GERALD DURRELL

Aranydenevérek,

rózsaszín galambok

2. kiadás

GONDOLAT • BUDAPEST, 1988

A fordítás alapjául szolgáló kiadás

Golden Bats and Pink Pigeons

William Collins Sons and Ltd., Glasgow

Fordította

TÖRÖK GÁBOR

A fordítást az eredetivel egybevetette

GARAT ATTILA

A kéziratot szakmai szempontból ellenőrizte

DEMETER ANDRÁS

Az illusztráció és fedél

KÓNYA KATALIN

munkája

ISBN 963 282 167 x

©Gerald Durrell, 1977

© Török Gábor, 1986. Hungarian translation

Faridának és Wahabnak,

akiknek kedvessége és vendégszeretete

Mauritius minden bájával vetekszik

Tartalom

Előszó 9

1. Makkabeus-erdő és a dodófa 10

2. A rózsaszíngalamb-hajcihő 33

3. A Round-sziget 46

4. A gyümölcsöző repülés 75

5. Az elvarázsolt világ 106

6. Boavadászat 130

7. Rózsaszín galamb - utóirat 154

Zárszó . 159

Előszó

Úgy gondolom, e könyv némi magyarázatot igényel. Két utamat írja le Mauritius elbűvölő

szigetére, segédem, John Hartley, és titkárnőm, Ann Peters társaságában. Két okból jártam ott.

Néhány éve megalapítottam a Jersey Vadvédelmi Társaságot, ' hogy hozzájáruljak a veszélyeztetett

fajok fogságban való tenyésztéséhez. Nagy sikerrel végeztük ezt a munkát, de egyre világosabbá

vált számomra, hogy ezeket az állatokat saját szülőföldjükön kellene tenyészteni.

Problémát okozott azonban, hogy a legtöbb érintett országban nem voltak gyakorlott szakemberek,

akik a vadállatok tenyésztésének kényes munkáját el tudták volna látni. Ezért a Társaság

ösztöndíjrendszert dolgozott ki diákok számára, amelynek keretében anyagi támogatást nyújt nekik

ahhoz, hogy eljöjjenek hozzánk tanulni, majd pedig visszatérve hazájukba, kidolgozzák a fogságban

való tenyésztés programját. Mivel szimbólumunk a dodó volt, az ösztöndíjat először természetesen

mauritiusi diáknak kellett kapnia. Elutaztam hát, hogy megtárgyaljam az ügyet a mauritiusi

kormánnyal. Ugyanakkor látni akartam néhány veszélyeztetett madarat, emlőst és hüllőt, mert

tudni akartam, segíthetnénk-e valahogy a mauritiusi kormánynak megmentésükben. Ennek törté-

netét beszéli el a könyv.

1. Makkabeus-erdő és a dodófa

Ha valaki első ízben merészkedik a világ valamelyik ismeretlen szegletébe -- különösen, ha

állatgyűjtő az illető -, két fontos teendője van. Először is szerezzen a helybeliekhez annyi ajánlást,

amennyit csak tud; másodszor pedig a helyről, ahová utazik, gyűjtse össze a lehető legtöbb adatot,

még olyanokat is, amelyek látszólag ezoterikusak vagy éppen haszontalanok. Az adatgyűjtés egyik

módja, hogy felkeressük a szóban forgó ország követségét. Ez a módszer számos esetben roppant

gyümölcsöző, az embert elárasztják térképekkel és élénk színekben pompázó prospektusokkal,

amelyek sok érdekes tényt és rengeteg téves adatot tartalmaznak. De nem mindig fogadnak ilyen

szívderítően. Jómagam például máig is várom azt a tájékoztatást, amit a londoni (államközösségi)

követségen egy bűbájos maláj úriember ígért, amikor Malaysiába készültem. Ez nyolc évvel

ezelőtt történt. A követségtől kapott információk azonban többnyire kulcsot adnak a szóban forgó

országban uralkodó életszemlélet megértéséhez.

Ennek tudatában reményteljes szívvel hívtam föl a londoni mauritiusi követséget, amikor végül is

eldőlt, hogy odamegyünk. Hívásomra elbűvölő hangú ifjú hölgy felelt, a legvonzóbb ázsiai

kiejtéssel.

- Tessék - mondta érdeklődéssel a hangjában, de azért óvatosan eltitkolva nevét és telefonszámát.

- Mauritiusi követség? - kérdeztem.

Szünet. Ez nyilván váratlan kérdés volt, és bizonyos időre volt szüksége, amíg rájött, mit válaszoljon.

- Igen - vallotta be végül, eléggé ímmel-ámmal -, úgy van.

A mauritiusi követség? - ismételtem meg a biztonság kedvéért.

- Igen - mondta ezúttal határozottabb hangon -, a mauritiusi.

- Akkor jó - mondtam. - Szeretnék öntől tájékoztatást kérni, mert úgy néz ki, hogy nemsokára

odautazom.

Újabb rövid szünet.

- Hova oda? - kérdezte nagy sokára.

Tudtam, hogy Mauritius elég távol esik, de hogy ennyire, azt azért nem gondoltam. Akkor

találkoztam először a mauritiusi gondolkodás elragadó logikátlanságával. A követségtől végül kaptam

egy kis könyvet, többek között a különböző tengerpartokon heverő 1967-es Miss Mauritius némileg

elmosódott képeivel, de a minden kétséget kizáró bizonyosság ellenére ezek a partok lehettek volna

Bognorban vagy akár Bournemouthban is. Adatokért pedig kedvetlenül visszatértem a régi

természetleírások könyveihez, meg az újabb zoológiai és földrajzi kötetekhez.

Mauritius a Mascarenhas-szigetek második legnagyobb szigete, az Indiai-óceán kellős közepén,

Madagaszkártól keletre. A hatvanszor harminc kilométer alapterületű Mauritius ezernyi trópusi

zöldben pompázik, a gyíkzöldtől és a smaragdzöldtől egészen a hajnali égbolt finom zöldjéig és a

bambuszhajtás pasztellzöldjéig. Mindezt valóságos virágszivárvány szövi át,. a mágikus

örömtüzekként lángoló nagy fáktól az ezer meg ezer elhullatott pillangószárnyhoz hasonló,

törékeny ibolyaszerű, bíborszínű virágig a fűben, amely maga is lehet zöld, sárga vagy olyan

rózsaszín, mint az alkony.

Mauritius a világ hajnalán született, amikor a nagy vulkánok még ontották magukból a tüzet és a

lávát. Elemi erejű vajúdó földmozgások egész sora tépte ki a szigetet a tengerfenékről, és emelte az

ég felé; az izzó,. megolvadt sziklatömeget aztán koptatta és formálta a ciklon meg a szökőár, forró

szél és nagy esők; hatalmas földlökések rázták meg, különös hegyvonulatokat hoztak létre rajta,

keverve a képlékeny sziklatömböt, mint szakács veri fel a tojásfehérjét, míg össze nem áll és bizarr

csúcsokat formál, ha villaheggyel felemeli. így alakultak ki Mauritius furcsa hegyei; nem valami

magasak, nincs köztük ezer méternél magasabb, de olyan jellegzetesek, annyira különlegesek,

mintha csak Dali alkotta volna őket színpadi háttérnek. Aztán a korallpolipok megszámlálhatatlan

sokasága védőgyűrűt vont köréjük, és körülzárta a lagúnát, amely úgy vette körül a szigetet, mint

sáncárok az erődöt.

A földfelszín alakulásával lassanként a tengerből vagy a levegőből növényi magvak kerültek ide,

gyökeret eresztve az akkor már puha és termékeny vulkanikus talajba, amelyet sok tiszta vízű

folyó öntözött. Kóbor szelek szárnyán jöttek más tájakról a madarak és a denevérek, a teknőcök

és a gyíkok pedig mint hajótörött tengerészek, ág- és kúszónövény tutajokon. Letelepedtek, és

zavartalanul éltek itt, ivadékaik fokozatosan, évmilliók során kizárólag a szigetre jellemző

fajokká fejlődtek.

Így fejlődött ki a dodó meg a röpképtelen nagy fekete papagáj. A teknőcök lassacskán akkorák

lettek, mint a kocsikerék, súlyuk elérte az egy tonnát, a gyíkok pedig versengtek egymással a

különleges formák és káprázatos színek kialakításában. Ezek a lények a védekezés kényszere nélkül

fejlődtek ki, mivel nem voltak a szigeten nagy ragadozók, csak egy bagolyfaj meg egy kisebb

sólyom. A dodó már nem tudott repülni, elhízott, esetlenül totyogott, és a földön fészkelt teljes

biztonságban, csakúgy, mint a papagáj. A teknőc lassú, özönvíz előtti életmódját semmi sem zavarta;

csak a villámsebesen cikázó gyíkok és az aranyszemű gekkók tarthattak a sólyomtól. meg a bagolytól.

Lassan, de biztosan zárt, sajátos és békés világ kelétkezett itt, ezen a parányi vulkanikus földdarabon, a

mérhetetlen tenger kellős közepén. Száz- meg százezer évig várta falánk állatok pusztító invázióját,

amely aztán teljesen készületlenül találta, melyet a legpusztítóbb ragadozó, a Homo sapiens vezetett.

Az emberrel persze megjelent egész környezete is: a kutya, a patkány, a sertés és - ebben az

esetben - az ember után valószínűleg az egyik legpusztítóbb ragadozó, a majom.

Hihetetlenül rövid időn belül számos egyedülálló faj tűnt el: a dodó, a röpképtelen nagy fekete

papagáj, a mauritiusi óriásteknőc, majd hamarosan a Rodriguez-szigeti teknős meg egy különös

madár, a remetegalamb. Eltűnt a dugong (tehéni tehén), amely egykor valósággal elborította a

zátonyokat, és a különleges, ártalmatlan faunából mindössze néhány madár és gyík maradt.

Iszonyatos nyomás nehezedik rájuk és mindenre, ami az eredetileg honos erdőkből megmaradt.

Nemcsak azért, mivel Mauritius a világ egyik legsűrűbben lakott területe, hanem azért is, mert az

ember, a rá annyira jellemző veszedelmes és meggondolatlan módon, meghonosított itt kutyát,

macskát, patkányt, majmot, meg egy egész sereg más mindenfélét. Például húszféle madárfajt,

köztük a mindenütt megtalálható házi verebet, meg a pöffeszkedő, hatalmaskodó mejnót. A csillogó

szőrű és vérengző mungót, meg a kevésbé kártékony, de mégsem odaillő, sündisznószerű

madagaszkári tanreket. Idegen növényeket. és fákat, úgyhogy a kínai guajava, a vadmálna, a fagyal

meg a tömérdek egyéb növény kiszorítja, valósággal fojtogatja a helyi növényzetet. Mauritius ős-

honos flórája és faunája mindezekkel szemben - nyugodtan mondhatjuk - tíz körömmel küzd a puszta

létért.

A követséggel folytatott eszmecserém utáni balsejtelmeim ellenére Mauritius, bár tényleg jó messze

volt, nem volt ismeretlen, sem elérhetetlen. Az Air France, mely csodálatosan megszervezte az egész

utazást, alig néhány nap alatt átrepített minket a fél világon, miközben tejben-vajban fürösztöttek;

John Hartley meg én nem is igen akartuk elhagyni a gépet, semmi kedvünk nem volt megint

szembeszállni a külvilággal. De amikor a sziget látótávolságba került, elfogott minket az izgalom,

amely mindig úrrá lesz az emberen, ha egyszer csak ismeretlen táj tűnik fel a láthatáron. A sziget

zölden izzott a hegyek kék és bíbor füstjében, mint valami hatalmas drágakő a pillangókék

zománctálcán, a fehéren tajtékozó zátonyok gyűrűjében; hivalkodva tündökölt az Indiai-óceán sötét-

kékjén, mint ékszer a bársonyon. Amint vastag bőrű repülőnk döcögve földet ért, megláttuk

az apró zöld szigeteket a zátonyok között, a csillagporfehér tengerpartot meg a négyzet alakú

cukornádföldeket, amelyek - mint valami zöld kockás sakkvászon - minden talpalatnyi sík területet

elborítottak egészen a különleges alakú hegyek lábáig. Némiképp ironikusan hatott, hogy mi, a

repülni nem tudó emlősök, a világ egyik legnagyobb repülő építményén földet érünk azon a

vidéken, ahol a földkerekség egyik legfurcsább madarának földi maradványai találhatók, amely

már nem tudott repülni. A dodó temetője ugyanis a Plaisance repülőtér kifutópályája alatt van, onnan

valók a csontok, amelyek alapján a dodóra vonatkozó szegényes ismereteinket felépítettük.

A gép ajtói kitárultak, s máris körülfogott bennünket a meleg, illatos levegő, káprázatos színek

vakítottak el, amilyeneket csak a trópusokon látni. A vastag ruhában - Angliában még havazott - az

ember úgy érezte, patakokban csurog a hátán és a mellkasán a veríték, amely egész testét valósággal

marja. A vámon különösebb zaklatás nélkül engedtek át, és ezt annak a lekötelezően kedves

úriembernek köszönhettük, aki a jól hangzó Lee Espitalier Noél* (* Noél franciául karácsonyt

jelent. (G. A.)) névre lehetett büszke. (Később felfedeztük, hogy a Noélek családja több mint kétszáz

tagú, de hát így legalább kölcsönösen lemondhattak a karácsonyi ajándékozásról.) Noél úr finom

franciás kiejtéssel beszélte az angolt, amelyhez képest Maurice Chevalier beszéde londoni kültelki

dialektusnak hangzott volna.

Itt fedeztük fel az egyik mauritiusi furcsaságot. A szigeten, amely több mint másfél évszázadon át

angol gyarmat volt és még mindig a nemzetközösség tagja, ahol az angolt-hivatalos nyelvként

tanítják az iskolában; mindenki sokat és vidáman beszél franciául, Más jeleit is láttuk az angol és a

gall kultúra különös keveredésének; jóllehet a közlekedés az 4t bal oldalán folyt, a karjelzések pedig

pontosak és kecsesek voltak, mint egy balett-táncosnő mozdulatai, általában abban az öngyilkos

szellemben közlekedtek, amelyet a franciák különös elősze retettel gyakorolnak.

Kreol sofőrünk eszeveszett sebességgel hajtott az úton, melyet finom kékes rózsaszín szárú s

halványzöld levelű, félig érett cukornád szegélyezett, bádog- és fakunyhókból álló falvakon át,

amelyek telis-tele voltak szivárványszín száriba öltözött asszonyokkal, akiket kutyák, csirkék,

kecskék, zebuk meg gyerekek tarka sokasága fogott körül. Minden falu gyümölcs- és virágillatot

árasztott, valósággal úszott a bougainvillea fényében. A bougainvilleákat egy-egy hatalmas indiai

fügefa árnyékolta be, mintha száz nagy fekete gyertya a levelek zöld lángjaival óriási, oltalmazó,

villózó kupolát alkotott volna.

A cégtáblák is elbűvöltek útközben, például Mr. Tin Wanké, akinek dohány- és égetettszesz-

adásvételi joga volt (bár azt hihetnők, a „dohány" sokkal inkább érdekelte, mint az égetett szesz).

Amikor egy röfögő, legyek felhőzte disznócsorda előtt lelassítottunk, nagy élvezettel figyeltem meg,

hogy a faluban lakik „Mr. Nekem is" (Me Too) órásmester, sőt „Mr. Gungadin" is, aki - mivel

üzlete az útkereszteződésnél volt - hamisítatlan ázsiai szellemességgel „Gungadin sarokháznak"

nevezte el üzletét. De mindez jóformán semmi sem volt a cukornádföldek mentén a fügefák alatt

mindenütt látható ötletes, kisebb feliratokhoz képest, mint például: „buszmegálló", meg a többszöri

felszólítás komoly hangnemben: Iskola - átkelőhely -, lassan hajts! Ebben az Alice Csodaországbant

idéző légkörben az ember előtt szinte felködlött a látomás: kerekekre épített nagy faházakat

vonszolnak át az úton, tele csodaszép gyerekekkel. Egyéb mauritiusi helységnevek is elkápráztattak,

amikor még odahaza a térképet tanulmányoztam, és most át is haladtunk néhány ilyen helységen.

Végül a hőségtől, az időeltolódástól, a kipufogógáztól s a sokféle trópusi illattól kábultan, a naptól

és a színektől elvakítva, sofőrünk tehetségétől halálra rémítve - aki gyakran csak néhány centivel

kerülte el a balesetet - érkeztünk meg a kissé labirintusszerű tágas hotelba, amelyet

hibiszkuszcserjék, bougainvilleák és vasfák közé építettek a kék és szelíd lagúna partján, a

háttérben pedig homályosan a Le Morne-hegység fura mini-Matterhornja derengett. Itt finom, lankadt

bájjal üdvözöltek minket, majd szobáinkba vezettek, melyektől alig harmincméternyire a kék tenger

csábosan susogva simogatta a fehér partot.

Másnap lementünk a Fekete-folyóhoz, McKelveyékhez, ahol a befogott állatok tenyésztését végezték a

Nemzetközi Madárvédelmi Tanács, a' Vadvédelmi Világszövetség és a New York-i Zoológiai

Társaság felügyeletével. David és vonzó felesége, Linda, szívélyesen üdvözölt minket, s máris

arról kezdtek beszélni, milyen nehéz és fáradságos munka harminchárom rózsaszín galamb és

nyolc vércse közül mintapéldányokat fogni (mindössze ennyi maradt a világ e legritkább

madaraiból) egy Hampshire* (Hampshire grófság Angliában. Területe 3880 km2. (A szerk.))

méretű, erdővel sűrűn borított területen. Egyáltalán csoda, hogy Dave-nek sikerült. Rokonszenves,

sötét hajú férfi volt, harmincas évei közepén járhatott, kék szeme lelkesen csillogott. Fura orrhangja

egy árnyalatnyival hangosabbnak tűnt a kelleténél, mintha a terem távoli végében levő

hallgatósághoz intézné szavait. Gyors észjárású és gyors szavú ember volt, ami a jó humorú

amerikaiak beszédét a világ legviccesebb és legzamatosabb beszédévé teszi. A pergő,

aranyköpésekkel teli beszédet, amelyet a szuperlatívuszok úgy pettyeztek, mint dalmátkutyát a foltjai,

Dave rendkívül hatásos arcjátéka kísérte; nemcsak elmondta, hogyan repülnek, szállnak le meg

turbékolnak a galambok, hanem olyan élethűen utánozta is őket, hogy az ember szinte maga előtt

látott mindent.

„Mászkáltam abban a rohadék erdőben, kerestem, hova gallyaztak fel a madarak, míg csak nem

patakzott rólam a víz, akár a vízköpőből. A végén már azt hittem, gombák nőnek a lábujjaim közt, s

melléküzemágban termeszthetem őket. Ugy éreztem körülbelül annyira lehetek bizakodó, mintha csak

dodót keresnék. Néha sötétedés után is kint maradtam, és meg kell mondanom, olyan sötét van

arrafelé, mint a kánya fenekében. Egy nap aztán látom ám őket, mind a japánciprusos völgynek

repülnek, csak úgy csattog a szárnyuk, kuuf, kuuf, kuuf, amikor meg elültek, mindjárt üdvözölték

egymást, aztán rákezdték: karuu, kuu, kuu, karuu, kuu, kuu."

Ilyenformán dörmögött Dave, amíg házától a fallal körülvett közeli kertbe vezetett minket; itt voltak a

madárházak, amelyeket egy lelkes helybeli madártenyésztő adományozott a tudományos munkához.

- Na most - szól Dave, amikor az első madárház elé értünk -, na most mindjárt látni fogjátok a világ

egyik legritkább madarát. Szívdöglesztően szép és szelíd, mint a ma született tengerimalac. És mindig

is ilyen volt, tessék!

A madárházban három tagadhatatlanul csinos galamb üldögélt. Sokkal nagyobbak voltak, mint ahogy

elképzeltem őket, meg áramvonalasabbak is, de ez csak rendkívül hosszú farkuk és nyakuk miatt

látszott így. Szemrevaló és elegáns példányai családjuknak, tollazatuk vörösesbarna, a nyakon és

mellen finom, ciklámenszínű árnyalattal. A hosszú, finoman ívelt nyakon kis fej ült, s amolyan tollas

antilop benyomását keltették. Amikor közelebb léptünk a sodronyhálóhoz, a galambokra jellemző

mérsékelt érdeklődéssel, bambán bámultak ránk, majd újra elbóbiskoltak. Nem hiszem, hogy

egyéniségük bárkire is lelkesítőleg hatott volna, még ha ritkaságuk miatt biológiailag és madártanilag

nagyon fontosak voltak is.

- Mintha fából készült, festett galambok lennének - mondtam meggondolatlanul, de Dave sebzett

pillantást vetett rám.

- Csak harminchárom maradt belőlük - közölte, mintha tetszetősebbek, szemrevalóbbak lennének, ha

csak harminchárman röpdösnének és nem - mondjuk - huszonötmillióan.

Továbbmentünk a következő madárházhoz, amelyben két mauritiusi vércse raboskodott. Apró, zömök

madarak voltak, tekintetük vad, erőszakos, de ezek annyira hasonlítottak európai és észak-amerikai

rokonaikra, hogy csak szakértő tudta volna megkülönböztetni őket, míg az avatatlannak

megbocsátható, ha azon tűnődik, mire jó ez a nagy hajcihő körülöttük. Azon töprengtem, vajon csak

azért vagyok-e igazságtalan a mauritiusi vércsével, mivel nagyon hasonlít arra a madárra, amelyet

már gyerekkoromban is ismertem, sőt tartottam, és verébfogásra idomítottam. Vajon lelkesebb lettem

volna, ha ez a vércse valami különlegesség, olyasféle, mint a dodó? Legalább félpercnyi elmélyült

önvizsgálat után eldöntöttem, hogy nem erről van szó. Semmi sem hasonlít jobban a tengerimalacra,

mint a nyugat-indiai kúszópatkány, ez az a rágcsáló, amelyhez szenvedélyesen ragaszkodtam, s

amelynek jövője ugyanolyan sötét, mint a vércséé. Nem, egyszerűen az lehet a magyarázat, hogy

inkább emlőspárti vagyok, mint madárpárti, ezért volt az apró, közönséges emlős rokonszenvesebb,

mint az apró, közönséges sólyom. Eldöntöttem hát, hogy bennem van a hiba, és megfogadtam, hogy a

jövőben igyekszem jóvátenni ezt. Közben Dave egy vércsepár sanyarú végzetével szórakoztatott,

amely elég ostoba volt ahhoz, hogy a sziklafal egyik nem teljesen megközelíthetetlen pontján rakjon

fészket.

- A majmok! - szólt Dave drámai hangnemben. - Tele van az erdő ezekkel az ocsmány dögökkel. A

hímek között akkora is van, mint egy hatéves gyerek. Bandákba verődve jönnek-mennek. Folyton

hallja az ember: aasz, aasz, aasz, iik, iik, iik, je, je - ez az öreg hím. A kicsik meg: viik, viik, viik, iik,

iik, iik, je, je, je.

Dave-ből csak úgy ömlött a szó, és előadása nyomán egész csapat rosszindulatú majom kelt életre, az

aggastyánoktól az újszülöttekig. Ezek a haszontalan, ügyes és falánk majmok valóságos

sorscsapásként árasztották el a szigetet, és nemcsak a vércsék fészkét támadták meg, hanem a

rózsaszín galambokét is.

Miután megcsodáltuk a galambokat és vércséket, Curepipe-ba hajtottunk, az erdészeti igazgatóságra.

Itt találkoztunk Wahab Owadallyval, a főerdésszel. Fiús külsejű, jó megjelenésű fiatal ázsiai volt,

már-már ragályos vigyorral és még ragályosabb lelkesedéssel. Először a magunk módján

mindketten túlestünk az udvarias formaságokon, aztán ő és európai helyettese, Tony Gardner

megmutatta nekünk a szemrevaló botanikus kertet a hivatal épülete körül. Itt történt, hogy Wahab

lelkesedése teljesen megváltoztatta a pálmákhoz való viszonyomat. Dendrológiai szempontból soha

nem ragadtak meg túlzottan, többnyire vedlettnek, unalmasnak láttam őket, amint a trópusi utakat

szegélyezik vagy dideregnek az úgynevezett angol nyárban, amit Bournemouthban, Torquayban,

vagy valami hasonló helyen tölt az ember, de itt a curepipe-i botanikus kert tágas és gyönyörűen

rendezett terében végre önmagukat tudták nyújtani. Voltak itt magas, elegáns hurrikánpálmák,

királypálmák, törzsük olyan, mint az Akropolisz oszlopa, meg a híres kókuszpálma a Seychelle-

szigetekről, de mindenekelőtt - s őket zártam igazán szívembe - palackpálmák. Wahab bevezetett

minket egy kis ültetvényre, ahol ezek áz elragadó fák nőttek. A pálmacsemeték törzse olyan volt,

mint a Chianti-palack, a csúcsból meg, mint valami zöld szökőkút, dús és bozontos lombozat

szökkent elő. Fura, pocakos emberkére hasonlítottak, és amikor a szellő borzolta levélkéiket, mintha

integettek volna.

Visszamentünk Wahab irodájába, és megvitattuk, mit kell megnéznünk és tennünk Mauritiuson.

Nagyon szerettem volna már látni először is a japánciprusligetet, amelyben a rózsaszín galamb

fészkel és a Makkabeus-erdőt, no meg a Fekete-folyó torkolatánál levő természetvédelmi területet, a

vércse és a mauritiusi papagáj utolsó menedékét. Wahab ahhoz is nagyon ragaszkodott, hogy

nézzük meg a Round (Kerek)-szigetet, a Mauritiustól északra fekvő szigetcsoport egyik kis

szigetét.

- Vetekszik Galápagosszal - mondta vigyorogva. - A sziget területe mindössze másfél

négyzetkilométer, mégis van ott három fa-, három gyík- és két kígyófaj, amely sehol másutt nem

honos a világon. Jelenleg nagy veszély fenyegeti a szigetet, mert kecskét és nyulat honosítottak meg

ott, ezek aztán felfalják az egész növényzetet. Elkeserítő a helyzet; ha majd ott leszünk, mondok még

többet is róla. Amíg nem találunk megoldást, a sziget egyre kopárabb lesz, és a hüllőfauna komoly

veszélyben van.

- Tud valaki arról valamit, hogy mekkorák ma ezek a hüllőpopulációk? - kérdeztem.

- Hát - szólt ajkbiggyesztve Wahab -, pontos számadatokat nehéz lenne mondani, de számításaink

szerint Günther-gekkóból, Telfair-szkinkből és éjszakai gekkóból talán nincs több ötszáznál. Az

egyik kígyót, a vakondboát az utóbbi húsz évben csak néhányszor látták, lehet, hogy kipusztult. A

másik kígyófajból legfeljebb, ha hetven van még.

- El kellene fogni néhányat, és biztonságba helyezni - javasoltam. Wahab szeme felcsillant.

- Szóba került már a fogságban való tenyésztés terve. A Proctor jelentésben még ajánlották is, de

eddig nemigen vállalta senki - mondta.

- Ha engedélyezi, én vállalom - mondtam. - Mostanában építettünk egy nagyszerű új hüllőtenyésztő

központot, éppen megfelel a célnak.

- Kitűnő lenne, ha meg tudná csinálni - szólt Wahab, mintha csak akkor jutott volna eszébe ez a

gondolat. - Hogy látna hozzá?

- Fokozatosan. Elfognánk néhányat az erőteljesebb fajokból, és ha velük sikerülne a dolog, akkor

jövőre, ha eljövök, hogy segítsek kiválasztani az ösztöndíjra érdemes jelöltet, folytathatjuk a

többivel. Azt hiszem a szkinkekkel meg a Günther-gekkóval kellene kezdeni, azok jó. nagyok és elég

szívósak - legalábbis úgy képzelem.

- Oké - szólt örömmel Wahab -, majd elintézem hogy átmehessenek a Round-szigetre, mihelyt

megfelelő lesz az időjárás. Addig Dave megmutathatná a Makkabeus-erdőt.

- Így van - vette át Dave a szót -, megpróbálok hálóval elkapni még egy vércsét, eltölthetünk ott

egy napot. Viszünk néhány hálót, csalimadárnak az amerikai vércsémet, azután szerencsét

próbálunk. Szép vidék az, még ha nem is fogunk semmit. Holnap mehetünk is, ha megfelel.

- És mutasd meg a dodófát is - mondta Wahab.

- Mi az a dodófa? - kérdeztem.

- Majd meglátod - felelt Wahab titokzatosan.

Így hát másnap reggel elindultunk, hogy a Makkabeus-erdőben töltsük a napot. A Makkabeus-

erdőbe a Champagne-fennsíkon vezet az út; már megint egy fülbemászó név. Itt megálltunk rövid

időre, szemügyre vettünk egy Mauritiuson őshonos és már csak foltokban megmaradt hangafélét;

alacsony, szívós növényt, amely sajátos ökológiai niche-t (helyet) foglal el. Kár lenne érte, ha

kipusztulna. Világszerte irtjuk az erdőket meg általában a növényzetet, szinte hihetetlenül

tékozló módon; jelenlegi tudásunk mellett jó néhány olyan növényfajt is kipusztíthatunk, amelyek

az orvostudomány számára felbecsülhetetlen értékűek lehetnének.

A Champagne-fennsíkról - ahol őrszemekként skarlátvörös és fekete madarak gubbasztottak a

hangák között, vagy tűzcsóvaként röpdöstek át előttünk az úton - végül vadcsapásra tértünk, amely

hasonlított az angol erdők lovaglóösvényeihez. A Makkabeus-erdő peremvidékén jártunk.

Hajtottunk még egy ideig a vadcsapáson, aztán egy tisztáson, ahol négyfelé ágazott az út, Dave

megállította a kocsit, és kiszálltunk. A mozdulatlan, meleg levegőben aranyló zöld testű, nagy

pávakék szemű apró legyek mint helikopterek függtek a nap sugarain. Néha csokoládészínű

pillangó repült el előttünk sebbel-lobbal

sietősen, mint idős hölgy,, aki attól tart, hogy lekési a randevút. Az ébenfákon krémszínű orchideák

apró fürtjei csüngtek, és mindenütt a kínai guajava magas, karcsú, karamella- és ezüstös zöld színű

vesszeit, a fagyal apró foltjait láttuk, és a fiatal növények finom lombozata úgy, fodrozódott

körülöttünk, mint a balettszoknya. Meleg, barátságos, békés csend fogott körül. Ebben a kis erdő-

ben semmitől sem kellett tartanunk. Az erdő egyetlen igazán veszedelmes lakója a skorpió volt, de a

több mint tizennégy Mauritiuson töltött hét folyamán - bár köveket forgattam fel, korhadt fákat

vizsgáltam meg és avarban turkáltam, mint a szarvasgombát kereső eb, ahogy már a

természetbúvárok szokták - egyetleneggyel sem találkoztam. Makkabeus barátságos erdő volt, ahol

az ember habozás nélkül bárhol leülhetett vagy lefekhetett, abban a biztos tudatban, hogy a helyi

fauna egyetlen kellemetlenkedő tagja a szúnyog.

- Nézd csak - szólalt meg Dave -, ez itt épp neked való: nappali gekkó a dodófán.

Magas, ezüstös törzsű fára mutatott a csapás szélén. Szemlátomást öreg fa volt, helyenként már

korhadt: is, támasztógyökerein nagy hasadékok tátongtak. Tizenöt méter magas lehetett, tetején

összekuszálódtak az ágak meg a sötétzöld lombok. A törzsére, vagy kétméternyire a földtől,

lélegzetelállítóan szép gyík simult. Volt vagy 13 centiméter hosszú, alapszíne világos, élénk

gyíkzöld. Fején és nyakán a színek jégmadárkékbe olvadtak össze, amelyet skarlátvörös és

meggyvörös tarkított. Nagy, értelmes, fekete szeme volt, és minden ujja finom párnás, ezért tudott

a fa sima felszínén megtapadni. Fogni akartunk néhányat ezekből a gyönyörű nappali gekkókból,

és John el is készítette a speciális gyíkfogó botot, amely egy hosszú, vékony bambuszbotból és

a végére erősített damilhurokból állt. Ezzel felfegyverkezve közeledett a nappali gekkóhoz, amely

tágra nyitott szemmel, ártatlan tekintettel bámulta. Úgy kétméternyire engedte Johnt a fához, s csak

akkor mozdult meg, simán, mint kő a jégen. Amikor John elérte a fát, a gyík már jó hat méterrel

feljebb, lőtávon kívül volt, ráadásul a törzs másik oldalán.

- Kicsit óvatosak erre - mondta Dave.

- Talán mert kissé forgalmas az út. Beljebb az erdőben szelídebbek lesznek, ott majd fogunk egypárat.

- Miért hívják ezt dodófának7 - kérdeztem.

- Ó - mondta Dave -, ez a korallcserje. Az egyik legrégebbi mauritiusi fa, s csak húsz-harminc maradt

belőle. Nézze csak, ilyen a magja.

Némi kotorászás után fura, gesztenye nagyságú magot vett elő a zsebéből. Halványsárga, amolyan

kekszszínű volt, egyik .oldala még viszonylag sima, mint a barackmag, a másik viszont olyan, mintha

valaki keleti arcot próbált volna belevésni, de aztán mégsem fejezte be művét. A mag súlyos volt

és kemény.

- Nos - szólt Dave -, van itt egy elmélet, és a jóisten tudja, kicsoda agyalta ki, de mindenesetre jó kis

sztori. Próbálták már csíráztatni ezt a magot jó néhány botanikus kertben, az erdészeti

igazgatóság kertjében is, de valami okból az istennek se ment a dolog. Márpedig a dodó idejében a

korallcserje nagyon elterjedt volt, és az elmélet szerint a dodó nagyon szerette ennek a fának -a

gyümölcsét. A gyomornedvek, miután megemésztették a gyümölcs húsát, nekiláttak a kemény

magnak is, és amikorra a mag kijutott a dodó testéből, már megpuhult annyira, hogy ki tudjon

csírázni.

- Kedves kis sztori - mondtam, mert nagyon tetszett a gondolat, hogy ilyen szoros kapcsolat van egy

madár és egy fa között, meg hogy az egyik kipusztulása mind, járt a másik eltűnését is magyarázza -

, de hát attól tartok, nemigen fogadható el.

- Nem is - felelte kedvetlenül Dave -, de a sztori jó a turistáknak, az meg igaz, hogy a korallcserje

majdnem teljesen kipusztult.

Egyre beljebb mentünk az erdőbe, és majdnem minden fatörzsön a nappali gekkók csillámló

felvillanását láttuk. Mindenütt zsongtak az aranyló zöld legyek, itt, ott nagy, halványzöld,

fodros, átlátszó szárnyú szitakötők kergették őket, egyszer meg jó nagy pecsétviaszvörös és fekete

botsáska botladozott át az ösvényen, hossza vagy 12 centiméter. Háromszor vagy négyszer mungók

nyílvesszőként suhantak át előttünk a csapáson, egyszer meg, az egyik kanyarnál, hirtelen egy csapat

majommal találtuk szemben magunkat, amelyek olyan gyorsan olvadtak bele a sűrű

guajavacserjébe, mint az elködlő káprázat.

Aztán egy sereg örvös papagáj repült át a csapáson az erdőbe. Csaknem a teljes állomány, mert a

becslések szerint már csak ötvenen maradtak. Megálltunk, és megcsodáltunk néhány mauritiusi

rigót; ez is olyan faj, amelynek egyedszáma riasztó sebességgel csökken. Szemrevaló madarak,

vicces bugyborékoló hangjuk van, és rendkívüli kíváncsiságról tettek tanúságot. Amikor Dave

utánozta őket, egész közel jöttek, ránk bámultak az ágak között, s meghökkenten „kotkodácsoltak"

egymásra.

Elhagytuk a csapást, és szűk erdei ösvényen folytattuk utunkat, a szeszélyesen kanyargó dombgerinc

mentén. Az ösvény mindkét oldala meredeken lejtett, s a fák között megláttuk a Fekete-folyó

csodálatos szurdokait, amelyeket sűrűn borítottak a zöld, vörös és aranyszínű erdők; a vízesések

hosszan lecsüngő tollazat gyanánt zúdultak a meredek, gyönyörű sziklafalakra. A szurdokok alján,

ahol csillámlón vagy fehéren kanyarogtak a folyók, s dörgő hangon törtek utat maguknak a mohalepte

sziklák között, a levegő megtelt gyorsan húzó, körben mozgó fehér keresztekkel: fehér farkú

trópusi madarak voltak. Hamarosan elértük azt a helyet, ahol nagy, korhadt fa állt az ösvény

oldalában, erősen kihajolva a tátongó szakadék fölé; itt látta Dave a mauritiusi vércséket, ezen a

fán gubbasztottak, mielőtt vadászrepülésre indultak volna a szurdokokba.

Kicsomagoltuk a hálókat, és némi üggyel-bajjal elhelyeztük őket; Dave fogta az amerikai vércsét, és

lábbéklyóval kipányvázta a korhadt fa egyik ágához. Néhányszor szabadulni próbált, majd

csendesen megült. Szétszóródtunk az ösvény mentén, elrejtőztünk az aljnövényzetben, és vártunk.

Megkérdeztem Dave-től, aki egészen a közelemben gyömöszölte be magát egy bokorba, ki

használja ezeket az erdőn keresztül-kasul kígyózó ösvényeket, például azt, amelyen éppen

rejtőzködünk. Az ösvényen kellett maradnunk, mert ha egy méternél messzebb, jobbra vagy

balra letérünk, akkor több száz méter zuhanás vár ránk egészen a völgyig, hacsak útközben egy

guajavafán szépen fenn nem akadunk.

- Erdészeti ösvények - mondta -, de marihuána-termelők is járnak erre.

- Miféle marihuána-termelők? - kérdezte Ann Peters megfigyelőhelyéről, kicsit lejjebb.

- Virágzó üzlet a fűtermelés - magyarázta David. Bejönnek az erdőbe, kihasítanak maguknak egy kis

darab földet, aztán learatják a termést, és eladják.

- És ez nem törvénybe ütköző? - kérdezte John.

- Dehogynem - felelte Dave. - Mauritiusnak nincs hadserege, de van egy fegyveres szervezet,

amelyet itt speciális gyorshadtestnek hívnak, olyanféle, mint a tengerészgyalogság vagy a

különítmények. Egyik feladatuk éppen az, hogy lefüleljék a fűtermelőket. Még helikopterrel is

vadásznak rájuk. Néhány hete találtam egy jókora kertecskét, be is jelentettem nekik. Jó ideje

nem csináltak akkora fogást, így aztán - azt hiszem - persona non grata lettem a drogos fiúk

köreiben egy darabig.

