat a DEGOB-nyilatkozat szerint Mengele személyesen adta be. Ilyet egy

főnök csak akkor tesz, ha élvezi a gyilkolást. Egyébként erre alárendeltjét utasította volna,

94

Lásd: http://www.degob.hu/index.php?showarticle=24#_edn42. Lásd még a 66. számú jegyzetet.

50

akit ez esetben dr. Nyiszli Miklósnak hívtak. Ez önmagában is jelentős indok lett volna arra,

hogy a nagyváradi orvos a könyvében átírja a mesét.

Legyünk jóhiszeműek: hátha csak azért született ez a történet, mert a levegőt is átitatta a

németellenes háborús propaganda, és szinte kötelesség volt mindenről rosszat mondani, ami

német.

A táborélet vége

Auschwitz végnapjai közelednek. „Egy napon – írja Nyiszli –, egészen váratlanul,

megérkezik dr. Mengele. Szobánkban keres fel, ahol napok óta nincs tennivalónk. Közli

velünk, hogy magasabb rendeletre az auschwitzi KZ-et teljesen likvidálják. Ezúttal nem a

lakóit, hanem az intézményt érti alatta. A krematóriumok közül kettő lebontásra kerül, a

harmadik egyelőre megmarad, a láger halottainak elégetésére. Mi négyen, a boncterem

felszerelésével, a muzeális készítményekkel és irattárral a IV. krematóriumba költözünk. Az

marad üzemben. Az I. és a II. krematóriumot azonnal lebontják. A III. krematórium

tudvalevően a Sonderkommando október 6-i zendülésekor teljesen leégett.” Másnap néhány

óra alatt befejeződik a költözködés. „Az éjszakát már a IV-ben töltjük.”95

(190-191. o.)

Nem világos, mi értelme van a bonctermet a négyesbe költöztetni, hiszen minden jel arra

mutat, hogy már nincs rá szükség, a három orvos, valamint az asszisztensük munka nélkül

tengődik. Aztán miféle „muzeális készítményeket” szállítottak át új lakóhelyükre, ha azokat

eddig mind a Berlin-Dahlem-i antropológiai intézetbe küldték?

A legkérdésesebb azonban egyáltalán a négyes krematóriumba való átköltözésük

valódisága.

Nyiszli leírása alapján az első két krematóriumban is nehezen igazodnánk el, de azok

belsejéről legalább tényleg van némi fogalma. Teljesen bizonyos azonban, hogy a négyes (no

meg az októberben leégett azonos felépítésű hármas) krematóriumba, melyekről, mint láttuk,

teljesen téves képzetei voltak, Nyiszli Miklós soha nem tette be a lábát. Ezért tökéletes

bizonytalanságban maradunk afelől, hogy ha a birkenaui egyes krematóriumból tényleg

távoznia kellett, akkor onnan a valóságban vajon hová költözött?

Ismét övé a szó:

„Történelmi pillanat volt az, amikor másnap reggel ezer emberből álló fogolycsoport

érkezett az I. krematórium udvarára, és csoportokra osztva megkezdték a véres múltú épület

lebontását.

Boldog pillanat: A Harmadik Birodalom pusztulását hirdeti, amint a nagy, vöröstéglás

falak egymás után omlanak a földre egy-egy dinamitpatron robbanása után.”(192. o.)

Mindez 1944 végén történik, mert csak egy oldallal később, a 193-on olvashatjuk:

„…kétségek és remények között köszöntött be ezerkilencszáznegyvenöt január elseje.”

A holokauszt Magyarországon című honlap mindezt másként tudja. (Kattintsunk az ottani

Virtuális krematórium feliratra, majd nyissuk meg az auschwitz-birkenaui II. krematórium96

épületének történetét.) „A II. krematórium berendezéseinek leszerelése 1944. november 25-én

kezdődött. Az égetőkemencéket, a ventillációs rendszert és a generátorokat a Birodalomba

szállították. Az épületet az SS 1945. január 20-án felrobbantotta.”

Vagyis Nyiszli – hiába állítja – nem látta a krematórium lebontását. Messziről talán

észlelte a sok ember nyüzsgését, akik leszerelték, kihordták, és szállításra előkészítették az

említett berendezéseket. De kár bizonygatnia, hogy szemtanúja volt az épület bontásának,

mert a falak csak a következő év január 20-án dőltek össze. No, nem az örvendező foglyok

lelkes tevékenysége, hanem az SS robbantása következtében. Nyiszli ekkor már harmadnapja

95

Ne feledjük, hogy ez a szöveg krematóriumok birkenaui számozását használja. Ha Auschwitz egészét nézzük,

valamennyinek eggyel nagyobb száma volt. 96

Ezt nevezi Nyiszli egyesnek.

51

útban volt az SS védőszárnyai alatt Mauthausen koncentrációs tábor felé. Még hét nap, és a

szovjet hadsereg elérte Auschwitzot.

„Napokig nem történik semmi. Tétlenül magunkba roskadunk, vagy folytatjuk a céltalan

bolyongást” – írja Nyiszli. (192. o.) Eljön ’45 januárja, és a helyzet lényegében nem változik:

„csendben, eseménytelenül múlnak a napjaink”. Aztán egy tárgyilagos, majdnem közömbös

megjegyzés arról, hogy a váradi orvos patrónusa és állítólagos potenciális gyilkosa már nincs

a táborban: „Dr. Mengele – úgy hallottuk – eltávozott Auschwitzból. Új orvosa van a KZ-

nek…” (195. o.)

