1

Johanna Lindsey

ÁLMAIM HERCEGE

2

Magával ragadó mese felnőtteknek... Szereplői a lovászlegény és a felfelé kacsingató -

legalább egy hercegre pályázó - makrancos kisasszony. - Az ügyesen bonyolított, sok-sok

rokonszenves szereplőt felvonultató történetben a boldog befejezés sem marad el. A

lovászfiúról természetesen kiderül, hogy álruhás herceg és a makrancos leányzóról is, hogy

odaadó szerelmes. Az érzéki, néha ízlésesen erotikus jelenetek, a pergő meseszövés

biztosítják az olvasó kellemes szórakozását.

3

Első fejezet Anglia, 1878. – Elárulná végre, mit bámul, Mr. Tyler Whately? Megan Penworthy hangja indokolatlanul éles volt, de nem is óhajtotta mérsékelni.

Tekintetéből fölényes megvetés áradt, mintha jelezné, hogy ki nem állhatja a szerencsétlen fickót. Pedig ez igaz sem volt. Megan, alapjában véve kedvelte a nemes Tyler Whately úrfit

A megnyerően jóképű férfi világosszőke haját alig néhány csepp hajolajjal tartotta rendben; rövidre nyírt bajusza és oldalszakálla nem takarta el erős állát. Kellemes volt sötétzöld szeme is. Termete nem nyúlt az égig, így a társaságában levő lányok nem kényszerültek nyakukat kitekerni, hogy arcába nézhessenek. Karcsú teste sem keltett félelmet, bár nem hiányzott belőle az erő. Ez a huszonhét éves fiatalember ragyogó jövő előtt állt, nem beszélve az anyai ágon örökölt jelentős földbirtokról.

Megan egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Tyler remek férj lesz. Ő maga is elfogadta volna, ha Tiffany Roberts, legjobb barátnője nem vallotta volna be Tylerrel történt első találkozása után, hogy ő szeretné megfognia fiút.

Hogy pontosan idézzük, ezeket mondta: „Őt akarom, Meg”. A két lányt egymás között a szókimondás jellemezte, különösen, amikor senki nem volt a közelben. Tiffany olyan izgatottan mondta ezt, hogy azzal sem törődött, hogy valaki meghallja. „Érzem, hogy ő az igazi. Amikor rám mosolygott... a fene tudja, úgy éreztem, rögtön elájulok.”

„Talán megint túl szoros a fűződ” – csúfolódott vele akkor Megan. „Kell egy kis helyet hagyni a lélegzéshez is...”

„Hagyd abba!” nevetett Tiffany. „Komolyan beszélek. Adj tanácsot, hogyan hódítsam meg!” . Miután Megan öt hónappal idősebb volt, elvárták tőle, hogy mindenben tanácsot adjon, pedig

erről a dologról ő sem tudott többet, mint a barátnője, de ezt a világért sem vallotta volna be. A férfiak ugyanis mindent elkövettek, hogy felhívják magukra a figyelmét. Ez kínos, különösen ha meggondoljuk, hogy Megan semmit nem tett azért, hogy magába bolondítsa őket. Miután azonban az elmúlt két év során a környék vala–mennyi nősülésre alkalmas férfiúja tiszteletét tette náluk, Megan arra a következtetésre jutott, hogy csak úgy, a külseje vonzza őket, annak ellenére, hogy fején az ország legkevésbé divatos hajkoronáját hordta: iszonyú, rozsdavörös tincseket, külsejének egyetlen apai Örökségét.

Megan a józan eszére támaszkodva, a következő tanácsot adta legjobb barátnőjének: „Csak mosolyogj, ne játszd meg magad, s meglátod, beléd esik.”

Így is történt. Találkozásuk után alig két hónappal a nemes nemzetes Tyler úrfi megkérte Tiffany kezét. Elhatározták, hogy Tiffany alig három hónap múlva esedékes tizennyolcadik születésnapján tartják az esküvőt. Nagy ceremóniát terveztek, amely méltó egy vicomte fiához. A menyegző egybeesik a londoni báli szezon kellős közepével.

Ahhoz képest, mennyire kedvelte Megan a barátnőjét, s milyen derék fickónak tartotta Tylert, goromba kérdésén talán meglepődhetett volna a jegyespár, amelyet Megan gardírozott a templom felé vezető útjukon ezen a ragyogó, nyári vasárnapon. S Tyler csakugyan meglepődött, jóllehet Megan viselkedése eleinte meghökkentette, majd bosszantotta őt, miután legjobb tudomása szerint nem adott rá okot. Tiffany viszont a legcsekélyebb mértékben sem lepődött meg, mert ő tudta az okát.

Először Tiffany vette észre, amikor Megan úgy kezdett viselkedni, hogy Tyler elviselhetetlen némbernek tartsa őt. Ennek az volt az oka, hogy korábban akárkivel kezdett járni Tiffany, a fiúk érdeklődése azonnal Megan felé fordult, amint találkoztak vele. Nem mintha Tiffany csúnya lett volna! Ellenkezőleg, nagyon csinosnak tűnt: szőke fürtjei és mélykék szeme tökéletesen megfelelt az akkori divat ízlésének. Ez a szépség azonban meg sem közelítette Megan férfiakat

4

megbabonázó báját, így azután Megan mindjárt az elején elhatározta, hogy kivédi Tyler esetleges érdeklődését.

Ez a sajátos viselkedés azonban már elég régóta tartott, s így Tyler már túl volt azon, hogy elpiruljon, és dadogva bocsánatot kérjen, ha Megan valamin megsértődött. Újabban vissza is vágott, s nem is ügyetlenül.

Most is türelmetlenül megrántotta a nyitott bricskát húzó sebes pej gyeplőjét, amelyen Tiffanyéktól jöttek a lányok, s anélkül hogy Meganra nézett volna, így szólt: – Semmit, Penworthy kisasszony. Az égvilágon semmit.

Tiffany izmai megmerevedtek. Korábban Tyler nem szokott ilyen keményen visszavágni. Látta, hogy Megan is a szívére veszi a dolgot, haragosan elpirul és elfordul, nehogy a férfi észrevegye, milyen sebet okozott ez a kis tüske.

Tiffany nem hibáztathatta Tylert, elvégre a gonoszkodásnak is van határa. Csakugyan, inkább az ő (Tiffany) hibája, hogy már korábban nem állította le Megan viselkedését. Ennek az volt az oka, hogy egy kicsit még mindig attól tartott, Tylert is elkápráztatja Megan bája, ha megismeri igazi lényét és mosolyát.

De ami sok, az sok. Tiffany tudta, hogy Tyler szereti őt, s ha még most sem tudja megtartani, akkor egyszerűen nem érdemli meg... Vagy inkább akkor Tyler nem érdemli meg őt. A mise után azonnal beszél Megannal, határozta el... Sőt esetleg még előtte, mielőtt Megan a sértéstől teljesen begőzöl. Ez utóbbi gondolat aggasztotta Tiffanyt, ha ugyanis Megan feldühödött – bár ez szerencsére ritkán fordult elő a visel–kedése teljesen kiszámíthatatlanná vált.

Tiffany elérkezettnek látta a pillanatot, amikor Teadale Viliágé szélén elérték az egyházközség templomát. Tyler előre ment, hogy tiszteletét tegye Lady Opheliánál és három lányánál. Ophelia Thackeray Wedgwood grófnője volt, s mint ilyen, a környék legelőkelőbb címével dicsekedhetett. Valósággal uralkodott az alsóbb nemesség fölött. Még Megan sem volt teljesen érzéketlen Ophelia rangja iránt. Minden alkalmat megragadott, hogy felhívja magára a lady figyelmét, ugyanis az egyházközségben a grófnő rendezte a legelőkelőbb zsúrokat, s mindenki hőn áhítozott, hogy részt vehessen ezeken. Megan is alig várta, hogy végre meghívják.

Tiffany kénytelen volt visszafogni Megant, aki Tyler után igyekezett, hogy üdvözölje a grófnőt. Tiffany most akart vele beszélni, bár Megan türelmetlen pillantása nem sok jót ígért.

– Remélem, nem akarsz előhozakodni azzal, ami a hintóban történt? – De igen – mondta Tiffany rendületlenül. — Tudom, hogy miért csinálod, s nagyon hálás

vagyok. Biztos rengeteget használt az elején. De azt hiszem, egyedül is meg tudom tartani Tylert, s talán nem omlik a lábaid elé, ha megpillantja azokat a bűbájos gödröcskéidet. .

Megan pislogott, majd úri lányhoz méltatlan hahotázásban tört ki, és magához ölelte barátnőjét. – Igazad van. Azt hiszem, egyszerűen megszokásból piszkálom szegény fiút.

– Szokj le erről, most rögtön! Rendben van – vigyorgott Megan de aztán nehogy azt higgye, hogy valami bajom van, ha most

hirtelen kedves leszek hozzá! Legfeljebb nem noszogat tovább, hogy szakítsam meg veled a barátságot. A francba! Mikor mondott ilyet? – kérdezte Megan, s éjfélkék szeme villámlott, majd

összeszűkült Nem is egyszer, de csodálkozol, amikor olyan vagy vele, mint a pokróc? Egyszerűen nem érti,

hogy lehetünk jó barátnők, amikor szerinte annyira különbözik a természetünk. Nagy nyavalyát érti ő ezt! – csattant fel Megan. – Teljesen egyívásuak vagyunk. – Hirtelen

aggodalmasan az ajkába harapott – Remélem, ha összeházasodtatok, nem akarja majd, hogy szakítsunk!?

Tudod, hogy nem zsarnok típus – nyugtatta őt Tiffany. – S ha mondaná is, kit érdekel? Attól tartok, Penworthy kisasszony, te már nem szabadulhatsz meg a barátnődtől.

Megan úgy mosolygott, hogy arcán megjelentek a gödröcskék, s ettől szépsége új fényt kapott Meleg, nyíltszívű szépség volt, könnyen megközelíthető. Ettől még Tiffany szava is elakadt egy pillanatra, pedig gyakran volt része ebben a különleges ajándékban. Mégis, valami ritka

5

szerencsének érezte, valahányszor Megan rámosolygott, s úgy érezte, mindenre képes volna a barátnője kedvéért Valahogy így érezhették a templomudvarban tartózkodó ifjú urak is, akik titokban Megant figyelték, s most beszélgetésük kellős közepén elakadt a szavuk. Néhányan titokban újra reménykedni kezdtek, s elhatározták, újra megkörnyékezik az egyházközségnek ezt az egyedülálló szépségét.

Tiffany most belekarolt Meganba, s így léptek be a templomba, ahol Tyler még mindig a négy Thackeray hölggyel beszélgetett Tiffany vigyorogva odasúgta: – Úgy érzem, ma szerencsés napom van, Meg. Végre megkapjuk azt a rég várt meghívást. Fantasztikus vagy ebben az új kék puplinruhádban. A vén baltaképű lehetetlen, hogy ne vegye észre.

— Gondolod? – kérdezte Megan reménykedve. Tiffany nem bánta volna, ha barátnője kevésbé áhítozik erre a nyomorult meghívásra, de hát

ez volt a helyzet. S a grófnő nem csupán mindenkit ismert Devonshire– ben, s zsúrjait nem csupán az tette olyan vonzóvá, hogy sok mérföldes körzetből jöttek a vendégek, s mindig új és érdekes arcok tűntek fel: ez csak részletkérdés, bár fontos részletkérdés egy fiatal lány számára, aki ugyanazt remélte, mint a többiek – hogy megtalálja álmai lovagját, akit nem sikerült fellelnie saját ismeretségi körében.

Am, ez még mindig nem az igazi ok! Pár hónap múlva megkezdődik Megan londoni báli szezonja, ahol találkozhat az összes számba jöhető házasulandó férfival. Nem, a lényeg a következő: Wedgwood grófnője évek kemény munkájával elérte, hogy sikerélmény mindenkinek, akit meghív otthonába. Ha valaki soha nem kerül fel a vendégek listájára, az annyit jelent, hogy az illető értéktelen, vagy ami még rosszabb, vala– mi baj van vele... Talán családi botrány, amely még nem csillapodott le. Az is tény, hogy az egyházközségben minden valamirevaló család, még Tiffany családja is, hacsak egyszer is, részesült már ebben a sikerélményben. Tiffany szülei el is mentek, ő maga azonban Megan iránti szolidaritásból, hasfájásra hivatkozva távol maradt, bár erről még a barátnőjének sem beszélt. Nem akarta, hogy még elkeseredettebb vágy támadjon benne a meghívás után.

Ők ketten biztosra vették, hogy a grófnő csak arra vár, amíg Megan betölti tizennyolcadik évét. Azóta azonban két hónap telt el, s a derék földbirtokost és lányát továbbra sem tüntették ki a meghívással.

Válaszul Megan kérdésére Tiffany megszorította barátnője karját, s azon imádkozott, nehogy Megan reményeit felkorbácsolja, s hogy azok utána újra köddé váljanak.

Egy hónapja azonban ez volt az első alkalom, hogy beszélhettek a grófnővel, s ezt Tylernek köszönhették. Talán elegendő Lady Opheliát emlékeztetni rá, hogy Megan Penworthy a szomszédja...

– Akkor jövő szombaton találkozunk, Mr. Whately – mondta Ophelia, amikor a két lány csatlakozott hozzájuk. – Szerény party lesz, legfeljebb negyven vendéget várok. Hozza el bájos menyasszonyát is!

A grófnő rámosolygott Tiífanyra, egy pillanatig Megan szemébe nézett, azután sarkon fordult, és bement a templomba.

Ez szándékos, övön aluli ütés volt. Alice Thackeray, a grófnő legfiatalabb, tizenhét éves lánya még kuncogott is, majd anyja után sietett. A két másik testvér, Ágnes és Anne, csupán beérte azzal, hogy felháborítóan elégedett arccal nézett rájuk.

Tiffanyt csak egy pillanatig bénította le a megdöbbenés, utána elfutotta a méreg. Hogy merészelnek ilyet? Mindenki tudja, hogy Megan és Tiffany a legjobb barátnők, s hogy Megan szinte mindenhová elkíséri a jegyespárt, ugyanis ő a kijelölt garde dame– juk. Mintha a Thackeray– k tudatosan kitervelték volna ezt a megalázást, s remekül időzítették is azzal a finom jelzéssel, hogy Megan hiába áhítozik erre a meghívásra. Tiffany attól tartott, a magyarázatot is tudja. Megan túlságosan szép ahhoz, hogy meghívják olyan házakhoz, ahol három csúnyácska, eladó sorban levő leány van.

Tyler köhintett, hogy jelezze: eleget ácsorogtak már a templomajtóban. Tiffany végül Meganra pillantott, hogy lássa, mennyire érintette barátnőjét ez a sértés. A helyzet rosszabb volt, mint

6

gondolta. Megan arca olyan sápadttá vált, mint kalapján a fehér szalag; nagy, kék szemét könny áztatta, s bármelyik pillanatban kitörhetett belőle a zokogás, bár hősiesen igyekezett leküzdeni. Tiffany szíve sajgott érte, s haragját csak fokozta az a tudat, hogy együttérzésén kívül nem tud segíteni barátnőjén.

Megszorította Megan kezét, s a rémült, zavart kék szempár most őrá szegeződött. – Miért? – suttogta. Tiffany haragjában nem keresgélte a szavakat. – Mert túl szép vagy, a francba! Ott van neki az a három kiházasítandó pulykatojás, akit a

férfiak észre sem vesznek, ha te is a közelben tartózkodsz. De ez olyan... olyan... Önző? Kicsinyes? Tökéletesen igazad van, Meg, de... – Tulajdonképpen igazad van, Tiff... De most szeretnék egyedül... Nem fejezte be, hanem elsietett. – Várj, Megan! – kiáltott utána Tiffany, de hiába. Megan már a templomkertben futásnak

eredt, mert nem tudta viszszatartani könnyeit. Mr. Pocock zsebkendőt nyújtott felé, amikor elhaladt mellette, de ő alighanem észre sem vette. A férfi csak bámult utána, amint szaporán lépkedett az országúton, egyre távolodva a templomtól.

Talán utána kellene sietnünk, hiszen a Sutton Manor jó két kilométer – jegyezte meg Tyler. Amiatt fölösleges utána erednünk – mondta Tiffany szórakozottan, még mindig Megant

figyelve, aki botladozva haladt tovább, majd megállt, zsebkendőt keresett a táskájában, majd továbbment anélkül, hogy használta volna. – Mi ketten gyakran megtettük már ezt az utat máskor is. – Most azonban a vőlegényére pillantott, s annak arckifejezésétől újra felgyűlt benne a harag. – Ne nézz olyan elégedetten, Tyler Whately! Megan nem érdemelte meg, ahogy ez a szörnyű asszony viselkedett vele.

– Bocsásd meg, ha ellentmondok. – Nem bocsátom meg! Egyébként is, elárulhatom neked, hogy mától kezdve észrevehető

változást tapasztalsz majd Megan viselkedésében. Eddig is csak azért bánt veled ilyen csúnyán, nehogy megkedveld őt. Az én kedvemért tette, mert tudja, hogy én mennyire... mennyire akarom, hogy mi együtt maradjunk, s attól félt, hogy szenvednék, ha elfordulnál tőlem őmiatta.

– De hiszen én ki nem állhatom ezt a lányt – tiltakozott Tyler. – Fogadni mernék, az első találkozásnál még nem így érezted, igaz? – vágott vissza Tiffany. – Hát ez igaz, de... Csak nem akarod azt mondani, hogy ezt az egészet kiterveltétek? – De igen, s ha ezért haragszol, akkor tessék rám haragudni, mivel korábban is leállíthattam

volna Megant, de én attól féltem, még rájössz, hogy Megan valójában jólelkű, másokkal törődő teremtés...

– És elkényeztetett, önfejű... – Csak kicsit van elkényeztetve, de ez érthető, ha valakinek olyan aranyos, jólelkű apja van,

amilyen az öreg nemes Penworthy. S ha tudni akarod, én is akaratos vagyok. – Ez igaz, de neked valahogy jól áll. – Ezért hálás köszönet. De érted Megan dilemmáját? Tudja, mennyire tapadnak rá a férfiak, s

az, ahogy veled viselkedett, az az egyetlen fegyvere, hogy távol tartsa magától a férfiakat. Csak így tudta megakadályozni, hogy fülig szerelmesek legyenek belé.

– De énnekem nem kellene ilyen külsejű feleség. De nem ám! – Látszott rajta, hogy még a gondolattól is borzad. – Ehhez a lányhoz kötélidegzetű férfi kell, aki azt sem tudja, mi fán terem a féltékenység, Én nem tudnám elviselni, hogy ismerőseim kivétel nélkül szerelmesek a feleségembe. Egyet– kettőt még csak– csak eltűrnék – tette hozzá mosolyogva. – De valamennyit, nos, ettől megőrülnék.

Ez úgy hangzik, mintha Megan reménytelen eset volna. Pedig talán nem is árt, ha a férj egy kicsit féltékeny a feleségére, igaz?

Tulajdonképpen a férj féltékenysége nem érdekes, ha tudja, hogy a felesége szereti. Megan esetében azonban nap mint nap szüksége volna erre a megerősítésre.

7

Tiffanynak nem nagyon tetszett ez az egyoldalú beállítás. – És mi van akkor, ha valamiért ő lesz féltékeny? Akkor a férj győzködi majd őt az érzéseiről?

– Szó sincs róla. A férj megtette a magáét azzal, hogy feleségül vette. – Ebben nem vagyok biztos – ellenkezett Tiffany. Tyler pislogott, miközben Tiffany szoknyája uszályát félrehúzta, hogy elinduljon a bricska felé.

Tyler majdnem utána, ugrott, hogy utolérje. – Mintha eltértünk volna a tárgytól – jegyezte meg Tyler feszengve. – Szerinted igen? – Tulajdonképpen nem – mondta Tyler. – A barátnőd különleges eset, mivel ő maga is

egyedülálló. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy téged nem tartalak egyedülállónak, de azt hiszem érted, mire gondolok. Nekünk egyszerűen nincs párunk.

– Rendben van, Tyler, meg van bocsátva. – Hálás köszönet. Második fejezet – Már megint eszel?! – kérdezte Tiffany? Miután bejelentés nélkül beviharzott az ebédlőbe. Krebs, Penworthyék főkomornyikja már csak az ajtókat tudta becsukni mögötte, a hozzáillő

borús tekintettel. Mindig lemaradt Tiffany mögött, s bár régen hozzászokhatott volna ehhez, képtelen volt beletörődni annak ellenére, hogy az etikett szabályait régen felrúgták a Penworthy– házban. Azóta, hogy Tiffany és Megan először találkozott.

Tiffany iszonyúan élvezte azt a játékot, hogy mindig más– más bejáraton jön be a házba, s meglepi Krebset. Ha Krebs véletlenül megpillantotta, s ez ritkán fordult elő, mert Tiffany még az uradalmi épületet is képes volt megkerülni az istállók felé, hogy a főkomornyik ne vegye észre, akkor a gazdasági udvar felőli bejárathoz rohant, ám ilyenkor Tiffany a szalon teraszra nyíló üvegezett ajtaján lépett a szobába. Ha Krebs a szalonban várt rá, egyszer csak felhangzott csúfolódó hangja:”Van itthon valaki?”, ugyanis a hátsó udvar felől jött be a házba. Egyszer, amikor Krebs tudta, hogy Tiffany látogatása esedékes, mind a három bejárati ajtót tárva– nyitva hagyta, ő maga pedig a földszinti hallban várakozott, ahol Tiffanynak mindenképpen át kellett mennie. Aznap a lány az ebédlő ablakán mászott be a házba. A kudarc után Krebs két hétig nem állt vele szóba.

Megan azt remélte, hogy Tiffanyék főkomornyikja is részt vesz ebben a játékban, a főkomornyik azonban egy arany szívű öregúr volt, aki mindig csak mosolygott, s kellemes jó napot kívánt neki, amikor váratlanul feltűnt a körzetében, s ettől az egész már nem is volt olyan mulatságos.

A szalvétával elfojtott egy ásítást, majd az asztalra dobta. – Igazság szerint most eszem először, s már jól is laktam.

– Idd csak meg a teádat – biztatta Tiffany, miközben leült mellette a székre. – Nekem is jólesne egy csészével, úgyhogy ezt megoszthatjuk. — Azután mintegy mellékesen, titkolva Megan által okozott meglepetését, hozzátette: – Azt mondod, most eszel először? Tudod, hány óra van?

Megan a vállát vonogatta, teát töltött a csészébe és Tiffany elé tolta, aki a maga részéről körülbelül ugyanannyi cukrot is tett hozzá. Ezután szó sem lehetett a tea megosztásáról, Megan ugyanis cukor nélkül itta. De hát ezt mindketten tudták. Tizenegy évi barátság után nemigen voltak titkaik egymás előtt. Néha már Krebs is előre látott bizonyos eseményeket, most például bement a konyhába és szólt Corának, hozzon még egy csészét.

Cora, a szakácsnő lánya, csinos teremtés, bár terebélyes vonalait nehezen tudta elrejteni az éppen divatos ruhákban, így azután szüntelenül légzési nehézségei voltak a túlságosan szoros fűző

8

miatt. Egyenruhája maga az egyszerűség, bár ragaszkodott a turnérhoz és a hosszú uszályhoz, amely azóta kötelező, mióta sok évvel ezelőtt a krinolin kiment a divatból. Egyes úrhölgyeknél az a szokás, hogy a cselédek ugyanolyan, bár jóval olcsóbb kivitelű ruhákat hordanak, mint ők. Még a bejárónők is uszályos szoknyákban járnak be, bár ügyes kis pántlikákkal felkötötték az uszályt, s csak akkor engedték le újból, amikor elvégezték munkájukat.

Megan megvárta, amíg Cora kecses pukedlivel kimegy a szobából, azután bevallotta barátnőjének: – Elaludtam.

Ez meglepő beismerés volt, ugyanis mindketten tudták, hogy Megan mindig korán ébredt. – Ha jól tudom, ez másodszor fordul elő életedben. Az elsőt még csak megértem: amikor fél éjszaka vártuk Lord Beacon kísértetét abban a romos udvarházban. Emlékszel, micsoda csalódás volt... – Abbahagyta az emlékezést és együttérzően kérdezte: – Rosszul aludtál?

– Az nern kifejezés! – ismerte el Megan. – A francba! Tudtam, hogy az este itt kellett volna maradnom, de arra gondoltam, olyan dühös

vagy, hogy nem omolsz össze megint. – Szerinted a düh jó altató? – vigyorgott Megan. – Mindenesetre jobb, mint a szomorkodás. – Merem állítani, hogy tévedsz, kedves Tiffany. – Rendben van. Szóval még pocsékabbul voltál, miután elmentem? – Némileg. Előző nap, amikor Tiffany utolérte őt a kocsival az országúton, hogy együttérzésből gyalog

folytassa vele az utat, Megan könnyei már felszáradtak. Tyler tapintatos távolságban haladt mögöttük a hintóval, hogy a lányok nyugodtan kibeszélhessék magukat. Tiffany ekkor még nem vette észre, hogy Megan már túl van az önsajnálaton, s vad düh fortyog benne. Hogy felvidítsa, Tiffany felajánlotta, hogy visszamegy és orrba vágja Lady O.– t. Erre Megan is gondolt, de elvetette az ötletet, ugyanis nem találta elégséges bosszúnak. Miután Tiffany kezdettől fogva nem vette komolyan az ügyet, egyetértett azzal, hogy nem érdemes a grófnő miatt vállalni a botrányt.

Azt viszont elégedetten állapította meg, hogy Megan már nem siratja önmagát, hanem dühös a történtek miatt. Ezt sokkal egészségesebbnek találta. Csakhogy Megan saját magára haragudott, amiért annyi időt és energiát pazarolt egy eleve reménytelen ügyre. Úgy érezte, bolondot csinált magából. Tiffany is hasonlóan érzett, amiért nem tért hamarabb észhez. A vén banyaképűnek mindenesetre nem kellett volna ilyen aljas módon végrehajtani ezt a sértést.

– Tudtam, hogy nem kellett volna hallgatnom rád – mondta Tiffany. – „Menj haza” mondtad. „Már semmi bajom. Máskor is tapostak már belém” mondtad.

– Hát ez igaz – kuncogott Megan. – Nem értem, mi van ezen nevetnivaló. Tiffany még most is dühbe jött, ha eszébe jutott, hogyan hagyták őket cserben velük egykorú

barátnőik, amikor Megan szépsége kibontakozott. A többiek egyszerűen jelentéktelennek érezték magukat társaságában, s ezt képtelenek voltak elviselni. Némelyek még nyilvánosan is megalázták Megant, elárulva kicsinyes és alantas érzelmeiket. Mintha Megan szándékosan azért lett volna olyan szép, hogy bosszantsa őket!

Megan sem nagyon értette, hogy miért tűnt számára ez mulatságosnak. – Inkább nevetek, mint újra sírjak, nem igaz? — Hát persze! Akarod, hogy beszéljünk erről?

Mindketten tudták, hogy a régi sérelmekről van szó. – Inkább nem... Hacsak nem beszélünk arról, mennyit

mókáztunk azóta. Ilyenkor szinte sajnálom a többieket, akik már nem voltak velünk. – Most, hogy mondod, szinte én is sajnálom őket. Amióta leléptek, mind olyan unalmas alakok

lettek. Bár ha jobban meggondolom, nem szakad meg értük a szívem. Megan vigyorogva pillantott fel a tányérról. – Az enyém sem, de olyan szépen hangzott. Ezen jót nevettek, pedig alapjában véve szomorú volt az egész dolog. Tiffany gyorsan témát

váltott. – Gondolom, azért ettél ilyen későn, mert elmaradt a reggeli lovaglás, s emiatt most egész nap pocsék hangulatban leszel.

9

Rendszerint korán, remek hangulatban az apjával reggelizett, azután a délelőtt nagy részét Sir Ambrose hátán töltötte, a többit pedig azzal, hogy a lovát csutakolta. Ez a ló volt szeme fénye és büszkesége, egyetlen lovászfiút sem engedett a közelébe (igaz, négy lovukhoz általában csak egy lovászgyereket tartottak); legfeljebb az abrakolást engedte át, bár ezt is nagyon szerette Ő maga végezni. Aki tudta, mennyit kószál az istálló körül, annak nem volt nehéz kitalálni, hogy Megan imádja a lovakat.

– Az az igazság, hogy kilovagoltam. Még az éjjel – mondta maga elé bámulva. Csak nem?! Úgy hajnali kettőkor. Ez nem lehet igaz! – Muszáj volt, Tiffany, esküszöm, így történt. Úgy éreztem, megbolondulok. – De elkísért valamelyik inas, ugye? – Nem volt szívem felébreszteni őket. – Megan, te megőrültél! – Nem látott senki – védekezett Megan, miután kissé késve felismerte, milyen botrányos

dolog, ha egy fiatal hölgy az éjszaka kellős közepén egyedül kimegy a házból. – Sir Ambrose kedvéért végig az úton maradtam, mert iszonyú sötét volt éjjel. Ez jót tett, amikor visszajöttem, azonnal lefeküdtem aludni. – Miután Tiffany csak bámult, Megan hozzátette: – Ez a lovaglás nem csak arra volt jó, hogy elálmosodjam. Amikor harmadszor jöttem vissza a faluból...

– Harmadszor? – Ötször tettem meg az utat oda– vissza. Az az igazság, hogy csak az útra kellett vigyázni. Sir

Ambrose ugyanúgy vágtatni akart, mint én. Tiffany csak pislogott. – Amint mondom – tért vissza a tárgyra Megan – , a harmadik fordulónál pontosan tudtam,

hogyan bosszulhatom meg Ophelia Thackeray– t a legelegánsabb módon. Pontosan ezt fogom tenni.

Remélem nem akarod mégis orrba vágni? – gyanakodott Tiffany. Nem – vigyorgott Megan, majd diadalmasan hozzátette: – Kétszer akkora udvarházat építek

majd, mint az övé, s én leszek a környéken az első zsúradó háziasszony. Majd én megmutatom neki!

Hohó, s mindezt hogyan akarod megcsinálni? Nagyon egyszerűen. Herceghez megyek feleségül. Nagyszerű. Melyikre gondolsz? Természetesen Wrothstonra – közölte Megan. – Ő az egyetlen herceg, akit ismerünk. Tiffany felegyenesedett, ugyanis azáltal, hogy nevet adott a hercegnek, Megan bolondos ötlete

váratlanul komolynak tűnt. – Hiszen nem is ismerjük őt! Emlékeztetlek rá, hogy nem volt ott Sherring Crossban, amikor a nagyanyjával teáztunk. S egyáltalán, csak úgy kerültünk a birtokra, hogy apád valamilyen homályos kapcsolatban volt az özvegy hercegnővel, s egyszer levelet írt neki, amelyben tanácsot kért tőle, ugyanis lovat akart vásárolni a tizenkettedik szülinapodra.

A sors pedig azt akarta, hogy a hercegné hívjon meg minket, hogy válasszuk ki a lovat a herceg istállójából.

Miféle sors? Százszámra voltak ott a lovak. Az öregasszony boldog volt, hogy megszabadul az egyiktől.

Megan előrehajolt, hogy suttogva közöljön valamit a barátnőjével, amit az etikett szerint hölgyeknek nem volt szabad tudniuk. – A lovakat tenyésztik Sherring Crossban, hát persze, hogy örült, hogy eladhat egyet. – Azután újra hátradőlt a székén és hozzátette: – Legalább van valami közös hobbink. A lovak.

Hobbink?! Úgy érted, neked és a hercegnek? Uramatyám, csak nem beszélsz csakugyan komolyan, Meg?

De még mennyire! – vigyorgott Megan izgatottan. – Képzeld csak el, Tiff, amint a pompás hintó, rajta a Wrothstonok hercegi címerével, a templom elé gördül, a grófnő pedig ott áll a még mindig aggszűz lányaival. Ekkor legjobb barátnőd könnyedén kilép a hintóból az elképzelhető

10

legcsinosabb férfi karján. Én persze nagylelkű leszek. Jó napottal köszönök a grófnőnek, sőt bemutatom neki a herceget is, a férjemet. Udvariasan nem veszem tudomásul, hogy a megdöbbenéstől tátva marad a szája.

Azt meghiszem! – nevetett Tiffany, mert egy pillanatra őt is magával ragadta a gondolat. – Ez volna a tökéletes bosszú. Bár csak ne volna lehetetlen – sóhajtott utána drámaian.

De nem az – mondta Megan csöndesen. – Majd én valóra váltom. Tiffany döbbenten látta a makacsságot Megan arckifejezésén. – Na várj egy pillanatig.

Gondolkodjunk egy kicsit józanul. Ha ranghoz akarsz feleségül menni, akkor keresünk neked egy helyes bárót. Talán egy gróf sem lehetetlen. Igen, egy grófi férj, s így azonos szintre kerülsz Lady Q.– val... Ne rázd már a fejed, a francba!

Ha már lealacsonyodom annyira, hogy rangért megyek férjhez, akkor hercegnél alább nem adom.

Akkor ne alacsonyodj le! A lealacsonyodás már el van döntve, s minél jobban belegondolok, annál inkább tetszik az a

gondolat, hogy hercegné leszek. Miért kell mindig nekem kijózanítani téged? – nyögött Tiffany..– Hallgasd meg a tényeket,

Megan! Valahol a felmenőid között biztos van egy gróf... Négy nemzedékkel ezelőtt, s van egy– két báró is. Mindegy, pillanatnyilag egy vidéki köznemes lánya vagy, a hercegek pedig, ha akarják, a királyi

családba is benősülhetnek. Nem szokták köznemesek lányait feleségül venni., Wrothston majd megteszi, s miért ne? – folytatta Megan kitartóan. Már most is elképzelhetetlenül gazdag, mindene megvan, tehát neki nincs szüksége arra, hogy

rangért– címért nősüljön. Megengedheti magának, hogy szerelemből nősüljön, ha akar. Márpedig egy herceg azt csinál, amit akar. A családfám alapján nyugodtan elvehet. Persze hogy kaphatna köznemesi lánynál előkelőbb feleséget is, de erre fütyül majd, ugyanis fülig szerelmes lesz belém, ezt ne felejtsd el. S tudod, miért? Emiatt az átkozott szép arcom miatt. Eddig csak bajom volt a külsőmmel. Itt az ideje, hogy kárpótlásul egy herceget juttasson nekem.

Annyi keserűség volt ezekben a szavakban, hogy Tiffany csak óvatosan merte megkérdezni: – És hogy lesz veled?

– Hogyhogy hogy lesz? Mi lesz, ha nem szereted őt? Természetesen szeretni fogom. De mi lesz, ha nem tudod szeretni? Ha iszonyú, visszataszító, ha lehetetlen őt szeretni? Azt nem teheti, elvégre herceg. Tiffany majdnem elnevette magát, – De mi van akkor, ha a megismerkedésnél kiderül, hogy

nyomorúságosan érzed magad mellette? Akkor is akarod majd őt? – Nem – mondta Megan hosszú szünet után. – „Hála istennek” gondolta magában Tiffany, és nagyot sóhajtott. Most, hogy szilárd talajra

ért, bátrabban nyomult előre. – Lehet, hogy csúnya. – Elfelejted, mit mondott a szobalány? Azt súgta a fülünkbe, hogy rettenetesen jóképű! – El akart kápráztatni minket. – Már úgyis el voltunk kápráztatva. Felesleges volt ezt fokozni. – Az más kérdés. Nem hiszem, hogy csakugyan olyan helyen akarnál élni. – Viccelsz? – akadt el Megan lélegzete. Sherring Cross az elképzelhető legnagyszerűbb

lakóhely. Nem lakóhely az, hanem hat hektáron elterülő nyavalyás mauzóleum. Az istállójuk nagyobb,

mint ez az udvarház, pedig ez sem csekélység. Tudom. Minden olyan nagyszerű volt – álmodozott Megan. Nagyszerű?! Szerintem ott naponta tévednek el, és halnak meg emberek. Tekintetük találkozott, s mindketten elnevették magukat. Azt mondod meghalnak, Tiff?

11

Jó, nem halnak meg, de állandóan ettől rettegnek. – Ezen megint jót nevettek, végül Tiffany engedett. – Rendben van, tegyük föl, ilyen külsővel sikerül megcsípni egy herceget. Te biztos vagy benne, Meg?

Tökéletesen. Ambrose St. James agglegénynapjai meg vannak számlálva. Uramatyám – akadt el Tiffany lélegzete. – Most jut eszembe, a lovadat is róla nevezted el. Hát persze – pislogott Megan. Ezen megint jót nevettek, de megzavarta őket Krebs, aki bejelentette a nemes Tyler Whately

úrfi érkezését. Megan ragyogó mosollyal üdvözölte. – Jó reggelt, Tyler, Remekül néz ki. Ha várnak egy pillanatig, felszaladok a kalapomért, s már mehetünk is. Meg sem várva a férfi üdvözlését, elrobogott mellette. Tyler még mindig némán állt, nem

tudott magához térni a mosoly okozta megdöbbenésből. Tiffany a teáscsésze mögött mosolygott. Kellemes meglepetésként érte, hogy nyoma sincs benne féltékenységnek, amikor látja, milyen hatással van barátnője Tylerre.

Ártatlanul megjegyezte: – Csipkedni kell magad, Tyler, ha nem akarod, hogy megint gonoszkodjon veled.

Tyler becsukta nyitva felejtett száját, kezét zsebre vágta és felfortyant. – Úristen, nem irigylem azt, a férfit, aki elnyeri a kezét.

– A férfi már ki van választva, s reménykedjünk, hogy a kezével együtt a szívét is megnyeri. Tyler kérdően húzta fel a szemöldökét. Történt valami tegnap óta, amiről lemaradtam? Nem sok... De szerinted sajnálni való egy herceg? Harmadik fejezet Nem túlzás ez az óvatosság, Mr. Browne? Úristen, itt kutyagolunk! Freddy halálra röhögné

magát, ha látná. Mortimer Browne újabb viszolygó pillantást vetett a mellette haladó magas férfira. Amióta

eljöttek Kentből, mást sem hallott tőle, csak örökös panaszkodást. Igaz, figyelmeztették, hogy így lesz.

Nem kellene gyalogolnia, ha megfogadja tanácsomat, és hoz még egy lovat. Hallod, hogy sértegetnek, Cézár? – fordult Devlin a Cézárnak nevezett lóhoz. A csődör egyetértően horkantott, mire Mortimer gyilkos pillantást vetett rá, de megmaradt a

szigorú tényéknél. – Más dolog, ha éjszaka utazunk, mint eddig tettük, s megint más Mr. Jefferys, ha fényes nappal. Ilyenkor többet látunk, s minket is többen látnak. Az emberek nem értenék, mit keres ön egy ilyen lovon. Azért jöttünk, hogy eltűnjünk, s nem azért, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.

Szerintem maga azért jött, hogy halálra gyötörjön – válaszolt Devlin. – De ha nem vette volna észre, már nem látszik a falu, s egy átkozott lélek sincs az úton.

Most már van. Vagy vak is, nem csak makacs, mint egy öszvér? Devlin nem vette észre a hintót, amely éppen kibukkant egy emelkedőn. Megállt, s ijesztő

pillantást vetett Mortimerre. Száznyolcvanöt centiméteres izmos teste jól alátámasztotta ezt a pillantást. Mortimert azonban nem véletlenül választották a fiatal férfi kísérőjének: tudták róla, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. Éppen ellenkezőleg. S egyébként is, szigorú utasításai voltak attól az egyetlen személytől, akivel még Devlin sem mert szembeszállni. Ezek az utasítások úgy szóltak, hogy Mortimer szava dönt... Legalábbis bizonyos helyzetekben.

Azt mondták nekünk, hogy az udvarház már közel van – magyarázta Mortimer logikusan. – Ha odaérünk, ráér akkor is felülni erre a pompás állatra. Addig szíveskedjék nem megfeledkezni arról, hogy ön most egyszerű lovász...

12

Ménesgazda, Mr. Browne – vágott közbe Devlin büszkén. – Remek paripák tenyésztője és trénere. Bizony, trénere is. Ez olyan szépen hangzik.

Ön azonban megfeledkezik arról; Azért van itt maga. Nehogy bolondot csináljak magamból. Éppen ezért nem szabad... Éppen ezért törődtem bele a maga visszataszító társaságába. Ha már istállóban kell élnem,

ragaszkodom ahhoz, hogy enyém legyen az utolsó szó, vagy befejezzük ezt az agyalágyult akciót! Mortimer már újabb ellenkezésre nyitotta ki a száját, de belátta, hogy ezen a ponton csak

veszíthet. Röviden bólintott hát, de visszatért az utasításokhoz, ahol több esélye volt a sikerre. – Miután az a hintó erre jön, s valószínűleg itteni urak és hölgyek ülnek benne, legyen szíves

húzza le a kalapját, hogy meg ne lássák... Hagyja már, Browne! – szólt rá Devlin, láthatóan elvesztve türelmét. – A világ végén vagyunk

itt. Ha azok a vidéki bugrisok felismernek, megeszem ezeket a csámpás csizmákat, amiket maga rám húzott.

Legalább csoszogjon egy kicsit! Nem! – , S ez a „nem” a véglegesség erejével hangzott. – Gyalogosan futok, az istenért, a

vállamon molyrágta kabát csüng, olyan csizmát hordok, ami jótékonysági gyűjtésnél sem kellene senkinek, s folyik rólam a víz, Mr. Browne. Izzadok! Ennél több engedményt nem vagyok hajlandó tenni. Nem én!

Izzad a finom fehér selyemingben – dünnyögte Mortimer az orra alatt. – Akárki láthatja, hogy úri...

Mi baja van?! Semmi, Mr. Jefferys, az égvilágon semmi. De ha nem sikerül ez a vállalkozásunk, tudni fogjuk,

hogy ki a hibás, igaz? De még mennyire! Ez a legkevésbé sem hangzott megnyugtatóan Mortimer– nek. Gyalogosokat látni Teadale környékén egyáltalán nem volt szokatlan. Az is előfordult, hogy

kantáron vezették a lovat,ahelyett, hogy rajta ülnének. Ezúttal azonban a rendkívüli látvány a paripa volt. Megan jóval előbb észrevette a fekete telivért, hogy Tyler száján kicsúszott: – Uramatyám, láttatok már ilyen gyönyörű tenyészcsődört?

Tiffany és Megan derűs pillantást váltott egymással. A „tenyészcsődör” szó csak azért csúszott ki Tyler száján, mert annyira elkápráztatta őt a ló, hogy megfeledkezett a hölgyek jelenlétéről. Most azonban már közelebb értek hozzá, s a fekete csődör kecses vonalai félreismerhetetlenek voltak. Ilyen pompás állatot csakugyan nem láttak még.

A ló imádó Megan legalább annyira álmélkodott, mint Tyler. Eddig azzal büszkélkedett, hogy övé a legszebb ló az egyházközségben, sőt egész Devonshire– ben, de Sir Ambrose elbújhatott emellett a telivér mellett s még irigyelni sem tudta. A ló túlságosan gyönyörű volt ilyen alantas érzelmekhez. Máris elképzelte, hogyan száguldana a paripa hátán. Nem szép dolog gondolta magában, hogy hölgyeknek nem illik csődör hátán lovagolni. Megan már arra gondolt, megkéri apját, hogy mindenáron szerezze meg ezt a lovat. Apja általában minden kívánságát teljesítette. Ezt a gondolatot azonban kénytelen– kelletlen elvetette: biztos volt benne, hogy a ló gazdája semmi pénzért nem válna meg ilyen állattól Ő bizonyosan nem tenné!

Alig vette észre, hogy Tyler közben megállította a hintót, csak azt látta, hogy a csődör ott áll előtte, s ő képtelen levenni róla a szemét. Már készült felállni, hogy közelebb kerüljön hozzá, ám Tiffany nevetése és halk „nyugi!” figyelmeztetése térítette magához. Nem illik egy hölgynek csak úgy odamenni és mustrálgatni egy idegen lovat a tulajdonos engedélye nélkül. Megan megfordult, hogy engedélyt kérjen a férfitól, aki a ló kantárát fogta... s abban a pillanatban megfeledkezett a lóról.

Izzadtan és porosan állt ott a férfi, de Megan úgy érezte; hogy soha életében nem látott ilyen jóképű alakot. Megfeledkezve az illemről, ugyanolyan mohón bámult a férfit, mint az imént a csődört. Magas, széles vállú, arányos testalkatú volt, simára borotválva, nem rejtve el erőtejes,

13

napbarnította arcvonásait. Még a kezét is szépnek találta, amellyel lassan levette kalapját, alóla kibukkantak rakoncátlan, szurokfekete fürtjei. S ekkor megpillantotta azokat az elbűvölő türkizkék szemeket s hirtelen rájött, hogy azok ugyanúgy bámulják őt, mint ő a férfit.

Valóságos áramütésként érték őt ezek a szemek, s ettől hirtelen magához tért; azonnal elfordította fejét, s hálás volt széles karimájú kalapjának, amelytől a többiek nem láthatták, mennyire elpirult kínos zavarában. Egyszerűen nem értette, mi történt vele. Egyetlen mentsége az lehetett, hogy elmerülten bámulta a csődört, ezután váratlanul megpillantott egy még pompásabb példányt, bár nem ugyanabból a fajtából. Nem, ez nem lehetett mentség arra, ahogyan ezt az idegent megbámulta. Tudta, hogy még soha életében nem nézett így férfira.

Lelki szemei előtt még mindig látta a férfi tartását, szegényes ruházatát, lassú mozgását és vontatott szavait, mintha bizonytalan terepen mozogna; még a nyakravaló is hiányzott róla, pedig anélkül úriember nem lép ki a házból. Hála istennek nem úriember. Legalábbis ezt remélte Megan, és így megbocsáthatatlan viselkedése nem lesz szóbeszéd tárgya ismerősei között. Lehet, hogy emlegetik majd néhány kocsmában, de ki törődik azzal. Úristen, mi ütött belé?!

Szerencsére azonban Tiffany nem vette észre, s Tyler is teljesen elmerült a csődör szemlélésében; kérdésére válaszul az ismeretlen férfi beszámolt neki a ló vérvonaláról is. Megan el sem tudta képzelni, mi másról beszélhetne, ő azonban szeretett volna már továbbmenni. Nem akarta még egyszer látni ezt a fickót, aki tudja a titkot: Megan megbocsáthatatlan viselkedését.

– De.– .. mintha nekem volna annyi pénzem, hogy az enyém legyen! – mondta a mély hang, kissé gúnyos felhangon.

– Akkor kié? – érdeklődött Tyler. – A nemes– nemzetes Penworthy úr a büszke, új tulajdonos. Megan villámgyorsan megfordult,

ám először megint a férfi pompás megjelenése nyűgözte le. annyira, hogy magán érezve annak tekintetét, rémületére majdnem megfeledkezett erről a fantasztikus közlésről, amit hallott.

Jó öt másodpercig tartott, amíg összeszedte magát és kinyögte: – Ez lehetetlen. Apám szólt volna róla.

Hát ki az ön apukája, hogy tudnia kellett volna erről? Természetesen a nemes– nemzetes Penworthy úr. Most a férfi szava akadt el, utána alsó ajka egy kicsit lebiggyedt. – Ugyan miért kellene, hogy

közölje önnel: méntelepet létesít? Ez általában tökéletesen igaz volt, de Penworthyéknél más volt a helyzet. Apja tudta, hogy

Megant igencsak érdekelné az új lovak beszerzése. Nyilván talált volna megfelelő módot, hogy közölje a lányával. Nem úgy, mint ez a fickó, aki valóságos élvezettel célozgatott a csődör tenyészszerepére. Még Tyler is kényelmetlenül fészkelődött a bakon. Nyilván megfeledkezett róla, hogy az imént még ő is így beszélt.

Azok a türkizkék szemek még mindig Meganra tapadtak, akit nyugtalanított ez a nézés. Megan joggal érezhette, hogy a férfi kihívóan viszonozza az ő korábbi bámulását, ebben azonban nem volt semmi hízelgő. Ellenkezőleg: a legalantasabb sértés volt, amire úriember biztosan nem volna képes még akkor sem, ha a bámulást Megan kezdte. Ahogy múltak a pillanatok, a férfi egyre inkább bebizonyította, hogy nem úriember. Hacsak nem hiszi azt, hogy Megan szívesen fogadja kihívó közeledését. Úristen, még ezt is hiheti azok után, ahogyan Megan megbámulta őt az előbb.

– Szóval maga csak elhozta a lovat? – bökte ki végül. – S azután elmegy? Tiffany érezte a kérdésben a reményt, s meglepve nézett a barátnőjére. Észrevette a férfi is.

Egy pillanatig úgy látszott, zavarban van, azután elmosolyodott. Mosolya nem sok jót ígért Megan számára, s ez hamarosan beigazolódott.

– Lótenyésztő vagyok, kisasszony, s azért jöttem, mert rajtam kívül senki nem tud bánni a lóval. Csak nem gondolja, hogy az előző gazdája elenged egy ilyen állatot anélkül, hogy meggyőződne róla, továbbra is jó kezekben van? De én lótréner is vagyok, úgyhogy jó hasznomat veszik majd. Igencsak értek a lovakhoz, úgy bánok velük, mint az asszonyokkal: általában gyengéden, ha kell, határozottan, s a hátsó felüket jól megpaskolom, ha túlságosan hisztiznek.

14

Mi a fenének mondtam ezt, tűnődött magában Devlin. Látni akartam, hogy olyan piros lesz az arca, mint a haja? A vörös hajúaknak általában nem áll jól az elpirulás, de ennek még az is jót tett, a fenébe is!

Az úriember a bakon azonban méltatlankodni kezdett. Devlint ez nem lepte meg, de ártatlan csodálkozással nézett a szőke fickóra, akinek tekintetéből ezt olvasta ki: „Mit várhat az ember egy lótenyésztőtől? Rossz modort, semmi mást.”

A finom hölgy azonban már leplezetlenül dühös volt. – Menjünk tovább, Tyler. Mondhatom, hogy a fickó el lesz bocsátva, mielőtt lerakná a csomagjait.

Devlin még hallotta, amint a fiatal férfi válaszol, miközben elindul a hintó. – Szerintem nem szánta sértésnek, amit mondott

Nem az ördögöt! Igaza van neki – jegyezte meg Mortimer, miközben Devlinnel az elhaladó hintó után

bámultak. Látom, megjött a hangja! Mortimernek vörösre gyulladt a képe. – Az előbb bizony elakadt. Ilyen szép kisasszonyt még

nem láttam. De mi lehet az ön mentségé? Önnek nem akadt el a szava, csak az eszét vesztette el. Ez a földbirtokos lánya volt, ugyanannak a nemes úrnak a lánya, aki még nem is tudja, hogy vendégei leszünk az istállóban, sem azt, hogy vett magának egy pompás paripát. Mi lesz, ha a lány egyenest hazaviteti magát, hogy panaszt tegyen az apjánál?

Devlin dühösen állapította meg, hogy ez nem jutott eszébe, de így vágott vissza: — Akkor rendezzünk egy kis versenyt. Lássuk, ki ér először az udvarházba. Azt hiszem, rni tudjuk az eredményt.

Ez jó megoldás, s így a szegény kisasszony marad a pácban. De miért kellett őt mindjárt az elején megsérteni?

Azt hittem, ez jól illik a szerepemhez. Miféle szerephez? A lótenyésztőhöz vagy a csavargóhoz, aki szakmájánál fogva úri körökben

forog, tehát tudja, mi illik. Devlin hirtelen elnevette magát. – Azt hiszem, jobb lesz, ha csavargónak mutatkozom,

legalábbis a kis drágakő társaságában. – Jobb lesz? – – Nem vitás – felelte Devlin. Miután azonban ez nem oszlatta el Mortimer zavarát, hozzátette:

– Azt hiszem, igaza van, Mr. Browne. Elment az eszem, s még nem talált vissza hozzám. – Látványnak nem volt akárki, igaz? Annak, aki szereti a bronzvöröseket. Ön talán nem? – horkantott Mortimer. Nem, hál istennek. Ha szeretném, most alighanem a padlón volnék. Azt hiszem, Mr. Browne,

mégiscsak élvezni fogjuk ezt a kis vendégszereplést itt a világ végén. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy ön ezzel a kisasszonnyal óhajt szórakozni. Szórakozni? Hát nem vette észre, hogy éppen most üzentünk hadat egymásnak? Negyedik fejezet Arnold Penworthy felpillantott a kezében tartott levélből, és újra szemügyre vette Devlint...

Immár harmadszor azóta, hogy felbontotta a borítékot. Utána folytatta az olvasást. A földbirtokosnak meleg, barátságos barna szeme volt, s ez a barátságos tekintet most is megmaradt, pedig zavarba jött a levélben olvasottaktól.

A lánya egyáltalán nem hasonlított apjára. Amikor Penworthy felállt az íróasztal mögül, hogy átvegye Devlintől a levelet, Devlin valóságos óriásnak érezte magát mellette. Az apa legalább tíz centivel alacsonyabb volt, mint a lánya. S kerekded, mint egy söröshordó, s bár Devlin

15

tapasztalatból rengeteg fűzőt ismert (gyakorlatilag tetszés szerint válogathatott, melyiket fűzi ki), mégis az volt a véleménye, hogy Penworthy kisasszony darázsderekát nem tekintheti fűzöttnek.

Biztos, hogy kisasszony? Férjnél is lehet. Legalábbis feltehető, életkorát tekintve. Az a férfi ott akár a férje is lehetett. Devlin ezt nem kérdezte meg.

– Nem derül ki a levélből, miért rejtsem el önt az istállómban – hívta fel a figyelmét Penworthy.

Devlin egy kicsit elgondolkodott a válaszon, végül ügy döntött, hogy megmondja az igazat. – Egyik barátom golyót akar röpíteni a koponyámba.

Penworthy sűrű vörös szemöldöke felszökkent. – Azt mondja, egyik barátja? Tulajdonképpen a legjobb barátom – bólintott Devlin. – Valami félreértés miatt megvadult és

azonnal le akar számolni velem, s ezért úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha egy időre eltűnök a szeme elől.

Értem – mondta Penworthy, s bár nem értette, azért folytatta az olvasást. Alighanem a haját apjától örökölte, bár Penworthyé nem volt olyan rikítóan rézvörös, mint a

lányáé. Kifakult kissé a kortól és a látható őszüléstől. Szeplős is volt, orrán és arcán valósággal hemzsegtek az apró pöttyök. Hordhatott volna pofaszakállt, hogy legalább részben eltakarja ezeket, de arca sima volt.

Vajon a lány teste szeplős? tűnődött Devlin. Elefántcsont színű arcán egyetlen szeplő sem volt Vajon mi lehet a keresztneve? Ezt sem akarta megkérdezni.

Úgy látszik, a földbirtokos még egyszer átolvassa a levelet. Devlint hidegen hagyta, gondolatai újra a poros országúton kószáltak. Megpróbált valamilyen elfogadható mentséget kitalálni ostoba viselkedésére.

Talán nem kellett volna levennie a kalapját, Mortimer tanácsát követve, amikor a bricska közeledett, hanem szemét lesütve alázatos testtartást kellett volna felvennie. Ez a gondolat elégedettséggel töltötte el, most azonban el kellett ismernie, hogy hibázott. Már messziről észre kellett volna vennie a lányt, ahelyett, hogy az utolsó pillanatban szemezni kezd vele. Ilyen szépség érzékeléséhez idő kell, különben bolondot csinál az ember magából. Még szerencse, hogy sem a lány, sem társai nem vették észre ezt a baklövést. Mindnyájan Cézárt bámulták, s így Devlin még időben becsukhatta száját, jóllehet az első kérdést csak akkor hallotta meg, amikor újra feltették neki.

Igaz, Gézár általában feltűnést keltett, de ugyanezt Devlinről is elmondhatjuk. Első ízben történt azonban, hogy– legalábbis hölgyek – tudomást sem vesznek róla a lova miatt. S ráadásul még zavarja is ez a tény! Igaz, később a lány bőven kárpótolta őt tartós pillantásával, mintha ő volna a tenyészcsődör, s ugyanolyan figyelemmel vizsgálgatta őt, mint az imént Gézárt. Ez egyrészt iszonyúan sértette Devlint, mintha kiállítási tárgy volna egy árverésen, másrészt azonban valósággal átforrósodott a hirtelen rátörő vágytól.;

Ez utóbbi már önmagában véve is ritka élmény volt Devlin életében, bár étvágya jó, ami a nőket illeti, de olyan könnyen megkapta őket, hogy rendszerint az állandó kielégültség állapotában élt Végül is, amióta az eszét tudja, fiatal és idős nők nyüzsögtek körülötte, hogy felhívják magukra figyelmét. Nem vitás, elkényeztetik a férfit, ha szüntelenül kéjsóvár érdeklődéssel közelednek hozzá.

Ennek a vöröshajú lánynak az érdeklődésében azonban, nem volt semmi kéjsóvár, ez tehát nem magyarázza meg hirtelen feltámadó vágyát. A lány figyelme sértette és felzaklatta őt. Bármi is azonban a szándéka, viselkedése feltűnő volt, s ezért Devlin elhatározta, hogy megleckézteti: ugyanolyan kihívóan néz vissza rá. A valóságban azonban az történt, hogy a lány látványa átforrósította ágyékát, s alighanem elvette az eszét is. Vajon foglalt már a lány?

Devlin alig bírt nyugton ülni a széken, amellyel Penworthy megkínálta. Ha zajt hallott a dolgozószoba ajtaja mögül, rögtön azt gondolta, hogy megjött a lány. Vajon egyenesen beront majd az apjához, hogy beváltsa fenyegetését és követelje Devlin elbocsátását? Az ilyen vöröshajúak rendszerint hirtelen, meggondolatlanul, szenvedélyesen cselekszenek...

16

Devlin felnyögött magában. Nem maradhat itt tovább. Részben azért egyezett bele ebbe a falusi bujdosásba, mert érezte, hogy változtatnia kell eddigi életmódján. Eddig úgy tekintett erre a kalandra, mint egyfajta nyaralásra, amelynek során jámbor béke és nyugalom váltja fel az eddigi gondokat és szorongásokat. De el sem tudta képzelni a békét ilyen lány közelében, s ebben a pillanatban is pattanásig feszült idegekkel várta, hogy belép a szobába. Képtelen helyzet! Valahol máshol kell elrejtőznie... Hogy azután a lány azt higgye, sikerült elüldöznie! Azt már nem.

Penworthy barátságos barna szemei újra Devlinre néztek. Lánya szeme sötétkék volt, mint az éjfél. S távolról sem barátságos.

– Említi a levélben a lovat, amely az ön itt– tartózkodásának ürügye lesz, de ez az állat rettenetesen drága lehet. Csakugyan meg kell vegyem?

Devlin sóhajtott. Hálás volt, hogy végre nem kell a lányra gondolnia. – Nem, uram, Cézár nem eladó. Ön csak mondja azt, hogy megvette, ha valaki kérdezi.

Penworthy aggodalmas arcot vágott. – Nem erős oldalam a hazudozás. Biztos folyton elszólom magam.

„Bárcsak ez lenne a legnagyobb bajunk”, gondolta magában Devlin. – Ez a dolog nem jelent önnek kényelmetlenséget. Vendégszeretetéért cserébe ideiglenesen átadom önnek Cézár tulajdonjogát, de ez a tulajdonjog megszűnik, amikor elmegyek innen. Gentleman s agreemént– t kötünk. Ez megfelel önnek? ,

Szóval az enyém lesz az állat? Nem hazudok, ha azt állítom? Ellenkezőleg, uram, a tökéletes igazat mondja, ezzel. A földbirtokos megkönnyebbülten mosolygott. – Egek, meg lesz lepve Megan. Megan? – figyelt fej Devlin. A lányom. Szokatlan módon kedveli a lovakat. Úgy értem, lányhoz képest szokatlan módon.

Az ő lova is... – Attól tartok, uram, figyelmeztetnem kell önt valamire. Már volt alkalmam találkozni a

lányával, aki azonnal mélységes ellenszenvet mutatott irántam. Ha az életem függne ettől, akkor sem tudnám megmondani, miért. Általában nem ilyen hatással vagyok a hölgyekre. Penworthy kuncogott, amikor újra szemügyre vette Devlint – Ezt minden további nélkül elhiszem önnek.

Talán fel kellene hívni a lánya figyelmét, hogy Cézárhoz tartozom, s nem küldhetnek el innen. Úgy véli, ilyen mély volt a lányom ellenszenve? Az volt a benyomásom. Nos, miután ön a lóval együtt jött, amelyet megvásároltam, szó sem lehet elbocsátásról. Ez

egyébként is lehetetlen volna, miután a valóságban ön nem az én alkalmazottam. – A földbirtokos arca újra elkomorult, nem tudta, van– e joga ehhez, azután témát váltott. – Tudja, az a helyzet, hogy kissé elkényeztettem. Be kell vallanom, egyszerűen nem tudok nemet mondani neki, de ebben a dologban nem engedek. Nem mindennap fordul elő, hogy ő kér tőlem szívességet – intett fejével a levél felé.

Jóllehet a válasz nem volt kétséges, Devlin udvariasan megkérdezte: – Szóval elfogadja az ajánlatot, uram?

A legteljesebb mértékben, Mr. Jefferys – mosolygott a földbirtokos. – Boldog vagyok, hogy rendelkezésére állhatok.

Talán fölösleges is hangsúlyoznom hogy ez kettőnk titka kell legyen. Még családjának sem szabad tudni arról, miért vagyok itt. .

Ne aggódjon emiatt. Csak ketten vagyunk Megannal. Szóval hajadon a lánya? – Devlin esküdni mert volna, hogy ezt tulajdonképpen nem akarta

megkérdezni. – Úgy értem, nincs a házban még valaki, akinek feltűnne, hogy váratlanul méntelepet óhajt létesíteni?

Nem, pillanatnyilag nincs, bár szerintem hamarosan lesz. Azt mondja méntelepet? Úgy érti, több lovat is vásárolok majd?

Néhány kancát. Hogy érti azt, hogy hamarosan lesz? Eljegyezték? Kicsodát?

17

A kedves lányát Penworthy homlokát ráncolta, láthatólag nehezére esett a két témáról párhuzamosan beszélni.

– Nem, amennyire tudom, nincs eljegyezve a lányom. Sőt bizonyosan nincs. Azt hiszem, szólna nekem ilyen esetben.

Devlin őszintén remélte, hogy ugyanarról beszélnek. – Igen, minden bizonnyal. – De ha ön találkozott vele, bizonyára észrevette, hogy nagyon szép, ugye? S hamarosan

Londonba megy a báli szezonra. Azt hiszem, már nem sokáig marad hajadon. Megan Penworthy Londonban? Ezúttal Devlin homloka ráncolódott össze, bár maga sem

vette észre. A kancák, akárcsak Cézár, addig maradnak az ön tulajdonában, amíg el nem megyek. A

ménteleppel azonban ne legyen gondja. Egy ilyen vállalkozáshoz idő kell, s én valószínűleg hamarabb elmegyek innen. A látszat kedvéért néha megmozgatjuk a lovakat. Tényleges fedezésre sem lesz szükség, a kancák puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy az emberek ne gyanakodjanak.

Méntelep – mosolygott a földbirtokos, s kuncogva rázta a fejét – Ez eddig eszembe sem jutott. Megan csakugyan meg lesz lepve.

Ez a meglepetés már megtörtént, jutott eszébe Devlinnek. Tulajdonképpen nem is hitte el, s talán ezért volt mindjárt az elején ilyen ellenséges vele szemben, bár Devlin kénytelen volt elismerni, hogy ehhez ő maga is alaposan hozzájárult. Nem mintha a lánynak bármi köze is lenne a méntelephez, akár igazi, akár nem. S ezt meg is mondta neki, tehát aligha keresztezik egymást útjaik– S Devlin gondosan ügyel is arra, hogy elkerülje.

Felállt. – Ha nincs több kérdése, uram, most eltávoznék. Szívesen látnám önt az udvarházban. Ezt hálásan köszönöm, de ha itt laknék, az egész vállalkozás lényegét tenném tönkre. Nem

szabad szem előtt lennem, s vendégként ez lehetetlen volna. A barátom éppen erre számít, s majd mindenütt keres.

– Nos, ha bármire szüksége van, szóljon a főkomornyiknak. Krebs majd gondoskodik. – Apa, szeretnék... Megan nem rontott be a szobába, ahogy Devlin képzelte, hanem minden figyelmeztetés nélkül

besétált. Szemmel láthatólag nem számított rá, hogy Devlint is ott találja. Amikor észrevette, száját hirtelen becsukta, tartása megmerevedett, s olyan pillantást vetett rá, amely mondhatni megsemmisítő volt. Devlin borzadva állapította meg, hogy feltörő vágyának semmi köze ahhoz, ahogy a lány ránéz, teste ugyanis most is válaszol a lány jelenlétére, pedig annak viselkedése egyáltalán nem bátorító.

Korán megjöttél, édesem – jegyezte meg Penworthy. – Úgy tudom, már találkoztál Devlin Jefferysszel.

Igen... – s a mondat végén ott függött a szó: „sajnos . – Ne haragudj apa, hogy megzavarlak, de beszélnem kell veled... négyszemközt.

– Rendben van, Mr. Jeffefys éppen távozni készült. – Távozni? – pillantott Megan Devlinre. – Úgy érted, visszamegy oda, ahonnan jött? Hangjában újra reménység csengett, de ez a remény éppoly hamar szertefoszlott, mint

korábban. – Nem olyan messzire, Penworthy kisasszony. Csak megnézem a szállásomat. – Akkor várjon odakint a hallban – válaszolt kimérten a lány, miközben kinyitotta előtte az

ajtót. – Pár perc múlva apám biztosan akar magával beszélni. – Csakugyan? – kérdezte Penworthy. Devlin lustán rámosolygott, miközben elhaladt mellette. Bizonyára. – De amikor mellé ért, halkan, hogy más ne hallja, így szólt: – Csak azért várok,

hogy utána elkísérhessen az istállóhoz. A lány tekintetén látszott, hogy legfeljebb a kijárathoz hajlandó kísérni. Devlin majdnem

elnevette magát; de a dolgozószoba ajtaja villámgyorsan becsukódott mögötte, s ő ott maradt a nem egészen üres hallban. Penworthyék főkomornyikja kíváncsian bámulta őt.

– Azt mondták, várjak – közölte Devlin, mire a segítőkész inas az egyik lócára mutatott a hall túlsó végén, a bejárati ajtó mellett. Devlin azonban magabiztosan mosolygott. – Köszönöm, Mr.

18

Krebs. Biztos vagyok benne, hogy nem tart olyan soká. – Azért sem akart elmozdulni az ajtó mellől, hogy hallja az esetleges vita hangjait, amelyek a dolgozószoba ajtaja mögül szűrődnek ki.

Ötödik fejezet Megan villámgyorsan megfordult, miután becsukta az ajtót és apjához viharzott, aki az

íróasztal mögött ült. – Méntelepet akarsz? – Nem tetszik az ödet? – Dehogynem! Remek ötletnek tartom, de miért nem szóltál eddig? – Mit szólsz egy kis meglepetéshez? Megan nem vette észre apja kérdő hangsúlyát. – Mondhatom, szép kis meglepetés volt. Jó kis

hülyét csináltam magamból. – Penworthy soha nem korholta lányát, amiért az úri lányokhoz méltatlan kifejezéseket

használt. Már csak azért sem, mert Megan gondosan kerülte az ilyen szavakat férfi társaságban. S az sem mellékes, hogy szókincsét jórészt apjától tanulta. Néha álmélkodva vette tudomásul, hogy Megan az ő lánya. Szegény felesége nem érte meg, milyen rendkívüli gyermekkel ajándékozták meg a világot: nem sokkal Megan harmadik születésnapja után elhunyt.

– S ez a csődör egy vagyonba kerülhetett! – folytatta Megan, de Gézár említése kizökkentette őt kerékvágásából. – Tényleg a tiéd?

– Most igen. – És tényleg tenyészteni akarod? Ezért vettem. Persze az ilyesmihez idő kell – tette hozzá óvatosan. Persze, tudom, s egy ilyen csődörrel nem lehet valami vén kancát fedeztetni. Meg kell

szereznünk a legjobb… Már vettem néhányat. Hamarosan megérkeznek. Hidd el jutányos áron szereztem őket. Remek, gratulálok. Bővítenünk kell az istálllót is, de te biztos gondoltál már erre. – A lovakat pedig futtatni kell. Ebben tudok segíteni, különösen ami a csődört illeti. Alig

várom, hogy lovagoljak rajta! – Hallgass rám, Megan... – Szó se lehet róla, apa – vágta el Megan apja figyelmeztető szavait. – Tudod, hogy nem kell

aggódnod miattam. Majd vigyázok, s olyan helyen lovagolok rajta, ahol senki nem láthat Felsorolt még néhány érvet, hogy megnyugtassa apját, miközben az ajtó mögött Devlin a fogát

csikorgatta. Méghogy Cézáron akar lovagolni?! Abból nem eszik! S mikor szól végre az apjának, hogy rúgja ki őt?

Odabent a földbirtokos végre szóhoz jutott. – Meg kell kérned Jefferyst. _ – Micsoda?! – Ő ismeri az állatot, ő tudja, milyen a természete. Lehet, hogy nem is hátasló. Végül is nem

ezért vettem. Hosszú csönd következett, s közben Megan hitetlenkedve bámult apjára, azután kifakadt. – A

francba! Nem hátasló? Hát én semmiképpen nem fogom őt megkérni. S ha már róla van szó, apa, szerintem teljesen alkalmatlan ilyen fontos beosztásra. Majd keresünk helyette valaki mást.

– Igen, említette, hogy nem kedveled őt. Fogalmam sincs miért. Szerintem átkozottul jóképű. – Átkozottul arcátlan. – Pedig nagyon magas helyről ajánlották. Nagyon– nagyon magas helyről. Engem nem érdekel, ha maga a királynő ajánlotta is. Majdnem eltaláltad – dünnyögte apja. – Sértőnek találom a viselkedését. Azt akarom, hogy küldd el. – Nem tehetem.