A délelőtt lassan telt, aztán egyszerre csak dél lett, és iszonyatos meleg. A nap lángolt, mint valami

kemence; s az erdő elcsendesedett a nagy hőségben. Ilyenkor egyik sem mozdul ki a vackából, a

vércsék is bizonyára sziesztáztak valahol. Elhatároztuk, hogy megebédelünk. Kinyújtóztattuk hát

elgémberedett tagjainkat, és összegyűltünk egy helyen, ahol az ösvény viszonylag szélesebb volt,

a korhadt fa közelében. Itt rakosgattuk ki a magunkkal hozott ennivalót. Alig jutottunk a

szendvicsektől az ízletes mangóig, amikor észrevettük, hogy két karcsú ifjú lassan tart felénk; tarka

inget és bő nadrágot viseltek. Vállig érő hajuk, amely olyan formán volt levágva, mint ez idő tájt a

legtöbb mauritiusi fiatalemberé, feketén csillogott, hihetetlenül csinos és finom arcukat keretezve.

Egészen odáig jöttek az ösvényen, ahol mi meg a piknikünk eltorlaszolta útjukat, ott megálltak,

félénken és csábosan mosolyogva.

- Jó napot - mondtuk udvariasan.

- Jó napot, Sir - visszhangozták kórusban halkan, és megemelték szalmakalapjukat.

- Itt akarnak elmenni? Csak menjenek szólt Dave de nehogy énrám lépjenek.

- Dehogy, Sir - mondták, ennek még a gondolatára is megbotránkozva, és olyan óvatosan lépdeltek

földön heverő testünk meg a különféle táplálékok között, mint egy gazellapár. Amikor minden

incídens nélkül átjutottak rajtunk, azt mondták: - Köszönjük, Sir, viszontlátásra! - Udvariasan újra

megemelték szalmakalapjukat, s folytatták útjukat lefelé az ösvényen. Észrevettem, hogy

mindkettejüknél bozótvágó kés van.

- Hát ezek meg kicsodák? - kérdezte Ann.

- Nem erdészek - felelte Dave -, vagyis csak fűtermelők lehetnek, olyan biztos, mint a halál, mert

ilyenkor csak fűtermelők meg magunkfajta holdkórosok járkálnak az erdőben. Nem hiszem, hogy

egyedül varnak. Valószínűleg nemsokára megjelenik Mr. Big is.

Jóslata valóra vált, mert vagy öt perc múlva ú jabb jóvágású, karcsú, őzszemű ázsiai jelent

meg. Volt benne valami meghatározhatatlan, ami azt súgta, hogy nagyvárosi a fickó. Ruhája jobb

szabású és jobb anyagból való volt, inge elegánsabb, kalapja világfisabb. Hirtelen megállt, és

elbizonytalanodott, amikor meglátta, hogy ott táborozunk az ösvényen, majd kedvesen

mosolyogva közelebb jött.

- Jó napot, Sir - szólt, széles mozdulattal- levéve kalapját -, bocsánat, nem látta véletlenül a

barátaimat?

- De igen, ketten voltak. Arra mentek magyarázta Dave, mintha másfelé is lehetett volna

menni. - Szintén arrafelé?

- Hát... Neem - felelte a fiatalember. - Megyek és szólok a másik barátomnak.

- Ó, hát másik barátja is van? - kérdezte Dave.

- Igen - mondta a fiatalember. - Itt vár, kicsit lejjebb. Megyek, meg kell mondanom neki, merre

mentek a barátaink. Viszontlátásra, Sir.

- Viszontlátásra - mondtuk, és figyeltük, amint visszafelé lépeget az ösvényen, mint valami finom

rajzú, sötét színű antilop.

- Miről van szó? - kérdezte John zavartan.

- Visszamegy, és figyelmezteti a többieket - mondta Dave -, aztán majd másik ösvényen mennek a

kertjükbe. Kicsit hosszabb, de sokkal veszélytelenebb, mint ez, mivel itt vagyunk.

Eltelt a délután. Rájöttünk, hogy nemigen fogunk már vércsét, leszereltük hát a hálókat, és Dave egy

közeli tuskóra tette az amerikai vércsét, mi meg ittunk egy kis teát. Egyszer csak látjuk ám, hogy Mr.

Big közelédik, de most az ellenkező irányból. Amikor a közelünkbe ért, mindjárt észrevettük,

hogy a délután folyamán valósággal átlényegült. Kalapját tarkójára tolta, hollófekete fürtjei

szétzilálva, s szemében az a tompa, üveges fény, mint amikor valakit hirtelen mély álmából

ébresztenek fel, s nem tud mindjárt különbséget tenni álom és valóság között. Kecsesen járt

ugyan most is, de mozdulatai bizonytalanabbak voltak. Megállt előttünk; s hanyagul egy fának

támaszkodott.

- Üdv - szólalt meg Dave. - Sétált egy jót?

- Hát igen, sétáltam - magyarázta Mr. Big joviális mosollyal -, sétálgattam az erdőben.

- Jólesett? - kérdezte Ann.

- Nagyon jól, Madame - mondta, s folytatta a magyarázatot. - Egészségügyi séta.

Ezen meghökkentünk valamelyest, hát nem szóltunk semmit. Álmatagon bámulta a fák között a

szakadék mélyét, ahol hópelyhekként kavarogtak a trópusi madarak. Arról meg mintha

megfeledkezett volna, hogy mi is a világon vagyunk. Arcán az üres nyugalom kifejezése. Hirtelen

magához tért.

- Ön angol? - kérdezte tőlem.

- Igen - feleltem.

- Londoni? - kérdezte.

- A környékéről - válaszoltam, mert nem akartam magyarázatokba bonyolódni a Csatorna-szigetek

hollétét illetően,

- Sok rokonom van Londonban - mondta sok hozzátartozóm.

- Tényleg? - kérdeztem csodálkozva.

Nagyon, nagyon sok - fűzte tovább a szót -, és Birminghamben is sok rokonom és hozzátartozóm

van.

- Birmingham nagyon szép hely - mondta John.

- Nagyon szép, és London szintén. A rokonaim azt mondják, nagyon szép és... - behunyta a szemét

egy pillanatra, s én azt gondoltam, hogy elaludt a mondatközepén, mint a híres-neves álomszuszék

az Alice Csodaországban című könyvben. Hirtelen kinyitotta szemét, nagyot sóhajtott; és folytatta: -

...és egyszer majd én is elmegyek oda, mert szeretnék együtt lenni valamennyi rokonommal.

- Gyakran sétál az -erdőben? - kérdezte Dave.

- Igen, gyakran sétálok az erdőben egészségügyi okokból- felelte Mr. Big.

- Szokott madarakat látni?

- Madarakat? - szólt Mr. Big a kérdést vizsgálva. - Mármint madarakat?

- Igen mondta Dave -, galambfélét vagy „condét".

- Madarakat? - így Mr. Big. - Igen, látok néha madarakat, meg a dalukat is hallom.

- Látott már amolyan kisebb fajta sólymot is, vércsét? Errefelé tyúkrablónak, „mangeur de poule"-

nak hívják

Mr. Big Dave-re nézett, majd az amerikai vércsére, amely háromlábnyira illegette-billegette magát.

Mr. Big laposat pislantott, megnyalta az ajkát, majd tágra meredt szemmel nézte Dave-et, aztán

megint a vércsét.

- Sólymot? - kérdezte bizonytalan hangon.

- Azt hát, sólymot keresünk - magyarázta Dave megfeledkezve magáról.

- Kis sólymot keresnek? - kérdezte Mr. Big, aki eldöntötte, hogy most már a végére jár ennek az

ügynek.

- Igen - szólt Dave -, a tyúkrablót, „mangeur de poule"-t.

Mr. Big ismét gondosan szemügyre vette Dave-et és tőle karnyújtásnyira a vércsét. Becsukta a

szemét, majd kinyitotta ismét, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy a sólyom közben eltűnik.

De nem tűnt el.

Kínos zavarban volt. Csak marihuánától lángra lobbant képzeletének műve lenne ez a sólyom? S ha így

van, akkor meg mit törődik vele? Ha viszont valóságos, akkor ezek az emberek, akiknek állítólag

szintén vannak rokonaik Londonban meg Birminghamben, miért nem látják a madarat? Nehéz ügy

volt, nagyon nehéz, nem tudott mit kezdeni vele. Kétségbeesetten nézett körül. Megpróbáltuk kerülni

egymás tekintetét, nehogy kitörjön belőlünk a nevetés. Végül Mr. Big elegánsan oldotta meg a

kérdést.

- Minden jót - mondta. Kalapját levéve meghajolt, átlépdelt rajtunk, és bizonytalanul megindult lefelé

az ösvényen.

Egy órával később, amikor lefelé tartottunk a széles csapáshoz, egyszer csak látjuk ám Mr. Biget, amint

hátát egy fának támasztva üldögél, s jókora szendvicset eszegetve, olvas egy könyvet.

- Vége a sétának? - kérdezte kedélyesen, majd felállt, s lesöpörte kezével a morzsákat nadrágjáról.

- Igen, most már megyünk haza - mondta Dave.

- Londonba? - kérdezte csodálkozva Mr. Big.

- Nem, a Fekete-folyóhoz - mondta Dave.

- Hát akkor, viszlát szólt Mr. Big -, meg kell várnom a barátaimat.

Beszálltunk a kocsiba, Mr. Big pedig kedvesen integetett.

- Látta, mit olvas? - kérdezte Ann.

- Nem, de csak úgy ég bennem a kíváncsiság - feleltem. - Mi volt az?

- Az Othello, angolul.

Úgy éreztem, Mauritiust nagyon-nagyon fogom szeretni.

2. A rózsaszíngalamb-hajcihő

Felvirradt az a nap is, amikor elindultunk rózsaszín galambokat fogni (ha ugyan a virradat szó nem

túlságosan erős kifejezés az ilyen gyászos napkeltére). Mintha az egész Indiai-óceánt végestelen-végig

zord, sötéten kavargó vastag felhőréteg borította volna. A felhők a megfelelő pillanatban ontani

kezdték az esőt, amelynek legnevezetesebb tulajdonsága az volt; hogy mindjárt fürdővíznek is

lehetett használni. Az eget. bámultuk, és átkozódtunk. Ez az időjárás különösen két szempontból

bosszantott minket. Először is, a héten ez volt az egyetlen éjszaka, amikor hathatós segítséget

kaphattunk a mauritiusi speciális gyorshadtesttől - a brit rohamosztagok és az amerikai

tengerészgyalogság itteni megfelelőjétől -, jól megtermett legényeket, akik az angol Glazebrook őrnagy

parancsnoksága alatt segítenek nekünk galambokat hajkurászni, fára mászni, fényszórót

cipelni, sőt, ne adj'isten, meg is fogni néhány rózsaszín galambot. Másodszor pedig, ha ez a vízözön

nem hagy alább, akkor teljességgel felesleges bemerészkednünk a csuromvizes és nehezen járható

erdőbe.

Szerencsénkre a délután derekán felszakadozott a vastag felhőréteg, és itt is, ott is apró kék foltok

tűntek fel a felhők között, mint fémszálak a piszkos gyapjúsálon. Négyre már egyetlen felhő sem volt

az égen, és finoman gőzölgött a föld a meleg levegőben. A lángoló nap áttűzött a lombokon,

és megtört a virágokon gyöngyöző esőcseppeken, amelyek a cserjék és fák sűrűjében úgy

tündököltek, mint valami földre hullt csillagok. A lángfákat, amelyek a rózsaszín galambok erdeje

felé vezető utat szegélyezték, elverte a felhőszakadás, s a fák most a skarlátszín és sárga szirmok

tüzében lángolva úgy álltak a péppé zúzott virágok között, mintha saját vérükben vertek volna

gyökeret.

Emelkedett hangulatban hajtottunk fel a kanyargós úton a hegyek felé. Minél feljebb jutottunk,

annál inkább kanyargott az út, s gyönyörű kilátás nyílt az erdőre, amelynek szélén cukornádföldek

nyújtóztak, sima, csillogó zöld tábláik ebből a magasságból biliárdasztal- , nak látszottak. Helyenként

felvillantak a tenger jégmadárkék sávjai is a zátonnyal, amely mint valami tajtékzó fehér virágfüzér,

finoman lapult el a tenger felszínén. Az út mentén, a csillámló bozótban fekete és fehér, hegyes

bóbitájú és skarlátszín pofácskájú bülbülök repdestek , csapatostul, csipegettek a lombok között,

dallamos hangon, sóvárogva hívogatták egymást; néha valamelyikük szembefordult egy másikkal,

szárnyát jó magasan a háta fölé emelte, mint valami sírkőangyal, és a gyengéd szeretet gesztusával

finoman megpaskolta a másikat. Időnként mungó suhant át az úton, a karcsú, tarka foltos, csupa -

ideg állat parányi szemében a kíméletlen ragadozó kifejezése, s a földet szimatolta, mintha vérnyomot

keresne. Az egyik kanyar után váratlanul nyolc makákó majomból álló csoportra, bukkantunk,

amelyek az út szélén ültek, apró disznószemük volt, tekintetük bizalmatlan és kihívó, valamelyik

kevésbé megbízható londoni konzorcium igazgatósági tanácsülésére emlékeztettek. Az öreg hím

átható, szaggatott figyelmeztető jelzést hallatott, mire a nőstények sietve összeszedték és a mellükhöz

szorították irdatlan nagy fejű, csont és bőr kölykeiket, majd az egész csoport beleolvadt az utat

szegélyező kínai guajavafalba, és káprázatos gyorsasággal eltűnt.

Végül megérkeztünk az erdészeti igazgatóság faiskolájához, s letértünk a főútról egy hepehupás, de

járható csapásra. Ezen hajtottunk még nyolcszáz métert lefelé, és akkor megláttuk Dave kocsiját meg

a katonai terepjárót; a csapás mellett parkoltak. Amikor odaértünk, Dave már vidáman jött felénk,

hogy üdvözöljön.

- Szevasztok - szólt -, láttatok már ilyen időjárást? Egyszer sötét, mint a vakond ülepe, másszor meg

kék, mint a majom hátulja. Már azt hittem, az egész hadműveletet le kell fújnunk az eső miatt. A

völgyben is csuromvíz lehet minden, mint itt, de semmi baj, nekivágunk. Gyertek, bemutatom a

fiúkat.

Kiráncigáltuk magunkat meg a felszerelésünket a kocsiból, és követtük Dave-et a terepjáróhoz.

A kecsi mellett csapatnyi katona álldogált. Herkulesi termetűek és csokoládészínűek voltak, remekül

mutattak zöld egyenruhájukban és barettjukban. Karjuk és lábuk kétszer olyan vastag volt, mint az

átlagemberé, mellkasuk hordónyi, kezük, mint a sütőlapát, akár fákat is kitéphettek volna vele, a

mosolyuk meg olyan széles, mint a hangversenyzongora klaviatúrája; valóságos óriások voltak, mégis

lassan és szelíden mozogtak, mint az igáslovak, s ránk, apró termetű halandókra tekintélyes

magasságból, jóindulatúan mosolyogtak le. Kis kezünk szinte elveszett hatalmas, finom

tenyerükben, és úgy éreztem, sokkal szívesebben lennék velük, mint ellenük. A parancsnokuk

valahogy satnyának tűnt mellettük, pedig egyáltalán nem volt alacsony semmilyen mérték szerint

sem.

Segédcsapatunk a zseblámpákon, hálókon és hordozható fényszórón kívül hatalmas tejeskannában

teát is hozott magával, mivel tea nélkül - hiszen a történelem is erre tanít - egyetlen brit, vagy brit

kiképzésű katona sem tudta legyőzni az ellenséget. Megvizsgáltuk fura felszerelésünket, vajon

minden megvan-e, majd a keskeny ösvényen libasorban megindultunk a derékig érő cserjésben,

amely csuromvíz volt, így hát alig tettünk meg száz métert, máris facsarni lehetett volna ruhánkból a

vizet. Az ösvény a völgy irányában lejtett, és a kínai guajava törzseinek valóságos rengetegében

haladtunk, melyet helyenként egy-egy csavart törzsű, fekete ébenfa vagy „utazók fája" csoportja

tarkított; a pálmák olyanok voltak, mint valami formás tizennyolcadik századi legyező, amelynek

nyelét a földbe verték. Az ösvény meredek volt, és a gyökerek tágult visszerek gyanánt fonták be.

Teljesen átitatta az eső, és minden léptünkre víz csillant meg a sárban, mint a szilánkokra tört tükör.

A sár karamellaszínű, ragacsos csúszdává változott, így aztán, mivel a gyökerek is megtették a

magukét, az ember lába vagy bokája úgy roppanhatott volna ketté, mint a faszénrudacska. A nap már

lemenőben volt, az árnyak megdőltek az ösvényen, mindez még fokozta a veszélyt. Amint

csúszkálva és bukdácsolva egyre inkább megközelítettük a völgyet, a levegő egyre sűrűbb és

melegebb lett, s nem volt elég, hogy amúgy is eláztunk, most az izzadságtól még

nedvesebbek lettünk. Meredek lejtőn csúsztunk lefelé, és a vegyes erdőt itt már japánciprusfák

váltották fel; első pillantásra inkább fenyőfélére hasonlítottak, sötétzöldek voltak, és súlyos

tűnyalábok csüngtek róluk.

- A rózsaszín galambok völgye - szólt büszkén Dave. - Egy örökkévalóság volt, amíg felfedeztem. Itt

tanyázik a legtöbb.

Miközben ezt mondta, balra tőlünk, a fák közül átható, fátyolos, csábos hang hallatszott: karun,

karun, karun, kuu, kuu, kuu.

- Tessék - mondta Dave -, egy már van. Korán megérkeztek.

Lelkesen hátravetette fejét, és utánozni kezdte a galambok hangját, ami úgy hangzott, mintha

egész raj rózsaszín galamb szólalt volna meg a teljes hangulati skálán, a haragtól az elutasított

szerelemig. Az igazi galambok elnémultak, meglepte őket ez a váratlan hangzavar. Úgy érezhették

magukat, mint az az ember, aki a kádban dudorászik, és egyszer csak a háta mögött felcsendül az

orosz hadsereg népes kórusának hangja.

Fura - mondta Dave csodálkozva. - Pedig szoktak felelni. Szóródjunk csak szét, és figyeljünk, majd

jönnek, és elülnek mindjárt.

Megfogadtuk tanácsát, szétszóródtunk, és elindultunk a sűrűn növő japánciprusfák között, olyan

fákat keresgélve, amelyekre felmászhatunk, és ahonnan jól beláthatjuk a völgy némely részét vagy a

törzsek közötti kis tisztásokat, és jól láthatjuk a madarakat, ha berepülnek a völgybe. Találtam

magamnak egy jó nagy japánciprust a lejtőn, az ágai szinte a földet érintették, ezért olyan könnyen

fel lehetett rá mászni, mintha csak létrán ment volna az ember. Tíz-tizenöt méternyire a földtől

bepréseltem magam egy kényelmes elágazásba, lecsatoltam a távcsövemet, és vártam a rózsaszín

galambokat. Megfigyelőhelyemről nagy területet beláttam, azt a japáncipruserdővel borított lejtőt

is, ahol, Dave szerint, a galambok elülnek éjszakánként.

Közben Dave rendkívüli galambfogó módszerén tűnődtem. Napnyugta előtt érkezik az ember,

és várja, hogy a galambok berepüljenek a völgybe. Amikor, sötétedni kezd, a madarak onnan, ahol

addig gubbasztottak, nagy szárnycsattogás közepette átszállnak egy másik fára. Általában ezen

ülnek el, tehát ezt a fát kell megjegyeznünk. Amikor teljesen besötétedik (mert még a holdfény is

veszélyezteti a vállalkozás sikerét), odamegyünk a fához, körülfogjuk, és ráirányítjuk az alvó

galambra a zseblámpák fénysugarát. Aztán egészen egyszerűen felmászunk a fára, és kézzel vagy

a cukorfogó alakúra formált hálóval elfogjuk a madarat, amely mélyen alszik még, vagy ébren van

tán, de olyan kábult, amilyen csak egy galamb lehet. Az egész roppant valószínűtlenül hangzott,

de hát nagyon sok országot beutaztam és rengeteg valószínűtlen vadfogó módszert láttam, ezt sem

akartam látatlanban elvetni.

A nap már nagyon alacsonyan járt, és az égbolt a fémes jégmadárkékről halványabb, fakóbb színre

váltott.

A völgy zöld és arany fényben úszott, békés és csendes volt minden.. Egyszer csak egy csapat

pápaszemes madár jelent meg a felettem levő ágon; apró, törékeny, zöld madárkák, amelyeknek

krémszínű monokli van a szemük körül. Izgatott, átható hangon csiripeltek, csicseregtek, miközben

valóságos akrobatamutatványokat produkáltak a tűlevelek között, apró rovarok után kutatva.

Összecsücsörítettem az ajkam, élesen rájuk csiviteltem. A hatás komikus volt. Abbahagyták a

csiripelést meg a vacsorakeresgélést, összegyűltek egy közelemben, levő ágon, és a monoklik

mögül rám bámultak. Másféle hangot hallattam. Pillanatnyi döbbent csönd után izgatottan

csicseregni kezdtek, és lassan-lassan egyre közelebb röpdöstek hozzám, mígnem akár meg is

érinthettem volna őket. Újabb hangokat adtam, amire még nyugtalanabbul viselkedtek, féloldalra

hajtott fejjel mind közelebb és közelebb húzódtak hozzám, a végén már ott csüngtek az arcomtól

egy arasznyira, fejjel lefelé. Szorongva nézegettek, és éles, vékony hangjukon élénken tárgyalták

egymás közt a különös jelenséget. Éppen azon tűnődtem, elérhetném-e, hogy rám szálljanak, amikor

két rózsaszín galamb repült át a dombgerincen, és alig húszméternyire egy japánciprusra

telepedtek. Amikor felemeltem távcsövemet, hogy szemügyre vegyem őket, liliputi közönségem

szétrebbent.

- Kettő már itt van - kiabált Dave a völgy mélyéről, a folyóágyból.

- Megjegyezte a fát valaki?

Említette ugyan, hogy a galambok nagyon szelídek, most mégis csodálkozva néztem, amint az a kettő

- Dave kiabálásával mit sem törődve - tovább csókolódzik és turbékol a fán.

- Én megjegyeztem - üvöltöttem vissza, és megint csak elcsodálkoztam azon, hogy a galambok,

amilyen közel vannak hozzám, nem repülnek el pánikszerűen. Egymás mellett ültek az ágon, a

lenyugvó nap sugaraiban csillogott halvány ciklámenszínű begyük, csőrüket néha

összedörgölték, ami a galamboknál annyi, mint egy szenvedélyes csók. Amelyiket én hímnek néztem,

az időnként a nőstény felé hajolt, és érdes, átható hangot hallatott. A nőstény meg - akár a világ

valamennyi nőstény galambja - egyszeriben értetlen, sértett és hisztérikus képet vágott, mint a

királylány, akin ideges levertség vesz erőt. Most négy másik galamb is berepült a völgybe, és

ahányszor csak berepült egy, csapatunkból valaki mindig felkiáltással jelezte a madár érkezését.

Egyszer a távcsövemmel megfigyeltem Glazebrook őrnagyot, a völgy másik oldalán, amint kínlódva

kapaszkodik felfelé egy japánciprus szerteágazó koronáján, amikor egy galambpár berepült a

völgybe, és vagy kétméternyire telepedett le tőle az egyik faágra. Egy galamb meg mellettem szállt

le, ugyanilyen közel, és néhány percig komoly tekintettel méregetett, aztán úgy döntött, hogy

nem fogad bizalmába, és elrepült. Csodálkoztam, hogy egyáltalán maradt még néhány példány

ebből a fajból, hisz olyan szelídek voltak, vagy inkább talán ostobák, hogy lelkiismeretlen

lövésznek biztos célpontul szolgáltak volna.

Mindegyikünk a maga galambját figyelte, és mivel erősen alkonyodott már, s a völgyre súlyos

árnyék borult, a madarak egyik fáról a másikra röpdöstek. Az a pár, amelyet én figyeltem, erőtlenül

szárnyalva eltűnt az ágak között. Éppen le akartam mászni a fámról, hogy keresésükre induljak,

amikor ismét megjelentek, és nagy kényelmesen egy ágra telepedtek le a magasban. Önteltnek és

elégedettnek látszottak, én pedig reméltem, hogy végre kiválasztották helyüket éjszakára, de még

mielőtt teljesen besötétedett volna, nagy bosszúságomra megint elrepültek. Ám ezúttal, szerencsére,

csak mintegy hétméternyire repültek egy magasabb ágra, és ott telepedtek le. Fokozatosan sötétbe

borult a völgy. Lassan lemásztam a fáról a földre, ami egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás.

Dave, a völgy mélyén, valamely csak számára világos okból elhatározta, hogy a vaddisznó teljes

hangskáláját bemutatja: lubickolt a folyóban, röfögött, visított, ordított és nyöszörgött a lehető

legélethűbb hangon. Az ember azt hihette volna, azért csinálja, mert a világ valamennyi

rózsaszín galambját tartós álmatlanságra akarja kárhoztatni. De úgy látszott, megszokták ezeket a

hangokat, mert zavartalanul szenderegtek.

Elindultam a fa felé, amelyen a galambjaim aludtak, és útközben szedtem néhány érett, skarlátszínű

guajavát szomjam csillapítására. Fanyarok voltak, de kellemesen frissítettek. Hátamat a fának

támasztottam, amelyen a galambjaim ültek, megettem a guajavából egy maréknyit, és a szám már

nem volt olyan száraz. Besötétedett, és a kabócák rázendítettek már, éles, panaszos ciripelésük a

dobhártyát hasogatta. Ez a hang szinte behatolt az ember fejébe, mint a koponya lékelő műszer, és

ráadásul olyan hatása volt, mint a hasbeszélésnek: úgy rémlett, a kabóca a vállamon ciripel, pedig

legalább tízméternyi távolságból hallottam a hangját. Ezek a rovarok alig három centiméteresek,

színük halvány smaragdzöld, szemük arany színű, a szárnyuk meg csillog-villog, mint a jégvirágos

zöld templomablak.

Fülsiketítő hangjuktól zúgó fejjel az előttünk álló feladatra összpontosítottam figyelmemet.

Tekintettel arra, hogy a galambfogáshoz mindenképpen szükség volt gargantuai méretű különleges

harci osztagunkra, ezt az estét kellett választanunk, még ha félhold volt is, és nem várhattunk

olyan alkalomra, amikor egyáltalán nincs holdfény. Most sötét van, mozognunk kell tehát, mégpe-

dig sebesen, ha el akarjuk kapni a madarainkat, mielőtt a holdfény elég erős lenne ahhoz, hogy

elmenekülhessenek.

Mind összegyűltünk a fa alatt, amelyen a galambjaim ültek, és a stratégiát tárgyaltuk.

Elhatároztuk, hogy - mivel a madarak, amelyeket kiszúrtunk (összesen öten) nagyon szétszóródtak a

japáncipruserdőben - a legkönnyebben megmászható, legkisebb fával kezdjük, legközelebb az

ösvényhez, majd egyenként vesszük sorra a többit. Miután ezt eldöntöttük, mindannyian az első fa

felé tartottunk, körülkerítettük zseblámpánk fényével meg a hordozható fényszóró vakító

sugárnyalábjával, és megvilágítottuk az ágakat, ahol felettünk, jó tízméternyi magasságban kövér,

álmos galamb üldögélt rémülten.

Első pillantásra úgy tűnt, nagyon egyszerű megvilágítani, majd elkapni vagy hálóba fogni a madarat,

de alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy a fára mászás feltétlenül nagy zajjal járna. Ettől aztán a

madár biztosan elröppen, a fenyegető, sötét éjszakába. Suttogva, gyors haditanácsot tartottunk, ezalatt

a galamb teljesen felébredt, és jóindulatú érdeklődéssel figyelt minket. Úgy döntöttünk, hogy az

őrmester - ő volt talán a leghatalmasabb termetű, de a 'legjobb mászó - másszon fel az egyik

szomszédos fára, John Hartley pedig, akinek hosszú karja van, felmászik egy másikra. Aztán

igyekeznek olyan helyzetbe kerülni, ahonnan el tudják fogni a madarat. Semmi mást nem

terveztünk egyelőre, hiszen egészen másként festenek a dolgok, ha valaki tíz méter magasságban

lebeg ég és föld között.

A tagbaszakadt, de rendkívül mozgékony őrmester mászni kezdett a fájára, a hosszú lábú John

Hartley meg, aki hosszú végtagjaival úgy festett, mint valami lószúnyog, a magáéra. A galamb járkált

a magasban, féloldalra hajtotta fejét, szikrányi félelem nélkül, mélységes érdeklődéssel figyelte őket.

Amikor az őrmester és John egyszerre értek a galamb magasságába, szusszanásnyi pihenőt

tartottak, majd rekedten suttogva közölték, hogy az őrmester, ha végigkúszna az ágon, hálóval elérné

a madarat. Lelkesen biztattuk, hogy csak előre. Figyeltük, hogy kúszik végig mázsás testével az

ágon, amely még ahhoz is gyengének látszott, hogy egy mókust elbírjon, nem egy ilyen

ébenfekete Góliátot, de legnagyobb csodálkozásunkra az őrmester elérte az ág végét, és az ág sértetlen

maradt.

Ott készenlétbe helyezte a hálót. Ez a háló, amint már mondtam, olyan volt, mint egy cukorfogó, csak

mindkét végére hálót szereltek. Ha összecsapják, a madár a két háló között marad. A galamb a háló

láttára árulta el a nyugtalanság első jelét; ez abban állt, hogy féloldalra hajtotta fejét, s verdesett

néhányat szárnyával. Az őrmester úgy látta, hogy egy méter még hiányzik, azaz egy ággal

magasabbra kell másznia. Mivel a galamb már határozottan nyugtalankodott, beszüntettük a

fényszórózást, így az őrmesternek is vaksötétben kellett új helyére kapaszkodnia a fán.

Kis idő elteltével és tekintélyes mennyiségű káromkodás után leszólt, hogy szerencsésen elérte új

leshelyét.

Ismét rávilágítottunk a fára, és csodálkozva fedeztükfel, hogy a madár, kihasználva a sötétséget és

szárnya alá dugva fejét, szunyókált egyet. Amikor ismét telibe kapta a fényt, méltatlankodva rántotta

ki szárnya alól a fejét, és dühösen pislogott. Az őrmester meg kétségbeesett arccal most egy másik

vékony ágon kúszott végig, és igyekezett a hálót készenlétbe helyezni. Lélegzet-visszafojtva

figyeltük, hogyan lendíti a hálót a galamb felé. A galamb meglepő élénkséggel ugrált odább az ágon,

de nem repült bele az éjszakába. Az őrmester kétségbeesetten kapaszkodott a lehajló, recsegő-ropogó

ágba, közelebb próbált kúszni a madárhoz, és ismét meglendítette a hálókat. Ezúttal a két háló

összecsapódott, és foglyul ejtette a madarat, de a lendület túlságosan heves volt; az ág veszedelmesen

lehajlott őrmesterestül, és ő, hogy le ne essen a fáról, lemondott zsákmányáról, és elengedte a háló

nyelét.

Néma borzadállyal figyeltük, hogyan esik le. A „cukorfogó" kétfelé szétnyílt, és értékes rózsaszín

galambunkat csak az egyik fele tartotta, könnyen elmenekülhetett volna. A háló esés közben

fennakadt egy vastag faágon, és ott himbálódzott. A galamb ímmel-ámmal verdesett néhányat a

szárnyával, s mi már azt hittük, kiszabadítja magát a hálóból, és elrepül a japáncipruserdő

áthatolhatatlan homályába. Azonban csak a látszat kedvéért erőlködött egy kicsit, majd sztoikus

nyugalommal teljesen elcsendesedett, mintha a háló üresen himbálódzott volna a faágon.

Észrevettünk még valamit. A faág, melyen a háló fennakadt, élesen kiszögellt, és majdnem elérte a

másik fát, amelyen John Hartley rejtőzött. John gyorsan lefelé indult a fán, amikor meglátta a

hálót, aztán kifelé mászott az ágakon, és egy-másfél méternyi távolságra megközelítette a hálót. Az

ág, amelybe kapaszkodott, törékeny is volt meg rugalmas is, nagyon óvatosan nyújtotta hát kezét

a háló felé. Az első pillanatban azt hittem, nem elég hosszú a karja, de aztán megkönnyebbülve

láttam, hogy kezével befedi a háló nyílását. A rózsaszín galamb a miénk volt.

John vigyázva indult vissza a japánciprus zöld mélye felé, ott foglyunkat áttelepítette a hálóból

egy puha posztózacskóba, amellyel őt is és az őrmestert is felszereltük: Aztán egy zsinóron lassan

leengedte a földre a zsákmányt. Amikor a japáncipruslevelek között himbálódzó csomag földet ért,

áhítattal vettem tölcsér alakúra formált kezembe. Nagy gonddal nyitottam ki a zacskót, kivettem a

galambot, és megmutattam Dave-nek. Nyugodtan ült a kezemben, nem próbált szabadulni, csak

pislogott, és a tekintetében új környezete iránt mintha mérsékelt kíváncsiság tükröződött volna.

Színei közelről, még mesterséges fényben is élénkek, csodaszépek voltak: a szárnya és a háta halvány

kakaóbarna, a farka és törzsének alsó része rozsdabarna, majdnem rókavörös, széles melle, nyaka

és feje halványszürke, ciklámenszín árnyalattal. Igazán gyönyörű madár volt.

Néztem a galambot, éreztem ujjaimon selymes tollazatát, szapora szívverését, lélegzését, és mélységes

szomorúság töltött el. Egy túlélőt tartottam kezemben, egyet a harminchárom közül, amelyek

fajuknak hányódó hajótöröttjeiként teljes létbizonytalanságban tengődnek a japánciprustengeren. A

dodók kis csoportja - fajuk utolsó ártalmatlan, totyogó példányai - így nézhetett szembe egykor a

sertés, kutya, macska, majom és az ember pusztító áradatával, és örökre eltűntek, mert senki sem

akadt, aki törődött volna velük, aki ellenségeiktől elkülönítve, biztonságos helyen tenyésztette volna

őket. A rózsaszín galambok túlélésének esélyei - segítségünkkel - jobbak, még ha, számuk

veszedelmesen megcsappant is.

Olyan sokáig vesződtünk ennek a galambnak az elfogásával, hogy közben feljött a hold, és

bosszúságunkra, az ég felhőtlen volt. Elég világos volt már ahhoz, hogy a madarak el merjenek

repülni, így tehát minden további galambfogási kísérlet eleve kudarcra ítéltetett. Éppen hogy csak

felkapaszkodtunk a fára, a galambok máris felröppentek a japánciprusról, és elrepültek lefelé a

völgynek. Nyomukba eredni reménytelen időpazarlás lett volna. Botorkálva, csúszkálva, izzadságtól

lucskosan kifelé igyekeztünk a völgyből a holdfényben szinte dermedt tájban, s vittük értékes

terhünket, a rózsaszín galambot. Úgy éreztük; nincs okunk panaszra. Ilyen terepen és az első

kísérletre elfogni egy madarat a harminchárom közül, nekem úgy tűnt, már-már a csodával határos.

Visszatérve szállásunkra lezuhanyoztunk, átöltöztünk, bekentük szúnyogcsípéseinket, majd

összegyűltünk az ebédlőben.

- Ezt a fogást meg kéne ünnepelnünk - vetettem fel. - Mit szólnátok egy tucat osztrigához és

roston sült rákhoz, fejes salátával? Utána rumos banánt ehetnénk, és az egészet nyakon öntenénk

fehér borral.

Ann és John közölte, hogy semmi kifogásuk a könnyű kis vacsora ellen, és mindent meg is

rendeltem.

Pincérünk azonban, a Horace név boldog tulajdonosa, már jött is vissza.

- Kérem, uram - szólt -, sajnálom a rákot.

Bár Mauritiuson a hivatalos nyelv az angol, időnként rettentően zavarba jöttem. Bizonyos időbe

telt, amíg megbarátkoztam azzal a mauritiusi szokással, hogy amikor megköszön nekik valamit az

ember, azt mondják „érdemes", a „szóra sem érdemes" rövidítéseképpen. Most pedig új

problémával találtam szemben magam. Horace sajnálta a rákot. Talán azt jelentette mindez, hogy mint

az RSPCA (Royal Society for Prevention of Cruelty to Animals (kb. Brit Királyi Állatvédő

Egyesület)) főfoglalkozású tagját lelkifurdalás töltötte el annak puszta gondolatára is, hogy csak úgy

kiszolgáltassa nekünk azt a nagyszerű rákot, olyannyira, hogy nem is akarta felszolgálni? Horace

viselkedésében semmi sem utalt ilyesfélére, mindazonáltal nem akartam megsérteni érzéseit.

- Miért sajnálja a rákot, kedves Horace? - kérdeztem felkészülve arra, hogy finom és együttérző

leszek.

- Mert nincs, uram - felelte Horace.

Helyette halat ettünk.

3. A Round-sziget

Round (Kerek-)-szigeti expedíciónk a legtöbb trópusi tengeri expedícióval ellentétben, teljes sikerrel

járt; na persze, ha eltekintünk attól, hogy Wahab tengeribeteg lett, Dave napszúrást kapott, én

meg a leghosszabb távú és legfájdalmasabb könyéken csúszásban olimpiai aranyérmet szerezhettem

volna, ami a sziget történetében mindenesetre egyedülálló lehetett.

Hajnali négykor kelni egy idegen szállodában mindig kiábrándító, hát még ha az ember sejti -

a világ egyéb tájain szerzett keserves tapasztalatai alapján -, hogy ő az expedíció egyetlen tagja; aki

elég bolond ahhoz, hogy pontos legyen, netán hogy egyáltalán megjelenjen a megbeszélt helyen.

Mindig a bűntudat kerülget, ha szállodában korán kelek, és kötelességemnek érzem, hogy halkan

jöjjek-menjek, nehogy megzavarjam kevésbé különc lakótársaimat. Pedig egy ismeretlen helyiségben

botorkálni roppant nehéz dolog. A futam ezúttal a villanykapcsoló keresésével kezdődött, és

nyomban fel is döntöttem az éjjeliszekrényt vizeskancsóstul, poharastul, ébresztőórástul, ráadásul

még három könyvet is levertem, amelyek a Round-sziget faunáját ismertették. Ezt követte a WC

lehúzásának harsogó robaja (mintha csak ágyútűz zúdult volna az alvók vonalaira), majd a

muskétások sortüze következett, amikor a vízvezetékcsövek köszörülték torkukat, a zuhany

bömbölő zajával keveredve, amely ezen a hajnali órán úgy hangzott, mint a Krakatau 1883-as elemi

erejű kitörése.

Örömtelen tevékenységembe csupán egyetlen vigasz vegyült, arra gondoltam, így legalább

felébresztem társaimat, akiknek egyébként is talpon kellett volna már lenniük.