Ezek szerint alaptalan volt Nyiszlinek az a sokszor emlegetett félelme (vagy netán csak az

olvasót rémisztgette ezzel?), hogy a látott szörnyűségekről való tudása miatt Mengele előbb-

utóbb végez majd vele is, akárcsak minden eddigi sonderkommandó tagjaival. Amikor az

orvosokat kétszer is kihívta a halálra ítélt különleges osztagnak az SS által összeterelt emberei

közül, akkor azok nem „haladékot kaptak” tőle, nem „szüksége volt rájuk”, hanem talán nem

is akarta őket megöletni?

Vajon miért nem? Hiszen – saját leírása szerint – Nyiszli többet tudott, mint az osztag

közönséges tagjai, és éppen magasabb intelligenciája révén a németek elleni tanúskodása

feltehetően nagyobb súllyal bírhatott volna, mint azoké. Hogyan lehetett olyan ostoba a

„gonosztevő orvos”, aki a legkülönbözőbb – nem utolsó sorban biztonsági – okokból

állandóan gyilkolászott, hogy élve hagyta azt az embert, aki talán a legterhelőbb vallomást

tehette volna róla? Végül is felelőtlenség volt részéről, hogy valamilyen gyilkos búcsú nélkül

csak úgy eltűnt a koncentrációs táborból.

Pedig Nyiszli szerint még a krematóriumok SS-személyzete is joggal félthette saját

feljebbvalóitól az életét. Nem véletlen, hogy csak zárt csoportként, egy tiszt vezetésével

távozhattak munkahelyükről, és ugyanígy kellett vissza is térniük! „Nem sok különbséggel

sonderkommandósok ők is. Úgy tudom, két évi szolgálat után egy SS-táborba kerülnek.

Abban a táborban szokta elintézni, illetőleg likvidálni a Harmadik Birodalom a fegyelemsértő

vagy túl sokat tudó SS-embereit.” (118-119. o.)

„Némán, magunkba roskadtan várjuk a véget. Rossz jel számunkra – írja Nyiszli –, hogy

Oberschaarführer Mussfeld97

– mintha kicserélték volna – kerüli a velünk való találkozást.

Érzi már ő is, hogy végigjátszotta szerepét. Nincs tovább: a tragédiának vége, őt is utoléri a

véres titkok hordozóinak végzete. Naphosszat ül szobájában, zárt ajtó mögött, és

csillapíthatatlan mohósággal iszik, hogy az alkohol bódulatában ne emlékezzen a véres múltra

és ne gondoljon holnapi sorsára.” (190. o.)

Az SS-őrök „már végleg az alkohol bódulatába menekülnek. Alig akad józan pillanatuk.”

Egy este Mußfeldt őrmester támolyogva lép be az orvosok szobájába. „Jó estét, fiúk! Ti

nemsokára mind megdöglötök, de utána mi következünk!” – idézi Nyiszli, majd hozzáteszi:

„A részeg ember őszinte szavaiból tudtam meg, amit eddig csak sejtettem: őreink együtt

pusztulnak velünk!” A szövegösszefüggés szerint egyértelmű, hogy ez a német felsőbbség

parancsára fog bekövetkezni (191-192. o.), mert hiszen „maradéktalanul el kell, hogy

pusztuljon a borzalmak minden szemtanúja és szereplője”. (183. o.)

Pedig nem így történt. Nyiszli Miklóst továbbra sem szándékszik majd senki megölni; ő

némi – mint látni fogjuk, jórészt önként vállalt – viszontagság után visszanyeri a szabadságát.

Mußfeldtet viszont a krakkói lengyel bíróság halálra ítélte, és 1948 januárjában felakasztották.

Fejtörésre ad okot, hogy ha az SS – mint olvashattuk – nem kap semmiféle szeszes italt, az

aranyforrás pedig a gyilkolások 1944. november 17-én történt felfüggesztése óta elapadt,

akkor honnan jutottak alkoholhoz az őrszemélyzet tagjai, ráadásul olyan nagy mennyiséghez,

hogy a végső időkben (mint Nyiszli tanúsítja) szinte szüntelenül részegek voltak? Talán ilyen

sokat tudtak tartalékolni még az aranyidőkből? Vagy netán a különleges osztag

97

Helyesen: Mußfeldt.

52

aranykorongjaitól függetlenül is el tudták látni magukat? Akkor vajon mi késztette őket arra,

hogy szövetkezzenek ebben az ügyben a sonderkommandóval? Vagy talán itt is csak a mese

lólába tűnik elő?

Már a távoli fegyverdörgés is jelezte, hogy közeledik a front. A nagyváradi orvos így ír az

auschwitzi utolsó órákról:

„Január 17-én, bár nem voltam fáradt, este korán lepihentem. Hamar elaludtam a

kokszkályha kellemes melegétől. Éjfél felé járhatott az idő, amikor hatalmas robbanások,

vakító fények, gépfegyverek kerepelése riasztott fel álmomból. Ajtók csapódását hallom,

rohanó léptek távolodnak a betonfolyosón. Kiugrok ágyamból, tudni akarom, mi történik

körülöttem. Felszakítom szobánk ajtaját. A kazánteremben égnek a lámpák, az SS-ek szobái

(sic!) tárva-nyitva. A menekülés jelei ezek.

Nyitva van a krematórium nagy, kétszárnyú tölgyfaajtaja is. Az őrök közül sehol senki.

Pillantásom az épületet körülvevő őrtornyokra téved. Nyolc hónap óta most látok először üres

őrtornyokat!