19

Dehogynem teheted! Szépen visszaküldöd oda, ahonnan jött. Olyan nehéz találni valakit helyette? Majd én elintézem, ha neked nehezedre esik.

Nem csinálsz semmit, kedves lányom. Én pedig nem küldöm el, ebben maradunk. – Apám? – Megan azon a hízelgő hangon szólt apjához, amely többnyire levette a lábáról. – Szó sem lehet erről. Mr. Jefferys a lóhoz tartozik, ez benne van az egyezségben. Ha ő megy,

vele megy a csődör is. – De ez őrültség! Penworthy a vállát vonogatta. – Nem tehetek róla. A ló előző gazdája biztos akart lenni abban,

hogy a csődör jó kezekben marad. Egyedül Mr. Jefferysben bízik. Uramisten, azért olyan fölényes! Tudja, hogy nem lehet elküldeni. Szerintem nagyon kellemes fickó. Ért a lovakhoz. Kisujjában van a lótenyésztés. — Penworthy

arca most elkomorult. – Semmiképpen nem akarom elküldeni őt, Megan, de ha valami gyalázatos dolgot művelt veled.

A dehogy, semmi különös – sietett Megan megnyugtatni apját. – Csak... valahogy utalómból mondta a fickó.

Nem vendég – figyelmeztette Megant apja. – Nem arról van szó, hogy kénytelen vagy szórakoztatni őt a szalonban. Valószínűleg nem is nagyon látod majd.

Gondolom, ezt vigasztalásnak szántad, miután nyilvánvaló, hogy nem tudunk megszabadulni tőle.

Megkerülte az íróasztalt, és arcon csókolta apját, hogy megmutassa, nem is érez csalódást. Pedig nagyon is el volt keseredve. Az a gondolat, hogy Devlin Jefferys itt marad, éppúgy izgatta őt, mint korábban a férfi személye. Miért volt része az egyezségnek, hogy ő is itt marad ezzel a remek csődörrel? Csak ne volna olyan fantasztikus az a ló!

Amikor becsukta maga mögött a dolgozószoba ajtaját és megfordult, Megan egyenesen a fickónak ütközött. Bár folyton rajta járt az esze, arról tökéletesen megfeledkezett, hogy miatta vár a hallban.

Kezét önkéntelenül maga elé kapta, amikor hozzáért a férfi puha, fehér selyemingéhez. Érezte ujjai alatt, hogy megkeményednek a férfi izmai, s arca égni kezdett. Már megint illetlenül viselkedett, hozzáért egy férfihoz... Hacsak véletlenül is. Visszahőkölt, de a hirtelen mozdulattól beleakadt szoknyája uszályába. Ettől elvesztette egyensúlyát, és majdnem hanyatt esett. Mire sikerült kibontakoznia ruhája uszályából, Devlin Jefferys vidáman hahotázott. ;

Előfordul, hogy hölgyek a lábaim elé omolnak, de nem azért, mert el akarnak futni előlem. Biztosan a maga közönséges célzásaitól ájulnak el – vágott vissza Megan, föl sem nézve a

férfira. Amikor felnézett rá, már meg is bánta. Túl közel került hozzá, s olyan jóképűnek látszott, hogy

elakadt Megan lélegzete. S azok a szemek, úristen! A kék és a zöld szín tökéletes keveréke sugárzott belőlük, s bolondítóan jól állt hozzájuk az a koromfekete haj.

Jó fél perc múlva vették észre, szinte egyidejűleg, hogy csak bámulják egymást Megan fordította el a tekintetét elsőnek, arca jobban égett, mint valaha, s így nem láthatta, hogy Devlin is elpirult.

Előfordult, hogy elájultak, bár nem a közönséges célzásoktól. Ilyenekkel ritkán élek, inkább közvetlenül a lényegre térek, Penworthy kisasszony. Bemutassam?

Nem vagyok rá kíváncsi! Kár, pedig jól áll magának a rózsaszín. A fickó, a nyomorult alak, Megan elpirulására célzott, s láthatóan élvezte, hogy ennek ő az oka.

Megan összeszedte magát és gúnyos, édeskés tekintetet vetett a férfira, akinek önelégült, sőt diadalmas pillantása elárulta érzéseit, s ettől Megan megint elpirult.

Hohó, látom, visszatér az emlékezete. – Devlin szinte dorombolt. – A kisasszony vesztett, s most fizetnie kell.

Fizetni?

20

– Jöjjön velem és mutassa meg az istállót! Ezért ácsorgok itt. Valahogy illetlen hangzása volt az egésznek, mintha nem egy épületről, hanem Megan valamelyik testrészéről volna szó. – Az istállónk nincs elrejtve az erdőben. Itt van a ház mögött. Egy bolond is odatalál, s így feltételezem, hogy maga is megtalálja.

– Sejthettem volna, hogy maga ünneprontó. Nem tudtam, hogy fogadást kötöttünk – mondta Megan kimérten. Nem tudta!? Ha sikerült volna a terve, már régen ajtót mutatott volna nekem. Maga volt az, aki

kesztyűt dobott felém, én csak felvettem... és győztem. Ez esetben meg kell jegyeznem, hogy csalt. Nem mondta meg, hogy itt egy nevetséges

egyezségről van szó. Én pedig megjegyzem, hogy miután nyilvánvaló, hogy nem tud tőlem megszabadulni,

előkelően kellene elviselni a vereséget. Olyan gyanúsan ismerősek voltak ezek a szavak, hogy Megannak elakadt a lélegzete. – Maga

hallgatózott az ajtó mögött? A férfi gúnyosan meghajolt. – Egy vak lóért el nem mulasztottam volna. – Ugyan mit várhat az ember valakitől, akinek olyan modora van, mint egy disznónak! –

sziszegte Megan. A férfi szemöldöke felszökött a meglepetéstől, amelyet Megan tettetett csodálkozásnak tartott,

ugyanis Devlin szája vigyorogni készült. – Igyekszem alacsonyan repülni, de ilyen mélyre nem céloztam.

Megan meg sem próbálta megfejteni e megjegyzés értelmét. Azzal volt elfoglalva, hogy elmenjen a férfi mellett, aki azonban arrébb mozdult, s megint elállta az útját.

Úgy látom, mégis szükség van bemutatóra – mondta, s két karjával megtámaszkodott a lány mögött a falon, aki így valósággal ketrecbe került. Olyan közel volt hozzá, hogy jól hallotta a férfi érzéki suttogását. – Most kettesben vagyunk. Óhajt olyan alaposan megvizsgálni a kezével is, mint azt a szemével tette?

Megan felháborodott kiáltást hallatott, bár ez a kiáltás nem volt túl hangos. Éppen csak jelezni kívánta ezzel kapcsolatos érzéseit, azután hirtelen lebukott és a férfi karja alatt kiszökve, a hall végében álló lépcsőhöz szaladt.

Még hallotta a háta mögött a férfi nevetését, s a gúnyos kommentárt. – Ilyen a disznómodor, kedves Meg kisasszony. Érezte a különbséget?

Megan megállt, s most biztos távolból megfordult, hogy sziszegve visszavágjon. – Az iménti közönséges viselkedés és a maga korábbi durvasága között? Semmi különbséget nem találok.

Nos, ha már a jó modorról beszélünk, Miss Penworthy, aki néz, az simogathat is. Bár a nézésnek is ugyanaz az eredménye Különösen akkor, ha magától származik.

Nyomorult alak! Elkényeztetett kölyök! – vágott vissza a férfi, majd gúnyosan fejet hajtott és kiment a

főbejáraton. Még fütyörészett is, mint aki bizonyos benne, hogy megnyert egy menetet, miközben Megan

dúlt– fúlt. legszívesebben utána szaladt volna, hogy pofon vágja. Alig tudta türtőztetni magát. Csak kerüljön még egyszer a szeme elé...

Hatodik fejezet – Nagyon szeretnék lovagolni rajtad! Ugye megengeded? A puhán kiejtett szavakra felpattant Devlin szeme. A hangok a kissé nyitott ajtó mögül jöttek.

Az ajtón nem volt zár, becsukni sem lehetett rendesen, tegnap azonban először új ágyat kellett szereznie a régi, dohos priccs helyett, amely az általa kiválasztott hodályban állott. Arra gondolt, első a kényelem, utána jöhet az ajtó zárja. Most megbánta, hogy így döntött.

21

Éppen erre volt szüksége az ébredéshez, erre a szerelmes suttogásra az ő istállójában... Különösen azután, hogy ő maga is szerelmes suttogásról ábrándozott, mielőtt elaludt. A heves vérmérsékletű Penworthy kisasszonnyal suttogott álmában, aki ilyenkor természetesen csak forró volt, nem heves. Egyáltalán nem beszélt, ki sem nyitotta a száját... Kivéve, amikor Devlin megcsókolta, s a nyelvét, azt a puha, bársonyos nyelvet akkor sem beszédre használta...

Devlin felnyögött, mert ágyékát megint forróság öntötte el, éppúgy, mint az este, amikor képzeletében az a vörös hajú dédelgette a testét. Szentül megfogadta, hogy elkerüli az ilyen gondolatokat, legalábbis addig, amíg talál a környéken egy készséges fehérnépet, akivel kielégítheti az ilyen gondolatok által felkorbácsolt szenvedélyét.

Gyorsan áttekintette a pillanatnyi lehetőségeket. Tegnapelőtt este ott volt a fogadós kis csinos fruskája, aki Mortimerrel flörtölt, miután Devlin semmi érdeklődést nem mutatott iránta. Az az igazság,, hogy tegnap este Mortimer még vissza is ment a fogadóba... egy újabb éjszakára. Devlin azon tűnődött, megjelenjen–e ő is a színen. Az udvariasság szabályai szerint neki kell kezdeményeznie.

Azután itt volt a szobalány, aki tegnap a tiszta ágyneműt hozta le. Hogy is hívták? A nevére már nem emlékezett, de a lány alig titkolt felkínálkozása legutolsó barátnőjére emlékeztette. Könnyű eset volt, s ezt a tegnapit is különösebb nehézség nélkül ágyba lehetett volna vinni. Lehetett volna, de nem akart cselédekkel barátkozni itt a házban. A cselédek általában iszonyúan pletykásak, Devlin pedig szerette titokban tartani viszonyait.

Biztos volt benne, hogy talál az ízlésének és igényeinek megfelelő fehércselédet, aki beleegyezik egy könnyű kis kalandba, csak pillanatnyi testi állapota azt súgta, hogy erre midnnél hamarabb, lehetőleg még ma, sort kell kerítsen. Az az ördöngös Megan Penworthy! S az ajtó túlsó oldalán azok a szerelmesek, azok sem segítettek rajta. Nyilván majorsági cselédek, akik még nem tudják, hogy újabban nem csak lovak ta–nyáznak az istállóban. És milyen korán kezdik! Egy pillantás a szoba egyetlen, apró ablakára meggyőzte, hogy alig pirkad.

– Lehet, hogy Sir Ambrose féltékeny lesz, de kit érdekel! Mindkettőtökön tudnék lovagolni. Szinte érzéki nevetés kísérte az ajtón átszűrődő szavakat. Devlin újabb nyögést fojtott el.

Megpróbált visszaemlékezni, mi lehet az ajtó másik oldalán, az istállónak ebben a hátsó részében. Hajói emlékszik, két lóállás, s az egyiket Cézár foglalja el. Nem is érti, miért nem horkant idegesen a csődör, hogy megzavarták nyugalmát.

Devlin úgy érezte, hogy a horkantásnál erőteljesebb cselekvésre van szükség. Tulajdonképpen iszonyúan dühös volt, amiért ez a lassan ismerősnek tűnő női hang megzavarta álmát. Ismerős volt a hang, csak azt nem tudta, kié. Még dühösebb volt azért, mert olyan ismerősnek tűnt, s ez rá is hatást gyakorolt.

– Ez tetszik, ugye? – kuncogás. – Sejtettem. Sir Ambrose imádja. Devlin kiugrott az, ágyból, s szinte megmagyarázhatatlan harag lökte előre most, hogy a halkan

duruzsoló hang végre valamilyen arcot is kirajzolt. Kirúgta az ajtót, ám abban a pillanatban meg is állt. Az egyik üres lőállásban nem szerelmesek enyelegtek. Nem volt ott férfi, akit pacallá verhetett volna. Csak Megan állt ott a viharlámpás fényében, Cézár pedig a lány tenyeréből nyalta fel a cukrot. Megan jáspiszöld lovaglóruhát viselt, ragyogó rézvörös haja vastag fonatban lángként hullott a hátára. Nem hallotta Devlint, teljesen elmerült Cézár bámulásában, akit gyengéd szavakkal és finomságokkal igyekezett elcsábítani,

Devlin haragja mégsem múlt el teljesen, pedig meggyőződhetett a lány ártatlanságáról. Ez lehetetlen volt, ugyanis haragja már túlságosan magashőfokra hágott. Tulajdonképpen az okát sem értette, a féltékenység ugyanis nem tartozott érzelmi raktárába. Megant azonban a szüzek csoportjába sorolta, ami annyit jelentett, hogy számára érinthetetlen... s egyúttal megmagyarázta korábbi bosszúságait is. Így az a gyors következtetése, amikor végül felismerte a lány hangját – hogy Megan mégsem olyan szűz, s hogy csodálatos testét megosztja ezzel a bizonyos, s hamarosan féltékennyé váló Sir Ambrosezal.. Szóval ez a következtetése volt az utolsó csepp a pohárban, különösen azután, hogy ő maga is erre a fehércselédre gondolva jutott ilyen felhevült állapotba.

22

Rájött, hogy hibát – méghozzá, az igazat megvallva, nevetséges hibát – – követett el, de ez sem segített haragja lecsillapodásában. Ösztönösen ragaszkodott ahhoz, hogy okkal dühös – s ez igen szerény kifejezés pillanatnyi lelkiállapotára! – miután olyan önmegtartóztatóan viselkedett a lánnyal szemben, s most felmerült a gyanú, hogy ez a vélt szűz bőven osztogatja kegyeit. De hát mindez tévedés volt, s ő kénytelen továbbra is megtartóztatni önmagát, s perverz módon éppen ez szította fel érzelmeit olyan magas hőfokra.

– Mit keres itt, kölyök? – Hangja tökéletesen megfelelt savanyú hangulatának, Megan nem fordult meg, kissé megmerevedő háta azonban jelezte, hogy felismerte a hangot,

Lassan lehulló kezével gondosan lesöpörte szoknyájáról a maradék cukorszemeket. Cézárnak ez nem tetszett, fejét egészen kidugta az állásból, hogy még több cukorhoz jusson.

Hálás volnék, ha a nevemen szólítana. Hát ne legyen hálás! – ... vagy egyáltalán ne szóljon hozzám. Ez utóbbi volna a legjobb. Most hirtelen megfordult, hogy folytassa, de egy elfojtott „Ah!” kiáltáson kívül más hang nem

jött ki a torkán, amikor észrevette, hogy Devlin csupán a kényelem kedvéért félig begombolt nadrágot viselt, s bőven kilátszott belőle hasának a köldök alatti része is. Tehetetlenül, kíváncsian, szinte akarata ellenére tekintete végigpásztázta a férfi aranybárna bőrét, széles vállát, hosszú, izmos karját, széles, lefelé keskenyedő mellkasát, lapos hasát és a derekából alig kiálló karcsú csípőjét. Válla környékét sűrű fekete háj verdeste, néhány tincs szinte mellkasáig ért, de köldöke körül is pihés szőr nőtt, amely diszkréten eltűnt a nadrágjában. Lejjebb pedig... zömök duzzanat púposodott, mintha ezen függött volna a nadrágja.

Tekintete itt megállapodott, szinte hipnotizálva meredt a férfi testének erre a legintimebb pontjára; Devlin is visszafojtott lélegzettel figyelte őt, érezte nadrágja feszülését a lány izgató tekintete alatt, s nem akarta elhinni, hogy Megan megismétli a múltkori jelenetet. Devlin csak jólneveltségből aludt nadrágban, az ajtót ugyanis nem lehetett bezárni. Ha lehetett volna, akkor ő most anyaszült meztelenül állna itt, mert kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy öltözködéssel törődjön, amikor kiugrott az ágyból, hogy elintézze a lány szerelmesét. Vajon akkor is így bámulna, ha teljesen meztelenül állna itt? Az volt az érzése, hogy igen.

– Ha az ajtót rendesen be lehetett volna zárni, most még több látnivalót nyújtanék, ugyanis általában meztelenül alszom. De ezen még mindig segíthetünk. Óhajtja, hogy levegyem a nadrágomat?

Megan már az első szavaknál a férfi szemébe fúrta tekintetét, s szeme most kerekre nyílt, amikor a szavak értelme körvonalazódni kezdett agyában, s mielőtt arca lángvörösre gyulladt, nekiiramodott. Sajnos, nem elég gyorsan: a Devlinben szunnyadó harag most a váratlanul életre kelt szenvedéllyel párosulva elemi ösztönt szabadított fel a férfiban. Most nem engedi futni! Utána ugrott, hosszú lábaival pillanatok alatt utolérte, s mielőtt a lány sikíthatott volna, maga felé fordította, szorosan átölelte és megcsókolta.

Az első pillanatokban Megan a döbbeneten kívül semmit nem érzett, utána félelem fogta el attól, amit a férfi az imént mondott. Lábai alig érintették a talajt, Devlin hajfonata tövét markolta meg, s így nem tudta elkerülni rátapadó száját; testét szinté az övéhez préselte, de azért küzdött, teljes erejével csapkodta a férfi vállát és karját. Mellkasát nem érte el, mert túlságos erővel szorította magához a férfi.

Egyáltalán nem élvezte, ami történik vele. Erezte, hogy Devlin szája felsérti ajkait. Biztos volt benne, hogy ez az ölelés bordatöréssel végződik; s jó pár szál haja kiszakad, mert megpróbál kitörni a férfi szorításából. Levegőt sem kapott, s már– már a fulladás réme lebegett szemei előtt. Szerencsére az életösztön az utóbbit megoldotta: az orrán át kezdett lélegezni, amikor szemei előtt már színes karikák táncoltak. Ez azonban csupán részleges megoldás volt, s így folytatta a kapálózást, megpróbálta a férfi haját elkapni, ő azonban semmivel nem törődve tovább szívta Megan ajkait.

Jó időbe telt, mire Devlin rájött, hogy a karjaiban tartott nő csakugyan ki akar szabadulni, komolyan küzd vele, szó sincs tettetésről. Ez ritka élmény volt, de ugyanezt mondhatjuk arról is,

23

hogy teljesen elvesztette önuralmát. Ezért nem érezte, hogy elszabadult szenvedélye nem talál viszonzásra. Végül azonban ráébredt, s fejét felemelve szemügyre vette eszeveszett szenvedélye tárgyát. A nagy kék szemekben nem volt könny, inkább szomorúság, mint félelem.

– Ez fájt – mondta halk, vádló hangon. Úristen, tényleg? Mi az ördögöt tett vele ez a nő, hogy ilyen viselkedésre vetemedett? Ennyire

kivetkőzött önmagából?! – Bocsásson meg. – A hangja ezúttal őszinte volt, legalábbis ami a fájdalmat illeti. – De amikor

lefeküdtem az este, magára gondoltam, amikor felébredtem, a maga hangját hallottam, s attól tartok, úgy nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel, hogy elvesztettem a maradék józan eszemet is.

Megan szemében ez inkább panasznak tűnt, mint bocsánatkérésnek. Mintha ő tehetne arról, hogy a férfi így elragadtatta magát! A félelme mindenesetre elmúlt, hogy azonnal átadja a helyét a fokozódó haragnak.

Már éppen ki akart törni belőle ez az új érzelem, amikor a férfi még hozzátette: – Mivel okoztam fájdalmat?

Azért is dühös volt rá, hogy nem tudja, szemeiből már a harag villámlott, de gyorsan felvilágosította őt. Különösen azok után, hogy a férfi szorítása jottányit sem enyhült. – Mindjárt eltöri a csigolyámat. Valószínűleg nem sok haj maradt a fejemen, s csodálkoznék, ha a fogai nem sértették volna fel belül a számat.

Devlin fülének gyanúsan hangzott ez az egész. Egy olyan kis bakfis nyöszörgése volt ez, akinek fogalma sincs a szenvedélyről. Talán jobb lett volna, ha arcul üti. Hiszen őt úgy ismerték, mint a hálószoba művészét! S most megsértették, arra emlékeztették, amiért világéletében úgy kerülte a szüzeket, mint a leprásokat. S arra is emlékeztették, hogy Megan csakugyan egy ártatlan szüzecske. Mindent összevéve, feloldozta magát a bűntudat alól, s helyrehozni sem óhajtotta, amit tett. Úgy érezte, a lány nem érdemli meg. Szerette volna, ha vágyai lehűlnek, de sajnos erről szó sem volt. Részben ez magyarázza, hogy nem volt hajlandó újra bocsánatot kérni.

Előfordul – mindössze ennyit mondott a lány panaszára, bár a földre azért letette, s kicsit igazított ölelésén, de esze ágában sem volt elengedni. – Ez a jutalma, amiért majd felfalt a szemével.

Ez nem igaz! – lihegett Megan. De igen. S legközelebb is így jár, meg azután is, ha így bámul. A végén még megtanul

csókolózni. Ezt azért mondta, hogy bántsa, mert neki is fájt, hogy ennyire kívánja őt. Végül azonban

észhez tért, s tudta, hogy tovább bántja a lányt, mert a csókolózáson túl nem mehet. Nem is hajlandó továbbmenni. Ezt a figyelmeztetést arra szánta, hogy távol tartsa magától a lányt, ugyanis a legcsekélyebb kétsége sem volt afelől, hogy a végtelenségig nem tud ellenállni Penworthy kisasszony szokatlan bájának.

Gyűlölöm! – volt Megan heves válasza, ám Devlin csak vigyorgott. Megsebezhetett, sőt megsemmisíthetett volna – folytatta vigyorgását, mintegy szavait

cáfolandó, ha megkér, hogy engedjem el. Ezt kellett volna tennie, ha csakugyan utál. Engedjen el! Már késő. Szája újból az övére tapadt, de milyen másként! Most, hogy tisztában volt a lány

ártatlanságával, s ezt jól a fejébe véste, tapasztalatai gazdag tárházából olyan csókot hívott elő, amelynek Megan sem tudott ellenállni. Ajka kinyílt, s teljesen átadta magát a férfi csókjának. Úristen, milyen édes volt ez a csók!

Még két ütést kapott, mielőtt a lány belekapaszkodott a karjába. Teste szinte elolvadt, s ismerős módon tapadt a férfihoz. Ettől azonban vágyai fokozódtak: szeretett volna mélyen behatolni a nyelvével, hogy kipróbálja szenvedélye mélységeit, de attól tartott, éppen ellenkező hatást ér el. Szűzről van szó, emlékeztette magát, s ezen a téren járatlan, ezért szorosra fogta a

24

vágy gyeplőjét, s lassan, óvatosan haladt előre. Kész volt a gyors visszavonulásra is, ha a lány beleharap, ez azonban a tapasztalatlan Megannak nem jutott eszébe.

A lány passzívan tűrte a csókot, ez tökéletesen megfelelt Devlinnek: szenvedélye annyira borotvaélén táncolt, hogy kétséges volt, tudja– e magát türtőztetni, ha a lány visszacsókolja. Ha tudta volna, hogyan kell. Ezzel sem törődött, most minden figyelmét a lány tapasztalatlansága kötötte le. Ajka puha volt, kissé duzzadt az előző rohamtól, édes leheleténél csak az volt édesebb, ahogyan átadta magát, s meleg, simulékony teste... „Ó, uram, adj erőt!”

Devlin ereje azonban a végéhez közeledett, a belső feszültség kitörni készült. Nem tudott megállni, újra megragadta a lány csípőjét, és egész testét magához szorította. A lány nyögése jelezte, hogy soha nem tapasztalt érzések kerítették hatalmába. Ha saját testére hallgat, azonnal az ágyába viszi Megant. Már csak a visszatérő harag segíthetett rajta. Arra volt szüksége, hogy arcul üssék.

Elengedte a lányt, vágytól remegve állott előtte, megpróbálta józan eszét és rendes lélegzését visszanyerni. – Most már láthatja – mondta–, hogy megkapja, amire szüksége volt, mielőtt elveszi, amire vágyott. Szóljon, ha meg akarja ismételni mindezt úgy, hogy ne legyen közöttünk semmi.

Pillanatnyi döbbent csend után végre megkapta a várt pofont, de ez nem hozta meg a kívánt eredményt. Sőt újra feltámadt benne a vágy, hogy még egyszer magához szorítsa és megcsókolja. Ezért a közvetlen sértések taktikájához folyamodott.

– Ha maga illemtudó lány akkor azonnal be kellett volna hunynia a szemet, amikor látta, hogy félig meztelen vagyok. Azonnal el kellett volna fordulnia, hogy ne sértse tovább ez a látvány. De maga nem igazán illemtudó lány, ugye, Penworthy kisasszony?

Újabb arculütés, megérdemelten vagy nem, most ugyanis a színtiszta igazat mondta. Utána Megan futásnak eredt, majd eltűnt az istálló sarka mögött.

Hetedik fejezet Meg sem állta házig, s egyenesen felszaladt a szobájába. Zihálva a becsukott ajtónak

támaszkodott, szemét behunyta, teste még mindig remegett. Végül halkán felnyögött. A fickónak igaza volt, nagyon is igaza. Már megint mélységesen illetlenül viselkedett. Abban a

pillanatban be kellett volna hunynia a szemét, amikor észrevette, hogy Devlin nincs teljesen felöltözve. Ehelyett megint átadta magát e csodálatos férfitest varázsának, újra megtette az elképzelhetetlent: tágra nyílt szemmel bámulta, „majd felfalta a szemével”, ahogy a férfi nyersen kimondta.

De hát csakugyan ezt tette, szinte öntudatlanul, nem törődve azzal, hogy mindezt a férfi is látja.

Nem csoda, ha ezek után felajánlotta, hogy leveszi a nadrágját is előtte. Miért is hibáztatná őt azok után, hogy éppen ott bámulta a legtovább. Devlin csupán olvasott a lelkében: ő (azaz Megan) tényleg szerette volna látni, mi rejtőzik a nadrág alatt. Olyan hatalmasnak tűnt a férfi nemzőszerve, s később érezte is, még vastag szoknyáján keresztül is, amikor combja– tövéhez szorult. Ez az érzés félelmet is okozott, de ugyanakkor a legcsodálatosabb bódulatot is, amely az érintés helyétől indult ki, de elterjedt, szétsugárzott teste legtávolabbi pontjára is. Bárcsak ne ismerte volna meg ezt az érzést, s azt se, amelyet akkor érzett a gyomra tájékán, amikor Devlin másodszor csókolta meg őt.

Megan újra felnyögött, s izgalmában szinte ellökte magát az ajtótól, majd fel– alá járkált a szobában. Ennek nem kellett volna megtörténnie. Ő csupán a csődörrel akart összebarátkozni, hogy később, egyszer lovagolhasson rajta. Nem óhajtott találkozni Devlin Jefferysszel. Éppen ellenkezőleg, ezért ment le olyan korán az istállóba, jóval korábban, mint szokott. Azt remélte, ilyenkor mindenki alszik még.

25

Ezt a remek tervet egy rosszul záródó nyomorult ajtó tette tönkre és egy ébren alvó férfi. Hiszen ő csupán suttogott a lónak! Ettől még nyitott ajtó mellett sem lett volna szabad Devlinnek felébredni! Ö azonban azt állította, hogy Megan hangjára ébredt fel. Azt is mondta, hogy este, lefekvéskor is rá gondolt. Vajon igazat mondott? Aligha. Végül is annyi botrányos dolgot fecsegett már össze, s ezeknek legalább a fele hazugság volt. Azért hazudott, hogy megbotránkoztassa Megant, mert ez az alak imádta megbotránkoztatni őt.

Abbahagyta a járkálást, s szinte akarata ellenéré az ablakhoz lépett, ahonnan az oldalsó udvart és az istállót lehetett látni. Az istálló jóval az udvarház mögött volt, bár inkább annak az oldala mentén, s így Megan jól láthatta, ki megy be az istállóba, vagy ki megy el onnan. Most lódobogást hallott, s arra gondolt, hogy Timmy, a lovászgyerek jön munkába az öreg gebén. Nem ő volt: a fekete csődör száguldott ki az istállóból, hátán Devlinnel.

Bárcsak örökre elmenne, gondolta, de tudta, hogy nem így lesz. A csődör fel sem volt nyergelve, Devlin mezítláb ült rajta. Mindössze a tegnapihoz hasonló fehér ing volt rajta. Most azt kívánta, bárcsak lebukfencezne a lóról, de ez a kívánsága sem teljesült. Ló és lovasa szinte összeforrott, s pár pillanat múlva eltűnt a szeme elől. De nem Megan gondolataiból!

Az ördögbe is, legalább ne volna olyan iszonyúan jóképű! Akkor Megan nem viselkedne folyton ilyen ostobán. De még életében nem látott ilyen jóképű férfit, akitől ennyire megfeledkeznék magáról.

Ő (azaz Megan) viselkedett megbocsáthatatlan módon durván, amikor újra megbámulta őt, de a férfi még durvábban, amikor viccből azt ajánlotta, hogy letolja a nadrágját. Ez túl erős visszavágás volt, s az is, hogy minduntalan közönséges dolgokat mondott, amikor kinyitotta a száját. S ahhoz sem volt joga, hogy rátámadjon. Ezért Megant nem lehet hibáztatni. Bár ki tudja?

Hiszen a férfi azt állította, hogy amikor így bámulja, az olyan, mintha simogatná! De nem! Megan nem volt hajlandó elhinni, hogy mindezt ő váltotta ki a férfiból. S azt sem hitte el, hogy a férfi újra megcsókolja, ha legközelebb megint így bámul rá. Ezt nem meri! Vagy igen? Egy ilyen alantas, gátlástalan csirkefogó?! Dehogynem. Megan már azt sem hitte el, hogy először meg meri csókolni őt, s íme! Ugyan miért ne tenné meg másodszor is?

Csak ne lett volna olyan édes az a második csók! Annyira más, mint az első. Megan valósággal beleszédült, gyomra szinte hullámzott ettől a különös, új érzéstől. Szégyenkezve állapította meg, hogy kívánja a folytatást. S meg is kapta, tehát ne csodálkozzék. A férfi azt is a szemébe vágta, hogy fogalma sincs a csókolózás tudományáról.

Ettől elkomorult. Csakugyan nincsenek tapasztalatai ezen a téren. Egyszer lopott csókot tőle az egyik itteni kérője, egy kis cuppanást csupán. Olyan gyorsan vége lett, hogy Megan azt sem tudta, élvezte– e vagy sem.

Hamarosan férjhez megy, s talán ajánlatos volna némi ismereteket szerezni ezen a téren, mielőtt a herceggel csókolózik. Nem szeretné, hogy majdani férje is olyan fogyatékosnak tartsa, mint Devlin. Csakhogy most már tudja, kihez megy feleségül, s nem volna tisztességes, ha a többi kérőt biztatná csókolózásra. Ez azt jelenti, hogy nincs módja további ismereteket szerezni ezen a téren. Ráadásul nem is figyelt oda, amikor Devlin csókolta, annyira el volt foglalva saját érzéseivel. S nem is akarta hagyni, hogy újra megcsókolja őt. Erről szó sem lehet. Egy lótenyésztő! Hogy is merészelte.

Még mindig az ablaknál állt, amikor nem sokkal később Devlin visszajött. Haja csapzott volt, inge nedves mellére tapadt. Úgy látszik, úszott egyet valahol. Megan azt remélte, hogy nem az ő tavában. Már maga az a gondolat is feldühítette, hogy a férfi esetleg megfürdött az ő saját, úszásra használt tavában. Már az is épp elég baj, hogy az ő istállójában lakik.

Amikor újra berzenkedve gondolt a férfi merészségére, hirtelen észrevette, hogy Devlin meglátta őt. Jóval az istálló előtt, lényegében közvetlenül Megan ablaka alatt megállította a lovát, s felnézett Meganra. Megan szándékosan, bátran visszanézett rá a férfi figyelmeztetése ellenére. Tudta, hogy a szobájában biztonságban van, a férfi nem tudja beváltani fenyegetését. Még önelégülten mosolygott is magában.

26

A férfi szintén rendületlenül bámulta őt. Még akkor sem vette le szemét az ablakról, amikor leszállt a lóról és előrelépett. Megan arra gondolt, hogy valamilyen csendes küzdelemre készül, amikor váratlanul megfogta és lerántotta magáról az inget.

Megan lélegzete elakadt, hirtelen összerántotta a függönyökét, de még így is hallotta lentről a férfi öblös nevetését. Rosszabb volt ez, mint a tegnapi suttogása: arról szólt ez a nevetés, hogy a férfi újabb menetet nyert meg. Ez tűrhetetlen. Sőt maga a férfi tűrhetetlen. Megan elhatározta, hogy szól az apjának A fickót helyre kell tenni.

Nyolcadik fejezet Megannak még aznap a reggelinél alkalma nyílott, hogy beszéljen apjával. Azt is pontosan

kigondolta, mit mond majd neki... Többnyire részigazságokat, amelyek elég terhelőek ahhoz, hogy Devlin Jefferys érzékeny vereséget szenvedjen. Elbocsátását természetesen nem fogja követelni, mert akkor elveszítenék a csődört is. Mindössze arra van szükség, hogy néhány elejtett megjegyzés formájában beszámoljon Devlin viselt dolgairól, mondjuk a közelgő londoni látogatás és aznapi tervei között. Azután lehűlt a lelkesedése: jogosan tartott attól, hogy amilyen arcátlan, Devlin is beszámol majd az eseményekről, s ebből a beszámolóból kiderül, hogy Megan éppoly hibás, mint ő.

Úgy döntött hát, hogy szükség esetén – bár remélte, erre nem kerül sor – figyelmezteti Devlint szándékáról. Azt remélte egyébként, hogy semmilyen ügyben nem kell többé tárgyalnia a férfival. Végül is Devlin úgy érezheti, hogy Megan nem szól apjának, amint nem szólt akkor sem, amikor először kérte a férfi elbocsátását. Miután az ajtó mögött hallgatózott, Devlin tudott erről. Ha tehát most úgy gondolja, hogy Megan szólna apjának, ha továbbra is zaklatja, akkor biztosan békét hagy neki.

Jóllehet ez a következtetés önbizalommal töltötte el, Megan mégis idegesen lépett be az istállóba reggeli után, a megszokott időpontban, fellélegzett azonban, amikor senkit nem látott a közelben, még Timmyt sem, aki pedig rendszerint ott őgyelgett. Az istálló végéből kopácsolást hallott, de nem törődött vele. Egyenesen Sir Ambrose állásához sietett.

Mielőtt kilovagolt, mindig gyorsan ledörzsölte a lovat, majd visszatérés után következett az alapos csutakolás. Ma azonban arra gondolt, hogy elhagyja a dörzsölést; minél hamarabb ki akart lovagolni, mielőtt Devlin előkerül.

– Jó reggelt, Megan kisasszony! Megan egy pillanatra megrezzent. – Neked is, Timmy. – Ez aztán a ló, igaz– e? Ez a Cézár – jegyezte meg Timmy, miközben felmászott a lőállás

korlátjára és leült az ott letakart nyereg mellé. Ez megszokott dolog volt, mivel Megannak nem volt szüksége segítségre, így Timmy csak ott

ült és beszélgetett vele, miközben Megan ellátta a lovat. Megnyugtató volt a dolgoknak ez a rendje, s Megan már– már azon volt, hogy mégis ledörzsöli a lovat, mielőtt kilovagol.

– Neked más dolgod van, Timmy! Láss hozzá! Megan hangtalanul felnyögött, amikor meghallotta ezt a hangot. Valószínűleg Timmy is így

volt, mert azonnal lemászott a korlátról és az istálló hátsó végébe szaladt. Magának ehhez semmi köze – mondta Megan, miután megfordult és látta, hogy Devlin

valósággal betölti a lőállás elejét. – Timmy csak beszélgetett velem. Ő csak ne beszélgessen, amikor munkát adok neki. Pillanatnyilag az én utasításaimnak kell

engedelmeskednie. Megan már éppen ellenkezni akart, s tisztázni, ki Timmy végső munkaadója, amikor hirtelen

rájött, hogy a férfit bámulja. Gyorsan és némán elfordult. Mi van? Semmi vita? – Hagyjon békén – mondta Megan, s azt is halkan.

27

– Alig hiszem, hogy erre sor kerül – felelte Devlin, Megan szerint nyilván azért, hogy kötekedjen. – Végül is itt lakom. Úgy is mondhatjuk, hogy pillanatnyilag ez az én házam.

A férfi vidám hangja végtelenül idegesítette Megant, de sikerült megállnia, hogy megjegyzéseket tegyen a férfi és az istálló sajátságos párosításával kapcsolatban. Elhatározta, hogy a továbbiakban egyetlen szót sem szól hozzá. Egyszerűen levegőnek nézi a hátralevő időben.

Le akarta venni az oldalnyerget, ám Devlin hirtelen mögötte termett, széles mellkasával fölébe magasodott és feje fölött átnyúlva levette a nyerget. Megan megfordult, hogy a nyerget kitépje a kezéből. Ez sikerült is, de a mozdulat túlságosan heves volt, s a nyereg súlyától elveszítette egyensúlyát, s a mögötte levő szénakupacba zuhant.

Haragosán felkiáltott és ellökte a feléje nyújtott segítő kezet. Hányszor kell még így leszerepelnie ez előtt a férfi előtt? Már nem is győzi számlálni baklövéseit.

– Csak segíteni akartam, mert elküldtem Timmyt A férfi hangjában nem érződött a nevetés, de Megan biztos volt benne, hogy a szája fülig

vigyorog. Továbbra sem volt hajlandó ránézni, de ez a fickó vajon mikor kap végre észbe? Talpra állt, lerázta lovaglószoknyájáról a szalmát és megfogta a nyerget Néma csöndben

nyergelte fel Sir Ambrose– t Abban sem volt biztos, ott van– e még Devlin, de ki tudja. – Rendben van, egyszer sem nézett rám, amióta itt állok. – A férfi hangja most bosszús volt. –

Talán szarvaim nőttek? Erre Megan sem bírta megállni szó nélkül. – Szerintem azok már régen kinőttek. – Legalább nézzen rám, ha sérteget! Megan erre nem mutatott hajlandóságot, de kész volt magyarázattal szolgálni. – Lehet, hogy

maga elfelejtette a figyelmeztetést, Mr. Jefferys, de én nem. Nem szeretném újra felingerelni magát azzal, hogy bámulom.

Ebben a pillanatban is ingerel – dörmögte a férfi, majd halkabban hozzátette: – Lehet nézni így is, meg lehet úgy is, s maga nagyon jól tudja, mire gondolok. Egyébként azt haragomban mondtam. Könnyen meglehet, hogy legközelebb semmi nem történik, akárhogy néz rám. Akarja kipróbálni?

– Nem! . Így is jó. Az az átkozott pocsolya hidegebb volt. mint gondoltam. Megan most maró gúnnyal nézett rá. – Az a „vacak” pocsolya véletlenül az én kedvenc tavam.

Hálás lennék, ha elkerülné. Akkor ne hozzon olyan tűzbe, hogy kénytelen legyek hideg vízbe mártani magam, mert

különben az ágyamba hurcolom magát Akkor inkább használja a tavat – mondta Megan halkan, égő arccal. Sejtettem, hogy ezt fogja mondani Megan kivezette a lovat az istállóból, majd megállt a felszállást segítő tuskónál, s közben

Devlin önelégült hangjára gondolt. Makacs kölyök – hallotta a férfi dünnyögését, amelyet úgy látszik, nem neki szánt, mert utána

hangosan hozzátette: – Azt hittem, a segítségemet kéri ahhoz, hogy nyeregbe szálljon. Ugyan miért? Magam gondoskodom a lóról, én ápolom, én nyergelem fel. . Ez a maga lova? Megan szeme összehúzódott, látva a férfi meglepetését. – Miért olyan különös ez? – Csak azt nem értem, honnan van magának ilyen telivér paripája. – Sir Ambrose–t a tizenkettedik születésnapomra kaptam. – Ez hát Sir Ambrose? – nevetett Devlin. Megan érezte, hogy a foga megcsikordul. – Mi az ördög olyan nevetséges ezen? – Nem szívesen hívom fel a figyelmét, de ez a ló nőnemű. – Ezzel magam is tisztában vagyok. A férfi arcáról lehervadt a vigyor. – Akkor mi a csudának nevezi Sir Ambrose–nak? Az előző gazdáját hívták Ambrose St. Jamesnek.

28

Micsoda? – komorult el a férfi. – Találkozott vele? Úgy nézett ki, mint egy ló? Megant meglepte a férfi váratlan haragja. – Még nem találkoztam vele, s azt sem tudom,

milyen a külseje. De miért érdekes ez? S mi köze van magának ahhoz, milyen nevet adok a lovamnak?

– Semmi. Ez igaz – felelte a férfi kimérten. – Attól eltekintve, hogy irtó ostoba név ez egy lónak, különösen egy kancának.

– Ha a véleményemre kíváncsi, Devlin is elég ostoba név egy férfinak. Az embert a devlára és hasonló ördögi dolgokra emlékezteti. Ugyanakkor szerintem tökéletesen illik magához,

– igaz? Válaszul a férfi elkapta Megan derekát és felemelte, hogy a tekintetük egymásba kapcsolódjék. – Emlékszik, mit mondtam a lovakról és asszonyokról, akik elvesztik a mértéket? – kérdezte

halk, fenyegető hangon. Megan csak bólintott, szó nem jött ki a száján. – Maga megérett rá, Penworthy kisasszony. Erős zökkenéssel a nyeregre tette Megant. Ez a váratlan zökkenés arra volt jó, hogy a lány kizökkenjen pillanatnyi félelméből, de a férfi nem várta meg, amíg Megan visszanyeri lélekjelenlétét. így Megan csupán némán bámult utána, amint ez a lehetetlen alak visszasétált az istállóba, hátrahagyva eme utolsó fenyegetését.

Nem, azt, nem meri megtenni, hogy hozzányúljon Megan hátsó feléhez. Nem ajánlatos, hogy ilyet merjen. Megan legszívesebben utána ment volna, hogy közölje ezt. De a férfi hangja még mindig a fülében csengett. Talán majd legközelebb. Igen, majd máskor, amikor megnyugszik.

Kilencedik fejezet Rózsaszín? – kérdezte Devlin, miközben a függönyt bámulta, amelyet Mortimer éppen akkor

rakott fel új hálószobája egyeden ablakára. – Ennél jobbat nem talált? Csak rózsaszín volt? Örülök, hogy egyáltalán kaptam valamit egy ilyen vacak kis faluban, mint Teadale. Különben

nem tudom, mi a baja vele. Ráfért erre a hodályra egy kis vidámság. Devlin bosszús véleménye szerint a hodályra inkább az fért volna rá, hogy felperzseljék. –

Rendbe hozta az ajtó reteszét? Most már tökéletes. Később kap egy pár takarót is. Szőnyeg nem lesz? Teadale– ben nem kapható. Devlin sóhajtott, valósággal számkivetettnek érezte magát. „Meglátod, milyen jót tesz neked”,

biztosította őt Herci. „Meglehet, tanulsz egy kis alázatot is, ami sajnálatos módon hiányzik belőled, fiacskám.” Herci azonban nem látta Penworthyék istállóját, amelyben jó pár éve nem laktak emberi lények. Még Timmy is inkább minden este hazament anyjához, abba a túlzsúfolt viskóba, minthogy itt aludjon a két hodály közül az egyikben, amelyben valaha a lovászok tanyáztak, újabban azonban csupán raktár céljára használták. Devlin érthetetlennek találta, hogy a földbirtokos csupán egyetlen lovászt, s mindössze négy lovat tart.

Örülnék, ha kifestené ezeket a kopár falakat – mondta. – Persze rózsaszínűre! Éjszaka kellemetlen lesz a festékszag – figyelmeztette őt Mortimer. Na és? Inkább az istállószagot érezzem? – vágott vissza Devlin. Ebben igaza van – kuncogott Mortimer. – Eggyel több vagy kevesebb förtelmes szag már nem

számít. Devlin azonban nem találta a dolgot olyan mulatságosnak. Arra gondolt, hogy sutba dobja az

óvatosságot és Mortimerrel együtt a fogadóba költözik, ám még nem felejtette el Herci figyelmeztetését, hogy ne mutatkozzék nyilvános helyeken. Vajon mikor lesz képes végre nemet mondani Hercinek?

Több ingre is szükségem lesz – mondta és viszolyogva nézett a már pecsétes fehér ingujjra. – Legalább egy tucatra.

29

En figyelmeztettem, hogy a finom úri holmi nem való istállóba! Csak küldjön értük, Mr. Browne, s ha már ezzel foglalkozik, nézzen körül, nincs– e valami

elérhető fehérnép a környéken. Mi végre? – kérdezte Mortimer ártatlan arccal, de látva Devlin kemény tekintetét, így szólt: –

Pardon – majd hozzátette: – Azt akarom mondani, hogy én nem… Kíméljen meg a jelenetektől, Mr. Browne, különben... Arról volt szó, hogy velünk együtt szenved. Devlin felhúzta egyik szemöldökét. – Ezt felejtse el, meg– értette? , – Ez egy aranyos, csöndes környék. Aki itt nőt akar, előbb nősüljön meg. – Egy kocsmai szajha sincs sehol? – hitetlenkedett Devlin. – Még kocsma sincs, eltekintve a fogadó ivószobájától. – Mortimer valósággal ragyogott, hogy

ezt közölhette gazdájával. – Mi az ördögöt csináljak? Menjek be Londonba? Nem ajánlatos ott mutatkoznia, ha el akarja kerülni a párbajt. – Miután Devlin beérte komor

nézéssel, Mortimer folytatta, gondosan ügyelve, hogy elfojtsa vigyorát. – Állítólag a közelben van egy kellemes tavacska.

Már kipróbáltam azt a vacak pocsolyát – csattant fel Devlin. E pillanatban azonban, hála a reggeli jeges fürdőzés emlegetésének, lelki szemei előtt

önkéntelenül megjelent Megan képe, amint Sir Ambrose hátán lovagol. Sir Ambrose, úristen! Az első pillanatban legszívesebben utánanyargalt volna, hogy lássa, nem esett– e baja ilyen

heves ló hátán, ám eszébe jutott, hogy a lány bizonyára jól lovagol, ha olyan régóta az övé a ló, mint állítja. Igaz, a józan észnek nem sok köze volt ahhoz a vágyhoz, hogy utána eredjen.

Hozasson egy karton brandyt is – mondta Devlin bosszúsan, majd megkérdezte: – Csakugyan nincs egy bukott leány sem a környéken?

Egy se. 1 Akkor hozasson két kartonnal. Megan ezúttal majdnem elkerülte a felső mezőt, olyan rosszhangulatba esett. Rendszerint ott

találkozott Tiffanyval, s együtt lovagoltak tovább. Tiffany nem volt olyan lelkes lovas, mint Megan, bár elég jól lovagolt. Nem is jött ki minden reggel.

A mai napra nem beszéltek meg találkozót a lányok. Tiffany eléggé ötletszerűen szokott felbukkanni, s ezért Megan reggeli lovaglása során mindig útba ejtette a házuk között fekvő felső mezőt, hátha éppen találkozik a barátnőjével.

Tiffany szokatlan módon már ott tartózkodott, amikor Megan a mezőre ért, Megan is rendszerint korán indult, s most különösen, mert minél hamarabb el akart tűnni az istállóból.

Talán nagytakarítás van nálatok, hogy ilyen korán kijöttél? – kérdezte Megan. – Vagy anyád megint átrendezi a lakást?

Egyik sem, olyan híreim vannak, amiket nem tudok magamban tartani, de a kíváncsiság is fúrja az oldalamat.

– Gondolom, előbb az utóbbit akarod kielégíteni. – Eltaláltad – vigyorgott Tiffany. – Különösen azután, hogy tegnap egy inassal küldted át a

kocsit. Később át akartam menni hozzátok, de anyámnak korábban megígértem, hogy előadást tartok az irodalmi Önképzőkörben, ezenkívül tegnap este nálunk vacsorázott Tyler a szüleivel.

– Milyen volt? Klassz, ahhoz képest, amilyen ideges voltam, Mondd csak, apad tényleg megvette azt a

fantasztikus lovat? Tényleg – vigyorgott Megan. – Vett egypár kancát is, de ezek még nem jöttek meg. Képzelem, milyen izgatott vagy. Tyler is alig bír magával. Tegnap este folyton arról a csődörről

beszélt. Apjának is részletesen leírta. Fogadtak, hogy a csődör valamikor versenyló volt s így nem

30

csodálkoznék, ha még a heten elugranának hozzátok, hogy közelebbről szemügyre vegyék. Lovagoltál már rajta?

– Tudod, hogy hölgyeknek nem illik csődörön lovagolni. – Szerintem nálad ez nem akadály – mondta Tiffany okosan. – Szóval még nem ültél rajta? – Nem – sóhajtott Megan. És mi van a jóképű trénerrel, sikerült elküldetned? – Szerinted jóképű? Őrülten. Szerinted nem? Megan a vállát vonogatta. – Azt hiszem, van benne valami, ha az ember eltekint faragatlan

modorától. Én azonban nem tudok ettől eltekinteni. Különben sajnos nem tudtam meg–szabadulni tőle. Amikor Devlin Jefferys azt mondta, hogy a lóhoz tartozik, ezt komolyan gondolta. Abban a nyomorult adásvételi szerződésben kikötötték, hogy nem lehet elküldeni.

– Különös. – Több mint különös, tiszta hülyeség! – dühöngött Megan. – Nem tudod elképzelni, mi

mindent megenged magának. Fölényes, faragatlan, gyalázatosan viselkedik. Történt még valami? Persze, mindez, amit felsoroltam. – Furcsa – tűnődött Tiffany. – A férfiak nem szoktak veled így viselkedni. Megan egy pillanatig a barátnőjére bámult, aztán bólintott. Szerintem sem. Ez olyan, ahogy te viselkedtél Tylerrel. Megan most valamivel tovább bámult Tiffanyra, azután megint bólintott. – Csakugyan. Nézd, Mr. Jefferys jóképűbb, mint a legtöbb férfi – magyarázta, Tiffany. – Nem lehet, hogy

ugyanaz a gondja, mint neked? Hogy a nők unos– untalan beleesnek? – Nem mondhatom, hogy a nők unos– untalan belém esnek – mondta Megan rezzenéstelen

arccal. Tiffanyból kitört a nevetés. – Tudod, mire gondolok. – Persze, de az a helyzet, hogy Mr. Jefferys egy csöppet sem szeretetre méltó. – Te sem voltál az Tylerhez. Ellenkezőleg. Ez igaz, de Megan sehogyan sem akarta megérteni, hogy egy férfi ugyanezt a trükköt

alkalmazza. Szándékosan csinálja? Ezért sértegeti? A csókot is csak sértésnek szánta? Most, hogy a csók eszébe jutott, Megan így szólt: – Tulajdonképpen nem szívesen beszélek

erről a lótenyésztőről, hanem eszembe jutott, hogy segíthetnél nekem. Az a gondom, hogy fogalmam sincs a csókolózásról.

– A csókolózásról? – bámult rá Tiffany értetlenül. Igen, fogalmam sincs, hogyan kell csinálni, pedig jó volna megtanulni, mielőtt találkozom a

herceggel. Nem gondolod? Nem feltétlenül. De várj csak! Remélem, nem akarod, hogy én tanítsalak meg? Ne légy liba. De talán mégis többet tudsz róla, mint én. Tyler nem tanított meg rá? Vagy az

csak úgy magától jön? Esetleg gyakorolni kell? — Gyakorolni, persze. Tyler észre sem vette, de megtanított rá. S azt sem mondhatom, hogy

magától jön, mert eleinte olyan ideges voltam, hogy egyáltalán nem élveztem. Most azonban már azt hiszem, tudom, hogyan kell csinálni. De az a helyzet, hogy úgy igazán nem szoktunk csókolózni, csak megpusziljuk egymást, mikor találkozunk, meg amikor senki nem látja. Te csak tudod?

Éppen Megan volt az, aki Tiffany és Tyler gardedámjaként minduntalan elfordította a fejét, hogy ne lásson semmit. Ezért vigyorogva megkérdezte: – De már bedugta a nyelvét a szádba, ugye?

De Megan! Honnan tudsz erről?! Véletlenül – felelte Megan kitérően. – Nos, bedugta?

31

– Nem, de már figyelmeztetett, ne ijedjek meg, ha annyira elragadtatja magát. Azt is mondta, hogy ha összeházasodtunk, hát az ilyen csókolózás hozzátartozik.

Ahhoz? – suttogta Megan. Igen, ahhoz. De szerintem elég gusztustalanul hangzik. Tulajdonképpen nem az. Megan Penworthy, ki dugta a nyelvét a szádba? – kérdezte Tiffany kerekre tágult szemmel. Mondtam én, hogy...? Fölösleges lett volna mondanod. – Hát igen – dünnyögte Megan. – Devlin Jefferys tette, s azt kérded, miért nem szóltam, hát

azért, mert elfut a méreg, ahányszor eszembe jut. A lótenyésztő?! Már mondtam neked, hogy gyalázatosan viselkedik. S a végén rám fogta az egészet. Hogy azért

csinálta, mert úgy bámultam őt. Tényleg? Tényleg bámultad? Hadd kérdezzek valamit. Ha egy férfi megjelenik előtted félmeztelenül, azonnal elfordulsz? Viccelsz? – kuncogott Tiffany. – Azt hiszem, megnézném, mielőtt elfordulok. Hát én is teljesen megfeledkeztem az elfordulásról. Meztelenül bámultad? Csak félmeztelen volt. Látom ezt meg kell magyarázni. – Ez bizonyos időbe telt, s amikor

végzett, Megan így szólt: – Lehet, hogy igazad van, a fickó talán szándékosan csinálja. Szerinted mondjam meg neki, hogy ne erőlködjön? Hogy az én szívem már foglalt?

Szerintem inkább szólj apádnak. Ebben az esetben elveszítjük a csődört. Apám rögtön kidobja a fickót. Hát ez elég nehéz helyzet, igaz? – méltatlankodott Tiffany. – Se így nem jó, se úgy nem jó. Ki

kell találjunk valamit, hogy észhez térítsük. Mi ketten – vigyorgott Megan. – Hát most, hogy elmondtad. Ne aggódj emiatt. Elhatároztam, hogy levegőnek nézem, s ha ez sem használ, megmondom

neki, hogy St. James lesz a férjem. Épeszű ember ezek után nem mer kikezdeni a hatalmas herceggel, még egy ilyen gátlástalan csirkefogó sem, mint Jefferys. Jól jegyezd meg, amit mondtam: bármi volt is a szándéka, azonnal abbahagyja a sértegetést, ha megtudja, mire készülök.

Nem vitás, ebben igazad van. Az is lehet, hogy alázatosan csúszik– mászik majd előtted, hogy elnyerje a majdani Wrothston hercegnője kegyeit.

Csúszásmászásra nincs szükség, nekem elég, ha látom megdöbbent arckifejezését, s Lady O. elképedését, amikor megjövök a hercegi hintón.

Tiffany a szívéhez kapott. – Majd elfelejtem a legfontosabbat, pedig arról van szó, hogy egy lépéssel közelebb juthatsz a leszámoláshoz. Anyámat régi barátnője, Elizabeth Leighton meghívta egy álarcosbálra, amelyet még a szezon kezdete előtt tartanak. Apám pedig tegnap olvasta a Times–ban, hogy ugyanezen a bálon sok előkelőség is ott lesz, közöttük..,

– Mi is?! – visított fel Megan boldogan. – S én közben azon töröm a fejem, hogyan ismerkedjem meg vele. Remélem, anyád elfogadja a meghívást?

Azt hiszem, rá lehet beszélni. Én is veled mehetek? Hát elmennék én nélküled? Na látod! A $ors fogja a kezemet. Mintha nem is én döntenék, hanem az egész előre

elrendeltetett volna. Hol lesz a bál és mikor? Leightonék Hampshire– ben laknak, a bál pedig a jövő héten lesz. Ne nézz olyan rémülten,

Meg! Bőven van időd felkészülni... De új báli ruha kell! Rengeteg ruhád van.

32

Ez a ruha különleges lesz. Herceget csípek fel, Tiff. Egy herceget. Igazad van – engedett Tiffany. – Az ilyen hozott anyagoknál vigyázni kell. Szaladok. Majd találkozunk – szólt vissza Megan, miközben megsarkantyúzta a lovát. – Feltétlenül meg

akarom szerezni Sir Am– t... Tiffany a végét már nem hallotta, de nem is volt rá szükség. Azt sem kellett tisztázni, hogy

Whipple kisasszonynál, a falusi varrónőnél találkoznak. Bizalmas barátnőknél könnyen megy a gondolatolvasás.

Tizedik fejezet Sikerült egy gyönyörű zöld, bordás szövésű selyempuplin anyagot találnia, fehér tüllel, s

meghagyta a varrónőnek, hogy káprázatos új báli ruhát varrjon belőle. Ettől Megan jó hangulatban tért haza délután. Nem csoda, hogy viszolygott az istállónak még a gondolatától is; ennek Sir Ambrose látta kárát. A ló csutakolása azonban olyan élvezetet okozott neki, hogy erről nem volt hajlandó lemondani, s így életében először el– küldött egy cselédet Sir Ambrose csutakoló szerszámaiért, s egy fa árnyékában ott rögtön nekilátott, az udvarház előtti pázsiton.

Pár perc múlva felbukkant Devlin Jefferys. – Elárulná, mit csinál? – tudakolta minden bevezetés nélkül.

A férfi felbukkanása nem ártott annyit Megan jó hangulatának, amennyire félt tőle. Ezzel szemben Megan jelenléte láthatóan elrontotta a férfi hangulatát. Lehet, hogy egész nap ilyen nyomott volt? Pillanatnyilag mindenesetre ingerültnek tűnt, s ez a gondolat elfojtott mosolyt váltott ki Meganból.

– Miért, mit gondol, Mr. Jefferys? Azt hiszem, könnyen kitalálhatja. Ettől a félig lekezelő, félig izgató hangtól megcsikordultak Devlin fogai. – Ezt Timmy is

elvégezhetné. Persze, de én szeretem csinálni. Nem mondtam meg elég világosan ma reggel? Akkor miért nem ott csinálja, ahol kell? Mi ez a cirkusz itt az udvarház előtt a pázsiton? – Cirkusz? Közönség nélkül? Ugyan már, ne túlozzunk! S az is érthető, miért nem az istállóban

csinálom. Szerettem volna elkerülni a maga kellemetlen társaságát. Azért jött ide, hogy elrontsa a tervemet?

Devlin egy hosszú pillanatig csak bámult rá, azután kezét zsebre vágta és halkan mormogta: – Nem akartam kitúrni az istállójából.

Ez színtiszta hazugság volt, ám Devlin egész délután halálra unta magát. Alig várta, hogy Megan visszatérjen, de arra nem számított, hogy a lány ennyire elkerüli. Elkészült egy jó kis csatározásra – az ilyen vöröshajúak mindig körömszakadtáig küzdenek – s már előre élvezte az egészet.

De így? – Azt hiszem, tartozom magának egy bocsánatkéréssel – mondta vagy inkább suttogta keservesen.

– Csak eggyel? De hát ki számolja?! („Hohó, a kisasszony erre várt! Az ember a kisujját nyújtja neki, s mindjárt elkapná a karját

is.”) – Rendben van, fogadja kettős bocsánatkérésemet. Megan alig tudta elrejteni meglepetését, hogy a férfi hirtelen így megváltozott. Bocsánatkérése

persze egyáltalán nem hangzott őszintén; inkább olyan volt, mint akiből súlyos fenyegetés mellett kényszerítették ki. Egy pillanatig elgondolkodott, vajon mit akar elkerülni Devlin ezzel a bocsánatkéréssel. S ha így van ugyan mit érdekli őt?

Arra a csekély lehetőségre gondolva azonban, hogy a férfi csakugyan békejobbot nyújt neki, s ez bosszantja is, így szólt: – Nem tudom, elég volna–e egy kis bocsánatkérés azért... – Megállt,

33

észrevette, hogy a férfi teste megfeszül, összevonja fekete szemöldökét. „Ez a menet az enyém,– Mr. Jefferys”, gondolta elégedetten, majd ragyogó mosollyal folytatta. – Most azonban túlságosan jókedvem van, s így nem vágyok haragtartó. Elfogadom hát a bocsánatkérését két példányban.

Devlin alig hallotta, mit mond. Azon igyekezett, hogy magához térjen abból a kábulatból, amelyet a lány iménti mosolya okozott. Ki hitte volna, hogy még az a két gödröcske is szerepel a fegyvertárában!? Szinte beleszédült, gondolatai elszálltak, nyelvére mintha csomót kötöttek volna. Olyan érzése támadt, mint akit leütöttek.

Legalább szeplői volnának! méltatlankodott magában. Hogy a fenébe nincsenek?! Valaminek ellensúlyoznia kellene ezt a mosolyt, amelytől az ember egyetlen vágya, hogy átölelje és élete végéig védje– óvja.

Devlin lélekben megrázta magát, a lány változó arckifejezésére csak bólintott. Az is rövidre sikerült, s bosszantotta a gondolat, hogy a lány vajon elfogadta– e bocsánatkérését yagy elutasította. Semmiképpen nem akarta megkérni, hogy ismételje meg, amit mondott. Inkább a lányt megkerülve a fához lépett, s annak törzséhez támaszkodva figyelte őt. Ha elutasította bocsánatkérését, akkor majd csak mond valamit. Legalább annyit, hogy hagyja magára. A lány azonban nem szólt semmit. Egyszerűen nem vette tudomásul a férfi jelenlétét.

Az ördögbe! Most, hogy elérte – ha ugyan elérte! – ezt az átmeneti tűzszünetet, amelyre nem is vágyott igazán, most nem jut eszébe semmi. A vele egyívásúak körében szokásos társalgási formula nevetségesnek hatna egy „lótenyésztőtől”. Mellesleg élvezte is, hogy a lány előtt a ménesgazdát játssza. Ez felszabadította gátlásait, s olyanokat mondhatott, amiket különben szégyellt volna. Ritka élvezet volt ez, hogy sem a szavai–ra, sem viselkedésére nem kellett ügyelnie.

– A héten álarcosbálba megyek Hampshire– be. Devlin szemöldöke felszökött ettől a kéretlen közléstől. – S ezt miért nekem mondja? Olyan izgatott vagyok – vonogatta a vállát Megan. – Úgy éreztem, el kell mondanom magának. Úgy érti, az orrom alá dörzsöli, mert engem nem hívnak meg oda. Ez is igaz– Megan félig lesütött szempilla alól pillantott a férfira. – Most fáj az orra? . Devlin alig tudta visszatartani kirobbanó nevetését. – Nem különösebben. Voltam már egy–

két bálban. Ugyan hol? – gúnyolódott Megan. – Utcabálban a Coyent Gardenen, igaz? Hogy jött rá? – felelte a férfi szárazon. Azért mégis rnás, ha az ember hercegekhez meg grófokhoz dörzsölődik. Most megfogott, kölyök. Na, ne húzza fel az orrát, Penworthy kisasszony! Csak véletlenül

kicsúszott a számon. Megan nem felelt, még nagyobb hévvel folytatta a kanca csutakolását. Devlin vigyorgott, látta,

hogy a lány megint szándékosan nem vesz tudomást róla. Amikor dühös volt, szinte szikfázott, arca lángolt, szeme csillogott. Vajon ilyen lehet annak a hevében...? A nadrágja feszülni kezdett, így kénytelen volt magába fojtani ezt a gondolatot.

– Miért olyan különleges ez a hampshire–i bál? Azt gondolom, jobban izgatja a nemsokára kezdődő londoni báli szezonja.

Megan most teljesen felé fordult, hogy ne mulasszon el egyetlen szót sem. — Honnan tudja, hogy a báli szezonra készülők?

– A maga korában minden lány Londonba siet, hogy férjet találjon, nem igaz? – Nem mindenki. Én például aligha megyek, ha minden jól sikerül Hampshire– ben... Kivéve

persze Tiffany esküvőjét. Arra el kell mennem, de... – Minek kell jól sikerülnie Hampshire–ben?– Devlin hangja kissé rekedtebb volt, mint

gondolta. – Leánykérésre számít? – Ott még nem tartunk – nevetett Megan. – Most találkozom vele először. Sokat remélek ettől

a találkozástól, de ennyit azért nem. , – Más szóval kipécézte magának, de az illető még nem tud róla. Ki az a szerencsétlen fickó,

akire kivetette a hálóját?

34

– Örülnék, ha több tisztelettel beszélne jövendőbeli férjemről. Hát ne őrüljön – csattant fel Devlin, majd így folytatta: – Ugye viccel? Komolyan feleségül

akar menni egy olyan férfihoz, akit még nem is látott? Igen – felelte Megan mereven. – Fölösleges tehát aggódnia, Jefferys. Hamarosan foglalt leszek. .– Gondolja, hogy bele is szeretne ebbe az arctalan férfiba. Tudja egyáltalán, hogy néz ki? – Hát nem, de... – Értem! Szóval a rangra pályázik, igaz? S ha így van? Gondolja, hogy először fordul elő? Szó sincs róla, de a rang birtokosa is kap valamit az egyezségből. Maga mit kínál majd neki? A lányt megsebezte Devlin gúnyos hangja. – Látom, rövidre: sikerült ez a fegyverszünet, igaz? Hátat fordított neki, s elindult Sir Ambrose–zal az istálló felé. Devlin makacsul lépkedett mellette. – Bocsásson meg! Ezt nem kellett volna mondanom. – Egy sértéssel több, ugyan kit érdekel? Különben lehet, hogy Tiffanynak igaza volt, s maga

azért viselkedik így, hogy távol tartsa magától a nőket. De amint említettem, tőlem nem kell tartania, Mr. Jefferys. – Nevetséges feltételezés volt, ha erre gondolt. Cseppet sem vonzódom magához.

Vörös zászló... élénk vörös. – Ezt a megállapítását egyből meg tudom cáfolni. Megmutassam, hogyan?

– Cirkuszt akar az udvarház előtti gyepen? Ha nem vette volna észre, már az oldalpázsiton vagyunk. Egyébként igen, ezen töröm a fejem

– morogta Devlin. Tegyen le róla. Apám, aki minden bizonnyal meghallaná a sikításomat, aligha helyeselné. S

ugyanezt mondhatom a jövendőbelimről, márpedig Wrothston hercege nem olyan ember, akivel... – Kicsoda?! Megan kénytelen volt hátrapillantani, ugyanis Devlinnek a földbe gyökerezett a lába. Megan

élvezte a férfi döbbent arckifejezését. – Sejtettem, hogy ettől elakad a szava – mondta önelégülten.

– Jól hallottam? – Igen. Még az év vége előtt Ambrose St. James, Wrothston jelenlegi hercege lesz a férjem.

Magát pedig, Mr. Jefferys, nem hívjuk meg az esküvőre. Miért... éppen ő? Miért ne? Tetszenek a lovai. Maga a lovai miatt... Devlin csak hápogott, s így Megan vállat vont és egyedül ment tovább. Devlin alacsony

termetű kísérője az istálló elejénél állt, amikor Megan odaért a kancával. – Jó napot, kisasszony – köszönt tisztelettudóan levéve kalapját. Magának is, Mr Browne, ugye? Igen, kisasszony. Hogy van ma a mi pompás csődörünk? Cézár remek formában van. Megan hátrafordult, megérezte Devlin jelenlétét. Elhatározta, hogy kihasználja a férfi jelenlegi

elkeseredett és szorongó állapotát (legalábbis biztos volt abban, hogy a férfi így érez) azok után, hogy tudja, milyen hatalmas ember lesz a férje.

Szeretnék lovagolni a csődörön. Nem lehet. Csak így? „Nem lehet!”? Kitűnő a hallása. Ennyit ért Megan feltevése. – Lehetetlen alak! – vágta oda, majd büszkén kivonult az

istállóból. Én vagyok lehetetlen? – nézett Devlin Mortimerre. – A kisasszony már kinézte magának a

jövendőbelijét, Mr. Browne. Még nem látta ugyan, de a hálóját már kivetette rá. Mit gondol, ki az?

35

– Ismeri őt? – De még mennyire! A kisasszony Wrothston hercegéhez óhajt feleségül menni. – De hiszen... – tágult kerekre Mortimer szeme – ön Wrothston herceget – Úgy bizony. Tizenegyedik fejezet Ambrose Devlin St. James, Wrothston negyedik hercege és egy halom egyéb cím birtokosa

pillanatnyilag alantas fizikai munkával foglalatoskodott. Szénát teregetett, s ezt vad dühvel, oda sem figyelve végezte, s így észre sem vette, hogy hólyagos tenyerébe szúrás nyilallik és finom selyeminge átnedvesedik az izzadságtól.

Azért fogott neki a munkának, mert úgy érezte, különben öklével döngeti a falat. Legszívesebben ezt tette volna, olyan dühös lett Megan Penworthyvel történt utolsó találkozása után... s főleg a lány megdöbbentő közléseitől. A szénateregetés azonban nem terelte, el a figyelmét a találkozásról, éppen ellenkezőleg: mintha a fizikai munka egyre jobban fűtötte volna haragját.

Szóval a kisasszony éppen őhozzá megy feleségül?! Csak a holttestén keresztül! A mindenségit! Micsoda arcátlanság, hogy kiveti a hálóját Devlinre, pedig még nem is látta. A többi nő legalább, aki a hercegi címre pályázott – s ezeket már fel sem tudta sorolni – őt magát is kedvelte, talán még jobban, mint a rangját. Mostanáig már hozzászokhatott volna, de valahogy nem sikerült. Megan egyébként is különleges eset volt: ő, mármint Devlin lehetne szoknyabolond vagy aszkéta, a lány ezzel mit sem törődne. Őt ugyanis férjében nem a férfi, csak az az átkozott rang érdekli. Úristen! Még el is ismerte, s egyáltalán nem jött zavarba, amikor elárulta, hogy ilyen számító törekvései vannak. ,

Azt még elfogadta benne, hogy elkényeztetett, önfejű, sőt kiszámíthatatlan, de hogy számító karrierista is, ez már sok volt. S ha arra gondolt, mi történhetett volna, ha Freddy nem gurul dühbe és ő (mármint Devlin) nem kénytelen eltűnni egy időre.

