14.Ovidius költészete

8/4/2019 14.Ovidius költészete

http://slidepdf.com/reader/full/14ovidius-koelteszete 1/18

89

14. TÉTEL: Ovidius költészete

Publius Ovidius Naso, avagy röviden csak Ovidius (Sulmo, maSulmona, Olaszország, Kr. e. 43. március 20. – Tomis [avagyTomi], ma Konstanca, Románia, Kr. u. 17 vége vagy 18) a rómaiaranykor költő je.

Előkelő lovagrendi családból származott, korán Rómába került,ahol a legjobb mestereknél nevelkedett, majd kisebb tisztségeketlátott el: a pénzverés felügyeletét ellátó tres viri, majd a decemviristlitibus iudicandis tagja lett. Számára azonban a költészetmindennél fontosabb volt, így írt erről:

önként jött ajakamra, kötött formában az ének:

sponte suā carmen numerōs veniēbat ad aptōs et quod temptābam scrībere, versus erat.

– Tristia, IV.10.26–27

Fiatal éveit gondtalanul élte az „arany Róma” előkelő társaságaiban, bejáratos volt a császári

udvarba is. Háromszor nősült, első két házassága csak rövid ideig tartott. Egy gyermekeszületett, egy Perilla nevű lány.

Főműve a 15 könyvre osztott, mintegy tizenkétezer soros Metamorphoses („Átváltozások”),amely görög és római átváltozásmítoszok sorozata.

Augustus római császár 8-ban száműzetésbe küldte a Fekete-tenger partján fekvő Tomisba,azonban római polgárjogát, vagyonát, sőt a Rómával való írásbeli kapcsolat jogát ismegtarthatta. Bár élete végső pillanatáig reménykedett benne, nem kapott kegyelmet,száműzetésben halt meg.

Élete és munkássága

Korai évek

Lovagrendű, jómódú családból származott, értelmes, könnyen tanuló fiú volt. Apjakívánságára fiatalon Rómába utazott, hogy bátyjával együtt közügyi vagy pénzügyi pályáralépjen, ezért az ehhez szükséges szónokiskolai tanulmányokkal foglalkozott fiatal éveiben.Hamar kitűnt azonban, hogy igazi tehetsége és hajlama csak a költészethez van. Családjatiltotta volna az irodalmat a rendkívül könnyen verselő fiúnak, ő azonban egy költőtársávalSzicíliában, Athénben és Kis-Ázsia görög városaiba utazott tanulni, kisebb törvényszéki

hivatalokat is vállalt, de a magasabb hivatali pozíciók küszöbén, fiatalon hátat fordított annak



90

az életútnak, amelyre „testben gyengének, lélekben alkalmatlannak” tudta magát: költő akartlenni, semmi egyéb.

Ezután Rómába visszatérve gondtalan életet élt a köztársaság végének zűrzavarai utáncsászársággá átalakuló Augustus-kori Rómában, bejáratos volt a római társadalom legfelsőbb

rétegeinek irodalombarát központjaiba, köztük Messala Corvinus körébe, amelyneklegjelentősebb alakja Tibullus volt. Tibullust azonban nem fogadta be a császári udvar, mertfelháborító kijelentése („büszkébb vagyok szeret ő m szépségére, mint arra, hogy római polgár (Civis Romanus) vagyok” [1]) nagyon felborzolta a kedélyeket. Baráti társaságába számosköltő tartozott, kiváltképp Propertius állt közel hozzá. Propertius azonban (Tibullushozhasonlóan) fiatalon meghalt. Különösen sok időt töltött hölgytársaságban, innen merítetteihletét a szerelmi történetekre, amelyek nagy sikert aratnak. Az első két versgyű jteménye, a„Szerelmek” (Amores) és a „Hősnők” (Heroides). Roppant szépen ábrázolta a női lélekrejtelmeit – és ez a magas, császári körök fülébe is eljutott. Augustus császár politikai-erkölcsielképzeléseinek hangot adó Maecenas-körön kívül maradt, de az udvar befogadta, annak kétvezéralakját, Horatiust és Vergiliust, példaképként, távolról tisztelte. A császár lánya

kifejezetten kedvelte Ovidiust. Augustusnak furcsa volt ez a hirtelen divatossá lett elégikusifjúság. Ő ugyanis művészetkedvelő uralkodó, akit az előző nemzedék – Vergilius, Horatiusés a prózában szereplő Livius ragadott és formált meg.

Költészete

Költészete közvetlenül a Cornelius Gallus munkássága nyománkivirágzó római szerelmi elégia első klasszikusaihoz,Tibullushoz és Propertiushoz kapcsolódik: a hellenisztikuspéldaképek, f őképp Kallimakhosz nyomán, részben a rómaielőzményeket (Catullus) is folytató, de a maga nemében újszerű műfajjal kezdődik meg ismert műveinek sora. Szerelmielégiáinak még húszéves kora előtt megkezdett sorozatát Amores címmel adta ki öt könyvben, a gyű jteménynek második, háromkönyvre rövidített, de új versekkel is kibővített, i. e. 1 körülközreadott, 49 elégiát tartalmazó változata maradt fenn. EgyCorinnának nevezett, legalábbis jórészt képzelete által teremtett

lányhoz címezte a gyű jteményt. Már az Amores első kiadása azegykorú Róma vezető modern költő jévé avatta azokban a műveltkörökben, amelyek Augustus új aranykort hirdető, a rómaimúltat felmagasztaló és a birodalomnak alávetett népek számára az örökkévaló impériumbékéjének áldásait ígérő propagandaszólamait félrevezetőnek érezték, mert a császári politikaigazi megnyilvánulásai ellentétben álltak velük. Az aktív ellenállás ritka volt, ezt a császárságelső századában lassan elhaló réteget inkább a közügyektől való elfordulás, a visszahúzódás amagánéletbe jellemezte, nem a nyílt harc. Ovidius ennek a rétegnek volt az igazi költő je:művészetének magasztalás és elutasítás közt ingadozó megítélése, már a kortársaktól felismertnagysága és gyengéi ezt mutatják. Az Amores versmértéke – mint egy kivételével valamennyiOvidius-műé – a disztichon, amelynek a latin nyelvben addig szinte ismeretlen zenét és

hajlékonyságot adott. Verseiben olykor erőltetett, a szójátékok és képek áradása olykor kicsapaz ízlésesség medréből, de mindez ókori, kortárs feljegyzések szerint tudatosan vállalt költői



91

magatartás volt: a horatiusi és a vergiliusi normákat tagadó, azokkal szembeszálló ars poeticamegnyilvánulása: „Nagyon jól ismerte hibáit, de szerette őket” írta róla Idősebb Seneca,személyes emlékeken alapuló visszaemlékezésében. „Nemegyszer mondogatta, hogy szebb azaz arc, amelyen valamilyen anyajegy van”. Tudatosan alkalmazta a montázstechnikát is: azegész latin és néhol a görög költészet anyagából is felhasznált sorokat, részleteket. Ezekbe az

idézetsorokba gyakran a maga verseit is belevonta, újabb megvilágítást adva ezzel a régebbifogalmazásnak. Augustus császár neve az „Amores”-ben szinte csak egy vonatkozásbanfordul elő: a magát Aeneas utódjának hirdető császár Venus leszármazottja és Cupidónak, agörög Erósznak is rokona.[2]

Fiatalon, az Amores két kiadása közti időben írta egyetlen, elveszett tragédiáját, a Medeát, amelyet a ókori kritikusai a műfaj ritka római remekei közé soroltak. Quintilianus klasszicistaízlése számára a Medea bizonyította, „mire lett volna ez az ember képes, ha inkábbparancsolni, mintsem engedni akart volna tehetségének”. Ovidius azonban inkább az elégiátérezte a maga műfajának, és első korszakának két évtizedében e műfaj változatait, újlehetőségeit kutatta. Így fedezte fel, mint maga mondja, a verses levélnek azt az új irodalmi

formáját, amelyet a Heroides című gyű jtemény darabjai képviselnek: tizennégy mitológiaihősnő (Ariadné, Médeia, Phaedra, Dido, Pénelopé stb.) és Szapphó panaszleveleszerelmeséhez (ez utóbbi hitelességét sok kutató kétségbe vonja). A költő a 30-40 éves koratájt írt 100-200 soros levelek gyű jteményét nem sokkal az Amores második változata előttadta ki. Egy költőtársa, Sabinus néhány levélre megírta a címzett férfi válaszát, Ovidius pediga sorozatot később három mitikus szerelmespár: Paris-Heléna, Akontiosz-Küdippé, Héró-Leandrosz egymáshoz írott terjedelmesebb leveleivel egészítette ki. Nem tudjuk, együtt adta-eki őket a monológ-levelekkel, illetve egyáltalán kiadásra kerültek-e életében, de valószínű,hogy i. e. 1 előtt készültek. [3]

