TÁJAK KOROK MÚZEUMOK KISKÖNYVTÁRA 635

© Cartographia Kft. Budapest. 2000. 660893

A CÍMLAPON: A kápolnabelső a bejárat felől A HÁTLAPON: A kápolna oltára

A Mátyás király utáni Magyarország talajából, magyar mecénás el­képzeléséből nőtt ki ez az itáliai művészek által formába öntött műalkotás.

Bakócz Tamás - az egyszerű kerékgyártó fiából a krakkói, majd ferrarai és padovai egyetemeken tanult főpap, diplomata -, Mátyás király kancellárja lett. A király halála után kezdődött hatalmának fénykora. Ulászló mellett főkancellárként megszerezte a legfőbb ha­talmat, és rövidesen az esztergomi érseki székbe került. 1500-ban bí­borossá kreálták. Bakócz a nemzetközi politika kulcsfontosságú em­bere lett, és egyházi pályafutása nyomán megnyílt előtte az út a leg­felső pozíció, a pápaság felé. Loredano velencei dózse jelezte, hogy kész őt ebben segíteni és egyidejűleg évi 3000 arannyal járó egyházi javadalmat adományozott neki. A Mátyás király környezetében fel­nőtt Bakócz látta, hogy az udvar humanistái jelentős szerepet játsza­nak az építkezések programjainak kialakításában, szem előtt tartva, hogy az épületek mindenkor a király "magnificenciájához" - méltó­ságához illőek legyenek. A reneszánsz főúr műpártolása nem pazar­lásnak, hanem erkölcsi kötelességnek minősült.

Ahogy Bakócz előtt megcsillant a pápaság reménye, valószínű­leg figyelemmel kísérte II. Gyula pápa lépéseit. A humanista levél­írás bizonyos hírközlő funkciót is betöltött. Ez a szokás sokáig élt és „Nova" címmel még Oláh Miklós is többször közölte levelei­ben a legfrissebb híreket. A római hírek között értesülhetett Bakócz a pápa építkezési terveiről és síremlékének előkészületeiről. Min­denesetre az 1506-ban megkezdett esztergomi sírkápolna művészi kvalitásai nem akármilyen "exemplumról", példaképről tanúskod­nak. Nyilvánvaló, hogy ha Bakócz olyan épületet akart emeltetni saját hírnevének és emlékének, amely Itáliában is megállja a helyét és elismerést arat a kortársak között, ahhoz saját hazájában sem előképet, sem mestert nem találhatott.

A feladathoz megvolt a művészi környezet Itáliában, hiszen ki­sebb centrális kápolnák építésével már Brunelleschi óta foglalkoz­tak a reneszánsz építészei. Amikor Bakócz hozzáfogott a kápolna építéséhez, a legtekintélyesebb építész, aki a centrális teret a quatt­rocento végére önálló, görög kereszt alakú kompozícióvá tudta fej­leszteni, Giuliano da Sangallo volt. Sokáig bizonytalan volt, kié is lehetett a kápolna építészeti koncepciója, viszont két olyan mester­ről is vannak adatok, akik a munkálatokkal kapcsolatban voltak. Az egyik Andrea di Piero Ferrucci, akit sokáig csak a fehér már­ványból faragott oltár alkotójaként tartott számon az irodalom, a másik Ioannes Fiorentinus.

A magyar művészettörténet már több mint egy évszázada foglal­kozik a Bakócz-kápolnával, de az utóbbi időkig nem vált egyértel­művé abban Andrea Ferrucci szerepe. Giorgio Vasari, az olasz re­neszánsz művészet nagy életrajzírója szerint Ferrucci a szobrászat mellett kedvét lelte az építészetben is. Neki tulajdonítható a fiesolei plébánia számára készült kápolna, amelyből csak az oltár maradt fenn a dóm régi sekrestyéjébe áthelyezve. Ezt a művet Jacopo di Andrea del Mazával együtt építette. Az építkezés aláírt tervrajzai, szerződése és elszámolásai fennmaradtak. A kápolna 1492-93-ban, az oltár 1494-ben készült el. Vasari alapján neki tu­lajdonítjuk a fiesolei San Girolamo számára készült márványoltárt, melyet ma a londoni Victoria and Albert múzeumban őriznek, va­lamint az 1506-ban keletkezett kis kápolnát Imolában. A kis négy­zetes kápolna felépítménye az esztergomi kápolna architektúrájá­nak egyszerűbb, kisebb változata. Vasari szerint Ferrucci ezeknek a műveknek alapján vált ismertté és került a firenzei dóm szobrász­műhelyébe, melynek azután 1512-től vezetője volt. A tehetséges művész hamarosan kapcsolatba kerülhetett Michelangelóval, aki 1517-ben megbízta a San Lorenzo-templom homlokzati mun­káinak vezetésével, majd 1524-től a Medici-sírkápolna munkave­zetőjéül szerződtette. Andrea Ferrucci tehát a korabeli toszkán mesterek második vonalának egyik jelentékeny és sokat foglalkoz­tatott képviselője volt. Vasari ezt írja életrajzában: „Az ő kezétől származott egy márvány sírbolt, melyet egy magyarországi város­ba, Esztergomba küldtek s amelyben egy igen szépen formált Ma­donna volt, más alakokkal együtt: ebbe a sírboltba helyezték ké­sőbb az esztergomi bíboros testét. " Vasari arról is tudósít, hogy 1517-ben Ferrucci egy kutat készített a magyar király számára.