Nem emlékezett rá, hogy meghívták–e a hampshire– i bálba, de otthon rengeteg meghívót kapott, s ezekről azon nyomban elfeledkezett. Rendszerint titkára figyelmeztette őt

Nem lehetetlen, hogy ha most otthon volna, s Herci unszolására nem játszaná itt a gyávát, akkor elmenne a bálra, ott a mostanitól gyökeresen eltérő körülmények között találkozna Megannal, aki rabul ejtené Őt azzal a lehengerlő mosolyával. S ő, azaz Devlin, nem is sejtené, hogy gyanútlanul ennek a kis kalandornőnek a hálójába kerül, aki csak a hercegi címre áhítozik!

Ettől a gondolattól egész testén végigfutott a hideg... s a düh. El kéne menni abba a nyomorult bálba és megmutatni Megannak, hogy kit akar férjül, egy tivornyázó szoknyabolondot, valóságos szerelmi kalózt. Hadd rémüljön meg a kis szüzecske! Ha azonban a lány arra gondol, hogy ő is ott lehet, ez azt jelenti, hogy társasági körökben már számítanak a megjelenésére, s akkor Freddy fülébe is eljut a hír. S bár Devlin eltűnéséből Freddy nyilván arra következtet, hogy barátja nem mutatkozik majd nyilvános helyeken, mégsem hagyna ki egy ilyen esélyt. Biztos ott lesz ő is, töltött pisztollyal, hogy kéznél legyen, ha Devlin mégis felbukkan. Túlságosan rövid idő telt még el ahhoz, hogy Devlin más fordulatra számítson.

De vajon mennyi időre van szükség? Herci szerint két hónapra. „Ha csakugyan gyereket vár az a lány, addigra fűhöz– fához kapkod majd, s kénytelen lesz

bevallani, ki az apa, vagy elfogadni akárkit férjül, akit a bátyja szerez neki. Ez utóbbit ugyan nehéz elképzelni, mivel Sabrina Richardson végtelenül önfejű és makacs, Freddy azonban nem enged. Nyilván nem hagyja, hogy a húga zabigyereket hozzon a világra. Kénytelen lesz férjhez adni őt, s így a két gond közül legalább az egyik megoldódik.”

A második gond az lett volna, hogyan meneküljön meg Sabrina, Freddy számító kishúga áskálódásai elől, aki elhatározta, hogy Devlinhez megy feleségül. Az első gond az volt, hogyan

36

mentse a bőrét, nehogy legjobb barátja néhány pisztolygolyóval kilyukassza. Két hónap azonban túl sok volt ehhez a falusi bujkáláshoz. Devlin azt remélte, hogy Freddy ennél hamarabb lehiggad, és eszébe jut, hogy Devlin nem is kedveli ezt a lehetetlen kis húgát, s így nem csábíthatta el – a lány állításával ellentétben – és nem ejthette teherbe.

Hirtelen eszébe villant a helyzet iróniája: azért bujkál itt vidéken, nehogy feleségül kelljen vennie ezt a számító kisasszonyt, s közben egy másik kalandornő hálójába kerül. Az egyik hazugsággal, a másik ellenállhatatlan mosolyával próbálja őt oltár elé vezetni... De csakugyan hogy gondolja? Vajon hogyan próbálja Megan Penworthy elcsavarni Devlin fejét? Mire hajlandó, azért, hogy megkapja őt és a lovait? A lovait, úristen! Az volt a legsértőbb és legdühítőbb az egészben, hogy ez a lány azért pécézte ki magának, mert szereti azokat a nyomorult lovakat. S arról sem szabad megfeledkeznie, hogy őt, Devlin Jefferyst, nem hívják meg az esküvőre. No, erre kíváncsi volna, hogyan tartanák meg az esküvőt nélküle.

– Ne vegye rossz néven, uram, de miért csinálja ezt? Devlin hátrapillantva látta, hogy Mortimer az egyik lóálláshoz támaszkodik és csöndben figyeli fizikai tevékenységét. Körülnézve pedig mindenütt széthányt szénát látott: a lovakon, a vízben, saját testén. Ennek ellenére megpróbált fensőséges arcot vágni és nem észrevenni a tenyerében egyre erősebben jelentkező szúró fájdalmat.

– Ha csinálok valamit, Mr. Browne, annak mindig van valami célja. Igaz, pillanatnyi tevékenységemre nem találok magyarázatot.

Mortimerből kitört a nevetés. – Beleesett, igaz? – Szó sincs róla – tagadta Devlin nyomatékosan – csak ez a tétlenség az agyamra megy, ha

akarja tudni. Kénytelenek leszünk valamit csinálni. Például? – kérdezte Mortimer elhalóan. – Kezdjük el bővíteni az istállót. Mi ketten? Szerzünk egy ácsmestert, de segítünk neki. – Ahogy elnézem, a vasvilla nem áll jól az ön kezében. Gondolja, hogy az ácsszekercével

jobban bánik? Devlin erre nem is válaszolt. – Ezenkívül üzenjen a titkáromnak, hogy küldje utánam a

postámat. Sőt mondja meg Mr. Pike– nak, hogy személyesen hozza ide a postámat. Nem látom be, miért ne intézhetném az ügyeimet innen.

Nagyanyja őkegyelmességének egyáltalán nem tetszik majd ez a dolog – figyelmeztette őt Mortimer.

Herci jót akar, de nem mindig tudja, mi jó nekem. Úgy érezte, hogy a pihenés hasznomra válik. Akkor igazat adtam neki, közben azonban meggondoltam magam. Ettől a henyéléstől megőrülök.

Nem a henyéléstől őrül meg, uram, hanem attól a... Ne vitatkozzon, Mr. Brownel Csak tegye amit mondtam. – S hogyan óhajtja megmagyarázni ezt a helyzetet Mr. Pike– nak, aki olyan régóta dolgozik

önnek? Mortimernek ebben igaza volt. Devlin titkára éppoly fellengzős alak, mint a gazdája, s ő sem

értett a színleléshez. Rendben van, elég lesz egyelőre a posta és az ács. Holnap megkezdjük az istálló bővítését. Nem gondolja, hogy előbb engedélyt kellene kérni Penworthytől? Devlin sóhajtott Általában nem volt ahhoz szokva, hogy bárkitől bármire engedélyt kérjen, s

egy pillanatra kiesett a szerepéből. Kellemes pillanat volt, Majd beszélek a földbirtokossal, de nem látok itt semmi gondot mivel az átalakítást én fizetem, Fölösleges átalakítások ezek – dünnyögte Mortimer –, miután sem ön, sem a lovak nem

lesznek itt, mire az átalakítás befejeződik. Ez mellékes, Mr, Browne. Dolgozni akarok, el akarom foglalni magam, úgyhogy lássunk

hozzá.

37

Tizenkettedik fejezet A dolgozószoba ajtaja éppen akkor nyílt ki, amikor Megan a lépcső aljára ért. Már éppen

köszönni akart apjának, de kiderült, hogy Devlin lépett ki az ajtón. Megan az istállóhoz indult, szokásos reggeli lovaglásához, de készületlenül érte ez a találkozás. Márpedig ehhez a fickóhoz bizonyos felkészülésre volt szükség!

Megint az urakra jellemző hófehér ing volt rajta (úgy látszik, apja túlságosan bőkezű hozzá!), s az ing divatjamúlt fekete nadrágba volt betűrve. Nem tudja ez a pasas, hogy a szűk nadrág a híres Beau Brummell személyével együtt sírba szállt? Már csak a nyakravaló hiányzott, hogy tökéletes úriembernek lássék... Talán túlságosan is úrnak. A tartása már megvolt hozzá... és a fölényeskedése.

– Jó reggelt, Penworthy kisasszony. (Mi az? Csak nem javul meg? „Vigyázz, Megan! El ne ájulj!”)– Magának is, Mr. Jefferys. •

, A kancák valamikor még ma megérkeznek – jegyezte meg Devlin mintegy mellékesen. Gondolom, azokon sem lovagolhatok, igaz? — Megan megpróbálta a hangjából kiiktatni a

sértődottséget, de nem sikerült neki. – Ugyan miért ne? A férfi válasza meglepte, s így akaratlanul is enyhített a köztük levő távolságon. – Akkor

Cézáron miért nem lovagolhatok? – Nem hölgynek való az. Ha mindenáron lovagolni akar rajta, akkor kénytelen lesz velem

együtt lovagolni. – Arról szo sem... Rendben van! Most Devlin lepődött meg, hogy a mondat közben meggondolta magát. – Maga meglep,

Megan! Tudja, mit jelent az, ha ketten lovagolunk egyszerre? Kénytelen hátulról átkarolni! ERRE Megan nem gondolt, de ezt szégyellte bevallani. – Természetesen. Biztos, hogy kibírja, ha hozzám ér? Maga megmutatja nekem, mit tud az a ló, én pedig észre sem veszem, hogy magához érek. – Én annál inkább. Ettől a váratlan sanda célzástól Megan megmerevedett. – Ha magának olyan nehéz, akkor

miért ajánlotta fel? – Nem gondoltam, hogy elfogadja. EZ olyan gyerekesnek tűnt, hogy Megan akarata ellenére szélesen elmosolyodott. – Remélem,

nem akár ünneprontó lenni” Maga felajánlott valamit, s én elfogadtam. S ha nincs ellem kifogása, most rögtön szeretném nyélbe ütni a dolgot.

Devlin morcosan nézett Megan után, aki elviharzott mellete és kiment az istállóba. Ez a dolog egyáltalán nem volt ínyére de rendben van, a kisasszony lovagolni fog! Szabadjára engedi Cézár gyeplőjét, s olyan lovaglás lesz itt, amilyent Megan meg nem látott. S ha ő, mármint Devlin túléli, akkor ezután tartja a száját.

Cézár pompás formában volt, s ezt be is akarta bizonyítani. A táj valósággal elsuhant

mellettük, egymásba olvadó zöldek meg barnák, s a vadvirágok időnként felvillanó ragyogása. Megan boldogan nevetett, szinte extázisban, élvezte az alattuk levő erős csődör száguldását és kecsességét.

Devlin azonban sejtette, hogy neki ez a lovaglás maga lesz a pokol. Már az is elég baj, hogy a lány karjai szorosan átölelték, erre megpróbált oda sem figyelni. Iszonyúan izgatta, hogy a lány melle a hátának feszül, bár még ezt is kibírta. Igaz, érezte, hogy sebesebben kering ereiben a vér. A lány nevetése ingerelte igazán. Ez a boldogság valóságos szerelmi ajzószerként hatott Devlinre, valami különös remegést okozott benne, amely egyenest az ágyékáig hatolt.

38

Mire elérték azt a kis félreeső tavat, amelyet Megan sajátjának nevezett, Devlin felajzott állapotba került. Mindjárt meg is mártózott a tóban. Megállította a lovat és leszállt róla, s gyorsan arrébb ment anélkül, hogy Megant lesegítette volna a csődörről. Távolságtartásra volt szüksége, s megkerülte a tavat, átment annak túlsó partjára. Ott kezét zsebre vágta, úgy bámulta a fehér tölgyeket és szilfákat. Szemét behunyta, megpróbálta elfelejteni, hogy nincs egyedül, a lány azonban megakadályozta ebben. .

– Szép dolog, hogy itthagy egyedül Cézárral – kiáltott feléje Megan. Devlin megértette, mire céloz. – Az nem oldálnyereg, Megan. Megant zavarta, hogy a férfi már második alkalommal engedély nélkül a keresztnevén szólítja,

de nem tette szóvá. Az is zavarta, hogy a férfi levegőnek nézi, de ezt már szóvá is tette. – Ha akarnám, ilyen csekélység nem akadályozhatna meg abban, hogy maga nélkül

ellovagoljak. Ettől a férfi megfordult és Meganra nézett, aki elégedetten látta arcán a haragot. – Végül

megszólalt: – Fogadni mernék, hogy apja soha nem alkalmazott testi fenyítést magánál, igaz? Megan is megértette a célzást. – Maga úgyse mérné. Azonnal elbocsátanánk. – Szerintem maga tudja, hogy meg merném tenni. Próbáljuk ki? Miután közöttük volt a tó, alatta pedig a csődör, Megan büszkénfelszegte az állát, bár ebben a

kérdésben nem merte tovább feszíteni a húrt. Maga szándékosan ilyen kellemetlen, Mr. Jefferys, vagy ilyen a természete? Ide figyeljen, kölyök! Az egyetlen erőfeszítés, amit teszek, arra irányul, hogy ne kapjam el

magát. Ezért megkérem, ne játsszon tovább a tűzzel. Megan először arra gondolt, hogy el akarja verni, de véletlenül a szemébe pillantott és mindent

megértett. A férfi már megint kívánja őt. Ez a felismerés sérthette volna őt, furcsa módon azonban a sértődés elmaradt. Inkább meleg, csiklandozó érzése volt, s ettől szokatlan merészség fogta el.

Talán ússzon egyet – ajánlotta a tegnap reggeli kalandra gondolva, s ravaszul célozva az úszás okára.

Lehet, hogy igaza van. – Hosszú szünet után hozzátette: – Akarja látni? Újra megcsókol, ha nézem? – Ha ilyen vagány, messzebbre is mehetünk – ígérte Devlin. Megan most ismeretlen terepre

ért. A józan ész azt súgta, hogy ne menjen tovább. Mégis, amikor a férfi lassan lehúzta ingét, Megan nem vette le róla a

szemét. Vajon képes lesz anyaszült meztelenre vetkőzni előtte? Ez botrányosan illetlen dolog lett volna. Botrányos volt a férfi... de olyan gyönyörű, mintha szobrász faragta volna. Ha szobor volna, Megan órákon át bámulná. Devlin azonban hús– vér férfi volt, s merész. Megan ösztönösen érezte, hogy minden alkalommal a tűzzel játszik, amikor Devlin közelébe kerül.

Úgy látszik, elment az esze, amikor azt hitte, hogy kipróbál– , hatja erejét és büntetlenül kokettálhat vele. Egy úriember tudná, meddig mehet el, Devlin Jefferys azonban nem volt úriember. Valójában azonban tovább akarta nézni Devlint, s meg is tette. Igazság szerint meg akarta tudni, mit értett azon, hogy „messzebb is mehetünk”. Ugyanakkor félt is, s amikor a férfi hosszú ujjaival kezdte kigombolni nadrágját, Megan nyomban hátat fordított neki.

– Gyáva – hallotta a háta mögül a férfi suttogását. Csak józan – vágott vissza. – S a tisztesség nevében kérem, öltözzön fel, Mr. Jefferys! Csak azt teszem, amit ön ajánlott. Józanság, kisasszony – emlékeztette őt. – Nem úgy értettem, hogy meztelenül ússzon. Nem szeretek vizes gúnyában járni – vágott vissza Devlin. , – Akkor ne ússzon. Szóval csináljuk a másikat, Megan? Miután újra megcirógatott a szemével, vagy ez, vagy az. Ezek a perzselő célzások izgatták Megant, de jóval túlmentek csekély tapasztalatain. A férfi

szerencsére nem láthatta, hogy Megan arcát megint elborítja a pír, ám Megant még így is zavarta, hogy Devlint ilyen könnyen fel tudja izgatni.

39

– Akkor hát ússzon – engedett Megan – , de igyekezzék. Gsobbanást hallott, majd kínos sziszegést, s ettől magában

elmosolyodott. Korareggel a víz rendszerint jéghideg. Megan ezért mindig csak délután úszott, amikor a nap– már jól felmelegítette.

– Megmondhattam volna, hogy hideg lesz. – Ne legyen olyan alamuszi, kölyök. Arról volt szó, hogy hűtsem le magam, igaz? – Muszáj magának mindenről arra...? – Eljön majd az a nap, amikor maga is így lesz, s akkor nem az időjárásról akar majd beszélni,

higgyen nekem. —Én inkább azt hiszem, hogy több eszem lesz annáj, minthogy ilyen állapotba kerüljek. Devlin jót nevetett ezen, de hirtelen észbe kapott. — Úgy érti, nekem nincs elég eszem? Hogy találta ki? Elárulok magának valamit, Ártatlanság kisasszony. A vágy nem válogat: mindegy neki a hely,

az idő vagy a személy; Ha azt hiszi, hogy én élvezem ezt.a hatást, amit maga gyakorol rám, akkor téved. Ha maga lesz így, s ez előbb– utóbb bekövetkezik, maga éppúgy nem tehet majd erről, mint én. Az ember vagy szerelmeskedik, vagy szenved. .

Megan kíváncsisága legyőzte tartózkodását. – Ez azt jelenti, hogy én is kénytelen leszek jeges vízbe mártózni?

Igen, bár nem tudom, nőknél hatásos– e. Még sohasem kérdeztem. Mi lenne, ha kipróbálná? Hogyan? Én vágyakat ébresztek magában, maga pedig kipróbálja, hogy ez a tavacska enyhíti– e vágyait. Tegyük fel, hogy ez sikerül magának, akkor is több eszem van annál, minthogy magával együtt

úszkáljak itt. Úgyhogy köszönöm, nem kérek belőle. Okos lány. Újabb csobbanás jelezte, hogy a férfi kijön a vízből. Megan még mindig nem nézett hátra, bár

egyre nehezebben tartotta magát. Amikor a csobbanás elhalt, megkérdezte: – Ugye csak viccelt velem, Mr. Jefferys? – Attól tartok, nem. _ Megan úgy döntött, hogy nem hisz neki. A kíváncsisága valamelyest kielégült, nem volt

szüksége arra, hogy újabb illetlen dolgokon törje a fejét. Kis idő múlva türelmetlenül megkérdezte: – Felöltözött már? – Úgy érti, egyszer sem fordult hátra? – szólalt meg Devlin hangja közvetlenül a háta mögött. Megan megfordult és látta, hogy Devlin nem is merült teljesen a vízbe. Ruhái csupán deréktól

lefelé voltak vizesek, de még ez a rövid pillantás is meggyőzte arról, hogy a férfi nadrágja alatt az a duzzanat nem sokat apadt.

Devlin szokás szerint követte pillantását. – Sajnos nem használt – állapította meg azt, ami úgyis nyil– vánvaló volt. – De ez nem csoda,

amikor maga folyton a testiségről beszélt. „ Megan lélegzete elakadt ettől a vádtól. – Én?! Maga beszélt folyton arról, el is ismerte. – Ebből látszik, milyen sült bolond vagyok – mondta Devlin szomorúan, miközben felült

Megan elé a nyeregbe, s lassú ügetésben elindult. így nem kellett attól tartania, hogy Megan szorosan öleli át.

Megan nem értette, miért elegyedett egyáltalán szóba ezzel az emberrel. Hiszen nem is tudnak miről beszélni... Jó, leszámítva a lovakat, de a ló elég ártatlan társalgási téma.

– Bár szokás szerint gyalázatosan viselkedett, mégis köszönöm a lovaglást. Gézár nagyszerű volt, a legpompásabb, leggyorsabb ... Honnan hozta?

– Sherring Crossból. Megan hitetlenkedve bámulta a férfi hátát. – Sejthettem volna, az egész országban ott vannak a

legjobb lovak. Én is ott gyerekeskedtem, amit maga úgy dicsér most. – Hiszi a piszi – gúnyolódott Megan. Rendben van, nem ott gyerekeskedtem.

40

Jó öt perc telt el, mire Megan megkérdezte: – Akkor ismeri őt? Kicsodát? Nagyon jól tudja, kiről beszélek – intette le türelmetlenül. – A herceget. – Eddig azt hittem, ismerem. – Ez mi az ördögöt jelent? – Aztjelenti, hogy a fickó megváltozott. Nagy,csirkefogó lett belőle, legfőbb szórakozása, hogy

elcsábítja az ártatían lányokat. Megan sértődötten elhúzódott Devlintől. – Maga hazudik, Mr. Jefferys. Hálás lennék, ha több

tisztelettel emlegetné a herceget. – Hát ne legyen hálás. Tizenharmadik fejezet Aznap délután Devlin egyedül volt az istálló bejáratánál, amikor jól öltözött fiatalúr vezette be

a lovát, s a kantárt Dev– linnek dobta. – Maga új ember itt, ugye? — kérdezte Devlint. Elég baj ez nekem – dünnyögte Devlin az orra alatt, majd hangosan így szólt: – Ha az uraságot

keresi... Penworthy kisasszonyhoz jöttem, ha nem zavarja – mondta a fickó fensőbbségesen, vissza

sem nézve az ajtóból. Devlin csak bámulta a kezébe nyomott gyeplőt. Azon tűnődött, vajon csakugyan egy istállófiú

benyomását kelti– e. – Timmy! – üvöltött aztán. Szóval a kisasszonynak férfi látogatói vannak? Ez nem lepte meg... eltekintve attól, hogy nem

értette, mi az ördögnek fogad Megan látogatókat, ha már eldöntötte, hogy őt, vagyis a herceget választja férjül. Legszívesebben átszaladt volna az udvarházba, hogy közölje ezzel az úrifiúval: a kisasszonyt tu– lajdonképpen már megkérték... Legalábbis Megan lélekben így érezte.

Az istálló bejáratánál ácsorgott és Megan üres ablakát bámulta, amikor újabb vendég érkezett lóháton. Idősebb volt, zömök testalkatú, láthatólag kicsípte magái; ez alkalomra, haját alaposan lenyalta brillantinnal. Megint Devlin kezébe repült a gyeplő.

– Az uraság nincs itthon – hallotta a saját, sunyi hangját. Nem az urasághoz jöttem – mondta a látogató barátságosan. Mégis jobb volna, ha később visszajönne. Megan kisasszonynak látogatója van. Nem lep meg – mondta a férfi. – Rendszerint vannak nála, de időnként hasznomat veszi. A

múltkor is én választottam szét két összeverekedett, féltékeny kérőjét. Aldrich Little– t is kénvtelen voltam kidobni, olyan patáliát csapott, amikor Megan kikosarazta. Kész cirkusz volt, szegény kislány hónapokig nem tért magához.

Ezek szerint ön még nem kérte meg a kezét, ugye? – Dehogynem, csak nem hagyom magam lerázni. Időnként benézek és újra feleségül kérem.

Ki tudja, hátha egyszer szerencsém lesz és megfelelő hangulatban találom. A fickó túl kedves volt ahhoz, hogy Devlin utálja, ettől azonban a helyzet továbbra is

gyűlöletes maradt számára. Hangulat dolga? Lehet, hogy mégis csak színészkedett. Talán a férfiak feléje áradó figyelme élteti?

Amikor eszébe jutott az a hihetetlen, izgató párbeszéd, amelyet Megannal folytatott reggel a tónál, akaratlanul is arra gondolt, vajon nem viselkedik– e ugyanilyen kihívóan a többi kérővel is. Talán ártatlansága is puszta eszköz? „Azt hiszem, lesz annyi eszem, hogy ne kerüljek ilyen állapotba”, ezt mondta. Nem, csak egy szűz mondhat ilyen butaságot. S igazság szerint ő, azaz Devlin gúnyolódott vele ma reggel; nem bírta el–viselni, hogy a lány nagyobb hatással van rá, mint ő Meganra. A lány csak a lovaglást élvezte, Devlin pedig iszonyúan kényelmetlen helyzetbe került. Meglehet, az egész illetlen helyzetet ő idézte elő. Végül is van– e még olyan ártatlan lány,

41

aki előtt meztelenre vetkőzne, s akit arra biztatna, hogy bámulja őt abban a reményben, hogy ürügyet találjon még illetlenebb viselkedésre?

Úristen, csakugyan ő tette ezt? Elete huszonkilenc éve alatt még soha nem viselkedett ilyen felelőtlenül. Mi lehet ebben a lányban, hogyjelenlétében elfelejtette egy élet úri nevelését, s valóban azzá a csibésszé, ártaüanok megrontójává vált, amilyennek lefestette önmagát, s amellyel szemben a lány megvédte őt? Az ördögbe is, á lány kelt védelmére! Igaz, kénytelen volt, miután azt állította, hogy feleségül akar menni hozzá. Elvi alapon, persze. Minden személyes vonatkozás nélkül. Nem is lehet szó másról, hiszen még nem is látta őt!

– Hé, maga ott! Devlin megfordult, s látta, hogy megint bejött valaki az istállóba, kantáron vezetve a lovát. A

látogatóban azonban felismerte azt a szőke urat, akit megérkezése napján Devlin társaságában látott. – Ha hozzám vágja a gyeplőt, megnézheti magát.

Tyler meghökkent, de egy pillanatnyi habozás után így szólt: – Akkor inkább magamnál tartom. Nagyon el volt merülve valamiben, igaz?

Úgy látszott? Amikor bejöttem, olyan volt, mint aki mérföldekre jár innen. Olyan messze talán nem – morogta Devlin. Lehet, hogy annyira elmerült gondolataiban, s nem vette észre az ifjú űr megjelenését, de

indokolaüan haragjának nem ez volt az oka. Valójában még mindig úgy érezte, hogy ellátja a férfi baját; a legkisebb ürügy jó lett volna erre. Ezzel a férfival Megan nemcsak a szalonjában szórakozik, hanem kikocsikázott vele. S vajon még mi mindent csináltak együtt? –

Gondolom, az uraság lányához jött? Szó sincs róla. így is túl sokat látom. Devlin egy lépést tett előre anélkül, hogy észrevette volna, keze ökölbe szorult. – Ez meg mit

jelent? Megan a gardim. – Amikor Devlin továbbra is értetlenül bámult rá, Tyler megmagyarázta. –

Legjobb barátnője, Tiffany Roberts a menyasszonyom, s így.... legnagyobb bánatomra... Megan mindenhová velünk jön. Tiffany régimódi apja azonban ragaszkodott ehhez, s így mit tehettem? Választhattam Megan és Tiffany anyja között. Azt hittem, jó cserét csinálok, de higgye el, inkább jövendőbeli anyósomat választom, ha tu–dom, milyen házsártos tud lenni Megan.

Úgy érti, nemcsak engem pécézett ki? Magát is? – kuncogott Tyler. – Ne vegye a szívére. Nekem pokollá teszi az életem, állandóan

azt kérdezi, miért sértegetem őt, pedig soha nem teszek semmit. Esküdni mertem volna, hogy megvet. S most tudtam meg, az egész csak színjáték volt – rázta fejét Tyler csodálkozva.

Devlin visszatartotta a lélegzetét, úgy várta a folytatást. – Színjáték? – kérdezte végül, nógatva. – Elejétől a végéig, a gúnyolódás és a megvetés, minden. Ez a lány remek módszert dolgozott

ki arra, hogy távol tartsa magától a férfiakat. Először nem értettem, Tiffany azonban elárulta, hogy Megan így védekezik a férfiak szerelmes rohama ellen. S ez a védekezés tökéletesen jogos. Magam is többször tanúja voltam ilyen rohamoknak. Az én esetemben persze Tiffany kedvéért csinálta, bár fölösleges volt, s erre ő is rájött, s így szent a béke köztünk. Meglepődtem, amikor kiderült, milyen aranyos teremtés. Eddig rá nem jöttem volna, de most belátom, ez az igazság.

Devlinnek esze ágában sem volt, hogy helyeseljen, de már nem akarta elagyabugyálni a fickót. Azon is tűnődött, vajon miért avatta be őt ilyen bizalmas titkokba.

Tylernek ugyanezen járt az esze. Végül is Penworthyék ménesgazdájával beszélt, de volt valami a férfiban, amitől Tyler úgy erezte, hogy nem cseléd áll előtte. Végül is a cselédek nem bukták megfenyegetni az urakat, mint ez a fickó tette, alighogy Tyler belépett az istállóba. Ezenkívül nem viselnek olyan finom selyeminget, jobbat, mint ő maga. S ahhoz képest, hogy a cselédséghez tartozott, a fickóból hiányzott minden alázat, viselkedése inkább leereszkedő volt. Különös viselkedés, finoman szólva, de talán megmagyarázza Tyler zaklatott beszámolóját.

Az uraság nincs itthon, ha őt akarja látni – mondta Devlin. Tulajdonképpen az új csődör miatt jöttem.

42

– Cézárhoz? – ragyogott fel Devlin mosolya. Barátságosanhátba veregette Tylert és az istálló vége félé indult vele. – Miért nem ezzel kezdte? Itt van hátul.

Versenyló, igaz? Vagy az volt? Miből gondolja? – Voltam párszor lóversenyen, s ez a csődör igencsak ismerős. – Lehet, hogy St. James futtatta őt néhányszor. – Wrothston hercege? Uramatyám, ez az a Cézár? De hiszen ez egy híres paripa! Sohasem

győzték le. Hogy az ördögbe jutott hozzá Penwofthy? Azt hiszem, valamilyen szívességből. Szóval maga St. Jamesnél dolgozott? így is mondhatjuk. Tyler megállapította, hogy innen ered a fickó fellengzős viselkedése. Minél urasabb a gazda,

annál jobban uraskodik a cselédség is. – Nem tudtam, hogy Penworthy egyáltalán ismeri a herceget. – Devlin csak a vállát vonogatta,

ám Tyler ezt nem vette észre, miközben Cézár állásához értek. Elismerően füttyentett. – Ilyen lovat érdemes ellopni. Remélem, vigyáznak rá. – Vigyázok arra, ami... – Devlin azt akarta mondani, hogy „az enyém”, de úgy fejezte be, hogy

amí rám van bízva”. Örülök, mert mostanában tolvaj járja a vidéket. Lótolvaj? Tyler a fejét rázta. – Nem, útonálló. Valamelyik éjjel két hintó utasait is kifosztották....– .

Hirtelen kíváncsian nézett Devlinre. – Tulajdonképpen akkor este, amikor maguk jöttek. Devlin vigyorgott. – Arra gondol, hogy... – Szó sincs róla – nyugtatta meg őt sietve Tyler. – Nyilván véletlen egybeesésről van szó, de

az emberek mindenfélét beszélnek, s így maga is hallani fog rólá. Évek óta nem járt útonálló az egyházközségben, egy darabig biztos beszédtéma lesz teánál és társaságban.

Később Devlin megbeszélte ezt a lehetőséget Mortimerrel. Sherring Crossban ez nem volt gond, hiszen majdnem annyi lovászt alkalmazott, ahány lova volt. Itt vidéken azonban nem voltak lovászok, s ami a biztonságot illeti, Penworthy istállója sok kívánnivalót hagyott maga után. Hacsak nem alszik Cézár lábánál, s ehhez semmi kedve nem volt, Devlin kénytelen lesz reteszt szereltetni az istállóajtókra. Nem volt érdemes semmit kockáztatni most, hogy tolvaj jár a környéken.

Az ördögbe is, volt itt valami, ami eddig nem izgatta, mielőtt Tyler Whately (a fickó végül is bemutatkozott) említette. A többi, legalábbis ami Meganra vonatkozott, nem érdemelt figyelmet. Képzeljük el, amint a lány szándékosan sértegeti a férfiakat, nehogy szerelmesek legyenek belé! Még őt is megvádolta ezzel... Lehet, hogy azért, mert ismeri a trükköt. Megan csakugyan az első pillanattól kezdve ellenségesen vi–selkedik vele szemben. Devlin azonban egy pillanatig sem gondolta, hogy csak megjátssza magát. Úgy érezte, az ő visel– , kedése is elég bosszantó ahhoz, hogy a lány ellenséges érzülete szívből jövő legyen.

Kissé eltűnődött, vajon hogyan viselkedhet Megan, ha nem akarja távol tartani magától a férfiakat. Hogyan viselkedik például azzal a férfival, akit kiszemelt magának?

Tizennegyedik fejezet Azt mondják, szörnyű természete van. Honnan a csudából szedted össze ezt a sok pletykát, Tiff? – kíváncsiskodott Megan,

miközben a bálterem túlsó végén álló férfit bámulta, akire Tiffany hívta fel a figyelmét. – Hiszen csak ma érkeztünk!

Ez igaz, de amíg délután pihentünk, Lady Leighton lánya telebeszélte a fejemet.

43

De honnan tudod, ki kicsoda? – Jane becipelt a hálószobájába, ahonnan látni a ház bejáratát. Esküszöm neked, minden

befutó vendégről tudott valamit mondani. De még mindig jönnek! Azt nem mondtam, hogy mindenkiről tudok valamit, csak azokról, akik korán... Ő korán jött? Ne haragudj, Meg, de azt sem tudják, eljön– e egyáltalán. Megan abbahagyta a lent hullámzó tömeg tanulmányozását, hogy minden figyelmét Tiffanyra

fordítsa. Csalódottsága még dominó álarca mögött is érződött. El kell jönnie! – hajtogatta inkább reménykedve, mint meggyőződéssel. – A Timesban is azt

írták, hogy eljön, s kinek higgyen az ember, ha már a Times sem mond igazat? Tudom, elfogadta a meghívást, de... Úgy tűnik, a te herceged kissé szórakozott, ha társasági

ügyeiről van szó. Elfogad egy meghívást valahová, s máris megfeledkezik róla. Ezután ugyanarra a napra elfogad egy másik meghívást, s azt is elfelejti... S ez így megy. Kezded már érteni?

Túl sok helyre kellene mennie egy időben? Pontosan. S hogy ne sértse meg valamelyik háziasszonyt, inkább nem megy sehova. Honnan tudja ezt Jane? Az anyja már rengetegszer meghívta őt, de eddig összesen csak kétszer jött el. Állítólag

társasági körökben az a mondás járja, hogy csak akkor szabad St. James megjelenésére számítani, ha aznap este sehol máshol nem várják.

Nem tetszik nekem, hogy jobb körökben jövendőbeli férjemről faragnak tréfákat– jegyezte meg Megan.

Tiffany észrevette barátnője hangjában a sértettséget, s gyorsan hozzátette: – Tréfát mondtam? Nem ez a helyes kifejezés. Inkább olyan tényről van szó, amelyet a társaság tudomásul vett, s maga St. James is szelíd humorral elismer.

Akkor nem jön el – mondta Megan csalódottan. Ugyan már, honnan tudhatjuk? Végül is. ez még szezon előtti bál. Nem sok meghívást

kaphatott ma estére. Rendben van, Tiffany. Ne erőlködj, majd összeszedem magam. Tiffany barátnője arcán olyan kifejezést látott, hogy abool ítélve akár temetésen is lehetnének.

– Csakugyan? – kérdezte elkeseredve. – Úgy látom, nem érzed magad valami ragyogóan. Dehogynem! Látom, amit látok. Meg ismerlek. Fogadni mernék, már valami jó ürügyet keresel, hogy lelépj

innen, mielőtt megjelentünk volna. Ez tökéletesen igaz volt. Amikor lejöttek a lépcsőn, elkanyarodtak a bálterem fölé magasodó

galéria felé, hogy szemügyre vegyék az odalent hullámzó tömeget. Am az idő még korai volt. A táncestélyre szerződtetett zenekar, amely a galéria közepén helyezkedett el, még csak a második számot kezdte játszani. Odalent a terem csak félig telt meg.

Megan szomorúan mosolygott. – Tényleg jól ismersz, Tiff. De nem tehetek róla. A csalódás mindig letör.

De miért? – kérdezte Tiffany őszinte zavarban. – Ha itt nem találkozol vele, lesz alkalmad megismerned őt Londonban a báli szezon idején.

Éppen ez az. Azt reméltem, hogy nem kell Londonba mennem. Nem akarsz Londonba menni? – ismételte Tiffany hitetlenkedve. – Hiszen arra vártál

mostanáig! Arra vártam, hogy én is találok magamnak Tylert, s megegyeztünk abban, hogy ez csak

Londonban sikerülhet. Ettől függetlenül nem szívesen mentem volna Londonba. De miért nem? Legyünk őszinték, Tiff, mi kis csacsi vidéki lányok vagyaink, hiányzik belőlünk a rafinéria.

Állandóan az az érzésem, hogy bolondot csinálok magamból. Ez szörnyen idegesített, s miután

44

azt hittem, hogy megtaláltam a jövendőbelimet, arra gondoltam, nem kell végigcsinálni az egész cirkuszt. Itt találkozom Ambróse– zal, ő pedig átjön Devonshire– be, hogy udvaroljon nekem.

O, hogy az a fellegekben járó!... Ide figyelj, csak nem gondolod, hogy egy herceg a mi egyházközségünkbe költözik?! Ahol Lady O. az első számú háziasszony?!

Ezt csakugyan nem meri megtenni – mondta Megan következetlenül. Pedig aligha tehet mást – figyelmeztette őt Tiffany. Elmehet a fogadóba. Wrothston hercegét bedugnád abba a vacak kis fogadóba? Ne felejtsd el, szerelmes lesz – erősködött Megan. – Mit törődik ő azzal, hol lakik! Erre ne számíts, Meg! A herceg a legjobb szállásokhoz szokott. Elfelejted, hogy egy valóságos

mauzóleumban él? A hálószobája biztos akkora, mint itt ez a bálterem. Ne túlozzunk. Ki túloz? Te. A herceg hálóterme legfeljebb fele akkora, mint ez a bálterem. Ne beszélj mellé, Meg! Ha tényleg utánad megy, nem sokáig marad a fogadóban, vagy

általában Devonshire– ben. Nem várhatod el tőle, hogy az udvarlás idejére felborítsa egész életrendjét. Neki a hercegséggel is törődnie kell. Talán egy hétig marad, ha egyáltalán elmegy, az pedig nem elég ahhoz...

– De igen! Megan! Egyheti ismeretség után nem mondhat igent! De bizony! – makacskodott Megan. Ebből rettenetes botrány lenne, s ezt te is tudod. Egyébként is a hercegnék nem lesz ilyen

sürgős. Lehet, hogy első pillantásra beléd szeret, akár még ma este, de a leánykéréshez ki kell várnia bizonyos időt. Ez pedig annyit jelent, hogy időnként meglátogat Teadale– ben, s Ott udvarolgat neked, s ezáltal meglehetősén elhúzódik az egész ügy. A másik lehetőség, hogy Londonba mégy, ahogy tervezted, s ott gyakrabban ta–lálkozhattok. így hamarabb dűlőre juthat a dolog. Akár így, akár úgy, Londont nem tudod kikerülni.

– A francba! – dühöngött Megan: – Pedig már, sikerült lebeszéljem magam a londoni útról. – Tulajdonképpen miért vagy ettől ilyen ideges? Megan sóhajtott. – Attól félek, ott is úgy

bánnak velem, mint Lady O. Tiffany elkomorult. – Sejthettem volna, hogy mostanában támadt ez a rossz érzésed. Nagyon

is vártad a londoni utat, mielőtt az öreg baltaképű így megalázott. Ez az eset azonban nem ismétlődik meg.

Megan keserűen elmosolyodott. – Gondolod, hogy Londonban nincsenek olyan anyukák, akik nem szívesen látnak a közelben, ha eladó lányaik is ott vannak?

Ez senkit sem érdekel majd, ha megtudják, ki az udvarlód – mondta Tiffany teljes meggyőződéssel.

Nem értem, ez mennyiben számít. Hogy lehet az? jól figyelj, a herceg gondoskodik róla, hogy mindenhová meghívjanak, ahol őt

is várják, s az ő segítségével minden ajtó megnyílik előtted Londonban. Végül olyan helyekre is meghívnak majd;, amikről különben nem is álmodhatnál.

Ugyan miért? Mert ez a kis románc a herceggel, ez lesz a báli szezon fő szenzációja! Mindenki, aki számít,

szeretné eljátszani Ámor szerepét, hogy előbbre vigye ezt az ügyet. Ez nevetséges. Ilyen az emberi természet. S ez a logikus is. Te leszel a társaság új üdvöskéje, mivel sikerült

magadra vonni a legkapósabb agglegény érdeklődését. Feltéve, hogy egyáltalán összejövök vele. Tiffany vigyorgott. – Ne légy olyan türelmetlen. Ha ma esteeljön, a románc megkezdődik vagy

azonnal véget ér. Attólfüggően, milyen benyomást tesz rád. Remélem, nem felejtetted el, amit ígértél.

45

Persze, persze. Csak akkor megyek bele a dologba, ha úgy érzem, szeretni is tudom. Rendben van. Na már most, ha nem jön el, akkor legyen a mai este annak próbája, hogyan kell

viselkedj a későbbi bálokon. Végül is ez az első bálod, vagy annyira elmerültél Ambrose– ba, hogy erről is megfeledkeztél?

Megan nevetett, olyan komikus volt, ahogyan Tiffany a herceg keresztnevét hangsúlyozta. – Tudom, hogy iszonyú név ez, különösen azután, hogy így neveztem a lovamat is. De ettől már nem tudok megszabadulni.

Inkább ő nem tud. Te akárminek hívhatod őt, például „kegyelmességednek”, mondjuk eleinte. Később, a megfelelő pillanatban nevezheted őt „drágám „– nak is. Nos, jobban érzed magad?

Sokkal. Szóval, mit is mondtál, ki az a szörnyű természetű fickó? Tizenötödik fejezet Valamilyen Fredericknek hívják. – Miféle Fredericknek? Tiffany grimaszt vágott és így védekezett: – Mi a nyavalyát akarsz tőlem? Rengeteg nevet

hallottam, nem emlékezhetem mindegyikre. Ez a Frederick egy márki. Erre is csak azért emlékszem, mert Jane megemlítette, hogy... Mit gondolsz, ki a legjobb barátja?

Megan érdeklődése hirtelen feléledt. – Nem viccelsz? Akkor lehet, hogy Ambrose is eljön. – Az nem biztos. A márkinak véletlenül birtoka van a közelben, s éppen ott járt. De ne felejtsd

el, Kent és London is messze van. – Ambrose– nak is lehet a közelben birtoka. Ez igaz – ismerte el Tiffany – , de ne számíts erre. Nem gondolod, hogy együtt jöttek volna,

ha mindketten a környéken tartózkodnak? Ez lehet... de Ambrose– t talán feltartották. Mindenesetre, megoldhatom ezt a rejtélyt:

lemegyek és megkérdezem Lord Fredericket, jön– e a herceg. Lehet, hogy a háziasszony nem tudja, de a márki biztos megmondja.

Szerintem ez nem jó ötlet. Miért? – Nézd egy kicsit magasabb szempontból. Mi van akkor, ha meglát és beléd szeret? Megan bólintott. – Ez igaz, de már megállapodtunk abban ... Szóval Frederick beléd szeret. Ugyan miért? – Ugyanazért, amiért valószínűleg a herceg is beléd szeret majd. Ne felejtsd el, ők ketten jó

barátok. Ha a márki lát meg előbb és szerelmet vall, nem gondolod, hogy a herceg a barátság kedvéért elfojtja saját érzéseit?

Ez már túl bonyolult kezd lenni – nevetett Megan. – Különben is, majd vigyázok, nehogy bíztassam a márkit, s akkor egy kis beszélgetés nem árthat. Ezenkívül a barátja után érdeklődöm majd, s értésére adom, hogy érdekel a herceg.

Még valami. Szerinted jó dolog az, ha St. James megtudja, hogy már akkor érdeklődtél iránta, amikór még nem is láttad? Mire való a barátság, hanem arra, hogy ilyen kis titkokat kicseréljünk. Szóval ne reméld, hogy Lord Frederick majd hallgat róla. A.férfiak pedig nem szeretik, ha előre kiszemelik őket Ezt a dolgot maguknak szeretik fenntartani.

Értelek. Ha Ambrose után érdeklődöm, ezzel hamis benyomást keltek... Illetve igaz benyomást, de éppen ezt akarom elkerülni. Nem mintha a végén nem vallanék be mindent.

De csak az esküvő után: Pontosan. – Most Megan arca elkomorult. – Vagy szerinted ez túlságosan álnok dolog? Tiffany szemöldöke a magasba szökött, azután szélesen elmosolyodott. – Szóval már álnok is

vagy?

46

Hát nem? Ez az egész udvarlás tiszta időpocsékolás az ő szempontjából. Ha őszinte volnék, mindjárt az elején bevalla– nám neki, hogy feleségül akarok menni hozzá.

Azt nem teheted! Tudom– tudom, de ha ezt elhallgatom, az nem ugyanaz, mintha hazudnék? Nem, ez hozzátartozik a romantika játékszabályaihoz – mondta Tiffany szilárd

meggyőződéssel. – Szép volna, ha mi nők ilyen őszinték lehetnénk, de akkor jövendőbeli férjeink felét elriasztanánk jóval az esküvő előtt... Azt a felét, amelyik azt állítja, hogy a házasság gondolata csak neki juthat eszébe. S egyébként se hamarkodd el ezt a dolgot, ne mondd azt, hogy ez az udvarlás időpocsékolás. Pontosan ez alatt az idő alatt ismered meg a herceget, akkor tudod eldönteni, szereted– e őt vagy nem. Remélem, nem gondolod, hogy nála is olyan gyorsan megy majd, mint nálad.

Szerinted ez nem lehetséges? Szerintem lehetetlen. A herceg először abba a világszép arcodba lesz szerelmes, s csak azután

szereti meg aranyos természetedet. De ne feledjük, te valószínűleg a legszebb lány vagy Angliában, de nem biztos, hogy ő a legcsinosabb férfi. – Azután mérgesen hozzátette. – Az a ménesgazda, ott nálatok az istállóban, alighanem pályázhatna erre a címre, de a herceg biztosan nem.

Devlin említése újra felidézte Meganban a férfit. Arra gondolt, bárcsak látná őt ebben a csinos új báli ruhájában. A zöld selyempuplin szorosan a testéhez tapadt... Már amit a mélyen kivágott nyak és a puffos ujjak szabadon hagytak. Még fokozta a hatást a sok fehér tüllfodor az alsószoknyán. Frizuráját gondosan rendbe tették, nyakán anyja családi gyöngysora ragyogott, s úgy érezte, határozottan rafinált megjelenése van, jóllehet ő maga nem volt az. Fokozta a hatást, hogy a ruhájához illő zöld dominóálarc titokzatos légkörrel vette körül. Devlin, ha látná, biztosan elámulna, s ezúttal magába fojtaná sértéseit.

– Majd meglátod, a herceg is jóképű. Ez biztos – helyeselt Tiffany – , csak arra ne számíts, hogy fantasztikusan jóképű. így nem

fogsz csalódni. Meglehet – sóhajtott Megan. – Most, hogy tisztáztuk, csínján kell bánnunk ezzel a Lord

Frederickkel, valahogy el kellene dönteni, miről ismerem fel Ambrose– t, ha eljön. Nem mondta Jane, sok fecsegés között, milyen a külseje?

Szerinte nagyon magas. Jane persze igencsak alacsony termetű, s ez a magasság spk mindent jelenthet – mondta Tiffany, s tenyerét Megan feje fölé emelte bizonytalan mozdulattal.

– Mit mondott még? – A haja fekete vagy sötétbarna, ebben nem volt biztos. A szeme kékeszöld, különleges, így

mondta. Egyébként szerinte a herceg fantasztikusan jóképű. Szó szerint így mondta, de ő Lord Fredet is fantasztikusan jóképűnek tartja, tehát lehet, hogy túloz.

Megan újra Lord Frederickre pillantott és megállapította, hogy meglehetősen magas és neki is fekete haja van; Ilyen messziről nem tudott többet megállapítani, s a férfin is rajta volt az álarc, alakja azonban remeknek tűnt, estélyi ruhája makulátlan, s a körülötte hemzsegő fiatalnők láthatólag körüludvarolták.

– Hát nem tudom – vigyorgott Megan. – Ahogy elnézem, biztos nagyon jóképű. Tiffany azonnal megértette, merre csavarognak barátnője gondolatai. – Ez várható volt, hiszen pillanatnyilag ő itt a legmagasabb rangú arisztokrata, s

ráadásul agglegény. – Szegény fiú – mondta Megan szárazon. – Rossz lehet neki szüntelenül elviselni, hogy

körülrajongják. így lesz a hercegeddel is. Biztos, hogy elviseled majd? Ha megnősül, ez valószínűleg megváltozik. – Ő herceg, ezt ne felejtsd el. Mindig lesznek nők körülötte, akik valamit akarnak tőle. Esetleg

valami jó dolgot is. – Ez nem vicc.

47

Pedig azt hittem – vigyorgott Tiffany. – Jól van, ne mérgelődj. Csak vicceltem... Illetve nem egészen. Tényleg mindig lesznek nők, akik pusztán a rangja miatt megpróbálják majd elvenni tőled.

Hát ide figyelj! Ha tényleg szeret, gondolod, hogy aggódnom kell miatta? Most légy őszinte, s a változatosság kedvéért.. hagyd abba a herceg bírálását.

Rendben van – kuncogott Tiffany. – Kegyesen engedek. Ha szeret, semmi okod nem lesz az aggodalomra. Ellenkezőleg, ő szenved majd a féltékenység kínjaitól. – Kisvártatva jámboran hozzátette. – Csákugyan szigorú vagyok a hercegeddel?

– Szinte.mindég második szavaddal. – Akkor bocsáss meg, de szerintem nehéz olyan férfiért lelkesedni, akit még nem is láttunk.

Nem mondhatom azt, hogy Wrothston hercege csodálatos, s pont neked való, ha nem tudjuk, hogy csakugyan ilyen– e. Pillanatnyilag a rangja az egyetlen érv, amely mellette szól; ettől valóban a lista élére kerülhet nálad, de az én szememben ez nem sokat mond. Én azt szeretném, hogy olyan férjed legyen, aki tökéletesen illik hozzád. Attól félek, elhatalmasodik rajtad a bosszúvágy Lady O– val szemben, s ez elhomályosítja az eszedet, s meggyőzöd majd arról, hogy hozzád való... Pedig esetleg nem az.

Megan előrehajolt és megölelte barátnőjét. – Irtó rendes tőled, hogy mindenre gondolsz. Igazad van, folytasd csak a kételkedést, ha ez jólesik neked. Még az is meglehet, hogy nem találom vonzónak őt. – („Mint Devlint? Ugyan honnan jutott eszedbe a fickó?”) |– Ez első találkozásunkkor eldől.

S azzal vége is lesz? Pontosan – bólintott Megan határozottan. – Ugyanakkor én leszek az első, aki felhívja a

figyelmedet a herceg jó tulajdonságaira, ha már látjuk, hogy vannak ilyenek. – Ez rendes tőled. Tizenhatodik fejezet – Mi a véleménye, szóljak az édesapjának a házasságról? Megan meglepetésében elvétette a lépést, de partnere úgy látszott, nem veszi észre. A férfi kitűnően táncolt, valóságos felüdülést jelentett az előző féltucat botlábú táncpartner

után. Kellemes arca volt, amely most igen komoly kifejezést öltött. Megan úgy vélte, harmincas évei elején járhat

Ha a férfi fiatalabb volna, most jót nevetne és valami butaságot felelne neki. Attól tartott azonban, hogy a férfi komolyan gondolja, csakhogy ő e pillanatban nem akart komoly lenni. Tiffanynak igaza volt: túlságosan jól érezte magát ezen az estén.

Kettő kivételével valamennyi táncra elígérkezett. Azt a kettőt arra a célra tartotta fenn, hátha megjelenik a herceg, de nem így történt Most már ezt sem bánta. Rájött, hogy türelmetlensége elragadta, pedig még rengeteg alkalma lesz St. Jamésszel találkozni. S miután a táncolóknak legalább a fele londoni volt, már nem izgult annyira a londoni báli szezon miatt sem. Észrevette, hogy nem is olyan félelmetesek ezek a londoniak.

„Látod, ilyen lesz majd London is” súgta a fülébe Tiffany pár pillanattal előbb. Éppen akkor jelent meg jelenlegi táncpartnere csodálói gyűrűjében, hogy felkérje erre a táncra. („Biztos vagy benne, hogy még mindig egy öreg, roggyant hercegetakarsz?”)

Megan természetesen kitartott hercege mellett, legalábbis addig, amíg a találkozásnál meg nem változik a véleménye. Úgy látta azonban, addig semmi oka nincs megtagadni magától a „siker” élvezetét; joggal nevezhette sikernek báli népszerűségét. Am házassági ajánlat egy idegentől, ez már túlment az élvezetről alkotott fogalmain. Inkább abszurdnak találta, s úgy vélte, hasonló képtelenséggel illik válaszolni rá.

48

– Természetesen beszélhet apámmal – mondta táncosának (a nevére nem emlékezett). – Ha azonban a házasságot hozza szóba, kötelességem figyelmeztetni, hogy válaszul golyót kaphat apámtól,

Most a férfi botlott meg, s Megan észre is vette. – Bocsánat— mondta egy pillanatnyi habozás után. – Jól értettem? Golyót mondott? – Csakugyan. – de hiszen.... ez. – Á, nem olyan veszélyes, mint ahogy hangzik. Apám csak a házasságra reagál ilyen hevesen.

Az a helyzet, az utóbbi időben állandóan házassági ajánlatokkal bombázzák... A nők nem hagyják békén.

A férfi újra megbotlott. Megan, nehezen bár, de megállta nevetés nélkül. – A nők? De én... – Azt hiszem, apám megesküdött, hogy az elkövetkező három hónapban... Láthatja,

türtőztette magát és határidőt szabott.. .Szóval ha bárki házasságról beszél neki, lelövi. Persze nem biztos, hogy agyonlövi. Talán csak megsebesíti. Igen, ezelképzelhető. En mindenesetre kötelességemnek éreztem, hogy figyelmeztessem.

– Igazán hálás vagyok. Megan egyetértett vele. A fickó a tánc végéig már nem sokat beszélt, s utána hirtelen távozott.

Első ízben az este folyamán Megan egy pillanatra egyedül maradt. Am ez a pillanat rövidnek bizonyult.

– Ha nem tévedek, a következő tánc az enyém. Meglepte a hang, amely közvetlenül a háta mögül jött, s

egyáltalán nem örült neki. Azt remélte, pár percig egyedül maradhat. Először arra gondolt, úgy tesz, mintha nem hallotta volna, és otthagyja a férfit, Nem, ez túlságosan durva válasz volna, bár megfelelő ürüggyel talán még mindig elmehet. A férfi öntelt hangja erre jó ürügyet adott volna.

A társalgást elkerülendő, kissé elfordult, jelezve a férfinak, hogy hozzá beszél, s kimérten így szólt: – Nem egészen. A következő táncra nincs partnerem, s szeretném, ha ez így maradna. Bocsásson meg, de éppen ki akartam menni a levegőre.

Én is ezt akartam javasolni, s így ha megengedi, csatlakoznék magához. . A levegő természetesen mindenkinek rendelkezésére áll, de a magamét egyedül szeretném

beszívni. – Ez ridegen hangzik, Penworthy kisasszony. Erre puszta kíváncsiságból megfordult. A férfi magas volt, nagyon magas, álarcot viselt. –

Találkoztunk már? – Erre a megtiszteltetésre emlékeznék, de sajnos nemleges a válaszom. – Akkor honnan... – Megkérdeztem. De ha megengedi... – A férfi éppen csak meghajtotta magát. – Ambrose St.

James vagyok, szolgálatára. Biztos, hogy nem gondolta meg „magát? Vajon tréfál a férfi? Megan már lemondott róla, s íme most itt van... Jobban, mint remélte. A

fekete dominóálarc alatt az arca határozottan csinosnak látszott, teste éppoly remeknek tűnt, mint Devliné („Távozz a gondolataimból, lótenyésztő!”), bár Megan még nem látta Devlint ilyen remekül szabott estélyi ruhában. Szemét az álarc túlságosan beárnyékolta, s így a színét nem láthatta, haja azonban fekete volt, egyenesen hátrafésülte, minden szál a helyén volt. Megan határozottan vonzónak találta. S ő majdnem faképnél hagyta!

Mielőtt azonban gyorsan kitört volna belőle, hogy „persze, hogy meggondoltam magam”, rájött, milyen állhatatlan benyomást keltene kezdeti határozottsága után. így inkább halvány mosollyal nézte a férfit, nagy nehezen közömbösséget tettetve.

Maga nagyon állhatatos, ugye? Csak ha fontos – válaszolta a férfi. A férfi mosolya meghökkentően érzéki volt. Megan úgy képzelte, Devlin mosolyoghat így, ha

egyszer veszi a fáradságot, hogy mosolyogjon... („Már megint!?”)

49

– Hogy érti azt, hogy fontos...? A férfi türelmetlenül közbevágott. – Ne vesztegessük itt az időt, mindjárt felbukkan következő

táncpartnere. Maga már meggondolta magát, kislány, úgyhogy menjünk. Honnan tudja? Ezen tűnődött Megan, miközben a férfi az emeleti terasz felé vezette őt. S

Megan nem is nagyon figyelt a férfi bájos mosolya után következő türelmetlenségre; olyan volt, mintha el akarná kerülni a találkozást valakivel. így amikor a férfi a kertbe vezető lépcsőhöz indult, Megan inkább a terasz korlátjának támaszkodott.

A levegő itt is megfelelő – mondta, és kihúzta a könyökét a férfi kezéből. Nem sétálunk egyet a holdfényes kertben? Ez aztán a józanság, Penworthy kisasszony! Attól függ, ki mondja – mondta halkan Megan. A férfi lebilincselően vigyorgott. Ez éppoly meghökkentő volt, mint a mosolya. Nem vitás,

ennek is az volt á célja, hogy elvegye Megan észrevehető kimértségének élét. – Ne haragudjon, kislány. Van itt néhány ember, akivel nem szívesen beszélnék, s egyikük

utánunk eredt... S ez azt jelenti, hogy nem maradna időm maga számára. Ez a puszta gondolat szinte tönkretesz, s ez magyarázza pillanatnyi neveletlen viselkedésemet.

Ez a kifogás elfogadható volt, mivel Megan is így képzelte, az utolsó megjegyzése után azonban mindent megbocsátott neki. Kicsit el is pirult arra a gondolatra, hogy majdnem kellemetlen helyzetbe hozta a férfit. A férfit, aki pedig láthatóan érdeklődött iránta. Hát nem éppen ezt remélte?

Ez a gondolat izgatta, s amikor megszólalt, szégyen és bánat egyaránt tükröződött a hangjában: – A következő táncra már elígérkeztem, úgyhogy semmiképpen nem marad sok ideje.

– Akkor ki kell használnom ezt a kevés időt – mondta a férfi és a zenekar áltál játszott keringő ritmusára karjába kapta Megant.

A lányt váratlanul érte, s csak egy pillanat múlva jött rá, hogy a férfi túlságosan szorosan öleli magához. Amikor ezt észrevette, kissé megmerevedett, de máris érezte a férfi meleg leheletét a fülénél, amelytől nyaka és karja lúdbőrözni kezdett.

– Nem tudtam ellenállni annak a vágynak, hogy a karjaimban tartsam. Am még ennél is erősebb volt az ,a vágy, hogy megcsókoljam. Ebből is láthatja, hogy igyekszem jólnevelten viselkedni.

A férfi ölelő karja izgató emlékeket ébresztett Meganben, csábos szavai pedig áttörték védőállásait, s Megan már– már kibökte, hogy „hát csókoljon meg”, ugyanis ezt a vágyat ő is érezte. Eszébe jutott azonban, hogy elszomorítóan tudadan, ami a csókolózást illeti, s inkább nem szólt semmit. Azt szerette volna, hogy ez az első találkozásuk éppoly emlékezetes legyen a férfinak is, mint neki.

Boldogan gondolt arra, hogy eloszlatja majd Tiffany aggályait: e pillanatban ugyanis már semmi kétsége nem volt az iránt, hogy nehézség nélkül beleszerethet Ambrose St. james– be. Boldogan sóhajtott és elengedte magát a férfi karjaiban: minden a legjobb útón haladt.

A férfi is hallotta a sóhajt, érezte odaadását, s megmerevedett, ugyanis semmi nem alakult tervei szerint. Igaz, nem számított rá, hogy a lány ma este ilyen elbűvölő lesz, ilyen hihetetlenül bájos, hogy szinte elfeledteti vele, miért is van itt. Amit azonban az imént mondott neki, az tökéletesen igaz volt: pillanatnyilag semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy megcsókolja. S biztos volt benne, a lány megengedné, s talán még többet is, mert ez nem az a Megan volt, akit ismert. Ez a kis számító hajadon volt, aki el akarja csábítani a herceget. Az egekre! a mai este után ezt kétszer is meggondolja.

Miután így megerősítette elhatározását, partnerét újra a terasz korlátjához vezette, s hirtelen abbahagyta a táncot. Egy pillanatra azonban őszinte sajnálkozást érzett, amikor látta, hogyan váltja, fel a meglepetés a lány álmodozó tekintetét, amikor elengedi. Megint az volt egyetlen vágya, hogy megcsókolja őt, de elfojtotta magában ezt az érzést, mondván, senki más nem lett volna képes ezt a kísértést... Még ő sem, ha nem ismerné a lány titkos terveit. De megérdemli, hogy megleckéztesse. Ezért vállalta a kockázatot, hogy összefut Freddyvel. Legközelebb talán óvatosabban választja ki áldozatát.

50

Megan zavarba jött a férfi átható tekintetétől. Szerette volna látni a szemét, de ez lehetetlen volt a félhomályos teraszon.

– Nem akar táncolni kegyelmességed? – Pillanatnyilag csak ennyi jutott eszébe. – Szóval tudja? Megan vállat vont, bár magában már bánta, hogy így szólította a férfit, pedig hivatalosan

nemmutatták be őket egymásnak. – Szerintem mindenki tudja. – Londonban igen, de itt vidéken? – Azután sóhajtva tette hozzá: – Sajnos, ez sokszor elrontja

a mulatságomat. – Ugyan miért? – Az emberek egész másként viselkednek, amikor tudják, ki vagyok. Csak a rangot látják, nem

a férfit. Megan olyan keserűséget érzett a szavakban, hogy határozottan zavarba jött. O maga is ebben

a bűnben leledzik, csak a rangot nézi... Bár ez most már nem egészen igaz. Eleinte csakugyan erre gondolt, de minden mást a személyes rokonszenvtől tett függővé. Ha a férfit nem tartja megfelelőnek, akkor nem érdékes a rangja, úgysem kell neki.

Bocsásson meg – mondta őszintén. – Nehéz lehet így élni. Vannak bizonyos hátrányai, ha az ember herceg – vonta meg a vállát a férfi. Remélem, előnyei is vannak, s ezek kárpótolják. Ettől a megjegyzéstől– a férfi megint vigyorogni kezdett. – Akad egy pár. Miért hangzott olyan komiszul ez az „egy pár”? Vagy inkább ez a vigyor. Igen, ez nem tett jót

neki. – Ilyen például, hogy az ember kicsit erőszakos lehet, igaz? Megan ezt játékos kötődésnek látta,

de a férfi komolyan válaszolt. Kicsit? Én valósággal kicibáltam magát ide, kislány. Ez határozottan erőszakos dolog volt

részemről. Csakugyan, s most, hogy mondja, eszembejut, hogy még nem kért bocsánatot. Ez is az előnyök közé tartozik. Ritkán kérek bocsánatot. Végül is ki merné számon kérni tőlem

a tetteimet? Ez a hang nem tetszett Megannek. Ha Tiffany itt volna, most felhívná a figyelmét, hogy eddig

nem sok jó tulajdonságával dicsekedhet a herceg. Megan kénytelen volna igazat adni neki. Mi az ördög történt ezzel az elbűvölő férfival, aki pár pillanattal ezelőtt bevallotta, hogy egyetlen vágya megcsókolni őt?

– Azt hiszem, nekem nem okozna nehézséget. A férfi félig ült a korláton, félig nekitámaszkodott, keresztbe fonta karjait, s láthatóan remekül

szórakozott. – Csakugyan? Szóval maga annyire feddhetetlen, hogy elsőként vethetne rám követ? Sem a terasz tompított világítása, sem az arcát félig elfedő álarc nem rejthette el, hogy Megan

elpirult. – Szó sincs róla. Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, de nincs is ilyen magas rangom. – S ha volna, akkor kevésbé volna elkényeztetett és makacs, meg akaratos? Megan megmerevedett. – Kíváncsi volnék, miért gondolja ezt rólam? – Jól sejtettem? Megan érezte, hogy újra erőt vesz rajta a csalódottság... Sokkal jobban, mint amikor azt hitte, hogy nem jön el a herceg. Szinte fojtogatta őt, s ettől

iszonyúan dühös lett. Nem értette, mi történt kettőjük között, de ha most nem hagyja ott, akkor valami olyat mond neki, amely lehetetlenné tesz minden későbbi találkozást... Ha egyáltalán ad még lehetőséget ennek a férfinak, hogy helyrehozza kiábrándító viselkedését.

Azt hiszem, eleget levegőztem. Jó estét, kegyelmes uram! Ne ilyen sietve, kedvesem! Nem csupán szavai állították meg: karjával a távozni készülő lány után nyúlt, s majdnem lábai

közé húzta. – Már megint haragszik? – kérdezte felháborítóan jó han gulatban.

51

Megan úgy vélte, csak egy hülye kérdezhet ilyet. – Nagyon, s egyre jobban. Engedjen... – Pedig nem ez volt a szándékom. Megan előtt megcsillant a remény szikrája. Talán a férfi magán kívül van ma este. Talán sokkal

rafináltabbnak tartotta Megant, mint amilyen, s Ő egyszerűen félreértette megjegyzéseit. – Mi volt a szándéka?

– Sokkal többet szeretnék találkozni magával. Hiszen ő is éppen ezt remélte... Mielőtt ez a különös változás történt a férfinál. Most már nem

volt biztos benne, hogy egyáltalán akarja– e még látni. Miért? – kérdezte merészem Kezdem unni a jelenlegi barátnőmet. Arra gondoltam, maga helyettesíthetné. A barátnőjét?! A férfi vidáman folytatta, mintha nem venné észre a lány haragját. – Igen, azt hiszem, maga

megfelelne. Ezt persze még nem mondhatom biztosan, előbb ki kell próbálnom. Keressünk egy félreeső helyet itt a kertben, hogy…

Megan tenyere nagyot csattant a férfi arcán, s ez elvágta a további felháborító ajánlatokat. Megan hirtelen otthagyta őt, s a férfi ezúttal nem próbálta megakadályozni. Megan azonban meggondolta magát. Úgy érezte, ez a pofon nem elég. Szerette volna megtépázni a férfit, amiért pontosan olyannak mutatkozott, amilyennek Devlin leírta... Gátlástalan csibésznek ártatlan lányok megrontójának. Am olyan dühös volt, hogy nem talált szavakat.

Arra gondolt, hogy letépi a dominómaszkot a férfi arcáról, hogy biztosan felismerje ezt a csirkefogót, ha valaha találkozik vele, bár őszintén rémélte, hogy erre nem kerül sor. S az előbb még el volt keseredve, hogy nem találkozik ezzel a férfival ma este!

– A, itt van, Penworthy kisasszony. Azt hiszem, ez a tánc az enyém. Megan meglepetten fordult meg, szinte bűntudatot érzett, hogy kettesben találják ilyen komisz

férfival, amilyennek Ambrose St. James bizonyult. Á férfi azonban Lord Frederick volt, a herceg barátja, neki ígérte a következő táncot. Vajon egyívásúak? Alighanem, sőt valószínű. Jó lesz ezentúl elkerülni őket.

– Mondhatom, alávaló barátai vannak, uram – mondta a márkinak a lehető leghidegebb hangon. – Különösen az illető ott – mutatott a háta mögé.

– Melyik? – kérdezte Lord Frederick. A férfi zavara bosszantotta, s megfordult, hogy lássa, mién nem érti. így azonban kiderült: a

terasz korlátjánál nem volt senki. A rémes herceg eltűnt, még egy bokor sem rezdült a korlát túlsó oldalán. Nagy kár, hogy

mostanáig várt Jobb lett volna nem is találkozni vele. De talán így még jobb, mert tudja, hányadán áll. Ami Megant illeti, Ambrose St. James herceget a rangjával együtt elviheti az ördög.

Tizenhetedik fejezet – Miért nem mondod, hogy „én megmondtam!”? Hazafelé kocogtak Robertsék hintóján, s

lassan mindenki elálmosodott, sőt Tiffany anyja már ott szuszogott a szemközti ülésen, s így egy ideje a lányok

is abbahagyták a pusmogást. Már Tiffany is majdnem elaludt, de ez a halkan elsuttogott kérdés felébresztette. – Arra

gondoltam, már nem töprengsz ezen. Megan azonban mást sem tett, csak iszonyú ostobaságán töprengett, de nem szólt erről a

barátnőjének, amikor beszámolt Ambrose St Jamesszel történt megalázó találkozásáról. – Szóval miért nem mondtad? Pedig megérdemeltem volna.

52

Ne mondj ilyet – vigasztalta őt Tiffany együttérzően. – Egyébként sem mondanék neked ilyeneket. Nem is volt biztos a dolog, de én mindénképpen azt reméltem, hogy úgy alakulnak majd a dolgok, ahogy szeretnéd. Úgy érzem, most én éppúgy csalódtam, mint te.

Nem vagyok csalódott – nyugtatta meg Megan. – Legalábbis már nem. Inkább dühös vagyok magamra, hogy olyan férfihoz fűztem reményeket, akiről semmit nem tudtam... Igaz, erre többször felhívtad a figyelmemet Még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen hülye voltam. Ugyanakkor, nem tehetek róla, rá is irtó dühös vagyok. Szerinted nem

hogy egy hercegben több tisztesség legyen? Csirkefogó nőcsá– bász! – Teljesen igazad van. A rang valószínűleg megrontotta a fickót. Előfordul az ilyesmi. – Ezt tiltani kéne a törvénynek – méltadankodott Megan. Tiffany nem felelt, várt. Egy

pillanattal később ki is tört a nevetés. – Nem is hiszem, hogy ezt én mondtam – Megan még mindig kuncogott. – Én sem, bár előfordul nálam is. Megaríból újra kitört a nevetés. – Hagyd abba, vagy felébred a mamád. Tiffany komolyan

folytatta. – Pedig igaz. A hatalom és a gazdagság csakugyan megrontja az embereket, St. James pedig

bőven rendelkezik mindkettővel. Kár. Ha elszegényedett herceg volna, talán becsületesebben élne.