Lényegében ugyancsak a szerelmi elégiának megint csakújszerű és a műfajt derűs-parodisztikus tudálékossággal atankölteménnyel keresztező változata az Ars amatoria három, 750-800 soros könyve. Az I-II. könyvet együtt adtaki Ovidius Kr. e. 1 táján, a III. könyvet legkésőbb Kr. u. 2elején, a két kiadás közt jelent meg az Amores fennmaradtváltozata. Közvetlenül a III: könyv után készülhetett a 814soros Remedia amoris (A szerelem orvosságai), nem sokkalaz Ars amatoria előtt a Medicamina faciei femineae (A nőiarc orvosságai), amelyből csak az első 100 sor maradt fenn,mindkettő az Ars amatoriával megegyező műfajú. A

Medicamina kozmetikai tanköltemény, amelyre késő

bb mintkicsi, de nagy gonddal készített művére emlékezett vissza aköltő, s amelyben életének és költészetének alapelvétfogalmazta meg: culta placent (az tetszik, ami kiművelt),vagyis egyfelől az ápoltság, másfelől a csiszolt, választékosköltészet. Maga az Ars amatoria a tudományos kézikönyvek

módszerességével ad tanácsokat az I-II. könyvben a férfiaknak arra, hogyan lehet a szerelmetfelkelteni, megszerezni és megőrizni, majd a III. könyvben ugyanezt a fegyvert adja a nőkkezébe a férfiakkal szemben. A Remedia amorisban, amely az Ars amatoria ironikusvisszavonása és válasz az azt ért támadásokra, olvasók vagy hallgatók széles körétől bátorítottöntudattal mondja, hogy az elégiát a római irodalomban ugyanabba a költői magasságba

emelte, mint az eposzt Vergilius.[4]

Az Ars amatoria első sorai:



92

Van mifelénk, kinek a szerelem művészete újság? Versemből okulást nyerve, kövesse tanom.Fürge hajón vásznat s evezőt művészet igazgat,

Gyors kocsit ez gördít, Ámor is erre hajol. Automedon lovait szekerén ügyesen zabolázta,Tiphys a haemoni tat mestere volt a habon: Engem Venus a csöpp Ámorhoz adott nevelőül,

Automedonja legyek s Tiphyse neki magam.

– Ovidius: Ars amatoria [5]

gondolta, feltehetően ekkor fogalmazta meg az általunk Resgestae Divi Augusti (Az isteni Augustus tettei) címen ismert

politikai végrendeletét is, s felvette a pater patriae (a haza atyja)címet. Még ebben az évben egy erkölcsi botrány ürügyénszáműzte a saját lányát, a körülötte csoportosuló előkelő családból származó fiatal rómaiak sorsa pedig az öngyilkosságvagy a száműzetés lett. Mindenesetre szigorúan megőriztékannak a látszatát, hogy az augustusi erkölcsi törvényekmegsértéséről van szó, és ezen a címen számos, a rómaitársadalom felsőbb köreihez tartozó nő ellen indult eljárás.Ovidius ebben a légkörben adta ki az Amorest, az Ars amatoriát,a Remedia amorist, a gesztus aligha volt szándékoltan ellenségesvagy ellenzéki – ilyen soha nem mutatható ki Ovidiusnál –, azt viszont jól jelzi, mennyire

hiányzott belőle a hajlam, hogy költészetét Augustus szolgálatába állítsa.

Róma légköre a következő években megváltozott, a szerelmi elégiát éltető atmoszféramegritkult. Ovidius Kr. u. 1-től fel is hagyott a műfajjal, amelynek virágkora ezzel le is zárulta római irodalomban. Ovidius kezdődő második korszakában, élete ötödik évtizedébe lépvenagyobb lélegzetű műveken dolgozott. Ekkor, Kr. u. 1-8 között írta a Metamorphosest(„Átváltozások”) és a Fastit („Római naptár”). Az előbbit alighanem az egész korszakon át,az utóbbit is ugyanazokban az években, de csak az első fele, az év első hat hónapjátfeldolgozó hat, 700-900 soros könyv maradt fenn, és több aligha készült belőle. Nem tudjuk,hogy a korszak elején készültek-e, és a Kr. u. 4 körüli belpolitikai változások miatt nem lettfolytatásuk, vagy a korszak második felében, és a száműzetés miatt maradt csonka a mű. Az

eredetileg Augustusnak ajánlott munka a római naptár ünnepeit és jeles napjait, továbbá azegyes ünnepek asztronómiai vonatkozásait dolgozza fel időrendben, a vallásos szokások éshiedelmek értelmezésével, eredetük történetével. A Fasti a személyes sorsáért is alighanemegyre inkább aggódó költő egyetlen olyan műve, amelynek témája beleillett az augustusiprogramba: az ősi római vallás emlékeinek felelevenítése megfelelt a hivatalos rómaiideológiának, és kellő kiemelést kaptak az Augustustól inaugurált ünnepek, valamint a császáréletének nevezetes fordulópontjai. A mintaképek hellenisztikus tudósok és költők művei(elsősorban Kallimakhosz Aitiái és asztológiai munkák, amelyek egyikét Ovidius le isfordította latinra, de elveszett). Forrásai között jelentős szerepe volt a római tudósirodalomnak is (Varro, Verrius Flaccus), a legfontosabb költői ösztönzést pedig a rajongvatisztelt Propertius késői elégiáitól kaphatta. Az ősi rítusok, történeti mozzanatok nemegyszerszándékoltan és parodisztikusan áltudományos oknyomozó elbeszélésébe Ovidius szívesen



93

sző szerelmi történeteket, romantikus epizódokat (Lucretia halála, Romulus és Remusversengése a város alapításáért, Anna Perenna stb.)

Főműve

Főműve – amit maga is annak vall – a 15könyvre osztott, mintegy tizenkétezer soros

Metamorphoses („Átváltozások”), amelygörög és római átváltozásmítoszok sorozata.Az előszóban perpetuum carmennek,folyamatos éneknek jelzi művét, jelezvekettős programját: egyfelől hadüzenet ahellenisztikus költészetnek, amelynekvezéralakja, Kallimakhosz három

évszázaddal Ovidius előtt azt hirdette, hogy a„folyamatos ének” kora lejárt, a költőknekkis műfajokban és kis méretekben kelltökéleteset alkotniuk, másfelől Vergiliushatására az „Aeneas” versenyre hívása a nagyköltő rangjáért, persze nem a történeti eposz,de mindenesetre a nagyepika pályáján. Atörténeteknek a világ keletkezésével indulóés Julius Caesar üstökössé válásával zárulósorát fiktív kronológiai keret van hivatvaegységbe foglalni: a három f ő rész közül azelsőben az istenek, a másodikban a mitikus

hősök és hősnők, a harmadikban pedig történeti személyek köré fonódnak az elbeszélések. Azepika szinte minden kellékét mozgósította Ovidius, hogy a mű eposzjelmeze minéltökéletesebb legyen. A történet a legtöbb könyv végén nem záródik le, sőt többször éppelkezdődik, hogy így hidalja át azt a széttagolást, amelyre külső ok, a papirusztekercs méretekényszerítette. Ugyanerre szolgált a versmérték is, az általa különösen sokat használthexameter is, amelynek egyenletesen áradó zenéje megadja az elbeszélés folyamatosságánakritmusát. Mint a Fastiban, itt is olyan tárgyat választott, amely eleve önálló történetekretagolta a folyamatos éneket. A siker záloga itt Ovidius egyedülálló elbeszélőművészete volt: a

Metamorphoses valójában elbeszélésgyű jtemény, amelynek történeteit a költő csak annyira

f űzi össze, hogy el ne veszítsék önállóságukat. A részek virtuóz összeillesztése,egybekomponálása csak egyik eszköze volt: újjáalakította a régiek által már annyiszormegénekelt történeteket, új tartalommal, mondanivalóval töltötte meg őket. Kitűnik atörténetekből a maga művész-egzisztenciájának legmélyebb problémái is: Pygmalion mítoszátaz értetlen közösséggel szembenálló magányos alkotó történetévé alakította át, akinekegyetlen társa az önmagából merített mű. Arakhné történetének ovidiusi változatában azistennőt versenyre kihívó művész-szövőlány Minerva klasszikus kompozíciójával a magaantiklasszicizmusát állította szembe, s az istennő nem művészetével, hanem pusztán hatalmaerejével győzi le a lázadót.[6] Maga a mű a világ keletkezésének leírásával kezdődik:



94

„Tenger s föld, s mindent takaró égboltnak előtte mind e világ kerekén egyarcú volt az egész nagy természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz; csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő' magvai nem jól összetapadt elemek tömegének.