A Bakócz-kápolna mesterével kapcsolatban a magyar művészet­történet-írás bizonytalanságának oka kétségtelenül Vasari kissé ho­mályos szövege, melyben egyrészt a Ferrucci kezétől származó „sepoltura"-ról van szó, amelyben igen szép szobrok találhatók, és melyben a bíboros testét eltemették, másrészt egy műről, amit Esz­tergomba küldtek. A forrás első értelmezője 1875-ben Dankó József esztergomi kanonok volt, aki a Simor-féle helyreállítás alkalmával kiadott latin nyelvű emlékkönyvében a következőképpen írja le a ká­polna keletkezését: „Bakócz buzgó lelkét a legnagyobb gondoskodás töltötte el, hogy a kápolnát minél nemesebbé és fenségesebbé tegye. Ezért Giorgio Vasari tudósítása szerint a fiesolei Andrea Ferruccira, annak a kornak igen jeles szobrászára bízta ezt a müvet, hogy a ká­polna a Boldogságos Szűz Mária segítségül hívása által márvány

emlékműként képviselje. Tamás bíborosnak úgy tetszett, hogy az egész helyiséget vörösmárvány­ból készítsék, huszonkilenc láb szélességben és harmincnégy láb hosszúságban, az oltárt pe­dig, amelyet kelet felé helyeztek el, Andrea Ferrucci fe­hér luccai márványból alkotta meg."

Gondolhatunk itt ar­ra, - mint a fiesolei ká­polna esetében ennek írásos nyoma is maradt - hogy Ferrucci kezétől szár­mazhatott a kápolna terve, de a helyszíni munkákban valószí­nűleg személyesen nem vett részt. Esztergomba pedig a ter­veken kívül magát az oltárt és annak igen szép szobrait küld­hette, melyeket nyilván Firen­zében saját kezűleg faragott.

A Bakócz-kápolna csodála­tos építészeti és szobrászati egysége nem lehet véletlen.

A középkori székesegyház a Bakócz-kápolnával a 18. században

Építészet és szobrászat a reneszánszban nem vált szét, egy-egy művész néha több művészeti ágban is jeleskedett, és Ferrucci ese­tében Vasari külön kiemeli ezt. Ha tehát a kápolna mesterének kér­désében néhány adatot újraértelmezünk, elfogadhatjuk Andrea Ferruccit, mint a kápolna mesterét.

A Bakócz-kápolnát építő műhely számos különböző kőszobrász - kőfaragó szervezete lehetett, akikkel az építkezés éveiben a má­sik név szerint ismert mester, Ioannes Fiorentinus állandóan kap­csolatban volt, valószínűleg mint vezető mester. Ő maga a kápolna leggazdagabb plasztikai részein dolgozott, míg a kisebb jelentősé­gű plasztikai részletek és az architektonikus tagozatok a műhely többi kőfaragója között oszlottak meg.

Esztergom középkori Szent Adalbert-székesegyházának lebon­tás előtti állapotát szerencsésen megőrizte számunkra az az alap­rajz, amelyet Máthes János, a prímási javak kezelője és az építke-

zések felügyelője 1827-ben megjelent könyvének mellékleteként közreadott. A felmérés nemcsak a középkori Magyarország egyik legfontosabb érseki bazilikájának alapelrendezését mentette át az útókornak, hanem a Bakócz-kápolna elhelyezkedésére is értékes információkat nyújt. A déli oldalon az új kápolna négyszögletes, centrális, kupolás tömegével a várba érkezőt elsőként fogadta, és hangsúlyos helyzetével mindjárt magára is vonhatta a székesegy­ház felé közeledő figyelmét.