– És lázasan keresne egy gazdag örökösnőt, márpedig én nem tartozom közéjük. Tiffany sóhajtott. – Most már eső után köpönyeg. Remélem, ezután a megfelelő sorrendben

csinálod majd a dolgokat – Úgy érted, előbb ismerjem meg a férfit? így is, de ami még fontosabb, előbb szeresd meg. Manapság általában így csinálják. Tudom – sóhajtott Megan. – De így nem biztos, hogy megszerzem a rangot. Tiffanyt nem lepte meg, Megan iszonyúan makacs tudott lenni némelykor... Vagy inkább

általában. – Szóval még mindig a címre hajtasz? Megan lehangoltan vonogatta a vállát. – Nem tudom... Illetve ez így nem igaz. Még mindig

szeretném megfricskázni Lady O.– t, s előkelő férj nélkül ezt aligha tehetem meg. Ez azt jelenti, hogy kénytelen vagyok a címre hajtani, bár most már kevésbé számítok erre.

Tiffany halkan csettintett a nyelvévél. – Ez úgy hangzik, mintha már a játszma elején feladnád. – Csak megpróbálok józanul gondolkodni. – Józanul? Pont most? Elfelejted, hogy tulajdonképpen elérted, amit akartál... Legalább félig?! – Miről beszélsz? – komorult el Megan. – Célod részben az volt, hogy felkeltsd Wrothston hercegének érdeklődését. Ez megtörtént,

sőt ennél több is. Az nem a te hibád, hogy a herceg aljas nőcsábásznak mutatkozott, aki erkölcstelen ajánlatokat tesz, ahelyett, hogy tisztességes szándékkal közelednék hozzád. Az érdeklődését mindenesetre felkeltetted,

– Hát ez igaz. – Úgyhogy ne törődj a címmel! Amikor Londonban leszel, minden ujjadra jut egy ilyen kérő.

Ezúttal azonban előbb ismerd meg őket, azután döntsd el, hogy melyiket tudnád szeretni, s szeresd is meg... Kivéve, ha előbb jön,a szerelem, s ez mindent eldönt. Ez is lehet, s őszintén szólva én inkább ezt ajánlom.

Könnyű neked, kevés ilyen remek fickó van, mint Tyler. Ez igaz, de elfelejted, hogy én még akkor estem bele Tylerbe, amikor nem tudtam, hogy ilyen

remek fickó. Szerelem volt ez az első látásra, s az már csak a szerencsén múlott, hogy remek fickó is. Azt hiszem, nem sokat változtatott volna a dolgokon, ha kiderül, hogy van néhány rossz tulajdonsága is. Amikor a szívünk parancsol, akkor el kell fogadnunk a rosszat is, nem csupán a jót.

Tiff, ez nem hangzik valami biztatóan. Sőt inkább alátámasztja az előző állításomat, hogy tudniillik először kell kiválasztani a férfit, azután jöjjön a szerelem.

53

Csináld ahogy akarod, egészen addig, amíg találkozol azzal a férfival, akiről kiderül, hogy nem vesztegetted az idődet hiába, s amíg nem leszel szerelmes, mielőtt elhatároznád, hogy férjhez mégy. Remélem, ezzel te is egyetértesz?

Tökéletesen... De szerinted az én módszeremmel menynyi idő alatt leszel szerelmes? Tiffany ámultán forgatta a szemét. Tőlem kérded, aki egy pillanat alatt szerelmes lettem?

Honnan a csudából tudjam? Tizennyolcadik fejezet Maga Megan is meglepődött, hogy mennyire szeretne már otthon lenni. Amikor pedig hazaért,

szinte elképedve tapasztalta a benne feltörő vágyat, hogy azonnal az istállóba menjen. Még mielőtt apját üdvözölné. Arra gondolt, csak a lova hiányzik neki. Igaz, csakugyan nélkülözte a reggeli lovaglásokat, önmagában ez a tény azonban nem magyarázta meg ezt amindent elsöprő vágyat. Különösen, ha meggondoljuk, hogymindössze négy napig volt távol.

S ne feledjük azt sem, hogy máskor is volt már távol otthonról. Például amikor tizenkét éves születésnapjára megvásárolta apja azt a bizonyos ajándékot (hogy akkor miért is nem derült ki, milyen lehetetlen alak a herceg!?), s néhány bevásárló utat is tettek apjával. Igaz, ilyenkor apja is vele volt, s talán ez a magyarázat. Lelkiismerete azonban másként vélekedett.

(„Miért nem vagy Őszinte? A lótenyésztőt akarod látni.” „Szó sincs róla. Akkor lássam, amikor a hátam közepét.” „Nocsak!”

„Elfelejted, hogy ismeri St. Jamest, s valószínűleg pontosan tudta, mi történik majd á bálban. Vagy legalábbis sejtette, miközben én nagyképűen arról beszéltem neki, hogy a herceghez akarok feleségül menni. Hogyan kerüljek ezek után a szeme elé?”

„Ahogy szoktad. Elbájolóan... és pökhendien.” „Nagyon vicces. S ha megkérdezi, mi történt? Illetve nincs »há«: meg fogja kérdezni.” „Hazudhatsz is valamit.”

„S ha történetesen nem megyek férjhez St. Jameshez még ebben az évben? Akkor mi lesz? Devlin nem megy a szomszédba egy kis gúnyolódásért. Megírhatná a gúnyolódás tankönyvét. Tiffanytól még elviseltem volna, de hogy ő jöjjön nekem azzal, hogy »ugye, megmondtam?!«.., Akkor lelövöm a pasast.”

„Előbb– utóbb találkozol vele, s lásd be, már alig várod.” „Alig várom, hogy megszégyenítsen? Mióta vagyok mazochista?” amióta észrevetted, milyen jóképű a fickó.” „Nagyon vicces.”) Ezen az első estén azonban valahogyan sikerült Megannek ágyba kerülnie anélkül, hogy

engedett volna ennek a sürgető vágynak. Hogy lássa... a lovát, másnap azonban már kora hajnalban felkelt, s elindult az istálló felé, pedig a nap még a láthatár alatt járt. Szinte bizsergett a várakozástól, de ezt magának sem vallotta be. Elképedt, amikor észrevette, hogy éjszakára nem csupán becsukták az istálló ajtaját, hanem be is zárták. Bezárták? Mióta és miért?

Percekig állt ott, s közben dúlt benne a türelmetlenség, a csalódottság és néhány más, igencsak kellemetlen érzés. Azon tűnődött, milyqn zajt csapna, ha dörömbölni kezdene az ajtón. Valószínűleg túlságosan nagyot, különösen ha meggondoljuk, hogy csak a lovak aludtak az istálló első részében.

Már– már azon volt, hogy visszamegy a házba és megvárja, amíg elérkezik rendes reggeli lovaglásainak ideje, de ekkor felülkerekedett benne az egyik, korábban említett kellemetlen érzés. Megkerülte az istállót, s szemügyre vette az ablakokat az épület hátsó végén. Csupán az egyiket borította függöny. Halkan megkocogtatta, de miután nem kapott választ, a kopogtatást kissé erősebben megismételte. Futó mosollyal vette tudomásul, hogy rózsaszín függöny takarja az ablakot, s ezt a függönyt most dühös mozdulattal félrehúzták, s az ablak közepes résnyire kinyílt.

Megan hálás lehetett – illetve sajnálhatta, szólt közbe lelkiismerete – , hogy a félhomályban szinte semmit nem látott Devlin elsötétített szobájából. így éppen csak sejtette, hogy a férfi

54

anyaszült meztelenül áll az ablak mögött. Odakint világosabb volt, s így Devlin megállapíthatta, ki zavarta fel hajnali álmából.

– Mi az ördögöt csinál maga ilyen istentelen órán? – kérdezte az álmából felriasztott emberek bosszúságával, időt sem hagyva Megannek, hogy megszólaljon.

Megant dühítette ez a hang, de nem óhajtott most ezen vitatkozni. Szeme hozzászokott a benti sötétséghez, s hamarosan tisztábban íátta a férfit. Emlékezve korábbi fenyegetéseire az ő (mármint Megan) illetlen bámulásaival kapcsolatban, okosabbnak vélte, ha elfordítja tekintetét. így inkább az istálló épülő toldalékát nézte, s a csupasz gerendákról hirtelen eszébe jutott, hogy nem is kellett volna felébresztenie a férfit.

Ez a felismerés kínos érzéssel töltötte el, s arra indította,hogy bocsánatot kérjen. – Ne haragudjon, elöl zárva volt azajtó, de most látom, hogy van hátsó bejárat is. Aludjon tovább,Mr. ...

Miféle hátsó bejárat? Hát, látom, bővítik az istállót. Biztos vágtak már ajtót is... – Miért nem néz körül, mielőtt fecseg, Megan? Ha így tenne, láthatná, hogy a toldalékot

először befejezzük, s azután tőrjük át a falat a régi istálló felé. Mi értelme volna elől bezárni az ajtót, ha hátul akárki bemehet?

Megan észrevette az enyhe gúnyt a férfi hangjában, s ettől újra feldühödött. – Szóval az istálló teljesen le van zárva?

– Nem ezt mondtam? Hogy merészel kizárni engem a saját istállómból? Milyen jogon? Talán az apám mondta, hogy

zárja be? Nincs szükségem az apja engedélyére ahhoz, hogy megvédjem a lovakat – mondta a férfi

leereszkedően. – Ez véletlenül kötelességem. Mi a fenétől akarja mégvédeni őket? – dühöngött Megan. – Legyen szíves, nyissa ki az ajtót. Bújjon vissza az ágyba, Megan. Az ajtó rendes időben kí lesz nyitva. Nem óhajtok várni „rendes időre”. Most rögtön ki akarok lovagolni. Nyissa már ki azt a

nyomorult ajtót! Ragaszkodik hozzá? – Nem ezt mondtam? – dobta vissza Megan a férfi előbbi szavait. – Rendben van, maga akarta. Megan óvatosan az ablak felé pillantott, hogy lássa, elment– e onnan a férfi. Mérgesen az

ajkába harapott. Csak nem teszi meg, amit ez a „maga akarta” jelent? A, ezt nem meri... De a biztonság kedvéért beszólt az ablakon: – Nehogy meztelenül nyissa ki

nekem az ajtót, Devlin Jefferys, mert úgy elkezdek visítani, hogy a cselédek mind összeszaladnak. Aztán magyarázkodhat nekik. Meg az apámnak is.

Ezzel a figyelmeztetéssel visszament az istálló elejéhez abban a biztos tudatban, hogy elejét vette a bajnak. S úgy látszik, igaza volt, mert a férfi jó öt percig várakoztatta, mire végre kivágódott az ajtó. A lány figyelmeztetését azonban nem fogadta meg teljesen. Az öt perc részben azzal telt el, hogy lámpást gyújtott, az istállóban ugyanis koromsötét volt. Ami a ruházatát illeti, Devlin csupán a nadrágját és a csizmáját vette fel.

Ettől a felismeréstől Megan rózsaszínűre gyúlt arccal elviharzott a férfi mellett, és egyenesen Sir Ambrose állásához sietett. Nem is remélte, hogy Devlin ezek után újra lefekszik és békén hagyja őt. így is történt.

– Ideje volna, hogy valaki jó modorra, udvariasságra és egy kis józan észre tanítsa magát. Szóval egy lótenyésztő kioktatja őt! Kibírhatatlanul fölényes.

– Mi köze ennek a józan észhez? – kérdezte anélkül, hogy a férfira pillantott volna, hallgatólagosan elismerve, hogy ami a jómodort és az illemet illeti, csakugyan némi kívánnivalót hagyott maga után. – Ki akartam lovagolni, s magának nincs joga megakadályozni ebben.

55

– Ezt akár most is megtehetném – dörmögött a férfi. – Nem szokás valakit felébreszteni a legjobb álmából, s azután szemrehányást tenni neki, amiért a munkáját végzi. A józan ész megsúghatta volna magának, hogy ezt nem ússza meg szárazon.

Miközben Sir Ambrose nyeregtakaróját kereste, Megan nyugodtnak látszott, a szíve azonban vadul dobogni kezdett.

Jobb lesz, ha megtartja a három lépés.távolságot, Devlin! – Mindketten szinte ugyanabban a pillanatban vették észre, hogy a lány első alkalommal szólította a férfit keresztnevén. – Úgy értem, Mr. Jefferys – javította ki magát illemtudóan.

Kissé elkésett az udvariassággal, nem gondolja? – kérdezte a férfi, s a hangjában megint enyhe gúny bujkált.

Megan folytatta Sir Ambrose felkészítését a lovagláshoz. – Nem gondolom. A férfi egy pillanatnyi hallgatás után hozzátette: — Még azután is, hogy meztelenül látott?

Megan levegő után kapkodva villámgyorsan megfordult és rábámult – Nem néztem oda! – De szeretett volna. Megan erre nem is felelt, folytatta a matatást a ló körül. Hallgatása és az ehhez társuló elpirulás

a férfit kuncogásra ingerelte. – Sajnálom, hogy zavartam, de most már nyugodtan újra lefekhet. A lány kimért hangjától most a férfi dühödött fel. – Inkább magának kellene az ágyban lenni.

Ilyen hajnali órán maga csak ne lovagolgasson. Magának semmi köze ahhoz, Mr. Jefferys, hogy én mikor lovagolok – oktatta ki Megan.

Ha felébreszt, akkor igenis van hozzá közöm. – Majd sóhajtva hozzátette: – Ha ragaszkodik ehhez a butasághoz, akkor kénytelen vagyok elkísérni.

Ettől a lány abbahagyta a tevékenykedést, és felhúzott szemöldökkel pillantott Devlinré. – Ugyan miért?

– Ujabban útonálló garázdálkodik a környéken. Nem hallott róla? – Nem viszek magammal erszényt Ettől a sajátos észjárástól a férfi szélesen elvigyorodott – Nem gondolja, hogy mást is elvehet

magától az a fickó? Én tudnám. Megannek nem tetszett ez az alantas célozgatás. – Lehet, hogy korán van, de a nap már feljön

az égre, mire kilovagolok. – Éppen csak. Megan úgy tett, mintha nem hallaná. – Ha most is éjszaka lovagolnék ki, akkor aggódnék, de

így... – Éjszaka is kilovagol? – vágott közbe a férfi hitetlenkedve. – Úristen, magának teljesen elment

az esze. Nem elég, hogy a testi épségét kockáztatja, még az erkölcseit sem félti? Megan elhatározta, hogy nem hagyja magát feldühíteni. – Ez nagyon nyugalmas egyházközség

– magyarázta szelíden. – – Nem vettem észre – válaszolt a férfi némi viszolygással. – Semmi bajom nem lehet, ha éjszaka támad kedvem lovagolni. Legalábbis így volt eddig,

mielőtt ez az útonálló garázdálkodni kezdett Azóta azonban nem lovagoltam ki éjszaka. Ugyanis, ellentétben a maga véleményével, nem vagyok hülye. Különben is, minek magyarázkodom én itt magának? Maga nem a gyámom, Mr. Jefferys.

– Hála Istennek. Megan szeme összeszűkült. Szinte lehetetlen volt megőriznie a nyugalmát ennek a fickónak a

társaságában. Nem is értette, miért töri magát annyira. Hajói meggondolom – mondta gúnyosan– , akár maga is lehet az az útonálló. A rablások

éppen azután történtek, amikor maga megérkezett – Kíváncsi voltam, mikor jut eszébe, hogy ezzel vádoljon. – Nos? – Mi az, hogy nos? – A férfi hirtelen felnevetett. – Arra vár, hogy tagadjam? – Ha ártatlan, természetesen arra várok. – S ha én volnék az a rabló, akkor is tagadnám. így mi a csudának válaszoljak? Vagy arra vár,

hogy mindent bevallók?

56

A férfi jól mulatott, s ez megint feldühítette Megant. – Arra várok, hogy hagyjon magamra – mondta merő gúnnyal. – S miután erre hiába vártam, így én távozom, lóháton, még– , hozzá a maga zavaró társasága nélkül. Nincs szükségem gyámra!

Ez az utolsó szava? Úgy bizony. – Nos, akkor hallgassa meg az enyémet – mondta, s arckifejezése nem hagyott kétséget. – Úgy

döntöttem, nem adok magának választási lehetőséget. Egy ilyen elkényeztetett kölyöknek igenis szüksége van gyámra. Ezért addig ne hagyja el az istállót, amíg vissza nem jövök Cézárral. Ha megteszi, úgyis utolérem magát, de annak nem fog örülni. Ezt megígérhetem.

Miután a férfi, az ígéret elhangzása közben, Megan hátsó fertálya felé pillantott, így nem volt nehéz kitalálni, mit tartogat számára. Amikor utoljára ezzel, fenyegette őt, sikerült megfélemlítenie. Ezúttal rosszul számított. A lány haragja nem múlt el, sőt egyre erősödött. Valójában a szava is elakadt a méregtől, s így a férfi magára hagyhatta őt, mielőtt elmondhatta volna véleményét erről az ígéretről.

Nyilván blöfföl. Végül is egy közönséges cseléd. Igaz, a viselkedése nem arra vall, de mégiscsak cseléd, aki nem mer hozzányúlni munkaadója lányához. Akár le is tartóztathatják, ha odáig vetemedik, hogy elnáspángolja Megant. Micsoda ötlet!

Miután felháborodása lelkileg megerősítette, Megan gyorsan befejezte Sir Ambrose felnyergelését, s a lovat a nyeregbeszállást segítő fatuskóhoz vezette. Dühösen nyeregbe ült, megragadta a gyeplőt, és lassú lépésben kilovagolt az istállóból. Mindenesetre a bejáratnál megállt, az ajtó mögött, s a férfi belülről nem láthatta őt. Pár perccel később, amikor Devlin Cézár hátán kivágtatott az istállóból, hogy utolérje őt, éles hangon felkacagott. Ettől Devlin majdnem kirepült a nyeregből, amikor hirtelen megállította a csődőrt.

Ez a látvány kárpótolta őt Devlin blőffjéért. Mert nyilván blöffölt, s Megan elégedett mosollyal kilovagolt, annak ellenére, hogy Devlin sűrű átkozódások közepette mögötte kocogott. Vagy talán éppen azért.

Tizenkilencedik fejezet Bár Megan nagyon szerette volna elengedni a gyeplőt, hadd vágtasson Sir Ambrose a széles

mezőkön, sejtette, hogy Devlin felvenné vele a versenyt, s nem volt ínyére, hogy szeretett kancája lemaradjon a nagyszerű Cézár, mögött. így hát, amikor feljött a nap és megvilágította a hajnali eget, egyenletes ligetesre váltott. Legalábbis addig, amíg Devlin mellé nem ért. Ilyenkor vagy előre vágtatott, vagy lemaradt, finoman érzékeltetve a férfival, hogy nem tart igényt társaságára

Nem is próbált megszabadulni tőle: tudta, hogy reménytelen vállalkozás volna. Egyébként is felvidította őt az a sikeres trükk ott az istállónál. Mindig nevethetnékje támadt, amikor maga előtt látta, amint Cézár majdnem leveti a nyeregből Devlint, Kár, hogy nem sikerült neki. Nem ártott volna a fickónak egy kis megszégyenítés.

Ami Devlin blöffjét illeti, megvárja a következő alkalmat... Ha egyáltalán lesz még kővetkező alkalom. Bár jobb volna, ha nem lenne. Megannek elege volt abból, hogy Devlin örökösen rá akar ijeszteni, s ezt finoman, de érthetően tudomására hozta ezzel a kis trükkel. Utána azonban szomorúan sóhajtott: Ugyan kivel játszik? Ez a fickó túlságosan el van telve magával ahhoz, hogy megértse az ilyen finom üzeneteket.

(„Valamire készül, Megan, különben nem ragadna így hoz– zád, amikor feljött a nap.” „Köszönöm, ezt magamtól is kitaláltam.” „De azt is tudod, hogy mindjárt szóba hozza ezt a dolgot. Próbálj megszabadulni tőle

addigra.” „Nem mondanád meg, hogyan csináljam?”)

57

Erre nem kapott választ, végül azonban megpróbálta lerázni Devlint, amikor azon a mezőn lovagoltak át, ahol Tiffanyval szokott találkozni. Nem sok esélye volt rá, mégis azt remélte, hogy barátnője ott lesz, s így visszaküldhet! Devlint a majorságba. Tudta azonban, hogy Tiffany nem lesz ott ilyen korán; talán még ki sem bújt az ágyból. Neki lett igaza.

Akkor hazafelé indult, s Sir Ambrose– t vágtára fogta. Ha Timmy már ott lesz, mire hazaér, egyszerűen átadja neki Sir v Ambrose– t, ő pedig bemegy a házba... Devlin pedig megsütheti a szemrehányásait, hogy „ugye, megmondtam előre?” és akár meg is ütheti a guta.

A férfi azonban mondani akart valamit most, hogy Megan a vágtába kezdett.– Valamit odakiáltott neki, bár Megan nem hallotta pontosan... Talán azt akarta, hogy álljon meg. Erre nem volt hajlandó, sőt még vadabb száguldásra ösztökélte a kancát. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy Devlin viharsebesen robogott utána, s Megan tudta, hogy esélytelen küzdelem kezdődik. Devlin pár pillanat múlva utolérte őt, s legnagyobb megdöbbenésére egyszerűen kirántotta a nyeregből. A lány máris Devlin ölében találta magát.

– Nem hallotta, hogy kiabáltam? – kérdezte, miközben lelassította, majd megállította a csődört. Megan egy pillanatig hallgatott. Alaposan összerázta csontjait ez a „nyeregváltás”, s a lélegzete

is elakadt. Még mindig nem tért magához a meglepetéstől, hogy a fickó ilyen veszélyes módon hívta fel magára a figyelmet. Úristen, le is ejthette volna! Ezt azon nyomban közölte is vele.

– Le is ejthetett volna, ostoba fráter! – Azt már nem, kölyök! – felelte a férfi ugyanolyan dühösen. – Szóval, nem hallott!? Megan most már a férfira pillantott és látta, hogy az csakugyan dühös. Elhatározta, hogy nem

mondja meg az igazat. – Nem. Nem hallott, vagy nem hajlandó válaszolni? Vagy nem... Nem hallottam. Hazudik! Bizonyítsa be! – mondta Megan kissé ostobán. – Úristen! – tört ki a férfiból. – Azt hiszem, maga a legcsökönyösebb, legakaratosabb,

legjobban félrenevelt, legostobább... Megan szemrehányóan közbevágott. — Ha már a szennyesünket teregetjük, foglalkozzunk egy

kicsit a magáéval is. Erőszakos, nagyképű, szemtelen, durva, tolakodó, sértő... Nos, kiteregettük? Legalább öt másodpercbe telt, mire Devlin elképedt arcából kibukott a nevetés. Mondani sem

kell, hogy Megan nem értékelte különösebben ezt a reagálást. Nem mulattatni akartam... Különben is, tegyen le – követelte. Elkésett. A lova már elfutott... Vagy talán gyalogolni akar? – Akármit, csak ne legyek itt a maga közelében. – Azt hiszem, a „makacs”jelzőt kihagytam – rázta fejét a férfi. – Ennek megfelel az, hogy „csökönyös” – vágott vissza fullánkosan Megan. – Én azonban

csakugyan elfelejtettem azt, hogy „elviselhetetlen”. Most már tegyen le, Jefferys. Azt hiszem, hiába kér. Micsoda? Nyugodjon bele, Megan. Majdnem két kilométerre vagyunk az udvarháztól. Egyébként is

szeret Cézáron lovagolni. Most nem! Ha nem tesz le ebben a pillanatban, akkor én... Akkor én... A férfi várt még egy pillanatig, hogy Megan befejezze a fenyegetését, de semmi nem jutott

eszébe, amivel Devlint engedelmességre kényszeríthetné. így ezután ő ajánlotta: – Na mitcsinál? Visítozik? – Utána gúnyos sajnálkozással rázta a fejét. – Attól tartok, ez nem segítene magán. Illetve nem jól mondom.Valószínűleg megőrjítene, s kénytelen volnék vagy megcsókolni, hogy elhallgattassam, vagy...

Nem fejezte be a mondatot, á többit rábízta képzeletére. Ez a képzelet pedig jól működött, mégsem a „vagy” szócska döntött. Ezt hajlandó lett volna megkockáztatni. Inkább a mondat „megcsókolni” része okozta, hogy arcát előre fordította.

(„Gyáva!”

58

– „Na és?” „Élvezted, amikor megcsókolt!” „Az elsőt nem.” ,A második csók számított. Vagy elfelejtetted, mennyire élvezted?” „Tudod, hogy nem erről van szó. Ez egy nyavalyás lótenyésztő.” , „Iszonyúan jóképű lótenyésztő, akitől tanulhatnál egyet s mást, ha megengedné. Ki kellene

használni a tapasztalatait, legalábbis a csókolózás területén. Alig hiszem, hogy elszalasztasz ilyen lehetőséget. Csak egy kicsit visítozni kellett volna.”

„Ne feledjük el, hogy ő inkább a hátsó felemet szeretné megkaparintani, úgyhogy jobb lesz nem ingerelni... Különben is, hol az ördögbe van Tiffany ilyenkor, amikor szükségem van rá? Neked semmi hasznodat nem veszem.”)

Megan haragját Devlinen töltötte ki. – Nos, mire vár, Jefferys? Vigyen már haza..: Vagy egész délelőtt itt akar maradni, hogy sértegessük egymást? Ezután kissé kínosan érezte magát, ez túl zsémbesen hangzott, jobban tette volna azonban, ha eszébe jut, hogy Devlin soha nem hagyja válasz nélkül az ilyen viselkedést. Most is így történt.

– Ideje volna, hogy valaki még a lélegzetet is kicsókoíja magából, kölyök – mondta botrányos módon, miközben lépésben elindult Cézárral. – Mi van a herceggel?

Ez a gúnyos hang feldühítette Megant, a téma azonban jámborságra ösztönözte. Már– már védelmébe vette St. Jamest, mivel ez úgyszólván szokássá vált nála. Szerencsére azonban időben észbe kapott. Ezt a nyomorult nőcsábászt többé nem óhajtotta védelmébe venni.

Tudta, hogy előbb– utóbb sor kerül rá. Csak azon csodálkozott, hogy Devlin csak most hozta szóba Wrothston hercegét.

Eltűnődött, vajon kurtán be tudja– e fejezni ezt a témát. – Semmi – próbálta lezárni az ügyet, bár tudhatta volna, hogy reménytelen.

– Talán vele is olyan fölényes pukkancs volt, mint velem Lehet, hogy Devlin csakugyan ilyennek látja őt? Igaz, elég kimérten viselkedett Ambrose St. Jamesszel. De mi van akkor, ha – mint oly sokszor megtette – most is csupán a kölcsönt adja vissza Devlin? S ugyan mit számít ez? Akár „kölcsön kenyér visszajár” alapon, akár ez volt a herceg rendes viselkedése, Megant mindenképpen csúnyán megsértették, s így feladta azt a törekvését, hogy hercegné legyen.

Devlinnek azonban csak ennyit mondott: – Hogy mi történt, ahhoz magának semmi köze. – Csakugyan? Miután alaposan az orrom alá dörzsölte kedves hercegét? Fogadni merek, hogy

nem is találkozott vele. – De igen, találkoztunk – bökte ki Megan. – Akkor a herceg észre sem vette magát, ugye? Nem csoda, evvel a szörnyű lobonccal a fején. Megan megmerevedett. – Az én hajamnak semmi baja, Devlin Jefferys! Dehogynincs. Vörös. Nem vettem észre, hogy ez lelohasztaná a maga vágyait – vágott vissza Megan. Ne felejtse el, hogy én csak egy tudatlan lótenyésztő vagyok, én nem számítok. De csak nem

gondolta komolyan, hogy egy herceg, aki állandóan az emberek szeme előtt van, feleségül vesz valakit, aki a teremtés legósdibb hajkoronáját viseli a fején? A barátai megtagadnák őt, kölyök.

Megan erre már nem is felelt, s a továbbiakban egyáltalán nem beszélt. Merev tartása sem csökkent egy jottányit sem.

Mintegy ötpercnyi hallgatás után Devlin habozva megkérdezte: – Megbántottam? Érdekes az magának? Esetleg. – Megan erre csupán dühösen prüszkölt egyet, s a férfi így folytatta: – Nem örülnék

neki, ha sírva fakadna. Lehet, hogy csak bolonddá tett. Ostobaság, Maga teljesen megvadult, s nem értem, mi tőrtént. Csakugyan ennyire érzékeny

erre a vacak loboncra? Vagy talán a herceg tett rá megjegyzést, azért lett ilyen mimóza lelkű? Nem vagyok mimóza lelkű, és a herceg nem tett megjegyzést a hajamra, ilyen megjegyzésre

csak maga vetemedik.

59

Szóval csakugyan mimóza lelkű, és nincs is igaza. Az én modorom kifogástalan. A maga modora gyalázatos. Miért, hát nem türtőztetem magam, hogy el ne fenekeljem? – kérdezte a férfi a lehető

legtárgyilagosabb hangon. – Azt akarja mondani, hogy különben elfenekelne? Pontosan. Akkor majd mindig felhívom a figyelmét, ahányszor a modora kívánnivalót hagy hátra. Ne tegye – figyelmeztette Devlin – , mert még előfordulhat, hogy máris rossz modorú leszek.

Ami pedig a herceget illeti... Egek ura, hagyja már végre abba! Rendben van, Ambrose St. James pontosan olyan volt,

amilyennek maga mondta, s remélem, soha többé nem látom. Most meg van elégedve? Soha többé nem akarja látni? – A férfi a meglepetéstől csak hápogott. – Csak azért, mert egy

kicsit rámenős volt? Mit számít az magának? Magának nem a férfi kell, hanem a címe. S ne felejtsük el a lovait sem. Maga valósággal beleesett a herceg lovaiba. Megan újra megfordult, és hitetlenkedve bámult a férfira, akinek a hangja csakugyan

szemrehányó volt. Ezt Megan nem értette. – jó lett volna a cím – mondta szenvtelenül de nem annyira, mint maga gondolja. – Szeretnék

szerelmes lenni abba a férfiba, akihez feleségül megyek, vagy legalább nagyon kedvelni őt. Hogy tudjam, idővel szerelmes leszek belé.

– Maga nem ilyen benyomást keltett – mondta Devlin határozottan vádoló hangon, Megan közömbösen vonogatta a vállát. – Amilyen benyomást keltek, azt maga rendszerint

kiprovokálja belőlem. Mindenesetre St. Jamest elejtjük. Ilyen sértő viselkedésű férfival még nem találkoztam... Eltekintve magától.

A férfi dühös arckifejezésétől Megan elvigyorodott, s így gyorsan visszafordult, hogy Megan ne lássa. Az átkozott fickó csakugyan békén hagyhatta volna őt. Remélte, hogy most pukkadozik magában.

– Szóval így nem tudná szeretni? – Még volt bátorsága megkérdezni! Ugyan miért nem fejezi már be ezt a témát?! – Biztosan nem – förmedt rá Megan. S most kire veti ki a hálóját? Senkire. Pár pillanatnyi hallgatás után újra megszólalt:– Az ördögbe is, látom, hogy ki van borulva! Megan szeme kitágult, s újra dühösen hátrafordult. – Ha szabad kérdeznem, miből gondolja? – Minden reménysége St. James volt. Már látta is magát, mint a herceg feleségét még az év

vége előtt. Aligha örülhet annak, hogy nem kapta meg, amit akart. Mivel hogy elkényeztetett kölyök vagyok? Pontosan. Mikor hagy már végre békén, Devlin? Mikor ismeri el végre, hogy csalódott? Hogy hízzon a mája? Szó sincs róla. – Dehogynem. Ugyan mi más történik magával? Egyébkéntnem vagyok csalódott. Lehettem

volna, de túlságosan dühösvoltam. Ezt örömmel hallom, Miért?– kérdezte a lány fáradtan. A férfi a vállát vonogatta. – Ki nem állhatom a mélabús fehérnépeket. Minden ok nélkül

folyton elsírják magukat. Szóval egyáltalán nem élvezte a bált? — Éppen ellenkezőleg, remekül éreztem magam... Eltekintve a St. Jamesszel való rövid

találkozásomtól. Két új házassági ajánlatot is kaptam. – Hányadiknál tartunk, vagy már nem számolja? – kérdezte gúnyosan. – — Összegyűlt egy pár, bár nem volna könnyű összeszámolni. Úgy tűnik azonban, hogy a

férfiakat nem riasztja a loboncom. Szerintem a maga kis teste vonzza őket, nem a haja.

60

Megint durva kezd lenni? Miért ne? Ez jól illik a maga fölényes viselkedéséhez. – Szóval fölényesnek tart csak azért, mert válaszoltam a maga nyavalyás kérdésére?! – Hogy miért hagyja az apja magát így beszélni?! – Mert nem olyan képmutató, mint maga. S ha még egy szótszól, bizony isten sikítok. Ezt úgy látszik komolyan vette Devlin, mert a továbbiakban hallgatott. Gyorsan ügetésre fogta

Cézárt, s így pár perc múlva hazaértek. Sir Ambrose már az istállónál volt, bár ez Megant nem lepte meg. A kanca alaposan ismerte a vidéket, főleg a hazavezető utat.

Megan nem várta meg, hogy Devlin lesegítse a lóról, s némi nehézség árán egyedül ugrott a földre. Timmy közben levette a nyerget a kancáról. Ezt jól tette, ugyanis Megan legfőbb vágya az volt, hogy minél hamarabb a szobájába érjen és a sebeit nyalogassa. Reménytelen vállalkozás volt Devlinnel kölcsönös sértegetésekbe bocsátkozni. A fickó minden alkalommal vérre ment, s Megan már elég sok vért vesztett.

Egy utolsó lövésnek azonban nem tudott ellenállni. – Ha még egyszer meg akar védeni az útonállóktól, kérem, ne tegye. Inkább találkozom az útonállóval, mint ilyen rossz modorú alakokkal:

Én meg azt hittem, hogy el van ragadtatva tőlem – vágott Devlin tiszta maró gúnnyal. Inkább volnék elragadtatva egy mérgeskígyótól – zárta le á vitát Megan, és elindult az ajtó felé.

Kíváncsisága azonban erőt vett rajta, hogy megtudja, mi okozta ezt a legutóbbi szócsatájukat. Megállt és megkérdezte: – Mi az ördög ütött magába, hogy kirántott a lovam nyergéből és maga elé ültetett?

Mielőtt leszállt Cézárról, Megan a vállát vonogatta. – Olyan rohanásba kezdett, mint a szélvész. Azt hittem, megvadult a lova.

Szóval tulajdonképpen megmentett? így valahogy. Ehhez a beismeréshez a férfi olyan szerencsétlen arcot vágott, hogy Megan akaratlanul is

elnevette magát. – Ezt hamarabb hiszem el, mint_azt, hogy odakint zuhog az eső. A természet ezt az átkozott pillanatot választotta ki arra, hogy nagyot mennydörögjön. Kelet

felől vihar közeledett. így azután Megan nevetése rövid életűnek bizonyult, s Devlin hahó tája még sokáig hangzott utána az istállóból.

Huszadik fejezet A nap hátralevő részét Devlin azzal töltötte, hogy az ács mélységes rosszallása közepette

alaposan tönkretette a toldalék eddig elkészült részét. Mortimer leplezetlenül élvezte a dolgot. Az igazság az, hogy Devlin nem tudott foglalkozni a Mr. Pike által elküldött iratokkal, s így jobb híján ő is belekontárkodott az általa kezdeményezett istállóbővítés munkálataiba. Azzal vigasztalta magát, hogy az egésznek csupán az a célja, hogy elfoglalja magát, s ha ügyetlenségével tönkre is teszi a toldalék ráeső részét, nincs jelentősége á dolognak, mivel– a rosszul sikerült istálló is megfelel eredeti céljának.

Legalábbis részben.– A gondolatait ugyanis nem tudta elterelni. S amint a szénateregetésnél elszenvedett kudarccal történt, az egyhangú tevékenység közben gondolatai megint saját útjukat járták, s ez az út többnyire Meganhoz vezetett.

Némi bűntudatot érzett a lány miatt. Vagyis inkább mélységes bűntudatot. Talán mégsem olyan mohó és szívtelen ez a lány, mint eleinte gondolta. Talán meg kellene

mondani neki, ki ő valójában. Bocsánatot kellene kérni tőle? amiért olyan csúnyán rászedte Leightonék bálján. Hogyisne, hogy aztán mégjobban gyűlölje őt!? Fölösleges, hogy a lány megtudja az igazat. O, mármint Devlin, rövidesen elmegy innen, sőt elmegy a lány is. Kezdődik a

61

báli szezon Londonban. A fenébe is, ha erre gondol, mitől olyan ideges, hogy majd megpukkad mérgében?

S egyáltalán, miért van az, hogy a lány puszta léte védekezésre ösztönzi? Tudat alatt csákugyan az történik, bár ellenkező értelemben, amivel a lány vádolta? Hogy tudatosan szítja kettőjük között az ellenségeskedést, nehogy a lány rendkívüli szépsége elkápráztassa?

Képtelenség! Hiszen ő Wrothston hercege, aki ura cselekedeteinek. Igaz, kívánja a lányt. Na és? Elegendő felidézni néhány bosszantó tulajdonságát, s máris tisztán látja: legfeljebb annyi időt tudna eltölteni vele, amennyi a szeretkezéshez kell Nem vitás, ha szenvedélyét kielégítette, a lány megőrjítené... Máris azt teszi.

Ám a vonzódás erős és tagadhatatlan, ezért vigyázott, nehogy Megan Leightonék bálján rávillantsa lehengerlő mosolyát, így is gyönyörű volt abban a zöld báli ruhában, a hozzá illő dominóálarccal, amelytől az egész jelenség olyan titokzatos lett. Kénytelen volt arra összpontosítani, amiért odament, pedig legszívesebben a karjába kapta és szenvedélyesen megcsókolta volna. Az ördög vigye Freddyt! Pont akkor kellett neki felbukkanni, s így még egy csókot sem tudott Megan tói rabolni, mielőtt a lány erkölcsös haragjában megpukkad vagy arcul üti őt.

Az viszont szerencse volt, hogy Freddy következett akkor a táncban. Vajon csakugyan táncoltak ezután, vagy Megannak teljesen elment a kedve az egésztől? Freddy persze tudja, hogyan kell eloszlatni egy fiatal hölgy haragját. Azt is tudta róla, hogy gátlástalanul elcsábítja a szüzeket is, ha azok elég szépek. Nyomorult képmutató. Hogy feldühödött, amikor az a kis hazug húgocskájaazt állította, hogy gyereket vár Devlintől!

Pontosan emlékezett arra az istenverte napra. Mint rendesen, betoppant Freddy londoni palotájába, hogy együtt menjenek a klubba vacsorázni. Freddy egyik alapvető tulajdonsága az volt, hogy mindig elkésett. így hát Devlin bekullogott a dolgozószobába, hogy ott megvárja. Am utánament Sabrina Ri– chardson is, tizénnyolc éve teljes vértezetében, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kipróbálja rajta női varázserejét. Leg–alábbis Devlin így gondolta, amikor a lány leplezetlenül flörtölni kezdett vele.

Tulajdonképpen mulattatta a dolog. Freddy több mint tíz éve a legjobb barátja, s Freddy húgát is varkocsos kora óta ismertem. Temérdek pajtásával együtt Sabrina akkoriban hírhedt csínytevő volt. Rossz tréfáikat Devlinen is gyakran kipróbálták, s így a férfi aligha lett Sabrina rajongója. Inkább az ellenkezőjét mondhatjuk: ki nem állhatta a csitrit.

Devlin azonban tisztességes férfi. Úgy vélekedett, Sabrina félnőtt, fiatal, s ráadásul szép hölgy lett. Elhatározta, bizalmat előlegez neki; feltételezi, hogy kinőtte ifjúsága rossz szokásait, amelyek miatt annak idején elkerülte őt. Tulajdonképpen az utóbbi években alig látta őt, amíg Sabrina iskolába járt.

A lány alaposan megváltozott külsejében is és modorában is. Inkább szelíd, mint hangoskodó; inkább kacér, mint nyelv– öltögető bakfis. A vihogása azonban a régi. Úgy látszik, reménytelen próbálkozás azt remélni, hogy a bakfisok kinövik ezt a bosszantó hangadást.

Aznap azonban Sabrina mindössze egyszer vihogott, s így elviselhetőnek tűnt. Devlin inkább azon gondolkodott, vajon mi a célja ezzel a kihívó viselkedéssel.

Igaz, Sabrina még tizennégy éves korában bejelentette neki, hogy őt választotta férjül. Devlin, aki egyáltalán nem vette komolyan ezt a bejelentést, mérgesen ráförmedt. Mire ő, mármint Sabrina, eladó sorba kerül, addigra ő, azaz Devlin, már régen nős férfi lesz. S ez így is történt volna, ha nem kapja rajta menyasszonyát, amint kocsisával szeretkezik... méghozzá hintóban. Ám ez egy másik történet.

Devlin szerint Sabrina már nem is emlékezett erre a gyerekes bejelentésre, ám aznap, ott Freddy dolgozószobájában egyre közelebb húzódott Devlinhez, s váratlanul a nyakába ugrott és megcsókolta. Aljas támadás volt ez, később azonban, amikor utánagondolt, rájött, hogy a lány az egészet kitervelte, csak arra várt, hogy meghallja Freddy közeledő lépteit a folyosón.

62

Freddy éppen a csóknál pillantotta meg őket, amikor belépett a szobába. Hogy megadja a módját, Sabrina – körülbelül öt másodpercig – zavartnak látszott, amiért „rajtakapták”. Ezután visszabillent szerepébe és sírva fakadt.

Freddy, aki éppúgy nem tudott ellenállni a női könnyeknek, mint Devlin, megpróbálta vigasztalni húgát. Mit számít egy csók? O maga nincs felháborodva, legfeljebb azon csodálkozik, hogy kivel csókolózott Sabrina.

Ekkor a lány megmagyarázta, miért sír. – Nem akar elvenni! – visította. Freddy válasza ugyanaz volt, ami Devliné lett volna. – Miért is venne? – kérdezte okosan,– bár

kissé kimérten.– Az ilyen fiatal hölgyek nem az esetei. – Azt te csak gondolod! Nagyon is az esete voltam, amikor felcsinált. Most pedig, amikor

feleségül kellene venni, már nem vagyok az esete? – .Állapotos vagy? – Freddy mindössze ennyit értett az egészből. Devlin azonban bőbeszédűbb volt. – A nyavalya csinálta föl. Most már, itt tartasz a vicceiddel, Sabrina? Elég rossz ízlésre vall A lány nem átallott a szeme közé nézni. – Hogy mondhatsz ilyet? Te is tudod; hogy nem vicc.

Elcsábítottál. Elhitetted velem, hogy feleségül veszel, most pedig cserben hagysz. Csinálj valamit, Freddy!

És Freddy csinált. Egyetlen ugrással Devlinnél termett és ököllel állon vágta. Amíg Devlin megpróbált a földről felkec– meregni, dühödten így kiabált rá: – Hogy tehetted? Pont a húgommal!

Egy ujjal sem nyúltam hozzá! Az előbb is csókolóztál vele! Ő csókolt engem, te hülye, s az egészet temiattad csinálta. Nem is tetszik nekem a húgod. Akkor bezzeg tetszett, amikor elcsábítottad. Most aztán tessék elvenni! – Veszi a nyavalya! – Dehogynem, vagy elküldöm hozzád a segédeimet. Ezt a család becsületéért amúgy is meg

kellene tennem. – Egek ura! – mondta Devlin kétségbeesve. – Hazudik a húgod. Ha tényleg terhes, amit nem

hiszek, akkor valaki más a gyerek apja. – Ez az utolsó szavad? Most már Devlin is dühös volt. – Igen, a francba! – Akkor várhatod a segédeimet. Nincs más választásom, kénytelen vagyok megölni téged. Devlin csak azért nem nevetett, mert Freddy olyan dühös volt, hogy nem értékelte volna

közlése iróniáját. Mindketten tudták hogy pocsék lövő, Devlin viszont jól bánt a fegyverrel, így hát otthagyta őket abban a reményben, hogy Freddy lecsillapodik, meggyőződik húga vádjainak képtelenségéről és eljön, hogy bocsánatot kérjen.

Freddy azonban nem csillapodott le. Szó sincs róla. Úgy látszik, Sabrina közölt vele néhány részletet, hogy hihetőbbé tegye meséjét, s heves vérű bátyja csakugyan elküldte másnap a segédeit. Devlinnek nem volt ínyére, hogy legjobb barátját a párbajtéren lássa viszont, s így „nem volt otthon”. Nem tudta fogadni a segédeket, hanem elrejtőzött Sherring Crossban, hogy időt adjon Freddynek. Remélte, előbb– utóbb csak észre tér. Azok az átkozott segédek azonban Sherring Crossba is utánamentek, s amikor ott sem fogadta őket, valahogyan bejutottak nagyanyjához. így Devlin kénytelen volt elmesélni az egész nevetséges ügyet.

Wrothstqn hercegének özvegye azonban egyáltalán nem nevetett a dolgon. – Világos, nem lőheted le a fiút – mondta komolyan. – Magam is kedvelem őt.

Tudom, Herci, de remélem nem akarod, hogy gyávának higgyenek? Pedig ez lesz, ha azok a nyomorult segédek rájönnek, hogy itt vagyok.

Hát ne legyél itt. Ha emlékszel, én magam javasoltam, hogy menj el valahová, miután szakítottál Marianne– nal. Te azonban váltig állítottad, hogy nem tőrt le az eset, és nem akartad abbahagyni a munkádat csak azért, mert a lány félrelépett.

63

Továbbra is fenntartom... Nem érdekes, kedves fiam – vágott közbe az özvegy hercegnő. – Tudomásom van arról, hogy

Marianne széltében– hosszában azt híreszteli, hogy ő a sértett fél. – Biztos úgy érzi, hogy egy kis félrelépés még nem ok az eljegyzés felbontására. – Ne törődj azzal, mit érez. O is elég bőbeszédű ebben az ügyben. Te pedig a mai napig nem

hoztad nyilvánosságra az igazságot. – Tegyem tönkre a jó hírét? Ezt már megtette ő, de ez mellékes. A lényeg az, hogy abbahagyja á te gyálázásodat, ha eltűnsz.

Most, hogy kedves Freddy barátunk a fejébe vette, hogy kilyukasztja a bőrödet, nem halogathatod tovább ezt a dolgot. A Lordok Háza meglesz nélküled, neked azonban még sokáig szükséged lesz a testi épségedre. Ezért el kell tűnnöd, fiú. Ragaszkodom hozzá.

Az országból nem utazom el, Herci, akármit mondasz is. Nem óhajtok még egyszer tengeribeteg lenni, inkább pusztuljak el Freddy keze által. Vagy inkább bizony isten agyonlövöm őt, mielőtt...

Erről szó sincs, senki nem mondta, hogy utazz el az országból. Keresünk neked valami csöndes helyet, ahol nem ismernek. Más néven, valamilyen egyszerű foglalkozással eltűnsz egy időre. Hagyj gondolkozni kicsit ezen a dolgon.

Még aznap este a vacsoránál Herci közölte vele úticélját. Amikor meghallotta; Devlin hahotára fakadt. – Arról volt szó, hogy eltűnök, nem arról, hogy élve eltemetem magam.

Nem árt neked egy kis bujkálás vidéken, Sőt, kifejezetten jót tesz. Rád fér egy kis pihenés. Ez nézőpont kérdése. – Jő, akkor fogadjuk el az én nézőpontomat. Csak pár hónapról van szó. Addigra Marianne

remélhetőleg megenyhül, Freddy pedig kiházasítja a húgát... Vagy kiderül, hogy a lány hazudott, nemcsak veled kapcsolatban, hanem a gyerekről is. Sejtésem szerint ez az igazság.

De lovászfiúnak menjek, Herci?! Próbálj visszaemlékezni, mikor találkoztál utoljára lovász– fiúval? Ezek szinte láthataüanok,

annyira beolvadnak a cselédségbe. Devlin hajlandó volt mindent elfogadni, csak ezt a foglalkozást nem. Még a barátság kedvéért

sem tudott beletörődni abba, hogy trágyát hordjon valahol egy istállóból. Azt azonban, nem bánta, ha lovakkal kell dolgoznia, de legyen valami kis tekintélye..

Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy ez a kis vi– déki üdülés ilyen kudarcokhoz és nehézségekhez vezet, ame– lyeknek semmi köze ottani tartózkodásához. Igaz, azt semtudta elképzelni, hogy valaha is találkozik ilyen szép lánnyal,mint Megan.

Huszonegyedik fejezet Devlin miatt Megan egész nap pocsék hangulatban volt Még a reggeli lovaglást sem élvezte,

pedig mennyire készült rá! Megint alul maradt a szócsatában. S meg se csókolták! Nem vitás, ez a menet megint Devliné volt.

(„Szóval szeretted volna, hogy megcsókoljon?” „Mit gondolsz?” ,Akkor miért vagy most úgy oda?” „Ha meg akarja tenni, hát tegye meg. En nem provokálom.” „Es mi a véleményed az első csókról?” „Az más volt, akkor még nem tudtam, hogy ilyen hatással vagyok rá. De ha ma reggel

kiabálok, miután előre figyelmeztetett, ez aztjelentette volna, hogy akarom a csókját, igaz? S azt semmiképpen nem akarom, hogy tudja, mennyire szeretném, ha megcsókolna.

„Nem értem, miért nem. Éz volna pedig a legrövidebb útja a dolognak.”

64

„Egy olyan férfival, aki fél éjszaka azon töri a fejét, hogyan találhatna ki új sértéseket nekem? El tudom képzelni, hogy viselkedne azután, ha tudná, hogy esetleg kívánom a csókját.”

„Semmi »esetleg«. Most mondtad, hogy kívánod.” „Rendben van, újra átgondolom a dolgot.”) Mint újabban mindig, Megannek lelkiismeretével folytatott párbeszéde inkább bosszantó volt,

mint hasznos. Amióta Devlin személye és állandó gerjedelmes célozgatása felkeltette Megan kíváncsiságát, a józan ész egyre gyakrabban vesztett csatát. Most is, az az állítólagos óvatos belső hang minden volt, csak óvatos nem, s kíváncsiságát is kellemesen borzolta az a gondolat, hogy hagyja megtörténni a dolgokat... Legalábbis részben.

Nem vitás, újra érezni akarta azt a kellemes izgalmat, amely akkor fogta el, amikor Devlinnel csókolózott. Sőt, ennél többet is akart, bár ez a „több” sűrű homályba burkolózott, számára csupa ismeretlen. Mégis – legalábbis némelykor – Megan merésznek érezte magát. A józan ész természetesen nem maradt végleg alul. Tudta, hova vezethet az a csókolózás, amelyre készül. Szeretkezéshez, lánysága elvesztéséhez. Bosszantó volt tudni valaminek a végét és a kezdetét, s ugyanakkor semmit nem tudni arról, ami a kettő kőzött van. Sőt, mi tagadás, a végéről is keveset tudott. Mégis, úgy vélte, majd kellő pillanatban megállítja Devlin szerelmi tanfolyamát. Mielőtt túl sokat tanulna tőle.

(„Úgy tudom, neve is van ennek. Elég csúnya neve.” „Lehet, hogy van, de én nem ismerem.” „Dehogynem, csak szégyelled bevallani.” „ „Pont most kezdesz erkölcsös lenni?” „Szó sincs róla, de nem veszed figyelembe Devlin érzéseit. Minden utat végig kellene járni

vele, te pedig már most elhatározod, hol fogsz megállni.” „Ez azért van, mert meg akarom várni, amíg férjhez megyek. Ez az elhatározásom végleges.”) Még mindig ilyen furcsa, kettős hangulatbari volt, amikor este kiment az istállóhoz. Lelkének

egyik fele még mindig habozott, vajon helyes dolog– e rávenni Devlint, hogy újabb leckét adjön rjeki csókolózásból (és egyebekből), míg lelkének másik fele mohón, túlságosan is mohón, várta a találkozást. Lelkének első fele szinte lebéklyózta, mondván, várjunk addig, amíg Devlin bezárja az istállót és lefekszik. így a terv meghiúsul ... legalábbis mára. Lelkének másik része azonban szinte futott, azt remélve, hogy még nincs késő. Mindketten tévedtek: Devlin éppen akkor vágtatott ki Cézár hátán az istállóból, amikor Megan odaért.

Mi a fene, gondolta Megan, s csodájkozva bámult a férfi után, aki meg sem állt. Láthatóan annyira el volt foglalva gondolataival, hogy észre sem vette őt. Miután komoly küzdelmet folytatott saját lelkiismeretével, hogy egyáltalán ideérjen, Megannek most szörnyű csalódás volt látni, amint a zsákmány eltűnik az éjszakában. Vajon hová megy ilyen késő este?

Azonnal több válasz is eszébe jutott. Talán egy másik nővel találkozik. Esetleg arról van szó, hogy elege van Megan zaklatásaiból, és titokban másik munkahelyet keres. Az is lehet, hogy ő az útonálló, aki éppen arra készül, hogy újabb, gyanútlan éjszakai utasokat raboljon ki.

Megan egyszerűen azért fogadta el az utóbbi magyarázatot, mert az első kettő sehogy sem volt ínyére. S ez logikusan is hangzott. Csakugyan, azóta történtek rablások a környéken, amióta Devlin megérkezett. Az időpont is nagyon alkalmas ilyen sötét tervek megvalósításához. S Devlin ezúttal nem viselt olyan finom, fehér inget, amelyet úgy kedvelt, s amelyet aligha engedhetett meg magának... Kivéve, ha bűntény útján jut pénzhez, ami immár nyilvánvaló. Éjszaka pedig könnyen észreveszik ezt a fehér inget, azért volt most Devlin sötét ruhában.

Villámgyorsan elhatározta, hogy utána megy, de arra is hamar rájött, hogy csak akkor érheti utol, ha nem nyergeli fel Sir Ambrose– t. Megrémítette őt az a gondolat, hogy szőrén ülje meg lovát, s már– már otthon maradt, hogy bevárja Devlint. így persze nem tudná rábizonyítani, hogy bűnös úton járt, miután a zsákmányt útközben akárhol elrejtheti, s valószínűleg el is rejti. Ez el is döntötte a kérdést, ugyanis Megannek szüksége volt valamire, amivel sakkban tarthatja ezt a pökhendi fickót. Ez a gondolat ellenállhatatlan kísértéstjelentett. Ilyen helyzetben bármit követelhet tőle, megfelelően helyre teheti, megalázhatja, véget vethet majd sér–tegetéseinek.

65

Máris Sir Ambrose– hoz szaladt, s csupán a rövid kantárt ragadta meg, ugyanis szőrén ülni a lovat még csak hagyján, de életveszélyes volna irányítás nélkül hagyni ilyen telivért, mint Sir Ambrose. Ez a kis időveszteség azonban bajt okozott. Amikor kiért az útra, Devlin már eltűnt.

Megan azonban pusztán azért nem volt hajlandó lemondani tervéről, mert gyér holdvilág sütött, s körülötte a vidék sötéten és fenyegetően terült el. Abban az irányban indult el, a Thackeray– birtok felé, ahol a korábbi rablások történtek. Most, hogy jobban belegondolt, eszébe jutott, hogy mindig Thackeray–ék vendégeit rabolták ki, s a rablásra is olyankor került sor, amikor a vendégek Lady Ophelia valamelyik estélyéről mentek hazafelé.

Majdnem elnevette magát, amikor elképzelte, mennyi bajt okoz ez a rabló a vén baltaképűnek. El is mosolyodott. Lady O. biztos kénytelen elszenvedni, hogy jó pár vendége távol marad emiatt. Legalábbis addig, amíg a rabló kézre nem kerül. Kár, hogy ez Megannek előbb nem jutott eszébe.

Tájékozódási ösztöne helyesnek bizonyult. Pár perccel később mozgást észlelt, egy, puszta árnyéköt, amely éppen eltűnt az úton egy emelkedő mögött. Megan persze nem gyorsított, nehogy utolérje. Miután jól ismerte a terepet, letért az útról, félkörben átvágott a mezőn, és elérte azt a kis erdőt, közvetlenül a Thackeray– birtok előtt, amelyet az út éppen kettévágott.

Útonálló ennél alkalmasabb helyet aligha találhatna, gondolta. Jól elrejtőzhet a lovával együtt, s eltűnhet az erdei ösvények labirintusában... Ha egyáltalán akad valaki a kifosztottak között, aki üldözőbe venné.

Megan is szinte a hátsó ajtón át közelítette meg az erdőt ezeken az ösvényeken. Kellő távolságban maradt az úttól, nehogy Devlin vagy áldozatai észrevegyék. O ugyanakkor hallhatta az esetleg közeledő kocsit. Nem mintha azt remélte volna, hogy ilyen szerencsés lesz, és éppen az orra előtt zajlik le a rablás, bár úgy döntött, hogy körülbelül az erdő közepén helyezkedik el. Még így is arra számított, hogy jó darabon követnie kell majd az áldozatot, mielőtt valami izgalmas dolog történik... ha történik egyáltalán.

Hétköznap este volt, s Lady O. inkább hétvégeken adott nagy estély eket, kivéve, ha tartós vendégei voltak. Ilyenkor minden este összejött valamilyen parti. Elvégre Lady O. volt a környéken az első számú háziasszony. Ami azt illeti, kisebb összejöveteleket hétközben is rendezett, akár voltak szállóvendégei, akár nem. De az útonállónak egy– két áldozat is elég ahhoz, hogy megtömje a zsebeit.

Úgy döntött, hogy vár, Sir Ambrose– t kipányvázta, s kissé közelebb ment az úthoz. Az erdő szinte áthatolhatatlan sötétjéhez képest az utat most elég tisztán látta.

Megan nem unatkozott, pedig már jó egy óra eltelt, és még mindig nem történt semmi. Szörnyen élvezte, ahogyan elképzelte, amint rajtakapja Devlin t és gyalázatos tettét arra a csinos fejére olvashatja.

Egyszer csak zajt hallott, s még közelebb ment az úthoz. Odáig, hogy láthatta a közeledő kocsi lámpájának hunyorgó fényét; A kocsis nem volt túlságosan éber, talán beszívott egy kicsit, amíg gazdája odabent szórakozott. Megan számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaért a jármű. Közben eldöntötte, hogy jobb lesz, ha gyalogosan, a fak között követi a kocsit így is tett, s közben lépteit számlálta, hogy visszataláljon lo–vához. Az erdő széle azonban a vártnál hamarabb feltűnt, s Megan – ezen az estén immár másodszor – szörnyű csalódást érzett. Pár pillanat múlva a kocsi kiér a biztonságos nyitott terepre. A fenébe! Devlin vagy elengedi ezt, vagy...

– Állj! Ide a pénzt és ékszereket! Megan szíve a torkában dobogott. A férfi éppen az ő oldalán lépett ki a fák közül, hogy

leállítsa a kocsit. Álig három– négy méterre volt tőle. Megan pár pillanat múlva éppen beléje botlott volna. S ha nem téved, a bandita pisztolyt lóbál a kezében, így adva nyomatékot az iménti parancsnak.

A kocsi csakugyan megállt, utasai azonban vonakodtak engedelmeskedni, ám Megannek még több időre volt szüksége, hogy megnyugodjék. Szörnyű félelem fogta el, amikor meghallotta ezt a kissé éneklő hangot. Éneklő?

A nyomorult úgy látszik, elváltoztatja a hangját. Mindenesetre a hangjánál alaposabb bizonyítékra van szüksége. Arra gondolt, azonnal leleplezi, amint végzett a rablással. De hogyan?

66

Semmiképpen nem akarta áldozatai előtt leleplezni. Akkor nem tudná később sakkban tartani. Egyszerűen letartóztatnák, s ezt semmiképpen nem akarta. Ezen meg is lepődött magában.

Arról van szó persze, hogy Devlin még megtaníthatja pár dologra, s erre aligha kerülhetne sor, ha tömlöcbe zárnák. De csakugyan ezért nem akarja, hogy letartóztassák?” Az időpont nem volt alkalmas arra, hogy saját indítékait vizsgálja – különösen, miután nem tudta, hogyan akadályozza meg Devlint abban, hogy elvágtasson Cézár hátán, miután végzett. Úgy döntött, mindenesetre közelebb megy és mindenre felkészül.

Ezt mégis tette, s így tisztábban hallotta, mi történik, bár éz nem volt valami sok. Áz utasok halkan morogtak, Devlin „pedig gonoszul kuncogott. Láthatóan élvezte, hogy a hatalmában tartja őket.

Pár pillanat múlva azonban elfogyott a türelme, – Dobáljanak mindent a főidre, de gyorsan. Utána mehetnek tovább. De igyekezzenek, különben kedvem támad egy kicsit célba lőni a pisztollyal.

– Ezt nem ússza meg szárazon. – Dehogynem! Vagy talán te akarsz megakadályozni, tök– fej? A válasz nemleges volt. Megant határozottan bosszantotta Devlin kötekedő viselkedése. Nem

elég, hogy kirabolja szegényeket, még gúnyolódik is? Elhatározta, hogy ezt azonnal közli is Devlinnel, amint kettesben maradnak. S miután a férfi a

zsákmányt a főidre dobatta, s ennek összeszedéséhez le kell szállnia a lóról, Megannek nem kell attól tartani, hogy rögtön utána elvágtat. Bőven lesz ideje leleplezni őt, amikor a kocsi már elment. S ez éppen meg is történt.

Mindketten megvárták, hogy a kocsi már messze járjon, ám amikor Devlin leszállt a lóról, s Megan egy lépést tett előre... Abban a pillanatban valaki előbújt az út túlsó oldaláról.

Visszahőkölt, szíve újra a torkában dobogott. Ketten vannak? Devlin talán azt a kedves Mr. Browne– t is bevonja bűnös üzelmeibe? A jövevény azonban túlságosan magas volt, nem lehetett Mortimer Browne. S amikor Devlin észrevette, éppúgy meglepődött, mint Megan.

– Uramatyám, megijesztettél. – Ez még semmi, Sanderson. Megnézheted magad, ha nem tudsz erre kielégítő magyarázatot

adni. Megan szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Nem vitás, ez volt Devlin hangja. Mi az ördög? S

most, hogy jobban megnézte a lovat, látta, hogy ez nem Cézár. Olyan sötét volt, hogy ezt eddig nem vette észre? Igaz, ha tudta volna, hogy ném Devlin az útonálló, itt sem maradt volna.

Ez kiderült Sanderson válaszából. – Te vagy az, Devlin? Uramatyám, mit csinálsz te itt? Nem vagyok itt – felelte Devlin bosszúsan. – Nem is voltam itt soha. Nem láttál, világos? Persze, persze – felelte gyorsan Sanderson, s levette a kendőt az arcáról, majd a zsebébe dugta.

– Remélem, te sem láttál engem. Nincs ilyen szerencséd, fiú. Most pedig halljuk a magyarázatot. Az útonálló vállat vont, megpróbálta könnyedén felfogni a dolgot. – Egy kicsit szórakoztam... – Az útonállás nem szórakozás, te tökfej. Mondj valami jobbat! Hát az a helyzet, hogy az utóbbi időben rosszul mennek a dolgaim. Az az igazság, hogy kellett

a pénz. Az nem jutott eszedbe, hogy apádtól kérj? Úgy tudom, a gróf nem zsugori. Dehogynem, csak olyan átkozottul messze van, én meg itt ragadtam, a wedgwoodi grófnő

egyik leányának udvarlok. Éppen apám küldött ide. Azt mondja, ideje, hogy megállapodjam, így hát mit tehettem? írtam neki, de még nem válaszolt Thackeray– éknél lakom, s az a nyomorult háziasszony kötelességének érzi, hogy minden áldott nap „londoni mulatságokkal” szórakoztasson. Tudod, mit jelent ez. Már az első hétvégén elvesztettem a kis pénzemet. Az ördögbe is! Mégsem mondhatom meg Lady Opheliának, hogy csóró vagyok, amikor az egyik lányát akarom megszerezni.

A szerencsejátékon kívül találhattál volna más „mulatságot” is. Ezt feltétlenül javaslom, ugyanis a mai nappal véget ért útonállói pályafutásod.

67

Pedig úgy élveztem! Remélem, nem akarsz velem vitatkozni, fiú?! Ebben a kérdésben alig burkolt fenyegetés volt, s így Megan nem csodálkozott, hogy

Sanderson sietve megnyugtatta Dev– lint. – Á, eszembe se jutott Mindent visszajuttatsz ezeknek a derék embereknek, amit elloptál tőlük. De ez lehetetlen! Szó sincs róla. Megértetted? De az a helyzet, hogy már nincs minden nálam. Az ékszerek még megvannak, de tegnap este is

játszottunk, s a szerencse még mindig nem szegődött mellém. Mennyi kell? Nyolcvan font. Devlin rosszallásának adott kifejezést, miközben a zsebébe nyúlt, s egy csomó bankjegyet vett

elő és Sandersonhoz vágta. A fiatalember hálásan összeszedte, miközben Megan azon álmélkodott, honnan van egy közönséges lótenyésztőnek ennyi elszórni való pénze.

Ezt és a többit még ma este eljuttatod a vizsgálóbíróhoz. Hagyj ott üzenetet is, amelyben kijelented, hogy megbántad, amit tettél. Van valami akadálya?

Nincs, még ma este elintézem. — Nagyon helyes, ha ugyanis nem jut el hozzám a hír a pletykák csatornáján, hogy a rabló minderit visszaadott – mindent! érted? – akkor elmegyek

apádhoz. Nem szívesen teszem, s neki sem lesz ínyére, amit hall, ami pedig az eredményt illeti ... Nos, azt a fantáziádra bízom. Azt hiszem, megértettük egymást, ügye?

– Persze. Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam neked. Esküszöm, nem fordul elő többet... Én...

Nem fejezte be a mondatot, ugyanis Devlin éppoly zajtalanul, amint mégjelent, eltűnt a bokrok között. Megan sem várt tovább, hanem visszament Sir Ambrose– hoz. Közben azonban a gondolat nem hagyta nyugodni. Miért fél egy gróf fia ennyire egy közönséges lótenyésztőtől?

Huszonkettedik fejezet Egész úton hazafelé Megan ezen a különös párbeszéden gondolkodott, amelyet Devlin és az

ideiglenesen útonállóvá vedlett ifjú gróf között hallgatott ki. Nem vitás, Lord Sander– sonnak számos alkalma lehetett, hogy ismerje Devlint.Ezek közül a Sherring Cross– i istálló legkézenfekvőbb. Pusztán az a tény azonban, hogy Devlin Wrothston hercegének dolgozott, még nem magyarázza, miért viselkedett olyan tisztelettudóan a fiatal gróf. Sandersonnak alaposan helyre kellett volna tennie Devlint. Meg is kellett volna fenyegetnie de a valóságban az ellenkezője történt.

Az a fenyegetés persze, hogy felkeresi a fiú apját, nem maradt hatástalan, ám erre csak később került sor. Meglehet, Sanderson azt hiszi, hogy Devlin még mindig Sherring Cross– ban dolgozik, s elmondja ezt az esetet a hercegnek. Végül is a fiatal gróf csakugyan meglepődött, hogy Devlint itt Devon– shire– ben találja. Azt is el kellett ismernie, hogy Devlin, lótenyésztő ide, lótenyésztő oda, tekintélyt parancsoló jelenség, s ha akarja, kifejezetten félelmetes tud lenni. Ezt Megan a saját bőrén tapasztalta.

Ennek ellenére volt valami ebben a beszélgetésben, ami egész hazáig fúrta Megan oldalát. Sanderson az első pillanattól kezdve tisztelettudóan beszélt Devlinnel, mintha Devlin volna a helyzet ura. Mintha szerepet cseréltek volna: Devlin volna az úr, Sanderson a szolga. Ennek pedig semmi értelme. Akármilyen régóta dolgozik is valaki egy hercegnél, akkor is cseléd marad. Rendben van, kialakulhatnak benne bizonyos fensőbbséges vonások, de akkor is tudnia kell a helyét, különösen egy főrend társaságában.

68

(„Már megint sznob vagy.” „De igazam van.” „Azon dühöngsz, hogy kiderült, nem ő az útonálló.”) Ez igaz volt. Megan csakugyan alig várta, hogy sarokba szoríthassa a fickót. Most viszont

alighanem ő kap szemrehányást majd, amiért ilyen istentelen órában kilovagolt. Az ördög vigye el! Miért nem tud a fickó rendesen, cseléd módjára viselkedni ahelyett, hogy gazdáit vonja kérdőre?

(„Már megint?” „Csak felkészülök lélekben arra, hogy egy zsarnokkal találkozom.” „Devlin nem zsarnok. S arra nem gondoltál, hogy az ilyen kioktatás rendszerint azoktól jön,

akik aggódnak érted?” „Haha!” „Mindenesetre legjobban teszed, ha valamilyen jó magyarázatot találsz erre az esti

kiruccanásra. Vagy meg akarod mondani az igazat?” „Tudod, hogy az nem megy. De talán még nem lesz otthon, s akkor beosonok Sir Ambrose–

zal az istállóba és eltűnök, mielőtt észrevesz.” „Ezt nem remélném. ) Megan erre nem is számított, s a férfi csakugyan már ott állt az istállóban, csípőre tett kézzel.

Ilyen komor tekintetű férfit Megan talán még soha nem látott. Lélekben kezdett felkészülni arra, ami rá vár.

– Már vissza is jött? – vágott a dolgok elébe. – Meg akartam kérni, hogy kísérjen el ma este, de sehol nem találtam.

– Hova kellett volna elkísérjem? Apám egyik bérlője rosszul van. Már délután meg akartam látogatni őket, hogy megnézzem,

nincs– e valamire szükségük. De más dolgom volt és megfeledkeztem róla... Úgy gondoltam, jobb későn, mint...