Nem ragyogott föl még, a világra világlani, Titan; nem nőtt szüntelenül, szarvát újítani, Phoebe; nem függött a körül-lebegő levegőben a föld sem,egyensúlyban tartva magát; nem tárta ki karját

part-peremek köribé nagymesszire Amphitrite; s mert hol a föld, ugyanott volt lég is, tengeri ár is,nem volt állani föld, nem volt jó úszni a hullám,légbe sugár nem gyúlt; tartós alakot mi sem őrzött: ellene állt ez amannak, mert egy testben örökkön háboruságot a fagy hővel, nedvessel a száraz és a keménnyel a lágy vívott, a nehézzel a könnyű.”

Mindkét történet jóslatnak bizonyult. Kr. u. 8-ban a birodalmat fenyegető külső veszélyeket acsászári ház újabb belső megrendülése tetézte: Juliát, Augustus unokáját házasságtörés, férjétösszeesküvés vádjával száműzték, és ugyanekkor, aligha ettől függetlenül császári rendelettelkiutasították Rómából Ovidiust, a Fekete-tenger partján fekvő Tomist jelölve ki nekitartózkodási helyül. Mint ezt Ovidiustól tudjuk, az ok köztudott volt, de nem volt tanácsosbeszélni róla, a f ő ponton nyilván szándékosan homályos vád kettős: „carmen et error” (egyvers és egy eltévelyedés). Az utóbbiról tudjuk, hogy Ovidius helyt adott a császári unokatitkos szerelmi légyottjainak, amivel magát Augustust bántotta meg. Büntethető tettről nem

volt szó, ezért a császár súlyosbító vádként az Ars amatoria megírását adta hozzá: nemfelejtette el, mikor jelent meg.

Ovidiusnak azonnal indulnia kellett.Viszontagságos utazás után a következő évtavaszán ért Tomisba, ahol élete hátralevő részét töltötte. Munkásságának ebben aharmadik szakaszában f ő műfaja ismét azelégia lett, amelyet az új tartalmak számáraátalakított, de a fennmaradt versek az életmű tökéletes egységét bizonyítják. Minthogy

Ovidius nem száműzött volt, nemcsak rómaipolgárjogát és vagyonát tarthatta meg,hanem a Rómával való írásbelikapcsolatoktól sem volt eltiltva. A késői elégiák két gyű jteménye (mindkettő teljesenfennmaradt) verses leveleket tartalmaz az otthoniakhoz. A korábbi Tristia öt könyvételkészülésük után egyenként küldte Rómába. Az I. könyvet még utazás közben, Kr. u. 8-9telén írta, a többi négyet Kr. u. 12-ig évenként. A szokása szerint önmagukban is gondosankomponált könyveket eredetileg a IV. könyvvel akarta lezárni a végére tett önéletrajzzal, azV. könyvet egy év múlva küldte a többi után. Az I. és a III-IV. könyv 35 elégiát tartalmaz,nagyjából a szerelmi elégiák terjedelmében, ezeknek címzettjét, nehogy baja származzékbelőle, nem nevezte meg, kivéve egy egyébként ismeretlen költőnőt és harmadik feleségét, aki

végig kitartott mellette, s csak azért nem kísérte el Tomisba, mert úgy gondolták, Rómábannagyobb hasznára lehet. A II. könyv egyetlen, közel 600 soros, Augustushoz intézett vers,



95

amelyben Ovidius költészetét védelmezi a császári ítélettel szemben. A többihez hasonlóan ezis inkább a közvéleményhez szól, mint a címzetthez. A császár utolsó éveit a gyanakvás és azelnyomás légkörének súlyosbodása jellemezte, kézről kézre adott röplapokkal, és leginkábbKr. u. 12 után a politikailag veszélyesnek ítélt művek nyilvános elégetésével. A rómaieseményekről jól tájékozott Ovidiusnak ilyen helyzetben kevés reménye lehetett a

kegyelemre. A Tristia verseinek alaphangja (kiváltképp az Augustushoz írott levélben) sokkalinkább a támadásé, mintsem a védekezésé: Augustus túllépte jogkörét mind a Rómától távolilakhely kijelölésében, mind abban, hogy olyan művét helyezte vád alá, amely egy évtizeddelkorábban készült. Jogi alapja egyébként sem volt az ítéletnek, mert Ovidius nem követett elsemmi olyasmit, amivel áthágta volna a fennálló törvényeket. A másik, a császári propagandátérintő érve, hogy méltatlan a császár által a kegyes uralkodókról kialakított képhez azengesztelhetetlen harag, amivel egy költő műveit sújtja, és további munkásságátmegakadályozza (itt a Fasti folytatására céloz). Legf őképpen pedig kihívó öntudattal vágja aszemébe, hogy csak hazájától, családjától és barátaitól tudta megfosztani Augustus, költőitehetségétől nem, afölött nincs hatalma, és műveinek híre mindig fenn fog maradni. Ahatvanéves Publibus Ovidius Nasóból, a szabadság, szerelem, könnyedség, kellem, fény, derű,

és léhaság költő jéből a szomorúság megtestesítő je lett.

Még a következő évben, Kr. u. 13-ban adta közre következő gyű jteménye, az Epistulae exPonto („Pontusi levelek”) első három könyvének 30 elégiáját. A befejező IV. könyv Kr. u.13-16 között készült s nem tudjuk, megjelent-e Ovidius életében. Műfaja azonos a Tristiáéval,de ezúttal a rendezetlenül egymás mellé sorolt levelek névre szólnak: az első háromkönyvbéliek ifjúkori költőtársakon, az új barát Cothys trák királyon és rokonokon kívül arómai nemesség magas rangú tagjaihoz, köztük Messala Corvinus két fiához, ugyancsakifjúkori barátaihoz, akik már a címzetlen Tristia-levelekben is felismerhetőek és PaullusFabius Maximushoz, aki már-már meglágyította Augustus szívét, amikor Kr. u. 14-ben,röviddel a császár előtt meghalt.[7] A IV. könyvben Ovidius láthatóan lemondott azokról,akiktől korábban támogatást remélt: új nevek tűnnek fel a címzettek között, először SextusPompeiusé, a Kr. u. 14. év egyik consuláé, akinek az egész könyvet ajánlja, majd másoké,akik közül nem egy Germanicusnak, Tiberius, az új császár rendkívül népszerű unokaöccsének és kiváló hadvezérének köréhez tartozott. Tiberiushoz soha nem fordultközvetlenül, Germanicushoz is csak mint költőtárshoz, de hogy Rómába való visszatéréséneklegf őbb reményét hozzá f űzte, tanúsítja az, hogy a Fasti átdolgozott I. könyvét Kr. u. 17-benneki dedikálta (tovább nem is jutott az átdolgozással). [8]

Az első években írt Ibis című, 644 soros költeményében, amelynek ötletét KallimakhosznakApollóniosz Rhodiosz ellen ezen a címen írt verséből vette, egy megnevezetlen (talán nem is

valóságos) ellenségre szór átkokat, a halál különböző

fajainak bravúros felsorolásával. Írt egytankölteményt Halieutica (Halászat) címmel, ennek egy 130 soros töredéke maradt fenn(többen, Idősebb Plinius tanúsága [9] ellenére elvitatják Ovidiustól). Fennmaradt néhánytudósítás esetlegesen getául írt verseiről is. [10] (A géták a dákokkal rokon trák törzs, amely azi. e. 5. században a Balkán-hegység és az Al-Duna, az i. e. 4. században a Dnyeper folyó ésDobrudzsa között helyezkedtek el. Több hadjáratot vívtak a rómaiak ellen, majd 106-banTraianus leverte és Dacia provinciához csatolta őket.)