Végül is a kocsiban álmosan összezsúfolódtunk a fura kelléktár társaságában, amelyre az

állatgyűjtőnek szüksége van (kígyószsákok, hálók, palackok, zsineg, no meg fényképezőgépek és

távcsövek), és ráhajtottunk az éjszakai esőtől nedvesen csillogó útra; a lágyan susogó cukornád falai

között a Yacht. Club felé vettük az irányt, amelynek mólójánál kellett a társaság többi tagjával talál-

koznunk.

Félúton járhattunk, amikor egy kocsival találkoztunk - szerencsére. A kocsiban ugyanis Dave ült, aki

magabiztosan, nagy buzgalommal hajtott a téves irányba. Hál' istennek észrevett bennünket,

megfordult, és csatlakozott a díszmenethez. Kicsit később Wahabra bukkantunk, aki kocsijában ülve,

egy fa alatt várakozott, és onnan ő vezetett minket; széles, ragyogó, kisfiús vigyora huncut volt és

bizakodó, ettől aztán feltámadt bennünk a bizalom vállalkozásunk sikerében, sőt, a hajnali négy-

órai kelést is elfelejtettük.

A Yacht Club területén, a fák alatt leparkoltuk a kocsikat. John és én jó hosszú bougainvillea-

vesszőket vágtunk gyíkfogó botnak, és nagyon reméltük, hogy a Yacht Club gondnoksága ezt nem

veszi észre. Aztán fogtuk elemózsiával és felszereléssel teli zsákjainkat, kivonultunk a mólóra, és

szemügyre vettük a hajónkat.

Olyan volt, mint valami liliputi vontatóhajó, apró előfedélzetével, zárt fedélzeti hídjával és

mélyített fedélzetével (körben fényezett fapadok álltak), amely fedett volt ugyan, de az utasokat

fenyegető természeti erők számára aligha jelentett akadályt. Fitos orra volt, és elég esetlenűl festett,

idomtalansága valahogy mégis felkeltette bizalmamat tengerjáró tulajdonságai iránt. Már majdnem

húszéves volt az oldalára erősített rézlemez tanúsága szerint, és - sohasem találtuk volna ki - éppen

Colchesterben építették. Pályafutását az elfuserált Corsair (Kalóz) néven kezdte, később a Dorade

névre keresztelték.

Már jó csomó ember nyüzsgött a fedélzeten, köztük a nyalka kapitány ellenzős sapkában, meg az

első tiszt, aki olyan volt, mint Hailé Szelasszié fiatal kiadásban; egy babszemnyi emberke, aki búvár

volt (talán arra az esetre, ha netán elsüllyednénk); egy nyájas muzulmán ügyvéd, Wahab barátja;

Tony Gardner és három erdőőr (akik szintén Wahabhoz „tartoztak" úgymond); egy fura, pot-

rohos úriember, álmos tekintetű, dundi felesége és két női útitársuk makulátlan eleganciával, ami

inkább a HenTey-regattához illett volna, mint a Round-sziget zordon szikláihoz.

Jó adag kiabálás, magyarázkodás meg rendezkedés után -*ahogy ez ilyenkor már lenni szokott -

elhelyezkedtünk a mélyített fedélzeten, és csomagjaink is a helyükre kerültek. Felhúztuk a

horgonyt, és a jó öreg Dorade nekivágott a fekete, bársonyos tengernek, amelyen halványult már

a csillagok visszfénye, mert a keleti láthatáron felderengett egy sereg apró, sötét kumuluszfelhő,

mint valami ezüstszín mezőn legelésző gyapjas, fekete birkanyáj. A tenger hihetetlenül nyugodt

volt és langyos, kellemes szél fújt. Akiket nyugtalanítottak saját szerveik tengerjáró tulajdonságai,

észrevehetően megkönnyebbültek.

Az első sziget, amely sötéten feltűnt a bal oldalunkon, a Gunner's Quoin (Tüzérzug) volt. Azért hívták

így, mert háromszög alakú, sajtszeletre emlékeztető falemezre hasonlított, amelyet az ágyú alá szoktak

tenni, szilárd alapnak az irányzáshoz.

Most, amikor elhúztunk mellette, arra gondoltam, hogy inkább a Titanic felfordult roncsára

hasonlít, amint tatjával süllyed. A hajnali égbolt ezüstszínről sárgára változott. A láthatár szélén

legelésző kumulusznyáj koromfekete lett, a gomolyfelhőket aranyszegély keretezte, míg az égbolt

legelőjén magasabban bóklászó nyáj palaszürkére színeződött, és finom lilaszín foltok és sávok

tarkították. A távolban felismertük a Flat-sziget (Lapossziget) körvonalait, amely megfelelt

nevének, eltekintve az egyik végén emelkedő domborulattól. Aztán az Ile aux Serpents vagy Kígyó-

sziget következett, mint valami felfordított pudingostál, és végül úticélunk, a Round-sziget,

amely ebből a szögből egyáltalán nem látszott kereknek, hanem, ha az ember kicsit megerőltette a

képzeletét, úgy látta, inkább a tenger felszínén fekvő teknősbékára hasonlít, amely kidugja fejét a

teknőjéből.

Mondja csak - szólítottam meg Tonyt, mivel a földrajzi elnevezések (csakúgy, mint a zoológiaiak)

néha magyarázatra szorulnak -, meg tudná magyarázni e két sziget téves elnevezését?

- Melyik kettőét? - kérdezte Tony illatos füstfelhőket pöfékelve pipájából.

- A Round-szigetét meg a Kígyó-szigetét.

- Nemigen értem, mire céloz - mondta Tony zavartan.

- A Kígyó-sziget kerek és nincsenek rajta kígyók, a Round-sziget viszont nem kerek, és kétféle kígyó

is é1 rajta.

- Hát igen, ez furcsa - vallotta meg Tony. - Szerintem összetévesztették a szigeteket, amikor a

térképeket csinálták. Előfordul ilyesmi. '

- De még mennyire - feleltem. - Láttam egyszer egy hivatalos térképet Kamerunról, amely nemcsak

faluvá fokozott le egy nagyvárost, hanem még háromszáz kilométerrel északabbra is helyezte.

Az égbolt lassanként kobaltkékre és halvány rózsaszínre világosodott, a felhők kisimultak és

kifehéredtek, úgy tornyosultak a látóhatáron, mint egy hófedte facsoport. Aztán egyszer csak a

kumuluszok erdejéből tigrisként előtört a nap, csillámló fényösvényt vágott magának a tengeren, és

már ilyen korán reggel is szinte belénk mart hőkarmaival.

Minél közelebb értünk a Round-szigethez, annál vészjóslóbbnak látszott a terep. A nap majdnem

pontosan a sziget mögött kelt fel, így hát inkább csak a körvonalait láttuk, amelyek majdhogynem

függőlegesen emelkedtek ki a tengerből. Gerincvonalát egy darabon viharvert pálmák rojtozták.

A jó öreg Dorade igyekezett utat törni magának a tengeráron, amely ha nem is hevesen, de elég

erőtelesen hullámzott, és hatalmas erő képzetét sugallta,

- Örülök, hogy ilyen nyugodt - mondta. Tony. Valójában ilyen nyugodtnak még nem is láttam. Néha

egy óránál is tovább tart a kikötés, gyakran meg el kell vágni a kötelet, ha a horgony beleakad egy

víz alatti sziklapadba.

- Tudom - feleltem. - Áhítattal vegyes nagyrabecsüléssel olvastam Nicolas Pike round-szigeti

partraszállását.'" Az első kikötésről írott beszámolója roppant elgondolkoztató.

- Igen. Figyelemre méltó ember - szólt Tony.

Pike egyike volt azoknak a fáradhatatlan Viktória-korabeli felfedezőknek, akiknek a mai

természetbúvárok és zoológusok nagyon sokat köszönhetnek, mert rendkívül kényelmetlen

öltözékben, de világos, éber és minden iránt érdeklődő szellemmel körülhajózták a földet, mindent

lajstromba vettek, amit csak láttak, mindent feljegyeztek, amit hallottak, kielégíthetetlen tudásszomj

ösztönözte őket, és legtöbbjük különös, archaikus stílussal volt megáldva, valamint olyan

humorérzékkel,. amilyennel csak a Punch régebbi évfolyamainak hasábjain találkozhatunk.

Útibeszámolóik elevenek, lelkesek, vonzók, és általában éppen ezek a vonások hiányoznak a

töméntelen mai világjáró természetbúvár pelyvaként reánk záporozó, lagymatag útikönyveiből.

Nézzük például, hogyan tette a lábát először a Round-sziget földjére Nicolas Pike:

„Mindjárt láttam, hogy nem túlzás, amit a partraszállás nehézségeiről hallottam. Legénységünk

szerencsére ügyesen hajtotta végre az előkészületeket. Hajónk néhány lábnyira közelítette meg a

lapos sziklát, a kikötés helyét, amelyen megtörtek a hullámok.

No mármost, várnunk kellett az alkalmat, amikor legénységünk egyik tagja kötéllel a partra ugorhat

és kiköti hajónkat. Ez meg is történt, és a kötelet biztonságosan a vasgyűrűkhöz erősítette,

melyeket évekkel ezelőtt szereltek oda erre a célra, majd az élelmiszert, vizet stb. tettük partra.

Amikor már mindent biztonságba helyeztünk a parton, mindenki a hajó emelkedésének pillanatát

várta, és egyesével ugrottunk a sziklára egy idegeket végsőkig feszítő ugrással; és bizony jó szemre,

biztos lábra volt szükség, ha az ember nem akarta eltéveszteni a csúszós követ.

Ha tíz-tizenkét lábnyit emelkedő és süllyedő törékeny lélekvesztőnk a meredek sziklának vágódik

oldalával, néhány másodpercen belül örök hullámsírba merül velünk együtt. A vízmélység jó

négyölnyi (Kb. 7,5 méter. (A szerk.)) lehetett ezen a helyen."

Ahogy a Dorade emelkedett és süllyedt a csillogó, kék hullámokon, megértettem, mire gondolt

Pike. Ahogy közeledtünk, a sziklákat fürkésztük, de egyetlenegy pontot sem voltam képes felfedezni,

ahol egy kőszáli kecskénél ügyetlenebb lény partra szállhat.

- Hol kötünk ki? - kérdeztem Tonytól.

- Ott - mondta, s kezével bizonytalanul a függőleges sziklafelület irányába mutatott. - Annál a lapos

sziklánál; ott szállt partra Pike.

Alapos szemlét tartottam, de csak egy lapos sziklapárkányt tudtam kivenni, amely nem lehetett

nagyobb egy ebédlőasztalnál, a tenger pedig rendkívül hatásos módon csapdosta.

- Ott? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Ott - mondta Tony.

- Nem szeretnék fontoskodónak látszani - mondtam -, de úgy látom, csak egy rendkívül ügyes gekkó

és egy nepáli serpa kereszteződéséből származó lény juthatna ki oda.

- Ne félj, Gerry - mondta vigyorogva Wahab -, csak egyszer halsz meg.

- Tudom - feleltem -, ezért is tartogatnám későbbre az élményt. Nem akarom időnap előtt

eltékozolni.

- Ilyen nyugodt időjárást még nem is láttam. Nehézség nélkül érünk partot - szólt komolyan Tony.

Nagy sürgés-forgás támadt a hajóorrban, és a horgony letekeredett a tíz-tizenöt méter mély vízbe,

amely olyan tiszta volt, mint a gin.

- Ott a barlang, ahol Nicolas Pike elrejtőzött, amikor elkapta a ciklon - szólt Wahab a félhold alakú

sziklateknőre mutatva a kikötőhely mentén.

- A zátony már megsüllyedt, de az alakja még kivehető - tette hozzá Tony. A sziklába vájt félkörívet

bámultam, amelyet most elborított a csillogó, fekete makracsukák serege (a halhoz lehető

legkevésbé méltó módon csúsztak-másztak a sziklákon), meg a skarlát- és bíborszín rákok sokasága,

és eszembe jutott Pike hajmeresztő leírása. A tisztelet érzésével jöttem rá, hogy ez az a hely, ahol kis

híján ádámkosztümöt öltött.

„Akármilyen keményen dolgoztunk, az elemek még jobban összeszedték erejüket; fél hétkor hirtelen a

tenger nagyon heves hullámzásba kezdett, és hamarosan tíz, tizenkét láb magasságban hatalmas

víztömegek árasztották el a lapos sziklát, amelyre csak két órája szállt ki csoportunk.

A hullámverés elsodorta vizeshordóinkat, amelyek ötvenyardnyira lehettek onnan, körülbelül

huszonöt láb magasságban hamarosan besodródtak a barlangba, majdnem elérték azt a helyet, ahol

álltunk, és döbbent csendben figyeltük a jelenetet, megfosztva immár a visszavonulás lehetőségétől.

A hajó kapitánya, amikor látta a hirtelen jött időváltozást, menten felhúzta a horgonyt, és menekült a

vihartól, hamarosan el is tűnt a szemünk elől a magasra csapó hullámok között.

Minden erőnkkel azon voltunk, hogy biztonságba helyezzük, ami csak használható, de leszállt az éj,

mielőtt végeztünk volna, és az égboltot sűrű felhők borították. A hullámverés mennydörgő robajának

visszhangja megrengette a hegyet, és az időről időre fellobbanó villámfényben láttuk a félelmetesen

örvénylő és tajtékzó iszonyatos víztömeget, amint őrülten kavarog a sziklák közt, és záporként

szórja ránk a tajtékpermetet.

Nyomorúságunkat aztán még betetőzte az özönvízként szakadó eső; a hegyről lerohanó áradat vagy

húszlábnyi széles zuhatagban, mindenféle nagyságú köveket sodorva magával, rövidesen a

barlangunknak tetőül szolgáló meredek sziklalapra zúdult. A kövek nagy erővel csapódtak a barlang

fenekének, onnan pedig a tengerbe, egyik-másik azonban eltalált bennünket, heves fájdalmat okozva.

Itt maradtunk egy darabig, de a tenger egyre inkább benyomult a rejtekünkbe, kénytelenek voltunk

hát a legtávolabbi szegletben összezsúfolódni és jól megkapaszkodni, nehogy minket is magával

sodorjon. Egyre izgalmasabbá vált a helyzet, s kezdtük kellemetlenül érezni magunkat. Most már

igazán tennünk kellett valamit, hogy kiszabaduljunk végre ebből a veszedelemből.

Előző nap a fenti sziklára hosszú kötelet kötöttünk jó erősen, aminek vége a meredek sziklatető előtt

himbálódzott; de szerencsétlen módon a legalacsonyabb részre tettük, ahol a legjobban ömlött a víz.

A kötél szerencsére hosszú volt, bajtársam pedig kibújt rejtekhelyéről, és az alkalomra várva,

egyszer csak elkapta. Kétségbeesetten belekapaszkodva sikerült behúznia, és a zuhatagot kikerülve,

a szikla kiálló részére hurkolnia, amelynek függőleges fala úgy harminc láb magas lehetett. Igazán

pompásan csinálta, pedig kockán forgott az élete, mert egyetlen elhibázott lépés, és senki sem tudta

volna megmenteni. Közben egy lehulló kőtől fején és oldalán súlyos zúzódásokat is szenvedett.

A rettenthetetlenül bátor kis ember elsőként mászott fel a kötélen, mert ő volt közöttünk a legkisebb és

legkönnyebb; és meg kell vallanom, iszonyú lassúsággal vánszorgott az idő, amíg sikeres feljutásának

jelét vártuk, mert a szerencse dolga volt csupán, hogy kitart-e a kötél, s hogy meg tud-e küzdeni

emberünk a széllel és a szakadó esővel.

Végül, nagy örömünkre, a tomboló elemek üvöltésén átszűrődve, felhangzott a kiáltás: „Rendben"!

Én következtem, mindent levetettem, csak egy ócska kék inget és nadrágot hagytam magamon;

megragadtam a kötelet, és a kiálló sziklára lendültem, majd araszolva kapaszkodni kezdtem felfelé.

Idegekre menő volt így lebegni a levegőben élet és halál között, jól tudva, hogy elég egyetlen hibás

mozdulat, és örökre elmerülök az örvénylő habokban. Hamarosan elég magasan jártam már ahhoz,

hogy pihentessem kicsit a lábam a sziklafal oldalán. Közben hallottam a barátom sürgető hangját,

de mintha a felhőkből jött volna. Hálát adtam a sorsnak, amikor feljutottam végre, bár kezem, lábam

felsebződött, vérzett, testem csupa zúzódás volt, arról már nem is szólva, hogy kis híján

ádámkosztümben álltam ott."

A mi round-szigeti partraszállásunk távolról sem volt olyan hajmeresztő, mint Pike-é. A

horgony alig kapaszkodott meg az óceán fenekén, Tony és a búvár egy-egy kötéllel máris

vidraként mászott át a hajókorláton, és a parthoz erősítették a Dorade-ot a hajóról. E két vontató-

kötélnek kellett minket a partra vezetnie, e kötelek mentén kellett magunkat a dingivel a partra

vontatni, ahogy a pók szálat vet, majd egyszer csak elkapja, aztán e szál mentén folytatja útját.

Beraktuk hát az élelmiszert és felszerelést a dingibe, üggyel-bajjal mi is belepréselődtünk, s a

partnak vontattuk magunkat.

Most, hogy közelebb kerültünk a szigethez és a nap eltűnt hatalmas tömege mögött, láttuk már,

milyen különleges geológiai képződmény. Tufából volt az egész sziget, ezt a lágy anyagot szél és eső

koptatta és formálta, redőket és hornyokat hozva létre, így aztán az egész sziget olyan lett, mint a

tenger felszínére hullajtott, hatalmas kőkrinolin, amelybe az elemek itt-ott felmagasodó támpilléreket,

tornyocskákat, boltíveket formáltak ki összefüggő brokátfüggöny gyanánt. Sajnálattal láttam, hogy

a sziget egyetlen része, amely többé-kevésbé síknak látszott, az a sziklafelület volt, amely

kikötőül szolgált. A többi rész meredeken emelkedett a magasba, és megmászhatatlan sziklafal

benyomását keltette.

Nem volt időnk eltűnődni, mi is vár ránk a szigeten, mert elérkezett a partraszállás kényes pillanata.

Előttünk nem tornyosultak olyan akadályok, mint amilyenekkel Pike találta szemben magát ezen a

helyen, de még ebben a nyugodt időben is, amilyen nem volt emberemlékezet óta, jó egyméternyit

emelkedett és süllyedt a csónak a hullámok hátán, és a dingi orra csak úgy recsegett, ropogott,

amikor hozzáért a sziklához. A kiszállás körülbelül olyan nehéz lehetett, mint hintaló hátáról a

kisasztalra lépni, de még ez a finom hullámverés is alaposan odacsapkodta a dingit a sziklához, így

aztán tudatában lehetett az ember annak, hogy csontja törik, ha elvéti a lépést, és a lába a

csónak meg a part közé kerül. De baj nélkül jutottunk partra mi is és a felszerelés is. Felszede-

gettük különféle kosarainkat, csomagjainkat, s követtük Wahabot meg Tonyt a lejtőn felfelé, a

különös alakú sziklatornyok között.

- Meg lehet egyáltalán mászni ezeket a sziklákat? - . lihegte Dave. - Láttál már valaha ilyen rohadt

vidéket? Valóságos Grand Canyon a Round-szigeten.

Fehér farkú trópusi madár függött felettünk az égbolton, mint valami elefántcsont máltai kereszt;

zsémbelődve sikoltozott, Dave pedig megállt, hogy kitörölje a verítéket szeméből, és mindjárt felelt is

a madárnak. A felelet a szidalmak valóságos áradatának hangzott. A madár' riadtan szélbe fordult, és

eltűnt.

- Láttál már ilyen átkozottul gyönyörű madarakat? - érdeklődött Dave.

Nem feleltem, mert rakományom igen nehéz volt: egy jégszekrényre való hűtött ital, egy sereg

fényképezőgép meg távcső, így lélegzethez sem jutottam, nemhogy madarakat néztem volna, és

csodálkoztam, hogy Dave-nek még erre is van energiája. A szikla felszíne sima volt, de helyenként

vékony kéreg vonta be, amely könnyen hámlott, mint a túlzottan lelkes napozó hátán a bőr,

másutt meg finom szemcsék borították. Mindkétféle talaj eléggé csúszós volt, és ha kicsit is

vigyázatlanul lépett az ember, akkor vagy veszített egy métert, vagy mindenestül belezuhant a

tengerbe. Jóllehet, még csak hét óra felé járt, a levegő meleg és párás volt, szinte ragacsos a sótól, s a

veríték patakokban csurgott rólunk.

A felszerelés minden lépés után nehezebb lett, a lejtő meg, minél feljebb másztunk, annál

meredekebbnek látszott. Wahab megállt felettünk, visszanézett, s vigyorogva törölgette a verítéket

bronzszínű arcáról.

- Nincs már messze - kiabálta. - Ott a piknikfa.

Kinyújtott karja irányába néztem, s magasan felettünk (elérhetetlen magasságban, akár a Mount

Everest) megpillantottam a fura legyezőszerű pandanuszt, amely mintha hívogatóan integetett

volna zöld kezeivel. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elértük a fát, amely számos vastag, lábszárhoz

hasonló gyökéren állt. Hálásan pihentünk meg lombjainak kis árnyékzónájában, az élelmiszert is az

árnyékba raktuk, és kiválogattuk a vadászathoz szükséges felszerelést.

Amikor ezzel végeztünk, mintegy varázsütésre egy sereg nagy, kövér, fénylő, értelmesen villogó

szemű szkink bújt elő hirtelen a különféle zugokból és sziklarepedések közül.

- Nézze csak - krákogta John, s szemüvege fátyolos lett az izgalomtól. - Nézze csak, Telfair

szkinkjei.

- Persze, persze - mondta Wahab, s arca szinte sugárzott John elragadtatása láttán. - Nagyon

szelídek. Mindig itt gyűlnek össze egy kis piknikre, a fa alatt. Később majd adunk enni nekik.

- Láttál már ilyen istenverte hercig kis pofákat? -

kérdezte Dave. - Nézd csak az ördögfattyait! Szelídek, mint egy rakás nyúl.

Nagyon szép gyíkok voltak, szögletes törzsük tömzsi, lábuk rövid és farkuk hosszú. Magasra tartott

fejjel, kecsesen kúszva közelítettek hozzánk, és nem átallottak összevissza mászkálni csomagjainkon,

amelyekben a felszerelést tartottuk. Színük kellemes árnyalatú tompa szürkésbarna volt, de amikor

bizonyos szögben érte őket a napfény, mozaikhoz hasonló pikkelyeik bíborban, zöldben,

pávakékben, aranyszínben ragyogtak fel, szivárványszínben tündököltek, mint út menti tócsán

az olajhártya. Nem utolsósorban éppen azért jöttünk ide, hogy Telfair szkinkjeit (vagy,

egyszerűen: telfaireket) gyűjtsünk, ők meg, ahelyett hogy elillantak volna, úgy. viselkedtek, mint

valami fogadóbizottság, és elegáns vámtisztek alaposságával kutatták át poggyászunkat.

Mivel e példányok oly buzgón igyekeztek fogságba kerülni, úgy gondoltuk, először inkább a két

másik fajra összpontosítunk. Egyik Günther gekkója volt, ebből állítólag már csak ötszáz példány

maradt a szigeten, a másik meg egy apró gyíkfaj, amely csak a Round-sziget csúcsát lakta, Tony és

Wahab legalábbis ezzel bátorított minket. Tony azt javasolta, hogy először a Günther-gekkókat

keressük, mert ezek elszórt pálmákon, a sziget nyugati lejtőin élnek, amelyek most még nem kapják

telibe a napot.

Mielőtt elindultunk, Wahab nagy hókuszpókusz közepette szalmakalapos dobozt vett elő,

amelyben mindenki számára volt egy-egy kalap. Legtöbbjük széles karimájú volt, és ezeket nekünk,

vendégeknek tartogatta. Így aztán neki csak egy harang szabású kalap maradt, a feleségéé, elegáns

bíborvörös és fehér szalmából, amelyet rózsaszín szalaggal kellett az áll alatt megkötni. Ezt tette fel

nagyon komoly arccal, nevetésünkön pedig kissé meglepődött.

- De nagyon melegen süt a nap - magyarázta -, muszáj kalapot tenni.

- Amellett csodaszépen fest, Wahab - mondta Ann.

- Ne törődjön velük! Csak irigykednek, mert ők nem ilyen csinosak.

Ekként kiengesztelődve, Wahab ránk villantotta zseblámpavigyorát, és nevetséges fejékét egész nap

kitartóan viselte.

Partraszállásunk helyétől, a sziget keleti oldalán, körülbelül a partszakasz háromnegyed részét tettük

meg, s most megindultúnk a lejtőn az északi csúcs felé az elszórt pálmák és pandanuszcserjék

között, amelyek foltokban nőttek a kopár domboldalon. A lágy tufa helyenként sima, hosszanti

redőkké és élekké formálódott, helyenként azonban kivésték a téli esők és a legutóbbi ciklon

(ezt roppant finoman, ám kevésbé találóan Gervaise-nek nevezték el), hosszú és mély hasadékokat

alakítva ki a domboldalon a csúcstól a meredek lejtő hosszában a tengerig, amelyekben lavinaként

zúdult alá a talajhordalék és a tekintélyes méretű szikladarabok. E vízmosások itt-ott négy-öt méter

mélyek voltak és tíz-húsz méter szélesek. Amint verítékben úszva és lihegve kaptattam felfelé a

perzselő sziklák között, keserűen arra gondoltam, hogy ez a sivár holdbéli táj az ember műve.

Még száz métert sem tehettünk meg, szétszóródva és kínkeservesen minden egyes pálmakoronát

alaposan szemügyre véve, amikor Wahab felkiáltott, hogy talált egy Günther-gekkót. Arrafelé

botorkáltunk a forró sziklák között, a folyondárhoz hasonló aljnövényzetben botladozva, amely

helyenként halvány levendula- és rózsaszín virágokkal borított füzéreket formált, és bár a nyulak

nagy kárt tettek benne, mégis hősiesen küzdött - eleve kudarcra ítélve - a szél és az eső talajt

pusztító hatása ellen. Amikor odaértünk, Wahab egy pandanusz koronájának fő ágára mutatott.

Kitöröltem a verítéket szememből, felnéztem, és meg is láttam a Günther-gekkót; szétterpesztett

végtagokkal lapult ott, csokoládészínű bőre szürke pettyes és zuzmószürke foltos volt, mintha a kéreg

elszíneződése lett volna. Húsz centiméter hosszú lehetett, gekkónak jókora; nagy, aranyló szeme

volt, az ujjai végén tányérszerű dudorok, ezek szívóereje segítségével aztán olyan jól meg tudott

kapaszkodni a fa sima felületén, mint valami légy. Odatapadt tehát, abban a biztos tudatban, hogy jól

álcázza magát, s nagy, aranyfoltos szeme nyugodtan tekintett ránk. Pupillája függőlegesen állt, és ez

furcsa, macskaszerű kifejezést kölcsönzött tekintetének.

- Nézd csak - lihegte Dave -, láttál már nagyobbat ennél az istenverte gekkónál? Micsoda pompás

példány!

Némi vita után úgy döntöttünk, hogy az első fogás joga Dave-et illeti. Jól megvetette a lábát, és lassan

tolta előre a bambuszbotot, végén a himbálódzó damil siklóhurokkal, amely halpikkelyként csillogott

a napfényben. Csendben fohászkodtam, nehogy ez a sziporkázás elriaszsza a gyíkot, de továbbra is

mozdulatlanul csüngött a helyén, s jóindulatúan bámult ránk. Visszafojtott lélegzettel figyeltünk

mindannyian, Dave pedig centiről centire közelítette hozzá a hurkot. Már egészen a gekkó orránál

himbálta. Ez volt a döntő pillanat, mert Dave-nek át kellett húznia a hurkot az állat fején, hogy

aztán megszorítsa kövér nyaka, körül, ügyelve arra, nehogy közben elriassza. Szemmel alig követhető

lassúsággal engedte egyre lejjebb a damilt a pálmatörzsön. Amikor már majdnem hozzáért a gekkó

orrához, az állat felemelte fejét, és kíváncsian szemlélte a hurkot. Meghűlt bennünk a vér. Eltelt néhány

másodperc, és akkor Dave finoman, mintha pókhálót szőne, mikrométerről mikrométerre engedte ki a

hurkot az állat feje körül. Majd mély lélegzetet vett, és szorosra húzta a gekkó nyaka körül. A gekkó

még erősebben tapadt az ághoz, mintha csak ráragadt volna, és anélkül, hogy tapadóerején lazított

volna, csapkodni kezdett fejével jobbra-balra, hogy szabaduljon a damilhuzal szorításából. Sürgősen

le, kellett hát szedni a gekkót az ágról, mert mindenáron, szabadulni próbált, és a damilhuzal

elvághatta volna nyakán a finom bőrt. Most jól jött, hogy John 190 centi magas. Gyorsan elkapta a

legalsó leveleket, meghajlította, és amikor már elég közel volt a gekkó, a másik, öblösre formált

tenyerével megfogta.

- Megvan! -, visította győzelemittas fejhangon. Óvatosan leszedtük a hurkot a gyík bársonyosan puha

nyakáról, és egy posztózacskóba tettük. Folytattuk utunkat, és úgy találtuk, hogy sokkal több Günther-

gekkó van, semmint reméltük volna, bár a szigetnek ez az oldala, viszonylag sűrűn fásított lejtőivel,

nyilván kedvelt helyük volt az árnyék és az élelem miatt, már amennyi árnyékot és élelmet a Round-

sziget spártai világa egyáltalán nyújthatott. Óvatosan vándoroltunk egy óra hosszat vízmosásokon át, s

az elkínzott lejtőkön, ahol egy elővigyázatlan lépés sziklákat indíthatott útnak a meredeken lefelé,

amelyek aztán a kiszáradt tufa lavináját sodorták volna magukkal. Gyakran - szinte a lábunk alól -

sokszínű nyulak ugrottak elő, s társbérleti visszaéléseik számos jelét ismertük fel: lelegelt

folyondárszerű kúszónövényeket; tövig lerágcsált, alacsony pálmacsemetéket; keresztül-kasul

összetúrt, végletekig lepusztult lejtőket. '

Körülbelül a sziget kerületének negyedrészét jártuk végig. A nap, amely a sziget mögött rejtőzött,

amikor még elindultunk, most fölé emelkedett. Olyan volt, mintha hirtelen nyitott kazánajtó elé állt

volna az ember. Alig lehetett belélegezni a levegőt, amely sóval erősen fűszerezett páraleveshez

hasonlított. A marsbéli táj remegett a forró ködpárában, mintha víz alatt lett volna.

Kíváncsian figyeltem társaimat. Ann egyedül mendegélt valahol, így csoportunkban csak férfiak

voltak. Wahab buzgón viselte nevetséges üdvhadsereg-kalapját, nagy komolyan vizsgálgatta a

pálmafákat, időnként ragacsos édességgel teli papírzacskót vett elő zsebéből, és körbekínálta a

társaságnak. A szikár, hórihorgas John, akinek szemüvege folyton-folyvást bepárásodott, valósággal

reszketett a kíváncsiságtól, egyetlen pillanatot sem akart elfecsérelni a herpetológia paradicsomában,

amelyről olyan sokat álmodott. Aztán ott volt a nyugtalan és lelkes, trombitahangú Dave, aki pattogott-

ropogott és fortyogott, mint a reggeli tejes zabpehelykása, s úgy öntötte magából a

szuperlatívuszokat, mint valami hollywoodi filmreklám, több állathangot keverve mondókájába, mint

amennyire az „Öreg McDonaldnak volt egy farmja" c. dal sikeres utánzásához szükség volt. Aztán

Tony, aki fakózöld ingében és khakiszínű nadrágjában úgy beleolvadt a tájba, mint egy kaméleon, és

minden aggályoskodó kérdésre szaggatott információözönnel válaszolt; magasan ő volt a

legkiegyensúlyozottabb és legösszeszedettebb valamennyiünk közül. Apró kosarából egyik

pillanatról a másikra szinte mindent képes volt elővarázsolni: meleg teát és lekváros szendvicset,

hideg currys húst rizzsel s narancslevet. Bűvészmutatványai olyan nagy hatást gyakoroltak rám,

hogy éreztem, Tony - ha éppen kérik tőle - akár ebédlőasztalt, gyertyatartót, terítéket és szmokingot

is előszed valahonnan, mi meg helyet foglalhatunk a Round-sziget kopár lejtőjén, és a

hagyományoknak megfelelően étkezhetünk, amihez a mendemonda szerint az angolok a trópusokon

is ragaszkodnak.

Néhány óra leforgása alatt az összes Günther-gekkót elfogtuk, ahányra csak engedélyünk volt,

leültünk hát egy kicsit egy törpepálmacsoport parányi árnyékszőnyegén. John tizenhat új ízületet

fedezett fel testében, és úgy összegömbölyödött, hogy attól még egy öleb is görcsöt kapott volna.

Wahab a pálmafa köré tekeredett, és a ragacsos édességet osztogatta, amelytől csak még szomjasabb

lett az ember. Tony, hátát egy folyondárral borított sziklának támasztva guggolt, és teljesen

beleolvadt a háttérbe, de időnként türelmünket próbára téve meg-megjelent, vigyorgott mint a

fakutya, és narancsszörppel, lekváros szendviccsel kínálgatott bennünket. Dave három tányérnyi

nagyságú árnyékfolt között terpeszkedett el, és hosszú, ingerült eszmecserét folytatott-a trópusi

madarakkal, amelyeknek hosszú, tűszerű farkuk, hegyes szárnyuk és csőrük volt; köröztek

felettünk, majd leereszkedtek a fejünk fölé mint megannyi eszeveszett száguldó csillag, s panaszos

hangjuk metsző volt. Wahab megmutatta, hogyan lehet őket egészen közel csalogatni zsebkendő,

kígyószacskó, ing vagy bármilyen fehér anyag lengetésével. Ez a heccelés Dave feleselgetéseinek

végeérhetetlen kakofóniájával kombinálva hamarosan húsz, harminc madarat csődített körénk,

amelyek ott köröztek, 1e-lecsaptak, kiáltoztak, s az égbolt kék hátterén fehérek voltak, akár a tajték.

- És most - szólt John, és már remegett is a kíváncsiságtól rövid pihenőnk után -, most mit csinálunk?

- Hát - mondta Tony, aki a háttérből kibontakozva újra testet öltött -, ha úgy gondolják..., ha kisebb

szkinkeket is akarnak még fogni, ezek a sziget csúcsán élnek, úgyhogy jobban tennénk, ha mindjárt

felmásznánk oda.

Rántott egyet a kosarán a hátunk mögött. Azt hittem, tréfál. A lejtő, amelyen jöttünk, olyan

meredek volt, hogy az ember arra gondolt, milyen kár, hogy egyik lába úgy méternyivel nem

hosszabb a másiknál; a mögöttünk tornyosuló lejtő viszont szinte merőleges volt, barátság -

talannak és veszedelmesnek látszott, mint a Jungfrau egy hőhullám közepette, s amennyire innen

kivehettük, nem volt fogódzó rajta sem a lábnak, sem a kéznek.

- Már kezdtem megkedvelni magát, Tony - mondtam -, de igazán felhagyhatna ezzel az

akasztófahumorral. Ha valaki, mondjuk az én koromban és az én súlyommal, komolyan venné magát,

hát könnyen szívbénulást kaphatna a szellemes ötletétől.

- Nem viccelek - mondta Tony. - Ez itt a legjobb út felfelé, és egész könnyű, ha cikcakkban

haladunk.

- Cikcakkban? - kérdezte Dave. - Ez meg miféle istenverte hülyeség? A tapadó lábú hegyi kecske

cikcakkol fel itt, más ugyan nem.

- Nem is olyan nehéz, mint amilyennek látszik, higgye el - mondta Tony határozottan.

- Az oxigénmaszkot meg otthon felejtettük - szólt közbe Wahab -, úgyhogy a csúcsig ne is vegyünk

levegőt, az talán segít.

- Nem tudom elképzelni, hogyan állhattam össze magukkal - mondtam. - Meg azt sem, hogyan

lehettem olyan bolond, hogy hagytam magam idehurcolni, erre a helyre.

- Képes lettél volna ezt kihagyni? - kérdezte John hitetlenkedve, mintha valami istenkáromlást

mondtam_ volna.

- Nem - ismertem el, majd feltápászkodtam, és felvettem a fényképezőgépemet -, valószínűleg nem.

Azt mondják, öreg bolond a legbolondabb.

Nekiindultunk a meredek kapaszkodónak. Vonakodva ugyan, de beláttuk, hogy Tonynak igaza

van, és ami lentről megmászhatatlannak látszott, az többé-kevésbé megmászható, ha cikcakkolunk,

mint a részeg százlábú.

Időnként hangos, harcias boszorkánysikolyok riasztottak meg, amelyek mintha a föld gyomrából

jöttek volna. Kiderült, hogy piros farkú trópusi madaraktól származnak, amelyek a lávaréteg alatti

fészkükön költenek, s megpróbálnak minket elriasztani. Akkorák voltak, mint egy kisebbfajta

sirály, fejük mint a cséré, szemük nagy, megindító, csőrük vörös, mint a pecsétviasz. Tollazatuk a

fejükön, mellükön és a szárnyak vastagabb szélén finom, csillogó, halvány rózsaszín, mintha egy

dézsa földöntúli festékben fürösztötték volna őket. Amikor rájöttek, hogy kísértetvijjogásukkal

nem tudnak minket elriasztani, csak ültek ott, s bámultak ránk. Ez lehetett az oka, hogy nagyon

sokat lemészároltak közülük (mármint az a buta szokásuk, hogy dermedten ülve várják

végzetüket) - mert így könnyű prédái a halászoknak, akik kikötnek a Round-szigeten, és megölik

őket, hogy aztán Mauritiuson eladják a kínai éttermeknek.

A csúcs elérhetetlennek látszott. Ahányszor csak nekiindultunk egy lejtőnek; azt hittük, az lesz az

utolsó, de mindig új meg új sziklafal tornyosult előttünk. Végül tényleg teljesen sík terepre értünk,

mely elszórt kőlapokkal volt tele, mintha az égből hajigálták volna le őket, csak úgy találomra. Itt még

sokkal melegebb volt, mint a sziklás részen, mivel a kövek között csak itt-ott nőtt gyér folyondár,

semmi más, és még a legnyurgább pandanusz sem adott árnyékot. Itt nem volt Günther-gekkó, de

voltak helyette úgy 11 centiméternyi, hosszú farkú, hegyes fejű kis szkinkek, lábuk olyan rövid,

hogy szinte kígyónak látszottak. Ide-oda cikáztak, mint a higany csepp, villámgyorsan, akár a

kolibrik, hogy az ember, szeme káprázott bele.

- Nézd csak, ezeket nézd meg! -- lihegte Dave; - Láttál már ezeknél kisebb istenverte hogyishívjákokat?

Micsoda vagány kis fickók!