Új és igazi reneszánsz gondolat volt - Itálián kívül először - a sírkápolnának centrális térként való megformálása, s a székesegy­ház terével való szerves összekapcsolása. A négyzet alaprajzú és ke­reszt alakban árkádos nyílású fülkékkel bővített, csegelyes kupolá­val fedett tér úgy illeszkedett a Szent Adalbert-székesegyházhoz, hogy északi fülkéje - a többi háromnál jóval magasabban záródó ív­vel áthidalva - tágas bejárati nyílást alkotott a bazilika déli falában, ily módon közvetlen kapcsolatot teremtve az oldalhajóval. Ebben az alaprajzi és térrendszerben a kápolna olyan szervesen helyezke­dett el, hogy az igen átgondolt, tudatos koncepciót sejtet. Bakócz építkezése nem csupán öncélú emlékmű akart lenni, hanem az érse­ki székesegyház egész összefüggésében volt megkomponálva. Nemcsak építőjének személyes dicsőségét szolgálta, hanem egy­szersmind a Szent Adalbert bazilika bővítését és gazdagítását is. A kettő összefüggése sajátos példáját adta egy gótikus csarnoktér és egy reneszánsz centrális tér művészien megoldott kapcsolatának. A belépés, közeledés, feltárulás, megérkezés folyamata egy összetett, középkori téren keresztül vezetett el a reneszánsz önálló, emberköz­pontú, centrális térélményéhez.

A fülkékkel bővített négyzetes alaprajz fölé emelkedő tér három egymást követő szférából épül fel. Az alsó az oldalfalak és oldal fülkék szférája, amely erőteljes háromtagú főpárkánnyal zárul. A főpárkányt csak a székesegyház felé nyíló oldalon törte át a magas­ba ívelő bejárati nyílás. A második a főpárkány feletti félkörös fal­íveken nyugvó csegelyek szférája, amelyek a kör alaprajzú kupo-lapárkányt tartják. Végül a harmadik a kör alaprajzú párkány felett emelkedő lanternás kupola, amely elődeit túlszárnyalva - a valódi cinquecento értelmében vett lanternás kupola volt. Ez azonban nem kőből készült, hanem vasvázra szerelt, aranyozott rézleme­zekből, amelyeket kazettás rendszerben domborművek díszítettek. Sajnos, míg például a bejárati keretarchitektúrának vagy az retablónak az eredeti formai összefüggéseit a megmaradt részletek alapján megközelítő hitelességgel rekonstruálni tudjuk, a kupolá-

nak csupán vázlatos befoglaló formáját is­merjük Packh felmé­réséből. Formai rész­leteiről és méreteiről pedig egy 1687-1695 között keletkezett részletes leírás adhat fogalmat.

A kupola kissé nyújtott, elliptikus, klasszikusan szép ará­nyú konstrukció volt, amelynek magassága az alapkör sugarának közel másfélszerese. A lanterna a leírás szerint nyolcnyílású volt, a nyílások között páros oszlopokkal. A kupola szerkezeti vá­zát huszonnégy bor-daív alkotta, amelye­ket vízszintes körgyű­rűk kapcsoltak össze. Ez a vázszerkezet a kupolát négyszer hu­szonnégy, összesen kilencvenhat, felfelé keskenyedő mezőre tagolta, amelyeket tűz­ben aranyozott és ezüstözött rézlemezek töltöttek ki. A lemezeken Jézus életéből vett jelenetek és szenteket ábrázoló kompozíciók voltak. Az összhatást valószínűleg hasonló plasztikai értékű kazet-tázás határozta meg, mint amilyen a fülkeboltozatok ívbélletein látható. A vasváz mentén rézből domborítva és a vázra felszerelve kétoldalt kimataggal és gyöngysorral kísért lemezek alkothatták az egyes kazetták kereteit, hasonlóan a fülkékhez. A kazetták alapsík­jait díszíthették a jelenetek, alakok, esetleg egyéb díszítőmotívu­mok is. A kupola és a fülkék építészeti tagozása között feltétlenül valamilyen harmónia volt.

A kápolna alaprajza eredeti helyzetében (Packh János felmérése)

Maga a szerkezet lé­nyegében tehát díszbá­dogos munka volt, mű­vészileg és technikailag nyitott kérdés marad azonban, miért válasz­tották Esztergomban ezt a megoldást. Az okot a technikai - mai szóval építőipari - háttér hiá­nyában kereshetjük.

A félgömb-, vagy el­liptikus keresztmetszetű szférikus kupolabolto­zatok építése Itáliában is csak a 16. században terjedt el, annak előtte inkább a kolostorbolto­zat különböző válfajait, vagy az úgynevezett es­ernyőboltozatot alkal­mazták, amely még nem valódi kupola, csupán a gótikus boltozatok re­miniszcenciáján alapuló bordás szerkezet. Való­színűnek látszik hát, hogy Bakócz abban az

időben még egyszerűen képtelen volt ilyen kupola kivitelezésének megoldásában és helyszíni irányításában jártas szakembert kapni Itáliából, a magyarországi építőműhelyeknek pedig csupán gótikus boltozatok építésében volt gyakorlata.