Értékelése

Ovidius népszerűsége halálától fogva mindmáig töretlen. Már közvetlenül halála utánVelleius Paterculus a római költészet klasszikusai közé sorolta, s ezt a rangját igazolja hatásaa római költészetre, amelynek mélységét Martialis, Statius, Juvenalis, Claudianus művei



96

tanúsítják, a névtelen császárkori sírversek sok száz Ovidius-idézete pedig azt bizonyítja,hogy versei közkincsévé váltak az egész Római Birodalom kultúrájának. A korai keresztényirodalom is tisztelte, Lactantius és Szent Jeromos [11] már mint tekintélyre hivatkozott rá. AKaroling-reneszánsz írói már utánozták, a 11. század közepétől pedig uralkodó hatással volt alatin nyelvű vágánsköltészetre. Dante Alighieri a pokolban Homérosz, Vergilius és Horatius

mellé helyezte a nagy költők sorában.[12]

A magyar költészetben hatása a 16. században már széles körű volt (Balassi Bálint), későbbez a népszerűség csak emelkedett, f őleg a „magyar Ovidius”, Gyöngyösi István munkásságanyomán. 1787-ben a rendszeres fordítások időszaka is megkezdődött, leginkább KazinczyFerenc és Vörösmarty Mihály munkássága nyomán.[13]

Összes ismert művei

• Első korszakban írt mű vek (Kr. e. 20 – Kr. u. 1): Amores (Szerelmek), Ars amatoria

(A szerelem művészete), Medea cím

űtragédia, Remedia amoris (A szerelemellenszerei), De medicamine faciei feminae (Az arcápolásról), Heroides (Hősnők

levelei)

• Második korszakban íródott mű vek (Kr. u. 1 – Kr. u. 8): 15 könyv terjedelmű Metamorphoses (Átváltozások), Fasti (Római naptár)

• Harmadik korszakában íródott mű vek (Kr. u. 8-17): Tristia (Keservek), Epistulae exPonto (Levelek Pontusból), Ibis, Halieutica

Ovidius

A római elégiaköltők harmadik nemzedékét reprezentáló Publius Ovidius Naso (i. e. 43–i. sz.17–18), a „zsenge szerelmek játékos költő je” életművében tetőzik, de indul egyben márbomlásnak is a fél évszázados műfaj.

A második triumvirátus megalakításának évében született Sulmo városában, régi és jómódú lovagi nemzetség sarjaként. Apja már gyermekkorában a f ővárosba küldte, hogyfivérével együtt jogi-szónoki tanulmányokat folytasson. A legjobb mesterek keze alatt készültaz ügyvédi pályára, egyre csökkenő ambícióval. Hiába határozta el, hogy dacolni fog aversírás belső kényszerével, akaratlanul is ritmikus formában tolult ajkára a szó – a közéletiszereplés viszont cseppet sem csábította. Tehetsége talán lett volna a szónokláshoz, de azidősebb Senecának – a retorika korabeli atyjának – jellemzése szerint csak a szabadabbérvelésű „rábeszélő szónoklatokat” kedvelte, a logikusabb módszert követelő vitatkozás nemtartozott erősségei közé. Hosszabb tanulmányutat tett Athénban és Elő-Ázsiában, egyesztendőt pedig a szicíliai Syracusae városában töltött – gazdag és gondtalan fiatalemberkéntvégezhette tanulmányait, ismerkedhetett az élettel és gyaníthatóan a szerelem művészetévelis. I. e. 20 körül tért vissza Rómába, rövid ideig kisebb tisztségeket is vállalt, de a szenátusitagságot már nem pályázta meg.

Messalla korán felismerte Ovidius tehetségét, s a költők is barátukká fogadták – többekközött Tibullus, akinek halála később szép elégiára ihlette Ovidiust, és Propertius, aki szíves

megértéssel viszonozta a tanítványi tiszteletet. Horatiusszal és Vergiliusszal nem voltközvetlen kapcsolata, ami – a korkülönbségen kívül – irodalomtörténeti tünetként is jellemző:



97

aligha remélhette a hamarosan rendkívül népszerű, könnyed, ám – a „római ódák” vagy az Aeneis költő jéhez képest – léha ifjú, hogy náluk is megértésre talál.

Húszegynéhány évesen aratta első sikerét, az Amores (Szerelmek) kiadásával –akkoriban, amikor Horatius első ódagyű jteményét értetlenül és fagyosan fogadta a

közvélemény, s inkább Tibullusért és f őleg Propertiusért lelkesedett. Ekkor, de még jó néhányesztendeig is az idősebb elégiaköltők által nyitott csapáson haladt Ovidius: szerelmi élményekés témák bravúros megverselésével hódította meg a közönséget, nem is törekedve többre aszellemes-kellemes szórakoztatásnál. Sokáig, ötvenesztendős koráig maradt hű kísérő je asiker, ha nem is osztatlanul: valószínű, hogy a császár már ekkor rossz szemmel nézte ezt a –hivatalos szempontból, az augustusi program felől tekintve – felelőtlen, laza erkölcsű költészetet.

A középső korszak terjedelmes művei – a Fasti (Ünnepek) és a Metamorphoses (Átváltozások) – még rangosabb és f őleg még diadalmasabb költővé avatták Ovidiust. Ő pedig könnyű szívvel és könnyű szóval szőtte verseibe Róma és a császár nagyságát. Az

elegáns hajlongások azonban csak látszatra sikerültek: színpadiasan-szónokiasan harsog aköltemény, mihelyt Ovidius a magasztos ihletet keresi, s akkor teremt igazán újat, egyénit,amikor bensőséges témára talál, vagy amikor bensőséges hangulatot permetez a vallásos-hazafias tartalmú epizódokra.

Villámcsapásként érte a császár száműzetési parancsa, i. sz. 8 késő őszén. Polgárjogátés vagyonát megtarthatta, de a Fekete-tenger északi partján fekvő, egészségtelen levegő jű,civilizálatlan Tomi városkájába kellett költöznie. A decemberi viharok idején kelt útra – aparanccsal szemben nem volt helye fellebbezésnek. Szekéren és hajón utazott az ítéletidőben;drámai kalandok után, a következő év tavaszán érkezett meg száműzetése színhelyére. Latinulalig beszélt itt néhány ember, s a város görög ajkú vezetőin kívül „barbárok” – szküthák ésgeták – laktak a környéken. Hajó is ritkán érkezett görög vagy római kikötőből. Vigasztalanmagány, elszigeteltség roncsolta életkedvét, a vad klíma és a fizikai kényelmetlenség pedigegészségi állapotát. Hiába volt a kérvények áradata s néhány jó emberének bátortalansegítőkészsége: Augustus válaszra sem méltatta, de nem adott kegyelmet utóda, Tiberius sem.

Csak találgatni, sejteni lehet a tragédia okát, hiszen Ovidius csak arról szól, hogytehetsége okozta a vesztét, versein kívül pedig egy kisebb vétke, amit indokolatlanulnagyobbítottak bűnné. Valószínű, hogy valamilyen pletyka – vagy ami súlyosabb hiba volt:igaz hír – terjesztésével járult hozzá a császári család hölgyeinek – elsősorban Augustusleányának, Juliának – a befeketítéséhez, s ez váltotta ki Augustus kíméletlen dühét. Másnak

talán megbocsátotta volna, de ennek a selymes szavú, erkölcstelenségre csábító poétánaksoha.

Kínszenvedések sorozata volt életének utolsó tíz éve, s csak parányi vigaszul szolgált,hogy a városka lakói jóindulatúan fogadták, adómentességgel és koszorúval tüntették ki.Róma néma maradt az elégikus jajkiáltásokra, híreket is csak ritkán és rendszertelenül kapottszeretteitől. Mintha a mennyből zuhant volna a legsötétebb pokolba – fájdalmában éssajnálatot szomjazva túlozza is a körülmények zordságát –, csak a pislákoló remény tartjabenne a lelket. Ott halt meg, barbár idegenben, s még az a kívánsága sem teljesült, hogy poraitszállítsák haza, a rajongott, fényes Rómába.

Ovidius egész első alkotói korszakának mottója lehet az Ars amatoria (A szerelemművészete) egyik disztichonja:



98

Vágyjon a régire más: boldog vagyok én, hogy e kornak

gyermeke lettem, öröm nékem a mostani lét.

(III. 121–2; Gáspár Endre fordítása)

Ilyen nyíltan s ilyen jókedvű nevetéssel senki más be nem vallotta volna, hogy az egészprincipátusból csak egy fontos és kedves a számára: az életöröm, a könnyed szerelmek világa.Ha szükségesnek látszik, illedelmes szóval mond érte köszönetet a császárnak, s kedvét keresiabban is, hogy a jelent magasztalja. A „hősi múlthoz” azonban semmi sem f űzi, és nem isérdekli, hogy kik hogyan vívták ki a kellemes, boldog jelent – gúnyos ajkbiggyesztésselválaszol minden olyan eszmére és programra, amely az ősök primitív erkölcseit és szokásaiteszményíti. Annak az aranyifjú-nemzedéknek életformáját és szemléletét foglalja elégiáiba,amely már a békében és jólétben nőtt emberré, s amely – megszokva, természetesnek tekintvea közéleti passzivitást – csupán „kötelező olvasmányt” látott a múlt emlékeiben, az öregek

feddő szavát pedig kinevette.

A görög klasszikusokat is, közvetlen római íróelődeit is nagyra becsülte – még aszerelmi ügyeskedésben is fontosnak tartotta, hogy a „tanítványok” ismerjék a nagy írókműveit. Saját költészete azonban eszmeileg és nyelvileg is teljes szakítást jelent aklasszicizáló irányzattal, szenvedélyeket kerülő derű jével pedig a tibullusi–propertiusi elégiátis bohókás játékká lazítja.