A csillogó szemű szkinkek szakadatlanul mozogtak, gyorsan és könnyedén, mint esőcsepp az

ablakon, a rájuk záporozó dicséretekkel mit sem törődve. Sima, csillogó, halványzöld és kávészín

pikkelyiek ragyogott a napfényben, és nem hagytak fel a könyörtelen zsákmányszerző hadjárattal,

legfeljebb, ha összefutottak; ilyenkor rávetették magukat egymásra, és látszatküzdelembe bocsát-

koztak. Dave a nadrágjába törölte kezét, jól megmarkolta a gyíkfogó botot, és egy elég nagy, jó

felépítésű gyík felé közeledett, amely a sziklarepedéseket járta végig egy Scotland Yard-beli

detektív alaposságával, amint éppen kábítószercsempészek lakását kutatja át. Ügybuzgalma és

rátermettsége minden rendőrfőnök bizalmát megnyerte volna. Észre sem vette, hogy Dave miben

mesterkedik felette.

- Gyere csak, öcskös - duruzsolta Dave reményteljesen himbálva a hurkot -, gyere csak.

Meglengette a hurkot a gyík előtt, és a megcsillanó damilszál magára vonta a gyík figyelmét. Az állat

megállt, felemelte fejét, Dave, pedig ügyesen nyaka köré húzta a hurkot, megrántotta, és

felemelte a gyíkot. Akár szivárványt akart volna elfogni az ember. A sima pikkelyek síkos felületet

alkottak, amelyen csúszott a damilhuzal, és a test súlyának hatására a gyík feje akadálytalanul csúszott

ki a hurokból. Körülbelül 15 centi magasról pottyant a földre, de egyáltalán nem zavartatta magát

ettől a rövid repülőúttól. Nagy gondosan megnyalta szája szélét, aztán folytatta a rovarvadászatot,

mintha mi sem történt volna. Dave még kétszer meghurkolta, de mind a kétszer kicsúszott, mintha

vajjal kenték volna be.

- Az istenit neki, síkosak ezek a kis dögök, akár egy hordó szalonna - mondta Dave fintorogva. -

Láttál már ilyen rohadtul ügyes izéket? És a kis dög még csak meg sem ijedt. Így van, te kis

maszat? Most szépen hagyod, hogy Dave megfogjon, hagyod vagy nem hagyod, öcskös?

A gyík, miután ekképp felszólították, megállt, a száját nyalogatta, ásított egy jót Dave orra előtt, majd

gyorsan, izgatottan vadászott tovább hatlábú zsákmányára. Dave még négyszer próbálta

megfogni, s mind a négyszer kudarcot vallott. A legviccesebb az volt, hogy a gyík, mintha

egyáltalán nem is törődött volna vele, hogy minduntalan rövid űrutazásokat kell tennie;

valahányszor kicsúszott a hurokból és egy puffanással földet ért, zavartalanul és változatlan

lelkesedéssel folytatta a vadászatot.

Végül, amikor teljességgel bebizonyosodott, hogy a hurok nem használható ilyen, már-már

cseppfolyós fajokhoz, John kézzel megfogta. Egyhangúlag kijelentettük, hogy ez a legjobb (bár

legfárasztóbb) módszer. Egy ideig ezt a módszert alkalmaztuk, amikor eszembe jutott, hogy a csúcson

szinte semmi árnyék nincs. Nem voltak fák, csak a szétszórt sziklák vetettek némi árnyékot, de már

délre járt az idő, és a nap majdnem függőlegesen állt felettünk. A sziklák árnyéka így alig volt több a

semminél. Aggodalmat éreztem az értékes Günther-gekkókkal tele csomagjaink miatt; eldöntöttük

hát, hogy a többiek; itt maradnak vadászni, én meg visszamegyek a piknikfához, az elég

árnyékos hely az értékes példányok számára. Posztózsákokkal a kezemben elindultam, igyekeztem

közben a testemmel árnyékolni őket, a többieket meg otthagytam a száraz, meleg terepen; szimatoltak

mindenfelé kutya módra, s kiabáltak egymásnak: „Vigyázz! Alá megy! Siess! Siess! A másik oldalra

menj, ott jön ki!" és: „A fenébe is! Nem tudom felfordítani ezt a rohadt sziklát."

Lassan kerülgetve a szétszórt sziklatömböket, a sziget gerincén mendegéltem egy ideig. Amikor aztán

úgy éreztem, többé-kevésbé egy vonalban lehetek a piknikfával, megindultam a veszedelmes lejtő

felé, és a Dorade-ot kerestem a szememmel, mert tájékozódási pontra volt szükségem. Mi voltunk

olyan bolondok, hogy a biztonságos hajót elhagyva, egy rakás gyík után csatangoljunk, a többiek

egészen mással töltötték az időt; meglátogattak egy fél mérföldnyire levő zátonyt, búvárkodtak a

jó hideg vízben, és horgásztak. A domboldalról lepillantva a tengerre, megláttam a takaros fehér

Dorade-ot, gyufásdoboz nagyságúnak látszott, és a kikötőhely felé tartott. Tettem néhány lépést

lefelé a lejtőn, és találtam egy fiatal pálmát, amely adott némi árnyékot. Ott biztonságba helyezve

értékes terhemet, leguggoltam, és a Dorade-ot figyelve vártam, mikor vet horgonyt, hogy

betájolhassam magam. A sziget csúcsáról az egész terep teljesen máként festett, a piknikfát sem

láttam. Mivel semmi kedvem nem volt a szükségesnél messzebbre gyalogolni a tomboló hőségben,

arra gondoltam, megvárom, míg a Dorade horgonyt vet, akkor jó lesz tájékozódási pontnak. Éppen

most pöfögött a kék és bíbor nyílt tengerről a szajkószárnykék és olívzöld sekélyebb vízre, s távolról

hallottam, hogy letekeredik a horgony. Megtöröltem az arcom, vállamra kanyarítottam a

fényképezőgépemet; összeszedegettem a gekkós zacskóimat, és elindultam a tenger felé.

Nagyon hamar rájöttem, hogy semmivel sem haladok gyorsabban célom felé, mint Alice a

Tükörkertben. Rendes körülmények között, ha az ember magaslatról tájékozódhat, könnyebben

megtalálja célját, mint amikor azonos szinten van vele, a Round-sziget esetében azonban másként

állnak a dolgok. Amint már mondtam, a sziget a tenger felszínére hullajtott kőkrinolinra hasonlít,

és akármelyik redőben van is éppen az ember, majdnem lehetetlen belátni a ruhadarab többi

részét. Miután kétszer is elvesztettem szem elől a hajót, és háromszor is vissza kellett mennem

kiindulópontomra, vagy el kellett térnem az iránytól, mert olyan helyekre kerültem, ahol lábtörés

veszélye nélkül nemigen lehetett továbbmenni, egyszer csak, messze alattam, skarlátszín foltot

pillantottam meg. A törülköző volt, melyet a tartalék filmekre és különféle élelmiszerekre terítettem a

piknikfa alatt, hogy ne melegedjenek fel túlságosan. Ezután ez lett a tájékozódási pontom.

Üggyel-bajjal, nagy csörömpölés közepette folytattam utam, egy pillanatra sem tévesztve, szem elől a

kis vörös foltot. Másodszor is megpihentem egy kis pandanuszcsoport alatt, amelynek csipkés szélű

levelei idegesen doboltak egymáson, s sziszegve suttogtak a tengerről jövő, hirtelen támadt meleg

szélben. óvatosan megtapogattam gekkóimat a zacskókban, nem tett-e kárt bennük az utazás.

Alapos csípés volt a válasz, ez megértette velem, hogy nálam sokkal jobban bírják az utat. Szakadt

rólam a veríték, az volt az érzésem, ha még egy bögrére valót izzadok, akkorára zsugorodom, mint

egy mézeskalácsmorzsa, és elvitorlázom a szelek szárnyán. Csak a jégbe hűtött ital tartotta bennem a

lelket, amely a piknikfa alatt várt rám.

Elszántan vettem vállamra terhemet, és cammogtam tovább. Hamarosan nagy, majdnem függőleges

falú sziklaszakadékhoz értem, amelynek felső részét folyondárszerű dudva verte fel, halvány

rózsaszín virágokkal tarkítva. Át kellett jutnom ezen a veszedelmes sziklán, hogy elérjem az

alacsonyabb szintre vezető vízmosást, és elhatároztam, hogy inkább a dudvaszőnyegen megyek,

mert a csupasz talaj csúszós lehet. Nekiindultam lassan, vigyázva, s járás közben jól

megvetettem a lábam, mielőtt a másikkal léptem volna.

Már-már gratuláltam magamnak hegymászóügyességemhez, amikor egyik lábamat egy kúszónövény

hurkába téve megcsúsztam, és teljes súlyommal a hátamra estem. Fényképezőgépem vidáman

ugrándozott lefelé a lejtőn, a gyíktartó zacskókat meg jó messzire tartottam testemtől, hogy legalább

én ne essem rájuk.

A gerincemre estem, de olyan erővel, hogy az egész gerincoszlopom belezendült, és olyasféle hangot

adott, amelyet általában csak pikulán lehet megszólaltatni. A csupasz sziklára estem, és mivel nem

volt ott semmi, amiben megkapaszkodhattam volna, háton fekve csúsztam lefelé, egyre növekvő

sebességgel, lavina gyanánt magammal sodorva a porlékony tufát meg a rendkívül éles, apró

lávadarabokat. Amint sebességem egyre nőtt, testem kezdett elfordulni, és tudtam, hogy a nagy

lendülettől nemsokara a hasamra vágódom. Megrémültem, hogy ha átfordulok, esetleg rázuhanok a

gyíkos zacskókra, amelyeket görcsösen szorongattam: - Nem mertem elengedni őket, mert ha

megakadtak volna ezen a barátságtalan sziklalapon, valószínűleg nem tudok visszamenni értük.

Csupán annyit tehettem, hogy fék gyanánt használom könyökömet. Így is tettem, és elégedetten

tapasztaltam, hogy az elszenvedett fájdalom nem hiábavaló. Nemcsak azért, mert így a hátamon

és felsebzett könyökömön maradtam, hanem azért sem, mert egyre lassabban csúsztam lefelé,

végül pedig megálltam. Kis ideig még ott feküdtem sebeim mélységét latolgatva, aztán óvatosan

mozgatni kezdtem tagjaimat, hogy kísérleti úton megállapítsam, nem tört-e el valamelyik testrészem.

Meglepetésemre egyiknek sem esett baja, és a jobb karomon levő alvadt vér mennyisége sem állt

arányban a sebek mélységével. Keservesen elvonszoltam magam a szikláról, és sértetlen állapotban

meg is találtam fényképezőgépemet, majd elértem a vízmosást, ahol már könnyebben lehetett

haladni. Az első utamba eső pálmacsoportnál leültem a földre, megnéztem, épek-e a gekkóim és a

fényképezőgépem, s letörölgettem a vért a könyökömről. Majd rövid pihenő után felálltam, és

lenéztem vörös tájékozódási pontom irányába - a tengerre.

A tájékozódási pont teljesen eltűnt.

De nemcsak az tűnt el, hanem eltűnt a Dorade is, és a szemem előtt feltáruló táj egyáltalán nem

hasonlított semelyik terepre, amelyet a nap folyamán láttam vagy bejártam. E körülmények, enyhén

szólva, bosszantottak. Felhevült és kimerült voltam, szomjaztam; minden tagom sajgott, és erős

fejfájás gyötört. A látszat ellenére lehettem volna Ausztrália kellős közepén, vagy 80 kilométerre

északra Lhászától, vagy akár a lehető legbarátságtalanabb holdkráter mélyén is. Kiadós

káromkodással kommentáltam ügyetlenségemet, amiért leestem a szikláról, majd elindultam a

vízmosásban lefelé, remélve, hogy jó irányba megyek. Itt egyáltalán nem voltak pálmák, és

kénytelen voltam összehúzni magam és a keskeny árnyéksávon maradni, amelyet a földhányás vetett a

vízmosás oldalában. Mogorván cammogtam, és nemsokára, nagy örömömre, különféle tengeri hangok

ütötték meg fülemet, a kikötőhely közelségét adván hírül. Csak akkor vettem észre, milyen közel

vagyok hozzá, amikor megkerültem egy sziklatömböt, és úgyszólván a parton találtam magam. A

piknikfa és vörös törülközőm magasan felet tem voltak. Valahogy tévesen ítéltem meg,

mennyit is zuhantam, és az árnyék, a hideg italok és a gyógyír különféle zúzódásaimra közel száz

méterrel lehettek felettem.

Ez az utolsó hegymászás volt a legrosszabb. A vér lüktetett a fülemben, fájt a fejem, gyakran meg

kellett pihennem. Felvonszoltam magam az utolsó lejtőn, és összeestem a piknikfa csipkézett szélű

árnyékában. Néhány perc múlva megérkezett Dave, és némi kárörömmel tapasztaltam, hogy

ugyanolyan rossz bőrben van, mint én. Amikor már tudtam beszélni, megkérdeztem, mi történt vele, és

megvallotta, hogy többször elájult a hőségtől. Sápadt volt, és megviseltnek látszott. Majd hamarosan

kalandjai elbeszélésével szórakoztatott. A legkeservesebb pillanat az volt, amikor John Hartley,

rábukkanva a magatehetetlenül fekvő Dave-re, élesztgetni kezdte, de mindjárt sorsára is hagyta,

amikor a közelben észrevett egy nagy Telfair-szkinket és több más gekkót. Elfogta őket, és mivel

semmiféle csomagolószer nem volt a keze ügyében, ellentmondást nem tűrő határozottságával Dave

trikóját és zsebkendőjét követelte, majd győzelemittasan továbbállt, Dave-vel immár mit sem

törődve. Dave szerint John az az ember, aki a legkisebb eséllyel indulhatott volna az irgalmas

szamaritánus címért folyó versenyben.

- Otthagyott - fakadt ki méltatlankodva Dave -, lóhalálában elnyargalt, és otthagyott, mert látta, hogy

használhatatlan vagyok, mint kan disznón az emlő, csak feleolyan díszes. Én mondom magának, nem

humánus ember ez a John. Az isten szerelmére, hát meg lehet azt érteni, hogy valaki csak úgy

otthagyja embertársát egy gekkó kedvéért?

Még javában ecsetelte élményeit, halálhörgéssel, madárhívogatással és szívtelen gyíkok

gúnykacajával tarkítva a beszámolót, amikor a többiek visszaszállingóztak a piknikfához. Különböző

mértékben, de mindannyian kimerültek voltak. Tony kivételével, aki ha lehet, még frissebbnek és

elegánsabbnak látszott, mint amikor elindultunk. A többiek epekedtek az árnyék és a hűtött ital

után, Tony pedig csak leguggolt a tűző napon, és néhány szemfényvesztő - kézmozdulattal

elővarázsolt a puszta - légből egy csésze gőzölgő teát, meg néhány ragadós, de kétségkívül tápláló

gyümölcshúsos szendvicset.

Miután úgy-ahogy kipihentük magunkat, nekifogtunk utolsó feladatunk végrehajtásának: néhány

Telfair-szkinket kellett még fognunk, amelyek szinte hemzsegtek körülöttünk, úgyhogy óvatosnak

kellett lennünk, hová ülünk és hová tesszük az inni- meg ennivalót. Dave elővigyázatlanul egy

mogyoróvajas szendvicset tett le maga mellé a sziklára, míg ivott, de abban a pillanatban két nagy

Telfair-szkink el is ragadta, alaposan összevesztek rajta, és Dave nem is tudta megmenteni, mert

a szendvics nagy rögbicsata közepette legurult a domboldalon. Egy másik nagy Telfair-szkink

banánhéjat kapott a szájába, és magasra tartott fejjel - mint valami zászlóvivő - levágtatott a szikláról,

egy sereg izgatott gyíkkal a nyomában. Kicsit távolabb, egy törpepálmacsoport közelében állt meg,

anélkül, hogy le kellett volna mondania trófeájáról, de a tulajdonjogot élénken vitatták még félórával

később is, amikor elhagytuk a szigetet.

A vadászattal nem is volt semmi baj, mert a gyíkok háziállatként viselkedtek; az ember csak ült ott,

kiválasztotta a megfelelő példányt, aztán átrakta a hurkot a fején - míg az állat egy termoszt,

szendvicset vagy Coca-Colás palackot vizsgálgatott. Olyan sokan voltak, hogy nem egyszer még

hibáztunk is (például hímet fogtunk a kiszemelt nőstény helyett). Ilyenkor elengedtük az állatot, az

meg gyorsan, méltatlankodva jól belénk harapott, aztán továbbra is holminkat vizsgálgatta,

mintha mi sem történt volna.

Végül összejött a szükséges mennyiség ezekből az elbűvölő, szelíd gyíkokból, összepakoltunk hát,

hogy elhagyjuk a Round-szigetet. Mindenünk fájt, fáradtak voltunk, bőrünk felhólyagzott, de nem

mondtunk volna le erről az élményről semmiképpen. A két kígyófajt még csak nem is láttuk (amin

nem is lepődtünk meg, hiszen nagyon kevés volt belőlük), és éjszakai gekkót sem fogtunk, de

gyűjtőzsákjaink zsúfolásig teltek Günther-gekkókkal, a kis olajsima szkinkekkel és Telfair-szkin-

kekkel. Elégedettek voltunk.

Kifutottunk a finoman hullámzó kék tengerre, magunk mögött hagyva a nyugvó nap fényében

lángoló Round-szigetet. Sivárabbnak és kopárabbnak látszott, mint valaha, de most már ismertük az

áldott árnyékot adó pálmaligeteket és a mély vízmosásokat, a szélkoptatta tufapadokat, amelyek

otthont adtak a piros farkú trópusi madaraknak, a gekkókkal díszes pálmakoronákat; tudtuk,

hogy a sziget kopár fennsíkja telis-tele van villámsebesen cikázó kis szkinkekkel. Tudtuk, hogy a

piknikfa alatt nyugtalan, elegáns Telfair-szkinkek fogadóbizottsága türelmetlenül várja emberi lények

következő látogatását. Számunkra a sziget már nem csupán egy halom napégette, tengermosta,

szélkoptatta, meddő vulkáni törmelék volt, hanem valami, ami él, ami fontos, mozgalmas és érdekes,

mint egy emberi település, s amelyet bájos és védtelen teremtmények népesítenek be, és égnek a

vágytól, hogy vendégül láthassanak valakit forró, lakhatatlan otthonukban.

A tenger nyugodt volt, az égbolton sehol egy felhőfoszlány, a napnyugta úgy függött a láthatár szélén,

mini izzó aranyöntvény, majd fokozatosan zöldre váltott, amint a nap eltűnt. Csoportunk

legtöbb tagja aludt Wahab megevett egy ananászt, egy kókuszdiót és egy kevés hideg currys húst,

amibe rögtön bele is betegedett. Arca sajátos szürke színt öltött (ebből az alkalomból elhangzott

egy csomó apartheid-vicc), összegömbölyödött, mint a macska, aztán elment aludni.

Visszahajtottunk a hosszú, göröngyös úton a Feketefolyóhoz, s letettük az értékes rakománnyal teli

zsákjainkat Dave vendégszobájának hűvös padlójára, majd fáradtan. ágyba bújtunk. Másnap

reggel kicsomagoltuk zsákmányunkat, és megkönnyebbülten láttuk, hogy egyetlenegy foglyunk

sem szenvedett károsodást a bebörtönzés következtében. A bársonyos és Churchill-félé modorban

barátságtalan Günther-gekkók közönyösen sétáltak be ketrecükbe. A kis szkinkek kíváncsian

fürkészték új környezetüket, élénkek és éberek voltak. A Telfair-szkinkek is kíváncsiak voltak új

otthonukra, a pazarul díszített kalitkára. Kiszabadítottuk őket a zacskókból, ők meg minden zegzugot

gondosan átvizsgáltak. Öt perc múlva már elégedettek voltak új lakhelyükkel. Körénk gyűltek, és

mintha csak fogságban születtek volna, az ölünkbe másztak, és bizalmasan, már-már hízelegve

fogadták el a kövér, fekete svábbogarakat meg a zamatos banánszeleteket az ujjunk hegyéről.

4. A gyümölcsöző repülés

Wahab egy apró üzlet előtt állította meg a kocsit, ahol a tulajdonos és egész családja, a nagymamától a

legkisebb gyerekig, a sárga olajlámpák pislákoló fényénél chapattyt gyártott, és belőle

fűszerezett lencsével töltött tekercset készített. Jó adagra valót vásároltunk ezekből a

nyalánkságokból, aztán kihajtottunk a városból a hűvös, holdfényben úszó domboldalra, a csillagos

égbolt alá, ott leültünk, megettük a chapattyt, s megbeszéltük az előttünk álló denevérfogó

expedíciót, a szomszédos Rodriguez-szigetre.

- Gyümölcsöt persze vigyél magaddal mondta Wahab, finnyásan törölgetve ujjait zsebkendőjében.

- Gyümölcsöt? Mi a nyavalyának? - kérdeztem ízletes chapattyval teli szájjal. Gondoltam, trópusi

szigetre gyümölcsöt vinni annyi, mint mondjuk Newcastle-be szenet cipelni.

- Majd meglátod - felelte Wahab. - Rodriguezen kevés gyümölcs van. És egyébként is, lassan vége a

szezonnak.

- Hát igen - feleltem bánatosan.

- Nem jelénthet problémát? - kérdezte John. - Mármint a gyümölcsszállítás egy kis repülőgépen?

- Nem, nem - mondta Wahab -, többletpoggyászként felpakolhatjátok, semmi akadálya.

- Viszünk magunkkal érettet, közepesen érettet és zöldet - mondtam -, mintha állatokat kellene

etetnünk a hajófedélzeten.

- Helyes - mondta Wahab -, én pedig megpróbálok kenyérfagyümölcsöt keresni nektek.

- Milyen az? - kérdezte Ann.

- Jó nagy gyümölcs, és a denevérek nagyon, nagyon szeretik. Tudjátok, erős illata van, és a

denevérek már messziről megérzik.

- Ízletes? - kérdeztem.

- Ó, igen - felelte Wahab, majd óvatosan hozzátette -, ha szeretitek az ilyesmit.

Rodriguezi utazásunk után a kenyérfa gyümölcsét olyan trópusi ínyencségnek tekintettem, amellyel

aligha lehetne szakácsversenyt nyerni, de ekkor még denevérek légióját képzeltem el csupán, amint

egyenesen karjainkba repülnek, mihelyt megérzik a gyümölcs ínycsiklandozó illatát.

A következő napokban ellenőriztük hálóinkat meg a többi felszerelést, Rodriguezről olvastunk, és

ha volt rá mód, könnyűbúvár-felszereléssel kimentünk a zátonyra, a sokszínű és örökké változó,

látványos tengeri életet csodálni. A hírek szerint Wahabnak nehézségei támadtak a

kenyérfagyümölcs beszerzésével, Rodriguezen pedig, nyolc éve clőször, esett az eső. Egyik hír sem

látszott életbe vágó fontosságúnak, de bárcsak tudtuk volna, mekkora hatással lesznek tervünkre!

Két nappal rodriguezi repülőutunk előtt Wahab telefonált. Azt mondta, felhajtotta Mauritiuson a

legutolsó kenyérfagyümölcsöt, és megrendelte nekünk. Külön hordárral, soron kívül elküldi.

- Elég érett, Gerry - magyarázta -, ne csomagold ki, mert akkor elszáll az illata, és óvd a magas

hőmérséklettől.

- Szerinted ezt hogy csináljam - érdeklődtem szarkasztikusan, az izzadságot törölgetve

homlokomról -, amikor még magamat sem tudom óvni a magas hőmérséklettől?

- A hotelszobád légkondicionált, nem? - kérdezte Wahab. - Tartsd ott!

- A hotelszobámban van már huszonnégy fürt banán, két tucat avokado, két tucat ananász, két

görögdinnye és négy tucat mangó; mindet erre az átkozott denevérvadászatra vásároltuk. A szoba

úgy fest, mintha a Port Louis-i piac ideköltözött volna, úgyhogy a kenyérfa gyümölcse már se nem

oszt, se nem szoroz, azt hiszem.

- Így van - mondta Wahab. - Na és itt van még ez a váratlan rodriguezi eső. Netán késlelteti a

repülést.

- Hogyan? - kérdeztem, s hirtelen nyugtalanság kerített hatalmába, mert minden késedelem a

denevérvadászatra szabott idő terhére ment volna.

- Hát tudod, a rodriguezi repülőtér csak földes - magyarázta Wahab. - Nagyon csúszós lett ettől az

esőtől. Tegnap a gépnek vissza kellett fordulnia. De ne aggódj, lehet, hogy szerencsétek lesz.

- Nagyon remélem - mondtam keserűen. - Törölni keil az egész utazást, ha sokat késünk.

- Ó, arra biztosan nem kerül sor - mondta Wahab vidáman. - Szóljál csak, ha van valami

kívánságod. A kenyérfagyümölcs úgy késő délelőtt ér oda. Viszlát.

Wahab telefonbeszélgetései gyorsan kezdődtek és gyorsan végződtek.

A kenyérfagyümölcs műanyagba és zsákvászonba pólyálva, déltájt érkezett meg egy kedves,

egyenruhás erdőkerülő karjában. Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek képzeltem, a csomag

méreteit véve alapul. Azt hittem, a gyümölcs akkora, mint egy kókuszdió, ezzel szemben legalább

akkora volt, mint egy jól megtermett tök. Az úton a csomag nagyon felmelegedett, ezért a fürdő-

szobába vittem. és tisztelettudóan kicsomagoltam, hogy a hideg levegő hozzáférjen a tartalmához.

Amikor a göngyöleget eltávolítottam, dudorokkal teli ocsmány, zöld gyümölcs tűnt elő; marsbéli

csecsemő hullájára hasonlított. Ezt az illúziót csak növelte a súlyos, émelyítő, orrfacsaró bűz, amely

többé-kevésbé az oszlásnak indult tetem szagára emlékeztetett.

Idővel rá kellett jönnöm, hogy ez az émelyítő, undorító szag áthatol mindenen, mindenüvé beeszi

magát, mint a petróleum, ha avatatlan kezekbe kerül. Hihetetlenül rövid időn belül az egész szoba

úgy „illatozott", mint valami gigantikus kenyérfagyümölcs, vagy hullaház, amelyben elromlott a

hűtőberendezés. Ruhánk, cipőnk bűzlött tőle; a könyvek, fényképezőgépek, távcsövek szintén, a

táskák és denevérfogó hálók ugyancsak. Ám hasztalan rohant ki az ember a szobából egy kis friss

levegőt szippantani, mert vitte a szagot magával. Az egész táj kenyérfagyümölcstől illatozott.

Mindenképpen szabadulni akartunk az átható szagtól, búvárruhában kimentünk hát a zátonyhoz,

de ott is kenyérfagyümölcs szaga terjengett; mintha csak magunkkal vittük volna. Ebédünk

kenyérfagyümölcs-szagú volt, vacsoránk nemkülönben. A kenyérfagyümölcs szagától súlyosan

átitatott reggelinél boldog voltam, hogy még aznap elrepülünk Rodriguezre, ott majd kitesszük ezt az

ördögi gyümölcsöt az őserdőben, úgy talán megmenekülünk bűzös kigőzölgésétől.

Megérkeztünk a repülőtérre,' és az indulási előcsarnok perceken belül annyira megtelt a nehéz szagtól,

hogy a többi utas köhécselve, nyugtalanul nézegetett jobbra-balra. Elég szedett-vedett népségnek

látszottunk, már-már légikalózok benyomását keltettük rengeteg érthetetlen hálónkkal, fura

gyümölcsökkel zsúfolásig teli kosarainkkal, amelyek között csomagolóvászonba és műanyagokba

pólyálva ott feküdt és fortyogott a kenyérfagyümölcs.

Elérkezett a poggyászellenőrzés ideje, és ekkor döbbentünk rá, hogy a rodriguezi felhőszakadás -

amely nyolc évet váratott magára, és a sziget számára minden bizonnyal roppant kívanatos volt -

miránk nézve végzetes következményekkel jár. Rodriguez - úgy látszott nemcsak aszállyal, hanem

hatalmas pénzhiánnyal is küzd, gépünknek tehát nagy mennyiséget kellett szállítania ebből a

nélkülözhetetlen cikkből. Sajnos azonban a pénz, amilyen hasznos, olyan nehéz is. Minthogy a

felhőszakadás sártengerré változtatta a repülőteret, nem lehettünk túlsúlyban, nehogy a gép

leszálláskor irányíthatatlanná váljék. Lévén a pénz a legfontosabb dolog a világon, még az olyan

isten háta mögötti helyen is, mint Rodriguéz, az utasoknak csökkenteniük kellett csomagjaik

számát. Kétségbeesetten szórtunk ki minden nehéz és nélkülözhető ruházati és felszerelési tételt.

Szemrevaló halomba gyűltek. Ha eddig csak némi kétség fért elmeállapotunkhoz, ezután teljességgel

eloszlott, mert ki az az épelméjű ember, aki ingről, harisnyáról, cipőről és más fontos

ruhaneműkről mond le a banán, mangó meg a kenyérfa gyümölcse kedvéért, amely utóbbit már

ötvenlépésről is érezhette bárki?

Szünet következett, míg egy szigorúan őrzött dzsip hajtott a kifutópályára, pénzes ládákat raktak ki

belőle, és lemérték őket. Aztán következett a számok orgiája, heves hadonászás és szóváltás

kíséretében. Végül tapintatosan közölték velünk a tényt, hogy áldozatkészségünk ellenére még

mindig túlsúlyban vagyunk. A mázsáló tisztviselő nyilvánvaló megelégedésére leültünk, és meg-

ettük gyümölcskészletünk felét. Úgyis ebédidő volt. Amikor már úgy éreztük, hogy soha

életünkben egyetlenegy banánt nem tudunk megenni, közölték, hogy törlik a járatot a rodriguezi

kifutópálya állapota miatt. Legyünk szívesek holnap, ugyanebben az időben megjelenni.

Fogtuk a most már életveszélyessé vált kenyérfagyümölcsöt, és visszahajtottunk a szállodába. Nem

ugrottak nyakunkba az örömtől, amikor megláttak, mert éppen hogy csak sikerült kiűzniük a

kenyérfagyümölcs szagát a hálószobákból. Másnap, miután rothadó gyümölcseinket frissel

cseréltük fel, megint megjelentünk a repülőtéren. Valami különös oknál fogva, ismét méretkeznünk

kellett, és a pénzt is újramérték. Véleményük. szerint túlsúlyban voltunk. Ezen a ponton rohantak

meg a súlyos kételyek a mauritiusiak matematikai képességeit illetően, de - bárki bizonyíthatja,

aki csak próbálta - repülőtéri alkalmazottakkal felesleges vitatkozni. Mindenről lemondtunk, kivéve

a ruhánkról, ami rajtunk volt és a hálóinkról, majd leültünk, s jó adagot megettünk értékes

gyümölcskészletünkből. A repülőtér tisztviselőit szemlátomást egyáltalán nem zavarta az a tény,

hogy a súlytöbblet most a hasunkban és nem a banánfürtökben van. Nagy volt a kísértés, hogy

eldobjuk a kenyérfagyümölcsöt Is, de arra gondoltam, orrfacsaró bűze még hasznos lehet, mert

hálóinkba csalogatja a denevéreket, ha ugyan előbb meg nem fulladunk tőle, vagy mi, vagy a

denevérek. Elfogyasztottunk még egy adag banánt, amikor közölték, hogy törlik ezt a járatot is.

- Ha mindez ízelítő a rodriguezi utazásból, akkor aztán a gyomrunknak lőttek - mondtam,

visszaérve a szállodába, ahol újbóli megjelenésünket a. soha véget nem érő szenvedés arckifejezésével

fogadták. Komolyan aggódtam, mert még egy nap késés és törölnünk kellett volna az egész

rodriguezi vállalkozást. Közeledett már európai visszatérésünk ideje. Másnap túlságosan érett

banánunkat és mangónkat frissekkel pótoltuk, majd már vagy századszor fohászt rebegtünk, miért is

nincs légmentesen záródó dobozunk a kenyérfagyümölcsnek, aztán újra kimentünk a repülőtérre.

Nagy műgonddal ismét lemérték a pénzt, meg lemértek minket is, de csodák csodája, ezúttal nem

kellett megennünk poggyászunk felét. Nemsokára egy apró gép fedélzetén találtuk magunkat az

utasok tarka társaságában, akik bizonyos riadalommal és lehangoltsággal nyugtázták a

kenyérfagyümölcs érkezését ebben a szűkös térben. A gépet őrző katonák szétszéledtek, mi meg

gurulni kezdtünk a kifutópályán, aztán felemelkedtünk, és alacsonyan repültünk az élénkzöld

cukornádültetvények foltjai fölött, majd egyre magasabbra emelkedve belerepültünk a jácintkék

égbe, át a zátonyon, a csillogó mélykék Indiai-óceán fölé.

Rodriguez nem egészen 600 kilométerre keletre van Mauritiustól, az Indiai-óceán közepén; a sziget

tizennyolc kilométer hosszú és kilenc kilométer széles a legtávolabbi pontjain. Történelme is érdekes,

faunája pedig még érdekesebb. A remetegalamb is ezen a szigeten fejlődött ki. Ez a különös madár

nem sokkal a dodó után pusztult ki, valószínűleg természetes környezetének elpusztítása és a

kíméletlen vadászat miatt. A remetegalambon kívül szárazföldi óriásteknőcök is éltek a szigeten,

mégpedig szép számmal. Alfred North-Coombes Rodriguezről szóló csodálatos könyvében leírja e

teknőcök kiirtását: „Az óriásteknőc harminc-negyven év alatt fejlődik ki, és háromszáz évig is elélhet.

A fejlődésnek ezt a majdhogynem mesés eredményét csak e szigetek félreeső helye, a természetes

ellenségek hiánya és az ember távolléte miatt tudta elérni." Leguat szerint Rodriguezen olyan sok

teknőc élt, „hogy egy csapatban néha két-háromezret is megszámolhatott az ember; jó száz lépést

lehetett menni a hátukon úgy, hogy nem kellett közben lelépni a földre".

Amikor Mahé de Labourdonnais megérkezett az Isle de France-ra, a teknőcöket már ezrével hurcolták

el Rodriguezről Bourbonra, Isle de France-ra meg a Társaság hajóira. Ez utóbbiak nyakló nélkül

fosztogattak, gyakran sokkal több teknőcöt vittek magukkal, mint amennyire a legénységnek és

az utasoknak szüksége lett volna. Néhány kapitány a Bourbonon adta el a fölösleget, ahol komoly

kereslet mutatkozott, és jó árat fizettek a rakományért. Labourdonnais valósággal kikelt magából:

„Higgye el uram, van még olyan kapitány is, aki Rodriguezről jövet hét-nyolcszáz teknőcöt hoz

magával, de ebből más hajókon még a betegeknek sem jut, mert nem rakodik ki nálunk, inkább

Bourbonon adja el mind, vagy elcseréli csirkéért!"

Labourdonnais nem vezetett pontos könyvelést a Rodriguezről elhurcolt teknőcök számáról

kormányzósága idején. Ez a szám évenként tízezernél aligha lehetett kisebb. Egyik utóda,

Desforges-Boucher, ugyanaz, aki előzőleg a Bourbon-sziget kormányzója volt, és 1725-ben

megpróbált kolóniát alapítani Rodriguezen, pontosabb ember volt. Kormányzósága idején négy kis

hajó szállította a teknőcöket az Isle de France-ra: a Mignonne, az Oiseau, a Volant és a Pénélope.

A teknőcök ezreit hozták minden alkalommal, amint a társaságnak írott egyik jelentés következő

részletéből kiderül:

1759. december 14.

- Az Oiseau megérkezik Rodriguezről 1035 szárazföldi és 47 tengeri teknősbékával. 5000-et rakott

be, de az Isle de France-ig az út nyolc napig tartott, és a rakomány legnagyobb része kárba veszett.

1760. május 15.

- Az Oiseau 6000 szárazföldi teknőcöt hoz és

1760. szeptember 29.

- az Oiseau befut 1600 szárazföldi és 171 tengeri teknősbékával.

1761. május 12.

- A Volant 4000 szárazföldi teknőcből álló rakománynyal köt ki.

1761. december 6.

-- Az Oiseau 5000-es rakományt, ebből 3800 élő teknőcöt hoz.

A pusztításból a királyi haditengerészet is kivette a részét, ha Rodriguez vizein tartózkodott. Például

1761. július 26-án két hajó 3000 teknőcöt rakodott be.

Két és fél órás repülés után megláttuk az elefántcsontfehér tajték kanyargó, örökké mozgó szalagját,

amely a Rodriguez körüli zátony helyét jelölte. Ez a hatalmas korallbástya körülfogta a szigetet,

hatalmas polcot alkotva a mély óceánban; ezen állt a sziget. A zátony helyenként húsz mérföldnyire

volt a sziget partjától, és a hatalmas szelíd, smaragdzöld víztükör, amelyet védett, tele volt kisebb

szigetekkel; ezek itt-ott csak homokdűne nagyságúak voltak, míg máshol elég nagyok, és menedéket

adtak az óriásteknőcöknek meg egy óriás gyíkfajnak is, amely szintén kipusztult már. A

gép bedőlt, és simán leszálltunk a kis repülőtér vörös földjére. A levegőből a sziget kekszszínűnek

és eléggé terméketlennek látszott, bár a völgyekben voltak zöld foltok, és szórványosan másutt is

fakózöld növények. Abban a pillanatban, amikor kiléptünk a gépből, rabul ejtett minket az a

varázserejű bűvölet, amit csak kis, félreeső, napfényes szigeten érez az ember. Átvágtunk a keskeny,

vörösagyag borította felszállóhelyen, és bementünk a parányi repülőtéri váróterembe, amelynek

homlokzatán szívmelengető felirat díszelgett: „Rodriguez köszönti vendégeit". Odabenn,

meglepetésemre, nyitott ablak mögött íróasztalt pillantottam meg, a következő felirattal:

„Bevándorlás".

- Bevándorlás? - kérdeztem Johntól. - Ez meg mit jelenthet? Hetenként egy gép jön Réunionról és három

Mauritiusról.

- Tőlem ne kérdezd - felelte -, talán nem is nekünk szól.

- Kérjük előkészíteni az útleveleket a bevándorláshoz - szólt egy kedélyes rendőr, elegáns zöld

egyenruhában, minden kétséget eloszlatva.