Butaság, merő butaság – mondta a férfi, miközben leemelte Megant Sir Ambrose– ról. – És ráadásul nyereg nélkül! – tette hozzá, amikor meglátta a ló csupasz hátát. Újra Megan– re pillantott. – Képes volt nyereg nélkül lovagolni?

Megan némán felnyögött. Teljesen megfeledkezett erről, de a bátorság bevált. Devlin már nem nézett rá olyan szigorúan, ezért ebben a szellemben folytatta.

– Ezt úgy mondja, mintha még soha nem lovagoltam volna nyereg nélkül – vágott vissza. – Megnyugtathatom, egyáltalán nem nehéz. Nem is értem, miért csinál ebből ilyen ügyet. Pontosan ezért szerettem volna, hogy elkísérjen: el akartam kerülni ezt a vitát, hogy örökké beleavatkozik a dolgaimba.

Valójában nem volt szükségem a kíséretére, ugyanis végig a birtokunkon voltam. De ha már így kérdezősködünk egymástól, maga hol járt?

– El akartam kapni egy rablót. Erre a beismerésre Megan nem számított. – És sikerült? – Nem – hazudta a férfi. Megan tudta, hogy Devlin hazudik, de ha ezt megmondja neki, akkor kiderül, hogy követte őt.

– Kár. Ha elfogják, talán nem avatkozik bele többet a dolgaimba. – Például abba, hogy hol mászkál késő éjjel? Ezt kétlem. Ideje, hogy valaki végre illemre tanítsa

magát, s azt hiszem, ez a pillanat a legalkalmasabb. Megragadta a lányt és a tuskóhoz húzta. Megannek tátva maradt a szája, szeme hitetlenkedve

bámult. Szinte lebénult, miután pontosan tudta, mire készül a férfi. – Álljunk meg, Devlin! Csak nem fog... Csendőrkézre juttatom. Elintézem... A férfi a fatuskóra ült, s Megant máris keresztbe fektette a térdén. A lány már éppen visítozni

készült, amikor megszólalt: – Tőlem üvöltözhet, kölyök. Legfeljebb közönsége is lesz. Ez tökéletesen igaz volt, visításról tehát szó sem lehetette Megan összeszorította a száját. Ha

megöli is, akkor is néma marad. De biz isten, a fickó ezt még megbánja! Ha addig él is, ezt visszaadja neki valahogy, s ezután...

69

Az első találkozás a férfi tenyerével kellemes meglepetés volt. Nagyot puffant ugyan, de valójában nem fájt. Persze, elfeledkezett róla, hogy vastag lovaglószoknya ván rajta. Hát csak erőlködjön Devlin, ő nem szól neki! Igaz, ez még csak az első ütés volt. Mire, elég sokára, Devlin befejezte, a vastag gyapjúból mintha vékony selyem lett volna, s Megannek elment a kedve a nevetéstől. Iszonyúan feldühítette, hogy a férfi ezt merészelte vele.

Amikor Devlin talpra állította őt, gondolkodás nélkül feléje sújtott az öklével... De célt tévesztett. Mintha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy szétrobbanjon a dühtől, még azt is észrevette, hogy a férfi szája gúnyos mosolyra görbült. Ez a fickó jót mulatott az ő tehetetlen haragján.

– Maga a legrémesebb alak, akit valaha is láttam! – mondta szinte kiabálva. – Sok ilyet látott? A férfi szenvtelen hangja megállította Megant, s őszinte érdeklődéssel megkérdezte. – Hát

magáról minden sértés lepereg? – Miért lennék megsértve? – fejtegette. – Maga csupa he– veskedés, kölyök... Kivéve, amikor a

karomban tartom. Olyankor csak forró. Megan nem hitt a fülének. – El van bocsátva! Ki van rúgva! Tönkreteszem! A férfi ez utóbbi megjegyzésnél kissé felhúzta szemöldökét.— Ábrándozunk? Nagyon jól tudja, mire gondolok. Csakugyan. Maga szól az apjának, vagy én beszéljek vele? Megan egy pillanatig gondolkodott és belátta, hogy a nyomorult már megint győzött. Senkinek,

még apjának sem beszélhet erről a megalázó élményről. Miért nem hagy engem békén? – kérdezte fájdalmasan. Hogyan? Visszavonulni a csatából? Otthagyni a harcteret? Erre ne is gondoljon, kislány. Ettől a képtelenségtől Megan olyan dühös lett, hogy körülnézett, hátha talál valamit, amit a

férfihoz vághatna. Devlin azonban kitalálta a gondolatát, felállt a tuskóról, és Megan vállára tette a kezét.

– Ma reggel komolyan figyelmeztettem, hogy ne csináljon ilyen ostoba és veszélyes dolgokat – mondta minden gúnyolódás nélkül. – Ezzel á fenekeléssel a figyelmeztetést támasztottam alá, de úgy látom, azt is meg kell mutatnom, mi történik az olyan könnyelmű fehérnépekkel, akik illetlen órákon kószálnak.

A férfi szándéka nyilvánvaló volt, s ettől Megan visszahőkölt. Csak nem akarja őt éppen most megcsókolni? De a férfi már meg is ragadta, magához húzta, fejét hátrahajtotta, és szája Megan vonakodó ajkára tapadt, mielőtt az egy szót is szólhatott volna.

Amikör azonban Megan rájött, hogy a férfi tulajdonképpen az ő kezére játszik, mert azt hiszi, hogy most jól megleckézteti, de nem tudja, hogy ő éppen erre a leckére várt, merevsége felengedett, s hirtelen különös, szédítő érzés örvényében érezte magát. A férfi közelebb húzta magához, ettől Megan kellemes érzése fokozódott; szaporábban vert a szíve, gyorsabban szedte a levegőt és furcsa, csodálkozó érzés vett rajta erőt. Milyen kellemes ez, ahogyan hozzátapad a férfi teste! Ki hitte volna?

De a lecke még nem ért véget, s Megan azt kívánta, bárcsak örökké tartana. Amikor a férfi abbahagyta a csókolást, Megan azt hitte, vége, de ekkor Devlin ajka végigsúrolta

arcát, egészen a füléig. Ettől megint roppant kellemes érzés fogta el, szinte lúdbőr– zött a háta. – Tanítson meg – lihegte, miközben a férfi ajka lassan lefelé haladt a nyakán. – Mire? – A csókolózásra. – Devlin felnyögött, s fejét a lány vállára támasztotta. – Nem szeretném, ha megtanulná. Hát ez nem volt szép tőle, gondolta Megan méltatlankodva. – Miért nem? Már így is alig bírom türtőztetni magam. Akkor engedjen el.

70

Devlin felemelte a fejét és olyan áthatóan nézett Megan szemébe, hogy a lány megremegett. – Még nem. Most megmutattam, mi történhet olyan lányokkal, akik éjszaka egyedül kilovagolnak. Befejezem ezt a leckét akkor is, ha belehalok.

Már megtanultam a leckét. Még nem. – A férfi keze Megan mellére feszült. A lány lélegzete elakadt. Soha nem gondolta, hogy egy ilyen egyszerű mozdulattól ilyesmit

érezhet. Tudta persze, hogy a férfinak nem volna szabad így hozzáérni, de hát ez is hozzátartozott a leckéhez. Sejtette azt is, hogy ez is benne van abban a „többet”– ben, amit annyira szeretett volna megismerni.

Devlin alighanem arra gondolt, vagy azt remélte, hogy megbotránkoztatja őt, s Megan nem akarta kiábrándítani a férfit. Még képes volna abbahagyni! Ezért behunyta a szemét, nehogy Devlin észrevegye, mit érez. Egyáltalán nem botránkozott meg, sőt! Elképedve tapasztalta, hogy a férfi gyengéd tenyere újabb és újabb érzéseket kelt testének más részeiben is, melle pedig kellemesen bizsereg.

Olyan vágyak ébredtek benne, amelyeket eddig nem ismert. Szerette volna, ha a férfi újra ajkára tapad. Szerette volna ő is megsimogatni a férfit. S mindezt azért szerette volna, mert a férfi is akarta őt; kit érdekel az a vacak lecke, amelyet Devlin szerint megérdemelt?

S igen, már újra itt volt a szája, még szenvedélyesebben, mint az előbb. Kezével megragadta a lány csípőjét és ágyéká–

hoz szorította. Megan nyöszörgött, részint attól a forróságtól, amelyet ő is ágyékában érzett, részint a férfi szorításától. Ettől a hangtól azonban Devlin hirtelen elengedte őt. Megannek pár pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy észrevegye, vége a leckének.

— Megan, én pillanatokon belül hamuvá égek – mondta rekedten, s csakugyan úgy látszott, fájdalmai vannak. – Menjen el innen, amíg lehet.

Nem akart elmenni. Azt akarta, hogy a férfi karja újra ölelje át, a szája... De a józan ész és az „amíg lehet” figyelmeztetés egy pillanatra magához térítette. Még egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett a férfira, amelytől az felnyögött és újra feléje nyúlt, de Megan, mint aki varázslatból ébred, eszeveszetten futni kezdett.

Huszonharmadik fejezet Megan csak másnap látta be (s akkor is csupán gondos önvizsgálat eredményeként), hogy

előző este talán kissé csakugyan könnyelmű volt és megérdemelte a szidást... Természetesen nem az elnáspángolást. Túlságosan az ösztöneire hagyatkozott, amikor Devlin után eredt és megpróbálta kitalálni, hová megy a férfi. Az az igazság, hogy ha Devlin nem indul el a rabló felkutatására, akkor nem lett volna a helyszínen, amikor Megan kilépett a fák közül. Ez pedig azt jelenti, hogy Megan egy vadidegen férfival találja magát szemközt, aki egyáltalán nem ijed ügy meg tőle (mármint Megan tói), mint Devlintől. Ráadásul teljesen egyedül lett volna a sötét országúton, kétoldalt a még sötétebb erdővel.

Nagyon is lehetséges, hogy mindez megtörténhetett volna, amit Devlin állított. Aligha segítette volna ki Megant a bajból az a tény, hogy az útonálló történetesen egy gróf fia, akitől úri viselkedés várható el. Elvégre az a lord, aki útonállőnak csap fel, aligha viselkedik úriember módjára. S az sem segített volna, ha Megan elárulja, ki ő. Elvégre késő éjszaka egyedül, kíséret nélkül kóborolt az úton, miért kellett volna, hogy a férfi higgyen neki?

Bár dühítette őt, de el kellett ismernie, hogy Devlinnek volt igaza. Felelőtlenül, könnyelműen viselkedett, nem számolt a rá váró veszélyekkel. Lúdbőrözött a háta már a puszta gondolatától is, hogy egy idegen úgy bánhatott volna vele, mint Devlin. Arról nem is beszélve Uram Jézus!, hogy komolyan meg is sérülhetett volna.

(„Talán meg kellene mondanod neki, hogy hibáztál és máskor nem teszel ilyet.”

71

„Hogy még fölényesebb legyen?! Különben is, Devlinnek nem volt joga, hogy elfenekeljen. Szólhatott volna apámnak ahelyett, hogy ő bíráskodik. Igaz, nem örültem volna ennek, de ez lett volna a helyes eljárás.”

„Akkor mondd meg neki ezt.” „Azt hiszem, megmondom neki.”) Devlin egész délelőtt nem került elő, pedig ezúttal Megan rendes időben ment le az istállóba.

Miután hazaért a lovaglásból, szándékosan sokáig babrált Sir Ambrose– zal, ám Devlin, még mindig nem mutatkozott. Mielőtt kijött az istállóból, találkozott Mortimerrel, aki – miután Megan megkérdezte – elmondta, hogy Devlin „szörnyű fejfájását” próbálja kialudni. Lehet, hogy a dolog nem volt ilyen komoly, bár Megan úgyis túl sok időt töltött ezzel a gondolattal és elfogta az aggodalom.

Tudta, hogy bármikor érdeklődhet Devlin fejfájása iránt, ha elfogy a türelme és eszébe jut, előző este hogy feldühítette a férfit. Amikor aznap immár másodszor bement az istállóba, Devlint még mindig nem látta, ám Mortimer most is ott volt. Az öreg éppen kivezette az egyik új kancát, hogy megfuttassa.

Megan megállt, hogy megcsodálja a lovat, s egyúttal közönyösnek tettetett hangon megkérdezze: – Mr. Jefferys még mindig nem aludta ki a fejfájását?

Most tart a következő menetnél – kuncogott az öreg. Mi az, hogy „következő menetnél”? – komorult el Megan. Kiürített egy üveg brandyt. Vagy talán kettőt– hármat is. Megant zavarba ejtette ez a közlés.

Devlin leitta magát? S nyilván már tegnap este kezdődött ez nála, azért fájt reggelre a feje. Mortimer mosolyából pedig azt is megértette, hogy ennek a fejfájásnak ő (azaz Megan) az oka. Csakugyan? Izgatta ez a gondolat, hogy miatta egy férfi ivásra adja a fejét. Csakugyan ilyen hatással van rá?

(„Csak ne légy olyan beképzelt! Annak az ivásnak valószínűleg semmi köze hozzád.” „Tudom, de egy pillanatig olyan jó volt elhinni.” „Különben is, nem akarsz találkozni veié, amíg részeg.” Eszem ágában sincs! Épp elég komisz akkor is, amikor józan.” „Ez is igaz, de én nem erre gondoltam. Tudjuk, hogy az ittas emberek mennyire képtelenek

kordában tartani ösztöneiket, s miután a közeledben amúgy is szinte bugyborékolnak az ösztönei...”)

– Értem, értem! – dünnyögte Megan bosszúsán. – Mondott valamit, kisasszony? – Semmi, semmi, Mr. Browne. – Megan sóhajtott. – Elhatároztam, hogy meglátogatom

Tiffany barátnőmet. Ha megengedi, elvinném a kancát. – Természetesen. Legalább nekem nem kell megfuttatnom, s ez az állat nagyon kezes. Csak

kicserélem a nyerget. Megan bólintott, közben azonban szeme az istálló hátsó végénél kalandozott. („Ne is gondolj rá.”) Megan á bűntudattól elpirult. („Téged nem izgat, milyen lehet, amikor részeg?” „Biztosan közönséges.” „Vagy elbambul. Ezt élvezném.” „Ne kísértsd a sorsot!” „Milyen óvatos kezdesz lenni! Ez biztos azért van, mert Tif– fanyhoz készülök. O mindig jó

hatással van rád.” „S rád is. Azt mondja majd, kerüld el az ittas férfiakat.” „Te jó ég, csak nem gondolod, hogy egy szót is szólok erről Tiffanynak?!” „Biztos vagyok benne.”) Megan azonban erről csakugyan nem akart beszélni, különösen most, hogy ilyen zavaros, sőt

szégyenletes érzések dúltak benne. Ám alig volt tíz percig Tiffanynál, amikor kibökte: – Mit szólnál ahhoz, ha rangon alul mennék férjhez?

72

Attól függ, mit jelentene ez a „rangon alul” – mondta Tiffany gyakorlatiasan. Persze csak feltételezve – tette hozzá Megan óvatosan. – Eszem ágában sincs ilyen nevetséges

dolgot... – Szóval, mennyire rangon alul? – Mondjuk, hogy közember, nem is nemes. Felháborodnál? Szerinted nagy botrány lenne? Tiffany egy hosszú pillanatig Meganre bámult, aztán kitört belőle: – Megan Penworthy, csak

nem estél bele abba a lótenyésztőbe? – Ugyan már! – hárította el gúnyosan Megan, bár arca égni kezdett. – Folyton veszekszünk.

Nem is tetszünk egymásnak. – Ezt örömmel hallom. Megan ezt elengedte a füle mellett, miközben Tiffany újra berendezett szobájában egy székre

huppant, majd hosszú sóhaj tört ki belőle. – Azt azonban el kell ismerni, iszonyúan izgat, Tiff. Amikor a közelében vagyok, hogy is mondjam, bizsergek belül. Tudom, hogy ez csak azért van, mert ingerelnek a veszekedéseink. Képzeld el, időnként kiabálok vele.

Csak nem?! – vigyorgott Tiffany. De igen – erősködött Megan. – S ő ugyanolyan dühös rám. – Van rá oka? –Rendszerint igen. Mostanában azonban arra gondolok, hogy tulajdonképpen élvezem ezeket

a veszekedéseket, bár amikor benne vagyok, nem így érzem. Szerintem unatkozol, a fickó pedig irtó jóképű. Tökéletesen megértelek. Van neki jó

tulajdonsága is? Egy darab se... Illetve, úgy látom, nagyon aggódik értem. Szinte lila lesz a feje, ha valami

olyasmit csinálok, amiről úgy gondolja, veszélyes lehet. Tiffany szeme kitágult. – Megan, mi a fenét csináltál azóta, hogy visszajöttünk? —Arra gondoltam, hátha Devlin az útonálló – mondta közönyösen Megan, a vállát vonogatva, – Hát nem hallottad? A fickót elfogta a lelkiismeret furdalás és mindent visszavitt, amit

ellopott. Sőt többet is, és megesküdött, hogy soha többet nem enged a kísértésnek. Az egészet megírta egy levélben á vizsgálóbírónak.

– Szóval tényleg megtette. – Hogy érted ezt, hogy „tényleg megtette”? Ez úgy hangzott, mintha tudnád... — pislogott

Tiffany. Tudtam De Megan! – Az a helyzet, véletlenül ott voltam, amikor ráparancsoltak, hogy mindent adjon vissza.

Mondtam az előbb, hogy Devlinre gyanakodtam. – És tényleg ő volt? – hitetlenkedett Tiffany. – Sajnos nem – bosszankodott Megan. – Kilovagolt, hogy elkapja a tolvajt és meg is tette. En

csak követtem őt. – Azt remélted, hogy tetten éred? Úgy valahogy. – Megan röviden elmondta előző esti kalandját, s így fejezte be: – Majd

szétrobbant a dühtől, amikor hazaértem, pedig nem is mondtam meg neki, hol jártam. Képzelem, akkor mit csinált volna!

Légy szíves, hagyd abba ezt a heveskedést Van fogalmad arról, mi történhetett volna? . Most már volt, de még a legjobb barátnőjének sem merte bevallani, hogyan végződött a tegnap

este. – Tudom, persze, és új életet kezdek. Ma este is elkísértetem magam az egyik inasotokkal, így aztán nem lesz többé vita Devlinnel. Ugyanis többek között azt nem bírja, ha egyedül mászkálok.

Jó volna, ha hozzászoknál ehhez. Londonban sehová nem megyünk majd illő kíséret nélkül. De tudod mit mondok? Tyler anyja felajánlotta, hogy gondunkat viseli. Azt is mondta, hogy lakjunk nála.

73

Csodálatos! – kiáltott fel Megan. Tudom, hogy az őrnagy és felesége aranyos emberek, s ezer éve ismerik apát, különben nem is egyeztek volna bele, hogy elvigyenek minket. Az igazat megvallva azonban ők senkit nem ismernek, Lady Whately viszont szinte mindenkit ismer, igaz?

Körülbelül. Szerintem még az év vége előtt csakugyan kiházasítunk majd. Remélem is, mert irtó kíváncsi vagyok újabban, hogy is megy ez a szeretkezés. Alig várom,

hogy férjhez menjek és végre megtudjam. Addig nincs baj, amíg ez a sorrend nálad. Természetesen. Igaz, újabban sokat gondolok rá – ez enyhe kifejezés volt de ennyi az egész. Szerintem jó lesz, ha nagy ívben elkerülöd ezt a lótenyésztőt – ajánlotta Tiffany óvatosan. Pontosan erre a tanácsra van szükségem – nevetett Megan. – De ne aggódj. Nem fogom

elrontani remek házassági esélyeimet azzal, hogy egy alacsonyrendű csibésszel hentergek, akármilyen jóképű is.

És izgató. Akármilyen izgató is. És ingerlő. Rendben van, Tiffany, megértettem. Ezentúl a közelébe sem megyek. Huszonnegyedik fejezet Ezt ugyan kijelentette, de maga is tudta, hogy nem tartja meg. Lehetetlen volt távol maradni

Devlintől. Igaz, könnyen meg tudta volna oldani, egyszerűen be sem teszi többé a lábát az istállóba. Csak ki kellett volna hozatnia a lovát, amikor ki akar lovagolni, s hazatérése után visszavitetni az istállóba. Akármelyik inas boldogan megtette volna ezt a kedvéért. Tulajdonképpen furcsa is volt ez a szokása, hogy ő maga hozta– vitte és csutakolta a lovat, s ezzel bármikor szakíthatott.

A dolog azért volt lehetetlen, mert nem akarta elkerülni Devlint. („Csakhogy végre elismerted.” „De szerinted „miért van ez így?” „Lehet, hogy a végén beleesel.” „Ne hülyéskedj! Egyetlen porcikája sem érdemli meg, hogy szeressem.” „Na és az, hogy annyira aggódik érted?” „Nem elég ok.” „És a csókjai? Igazan nem mondhatod, hogy nem vagy elragadtatva tőlük.” „Biztos van még más is a környéken, aki jól csókolózik.” „És ellenállhatatlan bája?” „Miféle bája? Ilyet nem vettem észre nála. Mogorva fráter.” „Éppen ez az! Éz a férfi nem boldog. Asszonyra van szüksége, aki meglágyítja.” „Nem vagyok, világmegváltó.” „És az az érzés, amit neki köszönhetsz?” „Ezt éppúgy nem értem, mint te. Felejtsük el. Kijelentem, hogy nem leszek szerelmes bele.

Gondolod, hogy életem végéig istállóban akarok lakni?” „Ha ilyen férfival kell megosztani, az az érzésem, nem nagyon bánnád. Egyébként is, a lovakat

imádod a legjobban... Eltekintve a csókjaitól.” „Ez még nem jelenti azt, hogy lovak között akarok lakni. Uram Jézus, tudod te, mit beszélsz?” „Tudom.”) Megan szinte szégyenkezve nézett körül, de a kíséretében levő inas nem vett észre semmit.

Fogalma sem volt arról, hogy Megan önmagával vitatkozik. („Nem is értem, miért állok veled szóba. Amikor Tiffanytól jövök, mindig olyan jól érzem

magam, te meg rögtön elrontod a kedvem. Csak azért, mert beleegyeztem, hogy Devlin csókolózni tanítson.” .”„Nem ő ajánlotta.”

74

„Majd fogja... Szóval ez nem jelenti azt, hogy férjhez akarok hozzá menni. Eszembe sem jut. Grófnál alább nem adom.”

„Már alkudozunk?” „Igyekszem realista lenni. Kicsi a választék hercegekben, legalábbis ami a fiatal hercegeket

illeti.” „Még mindig olyan fontos, hogy lepipáld Lady O kastélyát” „Igen.” „Csökönyös alak. Devlinnek igaza van. A makacsságod okozza majd a vesztedet.” „Szóval már te is neki adsz igazat? Mondd azt is, hogy elkényeztetett kölyök vagyok.” „Nos, nem az vagy?”) Megan ezután egy szót sem szólt, hazáig némán fortyogott magában. Amikor az udvarházhoz

értek, megköszönte az inasnak a kíséretet és elküldte, mielőtt leszállt a lóról, hogy visszavigye az istállóba. Meglepő módon, az iménti belső párbeszéd ellenére e pillanatban nem gondolt Devlinre, vagy esetleges találkozásukra.

Devlin azonban ott volt, ráadásul nem egyedül. ... de a mama aggódott, amikor nem jött át a vacsoráért – hallotta Cora hangját. – Ezért

áthoztam ezt a kosarat. Az ilyen nagydarab férfinak sokat kell enni, igaz? Aranyos vagy, de most nem az étel, amit kívánok. – Cora elvihogta magát, mire Devlin

feljajdult: – Jaj nekem, mióta csinálod? – Mit? – Semmi, ne törődj vele. Gyere ide. Megan szinte a földbe gyökerezett a bejáratnál. Nem látta őket, de jól ismerte a két hangot. Ha

az előbb azt hitte, dühös magára, az jámbor megbocsátás volt ahhoz képest, amit most érzett. Amikor elképzelte, hogy Devlin á konyhalánnyal csókolózik.

– Ide figyelj, Cora Lamb! – mondta komoran – , mit művelsz te itt? Elfojtott kiáltás hallatszott, majd Cora bukkant elő a szénarakás mögül, egyenruháját és haját

igazítva. Jaj, a kisasszonyka az? – lihegte. – Esküdni mertem volna, hogy a mama. Talán jó voína, ha a mamád tudná, mit csinálsz idekint. A, ne tessék szólni neki, Megan kisasszony! Csak Mr. Jef– ferysnék hoztam egy kis

harapnivalót. Már megyek is vissza a házba. Azt jól teszed, s ne felejtsd el, neked az istállóban semmi dolgod. Ha Mr. Jefferys. enni akar,

tudja az utat a konyhába. Meg ne lássam még egyszer, hogy kiszolgálod őt, Cora! Igenis, kisasszony– mondta Cora sietve és gyors térdhajlás után kiszaladt az istállóból. Ezt nem kellett volna – szólalt meg Devlin Megan háta mögött. Megan villámgyorsan megfordult és merően ránézett. – Csakugyan? Talán hunyjam be a

szemem, amíg elcsábítják a cselédeket? Erre ne számítson. – Ha el akarnak csábulni, akkor magának semmi köze hozzá, igaz? Megan csak most vette észre, hogy a férfi nyelve kissé nehezen forog, s iszonyú állapotban

van. Széna tapadt a hajára és a ruhájára. Fehér inge derékig ki volt gombolva, s félig kilógott a nadrágjából. Csizma nélkül volt, s úgy látszott, képtelen egyenesen állni a lábán.

Iszonyúan néz ki – mondta Megan gúnyosan. Aludtam, amikor éz a nőszemély elkezdett itt hallózni. Kijöttem, mert azt hittem, maga az. Nem szoktam hallózni, maga nyqmorult alak! S hála istennek nem is vihorászik. Csak éppen leissza magától az ember magát á sárga földig. –

Ekkor vette észre a kancát, amely lassan baktatott az istálló hátsó része felé. – Mit csinált maga a kancával?

Megan védekezően emelte fel az állát. – Megfuttattam... Mr. Browne megengedte. Devlin hirtelen az ajtó felé fordult, s látta, hogy odakint sötét van. Szinte olvasott a férfi

gondolataiban, s ezt megkönnyítette, hogy. az a kékes– zöld szempár most újra rátapadt, összeszűkült és izzani kezdett.

75

Megan hidegen elébe vágott a dolgoknak. – Majdnem egész nap Tiffanynál voltam, de kísérettel jöttem haza, úgyhogy ne kenje rám a dolgot. Nem én voltam az kettőnk közül, aki a nem megfelelő nővel hentergett a szénában.

Talán a hangjából áradó megvetés okozta, hogy Devlin szinte megvadult. – A nem megfelelő nővel? Biztosíthatom magát, hogy olyan állapotban vagyok, hála magának, amelyben akármilyen nő megteszi!

– Úgy?! Szóval annak is én vagyok az oka, hogy itt hentereg? – Ahogy mondja, kisasszony! Miután ezt közölte, vagy inkább morogta, Devlin meglepetésszerűen elfordult, a mozdulata

azonban kissé gyorsra sikerült; újra megingott, s távolról sem egyenes vonalban haladt az istálló bejárata felé.

„Még mindig pityókás”, gondolta Megan elégedetten. Már– már elmosolyodott, s éppen azon volt, hogy szól Devlinnek: rossz irányban indult el. Közben azonban Devlin megállt, s Megan kerekre tágult szemmel bámulta, amint becsukja az istállóajtót és ráfordítja a reteszt is.

Most már egyáltalán nem mulatott olyan jól, inkább óvatos lett. Eszébe jutott, mi történt vele alig egy napja, amikor ilyen dühösnek látta Devlint. Igaz, testén látható nyomok nem emlékeztettek Devlin haragjára, de hátsó fele még érzékeny volt, amikor ágyba bújt. S a fickó most sincs egészen magánál. Ha Mortimernek hinni lehet, a nap nagy részét vedeléssel töltötte. Az agya sem működik rendesen, ha összetévesztette őt Co–lával. Egek ura! ha azért akarja elnáspángolni őt, mert megzavarta a hentergésben, akkor... akkor lelövi a nyomorultat.

Mit csinál? – kérdezte, miközben kissé hátrált, mert Devlin újra feléjé indult. Nem kellett volna beleszólnia Jobban tette volna, ha sarkon fordul és visszamegy a házba.

Általában az lett volna a legjobb, ha egész nap felém sem néz. Tulajdonképpen azonban köszönettel tartozom magának; nem igazán kívántam azt a lányt, s most, hogy maga elküldte, remekül helyettesítheti.

Megan a szénarakásba hátrált, s egyensúlyát vesztve rézsútosan a szénára dőlt. Teste pompás felületet kínált Devlinnek, hogy ráfeküdjön, kezét kétoldalt földre támasztva. Megancsak a fejét rázta, nem jött ki hang a torkán. Devlin rámosolygott.

– Hogyan?! Már nem akar leckét venni csőkolózásból? – kérdezte lustán. – Vagy csak álmodtam, hogy felkért rá?

Talán csak erről beszél! Megan hirtelen új lehetőségeket látott a helyzetbén, s ennek puszta gondolatától is forróság öntötte el a gyomra tájékát.

Most akar tanítani? Ha elárulja, miért akar tanulni. – Nem akarok csalódást okozni majd a férjemnek – mondta Megan őszintén. Egy pillanatig azt hitte, a férfi elneveti magát, de azután ; olyan közel hajolt hozzá, hogy ajkaik

szinte súrolták egymást. Megan a széna– és pézsmaillattal kevert brandy szagát érezte. Nem találta kellemetlennek.

– Nyisd ki a szád, kölyök. Megan ezúttal nem vette rossz néven ezt a megszólítást, mert olyan gyengéden hangzott,

mintha Devlin becézné őt. Valójában nem is tudott erre gondolni most, amikor ajkaik majdnem összeértek.

– Kezdjük lassan, vagy meg akarod ismerni az igazi csókot? A fickó egész biztos ugratja őt. Mi a csudát csináltak eddig, ha nem igazán csókolóztak?

– Mindent akarok tudni – nyugtatta meg Devlint. – Ha megdöbbensz, jusson eszedbe, hogy te akartad – figyelmeztette, majd nyelve behatolt

Megan szájába. Megan csak azért nem nyögött fel, mert torkában akadt a szusz. Nem a megdöbbenéstől,

hanem az egész testét váratlanul elborító, ismeretlen élmények zuhatagától Szinte forrt a vére, lábai elgyengültek, egész teste majd elolvadt. Ismerte már ezt az érzést korábban is, de most százszoros erővel tört rá. Maga sem tudta, képes volna– e sokáig ellenállni neki. S ez még csak a kezdet volt.

76

Devlin teste az övének feszült, s Megan a lába között forró nedvességet érzett. Devlin mintha egyenest a torkába nyögött volna, s válaszul Megan mellbimbói megkeményedtek. Ezt az érzést még fokozta a férfi cirógató tenyere. Megan szíve valósággal dörömbölt a mellkasában.

– Ne dugd el a nyelvedet – suttogta Devlin Megan szájába. – Add ide, Megan! Kóstolj meg! Úgy tűnt, hogy Megan elvesztette saját akaratát, olyan mohón engedelmeskedett a

felszólításnak. De hát ő is akarta érezni a férfit, de csak most jött rá, amikor a férfi felszólította. Am ha így van, s ő is visszacsókolgat, akkor miért ne utánozhatná a férfi cirógatását is? E pillanatban ugyanis ez a vágy fogta el, s most nem várt utasításra.

Amikor a férfit utánozva kezét testük közé csúsztatta, Devlin , kissé félrehúzódott, hogy helyet adjon neki, de így előtte is tér nyílt, s ezt azonnal kihasználta. Hirtelen eltűnt a ruha Devlin tenyere és Megan melle közül. Valahogyan kinyitotta Megan blúzát és benyúlt a kombinéja alá. Megan úgy érezte, hogy tűz éri testét. Ez lehetetlen, kéz nem lehet ilyen forró! Pedig az volt. A férfi mellkasa, amelyet Megan keze simogatott, szintén elképzelhetetlenül forró volt. Tegnap este arról beszélt, hogy hamuvá ég. Hát lehetséges ez?

E pillanatban azonban Megant mindez nem érdekelte. Úgy érezte, hogy zuhannak– zuhannak lefelé. Egek ura! tényleg lepottyantak!

Devlin kitépte száját Meganéból, de csak ennyit tudott mondani: – Az ördögbe... – Nagyot nyekkent, főleg azért, mert Megan rázuhant. – ...zuhanunk – fejezte be, kissé megkésve.

Ekkor elnevette magát, olyan mély hangon, ahogyan Megan még nem hallotta nevetni. Ez a nevetés ragadós volt, különös tekintettel az eseményekre. Igaz, ez a pillanat nem a legalkalmasabb volt arra, hogy leessenek a szénakupacról, de szerencsére szénára zuhantak. Az istálló padlóján maradt még elég. Megan mégsem így képzelte egy csók– óra végét.

O is önfeledten kacagott, sőt még jobban, amikor lecsúszott a férfi nevetéstől rázkódó mellkasáról. Hátára fordult, s nevettében a hasát fogta. Szeme könnybe lábadt, s megpróbálta „előkeríteni a zsebkendőjét a kiskabátjából, de az orra előtt máris ott himbálózott Devliné.

Gyorsan megtörölte a szemét, s amikor leengedte a zsebkendőt, látta, hogy Devlin oldalára fordulva, fél könyökére támaszkodva vigyorog.

Ez a zuhanás nem tartozott a leckéhez. Jó hogy mondod. így legalább tudom – vigyorgott Megan is. A férfi kuncogott, de pillantása Megan nyitott blúzára tévedt, s szemében újra felizzott a vágy.

– Tulajdonképpen folytatta ellenállhatatlanul érzéki hangon – most sokkal kedvezőbb helyzetben vagyunk. Akarsz még tanulni?

— Hát van még mit? – csodálkozott Megan. De mennyire! Akkor gyerünk! Devlin előrehajolt, de hirtelen megállt, fejét rázta, mintha ki akarna józanodni, hirtelen

elkomolyodott. – Nem, istenemre! Úgy látszik, megőrültem. Menj haza, Megan! Most rögtön. Vége az órának.

Megan szinte elviselhetetlen csalódást érzett.,– Miért? – suttogta. Mert az előbb teljesen megfeledkeztem magamról. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy kis szűz

vagy, akit bajba visz a kíváncsisága. Azt akarod mondani, hogy majdnem szeretkeztél velem? – kockáztatta meg a lány. Azt bizony, a francba. Megan azt remélte, hogy a férfit csak ez bántja. – Úgysem hagytam volna. Időben leállítottalak

volna. Ugye abbahagytad volna, ha szólok? Persze – méltatlankodott Devlin. Akkor mi a baj? Nem látod? Nem vagyok teljesen józan – mondta, mintha Megan nem vette volna észre. ~ Nem baj. – Megan hozzáhajolt és halkan kérlelte: – Folytassuk. Devlin felnyögött és magához húzta Megant. – Add ide újra a nyelved.

77

Megan engedelmeskedett, most azonban a férfi gyengéden , szopogatta, majd így szólt. – Ezt máshol is meg lehet csinálni. – Hol?

Devlin most a lányfülcimpáját vette ajkai közé. Megan szinte beleborzongott, majd felnyögött: – Hol lehet még?

Amint a férfi szája lassan haladt Megan testén, a lány megpróbálta kitalálni úti célját, de képtelen volt erre figyelni, any– nyira élvezte a férfi gyengédségét. Azután elakadt a lélegzete, – amikor Devlin mélyen beszívta egyik mellbimbóját. Gyanakodott, s kicsit meg is döbbent, hógy ez is a csókolózás része, de nem szólt, hogy hagyja abba. De nem ám!... Még nem.

Amikor hűvöset érzett a lábán, nem tudatosult benne, hogy Devlin felemelte a szoknyáját. Az sem nagyon zavarta, hogy érezte, amint Devlin a nadrágját húzza, végül azonban megkérdezte: – Most mit csinálsz?

Mielőtt válaszolt, ajka visszatért Meganhoz egy hosszú, forró csókra. – Mindent megmutatok. Ezt akartad, igaz? Vagy begyulladtál?

Egy kicsit. Nem csodálom. Ki tudja, talán ezt nem kellett volna mondani. De lehet, hogy így volt jó. Egyszerre izgatta

Megan makacsságát és kíváncsiságát. – Ne hagyd abba, Devlin! Még ne! Újra megcsókolta, s így Megan szinte észre sem vette, hogy már nincs rajta nadrág. Helyette

meleg ujjak hatoltak a lába közé. A meglepetéstől felkiáltott, a kiáltást azonban elfojtotta Devlin ajka. Megan nyöszörgött, magához húzta Devlint, miközben soha nem érzett érzések borították el. A lába szétnyílt, teste átvette á férfi ritmusát, de nem törődött velé.

– Ez ez is a csókolözáshoz tartozik? – nyögte, miközben a férfi a nyakát, majd a mellét csókolgatta.

Igen – hazudta Devlin szemrebbenés nélkül. Akkor én is csináljam veled ugyanezt? Ne! – nyögte Devlin. Tudta, hogy azt nem élné túl. De szeretném! Mindjárt meghalok. Megan is így érzett, különösen, amikor a férfi ráfeküdt, csípőjét a lány lába közé fektette, s

kemény testrésze pontosan oda feszült, arra a helyre, amelyet az imént ujjaival felforrósított. Megan újra ezt a varázst érezte.

Váratlanul éles fájdalom vágta ketté a varázslatot. Ez egyáltalán nem volt kellemes. Szeme kitágult a megdöbbenéstől. Mi ez? Csak nem!? Talán csak az ujjai okozták ezt a fájdalmat és teltséget odabent. De hát Devlin mindkét keze itt van Megan háta alatt, s szorosan magához húzza őt. Újra érezte a megdöbbenést. Erről nem volt szó!

– Ugye nem szeretkezünk? – kérdezte egyre fokozódó rémülettel Devlin elnémult, mintha Ő is megdöbbent volna. – Attól tartok, ezt már nem mondhatom. Ezt nem teheted! Sajnálom, Megan, de megtörtént a baj. Megan döbbenete haraggá változott, amint átvillantak agyán a lehetséges következmények. – Nem megyek hozzád feleségül! Ez nem éppen a legokosabb megjegyzés volt egy olyan férfinak címezve, aki éppen most törte

át gátlásait. – Biz isten, eszem ágában sem volt, hogy feleségül kérjelek... Nagyon helyes! ... de most már kénytelen vagyok. – Inkább örülj neki, hogy máris hallottad a válaszomat– vágott vissza Megan gúnyosan. – Most

pedig szállj le rólam! Devlin feje előrehanyatlott, s felnyögött. – Nem tudok,Megan. . A lányt nem érdekelte a férfi gondja. – Dehogynem tudsz.Megígérted. J : – Akkor még tudtam volna, de most... Úristen! – Teste néhányszor megvonaglott, azután

elnyúlt.

78

Ez már nem fájt, Megan azonban olyan dühös volt, hogy észre sem vette. – Kiborulok, Devlin. Ha nem akarod, hogy síró, visító asszony feküdjön itt melletted, akkor...

Az az igazság, hogy tartózom neked egy orgazmussal. Ha már idáig eljutottál... Nagyon jól tudod, hogy nem akartam idáig eljutni – sziszegte Megan. Deylin annyira felemelkedett, hogy Megan látliatta, menynyire ki van borulva. Tekintetéből

még szavainál is jobban sugárzott a bűntudat, s ebben az italos állapotában egyikkel sem tudott megbirkózni.

El kellett volna menj, amikor szóltam! Nagyon helyes! – vágta ki Megan. – Oldozd csak fel magad a bűntudat alól! Ha azt tenném, nem ajánlottam volna fel, hogy feleségül veszlek. Nagyon jól tudod, hogy nem mehetek feleségül egy ló– tenyésztőhöz. Ráadásul az apám

sohasem egyezne bele. Ellenkezőleg – nyerte vissza Devlin teljes fölényét. – Ha elmondom neki, miről van szó, apád

boldogan áldását adja ránk, ezt megígérhetem. Ezzel az ürüggyel nem kosarazhatsz ki. Ne merészeld elmondani neki, mit tettél velem! Senkinek ne beszélj róla. Ez a dolog nem

történt meg. Megan, nem élhetsz úgy... Azt csinálok, amit akarok. Ha nekem úgy tetszik, hogy úgy éljek tovább, mintha semmi sem

történt volna, hát megteszem! – Remek! Csináld csak! Devlin legurult róla, és ezúttal imbolygás nélkül fölállt., Megan is gyorsan talpra szökkent,

miután pár pillanatig elakadt lélegzettel vizsgálgatta a férfi bűntettének nyomait. Nem vitás, szeretkeztek, pedig teljesen... Azaz majdnem teljesen fel van öltözve. Gyorsan felhúzta a nadrágját és elindult az ajtó felé. Kireteszelte az ajtót, s közben pillantásra sem méltatta Devlint, aki szomorú, töprengő tekintettel nézett utána.

Ha észhez térsz, kölyök – hallotta a háta mögött tudod, hol találsz. Már régen a pokolban leszel, mire én valamit is kérek tőled – hangzottak Megan utolsó szavai,

mielőtt büszke tartással kivonult az istállóból. Hátra sem nézett. Devlin megfordult, felmordult és öklével bezúzta a falat, azután hátrament a szobájába és

széttaposta a maradék brandyt. Huszonötödik fejezet Megan három napig ki sem mozdult a szobájából. Azt mondta, az időjárás az oka hogy otthon

búslakodik. Kirobbanó természete azonban nem sokáig viselte el a búslakodást. Igaz, hibát követett el, de ettől még nincs vége a világnak. A sors nem lehet olyan kegyetlen, hogy egyetlen botlását maradandóan büntesse. Ebben mélységesen hitt... De várni akart addig, amíg megjön a bizonyíték. Akkor majd ünnepelhet.

Időközben élete visszatért a megszokott kerékvágásba... Egy fontos kivétellel. Egy időre abbahagyta a lovaglást, s minden egyebet, amely az istálló közelébe juttatná. így persze kénytelen volt a házban maradni, s a gyomra ezt sem tudta sokáig elviselni.

Végül bepakolt a bőröndbe és hosszabb időre Tiffanyhoz költözött. Apjának azt mondta, hogy a közelgő londoni látogatás ejőtt rengeteg dolgot meg akarnak beszélni, ezért jobb, ha együtt laknak. Ebben nem volt semmi különös. Az évek folyamán gyakran heteket töltöttek egymásnál. így nem támadt szóbeszéd. Senki nem gondolta, hogy Megan elfut valami elől. Ez utóbbit legfeljebb egy nagyhangú lótenyésztő gondolhatta, ám Megant legkevésbé sem érdekelték egy közönséges lótenyésztő gondolatai.

Legalábbis a Tiffanynál töltött második napig, ekkor ugyanis felbukkant Devlin, hogy beszélni akar vele. Ügy látszik az a tény, hogy Megan nem járt le többé az istállóba, nem izgatta őt, amíg

79

tudta, hogy otthon tartózkodik elérhető közelségben. Most azonban, hogy Megan elköltözött hazulról, úgy érezte, mondania kell valamit.

Megan természetesen látni sem akarta, l evlin pedig anélkül távozott – mi mást is tehetett volna? – , hogy üzenetet hagyott volna számára. Ez nyilván azt mutatta, hogy látogatásának nem volt komoly célja. Másnap azonban újra megjelent, azután újra, s ez már jelentett valamit. A fickó nem hajlandó feladni, amíg el nem mondja a magáét. Megan azonban méltó párja volt csökönyösségben, s nem volt hajlandó méghallgatni.

Ezzel az új, néma háborúval azonban az volt a baj, hogy nem lehetett titokban vívni. Már Tiffany cselédei is pusmogtak, maga Tiffany majd meghalt a kíváncsiságtól, a lakáj pedig, lévén férfi, máris állást foglalt és szemrehányó pillantásokat vetett Meganra.

Megan azonban mindezt könnyen elviselte. A makacsságnak is megvannak a maga előnyei– , márpedig bőven megáldotta őt a természet ezzel a tulajdonsággal. Egyre nehezebben birkózott meg azonban saját vágyaival. A sors iróniája fojvtán, mindannak ellenére, ami történt, egyre inkább érezte Devlin hiányát. Hiányoztak neki veszekedéseik. Hiányzott a férfi látása, amely – bármilyen dühös volt is rá – kellemesen birizgálta érzékeit.

Mégsem volt hajlandó fogadni őt Tiffanyéknál, de haza sem ment, ahol Devlin bejuthatott volna hozzá, vagy felkutathatta volna őt a házban. Elhatározta, hogy mindaddig nem kerül erre sor, amíg az igazságnak megfelelően nem közölheti Dev– linnel, hogy aggodalomra nincs ok; hogy botlásuknak nincs maradandó következménye.

Már nem is hibáztatta Devlint azért, ami történt. Saját, mohó kíváncsiságát tette ezért felelőssé. Testét, amely túlságosan élvezte mindazt, amit Devlin művelt vele. S hibáztatta lényének azt a– részét is, amely rábeszélte, hogy végyen csókleckéket Devlintől, jóllehet a józan ész kezdettől fogva ellenezte ezt az ötletet.

– Elárulnád végre, miért vagy rá ilyen dühös? – kérdezte Tiffany az egyik ebédnél, miután Megan immár kilencedik alkalommal adta ki az utasítást a cselédeknek, hogy közöljék Devlinnel, nem hajlandó fogadni.

– Úgy nézek én ki, mint aki dühös? – Hát, tulajdonképpen nem... De biztos az vagy, különbenszóba állnál vele. . Megan megpróbálta könnyedén lezárni a témát. – Emlékszel, te magad ajánlottad, hogy

tartsam magam távol tőle? – És mikor szoktad megfogadni a tanácsaimat? – vágott vissza Tiffany. – Na ki vele, miért

bujkálsz itt? Nem bujkálok. A legjobb barátnődnek sem árulod el? Megan sóhajtott. Már eddig is csodálta Tiffanyt, hogy türtőzteti magát, de legalább két

szégyenletes élmény közül választhatott, ha vallomást akar tenni, s úgy gondolta, az első talán kevésbé botrányos, mint a másik.

– Az a helyzet, hogy a fickó apámnak képzeli magát. Ugyan már! – gúnyolódott Tiffany; – Kizárt dolog, hogy apai érzéseket táplálna irántad. Ebben az esetben kifejezetten erről van szó – erősködött Megan. – Folyton azt hajtogatja,

hogy gyámra van szükségem, s ezt az állítását azzal támasztotta alá, hogy ő maga játssza a gyám szerepét, beleérne a fegyelmezés eszközeit is. A múltkor,;.

– Mi volt a múltkor? vágott közbe Tiffany türelmetlenül. Megan a tányérjára bámult, s érezte, hogy égni kezd az arca.

– Elfenekelt. .– Mit csinált?! – A térdére fektetett és,.. –Tudom, hogy csinálják! De hát ő... egy közönséges... Hogy merészelte?! –Egyszerűen. Devlin nem az állásának megfelelően viselkedik. Az az igazság, hogy tökéletesen

hiányzik belőle az alázat és a tisztelettudó viselkedés. Talán ettől olyan vonzó. Egyszerűen nem illik a dolgok szokványos menetébe. A cselédséghez tartozik, de nem fogad el utasításokat, nem lehet elküldeni, pökhendibb, mint tíz nagyképű lord.

80

Te még mentegeted? Felpillantva Megan látta, hogy Tiffany megdöbbenése fokozódik. – Szó sincs róla – nyugtatta

meg barátnőjét, majd vállat vont. – Csak azt kérdezted, hogy merészelte. Hát így. – Képzelem meglepődött, amikor ezek után elbocsátották, annak ellenére, hogy az a

nevetséges kikötés szerepel a csődör adásvételi szerződésében – vonta le Tiffany a hibás következtetést. – Ugye ezért akar veled beszélni, hogy bocsánatot kérjen és visszakapja az állását, igaz?

Ez a gondolat teljesen irreális volt. Megan elnevette magát. – Méghogy Devlin bocsánatot kérjen? Ezt a szót nem ismeri. – Azt mégsem gondolhatja, ezek után, hogy visszavegyétek! Megan kényelmetlenül feszengett.

Rájött, hogy ki kell böknie az igazat. – Nem.– .. E pillanatban még haladékot kapott, ugyanis Robertsék inasa bekopogott, majd kinyitotta a

kétszárnyú ajtót és izgatott hangon közölte: – Megint itt van, Megan kisasszony. Azt mondja, addig nem meg)7 el, amíg a kisasszony nem fogadja.

Tiffany talpra ugrott. – Hogy az a... Majd én elintézem. Megan is felállt. – Kérlek, Tiff, ne... Tiffany azonban már kiszaladt a szobából, s Megan hallotta, amint a hallban Devlinre támad. –

Magának aztán van bőr a képén, Mr. Jefferys! Hogy merészel idejönni azok után, amit művelt?! S ha Megan beleegyezne is, hogy találkozzék magával, én megtiltanám. Ezért legyen szíves távozni és ne jöjjön... Na még ilyet... Ez felháborító...

Megan felkészült a folytatásra és igaza lett. Devlin hatalmas léptekkel bevonult az ebédlőbe, s csak előtte állott meg, szinte föléje tornyosulva. Bár ezt a helyzetet el akarta kerülni, érzékei szinte itták magukba a férfi jelenlétét.

– Megmondtad neki?! Megan tudta, mire gondol. – Nem azt!—suttogta dühösen; – A másikat. Miféle másikat? Hogy bántottál, itt hátul. – Ja úgy – mondta Devlin, s arca megenyhült, de meglepő módon őszinte aggodalom látszott

rajta. – Jól vagy, Megan? – Persze – mondta Megan kényelmetlenül. – Beszélnünk kell. – Nem. – Nem bujkálhatsz előlem őrökké. Ezt olyan magabiztosan mondta, hogy Megan makacssága újból felütötte csúf fejét. – De

igen... Legalábbis addig, amíg révbe, érek.. .Egy másik házasságban. Ez a válasz olyannyira nem tetszett Devlinnek, pontosabban annyira feldühítette, hogy Megan

szinte összerezzent várható reagálásától. Devlin azonban nem felelt, hanem merev léptekkel kivonult az ebédlőből, de közben még odavágta az ajtóban szinte őrt álló Tiffanynak;

– Megérdemelte. – Még mit nem! – vágott vissza dühösen Tiffany és becsapta az ajtót Devlin mögött. – Folyton

így viselkedik? – Igen. – A szerződés kikötéseitől függetlenül már régen el kellett volna bocsátani. Megan leült, arcát valami különös szomorúság fátyiazta be, olyan volt, mintha nyomban könnyekben törne ki. Egykéd vűen mondta: – Nem küldtük el. – Ezt nem mondhatod komolyan! Apádnak mi a véleménye? – Apám nem tud róla. Nem szóltam neki. – De Megan! Akkor mi a te véleményed? Ha ezek után nem érdemelte meg, hogy elbocsássak,

s még többet is... – Akkor is, ha én voltam a hibás? Igen, akkor is. Nem az ő dolga, hogy neveljen... Különben mit csináltál?

81

Mondtam már, hogy láthatóan aggódik értem. Iszonyúan dühös lett, hogy akkor este veszélyes helyzetbe kerültem.

– Akkor este: ez akkor volt, amikor utánamentél, ugye? – Igen. – Látod, ezt nem is mondtad, amikor elmesélted ezt a dolgot – mondta Tiffany

szemrehányóan. Megan percről percre rosszabbul érezte magát, végül köny– nyekben tört ki. – Most sem

akartam elmondani – tette hozzá és nagyon szerencsétlen arcot vágott. – Egyáltalán nem vagyok rá büszke, hogy úgy bánt velem, mint egy gyerekkel.

Kérlek, Meg, ne sírj – mondta Tiffany együttérzően. – Nem kellett volna kíváncsiskodnom. Ugyan már! – vágott vissza Megan. – Mire valók a barátnők, ha nem arra, hogy

kíváncsiskodjanak. Ez olyan ostobán hangzott, hogy pillanatokon belül mindketten vigyorogtak. Megan

megtörölte a szemét, majd hozzátette: – Devlin megpróbált ráeszméltetni, hogy mindenféle iszonyú dolog történhet az emberrel, ha nem hallgat a józan észre.

„Akkor miért nem hallgattál rá?” kérdezte magától keserűen. Belső hangja azonban feltűnően csendes volt, s egy héttel később Megan kénytelen volt szembenézni a valósággal. A sors nem könyörült meg rajta.

Huszonhatodik fejezet Devlin lebukott a víz alá és kétszer átúszta a kis tavat, mielőtt kidugta a fejét, hogy levegőt

vegyen. Azért szokott rá erre a reggeli úszásra, mert ilyenkor képtelen volt az istállóban maradni, amióta Megan abbahagyta reggeli kilovaglásait. Bántotta őt, hogy a lányt nem csupán az istállóból, hanem a házból is elüldözte. Bosszantotta á bűntudat, amelyet Megan keltett benne, pedig nem csupán ő a hibás. S különösen bántotta őt, hogy alig tudott visszaemlékezni arra, tulajdonképpen mi is történt. Ha Megan nem világosítja fel, amikor egyetlen alkalommal sikerült hozzá bejutnia barátnője házába, még mindig azt hinné, hogy csak álmodta az egészet.

De nem volt álom: magáévá tette Megan Penworthyt. S ez az ölelés csodálatosan gyönyörű volt... Egészen a behatolás pillanatáig. Ekkor döbbent rá ugyanis, mit csinál, s ekkor kapott észbe a lány is. A megdöbbenés elvette mindkettőjük örömét. Még az orgazmus is, amely szinte kívülről tört rá abban a pillanatban, élete legrosszabb elélvezése volt. Pedig ösztönösen érezte, hogy élete csúcspontja lehetett volna.

De hát ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. Devlin szüntelen harcban állt érzéseivel, amióta megismerte a lányt, s csodálatosan helytállt ebben a harcban. Legalábbis ő így gondolta. Ha aznap nem áztatja el szervezetét brandyvel, biztosan kizavarja a lányt az istállóból, ahelyett, hogy csak ajánlgatná a távozást. Igaz, esze ágában sem lett volna alkoholba fojtani magát, ha előző este nem lepik el őrjítő vágyak a lány iránt.

Most pedig a kisasszony még arra sem hajlandó, hogy elfogadja Devlin becsületbeli ajánlatát. Nem mintha lelkesedne azért a gondolatért, hogy egy forróvérű, félrenevelt vörös hajú lány legyen a felesége. Szó sincs róla! De akkor miért fogja el a düh, hogy a lány visszautasította? Talán a sértett büszkeség miatt, hogy a lánynak akárki kell, csak ő nem? Alighanem erről van szó.

Újra a víz alá bukott, s ezúttal megpróbálta háromszor átúszni a kis tavat, de nem sikerült. A tó közepén bukkant fel, ziháló tüdővel. Fejének gyors mozdulatával félresöpörte homlokából a haját, szeméből a vizet, de a látvány, amelyet megpillantott kétségekkel töltötte el, hogy jól lát– e. A tó partján éppen Megan szállt le Sir Ambrose–ról és megindult a tó felé... Csak úgy, ruhástól. Meg sem állt, amíg Devlinhez nem ért, s a következő pillanatban tenyere nagyot csattant a férfi arcán, utána mindkét öklével a férfi meztelen mellkasára ütött.

82

Devlin egy pillanatig mozdulatlanul, tűrte az ütéseket, azután – az adott körülményekhez képest logikusan – megkérdezte: – Mi az ördögöt csinálsz?

Megan válaszként rákiáltott: – Te nyomorult gazember! Belefojtanálak a vízbe, ha nem volnál olyan magas!

– Miért? – Mert meg akarlak ölni! – Hogy nyomatékot adjon szavainak, még egyszer megütötte, majd

így folytatta: – Miért nem volt elég neked a csókolózás, ahogy kértem? – Mikor? – Nagyon jól tudod, mikor! Miért kellett engem tönkretenni azzal, hogy szeretkeztél velem! A kérdés olyan képtelennek tűnt, hogy Devlin majdnem elnevette magát. Eddig akármelyik nő,

ha megcsókolta – legalábbis úgy, mint Megant – , akkor támadt volna rá, ha nem szeretkezéssel fejezi be. Igaz, ezek a nők már nem voltak szüzek.

–Ahogy mi csókolóztunk, kölyök, az általában szeretkezéshez vezet – magyarázta. – S mi ez a váratlan tűzijáték? Amikor csináltuk, nem voltál így felháborodva.

De igen – erősítgette Megan – , csak lebénultam a döbbenettől. Ettől a ravasz választól Devlin felhúzta a szemöldökét. – S három hétig tartott, hogy

magadhoz térj? Megan újra megütötte. – Három hétig tartott, amíg kiderült, hogy tönkretettél. Bukott lány

vagyok! – visította. – Mindenki ujjal mutogat majd rám! Ettől a kis drámai jelenettől Devlin végre észbe kapott. Számított is rá, de úgy látszik, Megant

váratlanul érte a dolog. – Ezen az aranyos módon óhajtod tudomásomra hozni, hogy áldott állapotban vagy? – Persze, te hülye. Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? — kérdezte Devlin logikusan. Megan egy pillanatig hitetlenkedve bámult rá; aztán undorral elfordult és elindult a part felé.

Derékig vízben állva azonban ez nem ment olyan könnyen. Devlin mindössze a karját nyújtotta ki, s magához rántotta őt.

– Ne haragudj, Megan, de akadt néhány nőszemély, aki azt állította, hogy én vágyok a gyereke apja, pedig az ég a tanúm, hogy nem igaz.

Megan szeme összeszűkült. – Azt akarod mondani, hogy nem lehetsz a gyermekem apja? Szó sincs róla. Ha csakugyan gyereket vársz, az biztosan az enyém és vállalom is. A kérdés

csak az, biztos vagy– e benne? Nem vagyok biztos! – kiáltotta Megan. – Hogy az ördögbe lehetnék biztos ilyen rövid idő

után? De már egy hete nem jött meg... Szóval késik és nekem mindig pontos szokott lenni! Ez még nem ok a hisztire. Felajánlottam, hogy feleségül veszlek, gyerekkel vagy anélkül. Vagy

már elfelejtetted? – Azután hirtelen elkomolyodott. – Vagy nem mondtam ezt? Megan szeme kerekre nyílott ettől a kérdéstől. – Csakugyan nem emlékszel? – Amíg nem találkoztunk Robertséknál, nem voltam benne biztos, hogy nem álmodtam– e az

egészet. Úgy látszik nem, de még mindig nem emlékszem pontosan, mi történt. – Tőlem ne kívánd, hogy elmeséljem. Én is szeretném elfelejteni. Devlin a másik kezével is megfogta a lányt, s gyengéden megrázta. – Arra tisztán emlékszem,

hogy nem voltál hajlandó kimenni az istállóból, amikor figyelmeztettelek. Túlságosan élvezted, amit csináltunk. Te csak a végét szeretnéd elfelejteni, és az igazat megvallva én is. De ha ez már nem lehetséges, akkor nem érdemes tovább siránkozni,

– Majd– akkor siránkozom, ha... Devlin újra megrázta. – Ne ingerelj, Megan! Gondolod, hogy egyetlen vágyam feleségül venni

egy elkényeztetett kölyköt, aki fütyül rám? De nincs más választásom, és neked sincs. – De ez borzalmas! – sírta el magát Megan. – Most nem kapom meg azt a szép nagy palotát,

amivel le akartam pipálni Lady O– t. Te legfeljebb a saját istállómat nyújthatod nekem. S ráadásul nem is szeretsz. Biztos csak azért akarsz feleségül venni, mert szeretnél feljebb kapaszkodni a ranglétrán. De meglátod, nem fog sikerülni. Ettől még nem leszel igazi úriember. Ehhez...

83

– Ebből elég volt, kölyök – vágott közbe Devlin hidegen. – Ettől az önsajnálattól kifordul a gyomrom. Az eszedbe sem jutott, hogy nekem is lehettek más terveim az életben? Önmagádon és szeszélyeiden kívül soha nem gondolsz másra?

Ebben nem volt igaza, s ő is tudta. Amit Tylertől megtudott, abból kiderült, hogy Megan időnként törődik mások érzéseivel is. Ez a hisztéria azonban, amelyet Megan csinált várható házasságuk miatt, szinte darabokra tépte büszkeségét. Igaz, a lány szemszögéből nézve Devlin rossz parti, még csak nem is köznemes, és így tökéletesen alkalmatlan férjanyag. Ha ő csakugyan az lett volna, akinek a lány gondolja, akkor Megannak tökéletesen igaza volna.

Tudta, hogy meg kellene mondania végre az igazat, s akkor Megan kétségbeesése örömujjongássá változnék... Legalábbis, ami őt illeti. De ezt várhatja! Megan a ménesgazdától várta kíváncsisága kielégítését. Most aztán menjen férjhez a lótenyésztőhöz!

A kérdés után Megan izzó haraggal bámult rá, arca elvörösödött ettől az arcátlan kritikától. – Ki mondta azt, hogy feleségül megyek hozzád? Tudod, az egyházközségben hány úriember

kérte meg a kezemet? – Te pedig felégetted magad mögött a hidat. Mindet kikosaraztad. – Ez nem jelenti azt, hogy nem gondolhatom meg magam, így aztán építheted nagyszerű

terveidet az életben. Nem szándékozom keresztezni őket. Megan tekintete elárulta, hogy mindezt komolyan gondolja, s ettől Deylin olyan mérges lett,

hogy újra megrázta. – Nem illik hozzád ez az önfeláldozás, kölyök. S amíg az én gyerekem van a hasadban, addig te senki máshoz nem mégy feleségül. Elszökünk Gretna Greenbe.

– Micsoda?! – Apád áldását adja ránk, ha beszélek vele. – Ez lehetetlen! Te megőrültél! – Ettől olyan romantikus színezetet kap a házasságunk, mert különben az emberek szájukra

vesznek majd, szinte számolgatják a napokat, mire megszületik a gyerek. Ha szájukra vesznek, ezt azért teszik, mert egy lótenyésztőhöz megyek feleségül. Szóval igent mondasz? Ezt nem mondtam – zsörtölődött Megan. – Nem akarok istállóban lakni. Ott laksz, ahol én, Talán beköltözhetnénk a szobámba. Nem vagyok hajlandó apád házába költözni! – jelentette ki. Devlin, éreztetve, hogy

elhatározása végleges. Megan azonban úgy folytatta, mintha semmit nem hallott volna. – Sokba fog ugyan kerülni, de

majd feljavítjuk a ruhatáradat. És... De mit is beszélek? Mindenki látja majd, hogy nem vagy igazi úriember. Először is, iszonyú erőszakos vagy. Csak önmagadra hallgatsz?

– Kezdem azt hinni, hogy egyedül vagyok ebben — felelte Devlin szárazon. – Megpróbálok kiegyezni veled, de nem hagyod. – Amit te csinálsz, azt már jól ismerjük:

elhiszed, minden úgy történhet, ahogy te akarod. Sajnálom, hogy pont nekem kell leszoktatnom téged erről. –

Igaz, a hangján nem érződött a szomorúság. – Azonban a feleség dolga, hogy azt tegye, amit a férj mond és nem megfordítva. Egy okkal több, hogy ne menjek hozzád feleségül. Ha szeretnél, igyekeznél a kedvemben járni. De te nem szeretsz, és így csupa nyomorúság volna melletted az életem.

Nem lesz nyomorúságos életed mellettem – csikorogta Devlin összeszorított fogai közül. – A feleségem leszel, s a kettő nem azonos.

A te esetedben igen – erősködött Megan dühítő konoksággal– Devlin egy pillanatra elvette róla a kezét, azután csakugyan megrázta. – Menj szépen haza,

Megan és csomagolj össze. Azonnal indulunk, miután beszéltem apáddal. – Komolyan mondod? – lepődött meg a lány. – Csakugyan azt hiszed, hogy apám áldását adja

erre a házasságra? Te álmodsz, Devlin. Csak akkor egyezne bele, ha azt mondanám neki, hogy én

84

is akarom. A gyerek pedig nem számít, ha ebben reménykedsz. Apám talál majd nekem egy másik férjet.

– Szóval bízzuk rá a döntést? Ha beleegyezik, eljössz velem? Megan gyanakodva húzta össze a szemét. – Remélem, nem akarsz vele is erőszakoskodni, mint

velem? Ki az ördög erőszakoskodik veled?! – Megan csak horkantott, mintha ez a kérdés is neki adna

igazat, ezért Devlin kissé higgadtabban folytatta. – Nincs szándékomban erőszakoskodni az apáddal. Szóval megegyeztünk?

Igen – vágta rá Megan nem túl kecsesen, azután könnyedén hozzátette. – De a csomagolásnak semmi értelme. Ha nem segítek, apám nem adja beleegyezését, én pedig nem hiszem, hogy feleségül akarnék menni hozzád.

De ha beleegyezik, akkor eljössz? – makacskodott Devlin, hogy végre tisztázzák ezt a dolgot.

Ezt már az előbb megmondtam. Rendben van, akkor érezd magad eljegyezve. – Felkapta Megant és röviden, – de

szenvedélyesen megcsókolta, majd visszatette a vízbe, megfordította és gyengéden meglökte, hogy induljon a part felé.

Megan elindult, de félúton visszafordult, hogy valamit mondjon. Ekkor vette észre, milyen állapotban van a férfi. – Úristen Devlin, te meztelen vagy!

Megdöbbent arckifejezése minden pénzt megért. Hogy annyira haragudjon rá, hogy még azt a testet sem vette észre, amely korábban annyira elbűvölte. Devlint úgy elfogta a nevetés, hogy az ide kívánkozó választ sem tudta kinyögni: – Te pedig talpig felöltözve mászkálsz a tóban.

Jobb is így. Megan ezt a felvilágosítást éppúgy nem értékelte volna, mint általában Devlin humorát.

Huszonhetedik fejezet Ez nem lehet igaz, hogy útban van Skócia felé, hogy férjhez menjen. De sokszor kellett

elmondania, hogy végre elhiggye! Szüntelenül változott körülöttük a táj, a kocsi egyre nyelte a mérföldeket. Egyenesen északnak tartottak, Skócia felé, hogy összeházasodjanak.

Egy inast magukkal hoztak, aki majd visszaviszi a kocsit, ugyanis Devlin arra készült, hogy hintót bérel, ha talál valahol megfelelőt. Somersetben minden várakozáson túltett: Megant egy fogadóban hagyta, s magának Sedgemere grófjának pompás magánhintójával tért vissza, az ajtókra festett címerekkel és a gróf saját hajtójával egyetemben.

Megan gyanakodva nézegette a járművet, s Devlin gyorsan megmagyarázta: – Azt mondtam a grófnak, rablók támadtak meg bennünket, s nemcsak a hintónkat, hanem a pénzünket es a ruháinkat is elvették.

S a gróf puszta jószívűségből ideadta a saját, kocsiját?! – gúnyolódott Megan. Azt is mondtam neki, hogy én vagyok Wrothston hercege. A fickó kezét– lábát majd kitörte

ezután. Még a kocsisát is rámtukmálta. Tudod, hasonlítok St. Jamesre. Elfelejted, hogy én találkoztam vele? Egyáltalán nem hasonlítasz rá! – Ebből Devlin

megtudhatta, hogy ha azt állítja, hogy az ég kék, akkor Megan váltig ragaszkodik majd az ég zöld színéhez.

Ez a luxushintó azonban legalább arra jó volt, hogy kellemesebbé tegye az utat, ha már útitársán nem változtathatott. Cézár is jól jött: Devlin időnként jókora utat a csődör hátán tett meg.

Megan Sir Ambrose– t is el akarta hozni, ám Devlin kereken megtagadta ezt a kérést. Máris parancsolgat, pedig még nem is a férje. Ezzel a fickóval, nem lehet majd együtt élni. De utazni

85

sem nagyon. Az út hosszú volt, Skóciáig több mint háromszáz mérföld. Gretna Greenbe igyekeztek, idejártak évtizedek óta azok, akiknek nagyon sürgős volt a házasság; akik nem tudták kivárni a kihirdetéshez szükséges három hetet vagy azok, akiknél hiányzott a szülői áldás.

Ez utóbbit azonban Megan nem nélkülözte, s egész úton ezen tűnődött. Pontosabban azon, hogy apja őszintén boldognak látszott, amikor Devlin társaságában kilépett a dolgozószobából, hogy gratuláljon lányának. Kijelentette, boldog, hogy Megan ilyen „derék férfit” választott férjül. Még egyebet is mondott, a helyzethez illő dolgokat, Megan azonban ezen a „derék férfin” akadt fenn. Úgy nézett Devlinre, mint valami gonosz varázslóra, aki képes bűbájával elkábítani az embereket. Kár, hogy őt nem sikerült elvarázsolnia.

Túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy boldogan üdvözölje életének ezt a nagy horderejű változását. Lehet, hogy ugyanerre vágyott, de mégis más, ahogy történt: ez a házasság nyűg volt mindkettőjüknek. Elhatározta azonban, hogy ezt nem hozza szóba, mert zaklatottsága csak tovább rontaná a helyzetet, s ezt el akarta kerülni.

A baj csak az volt ezzel az elhatározással, hogy mindössze egy napig bírta a hallgatást. A második napon csak arra várt, hogy Devlin elszenderedjen, s akkor megszólalt: – Nem értem. Mi a csudát mondtál apámnak, hogy olyan boldog volt?