A Szerelmek – eredetileg öt könyvre terjedő, később háromra rövidített – ciklusábanmég a „nagy szerelem” hagyományaihoz igazodik. Egy fél évezreddel korábbi görög költőnő,Corinna nevén dalolja meg kedvesét és szerelmüket. A helyzetek leírásában és a társszereplők

jellemzésében is bőven merít a tradícióból: akárcsak a hellenisztikus költőknél vagy az előző római elégikusoknál, itt is szerepel a szerenád, a kerítőnő, a rabszolgalány és egy-egyvetélytárs, az epekedés, csalódás, beteljesülés, eltávolodás megannyi ismert motívuma. Mégismás az íze az ovidiusi költészetnek. Mindvégig érződik – nyilván nem véletlenül, s nem aköltő szándéka ellenére –, hogy az egész Corinna-szerelem talán csak lelkes kitalálás, csakürügy arra, hogy Ovidius a buja helyzetek és testi örömök vagy gyötrődések lázas leírásávalleplezze az átélés hiányát. Sem hajlama, sem hajlandósága nem volt a tragikus pátoszhoz –annál több a költői bravúrokhoz: forró s közvetlen természetességgel áradozik a testörömeiről. A közhelyek is ellenfényt kapnak az ovidiusi környezetben: a sóvárgás, a távolikedves álomképe, az ellenfelek ármánykodása elveszíti viharos, idegtépő izgalmát, s már csak

járulékos díszlet az öleléshez vezető, könnyedén kanyargó úton. Frivolul hangozhat, de nemOvidius-ellenesen: a szerelem nem „nagy ügy” többé, hanem a férfi és nő násztánca, szellemés test vágyakra ingerlő kacérkodásával.

Catullus számára a „gyűlölök és szeretek” egyszerre jelentette a lélek és a test kínját,soha fel sem merült benne az elválasztás lehetősége – ezért is tombolt benne az irracionalitásvihara. Mennyivel egyszerűbb a szerelmi gond Ovidiusnál! Egyik dühös búcsúzójában, aholdisztichonok zuhatagában bontja ki és sekélyesíti súlytalanná a catullusi motívumot, szépenmeg is magyarázza, hogy vonzza a lány gyönyörű teste, bár lelki rútsága taszítja (III. 11.), sezzel az egyetlen gesztussal szünteti meg a földi–égi szerelem dilemmáját.

Már ifjúkori stílusát is ez az élet- és szerelemlátás határozza meg. Könnyed, közérthető

,minden bonyolult megoldást messze elkerülő nyelven ír. Izgatott kérdésekkel, felkiáltásokkal,



99

leíró epizódokkal színezi a hangulatot, elegáns ritmusban, tetszetős szójátékokkal. Képtelentömören írni, de nem is akar: gyönyörködteti a vers zuhatagos ömlése, a szavak és sorokzsongása, a részletek fáradhatatlan játéka. A fület akarja rabul ejteni, nem a szívet szorítanimarokra.

Akkor van igazán elemében, amikor Corinna ölelésének és bájainak leírásával tölti megaz elégiát, boldogságtól fuldokló stílusban (I. 5.).

Catullusnak soha nem jutott volna eszébe, hogy Lesbia testi valóját részletezze.Tibullus álmodozik, és lelke nyugtalan szomorúságát önti a dalba. Propertius lobog, jajong,kérlel, oktat, de akkor is önmaga szenvedéseiről vagy szenvelgéseiről írja elégiáit, ha Cynthiahűtlenségéről és messze szakadásáról szól. Petronius pedig majd nyersen vagy dévajmalackodással beszél a testi szerelem intimitásairól. – Ovidiusban mindez ott van, s mégishasonlíthatatlanul más, egyéni. Nem a lányka személye, vonzalma vagy a lelke és hűsége afontos, hanem a vele és általa megélt életöröm, az érzékek gyönyöre, amit nemhogy röstellnevagy elhallgatna, hanem igenis megvall, részletez, a földi lét boldogságforrásaként zubogtat.

Ezért örül annak is, hogy kedvére játszadozhat a terjengős fejtegetéssel, hogy miért ésmennyiben tekintendő a szerelmes Amor katonájának (I. 9.). Mestere a retorikus szokványokparodizálásának, akár benső kényszer, akár iskolás utánzás a szülő je. Haragudni azonban nemlehet rá, mert mindig finoman élcelődik, nem sértő szándékkal, hanem a mulatságos tréfakedvéért.

A mitológiát is a maga világának képére formálja. A Hajnal istennő jéhez írtszemrehányó énekében (I. 13.) vidáman csúfolódik, hogy férje vénülése miatt irigyli az ő fiatalos boldogságát, de csillogtatja valóságfestő tehetségét is, a horatiusi szatírák és levelekmegelevenítő módszerével kelve versenyre.

Nem dicsfény, hanem emberi intimitás lengi körül a hasonlatokban vagy példázatokbanmegelevenedő halhatatlanokat, mint például a fiát sirató Hajnalt és Thetiszt, vagy a bátyja(Aeneas!) halálán búsuló Amort annak az elégiának bevezetésében, ahol Tibullust siratja el aköltő – csakugyan megrendítő őszinteséggel, a bűvös gazdagságú dallamvezetésben iscélratörően fegyelmezve magát (III. 9.). Az elégia folytatásában már Tibullus haláláraösszpontosul a gondolat. Sem szükség, sem mód többé arra, hogy mitológiai párhuzamokrapazarolja Ovidius a verset. Az emlékek apró részleteit azonban nem valamiféle időrend vagylogika illeszti sorba, hanem a jajok, kérdések, felkiáltások, kis idézetek csapongása. Csak azárósorok rendeződnek zártabb egységekbe, ahol a korábban meghalt költőtársak és Tibullus

találkozását írja le Ovidius – ezúttal is finom gonddal.A konkrétumok szerelmese – nemcsak a nők dolgában, hanem a f ővárosi élet

apróságainak leírásában is. Valósággal riporteri tudósítást ad egy cirkuszi lóversenyről, s bárpersze a szerelmi játék keretezi az elbeszélést, úgy tudja a hétköznapok atmoszféráját elénkvarázsolni, mint senki más a kortársi költők közül. Ezt a fajta valósághűséget később is csak arómai regény nagyjai – Petronius, Apuleius – tudták gazdagítani (III. 2.). S így van másutt is:a hetéra típusú Corinna alakja köré a korabeli Róma sok-sok epizódját rajzolja, soha nemapadó, soha nem lankadó frisseséggel. Már most, első ciklusa írásakor, tökéletesfegyverzetben lép a költészet porondjára.

Pajkos és gáláns, de sohasem közönséges világfi, akiben a vágy vet folyton új meg újlobot, s aki nem tud, nem is próbál a kísértéssel dacolni (II. 4.). A ciklus végén elbúcsúzik a



100

könnyű múzsától és a víg elégiától (III. 15.) de még egy-másfél évtizedig töretlen hűséggelhódol a hangnemnek. Ahogyan az álszemérmet csúfolta, úgy idegenkedett az álszerénységtőlis: a Szerelmek verseiben hangsúlyozza költői rangját – büszkén, s kissé öntetlen is, de nemalaptalanul.

Következő műve a Heroides (Hősnők levelei). Tizenöt bánatos szerelmű vagy éppentragikus sorsú mitológiai hősnő vallomásait tartalmazza a gyű jtemény, amelyhez jó néhányévvel később három páros levelet – vallomást és választ – csatolt a költő (ha ugyan nemvalamelyik ügyes Ovidius-utánzó). Már maga a formaválasztás is igazolja Ovidius pezsgő eredetiségét. Az epikus és drámai költészet asszonymonológjait fejlesztette elégiákká, zárt ésönálló egységekké, tehát a különféle szituációkat kizárólag hősnői szemével tükrözteti,lemondva mindenféle ellenpontozásról, a szubjektum egyoldalú, de annál mélyebb ésszenvedélyesebb kibontakoztatása érdekében.

Női kortársait eddig kissé fölényesen és gunyorosan ábrázolta. Ebben a gyű jteménybenolyan hősnőket szólaltat meg, akik nem csupán partnerek – társadalmilag, szellemileg vagy

erkölcsileg lényegében alárendelt partnerek – a szerelem küzdőterén, hanem érzéseikőszinteségével vagy általánosabb, teljesebb emberi értékeikkel részvétet, szeretetet, tiszteletetérdemelnek. Csak tematikailag merít a hagyományból. Akár Homérosz hősnőit (Pénelopét ésBriszéiszt), akár Euripidész (Médeia, Phaidra) és Szophoklész (Déianeira) tragikus asszonyaitvagy a római költők szomorú sorsú alakjait (Ariadné, Dido) avatja a „levelek” – igazában:lírai vallomások – hőseivé, mindig saját szerelemkoncepciója szerint formálja lelküket,

jellemüket.