Még szerencse, hogy véletlenül magunkkal hoztuk útlevelünket, mert eszünkbe sem jutott volna,

hogy szükség lehet rá, Rodriguez ugyanis Mauritiushoz tartozik. Ebben a pillanatban

megérkezett maga a bevándorlási tisztviselő; magas, csokoládészínű rodriguezi volt, khakiszínű

egyenruhában. Erősen verítékezett, és jókora nyaláb rakoncátlan aktát cipelt. Komoly, ideges, ráncos

arca mint a vérebé, amely nemrégiben hevert ki egy idegösszeroppanást. Leült íróasztalához,

aktáival leverte a „Bevándorlási tisztviselő" feliratú táblát, majd idegesen ránk mosolygott, s közben

helyére tette a táblát. Felsorakoztunk előtte, buzgón lobogtatva útlevelünket. Biccentett felénk, torkát

köszörülte, majd hadonászva kinyitott egy aktát, amelyben bevándorlási űrlapok voltak a lehető

legostobább kérdésekkel, a születési dátumtól kezdve az öreganyánk térde kalácsáig. A törvény

képviselőjének zord magatartása némiképp megrendült, amikor a nyitott ablakon meleg légáramlat

csapott be, és szétszórta a nyomtatványokat a helyiségben, amelyet jobb kifejezés híján repülőtéri

előcsarnoknak hívtak. Négykézláb mászkálva felszedegettük a nyomtatványokat, ő pedig

szenvedélyesen hálálkodott.

Most még erősebben izzadt, mint az imént. Gömbölyded könyökével a nyomtatványokra

nehezedett, hogy elejét vegye egy újabb szerencsétlen epizódnak, és elvette Ann útlevelét. Nagy

ügybuzgalommal kimásolta születési helyét, idejét, korát és foglalkozását. Mindez simán ment, s.

széles, ragyogó, diadalittas mosollyal adta vissza az útlevelet; olyan ember mosolya volt ez, aki

ura a helyzetnek. Bizakodása azonban korai volt, mert amikor túláradó lelkesedéssel előrehajolt,

hogy elvegye útlevelemet, egy újabb ravaszdi légvonat konfettiként szórta szét űrlapjait a repülőtér

előcsarnokában. Percekig tartott, amíg mind megtaláltuk, és Ann űrlapján addigra már pompás

lábnyom ékeskedett, amellyel a repülőtéri rendőrség egy szolgálatkész tagja bélyegezte le, amikor a

papír elcsúszott előtte a padlón.

Visszahelyeztük hivatalába a bevándorlási tisztviselőt íróasztalánál, aki hálásan fogadta

Ann javaslatát, hogy majd mögé áll, és ráteszi kezét ezekre az elvándorló nyomtatványokra; ő,

a tisztviselő szentelje csak idejét kitöltésüknek. A bevándorlási tisztviselő, papírmunkája terhétől

megszabadulva, most már hivatalának teljes fényében tündökölhetett. Elvette útlevelemet, és úgy

pergette a lapokat csokoládészínű ujjai között, mint valami hétpróbás hamiskártyás. Olyan pillantást

vetett rám, amely szerinte vesékbe látó volt és éles, valójában persze nagyon is szórakoztató, és nem

lehetett komolyan venni.

- Honnan jön? - kérdezte.

Zavarba ejtett a kérdés, mivel Rodriguezt két hétig áztatta az eső, s a mi gépünk volt az első

azóta, ráadásul a miénken kívül nem is volt más gép a repülőtéren. Ha ugyanezt mondjuk a londoni

repülőtéren kérdezték volna tőlem, ahol óránként száz meg száz gép száll le, ott lett volna valami

értelme, de Rodriguezen, ahová maximum négy gép érkezik hetenként, csak amolyan „tükröm,

tükröm, mondd meg nékem" kérdés volt ez. Ellenálltam a kísértésnek, hogy azt mondjam, éppen most

úsztam partra, inkább közöltem, Mauritiusról jövök. Hosszasan tűnődött, törte a fejét a „zoológus író"

bejegyzésen a „foglalkozás" rovatban, minden bizonnyal azt gondolván, hogy ez olyan veszélyes,

mint a CIA vagy az MI (Military Intelligence = Katonai Hírszerzés. (G. A.)), azután nagy nehezen

napirendre tért a „zoológus" fölött, majd lassan és nagy műgonddal rávezette nyomtatványára.

Lebélyegezte útlevelemet, és behízelgő mosollyal adta vissza, én meg utat engedtem Johnnak. Közben

Ann-nak meggyúlt a baja a nyomtatványokkal, mert heves szél kerekedett. De segített neki a

rendőr, aki az imént a cipőtalpával bélyegezte le űrlapját. Eltökélte, hogy a rendfenntartó erők

nem maradhatnak el kötelességteljesítésben a bevándorlási hatóság mögött.

A bevándorlási biztos elvette John útlevelét, és megkérdezte, honnan jön.

- Yorkshire, Anglia - mondta gyanútlanul John, mielőtt megakadályozhattam volna.

- Nem, nem - mondta a bevándorlási biztos, akit megzavart e7 az információözön -, úgy értem, most

honnan jön?

- Ö - mondta John -, hát Mauritiusról.

A bevándorlási biztos ezt gondosan leírta. Kinyitotta John útlevelét, és buzgón kimásolta a születésére

vonatkozó adatokat. Aztán megnézte John foglalkozását, és akkor meglátta a félelmetes, érthetetlen

szót: „herpetológus”. Szeme lecsukódott, arca pedig pánikszerűen rángatózni kezdett. Olyan ember

benyomását keltette, aki évek hosszú során át nap mint nap üvöltve ébred rémálmából, amelyben

felettesei nemcsak a „herpetológus" szó értelmének pontos magyarázatát követelték tőle, hanem e szó

helyes kiejtését is. S most valóra vált ez az álom. Megnyalta szája szélét, kinyitotta szemét, s

idegesen rámeredt a félelmetes szóra, remélve, hogy netán eltűnt. Az érthetetlen, kimondhatatlan

szó ott volt, és kérlelhetetlenül bámult vissza rá. A bevándorlási biztos azonban hősiesen felvette a

harcot.

- Herpa... er... herper... - mondta, és kétségbeesett, segélykérő pillantást vetett a rendőrre. A rendőr

áthajolt a vállán, szemügyre vette a szót, amely zavarba hozta kollégáját, kedélyes arccal, mint

akinek a Times keresztrejtvénye gyerekjáték csupán, majd rátalált a „herpetológus" szóra, s

elbizonytalanodott.

- Herp... herp - nyögte gyámoltalanul, fájdalmas hangon.

- Herpa... herper - szólt a bevándorlási biztos.

- Herp... herp... herp... - így a rendőr.

Úgy hangzott az egész, mint valami ismeretlen és érthetetlen német opera.

Herpetológus - vágtam ki gyorsan.

- Na persze, hogyne - mondta a bevándorlási tisztviselő bölcsen.

- Mi az? - kérdezte őszintébben a rendőr.

- Olyan ember, aki a kígyókat tanulmányozza - magyaráztam.

Megigézve bámulta a szót.

- Azért jött ide, hogy a kígyókat tanulmányozza? - kérdezte végre a rendőr olyan arccal, mint aki

veszedelmes őrülttel társalog.

- Itt nincsenek kígyók - szólt kollégája a hatósági közeg ellentmondást nem tűrő hangján, aki ugyan

soha egyetlenegy kígyónak sem engedte volna meg, hogy áttekergőzzön a bevándorlási hivatalon.

- Hát persze, hogy nincsenek; azért jöttünk, mert denevéreket szeretnénk fogni - mondtam

meggondolatlanul.

Hitetlenkedve bámultak rám.

- Denevéreket? - kérdezte a rendőr.

- A denevérek nem kígyók - jelentette ki a bevándorlási tisztviselő Charles Darwin

arckifejezésével, amint éppen átadja a világnak egész élete kutatómunkájának gyümölcseit.

- Nem hát, tudom - mondtam -, de Mr. Hazeltine, a kormánybiztos meghívására jöttünk, és

denevéreket akarunk fogni. - Biztosra vettem, hogy Mr. Hazeltine, akit sosem láttam, megbocsátja a

tények ártalmatlan meghamisítását. A rendőr és a bevándorlási biztos egyaránt fülét hegyezte a

kormánybiztos neve hallatára.

- Maga ismeri Mr. Hazeltine-t? - kérdezte a bevándorlási biztos.

- Ő kérte, hogy jöjjünk - mondtam egyszerűen.

A bevándorlási biztos rájött, hogy vereséget szenvedett. Nagy ügybuzgalommal és műgonddal

lemásolta a „herpetológus" szót, lebélyegezte John útlevelét, és nyilvánvaló megkönnyebbüléssel

ránk mosolygott. Kezet ráztunk vele és a készséges rendőrrel, ők pedig sok szerencsét kívántak

rodriguezi látogatásunkhoz. Azon töprengtem, miért kell ezeket az egyszerű, egyenes és boldog

szigetlakókat a helyhez nem illő és teljességgel felesleges bürokráciával sújtani.

Beszálltunk a szálloda dzsipjébe, s végighajtottunk a: kanyargós úton, amely lekopott és kiszáradt

tájon vezetett keresztül. Az út széle itt-ott zöld volt, és az omladozó, rozsdás bádoglemezekből

összetákolt kalyibákat porlepte facsoportok, bokrok vették körül. A sofőr bizonygatta, hogy .a

legutóbbi felhőszakadás után kizöldült a' sziget. A kegyetlen napfényben fürdő, száraz, poros tájat

bámulva azon tűnődtem, hogy nézhetett ki az eső előtt.,'

A dzsip bekanyarodott a sziget fővárosa, Port Mathurin egyik főutcájára. Fából és rozsdás

bádoglemezekből épített házikók és boltok szegélyezték az utat, mégis szinte egész hosszában

ragyogott, mint a virágágy, mert tele volt a kikötő világos ruhás népével, akik vidáman

üzleteltek. A dzsip megállt valamivel a kikötő előtt, ahonnan már látszott a dombgerincre épített

szálloda. Alacsony volt, és széles, meredeken lejtős teteje mély, árnyékos verandára bukott, amely

körülfogta az épületet. A verandát széles lépcsőn lehetett megközelíteni, és _. fehérre festett,

bonyolult, kovácsoltvasból készített rácsozat fogta körül teljes hosszában. A verandán elszórtan

asztalok és nagy, nádfonatos székek álltak. A dombtetőre épített szállodából egész Port Mathurint és

az öt kilométerre eső zátonyokat is jól be lehetett látni. Leginkább egy Somerset Maugham-

novellából készített, meglehetősen hatásvadász filmre hasonlított, és a légkör eredetiségének illúzióját

még csak fokozta a szállodához meredeken felfutó ösvény, amelyet nagy bíbor- és narancsszín

virágokkal borított hibiszkuszcserjék szegélyeztek, úgy néztek ki, mintha csak papírból vágták volna

ki őket, és egy kondányi elég szurtos, de nagyon élénk és roppant vendégszerető disznó

kongresszusi gyülekezete lenne odalent, sőt a szálloda körül.

Miután berendezkedtünk és felvettük a kapcsolatot Mr. Hazeltine-nal, a kormánybiztossal - aki

nagyon impozáns, régi házban lakott, fallal körülvett kertjében

hatalmas fák álltak epifitonokkal, kapuját meg roppant harcias ágyú őrizte -, felkerestük Mr. Marie-

t, az erdészeti igazgatóság vezetőjét, ő pedig felajánlotta, hogy autóval elvisz bennünket megnézni

a denevéreket. Azt mondta, a denevérkolónia a Cascade Pigeon (Bukógalamb-völgyben lakik, öt

kilométernyire Port Mathurintól. Úgy vélte, két-három különc a sziget többi részén éli magános

életét, de abban biztos volt, hogy a kolónia zöme a völgyet lakja. Bezsúfoltuk magunkat Land-

Roverébe, és - a fiatal Jean-Claude Rabaude-dal együtt, aki az erdészet dolgozója volt, de egyben

ügyes amatőr természetbúvár is, és Anthony Cheke expedíciójának is segített - elhajtottunk a völgy

felé.

Amikor odaértünk, leparkoltuk a dzsipet, és egy folyómederhez megszólalásig hasonló csapás

mentén lementünk a sziklás, csúszós lejtőn. Az út felét tehettük meg a völgy irányába, amikor

sziklás fennsíkra értünk, ahonnan beláttuk a völgy lejtőjét. Itt a fák elég alacsonyak voltak, úgy hat-

hét méter magasak lehettek, de sok hatalmas mangófa nőtt közöttük. E nagy fák terjedelmes, árnyas,

fényes lombozatában szoktak elülni a denevérek.

Amikor távcsővel megnéztük a fákat, első pillantásra úgy látszott, mintha fura, szőrös,

csokoládébarna és aranyvörös gyümölcsök lógnának róluk, de amikor a denevérek ásítottak és

nyújtózkodtak, mindjárt felismertük a csokoládébarna, esernyőszerű bőrszárnyakat, s a test és a fej

szőrzetét, amely a halvány, csillogó olvasztott arany és a mély rókavörös közötti skála minden

színében játszott. Kétségtelenül a legszínesebb és legszebb gyümölcsevő denevérek voltak,

amelyeket valaha is láttam. Fejük kerek volt, fülük apró, formás, és butuska pofácskájuk a spiccre

emlékeztetett. A kolónia zöme ezen a három mangófán csüngött, míg néhány magános példány a

környező fákon ült el.

Miután meghatároztuk a kolónia helyét, hozzávetőleges pontossággal meg kellett határoznunk a

denevérek számát is. Mivel sok denevér az árnyas mangófák mélyén üldögélt, nem mindig lehetett

látni őket, és a számlálás sem volt könnyű, mert a denevérek az egyik mangófáról a másikra

röpdöstek, vagy a maguk kényelmes módján lerepültek a domboldalon, majd vissza. Először

mind az öten megszámoltuk a kolóniát, majd becsléseink középértékét vettük. Éreztük, hogy

mindez azért erősen hozzávetőleges, mivel jó csomó denevér nem volt a helyén, de még így is

bátorított minket a tény, hogy ketten is többet számoltunk meg, mint Anthony Cheke, amikor két

évvel ezelőtt itt járt.

Jean-Claude szerint - aki meg volt győződve arról, hogy a kolónia lényegesen gyarapodott a

Cheke-expedíció óta - a legmegfelelőbb számlálási idő a reggel, amikor a denevérek

visszatérnek az éjszakai vadászatról és a délidő, amikor a legerősebben tűz a nap. Ilyenkor

ugyanis nagyon csendesek. Mivel még csak tizenegy óra volt, úgy gondoltuk, várunk délig, és

újra megszámoljuk őket. Közben alkalmas helyet kerestünk a háló kifeszítésére, ha esetleg úgy

döntenénk, hogy fogunk néhány denevért.

John találta meg az ideális nyiladékot, egy kis tisztást - szemben a völggyel -, amelyet nagy

fák öveztek; a fákra pompásan fel lehetett akasztani a hálót, és 'a lehető legnagyobb védelmet

biztosították a tűző nappal szemben. Délben, a perzselő hőség csendjében ismét megszámoltuk a

denevéreket. Most nagyon nyugodtak voltak, csak sötét szárnyukat terjesztették ki néha, s

kicsit csapkodtak vele, hogy lehűljenek. Száznál többet számoltunk meg. Nagyon boldog voltam,

de elhatároztam, hogy óvatos leszek, így hát elküldtem Johnt Jean-Claude-dal a völgy másik

oldalára, hogy számolják meg őket még egyszer. Majd - a minden kétséget kizáró bizonyosság

kedvéért - éjszaka is megszámoltuk őket, amikor elrepültek, és másnap reggel ismét. Végső

becslésünk szerint a denevérkolónia százhúsz-százharminc példányból állhatott, ami persze

nem túlzottan nagy szám, de mégis örültünk, mert ez az érték azt jelentette, hogy a kolónia

mintegy harmincöt példánnyal gyarapodott, mióta Cheke megszámolta őket.

Nekibátorodva elhatároztuk, hogy tizennyolc példányt fogunk, ez ugyanis nem veszélyezteti a

kolónia fennmaradását, viszont legalább ennyire volt szükségünk a sikeres tenyésztéshez. Egy vagy

két pár elfogására nem is gondolhattunk, mert sejtettem, hogy - mint a legtöbb kolóniában élő

állatnak - a denevéreknek is érezniük kell saját fajtájuk ösztönző közelségét, hogy sikeresen

letelepíthessük és tenyészthessük őket. Annyian legyenek, hogy kolónia benyomását keltsék, ha még-

oly apró kolóniáét is. Persze más dolog eldönteni, hány és milyen nemű állatot fogjunk, és megint

más sikeresen végrehajtani a feladatot, még ha tudjuk is, hol vannak.

A hadműveleteinkhez választott tisztás körülbelül négyszáz méternyire volt a kolóniától, lefelé a

völgynek, amerre esténként szoktak repülni a denevérek táplálékszerző útjukra. Valójában a tisztás

szintjénél valamivel alacsonyabban vezetett az útjuk, de nagyon bíztam benne, hogy a

kenyérfagyümölcs (jelenleg a szálloda egyetlen vendége) itt aztán megteszi majd a magáét, és felcsalja

szintünkre a denevéreket.

Denevérfogó módszerünk pofonegyszerű volt. Jean Claude és honfitársa segítségével (aki némiképp

lehűtötte rettenthetetlen felfedező ösztönöm hevét, mivel trikóját a „Bírom Kennedy elnököt"

felirattal ékesítette) vagy nyolc sűrű hálót feszítettünk ki a fák közé, s így a hálók egy tizenötször

huszonöt méternyi területen, és jó tíz méter magasságban amolyan öblös teret vagy mélyedést

alkottak. Majd drótsodronyból miniatűr koporsóhoz hasonlító tárgyat csináltunk, gallyakkal sűrűn

álcáztuk, és a hálók középpontjában készenlétbe helyeztük. Ez volt a gyümölcs helye. Miután mindent

megfelelően elrendeztünk, visszahajtottunk a szállodába, gyorsan ettünk valamit, és zseblámpákkal

meg gyümölccsel felfegyverkezve visszamentünk a völgybe, éppen amikor az alkony zöldre váltott,

hogy azután szürkébe forduljon.

A denevérek ébredeztek, készülődtek az éjszakai vadászatra. Most hangosabban viselkedtek,

felröppentek a mangófákról, nyugtalanul röpdöstek körülöttük, majd megint az ágakra telepedtek.

Nyilván nem volt még elég sötét a vadászathoz. Drótbőröndünket jól teletömtük túl érett mangóval,

banánnal és ananásszal, majd bozótvágó késsel a kezemben a kenyérfa gyümölcséhez közeledtem.

Mielőtt tiltakozhatott volna, hosszában kettévágtam, de bárcsak ne tettem volna ilyet. Azt hittem,

ettől a hőn szeretett gyümölcstől nem telik erősebb illat, mint amit már jól ismertem. De tévedtem!

Másodperceken belül alighanem egész Rodriguez bűzlött a kenyérfa gyümölcsétől. Reméltük, hogy -

ha mi nem is - a denevérek méltányolják ezt, és begyömöszöltük a gyümölcsöt a koporsóba, majd az

ágak halotti leplébe jól beburkolva, felvontattuk vagy hat méter magasra, a háló közepébe. Aztán

rejtekhelyet kerestünk a bozótban, ahonnan jól lehetett látni a csapdát, majd letelepedtünk, és

vártunk.

Sajnos, mivel kénytelenek voltunk legtöbb ruhánkat Mauritiuson hagyni, hogy ne legyünk

túlsúlyban, mindannyian rövidnadrágban és rövid ujjú ingben voltunk, ez az öltözék, pedig vajmi

kevés védelmet biztosított Rodriguez szúnyogállományának körülbelül háromnegyed része ellen,

amely csatlakozott hozzánk őrhelyünkön.

Így vártunk, fülünk megtelt a szúnyogok éles, izgatott, barátságos zümmögésével, míg a zöld

alkonyi fény egyre sötétebb szürkébe fordult. Mielőtt teljesen besötétedett volna, a denevérek

felröppentek. Egyesével vagy hármas-négyes kis csoportokban repültek, lefelé a völgynek, Port

Mathurin irányába. Amikor tisztásunk szélén nagy szárnycsattogtatás közepette megjelentek az

égbolton, elképesztően nagynak látszottak, és lassú, nehézkes röptük a Drakula-filmeket juttatta az

ember eszébe. Dicséretre méltó együgyűséggel, se jobbra, se balra nem nézve repültek le a völgynek,

ránk ügyet sem vetettek, de még hálóinkra, sőt az illatos, túl érett csalétekre sem. Csak ültünk ott a

szúnyogok ködébe burkolózva, vakarództunk, s bámultuk a denevérek elhúzó raját. A rajvonal

hamarosan keskeny szalaggá vékonyodott, majd néhány elkésett példány igyekezett szárnyverdesve

a kolónia zöme után. Aztán volt denevér, nincs denevér.

Egyetlenegy sem akadt köztük, amely akár a legcsekélyebb érdeklődést mutatta volna a

kenyérfagyümölcs szagától átitatott tisztásunk iránt.

- Hát ez klassz - szólt John, langaléta alakja teljes hosszában kiemelkedve a bozótból, mint valami

sebzett zsiráf. - Örülök, hogy mégiscsak kijöttünk. Kínozna a tudat, hogy ez a sok szúnyog mind éhen

maradt volna.

- Hát igen. Ez is egyfajta állatvédelmi program. Gondolj csak arra, hány szúnyogot mentettünk meg

az éhhaláltól ma éjjel. A Vadvédelmi Világszövetség egykor majd posztumusz aranyszobrot emel ezen

a helyen természetvédelmi munkásságunk tiszteletére.

- Igazán kedves magától ez a viccelődés - mondta keserűen Ann. - Úgy látszik, nem nagyon izgatja,

hogy megcsípik, de nekem iszonyúan viszket a csípés, aztán megdagad és vörös lesz.

- Sose vesződjön vele - nyugtatgattam -, csak hunyja be a szemét, és gondolkodjék rajta, mit

csinálunk azzal a sok denevérrel, amit majd elfogunk.

Ann gúnyosan dohogott. Pár óra elteltével, amikor már nem jelent meg több denevér és a

szúnyogok is lecsillapodtak valamelyest, haditanácsot tartottunk. Úgy gondoltam, fontos lenne, hogy

valamelyikünk egész éjszakára itt maradjon, hátha visszajön és csapdába esik egy-két denevér. A

hálókat olyan bonyolult módon szereltük fel, hogy nem lehetett leengedni őket, és nem

akartam, hogy a denevérek - ha esetleg nekirepülnek - egész éjjel csak lógjanak a hálón. Rövid

megbeszélés után mindannyian úgy határoztunk, hogy maradunk, s igyekeztünk berendezkedni a

bozótban, amennyire csak tudtunk, miután azt is eldöntöttük, hogy egyikünk őrködik, míg a többi

alszik.

Aztán a kora reggeli órákban rázendített az eső. Minden átmenet nélkül; nem volt dörgés,

villámlás, sem egyéb előjel. Egyszer csak valami iszonyú morajlás hangzott fel, mintha

golyóscsapágy-lavina indult volna útjára, majd megnyíltak a felhők, aztán fékezhetetlen dühvel =

mintha dézsából öntötték volna - ömleni kezdett az eső. Másodperceken belül csuromvizesek lettünk,

és mintha valami vízesés felfakadó forrásában üldögéltünk . volna, amelynek minden esélye

megvolt arra, hogy legalább akkora legyen, mint a Niagara. Az eső, a párás, meleg éjszakával

ellentétben jéghideg volt, csak úgy dideregtünk tőle. A bozótból a fa alá költöztünk, mert az

valamivel több védelmet nyújtott; a lombokon géppuskatűz gyanánt peregtek az esőcseppek, és a

víz patakokban ömlött a fatörzsekről.

Még egy óráig álltuk a sarat, majd egy alaposabb vizsgálat igazolta, hogy az égboltot végestelen-végig

egybefüggő és fekete felhőtakaró borítja, vagyis hát, amennyire meg tudtuk állapítani, a

Bukógalambvölgytől az Indiai-óceánon át egészen Delhiig. Nyilvánvaló volt, hogy egyetlen

öntudatos denevér sem röppen fel ilyen özönvízszerű felhőszakadásban, tehát összepakoltuk

csuromvíz holminkat, és visszamentünk a szállodába, ahol legalább védve voltunk az esőtől és a

szúnyogoktól, no meg szundíthattunk is két-három órát. Elhatároztuk, hogy hajnalban megint

kimegyünk, mert a denevérek akkor jönnek vissza éjszakai vadászatukról, és elképzelhető, hogy

belebotlanak hálóinkba.

S hajnalban, zsibbadtan és félálomban, ott kuporogtunk már a hálók alatt, a különös zöld fényben. Az

egész erdő melegszagot árasztott, amely olyan édeskés is volt, mint a gyümölcsös sütemény,

amikor frissen kiveszik a kemencéből. A napégette és esőáztatta föld, moha és lombozat szaga

éppen elég erős volt, de ezt a finom illatösszhangzatot is túlharsogta a hat méter magasságban lógó

kenyérfagyümölcs bombardonja. Az ég kivilágosodott, és ismét megjelentek a denevérek, lankadt

szárnyverdeséssel igyekeztek vissza helyükre az ágakon. Jó néhány elrepült már előttünk,

amikor, nagy izgalmunkra, páran letértek a „légi folyosóról", és gyanakodva, de érdeklődőn

körözni kezdtek a tisztás felett, mielőtt elszálltak volna a mangófa felé. Az érdeklődés nyilvánvaló

jeleitől felbátorodtunk; és a nap folyamán még több hálót húztunk ki a fák között, hirtelen jelentkező

felhőszakadások ösztönző erejétől sarkallva.

Két segédünk az erdészeti igazgatóságtól, akiket mélységesen megrendített az a tény, hogy az utóbbi

nyolc év leghatalmasabb rodriguezi felhőszakadásait a szabadban vészeljük át, botokat és

banánleveleket vágott, és a bozótban, jól eldugott helyen, kis banánlevél kunyhót épített nekünk,

amelyet egy kongói pigmeus főúri lakosztálynak tekinthetett volna. Ajándék lónak azonban az

ember nem nézi a fogát, és ha John lába félig ki is lógott belőle, a kunyhó aránylag megfelelő

védelmet biztosított az időjárás ellen.

óvatosságból meglátogattuk az elmaradhatatlan kínai üzleteket Port Mathurinban - más bolt nem is

nagyon volt -, és vettünk néhány műanyag lepedőt meg olcsó takarót. Amikor leszállt a sötétség, és a

denevérek megint elrepültek mellettünk, hosszas vita után úgy döntöttünk, hogy Ann visszamegy a

szállodába, jól kialussza magát az éjjel, s hajnalban megint kijön. El is ment. John meg én pedig

banánlevél kunyhónkban megvetettük hevenyészett ágyunkat a műanyag lepedőkkel és olcsó

takarókkal, s elrendeztük felszerelésünket: jó adag szendvicset meg csokoládét, egy termosz teát,

zseblámpákat, és egy csomó apró, de nagyon szép, fonott kosarat, amelyet itt tante-nak hívnak, és ez

a termék Rodriguez fő exportcikke. Reméltük, hogy ezekbe zárhatjuk majd a denevéreinket. Sorsot

húztunk, kié az első őrség; én nyertem, boldogan összegömbölyödtem hát, és nagyon hamar el-

aludtam.

Amikor rám került az őrködés sora, kicsit körülsétáltam a tisztást, hogy kinyújtóztassam a lábam. A

föld és a növényzet még teljesen át volt itatva nedvességgel, bár az eső már néhány órával azelőtt

elállt, a levegő pedig meleg volt és olyan párás, hogy az ember minden lélegzetvételnél úgy érezte,

a tüdeje - mint a szivacs - szinte beissza a nedvességet. Az elhullott, szanaszét heverő, korhadó ágakon

megszámlálhatatlan apró, foszforeszkáló gombát láttam, amelyek világos zöldeskék fénnyel

ragyogtak, úgyhogy az erdő talajának ez a része olyan volt, mint egy kivilágított város látképe éjjel

Felszedtem néhány ilyen gallyat meg kisebb ágat, és kiderült,. hogy tíz-tizenkét ilyen világító

gomba fényénél egész jól lehet olvasni, ha az ember a fényforrást elég közel tartja a laphoz.

Itt történt, hogy míg olvasni próbáltam a gombák fényénél,. különös hangot hallottam, amely

mintha a kunyhónk mögül, az erdő mélyéről jött volna. Elég hangos, reccsenésszerű zaj volt. Valami

különös okból engem egy nagyon erős ember kezében összeroppanó gyufásdoboz reccsenésére

emlékeztetett. Vonakodva- ugyan, de mégiscsak el kellett ismernem, nem valószínű, hogy a

rodrigueziek, akármilyen hóbortosak is, hajnali háromkor a csuromvíz erdőben mászkálnának

gyufásdobozokat ropogtatva. Fogtam hát a zseblámpát, és kibotorkáltam a roskatag kunyhóból,

hogy egy kis szemlét tartsak. Nem volt ehhez szükség oly rettenthetetlen bátorságra, mint gondolni

lehetne, mivel Rodriguezen nem élnek veszedelmes állatok, leszámítva persze az embert. Gondosan

megvizsgáltam az erdőt a kunyhó mögött, de semmiféle olyan élőlényt nem találtam,

amelynek természetes hangja az összeroppantott gyufásdoboz neszére emlékeztethetett volna, és a

legvérszomjasabb állat, amivel találkoztam, egy lepke volt amely zseblámpám dobozába próbált

bejutni nagy igyekezettel. Visszamentem a kunyhóba, és elgondolkodva leültem. Azon tűnődtem,

fogunk-e reggel denevért. Az idő egyre fogyott, s vívódtam, ne vigyük-e a hálókat közelebb a

kolónia székhelyéhez. Amint ezen a kérdésen rágódtam, a reszelős gyufásdobozhang ismét megütötte

a fülemet, de ezúttal sokkal közelebbről és több különféle irányból. John felébredt, felült az

ágyán, és rám bámult.

- Mi ez? - érdeklődött álmos hangon.

- Halvány fogalmam sincs, de már vagy tíz perce hallani. Az előbb körülnéztem, de nem láttam

semmit.

Ebben a pillanatban a ráspolyos nesz sortűz, erejével hangzott fel, és a kunyhó falai meg teteje szinte

megrendültek belé.

- Mi a jó isten lehet ez? - kérdezte John.

Zseblámpámmal rávilágítottam a banánlevél tetőre, és láttam, hogy remeg és inog, mintha

földrengés lenne. Mielőtt bármi értelmeset művelhettünk volna, beomlott az egész, és az óriáscsigák

valóságos áradata zúdult a nyakunkba. Akkorák lehettek, mint egy kisebb alma. Kövérek és

nedvesek voltak, csak úgy csillogtak a zseblámpa fényében, s lustán araszolva, érdekes nyálkamin-

tát hagytak maguk után ágyainkon. Tíz percig tartott, míg megtisztítottuk a kunyhót a hívatlan

puhatestűektől, és rendbe hoztuk a tetőt. John összegömbölyödött, és megint aludni próbált, én meg

azon tűnődtem, hátha a denevérek ugyanúgy éreznek a kenyérfagyümölcs iránt, mint én, és éppen

ezért nem aratunk sikert. John egy óra múlva felébredt, és kijelentette, hogy éhes.

- Azt hiszem, eszem egy-két szendvicset. Megdobnál vele?

Felkattintottam a zseblámpát, és a kunyhó sarkába világítottam, ahol raktárkészletünket

halmoztuk fel. Megdöbbenéssel láttam, hogy az összes óriáscsiga, melyet üggyel-bajjal kiűztünk a

kunyhóból, most ámbraszínű, csillogó halomba gyúlt szendvicseinken, és nagy csendesen,

alattomban, jó étvággyal eszegeti a kenyeret. Egy félig fejlett, csillogó bundájú, fehér mancsú,

szürke patkány - amelynek pofácskáját őserdőnyi bajusz díszí tette - szekundált nekik. A

csigák nem zavartatták magukat a zseblámpafénytől, és vidáman majszolták elemózsiánkat, de a

patkány rosszabb idegállapotban volt. Amikor a sugárkéve elkapta, egy pillanatra jéggé dermedt,

csak, a szeme forgott és a bajusza reszketett, majd átható szoprán sikolyt hallatott, megfordult, és

mint a nyíl, beiramodott a takaróm alá. Valószínűleg meg volt győződve arról, hogy ott az isten

tudja micsoda biztonságban van, és csak nagyon nehezen tudtam kilakoltatni, még az ágyamat is

darabokra kellett szedni. Miután kirugdostam a kunyhóból az erdőbe, igyekeztem megmenteni a

szendvicsek maradékát a csigáktól. John kiválogatta a még ehetőket, én pedig még egyszer a tisztás

széléig űztem a csigákat. John egy óra múlva ismét felébredt, és kijelentette, hogy még mindig éhes.

- Nem lehetsz éhes - mondtam -, egy órája etted meg a szendvicseket.

- Csak amit a csigák meghagytak - felelte John morgolódva. - Kétszersült nincs? Kétszersült jó

lenne, egy csésze teával.

Sóhajtva kattintottam fel a zseblámpát, és legnagyobb megrökönyödésemre kis konyhánkban az

előbbihez hasonló jelenetnek lehettem tanúja. A csigák - no meg barátom, a patkány is -

visszaszivárogtak, és lakmározták a kétszersültet. Amikor a sugárnyaláb megvilágította, megint

hisztérikusan felüvöltött, majd beásta magát az ágyba, a takaróm alá; ezúttal megpróbált a nadrágom

alá is bemászni, talán úgy vélte, hogy ott még nagyobb biztonságban van. Határozott modorban

űztem vissza az erdőbe, utána hajigáltam a csigákat, és élelmiszerünk maradékát John oldalára tettem

át a kunyhóban. Most már rajta volt a sor, hogy meghitt kapcsolatba kerüljön a patkánnyal. Akkorra

azonban már alaposan kiment az álom a szemünkből, nem tudtunk elaludni, csak ültünk ott, és

egyik témáról a másikra csapongva beszélgettünk, várva a hajnalt. Valamivel virradat előtt

hallottuk, hogy Ann botorkál felénk az erdőben.

- Fogtatok valamit? - kérdezte, amikor megérkezett.

- Nem - feleltem -, csak csigákat meg egy patkányt. De ha kivilágosodik, lehet, hogy találunk majd

valamit.

Az égbolt fokozatosan kankalinsárga színt öltött, és már egész erős volt a fény, amikor elhagytuk

csigarágta kunyhónkat, és lementünk a fák között kifeszített hálóinkhoz.

- Képtelen vagyok megérteni, miért nem jönnek - mondtam. - Ezt a rohadt kenyérfagyümölcsöt még

Chicagóban is érzik, ez biztos!

- Tudom - mondta John -, és azt hiszem, hogy...

De soha nem derült ki, mit hisz, mert egyszer csak előrehajolt, és feszülten figyelt valamit.

- Mi az? - kérdezte a homályba mutatva. - Alighanem van valami a hálóban. Csak nem denevér?

Mindannyian meresztgettük a szemünket a fák irányába, ahol muszlinkendő-finomságú hálóink

eltűntek a fák és az árnyak között.

- Igen - szólt izgatottan Ann -, látom. Biztosan denevér.

- Azt hiszem igazatok van - mondtam. - De hogy az ördögbe kerülhetett oda anélkül, hogy

észrevettük volna?

Abban a pillanatban egy denevér repült be a tisztásra, gyorsan és gyanakvóan körülkémlelt,

aztán elrepült, mintegy közeledésének tökéletes hallhatatlanságát demonstrálva, ezenkívül azt

is, hogy a kunyhónkból, amely kicsit feljebb volt a domboldalon, nem vehettük észre, mert amikor

berepült a tisztásra, már el is tűnt a bizonytalan árnyak között.

Már majdnem teljesen kivilágosodott, minket meg nagy izgalom kerített hatalmába, mert nem is egy,

hanem tíz denevért láttunk a hálóban. Enyhén szólva örömmámorban úsztunk, mert azt hiszem,

titokban mindannyian úgy éreztük, hogy nincs valami nagy esélyünk.

A denevérek mozdulatlanul lógtak a hálón, és mivel nem igyekeztek fejvesztetten szabadulni,

elhatároztuk, hogy várunk egy darabig, hátha fogunk még néhányat, s csak aztán szabadítjuk ki

őket. A következő félórában több denevér berepült a tisztásra, de nagyon óvatosak voltak, és

túlzottan magasan repültek, ezért nem akadtak fenn hálóinkon. Idővel aztán rájöttünk, hogy nem fo-

gunk többet, így hát készenlétbe helyeztük tante-jainkat, és nekiláttunk a rabul ejtett denevérek

kiszabadításának.

Először is a nemüket állapítottuk meg. Bosszankodva vettük tudomásul, hogy valamennyi hím.

Közelről még csodálatosabbak voltak, mint messziről, mert a hátuk-. halvány mogyorószínű és

rókavörös volt, a válluk és a hasuk pedig csillogó aranyszínű. Koromfekete szárnyuk olyan finom

és puha tapintású volt, mint a zergebőr. Apró, vicces, dundi, aranyszínű pofácskájukkal, halvány

szalmasárga szemükkel fura, morcos, miniatűr repülő játékmackókra hasonlitottak. Az apró szemű

háló kitett magáért, és a denevérek finom szárnya alaposan belegabalyodott; miután vagy negyedórát

piszmogtunk egyetlen szárny kiszabadításával, de még akkor sem sikerült, feladtuk a küzdelmet, és

egyszerűen kivágtuk az állatokat a hálóból. De még ezt is nagyon óvatosan kellett csinálnunk,

nehogy, megvágjuk vagy eltépjük a finom szárnylemezt, másrészt pedig a hálóban sem akartunk

túlzottan nagy kárt tenni.

Nehéz munka volt, amit a denevérek dühe nem könynyített meg; ugyanis minden alkalmat

megragadtak, hogy tűhegyes fogaikat az elővigyázatlan ujjakba mélyesszék. De végül

valamennyit kivágtuk, és nem is tettünk túl nagy kárt a hálóban, majd mindegyik denevért

külön egy-egy tante-ba helyeztük. Aztán nekiláttunk a hálójavítás vesződséges munkájának, hogy

megint kifüggeszthessük őket. Akkor megérkezett két segítőtársunk, hogy átvegyék a nappali

ügyeletet, és remekül szórakoztak a házikó és a szendvicsevő csigák történetén. Újjáépítették

banánlevél kunyhónkat. Megígértük, hogy este visszajövünk, aztán diadalmenetben szállítottuk

denevéreinket Port Mathurinba.

A helyi iskola rendkívüli nagylelkűséggel vadonatúj osztálytermet ajánlott fel nekünk - amelyet a

tudásra szomjas rodriguezi ifjúság még nem vett birtokába -, ebben tarthattuk denevéreinket. A

tanterem mérete hatszor négy méter volt, újonnan festették és díszítették, a mi szempontunkból

pedig kifejezetten ideális volt, azaz nagyszerűen lehetett denevéreket tartani benne. :Körberaktuk

egész csomó ággal, meg különféle dróttálcákat aggattunk a falakra, amelyeken mauritiusi

készletünkből valóságos gyümölcshegyeket helyeztünk el. Elhatároztuk, hogy a hímeket szabadon

hagyjuk a szobában, a nQstényeket pedig - ha lesznek - a tante-okban tartjuk. De még mielőtt

nőgyűlölőnek ítélnének engem, gyorsan megjegyzem, hogy ez a látszólagos méltánytalanság csupán

annak a ténynek tulajdonítható, hogy a nőstények sokkal értékesebbek volnának számunkra, mint a

hímek, így hát velük óvatosabban kellene bánnunk.