Devlin még annyi faradságot sem vett, hogy a szemét kinyissa. – Természetesen megmondtam neki, hogy szeretlek, s egyetlen vágyam, hogy boldogságban

fürdesselek. Ezek a szavak tőrként hasítottak Megan szívébe. Tudta, hogy mindez hazugság. – Egyáltalán

nem találom olyan mókásnak ezt a dolgot. – Az a te bajod, kölyök. Pocsék humorérzéked van. – Neked meg sikerült elsütni égy kis tréfát... Persze meg– lehetősen ízléstelent. Szóval, légy

szíves, válaszolj! Megmondtam neki az igazat, Megan. Hogy elcsábítottál? Ha jól tudom, fordítva tőrtént. Ez nem igaz! – méltatlankodott Megan. Devlin fél szemét kinyitva így szólt: – Talán én kértem tőled csókleckéket? Éppen erről van szó. Én csókleckékét kértem, nem pedig azt a másik dolgot. Részemről vállaltam a felelősséget – sóhajtott Devlin. – Úgy látom azonban, te nem vállalod a

rád eső részt. Miért vállalnám, amikor az egész a te hibád? Legyen ahogy akarod – mondta fáradtan a férfi és újra behunyta a szemét. Megan pár percig némán töprengett, majd megszólalt: – Még mindig nem válaszoltál a

kérdésemre. Talán azért nem, mert bizonyos idő után dühítő veled beszélgetni. – Amikor Megan erre nem

válaszolt, Devlin kinyitotta a szemét és látta, hogy Megan magába roskadva bámul ki .– az ablakon. – A fenébe is! – szitkozódott. – Mit gondolsz, mi az ördögöt mondtam neki? Bevallottam;, hogy gyermeket vársz tőlem. Apád történetesen úgy véli, hogy a gyermek mindkét szülőé – mindkét vér szerinti szülőé – s így azonnal elfogadta házassági ajánlatomat. Természetesen jobban őrült volna, ha előbb jön a házasság, azután a gyerek, de megérti, hogy ez nem mindig van így.

Muszáj volt beszélned neki a gyerekről? Éppen te mondtad azt, hogy ez mindegy, hogy apád végül szerez egy másik férjet. Nos,

tévedtél, apád jobban őrül, ha gyermeked atyjához mégy feleségül. Igen, kénytelen voltam beszélni neki a gyerekről, hogy megmagyarázzam sietős távozásunkat.

– Ez még mindig nem magyarázza meg, miért volt olyan boldog – zsörtölődött Megan. Devlin a vállát vonogatta. – Néhány embertől eltérően, akiket nem óhajtok megnevezni, a

nemes– nemzetes Penworthy úr kedvel engem. Egyáltalán nincs ellenére a választásod. – Én nem választottalak!

86

– Azt hiszem, ő másként látja... Különös tekintettel állapotodra. Megan erre már nem válaszolt, beérte azzal, hogy dühösen nézte a férfit. Devlin úgy döntött,

hogy erről tudomást sem vesz, s behunyta szemét. Megant hamarosan újra elfogta a csüggedés. Hát, nem így képzelte a menyegzőjét, amikor álmodozott róla. Igaz, egy álomlovag ül vele

szemben, a legszebb férfi, akit valaha is látott. A dolognak ez a része rendben volna, tulajdonképpen jobban sikerült, mint remélte. S ez a férfi eltökélte, hogy feleségül veszi. Ez is rendben van tehát. Akkor miért érzi magát ilyen nyomorúságosan, ahelyett, hogy lelkendezne?

(„Mert nem szeret.” „Ujabban mit lehet rajtad szeretni?” „Már megint áz ő pártját fogod?” „Csak nem akarod azt mondani, hogy nem viselkedtél lehetetlen némber módjára, amióta

felbukkant?” „Meglehet, de folyton ő kezdte! Nem emlékszel, hányszor sértegetett, hányszor beszélt velem

úgy, hogy feldühödtem? De nem csak erről van szó. Talán legyek boldog, amiért kénytelen feleségül venni?”

„Tudtommal addig nem panaszkodott, amíg nem hibáztattad őt mindenért. Azt hittem, erre nem leszel képes.”

„Ez így volt, amíg azt hittem, hogy csak az én életem megytőnkre. De nem akarom vállalni a felelősséget azért, hogy tönkremegy az ő élete is.”.

„Nem gondolod, hogy dühösebb volna, ha csakugyan úgy érezné, hogy tönkreteszed az életét?”

„Ezt csak te gondolod! De mikor viselkedik ő úgy, ahogy elvárhatnád?” „Újabban a te viselkedésed sem felelt meg semmilyen várakozásnak. Még azt sem akarod

elismerni, hogy végre megkapod, amit akarsz... őt.”) Megan észre sem vette, hogy mérgesen horkantott, s nem értette, miért néz rá Devlin

felhúzott szemöldökkel. – Mi van? – kérdezte a férfit igen kellemetlenül. – Nincs jobb dolgod, minthogy engem bámulj?

Ez az igazságtalan támadás valamilyen oknál fogva derültséget keltett a férfiban. – Megpróbáltam aludni, de te úgy látszik elhatároztad, hogy nem engedsz. Unatkozol?

– Egyáltalán nem. Remek, lélekemelő társalgást folytattam magammal. – Nem kell gúnyolódni. Komolyan beszélek. Talán nem árt, ha tudod, hogy olyan nőt készülsz feleségül venni, aki

gyakran beszél magában. Még nem késő, még meggondolhatod és hazavihetsz. Hogy elszalasszam azt az egyedüli lehetőséget, hogy felkapaszkodjam a ranglétrán? Megan elkomolyodott. Megérezte a férfi váratlan haragját, mint egy fizikai érintést, noha

Devlin arckifejezése nem változott. Újra behunyta szemét, s Megan nem mert tiltakozni. A férfi haragja ezúttal kissé megijesztette.

Csak magában panaszkodott. („Hát soha nem képes a várakozásnak megfelelően viselkedni? Remek ürügyet kínálok arra, hogy visszalépjen, arra célozva, hogy talán bolond vagyok, ő meg dühbe gurul.”

„Ezúttal tőlem is hiába várod a választ. Éppúgy nem értem őt, mint te.”) Huszonnyolcadik fejezet Boldog, független életük utolsó éjszakáját egy Carlisle nevű városban, töltötték, a határ angliai

oldalán. Másnap reggel Devlin szokásától eltérően saját jószántából megszólította Megant. Közölte vele, hogy még aznap délelőtt összeházasodnak, mivel Gretna Green szerinte egész közel van a határ túlsóoldalán. Megan egy pillanatig kísértést érzett, hogy fennhangon tűnődjön, vajon

87

somerseti kocsisuk odatalál– e (eddig márkétszer eltévedtek), ezúttal azonban úgy döntött, hogy hallgat.

Most, hogy a félelmetes pillanat ilyen közel volt, Megant elfogta a jámborság; legalábbis semmi kedve nem volt vitatkozni. Attól tartott, hogy ez a hangulat megmarad, sőt rosszabbodik. Nem egyszerűen a nász előtti izgalomról volt szó, bár ez is határozottan közrejátszott. Inkább az volt a baj, hogy Megan az elmúlt napokban túl sokat töprengett azon, milyen hihetetlen ellenőrzést gyakorol majd Devlin egész élete fölött, miután összeházasodtak. Ha bárki más volna a férje, ez nem okozna gondot, ám Devlin.,, Még csak nem is kedveli őt. Feleségül sem akarta venni. Pokollá fogja tenni az életét.

– Csak nem akarsz most sírni? Felpillantva látta, hogy feszülten figyelik őt azok a türkizkék szemek. Vajon mióta? tűnődött

magában. – A dehogy. – Pedig úgy néztél ki. – Mondom, hogy nem! – makacskodott Megan, de alsó ajka remegett. – ilyen rettenetes az a gondolat, hogy a feleségem leszel? – kérdezte gyengéden, – Igen! — tört ki Meganból a sírás, s eltakarta arcát, így nem láthatta Devlin fájdalmas

arckifejezését, s az annak helyébe– lépő eltökéltséget. Amikor zokogása szipogássá csendesedett, Devlin megszólalt. – Nem értem, miért bőgsz. Biztosíthatlak, hogy a mi együttlétünk puszta névházasság lesz. Megan meglepődve pillantott fel. – Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy nekem ugyanolyan rossz volt az a szeretkezés, mint neked, ezért nem követjük el újra ezt a hibát.

Megan teste megmerevedett, arcát pirosság öntötte el. Szóval sérelmeinek listájára felveheti azt is, hogy már nem kívánja őt Devlin?

Ez nagyon is megfelel nekem! Sejtettem. Mielőtt bármelyikük folytathatta volna ezt a kellemes társalgást, a hintó valamilyen bukkanón

haladt át, s ettől majdnem kiestek az ülésükből. A kocsis rémülten felkiáltott, s a hintő hihetetlen módon oldalra csúszott.

– Mi az...? – kezdett szitkozódni Devlin, de nem folytatta,hanem rákiáltott Meganra. – Le az ülésről!

– Hova? – A padlóra! . – Ne légy... Nem tudta befejezni, mert Devlin elkapta és a földre rántotta, s ő is utána ment, pontosabban

rázuhant. Ettől Megan annyira meglepődött, hogy egy pillanatig nem is tudott megmukkanni. Devlin azonban itt nem állt meg. A hintó őrült csúszása egyre gyorsult, azután különös szögben megállt, Devlin oldalra zuhant, hangos koppanással csapódott az ülés fa keretéhez. Megan utána, rágurult az ülésre, s végül fejjel a hintó oldalának zuhant, amikor a jármű végre megállt.

– Jól vagy, Megan? A lány ebben nem volt biztos. Kis időbe telt, mire kihúzgálta beszorult szoknyáját, s így

felegyenesedhetett. Hamarosan megállapította, hogy csupán a főkötőjét vesztette el. Azt hiszem, igen– felelte. – És te? A te fejed koppant olyan nagyot? –Nagyon vicces – horkantott Devlin és ő is felült– Szerintem az egyik kereket hallottad. Ne

mozdulj, amíg körülnézek! A hintó majdnem teljesen az oldalára dőlt. Amikor Devlin megpróbálta kinyitni az ajtót, az a

talajba ütközött, s a résen Devlinhez hasonló méretű férfi nem fért ki. A túlsó ajtót fel lehetett csapni, s a nyíláson Devlin ki tudta préselni magát. Megannak már nehezebben ment, pedig csak a fejét próbálta kidugni, hogy lássa, mi történik. Ahhoz nem volt elég magas, hogy állva kinézzen. Fel kellett húzódzkodnia az ajtónyílásig.

A hintő egy mély árokba csúszott a dombról meredeken levezető útról. A lejtő megmagyarázhatta volna a csúszást, ám nem volt elég meredek. Amikor visszapillantott a

88

dombtető felé, Megan valami nedvességet látott az útfelületen. Devlin és a kocsis éppen ezt a nedves foltot vizsgálgatták.

Megan körülnézett. Elégedetten látta, hogy a lovakkal nem történt semmi báj. Még Cézár is nyugodtan álldogált az úton, vezető kötele ugyanis elég hosszú volt, s a hintó nem rántotta magával az árokba. Láthatólag segítségük is érkezik: Megan három férfit látott feléjük lovagolni.

Karja elfáradt, visszacsúszva ismét beékelődött az alsó sarokba. Hallotta, hogy megérkezik a segítség, erőteljes skót tájszólással. Szóval Skóciában vannak. Észre sem vette, mikor lépték át a határt.

Pár pillanat múlva elfogta a türelmetlenség. Mikor jön már Devlin, hogy kiszedje innen? Az alsó ajtónyílás Devlinnek szűk volt, Megan azonban kifért rajta. Valahogyan kimászott a földre, bár innen még fel kellett kúsznia az árok oldalán. Ez nem volt könnyű, mivel szoknyái akadályozták a mozgásban.

Disznózsír? – hallotta Valaki nevetését. – Mit szól ehhez, Gilleonan? Amondó vagyok, valami farmer elszórta itt a disznózsírt a vásárba menet. Te mit szólsz hozzá,

Lachlan? Szerintem is, bár néha a betyárok még fényes nappal is képesek csapdát állítani manapság a

gyanútlan utasoknak. – Betyárok? – ez a kocsis hangja volt. Aki válaszolt, hangjában nevetés bujkált. – Hát rablók. Honnan jöttek maguk, hogy nem

hallottak a skót betyárokról? Nemesek és a pórnép fiai egyaránt élvezettel űzik ezt a mulatságot, bár ezelőtt inkább éjszaka jártak.

Ujabb nevetés hallatszott, s ettől Megan elkomorult. Határozottan nem volt érzéke a skót humor iránt, de ez nem is érdekes! Hamarosan itt hagyja ezt az országot.

– Csapdát szimatolsz, Lachlan? – Eriggy már, Ranald! Hová sietsz annyira? Ha csapdát szimatolok, majd szólok. Most

segítsünk ezeknek az úriembereknek. – Fölösleges. Megannak sikerült végre kimásznia az útra, s éppen a tenyerét törölte le, amikor meghallotta

Devlin hangját. Hátul állt, senki nem vette észre. A skótok még nem szálltak le a lóról. Megan csupán néhány nagyon széles hátat látott. Devlin viszont– vagy legalábbis az arca, miután a lovak mögött csak az arca látszott – nagyon is komoly volt. Megan azonban nem értette, miért utasítja vissza a skótok felajánlott segítségét.

– Miért? – kérdezte, magára vonva Devlin tekintetét. A három lovas is megfordult. – Az ördögbe is! Hát soha nem vagy hajlandó azt tenni, amit kell? – sziszegte Devlin,

miközben odafurakodott hozzá a lovak között. Megan értetlenül pislogott. Különösnek találta a Devlin – hangjában bujkáló haragot. – Úgy

látszik – válaszolta kimérten. – Akkor most az egyszer légy szíves úgy viselkedni és menj vissza a hintóba – mondta halkan

Devlin, hogy a többiek ne hallják. – Alighogy kimásztam onnan? Köszönöm, abból nem kérek. – Megan... – Nem! – vágott közbe Megan. – Már megint értelmetlen dolgokat követelsz. A hintót

egyenesbe kell hozni, igaz? Azt akarod, hogy benne ugráljak közben? – Azt akarom, hogy tedd, amit mondtam! – Még nem vagy a férjem, Devlin Jefferys, tartogasd az utasításaidat... – Ah, édes szavak ezek! Szóval még leány, aranyom? Miközben a fenti kérdés elhangzott,

váratlanul egy ló dugta orrát Devlin és Megan közé. Mindez simán és könnyedén történt, Devlint kissé félrelökve. Amikor Megan felpillantott, egy óriást látott leszállni a lóról közvetlenül mellette. Az óriás megfogta Megan kezét, föléje hajolt és szájával éppen csak , érintette a lány csuklóját. Megan ösztönösen vissza akarta rántani a kezét, hogy alaposan kioktassa a fickót, de az közbeh

89

kiegyenesedett, s puszta méreteivel megállította Megant. Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy rendkívül jóképű volt.

Világoszöld szeméhez a lehető legsötétebb gesztenyebarna haj társult, amely a napfényben éppen csak vörösesen csillogott. Jól szabott, tengerészkék zakója lazán függött a vállán, s ez a váll körülbelül kétszer olyan széles volt, mint Megané. Mindez, hordó mellkasával együtt, meglepő módon csupa izom volt. Oszlopokra emlékeztető lábait bivalybőr nadrág és térdig érő lovaglőcsizma borította. Nyakához rég|módi, fodrokban bővelkedő nyakravaló simult. Nem vitás, a második legszebb férfi volt, akivel eddig Megan életében találkozott, s úgy bámult rá, mint akit megigézett á látvány.

– Hitemre!... A szentek lángoló glóriája és a hozzá való angyalarc! – mondta, s szeme szinte itta a lány haját és arcának minden parányi részét.

Megan ösztönös mozdulattal a fejéhez nyúlt, hogy megigazítsa a főkötőjét, de az a hintóbán maradt. Kellemes izgalmat érzett. Nem volt hozzászokva ehhez a férfiúi merészséghez. Láthatóan sikere volt... Vörös hajával együtt! Már– már odaszólt Devlinnek: – Hallod? A szentek lángoló glóriája!... He? – de türtőztette magát.

Lachlan MacDuell vagyok, szolgálatára – mondta az óriás. – Segíthetek valamiben? Talán Gretna Greenbe igyekeznek?

Igen... Oda készülünk. A skót szinte ellenállhatatlanul fülig vigyorgott. – Azt mondják, sok jegyespár nem jut el

Gretna Greenbe, mert olyan hosszú az út, hogy közben megutálják egymást. Remélhetem, hogy magával is ez történik, aranyom?

A férfi feltűnően jó megfigyelő volt, de Megan nem akart egy idegennek panaszkodni. – Inkább ne. És köszönöm, hogy...

Szimatolod már a csapdát, Lachlan? – szólalt meg egyik társa. Még nem, Gilleonan – felelt Lachlan látható ingerültséggel. – Nem látod, hogy udvarolok?

. Megan csak pislogott. – Nem úgy nézel ki – kiáltott vissza Gilleonan. Ebben a pillanatban Lachlan fél térdre ereszkedett. – És most? – Aha, már alakul. Sokáig maradsz így? Ameddig... Egyáltalán nem sokáig! – vágott közbe Devlin, miután megkerülte a skót lovát. Lachlan sóhajtott, ettől eltekintve azonban tudomást sem vett Devlinről, csak Megant

bámulta. A lány kissé zavarban volt, ugyanakkor hízelgett neki a skót viselkedése. Kérem, álljon fel, Mr. MacDuell – biztatta. Nem tudok, amíg el nem ismeri, hogy ellopta a szívemet. – Higgye el, nem akartam. A skót megint vigyorgott. – Tudom, hogy nem tehet róla, mégis ott van a maga kis kacsójában. Ezért tisztelettel megkérem a kezét, s azt hiszem, ettől

annyira meghatódik, hogy válasza az lesz, amit remélek. Megan akarata ellenére rámosolygott a merész fickóra. – Gondolja? Persze. Gondolja meg: ezt a szikkadt agyú, kóró lelkű angolt választja, vagy egy muszklis

skótot, aki mellett csupa nevetés és öröm az élet. Egyeden pillanatig sem fog unatkozni. Az lehetetlen, hogy komolyan megkéri a kezemet – nevetett Megan. De igen – biztosította őt Lachlan. – Hát nem házasodni jött ide? De igén, csak... – Legyen az én feleségem. Esküszöm, nem bánja meg. Megannak nehezére esett, hogy

kiábrándítsa ezt az elbűvölő fickót, de érezte, hogy meg kell tennie. – Én... – Na elég volt ebből az ostobaságból! – vágott közbe Devlin szigorúan. – A hölgy az én

feleségem lesz, Mr. MacDuell, apai áldással.

90

Lachlan lassan felemelkedett. Devlin is magas termetű volt, de a skót legalább fél fejjel fölébe magasodott. Ráadásul jóval izmosabb is volt. Jogosan gondolta, hogy puszta méreteivel meghátrálásra készteti Devlint. Tévedett.

– Magának, angol, én nagyságos MacDuell úr vagyok. És mit szól ehhez a kisasszonyka? Megan gyorsan közbevágott, mielőtt Devlin helyette válaszolhatott volna. Igazat mondott,

Lord MacDuell. Megegyeztünk, s ezt meg kell tartanom. – A kérdés az, hogy szereti– e? —Ehhez, uram, önnek semmi köze – méltatlankodott Megan. Lachlan szívből felnevetett. – De igen, aranyom, s válaszát úgy értelmezem, ahogy nékem

megfelel. Szerintem még meg kell gondolnia ezt a dolgot, s ehhez én időt adok magának. Tessék? — komolyodott el Megan. Ugyanis ezennel elrabolom magát, kisasszony! Most jöhet a csapda, Gilleonan! Huszonkilencedik fejezet Megan szinte fröcskölt a dühtől. Szóval banditák, útonállók. Ők finoman csak skót

betyároknak nevezték magukat. Ez minden kétséget kizáróan kiderült Lachlan MacDuell meghökkentő bejelentése után. A fickók előkapták a pisztolyukat és elvették Devlin erszényét.

A továbbiakban azonban Lachlan meglepte tettestársait. – A többit hagyjátok ott – parancsolta, miközben a kapálódzó Megant felültette a nyeregbe. – Itt van az igazi zsákmány!

– De mi legyen a lóval? – tiltakozott a Gilleonan nevű bandita. – Egy vagyont kaphatnánk ezért az állatért.

Lachlan egy hosszú pillanatig mustrálgatta Cézárt, azután kuncogni kezdett. – Hagyjátok azt is, ma nagylelkű hangulatban vagyok. A homokot ne felejtsd el szétszórni, Ranald. Nem akarom, hogy olyan jármű is felbukjon itt, amelyiket már nem tudunk kirabolni.

Devlin kezdettől fogva sejtette, mi történik. Ezért próbálta Megant félreállítani az útból, mielőtt a fickók leleplezik magukat. Megan azonban csak ott állt és vitatkozott vele, azután már késő volt: feltámadtak a banditavezér szerelmes érzései. Méghogy Lord MacDuell! Ezt nyilván csak úgy kitalálta. De az adott helyzetben mindegy is volt. Megant elrabolták, Devlin és a kocsist pedig kezén– lábán megkötözték és az árokba gurították.

Devlinnek szerencséje volt: egyetlen ellenállási kísérlete, amikor ököllel a fiatal Gilleonan arcába ütött, nem került az életébe. Megúszta annyival, hogy Ranald pisztolya agyával alaposan fejbe vágta. Devlinnek kemény feje volt, csupán elszédült az ütéstől, s a menekülők még sokáig hallották szitkozódását és fenyegető ígéreteit... Aminek szintén nem sok értelme volt, hiszen Devlin éppúgy nem tudta üldözőbe venni őket, ahogy Megan sem tudott kiszabadulni a dereka köré fonódó erős karok szorításából.

Csakugyan dühös volt, ez „a nőrablás nem hiányzott neki. Egyáltalán nem találta romantikusnak vagy izgalmasnak. A hegyes– völgyes, úttalan terepen a vad vágtatás hamarosan egyre fájdalmasabbá vált, különösen azért, mert Megan nem volt hajlandó lazítani elrablója karjában, ráadásul kifacsarodott helyzetben ült a lovon. Ahányszor a skót hirtelen fordult a lovával, Megan tüdejéből még a levegő is kiszorult (az átkozott skótnak fogalma sem volt a saját erejéről!), de hallgatott szemrehányásait arra az időre tartogatta, amikor majd leszállnak a lóról, feltéve, hogy erre valaha is sor kerül.

Napszállta után fázni kezdett. A délutáni vágtához képest a lovak csak poroszkáltak. Megan már– már azon tűnődött, vajon a skótok szokása– e, hogy halálra hajszolják lovaikat. Amikor végre megálltak, egy patak mellett leszálltak a lóról. Gyorsan tüzet gyújtottak, az iszákokból ennivaló került elő, a földre takarókat terítettek. Szóval tábort ütöttek. Ezek képesek a szabad ég alatt tölteni az éjszakát!

91

Megan felnyögött, amikor MacDuell leemelte őt a lóról. Fájdalmas tagjai szinte megkövetelték, hogy figyeljen rájuk. Jóllehet, alig állt a lábán, azonnal ellökte a feléje nyújtott segítő kezet. Lachlan jól mulatott ezen, még kuncogott is. Megan hátralépett, hogy teljes nagyságában szemrehányást tegyen neki.

Ezt nem ússza meg. Máris megúsztam – felelte vidáman a férfi. Tulajdonképpen hova visz? Haza. Ebből a közlésből sokat nem tudott meg, ezért megpróbált más nyomon elindulni. –

Akárhova megyünk, úgysem maradok ott – figyelmeztette. Még mindig nem érti ezt a dolgot – panaszkodott a skót. – Csak szívességet teszek magának,

alkalmat adok, hogy jobban meggondolja, milyen férjet választ magának. Ebből azt látom, hogy inkább választok egy faragatlan angolt, aki egyébként egyáltalán nem

szikkadt agyú, mint egy faragatlan skótot. Ha jól értem, maga haragszik rám, ugye? – csettintett a skót a nyelvével. – Eltalálta. – Nincs igaza, aranyom. Hogy tudna dönteni, ha nem ismerne meg jobban? – Megan csak

bámult, s a férfi gyorsan hozzátette: – Ne izguljon, kislány. Semmi bántódása nem lesz, ezt megígérem.

– Semmi bántódásom? Már így is alig érzem a tagjaimat. Maguk skótok mindig halálra hajszolják a lovaikat?

A skót vigyorogva odanézett, ahol Megan panaszainak forrását sejtette. – Jó szívós állatok ezek, nem olyanok, mint a hájas angol lovak. Sajnálom, ha megfájdult a popsija, de sietnünk kellett.

– Csak nem gondolja, hogy követték? – Magáért, aranyom, biztosan utánunk jön. Legalábbis megpróbálja megtalálni magát. Épeszű

férfi nem mond le magáról harc nélkül. De az biztos, hogy hiába próbálkozik. Engem még egy skót sem talál meg, ha el akarok tűnni, hát még egy angol!

Ettől Megan legszívesebben leült volna a földre, hogy jól kisírja magát. Igazság szerint már házasnak kellene lennie. Igaz, ettől nem változott volna semmi, miután Devlin azt állította, hogy csak névházasságot kötnének, de a gyerekkel a hasában neki feltétlenül férjhez kell menni.

Lachlan pokrócot terített a földre Megan részére. Két társa, akik termetre és külsőre egyaránt messze elmaradtak mögötte, jó hangosan siránkoztak Cézár elvesztésén, de Lachlan rájuk sem hederített. Előrehajolt és kezét nyújtotta Megannak, hogy segítsen neki leülni. A lány látványosan tudomást sem vett a segítő kézről és egyedül huppant le a földre.

– Maga közönséges rabló, igaz? – kérdezte merészen, miközben a férfi éppen melléje készült telepedni.

A skót egy pillanatig hallgatott, azután olyan nevetésben tört ki, hogy földre esett a lány előtt. – Közönséges, nem, aranyom. Családomban évszázadok óta vannak betyárok. Hogyan tagadhatnám meg ezt a tiszteletreméltó foglalkozást?

Ettől a társai hangos nevetésbe és huhogásba kezdtek, de Lachlan egyetlen megrovó pillantására elhallgattak. Lachlan utána újra Meganhoz fordult lebilincselő vigyorával.

Maga szerint nincs ebben semmi rossz? – kíváncsiskodott Megan merészen. Hát, ezt nem mondanám. De az a helyzet, hogy az angolok és a skótok évszázadok óta

előszeretettel fosztogatják egymást. Én csak eZt a régi hagyományt újítottam fel. – Azt állítja, hogy csak angoloktól rabol? – méltatlankodott Megan honfitársai nevében. A férfi közömbösen megvonta a vállát. – Csak holnap délután érünk haza, s így láthatja.

Jókora utat megteszek, hogy csak angol zsebeket ürítsek ki. Milyen jó hazafi maga! – gúnyolódott Megan. – Ideát nincsenek angolok a közelben? Vannak páran, de látom, nem érti, mi a gondom. Kénytelen volnék minden hintót megállítani,

hogy megkérdezzem: „Angolok maguk, jóemberek, vagy skótok?”. De a honfitársaim nem

92

szeretik, ha ilyen ostobaság miatt feltartják őket Inkább elmegyek a határhoz, ahol csak úgy nyüzsögnek az angolok.

– Vesztemre. – Ne beszéljen így, aranyom. Tudom, most ideges. Én is zavarban vagyok, nem is értem,

milyen érzéseket keltett bennem. De rie gondolja, hogy folyton elrabolom a szép lányokat. Maga az első.

– Örüljek a szerencsémnek? A férfi újra nevetett, látva, hogy Megan még mindig gúnyolódik. – Nem, én örülök neki. Maga

el sem tudja képzelni, mióta keresek egy ilyen asszonyt magamnak. A férfi nem látszott túlságosan öregnek, legfeljebb huszonöt éves lehetett, s így ez a keresés

nem tarthatott régóta. Megan azonban csak ennyit mondott: – Tovább kell keresnie, Mac– Duell. Az én kezemet már megkérték.

A férfit ez csöppet sem izgatta. – Csak nem akar férjhez menni ahhoz a savanyú képű ángliushoz? – mondta teljes meggyőződéssel.

– De bizony! Hiszen nem is szereti – felelte magabiztosan a férfi. – Ez olyan világos volt, mint... De még mennyire szeretem! Annyira, hogy gyereket szülök majd neki. A férfi elmosolyodott. – Nemes cél, utódot szülni egy férfinak. – Félreértett. Ez nem valamilyen terv... Illetve az is, de már befejezett tény. Maga is meglepődött, milyen könnyedén beszél erről, a férfi meglepett arckifejezése pedig

kárpótolta őt az egész napos vad vágtatás okozta kényelmetíenségekért. Sajnos azonban hamar elmúlt a férfi meglepetése, s viharos hahotának adta át a helyét Megan egy pillanattal később rájött, hogy a férfi nem hisz neki.

(„Most mi van?” „A fene tudja. Egyébként azt hittem, hogy meggyőző voltál.” „Akkor miért nem hitt nekem?”

„Talán nem akarta elhinni.” „Remek, igaz? Akkor sem hitt nekem, amikor hazudtam.” „Mit hazudtál?” „Észrevette, hogy nem nevetek.”) Megan azonban most magára volt dühös. Lachlan észrevette ezt, s azt gondolta, őrá

haragszik... S ez igaz is lett volna, ha Megan figyelmét nem tereli el csalódott belső hangja. – Bocsásson meg, aranyom, de béláthatja, szinte hihetetlen, hogy ilyen finom úri hölgynek,

mint kiskegyed, már a házasság előtt gyereke legyen... Különösen egy olyan férfitól, akit nem is kedvel. – Arca hirtelen elkomorult, sötét gyanú árnyékolta be. – Hacsak az a fickó nem...

Megan elértette a célzást, s nem engedte befejezni. – Szó sincs róla, még a gondolatát is visszautasítom!

– Jól van, jól, nem kell mindjárt kijönni a sodrából – mondta a skót kissé zavartan. – Kijönni a sodromból? Abból már reggel kijöttem, maga tökfilkó! Nem volt joga elrabolni

engem a vőlegényemtől. Ma lett volna az esküvőnk! Lachlan feszengeni kezdett, mert attól tartott, Megan mindjárt elsírja magát, s nem bírta a női

könnyeket. – Erről még lehet szó. Valahol a környéken biztosan találunk egy parókiát. Magához nem megyek feleségül! Különben is követelem, hogy most rögtőn vigyen vissza! Hogy megy az udvarlás, Lachlan? – kérdezte Gilleonan fapofával, de látszott rajta, hogy alig

bírja visszatartani a röhögést. Még mondhattam volna, hogy semmi jó nem származik abból, ha menyasszonyt rabolunk –

tette hozzá Ranald. Megan is csatlakozott a gúnyolódókhoz, míg végül a két tettestárs újra a tűz felé fordult. Akkor

Lachlan megpróbált rámosolyogni, ám Megan nem volt olyan hangulatban, hogy mosolyogjanak rá.

– A hely nem a legalkalmasabb a bájolgásra – vetette oda kurtán. – Elismerem, útonálló létére, maga helyes fiú. Talán derék férj is – lehet magából, ha egyszer abbahagyja az útonállást. A feleség azonban nem én leszek.

93

– Miért nem alszunk rá egyet? – kérdezte a skót, mintha nem akarná komolyan venni Megan kitörését.

– Miért nem visz inkább vissza? Hát nincs magának szíve? A lovak még akkor sem bírnák a visszautat, ha ilyen hamar

elengedném magát. Ilyen hamar?! Mikor érti meg végre, hogy komolyan beszélek? A skót móst elvigyorodott. – Majd ha elismeri, hogy jó férj lenne belőlem, útonállás ide vagy

oda. – Maga reménytelen eset – mondta Megan csüggedten. Ráadásul javíthatatlan is. S én még azt

hittem, hogy Devlin csökönyös, mint egy öszvér – tette hozzá halkan, mintegy önmagának. – Mit mondott? – Magával nem beszélek többet, úgyhogy ne szóljon hozzám. Legalább egyen valamit és... Nem kell az ennivalója sem. – Ugyan már, csak nem hagyom éhen veszni! – mondta a skót elszántan. Megan szeme összeszűkült, mintegy világos figyelmeztetésként, hogy a fickó felejtse el, ha

esetleg erőszakkal akarná megetetni, puszta jószándékból. – Csak próbáljon megtömni! – Hitemre, maga aztán önfejű lány— mondta a skót is némileg csüggedten, azután sóhajtva így

szólt: – Rendben van, de szóljon, ha éhes. Megan válaszul csak horkantott egyet és hátat fordított a skótnak, hogy lepihenjen. Ráütött a

pokrócra, mintha az puha matrac volna, ám ezt fájó tenyere bánta. Nyomorult élet! Ennek is Devlin az oka. Ha jól meggondolja, előbb– utóbb talál indokot, hogy nyomorúságos sorsáért Devlint hibáztassa. Ha másért nem, hát azért, mert nem mentette meg őt. Kit érdekel, hogy kezét– lábát összekötözték? Tessék találékonynak lenni, kiszabadulni és Megan után jönni! („Miért nem próbálsz te megszabadulni innen?”

„De hogyan?” „Te nem vagy megkötözve. Ha ezek elalszanak, egyszerűen megszökhetsz innen.” „Te abban a téves hiszemben vagy, hogy én tudom, hol az ördögben vagyunk? Hát nem

tudom. A végtelenségig bolyonghatnék itt, s a végén tényleg éhen halnék.” „Vagy segítséget találnál már itt a közélben valahol.” „Hol? Itt vagyunk a semmi közepén, ha nem vetted volna észre.” „Nem is próbálod meg?” „Dehogynem. Ha arra várok, hogy Devlin megmentsen, örökre itt rekedek Skóciában. De ha

eltévedek és éhen halok, az a te hibád lesz.” „Nem én voltam az, aki éppen az imént visszautasítottam az ételt, pedig korgott a gyomrom.” „Az elvi kérdés volt.” „Mi köze az elveknek a meneküléshez?”) – Éhes vagyok, MacDuell! Harmincadik fejezet – Alszik, kislány? – Nem mindegy? – duzzogott Megan, továbbra is hátat fordítva Lachlannek, akinek hangja

nyugtalanítóan közelről hallatszott mögötte. Aludna inkább ő! Erre várt türelmesen. Lachlan két társajó hangosan horkolt, Lachlan

azonban gyanúsan csöndben feküdt, s Megan semmit nem akart kockáztatni, mielőtt megkísérli a szökést. Eltökélte, hogy addig vár, amíg nem győződik meg arról, hogy a férfi alszik. Nem csekély bosszúságot okozott neki most, hogy a férfi tanújelét adta: nagyon is éber.

94

– Arra gondoltam... Rossz szokása ez magának, MacDuell – vágott közbe szárazon. – Le kéne szoknia erről. Magának meg az a rossz szokása, hogy állandóan bosszantja az embert. – Sikerül? A férfi egy pillanatig hallgatott, közben megpróbálta Megant maga felé fordítani, ő azonban

nem engedte. Ekkor Lachlan halkan kuncogni kezdett. Hát ez a fickó mindent mulatságosnak talál?! Ugyanolyan lehetetlen mint Devlin, semmit nem vesz a szívére; még rosszabb, állandóan dühítő jókedve van. Szinte lehetetlen haragudni olyan férfira, aki folyton vigyorog, vagy nevet... Vagy majdnem mindig.

Az jutott eszembe, kislány, hogy maga talán azt hiszi, igazából nem is akarom magát feleségül venni.

Szó sincs róla. Ha az embert odacsapják egy ló hátára, az eléggé meggyőző. Nem csaptam oda– tiltakozott a férfi. A fenekem másként érzi. Hosszú szünet következett, majd: – Szívesen megdörzsölöm ott... – Eszébe ne jusson! Újabb kuncogás, s Megan a fogát csikorgatta: – Rendben van, de nehogy azt higgye, hogy

akármelyik lánynak teszek ilyen ajánlatot. Szóval én valami különleges lány vagyok a maga életében? – gúnyolódott Megan. – Mindössze

pár órai ismeretség után különlegesnek talál? Pár pillanat után. Én megmondtam, hogy ellopta a szívemet. . („Igyekezz minél gyorsabban másfelé terelni a gondolatait. Ilyen szöveggel még elcsavarja a

fejedet.” „Az én fejemet nem lehet elcsavarni, és különben is, szállj ki ebből. Közölhetem, hogy nem

hiszek abban, hogy meglátni és megszeretni egy pillanat műve. – Ez nem volt igaz, hiszen éppen Tiffany esete bizonyította az ellenkezőjét. — Ami pedig a testi vágyakat illeti...

Kést döf a szívembe aranyom. Legfőbb ideje. A férfi elnevette magát. – De jó volna, ha maga is olyan tisz– tán látná, mint én, milyen jól

kijövünk mi ketten együtt, ha le– csillapodik. – Miből gondolja, hogy lecsillapodom? Erre ne számítson. Én mindig ilyen vagyok, folyton

kiállhatatlan. Ez azért van, mert otthon pokolian elkényeztettek. Kérdezze csak meg Devlint...... Na jó, most már késő, de ő is megmondhatta volna. Ő csak egyszerűen pukkancsnak hív,

Úgy, most már értem, miért nem kedveli a fickót – mondta Lachlan olyan hangon, amelyből érezni lehetett, hogy ő régen sejtette ezt.

Már megmondtam – bökte ki Megan és dühében szembe fordult a skóttal, hogy alaposan lehordja – , szeretem...

Nem tudta befejezni, mert a skót vércseként csapott le ajkára, amint Megan a hátára feküdt. Elfelejtette, milyen közelről jött a hangja, pedig a férfi csak az alkalmas pillanatra várt, s addig ingerelte, amíg a lány szembefordult vele, s így akaratlanul is a csókra megfelelő helyzetbe került.

Megan megdöbbent. Nem azért, mert a férfi megcsókolta (egy alávaló útonállótól ez a legkevesebb!), hanem azért, mert olyan kellemes volt. Majdnem olyan kellemes, mint... Azért annyira nem. Nem érezte azt az izgató vágyat, amely elfogta valahányszor Devlin csókolta meg. Ez nem jelenti azt, hogy semmit nem érzett, csak éz az érzés nem volt olyan lehengerlő.

– Elég legyen, MacDuell! – mondta és ellökte magától a férfit. A skót a megbánás minden jele nélkül vigyorgott. Igaz, ez nem lepte meg a lányt. – Ne mondja, hogy nem élvezte. Mondhatnám... de nem mondom – engedett Megan. – Ez azonban teljesen mindegy.

Elfelejtette, hogy egy másik férfi gyermekét hordom a szívem alatt?

95

Nem felejtettem el, hogy ezt mondta, de maga úgy látszik, elfelejtette, hogy nem hittem el. Ismerje be, aranyom, hogy maga olyan ártatlan, mint a ma született bárány.

Naiv vagyok, nem ártadan – erősítgette Megan makacsul. – Tudom, hogy akadnak férfiak, akik a gyerek ellenére feleségül vennének, de szerintem maga nem tartozik közéjük. Adja fel, MacDuell. Állapotom nem múlik el, hanem egyre jobban látszik majd. Gusztustalan leszek.

Egyre jobban látszik majd, de nem leszel gusztustalan, kölyök. Az ismerős hang hallatán Megan halkan felsikoltott, Lachlan pedig úriemberhez méltatlan

módon nagyot káromkodott. Hatalmas testéhez képest villámgyorsan talpra állt, de hiába előzte meg Megant, aki lassabban tápászkodott fel, egyikük sem tudta megállapítani, honnan jön a hang. A tűztől kissé távolabb mindenütt olyan sötét volt, hogy csak fekete árnyékokat lehetett látni.

Arra ne várjon, hogy meghívjuk körünkbe – szólt Lachlan, – Nem mondhatnám, hogy örülök a jelenlétének.

Elég szégyen – felelte Devlin. – Én meg azt hittem, hogy számítanak ram. Hátrafordultak, s látták, amint észak felől lassan előbukkan a feketeségből. Becsapta őket,

délről várták. Megan boldogságában majd felfalta őt a szemével. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy átölelje és csókokkal árassza el, de a férfi futó pillantása meggyőzte arról, hogy jobb, ha a helyén marad.

Lachlant jobban érdekelte a pisztoly, amelyet Devlin feléje irányított.— Nem tudom, nem tartja ezt sajnálatos tévedésnek?

– Maga szerint az? A skótnak még volt bátorsága vigyorogni. – A, nem vagyok ilyen ostoba. – Én sem – állt meg Devlin Ranald mellett, hogy félrerúgja annak földön heverő fegyverét.

Azután Gilleonanhoz lépett és ugyanezt megismételte. – Biztos? – kötekedett Lachlan. – Úgy látom, egyedül jött. [Devlin a vállát vonogatta. –

Kénytelen voltam. Cézárral senki nem bírta a versenyt. – Persze, a csődör. Úgy látszik, hibát követtem el, hogy otthagytam. – A nagylelkűség megbosszulja magát? – Úgy valahogy. Megannak kezdett elege lenni. – Úgy látom, az urak jól elbeszélgetnek, de én fázom, éhes

vagyok és szeretnék tisztességes ágyba kerülni, mielőtt megpróbálok újra elaludni. En meg azt hittem, hogy még a széltől is óvom magát, aranyom. Azért feküdt mellém? – kérdezte maró gúnnyal. – Jó hogy mondja. A fickó még mindig nem rettent meg. – Azt mondja, maga pukkancsnak hívja – szólt oda

Devlinnek. – Kezdem érteni. Persze a név mindegy, ha az ember ránéz – fejezte be Lachlan drámai sóhajjal. Megan horkantással jelezte, hogy nem értékeli a skót humorát. Devlin figyelmeztető pillantást vetett rá, s ekkor vette észre, hogy Gilleonan és Ranald felébredt, s távolról sem olyan nagyvonalúan bámulnak Devlinre, mint Lachlan. Elég ostobaság volt elfelejteni, hogy a veszély még nem múlt el. Devlinnel még ki kell menekülniök ebből a csávából.

– Nem ölöm meg azt a férfit, aki belehabarodik egy szép arcba – szólt most Devlin. – Ezt örömmel hallom. – De aki el akarja venni azt, ami az enyém, az megérdemel néhány monoklit a szeme

alá. Megan nem akart hinni a fülének. Ez nem lehet igaz! Lachlan viszont tudomásul vette a

hallottakat, s hátravetett fejjel hahotázott. Gilleonan és Ranald is mosolygott. Hát csakugyan ő az egyetlen épeszű ember itt?

– Ezt nem akarhatod, Devlin – próbálta észretéríteni olyan, hangon, amelyről azt remélte, hogy nyugalmat sugároz.

– Ellenkezőleg, kedvesem – mondta Devlin olyan eltökéltseggel, hogy Megan hangtalanul felnyögött – Pillanatnyilag ez a leghőbb vágyam. – De...

96

— Tudsz bánni a pisztollyal? Ettől a váratlan fordulattól Megan csak pislogott, s már éppen azt akarta mondani, hogy

„persze”, de ez hencegésnek hatott volna, s a pillanat nem volt megfelelő. – Nem – felelte. – Nagyon jó – hangzott Devlin meglepő válasza, s a kezébe nyomta a pisztolyt, előbb azonban

a lány ujját a ravaszra feszítette és a pisztoly csövét Lachlan két tettestársa felé irányozta. – Lelövöd őket, hacsak moccanni is mernek, megértetted? És őket figyeld, Megaú, ne a verekedést. Fog menni?

Megan olyan izgatott volt, hogy éppen csak bólintani tudott. Életében nem volt még pisztoly a kezében, életében nem lőtt senkire, életében nem volt olyan helyzetben, hogy a vőlegényét mindjárt agyagba döngöli egy valódi óriás. A közönséget figyelje a verekedés helyett? Alighanem elájulna, ha látná, amint Devlin megsérül. Hogy másznak ki ebből?!

Hallotta az első csattanást és összerezzent. Devlin figyelmeztetése (és saját elhatározása) ellenére egy pillanatra odanézett, azután újra a két fickó felé fordult, akiket sakkban kellett tartania. Ezeknek esze ágában sem volt beavatkozni, éppen csak felültek fektükből. Az alatt a rövid idő alatt, amíg a verekedőkre pillantott, Megan nem tudta megállapítani, ki kapta az ütést, de biztos volt benne, hogy Devlin.

Ujabb kemény ütés hangja hallatszott, újabb összerezzenés, újabb odapillantás. Megan azonban most sem tudta megállapítani, ki adja az ütést és ki kapja. Csak azt látta, hogy– a két férfi lassan köröz egymás körül, alkalmas helyet keresve egy– egy ütés elhelyezésére. Lachlan szokás szerint vigyorgott. Devlin komoly volt, meglepte azonban tartása: ökölbe szorított kézzel, egyik karját kissé előretartva, szabályos bokszállásban he– lyezkedett el.

Megan életében eddig kétszer látott komoly verekedést Az egyiket egy búcsúban, ahol a helyi kovács mérte össze erejét egy vándor ökölvívóval, aki a nézők szórakoztatására hajlandó volt bárkivel kiállni. A másikat két kérője, két kisebb nemes úr vívta. Ok ismerték az egyetemi ökölvívás úri sportját. Devlin a várakozással ellentétben nem a kovács módjára verekedett Lachlan igen, Devlin azonban úgy bokszolt, mint egy nemes ember. Hol az ördögbe tanulta ezt?

Biztosan tévedett, túlságosan rövid ideig nézte őket. Újabb három kemény, húst és csontot érő ütést hallott. Ellenállt a kísértésnek, nem nézett oda, de a két fickó, akikre vigyázott, tekintetével mindent elárult. Gilleonan egyszer a szemét is behunyta, Ranald pedig szájtátva bámult.

Megan nem bírta tovább, megfordult és most már alaposan megnézte őket. Nem tévedett: Devlin csakugyan úriember módjára verekedett, egyenes ütésekkel, villámgyors elhajlásokkal. Takarékosan bánt mozdulataival. Meglepő módon ő helyezte el az ütéseket. Fejét olyan gyorsan elkapta és olyan hirtelen lépett hátra, hogy Lachlan soha nem találta el. Igaz, egyetlen ütése elég lett volna ahhoz, hogy Devlin megrogy– gyanjon, de nem volt alkalma ezt bebizonyítani.

Ugyanakkor Devlin meglepő előnye is hiábavalónak mutatkozott. Lachlan még mindig vigyorgott, s az úristennek sem mutatta, hogy megérezné Devlin ütéseit. Pedig már mutatkoztak az ütések nyomai. Holnapra az egyik szeme biztosan bedagad, már most vöröslött és duzzadni kezdett. Az alsó ajkais gyanúsan vastag volt. S mintha az álla bal oldala is dagadnikezdene!

Megan egy gyors pillantást vetett Gilleonanra és Ranaldra, de a küzdelem egyre jobban elkeserítette és elkápráztatta. Itt az ideje, hogy véget vessen neki. Devlin elérte, amit akart, akkor minek folytatná? S ekkor bekövetkezett, amitől tartott: Lachlan úgy tett, mintha bal kezével ütni akarna, de közben hatalmas jobbegyenest helyezett el Devlin állkapcsán. Devlin csodálatos módon mindössze két lépést hátrált, máris visszanyerte egyensúlyát. Tartása nem változott, mindkét öklét felemelte, s ezzel jelezte, hogy kész további ütések vállalására. Megannak azonban elege volt.

– Elég legyen! Lachlan bánatos pillantást vetett rá. – Van magának szíve, aranyom? Hiszen csak egy ütést

kapott! Megan hitetlenkedve bámult a fickóra. Ránézésre azt gondolná az ember, hogy kedvenc

játékszerétől fosztották meg. Devlin sem látszott..elragadtatva. Nos, ez az ő bajuk.

97

– Lehet, hogy önök pompásan szórakoznak, de nekem elegem van. Mindjárt megőrülök, s véletlenül lelövöm valamelyiküket, de bánom is én!

– Te soha nem vagy hajlandó azt tenni, amit mondanak? – így Devlin. Miután egyetlen nap leforgása alatt már másodszor fordult elő, hogy Megan így viselkedett, s

éppen az első eset következménye volt ez a baj, Megan természetesen védekezni kényszerült. – Majd ha a férjem leszel, Devlin Jefferys, kedved szerint utasítgathatsz, amíg azonban ez csupán szándék, addig ne várd tőlem, hogy alapos ok nélkül engedelmeskedjem.

– Nagyon is alapos okom volt rá, kölyök, s itt a bizonyíték. De vegyem ezt úgy, mint ígéretet, hogy engedelmeskedsz utasításaimnak, ha összeházasodtunk?

Megan éppen heves tiltakozásra nyitotta a száját, de gyorsan becsukta, mert elszomorodva állapította meg, hogy csakugyan ezt mondta. – Nem lehet szavan fogni valakit, akin éppen kitört az idegroham– magyarázta logikusan.

– Nem is gondoltam! – horkantott Devlin. Lachlan ekkor már nevetett. – Azt hiszem, nem irigylem magát, Jefferys. Legfeljebb két hétig

bírnám hallgatni ezt a szájalást. Azt ajánlom, cseréljük ki a lányt a lóért! – Szóval ennyit érnek a maga érzelmei, MacDuell! gúnyolódott Megan. – Cézár pedig nem az

Övé. Csak kölcsön kapta az apámtól. – Bánom is én, hogy kié ez a ló, ara. – Lelövöm, ha még egyszer azt mondja nekem, „aranyom”! Miután a pisztolyt egyenesen

nekiszegezte, Lachlan nem felelt, s ezúttal nem is vigyorgott. Devlin azonban szép lassan odalépett hozzá és kivette a pisztolyt a kezéből. Halkan, szenvtelenül így szólt:

– Ha le akarod lőni, kedvesem, előbb biztosítsd ki a fegyvert. – Elhúzta a reteszt, majd mosolyogva újra a lány kezébe nyomta a pisztolyt. — Most lelőheted.

Megan csak bámulta a férfit, akihez feleségül készült menni, s arra gondolt, inkább őt lövi le. Nem tette még, csak sértődött pillantást vetett rá, a lába elé dobta a pisztolyt, sarkon fordult és otthagyta.

A fenébe is! — szólt utána Devlin. — Nem akartál te lelőni senkit, Megan. Nem ez a lényeg– vágott vissza alany. – Azt lesheted, hogy mikor védelek meg legközelebb. A skótok most már felszabadultan nevettek, ezúttal mind a hárman. Megan rájuk sem

hederített, kilépett a tábort övező sötétségbe, hogy megkeresse Cézárt. Elhatározta, ha megtalálja, felül rá és otthagyja az egész társaságot.

Harmincegyedik fejezet Megan merevsége alig két percig tartott. Miután Devlin feltette őt Cézárra és felült mögéje,

Megan elengedte magát, Devlinnek dőlt és pár perc múlva mélyen aludt. Szólni azonban nem szólt hozzá. Bosszúsága éppoly nyilvánvaló volt, mint vörös haja, ám Devlinnek ez már nem okozott gondot.

Sejtette, hogy ez a mentési hadművelet nem lesz olyan romantikus vállalkozás, mint esetleg Megan remélte. Megan örülhetett, hogy egyáltalán megtalálta őt; napszállta után pokoli nehéz volt követni a nyomukat. Puszta szerencse segítette őt, hogy rájuk bukkant... Eltekintve attól a ténytől, hogy a nyílt terepen már mérföldekről látszott a tábortűz.

Devlin megdörzsölte az állát és hunyorított. Tulajdonképpen ő is hálás lehet Megannak, amiért véget vetett a verekedésnek, amely részéről tiszta ostobaság volt. Bosszúállás helyett (amiért az első menetet elvesztette ott a hintónál) inkább azonnal el kellett volna vinnie a lányt. De nem! Ő azt hitte, el tudja kapni a fickót, hatalmas termete ellenére. MacDuell gyorsan kijózanította őt ebből a tévhitből. Annak áz átkozott skótnak vasból van az állkapcsa!

És milyen pimaszul merész egy alak! Megdöbbentette őt, ahogy ott állt vigyorogva a pisztoly csöve előtt. Ha nem bosszantotta volna ez az egész dolog, Devlin csodálta volna a fickót.

Mielőtt Devlinék otthagyták őket, a skótnak még volt képe megkérdezni:

98

– Időnként jól kijönnek a lánnyal, vagy örökké csak vitatkoznak? Devlin a vállát vonogatta. – Az az érzésem, élvezi a vitát. Maga nem így találta? – De igen, csakhogy maga élvezi– e? – Nem túlságosan. – Akkor miért akarja elvenni? – kérdezte Lachlan arcátlanul. Jó kérdés. Devlin csak mosolygott, s ez elég is volt válasznak, már ami a skótot illeti. Ez a

kérdés azonban már őt is foglalkoztatta. Már akkor erre gondolt, amikor összeszedte a banditák lovait, hogy majd magával vigye őket (lehetőleg nem óhajtott még egyszer találkozni a társasággal), s utána elment Meganért. Akkor is ezen tűnődött, amikor végre megtalálta a lányt, és sikerült elhallgattatnia... Annyira, hogy Megan meg sem kérdezte, miért ülteti őt is Cézárra, amikor ott van a többi ló. Amikor pár mérfölddel arrébb Devlin elengedte a lovakat, Megan már mélyen aludt, s így nem tudhatta meg a választ makacsul elhallgatott kérésére.

A skót kérdése azonban nem hagyta nyugodni. Csakugyan, miért akarja elvenni. Eltekintve attól, hogy becsületbeli kötelessége? S az igazság az, hogy csakugyan akarja. Kár lett volna ezt tagadni azután, hogy elfogta a harag és a félelem, amikor elvesztette a lányt. Azt akarja, hogy a felesége legyen. Gyámkodni akar fölötte a házasságban, azt akarja, hogy a házában éljen. Hogy mindig a közelében legyen. Hogy a nap minden percében tudja, mit csinál. Hogy az ágyába fektesse, bár ezzel vár, amíg Megan is akarja.

Azt akarja, hogy a lány megszeresse őt. Uram Jézus! Beleszeretett Megan Penworthybe! Hogy az ördögbe tőrtént ez? Nem csoda, hogy pocsék hangulatban volt. Megszeretni egy ilyen

lányt, mint Megan, egyet jelentett azzal, hogy az embernek örökösen sajog a szíve és elmégy a józan esze. Nem vitás, a lány gyönyörű, ezt meg kell hagyni. Ami azonban rossz természetét illeti, talán az egyetlen jó tulajdonsága, hogy nem haragtartó. Gyakran elfutja a méreg, hisztizése azonban nem tart soká. Igaz, miért is tartana, amikor a következő percben már új tápot talál dühöngésének.

Úgy látszik, elment az esze. Ha jobban meggondolja, egyszerűen arról van szó, hogy szalonképessé akarja tenni testi vágyait. Ez a lényeg. Még mindig kívánja a lányt. Talán rendbe hozná ezt a dolgot, ha meglátogatná a barátnőjét; azután kissé tárgyilagosabban tudná kezelni ezt az ügyet Legalább nem jönne ki folyton a sodrából, nem engedné, hogy érzelmei uralkodjanak fölötte, hogy folyton Meganra gondoljon... hogy annyira kívánja.

Persze, be kell mennie Londonba a barátnőjéhez! Már közel két hónapja bujkál vidéken. Freddy húga már biztos férjhez ment, vagy kiderült a hazugsága. De mit számítana mindez, ha ő maga már férjként térne vissza? Lehet, hogy Freddy még mindig szét akarná lőni a fejét, de ezt az ügyet el lehetne intézni, ha arra kerül a sor.

Pirkadt, mire Devlin megtalálta azt a kisvárost, amelyet még idefelé kinézett magának. Nem Gretna Green volt, de skót temploma jelezte, hogy ez is megteszi.

A dolgok szabályszerű menete az lett volna, hogy szobát foglal a fogadóban és végre kialussza magát, utána rendes időben megházasodik. Devlin azonban most nem törődött a dolgok szabályszerű menetével. Inkább azon járt az esze, hogy minél hamarabb tető alá hozza ezt a dolgot, mielőtt valami közbejön.

A skót lelkipásztor nem nagyon értékelte ezt a törekvését, s Megan úgyszintén. A parókiának felajánlott nagylelkű adomány, a Megan irányában gyakorolt gyengéd nyomás és erőszak azonban megtette a magáét: Ambrose Devlin St. James, Wrothston negyedik hercege immár nős volt, oldalán az új hercegnével.

Megan arra ébredt, hogy játszó gyerekek kiabálnak, s valakividám dalt fütyül az ablak alatt. Kis

időbe telt, mire rájött, hogya zajok kintről jönnek, s ő egy fogadó szobájában fekszik, ahol (legalábbis mostanáig) zavartalanul aludt. –

Még mindig nem volt kedve felkelni. Inkább arra gondolt, hogy odamegy az ablakhoz és csendre inti a lármázókat. Egyesek nem törődnek mások nyugalmával! A szobába beömlő

99

világosság azonban arra figyelmeztette, hogy odakint fényes nappal van, tehát aligha hivatkozhat a csendrendeletre.

Vajon meddig aludt? Fogalma sem volt, dé nem érezte magát kipihentnek. Túl sokszor zavarták meg... Amikor Gézár lassú kocogásra váltott, meg amikor Devlin berángatta őt a templomba.

Uram Jézus! férjhez ment! És a férje nem töltötte vele a nászéjszakát. Megan a mellette lévő ágyra nézett, amely egyértelműen üres volt, az ágynemű érintetlen. S

ekkor hirtelen megrohanták őt az emlékek: a verekedés, Devlin csúnya tréfája a pisztollyal, s az a még csúnyább tréfa, hogy félálomban feleségül vette őt.

Devlin két szobát vett ki reggel a fogadóban, Megant átkísérte az övébe, majd kurta jó éjszakát kívánt és magára hagyta, miután figyelmeztette, hogy zárja be az ajtót. Megan túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy furcsállja ezt. Csakugyan furcsa? Nem, csak Devlin megtartja az ígéretét, ez névházasság lesz.

(„Azt hitted, viccel?” „Igen.” „Látod, ezért nem tüdőm hibáztatni. Egy perc nyugtot nemhagysz neki.” . „Nem is érdemli meg.” „Akkor miért vagy most így letörve?” „Nem vagyok letörve.” „De

igen.” „Te dög!” „Most magadat szidod?”) Megan megfordult,, és öklével a párnára csapott. Harminckettedik fejezet Megan csak most vette észre, hogy félig ruhástul aludt az ágyban, de a tegnapi lovaglás után

levetett ruhái is éppoly siralmas állapotban voltak, mint az, amelyben aludt. Sejtelme sem volt róla, mikor lesz alkalma átöltözni. Azt sem tudta, a bőröndje vajon még mindig az árokban van– e a hintóval együtt, vagy a kocsisnak sikerült kijutnia az útra.

Most, hogy ébren szemügyre vette, érzékelte a szoba nagyszerűségét. Nem vitás, ami a fogadókat illeti, Skócia felülmúlja Angliát. Az elmúlt héten volt alkalma tapasztalni. Azon tűnődött, vajon Devlin azért szórja– e már megint a pénzt, mert ez volt esküvőjük éjszakája (jóllehet nem töltötték együtt), vagy csupán a városkában ez bizonyult az egyetlen elérhető szállásnak. Feltételezte, hogy inkább az utóbbiról van sző, ám újra eltűnődött azon, hogy lehet Devlinnek ennyi pénze.

Az öltözőasztalka telis– tele volt parfümökkel, szépítőszerek– kel és mindennel, ami a hajápoláshoz szükséges, Megan mégis rosszkedvűen kezdte a napot, ugyanis zavarta gyűrött öltözéke, különös tekintettel a szoba fényűző berendezésére. Éz arra utalt, hogy a fogadó a méregdrága kategóriába tartozik, amelyet csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak.

Az sem derítette fel, amikor a szobából kilépve rájött, hogy fogalma sincs a sok zárt ajtó közül melyiken nyisson be, hogy megtalálja Devlint. Mégsem kopogtathat végig minden ajtón! A többi szállóvendég nyilván rossz néven venné ezt.

Kénytelen volt keresni valakit, aki útba igazíthatja, de a hatalmas lépcsőkön lefelé haladva önkéntelenül is lelassította lépteit. Elkápráztatta az odalent látott gazdagság. Ezek után szó sem lehet arról, hogy ez egy fogadó. Legalábbis szálloda, bár tegnap este nem látta, milyen hatalmas. Igaz, a földszinti előcsarnok sötét volt, amikor késő éjszaka megérkeztek, csupán egyetlen lámpa égett benne.

Minél tovább bámészkodott Megan, annál inkább elbizonytalanodott. Az épület szálloda sem lehet, amit lát, inkább egy palota előcsarnoka, s a fogadós, aki beengedte őket, komornyik is lehet. Mi az, hogy beengedte őket? Devlin bekopogott! Ez is csak most jutott eszébe.

– Jó napot kívánok! Elkísérhetem kegyelmességedet az ebédlőbe?

100

A férfi ugyanaz volt, aki hajnalban beengedte őket, bár most teljesen felöltözve, s határozottan komornyik benyomását keltette. Kegyelmességed? Megan halkan felnyögött. Devlin már mégint hazudott egyet!

Ha lehetne, inkább vezessen a férjemhez – felelte. Kegyeskedjék követni. Arra számított, hogy újra felmennek a lépcsőn, a komornyik azonban a hall végében levő

kétszárnyú ajtó felé indult. Kiderült, hogy ott van az ebédlő, méghozzá nem is akármilyen. Devlin egy hosszú asztal végében ült, s nem kevesebb, mint három egyenruhás szobalány sürgölődött körülötte. A lányok alig tudták levenni a szemüket róla, s valóságos közelharcok vívtak egymással, hogy melyikük tehet eleget kívánságainak.

Megant ugyanaz az érzés csapta meg, mint amikor Devlint a szénában találta Gorával henteregni, s ez az érzés nem volt kellemes. Megállt egy pillanatig, hátha észreveszi őt Devlin. Amikor ez nem következett be, felcsattant. – Kifelé! Mindnyájan – szólt oda a szobalányoknak. – Bőven van ennivaló az asztalon, s a férjem ki tudja magát szolgálni.

A három cselédlány nem sietett engedelmeskedni egy ilyen zilált öltözékű idegennek, ám a komornyik intésére eltűntek.

– Mit hozhatok kegyelmességednek? – kérdezte Megant. Ettől az átkozott címtől Megan összerezzent. – Mindenekélőtt szeretnék egyedül maradni a férjemmel. – Amikor a férfi csupán bólintott, de nem mozdult, hozzátette: – Egyedül is le tudok ülni.

Ettől a férfi olyan szerencséden képet vágott, hogy Devlinfelállt. – Majd én leültetem őt, Mr. Mears. De kérem, hozzonmég egy csészét.

– Igenis, kegyelmes uram. Megan megvárta, amíg a komornyik kimegy, majd így szólt: – Leülök egyedül – és elindult az asztal túlsó vége felé. Devlin is újra helyet foglalt. – Bal

lábbal keltél fel az ágyból? Megan zsörtölődő mosollyal viszonozta. – Arra a csodálatos tágas ágyra gondolsz ebben az

átkozott palotában? Devlin sóhajtott. – Rendben van, kölyök, öntsd ki a szívedet. Ezúttal mi a baj? Megan úgy döntött, hogy Devlin legutóbbi botlását olvassa a fejére. – Már megint azt

hazudtad, igaz? Devlin kinyitotta a száját, de újra becsukta és vállat vont. – Az adott helyzetben ez látszott a

legegyszerűbb megoldásnak. Megan komor arccal húzta magához a megvajazott, pirított teasüteményekkel teli kosárkát.

Esküdni mert volna rá, hogy Devlin nem ezt akarta mondani. Ehelyett könnyedén, de érezhető rosszmájúsággal megkérdezte: – Nem félsz, hogy

letartóztatnak, amiért hercegnek adod ki magad? – Remélem, hogy megúszom. Megan arca egyre komolyabb lett. Ma reggel két értelmes szót sem lehet váltani ezzel az

alakkal, állapította meg. – Akkor miért kockáztatsz? Devlin egyik szemöldöke kissé felhúzódott. – Fel akar talán jelenteni kegyelmességed? – Légy szíves, ne nevezz így! S igen, fel kellene hogy jelentselek. Még majd gondolkodom rajta. Devlin Meganhoz tolta a sonkával és főtt kolbásszal teli tányért. – Ebben az esetben –

mondta, és tovább evett – azt is vedd figyelembe, hogy magadat is feljelented, ugyanis most már a feleségem vagy, s itt mindenki azt hiszi, hogy te vagy a hercegnő.

Megan egy pillanatig tátott szájjal bámult rá, azután felcsattant. – Gondoltál volna erre akkor, mielőtt belerángatsz ebbe a gyalázatba!

– Ebben igazad van, de a fáradtságtól csak az járt az eszemben, hogy találjak egy helyet, ahol megalhatunk. Á városka egyetlen fogadója a múlt héten leégett.

– Ja úgy – mondta Megan, a teasüteményről letört apró falatokat bámulva. – Ebben az esetben hálás köszönet a kényelmes ágyért.

101

Devlin letette a villát, most rajta volt a sor, hogy bámuljon. Megan enged valamiben? Ráadásul köszönetet is mond neki?

Kialudtad magad? – kérdezte. Igen. Akkor talán lázad van? Megan felpillantott, arca kicsit kipirult. – Ez nem vicc. Úgy kezelsz, mint valami szörnyeteget. – Csak úgy, mint égy zsémbes hárpiát, és, el ne felejtsük...pukkancs kölyköt. Megan vadul nézett rá. – Nem vagy egészen... – Kénytelen volt elhallgatni, ugyanis a

komornyik behozta a csészét. Ujjai– val hangosan dobolt az asztalon, miközben a komornyik szertartásosan kitöltötte a kávét, és megkérdezte, kér–e tejszínt és cukrot. Abban a pillanatban azonban, amint becsukódott mögötte az ajtó, folytatta: – Kezdem azt hinni, nagyobb csibész ; vagy, Devlin Jefferys, mint a herceg, akinek kiadod magad. – Egek ura! – kiáltott fel Devlin. – Akkor hát reménytelen eset vagyok?

Közben mintha mosolygott volna, s Megan percről percre dühösebb lett. – Tudnál végre két percig komolyan beszélni? – Ha óhajtod. Ma reggel nem lehet vele szót érteni, dühöngött Megan. Már– már azon volt, hogy feláll az

asztaltól, és otthagyja, de győzött rajta a kíváncsiság. – Egyébként kié ez a ház? – Margaret MacGregoré. A hölgy angol, született grófnő, – Skóciában lakik? – Fiatal korában Skóciába ment férjhez, s amikor a férje meghalt, itt maradt. Sötétkék szempár nézett rá gyanakodva. – Csak nem pletykáltál a cselédekkel!? – A cselédek nem pletykálkodnak hercegekkel – utasította vissza Devlin egy valódi herceg

eleganciájával, hogy azután a vigyorával tönkretegye a hatást. – A lelkészek viszont akárkinek hajlandók pletykálni, aki meghallgatja őket. Aki

tegnapösszeadott bennünket, megemlítette Lady MacGregort. Azt is mondta, hogy a lady hajlandó utasokat befogadni, amíg újra felépül a fogadó.

De nem a legszebb szobákban – gondolta Megan, s kiváltképp nem valóságos cselédhaddal. Kivéve persze, ha az utasok azt állítják magukról, hogy ők Wrothston hercege és felesége.

– Nem emlékszel? – tette hozzá Devlin. Ez megint fájdalmas téma volt, amelyet Megan nem akart bolygatni. – Nem, nem emlékszem – zsörtölődött. – Életemben egyszer megyek férjhez, s az egészről csupán homályos emlékeim vannak! Mindössze egy félhomályos templomra emlékszem. Most még dühös vagyok, de lehet, hogy későbbsírok emiatt

– Életedben egyszer, Megan? Megan túlságosan zaklatott volt, s így nem vette észre Devlin hangjában a gyengédséget. – A nemesek nem válnak, Devlin Jefferys – oktatta ki fensőbbséges hangon, – Ha arra

gondoltál, hogy majd egyszer elválunk, ezt verd ki a fejedből. Csak a halál választhat el tőlem, s miután egyelőre nem szándékozom meghalni, kénytelen leszel a magad útját járni.

Devlin felnevetett. – Uramatyám! Néha elképesztő, dolgaid vannak. Csak hogy tudd, a válás a mi családunkban sem szokás, bár nem értem, egy újdonsült asszonykának miért jár a feje.. .

– Nem érzem magam asszonynak – vágott közbe Megan vékonyka sírós hangon. Devlin ettől elnémult, s rá sem mert nézni. Továbbra is a tányérjára meredve, óvatosan

megkérdezte. – Ezen segíthetünk. Akarod? Megan hátravetette fejét, de csupán Devlin közönyét vette észre. Igaz, mi mást is várt? Nem

megmondta, hogy éppúgy nem élvezte szeretkezésüket, mint ő? Ezek a szavak nem vallanak olyan férfira, aki alig várja, hogy ágyba bújjon vele. Pedig most már megteheti. De ha ezt hiszi, hogy ilyen megalázó visszautasítás után ő, mármint Megan, könyörög neki, hát azt lesheti!

– Nem – mondta. – Miből gondoltad, hogy akarom? Devlin hírtelen felállt, villája hangosat csörrent a tányéron. – Ostoba kérdés! – mondta, és az

ajtó felé indult.

102

– Várj egy pillanatig! Elmegyünk? – Akár el is mehetünk – vetette oda kurtán anélkül, hogy ránézett volna. Harmincharmadik fejezet Megan gyorsan összehajtogatott egy asztalkendőt, hogy becsomagolja az ételt, amelyet már

nem tudott megenni. A nyomorult fráter! Mi ütött bele ilyen hirtelen? Csak nem gondolta, hogy igent mond?! Ilyen visszautasítás után?! Ezt aligha várhatta, s Megan sem óhajtotta, hogy újra visszautasítsák. Ha Devlin kívánja őt, mondja meg!

Iszonyúan elpirult, amikor megjelent a komornyik, kezében rogyásig megrakott kosárral. Tapintatos cseléd lévén, a férfi úgy tett, mintha nem venné észre a Megan kezében lévő megpakolt szalvétát. – Kellemes utazást kívánok kegyelmességednek.

Megan még jobban elpirult. Kezdte megutálni ezt a címet, amelyre eddig annyira áhítozott. Zsákmányát olyan természetes mozdulattal dugta a kosárba, mintha mindig ezt csinálná, s

kivonult az előcsarnokba, ahol Devlin már várt rá: A férfi szokás szerint alkalmas céltáblának mutatkozott, hogy kitöltse rajta mérgét a kínos helyzet miatt.