Legf őbb vonása – egész szerelmi költészetével összhangban –, hogy lehetőleg mindenközösségi, közéleti vonatkozást kiiktat a szerelmi vágy, ábránd, búcsú, bosszú, szomorúságmotiválásából, és csak az ember és ember – nő és férfi – közötti kapcsolat, testi és lelkivonzódás rugóit hagyja érvényesülni a vallomásokban. Ebből fakad ellenzékisége is ahivatalos erkölccsel és – egyelőre – a hazafiaskodó mitológiával szemben. Dido és Aeneasviszonyának ábrázolásában például nagyon is kritikusan mutatja meg a férfi jellemét: az ő Aeneasa egyáltalán nem olyan „jámbor”, mint Vergilius eposzában volt, hanem felelőtlen ésbűnös csábító. Itt, de másutt is csak annyit közöl a világról, és árul el „írójának” belső viharairól, amennyit és ahogyan a lírai hős elmondani akar és képes. Szükségképpenegyoldalú tehát az események és összefüggések megvilágításában – de hiszen éppen erre voltszüksége Ovidiusnak! Nem a higgadt latolgatás, hanem a női szenvedés érzelmi kivetítésevonzotta. Fel sem merül benne a probléma, hogy hátha Didónak nincs vagy csak részben vanigaza, mivel Aeneas nem egészen önszántából gyújtott benne szerelmet, majd hagyta ott.

Ovidiust ez egyszerű

en nem érdekli: a bűnhődés vagy szenvedés ábrázolásában feltétlenérzelmi azonosságot vállal hősnőivel.

A történeti szituáció puszta keret, az érzelmek tárgyi apropója. Dido épp ezért szintekizárólag szerelmes asszony, s Aeneas sem honalapító hős, hanem asszonyigázó férfi. Azpedig a levél formájából következik, hogy szerelmük ábrázolása – Dido szavaival, s immár ahalál pitvarából idézve fel az előzményeket – szubjektívan egyoldalú: Aeneas számára nincsmagyarázat és mentség… (VII.)

A hősnők világát csak szenvedélyek és szenvedések sorozatának mutatja Ovidius. Ez atematikai és szemléleti korlátozás szükségképpen eredményez bizonyos ismétlődéseket a

lélekrajzokban, f őképp a tehetetlen kiszolgáltatottság, félénkség, antiheroikus szelídségvonásaiban. Mégsem egyhangú a gyű jtemény, hiszen a „levélírói” helyzetek különbözősége



101

eleve biztosítja a hangulati változatosságot, amit mesteri módon aknáz ki a költő az egyénítésérdekében. A külső körülmények – természetleírások – és más mítoszok egyéni szempontú-értékelésű közbeiktatása ugyanezt a hatást erősíti, az érzelmi hullámok pedig oly mélyrőltorlódnak, hogy a vallomások bőbeszédűségét is elfeledtetik.

Ekkoriban írhatta Ovidius két elveszett munkáját: az ókori kritika által nagyra becsült –természetesen nem előadásra, hanem olvasásra szánt – Medea című tragédiáját, és egyhomályos műfajú s tartalmú művét, a Gigantomachiát. Elégiaköltészetének következő állomása: az időszámításunk kezdetét övező két év során írt, három könyvből állótanköltemény, az Ars amatoria (A szerelem művészete). Pályatársai példájára – akik érzelmimegpróbáltatásaikat foglalva elégiákba, bölcselkedő vagy tanítgató megállapításokat szőttek aversbe – Ovidius is a professzor tartását ölti fel. Már legelső ciklusában is csakkonvencionális álarcul szolgált a Corinnáért lángoló első személy, hiszen őt a szerelemvonzotta és töltötte el ihlettel – második gyű jteményében pedig már végképp szakított azönelemzés látszatával is. Most jutott el ahhoz, hogy a – kicsinyes témájú tankölteményeket ésa retorikai kézikönyveket parodizálva – rendszerbe foglalja tanácsait a szeretőszerzés, -tartás

és -megőrzés művészetéről.

Az első két könyvben a férfiakat, a harmadikban a nőket oktatja bámulatra késztető szaktudással, a nagyvilági társalgás szellemes modorában. Már Horatiust is szatíraírásraserkentette a téma, de ott még önirónia egészítette ki az álkomoly bölcselkedést és atapasztalatok általánosítását. Itt nyoma sincs az efféle könnyítésnek: Ovidius csakugyanérdemleges tudománynak tartja a széptevést, s mind a téma, mind a verssel való játéksikamlós bölcselkedéseket csihol szelleméből. A filozófiai és tudományos költészetnek ilyenmódosítása – akár Lucretiushoz, akár Vergiliushoz képest – egyszerre válthatott ki mosolyt ésfelháborodást. Nem hibátlanul valósítja meg a rendszeres feldolgozás igényét: sem az egyeskönyveknek, sem a nagyobb egységeknek nincs logikailag szilárd vázuk, de a pajzán csevegésés a komoly szaktanácsadás, a gyors rögtönzésű kép és a tömör vagy latolgató sommázásváltogatásával mindvégig szórakoztat.

Ugyanerre a korszakára esik két másik, hasonló hangnemű tankölteményének akeletkezése. A Medicamina faciei (Az arcápolásról) című, i. e. 1 előtt befejezett elégiájábólcsak az első ötven sor maradt fenn. Természetesen a szerelmi élet szempontjából taglaljatárgyát, s a lelkes szavú bevezetés után tüstént a kozmetikai receptek megverselésére tér rá,valószínűleg egy hellenisztikus „tankönyv” alapján.

A Remedia amoris (A szerelem orvoslása) mintegy ellenválasz lehetett A szerelem

mű

vészete módszereire és tanulságaira. Maga a költő

is óv az elő

ző

ciklus elmélyültolvasásától, de aligha szükséges ebben valamiféle szerzői önkritikát feltételezni, hiszenmindjárt a bevezetésben írja, hogy nincs oka a korábbi mű visszavonására. Most (i. sz. 1–2)azokhoz a boldogtalan szerelmesekhez fordul, akiket a reménytelen vágyakozás lángjaemészt. Hiába az emberbaráti jóindulat, csak itt-ott remekel Ovidius önmaga színvonalán:idegen alkatától a szerelmi bánat átérzése és a vigasztalás – különösen ha a munkát és akeményebb tartást javasolja gyógyszerül. Már a korábbi művek egy-egy sorában célzott arra,hogy komolyabb vállalkozásokra készül. Alighanem nála is „hivatalos” nyomásra történt atémaváltás. Most hat-hét esztendeig (i. sz. 2–8) párhuzamosan dolgozott f ő művein, a tizenötkönyvből álló Metamorphosesen (Átváltozások) és a minden hónap római ünnepeire – teháthazafias aktusaira – külön könyvet tartalmazó Fastin (Naptár).



102

Az Átváltozások címét az egy emberöltővel korábbi görög Partheniosztól vette, maga atéma azonban a görög és római költők egész sorát foglalkoztatta – többek között a költő barátját, Aemilius Macert. Kiseposzokban dolgoztak fel olyan mítoszokat, amelyek emberekvagy istenek alakváltozásáról szóltak, akár a hellenisztikus tudóskodásban, akár az érzelmesmesélésben töltve kedvüket. A közkézen forgó mitológiai kézikönyvek pedig lexikális

pontossággal taglalták – sok mással együtt – az efféle mondákat. Ovidius műve mégisminőségileg különbözik pályatársai teljesítményétől, szándékban, koncepcióban, formábanegyaránt.

Megtehette volna, hogy kiseposzok vagy elbeszélő elégiák füzérét írja meg, versesnovellákat illesztve egymás mellé. Ehelyett a „folyamatos ének” – tehát a nagyeposz –műfaját választotta, egységes és zárt keretet alakítva ki és tartalmi gerincet állítva a mű tengelyébe. Ez a megoldás eleve szembefordította a legtekintélyesebb hellenisztikus nagyság,Kallimakhosz elvével és gyakorlatával, amely a „nagy vers – nagy baj” elmélete alapjánvégleg letűntek, anakronisztikusnak tartotta a nagyeposzt; szükségképpen fordította szembe arómai neoterikusokkal és elégiaköltő társaival is, akik a kallimakhoszi iskola műfajelméletét

követték.