Késő délután visszamentünk az irtásra, a denevéreket hűségesen figyelő, embereinkhez. Az

elhaló kora esti fényben felkapaszkodtunk őrhelyünkre, és figyeltük a kolóniát. Nem volt nagy

mozgás, bár a denevérek nyugtalanul és éberen aludtak, nagy szárnycsapkodás közepette

gyakran változtatták helyüket, rendkívül ügyesen, a szárnyaikon levő horgokkal kapaszkodva az

ágakba. Csak nagy néha röppent fel egy-egy, lustán körülszárnyalt, majd visszatért régi helyére,

vagy újat keresett magának. Egészében véve a kolónia nagyon csendes volt; néha ugyan civakodás

tört ki, ha valamelyikük túlságosan közel került alvó társához, de ez csak ritkán fordult elő.

Volt azonban a kolóniában egy denevér, amelyet aztán egyáltalán nem lehetett csendesnek nevezni.

Kövér kölyök volt, elneveztük Ambrose-nak. Az anyja éppen elválasztotta, ő viszont nem

nagyon örült ennek. Bár majdnem akkora volt, mint az anyja, nem látta be, miért ne

csimpaszkodhatna rá, ahogy mindig is tette, vagy miért ne szophatna, amikor éppen kedve

szottyan. Anyja azonban határozott volt, és a kölyök állandó nyűgösködését szörnyű volt hallgatni.

Rikácsolva, izgatottan üldözte szerencsétlen anyját ágról ágra, megpróbált a szárnyain levő

horgokkal beleakaszkodni, és szörnyű dühkitöréseket produkált, ha ez nem sikerült. Iszonyatos

lármája csak akkor csillapult, amikor anyja már nem bírta idegekkel, elrepült, és kicsit messzebb,

másik fán telepedett le. Ambrose akkor kissé lecsendesedett, de csak azért, mert minden erejével

arra összpontosított, hogy utána repülhessen. Végül sikerült is neki, és alig pihente ki az utazás

fáradalmait, máris elölről kezdte a nyafogást és erőszakoskodást.

- Micsoda rémes denevér – mondta Ann -, jól eldöngetném, ha az enyém lenne.

- Iskolába kéne járatni - szólt szakértelemmel John.

- Inkább javítóintézetbe küldeni - rukkolt ki az ötlettel Ann.

- Én csak abban reménykedem, hogy valami szerencsés véletlen folytán nem kapja el a háló. De ha

mégis, elengedjük, még ha nőstény, akkor is - mondtam.

- Nagyon helyes - mondta John -, képzeljétek csak el, ahogy egész nap körülöttünk sivalkodik.

Amikor besötétedett, levonultunk banánlevél otthonunkba, és az éjszakát néhány ragaszkodó

óriáscsiga, pár millió szúnyog, valamint egy-két harcias százlábú társaságában töltöttük. A patkány

nem tette tiszteletét, és csak arra gondolhattam, hogy, idegösszeroppanássál bajlódva az üregében

maradt. Reggel kiderült, hogy két újabb denevért fogtunk, és ezek, legnagyobb örömünkre,

nőstények voltak. Kivágtuk őket a hálóból, és óvatosan a tanterembe szállítottuk, ahol tegnap

ejtett foglyaink már nagyon jól berendezkedtek. A padlón vastagon állt a guanó, és mindenütt

gyümölcs volt, bárhová nézett az ember.

Másnap két órakor kellett volna elrepülnünk Mauritiusra, ami annyit jelentett, hogy

denevérállományunkat még másnap reggel ki kellett egészíteni. Még egy dobá sunk volt

tehát, azután menni kellett. A hajnal zöld fényénél nagy örömmel láttuk, hogy tizenhárom dene-

vért fogtunk, köztük annyi nőstényt is, amennyire szükségünk volt. Összesen huszonöt denevért

fogtunk; hét hímet elengedtünk. Kiszabadítottuk a tizenhárom denevért a hálókból, és mindegyiket

külön tante-ba tettük, összehajtogattuk a hálókat, majd még egyszer, utoljára felkapaszkodtunk a

sziklás ösvényen, kifelé a Bukógalamb-völgyből.

Elmenőben még hallottuk, hogy Ambrose keservesen rikácsol az anyja után. Ez volt az a denevér,

amelyik eldöntötte, hogy nem hal ki, bármi történjék is!

A tanteremben meg kellett vizsgálnunk az összes hím denevért, hogy megfelelő arányban

válogathassuk ki a teljesen felnőtt és a fiatal hímeket, mert kolóniánkban egyensúly kialakítására

kellett törekednünk az életkor szempontjából is. Miután ezzel elkészültünk, összegyűjtöttük a

felesleges hímeket a tante-okban, és kocsin kivittük a Bukógalamb-völgy bejáratához, ahol

elengedtük őket. Jó magas megfigyelőhelyet választottunk, és a denevéreket egyenként a

levegőbe hajítottuk. Mind a völgy felső vége felé repültek, a kolónia irányába. Alig fújt egy kis

szellő a völgyben, és - érdekes módon - a széllel szemben repülő denevérek mégis nagyon nehezen

küzdöttek meg vele, útközben gyakran pihenniük kellett a fákon. Arra gondoltunk, három-,

négynapos, esetleg egyhetes ciklonban vajon mi lenne velük.

Végül valamennyi denevérünk benne volt a maga tante-jában, és kihajtottunk a repülőtérre. A

bevándorlási tisztviselő és a rendőr kedélyesen búcsút intett, amikor fura rakományunkat

beraktuk a gépbe. Gurulni kezdtünk a poros kifutópályán, aztán felszálltunk, és alacsonyan

elrepültünk a zátony felett. Sajnáltam, hogy el kell hagynom Rodriguezt; mert abból ítélve, amit

láttam belőle, csodálatos és romlatlan sziget benyomása alakult ki bennem. Reméltem, hogy sokáig

megmarad ilyennek, mert ha egyszer a turisták kiszimatolják hollétét, hát ugyanolyan gyászos

véget ér, mint annyi más csodaszép hely a földkerekségen.

Mauritiusra való érkezésünk után elvittük kocsival a denevéreket a Fekete-folyóhoz, a

madárházakba, amelyeket Dave már előkészített nekik. Nagyon jól utaztak, és mindjárt le is

telepedtek a madárházban fejjel lefelé, halkan „cserregtek" egymás közt, és komoly érdeklődést

árultak el a változatos étrend iránt, amelyet Dave állított össze nekik. A siker fényében sütkérezve

mentünk vissza a szállodába, megfürödtünk, és elmentünk vacsorázni. Amikor a desszertre került a

sor, Horace megkérdezte, mit szeretnék.

- Hát, mit tudna adni? - érdeklődtem óvatosan, nehogy most is bemenjek a csőbe, mint a rák

esetében.

- Szép gyümölcsöt, uram - mondta.

Ránéztem. Nem adta jelét, hogy ugratni akarna.

- Milyen gyümölcsöt? - kérdeztem.

- Nagyon szép, érett kenyérfagyümölcsöt kaptunk, uram - szólt lelkesen. Sajtot ettem.

5..Az elvarázsolt világ

A szállodai lakosztály nappalijának franciaablakain túl tágas, hűs veranda helyezkedett el. Ha erről a

verandáról kilépett az ember, s megtett vagy húsz métert a durva fűvel benőtt terepen, amelyet

vasfák tarkítottak a szélben sugdolózva, mint a szerelmesek, széles, zúzmarafehér partszakaszra ért,

amely egész hosszában nyakláncként hullámzott a színes kagylóhéjtól meg a törött koralldarabkáktól.

Távolabb látszott a fehér és viharosan tajtékzó zátony, azon túl pedig az Indiai-óceán fenséges

kékje. A fehér, törékeny korallok temetőjétől tarkított part és a habtajték-virágágyban nyugvó,

széles zátony között volt a lagúna. Jó néhány száz méteres tükörsima, gyémánttiszta, pillangókék

víz, amely a földkerekségen egyedülálló elvarázsolt világot zárt magába.

Minden természetbúvár, akinek megadatott a szerencse, hogy utazhat, átélte már az elragadtatottság

túláradó érzését az élet szépsége és bonyolult mivolta láttán, meg a lehangoltságét is, hogy mennyi

mindent lehet látni, megfigyelni és tanulni, de a világhoz, a rejtélyek valóságos paradicsomához az

emberi élet mennyire méltatlanul szűkre szabott. Akkor érezzük mindezt, amikor trópusi esőerdők

szépségével, gazdagságával és változatosságával találkozunk; a katedrális-útvesztőben száz meg

száz különböző fa vár ránk, s mindegyiket az orchideák, fán lakó növények valóságos kertje

borítja, kúszónövények indái szövik át; rengeteg faj kusza szövedéke, s az ember már-már nem is

hiszi, hogy ilyen sokféle faj létezhet. Akkor érzi mindezt, amikor első ízben látja az egymás mellett

élő emlősök nagy tömegét vagy a madarak hatalmas, nyugtalan sokadalmát. Akkor érzi, amikor

látja, hogy kel ki a pillangó a bábjából vagy a szitakötő a lárvájából; amikor megfigyeli a sokféle

változatos udvarlási módot, a szertartásokat és tabukat, amelyek hozzájárulnak a fajok

fennmaradásához. Akkor érzi, amikor a szeme előtt egy fadarab vagy levél egyszer csak rovarrá

változik, vagy csíkos árnyékfolt zebracsordává. Akkor érzi, amikor hatalmas delfincsapatot lát amint

a végtelennek tűnő láthatárig szertelenül szökellve rója mérhetetlen kék világát; vagy amikor a

mikroszkopikusan apró pók áttetsző, látszólag soha véget nem érő szálat bocsát ki törékeny testéből,

hogy aztán ezen közlekedjék, amikor légi felfedező útra indul környezete tágas világában.

De van egy olyan, talán az összes többit felülmúló élmény, amiben minden természetbúvárnak

életében legalább egyszer részesülnie kellene, és ez a trópusi zátony felfedezésének bámulatba ejtő

és alázatot parancsoló élménye. Ez valóban majdnem minden érzékszervét igénybe veszi az

embernek, sőt úgy érezzük, hogy még rejtett érzékszerveket is működésbe hoz. Hallá változunk,

és annyira halszerűen hallunk, látunk és táplálkozunk, amennyire emberi lény csak képes;

ugyanakkor madárrá is változunk, a tenger legelői és erdői felett keringő, suhanó, időnként le-

lecsapó madárrá.

Ezt a nevezetes élményt akkor ízleltem meg először, amikor a Nagy-korallzátonynál voltam

Ausztráliában, de akkor sajnos csak búvárszemüvegünk volt, pipánk nem, és a szemüvegem alá

szivárgott a víz. Enyhén szólva felcsigázta az érdeklődésemet, mert alattam ott volt ugyan a

varázslatos, sokszínű világ, de csak villanásnyi időre tudtam szemügyre venni, ugyanis minden

attól függött, milyen sokáig tudom visszatartani a lélegzetemet, és mennyi idő alatt telik meg vízzel a

szemüvegem. A víz alatti világnak ezeket a gyötrelmesen szép felvillanásait azonban emlékezetembe

véstem, és elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal tüzetesebben szemügyre veszem. Az

alkalom Mauritiuson érkezett el, mert a Le Morne Brabant Szállodában a lagúna és a zátony a szó

szoros értelmében az ajtóm előtt volt. Közelebb már csak akkor lehettem volna hozzá, ha vízre teszem

az ágyamat.

Az első nap reggelén csináltam magamnak egy csésze '' teát, és kivittem a verandára néhány apró,

édes mauritiusi ananásszal együtt. Csak ültem ott eddegélve, és a csónakokat néztem távolabb a

parton; mindegyiket jókötésű, csillogó szemű, hosszú hajú halász kormányozta. Mindenféle színű

volt közöttük, a bronzbarnától a koromfeketéig, és oly káprázatosan színes ruhákat hordtak, hogy

mellettük még a kertben ékeskedő hibiszkusz- és bougainvillea-virágok is elszégyellhették volna

magukat. Minden csónakot hófehér koralldarabokkal, sokszínű, leopárdpettyes kagylópénzzel

(A kaurikagylók (porceláncsigák) számos faját régen fizetési eszközként - kagylópénz -

használták. Thaiföldön és Bengáliában még a 19. században is a pénz szerepét töltötte be. (A

szerk.)) és kúpos csigával raktak meg. A csónakok peremén botokra akasztva a szivárvány minden

színében csillogó kagylóhéj nyakláncok csüngtek. A nap éppen kiemelkedett a szálloda mögött a he-

gyek közül. Kobaltkékre színezte az égboltot és a láthatárt, bearanyozott néhány terebélyes fehér

felhőt, amelyek lassan, hajórajként vitorláztak az égen, éles, fehér, sziporkázó fénybe vonta a

zátony tajtékját, és a sima, csendes lagúnát átlátszó zafírkékre festette.

Majdnem ugyanabban a pillanatban, amikor leültem a verandán, az asztalomat szinte elborították a

madarak; égtek a vágytól, hogy megoszthassák velem reggelimet. Voltak ott takaros fekete és

csokoládészín tollú, banánsárga csőrű és ugyanolyan szemű mejnók, daloló pintyek; a nőstények

finom levélzöldek és halvány vajsárgák voltak, a hímek ezzel szemben harsány kénsárgák és feketék;

a barkós bülbülök színe fekete és fehér volt, szemrevaló pofaszakálluk skarlátszínű és a farkuk rikító.

Mindannyian ittak egyet a tejesköcsögből, eldöntvén, hogy a tea túl meleg, aztán csak üldögéltek,

epekedve bámulták a gyümölcsömet. Kifacsartam az utolsó cseppeket is az ananász héjából, és az

asztalra tettem a héj maradékát, amely hamarosan el is tűnt a civakodó, zsivajgó madársereglet

alatt.

Megittam a teámat, fogtam a búvárszemüveget meg a búvárpipát, és lassan lementem a partra.

Elértem a homokot, és a kísértetrákok (olyan átlátszó testű állatok, hogy amikor megállnak és

mozdulatlanná dermednek, szinte láthatatlanok) már iszkoltak is visszafelé a hullámzó homokon a

biztonságot jelentő üregeikbe. A lagúna peremén a tenger olyan finoman paskolta a fehér homokot,

ahogy a kiscica nyaldos egy tányér tejet. Besétáltam a vízbe bokáig, amely olyan meleg volt, mint

egy langyos fürdő.

Lábam körül, a homok felszínén különös ábrák voltak, amelyek úgy néztek ki, mintha valaki

végigsétálva a sekély vízben, száz meg száz tengeri csillag kusza körvonalait karcolta volna a homokos

fenékbe. Karjaik egymáshoz értek, olyanok voltak, mint valami különös csillagkép. A legnagyobb

fesztávolsága harminc centi lehetett, a legkisebbé meg amolyan csészealj méretű.

Mivel nagyon izgattak ezek a kísérteties, homokból való tengeri csillagok, próbaképpen az egyik alá

dugtam az ujjam, és felfordítottam. Jól megtermett, halvány téglarózsaszín - fakófehér és vörös

szemcsékkel sűrűn borított - tengeri csillag evickélt lassan a felszínre, lerázva magáról a vékony

homokréteget. Jóllehet lágynak és bársonyosnak látszottak, mint csillagdísz a karácsonyfa tetején,

tapintásuk érdes és kemény volt, akár a smirglié. Amelyiket lábujjammal olyan gorombán kiűztem ho-

mokágyából, egy bágyadt cigánykereket írt le a tiszta vízben, és leszállt a fenekére, a hátán landolva.

Alsó része halványsárgás, elefántcsontszínű volt, mindegyik karján mély horony, ami úgy festett,

mint valami nyitott cipzár. Ebben a horonyban millió meg millió apró, úgy négy milliméternyi

lábacska volt, amolyan finom csápok, amelyek lapos szívókorongban végződtek. A csillag minden

lábát külön tudta használni, és a hornyokban mindig nagy volt a mozgás, a csápok folyton

kinyúltak és összehúzódtak, olyan felület után kutatva, amelyen a szívókorongok

megkapaszkodhatnának.

A tengeri csillag egyik karjának hegyét teste alá támasztotta, s mivel nem talált semmit, ebből

valószínűleg arra következtetett, hogy fejjel lefelé áll. Finoman, lazán, egyre jobban meghajlította a

letámasztott kart. Az állat ugyanakkor a letámasztott kar melletti két másik kart is maga alá

hajlította, és a háromszöget alkotó karokat megfeszítve lassan, finoman emelkedni kezdett. A teste

ellentétes oldalán levő ágak felfelé kunkorodtak, majd kiterültek, mint a kéz ujjai, és a test

hamarosan függőleges helyzetbe került,. mint valami kerék, melyet a mind merevebb karok

támasztottak alá. A túlsó oldalon levő karok most széttárultak, a test pedig lassan, finoman

süllyedt feléjük, mint a jógi egy bonyolult és csodaszép ászana után. A test szabályos helyzetbe

került; a tengeri csillagnak már csak a lenn maradó karjait kellett kihúznia maga alól. Az állat az

egész műveletet a lassú mozgás olyan finomságával vitte véghez, hogy a látvány minden balett-

táncosnak könnyet csalt volna a szemébe.

Ekkor azonban a tengeri csillag olyasvalamit tett, amit a világ legtehetségesebb balett-táncosnője sem

tudott volna utánacsinálni. Ott feküdt a homokban, aztán egyszeriben eltűnt. Eltűnt a szemem elől,

és csak testének bizonytalan körvonalait hagyta maga után - enyhén kidomborodva a homokból.

Természetesen az történt, hogy míg a tengeri csillag látszólag mozdulatlan maradt, száz meg száz

láthatatlan apró lábát belefúrta a homokba, aztán egyszer csak elsüllyedt, a fehér szemcsék pedig

rászóródtak, és betakarták. Attól a pillanattól kezdve, amikor kivettem a homokból, addig, amikor

eltűnt, nem telhetett el két percnél hosszabb idő.

Azért jöttem a lagúnához, hogy lemerüljek és kiússzak a mély vízbe, de már öt percet eltöltöttem a

kísértetrákok megfigyelésével, öt percig csodáltam a partra vetett, nyaklánchoz hasonló kagylókat,

és két percig álltam a bokáig érő vízben, csodálattal bámulva a nyilvánvalóan guru tengeri

csillag homoknirvánáját. A csónakjukban vidám papagájként gubbasztó halászok ezalatt ugyanazzal

a mohó érdeklődéssel figyeltek engem, amellyel én tüntettem ki e partszakaszt. Kíváncsiságukat

azonban ügyesen leplezték, és meg sem kísérelték, hogy felkeltsék érdeklődésemet árujuk iránt,

ellentétben más országok kufáraival, akik igencsak terhére vannak az embernek. A mauritiusiak

ehhez túlontúl udvariasak. Integettem nekik, és ők széles mosollyal mindannyian visszaintegettek.

Elhatároztam, hogy nem vesztegetek itt több időt, begázoltam derékig a vízbe, feltettem a

szemüvegem, és a víz alá merültem, hogy megnedvesítsem a fejemet és hátamat, ekképp védekezve

valamelyest a nap ellen, amely forrón tűzött már ebben a kora reggeli órában is. Amikor

szemüvegem a felszín alá merült, a tenger mintha eltűnt volna; a lábamnál elterülő csodálatos víz

alatti birodalmat bámultam.

Egy pillanat alatt megfeledkeztem sziklaszilárd elhatározásomról, hogy kiússzak a mélyebb vízre,

mert olyan, különleges világ fogott körül, amilyet egyetlenegy tudományos-fantasztikus regényíró

sem talált ki, mondjuk, a Marson játszódó regénye számára. A lábam körül, sőt olyan közel, hogy az

már nem tréfadolog, hat vagy hét jó nagy, lapos tengeri sünt láttam, olyanok voltak, mint egy alom

telelő sündisznó, tüskéik között tengeri algák és koralltörmelék akadt meg, és hacsak az ember

közelről meg nem nézte őket, algával borított sötét lávadarabnak látszottak. Számos különös

alakzat feküdt köztük a homokban, a napon sütkérező kígyók ernyedt pózában. Több mint egy

méter hosszú és körülbelül tíz centiméter kerületű csövek voltak. Úgy néztek ki, mintha valami fura

porszívó tengerbe merült részei lettek volna; körülbelül hét centiméterenként volt egy illesztés, és a

cső anyaga félig átlátszó, nedves, barna papírra hasonlított, amelyen helyenként bolyhos

gombafélék tapadtak meg.

Először képtelen voltam elhinni, hogy ezek a bizarr tárgyak élőlények. Azt hittem, hogy valami

mélytengeri alga furcsa, elhalt fonalai, amelyeket idesodort az árapály, s most magatehetetlenül

követik a tenger finom mozgását a homokban. De alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy valóban

élnek, akármilyen valószínűtlennek látszott is. E különös teremtmény neve Sinucta muculata, és.

tényleg nem más, mint egyfajta hosszú cső, amely egyik végén beszívja a vizet és benne a

mikroszkopikus élőlényeket, a másik végén meg kilöki a vizet.

A Sinuctán kívül láttam ott még néhány régi ismerőst' szelíden heverni a tengerfenéken: tengeri

uborkát például, ezt még gyerekkoromban, Görögországban ismertem meg; vaskos, kövér, varacskos

teremtmények voltak, harminc centi hosszúak, s úgy néztek ki, mint valami gusztustalan májas

hurka. Felemeltem egyet. Kissé nyálkás volt, de szilárd tapintású, mint a rothadó bőr. Kivettem a

vízből a tengeri uborkát, amely pontosan úgy viselkedett, mint földközi-tengeri unokatestvére.

Tekintélyes erővel vízsugarat lövellt ki, s közben összelöttyedt a kezemben. Majd, miután a

védekezésnek ezt a lehetőségét kimerítette, mással próbálkozott. Hirtelen fehér anyagot bocsátott

ki magából, amely a folyékony nyersgumira hasonlított, és hihetetlenül ragadós volt; a legkisebb

mennyiség is sokkal erősebben tapadt az ember bőréhez, mint például a celluxragasztó.

Úgy tűnt nekem, a védekezésnek ez a módja teljességgel reménytelen, mert ha ellenség támadná meg a

tengeri uborkát, ez a ragacsfüggöny, ez a nyersgumioldat csak még szorosabban összekötné az állatot

ellenségével. Mégis valószínűtlennek látszott, hogy egy ilyen primitív lénynél ennyire bonyolult

fegyver alakulhatott volna ki, hacsak e fegyvernek nincs valamiféle nélkülözhetetlenül fontos

szerepe. Elengedtem a tengeri uborkát, amely lesüllyedt a fenékre, és finoman tovagördült a

homokban, ismét bekapcsolódva fajtája vidám, vibráló, eseménydús életébe, amely a tengeri

uborkáknál abból áll, hogy egyik végükön beszívják a vizet, a másik végükön pedig kilökik, s

közben szakadatlanul ringatja őket az árapály.

Nagy nehezen elfordítottam figyelmemet a lábam közvetlen szomszédságában levő

teremtményekről, és most már végre felfedező utamra indultam. Az első pillanat - amikor

alámerül az ember és arccal lefelé elindul, a búvárszemüveg üvege alatt a víz szinte eltűnik -

mindig elképesztő és hátborzongató. Egyszer csak sólyommá változik az ember, amely a tenger

alatti univerzum rengetege, hegyei, homoksivatagjai felett vitorlázva lebeg. Ikarosznak érezzük

magunkat, amint a nap melegen tűz hátunkra, alattunk pedig feltárul az ezerszínű világ. Bár csak

egyméternyi magasságban úszunk a tengerfenék felett, a hangok olyan tompán érkeznek hozzánk,

mintha több száz méter magasságban lebegnénk a mozdulatlan levegőben, és kis tanyák meg apró

hegyi falvak hangjait hallgatnánk. A tarkabarka papagájhal fogainak reszélős neszét a korallon; a

száz meg százféle hal mozgolódását, csikorgását, nyikkanását, amint méltatlankodva védik

területüket a betolakodók ellen; az árapály vagy az áramlatok sodorta homok finom susogását;

valami suhogást, mintha száz meg száz krinolin súrolná egymást. Ilyen és persze még sok másféle

zaj érkezik hozzánk a tengerfenékről.

Ezen a részen a homokos fenék sima volt, csak az utóbbi viharok és hurrikánok törmeléke borította;

algával benőtt korallok tömege, ezer meg ezer lény lakhelyei, meg mindenféle habkődarabok.

Hatalmas, fekete tengeri sünök valóságos légiója ütötte fel tanyáját a homokban, hosszú, karcsú

tüskéik állandóan mozogtak, mint az iránytű mutatója. Ha valamelyik tüskéjüket megérintette az

ember, a tüskék szelíd, egyenletes mozgása felgyorsult, s máris őrült kötőtűk módjára csápoltak

összevissza. A tüskék roppant hegyesek és nagyon törékenyek voltak, mihelyt behatoltak az emberi

bőrbe, mindjárt le is törtek. A szúrás nyomot is hagyott a bőrön, környéke indigókékre színeződött,

mintha tust fecskendeztek volna be miniatűr injekciós tűvel. A napsütésben feketének látszottak

ezek az állatok, valójában azonban csodálatosan szép kékek voltak, tüskéik töve pedig zöldben ját-

szott. Ez a faj szerencsére elég rikító volt, és könnyen észre lehetett venni. Bár néhányuk a

hasadékokban és a korall-lerakódások alatt tanyázott, többségük a homokban feküdt, egyedül vagy

szúrós, tüskés csoportokban, így könnyű volt észrevenni őket.

Ezek között is hosszú „locsolócsövek" feküdtek, és elszórtan tengeri uborkák. Ezek azonban mintha

nem ugyanahhoz a fajhoz tartoztak volna, mint az előbbiek. Nagyon nagyok voltak, volt köztük

majd fél méter hoszszú is, és sárgászöld mintázat tarkította őket. Sokkal simábbnak és kövérebbnek

látszottak, mint fekete rokonaik, legtöbbjük átmérője 10-12 centiméter lehetett. Le is merültem,

hogy felvegyek egy ilyen csúf állatot. Amint a felszínre értem vele, az állat a szokásos módon

mindjárt vizet fecskendezett, majd pedig látván, nem éri el a kívánt hatást, mert nem engedtem el

kövér testét, kibocsátotta ragacsos nedvét.

Csodálkozva arra gondoltam, hogy a víz alatt milyen szép látványt nyújt. Most, amikor a tengeri

uborka a levegőben használta végső, elrettentő fegyverét egyszerűen csak valami fehér, ragacsos,

pépes kilövellést lehetett látni, ám a víz alatt ugyanez a jelenség egészen más, vonzó hatást keltett.

A kilövellt anyag ötven vagy annál is több finommetélt vastagságú és körülbelül 20 centiméternyi

hosszú szálból állt. Egyik vége az állat testéhez tapadt, míg a másik begörbült, és lebegett a vízben,

mint valami szökőkút vízsugara. Nem tudom, hogy ezekkel, a szálakkal az állat tudott-e csípni,

esetleg kis halakat megbénítani. Tapintásuk nem árult el semmit, nem is volt kellemetlen, de annyi

bizonyos, hogy ezek aSzálak tetszetős permetfelhőben szétszóródva sokkal komglyabb veszélyt

jelentettek az ellenségre, mint korábban gondoltam.

Úsztam tovább, és egyszer csak, mintegy varázsütésre, egy csapat különleges hal között találtam

magam. Körülbelül ötvenen lehettek; hosszuk 8-10 centiméter, színük meg amolyan átlátszó szürke

volt, alig lehetett észrévenni őket. Előreugró szájuk hosszú tüskében végződött, mint a farkuk,

úgyhogy első pillanatban nehéz volt eldönteni, melyik az elejük és melyik a végük, addigi amíg az

ember meg nem látta kerek, elég bamba, óvatos tekintetüket. Nyilvánvalóan valami rendkívül

megerőltető munkát végeztek, és nagyon kimerültek. Mozdulatlanul, az áramlattal szemben

elmélkedve függtek a vízben. Rendkívül fegyelmezettek voltak, mert soralakzatban függtek, mint

jól képzett, ám kissé elcsigázott katonák. Pontosan olyan alakzatot vettek fel, mint katonák a

díszszemlén; minden hal a másiktól alul, felül, elöl; hátul azonos távolságra helyezkedett el.

Hirtelen smegjelenésem bizonyos pánikot keltett soraikban, mint amikor valaki elvéti a lépést a

győzelem napján rendezett katonai díszszemlén, zavartan arrébb is úsztak. Mihelyt meg felelő

távolságba kerültek tőlem, ismét rendezték soraikat, szembefordultak az áramlattal, és megint

révületbe estek. Úsztam tovább, magam mögött hagyva ezeket a halakat, elbűvölten bámultam a

homokos feneket, amelyet a nap széles aranysávjai csíkoztak, s ezek a sávok valami optikai

alkímia folytán, remegő aranygyűrűkké terjedtek szét. Majd sötét tömeg merült fel előttem, amely

három méterszer egyméternyi súlyos sziklatömbben öltött testet, és a Szent Pál-katedrálisra

hasonlított. Amikor közelebb kerültem hozzá, úgy láttam, az egész sziklát rózsaszínű, fehér és

zöldes korallréteg vonja be, a tetején pedig négy hatalmas, halvány bronzszínű tengeri

viaszrózsa díszelgett; úgy festett az egész, mintha hatalmas, ezer színben játszó főkötőt virágokkal

díszítettek volna.

Átúsztam ezen a csodálatos sziklán, és lehorgonyoztam magam az árapály gyenge sodra ellenében, jól

megmarkolva egy kiálló koralldarabot, miután meggyőződtem arról, hogy semmiféle veszedelmes

lény nincs rajta, alatta vagy benne. Ez bizony bölcs előrelátás volt, erre hamarosan rájöttem, mihelyt a

szemem megakadt egy majdnem láthatatlan, nagy és csodaszép színes skorpióhalon, amely a

kezemtől körülbelül 30 centire húzta meg magát a korallal és náddal körülvett barlangban. Hátán

levő tüskéinek szúrása súlyos rosszullétet válthat ki, sőt néha halált is, ha elővigyázatlanul nyúl

hozzá az ember és megsérti magát. Körülbelül 18 centi hosszú lehetett, képe pufók, tokás volt, és

jókora szeme skarlátvörös. Színe túlnyomórészt rózsaszínű és narancssárga, tarkítva fekete sávokkal,

pettyekkel és foltokkal. Mellúszója nagyon hosszúra nőtt, úgy nézett ki, mintha két rózsaszínű,

elcsökevényesedett ujjú keze lett volna a kopoltyúja alatt. Hátán húzódott végig az életveszélyes

skarlátszínű tüskesor. Mindent összevetve, roppant színpompás hal volt, csillogott-villogott, mint

valami ékszer, csak észre kellett venni. Én is csak akkor vettem észre, amikor pettyes, sávos

libériájában finoman megmozdult; mindaddig egészen beleolvadt a háttérbe. Mihelyt rájött, hogy

felfedezték, finoman mozgatni kezdte lapátnyi úszóit, lefelé, úszva megkerülte a sziklát, és egyre

távolodott tőlem. Bármilyen szép volt is, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy már nincs a

közvetlen közelemben.

A viaszrózsákban és körülöttünk néhány, kb. 8 centiméter hosszú, világosnarancsszínű, széles

hófehér sávokkal csíkozott, szemrevaló bohóchal úszkált. Ezek a szép kis halak

szimbiózisban élnek a viaszrózsával. Gondtalanul úszkálnak a halált hozó csápok között, amelyek

más halakat megölnének, nekik viszont a viaszrózsa az otthonuk; a bohóchal ebben a hatalmas

erdőben húzza meg magát a veszély pillanatában. A halacska az oltalomért viszonzásképpen

tápláléka egy részét a viaszrózsának ajándékozza. Miért és hogyan jött létre közöttük ez a különös

kapcsolat, arról halvány sejtelmünk sincs. A viaszrózsáról aligha lehetne elmondani, hogy

sziporkázóan értelmes lény lenne, és egyszerűen rejtély, honnan tudja, hogy a bohóchalat nem szabad

megszúrnia, mert hasznára lehet.

Itt-ott jó néhány hatalmas kagyló ékelődött mélyen a korallba. Mindössze héjuk csipkézett

szegélyét lehetett látni belőlük, afölött tolult elő köpenyük; ez olyan hatást keltett, mintha vastag kék

és színjátszó zöld ajkukkal vigyorogtak volna az emberre. Ezek a kókuszdió nagyságú kagylók

természetesen a híres óriáskagyló, rokonai voltak, amely a zátonyon túl élt, és hatalmas héja közel

száz kilót nyomott, hossza meg elérte az egy métert is. Számos vérfagyasztó történet kering

szerencsétlen búvárokról, akik véletlenül beleléptek egy ilyen kagylóba, amely - mint valami

emberfogó csapda - azonnal összezárult (ahogy minden kagyló összezárul veszélyhelyzet -

ben), a búvár pedig nem tudott szabadulni, és megfulladt. Nem tudjuk, valóban megtörtént-e valaha

ilyesmi, bár teljességgel lehetséges, mert a héj összecsukódhat, és ha a búvárnak nincs kése elvágni a

záróizmot, amely csuklópánt és lakat erejével szorítja egymáshoz a kagyló két felét, akkor a héj

iszonyatos erővel zárul össze, s felnyithatatlan, akár a várkastély kapuja. Ezek a sokszínű kagylók is

szimbiózisban étnek, mert a sziporkázó köpeny tele van apró, egysejtű algákkal, amelyeket a

roppant vonzó „zooxantellák", névre kereszteltek. E végtelenül apró lények abból a táplálékból

tartják fenn magukat, amit a kagyló beszív, s cserébe oxigénnel látják el a kagylót. Mintha az ember

mindennapi kenyeréért levegővel fizetne, pontosan úgy, ahogy a legtöbb ember tenne, ha

tehetné.

Megfigyelőhelyemet áttettem a szikla másik oldalára, miután megbizonyosodtam arról, hogy

skorpióhal arrafelé nem lődörög. Itt újabb szimbiózist fedeztem fel. Sokszínű, különféle halakból

álló kisebb rajt láttam; volt köztük egy bőröndhal és három kanárisárga felcserhal. Ez a bőröndhal

szinte leírhatatlanul érdekes. Hossza csak nyolc centiméter, élénk narancsszínű, s feketén pettyezett.

De nem is annyira a színe, mint inkább a különleges alakja ragadott meg: olyan volt, mint egy

szögletes csontdoboz, s ebből nyúltak ki az úszók, a végbélnyílás, a szem és a száj. A farkúszójával

valahogy úgy hajtja magát, mint mondjuk a motorcsónakot a propeller. Fura mozgásával,

nagy, kerek, örökké csodálkozó, dülledt szemével, szögletes alakjával és pettyes kosztümjével a

bőröndhal a zátony egyik legkülönösebb lakója.

A felcserhal egészen más. Sárga teste közelítőleg félhold alakú, homloka boltozatos, szája előreugró,

majdnem mint a disznó ormánya. Nevüket közvetlenül a farok mögött elhelyezkedő két, éles,

szikéhez hasonló kinövésről kapták. E veszedelmes fegyvereket egy rejtett horonyba vissza tudja

húzni, ahogy a zsebkés pengéjét hajlítjuk a nyelébe.

Az igazán csodálatos azonban e két halfaj viselkedése volt. A két felcserhal a szikla mellett szinte

transzba esve, mozdulatlanul függött, a bőröndhal viszont ide-oda őgyelgett mint valami furcsa

narancsszínű hajó, s csak nagy néha állt le egy kicsit. Három apró, karcsú halacska cikázott közöttük;

berlini kék és égszínkék mintás kis gébek. Tisztogatóhalak voltak, és buzgón dolgoztak három

ügyfelükön, „döngicsélve" kapkodták le az élősködőket bőrükről, majd visszapenderültek, mintegy

megcsodálni művüket, mielőtt újra munkához láttak volna.

Valósággal rabul ejtett, amit láttam, mert a „Szent Pál katedrális" telis-tele volt apró viaszrózsával,

tengeri legyezővel, tengeri férgekkel, mindenféle rákkal meg temérdek egyéb látnivalóval, és

egyszer csak rájöttem, hogy már több mint egy órája időzöm ugyanott, s még így sem tudtam

megfigyelni mindent. Itt, csupán ezen az egyetlen sziklán élőlények milliárdja élt, és a

természetbúvárnak egy tucat emberöltőre lett volna szüksége, hogy csak elkülönítse az egyes

fajokat. Visszafelé úsztam, hogy megreggelizzek, s közben azon tűnődtem, vajon a zátonynál is

hasonló-e a helyzet. Hamarosan megtudtam. Minden képzelőerőt felülmúlt.

Mihelyt kicsit jobban ráértünk, intézkedtem, szerezzenek egy csónakot meg vezetőt, aki mindennap

korán reggel eljön értünk, és kivisz pár órára a zátonyhoz. Két nappal később a csónak már

döcögött is felénk a bársonyosan sima lagúnán keresztül, és finom sóhajjal fenek lett meg a

homokon, hálószobánk tőszomszédságában. És ezzel Abel belépett életünkbe. Karcsú, fiatal kreol volt,

tekintélyes pofaszakállt és nagy bajuszt viselt, folyton szélesen és lekötelezően, amolyan afrikai

stílusban vigyorgott, és fura, fátyolos, magas fejhangon beszélt. Tizenkét éves korában

gyermekparalízist kapott, amikor Mauritiuson ez az iszonyatos járvány nagyban dühöngött, és

bár jobb karja és lába részben megbénult, mégis ügyesen vezette a motorcsónakot, jól úszott, sőt

a víz alatt úgy mozgott, akár a hal. Mint a legtöbb helybeli halász, ő is rendkívül sokat tudott a

tenger életéről, jól tudta, mit hol lehet megtalálni, de tudásába sok pontatlan népi hiedelem

elegyedett. A zátonyt mégis nagyon jól ismerte, és mindent megmutatott - a nyolckarú poliptól az

osztrigáig -, amit csak kért tőle az ember; az unikornis szarvához hasonló, hosszú, hegyes, vérvörös

pettyes kagylótól a leírhatatlan korallerdőkig.

Első nap, amikor vele mentünk, elmagyarázta, hogy a zátony nagyjából öt részre oszlik. Van a

mélyvízi zátony, amelyhez ki kell úszni a lagúnából; aztán a homokos rész, ahol a part mentén csak

elszórtan van egy-egy szikla (mint a „Szent Pál-katedrális"); meg a korallágyazatnak három

különböző része. Mindegyikben más és más dolgokat fedezhetett fel az ember. Az első nap Abel

arra a részre vezetett minket, amelyet mi „szarvastemetőnek" vagy „tájképsaroknak" neveztünk el.