Visszarohanok szobámba, felverem társaimat, és eszeveszett gyorsasággal öltözködni

kezdünk. Fel a nagy útra! Az SS elmenekült! Egy percig sem maradhatunk ezen a helyen,

ahol nyolc hónap minden órájában a halálra készültünk. Az oroszokat itt nem várhatjuk be,

mert nem tudjuk, nem kerülünk-e visszavonuló SS-utóvédek kezei közé. Ha itt találnak,

semmi kétség: végeznek velünk.

Felöltözünk. Jó ruhánk, pulóverünk, télikabátunk és, ami tizennyolc fokos hidegben a

legfontosabb: kitűnő cipőnk van. Egykilós húskonzervet vesz magához mindenki.

Gyógyszerrel, cigarettával tömjük meg zsebeinket.” (195-196. o.)

Első olvasásra arra gondolhatnánk, hogy mivel az SS eltűnt, utóvédjeinek elkerülése

céljából a legkézenfekvőbb azt tenni, amit a különleges osztag lázadásakor terveztek:

megkeresik a lengyel partizánokat az erdőben, akiknél biztonságra lelnek, amíg meg nem

érkeznek a „felszabadító” szovjet seregek.

„A felszabadultság boldog érzésével indulunk útnak” – írta eredetileg a szerző.98

A későbbi

kiadásokban a szerkesztő ezt a „felszabadulás boldog érzésévé” alakította. Kissé sutább az

utóbbi megfogalmazás, de ha tényleg a szabadságba mennek, ez is elfogadható. Nyiszli

következő mondatai azonban így szólnak: „Irány a birkenaui KZ! Két kilométer távolságra

van a krematóriumoktól.”(196. o.)

A krematóriumok – noha a szélen helyezkedtek el – lényegében részei voltak a

koncentrációs tábornak, az udvaruk kerítésén túl már ott kezdődött a barakkok sora. De az

orvosok állítólagos szállásaként szolgáló krematórium és a tábor bejárata között, ahol

előzőleg a deportáltakkal teli szerelvények befutottak, valóban csaknem két kilométer volt a

távolság. Tekintsük úgy, hogy Nyiszli erre gondolt.

„Fekete tömeg állt a tábor kapuján kívül. Menetoszlopban vannak. Parancsra várnak, hogy

induljanak.” Nyilván az SS-ek parancsára, akik ezek szerint mégsem menekültek mind el. De

téved, aki arra gondolna, hogy a Nyiszli és csapata elkerülni igyekszik őket.

„Háromezerre becsülöm a foglyok számát. Gondolkodás nélkül közéjük állunk. A legjobb

megoldásnak ezt találom. Egyetértenek velem társaim is. Itt a tömegben nem ismer fel senki.

Megszűntem sonderkommandós lenni! Nem vagyok sötét titkok ismert hordozója: a biztos

halál nem függ többé a fejem fölött. Egyszerű, sorban álló KZ-fogoly vagyok, és együtt

menetelek a tömeggel.”(196. o.)

Tényleg nincs semmi, ami elárulja kilétüket? Vajon a többi „egyszerű, sorban álló KZ-

fogoly” is rabcsíkok nélküli civil ruhát és „kitűnő cipőt” kezdett hordani hirtelen, mint ők?

Hiszen még a kápóknak is csíkos volt az öltözéke, amint azt Kertész Sorstalanság című

könyvének filmváltozatában is láthattuk, márpedig a kosztümök tervezői biztosan

98

Dr. Nyiszli Miklós i. m. 1947, 153. o.

53

utánanéztek, hogy a filmbeli ruházat valósághű legyen. Aztán hogy lehet, hogy a havas úton

az előttük járó csoport nyomában gyalog menetelve azt látják, hogy „mindenhol (…) lábakról

lemaradt facipők hevernek”? Gazdáik talán menet közben cserélték fel őket „kitűnő cipőkre”?

„Mindenki menekül. Nem sokáig hurcolnak már bennünket! Az oroszok egy-két napon

belül utolérnek. Az SS biztosan magunkra hagy valahol” – írja Nyiszli derűlátóan. Majd

mintegy döntése magyarázataként és önmaga biztatásaként hozzáteszi: „Az ide-oda húzódó

arcvonalak között egyelőre a legbiztonságosabb velük tartani.” (197. o.)

Gyalog mennek kétszáz kilométert a ratibori állomásig, majd onnan vonattal a

mauthauseni, végül a Melk an Donau-beli koncentrációs táborba.

11. ábra. Annak az 5800 embernek egy csoportja, akik a németek távozása után Birkenauban

maradtak a szovjetek megérkezéséig.99

Nyiszli szerint Ratiborig kétezerre apadt le a vonuló rabok száma. Ezer embert lelőttek az

őket kísérő SS-zászlóalj tagjai, mert aki nem volt képes tovább menni, annak pusztulnia

kellett. Az előttük elvonult csoportok nyomában jártak. „Kilométereken keresztül nem

változik a kép. Hullák. Minden ötven lépésre egy halott. Nem bírták a menetelést, és aki kiállt

a sorból, azt egyszerűen főbe lőtték.” (198. o.)

Érdekes, hogy a nagyváradi orvosnak, noha eddig folyton a szükségszerűen bekövetkező

közeli haláláról beszélt, még csak eszébe sem jutott, hogy ebben a helyzetben ez vele is

megtörténhetne.

Mire Mauthausenbe érnek, újabb ötszáz ember esett áldozatul, ezúttal főleg a betegségnek

és a fagyhalálnak. Vagyis azoknak a társaknak, akikkel együtt indult Birkenauból, csak a fele

érkezik meg ebbe a táborba.