Márpedig Bakócznak nagyon fontos volt ez a kupola. Rómában 1505-ben készült el II. Gyula pápa síremlékének első terve. Mond­tuk, hogy Bakócznak tudni kellett az építkezés előkészületeiről. De éppúgy ismernie kellett a kupolás, centrális sírépítmények hagyo­mányát és túlvilági jelentését, és nem elégedhetett meg más térfor­mával, csak olyannal, amely Rómában is megállja a helyét. Ha a kupola nem volt kivitelezhető kőből, meg keľlett oldani más mó­don. Ez adhatta az ötletet a fémvázra szerelt rézlemezekhez, s ez a megoldás méltón illeszkedett az architektúra művészi színvonalá­

A kápolna metszete eredeti helyzetében (Packh János felmérése)

hoz. Aranyfényű ragyogá­sával, formai gazdagságá­val tökéletes szimbólumát adta a mennybolt túlvilági szférájának.

A centrális terek fejlődé­sének története során min­dig visszatérő művészi probléma volt az áttekinthe­tőség és a magasba törő len­dület küzdelme. A térhatás legfontosabb tényezői: a belső átmérő és magasság aránya, az egymás feletti szférák részarányai, azok a látószögek, amelyekből a tér különböző alkotóelemei fel­tárulnak s végül a határoló felületek tagolása.

A Bakócz-kápolnában az alapnégyzet és a kupola ma­gasságának viszonya 1:2,5 -tehát egy erősen nyújtott fel­felé törő térrel álltunk szem­ben. Ezt az arányt még má­

zl kápolna eredeti állapotának rekonstru­ált metszete a bejárat felé nézve (Horler Miklós rajza)

ga Michelangelo sem feszítette tovább, sem a Medici-sírkápolnában, sem a San Pietro középterében. Ugyanakkor ez a nyújtott kupolatér mégis áttekinthető és levegős, ami egyrészt a belső architektúra jól megválasztott tagolásának, másrészt a megfelelő látószögek biztosí­tásának köszönhető. A nyújtott tér felfelé törő dinamizmusát a fény­hatások is fokozták. A kupola záradéka felett a lanterna emelkedett, amelynek nyolc, közel két méter magas ablakán keresztül felülről áradt a fény, míg egy szinttel lejjebb, a csegelyek közt három körab­lak világította be a főpárkány fölötti szférát. Az alsó szinten már csak egyetlen körablak nyílott a stallumok felett, így a fény felülről lefe­lé fokozatosan csökkenő intenzitással fejezte ki a magasság és mély­ség, feszültségét.

Érdekes, hogy Charles de Tolnay, a nagy magyar Michelangelo­kutató, az egymás feletti szférák hasonló koncepcióját elemezte ki annak Medici sírkápolnájában, ahol a fény fokozatos csökkenése szerinte az égi szférától a holtak honáig a világmindenség felépíté-

sét hivatott kifejezni. Aligha véletlen, hogy Bakócz sírkápolnájá­ból is ugyanezek a gondolatok elemezhetők ki.

A belső tér négy fülkéje közül a sekrestye oldalán lévő épp két­szer olyan mély, mint a többi három, ami a centrális térnek finom kelet-nyugati nyújtást ad. E rendhagyó bővítésnek lehetséges ma­gyarázata, hogy az alapító sírhelye így kápolnája főtengelyében, az oltárral szemközt, valóban hangsúlyos, rangjához méltó és az épí­tészeti koncepció egészébe szervesen illeszkedő helyet kaphatott. Bakócz 1521. évi végrendeletében meghagyta, hogy testét az álta­la épített kápolna földjébe temessék. A temetés módjáról és pontos helyéről azonban semmi adatot nem ismerünk.

Egy kupolás térnél ahhoz, hogy az egész teret egy szempillantás­sal át lehessen tekinteni, ki kell lépnünk a kupola alól egy külső pontra, ahonnan mindent egységben láthatunk. A nagy reneszánsz térkompozícióknál a mellékterek nyújtják ezt a lehetőséget, a Bakócz-kápolna azonban csak egy kis, fülkékkel bővített négyzetes tér, amelynek azonnali áttekinthetőségét mesterien oldotta meg a tervező azzal, hogy az eredetileg a Szent Adalbert-székesegyházba nyíló fülke íve jóval a belső főpárkány fölé emelkedett. Épp ezért a legnagyobb kár, ami a kápolnát a 19. századi áthelyezés során érte, az volt, hogy 180 fokkal elfordították, s így egykori bejárati nyílása befalazva a külső oldalra került. Szerencsére változatlanul maradt a megközelítés másik iránya a sekrestye felől. Ezen az oldalon van ugyanis az a térbővület, ahol Bakócz nyugvóhelyét sejtjük, s amely lehetővé teszi, hogy a kápolnát kedvező látószögben pillanthassuk meg. Ha ez a látvány nem is kárpótol az egykori bejárati nyíláson át feltáruló élményért, legalább őrzi a kápolna céltudatosan megszer­kesztett eredeti térművészeti koncepcióját.