Először átvágtunk a homokos szakaszon. A tiszta vízbe bámultam a vékony deszkán fekve a csónak

orrán, míg a kora reggeli nap szelíden melengette a hátamat. Először tengeri csigák és fura

porszívócsőszerű Sinucták valóságos légióját láttam, majd a szó szoros értelmében ezernyi nagy,

vörös tengeri csillagot, amint - éppen csak a homok felszíne alatt - kísérteties módon feküdtek, meg

közöttük, a, homok felszínén jó sok vánkoscsillagot. Formájuk kerek, és kövérek, olyanok, mint a

puding, karjaik rövidek, tompák, és szegélyük mintha csipkés lenne. Színük sárgás, narancsszínű, s

tele vannak nyálkás, koromfekete, kúpos tüskékkel.

Egyre több korallt hagytunk magunk mögött, a homok lassanként eltűnt, s most színpompás alga és

korall perzsaszőnyeg felett siklottunk, és több raj fényes hal úszott elő csónakunk alól. Amikor

elértük utunk célját, Abel kikapcsolta , a motort, és horgonyt vetett; a horgony jókora vasdarab

volt, egyik oldalán gyűrűvel. Úgy nem egészen két méter mély vízben álltunk meg, amely olyan

tiszta volt, hogy mellette még a vodka is zavarosnak látszott volna. Sietve feltettük

búvárszemüvegünket, és átcsusszantunk a csónak peremén az elvarázsolt világba, ami olyan

csodálatos volt, hogy magasan felülmúlta tündérország minden költői leírását. Első benyomásunk az

arany, bíbor, zöld, narancs, vörös fények és az összes közbeeső árnyalat kavalkádja volt. Majd

túljutva e sokszínű világ bűvöletén, a formák ragadták meg figyelmünket. Ezen a részen a

szarvasagancs formájú korall volt az uralkodó; pontosan úgy festett a helyszín, mint a legpompásabb

Viktória-korabeli trófeák temetője fehér és acélkék fénybe vonva. Volt köztük egy-két méteres, de

nagyon nagyok is voltak, mint valami hatalmas fehér és kék karácsonyfa, amelynek ágai között

apró, színes halrajok cikáztak. Az agancsok erdejében helyenként agykorallt is lehetett látni:

némelyek akkorák voltak, mint egy adag szilvapuding, mások, mint egy karosszék; közöttük pedig

finom tengeri legyezők, lágy korallok és algák festői együttesét csodálhattuk meg.

Színben és formában egyaránt csodálatos és lélegzetelállító volt a lakhely, de lakói sem maradtak el

mögötte. Érdeklődéssel figyeltem a szárazföldhöz való bizonyos hasonlóságot. Az apró, színes

halacskák úgy cikáztak a szarvasagancs erdőben, mint madárcsapat a rengetegben, lenn pedig a

zebrahalraj a tengeri legyezők között zebracsorda gyanánt mozgott. A korallhasadékok közül most

másfajta, csokoládészínű és rózsaszín mintás hal bújt elő, úszói nagyok voltak, és szája duzzadt:

fenyegetően szétterjesztett úszóval közeledett felém, ahogy az elefánt csapja szét a fülét, amikor

támad. Aztán voltak ott parázsló narancsszínű és fekete halak, tigrishez hasonlók, nyugtalanul

ődöngtek a koralltelepek homályos mélységeiben, s gyors mozgású, karcsú, narancsszín-barna

halak csapata, amelyekről gazellák vagy antilopok jutottak az ember eszébe. A hasadékokban

világoskék, olívzöld és halvány levendulaszín tengeri sünök húzták meg magukat, mint alvó tarajos

sülök.

A színektől és a különleges formáktól szédülten úsztam ebben az elvarázsolt világban, majd

megbámultam egy valóságos agancserdőt, amelyben az ágak végén a tüskék világoskékek voltak, és

kicsi, homokos tisztásra jutottam, ahol tengeri csigák és bíborszínű meg fekete tengeri sünök

népesítették be a tengerfeneket. Felettük a vízben talán mintegy ötven kis hal függött, a kedvenceim.

Körülbelül 10 centiméter hosszúak voltak, és első pillantásra, helyzetük miatt, a hársfa kipattanó

rügyeinek lágy és nagyon finom halványzöldjét idézték színjátszó módon. Amikor közelebb úsztam,

felfedeztem, mi rajtuk olyan különös. Elúsztak mellettem, mert közelségem elővigyázatossá tette

őket. Utánuk mentem, és akkor egyszer csak, szempillantás alatt, a finom levélzöldről a

leggyönyörűbb kékre váltották színüket, amilyet a középkori festményeken használtak Szűz Mária

palástjának festésére; most madonnakékben játszva sziporkáztak a halak.

Mivel nagyon tetszett, amit műveltek, sietve elúsztam mellettük, majd vissza, és látom ám, hogy egy

pillanat alatt most meg zölddé változtak. Mindez olyan csodálatos volt, hogy fél óra hosszat

üldöztem szegény halacskákat fel s alá, azok meg egyszer zölddé, máskor kékké változtak, aszerint,

hogy milyen szögben érte őket a . napfény. Különösen azon hökkentem meg, hogy mindegyik hal

színe pontosan ugyanabban a pillanatban változott át. Végül ráuntak mohó érdeklődésemre, és beúsz-

tak a szarvasagancs rengetegbe, ahova nem tudtam követni őket, és hamarosan el is tűntek szemem

elől; szerintem a zátony környékének legszebb halai közé tartoztak. Az összes többi bíbor, sárga,

bronzszínű, borvörös, pettyes, sávos, foltos hal - nagyon szép volt ugyan, de a lombhalak - én

hívtam így őket, mivel nem volt külön nevük, hanem csupán a Cromiis selurialis tudományos

elnevezésnek örvendtek - számomra a zátony világának jelkepei voltak.

Abel nem volt hallgatag, sőt, nagyon bőbeszédű is tudott lenni, ha úgy vélte, hogy eljött a

megfelelő alkalom, de ha megítélése szerint tanácsaink vagy megjegyzéseink ostobák voltak,

egyszerűen nem felelt.

- Abel - mondtuk szigorúan -, ma csak rövid időre akarunk kimenni.

Abel tekintete a kéklő messzeségben egy láthatatlan pontra meredt, mintha önkívületbe esett

volna.

- Csak rövid időre. Nyolc harmincra itthon kell lennünk - tettük hozzá.

Abel csak nézett bennünket üres tekintettel, mint aki nem lát.

- Hallotta? - próbáltuk túlkiabálni a motor pöfögő lármáját.

Kifejezéstelen szeme rövid időre megállt rajtunk, majd ismét elmerült a láthatár szemlélésében. Fél

tízre biztos visszaértünk a szállodába, Abel jóvoltából alaposan elkéstünk, de meg kell adni, nem

vesztegettük hiába az időt. Ő sokkal jobban tudta nálunk, mit is akarunk voltaképpen.

Amikor már jó néhányszor megízleltük a szarvasagancs-körzet örömeit, Abel, anélkül, hogy egy árva

szót szólt volna, máshova vitt minket, arra a környékre, melyet „edényboltnak" hívtak. Vízbe

csusszantunk a csónak oldalánál, azt várva, hogy az ágas-bogas szarvasagancs erdőben találjuk

magunkat, és az elénk táruló látványtól földbe gyökerezett a lábunk. Ezen a részen a korall nagy

tányér vagy kehely formájú volt, színe pedig barna, jókora lyukakkal, mint a gyömbéres sütemény.

Helyenként nagy halmokban állt, mint a mosatlan edény egy óriás konyhájában, másutt hatalmas.

gyertyatartó formáját öltötte magára vagy rokokó szökőkutakra hasonlított, amilyeneket félreeső

francia kastélyok vagy olasz villák kertjében lát az ember. Teljességgel más volt y ez a hely, mint a

szarvasagancs erdő, ahol az ember szinte versenyt úszhatott a halakkal. Itt, ha túl közel kerültünk

hozzájuk, egyszerűen eltűntek a koralledények között, ahová nem tudtuk követni őket. Új

technikát kellett kidolgoznunk. Az ember csak finoman sodródott, és hagyta,, hadd jöjjön

közelébe a hal.

Itt láttam először szarvashalat, a legkülönösebb halak egyikét. Képzeljünk el egy deltaszárnyú

repülőgépet, rövid, tompa farokkal, hatalmas hajtóművel, fehér, sárga, valamint fekete sávokkal,

amely az oldalán repül; valahogy így néz ki ez a furcsa hal.

Ugyancsak az „edényboltban" történt, hogy egyszer csak nagy csapat korallrózsaszín és narancsszín

hal borított el; hosszuk 20-25 centiméter, szemük valószínűtlenül nagy és sötét volt. Lebegtem a

vízben, azt figyeltem, hogy egy tengeri uborka talpra áll a fenéken, s tűnődtem rajta, vajon mit fog

most csinálni, amikor a búvárszemüvegem oldalsó ablakán vöröses fény villant fel, és a következő

pillanatban körülfogott a színes halak csapata; nagyon lassan úsztak, s egészen a közelembe

jöttek, szinte meg is érinthettem volna őket. Kifejező, fekete szemükkel makacsul bámultak rám.

Elismerően nézegettem őket, mint aki mindig is ilyen halakkal szeretett volna találkozni,

amelyek a sóvárgó mókushal névnek örvendenek. Tényleg sóvárnak látszottak. Tekintetük oly

panaszos volt, mint akik éppen most jöttek vissza a bankigazgatójukkal folytatott, rendkívül

kimerítő megbeszélésről. Szemük mintha tele lett volna könnyel, és olyan lehangoltnak látszottak,

hogy legszívesebben megvigasztaltam volna őket valahogy. Annak reményében, hogy majd elűzöm

rosszkedvüket, felemeltem a fenékről egy jókora darab elhalt korallt, amely alól az ínyencfalatok

sokasága került elő, mint például garnélarákok, egyéb rákok, apró férgek, meg egy ördögi külsejű,

fekete tengeri csillag, amelynek kígyó módra tekergő karjait mintha szőrme borította volna. A

halak általában örülnek az ilyesfajta bőségnek, de a sóvárgó mókushalak csak bámultak rám bánatos

tekintettel, majd kecsesen elúsztak. Nyilván nem voltam elég együttérző.

Az úszást a zátonynál különösen kimerítővé tette az élet formáinak hihetetlen sokfélesége, amely

körülfogott bennünket, bármerre néztünk is. A Mauritiuson töltött négy és fél hónap alatt

majdnem mindennap kimentünk a zátonyhoz, és minden alkalommal legalább négy olyan halfajt

láttunk, amelyet addig nem figyeltünk meg. Egyszer, mauritiusi vendégeskedésünk vége felé

azonban már-már kétségbeestem, amikor Abel elvitt bennünket abba a körzetbe, amelyet

„virágoskertnek" neveztünk el; mert itt egyetlen óra leforgása alatt felállítottam minden idők

hajmeresztő rekordját: tizenhat olyan halfajt láttam, amelyet a négy hónapi búvármunka alatt még

soha!

A „virágoskert” nagyon sekély zátony volt, átlagos mélysége egy méter lehetett, de olyan helyek

is voltak, ahol alig volt valamivel mélyebb harminc centinél, és ösvényt kellett keresni a korall között,

nehogy megsértse a mellkasát vagy térdét az ember. Ebben a sekély vízben a színek még jobban

sziporkáztak, és olyan korallfajok is éltek itt, amilyenek sehol másutt, például a gombakorall,

amely vándorol; nem alkot zátonyt, mint a többi, hanem elfekszik a fenéken, és változtatja helyét.

Úgy néz ki, mint egy nagy, rózsaszín-vörös és barna gomba alsó része, és csak akkor vesszük észre,

hogy él, amikor az apró, halványsárga tapogatók előbújnak a sövények közül, és integetni

kezdenek. Aztán voltak ott olyan korallok is, amelyek egymásra halmozott, borsónyi zöld kri-

zantémoknak látszottak. Ezek állandóan mozogtak, mint valami nagy virágágy, amelyet víz alatti

fuvallat ingat jobbra-balra. Meg a sokféle rikító kék korallok, alapszínük élénk kobaltkék; aztán a

vörös korallok, vérpirostól a leghalványabb alkonyrózsaszínig. Láttunk olyan korallfejeket is,

amelyeket mintha virágkertészetben szakavatott kezek nyírtak volna kerekre. Amikor jobban meg-

néztük őket, kiderült, hogy. ezek a fejek (akkorák lehettek, mint egy virágcsokor) apró, hófedte

karácsonyfához hasonló koralldarabkákból állnak.

A lombhalak éppen ezeket a korallfejeket kedvelték különösen, csapatostul úszkáltak körülöttük, és

veszély esetén a karácsonyfák között kerestek menedéket. Egy ilyen korall közelében

találkoztam egy csapat növendék lombhallal. Rájöttem, hogy ebben a korban még nem

sziporkáznak zöldesen, hanem égszínkékek, sokkal világosabbak, mint a kifejlett példányok, de

éppolyan gyönyörűék. Sokáig szórakoztam azzal, hogy kinyújtottam kezem az apró halak csillámló

csapata felé, mire gyorsan lemerültek a korallok közé, és eltűntek. Amikor visszahúztam a kezem,

ismét előbújtak a korallfejből mint kék konfettik a hófedte fenyőerdőből.

A „virágoskert" volt az a hely, ahol a legkisebb területen a legtöbb fajjal találkozott az ember, és

azért volt különösen vonzó, mert a sekély vízben a közelükbe is tudtunk férkőzni. Mindig örömmel

figyeltük például a ráspolyhalat. Falevél alakú halak voltak, homlokukon egyetlen görbe szarv,

színük ragyogó zöld, hosszanti csíkokkal és élénk narancsszínű pettyekkel, orruk narancsszínű

csíkos és szemük is narancsszínű, fekete sávokkal tarkított. Nevüket durva, reszelős tapintású bő-

rükről kapták. A ráspolyhal rokona az íjhal, amely Mauritiuson a nyelvficamító Humuhumu-nuku-

nuku-a-puaa névre hallgat. Erős felépítésű hal, alakja falevélhez hasonlít, de nincs előreugró szája,

mint a ráspolyhalnak; az íjhal arckifejezése zsémbes, harcias, mint a tábornagynak, aki a hanyag

újoncokat figyeli. E benyomást még csak alátámasztja fekete-fehér-szürke csíkos „egyenruhája”, meg

a világoskék sáv az orra hegyén, amitől úgy néz ki, mintha bozontos kék szemöldöke lenne. Az íjhal

meglehetősen furcsa védőfegyveréről kapta nevét. Neki is van afféle görbe szarva, mint a

ráspolyhalnak, de a szeme között, és be tudja húzni. Ha a halat ellenség veszi üldözőbe, a tüske

kimered, és egy másik, kisebb tüske mintegy kicövekeli. Így aztán ez a hal nemcsak nehezen

elejthető, veszélyes zsákmány, hanem, amikor a korall közé bújik és kimereszti tüskéjét, lehetetlen

kiűzni rejtekéből, hacsak szét nem szedjük az egész korallfejet.

Itt történt velem az az eset, amely gyermekkoromat idézte, amikor Görögországban a halászokkal kijártam

a tengerre. Éppen egy kanyonban úsztam a sokszínű korallok között, majd nyílt, homokos fenékre

érkeztem, amikor megláttam, hogy épp akkor egy nyolckarú polip is odaért. Csápjai úgy jó

méteresek voltak, és a polip épp készült a zátony egyik részéről a másikra vándorolni. Amikor

meglátott, fokozta sebességét a homokos talajon; úgy festett, mint valami púpos, hosszú

csápköpenyében. Mivel nem tudta kisajátítani a zátonyt, egy homokos terep közepén

menedéket keresett egy jó nagy korallfejben. Odaúsztam, hogy megnézzem, mire készül, és lát-

tam, hogy beékelte, jobban mondva, beszippantotta magát egy kis hasadékba, a szemét meg

keskenyre húzta össze, ahogy már a polipok veszélyhelyzetben szokták, mert egyébként nagyon

feltűnő a szemük. Bőre elszíneződött és kipirult, ahogy a polipoké általában a feszültség pillanataiban,

sokféle árnyalatban játszott, például pávakékben és zöldben. Ám ez a tűzijáték ahelyett, hogy

felhívta volna rá a figyelmet, a színes háttérben inkább eltüntette szem elől. Körülbelül jó

méterre voltam tőle, és azon töprengtem, ki tudnám-e piszkálni, amikor a vállam felett

szigony csapott le, bele a polipba, amely abban a szempillantásban vonagló csápok valóságos Me-

dúza-főjévé változott. Fekete tinta jókora cseppjei szennyezték be a vizet, amikor Abel - mert ő

volt az, aki mögöttem a csónakból elintézte a polipot - diadalmasam1 a fedélzetre emelte a

vergődő nyolckarút.

A zátony leírhatatlanul szép és sokarcú, de azért kellemesebb emlékeim is fűződnek hozzá, mint a

polip kiemelése a vízből, mivel haláltusájában majdnem az arcom , közepébe okádta tintaszínű

vérét.

A zátonyt jelenleg kizsákmányolják, és a túlzott mértékben űzött halászat is veszélyezteti; a

kagylókat összeszedik és eladják, a korallt dinamittal robbantják fel, hogy azután a

diadalittas turisták hazavihessék darabjait, s az egykor gyönyörű, eleven organizmus részei

esetleg porfogóul szolgálnak a világ másik végén, egy kandallópárkányon. Reméljük, a

mauritiusi kormány követi más felvilágosult országok példáját - mint például a seychelle-i és a

tanzániai kormányét -, és a zátonyt tengeri nemzeti parkká nyilvánítja, akkor majd szépsége

felejthetetlen és örök élmény lesz külföldieknek és mauritiusiaknak egyaránt; mert a zátony maga

az éltető őserő mindenki számára.

Amikor ezt írom, odakinn szürke az ég és finom hó szitál, de csak be kell csuknom a szemem,

s máris feltűnnek előttem a zátony ragyogó fényei, és melengetnek, dédelgetnek.

Egy nap a „virágoskertben" nagy csapat lombhalra bukkantam hirtelen. Öt-hat

négyzetméternyi területen több ezer szóródott szét. Fél óra hosszat követtem őket úszva;

felejthetetlen élmény volt. Egyszer úgy éreztem magam, mintha tavaszi zöld lombok

erdejében járnék, máskor meg, mintha a mediterrán kék égbolt darabkái között lebegnék,

amelyek csodával határos módon halak formájában a tengerbe hullottak. Végül káprázó szemmel

és kábultan sima korallfejre akadtam, amelyben nem voltak sünök, sem skorpióhal, és a

hetven centi mély vízben leültem rá. Levettem a búvárszemüvegemet, és akkor a távolban, a

láthatáron feltűnek előttem Mauritius görnyedt, egymást támasztó hegyei - mint zsibbadt

végtagok; megannyi kiemelkedő térd és könyök - a zöld erdő ágytakarója és a toldozott-foldozott

cukornádpaplan alatt. Nem kevesebb mint öt szivárvány hasította mögöttük az eget. Úgy

éreztem, Mauritiust tényleg nagyon-nagyon szeretem.

6. Boavadászat

A hajó utat tört magának a kék hullámdombok között, és a sárga meg zöld hajnali égbolt hátterén

sötéten és fenyegetőn tornyosult előttünk Round-sziget teknője.

Eltelt egy év, ezúttal négy napra jöttünk, és jól felszereltük magunkat, hogy ne szenvedjünk

hiányt ezen a távolról sem vendégszerető helyen. A hagyományos kempingfelszerelésen kívül

hordószámra hoztuk magunkkal az értékes vizet meg a sok élelmet. Olyan szigeten, ahol az embert

a rossz idő hirtelen elvághatja a világtól, lényeges, hogy elegendő víz és élelem _ álljon

rendelkezésre. Ellátmányunk súlya és mennyisége azonban azt parancsolta, hogy valahol a kikötőhely

közelében verjünk tábort, elég messze a hullámveréstől, de ne túlságosan messze, mert ezt a poggyászt

lehetetlen hosszasan cipelni.

Enyhe idő volt, így ellátmányunk meg felszerelésünk kirakása nem okozott annyi gondot, amennyit

okozhatott volna. Viszont a poggyász elhordása a 60-90 méternyire fekvő sziklahasadékba -

amelyet táborhelyül szemeltünk ki - nagyon fáradságosnak bizonyult, jóllehet a nap még alig látszott

a sziget mögötti láthatáron. Káromkodva és verítékben úszva vonszoltuk a sátrat, az

élelmiszerkészletet meg a súlyos marmonkannákat a sziklákon keresztül, s azon tűnődtünk, milyen

bolondok is vagyunk, hogy egyáltalán belevágunk ilyesmibe. A szigeten való tartózkodásunk

ideje alatt nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor felötlött bennünk ez a gondolat.

A sátrat csak keservesen tudtuk felverni, mert a talaj vagy túl kemény volt, s még az acéltüske sem

hatolt bele, vagy - mint a tufa - szétforgácsolódott és elporlott. Végül üggyel-bajjal mégiscsak

felvertük valahogy. Nem túl megbízható helyre, a csipkés szélű tufakiszögellésekhez kötöttük, s

reméltük, hogy erős szélben is kitart a sátor azonban mindenképpen biztosította számunkra a

Round-szigeten igazán nélkülözhetetlen értéket: az árnyékot. Ha valaki nem töltötte egyszer egész

napját egy napsütötte táj perzselő melegében, nem is tudja, hogy még egy játékernyő árnyéka is

lehet olyan értékes, mint egy mély, hűvös pince. De azt sem tudja, hogy még a meleg ivóvíz is

többet ér a semminél.

Miután biztonságosan berendezkedtünk, és meggyőződtünk arról, hogy tudjuk használni a rádió

adó-vevőt - ez volt az egyetlen kapocs, amely összekötött minket a külvilággal -, Wahab

visszahajózott a jó öreg Sphyrnán, ami pörölyfejű cápát jelent. A hajó nemsokára már csak

egy pöttynek látszott a tengeren, a Gunner's Quoin táján járhatott, s egyre távolodott Mauritius

fátyolosan kéklő, messzi hegyei felé. Elrendezgettük hatalmas marmonkannáinkat, és meghökkenve

vettük tudomásul, hogy nagyon elfáradtunk, s mivel a hőség teljesen elvette étvágyunkat, csak

könnyű vacsorát ettünk, és napnyugta után mindjárt le is feküdtünk.

Másnap már hajnal előtt talpon voltunk, és elindultunk a pandanuszfa irányába; ezt piknikfának

is hívtuk, mert a kikötés helyétől a hegyre vezető úton ez az első fa, amely árnyékot ad, így aztán

itt általában mindenki megpihen, és eszeget egy kicsit. Úgy határoztunk, hogy innen egyenes

vonalban megyünk tovább, már amennyire a Round-szigeten az ilyesmi egyáltalában lehetséges,

északnak, a pálmaövezeten keresztül. Egymástól vagy 15 méter távolságban, cikcakkban akartunk

menni, legyezőpálmától legyezőpálmáig - állítólag ezeken élnek a . boák -, mindegyiket gondosan

átkutatva. Ha túl meleg lesz, abbahagyjuk, és visszamegyünk a táborhelyre. Reméltük, hogy így 30

méter szélességű sávban és körülbelül 800 méteres szakaszon minden egyes pálmát átkutathatunk.

Aki nem hiszi el, hogy ez milyen keserves munka annak javaslom, menjen el a Round-szigetre, és

próbálja ki.

Egy óráig lázasan kutattunk. Állandóan tévesen riasztottuk egymást, amikor szelíd és barátságos

Telfair-szkinkeket és majomszerű Günther-gekkókat találtunk a pálmalevélcsonkok hónaljában,

mert első pillantásra a gyík vagy a gekkó farka, ha csak azt látja az ember, kígyóra emlékeztet.

Jólesett látnunk, hogy a Telfair-szkink populációja tavaly óta ugrásszerűen megszaporodott, és -

ami még fontosabb - a Günther-gekkók száma is nőtt. Ennek bizonyítékaként mindenütt kövér

kölyköket találtunk.

Mindenkitől úgy tudtuk, aki csak látott vagy fogott már itt boát, hogy a két faj közül az

elterjedtebbnek a példányai - ha ugyan egy hetvenöt példányból álló fajt elterjedtnek

mondhatunk - általában a legyezőpálmák levélcsonkjainak zugaiban húzzák meg magukat. Aki soha

nem látott legyezőpálmát, azt hihetné, hogy ez az útbaigazítás tömör és lényegretörő, elképzelni sem

lehetne egyszerűbbet. A legyezőpálmák azonban nagyon is megnehezítik az ember életét. Koronájuk

hosszú, egyenes törzsön nő, amely hatalmas, zöld legyezőben végződik. A törzs rugalmas, akár az

acél, a legyezőt pedig mintha vastag, elpusztíthatatlan zöld műanyagból gyártották volna. A

legyező végén apró tüskék vannak, amelyek olyan hegyesek, hogy még az ember szemét is ki

szúrhatják. Ha round-szigeti boát keresünk, odamegyünk a legyezőpálmához, széthúzzuk az ágait,

bedugjuk a fejünket az ágak közé, jó mélyre, mert a levélcsonkokat is szemügyre kell vennünk;

tekintélyes erőt kell, kifejtenünk a lombok félrehúzásánál, és közben fohászkodunk, hogy össze

ne karmoljon, szemünket ki ne szúrja a legyező, ha a szár kicsúszna izzadó tenyerünkből.

A másik faj a vakondboa, földtúró állat, s ha ilyet akarunk találni, hát turkálhatunk, mint disznó a

tölgyesben, a keskeny kis földgyűrűben, amely a pálmafákat körülfogja: Lehet, hogy ez is könnyű

munkának tűnik, de nem volt az, mert a legyezőpálma elhalt lombjai - bár megbarnultak és a földre

hulltak - nyelükkel holtukban is kapaszkodtak a fához; a legyezőszerű lombok rugalmas barna sátrat

vontak minden fa köré, s ezt előbb el kellett távolítani, ha az ember alatta akart turkálni a földben.

Enyhén szólva izzasztó munka volt, Csak úgy fürödtünk a verítékben, s alaposan meg is szomjaztunk

a hőségben. A tufa annyira felmelegedett, hogy tojást lehetett volna rajta főzni. A hőség szinte

szabályos csapásokat mért ránk, a tufáról pedig visszaverődött, s az arcunkba vágott, mint

amikor hirtelen kinyitják az öntödei vasolvasztó ajtaját. Úgy tűnt, száz méteren többet izzadunk,

mint amennyi folyadékot az emberi test tartalmazhat.

Nagyon megerőltető volt az is, hogy szinte soha nem haladtunk vízszintesen. Vagy felfelé mászva

erőltettük meg izmainkat, vagy a lejtőn való leereszkedésbe fárad tunk bele. De még amikor

sík volt a terep, akkor is úgy éreztük, egyik lábunk rövidebb a másiknál. Két óra hosszat

kutattunk, aztán leültünk, hogy igyunk egyet végre és megegyünk néhány gerezd narancsot.

Round-szigeti vadászataink során kialakult bennünk az a meggyőződés, hogy sokkal jobb

narancsot enni, mint súlyos vizeskannákat cipelni, mert a narancs folyadékot és tápanyagot is

tartalmaz, és tisztán tartja a szánkat.

A nap már felkúszott az égboltra, és átdöfte a sziget páncélját; fenyegetően meredt ránk, mint valami

óriási sárkány iszonytatóan hatalmas, vörös fényben izzó szeme. Tudtuk, hogy nemsokára szörnyű

meleg lesz, és nem tudjuk folytatni a keresést. Mintegy tizenöt métert haladtunk lefelé, majd

visszafelé indultunk a táborba, de a visszaúton is kerestük a kígyókat. Széthúztam egy

legyezőpálma lombját - nekem úgy tűnt, már vagy ez redszer -, s megláttam valamit, azt hittem,

hogy Telfair-szkink farkát. Majdnem továbbmentem, de aztán mégis úgy döntöttem, megnézem

közelebbről. Kicsit küszködtem még a lombokkal, hogy jobban lássak.

Amit láttam, az nem Telfair-szkink farka volt, hanem egy kifejlett, csodaszép round-szigeti

boáé, amely az ágakra tekeredett, ahol az aljzat csészéhez hasonló kinövést formált a pálma törzse

körül. Megfigyelőhelyemről úgy láttam, lustán fekszik ott, és egyáltalán nem fél. Az egyetlen

testrésze, amit talán elérhettem volna, a farka vége volt. Ez a helyzet semmiféle szempontból sem

volt kedvező. Mert egyrészt túl vékony volt a farka, és nehezen lehetett volna elkapni, de ha mégis

sikerül, könnyebben megsérülhet a farok, mintha mondjuk a fejéhez közelebb ragadná meg az

ember. Másrészt viszont, ha a farkát kapnám el, belém is haraphatna. Nem mintha magamat

féltettem volna, mert a szája kicsi volt, de nem akartam, hogy beletörje valamelyik szálkavékony

fogát a kezembe, mert a szája könnyen elüszkösödhetett volna. Túlságosan értékes volt ahhoz, hogy

az ember ilyesmit kockáztathatott volna. Nem akartam elmozdulni helyzetemből, mivel attól

tartottam, hogy megzavarom a kígyót, és netán még veszendőbe megy a zsákmány, így hát inkább

szóltam Johnnak, aki kissé lejjebb a lejtőn, egy legyezőpálma mélyén lógott fejjel lefelé, mint a

bukókacsa.

- John - kiabáltam -, kígyót fogtam, gyere, segíts!

Izzadtan, ziláltan, összekarmolva emelkedett ki pálmája mélységeiből, szemüvege párásan ködlött.

Megtörölte homlokát.

- Nagyon sajnálom - szólt -, túlságosan lefoglal ez a százötven példány, amit itt találtam.

- Ne hülyéskedj - mondtam -, nem viccelek.

- Tényleg? - kérdezte John, s csúszkálva, botladozva a tufán rohant felém, s lihegve érkezett meg.

- Kerülj a pálma másik oldalára, és kapd el - adtam ki az utasítást. - Ott, a fejénéli Nehogy

megharapjon, nem akarom, hogy elüszkösödjön a szája.

Én voltam az utóvéd, John pedig jól széthúzta a lombokat, kipuhatolta, merre van a kígyó feje, aztán

egyszerűen benyúlt hosszú karjával, megfogta az állat nyakszirtjét, finoman lefejtette a

legyezőpálma lombjairól, majd kihúzta az ágak közül. Körülbelül egy méter hosszú lehetett;

alapszíne halvány olajzöld, a farka körül fakósárga pettyekkel A feje hosszú, keskeny, már-már levél

alakú. Mindent összevetve, nem nagyon látszott boának.

Ha azt mondom, hogy majd szétvetett bennünket a jókedv, akkor ez enyhe kifejezés. Hihetetlen

volt, hogy kétórai keresés után, ilyen nehéz terepen elfogtuk a világ egyik legritkább kígyófajának

egy példányát. És az is rendkívüli tény, hogy ez a példány már-már együttműködött velünk.

Kétszeres lelkesedéssel folytattuk a vadászatot. A nap azonban egyre feljebb és feljebb hágott az

égbolton, a meleg nőttön-nőtt, és a legyezőpálmákkal egyre nehezebben küzdöttünk meg. Végül

visszamentünk a táborhelyre, ahol fényűző módon friss kókuszdiótej meg görögdinnye várt ránk,

és a kempingágyak, amelyek az egyenetlen talajon betöretlen lovak módjára hányták-vetették

magukat. Aztán később - abban az időben, amit némi gúnnyal hűvös esetének neveztünk, mert a

hőmérséklet már nem volt magasabb 30 foknál, és nyugodtan leülhettünk a tufára, még csak nem is

égetett meg - újra átfésültük a legyezőpálmákat, de eredmény nélkül. Aznap éjjel esett, és a víz

lezúdult a tufalemezeken, a sátrunkon keresztül, mi meg kempingágyainkban, fekve úgy éreztük

magunkat, mintha Velence legkevésbé higiénikus csatornáinak valamelyikén ringatóznánk.

Napkelte előtt talpon voltunk, és akkor kezdtük átfésülni a pálmasávot, amikor az égbolt

zöldesarany színre váltott. Azon a reggelen sokkal hűvösebb volt, mert elég heves szél fújt, amely

a kék tengert fehér habtajték foltjaival pettyezte, és a felhők jókora flottilláit hajtotta maga előtt

az égbolton. A felhők gyakorta eltakarták a napot, s ilyenkor lélegzetvételnyi pihenőhöz juttattak

minket. Három óra hosszat kerestünk és kutattunk, szkinket láttunk is jó néhányat, de kígyót

egyet sem.

Amikor megálltunk, hogy megpihenjünk és elfogyasszunk egy narancsot, John kifejtette elméletét.

- Nagyon sok ennivaló van itt nekik - mondta.

Tömérdek zöld gekkót, meg kis szkinket láttám, azok aztán a jó falat.

- Ennivalóban tényleg nincs hiány - mondtam.

- Akkor meg miért van olyan kevés kígyó? - makacskodott John.

- Talán nemigen találják meg egymást ezeken a rohadt legyezőpálmákon - feleltem keserűen.

Én meg azt hiszem, hogy még kiskorukban felzabálják őket.

- Felzabálják? Kicsodák?

- A Telfair-szkinkek. Megfigyeltem néhány nagyobb példányt, megesznek azok a rágógumitól a

narancshéjig mindent. Épp az imént láttam, hogy egy Telfair-szkink jókora Bojeri-szkinket eszik. A

kígyók még akkorák sincsenek, amikor megszületnek. A kifejlett Telfair-szkink iszonyatos

szörnyeteg, és minden tele van velük.

- Igazad lehet. Nekem ez eszembe se jutott.

- Ha segíteni akarunk a kígyókon természetes környezetükben - szólt John -, akkor el kellene

fognunk négy-ötszáz Telfair-szkinket és elvinni őket a Gunner's Quoinba vagy a Flat-szigetre.

- Várjunk csak, lassabban a testtel - feleltem, és reménykedve temettem narancsgerezdjeimet a laza

tufába.

. Tudod, két dolog van, amitől akármelyik természetvédő olyan lesz, mint egy hisztériás

vénkisasszony. Egyik a fogságban való tenyésztés, másik a fajok áttelepítése.

- Jó, jó, de segítene a boákon - kötötte az ebet a karóhoz John.

- Valószínűleg. Ha majd tényleg a Round-sziget kérdésébe ütjük az orrunkat, javasoljuk is. Addig

pedig rohanjuk meg újra ezeket a legyezőpálmákat.

Fél óra elteltével John elmélete némi megerősítést nyert. Átkiabált nekem, hogy segítsek, mert egy

csoport, sűrűn egymás mellett nőtt legyezőpálmával nem bírt egyedül. Széthúztam, és tartottam

az üde lombokat, ő pedig kotorászott a pálma aljzatán, az avarban. Egy ágat mindenestől kitépett,

amelyre az eső tufaréteget mosott, és hirtelen kifordult valami a földből, ami első pillantásra jól

megtermett százlábúnak látszott, és tekergőzött a földön. A következő pillanatban rájöttem, hogy

világos téglavörös és sárga kígyókölyök, lehetett vagy harminc centiméter, hosszú és ceruza

vastagságú. Bámulatos színe miatt hittem százlábúnak, mert nem készültem fel rá, hogy a fiatal

kígyó színe ilyen élénk a kifejlett példányok tompa árnyalataival szemben. Diadalittasan szedtük fel a

kölyköt, óvatosan posztózacskóba tettük, s visszabotorkáltunk táborunkba.

-. Nahát, itt vagy - lihegte John, miközben csúszvamászva botladoztunk a Round-sziget földjén. - Ez

a kis apróság képtelen lett volna ellenállni a nagy telfaireknek, ínycsiklandozó egytálétel lett volna

belőle.

Éjjel nemcsak nagyon esett, hanem még a szél is olyan erővel fújt, hogy azt hittük, elviszi az egész

sátrat. Roppant kellemetlen éjszaka volt, és örültünk, amikor végre megvirradt. Elvégeztük szokásos

rutinvadászatunkat a legyezőpálmák között, s tizenegyre visszatértünk. A tenger most sokkal

erősebben hullámzott, és az eget felhők borították. Olykor hirtelen erős szél támadt, és úgy lát-

szott, aznap még bőven lesz részünk esőben.

Ebéd közben, csak úgy, véletlenül kidugtam a fejem a sátorból, és csodálkozva láttam, hogy a jó öreg

Sphyrna tart felénk, bátran szeli a hullámokat a már-már háborgó tengeren. Töprengtünk, vajon

milyen különleges küldetést teljesíthet ilyen barátságtalan időben, aztán hamarosan kétségtelenné

vált, hogy a Round-szigetnek tart. Törtük a fejünket, vajon miféle fontos utánpótlást küld nekünk

Wahab. Eszünkbe sem jutott, hogy az időjárás az oka a hajó gyors látogatásának. Amikor a

hajó a kikötőszikla közelébe ért és horgonyt vetett, a kapitány odakiáltott nekünk.

- Ciklon - kiabálta -, másodfokú készültség Mauritiuson. Magukért jöttem, siessenek!

Nem kellett a kapitánynak különösebben sürgetnie minket, mert az a gondolat, hogy egy bármilyen

erősségű ciklon meghatározatlan idejére a Round-szigeten rekedünk, nagyon-nagyon nem tetszett.

Tábort még soha nem szedtek fel gyorsabban, s holmit nem pakoltak össze nagyobb sebességgel.

Rendkívül veszélyes dolog volt mindent csónakba rakni, majd onnan a Sphyrnára, de baj nélkül

túlestünk rajta, és felszerelésünket, két értékes kígyónkat meg bennünket Mauritius felé űztek,

hajtottak a hullámok.

A ciklonveszély egy hétig tartott, egy álló hétig nyomasztó idő volt, szakadt az eső és viharzott

a tenger. Mindennek tetejébe már a Round-szigeten kezdtem rosszul érezni magam, s most kiderült,

hogy amőbafertőzést kaptam, amely igencsak megkínozza és elgyöngíti az embert. Esélyünk, hogy

visszatérjünk a szigetre és a tenyésztési programunk beindításához még hiányzó kígyókat

összegyűjtsük, majdnem nullára csökkent. Pedig még a gyíkok összegyűjtésével sem végeztünk. Ez

azt jelentette, hogy itt kell hagynunk a kígyókat Wahabnak, vigye vissza a Round-szigetre őket,

és engedje el. Oly ritkák voltak ugyanis, hogy valóságos bűn lett volna Jerseyre cipelni őket,

csak azért, hogy ott derüljön ki: a fiatal és felnőtt azonos neműek. Hosszasan beszélgettem ezekről

a dolgokról Wahabbal, aki azt mondta, hogy a hosszú távú előrejelzés szerint a ciklon végül is

elkerül minket, és enyhe időjárás következik. „Nem maradhatnátok egy kicsit tovább?"