A január tizennyolcadikára virradó éjszakáról Nyiszli hatásos képet igyekszik festeni: nagy

robbanások, fények, gépfegyverek kattogása, rohanó léptek, az SS tárva hagyott ajtai. „Az SS

elmenekült!” Mintha támadás érte volna a tábor őreit, és az oroszok talán már itt vannak a

kapuban.

99

A kép a http://www.scrapbookpages.com/AuschwitzScrapbook/History/Articles/Liberation2.html honlapról

származik. (Scrapbookpages.com – a web site for Holocaust.)

54

Nem lehet tudni, hogy a harci zaj és a kísérő fényjelenségek mitől származtak, de a szovjet

csapatok csak kilenc nap múlva érkeztek oda. Tény azonban, hogy a németek azon a napon

már hajnaltól kezdve azon dolgoztak, hogy kiürítsék az auschwitzi koncentrációs tábort. A

mintegy hatvanhétezer akkori fogolyból100

hatvanezren választották, hogy a németekkel

tartanak nyugatnak az ottani koncentrációs táborok (Buchenwald, Dachau, Sachsenhausen,

Mauthausen) felé. Több mint hétezren inkább azt választották, hogy bevárják a szovjet

csapatokat.

Nyiszli könyvéből nem tudjuk meg, hogy ő miért éppen az utolsó háromezres csapathoz

csatlakozott. Az sem érthető, miért állítja be úgy, hogy amikor az „utolsó SS is elhagyja a

tábort” és „a kapu melletti központi kapcsolóval” kioltja a világítást, üres lesz a láger, nem

marad senki benne. Pedig 4228 nő és leány, 169 fiú (összesen 611 gyermek) és mintegy

négyezer férfi maradt a táboregyüttes különböző részeiben.101

Ő is ott maradhatott volna

orvostársaival együtt, ha akar, de amint Elie Wiesel és az apja tették, ők is a németekkel való

távozást választották. Pedig Elie Wieselnek két nappal azelőtt operálták a lábát, és az orvos

azt ajánlotta, maradjon a táborban. Ha ezt választják, az apja talán nem hal meg vérhasban

röviddel Buchenwaldba érkezésük után.102

Otto Frank, Anna Frank apja például a maradást

választotta, és életben maradt.103

A visszamaradtak között sok volt az ápolásra-gyógyításra szoruló beteg, akik közül, mind

az oroszok odaérkezése előtt, mind pedig utána is nagyon sokan meghaltak. Dr. Nyiszli

Miklós, aki állítása szerint nagyon tartott a népéhez, nem tartotta kötelességének, hogy

orvosként megpróbáljon segíteni rajtuk, hanem inkább a bőrét igyekezett menteni. Közben

úgy tesz, mintha a tábor teljesen kiürült volna, és a „felszabadítókra” való várakozás helyett –

mint tőle tudjuk: a boncteremben vele együtt dolgozó orvostársaival együtt – azokra bízta

magát, akik állítólag egész népüket az utolsó emberig ki akarták pusztítani.

100

Az adatok Danuta Czech Auschwitz Kalendarium című könyvéből valók (német kiadása: Kalendarium der

Ereignisse im Konzentrationslager Auschwitz-Birkenau 1939–1945, Rowohlt Verlag, Reinbek bei Hamburg

1989), idézi az előző jegyzetben említett honlap a

http://www.scrapbookpages.com/AuschwitzScrapbook/History/Articles/Liberation.html címen. 101

Ezek az adatok is az előbbi jegyzetben említett honlapcímen találhatók. 102

Elie Wiesel i. m. 80-109. o. Különös, hogy Wiesel szerint a tábor minden részlegén idejében készülődtek az

evakuálásra. Vagyis csak Nyiszli nem értesült róla előre? 103

Lásd például a 100. jegyzetben megjelölt honlapon.

55

12. ábra. Gyermekek Auschwitzban a szovjetek érkezése után. Egy kép a Vörös Hadsereg által

készített filmből.104

Könyvének utolsó fejezetében, Németország teljes összeomlása után szerzőnk így ír:

„A szabadságszerető népek megtörték a Harmadik Birodalom büszke gőgjét, és új irányt

szabtak a népek életének.” (208. o.)

Az első kiadásban e mondat után a következő, a későbbiekből kimaradt szöveg volt:

„Három nagy Férfiú formálja és alakítja a világ népeinek jellemét és biztosítja jövőjét:

S t a l i n ! Az orosz nép lángeszű vezetője, R o o s e v e l t Franklin Delano, az Egyesült

Államok bölcs elnöke, valamint C h u r c h i l l , a britek oroszlánja.”105

Mint láthatjuk, dr. Nyiszli Miklós megérezte, hogyan kell az új, még nem egészen kiforrott

helyzetben helyezkednie, és ez kétségtelenül meghatározta könyvének tartalmát is.

A képzelet szüleményei

Nyiszli Miklósnak az eddigi fejezetekben feltárt hamis állításai semmivé teszik azt a

bizalmat, amelyet a gyanútlan olvasó előlegezhet neki. Pedig a lista nem teljes, mert csak a

legfontosabb vonatkozásokat elemeztük, és megjegyzés nélkül hagytuk az apróbbakat. De

ennyiből is megállapíthatjuk, hogy nem a saját tapasztalataira, hanem mások elmondásaira

építette a könyvét, amelyeket aztán saját képzeletének termékeivel egészített ki.

Ismeretei olyanoktól származtak, akiknek – feltehetően ugyancsak hallomásból – az első

két birkenaui krematóriumról voltak némi információik, de a másik kettőről lényegében

maguk sem tudtak semmit.

104

A kép az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának honlapjáról származik:

http://www.ushmm.org/wlc/en/media_ph.php?ModuleId=10005189&MediaId=832 105

Dr. Nyiszli Miklós i. m. 1947, 162. o.