A jól megválasztott arányok és látószögek mellett a tér áttekint­hetőségét és megértését a belső erőteljesen kirajzolódó rendszere segíti elő. A szerkezet legfontosabb vonalainak hangsúlyozása mellett csupán az ajtók és ablakok keretezése kap szerepet a falak tagolásában. Ezt a tiszta építészeti rendszert az egységes anyag: a sajátosan magyar, Esztergom vidéki vörös márvány teszi egyedül­állóan előkelővé és monumentálissá. Az egész architektúra mintha egyetlen darab meleg, barnásvörös, csillogó fényű márványtömb­ből volna kifaragva, ami utánozhatatlan művészi atmoszférát ad a kápolnának. Rendkívül nemes és előkelő, de nem hidegen fensé­ges, hanem emberien meghitt és harmonikus.

Az Esztergom vidéki vörös márványt a magyarországi építészet már a kora középkor óta ismerte és alkalmazta, de egy egész

let egységes anyaga­ként csak itt fordul elő. Valószínű, hogy ez esetben szimbolikus je­lentése is van, Bakócz bíborosi méltóságát ez­zel is kifejezésre kí­vánta juttatni. A ma­gyar vörös márvány különleges közvetlen­séggel öltötte magára az újra felfedezett ró­mai építészet klasszi­kus formáit. A kápolna e téren is az új korszak szellemét követi, és a lényegében még korai reneszánsz teret a leg­tisztább klasszikus for­mába öltözteti.

A tagozatok nagy ré­sze ismétlődő építésze­ti forma és oly egysé­ges, mintha egyetlen kéz faragta volna. Min­den bizonnyal egységes tervezői koncepció alapján több, azonos képességű kőfaragó hozta létre. Viszonylag kisebb részét teszik ki a felületnek azok az ornamentumok, melyek már díszítőszobrászi képességeket kívánnak meg, s ennek megfelelően forma-adásuk is bizonyos mértékig a szobrász egyéni fantáziájától, ügyességétől, tanultságától függ. A reneszánsz motívumkincs rendkívüli gazdag­sága ellenére a rozetták, bőségszaruk, maszkok, delfinek, kagylók, szalagok s a mindezeket összefüggő kompozícióba szervező akan-tuszindák, levélcsokrok világában tüzetes morfológiai elemzéssel meg lehet különböztetni egyes müvészkezeket.

Színvonal tekintetében nagyjából egységes csoportba tartoznak a bejárati architektúra, a belsőben a csegelyek négy címeres tondó-ja, a pillérfejezetek, valamint a mellettük lévő ívháromszögek dí-szítményei és a fülkeboltozatok változatos rozettái. Az előzőknél valamivel szerényebb kvalitásúnak és más jellegűnek látszik a két sekrestyeajtó és a sekrestyében lévő lavabofülke, valamint a kórus-

Kazettás ívbéllet részlete

ablak alatti angyal­figura. Mindezek a részletek közel áll­nak egymáshoz, s így lehetséges, hogy ugyanazon mester munkái. Végül vi­lágosan különvá­laszthatók a stallu-mok pillérfejezetei és az oltár melletti kis ampolnás fülke díszítései, amelye­ket az építészeti ta­gozatokon dolgozó valamelyik ügye­sebb kőfaragó ké­szíthetett különö­sebb szobrászi te­hetség nélkül. Az ilyesféle megálla­pítások, illetve meg­különböztetések különösen érdeke­sek akkor, ha a kor mühelyszervezeti kérdéseit vizsgál­juk. Azonban fon-tosabb ennél az egész mű stílusá­ban, koncepciójá­

ban megnyilvánuló egység, mely a kápolna egészét éppúgy áthat­ja, mint a díszítmények legkisebb részletét.

Tudatos kompozíció eredménye a csegelyeken lévő négy címer elhelyezése és formavilága. A négy közül kettő-kettő átlósan csen­dül össze egymással. Kettő azonos elrendezésben Bakócz címere, a címerpajzs felett az érseki kereszttel és a bíborosi kalap alól ki­csüngő hármas bojttal. A másik kettő közül egy a királyé, a Jagel­lók címere felett koronával, kétoldalt gazdagon tekeredő redözött szalagokkal, a másik pedig Szatmári György pécsi püspöké. Szat­mári címere hasonló pajzsba van komponálva, mint a Bakócz-cí-

Pillérfejezetek a délnyugati sarokban

A kápolna belseje a sekrestye felé nézve

Az ívháromszög díszítésének részlete a nyugati oldalon

merek, de a pajzs köré a Sárkányrend tagjainak kijáró finoman ci­zellált sárkányalak tekeredik, felette pedig a bíborosi kalap helyett püspöksüveg van. A pajzs két oldalán a királyi címeren lévőhöz ha­sonló szalagok redői töltik ki a mezőt. A címerek oroszlánjai, a sza­lagok, a koronát és a mitrát díszítő ékkövek megformálása semmi kétséget nem hagy afelől, hogy mindet ugyanaz a kéz faragta.