Legnagyobb bosszúságomra - ugyanis több mint két évig tartott, amíg el tudtam intézni végre -

éppen akkor kellett lemondanom egy asszami utazásról, amelyre rögtön Jerseyre való visszatérésem

után kellett volna indulnom, de a mauritiusi orvosok ellenezték. Így aztán volt még egy kis időm,

de még ha maradunk is, ilyen nyavalyásan nem volt kedvem hajóra szállni, meg cipelni a nehéz

felszerelést a szigeten.

- Vajon megkaphatnánk-e - kérdéztem reménykedve - a helikoptert a kormánytól? Először is az oda-

és visszaút sokkal, de sokkal könnyebb lenne, másodszor pedig mindig nagyon vágytam rá, hogy

helikopterrel repüljek egyet. Wahab lebiggyesztette ajkát, és azt mondta, nehéz ügy, de azért

megpróbálja.

Néhány nap múlva felhívott, és magabiztos elégedettséggel közölte, hogy a miniszterelnök

engedélyezte számunkra a helikopter használatát. Mehetünk is, mihelyt jó lesz az idő. Napokig

kellett még tétlenül lődörögnünk, míg két ciklon - egyiket a szívmelengető Fifi' névvel tüntették ki -

örvénylett az Indiai-óceán felett, csak nem tudták eldönteni, tegyék-e tiszteletüket Mauritiuson

vagy sem. Nagy örömünkre, végül is úgy határoztak, hogy távollétükkel tüntetnek, és mivel az

időjárás-előrejelzés kegyes volt hozzánk, a következő hétfőre megkaptuk a „veszély elmúlt" jelzést és

a felszállási engedélyt. Ez a nap éppen munkaszüneti napra esett, ezért Wahab is csatlakozott

hozzánk, és az erdészeti igazgatóságtól magával hozott egy nyalka önkéntest, is, aki majd segít

nekünk feladatunk megoldásában.

Port Louisban kellett felszállnunk a helikopterre, majd a sziget északi részén egy focipályára repülni,

ahol már várt minket a teherautó a felszereléseinkkel. A Round-sziget helikopterrel innen már csak

negyedórányira van. A megbeszélt időben gyülekeztünk Port Louisban a rendőrlaktanyánál, a

helikopter meg ünnepélyesen elénk gördült, és feltárult, mint valami mesebeli buborékhintó.

Felkapaszkodtunk rá, és bemásztunk. Wahab és John hátraült, én meg előre, a kedélyes indiai

pilóta és a másodpilóta mellé. Mintha apró aranyhalas akváriumba kerültünk volna, és mivel

tériszonyom van, azon tűnődtem, milyen érzés lesz, ha majd felszállunk.

- Istenem, micsoda meleg van ma - szólt a pilóta, miközben bekapcsolta biztonsági övét, és olyan

arcot vágott, mintha Peter Sellerst akarta volna utánozni. - Micsoda hülye meleg.

- A Round-szigeten melegebb lesz - mondtam.

- Istenem, hit igen - felelte a pilóta -, ott meg fognak sülni. Micsoda hőség!

A légcsavar egyre gyorsabban forgott, s hirtelen függőlegesen felemelkedtünk, mint a lift, egy

pillanatra megálltunk a levegőben, majd jó húsz méter magasságban elhúztunk a Port Louis-i háztetők

felett. Leírhatatlan érzés volt; most még élénkebben elképzelhettük, milyen érzés lehet sólyomnak

vagy szitakötőnek lenni, függőlegesen emelkedni és süllyedni, lebegni és lecsapni. Amikor

harmincméternyi magasságban száguldottunk a cukornádnégyzetek felett, amelyek közepén

halmokban álltak a hatalmas barna, kiszántott kövek, az volt a benyomásunk, mintha irdatlan, zöld

sakktábla felett repülnénk, amelyen helyenként óriási elefánttrágya-halmok vannak. A lángfák az út

mentén valósággal izzottak, mint parázsló szénrakások, és magukat az utakat is – mintha csak

impresszionista festményt láttunk volna - apró színfoltok pettyezték: asszonyok voltak, akik a

piacra igyekeztek, tarkabarka szárikba öltözve.

Akkor meredeken bedöntöttük a gépet - ami nem valami kellemes ebben az aranyhalas akváriumban,

mert azt hitte az ember, mindjárt áttöri az üveget, és kizuhan -, majd leszálltunk a focipályán, olyan

lágyan, mint- egy parányi pitypang ejtőernyő. Itt várt bennünket a teherautó, roskadásig rakva

sátrunkkal, élelmiszerkészletünkkel meg tizenhat jókora vizeskannával, valamint Wahab barátja, egy

Zozo nevű fiatalember az erdészeti igazgatóságtól. Karcsú, fiatal ázsiai volt, széles, elbűvölő vigyor-

ral, s olyan pisze orral, hogy amikor szembefordult, az, ember úgy érezte magát, mintha két

lövegtorkolat nézne vele farkasszemet. Durva, khakiszínű zsákvászon ruhát, hatalmas

napszemüveget és széles karimájú, khakiszínű kalapot viselt, azt a típust, amelyet Stanley és Living-

stone hordott annak idején. Elragadó fiatalembernek látszott, és roppant izgatottan készült a nagy

kalandra. Megvallotta nekem, hogy eddig nemcsak hogy sosem hagyta el Mauritiust, hanem még

csak nem is repült, helikopteren meg aztán végképp nem. E három, egy napon bekövetkező

nevezetes esemény hatására valósággal megnémult.

Beraktuk holminkat a helikopterbe - amelynek kétszer kellett fordulnia a vizeskannák súlya miatt

-, és felszálltunk. Alacsonyan elrepültünk a kapufák meg egy csapat gyerek fölött, akik körénk

gyűltek bámészkodni, majd szétszóródtak, és nevetgélve, kiabálva rohanni kezdtek. Aztán

mennydörögve elzúgtunk a bozontos üstökű pálmák fölött, s kiröppentünk a lagúna smaragdzöld

vize és a zátony habtajtékvirágágya fölé, majd a mélykék tenger felett a Round-szigetnek vettük

az irányt, amely tizennégy mérföld távolságban úgy kuporgott a láthatáron, mint valami aszott zöld és

barna teknősbéka.

A Round-sziget térképén délen van két terület, amelyeket „nagy helikoptertérnek" és „kis

helikoptertérnek" hívnak. A hangzatos nevek alapján azt hihetnénk, sima aszfalt, szélzsákok, sőt

tán vámhivatal, bevándorlási és idegenforgalmi hivatal fogadja az embert. Szerencsére azonban ilyen

komfortról szó sincs. A helikoptertereit egyszerűen csak sík területek (amiből nincs is több a

szigeten), és az egyik valamivel nagyobb a másiknál. A szél és az eső itt szétverte, összetörte,

lekoptatta a tufát, amely ha nem is olyan sima, mint a táncparkett, olyasféle talán, mint egy

szelídebb holdbéli táj. A kisebbiken szálltunk le, és az örvénylő propeller felriasztotta a fehér és

piros farkú trópusi madarakat meg a sötét és elég baljós külsejű trinidadi viharmadarakat.

Nyugtalanul csapongtak, kiáltoztak körülöttünk. A viharmadárnak roppant különös, földöntúli

hangja van, amely hosszan elnyújtott károgással kezdődik és nagyon szép, vad bugyogással

végződik; az ember nem is várna ilyesfajta hangot ettől a jelentéktelen külsejű tengeri madártól.

Ezzel szemben a tündérszép trópusi madarak hangja csalódást okozott: mintha valaki üggyel-

bajjal, keservesen rángatná kifelé a pezsgőspalackból a dugót.

Kínlódva és verítékben úszva vonszoltuk a helikoptertéren sátrunkat meg az élelmiszert a völgynek,

amely a helikoptertér mellett húzódott. Közben a trópusi madarak mint fehér jégcsapok buktak alá az

égből, s zuhanórepülésben támadtak ránk, szakadatlanul hallatva különös kiáltásukat, a

viharmadarak viszont jó félméternyire a föld felett finoman siklottak, követtek minket, ahogy a jól

idomított juhászkutya tereli a fegyelmezetlen és felelőtlen birkanyájat.

Táborhelyül egy szél- és esővájta hegyípatak-meder lekoptatott partját választottuk; a vízmosás

miniatűr Grand Canyon módjára kanyargott a tenger felé. A tufa itt nagy, szürke lapokban hevert, és e

lapok között olyan helyek is voltak, ahol a nyulak és a tengeri madarak kivájták és porrá

aprították, valamiféle talajjá formálták a tufát. Ezen apró, hosszú szárú növények zöld rétege

nőtt, amelyek első pillantásra zsázsára hasonlítottak. Szerencsére a nyulak nem ették meg, így hát

védőréteget alkottak a talaj értékes szigetei fölött. A foltok olyanok voltak, mint számos képtelen

zöld mező, amelyet elszórtan pálmák tarkítanak a sivár, lepusztított tájban. Meglehetősen kihaltnak

látszottak, ha a rovarokat meg a néhány portyázó szkinket nem számítjuk, de mihelyt leszállt az

éj, ez a kép megváltozott.

Sötétedésig tartott, amíg tábort vertünk és minden rendesen működött. Amikor a zöld félhomály

apránként elhalt, és az égbolt csillagfényben úszó bársonyos feketévé változott, mintegy adott jelre a

lehető legkülönösebb nesz tört elő a föld gyomrából. Finoman, majdnem dallamosan mosan

kezdődött, mint a távoli, gyászos farkasüvöltés valami messzi, hóborította tájon. Majd egyre több

hang csatlakozott a kórushoz, és szörnyen felerősödött, mint valami föld alatti katedrálisban

celebrált, gigantikus, őrült mise. Az ember szinte hallani vélte a papok eszelős kiáltozását s a

gyülekezet vad válaszát. így ment ez körülbelül fél óra hosszat, a hangok felcsaptak a magasba,

majd alázuhantak a mélybe, a föld szinte remegett ,a lármától, aztán - egyszerre csak, mintha

meghasadt volna a föld, hogy valamennyi elkárhozott lelket kibocsássa a Gustave Doré-féle föld

alatti pokolból - a zöld mezők lyukaiból nyávogva, gágogva és óbégatva özönleni kezdtek a

vészmadárfiókák.

Százával jöttek, mintha halottaikból támadtak volna fel, ott verdestek szárnyaikkal s kucorogtak

sátrunk körül, olyan zenebonát csapva, hogy a saját hangját is alig hallotta tőlük az ember. S a fiókák,

mivel éles látásuk nem terjedt túl messzire, nem is érték be ennyivel, ha nem úgy vélték, sátrunk

valami pompás fészek, melyet éppen az ő szükségleteikre terveztek. Vijjogva s rikácsolva törtettek

befelé a sátor nyílásain, nagy szárnycsattogtatással bukdácsoltak kempingágyainkon meg alattuk,

fesztelenül odapiszkítottak, és ha tapintatlanul nyúltunk hozzájuk, zavaros, büdös olajjal hánytak le

bennünket.

- Ez már tényleg több a soknál - mondtam, amikor már a huszadik fiókát piszkáltam ki az ágyamból. -

Tudom, állatbarát hírében állok, de mindennek van határa. -.

- Befűzhetjük a sátrat, Gerry - mondta Wahab -, de akkor meg túl meleg lesz.

- Inkább megfulladok, semmint megosszam az ágyam ezzel a légi hadsereggel. Az ágyam már

olyan, mint egy termékeny perui guanósziget - feleltem keserűen, majd gyorsan kimentettem egy

vészmadárfiókát a levesemből.

Tehát befűztük a sátrat. Azonkívül, hogy a hőmérséklet negyven fok fölé emelkedett, e

műveletnek nem volt valami nagy hatása, mert a fiókák most meg rettenthetetlen bátorsággal a sátor

oldalsó zárólapja alatt próbálták bepréselni, magukat. Ahányszor ez sikerült nekik, ki kellett

fűznünk a sátrat, hogy kidobjuk őket. A végén. vizeskannáinkat kellett a zárólap mentén

elfektetni, hogy visszaverjük az elszánt betolakodókat. A fiókák, végül is vereséget szenvedtek,

leültek hát odakinn, és egész éjjel énekművészetükkel szórakoztattak minket.

Egyik felük rázendített: vááá, vááá, vuuu, egy másik csoport meg így felelt: vááá, vááá, vuééé, míg a

harma, dik: uuu, uu, uu, UUUHH, uuh; s a kórus a háttérből: vaa, vaa, vaa, vueee, vaa, vaa.

Így ment ez hajnalig. A monotóniát csak a szülők érkezése szakította meg, amikor élelmet hoztak

kicsinyeiknek. Ilyenkor a fiókák fura kiáltozásába különös, nem túl kellemes hang vegyült, mint

amikor a híg trágya a teli kádból kicsordul. Az öregek öklendezték vissza a félig megemésztett

halakat. A sátor már kézdett bűzleni; . mint bálnavadász hajó belseje a gazdag zsákmány

után .

Hajnaltájban, amikor a ricsaj ellenére a kimerültségtől zaklatott álomba merültünk, a fiókák

felfedezték a sátor új erényét: oldalait varázslatosan szép vászonlejtők alkották. A fiókák felváltva

felrepültek a sátor gerincére, s lecsúsztak az oldalán, karmaik meg olyan hangot adtak a ponyván,

mint amikor vásznat hasogatnak, míg felebarátaik ott ültek a sátor körül, és elragadtatott kiáltásokat

hallattak: kóó, kurr, KURR - és uuuh, kuurr, kuurr. Hosszas megfontolás után végül is meg kellett

vallanom, hogy soha életemben nem volt még ilyen kellemetlen éjszakám.

A következő nap virradat előtt ébredtünk nyugtalan félálmunkból, és támolyogva, bukdácsolva

mosakodni indultunk a vészmadarak hordái között, amelyek még mindig gágogva üldögéltek

üregeik mellett. Az égbolt rózsaszínű, zöld és narancsszínű volt, és egypár sötét felhő úszkált imitt-

amott a látóhatár szélén. A sötét kobaltkék tenger nyugodt volt. Fejem felett suhogtatták

lombjaikat a pálmák, mintha finom, kísérteteső szitált volna, koronájuk feketén magasodott az égbolt

hátterén. A koronák körvonalai között a fogyó hold magára hagyatva feküdt a hátán, fehér volt,

mint egy trópusi madár. Az égboltot vészmadarak kontúrjai pettyezték, röpdöstek és kiáltoztak,

hajnali kórusuk messze hangzott, s körös-körül mindenütt fiókák totyogtak a dohánynövények

között, siettek vissza üregeikbe.

Reggeli után elindultunk a pálmaövezet felé, és a kígyófogás művészetére oktattuk Zozót. Hanyag

eleganciával kérdezte meg tőlünk, el is fogja-e a kígyót, vagy elég,, ha megtalálja. Azt feleltük, azzal

is nagyon meg lennénk elégedve, ha csak megtalálná. Ezzel parafa sisakját tarkójára tolta,

napszemüvegét megigazította selyempincsi orrán, s nekilátott a keresésnek. Fél óra múlva, nem

kisebb csodálkozásunkra, kiabált nekünk, hogy talált egy kígyót. Lenyargaltunk a lejtőn a

legyezőpálmájához. Titkon biztosra vettem, hogy Telfair-szkink farkát fedezte fel, de a lombok

között, békésen és a félelem legcsekélyebb jele nélkül, félig kifejlett boa bújt meg. Finom, keskeny

feje volt, a színe pedig - a kifejlett példányolya zöldes árnyalatával és a fiatalok élénk rókavörös és

sárga színével ellentétben - sötét ólajszín volt, fakósárga pettyek csipkefinom mintázatával a nyakán, a

háta egy részén és a farka tövénél. Gratuláltunk Zozónak példátlan szakismeretéhez, amire olyan

széles mosollyal felelt, hogy fülig ért a szája. A gyors sikertől felvillanyozva folytattuk utunkat.

Kígyókereső útjaink során hajszoltuk persze a Günther-gekkókat is, mert szükségünk volt még

néhány fiatal nőstényre, ezenkívül Bojeri- és Telfair-szkinkeket is akartunk fogni. Zozo,

akit a kígyóvadászaton mutatott hősiessége lelkesedéssel töltött el, olyannyira felbátorodott, hogy

meg is fogott egynéhány mozgékony, sikamlós Bojeri-szkinket, majd miután meggyőződött róla,

hogy senki más nem hallja, megvallotta nekem, hogy expedíciónk előtt tulajdonképpen félt a

szkinkektől. Lázasan kutattunk, amíg elviselhetetlenné nem vált a hőség, s akkor elindultunk

hazafelé a táborba. Elégedettek voltunk, mert volt nyolc Bojeri-szkinkünk, hat fiatal Telfair-

szkinkünk, három félig fejlett Günther-gekkónk, no meg a kígyó. Késő délután, amikor a hőség

kissé alábbhagyott, megint kimentünk a legyezőpálmák közé, de nem fogtunk semmit. Éjjel a

vészmadarak ismét pokolbeli koncertet rendeztek, és nyugtalanul aludtunk.

Elhatároztuk, hogy másnap reggel nagyon korán indulunk, és felmegyünk a sziget legmagasabb

pontjára, onnan pedig átfésüljük a terepet lefelé, a tengerig. A felfelé való mászás még ebben a

kora reggeli órában is nagyon fárasztó volt, és úsztunk a verítékben, amikor elértük a

legmagasabb megfigyelési pontot. Innen látszott csak igazán, mennyire lepusztult a sziget.

Hatalmas, meredek sípályaszerű tufalapok egészen a tengerig, amelyekben hornyokat és

csatornákat vágott az eső. Itt-ott jókora sziklatömböket vetett ki magából a tufa, ezek aztán á

hegyi patakok medrében egyre lejjebb gurultak, és helyenként ingatag halmokba gyűltek, várva a

következő felhőszakadást, amely majd végső nyughelyükre, a tengerbe sodorja őket. A csúcson a

nagy tufalapok keménysége kielégítő volt, de éjjel esett egy kis eső, és ezért helyenként ragacsos,

csúszós masszává változott, tele mindenfélével, mint amikor az iskolás fiú zsebében elolvad egy

tábla csokoládé. Ezeken a lejtőkön rendkívül óvatosan kellett haladni, mert ha egyszer kicsúszik az

ember lába alól a talaj, akadálytalanul száz-százhúsz méternyit is gurulhatott volna lefelé a

pálmafákig, vagy ha hegyi patak medrében vágódik el, hát meg sem áll a jó százméternyi

mélységben levő tengerig.

Ha lepillantottunk ezeken az esőtől erőteljesen redőzött, meredek tufalejtőkön, ahol a pálmák

kétségbeesett igyekezettel próbáltak megkapaszkodni, egészen a tengerfenékig húzódó hordalékos

tufaszőnyegig, szíven ütött minket az érzés, hogy ez az egyedülálló miniatűr világ, amely az

evolúció csodájaként jött létre, halálra van ítélve. A kifacsart tufalapok és tufapadok a végsőkig ki

voltak száradva, s kúszónövények, folyondárok terpeszkedtek rajtuk gyászos, bíborszínű

virágaikkal. Amíg mindenki azon vitatkozott, mi a teendő a nyulakkal, de senki nem tett semmit,

ez az egyedülálló földdarab szinte szemlátomást napról napra pusztult. Itt láthattuk kicsiben, amit az

egész bolygóval csinálunk: milliószámra pusztulnak ki a fajok csak azért, mert az a kevés, igazán

kevés gondoskodás is hiányzik, ami megmenthetné őket.

Vagy egy óra hosszat mehettünk lassan, cikcakkban a meredek lejtőn lefelé, a tenger irányába,

szemügyre vettük az apró legyezőpálma sarjerdőket, amelyek rendíthetetlenül burjánzottak

mindenütt, ahol csak a pálmák gyökeret tudtak ereszteni. Ezek az aprócska pálmaligetek, még

ebben a magasságban is, ezer meg ezer élőlényt oltalmaztak. Voltak ott svábbogarak és tücskök,

bogarak és legyek; fura lárvák fagylalttölcsérhez hasonló tokban; botsáskák meg pókok; és minden

lehetséges felületet parányi atkák milliói szálltak meg, amelyek skarlátvörösek voltak, akár a

vadászok, és látszólag céltalanul futkároztak a tufán. A lehullott legyezőpálmalombok alatt, az

üregekben furcsa, bíborszínű szárazföldi rákok éltek, halvány krémszínű ollóik szakadatlanul

integettek, mint a banktisztviselő, aki egész életét azzal tölti, hogy más pénzét számolja, és nem tudja

leállítani kezének reflexmozgását. A legyezőpálmákon Telfair-szkinkek éltek, és ha az ember csak

egy percre is leült pihenni, máris gyermeki kíváncsisággal csapatostul körülfogták, s

megpróbálták megenni a cipőfűzőjét, a nadrágja szegélyét, s mindent felfaltak, amit eldobáltunk, a

narancshéjtól a papírig. A legyezőpálmák körüli füves térségeken éltek a Bojeri-szkinkek, amelyek

higanyként mozogtak a napon, s folyton-folyvást élelemre vadásztak, magukon a legyezőpálmákon

pedig a kék- és skarlátvörös féjű, fűzöld Vinson-gekkók.

Rövid pihenőt tartottam egy nem túlzottan nagy legyezőpálma árnyékában, hogy megegyek egy

narancsot, és roppant különös látványban volt részem, amely megmutatta, milyen sok Vinson-

gekkónak adhat otthont egyetlen pálma, egyszersmind meggyőzött a Telfair-szkink ragadozó

természetéről is.

Amint jóízűen szopogatva narancsomat üldögéltem ott, egyszerre felettem, a lombok közül finom,

doboló neszt hallottam. Azt hittem, kapunk egy jó kis zuhanyt, és esőcseppek zaját hallom a

merev, kartonpapírszerű leveleken. A dobolás azonban folytatódott, és hirtelen eszembe ötlött, hogy

se nem látom, se nem érzem az esőt. Kíváncsian pillantottam fel a fejem felett lévő lombok közé. A

nap minden egyes nagy, zöld levélnyalábot jói átvilágított, és így a Vinson-gekkók rohangáló,

ugrándozó árnyjátékát láthattam. Néha egyik-másik megállt az ágak végén, és körülkémlelt, majd

rohant tovább, felfelé a pálmán. Legalább negyvenen lehettek, a teljesen kifejlett példánytól a

törékeny, néhány centis fiatalig. Békaügyességgel ugráltak egyik levélről a másikra; mindegyik

felfelé törekedett, nyilván valami megijesztette őket. Feledhetetlenül nagyszerű látvány volt, amint

a kis testek fekete kontúrjai rohangáltak és ugrándoztak a zöld levelek ernyője mögött.

Bekukkantottam a legyezőpálma sűrűjébe, mert látni akartam, mi okozza a riadalmat az ékszerhez

hasonló gekkók légiójának sorai között, és nagyon reméltem, hogy kígyó. Ám jókora Telfair-

szkinket láttam üggyel-bajjal, de kitartóan felfelé araszolni a törzsön. Lépten-nyomon megállt,

nézelődött jobbra-balra, nyelve meg villámgyorsan pergett szájában. Odafönn a halálra rémült

gekkók ugráltak, rohangáltak, és riadtan nézelődtek a levelek között, apró, színes pofácskájukban

csillogó fekete szemük kikerekedett a borzadálytól. A Telfairszkink lassú, nehézkes mozgásában

volt valami őskori.

Figyeltem még egy kicsit, és amikor úgy gondoltam, 'hogy éppen eleget rémítgette már a tündérszép

Vinson-gekkókat,, nyakon csíptem, és úgy tizenöt méterrel odébbvittem a legyezőpálmától.

Amikor visszajöttem, hogy megegyem végre narancsomat, már az összes gekkó megnyugodott,

sütkéreztek a napon, és nagy vidáman élték világukat.

Fél óra múlva Wahab diadalkiáltása tudatta velünk, hogy megvan a negyedik kígyónk. Ez sem volt

teljesen kifejlett példány, de azért valamivel nagyobb volt, mint Zozóé. Nagyon elégedetten

mentünk vissza a táborba, és még a vészmadarak okvetetlenkedése sem hűtötte le aznap éjjel

lelkesedésünket.

Másnap reggel már csak egyetlen kutatóútra maradt időnk, mert a helikoptert délre vártuk..

Kimentünk a pálmaligetbe, de nem arattunk sikert, és üres kézzel tértünk vissza keserves

feladatunkhoz: össze kellett pakolnunk felszerelésünket, hogy aztán lehurcoljuk a völgybe, majd

fel a hőségtől szikrázó helikoptertérre. A sátrat nem szedtük szét az árnyék miatt, megtartottunk

három kanna vizet, a többit pedig mosdásra használtuk, mert az is nagyon ránk fért.'

Negyed egykor Wahab türelmetlenkedni kezdett. Fél egykor már fel-alá járkált a sátor előtt. Ha

egyszer ő szervezett valamit, azt szerette volna, ha minden úgy megy, mint a karikacsapás. Fél

kettőkor teát főztünk, és gratuláltunk magunknak, amiért nem használtuk el az összes vizet. Fél

háromkor Wahab kiment a sátorból, és magával vitte Zozót is. Kimentek a csillámló helikoptertérre,

ott megálltak, és sóvárogva bámulták Mauritius forró párába burkolódzó, homályosan derengő

hegyeit.

- Wahab nagyon berzenkedik - mondta John. - Szereti, ha rendben mennek a dolgok.

- Tudom - mondtam -, de hát mit csináljunk? Talán rádiózhatnánk.

Amint Wahab visszajött, mondtam is neki. Kicsit töprengett, aztán felvittük az apró rádióadót a

helikoptertérre, körülálltuk, próbálgattuk, működik-e, miközben csak úgy dőlt rólunk a veríték.

- Nem jó - szólt végül John-, nincs többé, akárcsak a dodó.

Wahab szemrehányó pillantást vetett rá. Visszaballagtunk a sátorhoz, a megboldogult rádiót a

helikoptertéren sorsára hagyva.

- Zozo komolyan aggódik - suttogta John.

- Hiszen csak nemrég nősült - mutattam rá. – Korai még azt képzelnie, hogy Zozo-Robinson lett

belőle.

- Biztosan azt hiszi, benne vagyunk nyakig - mondta

John.

Zozo kedveszegetten üldögélt egy közeli pálmafa alatt. Elhatároztam, hogy elűzöm homlokáról a

mélabú redőit.

- Zozo - szólítottam meg.

- Tessék, Mr. Gerry - mondta, és rám bámult trópusi sisakjának karimája alól; olyan volt ebben a

sisakban, mint valami zöld gomba.

- Úgy látszik, a helikopter nem nagyon siet a segítségünkre.

- Hát igen, Mr. Gerry - helyeselt megrendítő hangnemben.

- Csak azt szeretném mondani - közöltem kedvesen -, hogy abszolút szótöbbséggel eldöntöttük,

magát esszük meg elsőnek, ha elfogy az élelem.

Tágra nyitott szemmel meredt rám egy pillanatig, majd rájött, hogy tréfa az egész, és elvigyorodott.

Még ezzel sem sikerült elűzni rosszkedvét. Wahab már éppen huszadszor készült felmenni a

helikoptertérre.

- Érthetetlen, hol járnak - mondta ingerülten Wahab. - Ugyan már - próbáltam megnyugtatni -,

igyunk inkább egy csésze teát! Tegye fel a kannát, Zozo!

Zozo, aki boldog volt, hogy valami teendője akad, vizet töltött a kannába.

- Majd meglátod - mondtam Wahabnak -, amikor a víz forrni kezd, megérkezik a helikopter. -

Honnan tudod? - kérdezte Wahab.

- A fehér ember varázslata -,mondtam ünnepélyes hangon, s Wahab nyomban rám vigyorgott.

Különös módon, épp amikor a kannában forrni kezdett a víz, meghallottuk a közeledő helikopter

zúgását. Fél óra alatt összepakoltunk mindent, és a trópusi madarak méltatlankodó hófergetegében

felszálltunk, ölünkben tartva posztózacskókba csomagolt értékes gyíkjainkat és kígyóinkat.

Kérésemre a pilóta alacsonyan körberepülte a szigetet. Jól láttuk nagy, csupasz, kiszáradt púpját,

kráterének szélét, amelybe mintha iszonytatóan nagy tengeri szörny harapott volna bele, a pálmák

szánalmas, keskeny sávját, egyik oldalán a legyezőpálmák halványzöld félkaréját, felette pedig a

lepusztult tufa jókora lapjait. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy még most is, amikor a sziget már

jószerével halott, ilyen sok állatnak és növénynek ad otthont; sőt hat olyan állatfaj é1 itt, amely nem

fordul elő sehol másutt a világon.

Amint egyre magasabbra szálltunk, a sziget meg mind kisebbre zsugorodott a türkizkék tengeren,

megfogadtam, hogy mindent elkövetünk megmentése érdekében.

7. Rózsaszín galamb - utóirat

1975-re a Fekete-folyó-tervhez rendelkezésre állt egy rózsaszíngalamb-pár - bár a nőstény David

McKelvey szerint túl öreg volt a tenyésztéshez - és két pár nélküli hím. Mivel 1976-ra

tenyésztésben nem mutatkozott siker, mindenáron újabb madarakat kellett fogni a tenyésztési

állomány növelésére. Nehézséget okozott azonban, hogy látszólag az összes galamb eltűnt a

japánciprusligetből. Harmincöt madarat megkeresni ekkora erdőben herkulesi feladat. John és Dave jó

néhány helyet átkutatott reménykedve; mindannyiszor bőrig áztak, de soha semmit nem találtak.

Amikor a japáncipruserdőben kellett volna rakniuk mulatságos fészkeiket, sehol sem lehetett látni

őket. E tény messzemenően aggasztott minket. De - eső után köpönyeg - utóbb rájöttünk, hogy a

párzási idény késedelméért a két ciklon lehetett a felelős, amelyek a Round-sziget elhagyására

kényszerítettek és ó néhány napos veszteglésre kárhoztattak minket. Utolsó utazásunk legvégén

azonban a rózsaszín galambok egyszer csak visszatértek a japánciprusligetbe, és hozzáláttak a

fészekrakáshoz.

Mivel 1975 és 1976 között semmi sem történt, és már nagyon sürgősen tenni kellett valamit a megfelelő

tenyészállomány létrehozása érdekében Mauritiuson is meg Jerseyn is, elhatároztam, hogy

miután hazatértünk Jerseyre, Johnt visszaküldöm, hogy próbáljon további rózsaszín galambokat

fogni a Fekete-folyó-alapítványnak, meg egy alaptenyészetet létesíteni jerseyi telepünk részére is.

Így aztán amikor hazatértünk Jerseyre értékes round-szigeti gekkó- és kígyórakományunkkal,

Johnnak már készülnie is kellett az újabb mauritiusi utazásra.

Mauritiuson egyenesen kiment a japánciprusligetbe, s keresett magának egy megfelelő fát. Az egész

völgyet belátta megfigyelőhelyéről. Letelepedett, és várta a rózsaszín galambokat. Eltelt három óra,

és már az járt a fejében, hogy a galambok ismét elköltöztek a japáncipruserdőből valahová. Aztán

alaposan körülkémlelt, és egyszer csak látja ám, hogy a szomszéd fán egy rózsaszín galamb ül a

fészkén. „Abban a pillanatban amikor megláttam a nyavalyást, biztos voltam benne, hogy három

órája nézem, csak hát valahogy láthatatlan volt" - mesélte. Nagy izgalomban mászott le, odament a

fához, amelyiken a fészket látta, s üldögélt alatta estig, hogy ne fedezhessék fel a fészket a majmok,

ugyanis a környéken telis-tele volt velük az erdő.

Sötétedés után rohant haza, és riasztotta Wahabot, Tony Gardnert és Dave-et. Azt tervezték, hogy

hajnalban mind a négyen visszamennek a fészekhez. Úgy gondolták, ha van fióka a fészekben, akkor

helyette fiatal, hasonló méretű örvösgalambot tesznek bele. Majd hálókkal körülveszik a fát, és

elfogják a szülőket. Nagyon jól is ment minden. Legnagyobb örömükre a fészekben majdnem

teljesen tollas fiókát találtak, és be is tették helyére az örvösgalambfiókát. Aztán üggyel-bajjal ki-

húzták a hálókat.

Az anyamadár viszont, amikor hazaröppent, agyafúrtságból vagy ostobaságból - inkább az utóbbit

gyanítjuk - elkerülte a hálókat, de vígan táplálta a fiókát, amely szemernyit sem hasonlított a

sajátjára. Egész nap vártak, de eredménytelenül, így hát kinthagyták a hálókat, és hazamentek

azzal, hogy másnap hajnalban újra kijönnek a fához. Mire visszajöttek, a majmok már felfedezték a

fészket, szétrombolták, és felfalták az örvöscsibét. Jóllehet a szülőket nem tudták elkapni, annyi

elégtételük azonban megvolt, hogy a rózsaszín galamb fiókáját megmentették a pusztulástól. A

Fekete-folyó madárházában őrizték, és három nap múlva már repült is, sőt önállóan táplálkozott.

Közben John szorgalmasan további fészkek után kutatott, s nemsokára talált is egy másikat: abban

meg tojás volt. Ő és Dave hosszasan tárgyalták, mi a teendő ilyen esetben, és végül a cselekvés

mellett döntöttek. Dave megfigyeléseiből tudták, hogy mindkét nemű szülő költi a tojásokat, és hogy

a szülők körülbelül délelőtt tízkor és délután négykor szokták felváltani egymást. Azt tervezték,

hogy kiveszik a tojást, keltetőgépbe teszik a Fekete-folyónál, és közönséges házigalamb tojásával

helyettesítik. Aztán speciális bál-chatrival takarják le a fészket, így talán elkaphatják a szülőket. Így

biztosak lehettek benne, hogy galambpárt fognak, míg hogyha egyesével fogja a galambokat az

ember, nagyon nehéz megállapítani a nemüket, mert a nemek meglehetősen egyformák. A bál-

chatri nagyon régi eszköz, eredetileg a solymászok használták, sólymok fogására. Amolyan kerek

ketrec, hasonlít az ódivatú húsos- vagy sajtosdobozra, ebbe tesszük a csalétket, ha sólymot

akarunk fogni, akkor madarat, de most, tojást. Az alkalmatosság tetején pedig rengeteg finom

damílhurkot helyezünk el. A madár leszáll a bál-chatrira, és a száz meg száz apró hurok közül

valamelyik biztos elkapja a lábát.

Dave, annak rendje és módja szerint fel is mászott a fára, és a tojás helyére közönséges

házigalambtojást tett. Majd - éppen a fészek fölé - gondosan elhelyezte a bál-chatrit. Míg ez a

művelet tartott, a hím galamb kb. 10 méternyire üldögélt, és - John szerint - nem látszott rajta, hogy

meg lenne rémülve; csupán lagymatag érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Mihelyt John lemá-

szott, a madár átrepült a fánkra, és letelepedett egyik ágán. Aztán ide-oda röpdösött az ágak között,

és kétszer is eltipegett a bál-chatri felett. Harmadszorra azonban elkapta a hurok. Hallották, amint

hevesen verdes szárnyával. Dave zseblámpájának sugárkévéje még éppen idejében világította meg

a csapdosó madarat, mert a hurok csak az egyik ujját fogta meg. Még két óra hosszat vártak akkor a

nőstény is visszatért fészkére, és nagyon gyorsan elfogták. Diadalmenetben vitték az első igazi

rózsaszíngalamb-párt a Fekete-folyóhoz.

A lelkesedés lázában égve elhatározták, hogy fokozott iramban kutatnak más fészkek után is. Zozo

és még két újabb társ kíséretében átvizsgálták az erdőt, és egy héten belül még négy fészket fedeztek

fel. Eközben két újabb párra sikerült szert tenniük, meg egy nőstényre, amelyet a Fekete-folyónál

hozzáraktak a két hímhez.

A fészkekben talált tojások közül egy megzápult, de aznap reggel, amikor John elutazott

Mauritiusról, a másik kettőből sikeresen kikeltek a fiókák a házigalambok alatt, és várták már a

harmadik fióka kikelését is. A két kifejlett példánnyal tehát a Fekete-folyó-telep már dolgozhat, mert

elegendő rózsaszín galamb áll rendelkezésre a fogságban való tenyésztéshez.

John két párral és egy pár nélküli fiatal galambbal tért vissza Jerseyre. Nagyon jól megtelepedtek

nálunk. Ami annyit jelent, hogy a Fekete-folyónál és Jerseyn elég nagy népességet

tenyészthetünk ki, amely védve lesz majmoktól és ciklonoktól egyaránt, addig is, amíg a majmok

kordában tartásának és a japánciprusliget védelmének kérdése meg nem oldódik. A népességet végül

visszatelepíthetjük Mauritiusra, és megnövelhetjük a kétes értékű élőhelyen maradt maroknyi

vadmadár számát.

Zárszó

Nagyon sokat dolgoztunk a veszélyeztetett fajok megmentésén, és jólesik tudatnunk, hogy máris

sikereket értünk el a tenyésztésben. A rodriguez-szigeti denevérek két szép, egészséges fiókának

adtak életet, amelyek - e sorok írása idején - már tollasak is, ha használhatom ezt a szót denevérek

esetében. A nappali gekkókhoz hasonlóan a Telfair-szkink és a Günther-gekkó is sokat költött, az

előbbi hetet, az utóbbi tizenegyet. Reméljük, hogy hamarosan szaporulatról adhatunk hírt a round-

szigeti boánál és a rózsaszín galambnál is. Mivel társaságunk szimbóluma a dodó, külön örömmel

tölt el minket a tudat, hogy Mauritius szigetén, ahol a dodó kipusztult, számos veszélyeztetett

fajon segíthetünk.

Ha az olvasó tetszéssel olvasta végig e könyvet, és hisz abban, hogy a súlyosan veszélyeztetett fajok

érdekében végzett munkánk valóban fontos, akkor bizonyára szívesen csatlakozik társaságunkhoz.

A hozzájárulás összege igazán csekély, de nagyon sokat segítene vele az olvasó a

kipusztulófélben levő fajok megmentésének rendkívül fontos munkájában. Kérem, ha teheti, írjon

nekem a következő címre:

Jersey Wildlife Preservation Trust,

Jersey Zoological Park,

Les Augres Manor,

Trinity,

Jersey,

Channel Islands.

Támogatásával meggyorsíthatjuk azoknak a példátlanul különleges és szeretetre méltó állatoknak a

mentését, amelyekről ez a könyv szól, és nemcsak a mauritiusi állatok mentését, hanem a világ számos

más részén élőkét is.

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója

Zrínyi Nyomda, 88.1293/66-14 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Baktainé Neu Piroska

Műszaki vezető: Tóbi Attila

Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné

Megjelent 9,3 (A/5) ív terjedelemben, az MSZ 5601-59 és 5602-55

szabvány szerint