56

Helyszíni ismereteinek hiányosságai bizonyítják, hogy Nyiszli soha nem lakott egyik

krematóriumban sem, és ha valóban boncolt is Mengelének, akkor ezt valószínűleg csak a

kórháztábor primitív berendezésű bonckamrájában tehette. A különleges osztag – amely

szerinte több mint nyolcszáz személyből állott, és akiket gondolatban beköltöztetett a

krematóriumokba, ahol azok el sem fértek volna –, minden bizonnyal a tábor barakkjaiban

lakott, mint ahogy nem sokkal az ő Birkenauba érkezése előtt megfogalmazott Auschwitz

jelentésben is olvashatjuk. Tagjait onnan rendelték azokra a helyre, ahol éppen szükség volt

rájuk.

Feltételezhető, hogy az őrszemélyzet tagjai is csak akkor tartózkodtak a

krematóriumokban, amikor szolgálatban voltak, egyébként – mint valamennyi SS – ott

lakhattak a tábor keleti oldalánál levő laktanyájuk épületeiben. Bizonyos, hogy harminc SS

minden egyes krematóriumban való állandó tartózkodása teljesen felesleges és értelmetlen lett

volna.

A hamis adatok és tények mellett az egymásnak is ellentmondó nyilvánvaló képtelenségek

azok, amelyek alapvetően megkérdőjelezik a Nyiszli által mondottak hitelességét. Eljárásának

lényege: a másoktól vett mendemondákat a maga hozzáköltéseivel egyesítette, és az

eredményt saját tapasztalataként a személyével igazolta. Ezzel oly mértékben hiteltelenné

tette magát, hogy valamennyi állítása szükségszerűen kérdésessé válik.

Vajon Nyiszli Miklós számtalan hazugsága közül hogyan tudnánk kiválogatni az

igazmondás feltehetően létező morzsáit?

UTÓSZÓ

a. A HOLOKAUSZT MÍTOSZA

Nyiszli Miklós könyvét több nyelven kiadták, és ma is olvassák a világban, számos

szakértő pedig forrásként idézi. Van, aki vitatkozik némely állításával, de általában

elismeréssel említik a művet. Amikor a Magvető Kiadónál 2004-ben újra megjelent, az Élet és

Irodalom az évi június 25-i számának Könyvkritika rovatában közölt recenzió szerint Nyiszli

„népe kínjainak krónikása” és „a szemtanúság hitelén alapuló tudást közvetít”.106

Az

előbbiekben olvasható elemzések alapján kétségtelen, hogy ez a vélemény a szerző hamis

beállításai előtti főhajtás volt.

Kertész Imre már ezt megelőzően, április 23-án felolvasást tartott a Kongresszusi Központ

Bartók termében a nagyváradi orvos frissen megjelent könyvéből, melyet az esemény

méltatója „kitüntetett jelentőségű kötetnek” nevezett. „Kertész Imrétől megtudjuk – írta –,

hogy ő 1946-47-ben ismerte meg a szöveget, ekkor közölte ugyanis egy nívós napilap, a

Világ, napi bontásban. Nagy érdeklődéssel olvasta, mert igaznak, hitelesnek tartotta a

szöveget. Közben felolvas egy részt a kötetből, arról, ahogy Mengele kiválasztja az orvost a

feladatra: valóban, hátborzongatóan tényszerű.”107

Pedig ez egy olyan mozzanat, amelynek

kitalált voltáról Nyiszli nürnbergi nyilatkozata a legfőbb bizonyság.

Kertész Imre egyik előadásában108

mitologikusnak nevezi a koncentrációs táborok

kérdését. Mindenekelőtt Auschwitz vált „egyetemes példázattá (…), amely puszta nevébe

106

Vári György második könyvismertetője volt az akkori három közül. Megtalálható a lap összetett keresőjében

(a http://www.es.hu/kereses/osszetett/ címen), ha a 2004-es június 25-i számban például a „népe kínjainak

krónikása” szabad szövegre kérdezünk. 107

Martin Iringó: Kertész Imre felolvasása (Magvető kiadó, MKKE). Megtalálható a Litera irodalmi portálon, a

következő címen: http://www.litera.hu/object.6bf33536-08b4-4e7b-a8d1-b892c6d252ef.ivy 108

Kertész Imre: A táborok maradandósága – Előadás a Thália Stúdióban, 1990. A szerző valamennyi itt idézett

írása A száműzött nyelv című kötetből való, amely megtalálható Kertész digitalizált könyvei között a Petőfi

57

foglalta a náci koncentrációs táborok teljes világát, az egyetemes szellem efölötti

megrendülését, és amelynek mitikussá emelt színterét fenn kell tartani…”

Meglepő, hogy Kertész, aki bevallottan hitetlen, egyetemes szellemről beszél, mert ezzel a

kifejezéssel a világegyetem Urát szokás jelölni. Feltehetően az egyetemes emberiség

szellemére utal, de ezzel kapcsolatos felfogásának egy bizonyos kettőssége – mint látni fogjuk

– más kijelentésében is jelentkezik.

A történelem által felhalmozott tények – írja szerzőnk – fontosak, „de megmaradnak

puszta nyomozati adattárnak, ha e tényekkel megbirkózni a történelem nem képes. Márpedig

azt látjuk, hogy nem képes, talán mert nem rendelkezik egyetemes elrendező szemlélettel,

mondjuk ki: filozófiával.”