Annyi időt sem hagysz, hogy köszönetet mondjak vendéglátónknak? Lady Margaret Edinburghba ment a barátnőit meglátogatni, csak holnap jön haza –

világosította fel Devlin kimérten. Talán meg akarod várni? k És ha kiderül, hogy ismeri az igazi herceget? – sziszegte Megan, miután a komornyik még a

közelben volt, bár közben a bejárati ajtóhoz lépett. – Szó sincs róla. Hozasd ide Cézárt. Megtörtént, sőt szereztem egy hintót is neked. –Találtál bérkocsit? – Kölcsön veszem Lady Margaret egyik hintóját. Megan felnyögött – Már megint! – Utána

szigorúan hozzá–tette: – Meg kell kérjelek, ne használd ki a grófnőt. Devlin olyan fensőbbséges pillantással nézett rá, hogy az bármelyik hercegnek is becsületére

vált volna. – Nem mondanád meg, hogyan használom ki? Megan közelebb hajolt hozzá, és ezt suttogta: – Nagyon jól tudod, a grófnő majd azt hiszi,

hogy az a bizonyos személy vette kölcsön a hintóját, s ezt egyáltalán nem bánja. Sőt még izgatja is majd a dolog, hogy lekötelezett ilyen előkelő személyiséget, holott az egész egy nagy hazugság!

– Miért fosztanánk őt meg ettől az örömtől? Nincs is itt a hölgy, tehát a hintója nem hiányzik neki.

Ez logikus, bár kissé sunyi érvelés volt. – Akkor sem helyes – erősködött Megan. – Akkor bízd az én lelkiismeretemre, kedvesem, és légy hálás, hogy nem kell azt a

kényelmetlen kosarat, az öledben cipelni Cézár hátán. – Ujabb szellemes érv, amelyre Megan nem gondolt. így hát elhallgatott, bár gondoskodott róla,

hogy rosszalló arckifejezése mindent eláruljon. Kicsit később, amikor a jármű még nem érkezett meg, letette a kosarat és megjegyezte: – Most

említetted először a családodat. Devlin óvatos pillantást vetett rá, Megan azonban a komornyikot nézte, s így nem vette észre.

– Mikor emlegettem én a családomat? – Az ebédlőben, a válással kapcsolatban. Máris elfelejtetted? Devlin megkönnyebbült. – Ja úgy. – Szóval családod is van, igaz? Testvéreid, meg ilyesmi? Úgy látszott, Megan csak

udvariasságból érdeklődik, Devlin azonban már ismerte őt. Megan egyik alapvető tulajdonsága az ellenállhatatlan kíváncsiság volt. Tulajdonképpen ez okozta a házasságukat is. Devlin most már tudta, hogy feltámadt Megan kíváncsisága, és ezer módját találja majd annak, hogy újra és újra feltegye ezt a kérdést, ha nem kap rá kielégítő választ.

103

Erre hamarabb is rájöhetett volna, ugyanis a lány iszonyú kíváncsiságát többféleképpen is a saját javára fordíthatta volna. Elhatározta, hogy ezen még gondolkodik, e pillanatban azonban csak ennyit mondott:

– Él még a nagyanyám, annak testvére, és egy csomó távoli unokatestvérem. – Közelebbi rokonod nincs? Már nincs. Hová valósiak vagytok? – hangzott a következő kérdés. Kentbe. Sherring Cross vidékére? Pontosan – felelte Devlin szárazon. Gondolom, így kerültél a herceg istállójába. – így is mondhatjuk. Tulajdonképpen miért izgat annyira a múltam? – Most, hogy összeházasodtunk, tudnom kell róla, nem gondolod? – Nem gondolom. Felesleges, hogy a feleség mindent tudjon a férjéről. Megannek tátva maradt a szája, s úgy hadart, hogy még a nyála is kifröccsent.– Ki mondja ezt?

A férfiak? Gondolom – vonogatta a vállát Devlin. . . . , És te egyetértesz ezzel a hülyeséggel? Megan olyan hitetlenkedve nézett rá, hogy Devlin alig bírta vigyorgás nélkül megállni. Amikor utoljára megvizsgáltam magam, úgy vettem észre, férfi vagyok én is. Ugratsz, Devlin? – húzta össze gyanakodva a szemét Megan. Csakhogy észrevetted. Most Devlin ámult el, amikor Megan arcát elöntötte az a bizonyos mosoly, amelytől

megjelentek rajta a gödröcskék, s amely ellenállhatatlan vágyat keltett benne, hogy magához húzza és megcsókolja. – Akkor jó. Semmi kifogásom ellene. – Miután Devlin még mindig nem tudott megszólalni, hozzátette:— Hol is tartottunk? Ja igen, az eddig ismeretlen múltadnál.

– Nem – tiltakozott Devlin egy pillanatnyi hallgatás után. – Most a te múltad következik. Csak nem akarod, hogy egyoldalú legyen ez a kis beszélgetés?

– De az én életem sokkal unalmasabb – tiltakozott Megan, majd sóhajtva hozzátette: – Rendben van, mit akarsz tudni?

– Pillanatnyilag semmit. Megan szeme újra összeszűkült. – Azt hiszem, új szokást veszek fel... visítani fogok. Vedd úgy,

te lehetetlen alak, hogy figyelmeztettelek. Devlin elnevette magát, Megan pedig kinyitotta a száját, hogy elkezdje gyakorolni új szokását,

a bejáratnál azonban megjelent Mr. Mears. Megérkezett a hintó, de amikor kimentek, látták, hogy nem az ő járművük. A személyzet két tagja idős hölgyét segített ki a hintóból, ám gyorsan eltűntek, amikor a hölgy szilárd talajt érzett a lába alatt. Amikor észrevette Pevlint, fakó türkizzöld szeme kitágult.

Nem hiszek a szememnek – mondta a hölgy. – Ennyi év után... Mi szél hozott erre, Devlin? Épp a múlt héten kaptam levelet a nagyanyádtól, de nem írta, hogy jössz.

Ő sem tudta. Házasodni jöttem, nem látogatóba, s a háza– sodás megtörtént. Ha rápillantasz a mellettem álló hölgyre, aki immár a feleségem, rögtön megérted, miért igyekeztem annyira. A nejem Londonba készült a báli szezonra. Nem hagyhattam, hogy az úri társaság tagjai szemet vessenek rá, mielőtt biztonságba helyezem.

– Juj, de romantikus, Dev! – kiáltott fel Margaret. – És mennyire szokatlan tőled. Megan megint elpirult ettől a sok ostobaságtól, amelyet Devlin nyilván azért zagyvált össze,

hogy rejtve maradjon sietős házasodásuk igazi oka. A hölgy válaszából kiderült, hogy elhitte Devlin magyarázatát, s ettől Megan még jobban elpirult. Úgy látszik, a hölgy látása szörnyen megromlott, mert azt hiszi, ismeri Devliht. Egyébként furcsa véletlen, hogy azt a másik férfit is Devlinnek hívják. Vagy lehetséges, hogy az idős hölgy valahonnan ismeri Deylint?

104

Devlin bemutatta neki Megant, s az idős hölgy őszinte melegséggel üdvözölte őt a „családban”, s éttől Megan iszonyúan érezte magát. Csúnya játékot játszik ez a Devlin! Vagy nem is játszik? Margaret MacGregor olyan dolgokat mondott, amelyeknek semmi értelme nem volt, azután olyan emberekről kezdett beszélni Devlinnel, akikről úgy vélte, mindketten ismerik. Devlin pedig minden kérdésére kielégítő választ adott.

Ez már túl sok a véletlenből. Valami nem stimmel itt. Közben Devlin átható tekintetét le nem vette Meganről, s ez csak fokozta gyanakvását. Margaret MacGregor azonban őszintén örült, hogy látja Devlint, s Megannek nem volt szíve tönkretenni ezt a „találkozást”. Mindenesetre elhatározta, hogy néhány kérdést feltesz majd Devlinnek, amint kettesben maradnak.

– Hát ez mi? – kérdezte Margaret, amikor megjelent a kölcsönvett hintó és Cézár. – Csak nem akarod azt mondani, hogy már mentek is?!

De igen. Ez leheteden! – Mennem kell. Szó sem lehet róla — makacskodott Margaret. – Évek óta ígéred, hogy meglátogatsz. Most

végre itt vagy, maradj még. Nem vagyok egyedül, Margaret– figyelmeztette őtDevlin. – Sok dolgom is van. Képzeld el,

Herci nem is tudja, hogy megnősültem. Csakugyan? – Ezen eltűnődött egy pillanatig, majd felnevetett. – Azt akarod mondani, hogy

ezúttal valamit hamarabb tudok meg, mint a nővérem? Hű, de dühös lesz rám ezért! – Újra nevetett, már előre élvezve a helyzetet, azután felsóhajtott. Rendben van, úgy látom, szokás szerint nekem kell meglátogatni benneteket. De hát nekem úgysincs más dolgom, te meg semmire nem érsz rá. Nem is értem, hogyan halásztad ki a menyasszonyodat, s különösen azt nem, hogyan tudtad megszöktetni. De vigyázz, részletes beszámolót kérek majd Sherring Crossban.

Sherring Crossban? – szólalt meg Megan halkan, de ezt nem vették észre, mert Margaret még nem fejezte be fenyegetőzéseit.

– Most, hogy házas ember lettél – folytatta – , nem kotolhatsz örökké a Lordok Házában, fiacskám. Sok– sok unokatestvért várok tőletek a St. James család hagyományai szerint...

Margaret most megállt, mert Devlin minden látható ok nélkül felnyögött. Mielőtt azonban megkérdezhette volna, mi a baj, gyönyörű ijfú felesége csúnya szót kiáltott neki, s vadul belerúgott a sípcsontjába, amit Margaret együttérző rezzenéssel nyugtázott.

Devlin feljajdult, és sérült lábát felemelte, hogy megdörzsölje a fájdalmas területet. Miközben fél lábon ugrált, észre sem vette, hogy felesége nincs szemrehányásközeiben.

– Oda nézz, Devlin, ezen lovagol?! – jegyezte meg Margaret. – Hol van? – fordult meg Devlin, de csak annyit látott, hogy Megan vágtára fogja Cézárt. – Az ördögbe is, Megan, gyere vissza! Nem is remélte, hogy Megan engedelmeskedik. Igaza lett. Harmincnegyedik fejezet Miután oda sem figyelt, merre viszi őt Cézár, Megan véletlenül egy városkában találta magát.

Nem is város volt az, inkább falu, de egyetlen vendéglátó üzletének látványáról eszébe jutott Megannek, hogy nincs nála az erszénye. Még ennivalót sem tud venni magának. Ami kévés pénzt magával vitt az útra, a főkötőjéhez hasonlóan, tegnap otthagyta a hintóban.

Tehát nincs pénze élelemre vagy szállásra. Hogyan akar így hazajutni? Mindenesetre szóba sem jöhet az a gondolat, hogy visszamegy a férjéhez. Inkább éhesen lovagol tovább. S itt van Cézár is. Ezzel a lóval feleannyi idő alatt megteheti az utat, talán három nap sem kell hozzá. Vacak három nap alatt csak nem fog éhen halni?!

105

De mi értelme van? Csak pár nappal előzi meg Devlint, s így hiába éhezett. Igaz, újra megszökhet, s akkor jobban gondoskodik majd magáról.

Csak az volt a baj ezzel a tervvel, hogy Devlin bármikor visszavitetheti őt. Még be is zárathatja a házba, ha elunja, hogy folyton utána kell járkálnia. Feljogosítja őt erre az a tény, hogy feleségül ment hozzá.

Csakhogy Megan nem hozzá ment feleségül, hanem a lótenyésztő Devlinhez... Még az is lehet, hogy a házasságlevélre nem az igazi nevét írta, s így talán nem is érvényes a házasság. Ez azonban csak ábrándozás volt, amelyre nem számíthatott; Devlin azt tette, amit véleménye szerint a becsület megkövetelt, tehát nyilván nem csalt közben.

Csakhogy Megan most már nem akart Devlin felesége lenni. Gyűlölte őt, s ezúttal szívből jött ez az érzés. Devlin hazudott neki, becsapta őt, másnak mutatta magát, mint aki, és még ki tudja, mi mindent művelt.

(„Nem kellene ezt megmondani neki?” „De igen!”) Megan megfordult, és újból északnak lovagolt. S haragos gondolatai megint annyira

elborították az agyát, hogy észre sem vette, merre jár. Cézár azonban tartotta magát a bevált úthoz, s így hamarosan szembetalálkoztak a hintóval. Majdnem összeütköztek, mire Megan észbe kapott.

Megállt a lóval, s így tett Devlin is. Megan nem szállt le Cézárról, Devlin azonban kiugrott a hintóból, és lerántotta Megant a csődör hátáról. Meg akarta akadályozni, hogy Megan újra itthagyja őket az egyetlen közlekedési eszközön, amelyet nem lehetett utolérni. Megan a haragjával volt elfoglalva, s így nem vette észre ezt az óvintézkedést.

– Volna néhány szavam kegyelmességedhez – kezdte még Devlin karjaiban (a férfi ugyanis az ölében vitte őt a hintóhoz), s a megszólításba minden gúnyát és megvetését igyekezett beleszorítani.

– Majd a hintóban – kezdte Devlin is nyugodtan, de hirtelen szabad utat engedett haragjának. – Eszedbe ne jusson még egyszer elvenni a lovamat, ha én nem vagyok ott!

– A te lovadat? Tudtommal. – A ló az enyém. Értem – felelte Megan kimérten. – Szóval újabb hazugság, s ezúttal az apámat is belekeverted. Az apád bevallotta, hogy nem szeret alakoskodni, ezért abban maradtunk, hogy amíg nálatok

vagyok, egyfajta rövid lejáratú, készpénz nélküli adásvétel révén az övé lesz Cézár, de az egyezség megszűnik, amint eljövök tőletek. Ez megtörtént.

Nem érdekel, milyen ravaszsággal játszottad ki apám becsületességét. Mindenképpen hazugság volt, AmbroseSt. James!

Ambrose Devlin St. James – javította ki Megant, s minden gyengédség nélkül behajította Őt a hintóba. – Senki sem hív engem Ambrose– nak, légy szíves, te is tartózkodj ettől.

Megan kénytelen volt utána kiáltani, mivel Devlin otthagyta őt, hogy Cézár kötőfékjét a hintó hátához erősítse. – Nem érdekel, hogy hívnak mások! De tudok még néhány nevet, ami jobban illik hozzád. Akarod hallani őket?

– Nem! Ettől Megan lelohadt egy pillanatra, s közben észrevette, hogy Devlin sántikálva jön vissza a

hintóhoz. Jelentőségteljesen a férfi lábára nézett, és így szólt: – Ha sajnáltatni akarod magad, amiért beléd rúgtam, kár a fáradságért. Éppen azon gondolkozom, hogy újra beléd rúgok. Ugyanott... De most erősebben.

Kösz a figyelmeztetést, viszonzásul elárulom, ha még egyszer belém rúgsz ezekkel a hegyes cipőcskéiddel, akkor az út további részét mezítláb fogod megtenni!

– Azt próbáld meg! Devlin felhúzta egyik szemöldökét. – Azt hittem, kitapasztaltad már, mi mindent merek

kipróbálni. – Pontosan az vagy, aminek mondtad magad... Talán akkor voltál életedben egyszer őszinte...

Faragatlan fráter, erőszakos alak. Soha többet nem állok veled szóba!

106

– Tekintsem ezt ígéretnek? Nyilván nem, Megan ugyanis még nem fejezte be. – Te vagy a legnyomorultabb féreg, aki

Isten szabad levegőjét szívja. A legaljasabb fráter egész Angliában... Sőt, mondhatjuk, az egész világon. És biztos hercegnek is iszonyúan rossz vagy:

– Ennek megítélésével ne siess, hiszen tulajdonképpen még nem is ismered őt. Kicsodát? Őkegyelmességét, Wrothston hercegét. Megan szemei szinte villámlottak. – Azt akarod nekem bemesélni, hogy rosszul hallottam?

Hogy Margaret MacGregor nem a nagyanyád testvére, s nem ő mondta, hogy a St. James család szaporulatát várja...

– Persze, jól hallottad – vágott közbe Devlin türelmetlenül. – Én vagyok Wrothston negyedik hercege, de hadd emlékeztesselek, hogy első perctől kezdve szerepet játszottam, s téged ez a szerep dühített fel. Nekem persze úgy kellett viselkednem, hogy megfeleljek a szerepnek. Én így értelmeztem... Szóval azt akarom mondani, hogy rendes körülmények között teljesen más ember vagyok: gondos, végtelenül jól nevelt, sőt egyesek begyepesedettnek is mondanak, bár el nem tudom képzelni, miért.

Csakhogy ő nem abba a férfiba szeretett bele.. . („Nem ezt akartam mondani.” „De igen.” „Szállj le rólam.”)

– Azt akarod mondani, hogy csöppet sem vagy erőszakos és parancsolgató? Devlin kissé elpirult. – Ezt irányításnak nevezik, nem pa– rancsolgatásnak, s a szerepjátszásnál

talán összekevertem néhány tulajdonságomat Nem állítom, hogy tökéletesen alakítottam a lótenyésztőt.

Hát ezzel egyetértek. Különben nem lettél volna olyan dühítő. Tulajdonképpen... Legalábbis időnként.. Élveztem kis szócsatáinkat. Ritkán van részem

ilyesmiben. Csak nem akarod azt mondani, hogy te nem élvezted? Megan hazudott volna, ha ilyent állít. – Ez most teljesen mellékes – mondta kimérten. – Az a

lényeg, hogy az első perctől kezdve másnak mutattad magad, mint aki vagy. Én nem egy herceghez mentem feleségül.

– De szerettél volna – emlékeztette őt Devlin, nem csekély kárörömmel. Megannek a megaláztatástól lángolni kezdett az arca, amint eszébe jutott, milyen gyanútlanul

elárulta neki, éppen neki, hogy Wrothston hercegéhez akar feleségül menni. Hogy kinevethette őt hiú tervei miatt...

– Úristen! – mondta teljesen letörve, hogy felidéződöttbenne az egész eset.— Nem átallóttál Hapshire– be lovagolnicsak azért, hogy megalázz, engem azzal a tisztességtelen ajánlattal, hogy ne akarjak feleségül menni hozzád. Nem tudtam,hogy ennyire megvetsz. .

Már nem volt mérges, inkább mélyen megbántott, s Devlint elborzasztotta a gondolat, hogy ennek ő az oka. – A fenébe is! Nem azért mentem Hampshire– be. Egyszerűen zavart, hogy olyan eltökélt vagy. Számító kis karrieristának néztelek, akit csak a hercegi cím érdekel, s nem törődsz vele, milyen pocsék alak annak birtokosa. Csak meg akartalak leckéztetni. Igazán nem gondoltam, hogy ilyen jól beválik, és teljesen elveszi a kedved a házasságtól.

Képzelem, hogy örültél, amikor aztán így alakult – felelte Megan keserűen. – Aztán meg, hogy letörtél, amikor a végén mégis csapdába kerültél. Biztos azt hiszed, szándékosan estem teherbe.

Ne nevettesd ki magad – csattant fel Devlin. – Ehhez két ember kell. –De te részeg voltál, s én, a számító kis karrierista, gyorsan kihasználtam az alkalmat. –Az ördögbe is! Hát nem figyelsz? Én azt mondtam, hogy annak idején hittem ezt, de már

nem így látom a dolgot. – Ügyesen hazudsz, kegyelmes hercegem. Ezt újból bebizonyítottad. – Nem hiszel nekem? – képedt el Devlin. – Persze hogy nem hiszek. Csak nem akarod azt mondani, hogy akkor is megkérted volna a

kezemet, ha nincs a gyerek?

107

Szokás szerint megint sikerült feldühítenie Devlint. – Hogy a francba tudnám, mit csináltam volna? Ez most teljesen mellékes: terhes vagy, összeházasodtunk, s megint nem lehet veled értelmesen beszélni.

– Nem lep meg, hogy ezt mondod. Ahányszor igazam van, szerinted veleni nem lehet értelmesen beszélni.

– De nincs igazad, a rohadt életbe! Megan büszkén felszegte fejét, és elfordult Devlintől. – Nem vagyok hajlandó erről tovább

beszélni. – Helyes, én meg majd megbecsülöm magam. Harmincötödik fejezet Megan alig ismerte az angol vidéket, s így nem vette észre, hogy a Skóciában újra megtalált

hintó félúton irányt változtatott. Azt hitte, visszamennek Sutton Manorba. Amikor pedig néhány, homályosán ismerős pontot talált, fel sem merült benne, hogy nem az előző héten, hanem évekkel korábban látta őket. Nem sokkal azután azonban minden nehézség nélkül felismerte a csodálatos Sherring Crosst, amely váratlanul kirajzolódott a láthatáron.

A hercegi uradalom látványa most is éppúgy lenyűgözte, mint annak idején, amikor először látta. Igaz, más– más okból, bár ez a nagyszerű birtok méltó volt főúri tulajdonosához. A baj csak az volt, hogy a tulajdonos az ő férje, ő pedig tévedésből lett, a felesége.

A szemközti ülésen Devlin szunyókált,.. Vagy csak úgy tett, Ujabban gyakran viselkedett így, talán azért, hogy elkerülje Megan szemrehányó pillantásait. Megmagyarázta neki, miért kellett a lótenyésztőt játszania. Igaz, ilyen nevek, mint „Freddy” és „Sabrina”, semmit nem jelentettek Megannek, s így nem is tudta teljesen magáévá tenni Devlin indokait.

Hirtelen gyanúja támadt azonban, és megkérdezte: – Ugye megmondtad apámnak, hogy herceg vagy? Ezért volt olyan boldog, hogy összeházasodtunk, igaz?

– Azért mondtam meg neki, hogy megkönnyítsem a dolgunkat. 1 —S nekem miért nem mondtad meg? – Annyira élvezted, hogy szomorkodhatsz, amiért egy közönséges lótenyésztőhöz mégy

feleségül! Nem akartam elrontani az örömödet. Az ilyen válaszoknak az lett a következménye, hogy társalgásuk a minimumra korlátozódott,

ám Megan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy magába zárja, ha boldogtalan. Máris elege volt, s előrehajolt, hogy felébressze Devlint, de egy pillanatig habozott.

(„Szerintem nem alkalmas a pillanat, mit gondolsz?” „Csakugyan nem. Már az is elég baj, hogy sajnálod őt, amiért feleségül vett. Legalább hagyjuk

meg a cselédség örömét... Amíg meg nem ismernek.” „Ugy látom, ma szelíd hangulatban vagy. Ő pedig meg is érdemli, hogy sajnáld. Elvégre

tönkretetted az életét!” „És a te életeddel mi lesz? Az is tönkrement.” „De az az én hibám.” „Hohó! Ideje volt, hogy belásd.” „Nem felejtettem el, de eddig arról volt szó, hogy csak Devlin életét teszem tönkre, s azt nem

volt nehéz. Ugyanakkor minden esélye megvolt rá, hogy ha feleségül vesz, a sorsa jobbra fordul, bár ő nem így látta. Most azonban már tudjuk, hogy egy herceg életét tettem tönkre, s ez egészen más tészta. Nem csoda, hogy gyűlöl.”

Próbálj valami jót kihalászni ebből a szerencsétlenségből, ahelyett, hogy állandóan a lehervasztó dolgokon kotlasz.”

„Semmi jót nem találok benne.” „Az semmi, hogy elérted, amit eredetileg akartál... megkaptad a hercegedet?”

108

„Az eredeti terv úgy szólt, hogy szeretni fog.” „Rendben van, ezt töröljük. De mit szólsz ahhoz, hogy Sherring Crossban laksz majd?” „Már nem érdekel.” „Hazudsz, valósággal beleszerettél ebbe az épületbe.” „Igaza van Tiffanynak, ez csak vacak

mauzóleum.” „Még mindig jobb, mint az istálló.” „Ez igaz.”) – Gyanúsan csöndben vagy – hallatszott Devlin gyengéd hangja. – Ideges vagy? Megan rövid pillantást vetett rá, azután újra kinézett az ablakon. – Jókor ébredsz, éppen

megérkeztünk. – Mit mondjak erre? Kitűnő belső órám van. Különben nem, nem vagyok ideges – horkant fel Megan – , s nem is voltam csöndben.

Elfelejtetted, hogy magamban beszélek. Igazad van, csakugyan elfelejtettem. Aki pedig magában beszél, az soha nem unatkozik, igaz?

Egyszer megengedhetnéd, hogy kihallgassam ezt a beszélgetést, biztos nagyon izgalmas. Megan azonnal észrevette, hogy Devlin tréfálkozik, de úgy döntött, ez még mindig jobb, mint

amikor haragudott, mert elmesélte neki, hogy magában szokott beszélni. – Szerintem is, miután többnyire rólad van szó. Attól tartok azonban, nem engedélyezhetem a hallgatózást. A monológjaim magánjellegűek;.. és hangtalanok.

– Úgy érted, nem fennhangon beszélsz magaddal? – Persze. Devlin elkomorult. – Bennem más benyomást keltettél,Megan. Megan vállat vont, eszébe jutott, hogy éppen ő célozgatottrá, hogy kissé bolond. így akart

kibúvót adni Devlinnek a házasság alól... Aki akkor feldühödött ettől. – Nem tehetek róla,hogy félreérted, amit mondok. – Csakugyan nem? Közben a hintó megállt, s így Megannek nem kellett válaszolnia erre a gyanúsításra.

Rendszerint Devlin nyitotta ki a kocsi ajtaját, most azonban megelőzte őt a hintót azonnal körülvevő lakájsereg. A kastélyból még többen özönlöttek elő, amikor kiderült, hogy nem vendég érkezett, hanem maga a herceg. Amíg elérték a kastélyt, Megan több „kegyelmességed „– et hallott, mint valaha is remélte. Ám ez mind semmi volt ahhoz a nyüzsgéshez képest, amely az óriási előcsarnokban fogadta őket. Úgy tűnt, a cselédség minden tagja üdvözölni akarja hazatérő gazdáját. Később Devlin bemutatta feleségét, s ekkor a „kegyelmességed”– ek elölről kezdődtek.

Maga sem értette, hogyan vészelte át mindezt (úgy tűnt, John, a főkomornyik és Mrs. Britten, a házvezetőnő eltökélte, hogy az összes jelenlevő nevét és beosztását közli vele), de mindnyájan olyan őszinte szeretettel fogadták, hogy gyorsan elmúlt állítólag nem létező idegessége.

Devlin egy pillanatra lemaradt, s figyelte, hogyan viselkedik Megan a ház népével. Őszinte bámulattal vette tudomásul, hogy Megan teljesen új oldaláról mutatkozik be. Jóllehet ő, azaz Devlin, valami elképzelhetetlen dolgot művelt: minden előzetes figyelmeztetés nélkül feleségét hozott a házhoz, Megan azonban a kétségbeesett cselédséget pillanatok alatt megnyugtatta. Kijelentette, hogy először a birtokot szeretné látni, s csak azután a kastélyt. (Ez igaz is volt, hiszen az istállók is a birtokhoz tartoztak.) Ráérnek megmutatni a szobáit azután is. Így a cselédségnek maradt ideje a szükséges előkészületekre.

Amikor Margarettel találkoztak, Devlin túlságosan ideges volt, s így nem vette észre, hogyan viselkedik Megan a nagynénjével, s egyáltalán miket mond neki. Ezúttal azonban minden szavára Figyelt, s látta, milyen elegánsan viselkedik, igazi úri hölgy módjára. A dolognak az lett a vége, hogy elképedésében kibökte: – Uramatyám! Hová lett az én kis pukkancsom?

Abban a pillanatban tudta, hogy hibát követett el. Látta, hogy Megan háta megmerevedik, villámgyorsan megfordul, sípcsontjába már belehasított a fájdalom, s látta azt is, hogyan tágul kerekre Megan szeme. Hirtelen felismerte ugyanis, milyen meggondolatlan viselkedést váltott ki belőle egész háznépe előtt. Ezek után nem volt meglepő, hogy Megan sírva fakadt, és kiszaladt az előcsarnokból. Legszívesebben Devlin is követte volna.

109

Nagyon jól tudta, milyen fontos az első benyomás, s ő meggondolatlanul tönkretette Megan tekintélyét egész háznépe előtt. Nem volt erre más mentsége, talán csak az, hogy az előző hét folyamán ő is ugyanilyen feszültségben élt... S amióta megismerte Megant, egyetlen pillanatig sem viselkedett megszokott módján.

Ha nem akarja lecserélni az egész személyzetet (amelynek tagjai a döbbenet és a zavar különböző megnyilvánulásait mutatták) , akkor kénytelen valamilyen magyarázattal szolgálni. – Két hete állandóan úton vagyunk a feleségemmel, s így érthető, hogy kimerült, s nem tud uralkodni magán.

Azt hiszem, kegyelmességed is kimerült – jegyezte meg a mellette álló John, s harminc– egynéhány évi szolgálat öntudatával hozzátette. – Ugyanis azt hiszem, soha nem láttam még kegyelmességedet... ilyen ostobán viselkedni.

Devlin hallotta, hogy a jelenlevők egyetértő mormogással válaszolnak, s így rájött, hogy az esetért azt hibáztatják, aki megérdemli. Megkönnyebbülten majdnem elnevette magát,de sikerült megőriznie komolyságát. – Igaza van, John, az ahelyzet, hogy én sem vagyok ura önmagámnak, amióta az ifjú hölgyet megismertem.

Ez a szerelemtől van, uram, ha meg nem sértem – kockáztatta meg Mrs. Britten. Csakugyan? Akkor jó lesz mielőbb hozzászoknom, igaz? A cselédségiagjai már újra mosolyogtak, s ezt a kedvező pillanatot használta fel Devlin, hogy

megkeresse haragos feleségét. Ezúttal őszinte bocsánatkéréssel tartozott neki, s ha szerencséje van, talán megússza rúgás nélkül. Ettől függetlenül szilárdan elhatározta, hogy meglepi nejét néhány pár puhaorrú cipővel. .

Harminchatodik fejezet Várakozásával ellentétben Megant sehol nem találta az istálló környékén. Pedig tudta, hogy

imádja a lovakat, s arra számított, hogy a rengeteg gyönyörű angol telivér látványától elpárolog, vagy legalább csökken Megan haragja, s meghallgatja őt.

Az egyik kertész végül kibökte, hogy Megan a tó felé indult. Devlint egy pillanatra elfogta a rémület, eszébe jutott, milyen zaklatott állapotban volt Megan, s így a kertész abban a ritka látványban részesült, hogy egy valódi wrothstoni herceg eszeveszetten futott végig a fasoron.

Már messziről meglátta. A csónakmóló közelében ült a parton. Főkötőjét levette, kibontott haja ragyogó vörös köpenyként terült szét utazókabátja tompa szürkéje fölött. Igazi rakoncátlan bakfis benyomását keltette. Szoknyáját térdig felhúzta, egyik lábát a jeges vízbe lógatta.

Devlin egy pillanatig arra gondolt, hogy talán a jeges víz riasztotta el Megant, ha esetleg a tóba akarta volna vetni magát. Most azonban, hogy meglátta, azonnal felismerte, milyen nevetséges volt ez a félelme. Megan nem abból a fajtából való volt, akik zaklatottságukban kárt tesznek magukban. Eléggé elkényeztetett volt ahhoz, hogy ellenfeleinek is szenvedést okozzon. Talán nem is az elkényeztetettség okozta ezt: az emberi természetben gyökerezik a visszavágás igénye. Devlin önmagán is tapasztalta ezt újabban, bár Megan sokkal jobban csinálta.

Óvatosan közeledett hozzá, de Megan hallotta lépteit, és megmerevedett, bár nem fordult meg, hogy megnézze, ki zavarja meg nyugalmát. Vajon még mindig sírt? Jaj, csak azt ne! Inkább elviselte ingatag kedélyállapotát, mint a könnyeit: mint a legtöbb férfi, ő is teljesen elvesztette az eszét, ha síró nőt látott.

Miután ezt ilyen szépen végiggondolta, az a mondat csúszott ki a száján, amely biztosan feldühítette Megant: – Beütötted a lábad, ugye?

Aztán némán felnyögött, amikor a válasz csöndes „igen” volt. Fél térdre ereszkedett mögötte a parti töltés puha talajában. Már felemelte a kezét, hogy

magához húzza, de félúton megállt; attól tartott, hogy Megan elrántja magát, és egyenest a tóba bukfencezik.

Bocsáss meg, Megan.

110

Miért? Amiért otthagytam a lábam, hogy belebotolj. Megan nem válaszolt rögtön. Felhúzta a harisnyáját és a cipőjét, végül azonban morcos

hangon valami biztatót mondott: – Soha nem bocsátom meg neked. Azt a könnyelmű kijelentést? Azt is. – Vagy azt, hogy kifogástalan úri viselkedésed meglepett? – próbálkozott Devlin. – Talán azt is. Bár Megan nem láthatta, Devlin elfojtotta kitörni készülő vigyorát. – Egyébként csodálatosan

viselkedtél, senki nem hibáztat, amiért... elbotlottál a lábamban. Minden elmarasztalás a megfelelő fejre szállt. A komornyikom még arról is biztosított, hogy életemben nem viselkedtem ilyen ostobán.

– Nincs igaza. Számos esetet tudnék felsorolni... – Álljunk meg! Maradjunk egyszerre csak egy bocsánatkérésnél. Megan ekkor hirtelen felállt, s hátsó fele Devlin állának ütközött. Meglepett „ó” kiáltással

megfordult, utána félreérthetetlen módon egy csipet humorral fűszerezve megjegyezte: – Nagy merészség volt ilyen közel jönni.

– Csöppet sem. A hideg víz nemcsak a vágyakat hűti le, hanem a haragot is. Devlin elképedésére Megan felkacagott. – Csak nem akartál belelökni?! – Azt hiszem, nem. Ahogy elnéztem ezt a vastag szoknyát meg az uszályát, alighanem utánad

ugorhattam volna, hogy kimentselek, s ehhez semmi kedvem. Biztosíthatlak, hogy az én tavam jóval hidegebb, mint a te pocsolyád.

– Nem is emlékeztem rá, hogy van tavatok. – Biztos nem tudtál elszakadni az istállótól Megan észrevette ugyan a megjegyzésben rejlő keserű humort, de úgy tett, mintha nem

hallaná. – Tulajdonképpen alaposan körülnéztem akkor a palotában. Az egyik szobalány azzal szórakozot, hogy elkápráztatott bennünket Tiffanyval. A magánlakosztályodat is megmutatta.. .Persze csak egy pillanatra.

– Attól is elájultál? – Tökéletesen. Mit gondolsz, miért akartam feleségül menni Wrothston hercegéhez? Ez elevenébe vágott. Pedig tudhatta volna, hogy Megan nem hagyja megtorlatlanul az előbbi

kínos helyzetet, s valahogyan kiegyenlíti a számlát. Jól választott: Devlint legérzékenyebb pontján találta el.

Mintha azt mondtad volna, hogy a lovaim miatt választottál — mondta, s a hangja megtévesztően szelíd volt.

Azért is – mosolygott Megan, azután otthagyta a leforrázott Devlint, bár ezt nem vette észre. . .

Devlin nem is ment utána, olyan dühös volt. Attól félt, hogy megint elveti a sulykot. Jó órán keresztül ott ült és szerencsétlen sorsán töprengett, s közben eszébe sem jutott, hogy Megan esetleg ugratta őt. Túlságosan fájdalmas volt neki ez a téma, s természetesnek tartotta, hogy ezt Megan is tudja.

– Hallom, alighogy megérkeztél, máris bohócot csináltál magadból – mondta az özvegy

hercegnő minden bevezetés (és kopogás) nélkül, amint belépett Devlin dolgozószobájába, – Kár, hogy nem voltam ott, de... Uram Jézus! Mi lelt, Devlin? Iszonyúan nézel ki... S azonnal vágasd le a hajadat is az inassal!–

Devlin hátradőlt székében az íróasztal mögött, s egyik hosszúra nőtt tincsét az ujjára csavarta. – Nem tetszik? Most láthatod, mi mindénnek van kitéve az ember, ha vidéken bujkál. Ha érdekel, mesélhetek még néhány veszélyről.

– Jól értem, hogy haragszol rám, fiú? – Meglehet.

111

– Rendben van, legyen, ahogy akarod. – Ezzel leült Devlin– nel szemközt és láthatóan felkészült á támadásra. – Halljuk azokat a veszélyeket. . .

– Az ember például elveszítheti a józan eszét. – Erre nem gondoltam, de előfordulhat. Hát még? – Az ember egyszer csak megházasodhat. – Szóval John nem ugratott? Csakugyan hitvessel jöttél haza? – Ami az elnevezést illeti, lehetne válogatni, dexa „hitves” nem a legmegfelelőbb. Lucinda St. James felhúzta ezüstfehér szemöldökét. – Máris zűr van? Máris? Szüntelenül, az első pillanattól kezdve – horkant fel Devlin. Azt hiszem, legjobb lesz, ha magam járok utána. Ingerült hangulatban vagy. Hol a lány? Devlin a vállát vonogatta. – Legbiztosabb tippem az istálló. Herci szemöldöke még feljebb

húzódott, ugyanis elmúlt este tíz óra. – Ilyen későn? – Neki mindegy, hogy nappal van vagy éjszaka, ha az istállóba akar menni. Herci mondani akart valamit, de meggondolta magát. – Ez nekem magas. Nem csodálom– jegyezte meg Devlin szárazon. Rendben van, elég a tapogtózásból. Kicsoda ő? Nemes– nemzetes Penworthy lánya. Hogy az a magasságos! – vigyorgott Herci, s Devlin rájött, hogy gyanúja igazolódott. Ezt jól mondtad! Honnan az ördögből sejtetted, hogy beleesem a vörös hajúba? Honnan a csudából tudtam volna? – kérdezte nagyanyja ártadan arccal. De remélted, igaz? Talán. –Megtudhatnám, miért? – Pár évvel ezelőtt találkoztam vele. – Erről szomorú alkalmam volt tudomást szerezni. Herci bosszús pillantást vetett rá ezért a gyászos közbeszólásért. – Akkor azt is tudod, hogy az

apjával volt itt, megvették az egyik telivérünket. – Mit gondolsz, hogy nevezte a kancát? Biztos valami csacsi nevet adott neki. Ne felejtsd el, akkor megnyerek volt. Én is mindig tudtam, hogy ostoba név ez. Ezért nem is használtam soha. Herci szemöldöke újra a magasba szökkent. – Csak nem... Ambrose? Méghozzá Sir Ambrose – felelte Devlin, mire nagyanyjából kitört a nevetés. – Nem látom, mi

ebben olyan humoros. Persze hogy nem látod fiacskám, mert ugyanolyan begyepesedett alak vagy, mint nagyapád

volt hetvenévés korában. Túl sokat dolgozol, és keveset foglalkozol mással. Éppen erről próbállak leszoktatni. Az a te bajod, hogy túl sokáig voltál nagyapád védőszárnyai alatt. De mondhatom neked, amikor feleségül mentem hozzá, még nem volt ilyen, s te is túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy utánozd.

Egyáltalán nem tartom magam begyepesedettnek, s Megan sem tart annak, ha már erről van szó.

Ezt örömmel hallom, de részben ezért is „reméltem”. Azt a lányt nem lehet elfelejteni... Legalábbis nekem nem sikerült. Az elmúlt években gyakran gondoltam rá.

– Mit művelt a kis vadóc? Hevességével felgyújtotta a bútorokat? – Nem vettem észre, hogy heveskedik – kuncogott Herci. – Azt azonban igen, hogy tele van

lelkesedéssel és koraérett bájjal. Tündéri kis csitri volt, mulatságosan szókimondó. Azt is lehetett látni, hogy igazi szépség lesz így történt?

– Nincs párja – kesergett Devlin.

112

– Akkor mi a baj? Szerintem teljesen ártalmadan dolog volt, hogy összehoztalak vele, hogy kissé felrázzon.

– Nem áll jól neked Cupido szerepe, Herci – kellemetlenkedett Devlin. – Mindössze egyszer láttad Megan Penworthyt, hat évvel ezelőtt, amikor még gyerek volt. Egyetlen találkozás után odalökted egy szem unokádat a farkasoknak: Csalódtam benned.

– Veszem észre. Farkasokat mondtál, Devlin? – Rendben van, legyenek vadmacskák. – Ha jól értem ezt a rejtelmes beszédet, azt akarod mondani, tévedtem Megannel

kapcsolatban. – Egyáltalán nem. Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban is sokan akarnak a közelébe

kerülni. Én mindenesetre nem tartozom közéjük. Herci fáradtan sóhajtott. – Emlékeztetnélek arra, hogy nem énmiattam kellett eltűnnöd egy

időre. Én csupán kihasználtam ezt a helyzetet. Az az igazság, hogy felnőtt éveid nagy részét abban a hitben töltöttedrhogy Marianne– t veszed feleségül, s így nagyon helyesen nem is törődtél más nőkkel. Ez a házasság azonban nem jött létre, s ezután azonnal keresned kellett volna másik jelöltet. Megtetted? Nem. Túlságosan elmerültél az általad kialakított életrendben, a munkádban, pedig nagyon is jól tudtad, hogy kutya kötelességed megnősülni és fiat nemzeni a Wrothston– háznak.

Vajon miért hangzik ez olyan ismerősen? – kérdezte Devlin szárazon. Mert nekem kötelességem állandóan emlékeztetni erre, s én legalább tudom, mi a dolgom. – Én talán nem? Herci kezdte elveszíteni a türelmét. – Ez tiszta hajszálhasogatás. Ha nem tetszik a lány, miért

vetted el? – Ki mondta, hogy nem tetszik? Rendben van, e pillanatban nem tetszik, de ennek semmi

köze a lényeghez. Még így is szüntelenül kívánom, ha a közelemben van, sőt akkor is, ha nincs a közelemben. Az ördögbe is, éjjel– nappal vágyom rá!

– Maradjunk annyiban, hogy ezt nem hallottam. – Bocsánatot kérek. – Jól teszed – méltatlankodott nagyanyja. – Most pedig, mielőtt kinyúlok a kimerültségtől, légy

szíves, mondd meg, tulajdonképpen mi a baj? – Az, hogy nem szeret. Harminchetedik fejezet – Az, hogy nem szeret | Lucinda St. James elképedve dőlt hátra a székén. Ezt a választ már ismerte, s most

meglepődött, Devlin ugyanis felfortyanó természetet emlegetett Ami a szépséget illeti, a csitri immár felnövekedvén, felülmúlta Lucinda minden várakozását, így azután érthetően meglepődött, amikor Megant ugyanolyan csüggedtnek találta, mint unokáját... Méghozzá ugyanabban az ügyben.

Kora reggel ment be Wrothston új hercegnőjéhez, s a nappaliban találkoztak, ebben a pompás teremben, ahol rendszerint Devlin intézte kevésbé hivatalos ügyeit. Ez a szoba választotta el lakosztályát a feleségéétől, s ez az elválasztás a jelek szerint még a szoba méreteit is meghaladta.

Megan eleinte tartózkodó volt, s Lucinda nem csodálkozott. Amikor azonban felelevenítették első találkozásuk emlékét, annyira felengedett, hogy az idős hercegnő újra megpillanthatta a hat évvel ezelőtti nagyszerű gyermek vonásait. Látta azonban Megan boldogtalanságát is, amelyet az megpróbált eltitkolni. Ezért tette fel ugyanazt a kérdést, amelyet előző este Devlinhez intézett. Érthetően meglepte őt hogy ugyan–azt a választ kapta.

113

Miután szívügyekben nagyfokú óvatosságra van szükség, Lucinda tapintatosan megkérdezte: – Miből gondolod?

– Ha egy férfi szeret valakit, azt meg is mondja, igaz? – Szerintem is helyesen tenné. – Nos, Devlin kijelentette, hogy tönkretettem az életét Nem is akart feleségül venni. Mindent

elkövetett, hogy kiverje a fejemből ezt az ötletet. – Ötletet? – kérdezte Lucinda. – Szóval te már elhatároztad, hogy férjhez mégy hozzá? – A herceghez, nem hozzá. – De kedvesem, ő a herceg. . – Most már tudom, de amikor feleségül mentem hozzá, még nem tudtam. – Mit gondoltál, kihez mégy feleségül? Egy lótenyésztőhőz. Nem mondta önnek, hogy ménesgazdának adta ki magát? – Azt hittem, lovász lesz, de ez most mellékes. Szóval egyáltalán nem örültél, amikor kiderült,

hogy lótenyésztő helyett herceg a férjed? – Méghogy örülni?! – kiáltott fel Megan. – Hiszen becsapott! Iszonyúan dühös voltam rá! jaj,

bocsánatot kérek kegyelmességedtől. . – Kedvelem, most már te is a családhoz tartozol, szólíts Hercinek, és tegezzél. Nyugodtan

öntsd ki a szíved előttem. – Előrehajolt és suttogva bevallotta: – Rólam tudják, hogy időnként én is elszólom magam. Persze csak szűk körben, s főleg úgy, hogy az a vaskalapos unokám meg ne hallja, Azt hiszi, hogy én mindig makulátlan módon viselkedem. S így is kellene, így azután nem dorgálhatnám meg, amikor szitkozódik, ha kiderülne, hogy én is azt teszem, igaz?

Megan vigyorgott, és egyetértően bólogatott. Érezte, hogy ettől a pillanattól kezdve jó barátnők lesznek.

– Én is pont erre gondoltam, de Devlin olyan boldogan panaszkodik rossz szokásaim miatt, hogy nincs szívem megjavulni.

Lucinda elnevette magát. – Éppen ilyen feleségre van szüksége a fiúnak – állapította meg elégedetten. – Aki felrázza őt ebből a begyepesedett szobormerevségből.

– Ő nem így látja – felelte Megan, és újra elfogta a csüggedés. Még mindig dühös vagy rá, hogy nem lótenyésztő, hanem herceg? Igen... azaz nem. Már magam sem tudom – sóhajtott Megan. – Ő azt hiszi, hogy a hercegi címnek örülsz. Meg a lovainak. Megan grimaszt vágott. – Ebből

is látszik, milyen nehéz fejű. Csak azért mondtam, hogy Ambrose St. Jameshez akarok feleségül menni, hogy hagyja abba a

sértegetéseit, mert sértő módon viselkedett attól a perctől kezdve, hogy megjelent nálunk. Ő persze ebbe nem nyugodott bele, s nem is képedt el. Tudni akarta, miért választottam ki Wrothston hercegét. Neki azonban nem mondhattam meg a valódi okot, mivel semmi köze nem volt hozzá. Ezért mondtam, hogy kedvelem a herceg lovait. Azt akartam, hogy szálljon le erről a témáról – Megan szeme kitágult a hirtelen felismeréstől. – Most már értem, mennyire bosszantotta ez őt, miután éppen ő volt a szóban forgó herceg.

Nemcsak erről van szó, kedvesem – kuncogott Lucinda. – Ameddig vissza tudok emlékezni, a nők csak úgy nyüzsögtek körülötte. Ugyanez történt az apjával, s ha már itt tartunk, a férjemmel is. Ezek a St. Jamesek irtó jóképűek. Szegény fiúra biztos hideg zuhanyként hatott, amikor kiderült, hogy akad egy olyan nő is, aki nem omlik a lábai elé az első pillanatban, sőt jobban kedveli a lovait, mint őt. Mit nem adtam volna érte, ha láthatom az arcát abban a pillanatban! Neked persze fogalmad sem lehetett arról, hogy jó csípős borsot törsz az orra alá.

De ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen miért akartál éppen herceghez férjhez menni? Megan vállat vont. – Jó okom volt rá, sőt nagyszerű okom, bár te biztosan nevetségesnek

találod. Környékünk első számú háziasszonya, Lady Ophelia Thackeray csúnyán megbántott. Két évig vártam és reméltem, hogy meghív valamelyik estélyére, végül azonban értésemre adta, hogy ez sohanapján lesz. Tiffany barátnőm szerint is – emlékszel még rá? – ez az átkozott arcom az oka az egésznek. Tiffany a legjobb barátnőm, ő is velem volt, amikor megvettük Sir Ambröse– t.

114

Emlékszem, de... Ez a másik dolog, amiért Devlin felkapta a vizet. A lovam neve. Én tulajdonképpen hízelegni

akartam a hercegnek. Úgy gondoltam, ez a legpompásabb ló a környéken, de Devlin ezt másképp látta.

Csak nem! – jegyezte meg Lucinda. Egyébként Tiffany is azt mondja, Lady O. azért nem hív meg, mert három eladó lánya van.

Ezt megértem, de hogy soha ne hívjon meg, amikor az egyházközségben legalább egyszer már mindenki volt nála, ez azt mutatja, hogy valami baj van velem. Ezért határoztam el, hogy az övénél magasabb címet szerzek — ő Wedgwood grófnő – és majd ezzel törők borsot az orra alá. Lehet, hogy te ezt kicsinyes bosszúállásnak tar–tod. – Szerinted csakugyan az? – De én akkor dühös és sértődött voltam.

De miért éppen Devlinre gondoltál? – Ő volt a legmagasabb rangú főúr, aki eszembe jutott, s a lovait tényleg szeretem. Ő azonban

csupán távoli cél volt akkor. Először meg kellett ismernem és bele kellett szeretnem... Erre Tiffany és a saját lelkiismeretem is figyelmeztetett... Mivel nem akartam csak azért

tönkretenni az életemet, hogy bosszút álljak Lady O.– n. Nem voltam hajlandó olyan férfihoz hozzámenni, bármilyen előkelő legyen is a címe, akit nem szeretek, vagy érzem, hogy nem tudnám megszeretni. Ezt persze Devlinnek fölöslegesnek tartottam elmondani. Ő meg eltökélte, hogy lebeszél engem önmagáról!

– Hogy csinálta ezt anélkül, hogy elárulta volna kilétét? – Azt mondta, hogy a herceg faragatlan fráter, szoknyavadász, elcsábítja az ártatlan szüzeket.

– Erről szó sincs! – tiltakozott Lucinda fensőbbségesen. – Én is ezt mondtam. Persze én akkor még nem ismertem a herceget, egy ismeretleri férfit

védelmeztem. Devlin azután úgy rendezte, hogy neki legyen igaza. Önmagát, a herceget alakítva jelent meg egy álarcosbálon, ahová engem is meghívtak, s azonnal megkért, hogy legyek a barátnője.

Csak nem!? De bizony. De ez tökéletesen idegen tőle. – Sajnos én nem így látom. Ezen kívül még sokszor megbántott. Ráadásul, volt képe a

meglepettet játszani, amikor odahaza elmeséltem neki... a lótenyésztőnek, hogy többé nem akarom látni a herceget.

Lucinda némán hátradőlt a széken. Azután összeszedte magát, és így szólt: – Ha szabad kérdeznem, ennyi zűr után hogy jutottatok el az oltárig?

– Ez teljesen az én hibám, bár előtte nem akarom elismerni. Az az igazság, hogy tudatlanul, szándékom ellenére én vettem őt rá, hogy elcsábítson. Ez az átkozott kíváncsiságom az oka. Iszonyúan élveztem a csókolózást, bár a többi nem érdekelt, ő is így volt, legalábbis ezt mondta. Sőt szerintem olyan pocsék volt, amikor szeretkeztünk, hogy csak névházasságot akart velem.

Amikor ezt meghallotta, Lucinda gyorsan leküzdötte zavarát. – Az ördögbe is! – mondta dühösen. – Ezt nem teheti, köteles gondoskodni a következő hercegről. Márpedig anélkül ... szóval anélkül nem megy.

– De igen, ha gyermekem, akivel várandós vagyok, fiú lesz. Nem mondta, hogy gyermeket várok tőle, s ezért voltunk kénytelen összeházasodni?

– Nem, erről az apróságról megfeledkezett ez a nyomorult Harmincnyolcadik fejezet Két nappal később, amikor Megan lement az istállókhoz, örömmel állapította meg, hogy

Devlin közben áthozatta Sir Ambrose–t SherringCrossba. Külön örömet jelentett számára, hogy

115

ez jó ürügy volt Devlin felkeresésére: megköszönheti neki gondosságát. Igaz, a feleségnek nincs szüksége ürügyekre, hogy a férjével beszéljen, mégis megkönnyebbülést érzett.

Megérkezésük óta alig látta Devlint, s még kevesebbet beszélt vele. Előző este, amikor bevezették az ebédlőbe, egyedül találta Devlint (Herci látványos módon távol maradt), ám a hatmétér hosszú asztal két végén ülve az embernek nincs sok kedve társalogni.

Minden megjegyzés nélkül vette tudomásul Devlin megváltozását: elegáns öltözékét, mindig a helyhez illő tartását és mozgását. Most már minden ízében herceg volt... Azaz nem teljesen: a haját nem vágatta le. A reggelinél Herci panaszkodott is, hogy kizárólag az ő bosszantására növesztette meg. Megan azonban úgy vélte, hogy neki szól: emlékezteti őt arra a férfira, akihez feleségül ment. Mintha olyan könnyen el tudná felejteni!

Előző este, mielőtt elköszöntek egymástól, hogy ki– ki a saját hálószobájába térjen, Megan mindössze egyetlen megjegyzést tett Devlinnek... Ezt is csupán azért, mert a kétórás hallgatás a végtelennek tűnő asztalnál az idegeire ment, s nem akart belekötni Devlin új lényébe.

– Most már értem, miért voltál olyan pocsék lótenyésztő. Ha újra kedved támad a pórnép valamely tagját alakítani, hagyd otthon finom ingeidet. És az arroganciádat is.

Lefekvéskor már bánta ezt a zsémbeskedést, bár Devlin válasza mindössze leereszkedő szemöldökrándulás volt. Nem vitás, tönkre akarja tenni Megan idegeit. Úgy látszik a nagyanyjának ebben is igaza volt. Megan bevallotta neki, hogy az a Devlin, akit ő ismert, folyton vitatkozott , kellemetlenkedett, semmit nem tisztelt. Az özvegy hercegnő közölte vele, hogy Devlin St. James nem ilyen; ez a viselkedés nyilván része volt annak a szerepnek, amelyet játszott.

Megan őszintén remélte, hogy ez nem így van, ugyanis az illemtudó, rendíthetetlen nyugalmú Devlin, akivel előző este vacsorázott, halálosan unalmas volt. Mégis mindent el kell követnie, hogy kijöjjön vele, hogy ne kergesse bele őt is abba a I boldogtalanságba, amelyben ő, azaz Megan, sínylődött. Azért őrült, hogy végre ürügyet talált a beszélgetésre. Elhatározta, hogy kedves lesz hozzá. Békejobbot nyújt neki. Elvégre is a férje, jóban– rosszban. Igaz, a rosszból már kezdett elege lenni.

Egy oldalbejáraton lépett be a kastélyba, ahonnan folyosók valóságos labirintusa ágazott el, végül azonban elérte a háznak azt a részét, ahol Devlin dolgozószobája volt. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor ismerősnek tűnő, haragtól éles hangot hallott.

– ...nekem ne magyarázza, hogy nincs itthon, amikor nagyon is jól tudom, hogy itthon van. Kémeim éjjel– nappal figyelik a kastélvt, és jelentik, amikor hazajön. Álljon félre, John!

Megan még idejében bukkant elő a fordulóból, hogy lássa, amint Devlin kinyitja irodája ajtaját, és szelíden megszólal: – Engem keresel, Freddy?

– Szóval vége a bujkálásnak? – heveskedett Frederick Richardson. – Mondd, hol az ördögben bujkáltál, hogy száz kopom sem talált rád? Amerikáig futottál?

– Tudhatnád, hogy semmi szín alatt nem kozkáztatom még egyszer a tengeribetegséget... Még azért sem, hogy megmentsem azt a nyavalyás bőrödet.

A bőrömet?! – háborodott fel Hampden grófja. – Tisztázzuk, ki kit akar lelőni. Elhoztad a pisztolyodat? – Devlint még mindig láthatóan közönyösen hagyta az ügy, s ez

Megant szörnyű riadalommal töltötte el. – Igen, de még mennyire! Itt kell lennie valahol. Miközben Freddy a zsebeit tapogatta, Devlin hozzálépett, és behúzott neki egyet. Ettől

Freddy elvesztette egyensúlyát, és a földre huppant.– Azt hiszem, ezzel tartoztam neked– mondta Devlin, s végül kilépett közönyéből. Ez esetben határozott elégedettség látszott rajta.

Mi az ördögöt csinálsz?! Ördögöt nem, s nem is említem azt az övön aluli ütést, amit tőled kaptam. El sem tudod

képzelni, mennyi bajt okozott nekem a húgod hazug vádaskodása és a te öszvérmakacsságod. Soha nem jut eszembe, hogy elrejtőzzem Devonshire vadonjában, ha nem tartom fontosnak, hogy hagyjalak lehiggadni. A te hibád, hogy most ily nyomorultul érzem magam! Hálás köszönet! – Most, hogy teljesen eluralkodtak rajta az ér–zések, Devlin visszament az irodájába és hangosan becsapta maga mögött az ajtót,

116

Mi az ördögöt akart ezzel mondani? – töprengett Freddy, miközben feltápászkodott. Nem tudom, uram – felelt John kifogástalanul, bár ezt a következő megjegyzése lerontotta. –

Talán arra gondolt, hogy nehezen szokja meg a házaséletet. A házaséletet? – hökkent meg Freddy. – Csak nem nősült meg!? – Biztosíthatom, uram. Freddy meg sem várta, hogy a komornyik befejezze; hivatlanul berontott Devlin irodájába.

Megan észrevétlenül, sajgó szívvel sarkon fordult. Most már tudta, hogy nemcsak Devlin elrontott élete szárad a lelkén, hanem nyomorúságos lelkiállapota is.

– Hogy mertél megnősülni, amikor a húgom... – Hazudott, Freddy – vágott közbe kurtán Devlin, miköz– ben nagy pohár brandyt töltött

magának. – Mikor vagy hajlandó végre tudomásul venni. Úristen, már két hónapja! – Közben meggondolta magát, otthagyta a poharakat, és kezében, egy üveggel ment vissza az íróasztalhoz. – Sabrina még mindignem ismerte be, Hogy hazudott?

Beismerni? – dühöngött Freddy. – Még mindig azt állítja, hogy elcsábítottad. . Hogy az a kis...! Hercitől tudom, hogy még nem ment férjhez. Ha most azt mondod, hogy rám

vártál, hátha én megteszem, ami a kötelességem, biz isten újra behúzok egyet! Freddy pislogott és megdörzsölte állkapcsát, azután az íróasztal előtti székre huppant. –

Inkább ne, különben sem ezért jöttem. Találtunk neki vőlegényt. Garlton nyakig ül az adósságban, s így szót lehetett érteni vele. Úgy volt, hogy a jövő héten lesz az esküvőjük.

– Csak úgy volt? A múlt héten elment a gyerek, s így Sabrina lemondta az esküvőt. Elment a gyerek? – komorodott el Devlin. – Szóval csakugyan? ... Na várjunk csak! – kezdett

el gyanakodni. – Te láttad, amikor elment a gyerek, vagy csak ő mondta utólag? Hát tulajdonképpen csak ő mondta, de nagyon le volt törve. Ezek már attól is remekül tudnak zokogni, ha leejtenek egy kalapot! Nem vetted még észre? Ne légy cinikus! – tiltakozott Freddy. – Semmi okom nem volt rá, hogy ne higgyek neki. Attól eltekintve, hogy a legjobb barátod vagyok és én megmondtam, hogy hozzá sem nyúltam. Ő meg a húgom, a francba! Te mit tettél volna a helyemben? Nem estem volna hasra egy notórius tréfacsináló szövegétől! Kicsit több bizalmam lett volna a

legjobb barátomhoz, akinek nem szokása ártadan lányokat elcsábítani,.. Legalábbis eddig nem volt az – dünnyögött Devlin.

Hogy mondtad? – csapott le rá Freddy, – Még kit csábítottál el? Semmiképpen nem azt a nyavalyás húgodat, akinek különben is kitekerem a nyakát, ha

találkozom vele. Ami pedig téged illet... komolyan gondolkodom, hogy én küldöm el hozzád a párbajsegédemet.

– Most másodszor hibáztatsz olyasmiért, amiről nem tudok. Majd én megmagyarázom. Te vagy az oka annak, hogy kénytelen voltam vidéken bujkálni, ahol

megismertem a legszebb lányt, akit életemben láttam, s azóta pokol az életem. Bocsáss meg, hogy ellentmondok – tiltakozott Freddy. – Nem régen én találkoztam a legszebb

lánnyal, akit valaha ís láthattál volna. Azóta se ment ki a fejemből. Meg kell mondjam, komolyan gondolkodom rajta, hogy visszamegyek Hampshire– be, és udvarolok neki.

Hampshire– be? Csak nem az a vörös hajú, sötétkék szemű lány? – Hogy találtad ki? – Az udvarlást verd ki a fejedből – mordult rá Devlin. – S egyáltalán, felejtsd el a lányt Már a

feleségem. – Ez nem vicc, Dev? – Úgy nézek ki, mint aki viccel? – Csak nem Penworthy kisasszony? – De igen. Nahát! – méltatlankodott Freddy. – És még te panaszkodsz, ahelyett, hogy megköszönnéd? Amikor mindent megvet, ami velem kapcsolatos, kivéve a címemet... és a lovaimat?

117

Úgy látszik, van ízlése. Á lovaidat én is kedvelem. – Miután Devlin csak bámult, hozzátette: Elnézést, de ennyire talán mégsem rossz a helyzet

Nem? – s Devlin nekilátott, hogy töviről hegyire beszámoljon nyomorúságáról a barátjának. Harminckilencedik fejezet A helyzet immár tűrhetetlen volt. Devlin láthatóan kerülte őt. Ezt Megan alig egy hét alatt

megállapította. Alig találkoztak, akkor is futólag. Az első este után Devlin többet nem jelent meg a vacsoránál, s amikor találkozott Megannel,

olyan undorítóan udvarias volt, hogy Megan legszívesebben pofon vágta volna. Szerette volna látni, megvan– e még a régi Devlin, vagy soha nem is létezett. Csak szerep volt, amelyet eljátszott. Mégsem ütötte meg, ugyanis az új Devlin annyira megfélemlítette, olyan tekintélyt parancsolóan viselkedett, hogy Megan még vitatkozni sem mert vele. Attól tartott, iszonyúan gyerekesnek tűnnék.

A helyzet immár határozottan tűrhetetlen volt. Megan esténként sírva aludt el. Ráadásul ennek semmi értelme nem volt, hiszen Devlin nem is tudott róla. Közben Devlin ugyanolyan nyomorultul érezte magát, mint ő. Ezt Megan saját szájából hallotta. Ugyanúgy megpróbálta eltitkolni, mint ő.

A helyzet immár tökéletesen elviselhetetlen volt, de Megan végül kitalálta, mit tehetne. Meghallotta, hogy Devlin elmesélte Hercinek Sabrina, Freddy húga praktikáját. Azt állította, hogy elment a gyerek. Innen jött az ötlet: elhatározta, hogy ő majd ugyanezt mondja Devlinnek. Nem lesz könnyű ezt hazudni, mert ennek puszta gondolatára is könny szökött a szemébe. Ez azonban mindkettőjük gondját megoldaná: semmi akadálya nem volna ezután a házasság gyors megsemmisítésének.

Ezúttal még lelkiismerete sem tudta jobb belátásra bírni. S miután eltökélte magát, minél gyorsabban cselekednie kellett, ugyanis Herci nagy bált akart rendezni, hogy hivatalosan is bejelentse a házasságot. Devlin nagyanyja azért igyekezett annyira, mert sérelmesnek találta, hogy kihagyták az esküvő megrendezéséből. Megannek tehát addig kellett cselekednie, amíg szét nem küldik a meghívókat. Minél kevesebben tudnak róla, Devlin annál hamarabb folytathatja szabad életét... Megan pedig elfelejtheti, hogy ilyen ostoba volt. Hogy olyan férfiba szeretett bele, aki nem is létezett.

Ezen az estén Megan idegesen várakozott a nappaliban, hogy Devlin közvetlenül a folyosóról

belépjen a szobájába, Számolta a másodperceket, míg meghallotta az ajtó második csapódását, amely az inas távozását jelezte. Utána... jó hangosan. .. sírni kezdett. A két szobát összekötő ajtó szinte abban a pillanatban kivágódott, s Devlin odarohant hozzá.

– Miért sírsz? – Én... én nem is sírok – mondta Megan, Devlin közelségétől ugyanis teljesen kiürült az agya.

– Én... á, ne is törődj vele. Hagyj magamra! – De Megan! – Nem is tudom, hogy mondjam meg neked – sírt Megan és a kezébe temette arcát. –

Megpróbálok nem is gondolni rá, mert ahányszor eszembejut, mindig elsírom magam. De azt hiszem, neked is meg kell tudnod.

– Mit? : – Elment a gyerek. Közlését mélységes csönd követte, s így Megan még hangosabban visított, de képtelen volt

Devlinre nézni. Úgy érezte, ha Devlin egyetlen kedves szót szól hozzá, csakugyan sírni kezd, – Bizonyítsd be – mondta végül Devlin, egyáltalán nem kedvesen. – Még mindig vérzel? Megan elfehéredett, ugyanis el sem tudta képzelni, hogy Devlin kételkedhet szavaiban. Devlin

ezt szerencsére nem láttá, mert Megan még mindig a tenyerébe temette arcát.

118

Am gyorsan összeszedte magát; – Nem most történt, hanem amikor Skóciából hazajöttünk. Azért nem szóltam korábban, mert... mert sokkolt az eset. Olyan érzéketlen vagy, hogy észre sem vetted?

– Szokatlanul... nyugodt vagy mostanában. Túl szép volt ez a kifejezés Megan pillanatnyi halvérűségéhez képest, ám olyan szárazon

hangzott, hogy Megan sejtette, valami nincs rendben. Devlin vagy nem hisz neki, vagy... Lehetséges, hogy azt hiszi, Megan kezdettől fogva hazudott? Hogy nem is volt gyerek, s fölösleges volt a házasságuk?

Miért szekálsz? – támadt rá. – Nem látod, hogy el vagyok keseredve? – Azt gondoltam, inkább megkönnyebbülsz. Ettől a gyanúsítástól Megan levegő után

kapkodott. Fejét felemelte és egyenest Devlinre nézett. – Akartam a gyereket! – Nem igaz, nem akartad. – Ne mondd nekem, hogy nem akartam, amikor pedig akartam! Látva Megan fokozódó hisztériáját, Devlin sóhajtott. – Megan, nyilván nem is volt gyerek. Tévedtünk. – Nem erről van szó. – Lesznek még gyerekeink. – Dehogy lesznek! – Megan végre talált valamit, amiért igazán sírhatott. Most már valódi

könnyeket hullatott. Devlin arckifejezése az udvarias közöny állapotából hirtelen őszinte aggodalomra váltott. –

Megan, kérlek... – Ne nyúlj hozzám – mondta Megan, miközben Devlin a vonakodó Megant magához húzta. – Kérlek, Megan, ne csináld! – Gyűlöllek! – sírt Megan, arcát Devlin nyakába fúrva, s mindkét öklével annak köpenyébe

kapaszkodva. – Fogalmad sincs, mit akarok. Lehet, hogy korábban nem akartam ezt a gyereket, de most

már akarom. – Észre sem vette, hogy jelen időt használ. – Akkor bocsáss meg! Mondd meg, mit tehetnék. – Semmit. Semmit nem tehetsz... Csak ne engedj el, Devlin! – Megan szeme kitágult, Devlin

olyan erőteljesen nyugtatta. A kezdeti gyengéd paskolás szinte halálos szorítássá változott. Megan ezt szégyentelenül kihasználta. Tudta, hogy valószínűleg ez az utolsó ölelésük, s rettenetesen kívánta, hogy még egyszer utoljára átöleljék ezek a karok.

Amikor Devlin felhagyott a gyengéd ostobaságok suttogásával, s Megan halántékát, homlokát, nedves arcát kezdte csókolgatni, Megan tudta, hogy csakugyan kihasználja a helyzetet, de nem törődött vele. Csak még egy kicsit, azután soha többé.

Hirtelen azonban a saját könnyeit érezte Devlin ajkán, amikor az véledenül az övéhez ért, hogy újra és újra visszatérjen. Amikor Megan nem tiltakozott, a futó pusziból egyre mélyülő csók lett. Megan egyre szorosabban fogta Devlin köpenyét, nehogy észre térjen és elengedje őt. Ettől nem kellett tartania.

Devlin nyelve hirtelen Megan szájába hatolt, s ezt nyögés követte. A nyögés Devliné volt, amely elnyomta Megan hasonló válaszát.

Újra megcsapta őt az érzések zuhataga, amelyet Devlin csókjai olyan könnyedén előidéztek. Ilyen hosszú megtartóztatás után az érzések még vadabbul rohanták meg. Megan megfeledkezett tervéről; elfelejtette azt is, hogy ő most tulajdonképpen el van keseredve. Eltűntek aggodalmai, képtelen volt gondolkodni ilyen kellemes érzések közepette.

Itt körülbelül véget is értek észlelései. Hirtelen valami puhát érzett a teste alatt. Az előbb még teljesen fel volt öltözve, most már nem. Mindezt azonban csak akkor vette észre, amikor Devlin forró teste szinte betakarta. Akkor is csupán homályosan érzékelte ezeket, Devlin ugyanis végig folytatta varázslatos, kábító csókjait, s ez lehetetlenné tette, hogy Megan gondolkozzék.

Ami az előbb még vigasztalás volt, most forró parázs lett. Devlin új vágyakat keltőén simogatta őt. S ez a simogatás egész testére kiterjedt, gyengéden, izgatóan, apró borzongásokat

119

okozva Megan nyakán, mellei között, a hasán le egészen odáig, amely számára most a mindenség közepe volt; arra a helyre, amely annyira vágyott Devlin érintésére.