Végül van még egy ornamentum, amely talán több, mint díszítő szobrászi ötlet. Ez a Bakócz feltételezett sírhelye feletti kórusablak könyöklője alatti angyal. Ahogy az ablak két oldalán feltárt két kis mécsesfülke, úgy a két sekrestyeajtó közé elképzelt sírhely fölött le­begő angyal is lehet, hogy a liturgia ősi könyörgéseire utal: „Lux aeterna luceat ei" (Örök világosság fényeskedjék neki), „Inparadi-sum deducant te angeli" (Angyalok vezessenek a paradicsomba) és „Chorus angelorum te suscipiat" (Angyalok kara fogadjon be téged).

Milyen volt ezek után az oltár, mely a kápolna keleti fülkéjének hátfalán helyezkedett el? A legújabb kutatások alapján sikerült a török hódoltság alatt megrongált, majd később átalakított eredeti állapot elméleti rekonstrukcióját megszerkeszteni.

Architektonikus felépítése négyszintes. A kápolna padlóján álló lábazat felett emelkedik a három fülkét magába foglaló, lizénákkal tagolt főemelet, amely háromtagú főpárkánnyal zárul. A főpárkány a középső, magasabb fülke hátfalán is továbbfut, mintegy annak váll párkányaként, s így határozott vízszintes tagozattal foglalta egységbe a főemelet keretarchitektúráját. A három fülke közül a középsőben Vasari leírása alapján egy Madonna-szobor állhatott. A két oldalsó fülkeszoborról pontos információ nem maradt fenn. Örök kára a művészettörténetnek, hogy Ferruccinak az oltár fő­emeleti fülkéibe készült szobrai elvesztek. Alig két és fél évtizedig léteztek; 1519-ben kerülhettek a helyükre és már 1543-ban elpusz­tították őket a várost elfoglaló törökök. Csupán a főemelet közép­ső fülkéjének jobb oldalán maradt ránk szerény, megcsonkított kis mellékalakként a nagyhatalmú donátor: a földi harcaiban megfá­radt, az örökéletbe bebocsátásért könyörgő Bakócz Tamás.

A főpárkány felett magas attika emelkedik, amelynek zárópár­kányát a lizénák felett széles, lapos, álló konzolok támasztanak alá. A konzolok felett golyvázott zárópárkány az alatta lévő szintnél mozgalmasabb plasztikai, illetve árnyékhatást adott az attikának. Ez az erőteljes vízszintes záróvonal eredetileg pontosan azonos magasságban húzódott a kápolna-fülkék vállpárkányának magas­ságával. Az orommezőt alátámasztó attikaemelet négy fülkéjében foglalnak helyet az örömhír szétküldői: az evangélisták.

Az attika sávja fölött emelkedett az egész retablót átfogó, fél­köríves oromzat, amely új, cinquecento szellemű befejezést adott az oltárépítménynek. A fehér márvány retabló erőteljesen kilépett a vörös márvány hátfalból, ennek megfelelően a fülke hátsó fala mentén még egy 31,5 cm széles tükrös sáv fut körbe, megnövelve ezzel a mélységet. A kísérő sáv szélessége pontosan azonos az oltárarchitektúra kiugrásának eredeti méretével. A szerkesztésnek ezek az alapgondolatai - tehát a félköríves felső lezárás harmoni­kus beillesztése a félköríves boltozatú fülke terébe, a vízszintes fel­ső párkány igazodása a kápolnafülkék vállpárkányainak körbefutó vonalába, a fülkearchitektúra kiegészítése a retabló előreugró tömbjét keretező kísérősávval - egyértelműen bizonyítják, hogy Ferrucci gonddal és finomsággal komponálta bele az oltárt a kápol­na maga alkotta terébe és építészeti rendszerébe.

A félköríves oromzat közepén az oltárképszerűen alkalmazott Angyali üdvözlet dombormű a kompozíció megkoronázását jelen­ti, mintegy mennyei szférába emeli a szeplőtelen fogantatás misz­tériumát. Ebben a szférában csak angyalok vannak jelen: bal olda-

Az oltárretabló eredeti állapotának elméleti rekonstrukciója (Horler Miklós rajza)

Az oltár orommezője az Angyali üdvözlet dombormúvével

lon az örömhírt hozó Gábriel, a párkány két oldalán egy-egy tér­deplő, adoráló alak kandeláberrel a kezében, végül a jelenet felett, mintegy az égből letekintő kis kerubfej. Ez a kompozíció, s annak ikonográfiái egysége nem érthető jelenlegi széttöredezett elemei­vel, a befoglaló félköríves mező nélkül. Épp az hiányzik belőle, ami az egészet egységbe foglalja: a keretet adó lunetta.