Természetesen nem az itt kissé megszemélyesített történelemnek, hanem a történészeknek

kellene alaposan kidolgozott helyes szemléletük legyen az élet alapvető dolgairól,

egyetemesen érvényes viszonyulásuk a tényekhez. Nem tudni, vajon Kertész pontosan mit kér

számon rajtuk? Úgy tűnik, hogy csak a maga saját „elrendező szemléletét”, amely nélkül az

események nem válnának mítosszá, hanem megmaradnának történelmi tényeknek.

A holokausztból a szó igazi, ősi értelmében vett mítoszt (Kertész szavaival szólva) a

„befogadó képzelet” teremt, ha azt „etikai életünk, etikai kultúránk” részévé tudja tenni. A

Nobel-díjas író felteszi a kérdést, hogy vajon van-e az irodalomnak szerepe abban, hogy a

holokauszt képzete „gyökeret verjen a legtágabb értelemben gondolt európai, azaz nyugati

civilizációban élő ember szellemi világában, hogy mellőzhetetlen tartozéka legyen

mítoszának.” A válasza: „amíg az ember álmodik – akár rosszat, akár jót –, amíg az embernek

alaptörténetei, világmeséi, mítoszai vannak, addig irodalom is van.” Ezzel valójában csak

megfordítja a feltett kérdést, de optimista hangvételénél fogva tekintsük egyértelműen

igenlőnek. Azt az állítást, hogy amíg mítoszok vannak, irodalom is van, értelmezzük úgy,

hogy igenis, az irodalom a holokausztot is a mítoszok közé képes beépíteni. Különösen, hogy

a szövegíró hozzáteszi: a holokausztról, „erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról

egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést.”

Ez utóbbi kijelentése ugyancsak a történészeknek szánt fricska, hiszen azok nem csupán

filozófiai hozzáállásuk hiányosságai miatt, hanem esztétikai képzeletet nélkülöző racionális

beállítottságuk következtében sem képesek felfogni vagy értelmezni a holokausztot, és ezért

kétségtelenül nem is illetékesek szólni róla. Érdemes felfigyelni a következtetésére: mivel a

holokausztról „egyedül az esztétikai képzelőerő révén nyerhetünk elképzelést (…) az, amit

így elképzelünk, már nem pusztán a Holocaust, hanem a Holocaustnak a világtudatban

tükröződő etikai következménye.”109

Ezzel immár elég alapunk van arra, hogy végképp

nevetségesnek nyilvánítsuk a történészek erőlködéseit. Hiszen ilyen magaslatokra ők

bizonyosan nem érhetnek fel.

Kertész Imre úgy beszél a világot formáló szellemi erőkről, mintha valami ki nem

mondott, meg nem határozott, de lényegében belőlünk származó metafizikai jellegük lenne.

Mintha a lényegükről nem is lehetne szólni, csak mítoszteremtő hatásuk derengi át

mindennapjainkat sejtelmesen.

Az ember „dialogikus lény” – állapítja meg Kertész110

– de azt, amit „elmond, panaszai,

gyötrelmei nem puszta ábrázolásának”, hanem „tanúságtételnek is szánja, s titokban (…) azt

akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé

váljon.”

Irodalmi Stúdió honlapján a http://www.pim.hu/object.BA8E8D47-06EC-43C5-BCFE-0C619A3DC5C4.ivy

világhálós címen, valamint a következőn is: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/ A felhasznált

szövegrészletek világhálós eredetűek lévén, lelőhelyük oldalszámaira nem tudunk utalni.

A Kertész-idézetek valamennyi kiemelése a szerzőjüktől származik. 109

Az utóbbi két bekezdés idézetei Kertész Imre „Hosszú sötét árnyék” című írásából valók. In: i. m. 110

Innen kezdve visszatérünk „A táborok maradandósága” című Kertész-előadás szövegéhez. In: i. m.

58

Aki Auschwitzról tanúságot tesz – folytathatjuk magunk is a gondolatot – olyan minőség

létrehozására törekszik, amely szellemi erővé válva az életünket irányító törvénynek ad életet.

A költő – aki minden bizonnyal a mítosz megalkotója – „sohasem véthet e törvény ellen, mert

akkor műve igazolhatatlan, vagyis egyszerűen rossz lesz.”. Ez a „megfoghatatlan s mégis

mindennél hatékonyabb” törvény nemcsak „irányítja szellemünket”, de azt „szakadatlanul mi

magunk” tápláljuk „eleven életünkkel, hiszen különben nem létezne”.

Kertész a „törvényt” egy Thomas Manntól kölcsönzött kifejezéssel az „elbeszélés

szellemének” nevezi. „Ez dönti el, hogy mi és hogyan kerül be a mítoszba, hogy mi marad

meg egy civilizáció történettárában, annak ellenére, hogy ezt oly gyakran szeretnék eldönteni

inkább az ideológusok.” Szinte sohasem sikerül azonban ezt megtenniük. „A mítoszról

valami más dönt, valami titkos és közös elhatározás, ami nyilván valódi lelki motívumokat

tükröz, amiben megjelenik az igazság. Mindennapi életünk horizontját ezek a történetek

határolják, ezek a – végső soron – jóról és rosszról szóló történetek.”

Thomas Mannál megismerjük az „elbeszélés szellemének” működését, azt a módot, ahogy

az meghatározza „egy civilizáció történettárát”: „mert hisz a történetet ismerem, s úgy kell

elbeszélnem, amint azt Isten saját dicsőségére történni engedte”111

.