Nem volt szabad csalódást okoznia Megannek. Ujjaival mélyen behatolt, cirógatta őt, Megan nyöszörgött, felnyögött, elakadt a lélegzete, újra nyöszörgött, és égető, szinte magába olvasztó vágy fakadt fel benne, amelyre Devlin csodálatos ügyességgel válaszolt. Abban a pillanatban, amikor Megan úgy érezte, nem bírja tovább, érezte magában Devlin férfias hímtagját, és fantasztikus, bizsergő érzésként érte őt a rátörő élvezet. S még nem is volt vége! A kellemes érzések újabb és újabb hullámai érték el minden egyes lökésnél, míg végül Devlin is, elérkezett a földindulásszerű csúcsra. Még utána is, amint bágyadtan feküdtek egymás mellett, csupán arra gondoltak, hogy az utolsó cseppig kiélvezzék ezt a csodálatos érzést. Bárcsak első alkalommal lett volna... Az első alkalommal?!

A felismeréstől Megan tágra nyitotta szemét. – A fenébe is, Devlin, pont most kellett neked velem szeretkezni?

Ez a kérdés olyan lehetetlen volt, hogy Devlin megbocsáthatóan felelt kimért hangon: – Egy régi, jól bevált módszerrel próbáltalak megvigasztalni.

– De mindent elrontottál! Azt hittem, így elintézheted a semmissé nyilvánítást. Ezek után ez lehetetlen.

Devlin merev, lökésszerű mozdulatokkal emelkedett fel, mozdulatai elárulták haragját. Megan csak akkor győződhetett meg arról, hogy jól sejtette, amikor Devlm magára rántotta köpenyét, és feléje fordult. Csakugyan dühösnek látszott.

Megan megpróbált valamivel betakarózni, hogy valahogyan megvédje magát Devlin haragos tekintetétől, de nem talált semmit. A pamlagon szeretkeztek a nappaliban. Megan ruhái jó távol, egy kupacban hevertek a padlón.

Szóval erre ment a dolog? – követelte Devlin. – Semmissé nyilvánításra? Persze – felelte Megan kénytelenül. – Hát ezt akartad, nem? – Ebben a pillanatban ez volna a leghőbb vágyam, de helyesen mondtad, most már késő. – Nem késő, csak felejtsd el, ami történt. – Szó sem lehet róla, kedvesem! – felelte Devlin hidegen. – Különben is, lehet, hogy újra

teherbe estél – Kétszer egymás után ez nem valószínű – vágott vissza Megan, de felnyögött, mert eszébe

jutott, hogy tartozik egy vallomással. Hogy nem ment el a gyerek. Ma este ezt lehetetlen bevallani. – Akkor hadd fogalmazzak másként, kölyök, s ez biztos ismerős lesz neked. Amíg élünk, nem

tudsz tőlem megszabadulni, s a kedvedért sem fogok hamarosan meghalni. Mondhatom, szépen viselkedsz! – kiáltott Megán Devlin után, aki méltóságteljesen kivonult a

szobából, de az ajtóból még visszafordult. – Ha megszerzed is ezt az átkozott semmissé nyilvánítást, a hercegnői címet nem tarthatod meg.

– Tudom én azt magamtól is, te ostoba fráter – felelte Megan, ám Devlin közben már bevágta maga mögött az ajtót.

Negyvenedik fejezet Másnap reggel Devlin Londonba utazott, ám ezt Megan csak a reggelinél tudta meg, a kis

nappaliban, ahol Herci is csatlakozott hozzá. Ez a szoba sokkal kellemesebb volt, mint az „igazi” nappali. Természeteseri á leveridulakék falburkolatot és a bútorokat ki kell cserélni. Talán már most kellene ezzel foglalkozni, de nem akarta Devlin pénzét költeni.

– Hamarosan újra együtt leszünk – közölte vele Herci. – Mi is Londonba megyünk. – Mi is? – Persze. Megmondtam Devlinnek, hogy bemegyünk vásárolni: Úgy illett volna, hogy

elkísérjen bennünket, de nagyon tüskés lett, amikor megemlítettem neki. Nem érdekes, majd a londoni palotánkban találkozunk vele.

120

(„Előlem szalad el, de szegény feje nem tud megszabadulni tőlem.” „Ne légy beképzelt: már régen nem tudott foglalkozni amunkájával. Tudod, a férfiak mennyire

odavannak a munkájukkal.” ! „Azt is tudóm, mennyire megvet.” „Tegnap este egyáltalán nem vetett meg.” „Csak addig kedvelt, amíg szeretkeztünk. Ez az egész csak úgy jött, nem volt szándékos.” „Akkor miért nem igyekszel azon, hogy csak úgy jöjjön megint?” 4 „Mert az nem oldana meg semmit.” „De nem is árthat.”) – ... kezdetben legalább harminc ruha kell – mondta Herci.– És persze az új báli ruhád. Megan remélte, hogy nem sokat mulasztott el Herci közléseiből, bár ez is sok volt. – Nincs

szükségem új ruhatárra, Herci. Már elküldtem a többi ruhámért, s mondhatom, jó sok van belőlük.

Herci csak legyintett. – Az embernek soha nem lehet elég ruhája. Különben is, miután hivatalosan is bejelentjük az esküvőtöket a bálon, elárasztanak majd a látogatók, s Wrothston hercegnőjének adni kell magára. Nem láttad, mekkora szekrény van a szobádban?

Megan csakugyan azon tűnődött, miért olyan nagy az a szoba. – Hát ha akarod – engedett kissé vonakodva.

– Persze. – Utána komolyabban folytatta. – Majd otthagylak, amíg válogatsz és próbálsz. Ezek a dolgok engem már untatnak. Remélem, tudod, milyen színek állnak néked a legjobban? Úgy értem, például nem szereted a rózsaszínt, ugye?

Herci olyan aggodalmasan nézett rá, hogy Megan kénytelen volt megnyugtatni. – A rózsaszíntől kiütést kapok.

Az öreg hölgy szeme kerekre tágult. – Nem is tudtam, hogy van ilyen. Nincs is. Te csibész! – kuncogott Herci. Most azonban Megan kezdett aggódni. – Nem tudom, mit csináljunk... a hajammal? Devlin

szerint „Istentől elrugaszkodott” vörös színű. Egyszer azt mondta, hogy a herceg – persze saját magáról beszélt, de akkor még nem tudtam – nem hajlandó az emberek előtt mutatkozni vörös hajú nőkkel. Ha jól emlékszem, pontosan azt mondta, hogy „olyan nővel, aki a teremtés legósdibb hajkoronáját viseli a fején”.

Herci sóhajtott. Úgy látszik, unokája a szerelemtől teljesen megkergült. – Semmi baja nincs a hajadnak, gyermekem. Én például kifejezetten bájosnak tartom, s meg vagyok győződve róla, hogy Devlinnek is ez a véleménye. Ha nem ezt mondta, biztos volt rá valamilyen oka. Fogadni mernék, ha megemlítem neki, hogy be akarod festetni, kifejezetten megtiltja.

– Nem is rossz ötlet. – Akkor megmondom neki. – Nem erre gondoltam. Arra, hogy befestem. – Eszedbe ne jusson! – figyelmeztette Herci. – Te is tudod, hogy fölösleges volna. Megan meg sem próbálta tagadni. – De ő örülne neki, igaz? – Ez a fiú egyetlen dolognak örülne, ha megmondanád neki, hogy szereted. – Mit csináljak?! Herci már korábban megfogadta, hogy nem avatkozik bele, így csak a vállát vonogatta. – Ezt

csak úgy mondtam. Megan lelkiismerete azonban ugyanerre gondolt. („Tényleg, miért nem mondod meg neki?” „Nagyon jól tudod, miért. Kinevetne, s azt soha nem bocsá– tanám meg neki.” „Te is tudod, hogy csak a régi Devlin nevetne, de az új...” „Igen? Az mit csinálna?” „Nem tudom.” „En sem, s nem fogom magam kínos helyzetbe hozni csak azért, hogy megtudjam.”

121

„Valamit azért kellene tenni. Kezdetben ajánlj fel neki fegyverszünetet az ágyban. Aztán meglátjuk, hogyan alakul.”

Jó majd gondolkozom rajta.” ,A változatosság kedvéért, nem lehetne inkább cselekedni és nem gondolkodni?” , „Te könnyen beszélsz. Nem téged utasítanak vissza.” „De nem is én vagyok a gyáva kettőnk közül. Vagy neked így van jól, ahogy van?”) Megan sóhajtott. Határozottan utálta, amikor kénytelen igazat adni a lelkiismeretének. Alig két nappal azután, hogy megérkeztek a St. James család londoni palotájába, Devlin

berontott az öltözőszobába, ahol Megan éppen vacsorához készülődött. A szobalány annyira meglepődött, hogy kiszaladt a szobából.

Megan is meghökkent, annál inkább, mivel férje minden bevezetés nélkül, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: – Nehogy befestesd a hajad, megértetted?!

Megan megfeledkezett róla, hogy Herci meg akarja ezt mondani Devlinnek. Úgy látszik, jó, hogy nem fogadott vele. Ám ez volt az első alkalom, hogy Devlinnel találkozott, amióta Londonba jöttek (Devlin iszonyúan sok időt töltött hercegi feladatai ellátásával), s lelkiismerete nem engedte meg, hogy legújabb döntését éreztesse Devlinnel. Azt, hogy mindig nyugodt lesz és bájával szeretteti meg magát vele.

Ezért rámosolygott, s csupán emlékeztetően megjegyezte: – De hiszen nem is tetszik a hajam. Devlint a mosoly váratlanul érte, s ettől gyanakodni kezdett. – Megszoktam – mondta

vonakodva. – De olyan ósdi. Deylint bosszantotta, hogy a saját szavait olvassák a fejére. – Wrothston hercegnőjének

fölösleges követni a divatot. Ő maga csinálja. – De nem szeretnélek kínos helyzetbe hozni az emberek előtt. Különben sem megy a

rózsaszín báli ruhámhoz, amit csináltatok. – Jaj nekem! – Megan úgy tett, mintha nem hallaná. – Feketére gondoltam. Igen, legyen fekete. A szőke olyan

közönséges, mostanában mindenki szőkére festeti a haját. – Ha egyeden tincset befestetsz azon a szép fejeden, újra a térdemre fektetlek, s tudod, hogy

ez nem puszta fenyegetés! — Ha te mondod, Devlin, Komolyan mondom, Megan – figyelmeztette. Még mindig gyanús volt neki Megan

engedékenysége. —Tudom. Újra rámosolygott, s ettől Devlin teljesen összezavarodott. Nagy vitára számított, valósággal

hiányzott neki, amióta nem látták egymást. Megan azonban nem tett eleget elvárásainak. Viselkedése a legkevésbé sem emlékeztetett arra a Meganre, akit ismert.

Biztos akar valamit. Talán újabb módját találta ki annak, hogyan számolják fel házasságukat? Ettől mindig feldühödött, valahányszor erre az átkozott semmissé nyilvánítási ötletre gondolt.

Miután legutóbb is szeretkeztek, s ez álomszép volt, s miután tudta, hogy Megan is boldog volt vele az ágyban, Devlin rájött, hogy Megan csak azért akarja megsemmisíttetni a házasságukat, mert utálja őt. Annyira, hogy a hercegi címről is hajlandó lemondani. Pedig mennyire vágyott rá!

Akkor viszont miért hagyta, hogy Devlin keresztezze céljait? Csak a kíváncsiság dolgozott benne? Eltűnődött, vajon hogyan fordíthatná ezt saját javára. Vagy talán már meg is tette anélkül, hogy tudna róla? Vagy Megant annyira elragadta a szenvedély, hogy néhány percre céljáról is megfeledkezett?

Meg kellene mondani neki, hogy akkor sem hajlandó hozzájárulni házasságuk megsemmisítéséhez, ha többet nem szeretkeznek. Ezzel talán sikerülne egy jó kis veszekedést kiváltani.

122

Devlin már éppen kinyitotta a száját, de ekkor Megan hátat fordított neki, s a válla fölött odaszólt neki: – Miután a szobalány nincs itt, te viszont itt vagy, begombolnád hátul a ruháimat?

Devlin megdöbbenve hallotta a saját hangját: – Inkább egészen kigombolnám. Megan meglepetten visszaperdült. – Most?

Bármikor. Rendben van. Devlin azt hitte, rosszul hallotta. – Annyira élvezted legutóbb, hogy már én is megfelelek? – Csak te felelsz meg – felelte Megan lágyan, s arca elpirult. Természetesen kötelessége volt ezt mondani, elvégre Devlin a férje. Devlin azonban mégsem

járathatta le magát Megan előtt pusztán azért, mert nem értette, mire megy a játék. így hát ott rögtön magáévá tette feleségét az öltözőszobában. Eleinte sietett, mert attól tartott,

Megan meggondolja magát, de azután módszeres alapossággal folytatta, amikor rájött, hogy nem kell tartania ettől.

Azért legfőbb ideje volna már egyszer ágyban is kipróbálni ezt Negyvenegyedik fejezet Ez az új kapcsolat, ez más volt. Hallgatólagos, de kölcsönösen elfogadott megegyezés alapján

egyfajta fegyverszünetet vezettek be a szeretkezéseknél. Szokatlan ötlet volt, de határozottan bevált.

Devlin esténként átjött hozzá, Megan pedig szó nélkül a karjába omlott. Megértette, hogy bármit gondol is Devlin róla, imádja testét, s ugyanezt érezte ő is Devlin iránt. Jóllehet nem volt feltétel a hallgatás, s nem is ösztönözték egymást erre, társalgásukból kiiktattak minden komoly témát azzal a céllal, hogy semmi ne zavarja meg az immár mindkettőjük számára szükségletté vált aktust.

Amikor a hálószobán kívül találkoztak, olyan volt, mintha először látnák egymást. Devlin már nem kerülte őt tudatosan, Megan pedig nem kutatta annak módját, hogyan törjön borsot férje orra alá, ha valami bosszantja. Egyre könnyebben értettek szót egymással. Kérdéseket tettek fel egymás múltjáról, s habozás nélkül válaszoltak is ezekre a kérdésekre.

Észrevehetően csökkent Devlin fölényes viselkedése is, bár nem tűnt el egészen. Elvégre ő volt a herceg, a lótenyésztő megszűnt létezni. Ennek megfelelően többé már nem emelte fel a hangját, Megan pedig továbbra is elkápráztatta őt a mosolyával.

Kezdtek kijönni egymással, ám ez még nem volt elég. Még hátravolt, hogy Megan bevallja: hazudott neki a gyerek elvesztéséről, s remélte, hogy meg

tudja értetni Devlinnel: őérte tette ezt. Még össze kellett szednie a bátorságát, hogy megmondja neki, szereti őt. Azt is tudta, hogy képtelen lesz a végtelenségig kellemesen viselkedni, legalábbis örökké nem, vagy állandóan meggondolni, mit mond, nehogy vita legyen belőle. Egyszerűen idegen volt a természetétől, hogy ennyire kordában tartsa érzéseit.

Ráadásul szerette volna visszakapni a lótenyésztőt, is. – Szinte hihetetlen, hogy minden pontosan úgy alakult, ahogy tervezted – mondta Tiffany

boldog sóhajjal, miközben Megannel a Hyde Parkban sétáltak. Tiffany egy nappal korábban jött Londonba, a saját esküvőjére, amelyet alig egy hét múlva készültek megtartani. – Megvan a herceg. Szereted, ő pedig imád.

Háromból kettőt eltaláltál, Tiff. Hogy érted ezt? Miből gondolod, hogy Devlin viszontszeret? Ez világos! – erősködött Tiffany. – Biztos, hogy így van. Elvégre feleségül vett, igaz?

123

Ez igaz, de nem a fene nagy érzésektől. Sőt, ha már erről van szó, egyáltalán nem az érzéseitől. – Megan a tó fele bámult, azután vonakodva hozzátette. – Egy apróságot nem említettem neked a levelemben. Gyereket várok.

– De hiszen ez csodálatos! – Most már szerintem is, de amikor kiderült, nem voltam ennyire elragadtatva. Akkor ugyanis

még nem voltam férjnél. Tiffany megtorpant és felkiáltott: – Csak nem... Úristen!?Azt akarod mondani, hogy

kénytelenek voltatok összeházasodni? Megan szembefordult barátnőjével, de pillantását elkerülte. – Igen. – Akkor nem csodálom, hogy nem vagy biztos az érzéseiben. De hát azóta csak mondta, hogy

szeret? – Egyszer sem. – Mit mond olyankor, amikor te azt mondod neki, hogy szereted? Erről szó sincs nálam. Mit beszélsz?! Épp most vallottad be, hogy szereted; – Úgy értem, nem mondom meg neki. – De Megan! Miért nem? – Ami a levelemet illeti, a történet felét sem meséltem el ott, Tiff. – Most pótolta a mulasztást,

alig szépítve a dolgot. Miután jó idő múlva befejezte, így szólt: – Most már láthatod, miért nem akarom letámadni őt ezzel a bejelentéssel, különösen most, hogy annyira élvezem ezt a különös fegyverszünetet. Félek, hogy elrontom.

Tiffany arca olyan vörös volt, mint Megan hajkoronája. – Tényleg olyan jó? – Még annál is jobb – mondta Megan, miközben tovább sétáltak; időnként fejbólintással

viszonozták, ha egy úriember megállt mellettük, és megemelte kalapját, tudomást sem véve azokról, akik csak megtorpantak és bámulták őket.

Csak azt ne reméld, hogy első alkalommal is élvezed. Legalábbis nem az egészet. A férfiak ezt is élvezik, s ez disznóság. De a mi sorsunk az, hogy félve és tudadanul várjuk ezt az eseményt, amely ráadásul még fájdalmat is okoz.

A szobalányom szerint iszonyúan fájdalmas – vallotta be Tiffany, immár kissé halványabb arccal.

Megan felhorkant. – A szobalányod nem tudja, mit beszél. Inkább bosszantó volt, mint rettenetes, s mire az ember észrevette, már túl is volt rajta. Nálam egyszerűen az történt, hogy kijózanodtam, s ez elrontotta az egészet. Te viszont végig élvezheted.

– El sem tudom mondani, hogy megkönnyebbültem. Egyre idegesebb vagyok, ahogy közeledik ez a nap.

Megannek eszébe jutott, milyen rémület fogta el, amikor Skócia felé közeledtek, bár ennék más oka volt. Tiffany tudja, hogy Tyler szereti őt, és boldog házasság vár rá. Megan még mindig nem tudott semmit... Legfeljebb azt, hogy Deviin most már szeret lefeküdni vele;

– Ez természetes. Neve is van ennek: „nász– frász”. Én is éppúgy izgulok Herci nyavalyás bálja miatt, bár ennek nincs neve.

– Dehogy nincs. „Tiszta hülyeség Hagyd abba! – nevetett Megan. – Annyira azért nem izgulok. S ott leszel te is, igaz, miután

megbeszéltétek Tylerrel, hogy tavaszra halasztjátök a nászutat. Természetesen. Én szervezem majd a párkereső partikat .., Állítsd le magad, Tiffl – nevetett Megan még jobban. – Sherring Cross annyira nem nagy, Lehet, de örömmel látom, hogy tudsz még nevetni. Már kezdtem gyanakodni. Ne haragudj – sóhajtott Megan. – Telebeszéltem a fejedét az én gondjaimmal, amikor olyan

közel van a te nagy napod. Marhaság! Különben nem lepne meg, ha kiderülne, hogy felfújod a dolgokat. Nem tudom

elhinni, hogy nem szeret. Ha egy férfi meglát.,.

124

Devlin más. A nagyanyja mesélte, hogy amióta az eszét tudja, a nők bolondulnak érte. Nem is csodálom, velem is ez történt. De ha rám néz, bennem csak az elkényeztetett pukkancsot látja.

– Néha egy kicsit csakugyan türelmetlen vagy. Túl szépen mondtad – mosolygott Megan. – Mind a ketten tudjuk, hogy piszokul

elkényeztettek. Hát aztán? – fújt egyet Tiffany, hű barátnőhöz illően. – Nem veszi nagyon a szívére, ha nem

tud valamit megszerezni? Megan megállt, szeme kerekre tágult. – Most hogy mondod, tulajdonképpen ugyanúgy

viselkedik, mint én. Persze, ez logikus. Ha valakit, hát egy nyavalyás herceget biztos elkényeztetnek. El tudom

képzelni, hogy gyerekkorában tíz dada ugrált körülötte, s egy csomó cseléd, hogy minden kívánsága teljesüljön. Neked csak egy dajkád volt, s az apád, aki imád. Szerintem ő még jobban el ván kényeztetve, mint te.

Hát ezt megmondom neki,.. ha lesz még egyáltalán veszekedés közöttünk. Negyvenkettedik fejezet Gyönyörű volt az esküvő, pont olyan, amilyennek Megan az övét képzelte... Illetve nem is

remélte, hogy az övé egyszer olyan szép lesz, mint Tiffanyé, annyi vendéggel. Megelégedett volna a barátokkal és a családtagokkal is, ott a kis plébániatemplomban. De ez az átkozott belső hang összefogott a kíváncsiságával, hogy legyűrjék a józan észt, és így a hangulatos kis esküvőből nem lett semmi.

Nyomorultul érezte magát hazafelé menet, pedig inkább örülnie kellett volna barátnője boldogságának. Devlin is hallgatott, nyilván ő is ugyanolyan keservesen érezte magát, bár, más okból, s ez még jobban letörte Megant. Devlin igazán megérdemelt volna egy nagy esküvőt, s ehelyett kénytelen volt Skóciába szökni.

(„Le kéne lőjelek.” „Engem vagy őt?” „Téged. De talán jobb volna, ha örökre elhallgatnál.” „Miért van az, hogy ha pocsék a hangulatod, mindig megvadulsz és másokat hibáztatsz?” „Nem másokat hibáztatok, hanem téged.”) Úristen, kezdi elveszteni kapcsolatát a valósággal! Hiszen ez a belső hang nem egy másik

személy! Igaz, persze, mint rendszerint, most is neki volt igaza. Megannek csakugyan nehezére esett beismerni, hogy ő az oka nyomorúságának. Talán itt az ideje ezen változtatni.

Másnap visszautazott Sherring Crossba... egyedül. Azazhogy nem egészen egyedül; öt markos szolga és az új szobalány kísérte őt. Herci már korábban visszament. Bevallotta, hogy az ő korában már nem sokáig bírja a londoni nyüzsgést, s rengeteg dolga is van még a bál előkészítésével.

Úgy volt, hogy Devlin is vele megy (elvégre a nagy családi bálig már csak négy nap volt hátra), de az utolsó pillanatban lemondta. Fontos dolga van, közölte, amelyet most akar elintézni, hogy a bál után legalább egy hétig Kentben maradhasson.

Megan pillanatnyi hangulatában kételkedni kezdett Devlin szavaiban. Az üzleti ügyek végül is jó ürügyet szolgáltatnak arra, hogy ne legyenek együtt. Devlin hallgatag viselkedése egész nap tartott, s este sem jött át Megan hálószobájába. Miután látta Tiffany és Tyler boldogságát, biztos rájött, hogy neki sem elég ez a „fél házasság”.

A bál napja jeges viharral kezdődött, de a természet kegyes volt. Az idő kitisztult még a

vendégek érkezése előtt. Megan úgy döntött, ezen a napon közli Devlinnel a valóságot... Persze csak titokban. Még nem tudta, a bál előtt vagy után üljön le Devlinnel, hogy mindent bevalljon

125

neki. Akár így, akár úgy, ez a napja is tönkremegy... Ha egyáltalán előkerül. Eddig még nem jött haza, s Herci idegeskedni kezdett.

Megan szinte egész nap a szobájában maradt, ott talált rá Tiffany délután. Ötnapos házassága csak úgy sugárzott róla.

– Tyler egyenesen az istállóhoz ment. Elhatározta, hogy vásárol egyet a St. James család telivér lovai közül, de attól félt, a többi vendég is kihasználja a lehetőséget, és estig elkel az egész lóállomány. Tudod, hogy szinte mindenki itt lesz, aki számít? Azt a pletykát is hallottam, hogy maga a királynő is megjelenik. El sem tudod képzelni, milyen zsúfoltság van az utakon és a fogadókban. Ha Tylernek nem volnának ismerősei a környéken, csak az éjszaka közepén érkeztünk volna meg, mert én nem vagyok hajlandó a hintóban aludni;

Amíg Tiffany lélegzetvételnyi szünetet tartott, Megan gyorsan közbeszólt. – Jöhettetek volna már tegnap is, hogy elkerüljétek a torlódást. Apám is így tett. Nagyon jól tudod, hogy nincs szükséged meghívásra. Szeretném, ha bármikor meglátogatnál, hosszabb időre is.

A vendégek számát tekintve attól tartottunk, hogy még Sherring Crossban is elfogynak a szobák. Komolyan mondom, Meg, szerintem egyetlen lord nem, maradt Londonban.

Neked kell a legjobban tudnod, hogy ez a palota soha nem fogy ki a szobákból – nevetett Megan. – Különben is, mielőtt Londonba mentem, az egyik szobát kifejezetten neked készíttettem elő. Még nem láttad?

– Azt a minimauzóleumot odalent? De igen, egy szobalány éppen most akasztja fel a báli ruhámat. A tied hol van? Alig várom, hogy lássam, mit veszel fel erre a nagyszerű alkalomra.

Megan bevezette barátnőjét az őltözőszobába, bár nem lelkesedett túlságosan azért a káprázatos báli ruháért, amelyet Herci varratott neki, miután jól sejtette, hogy Megan nincshozzászokva egy ilyen bál rendkívüli követelményeihez. Az eredmény elefántcsont és türkizzöld selyemruha volt (nem rózsaszín, amint azzal Devlint ugratta), pazar, mégis elegáns.Vagyont érő valódi gyöngyökkel varrták ki a mély kivágást és pettyezték az uszályt, s a húzott szoknya oldalán levő egyetlen fehérrózsa– koszorút.

– Egek, olyan leszel benne, mint egy fejedelemasszony – kiáltott fel Tiffany. – Á, csak hercegnő. Látva barátnője csüggedtségét, Tiffany felhúzta szemöldökét. Az okát is kitalálta. – Ugye, még

mindig nem beszéltél Devlinnel? – Ma beszélek vele. – S közben belebetegszel – állapította meg, újra helyesen, Tiffany Azt hiszem, igazad van – mosolygott, halványan Megan. — Akkor halaszd el. Épp elég

izgatott vagy már a bál miatt is. Mit kell elhalasztani? – kérdezte Herci, az öltözőszobába suhanva. Megan megpróbálta kikerülni a választ. – Megjött már Devlin?, – Épp most, s fölösleges is mondanom, hogy dühös rám. Azt hiszem, el kellett volna küldeni

neki a vendégek listáját. – Miért? Olyanokat is meghívtál, akiket nem kedvel? – Ez elkerülhetetlen volt, de nem ez a lényeg. Az a baj, hogy tegnap éjjel egy istállóban volt

kénytelen aludni. Viccelsz, ugye? – hitetlenkedett Megan. Nem megmondtam?! – szólt közbe Tiffany. Herci csak sóhajtott. – Három fogadónál is próbálkozott, de sehol nem volt szabad szoba, s

úgy vélte, túl késő van ahhoz, hogy valamelyik ismerősénél aludjon. Ha korábban elindul Londonból, akkor semmi gond nem lett volna, bár ki tudja? Nem számított ilyen tömegre, bár szerintem nincs igaza. Talán tíz éve, hogy utoljára bált adtunk itt, s Devlin jól tudja, hogy a St. Jamesek, ha már belevágnak, mindig nagy estélyeket adnak.

Meganhek eszébe jutott, hogy ő sem látta á vendégek listáját. – Hány embert hívtál meg? – Körülbelül hatszázat, s szerintem mindenki eljön, sőt olyanok is, akiket elfelejtettem

meghívni, hogy emlékeztessenek mulasztásomra.

126

Néhány másodpercnyi döbbent csend után Tiffany közönyösen megjegyezte: – Jó, hogy Sherring Crossban két egymásba nyíló bálterem van.

– Most már értem, miért – suttogta Megan elborzadva. Herci úgy tett, mintha nem vette volna észre, milyen elképedést okozott. Szerette a

meglepetéseket, s ezért a meghívókon nem is tüntette fél, milyen alkalomból rendezik a bált. Még legközelebbi barátnőjének sem árulta el, hogy Devlin megnősült. Igaz, Margaret nővére tudott róla, de egész nap a nyakán ült, amióta megérkezett, nehogy kikotyogja a dolgot ez a hírhedt pletykazsák.

– Még valamit elfelejtettem – mondta, és átadta Megannek a kezében tartott ékszeresdobozt. – Devlin szólt, hogy nyissam ki a család páncéltermét, bár el nem tudom képzelni, miért ajánlott rubin ékszereket a ruhádhoz.

Megan sejtette, de jót nevetett rajta, és nem merte elárulni, hogy Devlin azt hiszi, rózsaszín ruhában jelenik meg a bálon. Hercinek még rengeteg dolga volt, s így nem kutatta Megan különös vidámsága okát, bár megjegyezte: – Talán le kéne pihenned, kedvesem. – Utána magukra hagyta őket.

Megan azonban még nem borult ki teljesen, legfeljebb csak félig, s még hallótávolon belül utána szólt: – Csakugyan itt lesz a királynő is?

Persze – hallatszott a nyitott ajtóból. Hát persze – nyögte Megan. Negyvenharmadik fejezet – Légy szíves jelentsd már be végre ezt a dolgot, Herci, ha nem akarod látni, hogy Wrothston

hercege botrányt okoz! Lucinda elképedve nézett unokájára, azután annak tekintetét követve Megan felé pillantott, aki

azonban úgyszólván ki sem látszott az őt körülvevő fiatal urak gyűrűjéből. – Az ég szerelmére, Dev, a bál csak most kezdődik. Ha ki akarod szabadítani abból a tömegből, egyszerűen kérd fel. Amint tudod, az nem tilos.

– Nem ér az semmit – morgott Devlin, bár ugyanakkor elindult Megan felé. Herci fejét rázva nézett utána, nem gondolta, hogy unokája fogja megtenni a bejelentést. Ám a

következő pillanatban meghallotta, sőt kénytelen volt meghallani, a bálterem közönségéhez hasonlóan, olyan hangerővel szólalt meg Devlin.

– Elnézést, uraim, de szeretnék végre a feleségemmel táncolni! Aki nem hallotta, pillanatokon belül az is megtudhatta a szomszédjától. Herci nagyot sóhajtott.

Vége hát az édes titoknak. Ezután nagyot kuncogott magában: ha már úgy hozta a sors, hogy „lelőjék” a meglepetését, ennél alkalmasabb módszert nem is találhatott volna. Szegény fiú valósággal zöld volt a féltékenységtől, s ezt mindenki láthatta a bálteremben.

Kivéve Megant, neki ugyanis semmi oka nern volt feltételezni, hogy Devlin elszomorítóan faragatlan viselkedése féltékenységből ered. Túlságosan megszokta a férfiak imádatát, s így nem talált semmi rendkívülit abban hogy a férfiak körülrajongták attól a pillanattól kezdve, hogy lejött a lépcsőn. Mindössze arról van szó, hogy sok férfi van a teremben, s így érthetően sokan szeretnék őt látni.

Még akkor sem gyanakodott féltékenységre, amikor Devlin kihangsúlyozta a „feleségem” szót. Megan mindenkinek Megan St. Jamesként mutatkozott be, s nem ő tehetett arról, hogynem feleségnek, hanem valamelyik St. James rokonnak nézték.

Ezt a viselkedést csakis faragatlannak lehet nevezni, gondolta, s elhatározta, hogy megtudja annak okát. Amikor Devlin szinte magával rántotta Őt a keringőbe, azonnal megszólalt: — Ha még mindig azért vagy dühös, mert tegnap éjjel istál lóban kellett aludnod, légy szíves, ne rajtam töltsd ki a mérgedet.

– Nem erről van szó!

127

Megan pislogott, ez ugyanis olyannyira emlékeztette őt a régi Devlinre, hogy akaradanul is mosolygott, amikor megkérdezte:– – Újra feltámadtak a régi emlékek, igaz? Amikor rövid ideig alászálltál a társadalmi ranglétrán a cselédek közé.

Most, hogy Megant a karjában tartotta, Devlin féltékenysége gyorsan elpárolgott, s ezt Megan mosolya tovább fokozta. Igaz, a gúny viszont újra felbosszantotta. így elfogadta azt az ürügyet, amelyet Megan akaratlanul is felkínált megdöbbentő viselkedésére... Ugyanis most már ő maga is megdöbbentőnek találta.

– Nálatok kifogástalan ágyban aludtam az istállóban. Az egyik vendégszobából hozták le nekem, s ehhez képest a tegnapi szénakupac...

– Szénakupac? – kérdezte Megan meglepetten. – Ezt nem tudtam... – Nem folytatta, nem akart túlságosan együttérzőnek látszani. Eszébe jutott, hogy Devlin még nem fejezte be korholását. – Persze mindegy, akkor is én vagyok a hibás, igaz?

– Igazad van. Bocsánatot kérek. – Jól teszed. De ha már panasznapot tartunk... – Nem tartunk — próbált Devlin közbevágni. De igen, tartunk – védte ki Megan a közbevágást. – Négy napja felém sem nézel, s amikor

végre hazajössz, annyit sem mondasz, hogy „szia”. Férjek nem szoktak így viselkedni, Devlin. Ha ismernéd az úri társaságok házasságait, te is tudnád, hogy pontosan így viselkednek a

férjek. Ami azonban engem illet, Herci azt mondta, délután lepihentél. Nem így történt. Kár, hogy nem győződtél meg róla személyesen. Az utolsó szavakat halkan, lesütött szemmel ejtette ki. Devlin oldalra hajolt, hogy lássa, Megan

arckifejezése is olyan durcás– e, mint a hangja, ám Megan elfordította a fejét. Nem tudta, hogy Devlin vagy fél tucatszor próbált meg kiszabadulni a vendégek gyűrűjéből, akik abban a pillanatban körülvették, amikor bejött az ajtón. Féltékenysége részben abból adódott, hogy a bál előtt nem volt alkalma találkozni Megannel.

– Csakugyan hiányoztam, Megan? – kérdezte óvatosan, mert nem volt biztos benne, vajon jól értelmezi– e Megan panaszát.

– Csakugyan. – Mit szólnál ahhoz, ha pár pillanatra itthagynánk a tömeget, hogy helyrehozzam ezt a dolgot,

és megfelelően üdvözöljelek? – Rendben van. Devlin nem akarta, hogy Megan meggondolja magát, ezért kézenfogva azonnal maga után

vonszolta a táncparketten. Megan alig tudott lépést tartani vele, s ezt Devlin észre sem vette, olyan mohón keresett egy félreeső helyet itt, ebben az embertömegben. Herci, aki Frederick Richardsonnal éppen annál az ajtónál állt, amerre Devlin törtetett, nagyon is észrevette.

– Uram Jézus, ez csakugyan botrányt akar – kiáltotta. – Állítsd meg, Freddy! Biztos vagyok benne, hogy valamire készül.

– Kétségkívül, de ha nincs ellene kifogása, nem szívesen vinném vásárra a bőrömet csak azért, hogy megmentsem őt a botránytól.

– Ha észhez tér, hálás lesz neked. – Akkor már késő lesz, kedves Herci – felelte Freddy, de jobb meggyőződése ellenére az

ajtóhoz lépett, még időben, hogy megakadályozza Devlin távozását. – Öregfiú, csak nem akarsz egy este folyamán kétszer bolondot csinálni magadból?!

Devlin megállt, s így Megannek alkalma volt utolérni. – Vigyázz, Richardson, még nem bocsátottam meg neked – mondta halkan.

Freddy megkönnyebbült, sőt vigyorgott. – Ezt sejtettem, de nagyanyád majdnem elájult, így nem volt más választásom.

Ezt hallva, Megan kirántotta kezét Devlinéből. Miután Devlin végigvonszolta őt a báltermen, tökéletesen megértette, miről beszél a gróf. Gyorsan feltalálta magát, és kezét Freddynek nyújtotta.

128

– Azt hiszem, a férjem azért sietett, hogy minél hamarabb bemutasson magának, Lord Richardson, Ha tudom, hogy ezért vonszol maga után, megmondhattam volna neki, hogy már találkoztunk Hampshire– ben, Leightohék bálján. Örülök, hogy újra látom.

– Ez remek volt, kegyelmességed. – Freddy csak úgy sugárzott, azután Devlinre hunyorított –Nehogy elrontsd ezt a pompás mentőövet, ezért elrabolom tőled nejedet a kővetkező táncra, ha nincs ellene kifogásod.

– De van... – Nincs kifogása ellene – szólt közbe Herci, hozzájuk lépve. – Mozgás, Freddy, de ne sajátítsd

ki magadnak a hercegnét Minden vendéggel találkoznia kell ma este, nem csupán a kiválasztottakkal. – Miután azonban a gróf elvitte Megant, még hozzátette Devlinhez fordulva: – Erről, kedves fiam, úgy látszik, megfeledkeztél – majd teljesen kimerülve így fejezte be: – Elment az eszed?

Úgy látszik. Elpirultál, Dev? Azt hiszem – nyögte Devlin, azután összeszedte magát, és a Herci által kifogásolt merev,

előkelő hangon megkérdezte: – Akarsz táncolni, kegyelmes asszonyom? Ménj a pokolba! – horkant fel a nagyanyja, és csupán a válla fölött szólt vissza: – TARTDS

magad távol ma este a felesegedtől, ha nem tudsz uralkodni magadon. Az estélynek már túl volt a felén, a vacsorán, a királynő megjelenésén és eltávozásán, a

házasság hivatalos bejelentésén, valamint másfél üveg pezsgő elfogyasztásán, amikor Devlin úgy érezte, veszélytelenül közeledhet feleségéhez anélkül, hogy ezen az estén harmadszor is bolondot csinálna magából.

Mielőtt azonban eljutott volna Meganhez, észrevett egy másik nőszemélyt, aki eddig valahogyan elkerülte a figyelmét Ezért elindult felé, megállt Sabrina Richardson mögött nyersen kirántotta őt barátai közül, egyenest a táncparkettre. – Megmondtam a bátyádnak, ha még egyszer látlak, kitekerem a nyakad. Nem figyelmeztetett?

Sabrina kerekre tágult szemmel bámult rá, de nem látszott nagyon ijedtnek. – De igen... Mégis el kellett jöjjek, Devlin, hogy bocsánatot kérjek. Ezzel tartozom neked.

– Sokkal többel tartozol – mondta Devlin hidegen. – Miért nem kezdjük mindjárt az igazsággal?

– Nagyon szerettem volna hercegnő lenni, s te voltál a közelben az egyetlen olyan herceg, aki nem túl öreg vagy nem nős..

– Kösz szépen! : f – Te akartad hallani az igazat– védekezett Sabrina. – Sajnálom, hogy ilyen egyszerű. – Volt gyerek? – Nem – pirult el Sabrina. Megmondtad Freddynek? – Amikor megtudtam, hogy valaki mást vettél feleségül. – Remélem, pirosra verte a fenekedet. Sabrinának most már egész arca lángolt. – Igen. – Akkor tálán megbocsáthatok neki. Téged viszont a fülednél fogva kellene kivigyelek innen. – Viselkedj úri módon, Devlin! Végül is minden jóra fordult, igaz? Freddytől hallom, nekünk

köszönheted, hogy megismerkedtél a feleségeddel. – Devlin nem volt hajlandó beismerni ezt a tényt, Sabrina pedig folytatta. – Azt hittem, utálni fogom, de nem sikerül. Nem tudom, tudod– e, hogy Freddy máris szerelmes belé,

–A francba! – Ő mondta. – A francba! – mondta újra Devlin, és Megan felé pillantott, hogy lássa, ott van– e még Freddy

a rajongók között. Naná, hogy ott volt! – Tudtam, hogy mégiscsak el kellett volna küldjem hozzá a segédeimet.

Negyvennegyedik fejezet

129

Most, amikor megtörtént házasságuk hivatalos bejelentése, a józan ész azt súgta Megannek,

hogy alaposan megcsappan rajongóinak száma. Úgy látszik azonban, ennek semmi köze nem volt a józan észhez, ugyanis semmivel sem rajongta kevesebb férfi körül, mint eddig; sőt néhány rossz hírű csábító is megjelent a színen. Azok a kellemes, de gonosz nőcsábászok, akik úgy látták, eljött az ő idejük, most, hogy immár férjes asz– szony lett.

Szerencsésnek tartotta magát, hogy eddig riem találkozott ilyen alakokkal... Nem számítva persze a férjét, aki önmagát alakította. S jóllehet egy tucat botrányos ajánlatot kapott, amelyek a mulatságostól a kimondottan közönségesig terjedtek, sikerült megőriznie hidegvérét. Mindet visszautasította anélkül, hogy jelenetet rendezett volna.

Ettől eltekintve a vártnál jobban érezte magát, s ez Devlin előző, heves viselkedésének volt köszönhető. Most már világosan látta, hogy micsoda heves vágy él Devlinben utána. Iszonyú botrány lett volna belőle, amely egyáltalán nem jellemző férjére, a hercegre... Annál inkább a lótenyésztő Devlinre.

Megan magában mosolygott, valahányszor ez eszébe jutott, márpedig mindig eszébe jutott, amikor csak körülnézett, és megpillantotta Devlint. S tulajdonképpen ezt tette egész éjjel. Az sem zavarta, hógy mindig ugyanazok a nők bukkantak fel Devlin körül a különböző társasági csoportokban, akikhez Devlin oda– odacsapódott a vendégseregben. Sőt az sem zavarta, hogy látta táncolni más nőkkel, és hallotta azok kacér, kislányos vihogását. Tudta, hogy Devlin irtózik a vihogó nőktől. Azt is tudta, hogy ő kell neki. Látta ezt vágyakozó pillantásaiból is.

Mindent összevéve, már távolról sem gondolt olyan idegesen közelgő vallomására, amellyel tartozott Devlinnek. Nem számított rá, hogy Devlin viszonozza érzéseit, legalábbis azonnal nem, bár hosszú távon most már reménykedett. De arra is gondolt, hogy már nem zavarja Devlint, ha megtudja, Megan szereti őt.

– Gondolom, egész este nem győzted fogadni a gratulációkat. Hátrafordulva Megan egy csinos, világosszürke szemű, szőke hölgyet látott, akinek rafinált

megjelenése mellett szinte kopottnak érezte magát. – Azt hiszem, ez így szokás – felelte. Pedig inkább részvétnyilvánításokat érdemelnél. Tessék? A nő kissé érdes hangon felnevetett. – Nem tudod, ki vagyok, ugye? – Kellene tudnom? – Igen. A nevem Marianne Aitchison, a férjed alig pár hónappal ezelőtt hagyott el, szinte az

esküvő napján. Megannek elakadt a szava, de egy közelben álló férfi megszólalt. – Tudtommal a grófnő nem

jutott el az esküvő napjáig. Ha jól emlékszem, Wrothston sokkal hamarabb szakított magával. – Akkor talán arra is emlékszik, hogy előzőleg tíz évig váratott a herceg – támadt rá Marianne

a férfira. – Tíz évet pazaroltam rá az életemből. Megan a megdöbbenéstől nem tudott megszólalni. Szinte tapintható volt Marianne Aitchison

keserűsége. Tíz év? Úristen, Devlin tíz évig jegyben járt ezzel a nővel? Miért nem szólt neki erről senki, amikor nyilvánvaló, hogy szinte mindenki tud róla?

– Iszonyú szerencséd volt, kedvesem – jegyezte meg Marianne kissé lecsillapodva, de változatlan keserűséggel. – Sikerült oltár elé vinned, mielőtt megun. Pedig ez vár rád hamarosan. Ne is reméld, hogy soká tartanak még szerelmi vallomásai.

Miféle szerelmi vallomások? Szerette volna Megan tudni, de inkább ezt kérdezte: – Miért jártatok ilyen sokáig jegyben?

– Mert Devlin újra és újra elhalasztotta az esküvőt, s amikor már nem tűrtem a halogatásait, megszakítottam vele a jegyességet.

– De miért? – bökte ki akaradanul is Megan. —Mi másért, kedvesem? Nem volt szüksége feleségre, de tetszett neki a jegyesség. Sikerült

távol tartania magát azoktól a rámenős anyáktól, akik eladó lányukat szerették volna hozzáadni. Megant rosszullét környékezte. Tudta, hogy Devlin nem akart megnősülni, legalábbis őt

semmiképpen nem akarta elvenni, s úgy látszik, Marianne Aitchisont sem. Átérezte Marianne

130

keserűségét. Azonnal megértette, hogy tíz év alatt Marianne elvesztette összes lehetséges kérőjét, vagy kénytelen volt elutasítani azokat, akik mégis feleségül kérték. S dicséretes türelmének az lett a jutalma, hogy magára maradt.

A grófnő nem tűnt túl fiatalnak, de érződött rajta, hogy sok mindenre képes lenne egy szerelemben. Ma már azonban az ő korában aligha remélhette, hogy férjet talál. Túl sok, nála fiatalabb jelentkező nyüzsgött a házasság porondján. Devlin lényegében arra ítélte őt, hogy vénlányként haljon meg.

Nem tudta, mit mondjon Marianne– nek. Nagyon is átérezte keserűségét, ám értelmeden, közhelyszerű dolog volná, ha ezt közölné vele. Sajnálta őt, haragudott Devlirire, annak csalárdsága miatt, és...

Megint keverjük a mérget, kedves Marianne? – kérdezte Freddy, aki hirtelen felbukkant Megan mellett.

Csak helyre teszem a dolgokat – felelte a grófnő kimérten, bár kissé feszengve. Óriási ötlet – mosolygott a gróf szeretetre méltóan. – Hallhatnánk a másik felet is? – Ne szólj bele, Freddy– jelent meg Devlin Megan másik oldalán. – De úgy érzem, vezekelnem kell, öregfiú... Különösen azért, mert azt hiszed, szerelmes

vagyok a feleségedbe. – Devlin éppen az előbb támadt rá ezzel a kérdéssel, amikor észrevették, hogy Marianne Megannel beszélget. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretnék bele egy pillanat alatt, ha nem volna a feleséged.

Devlin csupán viszolygó pillantást vetett barátjára, azután karonfogta Megant, és magával vitte. Megan mindössze három másodpercig hagyta ezt, utána kitépte karját Devlinébol. – Maga egy aljas fráter! – sziszegte.

Devlin úgy tett, mintha értené Megan váratlan haragját. – Tárgyalás nélkül ítélkezünk? De hát Marianne mindig értett hozzá, hogy indokolatlan részvétet keltsen maga iránt.

–Mit műveltél azzal a szerencsétlennel, –Hagyd abba, Megan – szakította félbe türelmetlenül. – –Mindössze annyi történt, hogy az ő szemszögéből nézve rossz pillanatban bukkantam fel.

Éppen akkor hentergett egy másik férfival. Megan dermedten megállt, szemei szikráztak. – Szóval nem azért szakítottál vele, mert nem

volt hajlandó újra és újra elhalasztani az esküvőt? Újra és újra? Úgy volt, hogy nyolc évvel ezelőtt házasodunk össze, s én mindössze egyszer

móclosítottam az időpontot, amikor meghalt a nagyapám. Azt azonban meg sem tudnám számolni, hányszor halasztotta el az esküvőnket Marianne különböző ürügyékkel.

Szóval ez azt jelenti, hogy.. . nem akart feleségül menni hozzád? Szó sincs róla. Biztos vagyok benne, hogy feleségül akart jönni hozzám... Majd a végén. Annak

ellenére, hogy nem szerettük egymást. Ezt a házasságot nagyapám hozta össze. Marianne túlságosan élvezte, hogy mindenki jövendőbeli hercegnőnek tekinti anélkül, hogy a feleség kötelességeit számon kérnék tőle. Miután a menyasszonyom volt, ettől ugyanolyan tekintélye lett, mintha máris a feleségem volna.

– S biztos azért sem sietett a házassággal, mert szeretői voltak – állapította meg Megan. – Könnyen meglehet. Megan nem értette, miért nem dühös rá Devlin. Iszonyodva gondolt magára, amiért ennyire

nem bízott Devlinben, s ilyen hirtelen cserbenhagyta. Éppen ezen az estén, amikor meg akarta neki mondani, hogy szereti. Most aztán biztos hisz neki!

Megan magára is haragudott, de még inkább MarianneAitchisonra, majd alkalmasabb céltábla volt, ugyanis Megancsak akkor vállalta a bűnbak szerepét, ha már senki más nem jöhetett számításba.

Egy kis dorgálást azért Devlin is kapott, amiért nem figyelmeztette őt korábban. – Miért nem védekeztél ott helyben? – Lehet, hogy sokan hisznek neki, de akik ismernek, tudják az igazat. Ez egyre rosszabb lesz,

hiszen Devlin válaszában az a feltételezés rejlik, hogy Megan a második csoportba tartozik, s

131

valóban ott kellene lennie, – Bocsáss meg – mondta letörten. Devlin sóhajtott. – Még nem ismersz elég jól ahhoz, hogy csak úgy, kapásból megvédj. Éppen elég okot szolgáltattam ahhoz, hogy ne higgy bennem vakon.

– Akkor is. Az első szóra hittem egy vadidegennek, s meg sem kérdeztelek. Miközben ő téged hibáztat, pedig ő...

Nem fejezte be a mondatot, arca égett a felismeréstől, hogy saját, elkényeztetett viselkedését mutatja be. Éppen ő volt az, aki saját hibáiért mindig másokra hárította a felelősséget.

Devlin okosan megsejtette, milyen gondolatokat árul el Megan kétségbeesett arckifejezése. – Ne butáskodj – szólt rá élesen. – Ő egészen más. Te nem szoktál mindenkinek ócsárolni engem, aki hajlandó meghallgatni. Amikor másokat hibáztatsz igazságtalanul, mindig tisztában vagyok azzal, hogy félig sem gondolod komolyan, egyszerűen elfut a méreg.

Ez nem nagyon tetszett Megannek, miután elvágta minden útját az önbecsmérlésnek, s Devlint bizonyos fensőbbséges színben tüntette fel. – Akkor is azt mondom, védd meg magad, mások előtt is.

Ha kiderül az igazság, Marianne tönkre van téve. Én úriember vagyok, nem tehetek ilyet. Azt hiszem, igazad van – felelte Megan, s mielőtt Devlin megakadályozhatta volna, vagy

szándékát megsejthette volna, sarkon fordult, és a tömeg feje fölöttjó hangosan így kiáltott: – Lady Aitchison, hazudtál nekem!

Devlin felnyögött mellette. A tömegben azonnal út nyílt, s így Marianne nem, csupán hallhatta, de láthatta is vádlóját. A társalgás körülöttük abbamaradt, s szinte végigfutott a termen a csend. A parketten néhány táncoló pár egymásnak ütközött, s így átmenetileg leállt a tánc is. A zenekar ettől annyira megdöbbent, hogy elhallgatott.

A beállott csendben Herci hangját a terem túlsó végében is hallották. – Úristen, mi lesz ebből? Egy– két beszédfoszlány hallatszott még, néhányan köhögtek, s csoszogó lábak jelezték, hogy

a tömeg közelebb jött, ne– , hogy egyetlen szót is elszalasszon. Ebben a pillanatban rengeteget rontott volna a helyzeten, ha Devlin (engedve első, szinte

ellenállhatatlan vágyának) Megan szájára teszi a tenyerét, és kivonszolja őt a teremből. Helyette csupán a vállára tette a kezét, és a lehető leglágyabb hangon így szólt: – Ne tedd ezt, kérlek!

Megan ránézett, mosolyával elkápráztatta, miközben láthatóan tudomást sem vett az általa keltett zűrzavarról. – Tudod, hogy nehezen viselem a sértéseket – mondta kifogástalan józan hangon. – Szókimondó vagyok a visszavágásban is. S ha Lady Aitchison ok nélkül beszennyezi a jó híredet, ezt én is sértésnek tartom. Ha előbb tudom, hogy rágalmaz... Nos, ismered a természetemet. El sem tudjuk képzelni, mit tettem volna.

Devlin hihetetlen módon majdnem elnevette magát. Elképesztő volt, de úgy tűnt, hogy Megan csak hozzá beszél, az ő kedvéért; hogy észre sem veszi, a bálteremben mindenki az ő szavára figyel. Am Devlin jól ismerte őt, s miután tudatosan hangzott el a figyelmeztetés mindenki füle hallatára (e tekintetben semmi kétsége nem volt), nem értette, vajon ki sértette meg rajta kívül Megant. Elhatározta, felkutatja az illetőt, és elbánik vele, közben azonban akaratlanul elvigyorogta magát a közelgő jelenet láttán, amely távolról sem bizonyult olyan tragikusnak, amilyennek gondolta. Igaz, még nem ért véget.

– Azt hiszem, ennyi elég lesz. – Szerintem nem – felelte Megan olyan szívből jövő haraggal, hogy Devlin sejthette: a társaság

egy darabig még élvezheti a jelenetet. – Lehet, hogy te úriember vagy és elviseled a rágalmazást, én azonban nem.

Ettől többen kuncogni kezdtek, de ez sem akadályozta meg abban, hogy újra a feszengő Marianne felé forduljon, és kijelentse: – Azt mondják, az igazság mindig kiderül, és a hazug ember fejére száll. Beszéljük meg, hogy miért bontotta fel a férjem a jegyességet... vagy inkább távozol?

Marianne egy pillanat alatt megértette, hogy elkerülheti jó hírének tökéletes elvesztését. Nem felelt, elfogadta a Megan által felkínált megoldást, és azonnal távozott, hazugként megbélyegezve. De ennyivel még mindig megúszta.

– Befejezted? – hangzott Devlin kérdése Megan háta mögött.

132

Megan megfordult, és rávillantotta mosolyát. – Azt hiszem, igen. De miért nem szól a zene? Negyvenötödik fejezet Mintha ez a megjegyzés jeladás lett volna, a teremben teljes hangerővel újra megindult a

társalgás. Ami pedig a zenekart illeti, elég volt Devlin egyeden pillantása, hogy rázendítsenek egy keringőre. Igaz, eleinte kissé hamisan játszották, de minden rendbejött, mire Devlin a parkettre húzta Megant.

– El sem tudom mondani, hányszor akartam ezt én is megtenni ... vagy valami hasonlót – vallotta be, miközben párok suhantak el mellettük. — Köszönöm.

– Fölösleges, magam is élveztem. – Biztos vagyok benne – vigyorgott Devlin. – Az úri társaság megőrül majd, el nem tudják

képzelni, mire céloztál. Szóval? Szóval szereted az ilyen felfordulást? Nem, de arra kértél, hogy ne tegyem tönkre, ezért volt a célzás. Különben nem elégedtem

volna meg azzal, hogy megfélemlítsem. Remélem, tisztában vagy ezzel. Persze, sőt a többiek is, ezért ne lepődj meg, ha egy ideig az emberek nem mernek beszélni a

jelenlétedben. – – Attól tartanak majd, hogy valamivel megsértenek. – Úgy látom, téged nem izgat ez a gondolat – Nem is fog. Tudtommal adok– kapok alapon állunk. – Szerintem inkább a te merészséged alapján állunk. Ha már erről van szó, az utóbbi időben

engem elhagyott a bátorságom. – Ezt mondod azok után, ami történt? Megan csak legyintett. – Csak düh volt ez, nem bátorság. Tudod, egy ideje már akarok neked

mondani valamit, de csak halogatom. Devlin felnyögött magában. Eszébe jutott, amikor Megan legutóbb akart valamit mondani, de

elhalasztotta. – Nem akarom hallani!– jelentette ki nyomatékkal. – Méghogy nem?.... – hadarta Megan. – Márpedig hallani fogod. Gyereket várok. Ez valósággal letaglózta Devlint. – Mintha a múltkor azt mondtad volna, hogy az ilyesmi

kétszer egymás után nem fordulhat elő. – Fogalmam sincs, mikor fordulhat elő, de ez még ugyanaz a gyerek. Devlin most már végképp elámult, s meg is állt a parkettszélén.– Szóval... hazudtál? – Igen, de jót akartam. – Nagyon jól emlékszem, mit akartál – felelte hidegen. – Tehát semmissé akartad nyilváníttatni

a házasságunkat, s közben várandós voltál az én gyermekemmel. Képes lettél volna elhagyni, miközben gyereket vártál tőlem!

Megan meghökkent a szavakban lappangó haragtól, bár Devlin halkan beszélt. – Én nem így láttam. Csak azt tudtam, hogy nyomorultul érzed magad miattam.

– Nem inkább fordítva gondoltad? Nem, ne is felelj semmit. Ha még egy szót szólsz, kitör a botrány, amit eddig hajszál híján sikerült elkerülnünk. Innom kell valamit.

Ezzel otthagyta Megant, aki általában nem nézte volna tétlenül, hanem utána kiáltott volna valamit, hogy visszahívja. Most azonban erre nem volt képes. Néhány vendég már figyelte őt, s alighanem csodálkozott elképedésén.

Hát ezt ügyesen elintézte! Először be akarta vallani Devlinnek, hogy szereti, s csak ezután említette volna a gyereket. Arra azonban nem számított, hogy a gyerek miatt Devlin ilyen dühös lesz.

Elindult, hogy megkeresse apját és Tiffanyt. Szükségét érezte egy kis lelki támasznak, mert hosszú volt még az éjszaka. Továbbra is kitartott amellett, hogy befejezi mondanivalóját, akár akarja hallani Devlin, akár nem. Előbb azonban megvárja, hogy lecsillapodjék.

133

Úgy alakult azonban, hogy ezen az éjszakán többé nem találkozott vele. A bál befejezésénél és a vendégek búcsúzásánál sem került elő Devlin. A vendégeknek legalább a fele elment; azok, akik a környéken vagy pár órai járásra laktak, s akik minél hamarabb vissza akartak utazni Londonba. A többiek csak másnap, ébredés után akartak elutazni, néhány tucat vendég pedig úgy döntött, hogy néhány napig a kastélyban marad.

Már majdnem hajnalodott, amikor Megan végre nyugovóra térhetett. Arra gondolt, hogy talán Devlin is lepihent már, s előbb benézett a szobájába. Egészen be kellett mennie a hálószobába, mert a lakosztályban sehol nem égett lámpa; az ajtót résnyire nyitva hagyta, de ez nem sokat segített, csak az árnyékok sokasodtak.

Végül Devlint az ágyában találta. Olyan volt, mint egy összegömbölyödött, takarókkal borított csomag. Leült mellé, és félig letolta róla a takarót. Látta, hogy Devlin hason fekve alszik, fejét a fal felé fordítja, két karjával átöleli a párnát.

Háta csupasz volt, s Megan hirtelen vágyat érzett, hogy bebújjon mellé a takaró alá, s vallomása hátralevő részével kivárja megfelelő pillanatot. Ez azonban újabb halogatást jelentett, s ebből már elege volt.

Gyengéden megrázta Devlin vállát. – Devlin! – A férfi valami! motyogott. Megan erősebben megrázta. – Devlin!

A férfi felemelte a fejét, s megfordulva, félig lecsukott szemmel rábámult, azután visszahullott a párnára, korábbi helyzetébe. – Mi van?

– Ébren vagy? – Nem. Ez Devlin szokásos mókájának tűnt, s így Megan belevágott. – Nem tudtam elmondani neked

vallomásom legfontosabb részét. Tudom, hogy az első része feldühített, s ezért bocsánatot kérek, de igazság szerint a te kedvedért tettem.

Újra elfogta az idegesség, elakadt a szava. Egy pillanatig megsimogatta Devlin hátát, azután a férfi arcából gyengéd mozdulattal félresimította a haját.

Meglepő módon, Herci élénk helytelenítése mellett, Devlin még mindig nem vágatta le a haját, még a bálra sem, bár ennek tiszteletére hátul összefogta. Ez határozottan kackiás külsőt kölcsönzött neki ünnepélyes– elegáns ruházata mellett.

Megannek is tetszett így Devlin haja. Némiképpen enyhítette merevségét... Legalábbis addig, amíg meg nem szólalt.

Végül megszólalt, s gyorsan kibökte: – Szeretlek, Ambrose Devlin St. James. – Lélegzet– visszafojtva várt, ám Devlin semmit nem felelt. – Hallottad, mit mondtam? – kérdezte élesen.

Devlin mocorgott. – Mi van? Azt kérdeztem, hallottad– e, mit mondtam. Persze, de most hagyjál aludni. Túl sokat ittam. Megari elképedve fölegyenesedett. – Eddig el

sem tudta képzelni, mit felel majd Devlin, amikor végre bevallja neki, hogy szereti. Most már tudta. Negyvenhatodik fejezet Másnap délután három óra tájban Megan kis motyójával kivonult a kastélyból. Csak azért nem

előbb, mert ennie és csomagolnia is kellett. Nem kért kocsit, méltóságteljesen az istállóhoz vonult, ám ott sem kérte a lovát.

Tulajdonképpen nem akart elköltözni, bár a cselédek, akik mellett elhaladt, így vélekedtek. Nem, Megan részéről ez nyilatkozat volt, méghozzá olyan hangos, amelyet Devlin kénytelen lesz meghallani. Meg is hallotta, még mielőtt Megan az istállóhoz ért

Odalent nem törődött a tétován utasításaira váró lovászokkal, akik elképedve bámulták arckifejezését... és csomagját. Szobáról szobára követték őt a kastélyban, miközben Megan keresett valamit. Végül csalódottan állapította meg, hogy a kastélyban nem talál olyan szobát, amelyben ahhoz hasonló ágy van, mint amiben Devlin náluk aludt az istállóban. Itt rengeteg

134

lovász volt, akik egy különálló épületben laktak; arról természetesen szó sem lehetett, hogy Ott lakjon.

„Idefelé láttam egy szép szénarakást” „Gondolod, hogy nekem nem felel meg? Ha neki jó volt,nekem is jó lesz.” , – „Ezt nem hiszem, de a célnak talán megfelel. Gondolod, hogy sikerülni fog?” „Egyszer már kértelek, hogy szállj ki. Nem akarom újra hallani, hogy bolondot csinálok

magamból.”) Kis motyóját egy sarokba vágta, és visszament a szénarakáshoz. Kézzel–lábbal addig

ügyeskedett, amíg a rakás közepén megfelelő ágyat formált. Éppen remekműve közepén ácsorgott, amikor megérkezett Devlin; ezt az is jelezte, hogy szinte üvöltve kiparancsolta az esetlenkedő lovászokat az istállóból.

Megan kihúzta magát, krémszínű ruhájának uszályát félrerúgta, és Devlin felé fordult. Arra számított, hogy iszonyúan dühösnek találja. Lehet, hogy csakugyan az volt, ám arcán hercegi egykedvűség ült, s így Megan nem tudta, hányadán áll vele.

Már éppen szóra nyitotta száját, ám Devlin megelőzte. – Mi az ördögöt csinálsz itt, Megan? Megan álla a lehető legdölyfösebb szögben döfődött előre. – Beköltözöm az istállóba. Devlin észrevette a sarokban heverő csomagot, amelyre egyébként is felhívták a figyelmét, de

amikor ide rohant, nem erre számított. – Mit csinálsz?! – Jól hallottad. Addig nem megyek el innen, amíg vissza nem kapom a lótenyésztőt. Lázadása iszonyúan komolynak látszott, bár Devlin képtelen volt megérteni, mi lehet az oka.

Félelemmel vegyes haragja azonban elpárolgott. Szóval nem hagyja el őt. Igaz, úgysem engedte volna el.

Egy pillanatig zavarba jött, s óvatosan így szólt: – Azt hittem, ki nem állhatod. – Rosszul hitted. Devlin megpróbálta még óvatosabban megmagyarázni, ha esetleg Megan nem tudná: – A lótenyésztő nem létezik. – De igen – erősködött Megan. – Csak elbújtattad e mögé az átkozott hercegi fennhéjázás

mögé. De figyelmeztetem kegyelmességedet! Ha már nem kaphatom meg a szeretetedet, legalább vissza akarom kapni Devlin Jefferyst, s addig itt maradok, amíg nem kapom vissza.

Devlin a meglepetéstől felsóhajtott. – Azt akarod mondani, hogy a szeretetemre vágyol? – Ilyen hülye kérdést még nem hallottam – fortyant fel Megan. — Gondolod, hogy azért

töprengtem hetekig, mielőtt megmondtam, hogy szeretlek, mert élvezem a töprengést? Rendben van, téged ez nem érdekelt. Kiegyezem azzal, ha visszakapom Devlin Jefferyst.

Ettől a döféstől most Devlin fortyant fel. – Nagy nyavalyát! Ami pedig a töprengést illeti... – Hagyjuk! – Akkor beszéljünk arról, hogy „nem érdekelt”. Nagyon is érdekelt volna, ha egyszer is azt

mondod, hogy szeretsz. Ha meg akartad mondani, akkor miért nem mondtad? – Megmondtam. – Nem mondtad! Ilyen fontos dologra emlékeznék. – Pedig hallottad, te nyomorult, tegnap éjjel az ágyadban. Ne próbáld nekem bemesélni ... – Megan – vágott közbe a herceg, miután összekapart magában egy kevés türelmet. – Tegnap

éjjel egy üveg brandyvel feküdtem le, nem veled. Ettől Megan elakadt. – Tényleg nem emlékszel, hogy bementem hozzád? – Nem. Bejöttél? – Igen.

135

– Akkor, légy szíves, ismételd meg, amit mondtál, s amit én nem hallottam. Hallva ezeket a gyengéd szavakat, Megan szeme gyanakodva összeszűkült. – Azt hiszem, inkább nem. Devlin kacskaringósat káromkodott, s dühében összevissza rugdosta a szénát. Amikor

véletlenül Meganre pillantott, észrevette annak tettetett elképedéstől kerekre tágult szemét. Azonnal abbahagyta a rugdosást, és elnevette magát.

– Úristen, hogy imádom, amikor feldühítesz, kölyök. Ettől mindig felforr a vérem. Ha lehet, Megan szeme még kerekebbre tágult, miután Devlin időközben levette a kabátját. – Csakugyan? – Csak ne játszd a kis ártatlant! Szándékosan csinálod, igaz? – Dehogyis! Mit csinálsz, Devlin? A finom fehér ing már a földön hevert. – Te mire gondolsz? Megan hátralépett, bár szeme szinte cirógatta a férfi előbukkanó testét. – Fényes nappal van! – tiltakozott. – Na. és? – Csak nem akarsz... – Miért ne? Úgy vettem észre, mellőzni akarod a herceget. – Ez igaz, de... – Halkan felsikított, mert amikor hátralépett a szénába, megint elbotlott abban

az átkozott uszályban. – Újra a lábam elé omolsz? – vigyorgott Devlin. – Azt szeretem. Megan újra sikított, és megpróbált talpra állni, ám Devlin már rajta volt. Megpróbált oldalra

gurulni, és megakadályozni Devlint, hogy letépje a ruháját a sajátjával együtt. Végül feladta, ő is nevetett, s átadta magát a régi Devlin élvezésének.

– Annak idején az én istállómban szerelmeskedtünk – mondta, és körmével vérforralóan csiklandozta Devlin hátát és tomporát, miközben annak teste az övéhez feszült. – Azt hiszem, illendő lesz a tiédet is kipróbálni.

– Az illemnek ehhez semmi köze – mondta Devlin szenvedélytől rekedt hangon. – Imádom, amikor jégre teszed a herceget– sóhajtott Megan. – Mit imádsz még? – Téged – lihegte Megan elfulladva, miközben Devlin szája mellbimbójára tapadt, s azt

gyengéden húzogatta. – Gondolod, hogy te is tudsz– majd egyszer szeretni engem? Devlin ragyogó mosollyal emelte fel a fejét. – Miből gondolod, hogy nem tudlak? – Tudsz? – Ezen gondolkodom. – Gyűlöllek! – Dehogy! Szeretsz. . – És? – Még mindig gondolkodom rajta. Megan szélesen elmosolyodott, majd kuncogott. – Javíthatatlan ugrató, vagy, Devlin St. James.

Azt akarod, hogy én mondjam helyetted? – Nem. – Devlin lehajolt, hogy Megan szájához tapadjon egyszer, kétszer, majd lelket

felkavaró csókkal fejezze be. Utána hozzátette: – Téged ismerve, biztos rosszul mondanád. Csak azt mondanám, hogy szeretlek. De én mondom, szeretlek... kölyök. Három hét múlva hazakísérték Megan apját, mert Devlin azt mondta, dolga van azon a

környéken, és kijelentette, hogy nem hajlandó pár napnál tovább nélkülözni Megan társaságát, ezért jöjjön ő is velük. Az utazást azonban úgy időzítette, hogy vasárnap délelőtt érkeztek. Megan elsírta magát, amikor észrevette, hogy a hercegi hintó a plébániatemplom előtt áll meg.

136

– Ezt nem kellett volna – mondta, miközben karjával szenvedélyesen átölelte férje nyakát, és szorosan magához húzta.

– Tudom. – Már így is túl sokat kaptam tőled. – Ez semmi ahhoz képest, amit én kapok tőled... Szerelmedet. Ugyanúgy akarlak kényeztetni,

mint apád. Sőt még annál is jobban. Megan hátradőlt, és könnyesen rámosolygott, s ettől kijöttek a gödröcskék. A hatás ugyanaz

volt, mint mindig. – Nekem is szabad kényeztetni téged? – Máris azt teszed – nyögte Devlin.– Most pedig törjünk egy kis borsot Lady O. orra alá. – Úgy látszik, valaki elmesélte neki a dolgot. Az ablakon kinézve Megan látta Ophelia

Thackeray zömök alakját; ott volt három lánya... és Frederick Richardson... meg Tiffany és Tyler. Mindez Devlin műve volt... Az ő kedvéért.

– Nem bírom megtenni. Olyan kicsinyes, bosszúálló az egész;.. Olyan kölykös. – Újra Devlinre pillantott. – Látom, hogy rengeteget vesződtél emiatt, de már nem érdekes. Csak te vagy érdekes, Dev.

Devlin kezét Megan arcához tette. – Tiffany ötlete volt, kedvesem. Kissé megkésett nászajándék.

– Ja úgy – ragyogott fel Megan mosolya. – Az más, nem lehetek olyan modortalan, hogy visszautasítsam, igaz?

Wrothston hercegéből kitört a nevetés. – Tökéletesen, kölyök.