A nagyeposz választása azonban más veszélyekkel is járt, hiszen Homérosz ésVergilius versenytársaként kellett a közönség elé lépnie: a „hősi vers” – melyet a hexameteresforma is ünnepélyes magaslatokba emel – törvényszerűen követelte meg az eszmei-tartalmifenséget, nemcsak a mítoszok vagy régi történetek elmondásakor, hanem a tanköltészetben is.Mindehhez járul az a politikai és irodalmi pikantéria, hogy Ovidius – sok költőtársáhozhasonlóan – elutasította Augustus epikus megörökítését, amikor viszont épp a nagyeposztválasztotta műfajul, úgy kellett megírnia, hogy korábbi elzárkózása véletlenül se tűnhessenprovokációnak.

Szeme előtt kellett lebegnie Lucretius példájának is, aki egy teljes filozófiai rendszertfoglalt epikus tankölteményébe. Alexandria kiseposz- és elégiaköltői kedvük szerint szőhettékeggyé a tudományt és az álnaiv regélést, de csak a maguk műfajában, nem nagyeposzban.Ovidius viszont egyáltalán nem osztotta a lucretiusi szilárdságot, elvi meggyőződést és hitet:az ő könnyed és művelt szelleme vajmi kevés fenséget vagy hősi pátoszt fedezett fel azátváltozás témájú mítoszokban – egyáltalán: a mitológiában –, sokkal inkább érzékeltebennük a megható novellák lehetőségét.

Így alakul sajátos műfaji remekké az Átváltozások . A kompozíció a lucretiusihagyományt követi, a teljesség igényével indul, hiszen az első átváltozástól – az ős Chaos

világgá rendeződését

ől – a közelmúltig, Julius Caesar megistenüléséig halad a m

ű,időrendben. Maga az anyag azonban szétfeszíti ezt az elképzelést, hiszen a görög–latin

mitológia hőseinek nemzedéki rendjét minduntalan meg kellett bolygatnia a költőnek, hogy apárhuzamos mondák mindegyikét az elbeszélésbe iktathassa. Az epikai gerincre tehátepizódok sokasága épül, mintegy a f ő vonal kiágazásaként, s csak sokszoros hurkolódás utánkanyarodik vissza az elbeszélés eredeti medrébe. Három nagyobb egység kitapintható ugyan akölteményben – előbb az istenek, majd a félistenek, végül a halandó emberek mítoszaiképezik a témát –, de a hallgató vagy olvasó óhatatlanul is a részletekre figyelmez, elveszíti azelbeszélés f ő fonalát. Igazában tehát csak formai fogás és látszat a nagyepikai koncepció:nemcsak a tárgy természete nem engedte következetes érvényesülését, de Ovidius látásmódjasem, amelyből teljességgel hiányzott az elvi szilárdságú perspektíva, s akinek a költői

figyelme (a Homéroszt, Hésziodoszt, Lucretiust, Vergiliust jellemző totalitás helyett) mindiga részletek színjátékára összpontosult.



103

Ovidius tehát valósággal kihívja a bukás veszélyét, de bámulatos nyugalommal ésügyességgel. Amikor már-már úgy látszik, hogy az epizódok mind dúsabb televényébe vészaz „eposz”, szinte váratlanul olyan átváltozástörténet következik, amely az időrendi vonalújrafelvételét indokolja. Végig nem lehet organikus az epizódok kapcsolása, hiszen egy-egynemzetség leszármazottainak egyenes vonalú történetsorozatát oldalági kitérőkkel kellett

teljesebbé tenni. Így azután tájegységek, azonos korban játszó párhuzamok vagy kereteselbeszélések – egy adott átváltozási mítosz hősének hasonló sorsú istenekről, emberekrőlelmondott, esetleg újabb kitérőt indokoló monológja – révén hurkolódik az elbeszélés. Itt-ottóhatatlanul nehezítik zökkenők a kapcsolást; olykor a mese indítása, többször a lekerekítése –az új téma előkészítése – érződik mesterkéltnek.

Az epikus fenséget sugallja már a bevezető fohász, majd a költemény örök hírnevet jósoló befejezése, a halhatatlanság horatiusi stílusú megjósolása, amely epikus formában majdZrínyi eposzának zárósoraiban is gyönyörűen visszhangzik:

Új alakokká vált testekr ő l indit a lelkem

szólani; isteneink (hisz ez is mind általatok lett),

adjatok ihletet, és a világ ered ő idejébő l

végig, az én koromig legyetek vezet ő i dalomnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Íme, a mű vem kész, mit sem Jupiter dühödése,

sem t ű z, vas, se falánk nagy id ő soha nem töröl el már.

J ő jjön a nap, mely csak testem tudhatja jogául,

hogy befejezze bizonytalan éveimet, mikor óhajt:

obb részemmel amúgy is föl, föl a csillagos égre

érek, örök léthez, s a nevem soha el nem enyészhet.

S merre a római nagy hatalom szétterjed a földön,

olvas a nép és zeng: híremmel minden id ő kben,

hogyha a költ ő knek nem téved jóslata: élek.

(I. 1–4. és XV. 871–879. sorok;

Devecseri Gábor fordítása)

Hasonlóan fenségesek azok a részletek is, ahol Róma és a császár dicsőségét, Aeneas ésutódai erkölcsi-történelmi hivatását hangsúlyozza a költő. Az istentörténetek elmesélésében istöbbnyire a szónokias-szenvedélyes stílus érvényesül – de nem a vallásos áhítat, hanem azemberi részvét szemszögéből. A megverselt sorsok, jellemek, helyzetek, hangulatok szélesskálája az előadási mód variálásában is tükröződik. A szomorú és tréfás, megrázó és komikus,érzelmes és döbbenetes mítoszok elmondásában a patetikus ékesszólás, finom árnyalásúleírás, drámai monológ, indulatos vita, irónia, csatakép, idill eszközei váltakoznak. Sbármilyen programatikus öntudattal tör is Ovidius a nagyeposz régiói felé, a

cselekményszövésben vagy a hősök szavaiban, esetleg csak a felszín alatt megbújva, aköltészetét mindig is jellemző szemlélet érvényesül: az egyes ember – sőt: magányos ember –



104

boldogságvágya, amelynek kiélését soha nem a természet, hanem vagy a külső körülményekigazságtalan és kiszámíthatatlan zordsága, vagy éppen az ember esendő gyengesége gátolja.

Nagyon sokszor övezi szomorú idillel a szép szerelmek és megvalósulatlan ábrándokhőseit. Ezért foglalja versbe különös kedvteléssel azoknak a hősöknek és félisteneknek sorsát,

akik lelkük tisztaságával vagy művészi tehetségükkel tudták társaikat is, önmagukat ismegváltani.

Kevés olyan mítosz van, amelyben az átváltozás valamilyen mozzanata fel nebukkanna, s így Ovidius költeménye mintegy önálló szintézise is az antik mitológiának.Gyakorlatilag az egész görög–latin regevilág az ovidiusi előadásban vált közkinccsé a későbbinemzedékek számára is – egyebek között a négy korszak, a vízözön és Daphne babérfáváváltozása (I.); a Nap fiának mítosza, aki majdnem felgyújtotta kocsijával a földet (II.); azönnön képmásába szerelmes Narcissus (III.); Pyramus és Thisbe szerencsétlen szerelme (IV.);a gyermekeivel gőgösen büszkélkedő és tragikusan bűnhődő Niobe (VI.); Daedalus és Icarusbalsorsú repülése, Philemon és Baucis érzelmes idillje (VIII.); Orpheus és Eurydice szerelme

(X.); a mohó Midas király bűnhődése (XI.). Megannyi színpompás és érzelmileg hatásosepizód. A reneszánsz művészei is, ha antik tárgyú képeket festettek, épp ezért merítettekrendszerint Ovidiusból.

Ez az egyetlen műve, melyet – elvi célkitűzésével összhangban – „hősi versben”,hexameterben írt. Stílusművészete és ritmikai bravúrkészsége is itt érvényesüllegtökéletesebben, az egész római költészetben páratlan eleganciával. Leheletfinomságústílusfogásokkal erősíti az előadási mód sokszoros váltogatását: sorvégi és belső rímekkel,hangzó- és szójátékokkal, alliterációkkal, kettős értelmű utalásokkal. Megújította a latinhexameter szerkezetét és hangulatát is: mindaddig a természetes hangsúly és a zeneinyomaték ütköztetésével törekedtek a költők a folyamatosság érzékeltetésére (a „skandálás”művi ritmusát idézve fel) – Ovidius viszont a kettő összecsendítésével varázsolta elő ahexameter dallamát. Ez egyszerre keltette a mesterkéletlen zeneiség hatását, és varázsoltakönnyeddé, simulékonnyá – kisebb egységekben is, folyamatosságban is ritmikussá – a latinnyelven különben kissé komor és darabos hexametert.