Ez a kijelentés és vele az „elbeszélés szelleme” is Kertésznél csak kiürült formában élhet

tovább, mert az ő szövege már előzőleg mint tényre emlékeztet minket: Nietschétől tudjuk,

hogy meghalt az Isten. Ezért – írja – „igen súlyos probléma lett (…), hogy kinek tartozunk

számadással.” Vajon beszélhetünk-e még az „elbeszélés szelleméről” a Thomas Mann-i

értelemben, ha a történetet nem mondhatjuk el többé úgy, „ahogy azt Isten történni engedte”,

hiszen nincs is Isten? Lehet, hogy a mítoszról továbbra is „valami titkos és közös elhatározás”

dönt, de ez inkább olyan emberek lelki motívumait „tükrözheti”, akik a maguk szellemi énjét

igyekeznek az eltagadott Isten helyébe tenni, és ezért kétséges, hogy e folyamatban vagy e

folyamat végén egy pillanatra is „megjelenik az igazság”. Ahogy Kertész mondja: „a

mindannyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg

kitapinthatatlan helyét…” A mi személyes és hitetlen „formálódó” szellemünk. Ez „az a

képletes tekintet, amit magunkon érzünk s mindent e szellem fényében teszünk vagy nem

teszünk”.

A végén még azt hisszük majd, hogy a magunk fényében is ragyoghatunk.

Egy ilyen alapokon létrejött mítoszról jelenti ki Kertész Imre: „Auschwitz tökéletesen

feltárt, és éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra. Egyaránt vonatkozik ez mind

térbeli, mind időbeli dimenziójára. (…) eltávolodva áll előttünk, akár egy pontosan

kipreparált ásatási lelet, egy valamennyi részletében ismeretes, végleges történet, amelyre

joggal alkalmazhatjuk az elbeszélői múltat. Térbelileg pedig e történetnek ismerjük minden

zegét-zugát, a fekete faltól112

a cseh családi barakkokig, a Sonderkommandótól a

krematóriumokat működtető ventilátorok gyári márkájáig.”

A szemtanúi vallomások (amelyek közül csak néhányról volt szó ebben az írásban) még a

helyszíneket is különbözőképpen, gyakran a bizonyítható tárgyi valósággal ellentétesen írják

le, vagy nyilvánvaló módon hiányosan ismerik. Mint például Nyiszli Miklós is.

De ha a történetek térbeli elhelyezéséről tényleg mindent tudnánk is, akkor sem ismerjük,

hogy valójában mi és hogyan történt, mert erről sem tárgyi, sem dokumentáris bizonyítékok

nem léteznek, a megítélés alapjait csak az ellentmondásos tanúvallomások képezik. Az így

kialakult kép stabilizálásában ezért lesz nagy jelentősége a mítosszá nyilvánításnak, mert

ennek nevében feleslegesekként lehet feltüntetni a vizsgálódó szakembereket.

Nem kétlem, hogy hajdan a mítoszokat a transzcendens valóságot ismerő embernek az

„esztétikai képzelete” hozta létre, és ebben valóban szerepe lehetett a jóról és rosszról szóló

meggyőződéseknek vagy akár álmoknak is, mint ahogy Kertész írja. Ezért az „egyetemes

111

Thomas Mann: A kiválasztott. Fordította Jékely Zoltán. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1957. 161. o. Az

idézett szöveget a könyvben egy szerzetes mondja, aki a történetet leírja. 112

Az első két birkenaui krematórium „kivégző helyiségének” volt némely leírás szerint fekete a fala.

59

szellemtől” nem függetlenül létrejött mítosz magában hordta az igazságot, még ha egészében

véve nem volt is maga az igazság.

Azóta sok minden megváltozott. A hitetlensége miatt magára utalt emberi szellem a hamis

táplálékot is készségesen hajlandó elfogadni. A mai mítoszok pedig nem az erkölcsi jó és

rossz ismeretén alapuló esztétikai képzelet, hanem a gyakran gonosz indulatokból és

érdekekből táplálkozó furfangos fantázia termékei. A velük szembeni kifogások elhárítása

céljából „zárt és immár érinthetetlen struktúráknak” lehet nyilvánítani őket. Ha megfelelő

hatalmi háttér áll mögöttük, akkor bátor politikai kijelentéseket lehet megengedni velük

kapcsolatban, mint Kertész is tette, amikor azt mondta: „a mítosz Auschwitzról szóló döntése

ma már végérvényesnek látszik”.

b. HATALMI PRAKTIKÁK

Nemcsak egyének és csoportok, hanem egész népek sakkban tartásának (legalábbis első

fokon) legfontosabb eszköze, fegyvere napjainkban az ideológiai minősítgetésük. A használt

jelzők a „szélsőjobboldalinak” mondott repertoárból származnak. A legsúlyosabb és

társadalmi következményekkel is járó az antiszemitizmus vádja, amelynek kiérdemléséhez

például az is elegendő, ha valaki (bármily indokoltan) kételkedik Nyiszli Miklós

igazmondásában. Különösen hogy ez Auschwitz halhatatlan mítoszában való kételkedés

megnyilvánulása.

Kertész Imrétől megtudhatjuk, hogy a mai és a „klasszikus antiszemitizmus” között nincs

„semmiféle szerves összefüggés. Korunk nem az antiszemitizmus kora, hanem Auschwitzé.

És korunk antiszemitája immár nem a zsidóktól ódzkodik, hanem Auschwitzot akarja.”113

Vagyis a végső megoldás jegyében ölni akar. A helyzet komoly, mert a nácizmus „ma is él és

virul”114

. Magyarországon is, amint az oroszok kivonultak, „a börtönfalak leomlottak, a

romok közti hangzavarban újra felharsan az Auschwitz utáni, azaz az Auschwitzot igenlő

antiszemitizmus rekedt üvöltése”.