1521. június 15-én Bakócz Tamás bíboros bevégezte küzdelmes életét és a sok gonddal, művészi igényességgel megvalósított re­mekmű befogadta földi maradványait. Ezzel egy történelmi kor­szak is lezárult: a magyar reneszánsz művészet Mátyás királytól Bakócz Tamásig tartó virágkora.

A kápolna tragikus sorsának első állomása az volt, amikor meg­fosztották minden felszerelésétől, ingóságától, melyek között drága színarany kelyhek, arany ámpolnák, ezüst kandeláberek, monstran-ciák, miseruhák, függönyök, kárpitok, misekönyvek egész sora szerepelt. Hogy a magyarországi középkor és reneszánsz iparművé­szetnek milyen mennyiségű és értékű műtárgya ment veszendőbe ezekben az években, arról némi fogalmat adnak azok a becslési jegy-

Az oltár jelenlegi képe

zések, amelyek a kápolna felszerelésének és kincseinek átadásáról fennmaradtak. Ránk csupán a Mátyás-kálvária, a Nemzeti Múzeum­ban őrzött címeres Bakócz-kehely, egy arany láncon függő díszes mellkereszt, egy címeres miseruha és az úgynevezett esztergomi graduale miniatúrákkal díszített kötete maradt.

1543-ban a törökök elfoglalták Esztergom várát és ahogy Dselálzáde Musztafa török történetíró szemtanúként leírja: „A ma­gas méltóságú vezírek, a győzelmes udvar összes nagyjai és az egész hadsereg bemenvén a várba, a templomokban álló bálványokat le­döntötték, a hitetlenség és tévelygés emlékeit megsemmisítették, a fé­nyes tükörhöz hasonló, különféle színű márványból faragott művészi bálványképeket a csodálatos festményekkel együtt összetörték, az arany- és ezüstkereszteket darabokra zúzták és földre tiporták. "

Az ostrom alkalmával a Szent Adalbert-székesegyház nagyrészt romba dőlt, a maradványok egy részét a törökök az erődítések fa­laihoz használták fel. Egyedül a Bakócz-kápolna maradt nagyjából épségben a hozzá csatlakozó falak egy szakaszával és a Porta Speciosával. A törökök mecsetté alakították át, így megmenekült a további pusztulástól, csupán az oltár szobrait távolították el, és va­lószínűleg összetörték, míg a dombormüveket megcsonkították.

A várat 1683. október 28-án a Sobieski János lengyel király ve­zette felmentő seregek száznegyven év után felszabadították. A győztes hadvezér az ostromot ez alkalommal is túlélt kápolnában mondatott Te Deumot.

A kápolnát több találat is érte, de szerencsére a vastag falak megvédték a belső márvány architektúrát, a kupola és a tető azon­ban annyira megrongálódott, hogy esős időben nem lehetett bent­maradni a kápolnában. 1686-ban Széchenyi György prímás vállal­ta a helyreállítás költségeit.

Ekkor a székesegyház teréhez kapcsolódó oldalkápolnából önál­ló épület lett, melyhez csupán a nyugati oldalon csatlakozott a kö­zépkori templom falának egy szakasza. A székesegyház terébe nyí­ló bejáratot befalazták, csak egy kisebb ajtót hagytak rajta, kis elő­tetővel. A keretarchitektúra ekkor még épségben A kupola fémszerkezetét kijavították, a hiányzó lemezeket pótolták, de a lanternát nem állították helyre hanem lebontották és az egész ku­polát egy cserépfedésű sátortetővel takarták le. A kápolna ezzel el­vesztette eredeti reneszánsz tömeghatását és szerény külsejű épü­letté zsugorodott.

A kápolna joghatósága körüli viták miatt a belső helyreállítás meglehetősen elhúzódott. A legjelentősebb módosítás a kápolna bel-

A belső tér nézete a székesegyház felé

sejében az oltár átalakítása volt, amelyet eredeti helyzetéből lépcső-zetre felemelve, a falba beljebb nyomva, félköríves oromzatát össze­törve, egy másik oltár menzáját hozzáillesztve és a dombormüveket durva kiegészítésekkel eltorzítva eredeti művészi összhatását és a kápolna architektúrájával való szerves kapcsolatát tönkretették.

A stallumsor elé egy ugyancsak vörös márványból készült, de későbarokk stílusú mellvédkorlátot helyeztek, mely eredetileg va­lószínűleg az érseki szálláshely dísztermében lehetett.

1819-ben Rudnay Sándor lett az esztergomi érsek, aki nagy eréllyel fogott hozzá az esztergomi székesegyház régóta tervezett felépítéséhez. A különböző tervvariánsok közül végül Kühnel Pál és Packh János kismartoni születésű építészek tervei valósultak meg.