Az Átváltozások utolsó könyveiben mind több teret szentelt a latin mítoszoknak. Az egyidőben írt Naptár már teljes egészében azzal a szándékkal készült, hogy a római ünnepek ésszokások eredetét foglalja elégiafüzérbe. Itt tehát nem a műfaji koncepcióval és az epikushangvétellel, hanem már magának a témának a kiválasztásával igyekezett kielégíteni Ovidiusa nemzeti költészet szükségletét. Részint görög hagyományokat folytatott – elsősorban

Kallimakhoszból merítve –, részint a római régiségkutatók eredményeit hasznosította, ésPropertius kezdeményező lépéseit követte. „Okfejtő” versekben mesélte el az ünnepi rítusoktörténeti hátterét, hónapról hónapra haladva. Különös gonddal színezte azokat a részleteket,ahol a római múlt romantikus hősiességű vagy szerelmű nagyjairól mesélhetett – például akirályi erőszak áldozatául eső Lucretiáról, akinek hősi halála vezetett a királyok elűzéséhez(II.) –, vagy ahol érzelmi tragédia kíséri a látványos cselekményt, mint például Romulus ésRemus városalapítási konfliktusában (IV.).

Abban is csatlakozik immár a hivatalos ideológiához, hogy Augustus őseiről –Venusról, az Augustus-család ősanyjáról (IV.) vagy Romulusról és Remusról, Mars istenvárosalapító fiairól (III.), a Julius nemzetség nagyjairól – lelkes nyomatékkal, túláradó római

büszkeséggel ír. Olykor az Átváltozások ban már megverselt mítoszokat eleveníti fel, de azegész műre jellemző stílusmódosítással: az epikai fenséget intimitással váltja fel, a szerelmi



105

motívumokat és a bensőséges érzelmeket helyezi előtérbe. Még a legdrámaibb történeteket iselégikussá lágyítja, mesélő leírásokkal ékesíti, s a versformában is visszatér az elégiát

jellemző disztichonhoz.

Nem mindig tudja megvalósítani okfejtő szándékát. Amikor például a pásztorok Parilia-

ünnepének eredetéről cseveg (IV.), nyílt szóval ki is mondja, hogy a szertartás hagyományosmagyarázatai zavarosak, hihetetlenek, s ellankadna az ének, ha ezekbe merülne el. Nem ahivő ember, hanem a csillogó elbeszélés mestere szólal meg a gyű jteményben, aki magát averset, nem a népi hiedelmek és hivatalos eszmék igazságát szolgálja.

Már teljesen elkészült az Átváltozások írásával, amikor a száműzetési parancsmegérkezett, s csak a másolatokat őrző barátainak köszönhető, hogy nem veszett el a mű,hiszen a kétségbeesett Ovidius a saját példányát megsemmisítette. A Naptár nak még csak afele volt készen, s úgy tervezte, hogy Rómától távol is folytatja – a császár dicsőítésére. Erreazonban már nem került sor, csupán az első könyvet dolgozta át, s így az utókor számára iscsak az év első hat hónapjának költői kalendáriuma maradt fenn.

Tomiban – a mai Constantában – sem hagyták el a múzsák. Már kalandos ésviszontagságos útja alatt megkezdte a Tristia (Keservek) írását, s a mindaddig jólétben ésnépszerűségben tobzódó Ovidius elégiái ettől kezdve a személyes katasztrófa keservesélményeivel telítődnek. Az otthonában töltött utolsó éjszakának és indulásának elmeséléséteddig talán sehol nem érzett – versbe legalábbis nem foglalt – őszinteség teszi megragadóvá(I. 3.). Korántsem a bravúr, a művelt és könnyen verselő világfi szellemi szülöttei a leíró éslélekábrázolási szépségek: a csalódás, szenvedés, tehetetlenség emeli új magasságokba azovidiusi urát. És csak csodálni lehet, hogy emberi magabízásának összeomlása után ismennyire szilárd maradt költ ő i magabízása – most is tévedhetetlenül szerkeszt, stílusa egy félsorra sem törik meg. Ezt a hitet és önbizalmat a császár sem vehette el tőle.

A cicomátlan líra és a pontosan közlő epika eszközeinek felhasználásával kezdődik azelégia. Súlyos hangulatú novellává tökéletesedik a folytatás. Szívet tépő és valósággalönkínzó aprólékossággal idézi fel Ovidius a búcsú eseményeit és lelki fájdalmát. A befejezésritmusa indokoltan lassul le – a tények másíthatatlan erejét, az indulás kényszerét s a csakhírből ismert részleteket rövid, melankolikus mondatokban jeleníti meg.

A tengeri út viszontagságait és kétségbeesett háborgását is tüstént verssé fogalmazza, sa közvetlen átélés tragikus szomorúsága sokkal emberibbé és megrázóbbá teszi költeményeit,mint bármikor azelőtt. Néhány kitűnő – színes, érzékletes, érzelmileg hatásos – leírást ad új

környezetéről is (például III. 10.).

Ez a lendület azonban a sivár és egyhangú körülmények között fokozatosan ellanyhul.Segítségül hívott barátait néven nevezni sem meri, a ciklus II. könyvében pedig terjengősenhízeleg a császárnak, a költőelődök példájával mentegetve utólagos vétkét. A következő években (i. sz. 10–12) írt további három könyvében szomorú életéről, magányáról, a vidékklímájáról panaszkodik; barátai gyáva hűtlenségét tapasztalva, már csak Rómában maradtfeleségében bízik, őt magasztalja, és kéri, hogy legalább civilizáltabb várost igyekezzékkijelöltetni lakhelyéül. Egyetlen zokogás az egész mű. Témái és stíluseszközei kétségkívülszűkülnek – nincs helye többé az élcnek és mosolygó játéknak, mítoszoknak és szerelemnek –, de a panaszkodásban, az emlékek idézésében és a csalfa remény segítségül hívásában –

egyhangúsága ellenére is – mindvégig megható a ciklus.



106

Egy pamfleten és a geták nyelvén írt dicshimnuszon kívül az Epistulae ex Ponto (Pontusi levelek) négy könyve (i. sz. 12–16) született még a száműzetésben. A Keservek központi tárgya és stílusa folytatódik itt is, de az élmények elmondásában már fáradtabb –kérelmeinek visszautasítása lassan-lassan beletörődésre és szomorú megbékélésre készteti.Már nyelvi-ritmikai sziporkázásra sincs ereje, legfeljebb arra, hogy új környezetének

embereiről írjon szívesebb hangon.

Kevéssé jelentősek ennek az utolsó korszaknak egyéb versei. Erőltetett indulattal írgonoszkodó pamfletet egy hűtlen barátja ellen ( Ibis), s a tudóskodó epika eszközeivel kezdbele egy halászati tárgyú tankölteménybe.

Sem Tiberius – Augustus utóda – nem adott kegyelmet a költőnek, sem azok akísérletei nem jártak sikerrel, hogy a császár irodalmi érdeklődésű unokaöccsének,Germanicusnak az érdeklődését és szánalmát felkeltse. Egy egész korszak zárul le Ovidiushalálával: a nagyeposz társadalmi szükséglete szinte semmivé foszlik, s az egyes emberörömeiről-bánatairól daloló elégia – de egyáltalán a lírai költészet – szerepét is a valóságot

nyersebben tükröző széppróza veszi majd át.

A dicsőség, amely már élete delén övezte Ovidiust, halála után is osztályrésze maradt.A nagyközönség szívesen megbocsátotta azokat a művészi gyengéit, melyeket a szigorúkritikusok róttak fel, s különösen szerelmi költeményeiért és az Átváltozások ért lelkesedteksokan – nemcsak az ókor alkonyán, hanem a középkorban is. Ezt az utóbbi művét valósággal„pogány bibliaként” olvasták, őt magát a doctor egregius (kiváló mester) névvel illették, sakárcsak Vergilius esetében, legendákat költöttek életéről. Mítoszfeldolgozásai az újabb korinovellisztika és színműirodalom tematikáját is megtermékenyítették, stílusának bájosfrivolitása a középkor latin nyelvű és provence-i lírájában támadt új életre, és még sorsánaktragikus fordulata is megismétlődött tisztelő je, Puskin száműzetésében.

Magyarországi kedveltségét jelképezi az a reneszánsz kori legenda, mely szerintTomiból hazánkba költözött, s itt is halt meg. Egy ismeretlen XVI. századi költőnk Trójahistóriá jától kezdve gyakran találkozunk Ovidius-reminiszcenciákkal – többek közöttBalassinál, Zrínyinél s még inkább a „magyar Ovidius”-nak nevezett Gyöngyösinél. Ő nyitjameg egyébként a kitűnő műfordítók sorát is, amely Verseghyn és Vörösmartyn át vezet

jelenünkig.

Documents

14.Ovidius költészete