Kertész szerint Auschwitz „körvonalai nem hogy elenyészni nem tudnak, de paradox

módon inkább egyre tágulni és növekedni látszanak”. Ez a kijelentés egyértelműen arra utal,

hogy az idő múlásával tudatunkban egyre nagyobb súlyt kap a jelentősége, miközben mitikus

vonásai megerősödnek, „a Holocaust ugyanis – lényegi jellemvonása szerint – nem történelmi

esemény”.115

A „Holocaust füstje – írja Kertész Imre költőien – hosszú, sötét árnyékot borított Európára,

miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra.”116

A krematóriumokban használt

koksz, amely nem lánggal ég, hanem izzik csupán, valamint a talajvízzel teli birkenaui sáncok

emésztő tüzének füstje és lángja borult Európára, illetve égetett el nem múló jelet az egére.

Mind Nyiszli, mind Kertész részese tehát annak kiterjedt megegyezésnek, amely sohasem

létezett jelek ismételt felidézésével igyekszik bizonyítani hamis vádjait. Ezekből ered a

megtervezett „mítosz” lángja és füstje. Kertész szövegeinek sugallata szerint a történtek

nyoma örökre eltörölhetetlen. Ezért civilizációnknak „tovább kell élnie” azok „súlyával és

következményeivel”117

.

Sokan vannak e felfogás éltetői és haszonélvezői. Ezek arra törekednek, hogy hatalmas

anyagi forrásaik és a birtokukban levő véleményformáló eszközök segítségével a politikát a

szolgálatukba kényszerítsék, és különböző hamis mítoszok terjesztése által is (melyek között

élen jár a holokausztról szóló) a hatalmukat erősítsék.

113

Kertész Imre: A Holocaust mint kultúra. In: i. m. 114

Kertész Imre: A boldogtalan 20. század. In: i. m. 115

Kertész Imre: A Holocaust mint kultúra. In: i. m. 116

Kertész Imre: A táborok maradandósága. In: i. m. 117

Kertész Imre: A Holocaust mint kultúra. In: i. m.

60

A nyugati világban jelentős sikert értek el. Az emberek többsége retteg, nehogy

antiszemitának nevezzék, mert e minősítésnek az életüket érintő súlyos következményei

lehetnek. Vannak egész népek, akiket már létük miatt is előszeretettel bélyegeznek így meg.

Közéjük tartozunk mi, magyarok is. Ezért sokan igyekeznek elhallgatni véleményüket a

rágalmat és a gyűlölködést ellenük fegyverként használókról. Az sem véletlen, hogy mind

Elie Wieselt, mind pedig Kertész Imrét – mintegy „ellenbizonyítékként” – a németek

javasolták Nobel-díjra.

Egy nép tagjainak a szolidaritása, nemzeti összetartozásuk érzése a „mérvadó” nézet-

manipulátorok szerint legalábbis a nácizmus határait súrolja. Ezt az antant országok esetében

nem ítélik meg olyan szigorúan, de az igazi kivételt a zsidók képezik. Az ő kivételességüket

történelmük, választott nép voltuk, no meg magukról vallott rendkívüli intelligenciájuk

mellett éppen a holokauszt-mítosz igazolja. Együvé tartozásukra, megkérdőjelezhetetlen

közös érdekeikre frazeológiájuk szerint mindenekelőtt ez nyomja rá a hitelesítés pecsétjét.

Mindazok, akik ezt a különbségtételt kifogásolják, és maguknak az összetartozás hasonló

jogát igénylik, a potenciálisan véreskezű antiszemiták közé soroltatnak, mert ezek is „egy

újabb Auschwitzra készülődnek”.

„Holokauszttagadóknak” nevezték el azokat, akik tisztában vannak mindazzal a sok

szenvedéssel, amelyben a deportáltaknak a koncentrációs táborokban részük volt, továbbá

azzal is, hogy a járványok és a háború folyamán mindinkább rosszabbodó ellátás

következtében igen sokan meghaltak közülük, de a manipulált tanúvallomásokra épülő

„holokauszt”- mítosz helyett azt szeretnék megismerni, ami ott és akkor valóban történt. Ezek

a történészek és más szakemberek felülvizsgálni, revideálni akarják a történtekre vonatkozó

állításokat, ezért revizionistáknak mondják magukat.

Tudomásul kell venni végre, hogy az is az emberiség és az emberiesség elleni

bűncselekmények közé tartozik, amikor valamely megtörtént eseményt felnagyítva,

hazugságokkal iszonyatossá rajzolva, a bűnösséget még a vétlenek vétlen utódaira is

kiterjesztve más népek ellen gyűlöletet szítanak. Mint teszik azt számos évtized óta mindmáig

igen sokan.

Kontinensünk számos országában törvény védelmezi az ilyen bűntettet elkövetőket, és

börtönnel sújtják azt, aki arra vetemedik, hogy az igazságot keresse. Születő „szép új

világunkban” nemzetközi törvénnyel kívánják ezt megerősíteni, és általánossá tenni.

Különös ez a párosítás: a koncentrációs táborokban történtek iránti tárgyszerű érdeklődés

mellett – a „gyűlöletbeszéd” ügyesen kiagyalt fogalmának ürügyén – büntetendővé lenne

teendő az önfitogtató homoszexuális kapcsolatok és a család közötti morális különbségtétel is.

Nagy erők működnek ma, hogy a hatalmi tényezőknek való engedelmesség kicsikarása

jegyében mindenekelőtt az igazságról és a tiszta erkölcsről való gondolkodás tilalmára építsék

a még megalkotás alatt álló új „európai birodalom” lelki világát.

Göteborg, 2008.