A kápolnát művészi értéke miatt, és az érseki székhely kontinu­itásának jelképeként kezdettől fogva megőrizni és az építendő új székesegyházba beilleszteni szándékozták. Ennek végső megoldá­saként az épület kövenként való szétbontását és az új székesegyház testébe való áthelyezését határozták el.

A nagyméretű székesegyház építése érdekében a kápolna körül a terepet már korábban 7-8 méterrel lesüllyesztették, s most, az építkezés kezdetén elérkezett Bakócz müve sorsának új szakaszá­hoz, amikor megszűnt a középkori Szent Adalbert-székesegyház utolsó maradványaként önálló életet élni. A kápolna áthelyezésére 1823-ban került sor, Packh igen gondos előkészítő munkája után.

Mindenekelőtt részletes és teljes felmérési rajzsorozatot készített az egész épületről, amely így pontosan megőrizte számunkra annak utolsó állapotát azon a helyen, ahová több mint háromszáz évvel ez­előtt felépítették. Ezután az architektúra minden márványelemét be­karcolt betű- és számjelekkel látták el, s azokról jegyzéket készítet­tek. A bontás során összesen 1600 elemre szedték szét a kápolnát, amelyet 17 méterrel távolabb és 11,40 méterrel mélyebb szinten kellett újra összeállítani. Az új épületbe a kápolnát 180 fokkal elfor­dított helyzetben illesztették, ezzel külső megjelenésének egyik leg­fontosabb, még meglévő eleme: a bejárati nyílás kerete elpusztult.

A bontást 1823. június 1-én kezdték meg és a munkák bámulatos gyorsasággal haladtak előre, úgyhogy ugyanazon év november 12-ére az egész áthelyezési művelet, az új sekrestyével együtt befeje­ződött. Az eredeti rézkupolát áthelyezni már nem tudták, ezért he­lyére egy téglakupola készült, amelyet később Lippert József ter­ve szerint neoreneszánsz díszítéssel láttak el. A székesegyház felé forduló egykori bejárati nyílást befalazták, belső síkját vörös márvány burkolattal látták el, középen egy nagy félköríves ablakot

hagytak: ma ez adja a kápolna egyetlen természetes világítását. Az eredeti fényhatások ezzel teljesen megváltoztak, mivel a körabla­kok vakablakká változtak és az opeionból sem jött többé fény. Az egykori stallumfülke lett a bejárat a székesegyház felől, a stallumo-kat viszont áthelyezték a szemben lévő, volt bejárati nyílásba. A volt bejárati keretarchitektúra egyes megmaradt elemei az új szé­kesegyház kriptájába kerültek - régi sírköveket állítottak fel rajtuk.

Elismeréssel kell adóznunk mindazoknak, akik ennek a páratlan értékű alkotásnak a megmentését elhatározták és megvalósították. Mai módszereinkkel természetesen sok mindent másképp és job­ban tudnánk megoldani, de a megmentés módjának alapelvei a ma­guk korában úttörőek és előremutatók voltak, s legalább annyira elfogadhatók, mint korunkban az egyiptomi Abu Simbel szikla­templomának nemzetközi összefogással történt megmentése áthe­lyezés útján. Ne feledjük, hogy egy kiemelkedő művészi, történel­mi értékű és nemzeti jelentőségű építészeti alkotás tudatos értéke­lésen alapuló és technikai bravúrokkal történt megmentése az esz­tergomi várhegyen valósult meg 1823-ban - Európában elsőnek.

Horler Miklós - H. Tabajdi Márta

Irodalom Fraknói Vilmos: Erdődi Bakócz Tamás élete Bp. 1889. Kulcsár Péter: A Jagelló kor. Bp. 1981. Balogh Jolán: Az esztergomi Bakócz-kápolna. Bp. 1955. Horler Miklós: Ioannes Fiorentinus Forgách-síremléke.

Építés- Építészettudomány. XV. 1-4. Bp. 1983. 237-253. Horler Miklós: A Bakócz-kápolna az esztergomi Főszékesegyházban. Bp. 1987. Horler Miklós: A Bakócz-kápolna megmentése.

Egyház és műemlékvédelem a 18-19. század fordulóján. Műemlékvédelmi Szemle 1993. 1. 95-104.

Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtár.) Rajzok: Horler Miklós 635. szám. (2000.) Térkép, alaprajz: Cartographia Kft.. Bp. Kiadja a TKM Egyesület Tipográfia TKM Tipográfiai stúdió -2001-ben, 2. kiadás. Török Balázs 4001-6000 példány Nyomdai munka: Veszprémi Nyomda Rt. Felelős kiadó: Éri István Felelős vezető: Erdős András vezérig. Szerkesztette: Dercsényi Balázs ISBN 963 554 495 2 Fényképek: Rafael Csaba ISSN 0139-245X

A FŐSZÉKESEGYHÁZ ALAPRAJZA